[Szklabonya, 1872. július 27.]

Kedves szeretett Ilonám!

Egyrészt haragszom, hogy minduntalan felújul lelkében ez az egészen alaptalan gondolat, melyet kegyed csupa elmésségből sötétnek nevez, hogy már én nem szeretem. Másrészt nagyrabecsülöm, hogy ha már egyszer ezt vette fejébe, legalább megírja, s ezáltal megható bizalmának adja újabb jelét, mely nagymértékben fokozza szerelmemet, ha az már úgyis nem volna elég nagy.

Nagyon kíváncsi vagyok megtudni, hogy honnan gondolja, miszerint már nem szeretem, mert én tudtommal nem adtam rá okot. Írja meg kérem.

Legfeljebb két ok lehet, ami erre a hiedelemre vezethette. Az egyik az, hogy az én körülményeim még jó darab ideig nem engedik, hogy a célhoz jussunk, meg másrészről a maga körülményei azon idő alatt távol tartanak egymástól. Igaz, ez a távolság kellemetlen, és könnyű veszélyesnek elképzelni, mert az is. Egy fél év alatt egész Európa átváltozhat, nemcsak két ember, aki ritkán találkozik. Egy fél év alatt kegyed még más valakibe lehet szerelmes, már azt a másvalakit el is felejtheti, és egy harmadikat szerethet, s én, ha el tudtam felejteni B[érczy] M[arit] a maga kedvéért, nem lehetetlenség elképzelni, hogy magát is elfelejtem egy harmadik kedvéért, mert a távolság, mint már mondtam is egyszer, olyan mint a szél, vagy nagyobbra szítja, vagy végképp eloltja a lángokat.

Hanem hát hála istennek, ez még eddig nem következett be, nálam a távolság inkább szította, mint lohasztotta a szerelmi lángokat. És nem is valószínű, hogy bekövetkezzék. (Hogy miért nem valószínű, megírom bővebben legközelebbi levelemben, valamikor szerda táján, amikor több időm lesz.) Előbb azonban elvárom a maga levelét, melyben megírja, hogy miért gondolja, hogy nem szeretem - hogy mik azok a sok olyan dolgok, amiket nem volt bátorsága nekem megírni eddig.

A másik ok az lehet, hogy talán hallotta, miszerint B[érczy] M[ari], amióta Alsóesztergályon van, minden másodnap eljár az Anyámhoz vizitbe. (Tegnap is ott volt, mikor a levelet kaptam - azért nem válaszolhattam egy nappal előbb.) Igaz, hogy ezen különben is pusztán Anyámat illető látogatásai kegyedben jogosan kelthettek gyanút (ha hallott róluk), hogy már talán nem is szeretem, mert B[érczy] M[ari] egykori ideálom, akit valaha éppen úgy szerettem mint magát. De ez csak képzelődés, mert őszintén mondhatom, hogy B[érczy] M[arinak] minden vizitje után egy fokkal mindig jobban szeretem magát, mint ezelőtt. (Hogy miért - ezt is a jövő levelemben fogom megírni.)

És B[érczy] M[ari] jól tudja azt, hogy magát szeretem, s nem valami nagyon vettem észre, hogy vissza akarna hódítani - sőt inkább egy darab idő óta dicséri magát. Hanem azon mégis bosszankodik, ha én dicsérem, mert az »Egy nő, aki Paul de Kockot szeretné olvasni« című beszélyemet apró darabokra szaggatta. De itt is csak személyes hiúsága szerepel, mert már ő érzéketlen minden iránt, ami nem rendkívüli. Azt már megérte, hogy egy báró udvarolt neki (Podmaniczky), hogy egy miniszter fia bolondult bele, hát ez már neki mind suvix... Hanem az már végtelenül bosszantja, hogy őróla még eddig nem beszél nyomtatott történet a lapok hasábjain... ez fáj az ő rengeteg hiúságának. Azért mondta nekem tegnap: »Ön istennőket farag magának a levegőben!«

Különben elég ebből ennyi, rövid akarok lenni ezúttal. Mert ezer ívnyi írásomnak is az lenne a vége, hogy én csupán magát szeretem s hogy eddig is apprehendálom, miszerint voltak olyan elmondandó dolgai, amikhez nem volt bátorsága. Kegyed megint rosszul számított, mikor nem volt eddig is bizalmas, mert az ön varázsereje éppen bizalmában rejlik. Ha egyszer megszűnik hozzám bizalmas lenni, akkor talán el fogom tudni felejteni - de addig soha. Mert a szerelem jön, megy... s nem állandó, csak ott, ahol bizalommal van összekötve. Csak a bizalom tarthat fel a különféle kísértések közt.

Csak egy példát mondok.

Ha teszem azt, most valaki más lett volna a kegyed helyén, aki szeret ugyan engem, de nem viseltetik olyan imádandó bizalommal hozzám, s arra a gondolatra jön, amire ön jött, hogy én már nem szeretem - természetesen ő is hidegebbé, tartózkodóbbá válik irántam, mit én annak lettem volna kénytelen magyarázni, hogy már ő nem szeret - s ön tudhatja, ha így történik, készebb lettem volna a szívemet hagyni megrepedni inkább, mintsem egy kérlelő szót ejtsek ki. De a kegyed bizalma, melyet én százszor többre becsülök szerelménél, most is mind a kettőnket megmentett sok kellemetlen órától.

És megment attól is, hogy valaha más valakit szeressek, mert már ez a bizalom egészen enyémmé emelte önt most is, mikor még nem az enyém, s a világ összes lánya előtt önnek szerez elsőséget az én szememben, mert akármilyen ragyogó szép arcot látok is, ezen kölcsönös bizalmunknál fogva már nem is tudom azt érdekkel nézni, mivel lelkemben a maga alakját teszik kimondhatatlan édessé az olyan ostoba kis apróságok, minők például az, hogy mikor ezt vagy amazt a históriát bizalmasan megvallotta, egyes leveleinek naiv odaadó kifejezése, a nőpápa előadására készülődés, az Ipoly melletti mászkálások, s. a. t.

Minden más arc »idegen« előttem a magáé mellett, még ha tündér szépségű is... Ha »csak« szeretném, s »csak« kegyed is szeretne, akkor könnyen el tudnám felejteni... hiszen akármennyi igéző szép arc van, amelyik nekem tetszik. De maga nekem több, mint egy szép arc, maga már életszükség, maga már »az én Ilonám«, akit megszoktam a magaménak nevezni, akinek már tárgyai vannak itt: az öreg lugas a kertben arra való, hogy ha kijövünk Szklabonyára, maga ülhessen oda... a múlt héten megajándékozott T[ersztyánszky] T[óni]? két pisztollyal, az arra való, arra tettem el, hogy abból tanulunk célbalőni ketten, a nagy fa a temetőben lesz a cél - éppen 35 lépés az ablaktól... Egyszóval ezer meg ezer tárgyat kötöttem már össze a maga nevével, s ez mind üressé, mind fölöslegessé válna előttem, kihalt volna az egész világ - az ön szerelme nélkül.

Ha csak szeretném, az könnyen megtörténhetne, hogy egy szép reggelen azt mondanám: »Isten önnel. Én már mást szeretek. Bocsásson meg, de a szívnek nem lehet parancsolni.«

És ön meg is bocsátana nekem, mert ön is tudja, hogy a szív változékony, s nem lehet neki parancsolni - de az ön bizalma, mely mint valami drága kincs reám bízása terhel, melyet megőriznem kell - mely minden gondolatomat önhöz vezeti, mely figyelmemet, akaratomat önhöz köti, az a bizalom nem enged távoznom öntől soha. Mert a szerelem akaratlan, s semmi kötelességet nem ró annak vállaira, aki elfogadja, legfeljebb a viszonzásét, s ez a szerelem olyan, mint a buborék.

Például az O[kolicsányi] szerelme ön iránt, önt semmiféle kötelezettségre nem készti, mert ennek sem maga, sem O[kolicsányi] nem oka, hogy szereti, hanem a bizalom az már más, különösen olyan fokon, mint aminőn már eddig áll közöttünk, az már akaratos, meggondolt dolog, s ez olyan a szerelem mellett, mintha a viaszkot acélba foglalnák - előbb mindig az acélnak kellene elkopni, hogy a viaszkot elolvaszthassa a nap.

Ez pedig nemcsak olyan költői hasonlat, amit csak azért írtam ide, hogy a sok, unalmas dolog közt egy velős szóvirággal is találkozzék levelemben - hanem valódi igazság, sok gondolkozás eredménye.

Nincs annyi ékesszólásom, sem tudományom, hogy a dolgot bővebben kifejthessem, amelyhez eddig a világ valamennyi tudósa is csak konyítva szólt hozzá, de még fáradságot sem vehetek magamnak, hogy korrektebb modorban, bővebben szortírozva fejezhessem ki ezen itt kuszáltan leírt eszméimet, mert hiszem, hogy kegyed igyis meg fogja érteni, hogy miről akarok beszélni... hogy amíg bizalmasak fogunk tudni lenni egymáshoz, addig bizonyosan fogjuk is egymást szeretni, de amikor valamelyikünk megszűnik bizalmas lenni a másikhoz, akkor már csak talán szeretni mégis fogjuk egymást.

Én érzem azt, hogy csak úgy tudnám elfelejteni, ha előbb elvesztve bizalmát, megszűnnék kegyedet olyan angyalian, odaadónak, nyíltnak, őszintének s irántam egészen a túlságig gyengének ösmerni, s így lassan-lassan elmosódna lelkemből a hosszas távollét alatt az én végtelenül jó, engem a magáénak tekintő Ilonám (mert csakugyan el is kellenék akkor mosódnia), s legfeljebb a szép dacos Mauks Ilona maradna eszemben, aki nekem tetszik, s akit igen könnyen fel tudnék cserélni egy új szép és dacos B[érczy] M[ariv]al, aki szinte tetszene nekem.

Ez a különbség!

Hogy ön a túlságig »gyenge« irántam, nem azért emeltem ki nagyobb betűkkel, mintha azért a tulajdonságáért dicsérni akarnám, mert az hiba, hogy gyenge - de olyan hiba, amelyért mégegyszer jobban szeretem, mint anélkül, s amely hibájával soha ebben az életben nem fogok visszaélni.

Most már írhatok másról.

Vasárnap Zsélyből elmentem Gyarmatra a színházba, hanem a darabból nem láttam semmit, mert H[ámory?] folyton kegyed felől fecsegett és én természetesen szívesebben hallgattam oda.

Hétfőn váratlanul meglátogatott B[alás] J[ózsef], azzal is kegyed és a felesége felől elmélkedtünk. Délután átmentünk Kékkőbe, <a gróf neheztel rám, hogy kompromittáltam azzal, miszerint elhíreszteltem, hogy a programját én írtam.

Ha jól emlékszem, én egyedül magának mondtam ezt el, s maga alkalmasint elmondta az édesanyjának, ki aztán Bobok előtt is szememre vetette - s így jutott közszárnyra ez a hír, mely J[ózsefet] is bosszantja, de engem mégjobban, mert komolyan ígértem meg, hogy titokban tartom.>

Ne értsen félre, nem neheztelésből említem, csak azért, hogy máskor titoktartóbb legyen, még az ilyen apró dolgokban is... És meglehet, hogy nem is ezen az úton jutott köztudomásra, hanem talán a beavatottak árulták el, aztán az összes grófi familiáért se tennék magának szemrehányást, önnek egy mosolyáért szívesen elviselem a félvilág haragját.

A könyvekért azért nem küldtem, mert T[ersztyánszky] Miska jött haza, s hozott elég olvasnivalót, majd csak inkább neki alkalmatlankodom.

Betegsége miatt hála istennek nem volt időm aggódni mert levélkéjével egyidejűleg jött ide egy mohorai szolgáló, akit megláttam, s megkérdeztem, hogy jár-e magukhoz, mikor volt ott utoljára és látta-e magát?

Azt felelte, hogy csütörtökön látta, nem volt semmi baja.

Ebből azt kombinálom egész határozottan, hogy már nem beteg! Ha pedig nem beteg, akkor reménylem, nemsokára teljesíti ígéretét, mely szerint néhány napra bejön Gyarmatra. Kérem, tudósítson akkor! Azonban addig is elvárom levelét, mely mindig boldoggá teszi azt a napomat, amelyen kapom.

Csináljon nekem több boldog napot!... (ha már én egy boldog napot se tudok magának csinálni).

1872. július 27. szombat este, Szklabonya,

Isten önnel kedves Ilonkám... Mimmi stb.

[Aláírás nincs]

[Szklabonya, 1872. július 31.]

Kedves Ilonám!

Most jut eszembe, hogy talán azért is gondolja gyakran, miszerint nem szeretem, mivel ritkán írok kegyed hite szerint levelet. Az igaz, hogy ezt többször is cselekedhetném, de részint a tárgyszegénység, részint elfoglaltságom miatt - elegendőnek tartottam kegyedet időközönként csupán néha értesíteni némely igen-igen jelentéktelen velem történő dolgokról, miket úgyis mindegy megtudnia vagy meg nem tudnia.

De mióta ezen »ok« is eszembe jutott, azóta elhatároztam, hogy ezentúl gyakrabban írok, még akkor is, ha nem lesz miről.

Utolsó levelemet szombaton írtam. Azóta semmi se történt velem. A vasárnapot itthon töltöttem, s jóllehet Esztergályra ígérkeztem azon napra, a maga levelének következtében nem mentem el.

Hétfőn megint nálunk volt Bérczi Mari és Panni, ezúttal utoljára. Szántszándékosan nem voltam otthon, amit, úgy látszik, meg is apprehendáltak.

Anyámtól kikérdeztem, hogy mit beszéltek, amennyiben talán érdekelni fogja, ideírom a kettőnkre vonatkozó fecsegéseit.

- Ha tudná Mari néni, milyen szép lány szerelmes Kálmánba, kit ő azonban nem szeret - kezdte Bérczi Mari anyámnak beszélni, kit azonban előre megkértem, hogyha magára hozza a beszélgetést, igyekezzék azt más tárgyra átvinni.

- Rám is haragszik - folytatta következetesen -, nagy ellenségek vagyunk. Most, egy idő óta hallom, azért, hogy Kálmán nem gyűlöl engem, hanem meg is üzentem neki (mármint magának kedves Ilonkám), hogy sose búsuljon - Kálmán (már mint én) egyikünket se veszi el, mert mikor az megházasodik, már ő is olyan vénlány lesz, mint én s. a. t.

Ezekből láthatja, kedves Ilonkám, milyenek a rossz nyelvek. Nem tudom, csakugyan megüzente-e magának az említett kíméletlen, parasztos kifakadást, de ha megüzente, elképzelem, mennyi bosszúságot okozott az magának, s szinte gyűlölni kezdem.

Pénteken elmegy Pestre, de mint mondja, csak néhány napig mulat ott, aztán kijön egy egész hétre Szklabonyára, hozzánk. Nem óhajtom, hogy kijöjjön, de ha kijön, eredeti napokat fogok élni, s azt hiszem, tartalomdús leveleket fogok írhatni magának.

No, egyéb nevezetes nem is történt. A múlt héten Palojtán egyszer berúgtam, azóta folytonosan józan vagyok, holnap, azaz csütörtökön bemegyek Gyarmatra, s talán Mohorára is, s így körülbelül előbb leszek ott, mint jelen levelem, ámbár nem bizonyos, hogy elmegyek, mert Gyarmaton sok dolgom lesz, meglehet teljesen kifogyok az időből.

Aztán nincs is nagy kedvem Mohorára menni, s egyhamar nem is lettem volna ott, ha a minap nem találkozom Horváth Pistával, aki kérdezte, hogy mikor megyek ki Mohorára. Jöjjek most.

- Nem megyek már én soha - őszig.

- Aha, félsz, ugye! Veres Jancsitól.

- Félek, eltaláltad, de nem Verestől, hát miért félnék én Veres Jancsitól?

Itt aztán Pista elbeszélte, hogy a hős férfiú nagy háborúviselésre készül ellenem, ennélfogva ő sem tanácsolja, hogy az ő birodalmában, a sáros Mohora tájékán mutatkozzam, mert akkor isten legyen nekem irgalmas.

Persze, hogy erre mérges lettem én is, s megüzentem megbízható emberem által Veres Jancsinak, hogy nincs ugyan személyesen szerencsém ösmerni a vitéz személyiségét, hanem annyit a »Jókai toasztjáról« kivettem, hogy okos ember lehet. Üdvözlöm tehát a jeles hony-hazafit! s azt a   <...>   szerény észrevételt kockáztatom, hogy a mohorai parlamentben (a Plachy János gesztenyefái alatt) elmondott, rólam vonatkozó beszédeit szemtelen, üres hencegésnek veszem, s Mohorára valahányszor kedvem tartja, mindig elmegyek.

Hogy mit beszélt Veres Jancsi, azt Horváth Pista nem mondta, de magától hallottam, hogy beszélt valamit, tehát kénytelen voltam neki ezzel a gorombasággal. Aztán már ezek a mohorai atyafiai, úgy látszik, addig nem hagynak békét, míg vagy én nem töröm ki valamelyiknek a fogát, vagy az én fogamat nem töri ki valamelyik. Auch gut. Jó lesz ezen is minél előbb keresztülesni.

Ezen leírt okból tehát »muszáj« elmennem Mohorára vagy kétszer, mert az excellenciás atyafiak még azt gondolnák, hogy miattuk nem merek odajárni.

Bocsásson meg, imádott, kedves Ilonkám, hogy túlságos bizalomból azon neveletlenséget teszem, miszerint kegyedhez intézett levelemben éppen a saját rokonait gúnyolom ki, de legyen mentségem kegyed előtt az, hogy feleslegesnek találom ön előtt igazi érzelmeimet leplezni, és hogy ez a gyűlölet is az ön iránti végtelen »szeretet« kifolyása.

Egyébiránt mindez igen csekély és apró dolog az életben, mely legkevésbé sem zavarja boldogságomat, mellyel a sors az ön szerelme által oly bőven megáldott ez idő szerint.

Én most őszintén szólva egészen meg vagyok elégedve a sorssal, s ha Mikszáth Kálmán nem volnék, Mikszáth Kálmán szeretnék lenni.

Bár mindig mondhatnám ezt!

Csak az az egy dolog bánt nagyon, hogy maga miért folytonosan olyan levert, ha találkozunk! Miért írja minden levelét olyan búskomor, szomorú hangon?

Tegnap arról gondolkoztam, hogy ugyan mit szeretnék én a világon legjobban, mi tenne engem a legboldogabbá?

Először azt gondoltam, hogy jó volna burkus császárnak lenni... de később aztán egész komolyan azt sütöttem ki hogy az lenne a legnagyobb boldogságom, ha én itt ülnék, ahol most ezeket a sorokat írom, maga meg itt ugrálna, pajkoskodna vidám, örömtelt arccal mellettem...

No, de annyi sok malőr után végre mondok én magának egy nagyon jó hírt is legközelebbi találkozásunkkor, ha ugyan magát ez is képes lesz megörvendeztetni, mert én már attól félek, hogy sohasem lesz vidám, hogy nem is tud vidám lenni;

»Csókolom« számtalanszor.

(Most már nincsenek cserebogarak! mert különben mindjárt lenyelnék belőlük néhányat, amiért a tilalmat a csókolom szó leírása által áthágtam), és maradok a viszontlátásig a sírig szerető unokaötse:

1872. július 31. reggel 4 óra

Mauks Pali

[Mikszáth Kálmán]

U. i. Ma Ebeckre megyek, lesz ott egy szép leány is, Pongrácz Mari. Denique, a vidékünk csak nem fogyhat ki a Bérczy Mariannákból. Ma ennek fogok udvarolni, s holnap megírom a mai élményeimet magának, ha nem találok Mohorára elmenni.

Lássa, Ilonkám, mennyire elrontott maga engem. Azelőtt flegmatikus, csendes ember voltam, s egyedüli örömöm volt a világon, ha a szép nők fotografiáját valahol a Vasárnapi Újságban láttam. Elég volt nekem az is! Most meg már egész Ebeckig elmegyek, hogy egy szép lány arcát nézegessem. Csak azért, hogy aztán egész negédesen, összehasonlíthassam kevélyen: mennyivel szebb még ennél az én Ilonkám.

M. P.

Au revoir!

Annak a folytonos levertségének, mondhatnám búskomorságának írja meg kérem az okát? - ha lehetséges, s ha teljes bizalmára méltat még most is.

