[Budapest, 1881.]

Tisztelt uram!

Azon kéréssel küldöm ez elbeszélést, szíveskedjék, ha lehetséges, annak díját elküldeni most. A szükség nagy úr, - s nélküle igen szívesen bíznám önre az időt is, az összeget is. Így csak az összeget vonatkozólag helyezem magam korlátlan akarata alá.

Legőszintébb tisztelettel

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1881.]

Tisztelt szerkesztő úr!

Itt küldöm egy véleményem szerint nagyon tehetséges fiatal ember költeményeit, kérve önt, legyen szíves azokat a szokottnál nagyobb figyelemre méltatni, s ha véleményemben osztozik, becses lapjában felhasználni.

igaz tisztelője

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1881.]

Tisztelt Szerkesztő úr!

Szíves ígérete szerint mára várom kérdéses ügyben végleges elhatározását. Szíveskedjék azt velem tartózkodás nélkül tudatni.

Nagyon ismeretes előttem, hogy egy ilyen dologban különféle szempontok vezethetik az embert, s éppen nem aprehendálhatom, ha érdekét nem találja azonosnak az én szerződtetésemmel.

Szíveskedjék nekem azt, ha csak rövid egy-két szóban megüzenni, éppen azért nem mentem személyesen, mert gondolom, hogy ez így kellemesebb.

Ha azonban az ellenkező lenne, örömest fordítom csekély tehetségemet lapja felvirágoztatására.

Minden esetben nagyrabeesüléssel és

tisztelettel

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1881 eleje]

Tisztelt uram!

Meg vagyok elégedve működésével. Már-már meg voltam ijedve (olvasva a szegedi lapokat), hogy az Enyvári Sarolta felülkerekedik a »csicsergő pacsirtán«. - De nem! Meg lett a nagy diadal, s én is dúskáltam benne szívemmel, s felösmertem az ön metternichi kezét ebben a dologban. Nem is lehet kérem[?] méltóbb ambíció egy szegedi ember számára.

Múltkor már írtam is egy levelet, de közben Végh Auréllal találkozván összetéptem, hogy úgyis elmondom neki a mondandókat élőszóval - hanem később aztán nem találkoztunk.

Horváth Gyulát mindössze egyszer láttam még csak. Roppant szelíd ember lett. Vészes örökségét, az anisette-ivást magam folytatom esténkint a Kammonban,

Lakom pedig jelenleg Képíró utca 9. sz. alatt. Amit azért írok meg, mert levelét elvárom. Hiszen csak egyedül csupán Ön képes nekem elmondani, hogy mi minden történt azóta?

Mit csinálnak az ön alakjai, a derék Pollák, a tiszteletreméltó Marci, a szép Marjolainé[?], az új Kádárné, (...Megint egy diadal emléke!!...) az érdekes Reinitz s a kis Holló, a Krausz gouvernant?

És mit csinálnak az én alakjaim, a »hitvány« a megállapíthatatlan tulajdonjog tárgya, Olayné, mit gyászoló özvegyem, Lukácsné?

Eresztik-e most már a színházba? Hát a »Béla« gyerek látszik [?] e már nagyon? És Zsótér Mariska? Mintha azt hallottam volna, hogy beteg.

Azután ott vannak a kevésbé érdekes közös tárgyak, a Pepikék, a Lulu[?], a Jusztin, Borcsa, Ilka sat?

Én örömest írnék az ön itteni ismerőseiről, de nem tudom, kicsodák.

Néhány nap előtt Komjáthyval találkoztam a Szikszayban. Egy egész társaságot tartott ott esetlen viccel. A társaságban sűrűn emlegették Önt is: Komjáthy bemutatta nekem azokat az urakat, de nem tartottam meg eszembe neveiket.

Egyik rokonával, Kállay Jánossal különben gyakran találkozom.

Igazán szívemből megörültem a múltkor az »Egyetértés« hazug entrefilet-jének, melyben az önök feloszlását helyezi kilátásba. Gondoltam, hogy visszakapom. Most azonban ehhez egy csöpp reményem sincs.

A kétségbeesés és rideg lemondás zordonságával fejezem hát be e sorokat.

Bálba[n] már voltam vagy háromba[n], de ezek az örökösen új meg új pofák idegessé tesznek.

Most már nem járok sehova. Egyedüli szórakozásom este a Kammon, délutáni feketém pedig Síposnál, kinek szép növendékei vannak. Ha feljön: válogatunk köztük.

Amikor látom, akkor látom, hanem az az egy bizonyos, hogy az akármikor lesz is, nagy örömet fog okozni.

Igaz tisztelője

Mikszáth Kálmán

Egész életemben rendetlen ember voltam: most veszem észre, hogy a levelet a két belső oldalra írtam.

Adja át kérem őszinte tiszteletemet az elnök úrnak és a tanácsos uraknak.

[Budapest, 1881. június]

[Fejléc:] A »Pesti Hírlap« szerkesztősége

V. Nádor utca 7. sz.

Tisztelt Barátom!

A »Pesti Hírlap« vezetőinek megbízásából mint a lap munkatársa, aki önt személyesen is szerencsés ösmerni, fölkérem, szíveskedjék a lapot fölkeresni kedves tárcáival és csevegéseivel. Azt a honoráriumot, amit önnek Vadnay fizet, mi is szívesen megadjuk.

Ön egészen szó nélkül hagyott el bennünket a múltkor.

Őszinte tisztelője

Mikszáth Kálmán

Budapest. Jún. 881.

[Budapest, 1881. július 1.]

[Fejléc:] A »Pesti Hírlap« szerkesztősége

Budapest V. Nádor u. 7. sz.

Kedves bátyám uram!

Ne vedd kérlek alássan rossznéven, hogy azon rokonszenv, melyet irántam mindig tanúsítottál, s melyre én büszke vagyok, arra bátorít fel, hogy e soraimat átadó fiatal tanárt nagybecsű figyelmedbe ajánljam.

Őszinte tisztelettel s hódolattal vegyes szeretettel maradtam

bámulód és hű tisztelőd

Mikszáth Kálmán

Budapest, júl. 1. 1881.

[Budapest, 1881. július 10.]

Tisztelt Barátom!

Ön azt állítja, hogy nem volt igazam a szegedi színházügyben. És a többi uraknak sem volt igaza, kik a sajtó ügyében felszólaltak, hanem igaza volt a »Szegedi Naplónak« és a »Szegedi Híradónak« s egyszóval az intelligenciának, mely ebben a dologban nem lát semmi különöset.

Hát erre nézve mondok én el önnek egy esetet, ami egészen másról szól, de ami mégis nagyon ide tartozik.

Mikor én Szegedre lementem, az első napokban mutattak nekem önök egy fiatal menyecskét, hogy az   nagy szépség.

Elnevettem magam, és azt kérdeztem önöktől, hogy igazán annak tartják?

Meggyőződtem később, hogy egész komolyan annak tartják, és mindig gúnyosan nevettem az önök ízlése fölött magamban.

Lőn azonban, hogy egy év befolyása alatt az önök gondolkozása engem is befolyásolt, s a második évben már magam is szerelmes voltam a menyecskébe.

Megint idegenek jöttek, s már akkor én magam is úgy mutattam az önök menyecskéjét, hogy   a   nagy   szépség.

Az idegenek gúnyosan nevettek titokban az ízlésemen.

*

... Nos, mit gondol ön? Kinek volt igaza, nekem-e vagy nekik?

Szép-e ő, vagy rút?

Én már tudom. Egyiknek sem volt igaza. Én túlságosan szépnek láttam, az idegenek túlságosan rútnak. Én el voltam fogulva iránta, ők pedig nem ismerték, csak fölületesen.

Ez a mi vitás dolgunk lényegileg, tisztelt barátom, azon kérdésben, hogy nekünk van-e igazunk, kik a sajtó nevében síkra kelünk a magyar műipar mellett, vagy önöknek, kik Tisza és a városnak eljárásában semmi gáncsolnivalót nem találnak?

Se nekünk, se önöknek!

*

Nem szánom jelen soraimat a nyilvánosságnak, de mégsem bánom, ha azokból egyetmást kedves lapommal, a »Szegedi Naplóval« közöl.

Bár keserű dolgokat fogok önnek elmondani, melyekkel bizonyára Enyedi Lukács sem ért egyet; amint ösmerem.

Az önök két lapja erősen prüszköl. Olvastam a »Naplót« és a »Híradót« is.

A »Híradó« még legalább elvileg ösmeri el helyesnek a műépítészek és a sajtó törekvéseit, hanem a »Napló« nem.

A »Híradót« úgy fogja fel, hogy amit Tisza tesz, az jól van téve, a »Napló« nem megy Tisza után, hanem egyszerűen, argumentum nélkül visszamondja a hazafiatlanság vádját, s kicsinyesnek nevezi a kérdést.

Én nem hiszem, hogy ezúttal Szeged véleményét fejezné ki a két odavaló lap.

A szegedi nép nem ignorálhatja a magyar sajtó tanácsát és fölszólalását. Nagy úr az, ha egyszerre szól és egyet mond; láttunk már trónusokat is inogni szavától.

Nagy úr a sajtó mindenütt a világon, de a legnagyobb úr Szegeden. Mert ott ő még jóltevő is.

S ha nem görbülnek szózatja hatalmától, kell hogy visszaemlékezzenek az ő könnyeire, amelyekkel az önök szerencsétlenségét siratta, a könnyekre, amik értékes gyöngyökké váltak.

Ezekből a drága gyöngyökből épült fel Szeged.

Ne feledjék el önök, micsoda a magyar sajtó!

*

De nem is felejti el Szeged népe soha. Nem hiába mondom: Szeged népe, mert nem értem az úgynevezett intelligenciát, azt az intelligenciát, mely nem annyira magyar, mint inkább magyarosított.

Ösmerem ezeket az urakat, hiszen az alatt a két év alatt is, míg én Szegeden tartózkodtam, voltak minden pártnál, tehát annál is, amelynek én szolgáltam.

De itt álljunk meg egy picikét - hadd kedveskedjem önnek egy csípős ötletkével, amelyről kénytelen lesz bevallani önmagának, hogy az egy mély igazság...

Önöknek az ilyeneket persze nem meri elmondani senki.

*

Önök mindig azt mondták nekem, hogy én szépen írok.

Pedig az nem volt igaz, én sohasem írtam szépen, én csak igazat írtam igen sokszor.

Önöknek az igazság tetszett.

S tetszett azért, mert új volt.

S új volt azért, mert azok, akik önöket vezették és vezetik, mindig szőrmentében beszélnek, hogy a kecske is jóllakjék, és a káposzta is megmaradjon.

Én pedig azt mondom, hogy ne maradjon meg a káposzta se, ha rothadni kezd, és ne maradjon meg a kecske se, ha egészségtelen a tejelése...

...De menjünk már át ugye arra a csípős ötletkére?

*

Van Szegeden egy furcsaság, ami sehol másutt Magyarországon.

Ha másutt ki akarnak valami suskus-félét vinni a hatalmasok a közgyűléseken, milyen eljáráshoz fordulnak vajon?

Becsődítik a gyűlésre a parasztnépet, s leszavaztatják vele az intelligenciát.

De ha Szegeden akarnak valami stratégiát keresztülvinni a hatalmasok, kérdem öntől, mi történik ilyenkor Szegeden?

Becsődítik a közgyűlésre az intelligenciát, hogy az szavazza le a hazafias népet?

Rezzenjenek meg! Mert ez már nem az én szavam, hanem az igazságé, ki fölemelt ostorát magasra tartja.

*

Ön fejét rázza - de eltagadni nem meri, amit mondtam.

Hiszen hiába tagadná. Emlékezhet rá, hogy nemegyszer éheztették ki a népet, hogy az a gyűlésről eltávozva, önöknek tér nyíljék az olyanforma »ámen« mondásokhoz, mint ez a színházépítés a bécsi mester által. (Szerk. megjegyzése: Ilyen esetre nem emlékezünk. A szerk.)

*

Ehhez a Szeged nemes, hazafias népéhez szólt a magyar sajtó parancsoló szava.

Az intelligenciának nem szól ez, az most Szegeden megszavaz mindent.

De a nép, meg vagyok győződve, megérti a szemrehányó szavakat, s jelt ad arról, hogy nem ő volt az oka a bécsieskedésnek. A nép nem is tudott arról tán eddig, mert az dolgozik, s nem tányérnyalóskodik a kormánybiztosi konyha tájékán. Szeged népe tán nem is tudja, hogy kicsoda Fellner, s milyen fontos a magyar műipar pártolása. Egy nagy része újságokat sem olvas, lehet hogy olyan is van, mely még ha akarna, se tud, de tud aztán érezni, tud lelkesedni s megvan a nemes mag, a nemesek életét fönntartó erő, mely megmutatja neki az utat, merre induljon.

Szeged népét én ilyennek tudom. Áldja meg az isten alacsony viskóiban.

Önök pedig, akik nagyon is világpolgárok - gondolják meg, hogy ez alacsony kunyhók füstje az, mely a magyar eget megfeketíti, nem pedig az önök gyárai.

Mikszáth Kálmán

[Budapest, júl. 20. 81.]

[Fejléc:] A »Pesti Hírlap« szerkesztősége

Budapest V. Nádor u. 7. sz.

Tisztelt barátom!

Nem értem önt. Mit vétett önnek Blaha Lujza, hogy csipkedi?

Elpalástolt szerelem-e az - vagy pedig igazi epe?

Hiszen igaz az; hogy mi újságírók és mindenféle írók iszonyú helytelen pozíciókat foglalunk. Mi tesszük naggyá a színésznőket és érdekesekké - másoknak.

Mi írók faragjuk ki tündérsípnak a nyers anyagot, mi adjuk rá a politúrát is, de a mágnások fúrják ki.

Különben nincs kedvem viccelni. Én úgysem változtathatom meg a világot. Ön még - talán...

A szabadkai szerény tudósításokat Piripócsy úr tollábul [!] kapjuk. De ez - meg fogja ön engedni - nem a mi hibánk, de az öné.

Levelemet, melyet a redakció nevében írtam önnek, előttem sokra becsült közreműködését kérve, fényes föltételek mellett jónak látta válasz nélkül hagyni.

S így meg kell elégedni azzal - ami jut.

Ha Arany és Petőfi nem volna, Gáspár Imrének rendeznénk bankettet, mert banketteknek lenni kell...

