Szigeti főmérnök teljesen eltévedt az életben. Rangja, magas fizetése, társadalmi fokozott megbecsültetése jelentőségnélkülivé, észrevétlenné váltak előtte. Érezte, hogy a nagy veszteséget soha, senki nem tudja pótolni. Valóságos gépemberré vált. A legnagyobb fontossággal végezte ugyan munkáját, de a lelkét állandóan őrölte az eltévelyedettség - gyakran minden gondolatnélküli - sötét nyomottsága.

Gondolkodás nélkül és jóleső könnyen engedett az öreg tisztelendő atya kérésének, hiszen úgy szerette Évikét az öreg tisztelendő atya is, meg a jólelkű Örzse néni is. A gyárban egy szobát kért és azt rendezte be magának állandó tartózkodási helyül. A lakást felmondotta. A bútorokat közraktárba helyezte... Ki tudja meddig?... - És üresen maradt a kis villa! De ugyan ki szeretett volna tovább lakni abban a lakásban, ahol annyi fájó emlék és olyan kínzó megpróbáltatások, keserves emléke lihegett még a falakról is...

Minden nap megjelent Szigeti főmérnök a plébánián és vitte, vitte a cukrokat, játékokat egyetlen kis árvájának. Csaknem mindig a tisztelendő bácsi ölében, vagy közelében találta picinyét a fájós szívű édesapa, s a kis Culi kutya mindig körülötte, mindig körülcsaholta, valahányszor megjelent.

* * *

Az el nem sírhatott könnyek vésték, marták Komáromy báró lelkét. Annyira kész lett volna a szomorú koporsó előtt térdreomolni és imábakulcsolt kezekkel kérni a halott bocsánatát, s az önvádlás keserves kínjait könnyárban úsztatni, de nem lehetett!... Nem lehetett!... Kisfia kezét fogva, csak távol állhatott meg a koporsótól, mert ő csak a gyár képviseletében jelent meg őszinte részvétből! ...Pedighát! ...Dehogy a gyárért! ...Dehogy a gyárért! ...A saját keservét, a saját gyötrelmét, a saját gyászát hozta el a szomorú báró, hogy könnyes gyászlepelként odaterítse a szomorú koporsó elé.

Most is így válaszolt a Riviérán szórakozó felesége táviratára:

- Ha jól érzed magad, Erzsébet, csak maradj egész nyugodtan. Egy hónap múlva majd én is megyek Addig ne jöjj haza. Lehet, hogy hosszabb ideig veletek maradok.

A jólsikerült fényképet naponta, Isten tudja hányszor elővette és nézte... nézte... és szemein keresztül szívta magába a gyötrelmes szenvedést. A képen a galambok, a kis Évike és még Valaki ragyogott a virágok között... Gazdagsága, előkelősége súlyos teherként nehezedett most a lelkére, mert szeretett volna most inas, szobalány, szakácsnő és mindenki nélkül, inkább szegényen, elhagyottan élni, hogy legalább a drága képet kitehetné az asztal közepére és körülhalmozhatná a legszebb virágokkal... Azután... - kezében a legszebb csokrokkal - naponkint vándorolhatna ki ahhoz a kis sírhoz, amely sír... De nem lehetett!... Nem lehetett!... Csak titkon mindent!... És csak lélekben mindent!...

A halott fényképét a virágok között, megismerné az inas!... Naponkint újuló idegen csokor a sír felett, gyászában bántaná meg az itthagyottat! Nem lehetett!... Nem lehetett!... Szenvedő lelke addig kereste, míg megtalálta, hogy, hogyan enyhítse lelkébefojtott fájdalmát:

Fekete lovakkal »sétakocsizott« naponkint a bánatos báró. Az irány mindig egy volt: a temető mellett vezető országút!... S mikor a drága sír irányába ért, szemei - mint egykor az emeleti ablakból - odatapadtak a fájdalom irányára, a keze lassú mozdulattal a zsebébe süllyedt és kivett egy szál, frissentépett virágot... Egy félve előtört könnyel ajkához vitte, megcsókolta s aztán... - képzeletben a drága sírra, de így... csak - a másik zsebébe rejtette, fájó érzéssel.

Ezt az utat rótta, naponkint. Mindig más virággal, de ugyanazon fájdalommal, ugyanazon kínnal. Otthon egy vázába gyűjtötte temetőtjárt virágait,... mintha csak az »Ő« sírján nyíltak volna, mintha csak »Ő« küldte volna... Pedig hát!... Pedig hát!...

* * *

Dehogy is hagynák el, vasárnap délután!... És mennek,... gyalog... mindhárman... a temetőbe. Középen Évike, nagy virágcsokorral picike kezében, »anyuta« sírjára. Egyik oldalon a tisztelendő atya, másik oldalon apuka.

Komáromy báró most hazafelé tartott kálváriaútjáról és találkozott a szomorú kis csapattal.

A gyermekszem mindent meglát... és Évike megszólalt:

- Nézsd aputám!... A Pistuta aputája!... - És három kalap mélyen megemelkedett... Azután haladt a kis csapat a sír felé... A báró pedig eggyel több virágszálra nézett az íróasztalon.

* * *

A jó öreg tisztelendő atya a legmelegebb lélekkel szolgálta keresztje szentségére tett fogadalmát. Mindene volt Évikének! Egész nap vele foglalkozott, mert úgy érezte, hogy a templomban teljesített szolgálata csak úgy lehet teljes és tökéletes. Labdát gurított neki és játszott vele! Mesélt neki és kacagtatta. A szőnyegre ült a reverendás, öreg jószív és babaruhát varrt a csöppnyi örülőnek.

Megszokta, megszerette, lelkébefogadta már Évike is a jó öreg tisztelendő atyát. A »tisztelendő atyám« hosszú lett volna még a csöppnyi ajakra, s az okos kis gyermekelme lerövidítette, de egyúttal meg is édesítette a két szót és »atyutám« lett a »tisztelendő atyám«-ból.

- Atyutám!... én is átmegyet a tempomba!... - hangzott egyik vasárnap reggelén Évike ajakáról.

- Gyere, édes gyermekem!... Gyere! - És kimondhatatlan boldogság járta át az öreg pap lelkét.

Örzse néni ünneplő gyászába öltöztette Évikét és már vezette is kis, lelkébefogadottját a tisztelendő atya, a templomba.

- Én visem azs imatönyvet, atyutám!... - És a picilány, nagy imakönyvvel a kezében, haladt a templomba, atyutája kezén.

- A hívek számára szolgáló padsor előtt egy hosszú, alacsony lóca volt a templomban, gyermekek számára.

- Ide ülj le Évikém! Erre a szép kis padra! Én meg majd ott ülök. Azután felmegyek oda, de mindig nézlek. Ne félj, nem bánt itt senki. Majd énekelünk is, nagyon szép lesz!

Úgy festett a pici leány a kis padon, a templomnyi tömeg előtt, mint a nagyok hosszú imája mellett, egy bájos, rövid kis könyörgés.

Mikor az öreg tisztelendő atya, lassú léptekkel felemelkedett a szószék magasságába, gondos tekintete elsősorban is leszállott a kispadon egyedül templomozó, gyászruhás csöppségre...

Évike kis kezei imábakulcsoltan pihentek csöppnyi ölében és égitisztaságú, ártatlan tekintete csillagként ragyogott fel a szószék magasságába, »atyuta« arcára.

Az öreg pap lelkébe fokozódott mértékben megfájdult most a gyászruhás kislány egyedülléte és úgy érezte, hogy öreg lelke felemelően fájdalmas igézet hatása alá került. Lelki szemei előtt megjelent az Örökútra készülő édesanya, aki őt, könyörgő tekintettel a szószék magasságába küldötte, hogy ott tartsa magasra a szent keresztet és úgy védje meg az anyákat.

És az öreg, megigézett lelkű pap nem az előre elgondolt prédikációjába kezdett, hanem a gyermekről, a gyermekáldásról és a testvérnélküliség keserveiről zengett a magasszárnyalású prédikáció az öreg pap ajkáról:

- És ti, testvéreim, akiket az Isten bölcsessége mellett alkotó természet az anyaságra alkotott, ne fukarkodjatok a dicső elhivatottság szolgálatában, mert az, az Isten igazi szolgálata. Az Isten akaratához hozzá ne nyúljatok egyetlen ujjal sem! Anyaságtok szent templomának egyetlen tégláját se dobjátok ki lelketekből, mert nem tudhatjátok, hogy melyik tégla a szent oltár téglája! Anyaságotok virágzó fájának egyetlen bimbóját se zúzzátok porrá, mert nem tudhatjátok, nem szent virág fakad-e öletekben. Anyák! Édesanyák! Ne hagyjátok testvér nélkül gyermeketeket! Tudjátok-e, hogy szörnyű sorsok várhatnak az egyetlenekre! Szülők, gondviselők, szerető szívek és azok, akiket előbb küldött az isteni végzet a földi életre, ma még szülői csókot lehelhetünk a hamvas orcákra; ma még ölelő karjainkba fogadjuk az ölünkbefutókat; ma még talán életünket is feláldoznánk a piciny ártatlanért, de ki tudja, ...holnap nem sárgult falevélként hullunk-e alá az élet fájáról. Egyönket ma, másonkat holnap seperhet el a vihar és!... »Ki vezetgeti, míg kicsiny lesz?... Ki vezetgeti... ha majd nagyobb lesz?... Kihez fordul... ha majd baja lesz?... Híveim!... Az Ég magas!... Lelkünk hiába kiáltoz majd!... Túlvilágról földi lényig nem hangzik a szó!... A lelkünk, tudjuk, élni fog tovább és látnunk kell az árva egyetlent, amint testvér nélkül, egyedül bolyong!«

Az öreg pap úgy érezte most, hogy nincs egyedül a szószék magasságában, hanem ott van felette egy édesanya elszállt lelke, aki súgja öreg nyelvére, az égi üzeneteket. Ugyanazokat, amelyeket nem is olyan régen, fájdalmas aggodalmak között a betegágyból rebegett felé, mert szenvedő lelke megálmodta, megsejtette testvér nélkül hagyott csöppnyi magzatának kínterhes jövőjét.