[Szklabonyán, 1872. Július 31. Szerdán d. u. 2 óra]

Kedves Ilonkám!

Ma megkaptam a levelét (ezelőtt tíz perccel) reggel is írtam ugyan időtöltésből levelet, de a mostanira meg nem állhatom, hogy ne válaszoljak.

Rettentőn forr bennem a méreg Hámory ellen, s amilyen kedélyhangulatban vagyok, talán ki sem állom, hogy be ne menjek még ma Gyarmatra, hogy a gazembert felelősségre vonjam - s így éppen »aproposra« lesz a levelét is bevinni postára.

Tökéletesen meg vagyok győződve, hogy nem tételezi fel rólam azt a becstelenséget, hogy a Balassában mutogattam a leveleit - s erről nem is szólok -, hanem íratok vele egy levelet az édesanyjának, amelyben beösmeri a pimasz, hogy hazudott. Hogy nekem micsoda dolgomat meri bírálgatni Hámory, arra meg már végtelenül kíváncsi tudok lenni; kár, hogy maga az ilyeket rendesen elhallgatja...

Nem azért iratom pedig azt a levelet, hogy akár maga előtt tisztázzam magam (aki úgysem hiszi), vagy akár az édesanyja előtt (aki hogy elhitte - nem tehetek róla), hanem, hogy a szemtelen ember méltó büntetését találja az önmegbecstelenítésben.

Különben az egésznek olyan formája lesz, mintha én nem folytam volna bele, hanem Hámoryt egyenesen a lelkiismerete (ami már nincs) vitte volna rá a levélírásra.

Az édesanyja előtti kitisztázással azért nem gondolok semmit, mert már engem régen odavitt a familia, hogy »magán« kívül nem sokat törődöm környezetében senkivel (még azelőtt Nelkát kedveltem, de most már azt sem), és ezt így külsőleg sem igyekeztem tagadni soha. (Az édesapja kivétel, azt taval szoktam meg szeretni - s nincs valami nehezebb, mint a szeretetről leszokni). Kellemesebb dolog volna ugyan rám nézve, ha a familiája is kivétel nélkül szeretne, legalább a jelenre nézve - hanem a jövőre nézve tökéletesen mindegy, s emiatt barátságtalanságuk, biztosíthatom, egy csepp gondot sem okoz. Én részemről érzem, <hogy már tovább mentem »viselt dolgaink« terén (maradjunk ezen már egyszer neheztelésre okot adott kifejezésnél)>, hogy már jobban szeretem, mintsem az édesanyja haragos tekintetére le tudjak magáról mondani. Tessék neki haragudni rám, amennyit tetszik. Még ezelőtt egy fél évvel talán megtettem volna neki ezt a szívességet - de most már »késő« van, s nincs annyi hatalma, hogy ezt kivihesse: mert amíg maga a gyenge nő, ki közvetlenül van kitéve annak a sok mindenféle erkölcsi nyomásnak, elég erőt érez az ellen küzdeni, nem törődni azzal: - addig én legyek a gyávább? Én magától nyerem az erőt, s olyan parányi apróságnak tűnik fel szememben az egész familia összes akarata a »magáéval« szemben, hogy nem is veszem azt észre, s nem is tartom méltónak ellene küzdeni. Tout égal. Ha »egész« Okolicsányi-nétól kezdve le a kis Gyuriig, az összes familia magába fogódzik is, azon szándékkal, hogy el nem bocsátja, mégis csak enyim lesz maga, mert ösmerem, mert tudom, mennyiben számíthatok erélyére - föltéve persze, ha az idő semmit sem változtat szerelmünkön. Mely esetben meg éppen semmi szükségem, hogy a család rám pazarolja kegyeit.

Ezt a hosszú »prológot« mind azért írtam, hogy meggyőződtessem, miszerint nem törődöm a familia barátságtalanságával sem, s csakis »kuriózum« gyanánt szeretném, ha egyszer már elmondaná, hogy hát tulajdonképp miért haragusznak rám? Nem hiszem, hogy ne tudná.

Azt ugyan okosan tette volna, ha mint említé, a leveleimet megégette volna. Minek tartja azokat? Vagy mindig szeretni fog, és akkor ott leszek magának emlékül én magam. Vagy pedig megszűnik engem szeretni - és akkor kellemetlen lesz minden emlék énreám. Eszerint a levelek minden esetben fölöslegesek. Őszinte örömem volna felette, ha elégetné őket. Én a magáét, mikor felszaporodnak, személyesen átadom. Vagy legközelebb beviszem Gyarmatra, hogy együtt szaggathassuk őket össze.

*

Bibinek is szeretném a fejét megmosni, amiért ostoba célzatokkal magát rémítgeti, mintha az egész világnak az volna a célja, hogy magát keserítgesse. Ő előttem is folytonosan példálódzik, hogy a Mauks lányok ilyen meg olyan boldogtalanok lesznek, mert rosszul vannak nevelve, hiú ábrándokkal táplálkoznak sat. Én most legutoljára, vasárnap lesz két hete, azt hitettem el Bobokkal, hogy magának az a rögeszméje van, hogy áttér legközelebb a katolikus hitre - s aztán elzarándokol Máriacellbe; hogy onnan valami zárdába vonulhasson, mivel, mint mondtam, a mai Bobokhoz hasonló összes fiatalság ki nem elégíti igényeit. Persze, hogy a kis Bobok mindjárt felpattant s sóhajtozott. Ő jó fiú. Szereti mindnyájokat - nagyon. Jobban mint én. Neki meg lehet bocsátani, ha túlságos szeretetében családtagnak képzeli be magát. Az én kedvemért ne haragudjon rá.

*

Most pedig áttérek arra, amiért tulajdonképp írni akarom ezt a levelet. Ugyanis hosszas irkálásaim, hosszú leveleim dacára is, fölöslegesnek tartottam megírni, hogy hideglelésem van: negyednapos, s hogy ha csak el nem fordul, szombaton éppen rám jön, miokból szombaton nem mehetek a színházba; hanem hétfőn vagy vasárnap szívesen és örömmel fogok sietni önt látni.

Legjobb lesz, ha csak hétfőn jön be, s ott hagyják szombatig, mely esetben én is ott maradok.

Ha szombaton jön Gyarmatra, akkor vasárnap vegye rá Szúdynét, hogy jöjjenek ki Zsélybe: ott találkozunk, s ott én mint újdonságot hallom magától, hogy most Gyarmaton van - minélfogva nem lesz feltűnő, ha a fürdőből nyomban maga után megyek, s ott nem hagyom Gyarmatot addig, míg maga ott lesz. Így legfeljebb azt fogják mondani, hogy bolondulok maga után.

Míg ellenkező esetben azt fogják mondani, hogy »összebeszéltünk«, s új pletykáknak ássuk meg alapját.

Minthogy az idő rövid, s addig a végleges megállapodásra már teljes lehetetlen levelet váltani, abban állapodom meg, így ex tempore:

Hogy szombaton nem megyek be, mert beteg leszek, ha pedig nem leszek, mert várni fogom a betegséget: Vasárnap öt óra után keresni fogom a zsélyi fürdőben, ha ott nem találom, hazajövök, és hétfőn Gyarmaton keresem fel.

Isten önnel

holtig szerető

K[álmán]ja

A zsélyi fürdőt okvetlenül forszirozza! Mert a gyarmati mulatságaink fád voltát már előre érezem: szobában sehol sem lehet beszélni a gardedámok miatt, nappal meleg van, este roppant sokan sétálnak, a színházban húsz ember hallgatódzik köröskörül, egyszóval mindenütt embert lehel az ember. Sehol sem hagynak magányosan. Ami ugyan nem volna egészen szükséges, ha valami józaneszű gardedam volna, aki nem abból a szándékból hegyezné hosszú füleit minden szóra, hogy pletykát csinálhasson belőle, mint Jeszenszky Józsiné, aki rémítőn kibővítve beszélte el a Bérczy lányoknak egyszeri sétánkat. Hogy mennyire akartuk - azt mondja - a nyakunkról lerázni...

[Szklabonya, 1872. augusztus 10.]

Kedves Ilonám!

Kedden írt levelét, mivel az a szklabonyai postás ügyetlensége miatt (ki olvasni sem tud) Zsélyben visszamaradt egész péntekig, csak ma olvashattam - tehát előbb nem válaszolhattam rá, amennyiben talán (?) szükséges válaszolni az abban megírtakra.... A <Balás> féle bosszúállási terv ostoba mese, vízió... fantom... tehát arra nem is felelek. Eléggé megfelel az, hogy én még <Balás->nál nem is voltam, mikor magával már feltűnő szívesen beszélgettem... »nagyobb tért« meg annál sohasem igyekeztem foglalni. Azt láthatta. El nem gondolhatom, hogy mifélének képzelheti ezt a tervet <»Hámory> et Comp«? Nekem nincs fogalmam se róla. Ön csalódott. Én nem bírom azt kitalálni.

A levélolvasásra nézve csak annyit, hogy azt kereken tagadom, hogy én valakinek odaadtam volna elolvasni. (Egyszernél többször, amit megírtam - az anyámnak). Az megtörténhetett, hogy <Balás> elolvasta, mert szokott szórakozottságomnál fogva különféle helyekre raktam őket. Ki lehetett, aki magát erről meggyőzte, nem tudom, de akárki volt is, azt szemébe mondhatom, hogy szemtelenül hazudott, ha azt állítja, hogy az én tudtommal, az én beleegyezésemmel olvasta magának hozzám írott bármely sorát...

Hogy <Bérczyék>nél hétfőn tett látogatást eltitkoltam, az nem a bizalom hiánya volt, hanem rosszul sikerült »gyöngédség«. Akkor még maga nem mondta meg, »hogy csak egy kicsit szeret«, s én joggal feltehettem, hogy az rosszul fog esnie, ha a Bérczyéknél akaratlanul tett s hosszúra nyúlt látogatást felfedezem. Ezért feleltem legelső kérdésére azt, hogy »nem voltam ott«. De mire Szúdyéktól kijött, addig meggondoltam, hogy ha mástól tudja meg az általam eltitkoltakat, még rosszabbul fog esnie, annál is inkább, mert az általam történt eltitkolás némi jelentőséget kölcsönözhetett volna: különben akaratlan vizitemnek.

Hogy akaratlan volt, onnan látszik, mert én azon pozitív hitben voltam, hogy Mari már Pestre ment pénteken, s egyedül Bobokhoz mentem a házuk mellett, kinél egy írást kerestem, melynek édesapjától leendő átvételére felkértem. Mari meglátott, s én is őt. Tehát megállnom kellett, mint régen látott ismerősömmel fecsegni s. a. t.

Az örvendetes újságot már nagyon közönyösen veszem. Az első napokban, midőn egyszer magának levelet írtam, nagyon örültem neki, tehát hittem, hogy maga is örülni fog, mert az ember oly bolond, hogy azt képzeli, miszerint az, ami őt örvendezteti, másnak szinte örömöt okoz. Ez az volt, hogy pénzügyi tekintetben lehetővé vált novembertől kezdve állandóan Pesten laknom. Ez a gyarmati prókátorság eszméje mindig kínzott, kiállhatatlan volt előttem, mert az is. Az igaz, hogy Pesten le kell mondani az olyanféle lótartás meg szellős-szállás nemes eszméiről és hogy ha az embernek három esztendeig semmi jövedelme nincs (amire könnyen el lehet készülve minden okos ember), kilencszer annyiba kerül a megegzisztálása kevesebb kényelemmel, mint Gyarmaton sok kényelemmel - de mikor Pest mégis csak nagy város, s úgy érzem, hogy a lelkem fele hozzá van nőve.

Minden barátom, minden jóismerősöm ott lakik, úgyhogy ott, csak ott vagyok igazán »otthon«.

Nem tudom, maga is úgy szereti-e Pestet, mint én - de azt hiszem, megszereti (különösen, ha a »Két nyúl« utcában lakik az ember, ahol örökké verkliznek).

Az az a hely, ahol a mi ellenségünk (azaz csak a magáé), a pletyka megszűnik.

Szklabonyán, [1872.] augusztus [10.]

őszinte tisztelője

Mikszáth Kálmán

[Szklabonya, 1872. augusztus 15.]

Kedves Ilonám!

Azt írja, hogy válaszoljak levelére. Nincs ugyan miről írnom, de azért mégis majd csak találok valamit.

Úgy vagyok, mint az újságszerkesztő, akinek okvetlenül, ki kell tölteni a hasábot akármivel.

Rettentő meddők a napok. Semmi sem történik. De azért mégsem unalmasak. Folytonosan jól érzem magam. A világ végét mi is vártuk. De megcsalt a Phantamour Kométája. Nem zúzta össze a világot az akasztófára való. Nekem is volt eszembe az, hogy talán jó lenne Mohorára menni meghalni; s e tekintetben megelőztem P[ongrácz] Esztert.

Mohoráról jut eszembe, hogy itt Szklabonyán is egészen gyökeret kezd verni - a fajtájuk. Éppen most értesültem róla, hogy Fáy Ákos egy kis birtokot készül megvenni, vagy talán már meg is vett itt Szklabonyán Forgáchtól, s a felesége legközelebb idejön lakni.

Ezenkívül már itt vannak Siklakyék, meg egy mohorai paraszt familia...

Denique... nagy veszedelem környékezi a falunkat! Hogy miért lett olyan egyszerre jókedvű, annak magyarázatára valóban kíváncsi vagyok. Kár, hogy megint csak élőszóval ígéri azt elmondani - amikor pedig találkozunk, rendesen nem mond semmit. Hiába! nincs nekünk annyi svádánk, hogy a maga által is magasztalt amerikai modorban viseltessünk egymás iránt. Jobb nekünk csak a csendes »alamuszi« vén Európa megrögzött, penészes eszmejárása, melyben sok a festett, sok a hamis - és csak valami igen kevés, ami őszinte, ami igaz.

Könnyebb nekünk is ezen a sokak által járt úton haladni.

Isten Önnel!

A fennebbiek szerint maradok

önt a sírig szerető

M. K.

Szklabonya, 1872. 15. aug.

[Balassagyarmat, 1872. augusztus]

Imádott Ilonkám!

Megkaptam Pestről kelt levelét. Nagyon megkapott, hogy megemlékezett rólam is. Nagyra veszem. Kíváncsi vagyok a váci hajón történt kalandjára, melyet csak azért említ, hogy elhallgassa... tehát mégsem tartotta meg, amit fogadott, hogy ezentúl nem tesz juxokat.

No, de nevezetesebb dolog az ennél, hogy szombaton egy majálist tartunk, ha sikerül 60 db részvényt összefogdosni. Eddig a Dezsőfi [Dessewffy] ívén van 9, az Ottlikén 14, az enyémen 10, a Szilassién 6 részvényes, összesen 39. Reménylem, maguk lesznek a 40-dik részvény. Mondja meg édesapjának, hogy írja alá, s azzal legalább ezúttal bizonyítsa be azt a frázist, hogy ellenemben nincs akarata, amiről, hogy nem úgy van, éppen kétszázszor győződtem meg; de nem is kívánom, hogy ne legyen akarata - sőt inkább járjon örökké a saját feje után. Az olyan okos, szép fő után, mint a magáé, senkinek sem derogál járni.

A majálisra még azért is jó lesz bejönni, mert nagy látványossággal lesz összekötve, már ti. amennyiben tegnapelőtt egy lelkes honleány befont, hogy csak úgy írja alá az ívet, ha becsületemre fogadom, hogy igénytelen kérését teljesíteni fogom. Vakon ígértem meg azon hitben, hogy legfeljebb az »Eppur si muove«-t fogja kérni olvasni - csak akkor borzadtam el igazán, mikor kisült, hogy táncolni fogom vele a második quadrille-t.

Ez azután igazán sokat fog megérni. Kíváncsi vagyok magamra, s erősen sajnálom, hogy a többi publikummal vegyest, nem bámulhatom magamat egész komócióval.

Csak az vígasztal, hogy reményem van hozzá, miszerint szombatig még beteg is lehetek, mit azért nem bánnék, mert mint hallom, maga is beteg, ami valóban elszomorít, no de talán csak juxból beteg!

Kívánok jó egészséget, s csókolom számtalanszor

M. K.

[Budapest, 1872. augusztus]

Grand Hotel Hungaria, Pest.

Kedves jó Ilonka néni!

A maga múltkori pesti leveléért én is írok cserébe egy pár sort a reggeli előtt, már csak azon indokból is, hogy értesítsem róla, miszerint ne írjon Szklabonyára, mivel nem mentem haza, amint terveztem, hanem mikor tegnapelőtt Mohoráról hazajöttem, Rozgonyi »sógorunkkal«, Dessewffy Elekkel, elhatároztuk, hogy másnap Pestre megyünk - aminthogy el is jöttünk.

Engedje meg, hogy rövid lehessek, mert sietek, hogy Elek ne jöjjön fel, s ne lássa a levelet, tehát azalatt írom, míg ő ott lenn az étteremben reggelizik. Aztán még sok dolgunk van délelőtt, meg akarjuk látogatni az én ismerőseimet, Neszvedánét,   <...>   meg az Elek ismerőseit, délután Jánoskovicsot, s a Vithalmokat.

A hajón persze semmi kalandunk sem volt. Hiába... nem mindenki olyan szerencsés, mint a szép Mimi. No, nem! - fogja erre mondani, szokott szójárásával... Ugye? Mintha csak hallanám... Egyébként idáig még nagyon jól mulatok, csak az szomorít, hogy maga gyakran jut az eszembe... aztán az a gondolat még gyakrabban, hogy most már nagyon-nagyon ritkán fogom látni.

Most pedig, miután ezt a sok okos dolgot ebben a levélben mind megírtam magának, bocsásd el kezemet, oh toll!... punktum.

Holnap tán bővebben írok, ha időm lesz,

................Mimi.... a viszontlátásig [Több áthúzott, olvashatatlan szó.]

Kálmán

Ha kedve lesz, írjon nekem... mert egész a jövő hét végéig itt szándékozunk maradni - hanem ha minden nap annyit költünk, mint tegnap, akkor persze nem futja ki.

Szállva vagyok a Hungáriában II. emelet 114. ajtó.

[Szklabonya, éjfél után 2, negyed háromra 11. szeptember 1872.]

Kedves haragos kis Ilonkám!

Ma olyan hideg volt, mint a jég. Valóságos fagylalt. Köszönöm, nincs gusztusom a fagylaltra, amikor - nem kérek. Most az egyszer igazán megártott. Máskor lehetett miattam langyos meleg, zuzmara hideg, megjegesedett Minerva, megfagyott Juno, csak egy kicsit sajnáltam. Hanem ma - csak ma ne lett volna olyan hideg. Vagy ha már hideg lett volna, minek volt olyan szép.

Jaj, csak szép ne lett volna!!

Milyen szemtelen szatíra az megint a sorstól, hogy amikor elhozza azt az időpontot, hogy kezdünk egymástól távolodni, velem azt az infámis tréfát csinálja, hogy még százszor szebbnek lássam, mint aminőnek eddig tartottam.

Meg is ittam bánatomban két icce bort és egy meszely fekete kávét, s most, midőn végre valahogy hazavergődtem, nem bírok elaludni, hanem visszagondolok arra a kedves gyönyörű homlokára, melyet annyi ezerszer szeretnék megcsókolni, mint ahány pattanás van rajta. Még azonfelül is egyszer.

(A lencséről nem is szólok.)

Részeg vagyok ugyan egy kicsit, de éppen azért írok igazat és józan dolgokat, már ti. amennyiben lehetséges józanul írni ott, ahol maga a »tárgy« is részegítő.

A »tárgy« pedig maga, kedves kis jeges tengerem!

Lehetne ugyan mondani azt is, hogy márvány-tenger Csakhogy magában éppen annyi kevés »márvány« van, mint amilyen sok »viaszk«.

Az a »viaszk« keserít engem nagyon.

Innen van az, hogy a vitorlát visszafordítom a tengerről, de az a malőr, hogy honnan van, miszerint akkor csap össze fölöttem az örvény legjobban, mikor már végképp kieveztem belőle, azt már nem tudom.

Talán a fátum.

Maga persze azt fogja mondani erre az én levelemre, hogy nem érti, nem világos eléggé, képekben van feltárva nyíltan a leleplezett való.

Az igaz.

