RENDES FELTÁMADÁS

1

Mindenütt szép a május, de a püspöki udvarban a legszebb. Különösen ilyen jókor, napfelkelés idején. A harmat nevetve csillog, mintha Szűzmária drágagyöngyöket hintett volna széjjel az éjszaka. A virágágyak kórusban éneklik a sokféle színt, s körül a kerítés mellett: fehéren és lilán orgonáznak a fák. Fent pedig, és kereken, a háromszárnyú palota tetején, a friss fényben piros szájjal dalolnak a hazajött fecskék; olyanok éppen, mint az apró kicsi papok, kik az első miséjüket éneklik.

Emberféle sokáig nem zakatol.

Aztán egy kicsi csizmás alak jön be a boltíves kapu alatt. Piros, bajuszos arca van, és tollas pörge kalapja. Fütyül, és a nádpálcájával csapkodja csizmája szárát. Ez az intéző, a neve Demeter. Két fajta lakik benne: ha káromkodik, akkor magyar; ha patvarkodik, román.

Gyorsan és aprókat lépve, a gazdasági udvarba tart egyenesen. Az istálló előtt megáll, és katonásan kiált:

- Énekes bácsi!

Vár néhány pillanatig, aztán újra kiált:

- Énekes!

Az istállóból egy öregember fut elé. Középtermetű, sovány, falusias és rongyos. A haja hosszú, gyér és fehér. A szemöldöke és a bajusza is fehér. S bozontos is mind a kettő. Egy könyvet tart a kezében, és ügyetlenül dugja.

- Tessék parancsolni! - mondja.

- Miféle könyv az? - int rá Demeter.

Az öreg hátranéz, mintha ott keresné valahol a könyvet.

- Ott a kezében! - szól rá Demeter.

- Szűz Mária virágoskertje - jelenti Énekes bácsi.

Az intéző felmutat az orgonafákra:

- Hát ez a virágoskert nem elég magának?

- Elég, de ebből az enyimből imádkozni szoktam!

- Halljunk oda! - röhint egyet Demeter. - Hát itt a palotában nincsenek elegen, akik imádkozzanak?!

- A jóra soha sincsenek elegen - mondja jámborul az öreg.

- A trágya ki van-e takarítva?

- Ki van, hogyne.

- Hát a lovak ki vannak-e kefélve?

- Éppen most fogék vala neki.

- Evvel a könyvvel?

- Nem evvel, hanem a vakaróval.

Az intéző elveszi tőle a "virágoskert"-et, és megkérdi:

- Van-e még efféle könyve?

- Mi célra?

- Nem mi célra, hanem ide csak avval a többivel is! Itt nem lehet elimádkozni azt a sok drága időt! Egy-kettő!

Felhők szállják meg az öreg kék szemét, s szelíd arcát félelem nyomorítja el. Mit tudjon csinálni? Hazudni nem való az ő igazi lelkének, de a könyvei neki többek, mint a kenyér. Legjobb volna összegömbölyödni, mint a sün, de semmi tüske nincs a természetében.

- Na, mit tojóskodik itt?! - kiált rá Demeter.

- Hát mit cselekedjem, hogy jó legyen?

- Adja elő a többi könyveit is!

Énekes bácsi kerülgeti a hazugságot:

- Ebből szoktam a legtöbbet imádkozni, amit el tetszett venni.

- S a többit miből szokta?

- Innen egy kicsit, s onnan egy kicsit.

- De könyvből?!

- Legtöbbet kitalálásból s emlékezésből.

Két galamb röppen eléjük a földre. Búgnak, és puhán lépkedve harmonikáznak.

- Van még efféle könyve? Arra feleljen!

- Azt kell mondanom, hogy nincs - kínlódja ki az öreg, de mintha menekülne saját maga elől, rögtön rámutat a galambokra, és így szól: - Minő kedves teremtmények! A szelídséget és a szeretetet példázzák nekünk.

- Tojást példázzanak! - mondja Demeter, és feléjük suhint a nádpálcával.

A galambok felrebbennek, s úgy szól a szárnyuk, mint az orgona.

- Hopp, repüljön utánuk! - riasztja Énekes bácsit is Demeter.

Az öreg a madarak után néz boldog szemekkel, majd csendesen így felel:

- Lélekben megtettem.

Demeter hetykén és ízetlenül inti le:

- Menjen a nyavalyába avval az örökös lélekkel, Énekes bácsi! Lélekben már én is rég püspök vagyok, de azért a négy fehér után mégsem én ülök fel a hintóba, hanem a kegyelmes úr.

- Ó, kérem, nem a négy fehér számít!

- Hát mi számít?

- Az üdvözülés, a túlvilági jólét.

Demeter kacag:

- Hát arra spekulál maga?

Énekes bácsi felemelinti a kezeit, mintha sátánnak intene:

- A szándék az enyim, de bizony mondom: a szó a kufároké!

- Maga meg van zavarodva!

- Én?!

- Maga... maga!

Az öregnek mosolyra vonul a szája, és gyermeki huncutság csillog a szemében.

- Nem az az okos, aki itt akar jól élni a földön, hanem az az okos, aki az örök életben akar boldogan élni...

Az intéző nevetve keresi a választ, de mielőtt szólhatna valamit, egy legényke ugrik elő a tehénistállóból, és örvendezve kiáltja:

- Édesap... - egyszerre bedugul, mert meglátja az intézőt az apja mellett. A fejét béhúzza, egy kicsit kuncog, és vissza akar sompolyogni az istállóba.

- Gyere csak! - szól és int feléje Demeter.

A fiú odamegy, és az apja mellé áll családi vonalba. Eleven, nyurga kamasz. Az apja formáját nem hozza egyáltalán. A szemei sem kékek, hanem feketék, kicsikék, és egy percig futkosni meg nem szűnnek. A homloka előre kiül és hamarbeszédje gyorsan esik.

- Te is imádkoztál? - kérdi az intéző.

- Én nem, s hát ki igen?

- Hát apád.

- Neki kell is, mert ő a püspök úr mellett van.

- S hát te ki mellett vagy?

- Én a tehenyek mellett.

Demeter harsogva mulat a legényke gyors eszén:

- Látja, milyen fia van, Énekes bácsi!

Az öreg magához öleli a szemfüles legénykét.

- A jó apának nincs rossz gyermeke - mondja.

- Sem a gazdagnak rossz pénze - szól belé a gyermek.

Az intéző ezen is mulat.

- Mondj még valami jót, lássuk! - biztatja kedvesen.

Az öreg ösztökéli:

- No, mondd ügyesen, Péterke fiam!

- A pap sem prédikál ingyen - jelenti ki Péter.

- Hát kérj valamit!

A gyermek jól megnézi Demetert, hogy mit kérhetne tőle.

- Azt a könyvet! - mutat a kezére.

- Nesze.

Péter elveszi a könyvet, és megnézi a címírást rajta.

- Ez a mü könyvünk - mondja, és a háta mögé dugja. Aztán felnéz az intézőre, és huncut szemekkel jegyzi meg: - A tudatlannak kell a könyv, s nem ez olyan nagy tudós embernek, mint maga.

- Hát te engem tudósnak tartasz?

- Mindenki tudós magáhozléve.

- Mit jelent az, hogy magáhozléve?

- Az azt jelenti, hogy a szamár bőgni tud, s a ló futni tud.

- S hát én mit tudok?

- Bőgetni a szamarat, s futtatni a lovat.

- S hát te mit tudsz?

- Én azt tudom, hogy minden szamárnak van legalább két lába.

- S hát apád?

- Apám azt tudja, hogy mü most nem hárman vagyunk e helyt, hanem négyen.

Az intéző körülnéz, de csak hármukat látja.

- S ki a negyedik? - kérdi.

- Az Isten - feleli Péter.

Demetert meglepi nagyon a felelet. Azt sem tudja, hogy mit mondjon hamarjában. Egy kicsit nevet, egy kicsit szorong, s egy kicsit restelkedik. Végre megcsapja pálcájával a csizmája szárát, és barátságtalanul veti oda:

- Slussz!

Továbbmegy, és nézi a földet. Ha egy-egy fadarabot vagy kövecskét lát, azt berzenkedve rúgja tovább.

- Valóságos szemétdomb ez az udvar! - fordul egyszerre vissza és meggyűlve pattog a szó a száján: - Ez így tovább nem megy, Énekes bácsi! Nekem még jó volt akárhogy, de máma jön az új jószágigazgató, s az pedig a maga orrát a mocsokba veri, ha meglátja ezt a szemétdombot. Itt nem lehet folyton imádkozni, sem tudákoskodni, hanem dolgozni kell! Érti!?

Péterke biztatótag nézi az apját, de látván, hogy az öreg nem szól, maga felel meg Demeter úrnak:

- Münköt nem kell tanítani.

- Mit beszélsz? - közeledik szúrósan az intéző:

- Péterke még gyermek - menti az apja.

A legényke azonban odaáll bátran Demeter elé, és így szól:

- Azt mondtam, hogy münköt nem kell olyan mérgesen tanítani, mert ebben az udvarban eddig is mi dolgoztunk s nem más.

- Hogy mersz te így beszélni?!

- Merhetek, mert én seprem meg - mondja Péter, és szót sem várva, rögtön elindul a tehénistálló felé.

Demeter sárgán néz utána, majd az öregre mordul, mint a kutya: - Takarodjék maga is!

Énekes bácsi nem felesel, hanem vén fejét lehajtja, és úgy kullog e a színről.

- Tizenegyre ragyogjon minden! - szól utána Demeter, aztán eltűnik ő is.

Egy ideig csend van.

Elszáll a ház széléről egy fecske. Utána egyenként és gyors körökkel a többi is világba röppen.

A nap kikerekedik az égre, és a palota faránál, mint felséges zuhatag, egészen betör. Elönti az udvart, a szemétforgácsokat, a kavicsokat arannyá változtatja, s a harmatgyöngyöt csiszolni kezdi.

Aztán Péterke is kibúvik seprűsen az istállóból. Rögtön megáll és széjjeltekint. Az intézőt nem látja sehol, és derűs lesz. Felcsapja a seprűt a jobb vállára, s elindul a lovak istállója felé. Az ajtóban megáll, és látja, hogy az apja nagy buzgalommal keféli az egyik fehéret:

- Beh kár, hogy ez a szegén ló nem tud beszélni - mondja.

- Mért? - kérdi az öreg.

- Azért, mert akkor megkérné édesapámat, hogy ne kefélje.

Az öreg tovább űzi a dolgot.

- Eredj szépen seperni - mondja végre.

- Akkor por lesz.

- Eredj szépen! Nem hallád, mit mondott az intéző úr?

- Ha intéző volnék, én is sokat beszélnék.

- No, ha így fogadsz szót, itt az udvarban nem lesz jövendőd.

Erre leveszi Péter a válláról a seprűt, és maga elé támasztja, mint a pásztor a botot. Az eszét összeszedi, komoly arcot vág, s mintha a népnek beszélne, így szól:

- Az egy szikrát sem úgy van, ahogy édesapám mondja. Mert ebben az udvarban, s nyilván máshol is, csak úgy lehet valamire menni, ahogy én csinálom, s nem úgy, ahogy édesapám csinálja. Ezt a könyvet is ki vette vissza az előbb? Ugye, hogy én?

- Ügyes voltál! - mondja az öreg. - Csak eredj söpörni szépen.

Péterke rögtön ráfelel:

- Abból ma nem eszik ez az udvar, hogy én őt megseperjem.

- Erőssen fellázadtál!

- Én fel, s édesapámnak is fel kéne, mert örökké sikeresebben dolgozik egy száj, mint két szorgalmatos kéz. A példa bizonyítja s eppen legjobban az édesapám példája. Mert itt vénült meg ebben az udvarban, s mit haladott eléfelé? Nemigen sokat, mert örökké csak hallgatott, s örökké csak dolgozott.

- Itt a földön ne keress igazságot - jegyzi meg szomorúan az öreg.

- Hát mért ne keressek?

- Azért, mert nincs.

- Nincs a nyavalyát! - ellenkezik Péter. - Van itt igazság, s nem is egy, hanem kettő. Mert van egy gazdag igazság, amit a gazdag ember pénzzel veszen meg; s van egy szegény igazság, amit a szegény ember okos ésszel kerít magában.

Az öreg békével hallgatja a szókimondó gyermek szavait. Istenre gondol és az örök életre, melyben mindenki elnyeri majd jutalmát érdeme szerint. Nem is szól, csak keféli szelíd arccal az egyik lovat a másik után, mintha azokkal menne majd a másvilágra.

Péter is beléun a hasztalan szavalásba, és az udvarba veszi az útját. Fütyölve és dudorászva ballag ide-oda rajta. Néha felvesz egy forgácsot, vagy a kerítés mellé dob egy követ.

Így tölti idejét.

Végre megérkezik az új jószágigazgató. Magas és finom úr. Szép kék ruha van rajta. A kezében kesztyű és bot. Demeter mellette lépked, folyton beszél és mutogat neki. Még jóformán közel sem menne az istállókhoz, megállnak.

- Énekes! - kiáltja Demeter.

Az öreg előjön.

- Péter! - kiáltja Demeter.

Péter is előjön.

Odaállnak mind a ketten az urak elejébe, mint a bakák.

- Ez a kocsis, ez pedig a fia - mutatja be őket Demeter.

Az igazgató megvizsgálja a két szolgát, aztán odafordul az öreghez:

- Hogy hívják magát?

- Énekes Ferenc, a nagyságos úr szolgálatára.

- Hát téged? - kérdi a legénykét.

- Engem Péternek, az intéző úr is tanúsítja.

- Hát mért kell azt neki tanúsítani?

- Azért, hogy ő is szerepeljen.

Az igazgató gyenge mosollyal ránéz Demeterre, aki megjegyzi, kínosan vigyorogva:

- Ez a kölyök mindig ilyeneket mond.

Az igazgató megsimogatja Pétert, aztán elbocsátja az apjával együtt.

- Ez az öreg megbízható embernek látszik - szól.

- Megbízható ugyan - mondja Demeter -, de nem sok hasznát lehet venni. Vén és hülye szegény...

Nem nézik meg sem a lovakat, sem a többi állatokat, hanem még beszélgetnek néhány percig, aztán az igazgató elköszön és elmegy.

- Na, Énekes bácsi, mit szól az új igazgatóhoz? - kérdi Demeter.

- Finom embernek látszik - feleli az öreg.

Az intéző kacag:

- Finom, finom: egy fél éve jött ki a börtönből. Aztán zsidó létére eljött ide a püspök úrhoz, hogy ő meg akar véglegesen térni. Szépen átállott a katolikus vallásra, s most itt van mint jószágigazgató. Mit szól hozzá?

- Az Isten jobban örvend egy megtért bűnösnek, mint száz igaznak - mondja Énekes bácsi.

Demeter dühösen legyint:

- Jobban fenét! - aztán rögtön hozzáteszi: - Délután ötre készen legyen a nagyobbik kocsi, érti?

- Igenis, kérem szépen.

Megint csapkodja a csizmája szárát, ahogy elmegy.

Énekes bácsi készül. Keni a hámot, s fényesíti csatjait. A kocsit mossa és olajozza. Fújdogálja közben a szent éneket, és csodálatosan boldog.

Délután ötkor felül az igazgató, és Demeter a hintázó kocsira.

Az öreg derűsen hajtja a két fehéret a püspöki birtok felé. Ahogy megérkeznek s leszállnak, odaszól neki jókedvűen az igazgató:

- Maga sohasem szokott köpni, öreg?

- Nem vagyok pipás ember, nagyságos úr.

- De mint kocsis?!

- Nem én, kérem szépen. Köpés nélkül hajtottam örökké a lovakat.

- S káromkodni sem szokott?

- Azt még úgy sem, nagyságos igazgató úr.

- Hát akkor maga milyen kocsis?

- Én csak ilyen öreg, kérem szépen.

Egy hét múlva új kocsis jön a fehér lovak mellé.

Fiatal, erős és goromba.

Köpik és káromkodik.

Szidja és taszigálja az öreget. Amikor nem látják, rúg is rajta egyet-egyet.

Péter látja a dolgot, és forr.

- Én ezt a mocskost megverem, édesapám - mondja.

- Azt ne, fiam. Majd a jó Isten eligazítja.

- El, ha el.

Az öreg ágyba kerül. Ott fekszik az istálló sarkában, egy rozoga tákolmányon.

Az új kocsis itt sem férhet el tőle, hanem keféket dobál rá. Néha villát és lapátot is.

Aztán egy pénteki napon béfordítja a sarokba, ágyával együtt. Kiönti, mint a szemetet.

Péter eléveszi a bicskát.

- No, most kieresztem a belit! - lobog.

Az öreg felfogja a kezeit, és úgy kérek a fiút:

- Ne bántsd, édes fiam!...

Alig tudja kimondani a szót:

- Majd odaát... Ott lesz igazság!

Másnap csendesen meghal.

Ott fekszik az istállóban egy fél nap és egy éjjel.

Péterke és a lovak virrasztanak felette. Rászállnak az istállólegyek, kívülről a rendes legyek és mindenféle tarka és cifra legyek. Rászállnak megnyugodott, derűs arcára, és odarakják a petéiket.

Aztán eltemetik.

2

A rendes temetőbe teszik, ahová mindenkit tesznek.

Hátul, a hatalmas kerítés mellé.

A koporsója gyenge fenyőfadeszkából van megtákolva. Festetlen és rések is vannak rajta, hogy azokon keresztül lesni lehessen majd a feltámadást.

Sírja nem mély, és a föld is puhán nyomja.

Nagy papokkal és nagy urakkal, gazdagokkal és szegény boldogokkal fekszik együtt Énekes Ferenc.

Fekszik, és vár.

Csendesen, baj nélkül és zaj nélkül múlnak a napok.

Várja az örök fény derengését és az igazság eljövetelét.

A színe mindegyre sötétül, és a vágytól fokozatosan és állandóan sorvad.

Menthetetlenül esik összefelé.

Erjed az átváltozás törvénye szerint.

A peték kikelnek az arcán, és vidám gyermeki életet élnek.

Férgek botorkálnak, futkároznak és dongnak az arcán, mint valami kies, hegy-völgyes vidéken. A füleire és az orrára másznak, és pajkosan ugrálnak le onnan arcának völgyeibe.

Sokan vannak és sokfélék, mint az emberi társadalomban.

Vannak szürkék, foltosak, kockásak és csíkosak. De a legszebb közöttük egy cifra, zöld fényű légy. Gőgös, és sokat röpköd, hogy tüntessen gyönyörű színével, de csak finnyásan táplálkozik, mintha megvetné paraszt volta miatt Énekes Ferencet.

Annál mohóbban lakmároznak a többi fajták.

Asztaluk illata szétillan a koporsó résein a földbe. Főleg fölfelé illan a színre, ahol megrészegíti a szabad legyeket is. Kivált a termékeny anyák seregszámra csődülnek oda. Kábultan kicsinyeket raknak, amelyek a göröngyök között a résen és a giliszták útjain Énekes felé törnek.

A vörös torú és fekete csíkos bogarak alulról törnek neki, és mint a temető pionírjai, úgy vágják és kaparják a földet.

Ádáz támadások idejét éli az öreg.

Bál van.

Kecses kis pillék táncolnak ugrálva rajta.

Aztán a fülledt és ammóniás szagban, kemény munkára szántan, szövetrágó rovarok jönnek.

Majd fürge kicsi atkák csontvázzá preparálják az öreget.

És beáll a csend.

Csupán az idő ketyeg, mint egy mérhetetlen és tökéletes óra, melynek központi kereke a nap, és kisebb kerekei a csillagok.

Másodperceivel évszázadot mér.

Percei az ezredévek.

Tíz percre millió.

És órája a mérhetetlen.

Ketyeg és óráról órára halad a mutatója, mint az üstökös.

Halad a tizenkettő felé.

Eléri, és üt.

Kong a végtelenen keresztül.

Az angyalok sorba verődnek, mint a riadóra.

A csillagok táncolnak, mint a harmatcseppek a reggeli orgonafán.

Az Isten áll a világ közepére.

Itt van az ítélet napja.

A föld átgurul egy másik világba, mint valami labda.

Víg és szép angyalok jönnek rá, és trombitálnak.

Világzengetően trombitálnak.

Szakad a fény, mint a zápor.

A sírok megnyitnak, és örömet kiáltanak.

Harsog a trombita, mint az el nem rontható kacagás.

Fölébrednek a halottak, és ujjongva tódulnak kifelé.

Péternek is kipattan a szeme, és felül. Valami csodát sejt, és körülvigyázkodik gyorsan. Észreveszi, hogy ott fekszik mellette az apja és nagyon megörvend. Egyenesre feszíti a derekát, és megint körül néz. Látja a megnyílott sírgödör falait, amelyeken soha nem látott virágok nyílnak. És látja, hogy felülről ömlik bé az illatos, puha fény. A trombitaharsogást is hallja.

- No, most lesz, ami nem vót! - mondja.

Aztán megragadja az apja vállperecét, és rázza.

- Édesapám!

Az öreg nem akar mozdulni semmit.

Péter jobban kezdi rázni:

- Édesapám, keljen fel, mert erősen trombitálnak!

Végre kinyílik lassan az öregnek is a szeme. Látja a zuhogó fényt és megijed, hogy szolga létére ennyire elaluvék. Rögtön keresztet vet, ahogy életében is szokta.

- No, most jól tette ezt az egyet - mondja neki Péter.

- Mit? - kérdi az öreg.