Szeretett volna most az ihletett lelkű öreg pap fiatalos gyorsasággal lefutni a szószék magasságából és ölébekapni a gyászbanülő csöppséget, hogy szomorú példaként felemelje az oltár előtt és kiolthatatlanul beleprédikálja az anyák lelkébe, hogy mentsék meg gyermeküket a szörnyű jövendőtől és mentsék meg saját lelküket a túlvilági gyötrelmes szenvedésektől.

Szokatlan áhítat és titokban elszállt sóhajok töltötték meg a templomot. Anyák és anyajelöltek könnyes szemekkel keresztet vetettek szivök elé s ez a kereszt szent záloga volt az Isten előtt tett fogadalomnak.

Évikét, a szokatlan egyedüllét elnyomta a kis padon. Kicsiny feje oldalra billent és elaludt. Néha-néha boldog mosolyok ragyogtak az arcán. Bizonyára a szószék magasságában megjelent édesanyalélek leszállott piciny egyetlenéhez is és ki tudja, mivel örvendeztette meg az álombaboldogultat.

Halk melódiával szólalt meg az orgona, mintha vigyázva költögetné a csöppnyi egyetlent.

Mikor az öreg tisztelendő atya megfogta Évike kis kezét, így szólott:

- Atyutám! Ne menjünt méd! De jó vót itt! Anyutám medcsótolt! - S azután szomorúan ballagott a templomból kifelé, a szótlanul maradt öreg pap kezén.

A kis kutya a plébánia kapujában várta Évikét s boldogan ugrándozott, mikor hazaértek.

Évike felkapta kiskutyáját és ujságolta neki:

- Bizsony! Tis tutyám! De sép vót ám a tempomba! Méd muzsita is vót! Bizsony! Tis tutyám!

Komáromy báró számára szörnyűséges szomszédság lett az üresen álló kis villa megnémult világa. Az emeleti szobák elárvultak a nagy villában. Az ablakok mélyen lefüggönyözve szorosra becsukták szemeiket, nehogy egy kíméletlen napsugár fájó emléket vihessen a szomorú nagyúrnak, az elárvult kis villa bántó csendességéből.

Íróasztaláról egy csokorba szedte drága virágait a bánatos báró. Fehérselyem szalaggal átkötötte, fehérselyem papírba betakarta és könnyes szemekkel íróasztalába helyezte őket, abba a fiókba, amelyben végrendeletét őrizte. Reáhelyezett egy névjegyet és ezt írta rá:

»Édes gyermekeim! Ha meghalok, ezt a kis csokrot adjátok a kezembe, hogy a szívemmel együtt porladjon el.«

Azután rendelkezett, csomagolt és a felesége után utazott. El innen! El!... Akárhová!... - Nem bírta tovább, az üres kis villa szörnyű kínzásait...

* * *

Következett a budapesti, nagy, nemzetközi, katonai repülőverseny és az egész világ szakköreinek élénk érdeklődése mellett már folytak is az előkészületek. Minden állam a legjava erőket szemelte ki a nemes küzdelemre.

Szigeti főmérnök pilótafőhadnagy is megkapta már a behívóparancsot. Egyébként talán, kis kényelmetlenségérzet futott át az agyán, mert mégis csak rendzavarást okoz a polgári élet oly fontos állomásán posztoló embernek, de most nem törődött vele!... Ment!... Ment!... Mint akinek minden mindegy és már semmi sem fontos.

Bevonulása előtti napon, először elment kisleányához, szokatlanul nagy csomagokkal a kezében. Azokban cukrot, játékokat, ajándékokat vitt kicsiny árvájának. Onnan pedig kiment - most egyedül - a temetőbe. Szokatlanul fájdalmas volt most elbúcsúzni kisleányától és kimondhatatlanul fájt most a lelke, ott kint, a sírnál. - A tisztelendő atya a kapuig kísérte a fájószívű édesapát s ott karjára vette Évikét és úgy integettek a távozó édesapa után. Ezerszer visszanézett most Szigeti főmérnök kisleányára s ezerszer visszanézett a lassan elhagyott sírra...

* * *

Komáromy báró a Riviérát most hangulatnélküli üres világnak találta. A körülötte zajgó hangulat, jókedv, kacagás, a lármás dzsessz, mind-mind porrázúzódott az ő süketté vált lelkének fájdalomkínjain. Üres hiábavalóságnak és komolytalan ledérségnek látott most mindent, ami - talán még nem is olyan régen - lelkének egész világát többé-kevésbé kellemesen elfoglalta és jólesően megtöltötte.

- De tulajdonképpen mi a bajod Géza? - fordult egyik napon a báró felé a felesége.

- Semmi, kedvesem. Igen sok dolgom volt az utóbbi időben, míg otthon voltam. - A gazdaság, a gyár, tudod, az az elnökség - sok teherrel és munkával jár, fiacskám. Te azt nem is sejted. Aztán meg azt a lakást is úgy, de úgy meguntam! Ha nem volna kedved ellen, fiacskám, én ajánlanék is valamit.

- Kérlek Géza! Tessék!

- A háztartást a Rózsasoron szüntessük be és... menjünk Dunántúlra, a birtokra. Ott van az a szép, tágas kastély. Lakjunk ott!... Még ma írnék az intézőnek, hogy hozassa rendbe a lakást és már innen oda utaznánk... haza.

A grófnőn végigborzongott a pusztai térdigsáros, üres, egyhangú, petróleumlámpás élet. De ezt eltitkolta és a maga számára helyesebbnek vélte, ha a férje érdekeit hangsúlyozza és így válaszolt a meglepő ajánlatra:

- De, kedvesem, hogy intézed akkor a súlyos elnöki teendőidet? Édesem én féltenélek a sok utazástól.

- Én belefáradtam már abba az elnökségjátékba is. Le fogok mondani arról is - válaszolt lehangoltan a báró.

- Mi van veled, Géza? - lepődött meg a báróné - ilyet még soha nem mondottál! Hiszen még nem is olyan régen elsőrendű szórakozásnak nevezted a szépen jövedelmező gyár vezetést.

- Az akkor volt kedvesem... De most!... Tudja az Ég! Nem szeretem tovább...Meguntam! Meguntam! - Nem is vette észre, hogy milyen nagy erősködéssel védekezett.

- Édes lelkem, ha egyszer unalomról beszélsz, akkor engedd meg, hogy az unalmad megszüntetésére, ajánlatoddal szemben én egy másik ajánlattal lépjek elő. Munkába beleunt embernek nem a puszta és a sártenger való, hanem olyan hely, ahol a lehető legjobban el tud szórakozni!: emberek! szórakozóhelyek, zene, tánc, nem pedig a pusztai, egyhangú életnek nappali alvajárása! Ott van, kedvesem, az én bécsi palotám!... Még ma írni fogok a házgondnoknak, hogy hozassa rendbe a részünkre fenntartott lakást és oda menjünk, innen... haza!...

Akárhová! Mindegy! Csak a Rózsasorra ne! Mert ott talán megfulladnék! - kínozta át a gondolat Komáromy báró lelkét és így válaszolt:

- Rendben van, fiacskám! De még ma írj a házgondnoknak.

- Helyes, Géza. Írni fogok. De megengedsz egy kérést?

- Parancsolj!

- A jövő heti repülőünnepélyt még megnézzük Budapesten. Itt mindenki programba vette. Eszterházy hercegék, Zichy grófék, stb., stb. előkelőségek mind-mind odamennek. Mi sem maradhatunk itt! Ugye, fiacskám? Addig a bécsi lakást rendbehozzák és a legszükségesebb dolgokat is elszállítják Bécsbe a Rózsasori villából. A repülőversenyről egyenesen Bécsbe utazunk. Jó lesz így, Géza?

- Jó lesz, fiacskám. Az íróasztalomat is elszállíttatjuk Bécsbe. - Gondoskodott féltveőrzött és lelkéhezforrott titkáról a báró és lélekben körülölelt, szívéhezszorított egy elhervadt, elszáradt virágcsokrot.

- Az íróasztalodat? - mosolyodott el a báróné. Hiszen van Bécsben is íróasztal a dolgozószobádban!

- Igen, tudom, fiacskám, de, tudod,... azt úgy megszoktam, azután meg abban van sok minden fontos iratom,... a végrendelet... és más egyéb... Úgy ahogy van, hozzák csak azt el, fiacskám! Ezt így intézzük! Az jöjjön csak el onnét!

- Rendben van, kedvesem! No, de most már menjünk, fiacskám, mert a hercegék előbb megérkeznek a kaszinóba, pedig ugyebár, mégiscsak úgy illik, hogy mi várjunk őreájuk! Én úgy élvezem ezt az elsőrendű bridzspartit! Zene! Tánc! Hangulat! Élet! Gyere kedvesem! Olyan kellemesek azok az emberek!