Tudtam volna én világosabb is lenni, de nem akartam. Jobban szeretem ezt a félvilágosságot. Ámbár a félvilágosság félhomály. De a félhomály romantikus. Szerelmes embereknek való időszak. Mi pedig par force szerelmes emberek vagyunk. Kettőnk számára csinálom ezt a ködös stílust. Olyan szép dolog az a köd!... Nemcsak azért, mert Turgenyev Iván regényt írt róla, hanem azért is, mert én most levelet írok felőle. A ködön keresztül minden szebbnek látszik, mint amilyen. Maga is, én is, amit írok, ez is, amit meg nem írok, az is.

De mégsem az vitt rá, hogy Hugo Victort utánozva talányokban tárgyaljak egy ilyen fontos dolgot ahelyett, hogy kiblyabognám egyenesen; magyarán.

Hanem egész más dolog vezetett ilyen eljárásra.

Ha jól tudom, megírtam egyszer, hogy a [nagy] szerelem jellemtelen, alacsony, olyan, mint a Moloch, kegyetlen, telhetetlen és zsarnok. Én tudtam ezt elméletben.

Azért írtam, hogy nem kívánom jobban szeretni.

Amitől féltem, bekövetkezett. Ma vettem észre, hogy én is zsarnok vagyok.

Amit a túlsó sorokban megírtam, az az én kegyelmes rosszallásom maga ellen. Az én felséges mérgem magas epéje, melyet azért nem akarok világosabban kiönteni, mert még van bennem (de csak nagyon kevés) méltányosság-érzet, mert szégyenkezem nyíltan zsarnokoskodni ott, ahol jogom sincs arra - ha ugyan a zsarnokoskodásra lehet jogot szerezni, s jellemes embernek felhasználni.

Kezdek belemenni a jellemtelenségbe.

Nevessen ki, kérem. Én magam is igyekezni fogom magamat kinevetni.

Ezentúl már én nagyon kiállhatatlan ember vagyok.

Megtartom örökké, amit magának fogadtam, hogy őszinte leszek a főbb kérdésekben mindenütt.

Most is őszintén megírom zsarnok indulataimat, de nem azért, hogy azokat respektáltatni akarnám, sem azért, hogy most be vagyok csípve, de azért, mert ezzel meg akarom magam büntetni, nevetségessé tenni.

Hát - ma majd megfojtott a méreg, mikor maga elbeszélte, kik voltak Mohorán, hogy táncolt, hogy diskurált, s. t. b.... hát még mikor a színházban unta magát, ide-oda kapkodta fejecskéjét, koketírozott a hátulsó padokban ülő nemes fiatalsággal... ezt az estét nem szeretném még egyszer átbosszankodni.

Máskor ez mind természetesnek tűnt volna fel, mint ahogy természetes is, hogy az ember végignézi ismerőseit, megunja magát, ha a feje fáj... de hát mikor én most beálltam bolondnak, hát nekem most az kellene, hogy maga ne nézzen senkire, se magát ne nézze senki, mert el találja valaki tőlem lopni. Tehát hiába tenne mindent, nekem nem volna semmi elég. Ha örökké mellettem ülne, még akkor is féltékeny volnék a gondolataira: nekem az kellene, hogy folytonosan a nyakamon csüggjön, folytonosan rám gondoljon, még talán az is kevés lenne.

Bekövetkezett az az időszak, amikor érzem, hogy nem vagyok boldog.

Minek mentem én akkor Mohorára? Lássa, ennek maga az oka. Én előre tudtam, hogy ez így lesz. Elősejtelmem volt.

Ezen most már segíteni kell.

Ellep az álom, s nincsen időm indokolni, mennyire kellemetlen lesz az mind a kettőnkre, ha még jobban elharapódzik.

Csak röviden, de nagyon komolyan kérem, hogy ne írjon most nekem egy egész hónapig egy betűt sem, én sem írok, én sem. fogom most látni egy egész hónapig, ámbár olyan bolond vagyok, hogy ma éjfél után egy órakor akartam maguk után menni Gyarmatról Mohorára.

Egy hónap hosszú idő, addig tán sikerül szórakozni, lehűlni annyira, hogy megint okos ember lesz belőlem.

Én tudom, hogy miért van erre szükségem.

Nem valami szeszély az, vagy jux, vagy excentritás, hanem életszükség.

Maga megígérte, hogy engedelmeskedni fog, bizonyítsa be, hogy szeret, azzal, hogy egy hónapig nem ír, s nem hoz kísértetbe találkozásra, annál inkább, mert most már az nem kerül megerőltetésébe, legfeljebb egyetlen intésébe, mert az ember, mint Madách mondja, olyan gyönge... gyenge.

Ez nekem keserű orvosság lesz a bolondéria ellen, de csak ez az orvosság is gyógyít ki. Ösmerem magamat. Ha egy hónapig nem látom, megint meg leszek elégedve a modorával, mint eddig.

Csináljuk hát meg azt az egy hónapot tabula rázának. Egy hónapig olyan akarok lenni, mint az aszfalt kövezet.

Hiszen már ezután úgysem lesz sok hónap addig, amíg végképpen nem lesz szükségünk a levelezésre, mert örökké együtt leszünk.

Tehát most isten önnel, imádott Ilonkám, október 11-ig, amikor következő levelemet fogom magához megírni.

Csókolja milliószor

Kálmán

[Szklabonya, 1872. október 5.]

Kedves Ilonka!

Valamikor egy hét előtt írtam ugyan magának valami levélfélét K. Zellőről, de a Kis-Zellői gyalog levélhordó kegyelméből, ki csak egyszer sétál el hetenként Gyarmatra vagy Szakolba, az meglehet, még ma sem jutott kezeihez.

Hétfőn is láttam Gyarmaton, de sokkal messzebb volt, mintsem szóba ereszkedhettem volna magával - azután kedden este úgy 8 óra tájban is láttam a kaszinó-épület mellett kocsin, de hát jónevelésű embernek nem illik éjjel szólítani meg ösmerőseit - minélfogva a gyakori találkozás dacára is, már igen régen nem találkoztunk.

Legalább nekem igen régen látszik. Egy egész unalmas örökkévalóság!

Már azt is elfeledtem, hogy néz ki. Múltkor már Boboktól kellett megkérdezni. Azt a szamár gyereket megbíztam, hogy mikor Gyarmatra jövök, minél több pletykát gyűjtsön nekem maga felől, amivel mulattasson... De nem tud semmit. Mintha nem is élne már!!!

...Hova lett az a kedves korszak, mikor mindenki maga felől beszélt nekem? Még a bokor is, még a fű is, még a csillagok is...

Új témákkal tolakodik felém az ostoba emberiség. Akkor az bosszantott - most ez bosszant.

Excentrikus logikája a logikátlanságnak!

Az emberek beszélnek előttem Ottlikról, aki haragszik rám, Csernátonyról, aki megdicsért, Szatmáryról, aki összeszidott, soha el nem követett kalandjaimról, mesélnek egy általam elkövetendő skandalumról, amivel a nemes vármegyét meg akarom »lepni«. A bolond Dessewffy kifecsegte előre. Most már, ha megharagszom, meg sem teszem. Egyszóval, beszélnek előttem mindenről, de magát a világért sem említi senki. A maga neve szépen lassan egészen kimarad mellőlem: pedig úgy hozzászoktam már!....

És az meglehet, hogy az jól van így, hogy a természet rendje hozza azt így.

Éppen itt van rá a treffent hasonlat az őszben.

A fa lehulló leveleit messze elsodorja a szél... A két egymás mellé helyezett levelet hiába keresné együtt az ember - az egyik a folyóba esett, viszi a hab le a Fekete-tengerbe, a másikat pedig valami felföldi forgószél kapja fel, s valahol Nagyrőcén teszi le...

A ménkő hozná össze ezeket többé.

Nem szeretném ugyan, hogy ez a hasonlat lenne a mi melankolikus esetünk hű fotográfiája, hanem hát ez az »általános szélcsend« egészen azt »látszik« jelezni.

Csak egyetlenegy hang magaslott ki ebből az átkozott csendességből: egy kedves rokonkája azt mondta, hogy maga »haragszik rám: látni sem akar«.

Még ezzel a helyzettel ki tudtam békülni, azt mondtam a kedves rokonnak:

- Azt ugyan okosan teszi: csak soká ne tegye......

Hanem azután szerdán, a Pajorék szüretén <Bérczi Mari> egészen felbosszantott.

Csinált rám egy verset, amelyiknek minden strófa után ez a refrénje:

»Elhagyta már Ilonkája?«

Hát csakugyan elhagyott maga engem? No, megálljon! Éppen a múlt héten kezdtem bele egy novellába, amelyiknek az a címe: »Nők is szeretnek igazán.« Mindjárt kivakarom a címét.

Egész komolyan mondom, hogy a szüret óta kezdem magamat beleélni abba a gondolatba, hogy már maga nem szeret. Minek is pendítette meg az a pajkos <Bérczi Mari>? Hogy mindig neki kell lenni az én megölő betűmnek?

Hanem meg is bosszultam rajta magamat valódi Podluzsányi Gyula-féle módon.

Fiat lux...

Ad vocem, szüret! Most van itt a pap. Kérdeztem, hogy nem látta-e magát a mohorai szüreten? Azt mondta, hogy igen. Gerlachhal beszélgetett. Hogy sajnálom, miszerint én <is> nem mehettem! De végtelenül álmos voltam tegnapelőtt. Egész nap aludtam.

Nagyon sajnálom, hogy későn jönnek Gyarmatra lakni. Azt hittem, hogy mindjárt e hó elején jönnek, s elhatároztam azt a meglepetést csinálni magának, hogy engem már ott Gyarmaton találjon éspedig éppen Balás Jóskánál, mint azelőtt, hogy ugyanaz a szolgáló, ugyanaz a kocsis hordja a válaszokat és viszonválaszokat, ki azelőtt. Hogy még néhány napig hű másolatban lássam viszonyunk legszebb, legköltőibb korát.

Kedvenc tervem volt az.

De most már nem lehet keresztülvinni, mert későn jönnek be lakni, amint hallottam, s nekem már néhány nap múlva Pestre kell mennem: s onnan már nem jövök vissza többé soha, legfeljebb egy-két napra olykor.

Ennélfogva nagyon valószínű, hogy már mi nem is találkozunk: azért szeretnék tisztába lenni azzal, ha szeret-e még, vagy elfelejtett-e már.

Mert az nekem nem mindegy.

A szellemi részét nem számítom a dolognak: e tekintetben nincs semmi megjegyzésem most; nagy ellensége vagyok a nyílt diplomáciának. Megtanultam Ghyczy Kálmántól, hogy az szamárság. Kár, hogy ő előbb nem tanulta meg. Neki nem volt kitől. Erről tehát nem beszélek. Ez »sigillum secretum« mindenkinek. Hogy mi van alatta, azt igazán, híven nem adom át olvasni előre.

Hanem azért nem mindegy, mert ha nem szeret, akkor egészen másféle irányt veszek, attól a perctől, amelyben ezt megtudom. Akkor még egy kicsit pauzálok az életben és könnyelműsködöm, mert az nagyon passzionátus sport. És illik nekem. Aztán van hozzá még időm.

Ha azonban szeret, akkor le kell mondanom arról a kedves jó életről, melynek gondtalanság a neve. De a lemondás elég édes lesz mert maga miatt történik. Bekövetkezett az elhatározó pont. Most határozzon. A »jux« korszak ezzel a hónappal végképp befejeződik. Most már következnek a komoly dolgok, azokkal szemben már nem lehet tréfálni.

...

Hosszú idő már, ahogy nem írt. Ez is bizonyít <Bérczy Mari> mellett. Annyira megéheztem <már> megszokott leveleire, hogy most már szükségből régi leveleit szedegetem elő, s azokat olvasgatom.

Szánja meg, kérem, unalmamat, és írjon valami frissebb dolgokat. Hiszen azóta csak történt valami magával is. Mégpedig úgy látszik sok.

Hogy áll a mogyoró nyaklánc, amit a tót kliens küldött?

Igaz, hogy Pongrácz Zs. megbolondult? B[érczy] Mari újságolta azt is. Ha igaz, írja meg, miért bolondult meg? Érdekes história lehet. Mulatságos tragédiája a XIX. századnak! Az ilyeneket szeretem. Ha valaki eleven novellákat csinál. Különben, hogy szegény Mariskán ne száradjon a pletyka, annyit mondhatok, hogy hallottam én már nagyon sokaktól ezt a hírt. Egyébiránt »Viel Lärm um nichts«. Megbolondulni dicsőség a mai világban. Azzal csak azt bizonyította, hogy szíve van. Az pedig igen nagy és »ritka« érdem.

Egyéb újságot nem tudok.

Kedves Luiz nénikéjével volt szerencsém találkozni kedden a Bérczyék ablaka alatt. Hiába, ő sohasem változik. A fullánkját mindig magával hordja, mint a kígyó.

A kövér Minerva akkor is kitett magáért, következő párbeszédjével:

- Ön, hallom, megint bejön Gyarmatra.

- Be, egy hétre.

- Ah megint bekövetkezik persze az őszi szezon. Ön olyan, mint a kétlaki növény...

- Csak olyan, mint a fecske. Amennyiben költözködöm...

- Egyik szívből a másikba...

- Éppen nem mondhatnám...

- No én sem... Mert jegyezze meg, hogy két kapuja van a szívnek...

- Köszönöm ezt a helyrajzi ismeretet. Megértettem.

A tisztes dáma magára célzott, iparkodva velem elhitetni, hogy szívének második kapuját az ő sárkányszelleme őrzi.

...

Ha talán mégis netalántán rágondolná magát, hogy nekem erre a levelemre válaszol, válaszát kérem Gyarmatra címezze, mert hétfőtől kezdve hat-hét napot ott töltök, mivel kezd már irtóztatón unalmas lenni a falu: szemtelen hosszúk már az esték... emberem pedig nincs, akivel végig diskurálnám, vagy kártyáznám őket.

Tudok ám én magáról egy igen-igen érdekes újságot is - de mivel még nem bizonyos, csak valószínű - most mégsem írom, azaz hogy sohasem írom meg, mert ha már bizonyos lesz - akkor én úgysem írok magának többet!

Én sokkal diszkrétebb vagyok, hogysem megírjam, ha nem igaz, ön sokkal elmésebb, hogysem ki ne találja, ha igaz, s indokolni ne tudja, ha akarja.

Hanem én nem akarom, hogy azt tegye, az indokokat elengedem.

A szerelem az az egyedüli téma, amely nem ösmeri a logikát, sem keletkezésében, sem megszűnésében. Ezért nevezik a bölcsek »ostobaságnak«.

Bocsássa meg, hogy annyit összevissza fecsegtem az »ostobaságról«.

Dehát jól esik a fagyos unalmat ilyen pikantériákkal fűszerezni - így ősszel. A viszontlátásig!

Szklabonyán, 1872. okt. 5.

őszinte tisztelettel

Mikszáth Kálmán

[Balassagyarmat, 1872. november eleje]

Kedves Ilonkám!

Mikor tegnap elmentem önöktől, az előszoba ajtajából még egyszer visszahajoltam és még egy pillantást vetettem önre, amint saját szobájuk ajtajában állott.

Bobok szemembe nevetett és azt mondta.

- Nagyon szerelmes lehetsz, hogy úgy visszanéztél... Nem tudtál eleget betelni a nézésével?...

Én akkor azt feleltem erre:

- Ne bánts... meglehet, hogy most néztem meg »utoljára«. Ezt csak azért írom, hogy bebizonyítsam, hogy már akkor élt lelkemben valami homályos tudat arról, miszerint a tegnapi napon elbeszéltek után egészen megváltozott a helyzet és a helyzettel meg kell változnom magamnak is.

Nem az a hely az önök háza most már, ahol »otthon« érzem magam, ahol nekem minden kedves, a nagy veres karosszéktől kezdve, egész a kis Gyuriig, s ahol azt a »mindent« még százszor kedvesebbé teszi az ön alakja, mely valami varázsszerű derűvel önti el a tárgyakat és a többi alakokat. Most már idegen hely az nekem. Egészen idegen és hideg. Ön pedig úgy tűnik fel nekem ott, mint egy oda be nem illő kép, amelyhez úgy vonzódtam... amely az enyém félig... amelyre gondolni olyan édes és mégis fájó...

Pardon! megint belementem a poézisbe... pedig nagyon szárazon akarok írni. Ön megérdemli azt, hogy Önnel szemben még a szent költészet kalapját is letegyem, és beszéljek fedetlen fejjel, férfias bizalommal. Ön nekem több, mint mindenki. Több még magamnál is. Megérdemli hát, hogy így beszéljek, ahogy beszélek.

Én nem tudom, hogy mit pletykáztak a mohorai asszonyok, hanem elég ebből annyi, hogy édesanyja rossz szemmel nézi, ha együtt beszélgetünk, és tudom azt, hogy aki önnek azt mondta, hogy ne higgyen nekem, mert eddigi modorom jellemtelenségre mutat, az édesapja volt.

Ön tudja legjobban, hogy neki nincs igaza. Hiszen én nem ígértem eddig sem semmit. Tartózkodóbb voltam a kellőnél. Soha egy szóval sem említettem azt, hogy szeretem - pedig szerettem -, és még mai napig sem említettem azt, ami ennek következménye. Mert azt gondoltam és gondolom most is, hogy az ön szerelme csak múló szeszély, gyakori együttlétünk saját magára tukmált kifolyása. Elmúlik magától, mint a füst. És nem akartam visszaélni a szeszélyével sem. Hol van itt a jellemtelenség?

Édesanyjának nem veszem rossz néven, ha valami pletykákon felindult.... ő is csak asszony, mint a többiek, de édesapjának ez a szava örökös tenger marad közöttünk. Tudniillik ő közte és köztem.

Tudom, hogy ez hiba tőlem... különösen tőlem, kit, mint érzem - arra jelölt a sors, hogy a nyilvános élet sorompói közt mindig, hol mint a közvélemény kegyeltje, hol pedig mint gyűlölt alakja grasszálván, mindenféle kritikának ki legyek téve... nem is állítottam volna fel ezt a tengert száz ember közül 99-nek a »jellemtelen« szóért, de az kétszeresen lesújtó rámnézve, hogy ezt éppen »ő« mondta, akit annyira »tiszteltem«.

Ha csak egy kicsit ösmer, tisztán állhat ön előtt, hogy nincs az a magas hely, ahova nem igyekeznék feljutni ön után, és nincs az a veszedelmes hely, amitől visszaborzadnék önért - de a lenézés és gyanúsítás... az nekem nagyon szokatlan... <a> az megfélemlít, másokkal szemben tudnék cselekedni, de azokkal szemben, ön miatt, nem tudok. Hadd legyen ott az a tenger.

Ennélfogva kérem, kedves Ilonkám, vegye ön vissza első albáját, mentsen fel engem az alól: ne törődjön vele, hogy az fájni fog nekem, ha ezentúl nem láthatom. Meg tudom én magamnak parancsolni, hogy »vasból« legyek. Aztán tudok én talán találni olyan eszközt, amely közlekedés lesz a tengeren keresztül - ha ön is akarni fogja.

Ez az ok arra is, hogy a Naplót nem küldöm. Nem szeretném, ha meglátná ott valaki. Minek az. Önt meg összeszidhatták volna érte. Ezt a levelet sem tudom, mint juttathatom kezébe, pedig ezt meg kellett írnom. Köteles voltam ön előtt indokolni elmaradásomat. Másoknak mondja azt, hogy fasché van köztünk és ha egy kis szimpátiával s parányi becsüléssel viseltetik is irántam, sohase közölje e levélben megírtakat senkivel. Legyen ez kettőnk titka.

Sajnálom, hogy folytonos vizitek miatt nagyon töredezve írám ezen levelet, mindent meg nem írhattam... Különben is szórakozott vagyok... Egészítse ki a hézagokat ismert éleseszűségével.

Ezen levelemet tépje kérem szét. Jól esik tudnom, hogy nincs meg. Még egyszer isten önnel! A leendő viszontlátásig.

M. K.

Budapest, 1872. november

Kedves Ilonkám!

Sokáig gondolkoztam, milyen ajándékot vegyek magának. Végignézegettem minden auslagot a Váci utcában, de nem bírtam alkalmas tárgyat találni, olyat, ami ne érjen semmit. Szerencsére meglátogatott délbe[n] <Hegedűs Sándor>, és vele volt a zseniális Kliè. Panaszkodom Sándornak, hogy tanácsoljon valamit, mit vegyek az Ilonkámnak, mire azt találta ki a furfangos Kliè, hogy majd mindjárt befeketít ő engem maga előtt - hozassak egy ív fekete papirost.