Habár ön nem ezt tartja.

Ön lemond mindenről: mert lemond Blahánéról. Lehetetlenné teszi magát ezzel arra, hogy valakit megdicsérhessen.

Légrády, aki éppen itt ólálkodik, midőn e sorokat írom, azt üzeni, hogy elküldött levelére várja a választ.

Én pedig tiszta szívemből üdvözlöm az ígért viszontlátásig,

Tisztelő barátja

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1881. november?]

Tisztelt uram!

Nemrég jelent meg tőlem a »Tót atyafiak« és nemsokára jönni fognak »Apró rajzaim«, a francia fordítás miatt azok[kal] nem lehet késni - én jónak látnám minden tekintetben, ha a »Tekintetes vármegye« megjelenését a jövő év elejére méltóztatnék halasztani.

A rajzokra nézve még nem vagyok megállapodva, de mondom, okvetlenül meg kell jelenniök Karácsony előtt. Több könyv tőlem, úgy vélem, határozottan disgusztálná a publikumot.

Mély tisztelettel

Mikszáth Kálmán

[Névjegyen nyomtatva:]

[Aláírás alatt:] A tárcát a Nemzeti könyvtárról megírom

[alatta nyomtatva:] »Pesti Hírlap«

[Budapest, 1882. január-február]

Tisztelt képviselő úr!

Becses ígéretére vagyok bátor figyelmeztetni. Úgy jártam el mindenben, ahogy futólag megbeszéltük. Sturm, Silberstein, Neugebauer lefordították már rajzaimat, önnek az maradt fel, amelyik lefordíthatlan - őszerintük - a »Szűcs Pali szerencséje«.

Mind kíváncsian várják a fordítást, azt mondják, lehetetlen, hogy jó lehessen.

Miután a könyv már április végén fog megjelenni Lipcsében - nagyon kérem, rám nézve nagyon becses ígéretének minél előbbi beváltását.

Igaz tisztelője

Mikszáth Kálmán

[A levél felső részén egy bélyegző:] Herman Ottó

[Budapest, 1882. február 16.]

[Fejléc:] A »Pesti Hírlap« szerkesztősége Budapest, V. Nádor u. 7.

Kedves Ilonka!

Mikor ezelőtt sok évvel elváltunk, egyrészt az is rugó indok volt, hogy anyagilag ziláltan állottam, s nem tudtam, hol fog kellenem megállani a süllyedés lejtőjén. Jól esett (habár szerettem is), ha sorsa elszakad az enyémtől.

De föltettem magamban már akkor, hogy ha valaha vinni tudom valamire, s ha lehetséges lesz még, hibámat jóvá fogom tenni.

Az isten meghagyta érni, hogy egykori fényes álmaimat megvalósítva lássam:

<Bent ülök 34 évvel az akadémiában> kiköszörültem minden csorbát, nevemet magasztalólag említi az ország és a külföld, szeretet vesz körül, ahova lépek, s jövedelmem hatszor akkora, mint amennyiről valamikor ábrándozhattam.

Valószínű, hogy már elkéstem önnel szemben, a sors sokáig halogatta (egész e hó 8-ikáig), míg ön elé léphetek soraimmal - ha jól hallottam, maga már férjhez ment, vagy férjhez készül menni...

De mert bizonyosat nem tudok, tartozom önnek azzal a regarddal, hogyha még nem ment férjhez, én most mégegyszer elveszem magát.

Szerezzen magának alapos meggyőződést mindenben, beszéljen Szontagh Pállal, s értesítsen.

Ön megosztotta rossz sorsomat, a legrosszabbját magam szenvedtem át, a jobb sorsomat szívesen megosztom ismét...

Nem tudom, szeretem-e még, de azt ígérem, hogy meg fogom mindig becsülni.

Ha pedig már elkéstem volna, ha ön már férjhezment, örülök rajta, ha boldog, vagy ha bármely okból nem teszi le többé sorsát annak a kezébe, aki már egyszer olyan rosszul bánt azzal, önhibája nélkül, én ez ellen nem zúgolódom.

Mert nem a szerelem beszél többé belőlem (bár meglehet, ha látnám, lángra lobbanna), hanem a becsület.

A becsületnek pedig elég van téve e lépésemmel.

Ha ön elfogulva ellenem haragtól, gyűlölettől, nem fogja is (talán joggal) méltányolni e kérésemet, az irodalomtörténet figyelembe veszi ez őszinte határozatomat, s mikor jellemem ferdeségeiről írni fog, odateszi súlynak a másik mérlegbe.

Azon magaslat, melyre kortársaim emeltek, kötelességemmé teszi, múltamból is helyre hozni azt, amit lehet.

Azért hát arra kérem, Ilonka, ne határozzon ebben a dologban könnyelműen, maga nem olvas újságokat, sem nem ösmeri a viszonyokat, szerezzen hát magának előbb alapos tudomást azon fényes és előkelő helyről, mely magára vár a magyar társadalomban. Nem akarom ezzel rábeszélni, mert hisz magának volt bátorsága hozzámenni a »semmihez« is, s bizonyára kell, hogy bátorsága legyen visszautasítani engem, még ha miniszter volnék is. Hanem a szívét és hajlamát kérdezze meg, s akként határozzon, s ha igenlő a válasza, írja meg nekem lehetőleg egy hónap leforgása alatt.

<E levelemet komoly emberek tanácsára írom, s nekik olvasom fel. Megmásíthatatlan komoly akaratom> is ez.

Egyebekben maradtam minden körülmények között tisztelője

Budapesten Febr. 16. 882.

Mikszáth Kálmán

[Mohora, 1882. február 24.]

Kedves Kálmán!

Hálás szívvel köszönöm hozzám intézett levelét, mely szívemet régen nem érzett örömmel és békével töltötte el. A múltakért már régen megbocsátottam, most pedig már boldog vagyok abban a tudatban, hogy egy nemesszívű embert szerettem, és azért a forró, lángoló szeretetért, amivel egykor maga iránt viseltettem, immár nem kell szégyenkeznem. Maga is nyugodt lehet, mert oly elégtétellel szolgált nekem, amelyért minden igazán érző ember elösmerését kiérdemelte. Ha kis fiúnk élne, elfogadnám a felém nyújtott kezét, de így most már ennek semmi célja nincsen. Mire lenne ez jó? Maga a sors kerekén felül került (hála Istennek), valószínű belekerült az élet forgatagába, mindig is szerette a társaságot. Én alája kerültem. Micsoda szomorú figura lennék elmaradott vidéki asszony létemre, maga mellett. Én hét évig olyan küzdelmes életet éltem, amely duplán számít, és ez nagy idő egy nő életében!

Hanem az az egy mégis fáj, hogy maga oly rosszul ismer engem. Hogy tehette azt fel rólam, hogy én valakihez férjhez mentem vagy megyek? Hiszen én magához esküdtem az oltár előtt. Felmenthetett-e az alól engem a törvény? Nem adok én arra semmit, nagyobb úr az én lelkiismeretem, az pedig nem ismeri a visszaesküvést.

Most már megvallhatom, hogy szeretném mégegyszer látni magát. Mindig is vágytam erre. Kérni azonban most sem fogom. Ki tudja, micsoda rossz érzéseket váltana ki mindkettőnknél a viszontlátás? Jobb lesz, ha csak így távolból gondolunk vissza a múltakra, mint egy szép, de elmúlt tavaszi álomra.

Őszinte barátsággal maradtam

Mohora, 1882, febr. 24.

Mauks Ilona

[Szeged, 1882. március 27.]

[Fejléc:] Kalmár István köz- és váltóügyvéd

Kedves Kálmán barátom!

Ismét elhallgattál, s nem tudatsz magadról semmit, sőt megígért könyvedet sem küldöd, holott erre különösen számítottam. Úgy látom, hogy mióta nagy emberré lettél, szegedi barátaid és ösmerőseid között én vagyok a legmostohább gyermek! Ezt pedig egyáltalán nem érdemlem meg tőled, és nem is adtam rá okot!...

Különben pedig hogy vagy? Mit csináltok? A Kisfaludy-Társaság székfoglalóján kívül készülsz-e valami más irodalmi műre is, avagy frekventálod őserényedet, a lustaságot? - Lásd, a múltkor lejöhettél volna Odry, Fáy Szeréna és Stetterrel; neked nem kerül az semmibe, csak abba az egypár napba, amit távol töltesz Pesttől; ez pedig csak javadra válik, mert felfrissíti szellemedet és gazdagítja fantáziádat, megfigyeléseidet. Aztán nem is olyan kimért, kiszabott az a mulatság, ami itt vár rád, mint az a pesti kapucineres és anizettes egyformaság! Mi, ha mulatunk, az legalább igazán mulatság.

Lásd, húsvétra lejöhetnél, írd meg, hogy jössz, nagyon szívesen venném én is és minden ösmerősöd.

Addig azonban légy szíves tudatni velem, hogy a Petőfi Társaság alapító tagságához szükséges 100 frtos kötvényt mi módon állítsam ki és kihez küldjem be, a f. évi kamatjaival együtt?

Azt hiszem, hogy e részben Szana Tamás adhat kellő felvilágosítást. Én ugyan írtam már neki e célból - azonban lakását nem tudván - mint a Petőfi Társaság titkárának címeztem a levelet, s mert eddig nem kaptam reá választ, azt kell hinnem, hogy máig sem kapta meg.

Máskülönben megvagyunk mindnyájan és élünk, a szokott módon. E hét vége felé szeretnék Aradra menni, és ott egypár napot tölteni. Amint tapasztaltam, a f. hó 20-ára tervezett írói ünnepély nem lett ott megtartva, s ennélfogva te sem utaztál oda? Nem volna-é kedved a most következő pénteken vagy szombaton lejönni oda? akkor együtt lehetnénk néhány napig, s egy kirándulást is tennénk a világosi hegyek közé. Gondold meg, és határozd el magad.

A fiúk megvannak mindnyájan a régi bőrben, s velem együtt emlegetnek sokszor. Kedves Anyám és húgom egészségesek, és szívből üdvözölnek.

Válaszolj minél előbb, leveledet várja és ölel

szerető barátod

Pista

Szemere Attilát szívből üdvözlöm!

MK - MAUKS ILONÁNAK
[Budapest, 1882. március 28.]

[Fejléc:] A »Pesti Hírlap« szerkesztősége

Budapest V. Nádor utca 7.

Kedves Ilonka!

Nehogy azt higgye, hogy elfelejtettem azt a dolgot, néhány betűt vetek hirtelenében papírra, mert annyi dolgom van, hogy gondolkozni sem érek rá. Azért írok Bécsbe menetelem előtt, hogy lássa, hogy emlékezem, s hogy nem tekintem a dolgot köztünk a maga levelével »még« bevégezettnek.

Annyira el voltam foglalva, hogy lehetetlen volt írnom, <három> székfoglalót kellett tartanom e hónapban, s az utolsó holnap, szerdán lesz a Kisfaludy-Társaságban, amint azt a lapokból olvashatta, és amint majd megolvashatja az eredményt.

Ma egy nagy diadalünnepem volt a Levinszky felolvasás, melyet a mágnásnak rendeztek. Épp onnan jőve írom e néhány sort. Az ünnepélyről nem írok, mert a lapokban úgyis lesz elég. Az öreg Lisztet annyira meghatotta »Timár Zsófi özvegysége«, hogy ott a közönség előtt ölelt meg, mire iszonyú taps és éljen vihar tört ki. Jobb szerettem volna ugyan, ha <Andrássy Gyuláné> teszi ezt.

Nagy diadaleste volt ez, mert <mint mindig> a »magyar irodalom remekei« voltak beválogatva <(elképzelheti, ha még Jókai sem lehetett felvéve, csak az egészen világnívón álló írók).> (Itt küldöm a programot.)

Holnap megtartom még székfoglalómat, mely iránt, mióta felkapott ember vagyok, óriási az érdeklődés, azután az éji vonattal Bécsbe megyek a képkiállítás megnyitására.

Elsején megjövök, és pihenek egy hónapot, azaz Szegedre megyek, az én kedves Szegedembe, hol nem vagyok »nagy ember«, hanem csak <otthon> szívesen látott vendég, akit időről-időre hazavárnak.

A jövő hónapban mégegyszer megpróbálom eligazítani azt az ügyemet magával.

Érzem, hogy úgysem élhetek sokáig. Gyors emelkedésemben van valami természetfölötti, valami megdöbbentő. Okvetlenül történik valami szerencsétlenség, valami halál. S akkor legalább legyen egy feleségem, aki a <Kisfaludy járadékomat húzza, s> fényessé tett nevemet viselje.

Egy pár <könnyebb> regényt gyűjtöttem magának, azokat is elküldöm elsején, ha be tudják valahogy pakkolni.

[Budapest, 1882.] márc. 28.

Tisztelője

Mikszáth Kálmán

[Borítékcímzés:]

Mauks Ilona

Őnagyságának

U. p. Balassagyarmat Mohora

[Budapest, 1882. március 30.]

Kedves Mimike!

A tegnapi felolvasásról nem küldtem az összes, csak néhány főbb lapot, mert unalmas magának az egyhangúság. Körülbelül ezt írja mind - Tudom, hogy örül népszerűségemnek, mely olyan magas arányokat vett, hogy immár elég azt elhíresztelni, hogy jelen leszek, teszem azt, a Népszínházban, s megtelik az egész Népszínház.

Itt küldöm a »Koszorú«-t is, melyben legjobban van eltalálva az arcképem.

Kálmán

Küldjön valami jobb arcképet, ha van.

[Budapest, 1882. április 12. ?]

Kedves Ilonka!

Ígéretemhez képest küldöm a kezembe került, rólam írt közleményeket, hogy mindig tudja, hol vagyok és mit csinálok. Ha majd szidni fognak, azt is elküldöm. Most még a magasztalások korát élem. De olyan nagyra hagytak nőni, hogy okvetlenül támadni fognak ellenfeleim is. A jó palócokat svéd nyelvre fordították le. Apróbb közleményeket írnak rólam a pesti lapok (a magunk lapját kivéve, mert ebben kiadtam az ordrét, hogy az öndicséret sat., hát ne emlegessenek), de az apróbb közleményeket összeszedni nagy fáradságba kerülne, hát csak a jelentékenyebbeket küldöm.

Egy-két nap múlva hosszabb levelet írok. A húsvétot, mint olvashatta, Szegeden töltöttem, igen kellemesen. Most már vagy tíz napig Pesten leszek, s csak a harmadik hét elején megyek ismét Szegedre.