És vitte Komáromy bárót a felesége hercegek, grófok társaságába, zenés, táncos kaszinóba, bridzspartit szenvedni a »kellemes emberek« közé, jóllehet, az ő lelke fájóan vágyódott a pusztai élet térdigsáros, üres, egyhangú, petróleumlámpás, nappal is alvajáró világába, hogy ott asztalára, virágtenger közepébe kitegyen egy drága »jólsikerült fényképet«, amelyen »a galambok, a kis Évike és még Valaki ragyog a virágok között« s az előtt vágyakozott naphosszat ülni és nézni, nézni, de nem lehetett! Nem lehetett!...Csak titkon mindent. És csak lélekben mindent! - Ehelyett felerőszakolta a keservesen súlyos maszkot testére-lelkére és mosolygós arccal üdvözölte a hercegeket és a grófokat...

* * *

A repülőverseny előtti napon egy levél érkezett a plébániára:

Tisztelendő Atyám!

Tisztelettel és szeretettel kérem Tisztelendő Atyámat, hogy ha csak egy mód lesz reá, az ünnepségre szíveskedjék Évikémet valakitől kiküldeni, hogy mielőtt gépbeszállok, még egyszer megcsókolhassam az én pici leányomat.

Kétszeresen boldog lennék, ha tisztelendő atyám hozná ki, de nem akarok ezzel tisztelendő atyámnak külön fáradságot és törődést okozni.

Mély tisztelettel és soha meg nem szűnő hálával:

Szigeti Béla.

* * *

Autótábor állott a mátyásföldi repülőtér körül. A külföldi előkelőségek csoportokban beszélgettek és várták a nagy perceket. A budapesti országúton autó autó után száguldott a repülőtér felé és valóságos biciklikaraván törtetett kettős, hosszú sorban az úttest baloldalán.

Kinyíltak a hangárok hatalmas ajtajai és a repülőgépek, mintha ölelni akarnák a levegőtenger végtelenségét, már ott állottak hatalmas szárnyaikkal sorban, a kijelölt vonalak mögött.

Megérkeztek a bizottság tagjai. A pilóták gépeik körül szorgoskodtak. A tömeg már hullámzott és egy pilóta, a tömeg közé erre is, arra is mélyen befúrt tekintettel, nyugtalanul keresett valakit!

»Nem hozta ki« - futott át Szigeti főhadnagy agyán a fájó gondolat, de ebben a pillanatban észrevette, hogy az öreg tisztelendő atya karjain hozza Évikét és nagy kínnal törekszik feléje a tömegen keresztül. Már oda is értek a kordonkötélhez és Szigeti főhadnagy, mintha ez lenne most élete legfontosabb és mulaszthatatlan tennivalója, futva igyekezett a Kedvesek felé.

- Vigyél madaddal aputám! - szólalt meg Évike az édesapai ölelés és csókok között és szavai mélyen belevésődtek az édesapa lelkébe. Fájó, gyötrelmes gondolatok kínozták át Szigeti főmérnök agyát és ebben a pillanatban a »Mi is lenne veled, édes gyermekem... ha én... most« is átcikázott a fájdalmas gondolatok között.

A gépbeszálláshoz megszólaltak a jelzőkürtök és Szigeti főmérnök, egy hosszú csók után, gondolataitól megremegett lélekkel visszaadta kicsi leányát a tisztelendő atya karjaira. Kezetcsókolt a tisztelendő atyának és futásnak eredt a gépe felé. Futás közben, a nagy kérdés kínozta végig még egyszer a lelkét: »Mi is lenne veled édes gyermekem... ha én esetleg most...«

A tisztelendő atya egyik kezével magához szorította Évikét, a másikkal pedig egy keresztet bocsájtott útjára a könnyes szemekkel elfutott édesapa után.

A jelt leadták és a következő percben a repülőtéren hullámzó embertömeg felfelé feszített nyakkal meredt az ég magassága felé.

Komáromy báró és társasága az autó mellett maradt. Mindenki kezében egy-egy látcső és figyelték ők is a harsogva búgó gépek versenyiramát.

A báró, alighogy szemei elé vette a látcsövet, már szinte ijedten vissza is kapta. Mintha izgatta, mintha bántotta volna most is valami. Bárhol inkább szeretett volna most lenni, csak ez a harsogó lárma ne bántaná idegeinek minden legapraját.

A piros-fehér-zöld zászlót magasan lengette már az ég kék tengerének országúti szele és hatalmas ívekben még mindig felfelé vitte a gépet Szigeti főhadnagy.

- Győzött a magyar főhadnagy!... - állapították már meg a bizottság tagjai hozzávetőleges becsléssel, mert hiszen világosan látható volt, hogy magasan a többi gép felett tündökölteti Szigeti főhadnagy a drága háromszínt.

A többi gép már lefelé ereszkedett, de a magyar zászlót még mindig felfelé vitte a kitűnő pilóta. Már el is tűnt az elszórtan úszkáló bárányfelhők között... Most újra látszott!... Most újra eltűnt!... Még mindig felfelé halad! Rekordot javít! Merész ember!... - mondogatták már mindig többen -, ... Majd kezdődött az aggodalom!...

Mit törődött ekkor már Szigeti főhadnagy a rekorddal. Küszködött, harcolt az ég szédítő magassának gondatlan merészséggel megközelített veszélyes viszonyaival: A levegő kevés volt! A motor hebegve durrogott! Fejzúgás, szédülés és a tagok rohamos elgyengülése! És immár az öntudat zavara reszkettette meg egész lényét. Az érzékeny gépszerkezetek már öntudatos irányítás nélkül magukramaradtan tévelyegtek. Bárányfelhőkből ki! Bárányfelhőkbe be! Vakon rohant most már a nagy gép a légcsavar viharában.

Lent a földön már félelem fogta el az embereket!... A távcsövek mintha csak a szemek elé tapadtak volna a szédítő magasságban eltévelyedetten imbolygó gép láttán.

S ugyanakkor, fent az Égben, a Túlvilág kapuját őrző angyal előtt egy édesanya, egy feleség elköltözött lelke remegve térdelt és imárakulcsolt kezekkel könyörgött a kibocsájtatásért.

Szüntesd meg lélek könyörgésedet!
Földieken mi nem segíthetünk!
Vonulj vezeklőhelyedre!
Kínjaidban az Úr elé borulj!

- hangzott az őrangyal ajakáról a szigorú parancs.

- De Őrangyal, a férjem! Árvánhagyott egyetlen gyermekem apja! Látod! Segíteni! Segíteni akarok! Egyedül marad az egyetlen! Senki sincs, ha apja is elvesz! Nézd már zuhan! Nincs már idő, hogy az Úr elé boruljak engedelemért! Engedj! Engedj! - És kitört a szegény, szenvedő lélek a szent kapun és légnemű lénye már ott kering, szenved, ölel, kapkodva támaszt a zuhanó gép körül, majd alásuhan a roppant tehernek és hátát támasztja a zuhanás elé, miközben könnyei ömölnek, arca eltorzul a szörnyű munkában! De a gép zuhan, zuhan, légnemű lényén keresztültörve s a szenvedő léleknek látnia kell félhalottan, egyetlen árvája apját a halálúton, a zuhanó gépben. Ölelné, fogná, támasztaná, kiragadná a halál karmai közül, de hiába: ködszerű karja áthatol a drága tagokon és zuhan!... zuhan a gép tovább!

Két Cherub szállott az engedetlen lélek után égi kardokkal és hangzott az égi szó:

- Anyalélek! Vissza! Omolj térdre az Úr zsámolya előtt!

- »Oh«... - sivalkodott bele az embertömegbe a rémes borzalom a következő pillanatban, mert az egyik felhő alól előkerült gép, földreszegezett orral zuhant lefelé! Talán majd sikerül neki! Talán, csak pilótabravur! Már csak 200 méter! Már csak 100! Isten irgalmazz, 50 sincs talán már! Mentők rohantak arra! Fehérré vált tekintetek borzadva fordultak el a szörnyű iránytól, s a következő pillanatban fekete füsttengerből vörös lángok csaptak fel, a megközelíthetetlenül égő, porrázúzódott gép felett.

Egy autó ekkor már messze robogott a repülőtértől és iránya Bécs volt! Komáromy báró szinte megiszonyodott a részletektől és elrohant a szomorú helyről. Az autóban csak ennyit mondott feleségének: magyar újságot talán soha nem olvasok Bécsben.

Egy öreg pap kocogva, lihegve iparkodott a repülőtérről. Karján egy nagyobb csomag volt és arra csuhája szélét terítette. Évikével rohant az öreg, jó tisztelendő atya. - Ne lásd ezt! ne halld ezt kedves gyermekem - rebegte magában és még a szemeit is eltakarta a most már teljesen elárvult csöppségnek.

A bizottság odahelyezte a porrázúzódott gép és pilóta hamvai fölé az aranyserleget és levett kalappal áldozott a gyászos dicsőség előtt.

* * *

Szigetiné lelke ott térdelt már az Úr zsámolya előtt és mélyen borulva sírta könyörgéseit:

- Bocsásd meg bűnömet mindenható Atyám, vagy büntess addig, míg az idők végtelenje tart, csak őket óvd meg és ne tedd pokollá földi létüket!