A fekete papirost előteremtvén, nyílsebességgel - rámnézve - kimetszette a Nr. 1. alatti alakot éppen abban a stellungban, amint Vancsóékhoz készülök magas tetejű kalapban és az ide Nr. 2. alatt mellékelt virágcsokorral ékesen feldíszítve.

Én azonban tiltakoztam azellen, hogy magastetejű kalapban mutattassam be magának; rám sem néz többé - mondtam -, ha megtudja, hogy én itt, Pesten fertálymágnáskodni szoktam; mire levévén kalapomat, a jó Kliè egy szempillanat alatt kalap nélkül nyírt ki: mint a Nr. 3. mutatja.

- Ju matyc pane Kameráty! Bez kápky.... [No itt van, Kolléga. Kalap nélkül.]

- Nyi dobre - mondám Kliènek - mám edosz taki uhorski kalap tom ma pozná Ilonka. [Nem jó, van egy olyan magyar kalapom, amelyikben megismer Ilonka.]

S így született meg, amint gyarmati kalapomat előkerestem, a Nr. 4. alatti kép.

Most értettem meg csak azon bámulatos zsenialitást, mellyel ez ember kevés idő alatt világhírre tett szert, s egyszersmind ebben találom meg a keresett ajándékot, melyet bizonyosan szívesen vesz, ha nem is azért, mert az én fizionomiám, hanem azért is, mert a világhírű Kliè munkája. Valódi remek ez is. Hisz ha jól végignézi az árnyképeket, még a hangulatot és érzelmeket is leolvashatja az arcról, kivált ha fehér papírra teszi.

No de elég erről a tréfáról ennyi.

Pestre tegnap estefelé jöttem. A Pannóniában vagyok szállva, I. emelet 16-ik szám. Azonban ha csak szombaton ír, levelét ne ide, hanem Bálvány utca 7. szám alá, II. emelet, intézze, mivel, ha itt maradok Pesten, vasárnap odahurcolkodom azon okból is, mert itt a Pannóniában éppen 100 Ft-ba kerülne egy hónapig a szállás, míg ellenben Vancsóné szíves volt ingyen ajánlani fel egy szobát, amit sehogy sem lehetett abschlágolni. Én ugyan felkértem régebben Sándort, hogy fogadjon nekem itt fel egy hónapra szállást, s az meg is tette, és fogadott is a balek két szörnyen elegáns szobát, hanem egy szál bútor sincs benne; azt mondja, hogy azt hitte, miszerint megházasodtam, s egy hónapig ott akarok lakni stb.

Tehát itt is a sok malőr! De még ez mind semmi, hanem ma reggel megégett a nachtkasznyim, a kályhától megperzselődve lemállott róla a politura; a vendéglős ziher rajtam fogja akarni megvenni a szerencsétlen bútor árát.

Tehát abban állapodunk meg, hogy ha még szombaton reggel posta indulta előttig ír levelet, azt a Pannóniához címezze, ha addig nem írhat, akkor ne írjon sehova, míg nem értesítem. Mert három eset történhetik, amiről még nem vagyok határozott.

Vagy hamar kapok terminust, és akkor elmegyek Vancsóékhoz lakni addig, vagy Hajdúszoboszlóra.

Vagy egy hónap múlva kapom a terminust ti. decemberre - és akkor okvetlenül Hajdúszoboszlóra megyek.

Vagy február elejére kapom, és akkor visszamegyek Gyarmatra.

Elhatározásomról azonnal értesítem: holnapután reggel már megtudom. Mégpedig felfogva a körülményeket, ezentúl leveleit poste restante írom   <...>   M. E. Ö. betük alatt. Így keresse a postán. Ílymódon aztán egészen titok marad a levelezés, Egész addig a pontig, míg tervemet végre nem hajtom. Legelső alkalommal előterjesztem azt magának jóváhagyás végett. Azaz hogy már maga látatlanban elfogadta. Legfeljebb módosítani engedek rajta. Egyelőre csak annyit, hogy regényes dologra lehet elkészülve.

Ami a levelezést illeti, nekem az a nagy örömem, s azt a módot találtam fel, ha maga beleegyezik, hogy a gyarmati telegramnál minden napra utalványozok 120 szót egy hónapig, azt a 120 szót aztán tetszése szerint felhasználhatja naponként vagy egyszerre, vagy pláne négyszerre is. Így sokkal elviselhetőbbé válik nekem a maga távolléte. Az öreg telegrafistával könnyű elbánni, úgysem tud magyarul, nem érti meg a szöveget: de különben is jó egyetértésbe teheti magát vele, aztán közel laknak. A família meg észre sem veszi, hogy mi folytonosan együtt diskurálunk, mintha csak egy szobában volnánk. Értesítsen, kérem megteheti-e ezt? Vasárnap már kezdhetjük. Nem is fog sokba kerülni. Mert ilyen utalványozásnál tetemes az árleengedés. A Sándor sógora a magyarországi távirdák főnöke, s az megígérte nekem, hogy ezt a kedvezményt lehető olcsón teszi meg. Tehát az ára ne zsenirozza, mert amilyen fösvény, még megélem, hogy ezt hozza fel okul a megtagadásra. Én a táviratokat mindig idegen névre fogom küldeni: »T<okody>né« névre, maga úgy fogja azt elkérni az öreg telegrafistától.

Egyszóval, én csak beleegyezését óhajtom, a többire nézve, biztos lehet - kellő tekintettel viszonyaira - fogok intézkedni.

Mikor a levelet írom, beteg vagyok. Borzasztóan fáj a fejem. Még amióta itt vagyok, nem csináltam semmit.

Tegnap este lumpoltam. Ma délelőtt fel s alá szaladgáltam a városban. Egy egész cipőmbe került. Kutya kemény ez az aszfalt. Délután Vancsóéknál voltam, aztán elmentünk Horváth Jenővel, Bérczy Marcsával, Vilmával és valami Pechata Endre nevű fogalmazóval a Népszínházba. Nagyon untam magam, mert már kezdtem rosszul lenni. Vancsóné kislánykájának himlője van: attól félek, hogy azt kaptam meg attól a kölyöktől, mert megsimogattam a fejét. Színház után <Hegedüssel> és a sógorával vacsoráztam a Beleznayban. Vacsora után még felhíttam H. Sándort szobámba, hogy a maga levelére megírja a borítékot meghagyásához képest.

Isten önnel, kis boglyas Ilonkám!

Oh, csak megsimíthatnám a haját fölfelé!!!

Kálmán

Pesten csütörtökön (nem tudom hányadika van) éjfélkor <Igaz! Innen írom Gyarmat legérdekesebb pletykáját.

Ma hallottam, hogy Farkas Károly elveszi Sztranyavszky Lujzát. - Béke hamvaikra!>

[Balassagyarmat, 1872. december 24.]

Kedves Ilonkám!

Mielőtt boldog karácsonyi ünnepeket kívánnék magának, még a reggeli közben elfecsegek magával egy kicsit. Éppen most látom elmenni az ablak alatt, a lila ruhában, mely olyan jól áll magának. Többi közt különösen azt akarom megírni, hogyha netalán soká találnék otthon maradni, írjon: mert most már semmi kedvem többé visszajönni - azért - mert Gyarmaton lenni és magát csak egy nap is nem látni, rám nézve legalább is szenvedhetetlen, márpedig magát látni mindennap, s kitenni olyan jeleneteknek, aminő a tegnap déli lehetett, legalább is kegyetlenség. Csak látszólag nem hatott rám a maga sorsa tegnap, de valóban igen elszomorított. Szklabonyán könnyebben elviselem, ha nem látom.

Különben maga ne vegye ezt valami nagyon szívére. Érezze magát egészen függetlennek, mert míg én szeretem, és maga is szeret, az is. Én pedig örökké szeretni fogom, s nincs többé semmi a világon, ami elválaszthasson. Én nem kívánom a maga szüleinek semmijét, azaz hogy nemcsak nem kívánom, hanem el sem fogadom: ez határozott föltételem volt és lesz is mindig: ezért is kombinálgattam az erőszakos utakat: még a vonzalmukat sem kívánom, csak annyiban, amennyiben ennek hiánya magát szomorítaná.

Én úgy bútorozom be a pesti szállásomat, hogy mikor abba maga belép, egyszerű, veres ruhájában, mindent megtaláljon benne.

Szegény Mari testvéremnek a menyasszonyi hozománya ha nem is oly fényes, mint aminőt én óhajtanék magának, de azért míg egyrészt meg vagyok győződve, hogy a nemes jelleme mindig tud korlátot szabni igényeinek, addig másrészt elfogja lelkemet a vallásos kegyelet kedves testvérem iránt, ha elgondolom, hogy annak, aminek ő éppen menyasszony korában történt halála miatt hasznát nem vehette, maga veszi hasznát, kit ő, tudom, legjobban szeretne, ha élne.

Vagy lehet-e magát nem szeretni?

Minél jobban ismerem, annál jobban. Mindennap látom kimagaslani jótulajdonságait, mikről tán maga sem tud semmit. Rettentő előnyösen változott meg.

Taval szép lány volt, eszes volt, jól tudott affektálni, és azt mondta, hogy szeret - azért szerettem.

Ma már azért szeretem, mert őszinte, mert gyöngéd, odaadó, jó, büszke, de amellett szerény is; az már egészen kiesett a számításból, hogy eszes-e, szép-e?

Az előbbit már észre sem veszem soha, az utóbbit csak néha.

De ha büszke is, én irányomban, tudom, nem lesz az. Nem veszi rossz néven, hogy ezt a fentebbi dolgot szellőztetem.

Maga még gyermek ahhoz, hogy az életet ösmerje; mindig is olyan körben volt, ahol azt meg nem ösmerhette, mert az apja is, az anyja is semmi egyéb, mint nagy gyermekek, akiknek fogalma sincs a »világ soráról«, tehát szükséges, hogy imitt-amott én magyarázgassam meg.

Ne vegye tehát sértésnek, mikor azt mondom, hogy az én testvérem hozománya elég lesz magának. Mert kívánom, hogy ne arra legyen büszke, hogy hány ezüstkanala meg cukortartója van. Én sem arra leszek büszke, hogy én magának mennyi ezüstkanalat adtam, míg maga egyet sem adott, hanem abban keresse a büszkeséget, hogy [az] ezüstkanalakat sohasem számítottuk.

...Különben ez az ezüstkanál história csak erről a pakfon kanálról jutott eszembe, amelyikkel a kávét iszom.

Isten áldja meg.

M. K.

[Balassagyarmat, 1872.] Dec. 24. szerda reggel 10 óra

[Balassagyarmat, 1872. december vége]

Kedves szép Ilonkám!

Legyen olyan jó, küldje el nekem Bobokot, aki, mint hallom, önöknél van. Nagy szükségem van rá. - A Bolygó zsidó 4-ik kötetét nem találom: majd megkeresem, és akkor elküldöm együtt a többivel. Hol látom holnap?

A többire nézve pedig kívánok jóéjszakát. No, az enyém, hála istennek, rövid lesz. A fiúk hozzám jönnek egy óra múlva <inni> lumpolni.

Én az ön egészségére fogok inni. Tehát elhiheti, hogy berúgok.

M. K.

[Balassagyarmat, 1873. január]

Kedves Ilonám!

<Balás> nincs itthon - hát kissé el vagyok foglalva. Ez az oka, hogy előbb nem válaszoltam levelére. Aztán álmos is vagyok. Alig aludtam két órát. A fiúk nagyon sokáig voltak itt. Ön azonban téved, ha azt hiszi, hogy valami briliánsan mulattam. Nagyon felizgatott egy velem tegnap este történt kaland, mely csodálatosságánál fogva beillik az »Ezeregy éjszakába«. Azaz, hogy még oda is hihetetlen. Kár, hogy megzavarta a folytatását Bobok közbenjötte, s kétszeresen kár, hogy »senkinek« sem mondhatom el, pedig annak rejtélyes szálait ön hamarabb ki tudná gombolyítani.

Két és három óra közt ne menjenek a postára. Hideg van.

Ha <nagysádot> az megörvendezteti, hogy a házukhoz járjak, és ha kívánja tőlem - akkor természetes dolog, hogy oda is elmegyek. Tudok is én magának sokáig ellentmondani! Én csakis azt kívántam, hogy mentsen fel attól - és nagy örömömre szolgált volna, ha ön azt mondotta volna: »magának igaza van - ne jöjjön többé. Én úgyis szeretni fogom«. Akkor én százszor büszkébb lettem volna önre, mint most. Mert akkor tudtam volna, hogy azért szeret, mert becsül - most pedig talán azért becsül, mert talán szeret.

Egyébiránt ön másképp akarja. Boldogságára apellál, s az nekem elég. Ha önnek abban telik boldogsága, hogy látja ezt az én makacs fejemet mindennap egy óráig megalázva - én tartozom azzal magának. Maga megérdemli azt tőlem.

És ezzel befejeztük ezt a tárgyat. Most már hagyjuk pihenni örökösen, s beszéljünk másról.

Estefelé elmegyek magukhoz, amikor reménylem, lesz elég beszélnivaló pletyka, amit a tegnapi vénasszonyok ott hagytak.

Addig is isten áldja meg, kedves Ilonkám

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1873. március]

Imádott »pöhölykém«[!]

Tegnap nagy sietségemben írtam néhány sort - de azt nem szabad válasznak tekintenem a maga kedves levelére, mivel most több időm van, bővebben írok viszonyaimról.

Elvagyok. Csakhogy szörnyű magas tónusból kezdtem az életet. A Dárius kincse sem lenne elég. Némely nap 40 ftomba is kerül, márpedig 1200 ft nem adja, de még 2400 sem azon esetre, mikor fogalmazó leszek. Az tehát kétségbevonhatatlan tény, hogy nekem 2400 ft meg sem kottyan. Majd agyonbúsulom magam efeletti gondolkozásban. Igaz, hogy amint írói nevem gyarapodni fog, aszerint fog szaporodni a jövedelmem is. De hol van az még? Az ördög győzi azt várni. Aztán lusta vagyok, otthon, a szállásomon nem bírok megmaradni, hogy dolgoznék. A Magyarország s[!] Nagyvilág 1200 ftot ad csak, az igaz, hogy ezért alig vagyok elfoglalva havonkint 4 napig s így összesen 48 napig egy évben, minélfogva 25 ft fizetésem van egy olyan napra, amelyen dolgozom; - miből kitetszik, hogyha mindig dolgoznék (azaz már ha lenne is kinek) akkor 8875 ft fix jövedelmem lenne egy évben, amiből mágnásosan megélnénk. Hanem hát ez csak úgy papiroson van kiszámítva és a valóságban chiméra. Egyébiránt is a minisztériumnál egész délelőtteim igénybe lesznek véve, s így ezen kívül irodalmi foglalkozásokra csak néhány órát szánhatnék naponkint - már ti. ha otthon bírnék maradni. Aztán, ha van is némi jövedelme az embernek az irodalomból, éppen annyi a kiadása is ahhoz aránylag. Ma például megvacsorálnék 3 ftért, még mulatnék is mellé... de mivel az írói egyletnek tetszik Matejkó, ma ide érkező festész tiszteletére este költséges bankettet rendezni, abban már most részt muszáj venni, s úszni a többi hazárd firmával a bolondériák hosszú során keresztül.

Soha életemben nem szerettem volna úgy gazdag lenni, mint most, hogy magának jólétet teremtsek. Eddig semmire sem becsültem a pénzt - az igaz, hogy most sem becsülöm -, hanem azért mégis szeretném a nagy vagyont.

Egyrészről reménylem, hogyha maga itt lenne, én mindig itthon volnék, nem járnék a fiúkkal, otthon találnám minden örömemet. <Nem adnék Bunkónak 30 ftot.> És hogy maga is olyan lenne. Nem vágyódna a világ hiúságai után, és hogy akkor bőven elég lenne célszerű felosztás mellett 2400 forint is. De hátha nem! Mert lássa, az emberi természet olyan makacs, hogy nem hagy változtatni magán semmit. Bennem is megvan az az emberi hiba, hogy szeretek úr lenni. De én le tudok mondani arról, és boldog lenni a maga kedvéért. Azt tudom, hogy maga is le tud arról mondani az én kedvemért, de tud-e boldog lenni?

Ez a főkérdés: melyre nem tudok biztató feleletet adni magamnak. Mert azt vegye tekintetbe, hogy ez nem Gyarmat faluja, sem nem Mohora, ahol kétezer forinttal még fényt is lehet produkálni. Ez itt annyi[ra] kevés, hogy magamnak az eddigi számításom szerint félévre sem elég. Hát hogy lesz ez elég kettőnknek?

Erre maga ziher azt fogja mondani: »Istenem; istenem! hát tudom is én?« Mintha hallanám.

Csakhogy ez az egy kérdés olyan, amire én is csak annyit tudok mondani, hogy <hogy> »tudom is én«.

Ennek a kérdésnek találgatásánál pedig csak nem maradhatunk örökké - mert egyszer aztán addig talál tartani, hogy szépen »elfelejtjük« egymást.

Amiből korántsem lenne oly baj, mintha nem felejthetnénk el egymást, és mégsem lehetnénk egymáséi, vagyoni sanyarúság miatt.

Értsen meg kérem jól, hogy mit írok.

Ez nem annyit jelent, hogy nem szeretem, hanem annyit, hogy milyen jó volna, ha nem szeretnénk egymást. Maga férjhez menne valami falusi földesúrhoz, és jó lenne, én pedig elvennék valami pesti burger lányt, és az is jó lenne.

Hanem hát a »lenne« nem ér semmit. Azt kell venni, ami »van«. A nagy szerencsétlenség megtörtént, hogy éppen mi ketten szerettük meg egymást, akiknek mindkettőnknek az lett volna a sorja, hogy az egyiket elvegye valami jómódú ember, a másik meg elvegyen valami jómódú lányt.

Azonban, mint mondom, ez nem így van történőbe, mégpedig annyira nem így van, hogy ha mostani gondolkozásom mellett megkínálnának a világ legszebb és leggazdagabb hercegasszonyával, még az sem kellene. Meglehet, hogy egy fél év múlva már én sem gondolkodom így. De most így gondolkozom.

És az nagy szerencsétlenség.

Nem azért, mert elszalasztom a nem létező hercegasszonyt, hanem azért, mert az eszemnek a fele mindig magánál van: először, írni nem tudok, eszmeköröm mindig magával foglalkozik, olyan vagyok, mint a másüvé átültetett fa, megszokni nem bírok ide, mindig úgy látszik, hogy én nem vagyok itt otthon. Egyszóval annak dacára is, hogy itt igen jól mulatok, tulajdonképpen boldog mégsem vagyok. Azért is elegyedem holmi költséges szórakozásokba, nem fájdalomból, hanem unalomból: nem fájdalom az, amit maga után érzek, hanem annál rosszabb, unalom és blazirtság minden iránt; kedélyem nyomott és nem ömlik el rajta az a nyugalom, mely megfűszerezi az ember életét.

Lássa, ez más brandzsú [!] embernek semmi, de írónak szörnyű nagy baj, mert kedélye kihat műveire.

...Ha én nem tudnám azt, hogy van valaki, akit én szeretek, s aki szinte szeret engem, akkor találnék én másnemű nemes élvezeteket, lányokban, művészetekben, ami lebilincselne, ami jótékonyan hatna rám, ami felrázná szellememet...

De most, most nekem minden hiábavalóság, ami nem emlékeztet magára. Ami pedig magára emlékeztet, az mind szomorít, lever...

Ezért írtam én fentebb azt a kifejezést, hogy az kisebb baj lenne, ha elfelejtenénk egymást, mintha kedvezőtlen anyagi viszonyok miatt nem lehetnénk egymáséi.

Mert ez a bizonytalanság megöli az emberben a szellemet. És az nagy csapás.

Ugye igazam van?

Azért azonban a világért sem kívánom, hogy feledjen el és ne szeressen, mert az rám nézve is borzasztó lenne, én azt csak úgy értem, hogy ha egy reggel felébrednénk és nem tudnánk egymásról semmit. Vagy ha egy nap szeretnénk bele mindenikünk másba... Úgyhogy az nekünk nem fájna semmit, hogy elhagytuk egymást.