- Ezt a keresztvetést.

- Há miért?

- Azért, mert ennek most hasznát vesszük.

Az öregnek sejtelme sincs arról, hogy milyen nagy napra ébredt. Péter kacag neki, és gyönyörködve nézi.

- Szép üdő van, ugye, édesapám?

Énekes csodálkozva tekergeti a fejét.

- Ilyen szép még sohasem volt - ismeri el.

- Ezután már ilyen lesz örökké - állapítja meg Péter.

- Honnét tudod?

- Onnét, hogy azt trombitálják. Nem hallja?

- Hogyne hallanám! - mondja az öreg. - Csak azt gondoltam hogy vadászatra mennek az urak.

- Most nem ők, hanem mi megyünk vadászatra.

- Hogyhogy?

- Hát úgy, hogy ez nem az urak napja, hanem a mi napunk.

Az öreg még mindig kábult, és nem tud létrejönni. Péter megfogja mind a két vállát, és megrázza istenesen.

- Feltámadás van, édesapám! - kiáltja neki.

Énekes tátog, és megtelnek könnyel szemének üregei.

Sír örömében, mint a gyermek.

- Most nem bőgni kell, hanem örvendezni! - oktatja Péter.

Az öreg törli csontkezeivel a szemét, majd megkérdi végre:

- Hol van az Isten?

- Valahol odakünn lesz.

- Akkor most egyenesen elejébe megyünk.

- Oda egyenessen! - mondja Péter, és feláll. Aztán a hóna alá nyúl az öregnek, s őt is felemeli.

- Hát innét hogy jutunk ki? - nézi Énekes a sírgödör falait.

- Innét jól - szól Péter, és könnyedén kitolja az öreget. Aztán kiugrik ő is, és megindulnak az üres sírok között. Mennek és meg-megállnak.

Ömlik róluk a csoda és az öröm.

Mert olyan a föld, mint a paradicsom.

- Aztán én azt a kocsist megöltem vót - mondja Péter.

Az öreg megütődve néz rá:

- Tán nem?!

- Én meg biza.

- S aztán mi lett?

- Húsz esztendeig a tömlöcben voltam.

- Akkor kiállottad a büntetést.

- Én ki, de azért most, ha ítélet lesz, nem muszáj emlegetni.

Ahogy mennek átal a temetőn, hát egy őrült ember futkos keresztül-kasul, s minden sírba betekint.

- Maga kit keres, atyafi? - kérdi Péter.

- Én a feleségemet - mondja az őrült.

- Hát hova lett el?

- Ebben a támadási zűrzavarban megszökött.

Még szállingóznak elkésett felkelők. Némelyik egyedül, mások kiterjedt családdal, sőt egész nemzetségek is vonulnak.

Két inasféle is törtet. Szaladnak, mintha elkéstek volna valahonnan.

- Mindenki törekszik ez alkalommal is - jegyzi meg Péter.

- Most legalább jóra törekszik - mondja az öreg.

A kapu irányában nagy csődület van. Messziről látszik, hogy kavarog és hullámzik az egész. Közelebb érve, zúg és morajlik is, mint a tenger. Kardos angyalok sürögnek kétfelől és hátul, hogy rendet csináljanak. Egy rangosabb parancsokat osztogat nekik, és harsányan kiabálja a tolongó népnek:

- Sorba, sorba! Rendes feltámadás!

A főbb angyalok egy csomóban állnak oldalt, mint valami vezérkar.

Énekesék is megérkeznek, és belévegyülnek a tolongásba.

A parancsnok nem bír az áradattal. Kivonja a kardját, villogtatja, és úgy kiáltja:

- Sorba, sorba! Cím és rang szerint!

Meghökkentő, különös gyülekezet ez. Törtető, vidám és mégis riasztó. Az állkapcsok csattogva verik ki a hangot, és nyugalmi állapotukban vigyorognak. A szemek üregei mohón merednek a káprázatos világba. A koponyák ezer szint vernek a fényben. A lábak kopognak, és a hadonászó karok úgy szólnak néha, mint a furulya. Néha visítanak, mint a klarinét, vagy búgnak, mint a tárogató.

Vannak kedélyesek is, akik ujjcsontjaikkal egymás vállain citeráznak.

De nekik semmi sem különös.

Ismerik egymást.

Látnak, hallanak.

Mindent természetesnek találnak.

De főleg kegyetlenül törtetnek előre a sorban.

- Ezek mért furakodnak? - kérdi Énekes az egyik szomszédjától.

- Azért - mondja a szomszéd -, mert mindegyik gazdagabb akar lenni, mint a másik.

- Hogyhogy gazdagabb?

- Hát maga ezt nem tudja?

- Én nem tudok semmit. Csak most érkeznénk ide a fiammal.

- Hát akkor hallgasson ide, maga gyámoltalan! - magyarázza az alak: - Mindenki arra igyekszik, hogy a másik előtt jusson ki a kapun, hogy annál többet foglalhasson!

- Mit foglalhasson?

- Hát földet vagy erdőt, kincses forrást vagy bányahelyet. Ki amit éppen akar.

Szétlökik őket és elsodorják.

A parancsnok angyal éppen mellettük kiáltja teli torokkal:

- Sorba! Rang és cím szerint!

Az öreg és Péter egymásra néznek.

- Furcsa egy feltámadás! - mondja Péter.

- Egy kicsit furcsa... - hagyja helyben az öreg is, de bizakodólag hozzáteszi: - Azért lehetetlen, hogy itt érdem ne legyen.

Oldalt húzódnak egy kicsit, hogy jobban széttekintsenek, s hogy utat nézzenek maguknak eléfelé.

- Álljanak bé a sorba! - szól rájuk egy angyal.

- Nem vagyunk a katonaságnál! - mondja Péter.

Szóváltásba kerülnek.

- Istennek éltem földi életemben - bizonykodik az öreg. - Most itt az ideje, hogy elnyerjem a jutalmat.

- Hogy hívják? - kérdi az angyal.

- Énekes Ferencnek.

- Mivel foglalkozott?

- Kocsis voltam a püspök úrnál.

- No, akkor menjen hamar a sor végire!

- Oda mért?

- Oda azért, mert ott van a helye. Előbb a püspök urak, a kanonok urak s a nagyvilági urak mennek ki. Mit akar maga kocsis létére? Nem lehet mindjárt az első napon ezt az új világot is felforgatni.

Az öreg hüledezik.

- Furcsállom a dolgot - mondja.

- Na, akár furcsállja, akár nem: menjen hamar a sor végére!

- Megkérném szépen, maga ki neviben beszél?

- Én a rendezőség nevében.

- S erről az Isten is tud?

Az angyal megbotránkozva feleli:

- Az ő parancsára történik minden.

- Nem hihetem!... - tekergeti Énekes a koponyáját.

- No, ha nem hiszi, mindjárt meg fogja látni - szól az angyal, s már indul is a parancsnok felé, hogy odahívja.

- Ezt én szinte gondoltam - mondja Péter, és int az öregnek, hogy induljon utána.

Egérutat vesznek a tömegben, és furakodnak, ahogy csak lehet: A parancsnok azonban megtalálja őket, és rögtön vállon ragadja. Jobbjával az öreget s baljával Pétert.

- Lesz rend, vagy nem?! - mondja haraggal.

Énekes szembeáll véle:

- Legyen, de érdem szerint!

- Akkor gyerünk a sor végére!

Az angyal kituszkolja a tömeg közül mind a kettőt, és inti nekik hátrafelé az utat.

- Mars! - mondja.

Az öregnek forróság szalad végig a csontjaiban, és láng csap ki a bordái közül. Az állkapcsai reszketnek, és a nyakcsigolyái csikorognak.

Csodálatos erőt ad neki ez a végső igazságtalanság, és kihúzza magát.

Olyan, mint a meggyújtott fenyő.

- Nem megyek! - mondja fenyegetőn.

Az angyal rá akarja emelni a kardját, de Énekes félreugrik.

- Igazad vót, Péter! - kiáltja, és egy gyors mozdulattal leakasztja a lábszárcsontját, és megsuhogtatja, mint a cséphadarót, aztán szabni kezdi véle a népet.

- Vágjad, Péter! - hasít a hangja.

De már Péternek is suhog a kezében a lábszárcsontja, és szapul mindenkit, akit ér.

Fél lábon állva aprítják a népet.

Mindenki ordít, és tapodja egymást.

Az angyalok kürtszóval hívják az Istent.

Az Isten megjelenik, és halotti csend lesz. Aztán int Énekesnek és Péternek, hogy a lábszárcsontjaikat akasszák helyre, és menjenek elébe.

Énekes és Péter engedelmesen megcselekszik.

- Miért békétlenkedtek? - kérdi tőlük az Úr.

- Azért - feleli az öreg -, mert az angyal a sor végére akart állítani.

- És mért nem akartál odaállni?

- Azért, mert egész földi életemben tűrtem és szenvedtem, hogy most boldog lehessek.

- És a sor végén nem tudsz boldog lenni?

- Nem.

- Miért?

- Azért, mert magam előtt látom azokat, akik egész életükben tolvajok és gonoszok voltak.

Az Isten sajnálkozással néz Énekesre, és megkérdi tőle:

- Minek teremtettelek?

- Jónak és szegénynek.

- Akkor légy jó és szegény, a sor végére állván.

Énekes ránéz a fiára, hogy mitévők legyenek.

- Azért se menjünk! - súgja neki Péter.

Állnak és nem indulnak. Az Úr szomorúan nézi őket.

- Bánom, hogy feltámasztottalak - mondja csalódottan végre.

- Azon lehet segíteni - feleli sértődötten az öreg, és odaszól a fiának: - Gyere, Péter!

Megindulnak ketten, vissza a temetőbe. Elmennek a sírhoz, amelyből feltámadtak az imént, a szájánál megállnak, belenéznek, majd visszafordulnak mind a ketten, és csodálatosan egyazon gondolattal és egyazon örök keserűséggel egyszerre kiáltják:

- Aztán nekünk többet ne trombitáljanak!

Azzal visszafeküsznek szépen egymás mellé, magukra kaparják a földet, és elalusznak mindörökkön-örökre.




KIVIRÁGZOTT KECSKESZARVAK

Angyali falu ez a miénk.

Különben nyár van, s természetesen este.

A hold kidugja az égi hárem függönye mögül az arcát, és legények után leskelődik. Hamar meglát két fiatal tehetőset, és megkérdi tőlük:

- Hova mentek?

- Az orrunk után - feleli Ádám.

A hold nem húzza fel az orrát:

- Úgyis tudom - mosolyog negédesen vissza.

- Sokat tudsz! - enyeleg Ádám is véle.

József elszégyelli magát, és közbelép, nehogy szerelem legyen a dologból.

- Ne duruzsolj felfelé! - mondja.

- Hát merre duruzsoljak?

- A szelíd jámborság felé.

Azonban tudja a hold is az egyszeregyet, mert okosan leszól:

- József, József: nem tudod, mi a jó!

Más nyári estéken az ilyen feleselés nagy romlást szokott szülni, de most olyan erős a béke, mint a vadkan agyara. Ádámnak sem lángol fel a vére, hogy megejtse férfiasan a gyönyörű holdat, sem József nem átkozza a lesütő bizsergetést.

Csak mennek nyugalmasan ketten.

Ahogy testvérekhez illik.

Jó az Isten, hogy így tud menni az ember: nyögés nélkül és verejték nélkül, azzal a csodálatos, könnyű képességgel, amelyért hálát mondani csak akkor lehetne eleget, ha nem kéne dolgozni soha.

- No, ide béütjük egy mákszemet magunkot - szólal meg Ádám.

Egy galambos kapu előtt állnak, arccal a ház felé, melyből világosság szűrődik ki az útra. És a világosság között nagy és jó mesterkedéssel elkeverve olyan bűbáj, amely képes kinöveszteni a férfi kemény fején a szarvat.

Csak így szép és fűszeres a világ.

- No, mozduljunk béfelé, József!

József tudja, hogy mért fúj a szél, de maga előtt is tagadja.

- Hát ide mért?

- Ide Eszterhez.

- Hát Eszterhez mért?

- Azért, mert leány.

- Hát nálunk nélkül nem lehet leány?

Ádám nem tanítja tovább a bugyuta testvért, hanem megragadja, hogy erővel üdvözítse. Keményen fogja, és irgalom nélkül húzza a kapu felé. József meg-megveti a lábát, de hasztalanul, mert a huncut csillagok az égről s a fákról a kacagó gyümölcsök hátulról tolják.

- Mit akarsz, Ádám? - kérdi inogva.

- Fenntartani az emberi nemet - feleli Ádám.

- Tartsa fenn más!

- Gyere, gyere, ne légy munkakerülő!

- Eressz el!

- Nem lehet.

- Hát mért nem lehet?

- Azért, mert most nem olyan idők vannak, mint a Bibliában.

Ilyen gyöngéden érvel Ádám, mert az ereje pótolja a mérget. El is rángatja Józsefet egészen a kapuig, amely ebben a percben állomássá változik át, ahol a kerék és az utas egyformán megáll. A kerék az Ádám fejében van, az utas pedig maga József, aki megragadja a kapufát, és rákondorodik valósággal, mintha fogpiszkálót akarna nemzeni véle.

Innét elmozdítani nem lesz könnyű dolog - mondja magában Ádám, de ennél többre menni sem ésszel, sem erővel jó ideig nem tud. Csak áll és nézi ragaszkodó testvérét; nagyokat szusszan, és olyan butának érzi magát, mint a szent ember a világi dolgokban.

- Ereszd el a kapuzábét, József! - szólal meg vihar-magos hangon.

József boldogan feleli:

- Előbb várj egy kicsit.

Várnak mind a ketten.

- No, vártam! - mondja Ádám.

József nem is felel, olyan nagy vitéz a kapufán. A csend teknővé alakul, és benne dagad a helyzet, mint a tészta. Ádám megnézi a kapufát, hogy nem lehetne-e kihúzni gyümölcsével együtt, de a fának nagy árnyéka lehet a földben, mert mozdulni sem akar. Akkor cselvetés jut eszébe, és így szól:

- Hiszen te leányt ölelsz, József!

József meglazul egy pillanatra a fán, de aztán visszahúzódik nyugodt lelkiismerettel.

- Ez nem leány, hidd el.

- Én neked nem.

Hiába feleselnek azonban, mert ez nem oldja meg a dolgot. Nincs más hátra, mint hogy Ádám megüzenje a háborút, és leverje Józsefet a fáról, mint a békát; vagy lefejtse, mint a piócát. Hevesen áhítja rögtön a felszerelést: valami rudat vagy husángot. Belépik tehát a kapun, hogy az udvaron kutatásba fogjon. Ahogy azonban menne, egyszerre megmozdul a ház túlsó bütüjénél valaki. Emberi alak, puha és fekete. Vénasszonynak látszik.

Ádám meglapul a kerítés mellé, és figyel. A szoknyás duruzsol, aprókat lépve jeleket végez, aztán megperdül maga körül, és ismét jeleket végez.

Határozottan vénasszonynak látszik.

Különös szagokat hoz arrólfelől a szellő, és titokzatosan perceg a csend. Ádám gyorsan és feszítő hőt buzogva erjed a kerítés mellett. Aztán a medréből egyszerre kiugrik, felragad egy követ, és odavágja a vénasszony felé. A kő és Ádám egyszerre repülnek: egyik nagyot csattan a ház oldalán, a másik pedig Józsefnek borzongva így szól:

- Boszorkány van az udvaron!

József nem hiszékeny, hanem állhatatos.

- Találj ki jobbat - mondja, és tovább öleli a kapufát.

- Vakuljak meg, ha nincs.

- A jó Isten ne hallgassa meg.

Ádám megfogja az ingét, és húzza:

- Hamar, amíg élünk, József!

- Hogyne, hogy bévigy a házba.

- Én nem viszlek be, hanem fussunk! Ereszd el a kapuzábét s a vallást, s ahogy csak lehet, fussunk!

Ahogy ezt kimondaná Ádám, egy fekete kecske jön ki az udvarból, és a kapuban megáll. Szép, szelíd állat, kedvesen gyöngyös, és mekeg is néhányat aprót, hízelkedő hangon. Aztán odalépked Ádámhoz kecsesen, megdörgöli a lábához a nyakát, majd meg is bökdösi puhán és játszva. Utána odamegy Józsefhez, és véle is végbeviszi ezeket.

- Kedves állat - ismeri el József, de azért nem ereszti a kapufát.

Ádám kétkedve nézi a kecskét, pillogtat és forog, mint a hitetlen ember. Aztán mégis rászánja magát, lehajol, és megsimogatja a játékos állat puha gyapját.

- Ez csakugyan kecske - mondja.

Az állat megbűzöli a kezét, majd bökdösi is megint, mintha játszani akarna.

Ádám a nagyobb bizonyosság kedviért egészen lehajlik, és benéz alája; ahol is megduzzadva látja a tőgyet.

- Ez felül is kecske, s alul is kecske - nyugszik meg.

- Hát te mit gondoltál, hogy mi? - kérdi József.

- Én azt; hogy Putifárné - felel Ádám.

Józsefet megrémíti a szó, és szorosabban fogja megint a kapufát. Kiszoríthatja most azonban a lelket is abból, mert Ádám a kecskének áldoz mindent. Játszik véle, cirógatja, hergeli, és még tülkölésre is kihívja. Megértik egymást, és vidáman pajzánkodnak egy ideig. Lassanként azonban a kecskét kezdi elhagyni a szemérmetesség, és játékába belévonja a két hátulsó lábát is. Emelgeti őket, egyszer az egyiket, máskor a másikat, először csak alig, aztán mindjobban és feljebb. Melléje mekeg is, mint a táncos, amikor mondja a rigmust.

Ádám gazdaságban nőtt fel, s érti az állatok nyelvét. S így azt is tudni véli, hogy a lábemelgetés mekegéssel kísérve azt jelenti, hogy rég nem fejték meg a kecskét, minek folytán felgazdagodott a jó szagú tej, és feszíti a tőgyet.

- Várj, mindjárt segítek rajtad! - mondja.

A kecske érti a jóságos emberszót, és mindjárt szétteszi a lábát. Ádám is alája húzódik rögtön, és huzint a markába egy sugarat. A tej melegen lepi bé vályús tenyerét, s ő különös belső sugallatot érez, hogy nyomban megnyalintsa.

- Híjj, be édes! - mondja boldogan, és nyalint egyet ismét.

- Lám, adj egy kicsit! - kívánja József.

Ádám odatartja neki a markát.

- Híjj, be édes, csakugyan! - mondja József. - Adj még egy kicsit!

Újból nyalint egyet, és dicséretképpen elereszti a kapufát.

- Ugye, jó? - kérdi Ádám.

József nem felel, hanem sebesen a kecske alá fekszik, és habzsolni kezdi a tejet. Mohó nagyon, és gügyög, mint az ártatlan csecsemő. De boldog a kecske is, sugárzik valósággal. Igazi állat azonban és telhetetlen: ránéz nagy megejtéssel Ádámra, és int neki, hogy jöjjön ő is.

Ádám szófogadó, és már ott van alatta.

Gügyögnek mind a ketten.

Olyanok, mintha nyíló virágok volnának, akik harmatot kapnak.

Így lakmároznak egy ideig. Egyszerre azonban ének hangzik fel: az úton, s lépések közelednek. A kecskének hegyes füle van, amit előrecsap, mint rebbenéskor a szárnyát a madár. S már ugrik is.

Ádám és József ott feküsznek hoppon. A szájuk nedves, és arcuk a boldogság árvizétől feldúlt.

- A nyavalya törje ki, éppen akkor futott el! - kezd duzzogni József.

- Mikor? - kérdi Ádám.

- Amikor legjobb lett volna.

- Mért nem fogtad meg a lábát?

- Én meg akartam.

- Hát akkor?

- Hát akkor immár elfutott volt.

Nem osztozkodnak tovább, hanem felkelnek, és rendbe hozzák öltözetüket. A mellüket kidomborítják, és feszülnek másképpen is. Különösen József.

- No, most gyere!

- Hová? - kérdi Ádám.

- Bé a házba.

- Oda minek?

- Hát Eszterhez.

- Hiszen a kapuzábé itt van! - kacagja Ádám.

József elengedi a füle mellett a múltat, és megragadja a bátyját:

- Gyere, ne szégyelld magad!

Ádám messze van a szégyenléctől. Inkább a pajzánság fogja őt, szinte érett emberhez nem is illőn. Ennek jelét is adja mindjárt, mert rácsimpaszkodik a kapufára, és kölykösen sírva játszik:

- Nem megyek, nem megyek! Én nem állhatom a leányokat.

- Ha nem állhatod, maradj ott - feleli József, és maga megindul sebesen bé a házba. De Ádám is lepattan rögtön a kapufáról, s mint két kergetett szarvas, úgy szöknek bé a házba.

- Kit ölnek odaki? - lepődik meg a gazda.

- Valaki lopja a pajtából a lovat! - találja ki Ádám.

A gazda kézbelit ragad, és indul a tolvajokkal szembenézni.

- Nem is lopja - kacag József.

- Én azt gondoltam - feleli Zsuzsa néni, a háziasszony.

Eszternek sem esik rosszul a móka, mert így szól:

- Mért nem mondtátok, hogy a fánkat lopják az erdőből?

A legények nem mindjárt értik a dolgot, mire Eszter hozzáteszi:

- Legalább nem jött volna reggelig haza apám.