- Szüntesd be panaszod anyalélek! - hangzott az Úr szava! - Ne hidd, hogy szigorú vagyok! Te tetted pokollá földi létöket! Én sorsotok vonalát szépnek rajzoltam, de kontárkézzel te leromboltad! Az egyenes vonal görbévé vált és beleütközött más életútba, s most mindannyiótok vesztére görbén rohan a vég felé! Vittem, vezettem életutatokat. Csupa napsütés volt, virág és kacagás! Álmotok felett angyal őrködött és virágot jelentett a dús tavasz! S te mit tettél?! Ajándékomat eldobtad magadtól és durva szívvel porrátiportad tested rügyét, csak azért, mert szép arcodat féltetted a mindeneknél értékesebb anyaráncoktól! És csak azért, mert az élet útja előttetek nehéznek látszott! Hiszen az az én próbakohóm! Küzdelemben látszik meg a lélek ereje! S az anyaságnak szép, szent ráncai égikitüntetés csillagának árnyéka csupán, amely kivéd minden bajtokozó hitvány bűverőt s idegenek elől eltakarja az édesanyát! Te erőszakkal kivontad magad a szent csillagnak árnyéka alól és jóságom folytán tündöklő lényed elbűvölt egy másik ártatlant s most: te itt fetrengsz előttem fájdalmidban s az a másik, családja körében elárvult Semmi, aki alig tudja, hol és merre jár! Míg, ha megvárod örülő lélekkel, hogy akaratom és ajándékom virággá nyíljék anyaöledben, a csillagárnyék arcodra vonul, az életvonal összeütközése elmarad s életetek egyenes útja halad tovább a boldogságos napsütés alatt! Én, lelkem, nagyobb feladathoz mindig több erőt adok!

- Értem jóságos Atyám, Istenem, - zokogott fel könnyeiből Szigetiné lelke a szent zsámoly előtt, - könyörgöm Atyám, mi lesz a kis árvám élete?

- Látni fogod bűnbánó leányom, - hangzott az Úr jóságos szava, - de egyet tudj meg!: Művem: az összhangban működő világ, millió életvonalnak komplikált egésze! Zúg, zakatol, morajlik benne minden és száguldva halad nagy célom felé. Benne a legkisebb zökkenő pusztulást jelent! Foltozgatni ebben nem lehet! Ha benne egy vonal megszakad, csomózásra nincs idő, de az különben is akad! Minden vagy pusztul, vagy önmagától újrafejlődik s alkalmas lesz ismét a Nagyegészbe! Csomó vagy folt, akadályozná a többi épet s kivételt alig bír művem nagy szerve. Mégis, most, veled kivételt teszek, mert nagy bűnbánatod kedvemre van. Édes leányom!... mióta itt térdelsz, lábaimnál, azóta egészen árva lett kicsinyed, mert bimbótiprásból származó bűnöd sötét árnyéka, azon az elbűvölt ártatlanon keresztül, nyomonkövette és szakadékba vitte jó urad. Kicsiny leányod sorsa nehéz, kínos és könnyetfakasztó, mert az elgörbült vonal döcörögve fut és sok, vészes szakadék partján kanyarog. Bűnbánatodra irgalmam úgy teljesül, hogy kínos és gyötrelmes égi munkád árán, keserves szenvedéseidre gyógyírul kicsinyed menekülését adom. Látni fogsz mindent, hová jut a piciny egyetlen, kit akaratom ellenére testvér nélkül hagyál. Szenvedése vészes óráiban a menekvést te viszed neki, de csak úgy, hogy égi és földi lény között a kapcsolat továbbra is mély titok marad. Így én kettős célom érem el: ez lesz számodra a purgatorium s odalent az anyaságra elhivottak is észretérnek majd s akaratom bűnös kézzel nem ferdítik el, mert gondom lesz rá, hogy a kicsiny árva szörnyű hánykódása lelkökben fájjon. Most menj szépen vezeklőhelyedre és vigyázz, figyelj s minden lépését kövessed!

A fájdalmiban gyötrelmesen szenvedő édesanyalélek ezzel mélyen hajolva távozott az Úr színe elől és ment a vezeklőhelyre, hogy onnan figyeljen, vigyázzon és minden lépését kövesse szörnyűsorsú, egyetlen, árva picinyének.

Szegény, jó öreg tisztelendő atyát lelke mélyén megrázta a szörnyű tragédia. Még a villanyosban is szorosan magáhozölelve tartotta Évikét és folyton beszélt neki, valami érdekeset, valami szépet, valami elfoglalót.

A robogó villanyos ablaka felé fordította piciny fejét és mutogatott neki hol ezt, hol azt, nehogy érdeklődjék az okos kis gyermek.

De Évike ártatlan, mit sem sejtő lelke mégiscsak belemarkolt öreg szívébe:

Atyutám! Aputám fellepült azs égbe? Miélt nem váltut vissza? Én úgy selettem volna méd eccsel medcsótolni! - És csöppnyi arcát bánat ülte meg.

Az öreg tisztelendő atya nem tudta, hogy válaszolt-e a kicsi leány nagy kérdésére, csak azt tudta, hogy a kérdés élesen, borzalmasan belefájdult öreg szívébe és lelkében fájóan felhangzott a kis árva kérdésére a szörnyű felelet:

Igen, kicsi gyermekem, apukád »felrepült az égbe!« Csókoddal adós maradsz, picikém!... - és egész délután a kis árvával foglalkozott. - Labdát gurított neki és kacagtatta. Mesélt neki és játszott vele. Szőnyegre ült és babaruhát varrt a csöppnyi árvának, fájó, bánatos, könnyező lélekkel. Sírni szeretett volna és kacagnia kellett! Imábatördelésre kívánkoztak az öreg kezek és jókedvet mutatva tapsolt a kicsi árvának, csak azért!... Csak azért!...

* * *

- Egy szót sem, Évike előtt, Örzse fiam!

- Oh, Istenem! Dehogy, dehogy! Tisztelendő atyám!

E nap estén, mintha csak vesztét érezte volna Évike és mintha talán még egyszer ki akarta volna kacagni magát pici szíve, játszott, kacagott, futott kis kutyája előtt és kis ruhájába kapaszkodó Culiját, atyuka ölelő karjáig vonszolta maga után, kacagó jókedvvel. A tisztelendő atya ölelő karjaival magához szorította Évikét és szeretettel megsimogatta a kis kutyát, mert lelkébe most belefájdult ugyanaz a bánat, amely egykor az elköltözött édesanya lelkét kínozta végig: »Neki... csak a kiskutya jutott!«

Végre álom kerülgette a pici szemeket. A tisztelendő atya ölébevette és altató dallamot dudorászva, könnybenúszó, öreg szemekkel, elaltatta kicsiny árváját. Az öreg szemekből most már megindulhattak az elfojtott könnyek és mire ágyacskájába fektette, fáradtra kínozták öreg lelkét az érette való aggodalmak. Egy édesatyai csókkal elbúcsúzott az álom karjaiba boldogult, kis földi angyaltól és átment az irodába. Az ajtót nyitva hagyta és asztalhoz ült.

Egy mély sóhajjal nyitotta meg az árva jövőjéért szíve egész melegével kezdett gondoskodását s tekintete egy pillanatra a keresztre szállt. Öreg lelke kikapcsolta most a dolog szomorú voltát és kis védence érdekében próbált érdekeket védeni, azaz: megközelíteni a hideg pénzvilágot, mert mi lesz a kicsivel?!... Ki gondoskodik róla?

- Hát persze, - terjesztette előbb saját maga elé a dolog mérlegelni való oldalát. - katona árvája! Katonai versenyen történt a szerencsétlenség! Természetes, hogy az állam gondoskodni fog róla, csak utána kell járni valakinek! No majd én!... Azután:... Főmérnök árvája!... Természetes, hogy a gyár sem vonhatja ki magát alóla!... Komáromi báró! - szegződött agyának ebben a pillanatban a biztos reményt nyújtó gondolat. Ő elintéz bizonyára mindent és az államnál is segítségemre lesz az utánajárásnál. Hiszen, óh... biztos! Ő mindent megtesz. Elsősorban is neki írok, a gyárba. - S talán öntudatlan mozdulattal - cigarettára gyújtott, hogy a bárónak szóló levelét átgondolja először.

A füst szállott. Kovács tisztelendő atya nemes lelke pedig szőtte a szebbnél-szebb gondolatokat a nagy úr elé, hogy lelkét minél tökéletesebben megközelítse a kis árva érdekében. Papírt és tollat vett elő. Úgy érezte, hogy egy pillanatra sem halaszthatja nagy kötelességét, bár fáradt volt nagyon. - Hiszen, hogy is ne?!... Az egész nap csupa izgalom volt! A repülőtér embertengerében, Évikével a karján, lihegve rohant, hogy az úgy vágyott apacsók valóraváljék! Aztán a szörnyűség! Újból a futvamenekülés. A lelki gyötrelem! Eltitkolt fájdalmak! És ez az egész délután! A Hetvenedik év küszöbére érkezett szervezetét megviselte nagyon, összezúzta nagyon!... De mégis a papír fölé hajolt és írni kezdett:

Méltóságos
báró Komáromy Géza elnök úrnak.

S ezzel a toll megállott! A világ elsötétült s a kis árva érdekében könyörgő sorok helyett, egy galambfehér fej foglalt helyet a Komáromy bárónak szánt papíron! És fent a toronyban, - mintha árvaságát siratná az elárvult templom - az esti harangszóval feljajdultak a harangok és bús gyászmelódiával vitték, vitték az egek magasságába, az Isten elé, boldogult Kovács András tisztelendő atya nemes lelkét.

Atyutám! Télet egy tis vizset! - hangzott ebben a pillanatban a hálószoba süketté vált világába Évike féligalvós hangja. - Pici lelke, mintha álmában is megremegett volna a szörnyű pillanattól, s kábulatában víz után könyörgött.