Most pedig befejezem levelem komoly részét, melyre nézve elvárom válaszát, mielőtt Gyarmatra mennék. Én nyíltan, őszintén írtam meg mindent, amint kellett, elvárom, hogy maga is nyíltan, őszintén válaszoljon. Nincs is annak semmi értelme, hogy egymás előtt utógondolatokat rejtegessünk. Azok elvisznek messze a céltól. Írja meg maga is, hogy mint akarja. <Az olyan frázis nem ér semmit és csak kigúnyol (?), hogy »életem a maga kezében van, tegyen amit akar«.>

Akarom, hogy magának is legyen véleménye és akarata, amit kimond és amihez én lehetőleg alkalmazom magamat.

Hátha én <is> azt mondom: »életem a maga kezében van, tegyen amit akar vele« akkor az én életem megpenészedik a maga kezeiben és a magáé az enyémben, mert ott a mi kezeinkben ugyancsak nincsen semmi, legfeljebb Telekigyász a körmöcskéi alatt. (Richtig! csókolom mind a két kezén a nagy uj[j]akat.)

Gondoljon az eshetőségekre, s ha maga elhatározta magát <minden> komolyan, megmásíthatlanul, tekintetbe véve mindazt, amit megírtam, hogy az én feleségem legyen, akkor írja azt meg, kimerítő részletességgel fejtegetve, mennyiben forognak fenn akadályok sat.

Az igaz, hogy lányoknak zsenant dolog ilyenről írni őszintén, de nem azért szeretem-e én magát, hogy különbnek vagy bátrabbnak, elhatározottabbnak tartom a többieknél!

Levelét elvárom posta fordultával.

M.K.

***

<Boboknak tegnap válaszoltam: küldtem neki ócska kesztyűket s a többi közt magának is egy levelet, melyet ő már alkalmasint átadott.

<Tiniről> kérdezősködik. Megvan ő is. Most pompás barátságban élünk. A »német színházba« járok vele esténkint. Ez is csak valami; hanem az meg nagyobb dolog, hogy Szentiványi, aki sehonnan se tud elmaradni mellőlem, szinte a német színházba jár: holott egy szót sem ért németül.

Tegnapelőtt Tinit elkísértük ketten a fotografhoz, ott aztán anyja tudta nélkül azt a juxot csináltuk...> [Folytatása nem került elő.]

[Budapest, 1873. március 14. után]

[Megszólítás nélkül]

Eddig az volt a tervem, hogy március 14-én lejövök Pestről, miután a vizsgát letettem, úgyhogy a szülei nem tudják meg, magával találkozom az utcán, felültetem egy arra készen álló kocsiba, aztán elviszem Szentpéterre, ott megesküdtet a pap, aki rokonom - 5 óra alatt megjárjuk ezt az utat. Magát visszahozom, s itthon hagyom vagy két hétig, míg Pesten berendezem a szállásomat. Itthon azt fogták volna hinni, hogy Jeszenszky Józsiéknál volt, a valót semmi esetre sem gyanítanák, mert az én Gyarmaton létemet nem tudnák. Maga aztán lassankint vallogatta volna ki...

Azonban meggyőződtem róla, hogy a protestánsoknál ez egészen kivihetetlen: mert az alispán adja a dispenzációt: mégpedig mindig a szülők beleegyezésével.

Egy út volna azt elérni, csakhogy az nagyon rizikó, <az apja nevében kiállítani a beleegyezést, aki később megtudva a dolgot, semmi esetre sem perelne be érte, csakhogy ez mégis veszedelem vállalat, s könnyen érvénytelenné tenné a házasságot. Még egy másik mód is van> tudniillik kitérni katolikusnak, de ezzel azért volna bajos boldogulni, mert ez a kitérés egészen nyilvánosan megy, s ha csak pengetni kezdenénk is, mindjárt kiszivárogna az ilyen kisvárosban.

Egyszóval a legutóbbi napokban meggyőződtem arról, hogy minden ilyen história teljes lehetetlenség, mivel protestánsok vagyunk.

Tehát nem maradt egyéb hátra, mint valahogy kicsikarni szüleitől a beleegyezést: mégpedig úgy, hogy az az én büszkeségemet ne sértse.

És ez iszonyú nehéz feladat.

Én magam a legutolsó időben majdnem függetlenné tettem magamat az én szüleimtől, s <ismeretes kalandom folytán> bizonyosan csak örülni fognak ennek; különbenis semmi szükségem beleegyezésükre...

Maga legjobban ösmer, tudja azt is, hogy milyen viszonyban vagyok, mely álláspontot foglalok el szüleivel szemben. Nevetséges volna, ha még tovább is megmaradnánk abban a helyzetben, hogy még csak nem is találkozhatunk egymással. Ha ez a helyzet megmarad, maga soha nem lehet az enyém: mert én olyan természetű vagyok, hogy én a maga anyjához nem intéznék egy kérő szót - inkább meghalnék, se az apjához. Inkább törni, mint hajolni. Az agyvelőm ég arra a gondolatra, hogy magát úgy, kegyelemképpen adják hozzám ők. Éppen ők, akik annyi ezerféleképpen bántottak már meg, a bántalom mindenféle nemével, s amit én mind eltűrtem maga kedvéért. Hisz az egy fokonkénti demoralizáció. Látni magamat naponként lenézetve, anélkül, hogy azt valaha keserűen megtorolhassam.

Nem! Maga téved. Én már nem mondom többé soha, hogy »isten önnel, többé nem találkozunk«. Ha vissza tudtam térni Pestről, hogy egy félévet haszontalanul elpocsékoljak életemből a maga kedvéért akkor, mikor ezen félévet magamra nézve oly hasznosan érvényesíthettem volna! Hol állnék én már most, ha maga nem lett volna!! Mondom, ha már ennyit megtettem, azt többé nem mondom, egészen az utolsó napig.

De addig maga is tegyen valamit. Mert ha el hagyjuk az időt veszni azzal, hogy ugyan néha összejövünk, s ott egymásra nézünk, akkor ott fogunk állni az utolsó napon is, ahol ma. Azaz sehol.

S ha egyszer elválunk, ki tudja, összehoz-e már a sors. A szívek hűlnek a távolban.

Egyszóval, nem beszélek sokat, mert nem akaródzik sokat írni, röviden csak annyit, hogy azt kívánom magától, miszerint mondja meg határozottan a szüleinek, <miszerint> hogy engem szeret... hogy magának hiába beszélnek a fülébe akármit, hogyha boldoggá akarják tenni, akkor ne ellenezzék...

<...>   Különben az mindegy, akármilyen módon... de fokozatosan ebben az irányban haladjon, folytonos következetességgel - mert különben nehezen érünk célt...

[Aláírás nélkül]

[Budapest, Mart. 22. 1873.]

Kedves Mimikém!

Nem érek rá hosszabb levelet írni, ezt is a Bibi levelében küldöm. Mindkét levelét megkaptam. No, annak örülök, hogy még nem felejtett el. Hanem azt meg sajnálom, hogy köhög és unja magát. Igyon bodza-teát és olvassa a Nibelungok harcát ellene: az egyik nagyon jó, a másik nagyon érdekes.

[A névjegy túloldalán nyomtatva:] Mikszáth Kálmán

[Hajdúszoboszló 1873. április 11.]

Kedves Ilonám!

Nagy örömmel írhatom magának, hogy már ezentúl nem leszünk szegények. Rájöttem, miként gazdagodhatunk meg. Tegnap ugyanis a következő feliratot láttam több debreceni bolton: 100 arany egy poloskáért!!!

Mindjárt eszembe jutott, hogy megírom magának, hogy fogdosson össze egy skatulya poloskát és hozza el. Itt eladjuk drágán...

Tegnap a színházban is voltam. A »Fekete orvost« adták. Szép darab. Csupa bugris civis volt a publikum, s én valódi bámulat tárgya voltam civilizált szabású öltözetemben. Furcsa nép ez az alföldi. Egész élvezettel lesem el szokásait. Barátságos, eszes, de mégis parasztos. Fő jellemvonása a gyors ismerkedés. Még alig jöttem két-három napja Szoboszlóra, és máris tökéletesen ismerős vagyok az itteni családokkal. Van egypár szép leány is: Fogtői Vilma, Lente Lenke, különösen pedig Munkácsi Ilonka. Tegnap Debrecenben felkerestem közös ismerősünket, Tersztyánszky Tónit is. A mai déli vonattal visszalátogatott, és jelenleg, midőn e sorokat írom, itt alussza délutáni álmát a szobámban a díványon, ábrándozva a szoboszlói leányokról, kikkel rövid ismeretség után ma velem együtt sétált ezelőtt egy órával a temető felé. Kifecsegte előttük a zsivány, hogy már otthon, Nógrádban egy gyönyörűséges szép menyasszonyom van (már ti. maga), s ezzel elrontotta a renomémat egészen. A levél végére majd felköltöm őt is, hadd írjon néhány sort...

De íme kezdi már kinyitogatni öreg szemeit... fülét félálmában megrázza... felébredett.

Isten önnel hát a legközelebbi alkal[o]mig, midőn ismét írhatok...

Kálmán

[Debrecen, 1873. április 12.]

Kedves Ilonka!

Ma megint berándultam Debrecenbe, s miután a vonatról elkéstem, itt hálok a »Telegdi« szállodában, nem mehetvén át »Szoboszlóra«, hol még holnap megnézem a »bált«, melyet a hajdú kisasszonyok hírhedt csárdása tesz előttem némileg eseménnyé, melynek érdekeltséggel nézek elébe, mielőtt kedves rokonaimat itthagynám.

Erdély fővárosát, Kolozsvárt is szándékoztam Nagyvárad megérintésével egy füst alatt megnézni, de kifogyván az időből, miután legfeljebb jövő szerdán okvetlenül Pesten kell lennem, ezt az utat más időkre halasztom. Holnapután reggel már pozitíve hazautazom. Értem haza - Pestre. Ez tehát utolsó levelem, melyet tőlem kap az - Alföldről.

Tegnap Szoboszlóról írtam néhány sort: nem tudom, megkapta-e? Bocsássa meg, hogy eddig még nem írtam választ, méltót a maga legutóbbi leveléhez, melyben olyan élethíven írja le az igazi szerelmet, hogy eltekintve attól a haszontalan önzéstől, mely annak értékét és kedvességét előttem azon szempontból növeli meg a kellőnél tízszeresen, mert rám vonatkozik - mondom, eltekintve ettől -, egész bámulattal voltam eltelve maga iránt.

Ha soha nem szerettem volna is - most egyszerre imádnám, én, aki nem imádok senkit és semmit.

Nem vitatom most már, helyes irány-e az, amelyben maga elindult, megállja-e helyét a maga okoskodása a logikával szemben, nem-e volt hiba az az elhamarkodás, mely egész jövője felett dönt; lehet, hogy rossz volt az irány, bolond volt a logika és hiba volt, amit tett - hanem azért ez az irány mégis költői, ez az okoskodás magasztos, ez a hiba pedig csak azért nem erény, mert nagyobb annál, mert ez olyan hiba, mely a tökéletesség eszményképe.

Nincs oka, hogy magát ezért valaha szégyenelje... ha Moltke volnék, szeretnék Mauks Ilona lenni; még ilyen tökéletesen meg nem hódított senki senkit - mint maga, kedves pöhölykém, engem.

Most már egészen el vagyok bolondulva maga után: az a levele olyan volt, mint otthon a Barnyú Tera piszkafája, mely a boldog emlékű vaskályhában, melynél annyiszor fájlaltattuk készakarva a fejünket - a hamvadni látszó parázst lobogó lánggá piszkálja fel.

Én most már többet érzek maga iránt, mint amennyit közönségesen szokás a mai világban. <Még Marcsát sem szerettem ennyire soha>. Hanem azért magamat úgy látszik, mégis jobban szeretem még. Mert ha magát jobban szeretném, mint magamat, okvetlenül azt tanácsolnám, hogy »bolond világot élünk, kedves Mimikém, legokosabban teszi, ha férjhez megy ahhoz az 1200 holdas vén úrhoz«. De már én ezt mégis csak nem tanácsolom. Bocsássa hát meg nekem, hogy »ennyire« nem tudom szeretni. Bizony nem is vagyok én magának jó embere. Hiába képzelődik.

Midőn jelen levelem írásához fogtam, az a szándék vezérelt, hogy megírok magának némely dolgokat, miket okvetlenül szükséges, s miket már régen meg kellett volna írnom Szoboszlón, de ott az teljes lehetetlen volt, mivel rokonaim nyárspolgárias udvariassága reggeltől késő éjfélekig sohasem hagyott magamra, bármint szerettem volna napközben is kimenekülve a célra nem vezető üres atyafiságos diskurzus tömkelegéből, gondolataimban magával foglalkozni, annál is inkább, mert a viharos pesti élet sajátságaihoz az is tartozik, hogy sohasem érek rá semmire. Ott néha képes vagyok magát is elfelejteni - egypár órára.

Azonban bármiképp szeretnék is magával még némelyekről beszélni, mégsem teszem, mert most látom, hogy annyi sok a mondanivalóm, miszerint bolondság volna belekezdeni; szükséges értekeznivalóim ugyan nem olyan fontosak, hogy a részben kíváncsiságát megérdemeljék - de azért juttassa mégis eszembe, mikor Gyarmatra megyek.

Ennek kapcsában megérintem, hogy arra a tapasztalatra jöttem rá, miszerint a levelek sohasem pótolhatják még némileg sem a beszélgetést: mivel a másik fél által illető helyeken nem tehetők meg a netalán szükséges kérdések a tárgy megvilágítására, s amit egynéhány kifejezéssel el lehet végezni szóval, azt levélben száz lapon kellene némely esetekben az arányosság tekintetéből tárgyalni.

Minthogy ezek az én históriáim ilyenek - hát én bizony nem írok a maga kedvéért sem 100 lapot 4 oldalra.

Most pedig, »miutánd« csak azt ígértem meg magának otthon, hogy ha »elmegyek«, minden héten írok egy két lapos (nem két darab lapos) levelet - a harmadik lapon ezeknél fogva debreceni dialektussal diskurálok magával, miután azt már kezdem elsajátítani.

Haót - kedves Ilonkoám!

Ez »ittend« a »külömös« »nípsíg«! Az »ezerkítszáz« »köteles« (holdas) úr »darucba« jár és maga szántja a »jószágot« (földet). Tersztyánszky Tóni, kit ma ismét megkerestem a Tisza banknál, a feltámadási pompánál, ismeretes szokásánál fogva megcsipkedte egy fekete pruszlis Matildjok-féle ábrázatú szolgálónak kréta-színű, debrecenietlen ábrázatjait.

- Kicsoda maga lelkem? Hol lakik? Én szerelmes vagyok magába. De nagyon szerelmes vagyok. Érti? Nagyon...

- Kell a pokol fenekinek a nemzetes úr! - agyarkodék vissza az ős kálvinista ivadék. - Mit akar kigyelmed? Nos, osztand? Hol lakom, ki vagyok?... A Péterfia utcában lakom, s Fekete Kata vagyok, Fekete Márton fiskális apámuram középső leánya. Kinek mi gondja rá?

Ilyen itt a világ. A férfinem elég csínos: úr ugyan nincs, sem mívelt ember, csak más megyékből származott. A nők között pedig pláne egész Debrecenben eddig csak egy tűrhető arcot láttam. Valódi klenódium a rútságban némely itteni asszony. De ez azért T. barátunkat egy cseppet sem zsenirozza, hogy őrülésig szerelmes ne legyen egy-egy formájából kifordult asszonyi pofába. Nem győzött eléggé szidni blazirtságomért. (Gondolom, ilyesvalamit telegrafiroztam is magának estefelé, mert éppen a telegrami hivatal ablakaiból, melyek az országútra nyílnak, néztük a processziós nőket, mivel itt is van egy távirdai főnök barátom, Simonffy Emil, akit ott felkerestem).

Luxust nem látni sehol. Az úri rend sem cifrálkodó, úgyhogy a templomban egész feltűnést okoztam, hogy tiszta mandzsettám és kesztyűim voltak.

Jó éjszakát! Isten önnel! Jövő levelemet már Pestről fogja kapni.

Kálmán

U.i. Nem vagyok ugyan buzgó keresztény, de azért ma én is elmondtam egy hat szóból álló imádságot az öreg református templomban - magáért. <Azaz, hogy csak úgy familiárisan szóba elegyedtem az éggel, kérve az Úristent, hogy bocsássa meg annak az én rossz Ilonkámnak, hogy nem hisz benne...>

És az Úr Isten alkalmasint meg is hallgatott, mert mindjárt rá öt percre megengedte valami gazembernek, kilopni zsebemből a szivarszívómat. Mintha mondta volna:

»Törődöm is én a te Ilonkáddal«. Arra való Doktor Bogdán meg te! Elég gondom van nekem a Krisztust feltámasztani. Az se tréfa!

No, a Krisztus azután a jó debreceniek épülésére fel is támadt - hanem az én szivarszívóm nem támad fel többé.

Miután azonban tetejébe rá még írnivaló gondolatom sem támad többé - tehát befejezem a levelet, és lefekszem, hogy ismét magával foglalkozzam álmomban.

Csókolom aranyos pöhölykém sokszor!

Írjon, ha nem írt még! - (Pestre).

[Ercsi, 1873. május 2.]

Kedves Ilonka kisasszony!

A fene vigye el az ilyen malőrt! Ön ziher azt hitte, hogy lustaságom miatt nem keltem fel, miszerint ígéretem szerint, [!] Vácig kísérjem el. Azonban ez nem áll; mivel éppen az volt a bajom, hogy felkeltem s egy német kocsisra bíztam magam, hogy vigyen, de szélsebesen, a Bécsbe menő hajóhoz: éppen akkor értünk oda, mikor utolsót csengettek... hirtelen beugrottam minden jegy nélkül... a hajó azon mommában [!] elindult és levitt szépen Ercsig, ami egészen itt az alföldön van. Ígértem én azután mindenfélét a kapitánynak, hogy tegyen ki, mert még Pesten vettem észre, de nem hallgatott rám.

Most itt kell lennem esti öt óráig: amiből két nagy baj keletkezett.

Az első az, hogy ma délután 6-kor okvetlenül Pesten kellene lennem, mert égető dolgaim vannak - és nem lehetek ott csak 9-kor: a második az, hogy a tegnapi esti postával nemcsak a maga, de anyám egy levelét is vettem; amelyben sürgetve kér hazamenni.

A harmadik nagy baj pedig az, hogy magával nem beszélhettem tegnap - s hogy valószínűleg többé már nem is fogok.

Ezt akartam magának elmondani, ezért csikartam ki a színházba menetelt is - de azután a hajóra hagytam, Ott nem lehetett beszélni ilyenekről.

Kedves jó Ilonkám! Én megígértem a szüleinek per mopsz, hogy többé soha ebben az életben nem járok maga után. Tudtam, hogy <tam, hogy> ezzel üdvömről, mennyországomról, minden boldogságomról lemondtam, és mégis megtettem. Úgy kikeresték azt a percet, amikor nagylelkű tudok lenni ellenségeim iránt is. Bobok ígértette meg velem. Azután a hajón anyjának is megígértem. Csak azt kértem ki, hogy még egy napig láthassam. Az volt a tegnapi nap. Az utolsó nap és felvonás.

...Ne desperáljon emiatt, így kellett annak történni: higgye meg, még így sokkal jobb, mintha abban az örökös ingadozásban tévelyegnénk. Mit ér az? Ha tegnap önben több erélyt, több akaratot, több szerelmet tapasztaltam volna, akkor még visszavontam volna szavamat - és megmondtam volna, hogy amit a természet törvényei összekötnek - azt a láncot én nem tépem szét. De ez önben hiányzik....

De különben hova visz ilyen élet? Diáknak való szerelem az, ha bujkálni kell. És azt így vigye az ember a végtelenségig. Ha tudnám, hogy egy évig tart, bevárnám - ha tudnám, hogy négy évig tart, még akkor is bevárnám... de az már az örökkévalóságig tart, mert én ugyan sohasem megyek a magok házához, hacsak nem hínak, hacsak édesapja valaha meg nem kérlel - s hogy ő meg nem kérlel, az bizonyos Nem is lenne tőle férfias.

Így állván a dolgok, nekem illik lenni okosabbnak.