A két legény szereti ezt a beszédet, mert valami belső parancsolat szerint sürgős volna különkapni most a leányt. Az asszonyt is egyengetni kezdi Ádám:

- Feküdjék le, Zsuzsa néni!

- Hát én mért?

- Azért, hogy aludjék.

- Eleget aludhatom még a feltámadásig.

József is hozza oldalból a segítséget:

- Ha én Zsuzsi néninek volnék, még horkolnék is.

- Igende, neked nincsen nagy leányod! - őrködik az asszony.

Nemhogy le tudnák fektetni, még a gazda is visszajön. Azonban nem haragszik, mint ahogy várni lehetne, hanem vidám, sőt boldogan hetvenkedő.

- Eligazítám a tolvajokat! - mondja.

- S azt hogy? - tudakolja a felesége.

- Én úgy, hogy az egyiket hozzávertem a másikhoz.

- Hát ketten voltak?

A gazda a legények felé fordul, és ravaszul feleli:

- Úgy látszik, ma este csak kettesével járnak ide a tolvajok.

A tolvaj mellé hazugot, csalót és gyilkost is mondhatna most bátran, mert a legények nem fogják fel a szót. Annál jobban azonban a leányt, aki a kanapén ülve horgol, s olyan serényen szedi a szemeket, mintha a madarak el akarnák kapdosni előle. Ádám odaül melléje jobbról, s oda József is balról. A szemük parázslik, a halántékukon neki-nekiszökik az erekben a vér, a szájuk is harapós, s a kezük sem nyughatik.

Ádámot még meg lehetne valahogy érteni, de József merőben megváltozott.

- Hát téged mi lelt - kérdi is Eszter.

- Engemet semmi.

- Furcsa semmi lehetett.

Ádám elkacagja magát.

- Furcsa volt, de jó volt...

A két öreg szemben ül velük. Nem szólnak egyet sem, de a szemük úgy fog, mint a harapófogó.

Ádám már odáig van, hogy meg-megtapogatja a leányt, és a fülinél szagolja is néha. József járatlanabb a közelítésben, s mivel egyebet nem tud kitalálni, hát csámcsog, olyan éhes a lányra.

- Ti megbolondultatok! - ütközik meg a leány.

- Ne beszélj apádék előtt! - súgja neki Ádám.

József is dolgozik, ahogy tud:

- Mindjárt nem bírom, Eszter!

- Mit nem bírsz?

- Nálad nélkül.

Eszter felkel, és csendes felháborodást mutat.

- Ti mit ittatok? - kérdi.

- Mi tejet - mondja Ádám.

- Csakhogy a zsidó adta, ugye?

- Azt nem, mert a kecske.

József felugrik, és a mellére üt.

- Kecske hát!

Úgy mondják, hogy muszáj hinni. Tüzelnek szavuk igazáért, az arcájuk is ki van gyulladva. Egészen olyanok, mint a dühös ragadozók. Eszter félni kezd tőlük, és elhúzódik. Leül egy távoli helyre, és úgy nézi, mint a farkasokat. Biztosan sikoltana is, ha azok újból közelíteni akarnának.

A szobában csend lesz.

Feszül minden, és a delejesség úgy ugrál, mint a majom.

Ádám és József sóvárogva ülnek, mintha nagy karmokkal valami száraz ágon ülnének az erdőben.

Senki sem tudja, hogy mivel lehetne elűzni a derengő ördögöt. Végre mégis nekibátorodik a gazda, és a legényekhez így szól:

- Hát a beretvátokat ki lopta el?

- Azt senki - mondja Ádám.

Az öreg nem hagyja magát:

- Mert azt tudom, hogy valaki el.

- S azt miről?

- Azt arról, hogy külömben megberetválkoztatok volna.

Egyszerre az állához kap mind a két legény, s abban a pillanatban döbbenetesre torzul az arcuk.

Legalább két colos a szakálluk.

- Emberi keresztény ilyent még nem látott! - mondja Ádám.

Józsefnek is tátva marad a szája a szőrbokorban.

A házbeliek először nem értik a dolgot, mert az elég természetes, hogy a férfitermészet messze kitolja a szakállat s a bajuszat, ha két-három hétig nem vágja le valaki. Az öreg még mókázik is, mert így ijeszti a feleségét:

- Mostantól kezdve én sem vágom le, Zsuzsi, hadd legyen nekem is karácsonyra ekkora.

- De mi levágtuk! - tiltakozik Ádám.

- S ma délután mégpedig! - hirdeti József.

Az öregnek több esze van, s nem áll kötélnek.

- Milyen beretvával? - kérdi.

- Mi rendessel.

- Avval, puliszkakeverővel! - kacag esziből a vénember.

A helyzet olyan, mint a vigyorgó sátánnak az arca. Ha a két legényre néznek, érzik, hogy nem kéne kacagni, de éppen azért: Zsuzsi néni is, Eszter maga is kifakad, s verik nevettükben a hasukat.

Amennyit ők derülnek, a legények annyit sötétednek.

Végre felugrik Ádám: s olyan egészen, mintha bicskát akarna elékapni, de valahogy mégis letér erről az útról, és így szól: - Adj, Eszter, egy tükröt!

Eszter tükröt ad, de a tükör is nagy szakállat mutat. Rémítő dolog! Ilyen még nem volt!

- Hát e mi dolog?! - mered Józsefre Ádám.

- Vajon mi dolog?! - mered vissza József.

Az öreg szűnik egy kicsit a kacagással.

- Jól tudtok játszani... - mondja.

A legények újból a tükörhöz folyamodnak. Kapkodják egymás kezéből a vakhátú szakállmutatót.

- Né, most még nagyobb! - fedezi fel József.

Ádám is úgy találja.

Erre gondol az öreg is egyet, szép csendesen feláll, s lábujjhegyen megindul feléjük. Úgy megy, mint a madárfészek felé, amelyben benn ül a madár. Amikor odaér, kandikálva nézi közelről a szakállt.

- Uram Jézus! - kiált fel végre.

- Maga mit uramjézusozik? - támad reá Ádám.

- Hát hogyne! - mondja az öreg. - Hiszen most is nő! Bizonisten nő, a szemem láttára, most jelenleg!

Hátrafordul, és így szól:

- Gyere, Zsuzsi, láss csodát!

Az öregasszony is odamegy, és nézi, majd felkiált:

- Haljak meg, ha nem nő! Ebben a helyben, bizonisten!

Ő is hátrafordul, és így szól:

- Gyere, Eszter, láss csodát!

Eszter is odamegy, és nézi, majd ő is felkiált:

- Bolonduljak meg, ha nem nő!

Ádám és József összenéznek. A szemük azt kérdi, hogy itt ki a bolond: ők-e vagy a házbeliek? S amint így néznék egymást, egyszerre, mint az ördög, felmekeg egy kecske az ablak alatt.

Olyan a hang, mint a vészjel.

Vagy mint a riadó.

Ádám megvillámlik, és sebes mozdulattal feltaszítja az öreget, aki még mindig a szakállát lesi.

József Zsuzsi nénit taszítja fel egy pillantás alatt.

S kirohannak mind a ketten, mint a sűrűből a vadkan. Döngésük még hallik; s az ereje oly vad, mintha romlásba vinnék az egész világot. De a nagy rendben nem történik semmi zavar. A hold most is mosolyog, a csillagok győzhetetlenül fiatalok, és illatos a végtelen éjszaka. A fákon pirosan alusznak a gyümölcsök, és a kertek tetején derű muzsikál.

Teljes dicsőségében él az Isten.

S nem lehetetlen, hogy a mókát ő csinálja.

Mert a kecske megint nincs sehol. Az előbb mekegett, a hangja még el sem hagyta a fület, s ő már nincs sehol. Sem a ház körül, sem az udvaron, sem az út felé.

Pedig Ádám és József eléggé keresik: szemmel és szívvel egyaránt.

- Én ezt alig sem szeretem - rázza az eszét megzavarodva Ádám.

- Mit? - kérdi József.

- Ezt az egészet.

- Hát mit szeretsz?

Ádám nem felel, mert azt kéne mondania, hogy a kecskét. Ilyent azonban szégyen volna kiejteni emberi szájon, s azért Józseftől szeretné hallani előbb a vallomást.

- Hát te mit szeretsz? - kérdi tehát.

- Az Isten nekem bocsássa meg - kerüli ki József is a feleletet.

Többet nem szólnak, hanem felfelé indulnak az úton. Lassan mennek s nem egymás mellett, mint máskor, hanem egyik a másik nyomában. Lógatják a fejüket, s úgy érzik, hogy két láb kevés nekik.

Mennek és kandikálnak mindenfelé.

Egy mekegésért sokat adnának.

Jó idő múlva Ádám hátrafordul, és így szól:

- Te József: nézzél meg jól engemet!

József alig néz rá, kifakad:

- Az ántiiskoláját!

- Hát olyan vagyok? - kérdi Ádám.

- Olyan biza.

- Milyen, te?

- Olyan, hogy a szakállad immár nagy, a szád csúcsosodik, a füled hegyesedik.

- Tovább ne magyarázd! - tiltja le Ádám.

- Hát mért?

- Azért, mert látom rajtad, hogy milyen lehetek.

Bizony egyformák ők.

Kecskésedik egyik úgy, mint a másik.

Szagot is árasztanak már, annyira elérték a bakság duzzadó fokát. S mindez nem tréfa dolog. Mert a tegnap vagy a délután kacagtak volna rajta, ha ilyenfélét hallanak valakiről, de így, ez a valóság, ez meggondolkoztató. Ez nagyobb dolog a halálnál is, mert eddigelé sokan meghaltak, de egyik sem kecskésedett.

Nem tudják, hogy mit vétettek ők olyan nagyot az Istennek!

- Azért nem is olyan rossz ez az állapot! - fordítja a másik oldalára József a dolgot.

- Ha úgy vesszük, nem - feleli Ádám.

Egyszer él az ember, s egyszer a kecske is. Úgy veszik tehát, ahogy jobb. Visszaemlékeznek emberi mivoltukra, és a bakszaggal betakarják. Oktalan és nevetséges az egész emberi világ. A múltba süllyed egyszerre minden, s csak úgy emlékeznek reá, mint a történelemre, amit kis kecske korukban tanultak.

Antivilág nekik az egész.

És boldogan nevetnek.

Nőni kezd a szarvuk is, és különös gyönyör járja át a testüket. Szabadsággá vált az élet! Kiáltani szeretnének az örömtől, és hirdetni, hogy többet ér a kenyérnél a rügy, a háznál a szikla, a verejtéknél a játék, a hazugságnál a döfés, és az álnok nőnél a szabad nőstény!

Összedugják a fejüket, és a boldogság énekre ösztönzi őket.

És énekelni kezdenek.

Bent a házban az emberek mekegésnek hallják.

De ők mennek az úton, és énekelnek. Teljes és tiszta szívből és olyan szépen, hogy a kecskék mindenütt megremegnek a pajtákban.

Kóborolnak és énekelnek.

Aztán lemegy a hold, és ők elvesznek a sötétben.

Így jön el a reggel.

A fény elönti a falut.

Az emberek tisztába öltöznek mind, mert vasárnap van. Kedvesek az emberek, az asszonyok és a gyermekek egyaránt. De a legkedvesebb mégis az a két bakkecske, amelyik a faluvégén, a virágos fűben szendereg heverészve. A gyapjuk selymesen fénylik a napon, és kacskaringós, gyönyörű szarvuk kivirágozva illatozik.

Mind a kettőé csupa rozmaringot hajtott.

S milyen csodálatosan megéreznek mindent az asszonyok! Mert lám, ide is eljön harangszókor egy öregebbrendű, szelíden rozmaringot szed a szép bakkecskék szarvairól, azt az imádságos könyvébe teszi, és elindul.

A templomba megy hálát adni a nyugodalmas éjszakáért.




TÜNDÉRI KECSKE

Mintának való őszi éjszaka van. Olyan, mint az igazi tudós: derűs és bölcs. Innét a kis falusi házak közül különösen megejtő. Vannak csillagok is, nevetők. S megvan a hold is; valami érdekeset láthat, mert tágra kerekedve mereng.

Képzeletemben sokan gyűlnek az egyik idétlen házacska elé, amely félrebillentette jókedvében a kalapját. Ének is hallatszik ki onnét. S tánc és muzsika.

Lakodalom van.

Egy csepp türelmet kérek, és elindulok bé a házba.

- Hová, hová? - szól utánam valaki.

- Mindjárt jövök - világosítom fel.

S csakugyan úgy is van: megkeresem hamar a vigadó apát, az ölembe veszem, és már fordulok is vissza. Viszem az öreget, mint a hold a foltot. Csintalanság, amit csinálok, de most már beléfogta s viszem.

Künn leteszem az öreget a gyülekezet előtt, és így szólok:

- Uraim: Muszka Gergely!

Senki sem mukkan, csak a szél helyett lebben meg a várakozás. Már-már érzem, hogy valahogy folytatnom kéne, de az ördög megcsiklintja az öreget, s erre megelőz: kuncog kölyök módra, és így szól:

- Ennyi urat sem láttam egy rakáson!

Egy kicsit megszeppenek, hogy csorbát talál ejteni a jó modorba, hozzá fordulok hát, és gyöngéden figyelmeztetem:

- Úgy vigyázzon, Gergely bácsi, hogy ezek az urak olvasni fogják magát!

Nem tudom, hogy mi van ebben olyan borzasztó, de az öreg megrettenve húzódik vissza a kapu mellé. Látszik az ábrázatán, hogy az akasztás nem ment még ki a divatból. De annyi haszon van a rettenetből, hogy így a kapu mellett jobban látszik a vénember. A holdfény rácsorog valósággal, és béharmatozza, mint egy viharverte nagy mezei virágot.

A haja gyér és fehér, utoljára tegnapelőtt fésülték meg a mezőn az ágak. A ruháját, ami meglehetős, a csoda még most is öli, mert hét esztendő óta most van először rajta. Az arcán friss sebek nyomai, s általában be van hálózva valami nagy csata vonalaival.

A csillagok felől jeleket veszek észre, amelyek arra intenek, hogy fogjam pártját az öregnek. Oda is megyek hozzá.

- Miért nem szól valamit? - kérdem.

- Én nem csináltam semmi rosszat - mondja.

Látom, hogy ez alkalommal nem fog semmiképpen megeredni a nyelve, pedig nagyon szerettem volna elbeszéltetni vele a tegnapelőtti történetet a fehér kecskével. Ami határozottan megérdemli a türelmet, mellyel a percek meg is áldanak engem. Gondolom tehát, hogy próbálok még egyet az öreggel: karon fogom és leültetem a kicsi padra, amelyik ott alszik barnán és bölcsen a kapu előtt. Aztán megismétlem még egyszer a kérést:

- Gergely bácsi, mondjon valami jóízűt az uraknak!

Az öreg rázza a fejét, de mintha mosolyogna.

- Hát ahhoz mit szólna, ha én mondanék el valamit maga helyett? - szorongatom tovább.

Melléje ülök, és jobb híján felveszem hát magam a beszéd fonalát:

- Igen tisztelt Gyülekezet!

Gergely bácsi, aki itt ül most mellettem, s akinek családi neve Muszka, már harminc esztendeje a jó pásztori tisztséget tölti be ebben a faluban. Őrizett ő már mindenféle állatot, az egy emberen kívül. Egész életiben jó magaviseletet tanúsított mindenki iránt. Napjait és éjszakáit, ahogy a pásztorembernél szokás, jórészt a mezőkön és az erdőkön töltötte. És mégsem csoda, hogy közben hat gyermeket nemzett, aki mind a hat erősen hasonlít hozzá. Eme hat gyermek közül jelenleg négy él, a négy közül azonban most ne beszéljünk a háromról, hanem csak a legkisebbikről, akit Terézkének hívnak, s akinek most tartják éppen a lakodalmát.

Olyan szép gyermek ez, hogy azt kimondani lehetetlen.

De volt is öröme benne Gergely bácsinak mindig. Még az úri rendbe is belépett átala, mert valahányszor Terézkére gondolt, mindig úrnak érezte magát. S hogy miért érezte úrnak magát, azt úgy magyarázta meg egyszer nekem, hogy azért, mert ő is ezt a legkisebbik gyermekét szereti a legjobban, mint az urak.

- Igaz-e, Gergely bácsi?

- Tiszta igaz - bólogat az öreg.

Így hát nem lehet csodálni, hogy nagy szegény létére is mindenképpen lakodalmat akart rendezni, amikor Terézkét repítik a házból. Ezt mindig kinyilvánította családi körben. Az öregasszony s a nagyobb gyermekek, akik már megházasodtak és férjhez mentek, sohasem ellenezték a Gergely bácsi szándékát. Csak mosolyogtak, s talán gondolták azt is, hogy addig hátha jóra fordul a világ.

A világ azonban ellenkezőleg fordult.

Megapasztották a pásztori fizetést is, pénzben és terményben egyaránt. Addig s addig szigorkodtak az évszakok, a hetek és a napok, amíg Gergely bácsinak két kecskéje maradt csupán.

Egy tarka s egy fehér.

S így érkezett el a nagy nap, amikor eljött a legény. Szép sugár legény és fiatal. Eljött egy nyár végi szagos estén, furcsa rózsák égtek a szemében s az arcán, és azt mondotta, hogy ő már nem tud tovább várni, ő már nem győzi csillapítani magát, így egyedül. Muszáj, hogy Terézkével csillapodjék, törvényes módon.

S olyan gerjedelemben volt, hogy még másnap el akarta vinni a leánykát a paphoz.

Akkor azonban közbelépett a meggondolás, és úgy határozott a család, hogy várjanak még egy kicsit.

- Mennyi az a kicsi? - tudakolta a legény.

- Egy hónap.

- Ádám óta sem telt el annyi!

Ádám nem sokat puhított a dolgon, mert az egy hónapot könyörtelenül kitűzték. Hárman szenvedték átal ezt a rengeteg időt: Gergely bácsi és a két fiatal. S nem lehet tudni, hogy a három közül melyik szenvedett többet, mert igaz, hogy a forrást is nehezen lehet eldugni, ha eljött a kiömlés ideje, de pénzt is nehéz szerezni egy pásztorembernek, ebben a világban.

Márpedig Gergely bácsi konokul megmondta mindennap:

- Inkább kiirtom az emberiséget, de Terézkének lakodalmat csinálok!

A napok teltek egymás után, de pénz nem került sehonnét. Mindenki szótlanul és félve nézte az öreget, aki egészen megcsontosodott kínjában szegény, s akinek a szemében mind fenyegetőbbre gyúltak a tüzek.

Már csak négy nap volt az esküvőig!

A család imádkozott, nehogy megbolonduljon az öreg.

A következő napon halálszagot éreztek.

Pénz sehol!

Így virradt fel az utolsó nap.

De az Isten nem hagyja el az embert.

- Ugyé, Gergely bácsi?

- Eccer-eccer! - mosolyog az öreg.

Csatajegyes bölcs arcával milyen kedvesen mosolyog! De nem is illenék az ő lelkéhez más, sem az ő megható cselekedetéhez. Mert tudják az urak, hogy mit csinált Gergely bácsi az utolsó reggelen?

Feláldozta a kecskét.

Nem a tarkát, hanem a fehéret.

Kiment pirkadatkor hozzá, a drága tejelő kecskéhez, és engedelmet kért tőle, hogy pénzt csinálhasson belőle. Egyszersmind meg is kérte arra, hogy támogassa őt ebben a szándékában, s ha valaki meg akarná venni, akkor viselkedjék úgy, hogy minél többet adjanak érte.

Vagy akármit csináljon, mert Isten után nincs másban reménység. A kecske szelíden nézte Gergely bácsit, majd bólintott szakállas, szomorú fejével.

Megígérte, hogy közre fog játszani, ahogy csak lehet.

Hálából és szeretetből megfürösztötte őt az öreg. Aztán elindultak ketten a közeli város felé. Elöl az öreg csodaváró reggeli arccal, s utána patyolatfehéren a kecske, vidáman és nagy lélekkel.

Mentek, mint Ábrahám és Izsák.

S ahogy beérkeztek volna a városba, egyszer egy nagy fehér házból vidám kacagás gyöngyözött ki az útra. Hatalmas kapuja volt a háznak, és ki volt sarokig nyitva. S odabent a tágas, füves udvaron sok-sok nagyobbacska leánygyermek játszott, s közöttük egy-egy apáca sétált, s még nagyobb vidámságra buzdítatta őket.

Isten akarta-e, vagy hogy történt, de Gergely bácsi megállt a ház előtt, hogy gyönyörködjék a dologban. A gyönyörködésből azonban nem lett semmi, mert alig állhatta meg, egyszerre megszökte magát a kecske, és béfutott gyorsan a kapun. Ott elvegyült a gyermekek között, és játszani kezdett velük. Nem volt mit tenni, utánament az öreg is. Odabent megállt, és elég sokáig engedélyezte a kecskének a játékot. Végre azonban őt is sürgetni kezdte az idő, és megfogta szépen a kecskét, hogy tovább vigye. Ekkor azonban mind rámentek a gyermekek, és úgy ellepték, mint a virágok májusban a fát.

Mind azt kiabálták, hogy nem eresztik a kecskét!

Fellázította őket egészen az öröm.

És nem eresztették a kecskét!

Összekarmolták az öreget.

Leteperték a földre.

És a vége?

Ó, az csodálatos.

Csodálatos, mert összeadták a gyermekek a pénzt, az apácák megy pótolták, és a kecske tovább játszhatott, törvényes módon.