Kérheted már picilány!... Jó atyukád lelke elszállt! A jószív megállott! Nem dobban az már érted, olyan forrón, olyan szeretőn! Sárgult levélként lehullott mellőled ő is az élet fájáról. Szomjadat tűrjed picikém! Hangod most itt nem hallja senki! Fordulj másik kis oldaladra és aludj. Most még atyukád ölében alszol, azt hiszed, hiszen Ő altatott el. Ne is sejtsd, hogy mire ébredsz! Ne is sejtsd, hogy hol ébredsz!

Évike, szomjúságkínjában másik oldalára fordult. Kicsiny lábaival rúgott egyet s derékig csupaszon maradt a csöppnyi test. Egek, könyörüljetek! Nincs aki megitassa! Nincs, aki betakarja!...

* * *

Este kilenc óráig dolgozgatott Örzse néni a konyhában. Most hosszan kopogtatott a kivilágított iroda ajtaján, hogy kézcsókos jóéjszakát mondjon a jó öreg tisztelendő atyának.

Óh, jóságos Isten!... és térdreomlott Örzse néni, fájdalmas rémületében. Azután befutott a hálószobába, Évikét bepakolta kis paplanába és meg sem állott vele harmadik utcában lévő, szegényszagú, dohos kis lakásáig. Halottal csak ne aludjék együtt az édes, pici lelkem, - s egy kis vacokra helyezte el, a föl nem ébredt árvát.

A kis kutya észrevette Évike titkos, szomorú költözését és ment, ballagott alvó kisgazdája után. Melléje ugrott a kis vacokra és szomorúgörbére hajtva tagjait, odahúzódott Évike apró, meleg, kis teste mellé. És együtt aludt tovább a szomorú élet két, elhagyott árvája.

Mennyire igaza volt a halálbainduló édesanya aggodalmának!: »Ki vezetgeti, míg kicsiny lesz?«, »Ki vezetgeti, ha majd nagyobb lesz?«. És mennyire igaza volt a nemeslelkű tisztelendő atyának!: »Mi lesz a kis árvával?«, »Ki gondoskodik majd róla?«, »Ki intézi ügyeit?« Nem akadt most már senki, aki utánanézne az árva érdekeinek.

Komáromy báró?: abban a tudatban volt, hogy jó helyen van a kis árva a tisztelendő atyánál, aki minden bizonnyal minden ügynek szeretettel utánanéz. Magyar újságot nem olvasott, tehát nem is értesült az öreg, jó atya haláláról.

Mások?: mindenki abban a tudatban volt, hogy bizonyára valamelyik közeli rokon intézi az árva ügyeit. És ugyan ki nyúlt volna hozzá?

Az állam?: sem kérvény, sem folyamodvány nem érkezett sehova az árva érdekében és - bár világos, hogy az árvának segítség jár, de el nem indított golyó nem gurul - nincs mire intézkedni, nincs mire kiutalni!

De ki is intézné?... Hogy is intézné?...

Az öreg Örzse néni, egyszerű tudatlanságában ugyan hogy juthatna oda? Ő most elsősorban is sovány kenyerök miatt sírt, mert új pap került a plébániára, aki takarítót is hozott magával, aki majd szintén harminc évig szolgálja talán, mint ő, a jó öreg atyát. Örzse néniéknél még vastagabb lett a szegénység szaga. Férje, a teljesen világtalan Fazekas Mátyás, már négy év óta tekergeti a szomorú koldusmuzsikát, de az sem ér már semmit. Kettejöknek is gyász az élet s most még pótlék is jött a kolduszenére, aki kenyérért nyitná kis száját! De azért Örzse néni jó szíve nem gondolt semmire. Lelkéből szerette Évikét. Csak fájt a szegénység nagyon, s most különösen fájt, hogy nem adhatott a kicsinek annyit, amennyit csak lelke diktálna.

Haladt az idő és jöttek a csupakenyér, meg az azisalig napok és Örzse néni is megszüntette tiltakozását az öreg vak koldus kenyérért küszködő terve ellen. Nagy úr a nincsmitenni!... Az öreg koldus törte a fejét, törte, Örzse néni pedig könnyes szemekkel és zokogó lélekkel írta a szavakat. Addig javítgatták, addig változtatták a szörnyű és sánta sorokat, míg üzleti cégérnek versbeszedték Évike tragédiáját. Aztán jött hozzá a szomorú melódia, s addig tanították, addig dalolgatták szomorú hármasban, míg Évike ajkáról is nem ömlött a szívbemarkoló dal.

Ettől kezdve, Évike is elindult reggelenkint az öreg Fazekas bácsival a kenyérkereset legszomorúbb útjára. Egyik kis kezével vezette a vak koldust, másikban pedig ölelve vitte kis kutyáját. Az öreg koldus lerakta gyászos zeneszerszámját a »poszton« és a szakadt, vénrossz kalapját Évike kezébe adta. A kis kutya elhelyezkedett Évike lábainál, Évike pedig kétkézre fogta a rossz kalapot s könyörgő tekintettel belekezdett a tekerős muzsika dallamára a szívetrázó dalba:

Bácsi, néni, télem sépen!
Halldassa med tönyöldésem!
Nincsen nétem jó aputám,
Sem csótoló, jó anyutám.
Tis tutyámmal álvát vagyunt,
Azs életben így malattunt.

Nincs tis luhám! Nincs tenyelünt!
Csat ha attot... attol esünt!
De boldod is, ti nem álva!
Tinet él azs aputája
És csótojja anyutája,
Nem csat... tis loss tis tutyája!

S azután kezdte előlről a szívettépő siralmat a kis árva, akit a szomorú »üzlet« még szakadtabb és kopottabb ruhába bújtatott.

Könnyes szemekkel ejtették a járókelők az ócska kalapba a szánalom filléreit. Sokan voltak, akik megálltak a szomorúság kis oltára előtt és mikor végképp megfájdult lélekkel továbbmentek, még sokáig kínozott a lelkökben a bánatos dal utolsó strófája:

De, boldod is, ti nem álva,
Tinet él azs aputája
És csótojja anyutája,
Nem csat... tis loss... tis tutyája!

Ne hagyd el Atyám! Ne hagyd el! - könyörgött ebben a pillanatban Szigetiné lelke, az Úr zsámolya előtt. Szörnyű sorsát fordítsd jobbra! Bűnhődésem nyújtsad inkább az évek millióiba, csak őt, csak őt ne hagyd Atyám, a szomorú sorsban! Engedd, hogy segítsek rajta!

És szólt az Úr: Menj vezeklőhelyedre, bűnbánó lélek! Mit segítenél még rajta?! Az életszeretet alapja a szenvedés! Most oltom lelkébe a fájdalomrügyet s az, alapja lesz majd az örömvirágnak! Megmondtam!: minden, vagy pusztul, vagy önmagából újra fejlődik s alkalmas lesz ismét a Nagyegészbe! Ehhez idő kell! S a fejlődésnek vannak gyötrelmes szakaszai! Nézd: a tündöklő lepke kezdetben satnya kukacként odvas fák szűk résében szorong s a végén ragyogva díszíti a tavaszt! Menj csak helyedre! Ha segítség kell, majd viszed számára.

* * *

Nem ismerte fel Évikét senki. Hiszen ő sohasem járt azelőtt arra.

A jószívű Örzse néni második nap este, már cukorral és édességekre várta haza, a »jólkereső« Évikét. Szerette volna mind reákölteni, ami pénzt csak hozott, mert a lelke fájt és úgy érezte, hogy bűnözik! De hiába, már éhenpusztultak volna. Enni kell! Nagy úr a gyomor! Egyik napon már nem bírta lelke tovább a félbögre aprópénz mellett és míg kedvesei a »poszton« voltak, zsebébe öntötte pénzöknek felét és elindult a virágárus felé. Két, nagy csokrot vásárolt és sietve vitte a körzeti temetőbe. Egyiket a tisztelendő atya sírjára, a másikat pedig - bűnbánó lelkének minden alázatosságával - Évike anyukájának sírjára tette. Letérdelt és könyörögve kért bocsánatot a kis sír néma lakójától, Évike szomorú sorsáért. A keresztet könnyes szemekkel megcsókolta és a virágcsokrot áhítatos mozdulattal a sírra helyezte.

Könnyein keresztül észrevette, hogy a kereszten, egy nem régi, nagy koszorú hervad és rajta nagy, széles fehérselyem szalagot lengetett a szél. A szalagon írás is volt, amit a könnyeken keresztül nehezen betűzött:

»Egy örökké bánatos szív fájdalomzáloga.«

Örzse néni nem is sejtette, hogy az a nagy koszorú Komáromy báró búcsúja volt a kis sírhant lakójától... - Most már ez szabad volt!... Nem bántott már meg senkit a sírhanton hervadó idegen koszorú...

Örzse néni még egyszer letérdelt. Még egy keresztrelehelt csókkal megkövette az elköltözött édesanyát, imádkozott és azután bánatos, de talán megkönnyebbült lélekkel haza indult, hogy jó ebédet főzzön kedveseinek, mire hazaérnek a szomorú napszámból.

* * *

Szeles őszbe fordult az idő. Évike lelke talán már belefáradt a szörnyű dalba, vagy végképp megszomjúhozott Valakit. Otthon, az ebédpihenőn, gyakran csak ült és bánatosan simogatta kiskutyáját. Úgy látszik, a lelke ébredezett, az értelme fejlődött és látni kezdte a szörnyű valót.