Én belátom azt, hogy ahogy a körülmények állanak, két okból nőm nem lehet:

1) mert nem adják ide - s

2) mert az erőszakhoz nyúlni nem vagyunk eléggé bátrak: ön nem az.

Miután tehát nőül nem vehetem, s ha mégis céltalanul folytatom a nekem annyira édes viszonyt, tudom, hogy pillanatnyira talán boldoggá teszem magamat is, és meglehet talán magát is - de a jövőre nézve okvetlenül szerencsétlenné teszem.

Ön olyan önfeláldozó volt irántam sokszor, hogy a csodáig ragadott el a bámulat, én is az akartam lenni ezzel a lépésemmel. Nagyon fáj ez nekem. S inkább írnám milliószor a saját halálítéletemet. Szomorú emlékű nekem Ercsi.

Jókai valaha innen kérte meg feleségét, akit szeretett.

No, én 25 évvel rá innen kérem meg - megfordítva - magát. Milyen szeszélyes a sors.

Tehát isten önnel! Mihelyt Pesten dolgomat intézem, rögtön sietve megyek; mivel rá, ahogy Pestre jöttem, rögtön orvos-nagybátyám jött oda, aki Gyulát akarja rendbeszedni, és elvinni Breznóbányára.

Gyarmaton természetesen most már nem találkozunk. A boldogsága így kívánja. S én részemről ünnepélyes becsületszavamra ígérem, hogy sem szóval, sem tettel sohasem iparkodom önnel találkozni mindaddig, míg férjhez nem megy, vagy míg én nem házasodom meg - (felhagyom azonban magam számára azt a klauzulát, hogy ha valami hirteleni változás jönne közbe - akkor nem állom sem ezen, sem másik ígéretemet.)

Szörnyű az, hogy nekem így kell bűnhődnöm ártatlanul és éppen önmagam által.

De hát szinte könnyebben fogom magam érezni, ha megteszem a maga apjának a nyugalmáért és a maga anyjának a boldogságáért azt az áldozatot hogy megválok attól, ami legdrágább kincsem volt. Hadd lássák, hogy mégis nemes szív dobogott bennem, mely tudott szenvedni azért, hogy mások boldogok lehessenek.

Mert lássa, kedves Ilonkám, én a maga szüleit, isten tudja, mint van az, mindig szerettem azért, hogy magát annyira szeretik.

Bobok olyan elevenen ecsetelte szomorúságukat, s annyira kért, olyan okokkal támogatta szavait, hogy csakugyan bekövetkezett az utolsó felvonás. Megadtam magamat. Valódi öngyilkosság.

<Egypár hét múlva elfelejti viszonyunkat a világ. Mondja ön, hogy vagyoni viszonyaim miatt szakított velem, mégpedig minél szélesebb körben, hogy szétterjedjen. Én vagy két hét múlva megkérem Tinit, a lapok közlik a hírt, hogy eljegyeztem a bájos és szellemdús Bolyky Tinit, és többet az ördög som gondol arra, hogy még az is igaz volt valaha, miszerint mi egymást szerettük. Május elején, hogyha a fürdő előbb nyílik meg, kimegyek Zsélybe, s ott megemlítem. Írnék a jó ismerősöknek és másoknak. S akkor aztán látja a tekintetes vidék, hogy mi tökéletesen elhidegültünk.

Hogy aztán én elveszem-e igazán Tinit, az már aztán a jövő dolga. De akár veszem, akár elmúlik ez a dolog is -> annyi áll, hogy én sohasem leszek boldog többé. Életem azon perctől kezdve, amelyben ezen levélen az utolsó + vonást megírom, a hazáé - az irodalomnak és a hazának élek. Nincsen már nekem senkim többé. Most vagyok igazán árva. Amint a postáról visszajövök, elvitetem magam az Eötvös sírjára: és ott magáról fogok gondolkozni.

<Tininek Otrokócsy Mária elmondta őszintén viszonyunkat. Tegnap este egy aprehenzivus levelet találtam tőle, hogy két napja vagyok Pesten s mégsem láttak otthon. Vacsorára is várt. - A kedves nógrádi levelek most már Budai [!] postabélyeggel jönnek? Tehát maga ott volt tegnap - ugye? teszi hozzá, amit azért említek, hogy ne írjon, kérem, többé a Bástya utcai szállásomra levelet, mert mindig Tini kapja kezébe. Holnap pedig szándékozom neki megmondani azt, hogy eddig, igaz, másba voltam szerelmes, de most, miután folytonosan hidegedtünk egymás iránt, én már felbontottam a viszonyt, s azontúl csak őt fogom szeretni.

Pedig dehogy fogom, dehogy!

Hiszen elvégre is szép lány, aztán van négyezer ft árendájuk a házukból, aztán ami a legfőbb, ő úgy látszik, szeret is egy kicsit, vágyait könnyen betöltheti, mert ő is nagyon egyszerű lány, s ha meg éppen képviselőné akar is lenni, hisz 4 vagy ötezer forint jövedelme van, könnyen kanyarítok magamnak a jó embereimmel valami magyar kerületet, amit a Tini dicsőségére ékes hallgatással képviselhessek.

Ez az én stratégikailag kimért jövendőm fotográfiája.>

Most beszéljünk magáról. A maga jövőjéről.

Oh, milyen maga, kedves Ilonám! Ha Isten volnék, ember szeretnék lenni, hogy feleségül vehessem. S ha akárki volnék az életben, nem mondanék le önről. Ha gazdag főrangú volna, nem esnék kétségbe - bele iparkodnék a miniszteri piros székbe, Mégsem mondanék le magáról. Ha királylány lenne, csinálnék forradalmat, hogy letaszítsam nagy hatalmáról. Egy szóval nem mondanék le soha. De szerencsétlenségemre Mikszáth Kálmán vagyok. S ez az egy ember az, akinek Mauks Ilonához nem szabad semmi közének lenni. Az a sok apró emberke, aki ott mozog maga körül, az mind szeretheti magát, kezet szoríthat magával, enyeleghet. Csak nekem nem szabad.

De igaz; én a jövőjéről akarok szólni, hagyjuk ezt már. Én részemről legalább három embert tudok, aki magát elvenni szeretné. S ha ezek a dolgok végére járnak, lesz tíz is: válogathat.

Eddig úgy vettem észre, hogy az a Sz<údy> [?] gyerek szereti magát végtelenül. Az jómódú fiú is. Menjen ahhoz. Válassza maga is azt a nemes életfeladatot, hogy boldoggá tegyen egy embert: vagy tegye boldoggá szüleit azzal, hogy egészen az ő akaratjok szerint megy férjhez, ha már ők nem tudnak lenni olyanok, hogy szeszélyöket alárendelték volna a maga egyéni érzelmének. Legyen maga nemesebb. Nekem ön örökké ideálom marad. Az ön arca fog előttem állni, ha néha elgondolkozom. Ez az egy év egy örökkön örökké feltűnődőző felhőt festett a homlokomra. Rosszabb vagyok most, mint az őrült. Sőt már tegnap is rosszabb voltam, mert mindig meg akartam ezt mondani, de nem volt elég lelkierőm. Az édesanyja azért szidott este engem, mert látta, hogy még semmit sem szóltam erről. Ez volt az a »megint rosszat forral«.

Mintha az rossz lenne, ha mi szerettük volna egymást, ha egymáséi és boldogok lettünk volna. Ha nem lettünk volna is gazdagok, de nagyon boldogok lettünk volna.

És most isten áldja meg, kedves jó Ilonkám! Nincs annyi papirosa a világnak, hogy tele nem írnám azzal a sok fájdalmas eszmével, ami tollam elé jön.

De minek az, ön tudja, hogy mennyire szerettem, ön láthatta tegnap is - mindég. Félig imádság, félig őrület, félig láz volt az én szerelmem. Én is tudom, hogy mennyire szeretett. Szemrehányást egyikünk sem csinálhat a másiknak.

Azaz, hogy én senkire sem aprehendálok. [!]

A sors műve ez! Mint minden.

Ma, teszem azt, Vácra akartam menni (és pedig nagyon), magát elkísérni - és íme Ercsibe hozott a fátum.

Mauks Ilonát akartam elvenni mindig, és mégis <Bolyky Tini> [?] lesz a feleségem.

Már a sors ilyen nagy bolond. Gyarló embereket nem okozok. Ha a sors nem volna pártjukon, hát egyetlen egy ujjával mind hanyatt lökné.

Levelem azért nem írom poste restante, amint elhatároztuk, mert az is ígéretemhez tartozik, hogy semmi álutat nem veszek igénybe.

<Ezért kértem öntől a budai postaállomás mellett randevút is, hogy ezeket elmondjam.>

Ha írni akar, amit különben ne tegyen, mert csak szomorú, kínos perceket okoz magának is, nekem is, levelét Szklabonyára intézze, mert haza muszáj mennem, mihelyt itteni dolgomat elvégzem: este felolvasást tartok az írói körben: »A fotografiák regénye« cím alatt, holnap délelőtt <és 1/2 éjjel pedig   <...>   Jóskát.)

Három-négy hét múlva azonban hosszasabb ideig leszek a zsélyi fürdőben, s így otthon is.

Boboknak legyen szíves megmondani, hogy a kérvény be van adva, hogy sürgesse, s hogy hétfőn jőjjön ki Szklabonyára a hagyatékot felvenni, ha lehet: mert pénteknél tovább nem lehetek <tovább> otthon.

Még egyszer isten önnel!

Az fáj, hogy még egyszer, utoljára meg nem csókoltam.

<Isten>

Kálmán

[Budapest,] Május 3. 873.

Kedves Ilonkám!

Tegnap Ercsiből írtam magának egy felette fontos levelet, de mivel azt azon okból, mert a posta nem volt egy és két óra között, mikor indultam, nyitva, csak a szolgálónak adtam át, hogy adja fel recepisre - valószínűleg meg sem kapja.

Mert a szolgálónak természetesen volt annyi esze, hogy a pénzen árpacukrot vett, a levelet pedig eldobta.

Ha nem kapta meg ezen levelet, tudósítson arról kérem hovaelőbb Szklabonyára, hogy az abban foglaltakat megírhassam még egyszer: ha megkapta, akkor természetesen ne tudósítson.

[A kettétépett levél másik darabja nincsen meg. A gyászkeretes papír szélén még néhány szótöredék olvasható:]... hogy ezen utolsó... ha a másikat meg... ilyen...

[Balassagyarmat, 1873. május 6.]

Kedves Mimikém!

Az istenért, mért ír nekem ilyen borzasztó dolgokat? Már hogy halna meg maga. Hisz akkor maga engem örökké szerencsétlenné tenne. Azt pedig nem akarhatja, ha valaha szeretett! Mi lenne akkor belőlem? Egy megtestesült kétségbeesés, akit egy kioltott élet árnya üldöz. Egy valóságos Lear király! Aztán kim lenne nekem a nagy világon, akinek kedvéért meg lehet azt becsülni. Tudja, hogy csak magát szeretem, imádom, és egész életemnek az lesz a feladata, hogy magának örömet szerezzek, s hogy amennyi szenvedést okoztam most, amiért szeretett, épp annyi büszkeséggel gondoljon vissza egykor, hogy én szerettem. A feladat nehéz, de biztos vagyok a sikerről. Az ön szemei előtt akarok naggyá nőni... olyan naggyá, hogy belekáprázzanak azok, akik olyan nagyon kicsinynek hittek egy hét előtt... és mikor ez már mindegy lesz, akkor azt mondani: Lásd, buta népcsőcselék, a napot beboríthatják a felhők úgy, hogy semmi sem látszik belőle - de azért az mégis nap marad mindig, és világít nektek.

Engem elragad ez az eszme és visz odább, odább... már a szerelem csak másodrangú kérdés. De tulajdonképpen mégis érte történik minden... Mert minek nekem nagyság, dicsőség, hír, ha azt maga nem látja. Nem kell már akkor nekem semmi. A pénteki felolvasásom bravúrjait szívesen átengedném magának egy mosolyáért: s mikor Szigligeti olvasta fel, amit »magáról írtam magának«, nem gyönyörködtetett az a hatás, hogy ez a sok szakember milyen gyönyörrel hallgatja, amit írtam, hanem az a gondolat lebegett előttem, hogy mint fogja maga a fejecskéjét csóválni, hogy olyan élethíven leírtam.

Ami azt illeti, hogy ezt maga megteszi máskor, az mind jó és szép. Ezt az egy nyilatkozatát szeretem. De én előre tudom, hogy nem teszi meg, nincs ahhoz magának ereje. Kedvezőbb alkalom sohasem volt, s tán már nem is lesz soha. Azt eljátszotta akkor, midőn nem akart Budán maradni. Én hiszem, hogy maga tökéletesen meg van győződve, hogy megteszi, de azt is tudom, hogy mégsem teszi meg.

Hogy maga annyira volna kompromittálva, az nem áll: egy-két hét tökéletesen restaurálni fogja. Emiatt nem kell kétségbeesnie. Az csak a kislelkűek szokása. Isten ments attól!

Hogy lásson, az nem sokat ér, és semmiesetre sem okoz nyugalmat. Én csak egy napot kötöttem ki, és az is milyen izgatottá tett. Értem <úgy> múlt csütörtököt. Mondom is Boboknak, hogy ne mondja, miszerint Gyarmaton vagyok. Különben, ha láthatnám, mégsem bírnék ellenállni a vágynak, hogy ne lássam, s ne beszélgessek magával. Életem felével cserélnék fel egypár percet, amit a maga körében tölthetnék. De ha nem lehet. Az sohasem történhet, hogy én magokhoz elmenjek: az nem lehet: randevút pedig sem kérnem, sem elfogadnom nem szabad. Ha úgy juthatok a maga bírásához, hogy erővel veszem, nem kérem senkitől - akkor boldog embernek tartom magam, s nem cserélek a királlyal sem - de másképp nem engedi a büszkeségem: - mert a maga apja azt üzente nekem Bobokkal, »hogy én ne bántsam az ő lányát«. Nekem természetesen nem kötelességem szót fogadni - de hogy neki valaha könyörögjek, azt nem tehetem. Ez ellen fellázad a természetem. De az <az>, hogy erővel magamévá tegyem, akár Gyarmaton, akár Marcalban, nem lehetséges a mai világban! Egyedül a budai alkalom kedvezett ennek a tervnek. Azt azonban maga, jóllehet megírtam, hogy vagy ez a mód, vagy egy sem - elejtette. Nem akart Budán maradni. Még csak a színházba sem akart eljönni. Abból azt vettem észre, hogy rossz plánumot csináltam, maga csak akkor szeret és addig, míg a szeszélye tartja, s merőben lehetetlen, hogy az enyém legyen. Egy szomorú lemondással, egy gondolattal keresztültörültem az egész tervet, s eltettem fiatalkori emlékeim közé bolondságnak.

Ha maga tud módot, olyan jót, mint aminőt elszalasztottunk, az természetes, hogy én megint megragadom azt. Hiszen tudja, hogy milyen nagyon imádom: de ha nem tud, akkor isten neki, ne szálljunk az istennel, a sorssal párbajra. Hanem nyugodjunk meg abban, hogy amint a sors elosztotta a kártyákat, úgy maradjanak; mert hiába: ebben a játékban ő volt az osztó.

(N. B. még azt is meg kell említenem, hogy Ágayné is Gmundenben van, s ő gondoskodott volna szállásról: ma már ott volnánk.)

Édesanyám benn van, de már haza készül - s én itt maradok, mert még holnap délelőtt dolgom van az ügyvédnél: este a színházba megyek: ha maguk is véletlenül eljönnének, üljön valahova a pad szélére, hogy beszélgethessünk.

Tegnap este is írtam volna: mert leveleit már tegnap kaptam, de nálam volt a szobámban vagy tíz darab ivó cimbora, emiatt lehetetlen volt: ma délelőtt sem lehetett, Gábor miatt nincs egy üres percem sem.

Örökké szerető

Kálmánja

[Szklabonya, május 13. 1873.]

Kedves Ilonkám!

Dehogy állom meg, hogy magának ne írjak. Mikor ez tartozik a fő élvezeteim közé. Az arcképe nagyon szép, jól van találva. Valódi gyönyörűséget találok a nézésében.

Pestre holnap készülök. Mielőtt elhagynám a vidéket, még egyszer elbúcsúzom magától, aki oka, hogy olyan nehezen búcsúzom e vidéktől. Minél előbb jöjjön Budára. Tekintse bizonyosnak, hogy azt fogom írni két hét múlva, hogy minden rendben van, s úgy intézze a körülményeket már előlegesen is, hogy mindjárt feljöhessen. A levelet így fogom címezni X úrnak, B. Gyarmat Poste restante. Tervünk elbeszélésétől óvakodjék. D[raskóczy] iránt legyen előzékeny, ő már eddig is sokat árthatna. A keresztelő levelet, ha nagy veszedelemmel járna, ne szerezze meg. Nem szükséges okvetetlenül. A házasság azért törvényes, ha a keresztelő levelet később mutatjuk is fel.

És most isten önnel, kedves Ilonkám, a boldogabb viszontlátásig. Még egyszer ajánlom az óvatosságot és titoktartást. Nelkában sem kell megbízni. Senkiben. Mert jegyezze meg, hogy ez a terv a legeslegutolsó. Ha nem sikerül, akkor visszavonhatatlanul elvesztünk egymás számára. Most minden kockára van téve... Hiszem, hogy az Isten is segíteni fog.

Mielőtt eljönne, égesse el minden levelemet, mert hihetőleg keresni fogják a viszony szálait szülei azokban. Bármily nehezére esik is azoktól megválni, tegye azt, hiszen azokra nincs szüksége, mert a levelek írója örökre a magáé lesz: aztán én tudom, miért mondom.

Anyámnak már felfedeztem az egész viszonyt, és a tervet is, ő örömest beleegyezett, s megígérte, hogy néhány nap múlva meglátogat Pesten.

Csókolom számtalanszor

Kálmán

[Balassagyarmat] Balassa [vendéglő] 12 óra éjfélkor
[1873. május 13/14 közötti éjjel]

Kedves imádott Mimikém!

Más papirosom nem lévén, ezen vagyok kénytelen megírni, hogy elmenetelem utolsó percéig is magára gondolok: imádom, bálványozom. Isten áldja meg, édes kedves pöhölykém: gondoljon arra, hogy én szeretem és igyekezzen rá érdemes maradni, hogy büszke lehessek magára, s visszavonhassam azt a kemény szót, hogy nem   <...>   becsülöm.

[Budapest, 1873. május 28. után]

Kedves Ilonám!

Telegramját csak ma kaptam, mivel - amint utolsó levelemből különben is értesült - a Pannoniából elmentem lakni a Zöldfa utcába »12 szám alatt«. A Pannónia-i lakás, azon okból, mert folytonosan ostromolva van az ember ismerősök által, nem lett volna nekünk alkalmas, ideiglenes lakásnak legjobb a margitszigeti hotel.

Miután telegramjában választ sürget 16-ikán írt levelére, melyben, mellesleg legyen mondva, semmit sem írt - ebből azt kell kikombinálnom, hogy maga körülményes értesítést kíván a körülményekről.

Hát a dolgok úgy állnak, hogy Székáccsal beszéltem: az azt mondta, hogy semmi sem lehet a dologból, mert szülei beleegyezés ugyan nem szükséges a házassághoz, de akkor szükséges a háromszori kihirdetés: éspedig nemcsak itt Pesten, hanem annak ott, az anyaegyházakban is meg kell történnie.

Erre azt mondtam, »hogy ehhez az eszközhöz lehetetlen nyúlnom«. Székács aztán előhozta a másik módot, hogy hozzunk dispenzációt az alispántól, de ahhoz szükséges a szülei beleegyezés. Erre azt mondtam, hogy ehhez az eszközhöz »még lehetetlenebb nyúlnom«.

Pedig már nincs több mód.

Beláttam a lehetetlenséget, és végképp lemondtam magáról. Szidtam az egész vallást, az egyházjogot, fenyegettem Székácsot, hogy áttérünk a zsidó vallásra; erre azt mondta: »Tessék! Minden vallásban ezek a kellékei a házasságnak«.

Eszerint adieu, Ilona - gondoltam magamban. Mégis szomorú dolog, hogy én igazgatom a sorsot novelláimban. Ilonka nem lesz az Aladáré. Mégis kár volt feleségül nem venni legalább elméletben.