Mindenekelőtt is azonban arra kérem, ha akar nekem egy szívességet tenni, csináltasson egy jó fotografiát, vagy pedig küldje el a fiatalkorit, mert ezt ám ki nem állhatom.

Levelemre pedig, amelyet holnapután minden bizonnyal megírok, még a szegedi utam előtt válaszoljon.

Csókolom kezét s maradok igaz tisztelője

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1882. április 15.]

Kedves Ilonka!

Ma végre ráérek megírni a levelet, amelyről beszéltem. Én azt hittem, hogy hosszan fog kellenem írni, s ezért halasztottam, mert rendkívül el voltam foglalva.

De ellenkezőleg határoztam. Miért írjak hosszasan? Már eddig is hibát követtem el, hogy mintegy úgy tűnhetik fel gyakori levelezésem, mintha rá akarnám beszélni. Azt sem volt helyes tennem, hogy a saját dicsőségemet zengedeztem maga előtt.

De már ezen nem változtathatok, mert megtörtént. Most egyszerűen csak annyit akarok megírni, hogy én a maga levelét nem tekinthetem eléggé egyenes válasznak, sem »nem«-nek, sem »igen«-nek.

Mert azt írja ugyan, hogy nem megy férjhez soha többé - de azután azt írja, hogy azért nem megy, mert a nekem tett esküt nem akarja megszegni. Hogy vegyem én ezt hát »nem«-nek?

Meglehet, hogy maga csak gyöngédségből öltöztette »nem«-jét ilyen kellemes alakba.

De ne kíméljen engem. Hiszen nincs itt most köztünk többé szó turbékolásról, sem courtoise-ről és az illemszabályokról. Hozzánk már az őszinteség és az igazság illik, egyenesen kimondva. Az bizonyára nem zúzza már össze sem az én szívemet, sem a magáét.

A dolog úgy van, hogy mi már leszámoltunk a családi boldogsággal, a hét évet nekünk senki vissza nem adja, s család-alapításra már nincs időnk, pedig ezen nyugszik a házasság boldogsága - de mentsük meg legalább a romokat, ami még megmenthető.

Nem az volt a baj, hogy mi elváltunk, hanem az, hogy összekeltünk, mert pénz nélkül nem lehet élni, <de hát éppen> a szerelem vitt rá bennünket, ez okozta minden szerencsétlenségünket - azelőttről.

És mégis a szerelem volt az, mely túlélt mindent, mely a haragot, a gyűlölséget túlélte, mely a süllyedésből fel, a magasba vitt, s mikor már elmosódott, hogy én mennyit nélkülöztem s micsoda lejtőn haladtam már lefelé, e halhatatlan szerelemből akkor is maradt annyi, hogy beválik vonzalomnak.

Ne higgye hát, hogy múltkori ajánlatomat nagylelkűségből tettem, ami magát zsenirozhatná, nem állítom, hogy szeretem, de becsülöm és vonzódom magához, fiatalkori emlékeim becsessé teszik énelőttem, bármilyen legyen is most, és szükségem is van valakire, aki nekem otthont teremtsen, aki énrám vigyázzon, hogy ne kapassam el magamat a dicsőségtől. Nem kell a hajdani »szép feleség« többé, hanem kell egy »okos barát«. Boldog volnék, ha a »szép feleségemet« is feltalálhatnám benne, de ezt nem reménylem, s ez már csak másodrendű dolog.

Nem tudok olyan magaslatra emelkedni, hogy önzés nélkül cselekedjek. Téved hát, ha azt hiszi, hogy egészen maga végett mentem bele ebbe a dologba; nem, én elsősorban magam végett, s csak másodsorban maga végett, mert kárpótlással tartozom magának, s király szeretnék lenni, hogy fénnyel öntsem be minden pillanatát.

Aztán magának is szüksége van valakire, s arra, hogy sorsa biztosítva legyen. Ha tudnám, hogy gazdag, nem írnék egy sort sem, mert hiszen mit nyújthatnék én akkor magának, miután már meg vagyok győződve, hogy nem szeret?

Nem vagyok én szamár, tudom milyenek a nők. Nincs nő itt, Pesten sem, akire nézve nem lenne rettentő inger egy nagy ember feleségének lenni (s én nem vagyok szerény, hogy ne tudjam, hogy annak tartanak engem), de én nem akarom ezt felhasználni, mert abban is nagy ember akarok lenni, hogy tudom, miszerint az az egész dolog, hogy valaki híres embernek a neje, egy hétig okoz annak örömet. Az, hogy ünneplik férje miatt, hogy megnézik, megbámulják, beszélnek róla, egy hétig boldoggá teszi, ha hiú, azután pedig úgy képzeli, hogy ez valami természetes, hogy ő ebbe beleszületett, s mint megszokott dolog, nem okoz neki semmi élvezetet, hanem ha ezért ment férjhez valakihez, elkezd üres lenni előtte a világ sat.

Hogy a dicsőségemet élvezze, higgye meg, nem csatolnám sorsát a magaméhoz. Mert minek az magának? Megvolna maga jól otthon azzal a szűk tudattal is, hogy a legnagyobb ember a világon a nógrádi vicispány?

Ösmerem természetét, magának az még terhére lesz, hogy eseményül említik fel, ha valahol megjelent, s hogy inkognitó nem mehet egyszerű ruhácskáiban az utcán, <s hogy mindenki azon fogja magát törni, még az arisztokrácia közt is, hogy be legyen mutatva?>

Ez nem a maga természete. Nem is akarom én, hogy maga belemenjen a társaságokba. Valami nagy fényt nem is ígérhetek.

Hanem akarom azt, hogy legyen egy bizonyos jóléte, s ha én meghalok, élvezze a <Kisfaludy> özvegyi nyugdíjat. Mert az magának nagy vagyon. Egyszóval biztos legyen a sorsa, amíg életben lesz.

Mert ne higgye ám, hogy valami rettenetes nagy jövedelmem lenne! amint azt az emberek gondolják.

Ezidén egy év leforgása alatt volt <kilenc>ezer forintom.

De ez nem biztos: (biztos csupán a Kisfaludy tantiém, mely holtomig, illetve özvegyem holtáig tart.>

<S azután> némileg biztos az a kétezer forint, amit a lapnál kapok, <tehát biztosnak mondható 3800 ftom.> Ennyi az egész.

Mert mint író kiapadhatok, népszerűségem elenyészhetik, s nem tudok írni - sőt betegségbe eshetve, melyből ki sem gyógyulok, a hírlapírói 2000 ft-om is megszűnik. Egészen biztos jövedelmem <tehát roppant csekély, csak 1800 ft. De ezt se víz, se semmi el nem moshatja, s ez a magáé is, amíg nevemet viselni fogja.>

Igaz, hogy másrészről azt is remélni lehet, hogy még csak ezután fogok tudni igazán írni, s hogy fölvihetem 30 ezer ft évi jövedelemig is, ahogy pályám megindult. Ez a helyzet.

Ha hát nem tud jobbat, ha gondolja, hogy ez magára előnyös, ha eddigi sorsával nincs megelégedve, és óhajtaná ezt az új sorsot, ha nem tartja ott vissza egy új élet reménye... akkor tudassa határozottan az »igen«-jét, hogy én hozzáláthassak a berendezéshez.

Ha pedig más céljai vannak (hiszen hét év olyan nagy idő, hogy bizony azóta lehetnek), vegye szíves tudomásul, hogy őszinte, igaz szeretetből, jóindulatból és teljes megbánásból eredett ez a levelem, éppúgy, mint az előbbi, de azért ne restelljen »nem«-mel válaszolni nyíltan.

Az »igen« örömet fog nekem okozni, de a »nem« nem fog szerezni bánatot - mert ez esetben tudom, hogy ön boldog, vagy ha nem boldog, a boldogságra vár, ami annyi, mintha boldog lenne. Mert a boldogság illúziókon alapszik.

Válaszát elvárom, amely olyan egyenes és félremagyarázhatlan legyen, hogy vagy befejezze e levelezést, mint céltalant, vagy pedig kezdetét képezze a megbeszélésnek, mikor és hogy kerülünk össze. Mert itt röviden megérintem, én soha Nógrádba nem megyek, lévén az rettenetes cudarság, hogy mikor az egész ország - még a külföld is - ünnepel, szülőmegyém még a fülebotját se hajtja.

Persze, szája ízében vannak még fiatalkori stiklijeim. De tudnia kellene, hogy nagy emberek nagy hibákkal születnek. Nem kívánom én, hogy követnek válasszon a megyém (lesz nekem annyi kerületem, ahány ujjam), de mégis illett volna, hogy egy vagy más alakban kifejezze örömét.

<Az én dicsőségem nem csonka azért, de az ő butasága nagyobbodott.>

Különben ezért nem panaszkodom. Többet ér magának egy szelíd szava annál az egész vármegyénél.

Lehetőleg hamar várom a feleletét.

Őszinte tisztelője

Mikszáth Kálmán

Itt küldöm a mai »Vasárnapi Újságot«. Olvassa el benne Törs Kálmán cikkét, melyben életem van leírva. Az asszonyok és férfiak sírnak, mikor olvassák. Nem tudom pedig, mi érzékeny van benne? Magát bizonyosan mulattatni fogja. Törs képviselőt ma összeszidtam, hogy miért hagyta ki magát? Miért nem írta ki az én Ilonámat is - nem titkolom én őt, de büszke vagyok rá...

Azt mondta, hogy ez lerontotta volna érdekességemet az asszonyok előtt.

Én azt hiszem, ellenkezőleg. Az lesz még csak érdekesség, ha valaki a házaséletünket fogja megírni, ha ugyan fogja, mert tőlem ugyan, dacára, hogy mindennap fogadok egy csomó embert, aki ifjúságom részletei felől tudakozódik, hogy azt a <külföldi> lapoknál felhasználja - oly részletet nem csikarnak ki, amit gyöngédtelenség lenne napvilágra hurcolni. Nevét, lakását is titkolom, mert még az is megesnék, hogy <szemtelen> újságírók magát zaklatnák adatokért.

MK - MAUKS ILONÁNAK
[Szeged, 1882. április második fele]

Kedves Ilonka!

Nem tudom, válaszolt-e már nekem, <de akármit írt oda> azért nem tudom, mert néhány nap óta, mint ahogy írtam, Szegeden mulatok; ha nem válaszolt, kérem válaszoljon soraim vétele után, mert vasárnap Pestre érve csak rövid, mindössze három-négy napot fordíthatok a lapunk fölélénkítésére, s ismét több napra távozom a fővárosból, s terveim kívánják, hogy eldöntve lássam a kérdést, amelyet bátor voltam fölvetni.

Csókolom kezeit

Kálmán

[Mohora, 1882. április vége]

Kedves Kálmán!

Mennél többször forgatom levelének lapjait, annál inkább látom, hogy nem tudok rá írásban válaszolni.

Tüneményes pályafutása magát az egzaltáció oly magas fokára emelte, ahol már minden fényesnek, ragyogónak látszik. Nemeslelkűségből kezét nyújtja felém, mert azt hiszi, hogy nekem elégtétellel tartozik. Nem gondol arra, hogy mi lesz akkor, ha a viszontlátásnál kellemetlennek, csúnyának és öregnek talál. Pedig ez nagyon lehetséges. Mint a múltkor is írtam, hét év nagy idő egy nő életében. Visszavonul akkor? Vagy áldozatnak tekinti magát, és ha lehet, örömet keres hírben, dicsőségben, esetleg hatalomban. Talán megélne így is, hiszen a férfiaknak vannak más vágyaik, más ambícióik a szép, békés házaséleten kívül, de mit tegyek én akkor, szegény asszony, ha most, anélkül hogy tudnám, mit érzek maga iránt, meggondolatlanul odaígérkezném. Engem nem boldogít hír, vagyon és dicsőség. Ne nevessen ki kérem, nem ábrándozok én már szerelmekről, a tíz év előtti lángok nem loboghatnak újra, nevetséges is lenne a mi korunkban, de becsülni, tisztelni és megérteni akarom, ha egyszer elhatározom, hogy még egyszer sorsomat a magáéhoz kötöm.

Hiába, nincs más választás, vagy végképpen lemond rólam, vagy pedig elhatározza, hogy eljön Mohorára egy-két napra, mikor magának ez legkényelmesebb. Vasúton jöhet Vácig, ott mindig megtalálhatja a régi gyarmati fiákerosokat, felül egyikre és mikor Lőrinciben a lovakat itatni megáll a kocsis, egyszerűen átszáll az ott várakozó mohorai kocsinkra, egy óra alatt aztán Mohorán van.

A dolog nem sürgős, jöjjön a nyár folyamán; amikor magának legjobban kifutja idejéből. Nagyon fájlalom, hogy magától ilyen áldozatot kell kérnem, de más megoldást nem látok.

[Aláírás hiányzik]

U. i. Most jön eszembe, hogy ahogy én magát ismerem, bizonyosan nem szeretné, ha arról, hogy maga Mohorára jön, valaki megtudna valamit ... Azért ígérem, hogy nővéremen és anyámon kívül, akik előtt most már nincs titkom, egy lélek se fog tudni erről semmit. Hogy jobban megnyugtassam, azt is megírom, hogy én még úgy sem szeretném, mint maga, ha lejövetele idő előtt nyilvánosságra kerülne.

[Budapest, Máj. 3. 882.]

[Fejléc:] A »Pesti Hírlap« szerkesztősége

Budapest V. Nádor u. 7. sz.

Kedves Ilonám!

Bármilyen kellemetlen is nekem Mohorára menni, június hatodikán három órakor Lőrincibe leszek, ahova küldje értem a kocsit. Nem akarom első kérését megtagadni. Az órát meglehet változtatom, de a napot (betegség esetét kivéve) nem.

A betegség alatt nemcsak a magam betegségét veszem, de a Pulszky Károlyét és Szemeréét is, mert hárman lévén a főemberek a lapnál, egyszerre csak egynek szabad hiányozni, s egész programszerűen kell kicsinálni, ki mikor mehet <valaki> [MK törlése] el.

Én úgyis sokat mászkálok, a pünkösdöt Szegeden akarom tölteni, s azonfelül egy hónapot utaznom kell e nyáron, hát a mohorai utat is csak úgy bírtam kicsinálni, ha a helyett a két nap helyett most itthon maradok, s nem megyek Debrecenbe a Petőfi Társasággal. A maga kedvéért megtettem.