Egyik napon, míg gondozói az ebéd utáni pihenőt szundikálták a hitvány vackokon, addig simogatta, addig nézegette kiskutyáját gondbamerülten, míg egyszer csak, mintha boldogabb világnak ragyogó napja világított volna bele megfájdult kis lelkébe, boldog mosollyal arcán kezébekapta kiskutyáját és örömteljes, lassú hangon súgta a fülébe:

- Gyere tis tutyám! Menjünt ti! Jobb less ott netünt! Anyutám bizstosan vál téded is! Gyele!

És a következő pillanatban a két kicsi lény már lábujjhegyen szökött a szegénység koldusotthonából s az uccára érve, futva haladt célja felé.

- Gyele tis tutyám! Salaggyunt! Aputámmal is elle jöttünt ám Csuli! Bizsony! Mitol hozstut a viládotat. Med atyutámmal is elle jöttünt! Attool is vittünt viládot! - szórakoztatta kis kísérőjét és magát az ártatlan gyermek.

- Jaj, tis tutyám! Hát mint most nem visünt semmi viládot? Szedény anyutám, bizstosan fáj neti!... De nézsd csat, tis tutyám, csat visünt viládot!... - És a kis árva, drága kis kezével már szedte is az útszéli gazok kikiricsvirágát.

Szedjed picikém, szedjed! Vigyed édesem, vigyed! Ez lesz a te »anyutád« legdrágább csokorja!

- Látod, tis tutyám! Most mál van sép viládunt! Na gyele vigyüt!... Anyutámnat!

A kis kutya örömteljes farkcsóválással jelezte kisgazdájának, hogy hallja, amit beszél de még talán azt is, hogy érti amit beszél, valahányszor csak Évike motyorgott neki valamit.

Odaértek. Kis keresztfán egy nagy, hervadt koszorú. Kis sírhant előtt egy szomorú kis leány...

- Tis anyutám! Itt van Évitéd! Med a Csuli! Hozstunt neted sép viládot anyutám! - S ezzel, szomorú arccal odahelyezte kis kikiricscsokorját a nagy hervadt koszorú elé. Többet nem tudott szólni. Pici szíve talán összeszorult és csak nézett a kis csokorra. Szemei könnyezni kezdtek, majd felvette kis kutyáját és sírva így beszélt neki:

- Gyele tis tutyám! Üjjünt le ide és síljunt. Te is síljál. Anyutám téded is seletett. Bizsony, Csuli! - És ezzel a sír szélére ült Évike, ölében a most csendesen viselkedő kis kutyával. Mintha vele érezne, mintha vele sírna az oktalannak tartott kis állat.

Az idő haladt! A két kis szomorú lény pedig üldögélt csendben a sír oldalán. Évike lelke mintha mérlegelni tudta volna, hogy mennyivel magasztosabb számára itt lenni, mint a tekerős muzsika szomorú nótáját kínosan dalolni.

A kis lélek megiszonyodott talán ebben a pillanatban a koldusmuzsika dalára hulló könyörületfillérek csörrenésétől, vagy talán az édesanyai közelség bűvölte el és picinységéhez képest meglepő elhatározás kelt életre a kicsiny lélekben:

Kis kutyáját magáhozszorította, hosszan nézett reá, azután megszólalt:

- Itt maladunt tis tutyám! Itt alsunt! Ne féjj, én is itt leset. - És, mintha igézet hatása alá került volna a csöppnyi lény, egy felnőtt gondosságával kezdte mérlegelni a szomorú sír körüli viszonyokat, fájó kis lelke öntudatlan, de jóleső parancsa szavára. Vagy talán... a néma hantok alatt szendergő szív vonzotta magához a lényéből való, drága apróságot... A csöpp szemek kerestek valamit a sír körül... Ott van!... Egy kis vesszőt vett kezébe a kicsi leány és maga elé állította. Megmérte vele parányi teste magasságát, azután kicsiny melléhez fogta és a szélességet mérte le. És most... lemérte a kis kutyája testének szélességét is... Azután a sír oldalára fektette a szomorú mértéket, amely mértékkel, kettőjük számára meghúzta a szomorú ágyacska gyászos határait. És elkezdődött egy szívettépő munka: kis kezével fekhelyet vájt a drága sír oldalán,... anyuta házában,... kettőjök számára.

Csípős szél kerekedett most és ez felköltötte az élet szomorú, törpe napszámosának gondosságát... Mozdultak a kis kezek és nehéz erőlködés árán, egy idő múlva, a hervadt nagy koszorú tetőként feküdt a szomorú ágyacska felett.

- Jobb less itt netünt, tis tutyám! Gyele!... - És aláfeküdtek mindketten a nagy koszorúnak,... anyuta mellé,... a friss ágyacskába...

Évikét kifárasztotta a nagy munka. Kiskutyáját magáhozölelte és rögtön mély álomba merült. Boldogító álmában fehérruhás angyalok szálltak le az égből, olyanok, mint amilyeneket a karácsonyfa tetején látott, otthon,... és körültérdepelték anyuta sírját. Ott addig énekeltek, míg anyuka felébredt. A sír megnyílt. Anyuka boldogan kacagva kiszállott és ölelő karokkal ölbekapta kis Évitéjét, úgy, mint otthon, a galambok között, Culi fürdetésekor! »Anyutám! Tis anyutám!« hangzott most a koszorú alatt. És azután mentek, mentek az álomvilágban, virágos mezőkön, anyuta kezén és az angyalkák tarka lepkéket fogtak Évike számára. Atyuta is ott örült már velük és haladtak tovább, tovább és hol anyuta csókolta Évikét, hol atyuta ölelte kis fejét. S egyszer csak látták, hogy sok-sok kis angyal dalolva hozza apukát. »A csótot medadom most aputám!« - álmodta csöpp agya és csókra nyújtotta pici száját, a szomorú koszorú alatt. Apuka fehér nyuszikat hozott kis leányának és azok körülugrándozták Évike lábait. Látod! Tis tutyám, netem van édes jó anyutám, édes jó aputám, édes jó atyutám! Látod, hogy seletnet endem!... De ne silj! Te sem vagy álva, melt én seletlek, gyele azs ölembe!... - És még jobban magához szorította az eddig is ölelt kis kutyát, a fázni kezdő, boldogálmú árva.

A szél erősödött és zenélve zörgött keresztül a nagy koszorú hervadt, száraz virágain. Fázott, most már nagyon fázott a kis földágyacskában a picike leány. A kis piros ajkak kezdtek már halványulni s a kínok kékje is leskelődött már!...

* * *

- Most már bocsáss le hozzá Atyám, hogy segítsek rajta! Irgalmad percei még megmenthetik, ha lebocsájtasz az ártatlanhoz, - rebegett újra, kétségbeesetten Szigetiné lelke az Úr előtt, fájón zokogva. - Engedj! Engedj le hozzá Atyám, Istenem, hogy síromba szálljak és hajam tépjem le porladó testemről s azzal takarjam el pici leányomat a dermesztő szél elől!... Ne hagyd! Ne hagyd pusztulni Atyám, ártatlan magzatom. Bűnbánó lelkem könnypatakja mentse meg számára az életet. Könyörgök Istenem, most már bocsáss hozzája le és adj segítőerőt!

- Nézd leányom, - szólott az Úr - most elbocsájtlak. Eredj! Most nagy veszélyben van! A Halál már leskelődik mellette, de egy ideig még fékentartom s buzgalmadtól függ a menekvése. De!: kicsiny leányodat nem érintheted! Hangodra süketté teszem kis fülét, mert szívét szakítaná meg a hirtelen öröm! Ott van mellette az a kis hűséges eb, csak ahhoz szólhatsz és azzal segíthetsz! Az eb fel fogja ismerni hangodat és pontosan hallgat a szavadra. Hol ráparancsolsz ott erősebben ugat. A többit tőled várom! Lássuk, mit diktál bűnbánatod kínja?! Míg a földön voltál, munkát spóroltál és nem vállalkoztál a gyermeknevelés gyönyörű harcára, most siess, rohanj és pótold kínosabbal!... De ha elveszíted!:... a kívánt millió év szenvedése!... - Nem mondotta tovább az Úr, hanem jóságos kezével intett és elcsendesítette a csípős őszi szeleket.

- »Évikém!« - kiáltással suhanva szállott az Ég magasságából Szigetiné lelke a kicsi sír felé.

Felemelné a koszorút, de nem mozdul! Ölelné Évikét, de nem lehet! - Culi! Kis kutyám! - kiáltotta hangosan a koszorú alá, mire a kis kutya örömmel ugatva kiugrott az ismerős hangra. Nem látott senkit, de mégis nagyon örült valakinek.

- Gyere, kis kutyám, gyorsan! Rohanjunk!... - És gyors futással rohant a kis kutya a város felé, felette pedig, folyton hívogatón a lélek szállott.

- Ugass kis kutyám, ugass! Most itt nagyon! Ugass! Ugass!

Oh egek! Így mi lesz?: hamisnak vélte az első ember és botját vágta az égihírnök kis kutya felé!

- Tovább Culikám! Gyorsan! Gyere! - hangzott a remegő, türelmetlen hang. - Ott egy asszony! Most ugass kis kutyám megint! Nagyon!

De az asszony megijedve befutott előle. »Jaj, talán veszett?« és bezárta a kaput!