Így teljesedett be a csoda, reményen felül. Mert nem reményen felüli dolog-é az, hogy manapság egy szegény ember annyi pénzt kap egy kecskéért, mint a legjobb régi világban?

- Igaz-é, Gergely bácsi?

- Én nem tudom, hogy mit szóljak - mosolyog az öreg.

A mosolya nem olyan, mint eddig: valami van ennek a háta mögött. De ez már a mi dolgunk lesz, a miénk, kettőnké.

Tehát el kell búcsúznom a gyülekezettől.

- A viszontlátásra, uraim!

Lassan mindenki elmegy, csak mi maradunk ketten.

- Jöjjön bé egy kicsit, szívesen látom! - kedveskedik az öreg.

A meghívást elfogadom, hiszen öröm az öreggel együtt lenni, s azonkívül mulatni is vágyom, mert tele van a szívem csodálatot erőkkel.

Elindulunk hát bé a házba, ketten egymás mellett.

- Mondja, kitől hallotta ezt a történetet? - kérdi az öreg.

- Hát nem így volt?

- Nono: én azt szeretném tudni, hogy kitől hallotta? Mert én az égvilágon ezt senkinek el nem mondtam.

Egy cseppet tusakodom, de aztán kivallom neki:

- A pap mondta, Gergely bácsi.

- A mi papunk?

- Az.

- Hát ő vajon honnan tudja?

- Onnét, hogy ő látta. Éppen bent volt a városban, s látta, amikor a kecske béfutott a zárdába.

Az öreg nem szól, csak megint mosolyog.

Bent a víg mulatság tetején odavisz engem az asztalhoz, két poharat vesz elő, és tölt az aranyszínű borból, amit a kecske árából vásárolt.

Koccintunk, és felemeljük a poharat.

Az öreg azonban huncutul mosolyog a felemelt pohárral. Kuncog is egy kicsit.

- Mondja meg már; mi van a begyiben! - szólok rá türelmetlenül.

Gergely bácsi leteszi a poharat, egészen közel hajol hozzám, és úgy súgja, mint egy vallomást:

- Tudja, minden pontosan úgy volt, ahogy a pap mondta, csakhogy... csakhogy a kecske nem oda futott be.

- Hát hova?

- Az örömlányokhoz.

Erre én is rögtön leteszem a poharat.

- S azok vették meg?

- Azok.

- S miért?

- Mert olyan fehér volt.

Nem tudom, miért, de csordultig meghatva érzem magam. Koccintunk újra, megisszuk a bort, és felcsap belőlem a hit:

- Jóra fordul a világ, Gergely bácsi!

Megragadom az öreget, és boldogan táncolunk, mint a történetben a kecske.




RÜGYEK ÉS REMÉNYSÉG

1

Bizonyos, hogy a városok teli vannak hóborttal és nyavalyákkal. Szűkiben van a pénz is, nemkülönben a reménység, hogy vajon tud-e még szebb és emberségesebb világ létesülni? Annyira hatalmat vett rajtunk már a rossz, hogy sokan a falvak felé fordulnak, és az egyszerűbb népbe vetik a hit s a reménység horgát. Mondják, hogy sok tanulságot lehet emígy szerezni, sőt némelyek állítása szerint már az Ige is megkerült a barmos emberek között.

Ezeket hallván, magam is elhatároztam, hogy ezen a tavaszon követni fogom a nép barátjának példás magaviseletét. Munkámat nem valami sátoros ünnepen kezdettem el, hanem azon a közönséges napon, amelyen évről évre az anyavárosba szokott a vidék népe seregleni, hogy ott a barmait eladja, esetleg csereberélje. Közönségesen országos baromvásárnak nevezik ezt az alkalmat.

Elég idejében megtudtam, hogy március negyedikét szenteli erre a népszokás. Kitudakoltam azt is, hogy a mi falunkban kik és minő barmokkal fognak ezen a napon az anyavárosba zarándokolni. A sok vásáros közül Barabás Mátyás keresztapámnál ütöttem a szándékommal tanyát. Egyszer azért, mert megboldogult apámnak a legjobb barátja volt, másrészt azért is, mert Mátyás keresztapám erre a vásárra egy olyan bikát akart elhajtani, akit kitiltottak a faluból.

Feltettem magamban, hogy bármi történjék is, de én Barabás Mátyást éppen úgy, mint a bikát, nyomon fogom követni. Annyira lelkiismeretesen vettem a dolgot, hogy március harmadikán este le sem feküdtem, hanem éjjel tizenkét órakor már ott lapultam keresztapám házának az ablaka alatt. Kellemesen és jó reménységben indult a munka, mert langyos és csillagos eget adott a Gondviselés ezen az éjjel, ámbár más esztendőkben ilyenkor még havas vagy legalábbis csontkutató szeles idő szokott lenni buksi székely hegyeink között. A derült éjszaka kellemét a settenkedő lágy fuvalom még fokozta, miközben a hold gyanútlan lámpája mellett figyeltem az ablakon keresztül, hogy mi történik a házban. A kezemben ott tartottam a kicsi zöld órámat, amely olyan negédesen ketyegett, mintha a kedvesem szívét tartottam volna a tenyeremen. Néztem a kisded órát, mert biztosra vettem, hogy tizenkettőkor itt valaminek történnie kell.

És csakugyan történt is!

Mert amint elérte volna a mánus boldogan a tizenkettes számot, abban a pillanatban furcsa zaj támadt bent a házban. A két ablak között a falon. Olyan volt ez a zaj, mintha valami csodálatos szerszám, ami még az ántivilágból maradhatott, ébresztőt zenebonált volna. Bárány bégetett, disznó röfögött, kecske mekegett, és kakas kukorékolt ebben a zajban, de valamennyi hang volt, az összeborulva mind beléolvadt egy komoly bikának basszusába!

Rózsákat hajtott valósággal a vérem, ahogy hallgatni kezdtem ezt a nomád éjféli riadót. De nem sokáig volt zavartalan boldog élvezetem, mert Barabás Mátyás egyszerre lelépett a felesége mellől az ágyból, odament egyenesen a két ablak között a falhoz, és így szólt:

- Ne szólj tovább, tudom a dolgot!

Azzal leakasztotta onnét a kalendáriumot, amely a baromvásár napját olyan szépen adá vala hírül a háznak és nekem. Leakasztotta, és letette az asztalra. Ott már csendesen feküdt a csodálatos ébresztő szerszám, kinyitva márciusra. Csendesen feküdt, csupán a negyediki dátum lobogott gyönyörű piros tulipán alakjában a gerendáig.

Ekkor a másik ágyból, két buksi legénykefej mellől egy pelyhedző és boldog ábrázat emelkedett fel, és így szólt:

- Édesapám, visszük-e a bikát?

Péter volt, a keresztapám nagyobbik fia.

- Ne siess, a bika reggel is bika! - mondta neki az apja, mire Péter hasra bújt megint az ágyban. Az öreg azonban nem feküdt vissza, hanem kivette a padból szép fehér ünnepi harisnyáját, gondosan felhúzta, s fel reá a csizmát, amely feketén vértezte térdig a selymes holdvilágon. Magára öltötte fekete mellényét is, s akkor kiment az istállóba.

A bika kifestett nagy szemekkel és rövid mély bömböléssel fogadta, mint egy hatalmas basa, ki a hárem sorsa felől mordul törökül egyet.

- Mi az hé, Dölyfös, hogy uralkodsz? - mondta neki keresztapám, és megvakarta két fegyveres szarva között. Aztán moslékot csinált neki törökbúza-lisztből, amelybe többféle magvas gabonát is vegyített. Amíg ezt habzsolta Dölyfös, keresztapám vakarót, kefét és puha rongyokat szedett elé, hogy azokkal fényesre takarítsa a baromvásár nagy fiát.

Tanulni lehetett volna tőle, olyan munkát végzett. De ott is érte az istállóban a hajnali harangszó. Dölyfös is gátat állított a két fülével a mély hajnali hangnak, és komoly gerjedelemén látszott, hogy emígy jóllakva bátran felvenné a harcot azzal, aki olyan tömör zengzetességgel tud szólani valahol.

Különben béke volt, tisztaság és bizalom.

Keresztapám visszament a házba, megmosdott kellőképpen, s aztán odaszólt a fiának az ágyba:

- No, most felkelhetsz, Péter!

Péter felugrott, és kinézett az ablakon.

- A hajnal illanáshoz fogott - mondta.

- Magadat tekintsd, ne a hajnalt! - intette az apja, mire Péter készülődni kezdett, s felkelt az édesanyja is, hogy reggelit adjon a két bikavezetőnek, és feltarisnyálja őket. Hamar és ügyesen puliszkát főzött, és disznóoldalast sütött hozzá. Maga nem is evett, csak az urát és a fiát nézte, hogy a jó ételhez milyen jó étvágyat adott nekik az Isten. Az öreg hamarabb végzett az evéssel, s odaszólt a fiának.

- Te még a bikát is megennéd, Péter!

- Még megeheti, ha nem tudjátok eladni - mondta az asszony, de a fiú vitézül megjegyezte:

- Olyan nincs, hogy ne tudnók eladni! Ha más nem akad, a főesperessel vetetjük meg.

Az apja feddőleg nézett rá, és azt mondta:

- Te hol tanultad az ilyen helytelen beszédet?

- Csak úgy mondtam jókedvemben - esdeklett a fiú.

- Inkább adnál hálát az Istennek, ha jóllaktál.

- Én adtam.

- Mikor, te?

- Én most, magamban.

Az öreg közelebb ment hozzá, és úgy mondta, mint egy pap:

- A hálaadás tekintetében én úgy tanítottalak volt, hogy más is hallja.

Péter nem ellenkezett, hanem a templom felé fordult, keresztet vetett, és elmondta a rövid hálaadást. Az asszony szó nélkül hallgatta végig a dolgot, s közben kenyeret, szalonnát és hagymát tarisnyált, s belé is akasztotta az eleséget a Péter nyakába.

- A bikának pakol-e valamit? - kérdezte a fiú, de azzal ki is szaladt a házból, s nagy bakkecske-ugrásokkal ment az istálló felé. Ott leakasztotta a szép kerekszemű láncot, minek két szára volt. Mire az apja megjelent, a bika már készen állott a vezetésre.

Megfogták a lánc két szárát: keresztapám jobbról, Péter pedig balról, s úgy hozták ki a bikát, mintha ezüstlakodalomra vinnék.

Künn az udvar közepén megálltak véle, hogy a ház asszonyának is legyen látványosságban része.

A völgy kacskaringós vonulatán ekkor már javában osont nyugat felé a hajnal. A csillagok vezették szelíden, és hátulról a kakasok riasztották.

Barabásné elismerte magában, hogy szép látvány egy bika, de mégsem erről szólt ebben a csiklandozó tavaszi virradásban, hanem azt mondta:

- Mátyás, osztán ne igyál sokat, ha lehet.

Keresztapám megbotránkozott a hirtelen szavakon, de birkatürelemmel válaszolt:

- Az nem most lesz, amikor én iszom. De ha már szóltál, adj ide száz lejt, hátha nem tudjuk eladni a bikát.

- Hát Péter azt mondja, hogy el tudjátok.

- Nem is ő kéri a pénzt, hanem én - mondta az öreg.

Aztán kivezették a kapun a bikát és a száz lejt.

Lent az úton megállottak egy kapu előtt, s Péter békiáltott a házba, mert úgy egyeztek volt:

- Ágoston bácsi, itt vagyunk!

Ágoston görbe hátú és tudákos ember volt, s néhány perc múlva három tehenet hajtott ki a kapun. Olyan látvány volt ez a bikának, hogy erősen kellett fogni.

- Ez megvenné, mindjárt itt a kapuban - mondta a görbe hátú.

Aztán összekötötte a három tehenet, s előrecsapta, hogy ott legelöl bandukoljanak.

Ahogy megindultak, a bikára célozva megkérdezte Ágoston:

- Mennyi ideje özvegy?

- A tegnap két hete telt - felelte keresztapám.

- Kellett is neki, hogy bika-formája legyen ismételten - vélekedett a görbe hátú, mire Péter is belévegyült, és megjegyezte:

- Úgy gondoztuk, mint egy vőlegényt.

Keresztapám a bikát megcsendesítette, és feddőleg tekintett Péterre.

- Kinek a kapujában vagyunk? - kérdezte tőle.

Úgy lenyűgözte volt Péternek minden figyelmét a bika dicsérete, hogy csak most vette észre, miszerint ott állanak a dadogó ember kapujában. Itt is kiáltani kellett, mert a dadogóval is az volt a egyezség, ami a görbe hátúval.

- Elek bácsom, itt vagyunk!

Alig kellett valamit várni, két ökör-tinó rontott ki a kapun. S utánuk kijött a dadogó is, nagy kupeckedő személy, mint Ágoston is, a görbe hátú. A kapun kívül összekötötte a két tinót, és szintén előrecsapta.

Most már mind együtt voltak, s megállás nélkül mehettek. Mentek is szép csendesen. Keresztapám komoly léptekkel és istenfélő arccal vezette egyik felől a bikát, míg másfelől Péter titokban dölyfösítette, hogy a görbe hátút és a dadogót az irigység ne hagyja nyugton, hanem járja át őket, mint a füst.

Így értek ki a faluból.

Itt egy korondi vásáros ember, nagy pálcával s gyér bajusszal s egy borztarisznyával utolérte őket. Parolázott a görbe hátúval és a dadogóval, mert a vásárokról ismerte őket. Barabás keresztapámat azonban csak megnézte s meg a bikát is, melynek a hátán már kész volt a virradat.

- Hát ezt hova vezetik, ketten is? - kérdezte.

- Ezt a vásárra, ha az Isten megsegít - felelte szelíden keresztapám.

- Eladni-e?

Péternek nem tetszett a gyér bajuszú korondi, aki ilyeneket kérdezett, s hamar így szólt:

- Nem eladni, nem!

- Hát akkor mért, kis ecsém?

- Mi azért, hogy a méhek mézet gyűjtsenek róla.

A görbe hátú és a dadogó kinevették a korondit, aki ilyen feleletet kapott. De egyrészt a Péter szava, másrészt pedig a kinevetés meg is nevelték úgy hirtelen a gyér bajuszút, hogy félretett minden mellékes viseletet, és nagy tisztelettel mondta:

- Gyönyörű szép állat, s bizonyosan vetekedni fognak érte.

A görbe hátú nem tűrhette, hogy valaki nagyobb szakértő legyen, mint ő. Rásandította bikára, és így szólt:

- Most ilyen, valamilyen lesz délután. Mert láttam én már effajta bikát eleget, s azok akármilyen erőteljesek voltak kétheti özvegység után, s kivált így jó reggel, bent a vásárban úgy megrokkantak egy fél nap alatt, hogy enmagának a nagyapja lehetett volna mindegyik.

- Hát mi baja van neki? - kérdezte a korondi.

- Ennek az égvilágon semmi - mondotta a görbe hátú -, csak éppen annyi, hogy négy évet szolgált ebben a faluban, s most az állatorvos letiltotta, mivelhogy most a saját leányai kerülnének alája, ha még tovább is itt maradna. Egyszóval ki van tiltva a mi falunkból, de még annyit megtettünk, hogy kéz alatt megreparáltuk, nehogy még ütni se legyen jó.

Erre a korondi buzgón kezdett bólogatni, és azt mondta:

- Értem, így már értem, az egészet értem...

Péter mindegyre áttekintett az apja felé, hogy nem mondana-e valami leckét ezeknek az okosoknak, de Barabás keresztapám Istennél tartotta minden békétlen dologra a véleményét. Jámborságán még jobban felbuzdult a görbe hátú, és így folytatta:

- Én még háború előtti vásáros ember vagyok, de akkor nem volt olyan merész a világ, mint manapság. Mert akkor csak egy bornyút vett az illető, aki vásárokon akart nyerekedni. Első ízben csak egy bornyút, de ugyan bátor ember kellett legyen, aki kettőt merészelt venni! Ma ellenben hogy áll a dolog? Ma úgy, hogy az illető személy, aki erre a pályára lép, nem bornyúval kezdi, hanem gyakorta egy bikával!

Az öreg Barabás erre sem szólott semmit, Péter azonban nem bírt már magával, s megjegyezte:

- Én eleget mondtam apámnak, hogy elsőbben vegyünk egy szamarat.

- S mért nem vettetek azt? - kérdezte a görbe hátú.

- Mi azért - mondta Péter -, mert apám megellenezte, s azt mondta, hogy ne bajoljunk a maga rokonjaival, nehogy meg találjon haragudni.

A görbe hátú maga is elnevette magát ezen a fordulaton, de barátjának, a dadogónak mégsem tudta megbocsátani, hogy az kacagott a legjobban.

- No pajtás - fordult is a dadogó felé -, én már huszonöt esztendeje lesem, hogy tudsz-e valamit ezen a világon, de látom, hogy azt az egyetlenegyet tudod, hogy kacagni tudsz.

Emígy beszélgetvén és tanítván egymást, vígan haladtak, és fele erővel mentek fel arra a tetőre is, amely uralkodott a környék felett. Mire fenn voltak, a távoli hegyek vállai között már a nap is felütötte tavaszi tüzes homlokát. Olyan megejtő szép tünemény volt ez, hogy az öreg Barabás egy akaratlan mozdulattal levette a kalapját, és így szólt:

- Csak egy ilyen napfelbúvásért is örökre adósok maradunk a Istennek!

Sem a görbe hátú, sem a dadogó, sem a korondi nem szólt ehhez semmit. De nem is szólhattak, mert a szólás koronáját Péter hordta a lelkében, mondván:

- Az Atya és a Fiú vezetik a napot, úgyszintén a bikát is.

Olyan lelkesítőnek találtam Péter szavait, hogy boldog pajkosságomban én is eléugrottam a keresztapám jámbor és istenfélő lelkéből, ahol elrejtőzve jöttém idáig velük. Eléugrottam, s mint egy madár, felszálltam a bika jobb szarvának a hegyibe, és onnét így kiáltotta az ősi földeken végig:

- Bújjatok ki, rügyek és reménység!

2

Fent, a bika szarván úgy elbágyasztott az öröm s ismét az anyavárosig menet a nap heve, hogy szunnyadozni jutott eszembe. Éberségemet azonban a vásártér kapujáig teljes mértékben megőriztem, nehogy valami beteg tavaszi szél vagy egyéb leskelődő veszély találja keresztapámat sikeres fiával együtt, de ne még a gyér bajuszú korondit se, valamint a két testi nyomorékot. Bent a sokadalomban aztán nyugodtan ereszkedtem pihenésre. Mosolyogva aludtam el, mert amint éppen cirógatni kezdett volna az álom, egy ügyes gazdaember jött oda, s dicsérő szavakkal így szólt, felmutatva reám:

- Igazi szép bojttal díszíté fel jobb szarván a bikát, bátya!

Még hallottam messziről dallani a Péter fiatal szavát, aztán egyébre nem emlékszem. Úgy elringatott szép puhán Dölyfös, és a bölcsődalt is úgy elorgonázták felettem az országos vásár rengeteg és különböző barmai, hogy amikor felébredtem, a nap már hagyakozott egy pirosra festett hegy tetején. Az emberek és a barmok is meggyérültek volt jócskán, s csupán a bő taposás és a gazdag állati maradék mutatta, hogy itt minő élet zajgott, míg én Ábrahám kebelében időztem.

A bika egy rozoga karóhoz volt odaakasztva a lánccal, Barabás keresztapám pedig a közelben ült egy sátor alatt. A kalapja hátracsapva, s a jobb markában egy pálinkás üveg, amely időnként úgy táncolt az asztalon, mintha vasból lett volna a talpa.

Ott ült a gyér bajuszú korondi mellette, s annak is egy másik táncos üveg szintén a jobb markában. S kettejükkel szemben ott láttam a görbe hátút és a dadogót, amint undok józansággal lesték, hogy vagy ihassanak a más pálinkájából, vagy pedig induljanak hazafelé.

Péter az apja háta megett állott, s néha menésre biztatta őt; néha pedig a bikára nézett, hogy türelme szilárd-e a rozoga karó mellett. Fájdalommal és szomorúan láttam magam is, hogy bizony bételt a görbe hátúnak a szava, mert nehezecske volt már Dölyfösnek a nagy fej, s másként is olyan megrokkanva állott, hogy az árnyékában szomorú éneket írhatott volna a próféta, Jeremiás.

Csüggesztő volt a való, de nem adtam fel a reményt, hanem leszálltam a bika szarváról, és egy kis csalafintasággal Áron vesszejévé lettem, s odabújtam a Péter jobb kezébe, hogy használni lehessen engem, amikor úgy szükséges.

Éppen abban a percben ment ez a dolog végbe, amikor Barabás keresztapám felhajtotta a maradék pálinkát, és egy fél litert kért a húsos korcsmárosnétól ismét. Ezen úgy felgerjedett Péter, aki tüzeket rejtegetett amúgy is magában, hogy megfeledkezett a fiúi tiszteletről, és a vesszővel rácsapott a pálinkás asztalra, amely rögtön darabokra bomlott, és felült a szállító szekérre magától.

A húsos korcsmárosné térdre borult Péter előtt, és úgy imádta őt, mint Betlehemben a kisdedet a szamár. Erre mindnyájan felálltak, hogy távozzanak arról a helyről, ahol nem lehet már megszokott módon tölteni az időt. Elsőnek Péter hagyta célpont nélkül a megalázkodott pálinkaárust, de a nyomában jött a két testi nyomorék is, pénzzé váltott barmaikkal a zsebükben, s jött szépen a gyér bajuszú korondi is, s nagy baráti érzelemmel támogatta keresztapámat, ki a pálinkás üveget, a nyakánál fogva, most is fogságban tartotta.