Eleinte bosszantott ez a maga terve, de belátom, hogy az praktikus. Mert biz az meglehet, hogy már nem leszünk képesek egymást szeretni.

Hét év nagy idő. Azóta megváltozott az ízlésem. Más arc, más modor hat rám! Úgy képzelem, ha valami virító arca van, nem fog nekem tetszeni. Legjobban szeretném, ha olyan lenne, mint régen, de úgy sem biztos, hogy vajon tetszik-e, mert már nem emlékszem, milyen volt. Azt azonban nagyon szeretném, ha egy olyan kis vályú lenne a nyakán, mint némely asszonyoknak...

Másrészt alkalmasint én is kiállhatatlan leszek a maga szemében. No, de engem az vígasztal, hogy én úgyis mindig csúnya voltam.

Mindegy! Ahogy lesz, úgy lesz! Mindenféleképp lesz egy jó oldala a találkozásnak, ha nem tetszünk egymásnak, legalább megpecsételjük egymás közt a baráti viszonyt - amely, óhajtom, minden körülmények közt megmaradjon.

<Ernő iránt változott a nézetem. Egy darabig schwindlirozott a szegény fiú, de látszik, hogy csak kényszerűségből. A szegénység komisszá tesz még egy királyt is! Most valami kis állása van, hát egész pontosan fizeti a szabót, akinél rátákra ruhát csináltattam neki.>

Nagyon megörvendeztet, ha gyakran ír, az illedelem is azt hozná magával, mert ráér. Ha valamire szüksége van, újságra, könyvre, virágokra, egyszóval ha valami ilyent megkíván, értesítsen, hogy küldhessek. Nagyon szeretném, ha több lapot olvasna, hogy ha esetleg a feleségem lesz, mindenben nívón legyen. Melyik lapra prenumeráljak?

Én ritkán írhatok. Az természetes is! Annyi kézirat, amennyit most ide firkantottam; nekem a mai viszony ok közt annyit ér, mint egy másfél éves borjú - magának meg annyit sem ér, mint egy kétnapos csirke.

A legnagyobb pénzpazarlás most rám nézve az lenne, ha sűrű levelezésbe bocsátkoznék valakivel.

Meglehet, hogy írok még jún. 6-ikáig, de ha nem írnék, az annyit tesz, hogy a terminus úgy maradt, amint megállapítottam.

Csak arra kérem, amit ígért, hogy lemenetelemet tartsa titokban, mert most az újságok mindent, de mindent kiírnak rólam. S én azt kimondhatlanul szeretem. Mert azért írnak mindég rólam, mivel a közönség mindég rólam akar olvasni, De borzasztó bőszült lennék, ha a sajtó az igazán magánügyeimet is piacra hurcolná, pedig ha megtudják, el nem kerülöm, mert minden ilyen csemegén szörnyen kapnak.

Múlt héten egy piképartit játszottam Kende Kanuttal, a kormánybiztossal Szegeden, s ma már tárca van róla a szegedi lapban.

Valami vadbarom meg azt írja le egy másik lapban ma, hogy hogyan kínálják nekem a gazdag partikat. Elneveznek dísztótnak (célzás a »Tót atyafiak«-ra), egyszóval minden mozdulatom újságba jön, még az is, ami nem igaz. No, iszen csak azt tudnák meg, hogy a régi feleségemhez mentem vizitbe!

Különben itt küldöm kinyírva az újságokat. De ne higgye ám, hogy az igaz: én soha az életemben nem házasodom meg, de különben is csak tréfának van elmondva - inkább a virginia kedvéért.

Vagy maga lesz a feleségem, vagy soha senki, <mert van még egy asszony, akit szeretek, de az négy gyermek anyja és férje van, a többi asszony pedig nem létezik számomra, arra, hogy szeressem.> Vagyonra pedig nincs szükségem. Nem vágyom egyéb lenni, csak ami vagyok.

Ha maga nem lesz feleségem, ha látom, hogy nem szeretem, akkor nekem ugyan senki sem kell a világon. Sohasem házasodom. Legfeljebb idősebb koromban veszek magamhoz valakit, akinek megfizetem a szeretetét - addig pedig nem áldozom fel egy fáért az egész erdőt.

Okvetlenül írjon még, legalább egyszer e hónapban, Ha sokszor ír, arról látom, jó feleségem lesz-e?

igaz híve és tisztelője

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1882. május 19.]

[Fejléc:] A »Pesti Hírlap« szerkesztősége

V. Nádor utca 7.

Tisztelt ügyvéd úr!

Sajnálom, hogy még mindig nem vagyok olyan helyzetben, hogy kifizethessem önnek tartozásomat (amelyre alig is emlékszem már, miből származott).

Ha szíves lesz ön várni talán egy évig, talán kettőig, úgy lehet, kifizethetem, s igyekezni is fogok erre.

Ha azonban előnyösebbnek tartja ügyvéd úr folytatni a végrehajtást, én erről egyáltalában le nem beszélhetem, hanem nem tartom célhoz vezetőnek, fájdalom.

Különben maradtam igaz tisztelője

Bpest, 1882. Május 19-én.

M - - - th Kálmán

[Budapest, 1882. május 21.?]

Kedves Ilona,

Visegrádra indulóban írom e néhány sort. Pompásan mulattam Szegeden, hol a <Tisza> vendége voltam <lakáson,> s <a városé egyebekben.>

Pálffy polgármester egy jegyzőkönyvi kivonatot nyújtott át, melyben a város »fogadott fiának« deklaráltak, kérve, engedjem meg, ők is osztozkodhassanak dicsőségemben, s magukénak vallhassanak.

Kijelentettem, hogy büszke vagyok rájok, s hogy szülőföldemhez »már« egyetlen kapocs sem fűz.

Pedig talán azt kellett volna mondani »még«. Vagy ki tudja?

...Minthogy a   <...> pesti lapokat nem olvassa, itt küldöm a szegedi lapot, hol mulatozásunk, bár nem elég körülményesen, de mégis le van írva.

Itt küldöm továbbá a »Lloydot«, a mai számot, mely szól a német könyvemről, olvassa meg, mert e tekintélyes lap recenziója korszakszerű, <azért, mivel Jókai fölé helyez rangban> kimondja, hogy hozzám hasonló élő írója egyetlen nemzetnek sincs, s kimondja a legvégin, hogy a mi hazánk nagy dicsőséget és diadalokat fog aratni műveimmel az egész földtekén.

...Soha még így nem írtak magyar emberről. Sokallom is a dicséretet, s nem írom alá.

Programom változott, pünkösdre már nem megyek Szegedre, mert a kedvenc famíliám idejön a Margaréta szigetre.

Beteges vagyok, lázaim vannak, de azért a 6-iki terminust nem változtatom, hacsak betegebb nem leszek, vagy közbe nem jön valami végzetszerű.

Mert az a babona, amit mindig hittem, hogy sohasem látjuk egymást, még most sem ment ki a fejemből.

Igaz tisztelője

Kálmán

Hanem tudja-e, hogy én máris haragszom magára - de nem merem levélben megírni, csak élőszóval mondom el Mohorán.

[Budapest,] máj. 29. 882.

[Fejléc:] A »Pesti Hírlap« szerkesztősége

Budapest V. Nádor u. 7. sz.

Kedves Ilonka!

A sors mintha akadályozni akarná, hogy elmenjek. Mondtam én, hogy a fátum nagy kutya.

Legelőször az történt, hogy a Kisfaludy Társaságot kell képviselnem Zemplén megyében a Rákóczi-ünnepélyen, az ünnepély jún. 11-én reggel lesz, de már 8-ikán indulni kell, mert a képviselőház küldöttségével indulunk egyszerre, s elmaradni nem lehet, mert különböző megyei küldöttségek fogadnak. <Az üdvözlő beszéd úgy van betanulva, hogy bele lesz szőve abba a palócok dicsősége, kik Rákóczi fejedelem alatt itt vérzettek. Üdvözlünk országunk fiatal ékessége... mert a beszédek előre be vannak mutatva nekünk.

Ebből láthatja, hogy a »fiatal ékességnek« ott kell lennie. El nem maradhatok semmi esetben, mert csak ketten megyünk s kettőből, ha egy elmarad, komikussá lesz. Más volna, ha öten-hatan lennénk, egy akkor betegség révén visszamaradhatna.>

Ez az egyik dolog, mely 8-ikán este rabbá tesz. No, hát ez még nem lenne valami nagy baj. Ezért még elmehetnék 6-ikán, s visszajöhetnék 8-án estére Budapestre.

Hanem akkor fogja magát az öreg Pulszky Ferenc, és a fia lakodalmát átteszi június hetedikére: ahol pedig nekem jelen kell lennem okvetlenül, mert <becsületszavamra ígértem meg Polyxénának s> Károly <különben is> legbizalmasabb barátom.

Hetedikén délben tehát egy villásreggelin kell részt vennem, ha belehalok is. Mert mivel exkuzálhassam magamat? Ha 10-re esnék, jó volna, mert mondhatnám, Zemplénbe muszáj mennem.

Mit tegyek hát ilyen viszonyok között?

Megadjam magamat a fátumnak, s mondjak le végképpen a mohorai útról?

De már ezt a bolondot nem teszem. Jövő csötörtökön este elindulok Pestről, s meghálok Vácon: Pénteken 3-4 órára délután küldje azt a magok Misáját Lőrincibe. Ha egy kicsit beteg leszek is, elmegyek.

Tehát június 2-án (ha csakugyan nem szándékosan akadályoznak ebben az egek), én Lőrincibe[n] vagyok délután 3-4 óra táján.

Ez az egy terminus lehetséges: ha ez valahogy dugába dőlne, akkor csak valamikor októberbe[n] mehetnék. Az pedig nagyon soká lesz, addig élni kell.

Ha valamiképpen ez alkalmatlan <lenne> terminus lenne magának, már ne levélben, de sürgönyileg értesítsen, mert a levélváltás már lehetetlen az idő rövidsége miatt.

Ha a gondviselés, mert annak a körmeit látom én itt, valahogy megakadályozna ebben is, akkor én is sürgönyileg értesítem, hogy a kocsit ne fárassza.

Csak már túl lennénk a találkozáson, mert ha az egyszer megtörténik, visszatér bizalmam az ügyünkhöz, és az igézet megtörik, a fátum csak agyrémnek fog föltűnni, s akkor nem is lesz az egyéb, mint az én bohókás képzelődésem.

Csütörtökön este féltízkor hagyom el Pestet - addig mindig tudósíthat: azért csütörtökön, mert nem akarok pénteken indulni ebben az ügyben.

Örülök, hogy Nellinek tetszik a könyvem, viszek neki egy csomót, regényt és a »Tót atyafiakat« is.

igaz tisztelője

Kálmán

Miattam, kérem, ne csináljanak maguknak alkalmatlanságot, én csak két dolgot bírok enni, orvosi rendeletből: levest és angol húst - vagy ha nincs, olyan húst, amiben nincsen szálka. - Nekem semmi parádét ne csináljon, mert gyomorhurutban szenvedek; reggelre teát iszom, és vacsorára is. Csak délben eszem, egyszer napjában, s akkor is egy vendéglői fillet-nek a felét. Annyira vittem e tekintetben a pedantériát, <hogy mint valami ismeretlen vadállat> [?] Zemplénbe is értesítettem a rendező bizottságot, hogy kérem mellőzni azt a szokást, hogy engem valami magán úri házhoz szállásoljanak, hanem a vendéglőben tartsanak fel számomra lakást, mert attól félek, hogy magánházban megbetegednék a koszttól, de már ezt az utóbbit nem írtam meg, csak gondoltam. Hozasson nekem kérem Gyarmatról két palack <(Gishübli) vizet.>

Tehát a forrón óhajtott viszontlátásig

K.

Sürgönyt (ha általában lenne szükség sürgönyre) e címre küldjön: Mikszáth »Pesti Hírlap« Budapesten.

[Budapest, 1882. július 10.]

[Fejléc:] A »Pesti Hírlap« szerkesztősége

Budapest V. Nádor u. 7.

Kedves bagolykám!

Tegnapelőtt megjöttem, de nagyon betegen. Már Mohorán is iszonyú rosszul voltam az egész idő alatt, de tartottam magamat. Tegnap úgy volt, hogy megfulladok. <Gálfi> reggel nálam volt, s azt mondta egész komolyan, hogy legalább augusztusig ne haljak meg még, amikorra ti. ő a fürdőből visszatér, mert ha addig halok meg, 50 ftját lopom ki a zsebéből. Ennyit szokott tudniillik kapni az Egyetértéstől a tárcáért, melyet az elhalt nagy emberekről ír haláluk napján.

Doktort hívattam, azt mondja, bajom nem aggasztó, de az esti lapok aggasztónak írták tegnap. Ha olvasna valamit, ne ijedjen meg, ma már jobban vagyok egészen - azaz úgy, mint Mohorán voltam, hogy láz gyötri minden idegemet, s olyan érzéketlen vagyok, mint a darab fa.

Tegnap csakugyan magam is azt hittem, hogy nem élem meg az estét, a torkom meg volt dagadva belülről. Nem is képzelheti, milyen kínos volt mohorai tartózkodásom, de csak nem szóltam semmit, mert tudtam, hogy magoknak bánatot okoznék és kellemetlen érzést.

Mióta az újságok írták betegségemet, tömérdek látogatóm van, de ezek között kegyeteket csak egy fogja érdekelni, egy Dengi János nevű tanár Lugosról. Kérdeztem Endrét, rendkívül dicsérte. Azt mondja, tetőtől-talpig becsületes, lovagias és szorgalmas. No, már ennél többet nem lehet mondani. Az áthelyezésről szerinte még vasárnap reggel semmit sem tudott.

Itt küldöm az »Auf der Höhe«-t a »tante«-nak. Olvassa el az »Ein ungarischer Dorfnovellist« című cikket s a beszélyemet »Jastrab's Glück und Ende«. A kötetet őrizze meg, kérem, mert ha esetleg el nem találnék patkolni, hát kelleni fog.

Édes mamának kezeit csókolom. Nelkát pedig különösen is őszinte szívből csókolom, s itt a könyvbe betéve küldöm számára a »Miniszter«-ből hiányzó lapokat.