- Tovább! Tovább kiskutyám! Rohanjunk! Ugass! Ugass! Ott egy rendőr! Ugass kis kutyám! Ugass! Nagyon! Folyton! Fuss hozzá! Fuss el tőle! Megint vissza! Fejeddel ints! Szemeddel nézz rá erősen!... Most ugass! Ugass! Már gondolkodik! Már figyel! Ugass Culikám! Ugass! Már jön! Most fussunk előtte! Fussunk!

Ez a kiskutya jelent valamit - futott át a rendőr agyán - és kocogva haladt az irány felé.

Mindig gyorsabban és gyorsabban haladt most már a folyton ugató kis kutya után az ucca értelmes és érzékenylelkű rendőre és felettük szállott magáttördelve, kétségbeesetten, az aggódó édesanyalélek.

A temetőben lesz a baj! - értette meg a jelt útközben a rendőr és már bent siettek a temetőben.

A kiskutya előrefutott és a koszorú alá ugatott, ahogyan csak képes volt reá.

- Oh, Istenem! Egy kis leány! Ki tehette ide? Oh, bűnös világ! Oh, bűnös emberek! - és gyorsan felkapta a jólelkű rendőr a kisleányt, köpenye alá takarta és amint kiért vele a temetőből, a legelső kocsit megállította.

- Az árvaházhoz! - hangzott szigorú, rendelkező hangja és a kis kutyát is maga mellé vette a kocsira.

A kocsin még mindig csaholt a kiskutya, s a rendőr és a kocsis lelkébe valahogyan most úgy hangzott az éles kiskutyahang, mintha azt kiáltozná valaki: »Gyerünk!«, »Gyerünk!« »Siessünk nagyon!« - és pattogott az ostor a lovak felett.

A lovak vágtattak! A kiskutya ugatott! S a remegve szenvedő édesanyalélek felettük szállva szakadatlanul súgta a kis, hűséges kutyaszívbe: »Ugass, ugass, kis kutyám! Hogy siessünk, hogy el ne késsünk! Pici szíve még dobog! Ugass Culikám, ugass!«

A vágtató kocsin ugató kiskutyát felismerte az uccán egy halálrafáradt néni, aki egész délután kétségbeesetten futkosott az eltűnt Évike után.

- Culikám, hol van Évike? - próbált kiáltani tikkadt hangon a kétségbeesett, jólelkű Örzse néni és elfogyott ereje maradványával sietett a vágtató kocsi után. A kocsi eltűnt az uccafordulónál.

A kocsin rendőr volt. A rendőr valamit tartott ölében. Ugyan ő volt-e, ugyan él-e? - futottak át fájó lelkén a gyötrő gondolatok - és erőtlen lábait a rendőrség felé vonszolta, hogy megtudja,... hogy megtudja!...?...

* * *

Az árvaház kellemesen langyos levegőjében remegve imádkozott a fehér ágyacska felett a gyötrelmek keresztjében az édesanyalélek. S mikor a pici száj körül megjelent az ébredés angyali mosolya és nyiladozni kezdtek a kicsi szemek, az édesanyalélek karjai széttárultak... és mégiscsak útjáraindult, egy megtiltott, forró anyaölelés.

- Nem érintheted! - hangzott e pillanatban az Úr szava és a két Cherub parancsra nyitotta ajakát:

- Vissza az Úr elé!

Azután szállott, szállott az édesanyalélek, meggyötörten, ölelés- és csókszomjasan, a Cherubok előtt, vissza,... az Úr zsámolya elé.

* * *

Hála neked irgalmas Istenem, hogy megmentetted kicsinyem életét, - rebegte imába az édesanyalélek az Úr színe előtt - de jaj!... millió éveknek szörnyű más kínját inkább Atyám, mint egy pillanatot abból, mikor halál elé viszed kicsinyem. Purgatóriumod izzó tűzében a legperzselőbb üszök ez, Atyám, mikor látni kell az anyaléleknek, hogy földi bűne sötét árnyéka szakadékba viszi picinyét, aki árva, aki egyedül maradt és nincs senki, aki megfogja kis kezét. De nem panaszlom Atyám szenvedésem szörnyű kínjait, megyek, rohanok, szenvedek, sírok érte máskor is, ha kegyed így osztályrésze lesz az élet rögös útain piciny árvámnak, de ha lehetséges, a számára készülő keserű italt nyújtsd inkább felém, Atyám, itt az égilétben és én fenékig ürítem helyette a vésznek poharát. Csak őt, csak őt ne hagyd Atyám és fogadd kegyedbe ártatlan szívét. Te bölcs vagy Atyám és mindenható, találj ki számomra új, szörnyű, nagy szenvedéseket, miknek árán megválthatom egyetlen picinyem földi kínjait!... ...Legyen osztályrészem az örök pokol!...csak Évikém életét vigyed kegyedbe, napos utakon!

Te félreértesz engem, anyalélek! - szólott az Úr jóságos hangon - szenvedésed, tudom, súlyos és szörnyű s látom, már az örök megsemmisülést választanád, mint - akaratom ellen egyedülmaradt kicsinyed - kezedbőlkapott szörnyű sorsát szenvedni tovább. De tudj meg még egyet nagy művem titkából: Én a világnak Ura és Istene vagyok és a Nagyegészet együtt kormányozom! A Mű nagy, komplikált és fontos benne minden legkisebb szerkezet, mert egyik kiegészítője a másiknak. Csupa vonzás, taszítás, csupa erőknek küzdelme az egész, mi könnyen szétrohanna, ha nem tartaná féken erőmnek hatalma. A legkisebb szerkezet téves működése veszélybe sodorná az egészet s a hiba csak nő, ha ki nem javítom! A vészes Kórság kezdetben egy-két csíra csak, mi világot pusztítana fékek nélkül, s a fékeket úgy kell felrakni, hogy a Kórság - látva a nagy ellenerőt - borzadva merjen új terekre vágyni s ott is rohadjon el, hol kövér talajban burjánozva él.

- Ha mély bölcsességem nem értenéd, halld közelebbről: Te nemcsak magadért szenvedsz most leányom! Szenvedésed megváltás lesz millió anyaszenvedésért s piciny leányodnak mártírhányódása a legszebb mártírság lesz millió picinyért! A női lélek rejtett szentélyébe beplántáltam az anyaság legszentebb érzését s erre építettem fel az Embervilágot! S mit tesz ma a nő? Lucifer előtt sarkigtárta lelke szent kamaráját s Lucifer uccasárral csapta be a lélek szent vágyát, Embervilágművem egyetlen alapját! S az anyák most fáznak az anyaságtól! Kóros könnyelműséggel beszéli rá egyik a másikat a szörnyű tettre és ölnek!... ölnek az édesanyák! E szörnyű Kórság ellen most te leszel a fék, előttem szenvedő lélek és kicsiny leányod mártírszenvedéssora... Te mondtad az imént leányom: »Purgatoriumod izzó tüzében a legperzselőbb üszök az, Atyám, mikor látni kell az anyaléleknek, hogy földi bűne sötét árnyéka szakadékba viszi picinyét, aki egyedül maradt s nincs senki, aki megfogja kis kezét«!... Ezt én tudom! Tervemmel így összeegyező! Gondom lesz rá, hogy kínos szenvedésed az édesanyák és anyajelöltek szívéhez jusson s piciny leányod mártírhányatása lelkökbe fájjon! Egyik írószolgám lelkébe súgom majd az egészet s mint könnyetfakasztó kis história világrarepül sokezerszámra és sokezer édesanyát megvéd szörnyű sorsodtól. S kinek lelke nem hajlik és a szörnyű bűnben él tovább, sorsodra jut! s új kínok várják az égi létben, az évek millióinak végtelenéig!

- Nagy a Te bölcsességed Atyám, Istenem! Bocsásd meg nekem, hogy szembehelyezkedtem szent akaratoddal a földilét idején, - szólt remegve az édesanyalélek. - Nagy céljaidban híven szolgállak Atyám, mérd reám a legszörnyűbb kínokat, boldogan szenvedek nagy célodért, csak kis leányomat, ha lehetséges, Atyám, ne szenvedtesd nagyon!

- Nyugodj meg, - szólott az Úr - szenvedéseinek meg lesz a jutalma! Te pedig teljesítsd óhajom!

- Minden erőmmel, és minden boldog szenvedésemmel, jó Atyám!

- Most menj ismét vezeklőhelyedre és vigyázz, figyelj s minden lépését kövessed! Most ismét szakadék felé halad életvonala! A bajt neked kell észrevenned! A segítséget te viszed neki! Bűnhődésed még nem telt le! Látni akarom, mit diktál bűnbánatod kínja? Míg a földön voltál - mint már mondám - munkát spóroltál és nem vállalkoztál a gyermeknevelés gyönyörű, szent harcára, most siess, rohanj és pótold tovább, még kínosabbal! De, ha nem leszel éber, vagy a kínok fájdalmát leteszed és elveszted kislányod életét, hallod?:... az élete függ buzgalmadtól!,... a kívánt millió év szenvedése és új, szörnyű, nagy kínokkal az örök pokol!... - Nem mondotta tovább az Úr, hanem jóságos kezével homlokonsimította az előtte remegő lelket és így szólt: menj szépen helyedre! Könnyű a bűnözés, bűnbánó lélek, de súlyos a vezeklés. Vigyázz! Figyelj! Bízom benne, hogy szenvedésed az Embervilág előtt szent, nagy szenvedés les és millióknak boldog ajaka áldja majd nagy kínjaidat. Irgalmam jutalmát az öröklétében mostani hűséged szabja meg!

A lélek távozott az Úr színe elől és vigyázott, figyelt, hogy pótolja tovább, még kínosabbal, mire nem vállalkozott a földi létben.