Péter eloldotta a bikát, és a láncának azt a szárát vette a kezébe, amelyikkel megismerkedett volt a reggel. Aztán megkérdezte szépen az apját:

- Hát maga meg tudja-e fogni, édesapám?

Nagyon felgerjedt az öreg, hogy a taknyos fia nemcsak a sátorozást bontotta fel, hanem még ezt is meg meri kérdezni tőle. Holott tudhatná, mint a halált, hogy ezen a világon senki sem tudja jobban megfogni a bika láncát, mint ő!

- Megfogni?! - vicsorította össze a fogát. - Hát elharapni!

Abban a percben a lánc felsikoltott, s ha a görbe hátú és a dadogó oda nem szökik vala, keresztapám kárt tett volna a láncban, mert a gyér bajuszú még biztatta is. Így azonban a két testi nyomorék megmentette a szép, kerek szemű láncot, s azt mondta az öregnek, hogy ha már nem bír magával, akkor inkább a bikával küzdjék meg, akit nem tudott eladni. Keresztapámnak sem kellett kétszer említeni, hogy micsoda hőstettet hajthat ebben a helyben végre, mert a pálinkás üveget odaadta a gyér bajuszúnak, maga pedig megragadta a bika szarvát, hogy a sok nemzés után belérontsa a díszes állatnak az orrát a földbe. Úgy látszott, hogy ezt könnyedén fogja végrehajtani, de alig szagolta meg Dölyfös a földet, keresztapámnak szárnyai lettek. Isten vigyázott azonban rá, mint a gyenge madárfiókára, mert a görbe hátú és a dadogó baj nélkül emelték fel a földről, miközben a gyér bajuszú jót apasztott a pálinkán. Péternek nagy volt az öröme, hogy sem a bika nem gyenge, sem az apjának nem lett semmi baja. Örömében fölmagasztosult, és nekilátott, hogy elrendezzen mindent. Karon fogta az apját, odavezette a bika mellé, s ahogy a friss csecsemőnek a szájába szokták tenni az emlőt, ő is úgy adta az apja kezébe a láncot, majd a pálinkát is visszaadta neki, hogy ne sírjon hazafelé az úton. Aztán a gyér bajuszút közrevétette a két testi nyomorékkal, és úgy rendelkezett, hogy azok így hármasban menjenek elöl.

Úgy is lett minden, ahogy Péter akarta.

Már-már hinni lehetett, hogy békés emberi módon fogják elhagyni a várost, de a balsors úgy rendelkezett, hogy túl a Küküllő hídján egy csúnya bihalat vezetett szembe velük egy biccentő ember. Amikor közel kerültek volna egymáshoz, a rosszféle korondi hátratekintett keresztapámra, aztán ráintett a bihalra, és így szólt:

- Né, milyen fekete.

Az öreg Barabás eleresztette rögtön a bika láncát, és odaállott a bihalas ember elejébe.

- Hó, azt a kutya mindenit! - mondta neki, és rázta a pálinkás üveget.

- Maga mit akar, atyafi? - kérdezte a másik.

A görbe hátú és a dadogó odamentek, hogy elvezessék keresztapámat a háborúság elől, de ehhez két angyal sem lett volna elegendő. Húzták tiszta szívből az öreget, s küldték tovafelé a bihalas embert, de amit az Isten elrendel ilyen alkalmakra, annak meg kell történnie.

- Magának mi baja van velem? - mondta a bihalas ember.

Nem volt elég, hogy ezt mondta nagy mérgesen, hanem az egyik kezével még megragadta a keresztapám mellén az ujjast. Úgy látszott, hogy a vérfolyás itt hamar meg fog történni, de akkor olyan csodálatos fordulat történt, ami a világ feje fölé emelte ezt a földet.

Keresztapám ugyanis elmosolyodott, majd odanyújtotta a pálinkás üveget a bihalas gazda felé, és így szólt:

- Igyál, ha magyar vagy, és legyen felettünk az Isten!

Amaz ivott s igen keresztapám is. Aztán paroláztak, és elindult ki-ki a maga útján. Sokáig nem szóltak és nem kutatták eme titkos békének az okát, de aztán a gyér bajuszú mégis megkérdezte keresztapámat:

- Tán üsmerte komám azt a bihalast?

- Együtt vesztettük el a háborút - felelte szelíden keresztapám, majd leejtette a fejét, s hát sír. Nem tudom, mit éreztek ebben az egyszerű dologban a többiek is, de azok is sírni kezdtek. Előbb a dadogó, aztán a görbe hátú s a végén még a gonosz korondi is. S bizony nem olyan oktalan az állat sem, ahogy mondani szokták, mert ő is valamit érzett eme egyöntetű sírás mélységében, szintén könnyezni kezdett.

Akkora könnyek gurultak le ősz fején, mint a dió.

Igazi fajmagyar bika volt.

Egyedül Péter ámult a könnyfakadáson, mert neki múltja nem volt, s a jövendőt pedig jóravaló ifjú nem siratja, akinek még ott van a kezében az Áron vesszeje is. Szerette is Péter ezt a vesszőt, s így a csendes bandukolás közben éppen azon gondolkozott, hogy miféle csodát művelhetne ismét ezzel a magyarok utolsó fegyverével. Éppen javában törte a fejét, amikor a szép tavaszi alkonyatban egy gyönyörű madárka repült oda, és mind körülötte röpködött, mintha leszállani és megpihenni szeretett volna. Gondolta Péter, hogy kinyújtja neki a vesszőt, hátha arra rászállana, de akkor vette ijedten észre, hogy a vessző nincs meg.

Olyant kiáltott, hogy mindnyájan megálltak, és azt nézték, hogy Péternek mi baja van. Amikor megtudták, hogy a vessző miatt van a nagy baj, a görbe hátú és a púpos még vissza is mentek egy kicsit, hátha megtalálnák valahol. De nem találták meg, pedig ott esett el az út porában, hogy felszívja az elhullatott könnyeket, s egyébként szorgalmasan mászott utánuk.

A gyér bajuszú azt mondta, hogy egy vessző miatt ne tegyenek akkora dolgot, hanem igyanak a torára, és menjenek tovább. Ezt mindnyájan elfogadták, de ahogy tovább indultak, mintha megitatták volna az ördögöt is, annyi békétlenség és veszedelem kezdte üldözni őket. S ami eddig nem történt, egyszerre rosszra fordult a bikának is az esze, mert csak ímmel-ámmal kezdett menni. Néha meg is állott, és úgy nézett széjjel, hogy abból semmi jót nem lehetett jövendölni. Aztán mégis megindult, de most a földet kezdte szagolni. Addig szagolta, amíg egyszer nyalni kezdte a poros földet, s hozzá úgy megvetette a két első lábát, hogy az egész anyaváros hiába feszült volna hátulról neki, hogy álló helyéből kimozdítsa. A görbe hátú és a dadogó odamentek, hogy mit nyalhat olyan odaadással a bika.

- Hiszen ez egy tehénpatkó! - mondta a görbe hátú.

Keresztapám elévette a bicskáját, hogy ő levágja a bikának a nyelvét, mire a korondi azt mondta, hogy csak rajta, mert ő megsüti kész jóakarattal. A görbe hátú ellenezte, hogy itt bárki is játszódjék a bika által a halállal, és egy darabocska madárlátta szalonnát vett elé, hogy az öreg Barabás inkább azt vágja ketté felbiztatott bicskájával. Közben Péter arra törekedett, hogy a bika nyelve alól ellopja valahogy a patkót, de valahányszor odahajolt volna, Dölyfös olyan bömböléseket csíráztatott a nyelve tövén, hogy attól a bömböléstől csak az utolsó kenetre tudott gondolni.

Amíg így fennakadva időztek, egy úrforma ember érte bé őket, aki valami tizenkét tehenet hajtott.

- Mit csinál az a bika? - kérdezte tőlük.

A görbe hátú is elvesztette már a türelmét, s így felelt az úrformának:

- Vakondokot keres.

A másik is járt-kelt ember lehetett, mert azt mondta vissza:

- Maga is ezenmódúlag került a világra, ugye?

- Én éppen így - szólott a görbe hátú -, de ha tudtam volna, hogy magához szerencsém lesz, eddig rég visszabújtam volna, hogy ne lássam soha.

Keresztapám nézte eddig valahogy a dolgot, és hallgatta a szót, de most egyszerre megtörte a nyakát, és odakiáltotta a tizenkét tehenesnek:

- Ölte-e meg eddig valaki magát, hé?!

- Engem néhányszor igen, s mindig maga! - szólt vissza a másik, mire keresztapám otthagyta a bikát, s futni kezdett az úrforma után, hogy megölje. De ott volt szerencsére a dadogó is, akinek éppen semmi dolga nem volt abban a percben, s így ráért, hogy az öreg Barabást visszatartsa az embergyilkolástól. Még a bikához is visszavezette, s bár a tizenkét tehenes már jól előre haladott volt, az öreg folyton rázta utána a pálinkás üveget. S ez az üvegrázás olyan veszedelmet idézett elé, ami határos volt a csodával. Mert ahogy viharzott a keresztapám kezében az üveg, a gonosz ital locsogni kezdett ki belőle, s az mind a bikának az orrára folyt. S a patkónyalást, amit ép és okos ésszel nem tudtak abbahagyatni a bikával, azt a pálinkaital abbahagyatta véle rögtön. Amikor látta a gyér bajuszú, hogy Dölyfös kész feledni a patkót, hogy a pálinkát annál inkább nyalogathassa, biztatni kezdte keresztapámat, hogy most már szántszándékkal is odaöntse az italt, ahova eddig csak a sors rendelése folytán locsogott. Az öreg is elfeledte egyszeriben, hogy mitől fosztja meg magát, s valamint a gyermek, aki hirtelen örömet talál, úgy pazarolta el ő is a bika orrára mind egy cseppig a drága italt. De nem tudta, sem a biztatók nem tudták, hogy mi megy itt végbe tulajdonképpen, mert a bika egyszerre felvetette a fejét, nagyot bődülve olyat rugaszkodott, hogy döngött alatta a föld is.

Szegény Pétert úgy a földre rántotta, hogy kétszer fordult meg a porban.

A többiek mozdulatlanul és szájtátva néztek a bika után, aki megmozgatta a földet, s már messze döngött előttük. Elsőnek a korondi kapott észbe, rámutatott a dadogóra, és elég gonoszul azt találta mondani Barabásnak:

- Ez riasztotta meg a bikát, komám!

Abban a pillanatban keresztapámat is elöntötte a vak vér, és a dadogónak úgy a fejéhez vágta az üres üveget, hogy az elterült sötéten a földön, és ijedtében a sáncba gurult. De nemhiába mondják, hogy a nyomorékok összetartanak, mert abban a percben a görbehátú is felvisított, mint a vércse, és a keresztapám torkának ugrott, hogy azt kettéharapja. Alig tapadtak össze ketten, a másik percben már bent voltak ők is a sáncban, s mire a gonosz korondi és Péter annyira tudtak menni, hogy megközelítsék őket, már keresztapám fogcsikorgatva térdepelt a görbe hátún. Ketten elhúzták nagy nehezen róla, s mivel éppen akkor érkezett oda egy falubéli lovasszekér, hamar belédobták az öreget a szekér derekába, s felugrott Péter is melléje, hogy a helyszínéről elmenekítse sebesen az apját.

A szekeres rávágott a lovakra, és úgy poroztak, mintha lakodalomba mentek volna. Nemsokára odáig értek, hogy az úrforma tehenjei között kellett már utat vágniok, de akkor meglátta Péter a bikát a tehenek között, és leugrott.

- Mit akarsz? - kérdezte a tizenkét tehenes.

- Azt akarom, hogy ez a bika a miénk - felelte Péter.

- Csak volt - mondta a másik.

- Hát azt mért mondja?

- Azért, mert megveszem.

- S mért akarja megvenni ilyen hirtelen?

- Azért, mert ilyen bikát kerestem ma is a vásáron.

- Milyen bikát?

- Ilyent, amelyik öt perc alatt két tehenet így szabadjára is eligazítson.

Péter azt felelte neki, hogy most már nem akarták eladni a bikát, de ha az uraság olyan nagyon megszerette, s az árát is megadja, akkor tartsa meg, és hajtsa haza. Az ára kilencezer, s abból ötöt adjon oda most s a többit holnap, mikor felkeresi az uraságot, hogy a bika levelét is átírassák.

Péter megkapta rögtön a pénzt s meg a nevet s a lakhelyet is, hogy másnap hova menjen. Amikor visszaült a szekérre, már aludt az apja, mintha nem is egyazon pálinkából ivott volna a bikával. Otthon sem tudták egészen éberségre hozni, úgy kellett ágyhoz támogatni és lefektetni.

Csendben és békében múlt el az éjszaka, s virradatkor Péter már talpon volt, hogy a bika ügyében útra keljen. De amint éppen indulni akart volna, hát a görbe hátú egy borjúval és a dadogó egy kecskével jönnek bé a kapun.

De mintha újra lettek volna születve.

- Hol van apád? - kérdezték.

- Még aluszik - mondta Péter.

- Költsd fel hamar!

- Hát őt mért?

- Ne sokat kérdezd, hanem költsd fel, s mondjad, hogy jöjjön ki!

Szegény Péter teli volt aggodalommal, s amikor felkeltette az apját, még egy botot is adott a kezébe, hogy szükség esetében legyen. Az öreg Barabás fel sem öltözött, hanem ahogy leszállt az ágyból, s a bottal a kezében, kilépett az ajtón. Akkor már ott állott szembe véle a görbe hátú a borjúval és a dadogó a kecskével. S mielőtt kérdezhetett is volna bármit a reggeli jövevényektől, a dadogó így szólott gyönyörű hibátlan beszéddel:

- Barabás Mátyást a jó Isten sokáig éltesse, hogy az én beszédemet egy üres pálinkás üveggel teljesen rendbe hozta, s ajándékul ezennel hoztam egy kecskét!

S ahogy befejezte a szót, a görbe hátú is nyomban így szólt:

- Barabás Mátyást a jó Isten sokáig éltesse, hogy rám térdepelt a sáncban, és olyan egyenessé tette a derekamat, mint a lénia, s ajándékul hoztam egy bornyút.

Az öreg ámulva nézett Péterre, aki mellette állott. Péter mindjárt látta, hogy az apja semmire sem emlékszik, azért így szólt hozzá:

- Édesapám, menjen bé hamar, s vegyen gúnyát magára, amikor ilyen tisztesség éri!

Azokhoz pedig, akik tegnap még nyomorékok voltak, így szólt:

- Maguk pedig tegyék bé a pajtába, amit szívesek voltak hozni, s addig én hadd hozzak egy kicsi pálinkát.

Amikor Péter visszajött a pálinkával, az öreg Barabás a két ajándékozóval együtt már a ház előtt ült a felkelő tavaszi napon. Amint elköszönték az italt és csendesen beszélgettek, nekem is eszembe jutott, hogy művelhetnék valami szép és biztató dolgot, hiszen módomban van, különösen amióta Áron vesszeje lettem. Úgy gondoltam hamarjában, hogy szebbet és biztatóbbat nem csinálhatnék, mintha példát mutatok abban, amit tegnap reggel a bika szarvának tetejéből hirdettem. Hamar felkeltem tehát az út porából, ahol az éjszakát töltöttem, és hamar odaszaladtam Barabás keresztapámékhoz. S miközben ők pálinka és napfény mellett ünnepelték a velük megtörtént egyszerű dolgokat, én is gyökeret vertem előttük, mint a jó és gonosz tudás fája.

A szemük előtt bontottam ki a rügyeimet, és hajtottam nekik reményt.




TEST ÉS LÉLEK

1

Hálistennek, jól tudok aludni, s túlságosan korán sem szoktam kelni, hacsak valami fontos ügy fel nem kelet. Az ősz elején azonban mégis úgy esett egy szombati napon, hogy korán felébredtem. Pirkadott csupán. Alighogy felfedeztem ismét a világot, sietve egy kisded és egyszerű költemény jött oda hozzám, és kezdetleges bölcsességgel azt tanácsolta nekem, hogy hamar ugorjam ki az ágyból, mert különben rossz gondolatok fognak megtámadni.

- Honnét jössz? - kérdeztem tőle.

- Én csak innét az elemi iskolából - mondta.

Egyszerre eszembe jutott, hogy itthon vagyok a falumban, ahol a betűvetést tanultam volt, s megszégyelltem magamat az együgyű kérdés miatt. Megcirógattam hát zavaromban a költemény arcát, de különben is megcirógattam volna. S azt mondtam neki, hogy csak menjen vissza bátran az elemi iskolába, mert igyekezni fogok a felkeléssel. Hazudtam azonban, mert a távozás után még sokáig hevertem. Arra gondoltam, hogy mit csinálhatnék így hajnali időben, amikor még álló délben is egyhangú és unalmas itt falun az élet. Egyéb dolgokra is szerettem volna gondolni, de a nyitott ablakon keresztül, amely a kertre szolgált, valami neszt hallottam. Mintha selyemben és bársonyban táncolt volna valaki, s melléje alig hallható boldog ének és gyenge csilingelés fodrozott. Hallgattam egy ideig ezt az angyali neszt, de aztán felkeltem, és odamentem az ablakhoz, hogy megnézzem, mi az.

A harmat hullott a kerti virágokra és a füvekre.

Engemet is úgy felfrissített, hogy bárány szerettem volna lenni, aki olyan szépen tud ugrándozni, ahogy senki. Gondoltam, nem is fekszem vissza többet, hanem felkelek. De mégis, hogy mindent elkövessek a jövendőm érdekében, egy pillanatra visszafeküdtem, majd a jobb lábamat a föld felé nyújtottam, és arra ráugrottam.

Valósággal eltitkoltam a balt, mert hallottam sokszor, hogy ez jót jelent és szerencsét, s én pedig mind a kettőt kedvelem.

Lassan öltözködtem, és friss jókedvemben olyan neszt szerettem volna én is valahogy előidézni, amilyent a harmat tudott létrehozni. Mire készen voltam, már kinyílott volt teljesen a reggel is. Nagyon boldog voltam, hogy egészséges vagyok és testileg se nyomorék. Vettem a sétapálcámat, és elindultam a mezők felé, hadd lám, miféle madarak és hogyan dalolnak. Az országút ott vezet el a falu felett, s amikor én odáig kiértem, egy öregembert vettem észre, aki a marton üldögélt. Ismertem jól az öreget, ahogy általában mindenkit ismerek a faluban. Köszöntem neki, és megkérdeztem az éjszakai nyugodalma felől. Aztán így szóltam hozzá:

- Egyébként maga ide miért üle le, János bácsi?

- Gondolkozom - felelte az öreg.

- Ugyanbiza min? - kérdeztem.

János bácsi elmutatott felfelé az országúton, és így szólt:

- Az előbb valami rabok menének el itt. Bizonyosan az úton dolgoztatják őket valahol. Két fegyveres testőrző volt velük, s azok is éppen olyan rongyosak valának, mint maguk a rabok. S én most azon gondolkozom, hogy a lélek mennyivel becsűsebb, mint a test.

- Hát ezt miből hámozta ki? - kérdeztem.

- A példa mutatja - felelte az öreg.

Leültem melléje, hadd halljam a példát. Az öreg megint felfelé mutatott az úton, és azt mondta:

- Az a két ember, aki elkíséri itt a rabokat, mit csinál? Semmi egyebet, hanem a rabokat pásztorolja, vagyis a testet. - Ezzel elmutatott a templom felé, s így folytatta: - S az a másik, aki ott lakik a templom töviben, s akit mi plébánosunknak tisztelünk, mit csinál? Semmi egyebet, hanem a lelkünket pásztorolja, igaz-e?

- Igaz - mondtam.

- S most vesse össze lám a kettőt! - folytatta az öreg.

Így magamban összevetettem, de nem szóltam semmit, hiszen szólott eléggé a példa, és megmutatta, hogy a lélek csakugyan becsűsebb a testnél. S ahogy hallgattunk mind a ketten, egyszerre arra a gondolatra jöttem, hogy elmegyek egyenesen a paphoz. Ilyen korán és egyenesen, hadd lássam őt, a lélek pásztorát, ahogy János bácsi már látta a testi pásztorokat.

Ahogy beléptem a kapun, egy legényecskét vettem észre, aki a kútból vizet húzott.

- Felkelt-e a plébános úr? - kérdeztem.

- Nem ügyeltem a kelésit - mondta a fiú.

Odamentem hozzá, elvettem tőle a vedret, a vizet belőle visszaöntöttem a kútba, és melléje így szóltam:

- Aki itt szolgál a plébános úrnál, és mégsem ügyeli az ő kelésit, az kétszer merítse meg ugyanazt a vedret.

A büntetés után megtisztulva nevetett a legényecske, s én továbbmentem. A ház bütüjénél a szakácsnét találtam meg, amint söprögetett.

- Felkelt-e a plébános úr? - kérdeztem tőle is.

- Fel szegény - felelte pityeregve.

- Hát maga mért sír?

- Majd meg tetszik tudni - válaszolta -, csak menjen fel a tornácba. De lábujjhegyen tessék menni!