Midőn ebbeli bánatomban elkeseredett humorral felcsaptam gavallérnak, s már par force szerelmes akartam lenni valakibe, hogy magát elfeledjen, végre kétnapi bujdosás után itt a »gyönyörök városában« sikerült egy olyan arcra akadnom, aki megtetszett: annak az arcnak pedig volt már kívülem egy másik imádója, egy kis professzor, Dr. Wagner, hát természetesen ezzel is megismerkedtem a többi közt egyszer úgy közönyösen fel is említettem a regényes szerelmek megölőjét, az ostoba egyházi szokásokat: mire ő felhozta, hogy biz az szigorú dolog, neki is van egy kenyeres pajtása, a dunaföldvári pap, aki tavaly összeadott egy ilyen párt, mi miatt most egészen kifelé áll a szekere rúdja.

Természetesen, hogy megfogódzkodtam ebben az eszmében, per tu pajtásságot kötöttem Wagnerrel, elmondtam neki a dolgomat őszintén, s kértem, kísérjen el Földvárra. Megtette. A pap fain ember, s én egészen jól számítottam, hogy aki már egyszer megtesz valami hibát, annak mindegy, ha kétszer teszi is meg, egy a fizetség. A pap megígérte, annyival inkább, mert ki van nevezve Csabára tanárnak, s nem törődik a papsággal, de funkciója már csak 12-ig tart. Tizenkettedikén megszűnik pap lenni, s 12-én már Csabán kell lennie.

Mikor már ez szépen meg volt csinálva, akkor kapom a maga levelét 26-ról, hogy 28-án feljöhetne ugyan Baloghynéval, de nem jön fel, mert be akarja várni még a majálist, hanem feljön 15-én, mikor már hiába is jön fel.

(Hát miért nem jöhetett Baloghynéval? Ezt soha, de sohasem fogom bírni megérteni.)

Most tehát másodszor kellett magáról lemondani, mert utóbbi levelem az volt. Mikor azt írtam, meg voltam győződve róla, hogy sohasem lesz az enyém, de nem akartam elvenni a reményt, hogy könnyebben tűrje, s lassanként szokjon ahhoz, aminek egyikünk sem oka, hogy egymáséi nem lehetünk.

De meg aztán maga levelében jónak látta, holmi ceremoniális föltételeket említeni - amiknek én nem látom helyét.

Ahhoz igenis van indokolt joga, hogy azt kívánja, miszerint a házasság érvényes legyen. Ezen kívánatának teljesítése kötelességem, még ha nem kívánja is: de a többi apróságokra nézve nagyon furcsa, ha önönmaga is akadályokat gördít; ilyen például templomba[n] esküdni. Hát minek az a cifraság? Mikor ez egészen mindegy az érvényességre nézve. Mért nem kötötte már azt is ki, hogy az eskettető pap okvetlenül vereshajú legyen? Elvártam volna magától, Pöhölykém, hogy mikor ilyen fontos dologról szó vagyon, erről is említést tesz.

Egyszóval nem akart lejönni. Én azt értem. De ha lejönni akart volna, és komolyan csak az lett volna célja, hogy az enyém legyen, akkor nem kereste volna az olyan aprólékosságot. És lejött volna Baloghynéval. No de nem csodálom én azt. Nem is tréfa az, amit maga feláldozott ennek a szerelemnek, s amit feláldozni akart. Sohasem felejtem el. S életemnek bármily hányatott is ez a korszaka, mégis fénypontja lesz örökké, s a maga szerelme bearanyoz mindent, ami sötét és ami szomorú.

Tehát korántsem neheztelek habozásáért, sőt vártam azt, s amennyire ösmerem, meg voltam róla győződve. Még így is bámulatomat bírja kedves, szeretett Mimikém. Le nem írhatom végtelen hálámat azért a nagy szeretetért, mellyel elhalmozott. Megleli a jutalmát, higgye meg, ha nem is az én viszontszerelmemmel, mely el nem érhette, hanem másban. Aki olyan önfeláldozóan tud szeretni, mint maga, az még fájdalmában is boldog.

Le nem írhatom, amit érzek. Ha maga látná azt a fényt, azt a csodálatos ragyogást, amelybe[n] lelkem előtt áll, elszédülne az agya és a szeme kápráznék tőle.

Most van az az idő, amikor bátran merem leírni, hogy soha, sem ezelőtt, sem ezután nem szerettem úgy senkit, mint magát; <amit Bérczy Mari iránt éreztem, az csak szimpátia volt ehhez képest.>

Azonban miután megígértem a levél elején, hogy mindent megírok, meg kell említenem, hogy azóta megint új kombinációk merültek fel.

Nevezetesen találkoztam K. E. barátommal, aki felszentelt lutheránus pap (parókia nélkül).

Szörnyű gyámoltalan, félénk fickó. Ígértem neki 100 Ft-ot, ha összeeskedtet diszpenzáció és kihirdetés nélkül. Persze, hogy nem teszi meg.

Azonban van egy módja, és ez a kényszerítés. Ha például elmegyünk szállására, s én azt mondom neki tanúimmal:

- Uram, eskessen össze, mert különben erőszakhoz nyúlok (mutatok valami fegyvert). Akkor ő megesket a szobájába[n], és kiállítja a bizonyítványt. A házasság így is érvényes. Csakhogy rámnézve kellemetlen következményű lehet, ha szülei megbolygatni kívánnák. Felbontani ugyan nem lehet többé, de az erőszakoskodásért a törvény értelmében megbüntetnek. De K., amilyen ember, lármát csapna, s kiszaladna a szobából.

Ez a terv tehát igen desperatus, és csak végső eszköz. Azonban tegnap este megvigasztalt D. úr, aki Béla útján tudta meg a dolgot, és tartott nekem először egy nagy prédikációt, az arcképét is meg kellett mutatni, azt mondta rá: ejnye, hogy az ördög vigye el, hiszen maga engem rá akar szedni, hiszen ez már valami koros menyecske.

Tehát először tartott prédikációt, ékes szavakkal figyelmeztetett a nagy veszedelemre, a sok kellemetlenségre, amit okozok magamnak, aztán arra a poézisre, hogy szülői áldás nélkül semmire se megy az ember. Kinevetett, hogy mindenből regényt akarok csinálni, és érzékenyen kért, hogy válasszam a rendes utat, ajánlkozott közbenjárónak is, hogy ír ő a maga szüleinek levelet, és hogy addig nem nyugszik, míg beleegyezésüket meg nem nyeri, becsületszavát adja, hogy egy hét alatt mindent elvégez.

Erre én azt feleltem:

Tekintetes Úr! Én tudom azokat a kellemetlenségeket jól. Esküszöm önnek, hogy annyira szeretem Ilonkát, mint csak leírni lehet. Elismerem, hogy az bolondság, hogy őrültség, amit csinálni akarok, míg ellenben másképp rendes, okszerű dolog lenne, tudom, hogy az veszélyekkel, bajjal jár, tudom (mert főképp ezzel akart rám hatni), hogy az Ilonkát boldogtalanná fogja tenni, hogy azért ő sokat szenved, és fog is, ha feleségem lesz - de arra is esküszöm, hogy ha még milliószor is jobban szeretném, hogyha még milliószor nagyobb veszélyeknek mennék elébe, inkább lássam meghalni őt szenvedésekben, s inkább haljak meg én is, minthogy valaha nem egyetlenegy kérő szót ejtenék érte apjának, hanem hogy valaha valakinek még csak megengedjem is, hogy ejtsen. Még őt magát is meggyűlölném, ha annyira lealázná magát, hogy értem valaha egy szót szóljon. Ő érzi ezt, és ő maga nem gondol erre...

Ez a válasz egész szívemből fakadt: vegye azt, kérem, maga is visszavonhatatlan, ünnepélyes eskünek, melyet soha, míg istent hiszek s míg becsület lesz bennem, meg nem másíthatok.

Mert ha tudom azokat nagyon szeretni, akik engem szeretnek, irtóztatón tudom gyűlölni, akik megsértettek.

Látva ezeket D. úr, nem szólt többet erről a tárgyról, hanem soha meg nem hálálható jószívűségével egy igen tűrhető utat jelölt ki.

És ez az:

Hogy mi ketten folyamodunk diszpenzációért itt, Pesten, két tanúval megjelenünk a polgármesternél, kik kinyilatkoztatják (szükséges, hogy családi viszonyainkat a két tanú ismerje), hogy semmiféle rokonságban nem állunk (mert ez a fő), ehhez én becsatolom az anyám beleegyezését házasságomba, s szükség esetén mimagunk is letesszük az esküt, hogy tudtunkkal rokonok nem vagyunk. A polgármester erre megírja a diszpenzációt, s akkor aztán egész rendesen templomban megy végbe a dolog. Ha a körülmények kedveznek, egypár óra alatt egészen kifogástalan feleség és férj vagyunk.

Hanem az mindenekfelett szükséges, hogy maga lejöjjön, mert anélkül semmit sem lehet csinálni.

Tanúnak, akik ismernek, jó lesz akár Hubay J., akár Némethy Berta, akár Vithalm Gusztáv. Más nincs, aki családi viszonyainkat ismerje.

D. megígérte, hogy közbenjár a polgármesternél, s nekem is sikerült kitudnom, hogy a diszpenzációt megnyerjük, ami nagyon pompás dolog lenne, mert akkor egészen törvényesen menne az ügy, s semmi okunk sem lenne egy percig is titkolódzani.

Sokat nem írhatok, mert nincs időm, és mert érzem, hogy mindent úgysem bírnék megírni.

Ön tudja, mit csináljon! Én nem tehetem azt, hogy egy: kétes kimenetelű terv számára, melyben annyit kockáztat, megnyerni igyekezzem. Tudok szerelmemnek annyira parancsolni, hogy azt nem teszem. Ha meg volnék a terv biztos sikeréről győződve, az más lenne, esdve könyörögnék, hogy jöjjön - de így nem volt más mód, mint megírni, mennyiben lehetetlen és mennyiben lehetséges a terv sikere, minden attól függ, hogy maga is ott legyen, az a fájdalom, hogy még akkor is csak - függ.

Tehát most két választása van: vagy eljönni Budára és megpróbálni a szerencsét (én reménylem, de csak reménylem, hogy könnyen fog menni, s nem lesz kénytelen tovább lenni Kováchéknál egy napnál), vagy pedig abbahagyni viszonyunkat, mint céltalant - mert ha így lehetetlen egymásé lenni, akkor csakugyan céltalan, miután énnekem nem kell a szülei beleegyezése, s ha ők akarnák, valószínű hogy én nem akarnám, csak azért, hogy akaratuk ne teljesedjen.

Én nem mondom, hogy mit válasszon.

Amit akar.

Ha azt választja, hogy eljön, úgy várom 9-től 15-éig. Arról gondoskodtam, hogy anyám beleegyezése itt legyen akkorára, már haza is küldtem aláírás végett, ha jön, jóval előbb telegrafirozza meg jövetelét, mert sok intézkedni valóm lesz az esetben. Ha nem jár nagy veszéllyel, keresztlevelét hozza el, de ha nagy veszéllyel jár, akkor hagyja: [jún.] 4-én csakugyan elmegyek Szklabonyára két napra, este a terembe[n] leszek, ha lesz a majálisnak folytatása, magával feltűnőleg keveset fogok társalogni, hogy a viszony elmúlását sejtessük, legjobb lesz, ha maga mindjárt 7-én vagy 8-án jöhetne, s akkor egyszerre utaznánk, mint véletlenül összekerült utasok a hajón.

Este ér Budára, reggel átjön Pestre, vizitet teszünk a polgármesternél, ki otthon fogad el, s kérjük a diszpenzációt: legfeljebb az a kellemetlenség lesz, hogy meg kell előtte esküdni, hogy rokonok nem vagyunk. A diszpenzációt, ha megírja, azzal nyomban átmegyünk Székácshoz, és az összeád a templomba[n], úgy hogy egy óra alatt teljesen elvégezhető minden.

Egyszóval én bízom a sorsban, és saját furfangosságomban: lehetetlen, hogy mindent keresztül ne tudjak vinni.

Addig is azonban hozzon a majálisra egy albát a nevével aláírva egy ív papíron (a név az első lapon alul legyen), a folyamodást az ön és az én nevemben tetejébe írom a diszpenzáció végett.

Azon dolgokba, hogy maga a szüleivel ki akar békülni, belenyugszom, tehet amit akar, én mindenben támogatni fogom, de azt ne kívánja, hogy én is kibéküljek Nelkával és az apjával, azt nem teszem meg. Elkísérem magát, mihelyt parancsolni fogja Szklabonyára, anyámhoz, s onnan elmehet Gyarmatra meglátogatni őket, de én nem látogatom meg. Hanem az édesanyját azt szeretem és tisztelni fogom.

M. K.

[Szklabonya, 1873. június 9.?]

Kedves Ilonkám!

Régen mondom, hogy nincs ándungom [a] terv sikerüléséhez. Mindig mondtam, hogy valami akadály akárhonnan, de közbe jön, íme bejöt[t] az a[z] akadály, hogy én körülbelül meghalok. Nem mindig vagyok azon állapotba[n], hogy tisztán gondolkozhassam, tehát felhasználom a percet most, hogy magát más által értesítsem, hogy tizenötödiki találkozásunk már nem gilt. Isten ön[n]el.

Holtig szerető

Kálmánja

A nevemet magam írom alá. Felsenburg, Kiss is a kürtösi orvos biztatnak, hogy semmi bajom se lesz, de csak aggodalmas, utolsó gondolatom is maga lesz.

[Balassagyarmat, 1873. június 17.]

Amint akarja. Én sokkal célszerűbbnek látom, ha abbahagyjuk

Kálmán

Több mint valószínű, hogy úgysem sikerülne.

Itt kapom a Wágner levelét, küldöm is, nem nagyon biztat: pozitív tények helyett csak hiú reményt nyújt: az pedig nem kell.

Tépje össze, ne küldje vissza.

Sajnálom, hogy így elzárja magát: de minthogy a maga akarata, belenyugszom abba is, hogy többé ne lássam.

Isten önnel

[Budapest, 1874]

[MK monogramja nyomtatva]

Tisztelt tekintetes úr!

Fehér Gyula barátom, kit a dologgal megbíztam, értesített, hogy tek. úr szíves volt elbeszéléseimet bizományba elvállalni. Intézkedtem tehát az értelemben Wodianernél, hova a példányok fűzés után <küldött> vitettek. Nem tudom, távollétem alatt átvitette-e már azokat a kereskedésbe?

Én a magamnál levő 21 példányt is itt küldöm őszinte tisztelettel

kész szolgája

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1874. november 5.]

Tekintetes Décsy [Détsy] Imre ügyvéd úrnak

Helyben

Ha tekintetes ügyvéd úr szíves volna vasárnapig várni, akkor köszönettel tisztáznánk a követelést. Őszinte üdvözlettel

874. Nov 5. (Budapest)

alázatos szolgája

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1874 őszén]

[Mikszáth Kálmánné Mauks Ilona névjegyén]

Tekintetes ügyvéd úr!

Az 50 ftot okvetlenül fizetem. Nőm haszonbérlője még eddig nem fizetett, de hogy szavunkat beváltsuk, nőm hónap [!] leutazik, s a szükséges összeg mindenáron meglesz. Grünsfeldet azonban nem elégíthetem ki, mert nem bírom.

Tisztelettel

Mikszáth Kálmán

[Budapest, febr. 14. 1875]

Tekintetes ügyvéd úr!

Szíves soraira vonatkozólag van szerencsém előadni, hogy nőm 1000 Ft-os kötvényt adott át December 17-én egy tisztességes cégnek oly megegyezés mellett, miszerint az 1000 ft-ot akkor fizetik ki, midőn a telekkönyvi betáblázás visszajön, mire magát megegyezés mellett kötelezte. Ennek megérkeztéig - nem tehetünk róla - teljes lehetetlenség fizetni, értem a 65-ft-ot, mellyel az ügyvéd úrnak tartozunk. A Grünsfeld-féle Tuschovszky kapitányért vállalt jótállást pedig abszolute nem fizethetem, mert nincs miből. Ebben tessék megtenni ellenem a szükséges lépéseket. Hanem a másik ügy jól esnék, ha nem szaporítaná a költségeket addig, míg a telekkönyvi végzés megjön (20-25 nap múlva bizonyosan - mert meglehetős sikerrel sürgetjük), mely alkalommal nőm - kinek nevében én írom ezen levelet - ügyvéd urat teljesen kielégíti.

Kérésem sikerét a 20-25 napi várakozás iránt remélve maradtam őszinte tisztelettel

alázatos szolgája

Mikszáth Kálmán

U. i. Zorkóczy, mint értesültem, a 14. h. zászlóaljától húzza fizetését, Tuschovszky pedig a b. gyarmati honvéd zászlóaljnál.

A Zorkóczy ügyről azonban oly véleményben vagyok, hogy azt legegyszerűbb és legkönnyebb dolog Raksányin hajtani be, kinek bútoraira, mióta felesége összes adósságait elvállalta, mi vagyunk az első foglalók, sőt már az árverés is ki volt tűzve. Az utolsó időben Raksányi házbérét is - miután lakását a Mária utcában a »Balassovics« féle házba tette át - kifizette. Nem lehetne az árverés foganatosítását kérni?

Még egyszer kérem, szíveskedjék a mondott határideig türelemmel lenni, amikor, a Tuschovszky féle jótálláson kívül, minden költségét kielégítjük.

tiszt. MK.

[Címzés a levél hátlapján:]

Tekintetes Décsy [Détsy] Imre köz- és váltó ügyvéd úrnak Budapesten Kétsas utca 18. sz.

[Postai bélyegző: ] 1875. febr. 15.

[Budapest, 1875. június 9.]

[Szinnyei hagyaték jelz.:]

1762/75. érk. jún. 10.

Tisztelt tekintetes úr!

Szontagh Béla barátom szeretné bizonyos okokból megtekinteni az 1874-iki Magyar Néplap 19. 20. 21. és 22-ik számát s azt hiszi, hogy azon általam említett körülménynél fogva, miszerint szerencsém van önt ismerni személyesen is, neki ez az egyetemi könyvtárban könnyűvé válik.

Ez azon ok, amiért bátorkodom kérésemet az övéhez csatolni, egyúttal bocsánatot kérve, hogy oly sok teendői közt (mert mint hallom, már folyik a hurcolkodás): háborgatom.

Budapest. Jún. 9. 875.

alázatos tisztelője

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1875. november hó]

Kedves Ilonkám!

Lelkem mélyéig meghatva, elboruló szívvel és a legnagyobb hálával írom e sorokat, hogy azt a boldog két esztendőt, amit együtt töltöttünk, magának megköszönjem. Soha semmi sem tudná a fényét és édes emlékét elhomályosítani lelkemben... pedig tökéletesen mégsem voltam boldog, mindig fájt, hogy nem részesíthettem abban a kényelemben, amelyhez hazulról szokva volt, és ha nélkülözni láttam, mennél bátrabban, türelmesebben vitte nehéz keresztjét, édes Ilonkám, annál inkább szenvedtem, és nem volt módomban változtatni rajta. Reménylem, öregebb és boldogabb életében elismeri, hogy megtettem azt, amit egy ember megtehet, hogy sorsunkat jobbra fordítsam. A végzet nem akarta... hát nem tehetünk ellene. Azt talán megtehettem volna, hogy hivatalt vállaljak, és így lassanként, fokozatosan tegyem tönkre magát és magamat a nem nekem való életben. Látott-e már halat kint a szárazföldön? Úgy képzeljen engem a nem nekem való elemben... Boldog lehetne-e maga, ha engemet így megsemmisülve látna? Tegye szívére kezét, és mondja ki az igazságot, hogy »nem«. Ahogy én magát ösmerem, tudom, hogy ezt nem is kívánja. Nekem mennem kell a megkezdett úton, mely vagy felvezet a magasba, vagy le a mélységbe. Magát azonban jó szívvel nem ránthatom magammal, ha ez az út lefelé vezet... Sokáig küzdöttem lelkemben, meg lehet róla győződve, hogy nagy fájdalommal mondok le magáról, de becsületes ember vagyok, hát ennek meg kell lenni. Ki kell mondani a nagy szót: »váljunk el«. A szülei, tudom, örülni fognak, kérje meg édesapját, hogy adja be ellenem a válópert, bármi okot mondanak, én mindenbe beleegyezem, egy szóval sem fogok ellenkezni...