Magát pedig, kedves Bagolykám, számtalanszor csókolom

<s maradok> Kálmán

Nagyon szeretném már látni. S megtehetné azt az örömet, hogy <feljönne> lejönne valamelyik nap. Úgyis, ki tudja, látom-e többet, vagy sem?

Ha ilyen rosszul leszek még sokáig <a hét végén megyek fürdőre>, átmegyek e hónap 15-én Margitszigetre lakni. Ott jobb a levegő.

Ezt a levelet a redakcióban írom, de képtelen vagyok dolgozni még ma is.

<Fekszem a díványon, éppúgy, mint Mohorán, csakhogy nem csókolózom senkivel...>

Szervusz Mimike!

[Címzés: ]

Mauks Ilona

őnagyságának

Mohora

Balassa Gyarmat

[Mikszáthné írása a borítékon:] Életrajzhoz

[Budapest, 1882. július 23.]

Kedves Ilonácskám!

Én természetesen még mindig beteg vagyok, hát erről már nem is beszélek.

Itt iszonyú melegség van, de olyan, a megbolondulásig. Abszolute nem tudok dolgozni.

Ugyan írja meg, kérem, nem hagytam én ott maguknál egy sárga mellényt? Mert az egész olyan egyszínű ruha megvan, csak a lajbi hiányzik, pedig arra emlékszem, hogy Mohorán volt rajtam egyszer.

Az írók és művészek ma mulatnak Szegeden. Az az érdekes, hogy az útvonalban vidéki lapok hozzám üdvözlő cikkeket írnak mindenütt. Az a gyanú van itt elterjedve, hogy mivel neves írók nem igen mentek le, az egy öreg Pulszkyt kivéve, valakit kiadtak juxból úgy, mintha én volnék az.

Egyszóval míg én itthon vágom és ölöm őket, azalatt elvben velük utazom városról-városra, s még azt is olvasom minden nap, hol és kinél vagyok elszállásolva, például az éjjel a »Délmagyarországi Lapok« szerint a temesvári püspöknél aludtam.

Szegedre csak a maga kedvéért nem mentem - mert ott határozottan aprehenzió lesz ebből. Sürgönyöztem, hogy súlyos beteg vagyok. Ebből pedig most az a bajom származik, hogy Zs[ótér]-ék lejönnek holnap-holnapután meglátogatni.

Igaz tisztelője

K.

Mikor látom, Medvécském? Mert már el is felejtettem, hogy néz ki? Abban pedig nagy veszedelem van, ha nem emlékszem, hogy milyen.

Kelt Budapest júl. 23.-án 1882.

[Budapest, 1882. július 24.]

Kedves Nelkám! Kisebbik feleségem!

Azt vártam, hogy egészen kigyógyulok, s csak azután írok már, mikor jó tanácsait (amik mutatják, hogy magából mégis jó asszony válik) kinevethetem - de úgy látszik felsültem. Szomorú ábrázattal, egészen lehangolva, s lázzal a tagjaimban kell válaszolnom. Oda vagyok egészen. Mikor már jó dolgom lenne, akkor más irányban vesztettem el a legszükségesebbet. No, de még kigyógyulhatok. Életkedvem nincs, úgy érzem hogy az élet céltalan és terhemre van, ha. Németország nem volna, honnan mindennap hoznak valami olyan hírt barátaim, mely felvillanyoz, tán rég búskomorságban volnék. Csak magokra tudok gondolni némi kellemes érzésekkel, de azt sem úgy, ahogy megérdemelnék s ahogy nekem is nagyobb örömet okozna.

A maga Miklósát a napokban láttam. Tudja már, hogy Mohorán jártam, de hangján, modorán látszott, hogy fáj neki ez a téma, tehát azonnal elejtettem. Írja meg, hogy van-e még olvasnivalója? Mert ha nincs, küldhetek néhány könyvet, köztük kedvencemtől, Daudet-től. Van egy kis regényem tőle, amit személyesen küldött nekem néhány hízelgő sorral. Ez most magyarul is megjelent, magának tartogatom.

Holnaptól kezdve szegedi vendégeim lesznek, s néhány napig velök kell járkálnom ide-oda. Máskor boldog voltam e kedves ismerősök jöttén, de most mérges vagyok, hogy minek háborgatnak? Egy beteg emberben igazán nincs szív. -

Hát a búcsúra megyünk-e? Kár volna elejteni ezt a jó gondolatot. Ilonkának tegnap írtam, de magát is kérem, hogy vigyázzon rá (mert bíz az odajutott szegény, hogy húga lett magának), s mert hogy most a kedves kicsikét férjhez adjuk hozzám, idomítsa, nevelje s különösen szoktassa el a pletykázástól, amely hibába ő engem is belecsábított. Úgy, hogy valóságos pletykázást viszünk végbe Mirbuzer Tercsiről a levelekben.

Nem szabad nekünk pletykázni. Vannak magaslatok, ahonnan kell, hogy az apró emberek mozdulatai ne legyenek kivehetők. Micsoda komikus dolog lenne, ha Arany Jánosnéról azt hallaná az ember, hogy pletykát csinált.

Miminek, de nekem is, hozzá kell szoknunk egy bizonyos előkelőséghez. Mert énrám (s ennek mindig eszemben kell lennem, mert még így is sokszor megfeledkezem arról) komisz és nehéz feladat vár, ha megélek. Ez most már erősen van körvonalozva, többet hátrálni nem lehet.

Jókait kell tovább folytatnom az ő halála után. Én ugyan sohase lehetek olyan valódi óriás, de kell, hogy éppen olyan fényesen álljam meg ezt a helyet. Ilonkára nem kevesebb vár, mint hogy segítsen nekem. Tudom, hogy nincs neki erre hajlékonysága, de ezt el kell sajátítani. Franciául muszáj megtanulnia folyékonyan, mindenáron. Persze hogy furcsa helyzet ez. Nekem is furcsa, aki benne vagyok, s még most is azt hiszem, hogy közönséges újságíró vagyok, sokszor csak az emberek külső viselkedéséből jut eszembe, hogy nini, hiszen én tulajdonképpen a 6-ik, 7-ik ember vagyok ebben az országban.

De azalatt, míg zsurnaliszta vagyok, sok olyan dolgot teszek ám, amit a 6-ik, 7-ik ember nem tehet meg. S ez ártalmamra is van.

S hogy ilyen lassan szokom az ilyesmibe az én helyzetemben, az természetes, mert külső fény nem övezi az embert, mi eszébe juttatná minduntalan, hanem megmaradt eddigi szegénységem.

Hát még szegény Ilonám, miképp alakulhasson át ő oly gyorsan? Hát csak nevelje kérem, hadd fejlődjék a kicsike.

Esztendőre már nekem kell vezetnem az írói kirándulást (most is már nekem kellett volna Pulszkyval, ha beteg nem vagyok), s akkor már Mimike a háziasszony, mert az írói világban nem számít az, hogy főispánnék, államtitkárnék is vannak az írók közt, ott az a legelőkelőbb, aki a legfényesebb nevet viseli.

Egyszóval a Mimiből muszáj valamit faragnunk, hogy szégyent ne hozzon ránk a palóc dialektusával.

Számtalanszor csókolom, s maradok kisebbik férje

Kálmán

[Budapest, 1882. július 28.]

[Fejléc:] A »Pesti Hírlap« szerkesztősége

Budapest V. Nádor u. 7.

Kedves Mariska kisasszony,

Minthogy tudom, hogy a halálom magának költséget okozna, csupa udvariasságból élek még, s itt küldöm a köteles példányt.

Nem feledkeztem meg erről, de várnom kellett, mert stílszerűen, a külföldön köttették kiadóim a példányokat, s ilyet akartam küldeni.

Sajnálom, hogy nem láthattam most a nagy bálon, ha ugyan ott volt, mikor az »úgynevezett« írók ott jártak.

De lássa, nem bántak velem elég elkényeztetőn. Átcsaptam a palóc asszonyokhoz.

Most csak Nógrádba járogatok már, magamat ünnepeltetni - mint itt mondják -, de tulajdonképpen csak pletykázni régi szerelmeimmel.

Mind megvannak még a fiatalkori ideáljaim, s elhitettem magammal, hogy szerelmes vagyok beléjük.

Nekem ez mulatságos - neki pedig nem kerül semmibe...

Lukácsot, Olaynét, Sárikát, minden Borcsáimat és Marcsáimat vígan köszöntve maradok hű

volt páholy-vis à vis-ja

Mikszáth Kálmán

Júl. 28. 1882. [Budapest]

[Budapest, 1882. Júl. 29.]

Tisztelt barátom!

Az egyszeri öreg néger rabszolgának azt mondta a gazdája egyszer jókedvében: »no Paddy, fölszabadítalak«. Mire Paddy illő tisztelettel felelé: »nem, massa, ha már megetted a húst, edd meg a csontot is!«

Ilyenformán mondhatnám most én is Önnek: ha már feldolgozta az én (közös forrásból eredt) barometrum-históriáimat, mármost az enyémmel gyújtson alá! De nem mondom, mert még azt hiszi, hogy az önét is olyannak tartom, amely alá gyújtani érdemes az enyémmel, mely pedig meglehet, szintén nem olyan, hogy vele más valami alá gyújtsanak. Nézze meg és próbálja meg, vajon nincs-e egy kis húsa, amiért a csontvázat - a csak anekdotára való point-t - érdemes volna a Naptár leveses fazekába dobni? Ha igen, örülök neki, ha nem - nem búsulok miatta. Különben pedig si vales, bene est, ego quidem valeo.

Tisztelő szolgája

[Az aláírás leszakítva]

[Budapest, 1882. július 29. után]

Kedves kis gyémántkám!

Persze, hogy akarom látni. Hanem maga nagyon felületesen ír a dologról. Ha biztos volna jövetele, Kalmár Pistát lehívnám, hogy Nelkát lássa.

Ha úgy jöhet, hogy egy éjszakát itt tölthessen, akkor maga jöjjön Pestre, ha azonban csak úgy jön, hogy egy félnapja van, akkor én megyek Vácra, mert kár az időt fogyasztani, merthogy én úgyis Vácra kísérném.

Ha ide jöhet, hát akkor én veszek fel magoknak, kettőjöknek szállást a Vadászkürtben, s legalább éjfélig felleszünk s együtt vacsorálunk, mászkálunk: de úgy nem érdemes jönni, hogy mikor már éppen beszélgetni akarna az ember, a vasúti vonatra kelljen ügyelnie.

Ha Pestre jönnek, értesítsen gyorsan. Ha nem jönnek, s ha nem kapok értesítést, akkor én 4-én a 9 óra előtt induló vonattal reggel Vácra érkezem és a Csillag vendéglőbe szállok.

Ennélfogva, amennyiben vagy változna indulási ideje, vagy pedig ide akarna jönni, okvetlenül értesítsen s mégpedig olyan úton, hogy én 4-ikéig értesüljek, mert ha semmi értesítést nem kapok, az annyit kell hogy jelentsen, hogy Vácon találkozunk.

Ha csak lehet, úgy igyekezzék, hogy Pestre jöhessen, s egy egész napot tölthessen itt.

Ha azonban terve semmit sem változik, nem szükség semmit írni, én Vácon leszek 4-én délelőtt.

-

Silbersteinnak meg szoktam mutatni, hogy miképp dícséri őt: nagy öröme van benne rendesen.

-

Élőszóval sok beszélni valóm van, nagyon sok és nagyon fontos. Bele se kezdek, ha oly gyorsan, illetőleg oly rövid idő alatt úgyis találkozunk.

Mindnyájokat csókolom

Kálmán

Szeretném, ha Pestre jöhetne, szállást is néznénk s talán bútort is. Ha azonban Pestre jön, sietve értesítsen, melyik vonattal s mikor, hogy várhassam, s hogy valahogy ne menjek Vácra.

Lakásom: Újvilág utca 14. szám. I. emelet.

[Budapest, 1882. augusztus 17.]

Kedves Mariska!

Már régen megköszöntem volna a két képet, de elhányódott a levele: nem tudtam hát válaszolni rá. A női leveleknek, kivált a magáénak, megvan az a becse, hogy hangulatot teremt, választ arra csak úgy lehet adni igazat, ha annak a hangulatnak befolyása alatt áll az ember.

Hanem hát iszen nekem nincs valami sok írnivalóm. Közös ismerőseink itt nincsenek, akikről pletykázhatnék. Borcsám borzasztó rosszul néz ki már; annyira lemondtam róla, hogy már nem is szoktam neki köszönni.

A Klémi lenne még itt, s azt látom is gyakran az »Angol királynéban«, ahová járni szoktam... de azzal se igen beszélek.

Borcsával már azért nem, mert nagy úrnak tartom magam, Klémivel még azért nem, mert még nem vagyok elég nagy ember ahhoz. (Apponyi Albert szokott vele diskurálgatni a »Hangli«-ban.)

Hanem most a svéd király levele óta kinövöm magam, odáig. Általában unalmas életem van; kivált, mióta kezd az ünneplési láz megcsappanni. Sokan irigyelnek, s dühösek rám. Pedig inkább óhajtottam volna a szeretetet, mint a nagyságot.

De legjobban szeretném persze mind a kettőt. Elég azonban magamról ennyit; most engedje, hogy magáról írjak.

Dehogy küldöm vissza a képeit, dehogy... Nem unom én el azokat <sohasem>. Még tán magát sem unnám meg sohasem - hát még a képeket, melyek sohasem fognak engem megbosszantani!

Most sajnálom csak igazán (miután vesztett fogadását kiegyenlítette), hogy nem nyertem a »charta biancát«, a fehér lapot. Ki tudja, hátha betartotta volna, amit ráírtam volna?

Ámbár a nők ígéretére nem adok sokat.

Volt Szegeden egyszer egy botom egy csont-órával a végiben, amit le lehetett srófolni is, nem tudom látta-e? Az óra megtetszett egy szépasszonynak, és azt kérdezte tőlem:

- Hogy adja nekem azt a csont-órát?

- Olcsón: egy pásztor-óráért!

Sosem kaptam meg sem az egyiket, sem a másikat, sőt a menyecske azóta került, mert a nagy adósságok elidegenítik egymástól az embereket.

Magánál is ettől az elidegen[ed]éstől féltem volna, ámbár én sokkal kevesebbet kértem volna a »fehér lapon« és mégis sokkal többet.