Alig sem tetszett nekem a dolog, de ha már itt voltam, lábujjhegyre vettem magam, és elindultam, hogy felmenjek a tornácba. A felső lépcsőkről már észrevettem, hogy ott van a pap. Egy karosszékben ült, rossz reverendában, rossz papucsban és hajadonfőn. Szembe a nappal, amely éppen kelőben volt. A feje a tornác fáján nyugodott, két kezefején, a dereka pedig aprókat mozgott. Nem volt nehéz kitalálni, hogy sír.

- Jó reggelt, plébános úr! - köszöntem neki, mire ő felemelte egy kicsit a fejét, hogy lássa kilétemet. S miután látta, ismét visszaborult, és még jobban sírt. Közben pedig egyszer-egyszer azt mondta:

- Istenem... Istenem...

Vártam egy ideig, ha szólna valami mást is, vagy abbahagyná a sírást, de hasztalan volt. Szorultságomban én is egy széket vettem hát, leültem melléje, megborultam, ahogy ő, és szintén sírni kezdtem. Ez használt, mert a pap felemelte a fejét, és így szólt:

- Hát maga mért sír?

- Segítek magának, hogy hamarább elvégezzük - mondtam.

Isten látja a lelkemet: sem rosszat nem akartam ezzel, sem a papot bántani. De ő mégis zokon vehette tőlem a dolgot, mert felállt, a szemeit megtörölte, és sétálni kezdett a tornácon. Elég haragosan sétált. Én ültömből barátságosan néztem őt, majd arra határoztam magam, hogy kedveskedni fogok neki, mint a gyermeknek. Közel húztam hát magamhoz az üres széket, kedvesen megsimogattam a lapját, aztán meg is ütögettem egy kicsit, és meleg hízelkedéssel így szóltam:

- Üljön ide egy kicsit! Csak egy kicsit...

Kérő szavamra odaült, én pedig szeretettel néztem rá és megkérdeztem:

- S most mondja meg, hogy mért sírt?

A pap maga elé nézett és így szólt:

- Máskor is sírok. Egy idő óta. Mindennap...

Láttam és éreztem, hogy mély és komoly dolog, amit mond. Érdeklődni kezdtem, hogy többet is megtudjak. S a pap beszélni kezdett. Sajgó lélekkel és kétségbeesve mondotta el, hogy milyen rossz és megátalkodott a nép. Hatalmat vett teljesen rajta az ördög. Csalnak és hazudnak, szitkozódnak és káromkodnak, pusztítják egymást és fajtalankodnak, háborúskodnak és részegeskednek, tekintélyt nem ismernek, reá nem hallgatnak...

Vigasztalni próbáltam, és így szóltam:

- Nagy a nyomorúság, plébános úr.

Mondtam azt is neki, hogy nyúzzák az adóval őket, s büntetik mindenért egyre-másra, nem éreznek segítőt és pártfogót maguk mellett, nélkülöznek, nehezen élnek, s mindez bizony nem használ a léleknek, és rontja az erkölcsöket.

A pap szomorúan bólogatott, amikor ezeket mondtam, de nem vigasztalódott úgyszólván semmit. Sokáig nézett maga elé, majd így szólt:

- Három hét óta még gyónni sem jött senki.

Ahogy kimondta a szót, hirtelen olyan gondolatom támadt, amivel jót segítettem rajta, s nekem sem ártott.

- Dehogynem, plébános úr! - mondtam. - Hiszen én is gyónni jöttem.

Megfogta a kezemet, és úgy nézett reám, mintha végre egy bárányt talált volna a farkasok között. Hamar végbevittük a gyónást, s utána, mintha a kegyelem csakugyan megszállott volna engem, újabb segítő gondolatom támadt.

- Tudja mit, plébános úr! - mondtam. - Ha akar valami sikeres dolgot, akkor hozasson ide missziósokat, mint Afrikába! Hozasson bátran, minél hamarább! Négy-öt barátot, akik tudnak a nép nyelvén beszélni. S ne féljen, mert azok megtérengetik a tévelygő lelkeket.

A papnak felragyogott a szeme, és azt mondta:

- Milyen okos gondolat!

Abban a percben hallottuk, hogy jön a lépcsőkön felfelé valaki. Könnyű, gyors, de biztos lábakkal. Mind a ketten arrafelé fordultunk. Először fodros fekete hajat láttunk, aztán egy tiszta domború homlokot, alatta két ragyogó barna szemet, szép tavaszi szájat, majd egy karcsú és magos leány-alakot.

Mindjárt elfeledtem a gyónást és a papra néztem, hogy kacsintsak neki, de egyszerre megrökönyödtem hirtelen szándékom miatt, s csak ennyit szóltam:

- Íme, egy bárány a javából.

A pap nem fűzött semmit a szavamhoz, hanem a leány elejébe repítette a kérdést:

- Mi az, Berta? Honnét kerülsz te ide?

- A tegnap este hazajöttem a szolgálatból, plébános úr, s most elhoztam özvegy édesanyám helyett az egyházi adót.

Kedvesen nézett reám is Berta, de nekem nem szólott semmit. Én is csak elnéztem, ahogy bément egy kicsit hetykén a pap után az irodába, hogy lefizesse az egyházi adót. Megvártam, hogy kijöjjön ismét, s akkor melléje szegődtem, hogy ne menjek egyedül ezen a szép őszi reggelen. Kezet fogtam a pappal, s búcsúzóul még azt mondtam neki:

- Azért nem csúnya nép ez a székely nép.

Azután kijöttünk ketten Bertával, s hát a legényecske megint ott van a kútnál. Hamar hozzáugrottam, és megmerítettem helyette a vedret, s azt mondtam neki:

- Ha eszed lett volna, most száz vedret hoztál volna ide, s én azokat mind megmerítettem volna.

A fiú rám nézett, és azt mondta:

- Hagyja el, száz az sok!

Berta is nevetett a dolgon és a beszéden, s én boldog voltam, hogy ilyen hamar örömet tudtam szerezni neki. Künn az úton dicsérni kezdtem előtte a bíboros reggelt, majd a napra mutattam a hegy teteje felett, és azt mondottam, hogy éppen úgy jött fel az a nap ott a hegyre, ahogy ő jött volt fel a lépcsőkön a paphoz. Berta megértette, hogy milyen nagyra tisztelem őt, és szívesen jött velem arrafelé az országúton, ahol becsűsebb volt a reggel a lélek a testnél. Most ezen ismét elgondolkoztam magamban, és úgy találtam, hogy ez az igazság is ingadozik néha, mint a többi.

- Berta, maga mért éppen őszre jött haza a szolgálatból? - kérdeztem.

- Így esett jól - felelte Berta.

Ráhagytam, hogy legyen boldog véle, ha nem akarja megmondani, de én sem szólottam többet. Berta megérezte, hogy szomorúságot okozott nekem, mert jó idő múlva mégis rám nevetett, és ingerkedve kérdezte:

- Hát megmondjam-e?

- Nehogy megmondja! - feleltem.

- Azért is megmondom! - ellenkezett velem, majd elnézett messze szép barna szemével, és olyan hangon, amely éppen talált az őszhöz, így folytatta:

- Azért éppen most, mert azt álmodtam, hogy szerettem egy szép barna legényt, aki meghalt... Annak a temetésire jöttem...

Ránéztem s ő is reám.

- Bizonisten! - mondta.

Nemcsak elhittem, amit mondott, hanem a tetejébe még pacsirtát is szerettem volna fogni neki. Elgondolkoztam, hogy miképpen tudnám ezt megcsinálni, s ahogy így tusakodtam magamban, megint rájöttem, hogy a lélek mégis becsűsebb a testnél. Mert ha testileg nem is tudtam pacsirtát fogni neki, lélekkel a legszebbiket fogtam meg. Szépen megbabusgattam, és a számhoz érintettem énekes kicsi száját. Aztán odaadtam Bertának, és azt mondtam neki:

- Vigye haza, hadd legyen valakije, ha mégis meg találna halni az a barna legény.

Berta reám nézett, és én szerettem volna eltenni télire a két barna szemét, mint a diót. Aztán elment, s nekem úgy tűnt, mintha egy jázminbokorral jöttem volna idáig együtt.

Azért jázminbokorral, mert annak van olyan illata, mint a szűznek.

2

Másnap azt beszélték a templomból jövő emberek, hogy a pappal történhetett valami, s kellett is történnie, mert vidám volt és jókedvű, s a szószékről sem korholta a népet, mint máskor, hanem ellenkezőleg: még ő vigasztalt és biztatott mindenkit a jobb megélhetést és a szebb jövőt illetőleg. A misét is olyan szépen mondta, mint egy énekes madár.

A következő vasárnap pedig még nagyobb hírt hoztak az emberek, ugyancsak a templomból. Azt ugyanis, hogy a missziós barátok már útban vannak, s estére meg is érkeznek a faluba, ötnek kellett volna jönni, de mégiscsak három jön, mert másfelé is pogányodnak erősen az emberek s szűk a barát, aki alkalmas a térítésre.

Izgalom szállotta meg a falut, mintha aranyat hozók lettek volna a barátok, vagy legalábbis mézet, nagy kádakkal. Alig győzték megenni a délebédet, már készülődni is kezdtek, kivált az asszonyok és a leányok, akik úgy kegyelik a barátpapot, hogy megírnák húsvétra őket, mint a pirostojást.

Idegen városban avagy más faluban talán fittyet sem hánytam volna az efféle emberi zsongásra. Itt azonban, mintha anyám mosolygott volna, engemet is öröm szállott meg, és izgalomba borultam. Nem tudtam nyugalmamat lelni vagy töprengeni világi dolgokon. S ahogy a méh repül virágzás idején, én is olyan könnyen és kedvvel indultam a paphoz, hogy téli nehéz napokra hitet és örömet gyűjtsek róla. Éppen szerencsés időben értem oda, mert ahogy felmentem a lépcsőkön, mindjárt a legszebb látványosságban részesültem. Ott ült ugyanis a szolgáló legényecske vasárnapi ruhában, és vidám világi nótát fütyörészett; ott ült mellette a szakácsné is, szintén vasárnapi ruhában, és ugyanazt a világi nótát énekelte, amit a fiú fütyörészett. A pap pedig előttük a széles tornácon, és a füttyre és az énekre vígan járta a táncot. Ahogy meglátott engem, akkor sem hagyta abba, hanem odaugrott hozzám, és táncra kért egyenesen. Én sem kérettem magamat, hanem táncra mentem véle, és addig táncoltunk, amíg télire való örömmel bételt a lelkünk.

Akkor uzsonnát ettünk, és melléje egy-egy pohár bort is megittunk. Azután pedig ismét hazajöttem, kimentem a kertbe, és estefeléig gyümölcsöt szedtem. Majd utána a családtagokkal és a szomszédokkal együtt ismét útnak eredtem a templom felé, mert éppen elérkezett volt az ideje annak, hogy a barátok megérkezzenek, és mi fogadjuk. Dombon van a templomunk és előtte szép s alkalmas térség bárki fogadására. A falu jórészt össze volt ide már gyűlve, amikor megérkeztünk. Jobb kézről mind a férfiak, balról pedig az asszonyi nép. A pap lent az iskolakapuban állott fel s körülötte az egyházi tanácsosok.

Nagy izgalomban zsongtak az emberek, s mint az öreg gazda a ház elé, az ő szemükbe is kiült a szeretet.

Én a Berta fodros fekete haját és barna szemeit kerestem az asszonyi nép között. Hamar megtaláltam, és a két szememmel folyton körülötte zümmögtem, mint karcsú fiatal virág körül a fullánkos dongó. Most még sokkal szebbnek tetszett, mint nyolc nappal ezelőtt. Egy kicsit barnább is volt, és érettebb arra, hogy a törvényes keretek között betölthesse asszonyi hivatását. Ő is hamar észrevett engemet, és körülötte való dongásomat olyan incselkedéssel viszonozta, mint aki még járatlan a természet titkaiban.

Aztán egy hang térített magamhoz, mert valaki kiáltotta:

- Jőnek a barátok!

Odanéztem s a nyitott kapun keresztül láttam, hogy egy falusi szekér állott meg, s arról csakugyan leszállani igyekszik három barnacsuhás. A pap és az egyháztanács emberei egymással vetekedtek, hogy melyik segítsen többet és szebben nekik. Aztán a barátok megütögették a tenyerükkel a csuhát, hogy menjen szélnek róla a por, megigazították a derekukon a kötelet is, és elindultak felénk. A pap és az emberek szeretetükben a tenyerüket tartották, hogy üljenek arra a barátok, s úgy közeledjenek. Ők azonban mégis lábon jöttek és nagyon jókedvűen.

Alig tudott elmúlni az a néhány perc, amíg odaértek hozzánk. Végre azonban mégis annyira segített mindnyájunkat az Isten, hogy a két sor közé belépkedtek, s ott a középen a pap megállította őket. Ekkor egy fehér hajú és bölcs ábrázatú öreg ember lépett elő a sorból, szembekerült a három baráttal, és így köszöntötte őket:

- Főtisztelendő urak, kedves három barát! A falu engemet jelölt ki arra a tisztességre, hogy magukat illendő módon köszönteném. Mi úgy vesszük, hogy magukat a jó Isten küldte hozzánk: az a jó Isten, akinek a háború után már nemigen jutunk eszibe. Biza immár pogányok is lettünk félig-meddig, de ártatlan és árva pogányok, akiknek nincsen semmiféle fegyver a kezükben. Maguknak azonban fegyverük van, amely fegyverrel minket leigázhatnak. Legyenek hát rajta s igázzanak le, hogy mi hűségben és zúgolódás nélkül szolgálhassuk az Urat. Úgy legyen.

Erre felzúgott a nép, a közbelső barát pedig előbbre lépett, hogy szóljon ő is valamit. De abban a percben megreccsent a fejünk felett a toronyban valami, s a barát ijedten kapta oda a szemét.

- Hát az mi az ánti? - kérdezte.

- A mi rezesbandánk - felelte büszkén a pap.

Az emberek kedvesen nevettek a barát ijedtségén, majd énekelni kezdték azt a Mária-éneket, amit a rezesbanda játszott. Közben a barát ott állott a megrekedt szóval a száján, néha az emberekre nézett, de legtöbbet mégis a toronyba fel. Szép növésű és fiatal barát volt, sötétbarna haja neki, és kacagó fekete szeme. A szája is mintha mindig kacagott volna. Ahogy ott állott kedvesen pajzánkodva, én valahogy Berta felé tekintettem. Egyszerre furcsa érzések támadtak bennem, mert Berta fátyolos szemekkel nézte a barátot, s arcának forróságát messziről érezni véltem. Egyfolytában és megbabonázva nézte sokáig, aztán a lábait álltában váltogatni kezdte, majd hirtelen megfordult, utat vágott magának az asszonyok között, és a szemem elől eltűnt. Gondoltam, én is arrafelé húzódom, hadd lássam, hova tudott ellenni, de akkor a rezesbanda elhallgatott, a barát pedig felemelte a kezét, és így szólt:

- Testvérim! Emberek és asszonyok! Csak annyit mondok nektek, hogy mi nem lakodalomba jöttünk, hanem hogy hirdessük az Isten igéjét. Úgy gondolkozzatok tehát, hogy a templom örökké teli legyen, a gyóntatószék pedig úgy roskadozzék, hogy egy hét múlva mindegyik helyett mást kelljen csinálni. Aki nem értette meg, hogy mit mondtam, jelentkezzék!

Nem jelentkezett senki.

A barát kacagott és intett, hogy lehet oszladozni. Az emberek is kacagtak, aztán rágyújtottak. A leányok és az asszonyok pedig odajárultak a három baráthoz, hogy nekik kezet csókoljanak. S én közben Bertát kerestem. Amikor észrevettem, hogy ott áll leghátul az asszonyok között, s láttam azt is, hogy meg se mozdul, szépen odamentem hozzá és megkérdeztem:

- Berta, maga mért ment el arról a helyről, ahol először állott?

A lány szinte dideregve nézett rám, és így szólt:

- Úgy éreztem, mintha tűz égette volna ott a két talpamot.

Többet nem beszéltem vele, hanem hazamentem.

Másnap reggel hozzákezdtek a barátok, hogy a fehér hajú öregember mondása szerint leigázzák a népet. A figyelmük mindenre kiterjedt. Kedden délután négy órára még az ölbevaló és a nagyobbacska gyermekeket is összetereltette a fiatal barna barát. Az anyák büszkén és boldogan vitték a gyermekeket, a barát pedig a kisded Jézusról beszélt nekik, s még azt is elmondta, hogy miképpen tanult meg járni az Üdvözítő. Amikor befejezte a beszédet, körüljárta a gyermekeket, megkérdezte a nevüket, és megsimogatta őket.

Egyet meg is csókolt.

A Faludi Jánosné gyermeke volt ez: három esztendős, gyönyörű barna legényke. S hogy megcsókolta a barát, a sok közül éppen az övét, ez olyan jólesett az édesanyának, hogy másnap reggel egy verőmalacot vitt a kedves barna barátnak ajándékul. Pirosra sülve szerette a barát a malacot, és szépen megköszönte. A szakácsnénak pedig kacagva magyarázta el, hogy délebédre miképpen süsse meg, hogy ropogós legyen.

Délben királyi lakomát csaptak a malacból, s olyan bőségesen táplálkoztak belőle, hogy asztalbontás után a gyermekcsókoló barát így szólt:

- Erre muszáj sétálni egyet, mert egyébként kihasadok.

Vele ment a másik két barát is, úgyszintén a pap. Az országúton indultak el, a mezők felé. Amikor addig érkeztek volna, ahol János bácsi a lelket a testnél becsűsebbnek tartotta volt, váratlan és meg nem magyarázható dolog történt. Ugyanis a disznócsordából, amely éppen ott szedte és túrta a gyomokat az út mellett, egyszerre felütötte egy nagy malacos disznó a fejét, és futni kezdett egyenesen a barátok felé. Mire nézni kezdték, hogy vajon mért vadula meg, már közéjük röffent, és egyenesen neki a fiatal barátnak. Futás helyett szemberúgta egyszer a barát, de másodszor már nem tudott rúgni, mert a disznó marcangolva és habzó szájjal szaggatta le róla a ruhát és a lábáról a bőrt.

Rettentően tusakodtak.

A disznópásztor káromkodva futott, s a másik két barát sem a káromkodót szidta, hanem segítségére sietett. Végre megszabadult csakugyan valahogy a barát, de a lába csupa vér és csupa seb volt. Leültették az út mellé, hogy magához térjen egy kicsit, mert a verejték is belepte volt szép barna arcát. Aztán kartőn fogta két baráttársa, és elindultak visszafelé a faluba. A pap is megindult utánuk, de akkor jutott eszébe, hogy még azt sem tudják, kié a marcangoló disznó. Visszább maradt hát, és átkiáltott a pásztornak:

- Kié az a gyalázatos disznó?

- A Faludi Jánosé - felelte a pásztor.

Amikor ismét utolérte őket a pap, csendesen így szólt:

- Ennek a malacát ettük meg ma délebédre.

Nem feleltek erre semmit a barátok, mert arra gondoltak, hogy a Gondviselés útjait nem lehet kifürkészni.

És nem lehet csakugyan, mert a barátnak láza emelkedett estére. S bár másnap reggel orvost is hoztak hozzá, estére el kellett látni az utolsó kenettel.

Harmadnap reggelre pedig meghalt.

Olyan volt a falu, mintha rettentő fekete madarak feketítették volna el a hit és reménység egét a falu felett. Mindenki elment a temetésre, és mindenki sírt. A templom közelébe ástak sírt neki, bemenet balról. Oda pontosan, ahol Bertának a talpát mintha a tűz égette volna vasárnap estefelé.

Másnap ismét korán keltem, és arra a helyre mentem, ahol a lelket úgy felmagasztalta volt nekem János bácsi. Már kihajtották volt a disznócsordát is, amely tőlem nem messze szedte és túrta a gyomokat. Leültem az út szélére, és a gondolataimba merültem. Nemsokára úgy hallottam, mintha könnyű, gyors, de biztos lábakkal jönne valaki. Felnéztem, s hát Berta, aki így jött. Úgy volt öltözve, mint a barátok fogadása alkalmával, de a jobb karján egy fejsze lógott, a bal kezében pedig kukoricát hozott egy fakupában.

- Hova indult ilyen jókor, Berta? - kérdeztem.

- Volt egy rózsafám tova a templom előtt - mondta Berta -, s annak a tövét kirágta valami hörcsög, azért hozom a fejszét.

- Megyek én is magával - szóltam.

- Előbb odaadom ezt a törökbúzát - felelte, és elment a disznócsorda felé. Kicsi idő múlva utána indultam. Ahogy szép lassan mendegéltem arrafelé, láttam, hogy Berta egy nagy disznót csalogat a törökbúzával. Kicsalta egészen a csorda közül, s akkor kiöntötte elejébe a magot, hogy ropogtassa. S ahogy a disznó ropogtatni kezdte, a Berta kezében már megvillant a fejsze, s mire odaszaladtam, a disznó már ott feküdt kettőbe hasított koponyával.

- Ez rágta ki a rózsafámot - mondta Berta, és eldobta a fejszét. Aztán megigazította a ruháját és a haját, majd rám nevetett.

Nem tudtam szólani semmit, úgy dobogott a szívem. S egyszerre a pacsirta jutott eszembe, amelyet ezen a helyen a lelkemmel fogtam volt Bertának örömömben. S ahogy ez nekem eszembe jutott, a kicsi dalos madarat Berta már elő is rebbentette a kebeléből. Aztán a tenyerébe fogta, és úgy tett véle, ahogy én tettem volt: szépen megbabusgatta és a szájához érintette énekes kicsi száját.