[Mohora, 1875. november)

[Töredék]

...Lehetetlen az, hogy azért, mert szegények vagyunk, el kelljen szakadnunk egymástól. Nem így fogadtuk azt az oltár előtt. Én eddig is szívesen tűrtem a nélkülözést, amely tulajdonképpen nem is volt nélkülözés, mert bírtam rám nézve a világon a legnagyobb kincset: szeretetét. Szívesen tűrök még többet is, csak az oldala mellett lehessek, hogy csüggedő erejét biztathatnám, bátoríthatnám, és résztvehetnék küzdelmeiben. Most már egészséges vagyok, s úgy érzem, újra szembe tudok szállni a sorssal...

[A továbbiakban - mint írja - közölte férjével, hogy egyszerűsíti háztartását, eladja ékszereit, dolgozni fog, hogy az adósság gondjait egészen magára vállalja. Férje akkor nyugodtabban dolgozhat, s ha gond nélkül lesz, tehetségével végre is megtalálja magának az utat az irodalomba.]

[Budapest, 1875. december vége]

[Töredék]

Nagyon szerettem volna ettől a nagy fájdalomtól megkímélni, édes Ilonkám! De hát rákényszerít, hogy kimondjam az igazat: Én mást szeretek. Tudom, hogy ez szörnyűség, de nem tehetek róla, az a végzet dolga. Azért kell elválnom magától, hogy mást vehessek nőül. Kérem, ne gátoljon meg ebben, ne álljon ellent, különben ahogy én magát ismerem, ezt nem is teszi, hanem nemes szívéhez méltóan megbocsát, és beadja ellenem a válópert....

[Mohora, 1875. december végén]

...Legyen úgy, ahogy maga akarja, beadom a válópert, és ne búsuljon, nem fogok alkalmatlankodni soha ebben az életben.

[Budapest, 1877. január 15.]

Tisztelt tekintetes úr!

Szíveskedjen kérem »Elbeszéléseimből« egy példányt küldeni soraim átadója által.

Kapcsolatosan, meg kell kérdeznem, mert Fehér Gyula úrral, kit a köztünk fennforgó számadási ügy rendbehozására megkértem, nem volt alkalmam találkozni, tartozom e valamivel és mennyivel a tavali könyvszámlából levonva az elkelt beszélyek árát?

Alázatos tisztelettel

Mikszáth Kálmán

15. jan. 877.

MK - ID. SZINNYEI JÓZSEFNEK
[Budapest, 1877. február 1.]

Mélyen tisztelt tekintetes úr!

Csenkey Béla volt főhadnagyot, barátomat (ki tőle nem függő körülmények miatt jutott rossz anyagi helyzetbe), tudomásomra esvén, hogy a könyvtárnál több díjnoki állás van üresedésben, ha azon szerencse, hogy a tekintetes urat személyesen ösmerem, némileg használhatna neki is - melegen ajánlom szíves pártfogásába.

Ideiglenesen, míg állást nyerhet, ez igazi jótétemény volna rá nézve.

Őszinte tisztelettel maradtam

alázatos szolgája

Mikszáth Kálmán

Budapest febr. 1. 877.

[ Budapest Jún. 19. 877.]

Tisztelt tekintetes úr[!]

Ha netán kilátásba helyezett személyszaporítás folytán díjnokra lenne szükség az egyetemi könyvtárban, Meltsok Benő urat melegen ajánlom szíves figyelmébe, irántam sok ízben tanusított rokonszenve által bátorítva e kérelemre.

Őszinte tisztelettel

alázatos szolgája

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1878 nyarán]

[Töredék ]

A kir. tábla végelválási ítéletét helybenhagyta, mintegy 10 nap előtt a legfőbb törvényszék is, azóta Balassagyarmaton vannak az iratok, és jelenleg szabad ön is, én is.

Múltkor csak úgy kutyafuttában megküldtem Önnek könyvemet, a »Kákai Aranyos«-t, valamint megküldtem Gyürky Ábrahámnak, Gyula öcsémnek és Tersztyánszky Miskának. Nem tudom, megkapta-e? Igen bosszantana, ha meg nem kapta volna, mert nagy örömömre szolgálna, ha azt Maga elolvasná, s ha egy-egy derült mosolyt tudna csalni annak az ajkaira, akit én annyiszor elszomorítottam.

Szegény Ilonám! Maga talán azt hiszi, hogy a szerelem megszüntével megszűntem önt szeretni. Olyan Ön nekem, mint egy szent, akire akkor gondolok, amikor a lelkem tiszta. Mikor én, gyarló ember, fennkölt írói lelkületemet öltöm fel, olyankor Ön az én kis múzsám.

Akarom is, hogyha mint feleségem osztozott nyomoromban, osztozzon most dicsőségemben is, vagy legalább annak visszaverődő sugaraiban.

A kétszeri »Fény- és árnyképek« úrrá tettek... Bizony írhatna nekem néha, néha...

[Budapest, 1878. június 11.]

Kedves jó barátom, Gyula!

Olvasd el kérlek türelemmel levelemet. Ez az első, amit tőled kérek. Nagy bajban vagyok. Orvoslásomat ismét tőled várom. Ne vedd ezt rossznéven. Tudom, hogy helyzetemben a szívre kell számítanom, s az, fájdalom, csak neked van olyan, amelyre számítani lehet.

*

Ruhám elszakadt rongy, csizmám hasonlatosképpen. Úgy állok itt, hogy lehetetlen pirulás nélkül az utcára lépnem.

Azt hiszem, nem váltam az irodalom szégyenére másfél év óta, s ha úgyszólván te mentettél ki taval a végenyészettől, nem tehetsz magadnak szemrehányást, hanem megelégedést érezhetsz. Mert tisztességes, s nem hasztalan munkát végeztem kicsi hatáskörömben.

*

Segíts rajtam, kérlek, most is, de gyorsan, mert holnap, holnapután talán már késő.

Most nem »áldozatot« követelek. Azt is hoztál már eleget. Most csak szívességet kérek.

Van egy kötetnyi munkám. A »Humor hazája« lesz a címe. Becses, nagy hatást keltő munka lesz, az egyes cikkeket, miket e nemben írtam (mint azt egyízben magad is láttad), a német sajtó is élénken méltányolta.

A következő fejezetekből fog állni az előtted is hellyel-hellyel ismerős mű:

I. Előszó.

II. A magyar síriratok humora.

III. Humor az utcán.

IV. Humor a pöriratokban.

V. A magyar nép bogarai.

VI. Népies észjárás a tudományban.

VII. A megcsúfolt falvak.

De szóljunk röviden.

*

Vedd meg e munkámat holnap, azonnal fizetendő harminc forintért. Én a kéziratokat azonnal átadom, reád ruházva a minden valószínűség szerint nagy kelendőségre számítható s hosszú évtizedek alatt is beccsel bíró mű tulajdonjogát. Kinyomatva

9-10 kicsi, tizenhatodrét ív lesz, s körülbelül 80 ft-ba kerül, ára 1 ft. lehet.

Kiadóm volna rá, Weiszman és Khón, [!] melyek közül az utolsó 50 ft-ot adna, majd ha a mű megjelennék (és persze, ha már bevenne belőle vagy 300-at).

*

Kedves Gyulám!

Nem beszélhetek bővebben.

Egész jövőm függ válaszodtól.

Add meg tehát kérlek alássan a választ határozottan.

*

A közjegyzői okmányt elküldtem, de pénzt nem kaptam még.

*

A Kóhn iszonyú gazember.

Legújabb röpiratomból, a »Politika swindlereiből[!]« 10 ezer példányt rendelt meg Tisza, 1 ft 60 krjával szétosztandó, a választásokra. Most éjjel-nappal nyomják. Khón vagyonra tett szert vele, s nekem 80 ftot adott érte, 1 ft 50 krjával. S ma, mikor az 50 fr-ot a humor hazájáért kértem, megtagadta.

[...].

Tíz nap alatt »Kossuth« be lesz fejezve.

Ölel és egyedül benned bízik holtig

szerető barátod

ifj. Kákay Aranyos

(Mikszáth Kálmán)

Budapest, jún 11. 1878.

Igenlő válasz esetén a könyv tartalmi anyagát holnap, szerdán 2 órakor viszem el. -

[Budapest, 1878. június 23.]

Tisztelt urambátyám!

Becses levele súlyos betegen talált a »Hotel Garni«-ban   (Képíró utca 9), mégpedig csak a Törs Kálmán útján küldött   levél akadt rám, ami nem is csoda, mert betegségem miatt nemigen érintkezem az írókkal, s így könnyen nem tudhatják hollétemet.

A Törs útján küldött levelet is azonban csak ma vettem   kézbe; igen kellemes volt az nekem; a viszaemlékezés önökre elfeledteté, ha csak egy pillanatra is, betegségemet.

Fájdalom, hogy meg kell köszönnöm a meghívást, ami a személyes megjelenést illeti.

Egyebekre nézve még így betegen is parancsnak veszem   kívánságát, s amennyiben, mint Törstől értesülök, még nincs elkésve, valami rövid közleményt küldök át neki ma, vagy holnap, mégpedig talán jobb hangzású álnéven, a »Kákay Aranyos« alatt, természetesen a név szellemében.

Lázam miatt csak igen rövid levelemet azzal zárom be, engedje az isten, hogy az ötven éves jubileumon találkozhassam tisztelt urambátyámmal.

Akkoráig én is csak felgyógyulok; s ön is, hiszem, még jó erőben és egészségben lesz akkor.

Hiszen annyian kívánjuk!

A sírig tartó ragaszkodással és tisztelettel

hálás tanítványa

Mikszáth Kálmán

Budapest, Jún. 23. 878.

[Szeged, 1878 őszén]

Tisztelt Nagysád!

A Borcsának itt küldöm I. Kákay Aranyos könyvét. Jelentse ki kérem neki, hogy a virág már elhervadt, de azért még itt fityeg a kabátomon; valamint azt is, hogy tudtomon kívül szerelmes vagyok bele. S ha nem látom, még jobban. Ma nagy disputa volt miatta. Féltékeny kezdek lenni. A sarki boltost megölöm.

Őszinte tisztelettel kezét csókolja

igaz tisztelője

Mikszáth Kálmán

[Szeged, 1878 [Nyomtatott évszám] őszén]

[Fejléc:] A »Szegedi Napló« szerkesztősége

Tisztelt Nagysád!

Borcsának, küldött levelére azt üzenem, hogy szívsebemet máris begyógyította azzal a szépségflastrommal, amit az ajkán, s azzal a csúnya kalappal, amit a fején visel. Szerelmem tökéletesen kihült. Ő már nem Borcsa többé előttem - de még csak Klémi sem, hanem   K l e m e n t i n e.

Miss Klementine iránti vonzalom olyan volt, mint a forró betegség: harminc napon túl bekövetkezik benne a krizis - vagy tökéletesen elragadja az embert, vagy elmúlik... Tegnap volt a harmincegyedik nap. Elmúlt. S most már nem félek többé, hahogy még egyszer vissza nem tér. Már a recidiváért persze hogy nem lehet jól állni.

Summa summárum, most már magán a sor. Ki is nevezem »Böskének«, bármennyire nem illik is patyolat voltához ez a palóc keresztnév.

Küldöm Vas Gerebent. Magam is elmennék, ha eső nem esnék, hanem holnap, remélem, meglátom, mégpedig olyan szemekkel nézem meg, ahogy eddig a Miss Klementine-t néztem. Az pedig nagy különbség.

A miss Klementine-nek ne mutassa meg levelemet, mert kétségbe fog esni.

Egyedül az öné és holtig

Kálmán

[Szeged, 1879. április]

Tisztelt barátom!

Eisenstädterné Zsótér Ilonának, kit ön is ösmer, születésnapjára egy kis albumot adunk ismerősei, amelynek egy-egy jó mondatot ír a lapjára az ember.

Nem vitatkozom afölött, hogy van-e ebben a dologban »sikk« vagy nincs - az az egy azonban bizonyosnak látszik előttem, hogy önt nem hagyhatjuk ki - mert szellemdús lapokra is szükség van.

Ide zárom az önét, kérve azt kitöltve, postafordultával elküldeni.

igaz tisztelője

Mikszáth Kálmán

[Szeged, 1879. június 17.]

[Fejléc:] A »Szegedi Napló« szerkesztősége

Tisztelt Uram!

Azon kéréssel küldöm önnek legújabb füzetemet, az »Igazi humoristákat« előbb egy félnappal, mintsem az összes példányok Grimmhez, s onnan a szerkesztőségekhez küldetnek, hogy alkalma és ideje legyen azt, ha érdemesnek találja, bővebben ismertetni, s esetleg összeszidni.

Hogy vannak? semmi nyomát nem látom a Honban, hogy itt jártak. Az öregúrral [Jókaival] sokat voltam: ő jobban mulatott itt, mint önök - ami különben az önök hibája, és csak félig az enyém.

Tisztelem Jánost és Gyulát, Önnek maradtam őszinte ragaszkodással

igaz tisztelője

Mikszáth Kálmán

[Szeged, december 10. 879.]

Mélyen tisztelt urambátyám,

azon szíves rokonszenv, melyet irányomban oly sokszor tanúsított, azon bizalmas kérésre készt, kegyeskedjék a jövő közgyűlésen Bába Imrét, nyomdászunk bátyját támogatni, ismert befolyásával.

Adótiszti állomásra pályázik, szerény, jóindulatú, képzett ember.

Bocsánatot kérve alkalmatlankodásomért őszinte ragaszkodással és tisztelettel maradtam

alázatos szolgája

Mikszáth Kálmán

(Címzés:]

Nagyságos

Fluck Ferenc úrnak

tisztelettel

Helyben

[Szeged Mart 4. 880.]

[Fejléc:] A »Szegedi Napló« szerkesztősége

Tisztelt ügyvéd úr[!]

Itt küldöm Löffler Jakab 50 ftos kötvényét azon kérelemmel, kegyeskedjék azt behajtani: mert én magam nem tudom Löffler és neje lakását, minek következtében nem is írhattam neki. Borbély bácsi biztosan tudni fogja a lakást. Azt hiszem, pörre nem fog a dolog kerülni. Tizenöt forintot az összegből egy tartozásom törlesztésére szántam. 10 ftot Borbély bácsinak, 15 ftot Porempovicsnének, tízet pedig magamnak, mert ez idő szerint még én is nagyon szűk viszonyok közt élek.

Kegyeskedjék kérem ezen levelemet Borbély bácsinak is megmutatni, akinek majd elküldöm az illető lakcímét és nevét, ahova 15 ftot fizessen.

Legmélyebb tiszteletem kifejezése mellett maradtam

alázatos szolgája

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1880. augusztus 19.]

Kedves barátom.

Keletlen (dátum nélkül való), de mindazonáltal kedves soraid két oknál fogva leptek meg kellemesen; először azért, mert gyöngéd figyelmed által alkalmat szolgáltattál arra, hogy azon vendégszerető kedves ház úrnőjének, ki velem szemben a rokonszenvnek feledhetetlen jelét tanúsítá, némileg, bár igen csekély mértékben, kifejezhetem változhatlan tiszteletemet; másodszor pedig azért, mert megemlékezésed által arról győztél meg, hogy nem feledtetek el egészen, s ott időzésem emléke nem efemerszerű, hanem maradandó jelleggel bír, mint a ti emléketek szívemben.

Fogadd azért őszinte köszönetem kifejezését, kedves Mákkom - s légy meggyőződve, hogy e tetted által irántad táplált őszinte vonzalmam csak öregbült.

A nagy mogul aforizmájának alkalmazása más formában nagyon csiklandozza a tollam hegyét, s én bizony jót nevetve oda is pingálom, remélem, hogy a hatás nálatok sem marad el.

Mindnyájatok számára mellékelem szellemi./. alatt forró baráti kézszorításomat, s szívből fakadó üdvözletemet, esetleg kézcsókomat; - légy szíves kiosztani, amint dukál, hiszem, hogy nem téveszted össze az objektumokat.

Azt írod, hogy reméled, hogy a szezonban látjuk egymást? igen, ha feljössz; mert engem oly szerencsétlenül viseltek meg ez évben a vidéki vendégszereplések, hogy alig hiszem, hogy a télen elbocsássanak csak egy napra is.

No, de reméljük a legjobbat.

Isten veled - a viszontlátásig ölel

híved

Halmy Ferenc

Bpest. 80. Aug. 19.

[Szeged, 1880. december 1.]

Olyan jó színben láttál, írod, hogy nem is képzelhetted, miszerint azóta egészen elvesztettem kedélyemet. - Én mondhatnám azt neked, aki azóta mindazt a sok rózsaszínű álmot, melyet mint poéta mutogattál nekünk, valósággá váltottad föl magadnak. Honnan hát benned az a sok epe?

Te tettél rám megjegyzést az »Üstökösben«, amely nem volt igazi, én helyre igazítottam és tettem egy általános megjegyzést, amelynek éle korántsem ellened irányult, hanem igazán festette az irodalmi viszonyokat.

Mert meg kell vallanod neked is, hogy úgy van, miszerint lelkiismeretlen a kritika; üzetik a reklám és a humbug.

Én magam tapasztaltam, hogy jó nevű írók is, midőn könyvet adnak ki, személyesen mennek el a redakcióba az új könyvnek kedvező fogadtatást készíteni elő. Az önzetlenség teljesen kiveszett. Ma már semmit sem dicsérnek meg azért, mert jó, hanem vagy a szerző kedvéért, vagy néha véletlenül azért, hogy e földicsérés által közvetve kisebbíttessék meg valaki, s mit tudom én még, hány mindenféle okból.

Egy, a tudományok művelésében eltöltött egész életnek nem ritkán az a jutalma, hogy a hosszú tanulmányozás fáradságos és nemes gyümölcse, a könyv a szerkesztőségi asztalokra kerül (a publikum az úgysem veszi), s ott a könyvrovat vezetője, ha jó kedvében találja, fölvág benne egy-két oldalt, aminő kedélyhangulatban van, esetleg aszerint, vagy azt mondja négy-öt sorban, hogy ismét egy hézagpótló mű jelent meg, mely számot fog tenni tudományos irodalmunkban vagy pedig nevetségessé teszi a szerzőt, ki ilyen nagy fába vágta a fejszéjét, anélkül, hogy annak éle is lett volna.

E depraváló állapotok lankasztói a munkakedvnek, s a lankadás máris nagyon érezhető még a szépirodalomban is, mely pedig a legtöbb figyelemre van méltatva a kritika által.

Igen, úgy van az, ha valaki valakit megkér a szerkesztőségben, hogy ezt vagy amazt az anonim könyvet dicsérje meg, akkor az bizonyosan a szerző. S bizonyos fokig szermémetesség tőle, hogy nyíltan nem teszi ezt, mert hiszen gyakoribb eset az, hogy nyíltan kunyoráltatik ki a kedvező kritika, illetve a közönség félrevezetése a könyv értéke felől. De édeskevés is már a mai kritikának a becse.

Igen, úgy van az. De se te, se én soha nem tartozunk az efféle írók közé. Én legalább sohasem kértem meg életemben senkit, hogy könyvemet kedvezően ismertesse.

Ha valami ismeretlen ember írja ezt bármely lapban, nevettem volna rajta, de tőled, megvallom, rosszul esett.

A múltból egy-két kedves emlék köt hozzád is. S bizony sohasem adtam rá okot, hogy árnyékot vegyíts bele.

Rosszallod Kákay Aranyoskodásomat az Üstökös legutóbbi számában, s körülbelül nem lehet megcáfolni.

De miért éppen te veted ezt szememre, aki ismered az irodalmi viszonyokat és az enyéimet is.

Ki nem állhatom én magam sem a pamfleteket, csak a közönség szereti és undorodom az újságírói foglalkozástól, de mégis kénytelen vagyok vele.

Az az egy zsáner, amihez úgy ahogy értek, a novella. Elítélni látszol, amiért nem pusztán ezt írok, ami jobban megfelelhet az ambíciónak, ami íróhoz méltó dolog, nem úgy, mint a pamflet, vagy ami még ennél is alacsonyabb, a lapcsinálás.

Igazad van.

De hát miért csinálod az »Üstököst«, amihez nem értesz, s miért fordítasz hátat múzsádnak, annak a pajzán leánynak, aki olyan jól mulattatott mindnyájunkat?

Felelj, ha tudsz!

A te feleleted lesz az én védelmem.

Mikszáth Kálmán