...Jól teszi, hogy német könyveket olvas. Már én is csak félig vagyok magyar író. Négy hónap óta tanulok franciául, s már vittem is annyira, hogy megértem, amit olvasok. (Megjegyzendő persze, hogy a »Jó palócokat« olvasom franciában), s ezeken tanulok legtöbbet, mert ha a szavakat nem is mindenütt, de az értelmet tudom. Egyszóval, ha valamelyik hónapban, talán szeptemberben hazamegyek, maga már egy tökéletes európai művelt embert fog látni bennem. <Mert okvetlenül meglátogatom, ha a környezete nem teszi lehetetlenné, mert az ember kezd már ideges lenni az én koromban, s vannak környezetek stb.>

Most még a halálunkról valamit.

Én már azon a stádiumon állottam július elején, s azon hitben voltam, hogy valami gyógyíthatatlan bajom van, s talán még ma is beteg lennék, ha az Akadémia és Trefort meg nem ijedt volna, hogy a »Kedvenc gyerekük« meghal, s el nem határozzák, hogy Svájcba küldenek egy esztendeig. Erre úgy megijedt bennem a betegség, hogy magamtól gyógyultam meg, most semmi bajom.

Remélem maga is egészséges. Isten ments, hogy most haljon meg - mert megígértem, hogy olyan könyvet írok a maga halála emlékére, mely a Jó palócoknál is hamarabb befutja Európát: fájni kell akkor az egész világ szívének attól - de én most nagyon lusta vagyok, hát vigyázzon kérem az egészségére.

Soká azonban mégse éljen, ha örökké élni akar - mert én csak akkor tudok melegen írni, ha melegen érzek.

S ki tudja, nem-e megint átcsapok a barnákhoz? S akkor is írok ugyan még könyvet magáról, mert megígértem, de kérdés, lesz-e benne már meleg élet?

Enélkül pedig nincs meg az emberi szellemnek az a hatalmas suhogása, mely hódít és uralkodik.

...No, de ne bolondozzunk a halállal! Mert még amilyen bolond, vérszemet kap ránk.

Üdvözlöm Sárikát, no meg Olaynét is. Bár már én nem tudnék vele szemben olyan udvarias lenni, mint velem volt egy fiatal ember (Tóth Kálmánnak a fia), aki a születésnapomra egy ilyen aláírású névjegyet küldött: »Tóth Béla« aláírva címnek »Mikszáth Kálmán kortársa«.

Tudja, Olayné már a »régibb nemzedékhez« tartozik. De azért tiszteljük az öregeket is!

Maradok holtig (ti. a maga holtáig) hűséges híve

Mikszáth Kálmán

A kalap kép nagyon kedves, nagyon örülök neki. Ami a maga arcát illeti, az se semmi.

Budapest, aug. 17, 1882.

[Budapest, 1882. augusztus 18.]

Kedves bogárkám!

Bizony, alig bírtam magamnak ezt a néhány percet szakasztani, hogy írhassak. Nagyon sok a dolgom. Ne vegye azt kérem úgy, ha soká nem írok, hogy nem szeretem. Hiszen a szerelem nem a levélírásból áll - akkor, amidőn már nem vagyunk fiatalok.

Azelőtt persze nagy boldogság volt magának írnom is, s a boldogságért feláldozza az ember kötelességeit - ma is kellemes még nekem magával fecsegni levélben -, de már mai napság a kellemesnek elébe teszi az ember a szükségest.

Ne is gondoljon olyat, hogy én ne szeretném. Az én szeretetem maga iránt már csak halálommal szűnik meg - de az az idő máris megszűnt, amikor én azzal szóval, tettel, örökké foglalkoztam.

Egyszóval, kedves picinykém, maga gyerek maradt (s ezt szeretem a legjobban), de én ebben a tekintetben nagyon megöregedtem.

És ez természetes is, magától el lett vonva az élet, tehát keresi azt - én pedig be lettem lökve az élet legközepébe, s közönyös lettem a cafrangok iránt. Engem csak a komoly része érdekel már, ami ugyan sajnos dolog, de nem tehetek róla.

De azért mit mentegetőzöm? Hiszen [éppen] - ebben van a legnagyobb bizonyíték, hogy szeretem, valódi szeretettel, mert ha a csillapodható szenvedély szítaná érzelmeimet, bizonyára mindennap érezném szükségét annak, hogy írjak addig, ameddig... de mert   i g a z i   mélyen gyökerező hajlam köt magához, az nincs a napok izgalmaihoz kötve, nincs mindég a felszínen, azért mert mélyen van.

Ami a felszínen van, az nincs mélyen.

S így én csinálhatnék magának szemrehányást. De én nem csinálok. Nekem úgyszólván az is mindegy, ha maga nem szeret is, csak látszassék úgy, hogy szeret; mert én nem azért szeretem magát, hogy az magának örömet okozzon, hanem azért, mert nekem okoz örömet. Azért hát nem bánom, ha nem szeret is.

No, de sok lesz ebből a filozófiából egy napra. Magának egész Nelkánkra szüksége van, hogy ezt megértse.

A levélkéje különben nagyon kedves, sőt úgyszólván bájos volt - de igazi indokolt szemrehányás benne csak az az egy, hogy minek titkolom a dolgot.

Tudom is én? De tán nem is titkolom én! Hiszen már tudja mindenki. Még Zsótér Mari is. Egy nagyon kedves levelet írt, s említi ezt a »szegedi pletykát is«... Majd elviszem magának, ha szeptemberben el találok menni Mohorára, mert igéző kis levélke. Úgy látszik... no, de ne pletykázzunk, hiszen ez köztünk a jelszó.

Richtig! Itt küldök egy tárcát magamról. Olvasta, vagyis inkább hallotta-e (mert a mi lapunkban nem jelent meg) a svéd király nagyszerű levelét, amit nekem írt?

Nelkának (akit csókolok), nem értem a kérdését: az »örökös férj« azt mondják, be lett egészen fejezve.

Köszönöm, hogy olyan pontos a szombati levelekkel; igazi örömnap nekem, mikor a levelét kapom, s ez az egyetlen nap ez, amikor a régi álmodozó szerelemmel szeretem. Leveleiből (akár vagyok nevetséges ez állításommal, akár nem) mindinkább kezdek meggyőződni, hogy maga egy rendkívüli lángész, s hogy egy olyan nagy szellem veszett el magában, mint Staël asszony, nem ám, hogy okos - de az a rendkívüli báj, ami az irályában és gondolatmenetében van, az valami elragadó. Olyanról nekem soha fogalmam sem volt. Ha maga férfi lenne, és <írni tudna> s gondolatai volnának, s tudná a formát is megadni nekik, egész Európa bálványozná.

Mimi, az valami rendkívüli, ahogy a lélek meglátszik a maga szavaiban.

De hogy lehettem én olyan szamár, hogy ezt ezelőtt észre nem vettem, mikor évekig együtt leveleztünk?

Ennek azonban érdekes története van, hogy miképp jöttem én arra. De majd ezt valamikor mondom el csak.

Elég az hozzá, hogy manapság már csak két eleven ember van a föld kerekségen, akiket úgy olvasok, hogy hátha valami meglepő szépséget találok, amiből én is tanulhatok.

Az egyik a föld legraffinírozottabb, legtanultabb embere, Turgenyev Iván.

A másik csak egy kedves kis együgyű asszonyka, aki a grammatikát, szintakszist se tudja: az én aranyos Mimikém

Csókolom is számtalanszor.

Kálmán

Bpest, Aug. 18. [1882]

Vaskovicsnál még nem vagyok, mert nagyon szét van széledve a redakció, alkalmasint 21-én megyek, s két hétig leszek, de délután bejárok Pestre.

[Címzés:]

Mauks Ilona

úrhölgynek

u. p.

Balassagyarmat

Mohora

[Budapest, 1882. augusztus 22. után]

[Fejléc:] A »Pesti Hírlap« Szerkesztősége

Budapest V. Nádor utca 7. sz.

Méltóságos Uram!

Béla öcséd szíves volt nekem megígérni (már ti. úgy félig-meddig, ahogy a másét meg lehet ígérni), hogy a Kossuthtól kapott levél közlésre szánt részeit ideadod a »Pesti Hírlapnak«.

Ha soraim jó kedvedben találnak, és áment mondasz arra, amit a hátad mögött a többi palócok végeztek, légy kegyes elküldeni a levelet, s esetleg aláhúzni azon részeket, amiket közöltetni nem kívánsz, föltéve, hogy vannak ilyenek. A levelet reggel visszaküldöm.

Tisztelő szolgád

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1882. nyár vége]

[Levéltöredék]

  <...>   maga még mindég nem [írt]   <...>   mégis maga panaszkodik, - pedig maga ráérne.

Különösebb újságot nem tudok írni, csak azt, hogy Borostyáni holnap hazajön s akkor én veszek szabadságidőt, s megyek valamerre.

Talán Mehádiára, mely azért is jobb nekem, mert ott útba ejthetem Szegedet is, ahova még egyszer okvetlen el kell mennem, - mert azután... azután vége Szegednek.

Mihelyt megyek, tudósítani fogom hollétemről pontosan, hogy levelezhessünk.

Csókolja számtalanszor

Kálmán

[Szeged, 1882. szept. 5.]

[Fejléc:] Kalmár István

köz- és váltó ügyvéd

Kedves Kálmánom!

Itt küldök két apróságot, ha gondolod, hogy közölhető lapotok tárcájában, használd fel, s én örülni fogok rajta. Ha azonban nem találnád ott közölhetőnek, azért ne dobd a papírkosárba, hanem légy szíves visszaküldeni, valamelyik helyi lapba jó lesz tölteléknek. -

Különben pedig mondhatom, hogy cudar ember vagy, mert még a múltkori levelemre sem válaszoltál, s egyáltalán nem tudatsz magadról semmit!

Hát már éppen nem érdekel Szeged és az itteni jó barátok? Vagy gyere le, vagy írjál már, mert különben lesz képen verés, hogy a legritkább is egymást éri! Különben nincs semmi bajunk, s kezdünk a korteskedéshez, mert e hó 21-én lesz a követválasztás, Szende Béla helyébe.

Jelöltje ugyan nincs még egyik pártnak sem, hanem egypár nap alatt az is meglesz. - Holnapután mi, az ellenzék, tartunk egy értekezletet, amelyben elhatározzuk, hogy kit fogunk felléptetni, s minthogy eddig még nincs senkiben megállapodás, én téged foglak ajánlani, tudasd velem, hogy elfogadod-e a jelöltséget. Postafordultával várom válaszodat.

Írj különben egyébről is, s általában ne légy olyan lusta kutya, mint eddig. Legjobb lenne különben, ha lejönnél - szeretnék veled arról is beszélni, hogy Triesztbe mi módon lehetne olcsón eljutni. -

A fiúk mindnyájan üdvözölnek! én várlak - leveledet pedig minden esetre és mielőbb. A két apróságról is írd meg véleményedet. -

Ölel

szerető barátod

Pista

[Szeged, 1882. szept. 7.-én]

Kedves Kálmán barátom!

A »Nemzet« föléledt Jókai szerkesztésében. Én is föl akarok ébredni benne. A vidéki hírlapírás kevés hasznot hajt a szegény embernek. Te tudod, hogy a szellem munkásai kedvező talajra itt nem találnak. Évek hosszú során dolgoztam, fáradtam a helyi hírlapokban, s mondhatom, lelkiismeretesen. Te tudod, mint jó barát, hogy bennem a tehetség mellett la[n]kadhatlan szorgalom is van. De hiába, a helyi sajtó oly szegény, mint a templom egere, nem képes fizetni a cikkekért. Az olvasóközönség csekély számában rejlik a baj forrása. Alig van a két lapnak Szegeden összesen 1000 fizető előfizetője. Pedig a város Magyarország második fővárosa, ahol a szellemi életnek erősen kellene lüktetni. Tán a rekonstrukció egy szebb jövőnek veti meg alapját. Nemcsak az anyagi haladás fog talán mutatni előhaladást, de szellemi téren is fog történni valami. Az anyagi haladás oly szoros kapcsolatban áll a szellemivel, hogy a kettőt egymástól elválasztani nem lehet. Tisza Lajos sok érdemei közül leköti figyelmemet az, hogy ő bizonyos élénk társadalmi szellemet honosított meg Szegeden. Közéleti kitűnősége hatékony befolyást gyakorolt társadalmi s politikai életünkre. Neked nem kell azt mondanom; ismered te, a haza jeles írója, Szeged politikai és társadalmi életét, úgy azok tényezőit. Én úgy hiszem, ha már a kormány Tisza Lajos hatalmi erejével megvetette lábát Szeged választó kerületében, bizonyára minden módot s alkalmat föl kell használnia az elfoglalt pozíció megtartására. Bízom benne, hogy míg Tisza Lajos a lábát innen ki nem teszi, a politikai szituáció nem fog változni. A kormánypárt, illetve pártunk most oly erős, mely bármely támadást elbír. De tudod, mint volt szegedi azt is, hogy Szegeden a politikai élet, a meggyőződés szilárd alapon nem nyugszik. A Szeged ügyeit vezető embereket közéleti szereplésükben a személyes barátság, az anyagi érdek vezeti. Sajnos, hogy itt Szegeden nem sokat hederítenek a politikai érett gondolkodásra. Hamar változtatják az elveket suba módra. Tisza Lajos vas keze most összeszorítja a különben divergálni szerető elemeket. Nem okoskodnak most az emberek, hanem parancs szerint dolgoznak. Meglátszik a városon az együttműködés ereje. Adja isten, hogy e város népében valahára a közérdek eszméje mély gyökeret verne, s ne magánérdekek lépnének mindig előtérbe. Akkor bízvást a közjóban való haladás fényes jeleivel fogunk találkozni. Most a képviselőválasztás van küszöbön. Számos jelölt van. Ma lesz első értekezletünk a képviselő jelölt személyére nézve. Úgy gondolom, Kállay Albert, ha elfogadja, lesz a jelölt. Igen nagy népszerűségnek örvend; amit részben a te tolladnak s magasztalásodnak köszönhet. Különben igen derék ember, beválna a parlamentbe. Térjünk a dologra. Beszélj kérlek, de biztosan, Láng szerkesztő úrral, s mondd meg neki, hogy én buzgó szószólója leszek Szeged politikai és társadalmi életének az ő sajtójában. Hetenkint írok egy-két levelet innen, amivel meg lesznek elégedve. Állandó levelezője óhajtok lenni a lapnak, mely e csekély áldozattól nem zárkózhatik el. Légy szíves engem, mint előtte ismeretlent, ajánlani szegedi levelezőnek, s ígérem, hogy egyéb dolgozattal is fölkeresem lapját. Te igen befolyásos ember vagy a lapnál, s csak egy szavadba kerül az egész dolog. Értesíts arról is, hogy egy levélért mennyit hajlandók fizetni. Vagy tán sor után fizetnek? Egészségem tökéletesen helyreállt, csak az a bajom, hogy hivatali pályám jövedelme, a fiksz-fizetés, nem elég családom fönntartására. Már olyképpen értem, hogy nem tudok félretenni egy batkát sem. Ezerszer ölel és csókol

szerető barátod

Krikay Gusztáv

Válaszod pár sorban várom.