Akkor néztem meg először és igazán, hogy milyen is a pacsirta madár.

Barna csuhája van, és kacagó szeme.




LŐRINC KÉT ALMÁJA

A csendes és szomorú szobában, mialatt az óra apró ketyegéseivel kis szegeket ver az időbe, elgondolkozom Lőrincen, az Ábel testvérin. És számba veszem, hogy vajon kik és hányan lehetnek, akik még emlékeznek reá!

Bizonyos, hogy a szabad természet madarai elsőnek tudnák elmondani, hogy a tavaly nyáron mily dallamosan fütyörészett ez a mókás fiú, amikor csúnya bottal a keziben és idős tarisnyával a vállán a város felé vette az útját. Az országút is jól emlékezhetik hosszú lábaira, melyeken könnyedén és kíméletesen tudott a világba menni. S talán nem maradna süket és szótalan sem az a borvizes ember, sem az az ájtatos asszony, akikkel ártatlan tréfát űzött volt Lőrinc az úton.

De én még a madaraknál és az országútnál is jobban emlékszem mindenre, mert az Ég megbízott volt, hogy Lőrincet mindig szemmel tartsam. Ennek a szoros felügyeletnek nemcsak gondjai voltak, hanem kárpótló örömei is. Így mindjárt a városban s a megérkezés melegiben nagy boldogsággal kellett látnom, hogy Lőrinc miképpen keresett meg egy lakatosmestert, és hogy azzal a mesterrel mily fortélyosan vétette fel magát inasnak. Volt azonban egy pont, egy kék szemű és hathatós, ahol a véleményünk nagyon megütközött. Ez pedig a mester úr tizenöt esztendős leánygyermeke volt, kire Lőrinc mindjárt úgy tekintett, mintha a mesterség alól már felszabadult volna, és nem idegenkednék attól, hogy családot alapítson. Amikor én ezt láttam, mindjárt félrehúztam Lőrincet egy sarokba, és így szóltam hozzá:

- Vigyázz, mert magosan van a gyümölcs!

Lőrinc hunyorított nekem, és azt válaszolta:

- Jó, hogy magosan van, mert legalább nem akárki tudja leszakítani!

Ennyiből is láttam, hogy nincs kivel beszélni. Hagytam tehát, hadd siessen a Lőrinc mellében a kicsi piros óra, sőt csörgessen is mindig, valahányszor látja a leányt. Hagytam azt is, hadd nyíljanak a mezei virágok, és örömük tarkaságával lakodalmat juttassanak eszébe a szerelmes fiúnak. A holdvilágot is hagytam egész nyáron keresztül, hadd tegye még csábosabbá fenn a fa tetejiben a gyümölcsöt és a kút mélyében az égi vágyakat.

Csak akkor szerettem volna szólani ismét, amikor észrevettem, hogy az első felhő megjelent a mester úr háza felett. De a szó már gyenge lett volna akkor, mint a szellő, amely kering csupán és sírdogál, mialatt új felhők tornyosulnak. Nem idéztem elé tehát semmi csetepatét, sem arra nem vetemedtem, hogy az emberiség bölcseivel nagy viharágyúkat vontassak oda, hanem egyedül a villámhárítót vizsgáltam meg, hogy alkalomadtán jól vezesse a csapkodó villámokat. S jó, hogy idejében készen voltam ezzel, mert a második hónap végin, egy hétfői nap estefelé, hirtelen eltörött a mester úr kezeiben a reszelő. Az alsó végét a földhöz vágta, a felsőt pedig az ég felé emelte, s abban a pillanatban rákiáltott Lőrincre, mint egy borzos oroszlán:

- Most te következel!

Lőrincnek volt annyi esze, hogy rögtön kiugorjék a műhely ajtaján, és onnét kérdezze meg szelíden:

- Vajon nem volna kár?

A következő percben már a kutat kerülték ketten az udvaron.

A nagy üldözésre kiugrott a leány is a házból, s mire valami történhetett volna, már ott virított az apjára borulva, mint egy rózsabokor. Lőrinc egyet sem szólt, hanem bément a műhelybe, s egy kicsi idő múlva már a bottal a kezében és a tarisnyával a vállán lépett ki onnét.

- No, adjon Isten jót, mert most félig elmegyek - mondta csendesen.

A mester úr nem értette, hogy miképpen lehet elmenni félig, és kérdő szemmel nézett Lőrincre, aki erre így szólt:

- Vagyis a dolgos kéz elmegy, de a szív ittmarad.

S már bé is tette maga után a kaput. Künn meg sem állott az úton, hanem szép leptiben mendegélni kezdett a város szíve felé. Amikor elért a barátok templomáig, ott egy legényt és egy leányt pillantott meg.

A legény mellett egy láda volt a földön, a leány mellett pedig egy kövér átalvető. Láthatólag azért tették le mind a ketten a terhet, hogy egy kicsit nyugodjanak. Lőrinc megállott mellettük, és azt kérdezte:

- Hát maguk hová mennek ilyen nagy elszánással?

A legény sorstársat láthatott a vándorfiúban, mert megtörölte a homlokát, és azt mondta:

- Botfaluba mennénk, ha tudnánk.

Erre Lőrinc megnézte jól a kéttornyú templomot, majd rátekintett az égre is, amelyen nem voltak felhők. Aztán feljebb taszította egy kicsit a kalapját, majd felragadta a ládát, és így szólt:

- No, akkor menjünk, mert vár a vonat!

A hirtelen biztatásra meg is indultak mind a hárman, de a legkönnyebben mégis a legény, mert az ő nagy ládáját Lőrinc emelte. Egy kicsit furcsa is volt a dolog, de ez nem tartott sokáig, mert Lőrinc egy csellengő szegény embert pillantott meg, akihez így szólt:

- Bácsi, ha ez a leány odaadná magának a válláról az átalvetőt, mennyiért hozná ki az állomásra?

A legény mindjárt észrevette magát, és azt mondta Lőrincnek:

- Eredj, ne hajigáld a pénzt! - s már el is vette a leánytól a terhet.

A szegény ember szomorúan nézte a dolgot, és azt mondta:

- Pedig öt lejért elvittem volna.

- No, ha el, akkor ragadja magához ezt a ládát! - válaszolta Lőrinc, s a következő percben már könnyedén büllögött elöl a leánnyal, utánuk pedig terhesen szuszogott a másik kettő.

Egy ideig nem szóltak semmit, de aztán a leány megkérdezte Lőrinctől:

- Maga volt-e még a botfalusi cukorgyárban?

Lőrinc még a színét sem látta volt sohase Botfalunak, sem a cukorgyárnak, de a tekintély kedviért mégis azt mondta:

- Nem sokszor, csak háromszor.

- Vajon kapunk-e munkát? - kérdezte megint a leány.

- Én kaptam tavaly is - mondta Lőrinc -, s még amellett két másik leánynak is szereztem.

Ismét szótlanul mentek egy darabig. Közben Lőrinc rápillantott egy-egy hegyeset a leányra. Szép barna arca volt, tizennyolc esztendősnél nem több, a termete sugár, és a járása nagyon gyönyörködtető. Mindjárt számadást is csinált Lőrinc magában: maga elé idézte a mester úr leányát, és összevette ezzel a másikkal. Rögtön nagy harc keletkezett az összeeresztésből, de Lőrinc félreállott gondolatban, és az időt kérte fel arra, hogy igazságot tegyen. Aztán mégis gyanakodni kezdett az időre, és úgy gondolta, hogy hadd lássuk: döntsön most, legalább próbaképpen, ez a jóravaló leány. Így szólott tehát hozzá:

- Most, amikor eljöttem hazulról, nem tudtam, hogy egy bizonyos dologban miképpen cselekedjem.

- Mi volt az a dolog? - kérdezte a leány.

- Hát az olyan dolog volt, ami nagyon egyszerűnek mutatkozik, de mégis sok minden kell ahhoz, hogy jó és igazságos döntés jöjjön létre. Vagyis van nekünk otthon két gyönyörű almafánk, s az idén valahogy úgy történt, hogy egyetlenegy alma termett az egyiken is és a másikon is. S most, amikor éppen el akartam jőni, hogy a botfalusi cukorgyárba távozzam, kimentem a kertbe, s az egyik almát le akartam szakasztani magamnak az útra. De amikor már ott álltam a fa alatt, akkor nem tudtam, hogy melyiket szakasszam le. Mert nem egyforma volt a két alma, hanem az egyik édes volt erősen, de jól ügyeljen, mert erősen édes volt! A másik pedig nem volt éppen olyan édes, de aztán érett, ahogy kell!

Itt Lőrinc elhallgatott, és ránézett a leányra, akit már nagyon furdalt a kíváncsiság.

- S maga melyiket szakasztotta le? - kérdezte is tőle.

Lőrinc elnevette magát, és azt felelte:

- Lám, maga mit gondol?

Erre a leány nézett vissza nagy, kutató szemmel Lőrincre, és azt mondotta:

- Mind a kettőt!

Lőrinc kacagni kezdett, majd hízelkedve dicsérte a leányt, hogy mily pontosan eltalálta a dolgot! S még azt is elárulta neki, hogy mind a két alma itt van most a tarisnyában, de itt van egyben a nagy kérdés is, hogy melyiket egye meg előbb. Mert ha meg nem eszi, akkor valaki bizonyosan el fogja lopni vagy az egyiket, vagy mind a kettőt.

A leány erre azt felelte, hogy mutassa meg Lőrinc az almákat, mert akkor ő mindjárt megmondja, hogy melyiket kéne megenni előbb. Lőrinc azt mondotta neki, hogy itt az úton nem lehet, de mihelyt alkalmatosság kerül, megmutatja a két almát. A leány ebbe beléegyezett, és nagyon boldognak látszott, hogy uralkodhatik a két alma felett, ami nem is volt a tarisnyában. Annyira jólesett neki a dolog, hogy a járása még gyönyörködtetőbb lett, a száján pedig szüntelenül virágzott a nevetés. De ezt a nagy mulatságot már nem tudta tűrni a legény sem, aki hátul egyre mérgesebben hozta a leány átalvetőjét. Előrekiáltott tehát nekik:

- Álljatok meg, hadd nyugodjunk egy kicsit!

A leány mindjárt megállott, s meg Lőrinc is. De nem sok szó esett azalatt, amíg a pihenés tartott, mert a leány tovább nevetgélt, a legény pedig hol őt, hol pedig Lőrincet nézte szúrós szemekkel.

- Nehéz, ugye, az az átalvető? - kérdezte Lőrinc, mire a legény csúfondárosan nevetett, és azt mondta:

- Ha titeket nézhetlek, hogy elöl milyen jól mulatoztok, akkor egy szamarat is el tudnék a hátamon vinni.

Lőrinc könnyedén legyintett, és azt felelte ártatlan arccal:

- Ó, az semmi, mert nekem van egy barátom, aki nemcsak a hátán tud elvinni egy szamarat, hanem benn a fejiben is!

A legény nem tudta, hogy erre mit feleljen, Lőrinc pedig ismét előreindult a leánnyal, majd kedvesen szólott vissza:

- De a legnehezebb az, amikor valaki két különböző almát visz a tarisnyában.

Ahogy ezt kimondta Lőrinc, a leány megfogta a karját, és azt mondotta, hogy siessenek, nehogy későn érkezzenek az állomásra. Hamar kiderült azonban, hogy nem a vonat miatt akart sietni, hanem azért, hogy a legényt megelőzhessék kívánat szerint. Mert amikor a távolság már elegendőnek mutatkozott, a leány odasúgta Lőrincnek:

- Maga ne mondjon ilyeneket Domokosnak, mert erősen mérges miatta!

- Hát Domokosnak hívják?

- Annak.

- S hát még? - kérdezte Lőrinc.

A leány megértette a kérdést, és azt felelte:

- Az a célja, hogy én szeressem.

Lőrinc felnézett az égre, és elsóhajtotta magát, hogy mennyire teli vannak céllal az emberek! Arra a dologra nézve pedig, hogy ő olyanokat mondott Domokosnak, azt válaszolta, hogy nem vaktában történt, hanem ugyancsak céllal! Mert van ugyan pénze neki, s öt lej pénze éppen ugyanvalóst, s az is igaz, hogy a ládát ő adta oda a szegény embernek kihozatalra, de fizetni mégis az fog, aki mérgelődik!

A leány csodálkozással és kérdőleg nézett Lőrincre, aki mosolyogva bólogatott, és azt mondta:

- Nézze csak meg!

Amikor kiértek az állomásra, s a fogadott hordár letette a ládát a földre, Lőrinc kivetette a mellét, ránézett Domokosra, és így szólt:

- Hadd fizessek ennek a szegény embernek!

Egyszerre Domokost is elöntötte a gőgösség, és azt mondotta:

- Senki se fizessen az én ládámért!

Amíg fizetett, Lőrinc rákacsintott a leányra, aki hirtelen kuncogni kezdett. Azonban hamar abbahagyta, mert Domokos olyan szemet vetett rá, mint a rendőr a helytelen emberre. Így aztán a leány is illedelmes lett, és a fizetés is megtörtént. S vehettek mindjárt jegyet is, hogy a vonatra szállhassanak, s egyéb ne legyen hátra, csak az indulás.

Csak hárman ültek egy fülkében, mégpedig a leány mellett Domokos, vélők szemben pedig Lőrinc. Az első percekben sokat gondoltak, de egyet sem szóltak. Amikor azonban megindult a vonat, s már belé is jött a száguldásba jól, akkor Lőrinc megjegyezte:

- Hárman vagyunk, ugyé!

- Látszólag hárman! - mondta Domokos, majd odafordult a leányhoz, és megkérdezte tőle: - Hát te, Zsuzsi, hogy vélekedsz?

- Én most nem vélekedem, hanem utazom - felelte Zsuzsi.

Lőrinc szerette volna tovább fújni a parázst, de bélátta a pajkos eszivel is, hogy jobb lesz barátságot létesíteni, mint a mester után ezt az erősnek mutatkozó Domokost is magára zúdítani. Egy kis hízelgéssel és sok jóízű beszéddel ez pontosan sikerült is. És akkor más hasznos dolog után láthatott. Vagyis a következő nagyobbacska állomáson leszállt a vonatról, s két gyönyörű, de nem egyforma almát vásárolt, s a két alma mellé egy körtét. Csak ő tudta, hogy ezt az utóbbit micsoda célzattal. Jól elrejtette a három gyümölcsöt, s alkalomadtán meghonosította a tarisnyában. Így már minden rendben volt, aminek eddig rendben kellett lennie, s éjfélkor bátran megérkezhettek a botfalusi állomásra.

Itt úgy határoztak, hogy reggelig időzzenek el valahogy a váróteremben, s ott csakugyan el is időztek elég jól, mert a nagy árva asztalra borulva már aludni is tudtak. A legjobban Zsuzsi aludt s utána Lőrinc. Domokos mind a kettőn túltehetett volna, ami az éjjeli természetét illette, de a féltékenység miatt az aluvást és a leskelődést felváltva folytatta.

Reggel még megmosdottak az állomás kútjánál: Domokos egyszer, s Lőrinc is egyszer, Zsuzsi pedig kétszer szorosan egymás után. Azért kellett neki kétszer mosdani, mert egyformán áhította úgy Domokos, mint Lőrinc, hogy töltsön a Zsuzsi kezire. Ahogy ezzel megvoltak, kicsomagolták a jó hazai eledelt, és reggelire bőségesen táplálkoztak. Utána aztán útnak eredtek a cukorgyár felé. Ahogy mentek nagy bizakodással, Lőrincnek folyton az ég felé járt a szeme, mintha valaki hatalmas pártfogót keresne ott. Egyben elgondolkozott az élet hirtelen fordulatain is, majd különös módon kacagni kezdett, mert az jutott eszibe, hogy ő mennyire megijedt volna attól az embertől, aki a tegnap ilyenkor azt mondta volna neki, hogy ma ilyenkor itt lesz!

- Hát neked mi esik olyan jól? - kérdezte Domokos.

- Nekem ez a könnyűség, amivel megyek - mondta Lőrinc.

Csodálkozott is a másik kettő, hogy micsoda dolog lehet ilyen messzire s olyan hosszú időre csak emígy elindulni! De aztán azt gondolták, hogy ki-ki maga tudja a legjobban az efféle dolog magyarázatát, s inkább a jövő felől kezdtek kérdezősködni.

- A tavaly miféle munkát végeztél itt? - érdeklődött Domokos.

- Én sokfélét - felelte Lőrinc.

Erre Zsuzsi is megszólalt, mondván:

- S mennyi fizetést kapott?

Lőrinc nagyot sóhajtott, és így szólt:

- Akármilyen sokat kap az ember, egy esztendő leforgása alatt úgy oda lesz, mintha semmit sem kapott volna!

Domokos is állította, hogy ez így van, és szintén nagyokat sóhajtott a láda alatt. Közben Lőrinc azon járatta az eszét, hogy vajon mit lehetne csinálni, amikor megérkeznek? Mert azt egy szikrát sem szeretné, ha a két társa, de különösen Zsuzsi megtudná, hogy ő még gondolatban sem járt itt soha az életben. Sok mindenre gondolt, amit csinálni lehetne, de határozatba mégsem tett semmit, hanem abban állapodott meg, hogy azt a madarat próbálja majd megfogni; amelyik éppen felrepül előtte.

Dobogott is nagyon a szíve, amikor beléptek a nagy kapun, a gyár udvarára. Hatalmas nagy udvar volt ez, tiszta fövenyes földdel. Jobbra és leghamarább egy nagy épület következett, amelynek rengeteg ablaka volt. Balra pedig és jó messze, ott állott a gyár, nagy kéményekkel és folytonos zúgással. Lőrinc mindjárt gondolta, hogy a jobbra levő sokablakos házban az irodák lehetnek, s azt mondotta, hogy tartsanak arrafelé. Amikor az épület felé érkeztek volna, akkor azt tanácsolta, hogy ott tegyék le a csomagokat, s várjanak egy kicsit; mert ő talán bémegyen az épületbe, és jelenteni fogja, hogy megérkeztek. A tanács okosnak látszott, s így Domokos letette a nagy ládát a földre, és Zsuzsi is le az átalvetőt. Abba a percben egy nadrágos fiú lépett oda, és megkérdezte:

- Maguk mit akarnak?

Lőrinc ránézett, s mivel látta, hogy csak valami alantosabb fiú lehet az illető, így szólt:

- Meg akarjuk koronáztatni magunkat!

Ahogy ezt kimondhatta volna, abban a pillantásban az épületből is kilépett egy kedves fiatal úr, és a nadrágos fiúnak odaszólt:

- Eredj hamar, és mondjad Bartha mérnök úrnak, hogy fáradjon ide az irodába! De repülj, mint a szél! Ott van a gépházban!

Mire a fiú megmozdult volna, vagy akár pillantott volna egyet a parancsoló fiatal úr, Lőrinc ledobta a tarisnyát és a botot a földre, s mint a villanás, úgy elszaladt a gyárépület felé.

- Miféle fiú volt ez? - kérdezte nagy csodálkozással a fiatal úr.

- A tavaly is itt dolgozott - felelte Domokos neki -, s most együtt jöttünk, éppen az előbb érkezénk meg.

Azonban sok idejük nem volt a beszélgetésre, mert Lőrinc már feltűnt, amint nagy bölcsen és a mérnök oldalán lengedezett visszafelé. S valamit beszélhetett a mérnökkel időközben, s olyan hamar, Zsuzsikáéknak csak kacsintott, s már eltűnt a két úrral együtt az épület ajtajában. Tíz perc múlva úgy jött vissza, mintha most már ő akarna elszalasztani valakit egy másik mérnök után.

- Mi van, Lőrinc? - kérdezte Domokos.

Lőrinc egy cédulát tartott a kezében, azt megnézte, mint valami szolgabíró, majd így szólt:

- Te az ötös barakkba méssz lakni, Zsuzsi pedig a hatosba. Egy-kettő!

Azt már menet közben mondotta el, hogy ő futár, és általános felvigyázó lett a gyárban. Domokos pedig kazánpucoló. Zsuzsi ellenben a süvegek mellé került. Erre nagy öröm és hálálkodás keletkezett, ami nemcsak helyénvaló volt, hanem hasznos is. Azért hasznos, mert az öröm és a hálálkodás rózsaszínű ködében Lőrinc könnyen odapártolt Zsuzsika mellé, és véle együtt eltűnt a hatos barakkban. Nem volt azonban semmi rossz szándéka neki, csupán azt a nagy kérdést akarta eldönteni végre, hogy melyik almát kéne megenni előbb!

Megvárta türelmesen, hogy Zsuzsi tegye le szépen és a helyire az átalvetőt, és hogy szusszanjon is egyet. Akkor azonban a két almát és a körtét kivette a tarisnyából, és nagy ünnepélyességgel az asztalra tette. De úgy, hogy a körte magosan és büszkén álljon a két gyönyörű alma között. S amikor ez megvolt, rámutatott a bal felőli almára, és azt mondta:

- Ez az édesebbik!

Aztán rámutatott a jobb felőli almára, és azt mondta:

- Ez az érettebbik!

- Hát a körte? - kérdezte Zsuzsi.

- Az várja a feleletet. Vagyis azt, hogy melyik almát kéne megenni előbb?

Zsuzsi megnézte jól mind a két almát, aztán sűrített ésszel elgondolkozott, majd pedig rámutatott arra, amelyik érettebb gyanánt szerepelt, és így szólt:

- Ezt!

Lőrinc felvette az almát, jóízűen beléharapott, majd csillogó szemmel azt mondotta:

- Tudni kell azt is, hogy ez az alma maga volt!

Zsuzsi egyszerre piros lett, mint a rózsa.

- Hát a másik? - kérdezte.

- Az a mester úr leánya, ahol a lakatosságot tanultam.

- S hát a körte?

- Az én vagyok! - felelte Lőrinc büszkén, mire Zsuzsinak nagyot csillant a szeme, szégyenlősen felvette a körtét, és félrefordulva enni kezdte.

Nagy gyönyörködéssel néztem őket, hogy milyen kedvesen és fiatalosan eszik a jó gyümölcsöt, majd egy óvatlan pillanatban elvettem én is a megmaradt almát. Szépen zsebembe tettem, és azt gondoltam, hogy hadd el, Lőrinc, mert jó lesz neked még ez is valamikor!




CSONT ÉS VELŐ

1

Üldögél az öreg finánc, zöld köpenyeget borított magára, és úgy szemléli a környező világot. Néha megtámadja a fiatal tavaszi szél, de nem hunyászkodik meg tőle, mert nyugdíjasságában is bátor maradt ő. Közben a lehaladó nap elárasztja kitüntetésekkel, és a serkedő föld különféle füvekkel kecsegteti, akár a nagy szarvú kosokat.

Nem volna meglepő, ha ebben a tavaszi támadásban még egy új s talán utolsó szeretőre vágynék, de csendes és kihalt benne ez a táj. Nem a világi örömökön jár az esze, hanem a világ nagy fájdalmán. Vagyis elgondolja hosszan és férfias alapossággal: íme, bárki láthatja, hogy ismét itt a tavasz, és hogy minden feléledt újra; de azt már nem gondolja bárki, hogy egyszer ennek is vége lesz, és mindennek vége, ami egyáltalában van.

- S vajon mitől és hogyan is lesz majd vége a világnak? - teszi fel magának a kérdést.

Sokat látott és tapasztalt, de erre nehezen kerül elé a felelet. Olyan nehezen, hogy az elékerülésben még Gáspár is megelőzi. Pedig Gáspárt, ha elnyeli egyszer a csűr vagy az istálló, órákig nem ereszti ki.

- Holnap szentelünk-e? - kérdi a fiú az udvar közepiből.

Az öreg jól látja Gáspárt, és hallja a szót is, de azért mégis így felel:

- Ki kiabál valahol?

Azt gondolja Gáspár, hogy a maga tizenöt esztendejével csakugyan közelebb mehet a hatvanöt esztendőhöz. Oda is megy egészen a tornác elé, és megismétli:

- Én gondolám az előbb, hogy megkérdezem János úrtól: szentelünk-e holnap valamit?

- A tavaly szenteltünk-e? - kérdi János úr.

- Mi igen, tizenkét kicsi tojást s egy perecet.

Az öreg elgondolkozik, és azt mondja:

- Olyanformán az idén is jó lesz.

Gáspár pusmog egy kicsit, majd így szól:

- Hús is kéne.

Egyezkedni kezdenek, de Gáspár nem akarja hagyni a húst. Egyre csak azt mondja, hogy öltek volt egy süldőt a télen, s annak legalább az egyik lapockája holnap reggelre a templomba kívánkozik. Addig bizonykodik az ősrégi szokásokkal és a vallási szabályokkal, amíg János úr béadja a derekát, és az egyik lapockát szentelésre felszabadítja.

Gáspár még este lehozza a hiuból a füstölt sódart, megfőzi, és egy fonott kosárba béülteti két perec közé, s pirostojásokkal rakja körül. Reggel ő az első, aki a kosárral a keziben, a húsvéti oltár előtt megjelenik. Amikor a pap megáldja és megszenteli a kosarakban rejtőző sok eledelt, fut egyenesen haza, és felkiált:

- Együnk hamar, amíg meleg!

János úr sem él levegővel, s így a szentelt elemózsia hamar az asztalra kerül. Először két tojást esznek meg fejenként, utána pedig jön a sódar, mint a derengés után a nap. János úr levág egy jó darabot belőle, és odaadja Gáspárnak, ki nemcsak a szenteléssel fáradozott, hanem négy esztendő óta minden egyéb dologban is szakadatlanul fárad.

- Elég lesz-e? - kérdi.

- Előre semmit sem lehet tudni - feleli Gáspár.

A nap már szépen feljött, és süti kettejüket a tornácon.

De egyszerre ott termik Vitéz is, a kutya. Gáspárral egyidős a szolgálatban, és határozottan részt kíván a lakomából.

János úr és Gáspár csak nézik a kutyát, de olyan versengve esznek, hogy sokáig nem tud rést ütni a szó.

- H-h-hhh! - morog már Vitéz, de hiába.

Végre Gáspár elől elfogy a hús, s akkor rátekint a kutyára. Biztatni kezdi, hogy csak morogjon és kérjen, majd maga sem restell egy kicsi morgást és egy hosszú, átható pillantást. János úr megérti a dolgot, és megint levág a sódarról egy darabot és Gáspárnak adja.

- Ez már csak elég lesz - mondja.

- Isten megtiltotta, hogy a jövőbe lássunk - feleli Gáspár.

Vitéznek most sem adnak, ami helyes lehet, ha a hús megszentelt mivoltát tekinti az ember. De akkor legalább annyit mégis mondani kéne neki, hogy most nem lehet, s hogy ebből nem lehet. Ennyit sem mondanak, hanem nézik egymást, és eszik a húst. Már látszik, hogy az egész sódarnak jót adott az Isten, mert a Gáspár számára harmadszorra is vágni kell belőle, a többit pedig János úr egyre mohóbban pusztítja.

Már guvad a szemük a nagy evésben, s az arcon és a homlokon egyre jobban duzzasztja a vér az ereket. Olyanok, mint a versenyfutók a cél előtt.

Esznek, esznek. A fogaik csattognak.

S miközben Vitéznek egyre jobban gyűl és csorog a nyála, ők már se nem látnak, se nem hallanak. A lélek elbújik a szentelt hús elöl, a test pedig egészen megittasul az oroszlános élvezettől.

Végre elfogy a hús, és felnyögnek mind a ketten, mintha bűvölet alól szabadultak volna. János úr elterpeszkedik a nyögés leple alatt, s egy lusta mozdulattal, mint aki nem is tudja, hogy mit cselekszik, odaveti a megszentelt csontot a kutyának.

Vitéz csak lebben egyet, s már rácsattannak a fogai a csontra. S akkor ismét lebben egyet, s szinte tudni sem lehet, hogy nagy fehér csillag volt-e, ami lefutott a tornácon, vagy pedig maga a kutya.

Először Gáspár ocsúdik fel, és elkiáltja magát:

- Viszi a szent csontot!

János urat olyan rémület csapja meg, hogy elfehéredik, és egyszerre leesik az a nagy erős álla. Megriadt szeme a kutya után esdekel, s közben háromszor vesz egymás után levegőt. Aztán odaszökik a tornác fájához, a két karját a magosba emeli, és úgy kiáltja:

- Fogják meg a kutyát!

Vitéz már az udvaron van, s úgy repül a kert felé, mintha nem csontot kapott volna, hanem csodálatos szárnyat. És nincsen ember a közelben sehol, aki megtéríthetné a kutyát. Csak ők vannak ketten. János úr és Gáspár.

- Vedd űzőbe! - harsan az öreg.

Gáspár leugrik a tornácról, és vágtatni kezd a kutya után.

- Élve vagy halva, de a csontot elvegyed tőle! - kiáltja utána János úr, miközben a homlokára ráfonódik a töviskoszorú, amiért így meggyalázta, bár akaratlanul, a katolikus vallást.

Gáspár nem felel vissza semmit, hanem fut késedelem nélkül, kerítéseken keresztül, tavaszi tócsákon keresztül, fut nagy iramban a kutya után. János úr ütögeti a tornác fáját, és úgy biztatja, hogy még jobban szaladjon. Aztán lassankint elveszti a szeme elől mind a kutyát, mind a fiút. Lassan visszaül a székre, és a tenyerébe hajtja a fejét.

Hallja, hogy harangoznak. Hallja, hogy énekelnek a tavaszi madarak. De neki most nem kell harangszó, sem a tavaszi madarak nem kellenek. Semmi kincs nem kell neki. Sem hatalom, sem ország, csak a megszentelt csont egyedül.

Mert konc nélkül összeomlik a világ.

2

Múlik az idő, és már itt van a dél.

János úr hiába sétál a tornácon, ülni is hiába ül, és várni is hiába vár. Már-már az a gondolat ereszt gyökeret belé, hogy a megszentelt csont kutyaáldozatot és emberáldozatot is követelt. Nem is fog most már várni többet, tökéli el később, hanem elindul ő is. De amint botot venne magához éppen, puha suppanás üti meg a fülit. Gyorsan a kerítés felé tekint, s hát Vitéz érkezett meg a kerítésen keresztül, valahonnét a mezőkről. A lábai sárosak végig, s még a gyapjáról is csorog a zavaros tavaszi lé. Különben nagyon csendes Vitéz, és meghunyászkodva várja, hogy János úr egészen a közelibe menjen.

- Hol van a csont? - kérdi az öreg.

Vitéz aprókat tekint rá, mint a bűnbánó asszony, de a csontról nem ad feleletet.

- Hol van Gáspár? - kérdi ismét az öreg.

Gáspárról sem akar tudni a kutya, hanem a kerítés mellé laposodik, és pihenésnek adja magát. János úr le nem veszi a szemét róla, hanem csak áll a bottal a keziben, és azon gondolkozik, hogy ne verje-e meg az oktalan, de okosan pislogó állatot. Végre úgy határoz, hogy bévárja előbb Gáspárt, hátha hozni találja ő a csontot. El is indul, és a kerten keresztül a mező felé tart. Künn a kert végiben, amint nagyon lassan és csöndesen menne, hát mintha valaki lapulna egy kecskerágó bokornak a tövében. Még macskásabbra fogja a járást, és úgy próbálja megközelíteni a titkos heverőt. Még közel sem ér jóformán, amikor elmosolyodik, és magában így szól:

- Hiszen ez Gáspár!

Szépen megáll és figyeli, hogy mit csinál a fiú. Látja, hogy nagyon forgat a kezében valamit, és forgatás közben erősen szemléli. Így figyelgeti egy ideig, de mivel Gáspár folytonosan csak forgatja a kezében azt a valamit, és egyebet nem csinál, megzörgeti egy kicsit az avart, s azzal egy időben elköhögi magát.

- Hát maga megkapott engem? - kérdi meglepődve Gáspár.

- Meg - feleli János úr.

- S hogy?

- Én így.

Egy cseppet fennakadnak a beszédben, de János úr közelebb húzódik, és ismét belékezd:

- Mit forgattál az előbb a kezedben?

- Én a csontot.

- Miféle csontot?

Erre már Gáspár is felül, és csodálkozva mondja:

- Ha tudtam volna, hogy ilyen hamar elfelejti, már a reggel lefekhettem volna ide.

Azzal feláll, és egy lapos csontot nyújt által János úrnak.

- Megismeri-e? - kérdi melléje.

János úr sokáig forgatja a csontot. Úgy jő neki, mintha valamivel kisebb volna, mint a reggeli. Azonkívül hasadásokat is lát rajta, valamint régiséget és földi mocskot.

- Nem hiszem, hogy az lenne - mondja végül.

- Mért nem hiszi?

- Azért, mert réginek látszik és megrongáltnak.

Gáspár már felül érzi magát nagyon.

- A reggel óta nem almáriomban volt ez a csont, hanem vonzódott, és sok viszontagságon esett keresztül. Ez magyarázza meg a vénségit, a sárosságot és a hasadásokat rajta.

János úr teli van hivő lélekkel, de azért megszemléli még egyszer a csontot, s csak aztán kérdi:

- A szájából vetted-e ki?

Gáspár fent érzi magát egészen.

- Nem a szájából - mondja -, hanem a fáról szakasztottam.

János úr megnyugszik, és boldog, hogy mégis megkerült a csont. Fel is szólítja mindjárt Gáspárt, hogy hozzon egy ásót, hadd temessék el a megszentelt csontot. Gáspár hamar megjárja az ásóért az utat, és a János úr kívánsága szerint mély gödröt készít a csontnak, nehogy Vitéz vagy más kóbor kutya ismét hozzá tudhasson jutni.

Szépen eltemetik, s attól újra kiderül a világ.

Telnek a szép tavaszi napok, de a csont nem nyughatik a sírban, hanem minden éjszaka üzen Gáspárnak. Azt üzeni neki, hogy a csontok sem mind egyformák, akár az emberek. És jaj annak, aki mégis egyformásítani akarja őket!

Kilenc nap múlva Gáspár kimegy az üzengető csonthoz, és kiássa a sírból. Ismét megvizsgálja elejétől végig, de amit a lélek hinni akar, azt folyton mardossa az ész. Leül a földre, maga elé teszi a csontot, és úgy nézi, mint a könyvet, amelyből olvas az ember. Egyik gondolat a másikat követi, míg utoljára diadalmaskodik egy nagy és egy helyes gondolat.

Elrejti szépen a csontot, és néhány nap múlva magával viszi a városba. Ott elmegy egyenesen az állatorvoshoz, és elejébe teszi a csontot.

- Ez miféle csont, nagyságos úr? - kérdi.

Az orvos megforgatja, majd ránéz Gáspárra, és így szól:

- Miért akarod tudni?

A fiú lélegzeni is alig tud már, úgy fojtogatja az izgalom.

- Ha meg nem mondja mingyárt, megbolondulok - mondja komolyan.

Az orvos ismét megvizsgálja a csontot.

- Kutyacsont - jelenti ki. - Valami kutyának a combcsontja.

Gáspár egyszeriben leül, s ahogy a székről némán nézi az orvost, megtelik könnyel a szeme.

- Ennél rosszabbat nem is mondhatott volna - panaszkodik.

Az orvos kérdezgetni próbálja, de nem kell sokat vesződni Gáspárral, mert a sok gyötrelem után, mit az üzengető csont szerzett neki, meleg bőséggel ömlik belőle a szó. Elmondja az egész történetet elejétől végig. A történet mezei részéről azt mondja, hogy a kutya nyomában találta ezt a csontot, és szinte megesküdött volna arra, hogy a szeme előtt tette le Vitéz a földre.

- Nézze meg még egyszer, hátha nem kutyacsont! - könyörög Gáspár, mire az orvos nagyítókkal is megnézi a csontot.

- Bizony kutyacsont - jelenti ki ismét.

Gáspár visszacsomagolja a mostoha csontot, és szomorúan hazafelé indul. Amíg megy, azon gondolkozik, hogy most mit cselekedjék! Arra határozza magát, hogy a valóságot János úrral is tudatni fogja, mert nem élet az, amelyet hazugság mardos. Amint hazaérkezik, egyenesen János úr elejébe járul, kiteszi előtte a csontot, és így szól:

- Itt van.

János úr nagy csodálkozással néz reá, mert a csontot már el is felejtette volt. Gáspár azonban hamar felidéz mindent, és elmondja az egész történetet. A végin egymásra néznek, és olyan megrettenve áll mind a kettő, mintha valami szörnyű veszedelem szakadt volna a világra.

- Most mit csináljunk? - kérdezi János úr.

- Kutatni kéne tovább - feleli Gáspár.

Ismét hallgatnak és remegnek a csendben. Szeretnének összebújni ketten, mint két megrettent gyermek, de csak néznek és néznek belé a világba, amely elnyelte a megszentelt csontot.

Minden olyan különös!

Ha nem volna a remény, hogy az Isten bizonyosan mozgósítani fogja összes angyalait, kicsiket és nagyokat, arkangyalokat és rendes angyalokat, hogy azok mind elinduljanak és megkeressék a megszentelt koncot - ha nem volna ez a remény, akkor menthetetlenül összeomlanék a világ.

3

Nagyon szép tavaszi hajnal kerekedik másnap, de János úr nem kel fel az ágyból.

Kilenc esztendő óta először.

- Talán beteg a tekintetes úr? - kérdezi Gáspár.

Az öreg nem szól, csak a fejével int, hogy nem beteg ő. Gáspár nem is kínozza tovább, hogy beszélne a bajáról, hanem odaveszi a botot, és az ágyhoz támasztja.

- Ezzel mit akarsz mondani? - kérdezte János úr.

- Én azt, hogy jöjjön el velem, s járjuk meg magunkat a mezőn.

Az öreg azt feleli, hogy a mezei járkálásról a mai napra letesz, ellenben Gáspár vegye maga mellé a kutyát, és induljon el abba az irányba, ahol már jártak volt mind a ketten.

- S ott mit csináljak, abban az irányban? - kérdezi Gáspár.

János úr megvakarja sárguló fejét, és azt mondja:

- A kutya hadd szaglásszon, hátha kapna valamit.

- S az én szemem is járjon, ugye? - fűzi Gáspár.

- Bizony, az nem ártana.

Így kerülgetik mind a ketten a csontot, de azért jól megértik egymást. Gáspár el is megy szépen, jártatja fürgén a szemit, és szaglásztatja a kutyát.

- Valamit találtatok-e? - kérdezi János úr, amikor estefelé hazajönnek.

Gáspár öt darab csontot vesz elé a tarisznyából, és sorra mind az ötöt megmutatja az öregnek. János úr félrehúzatja még a függönyt is, hogy jobban meg tudja szemlélni a csontokat. Tetszik neki mindegyik, de az ötödik különösen.

- Ennek a formája nagyon tetszetős - mondja.

Gáspár is úgy találja, hogy ez az ötödik nagyon húsvéti formát mutat, s éppen azért kijelenti, hogy nem is vegyíti a többivel össze, hanem külön teszi, hátha meg van szentelve.

Másnap is elmegy a kutyával, és ismét csontokkal tér vissza. Ezek között is találnak vigasztaló formát, amit ismét külön tesz Gáspár. Aztán így folyik ez a kutatás kilenc napon keresztül. Akkor már egy zsák teli van csontokkal, s nem is élnek egyébként, csupán a vizsgálódásnak. A tizenkettedik napon ismét azt találja ki Gáspár, hogy nem ártana, ha megint elmenne az állatorvoshoz, és vinné magával a zsákot is. Az öreg helyesli a tervet, és Gáspár elmegy haladék nélkül a tudóshoz.

Este nagyon víg ábrázattal érkezik vissza, és egyenesen a János úr ágyához kanyarodik.

- Jó hírt hoztam - szól.

Az öreg csak bólint.

- Három lapockacsontot talált az állatorvos - fűzi tovább Gáspár. - Három disznócsontot. S a három közül akármelyik lehet az a bizonyos húsvéti.

János úr most sem szól, hanem csak bólogat.

- Fáj valamije? - kérdezi a fiú.

Ismét bólogat.

Gáspár leteszi a nagy zsákot az ágy mellé, a három lapockacsontot pedig külön és papirosba csomagolva az asztalra helyezi. Aztán odaül az ágy mellé, és meg sem mozdul. Elnézi sokszor és hosszan az öreget, aki egyre sárgul, és egyre szűkebben veszi a lélegzetet.

Már éjfélre jár az idő, amikor János úr odakéreti ismét a három csontot. Sokáig nézegeti azokat, majd visszaadja Gáspárnak, és így szól:

- Nem lehet eldönteni.

- Mit, tekintetes úr?

- Azt, hogy melyik a húsvéti.

Gáspár is hallgat, mert csakugyan nem lehet eldönteni.

- Lehet, hogy nincs is a három között - mondja később ismét az öreg.

Utána újból csend ereszkedik közéjük. Majd hajnal felé hirtelen felemeli János úr a fejét, és int Gáspárnak, hogy hajoljon közelebb. Akkor nehéz szavakkal azt hagyakozza neki, hogy a csontokat is mind tegye Gáspár majd a koporsójába, mert ő addig sem a földben, sem a másvilágon nyugodni nem tud, amíg azt a húsvéti csontot meg nem találja.

- A kutyát is temesd közel hozzám - mondja végül.

- A kutyát, miért? - kérdezi Gáspár.

- Hátha megette, azért! - feleli János úr.

Többet egyet sem szól.

Még él egy napig, de akkor búcsút mond a világnak.

Gáspár úgy cselekszik, ahogy a megboldogult kívánta volt: a csontokat mind a János úr koporsójába teszi, majd egy fél év múlva a közelibe temeti a kutyát is.

Azok nyugodtan feküsznek lent a földben, és soha nem üzenik, hogy csakugyan ott van-e a megszentelt csont, vagy valahol máshol várakozik.

Soha nem szólnak.

És nem üzennek soha semmit.

Pedig Gáspár gyakran kijár a sírhoz, és órák hosszat üldögél ott, hogy valami bizonyossághoz jusson.

Mindent odaadna, csakhogy tudhassa a bizonyosságot!

Gyötrődik és szomjuhozik. Lángol és eped.

Mert az igazat akarja tudni!

És a rettentő vágyban lassankint egészen átváltozik. Leveti emberi formáját. Kitisztul és megújul, mint a fény, amely összeköti az eget a földdel. Megnyúl és kifeszül, mint egy húr. Megnyúl és kifeszül, és felveszi örök formáját.

Ott vibrál állandó szomjúságban a János úr sírja és a csillagok között. Körülötte változnak a népek, nyelvek születnek, és új hegyek keletkeznek.

Minden változik, csak ő változatlan, aki tudni akarja: hol van az elveszett konc!

Mert ő a velő.




Hátra Kezdőlap Előre