[Vác, 1882. szeptember 20. körül]

Kedves Mimikém!

Egészen egészséges vagyok. Nagyon jól érzem magamat: még jobban mint Mohorán - csakhogy bánkódom, hogy elhagytam.

A botocskának vége, s így hát el sem küldhetem Endrének.

Úgy látszik, még a hajóra bejutunk. Csókolom mamát, Nelkát, mindnyájukat.

A piktor az állást rajzolja - én pedig a rántott csirkét várom, mert megint azt eszünk.

Útközben semmi nevezetes kaland se történt.

A kocsis 9 negyedóra alatt hozott be.

Kálmán

[Szeged, 1882. szeptember 20.?]

Kedves Kálmán barátom!

Kiváló gyönyörrel és elragadó lelkesedéssel olvastam a »Király ruhái« című elbeszélésedet a »Nemzet« tárcájában. Így írni Magyarországon csak Jókai tud. Ha volt is aggályom eddig aziránt, hogy Jókai magaslatára nem fogsz fölemelkedni, eloszlatta bennem a sejtelmet a szóbanforgó elbeszélés bámulatra ragadó nagyszerűsége. Üdvözöllek, mint a haza nagy íróját, élj sokáig a nemzetnek, amelynek oly nagy tehetségre, mint te, szüksége van, Vigyázz egészségedre, mely nem kizárólag a tied, hanem a nemzeté, melynek igazi hivatott, lángeszű költője, írója vagy.

Isten veled, vagyok a viszontlátásig

jó barátod

Krikay [Gusztáv]

Szegeden a Mészáros és Lukácsról írt karakter-fotográfiák széles körben nagy tetszést arattak. Levágtad őket a mi mulatásunkra.

[Szeged, 1882. szeptember 21.]

Kedves Barátom!

Amikor elolvastam azt a tárcát, amit Mészárosról és rólam írt, gondolkoztam, hogy megköszönjem-e, nehezteljek-e, érte? Mert tudja, maga olyan, mint a macska; még ha szeret is, karmol. De végre mégis az a meggyőződés érlelődött bennem, hogy amit írt, jóakarattal írta, s így köszönetet mondok érte.

Ma van a választás napja. Midőn e sorokat írom, már megindult a szavazás. »Pártunk győzelme biztos«! azaz lesz talán

50-60 szavazatunk, az ellenpárt 3-400 szavazatával szemben. De azért a győzelem biztos, tudja már melyik, az a bizonyos erkölcsi győzelem, a kisebbségben lévő pártok vigasztalása. Ez is olyan vigasz, mint a lélek halhatatlanságával való biztatás; tapasz az emberi hiúságon ejtett sebekre.

A lapok nagyon is sokat foglalkoztak, jobb tárgy híján, ezzel a szegedi választással. Pedig nem érdemes rá, mert ennél közönyösebb, hivatalos szagúbb választás még az első budai kerületben sem esik meg. Hiába fogta Ön Tisza Lajos pártját. Biz ő megcsináltatta ezt a kerületet magának, éspedig 900 voks közt 500 hivatalnok vokssal. Aztán most személyesen ráparancsolt a zsidókra és a dissidens párt vezetőire, hogy muszáj Mészárosra szavazni. »Toj est faktum« mondaná az ön cseh fordítója.

De elég az undok politikáról! Legújabb rajzát nagy gyönyörrel olvastam, és szívből üdvözlöm. Nemcsak azért, mert szép, hanem mert nagy haladást látok benne és valódi európai nívót. Küldje meg nekem, hogy közölhesse a Sz. N., ha nincs kifogása a közlés ellen. Különben talán a jövő héten találkozunk Pesten; sok mindent szeretnék Önnel megbeszélni. Már vágyódom igazán a társasága után, melyet annyira megszoktam volt, s még mindig nehezen nélkülözöm.

Önt várják Szegedre 29-én, mint hallom. Tehát akárhogy lesz - a viszontlátásra, itt, vagy fent.

Baráti kézszorítással híve

Enyedi Lukács

Szeged 21/9 882.

[Budapest, 1882. szeptember 22. és 30. között]

[Fejléc:] A »Pesti Hírlap« szerkesztősége

Budapest V. Nádor u. 7. sz.

Kedves Picinyem!

Én csak jól jártam Mohorával. Maga adott egy témát a király ruhájáról, aki levetkőzik, Nelli is adott egy témát az ökrökről. Már mind a kettőt megírtam, s el is adtam: ára elég lesz uraskodni egy hónapig.

Lassankint az egész irodalom Mohoráról fog kezdődni... Tudván, hogy ez magának örömet okoz, azért írtam meg, - de a Nelkáét sokkal művészibb formába. Az nagy szenzációt fog előidézni, ha megjelenik elsején a »Koszorú«-ban.

A »Király ruhái« a »Nemzet«-ben jelent meg. Jóformán az egész sajtó lenyomtatta. Még a vidékről is kaptam lelkesedett leveleket, arra intenek, hogy vigyázzak az egészségemre. Itt küldöm a Krikay és az Enyedi levelét, olvassa el kedveském, mert magáé a dicsőség, hogy olyan jó a »Király ruhái«.

Szegény Enyedi megbukott, Tudtam. Mészárost csak én bírtam volna leteperni. Még hétfőn is akarták, hogy föllépjek. Bizony, nincs minden írónak olyan kedves familiája, mint maguk nekem, hogy nemcsak ostyát, teát és sült borjúhúsokat adnak, hanem még témákat is.

Ha kifogyok, megint Mohorára megyek.

De a »Nelka ökrei« tréfán kívül mintadarabja lesznek az irodalomnak legalább száz évig. »Nagy dolog« lett abból. Mihelyt jön, küldöm.

<Dömök Pali bácsinak adja át az üdvözletemet, levelét megkaptam, de nagyon el vagyok most foglalva, nem válaszolhatok neki (még 11 levelet kell megírnom). A levél a kiadóhivatalhoz jutott, s én csak az engem illető részét kaptam. A cikket közzéteszem. -

Persze nagyon kínos megbizatás ez nekem (de ne mondja meg neki). Azt írja, hogy cikkét javítsam ki, s bizony ki is kell javítani. Vén szamár! engem arra tart születettnek, hogy én gazdasági cikket javítsak. Furcsa fogalma van rólam, és az én pozíciómról. Miért nem küldi el gróf Andrássynak a köpönyegét, hogy kefélje ki? Az nekem két órai munka, s ellopja a napomat. Ha két óráig dolgozom, teljesen kimerülök, Ha két óráig dolgozom egyebet: egy csinos összeg pénzem van, s egy alkotás az irodalomban. Kinevetne a világ, ha tudná, hogy most a Dömök Palya cikkét fogom javítani.

De így van az, ha Magyarországon olyan ostobák az emberek... Hisz engem itthon társaim a rossz lehellettől is óvnak, hogy egy-két sort papírra vessek nekik lustaságomban naponkint - s Palya a cikkét javíttatja velem.

Nos, ezt is Mohora szerezte. S ezen a réven passirt.>

Csókolom mindnyájukat

Kálmán

[Címzés:] Mauks Ilona úrhölgy ő nagyságának

Balassagyarmat

Mohora

[Borítékra jegyezve Mikszáthné kézírásával:] 1882. okt. 18.

[Budapest, 1882. október elején]

[Fejléc:] A »Pesti Hírlap« szerkesztősége

Budapest V. Nádor u. 7. sz.

Tisztelt uram!

Kész örömmel írok lapjába, kivált decembertől kezdve, Mindjárt az első számokba nem küldhetek, mert két helyütt írok beszélyeket folytatásokban (Istók és Regényvilág), ami csöpp üres időm van, azt arra kell fordítanom; mert mindig trémákat állok ki a szerkesztőm miatt, hogy mit fognak csinálni, ha nem írom meg nekik? Valószínűleg ők is trémáznak.

De ön legyen nyugodt, s hagyjon két hétig engem is nyugodtan küzdeni a kétségbeeséssel. Azontúl aztán (látni fogja), az öné vagyok

igaz híve

Mikszáth Kálmán

[Budapest, 1882. október havában   1. és 8. között]

[Nyomtatott körlevél]

Tisztelt Uram!

December elsejétől átvesszük a »Magyarország és a Nagyvilág« szerkesztését.

Olyan lapot akarunk adni, aminőt csak lehet magyar irodalmi erőkkel.

Azon kérelemmel értesítjük, szíveskedjék bennünket irodalmi működésével támogatni, minél előbb s minél gyakrabban.^[1]

Kiváló tisztelettel

Mikszáth Kálmán

Borostyáni Nándor

[Mikszáth kézírásával:]

Kéz kezet mos uram!

M. K.

[Címzés: Mikszáth K. kézírásával:]

Tekintetes

dr. Milkó Izidor úrnak

Szabadka

[Postai bélyegző kelte:] Budapest, 1882. okt. 12. [Érk.] okt. 13.

[Levelezőlap]

Nagyon szívesen egyezem bele mindenbe.

Nem győzöm üdvözölni

Mikszáth Kálmán

[Címzés:]

Tek.

dr. Milkó Izidor úrnak

Szabadka

[Budapest, 1882. október 14.]

Kedves Ilonkám!

Megkaptam kedves levélkéjét. Biz az betegen talált. Nagyon rosszul érzem magamat, s még az a legrosszabb, hogy napról napra süllyedek erő dolgában. Kénytelen vagyok sokat feküdni, mert nem bírok járkálni.

Ezek bizony mind rossz jelek azon jövőhöz képest, melyet én magamnak magával kiszíneztem, hogy boldogságban és örök barátságban együtt végezzük, ami még hátra van napjainkból.

E pillanatban Kalmár Pistát várom Szegedről: holnap nagy Petőfi ünnepély, arra jön. Én is ott leszek. De félek, hogy a banketten megint megárt valami.

A jövő héten majd megírom végleg, mikor megyek Mohorára, hogy hazahozzam. Ha nem leszek beteg, a jövő hónap folyamán; ha ellenben rosszul találnék lenni, akkor is... Csakhogy akkor Magának kell eljönni... Most legalább úgy vagyok, hogy én nem mehetnék.

Csókolom számtalanszor, s legyen meggyőződve, hogy minden gondolatom Maga. Minden megváltozhatik. De az, hogy én szeretem, az nem eshet alá az idők változásának, az örökdolog. Hanem az időre ne legyen türelmetlen, s ne csináljon magának skrupulusokat, mert ezeknek valóban nincsen semmi alapja.

Kálmán

Múltkori levelemben megküldtem az Istókot, megkapta-é? Nelkét és mindnyájukat csókolom és szívből üdvözlöm.

[Borítékbélyegző:] nov. 29. [helyesen: 1882. okt. 14. után]

[Fejléc:] A »Pesti Hírlap« szerkesztősége

Budapest. V. Nádor u. 7. sz.

Kedves Aranyom!

Ma valamivel jobban érzem magam. És a redakcióban vagyok, maga levelét meg is kaptam, s igen örülök, hogy szeret, mert bizony, nincs rajtam semmi szeretni való.

A részvét általános irántam. Némely család felajánlta nekem a doktorát, egész komikus már ezekkel a doktorokkal. <Az ideálom apja természettel gyógyít.>

Tegnap kutyául voltam, azt hittem, esténél tovább nem bírom ki. Szerettem volna sürgönyözni, hogy jöjjön, látni akarom még - de tudja az bajos dolog - maga tőlem útiköltséget nem fogadna el, én pedig magának kiadást okozni nem merek.

No de határozottan jobban vagyok, torokbajom szűnni kezd, s csakis a gyomorhurutom marad. Ha látná, milyen sovány vagyok egy hét óta, azt mondaná, hogy az lehetetlen - azóta!

Némely lapok naponkint írnak betegségemről, s ezek rémítenek el legjobban! Komisz szokás az, hogy a beteg maga olvasson magáról rémhíreket, amit a   <z s i d ó>   reporterek kigondolnak.

Tudja, hogy milyen babonás vagyok. A képzelődés nagyítja bajomat. Az általános vélemény pedig itt az, hogy okvetlenül meg fogok halni. A fényes út, amelyet egy év alatt befutottam, oly gyors és oly szemkápráztató szerintök (mert én a semmiből lettem), hogy ezt nem lehet másképpen magyarázni, mint a természet túlságos sietségének, hogy a célt, amelyre teremtve vagyok, bár arra már csak rövid életidőm van, bevégezzem.

Hanem hát ez mind lári-fári! Azért nekem nem muszáj meghalni.

Az nem bizonyos, hogy meghalok.

Hanem az <hogy>, ha élek, hogy magát holtig szeretni fogom, az bizonyos.

Csókolom:

Kálmán

Annyi a bosszúságom, hogy irtóztató; míg én itt csendesen haldoklom, azalatt folyton nekem esnek az asszonyok, kit a színházba kísérjek, kinek páholyjegyet vegyek, ki erre, ki arra kér, s az írói kör is itt kuncsorog, Dolinay és a választmány nem hagy békét; pedig ha megyek, az úton dőlök ki. Míg beteg vagyok, írjon minden másodnap, mert szeretem a leveleit olvasni.

[Címzés:] Mauks Ilona úrhölgynek

őnagyságának

U. p.

Balassagyarmat

Mohora

[Budapest, 1882. november 1.]

[Fejléc:] A »Pesti Hírlap« szerkesztősége

Budapest V. Nádor u. 7. sz.

Kedves Mimim!

Micsoda dolog az, hogy már maga nekem nem is ír? Ej, ej, de hamar feledkezik meg az emberről!

Csókolom számtalanszor

Kálmán

Valamivel jobban vagyok, de a betegség igen megviselt: nagyon le vagyok soványodva.

Bpest, Nov. 1. 1882.

[Budapest, 1882. november 9.]

Kedves Ilonám!

Semmi újságot sem tudok írni. Boldog volnék, ha beteg nem volnék... így azonban csak úgy átélem a napokat. Ma és tegnap egyébiránt már jobban vagyok egy kicsit.

Igazán fölvetem magamnak azt a kérdést, hogy nem-e kegyetlenség tőlem, magát idehoznom, hogy egy beteg ember kedvetlen életének legyen részesévé?

Mert ez már így tart örökké. A gyomorhurutból alaposan kigyógyulni nem lehet. Csak keveseknek sikerült.

Ma egy hete, midőn aprehenzivus levelét vettem, föltettem magamban, hogy amiért olyan gondatlan voltam maga iránt, egy álló hétig mindennap írok önbüntetésből.

Ma az egy hét letelt - most már (kivéve az olyan eseteket, amikor valami lényeges írni való van) csak a rendes keddi napon fogom leveleimet írni.

Csókolom számtalanszor

Kálmán

[Budapest, 1882. november 9.]

[Fejléc:] A »Pesti Hírlap« szerkesztősége Budapest V. Nádor u. 7. sz.

Tisztelt Uram!

A következő adatokat küldöm szíves felszólítása folytán:

szül. 1849. jan. 16. Szklabonyán, Nógrád megyében középsorsú birtokos szülőktől. Atyja János (de Kis-Csoltó), anyja Veres Mária (evangélikusok).

Iskolába járt Rimaszombatban, Selmecbányán, a jogi egyetemen Pesten.

Többire nézve idemellékelem a »Vasárnapi Újságban« megjelent életrajzomat.

Igaz tisztelettel

Mikszáth Kálmán

Budapest, nov. 9. 1882.

[Budapest, 1882. november 13.]

Kedves Ilonkám!

Itt semmi újság nincs. Tegnap jobban voltam valamivel, s Szemere Gizellával Kürthy Emiléknél vacsoráztam, ma megint nem jól érzem magam.

Dörre éppen most volt itt. Írjon minél előbb. Csókolom mindnyájukat, a jövő vasárnap hirdettesse ki magát, mert meglehet, hogy 4-én (ez a valószínű) lemegyek, de csak egy vagy két napig lehetek úton, háromig nem, tehát éppen csak míg megesküszünk. Egyszóval hirdettesse ki magát, hogy semmi akadály ne legyen. Lapba semmi esetre se jusson a dolog.

Csókolja számtalanszor Nelkát, mamát mindnyájukat

Kálmán

hétfőn este 1882. nov. 13. Budapest.

[Budapest, 1882. november 28.]

Kedves Mimike!

Ha a diszpenzációra nézve semmi nehézség nem merül fel, akkor december 8-án 11 órakor Rétságon leszek.

Ha ellenben valami nehézség merülne fel, akkor most következő vasárnap kihirdettetem magamat, s miután a jövő héten ünnep lesz közbe, a lejárat után esküszünk össze.

Ne legyen nyugtalan, angyalkám, hát hogyne szeretném én magát?

Ma megint kellemetlen napom van. Felolvasást tartok estére a Tabita egyletben - a lutheránus asszonyoknak. Győry olvassa fel a dolgomat, de nekem is ott kell lenni - mert az asszonyok kívánják.

Csókolom sokszor

Kálmán

Petőfi verseit küldöm, kár hogy nem várhattuk be Szász Károly egy remek kiadású könyvét, melyben a magyar versköltészet összes szép művei összegyűjtve jelennek meg nagy dísszel. Azt szántam [Mauks] Endrének, egy-két nap múlva jelenik.

Budapest, nov. 28. 1882.

[Budapest, 1882. december 1.]

Ha nem leszek nagyon terhére kérésemmel, úgy előadom azt két sorban.

Átvettem a Magyarország és N[agy]világ szerkesztését már vagy 8 napja. Hátha nekem is jutna egy költemény abból a kimeríthetetlen forrásból?

Méltóságodnak

őszinte tisztelője

Mikszáth Kálmán

[Budapest, ] Dec. 1. 1882.

Hol juthatnék a legjobb arcképéhez abból az alkalomból, hogy az összes költemények megjelennek?

[Budapest, 1882. év végén]

Kedves Imre!

Ígéretemhez képest intézkedést tettem, ho[gy] te nálunk mint újdondász leszel alkalmazva, s helyedet már holnap kell elfoglalnod; légy szíves tehát ma délután öt órakor okvetlenül eljönni, hogy a szerkesztőnek bemutassalak.

Őszinte barátod

Mikszáth Kálmán

[Címzés a hátlapon:]

Tekintetes

Gáspár Imre úrnak

Hatvani u. 13.

[Budapest, 1882. december 3.]

Kedves Kálmán!

Beléptél hát te is a »becsületes emberek« sorába, mint ahogyan mondani szokás azokra, akik valami nagy bolondságot vettek a nyakukba. Most már vége van a szép legényéletnek, mikor csak az olyan menyecskére vet szemet az ember, aki tetszik; azaz, hogy csak olyasmit olvas el, ami gyönyörködtet, vagy legalább is nem untat. Vége már ennek! Mert nincs az a nekirugaszkodott borbélyinas vagy öngyilkosjelölt, aki el ne olvastassa veled összes szerelmi dalait és naplótöredékeit, ha foga van rád. Megtanulhatod a szó és betűrejtvények titkait, és megismerheted, kik a legkövetkezetesebb rébusz-fejtők. És ha mindezeken kívül nem tudnád még, mi az élő kalendáriumnak lenni: azt is megtanulod. Eddig, ha kérdezték tőled: hány hét a világ, azt felelted:   mával is kevesebb. De bezzeg, ha ezután kérdezik, azt feleld: mával is több. Mert minden istenáldott héten ki kell rukkolnod a képeiddel, meg a rébuszaiddal, ha törik, szakad. Lőjék csak agyon a muszka cárt, ezentúl majd nem örülsz neki, hanem kétségbe dűlsz, mert nem a világszabadság lesz első gondolatod, hanem a xilográfia. Jöjjön el csak a szép május nővére, a szeszélyes április, nem a virágok jöttét fogod lesni, hanem a prenumeransokat. Mert hát ez a regula! Ezért szép dolog az, »becsületes embernek« lenni, de nagyon nehéz. Kivált amikor az ember nemcsak szerkesztő, hanem maga is író. No, de mindegy. Megtörtént a nagy elhatározás. És te ebben is kivételes szerencsének örülsz. Még el sem kezdted a szerkesztői pályafutást, már is borostyáni felelősségben osztozol. Burokban születtél.

De hát mármost mi hogy leszünk egymással? Mert hát én is lennék olyan becsületes ember, mint amilyenné te lettél. Eddig gyönyörűen megvoltunk. És az emberek, ha nem is találták valami természetesnek azt, hogy írótársak olyannyira beleszeressenek egymásba, mint mi nekiindultunk egynéhányan, de eltűrték valahogy. Mert gondolták: bolondok! nem lesz belőlük semmi! mert szeretik egymást, ahelyett, hogy - mint magyar írókhoz illik - szidnák, gyaláznák, üldöznék, szemtől szembe és háta megett. Hanem már ezután vajon el fogják-e tűrni, hogy mi még ezután is csak úgy nézzünk egymásra, mint eddig? vajon nem fogják-e megkövetelni, kötelességünkké tenni, hogy mint a mesebeli két oroszlán, egymásba harapjunk, és mint szabó a szabót, kefekötő a kefekötőt, muzsikus a muzsikust, piktor a piktort, kritikus a kritikust, úton útfélen dehonesztáljuk, ha nem is az egymás képét, de minden esetre az egymás képeslapját? Mert hát megélhet-e egymás mellett két rokon irányú magyar képeslap anélkül, hogy egymásnak a leghalálosabb ellensége ne lenne?

Én nem tudom. S én azt hiszem, még eddig te sem tudod. Hanem azért úgy gondolom, meg lehetne próbálni ezt is.

Jártam én már nemcsak Országot Világot, hanem jártam Magyarországot és Nagyvilágot is: és mit tapasztalék?

Azt tapasztaltam, hogy a Nagyvilágban be ritkán találtam Magyarországot úgy, amint találni szerettem volna: ellenben Magyarországon be sokszor megtaláltam a Nagyvilágot úgy, amint találni nem szerettem.

Akárhány magyar városban, akárhány magyar családnál nyoma sincsen sem Ország Világnak, sem Magyarország és Nagyvilágnak; hanem van nyoma Gartenlaubenak, Mode Zeitungnak, Illustrierte Ztg-nak, Heimatnak, Frauen Ztg-nak és az isten tudná még, miféle németnek. Hát aztán ezekben a sok magyar városokban, és sok magyar családok körében ne férnénk el a képeslapjainkkal mind a ketten? Mit gondolsz? Én azt gondolom, hogy el. És sokkal inkább, ha kezet fogunk ebben is, mint akkor, ha ebben sem fogunk kezet!

Sok dolog van ebben a dicsőséges magyar irodalomban, ami ferde irányt vett. A napilapok elkezdték egymást enni; s viszik a kenyérkonkurrenciát egészen az őrültségig. Most még csak az van hátra, hogy ez a nemes darwinizmus belevegye magát a szépirodalomba is. Akkor aztán nemsokára odajutunk, hogy könnyebb lett muszka cárnak lenni, mint magyar írónak. Mert a muszka cárt nem fenyegeti több nihilista, mint a magyar írót, ha csak annyi neve van is, mint Posner Károly Lajosnak.

Hát én azt gondolnám, amennyire tőlünk telik, ne essünk bele ebbe az élelmes hibába, és habár a világ, az eddigi szokások szerint el is várja, sőt talán megköveteli tőlünk, se ne üssük, se ne hallgassuk egymást agyon. És ha már minden áron hajba kellene kapnunk, inkább kapaszkodjunk meg, vagy nyírassuk le a hajunkat tövig, hogysem ez valaha megtörténhessék velünk. Igaz, hogy ez az utóbbi föltétel nagy feladat, mert te még mindig rettentően sokat tartasz a hajadra. Pedig akármennyit tartasz, ritkul az bizony már, az enyémmel együtt, gyönyörűen.

Ezek után pedig isten áldása legyen újabb gondjaidon - s akármi történjék, el ne veszítsd a jó kedvedet.

Engem pedig, hogy még abban is szolidárisak legyünk, amiben az emberek ellenfeleknek tartanak, végy be munkatársaid közé.

Hanem egyet kikötök.

Én, ha előfizetőid zúdulni fognak, sohasem fogom hinni, hogy ebben nekem is van részem.

De ellenben, ha nem zúdulnának úgy, mint te kívánod, sohase támadjon föl benned sem az a gyanú (mely egyébiránt lehetne alapos), hogy a Te hajódon én vagyok a Jónás.

Nem kívánkozom a cethal gyomrába. Inkább a Makkhetesbe. Tollastól a tied

ifj. Ábrányi Kornél

[Budapest, 1882. december 4.]

Kedves angyalkám!

A diszpenzáció, fájdalom, még ma hétfőn sincs a kezeimben, márpedig anélkül minek menjek le? Nagy baj van az ilyennel. Írtam az alispánnak, tegnap felelt vissza, hogy ez az ügy Budapest területére a minisztériumhoz tartozik.

Tehát most már ott kell sürgősen megtennem a lépéseket. Ha pedig nem megy, mivelhogy mind a két félnek jelen kell talán lenni, akkor nincs más mód, mint a kihirdetés, ami ugyan irtóztató alkalmatlan nekem, de már nem tehetek róla.

Azonban valószínű, hogy a diszpenzációt megkapom, s ez esetben négy nap múlva magoknál leszek, de csak egy délutánt tölthetek ott, vagyis inkább egy »este felét«. Nagy dolog ez is, mert beteg vagyok, s itt, a meleg szobában is vacog a fogam. De mindegy, a maga kedvéért az életemet is szívesen áldozom fel.

Ha csütörtökön megyek, még sürgönyözni fogok, mert természetesen csak úgy megyek, ha minden rendben van, ha nem sürgönyözök, nem megyek csütörtökön, de mindennap várhatja a sürgönyt, minthogy mondom, az ügyektől függ.

Valószínű, hogy megyek, de ha nem is, úgy csak egy-két nap választhat el egymástól, kivévén azt az esetet, ha hirdetni kell. Ez esetben vasárnap hirdetnek először, de előbb mindent megpróbálok.

Ne legyen hát, kedves picikém, türelmetlen, és ne haragudjon, egy-két nap ide-oda, tudja, hogy ilyen dolgokat nem lehet hebehurgyán csinálni.

Meg lehet győződve, hogy senki se lenne boldogabb, mint ha már ma is maga ülne mellettem, és főzné a teámat, most, mert éppen teázni készülök.

Milliomszor csókolom mindnyájukat

Kálmán

[A levélen oldaljegyzetként:]

Endrének nem válaszolok, majd élőszóval - a beszély dolgában.

[Budapest, 1882. december 24.]

[Fejléc:] Budapestvárosi Ágost. hitvall. evang. esperes.

Mélyen tisztelt Szerkesztő Úr!

Szombatig háromszori kihirdetés semmiképp sem teljesíthető, méltóztassék már most diszpenzionális úton az ügyet elintézni.

Az ide mellékelt bizonyítványt méltóztassék valaki által az ünnepek utáni szerda napján [27-én] d. előtt a régi városház 1-ső emelet 43. ajtó sz. alá küldeni. Ott 2 o. é. forint fizetendő, és 1 darab 1 forintos bélyeg átadandó. Másnap (csütörtök) 11 ór. reggel a bizonyítvány ki fog szolgáltatni, és ezzel Isten áldása és mindnyájunk üdvkívánalmai kíséretében bátran tessék utazni Mohorára.

Gratulálok tiszta szívemből ezen új lépéséhez, éppen úgy, valamint írói hírneves és dicső működéséhez. Isten éltesse! A kedves, mármost kétszeres menyasszonyának kézcsókomat jelenteni kérve, kiváló tisztelettel maradtam

Bpesten, 1882 é. dec. 24-én

igaz tisztelője és alázatos szolgája

Bachát D[ániel]

[Címzés a borítékon:]

Tekintetes

Mikszáth Kálmán úrnak

kiváló tisztelettel

Helyben. Nádor utca 6[!] sz. a.