Az árvaház igazgatósága a legkörültekintőbb gondossággal vigyázott az árvák egészségére. Kutyáknak, macskáknak, semmi helye a kicsinyek között, mert azok mind betegség okozói lehetnek. Szegény kis Culi az odaérkezés első percében már az uccára került. A rendőrnek a szívébefájdult ugyan a szigorú rendelkezés és el is határozta, hogy magához veszi az ügyes kis kutyát.

Az eset jegyzőkönyvezése azonban olyan untatóan sokáig tartott az irodában, hogy mire ő felszabadult, a kis kutya már nem volt sehol.

Az igazgató szigorú rendelkezésére a szolga zavarta kifelé szegény kis Culit és mikor látta, hogy a kapu alól nem akar kimenni, hanem hangosan ugatva, szűkölve, vissza akar futni az iroda felé, - ahová Évikét bevitték, - sujtós pálcájával egy fájdalmasat csapott keskeny kis hátára. Keservesen vonyítva, sírva az utcára került a kis kutya, a teljesen ismeretlen helyre!

- Oh, te egyszerű ember! Ha tudnád, hogy ebben a kis kutyában milyen szív dobog! És, ha tudnád, hogy egy árva kis leánynak mennyire egyedüli mindensége volt! És ha tudnád, hogy ez a kis kutya nem olyan kutya, mint a többi kutya! Ez a kis kutya egy Túlvilágban szenvedő édesanyalélek Isten irgalmából teljesített munkájának hű postása volt és megmentette árva kisgazdája életét! És te most kidobtad! És te most megvesszőzted! Tudom: nem tetted volna, ha tudtad volna.

Szegény kis Culi, - hátán a sujtós vessző kegyetlen csapásának fájdalmas, vörös csíkjával. - egész éjjel az uccán barangolt. Néha-néha leült és piros kis nyelvének simogatásával próbálta enyhíteni égető fájdalmait félarasznyi hátán. Egyik »otthon«-tól a másikig futkosott egész éjjel. Elkerült a kis, csendes villa elé. Ott két lábára állott és próbált betekinteni az elárvult, boldogemlékű kis udvarba. Ugatva kereste kisgazdáját, de hangjára nem jelentkezett senki. Kaparta a kaput. Erőszakoskodni próbált fájdalmában, de hiába!... Onnan a plébánia kapujához futott. Semmi eredmény! Felkereste az öreg Örzse néni lakását is, de hiába!... Hiába!

A csillagok ragyogtak. A Hold szökve úszott az égen. A csípős, őszi szél sóhajtva fütyült az éjszaka üres utcáin keresztül s egy kis kutya, dideregve, az árvaház felé vezető utat kereste. S mikor megtalálta, a bezárt kapu előtt karikába görbítette kétkilónyi testét és várta, várta, szomorúan, álmatlanul, elveszített, kicsike gazdáját.

Aztán jött a hajnal és virradt a reggel. Népesedtek az uccák. A szigorú ebzárlat folytán a legelső rendőr a telefonhoz sietett és jelentette a gyeptelepre a szomorú valót.

- Egy kivert kutya az Árvaház előtt csatangol!

És jöttek!... Jöttek!... a szigorú legények! kezükben egy-egy hosszú bot s annak végén egy vörös dróthurok!

Ne gyürkőzzetek annyira, szigorú legények! A csöppnyi kutyát nem kiverték, hanem kiszorult! Nem csatangol ő, hanem elhagyottan bolyong! Nem morogva ugat ő, hanem remegve sír, mert elszakították kisgazdájától!...

Hiába!: a törvény, törvény! Mozdult a bot, villant a törvény szigorú legényének szeme s a következő pillanatban a dróthurok halálszorítással belefojtotta a kétségbeesett ugatást, a vékony kis nyakba! Elsötétült a világ a kis Culi körül. Megszűntek az aggodalmak! Megszűnt a nagy elhagyatottság kínzó érzése... Az érzékeny és okos kis pára nem távozott ugyan még a pici testéből, de öntudatlanul puffant szegény kis kutya a deszkaoldalú kocsi aljára a szigorú legény kezei közül.

- No, ennek a bőre csak gyerekkesztyűnek lesz jó - élcelődött a szomorú tragédia felett a dróthurkos legény és trappban döcögött szegény kis Culi siralomháza, a szörnyű Vég felé...

* * *

Évike szomorú árvasága másnap délelőtt tíz órára már a legteljesebb tisztaságában állott az Árvaház igazgatója előtt. Az öreg igazgató telefonált ide is, telefonált oda is és Örzse néni őszinte siránkozásából kiérezte a jószívű öreg úr, hogy nem önző rosszindulatból, nem üzleti haszonlesésből állította a kis árvát a koldusmuzsika mellé, hanem csupán, mert egyszerűsége miatt nem értett az ügyhöz és a szomorú véletlen folytán karjaiba hullott kis árvát nem akarta éheztetni, sovány konyháján.

- Rendben van néni, lelkem, most már elmehet!

- Kezeit csókolom a nagyságos úrnak, - könyörgött Örzse néni - csak azt tessék megengedni, hogy néha-néha meglátogathassam a lelkemet, a pici galambomat, hiszen, oh, oh, oh, Istenem, Istenem!

- Meglátogathatja néni. Meglátogathatja.

- Jaj, kezeit csókolom, csak a kiskutyát ne tetszett volna kidobni. Elvittem volna én magammal és falatomnak felével tartogattam volna. Szegény picikém, úgy szerette azt a kis jószágot, hogy jaj de csak nagyon!

- Itt nem szabad kutyát tartani néni lelkem. Ebbe bele kell nyugodnia magának is, meg az árvának is - beszélt az igazgató, de közben mintha átsuhant volna a lelkén valami fájó érzés. Ki tudja, nem égi valóság súgott-e valamit ebben a pillanatban, a jó öreg úr lelkébe, a kis kutya felől! - De ha már olyan kedves jószág volt az a kis kutya, keresse meg néni lelkem és hozza vissza. Majd magamnál tartom, a lakásomban és időnkint játszhatik vele a kis Évike.

- Megyek, kezeit csókolom, megyek!, - örült Örzse néni - megkeresem, ha akárhol is van és előhozom,... előhozom!... Kocogok, kezit csókolom,... kocogok!

Kocoghatsz már, szegény, jó Örzse néni! Kiskutyátok szomorú sorsa, úgy látszik, beteljesült!... Ott fekszik ő már, még mindig aléltan, a halálnakszántak gyászos ketrecében, a gyeptelep istállójában. A retesz bezárult ketrecén és ki tudja, milyen szörnyűségre nyílik az ki újra!... Egy lépést se tovább Örzse néni!... Fájó, jó szíved vágya most teljesíthetetlen!... Az a kis oktalan teremtmény, amely olyan boldog bukfenceket vetett, nem is olyan régen, ott a kis villa csupavirág világában a boldogan sikongó kisleány előtt, az a kis Culi, amit olyan boldogan fürdetett a csöppnyi baba, az a kis kutya, amely utolsó boldogsága, utolsó barátja volt az árva kislánynak, az a kis »hűséges eb«, amely úgy rohant kis gazdája életéért az égből leszállott édesanyalélek remegő szavára, az most megvesszőzve, fájó tagokkal, félholtraaléltan, ketrecbezárva várja a szörnyű pillanatot, amelyben talán kioltják majd gyertyalángnyi életét... Kocoghatsz már jó Örzse néni!... Kocoghatsz!... A templom ledőlt s az apró virágok összezúzva hevernek a kis templomkertben, a romok alatt... s az ő sorsuk is most már a pusztulás!

* * *

Egy árvaházi egyenruhába öltöztetett kis leány, az árvaházi nevelőnők gondossága mellett, meg nem érthető módon, felügyelet nélkül a kapuig jutott. A véletlenek sokszor összejátszanak s a mindig éber portás nyitvafelejtette a kaput és szokása ellenére falnak fordulva beszélt a telefonon. A pici lábak pedig vitték a csöppnyi teremtést, mintha csak fájó szíve vezette volna kifelé, mert nem bírta elviselni, hogy sorsa utolsó kis barátjától is megfosztotta.

És Évike kiszökött az árvaház kapuján, hogy megkeresse a Culit, azt az édes kiskutyát, amelyet ő annyira szeretett és amely őt annyira szerette.

Amint az uccára ért, pici szemeit nekimeresztette az ismeretlen uccák messzeségének és az apró szemek kutatva keresték a Culit. Kétségbeesés szállta meg kis szívét és féligsírós hangon belekiáltotta az ucca nappali morajába: Csujitám! Hát gyele! Hol vadol? Miél hattál itt mál te is? Mál te se seleccs?

Ne bántsd picikém a kicsi kutyádat. Nem bűnös ő. Nem akart ő téged itthagyni. A szigorú legények vitték el mellőled, szomorú posztjáról.

Mit tudta a kicsi leány, hogy merre? Csak elindult egyik irányba, kis kutyáját keresni. És haladt, haladt. A csöpp ajkak útközben többször kiáltották a kedves nevet, majd utána apró beszélgetések szálltak az annyira keresett »loss tis tutya« felé. És haladt, haladt a szomorú kislány a buzgalmas culikeresőben.

Egyik uccafordulónál hirtelen megállott Évike, mert egy hasonló kiskutya futott az ucca másik oldalán.

- Csuji Csujitám! Gyeje! Itt vagyot! Tis tutyám! - és kocogva szaladt arra, amerre a kis kutya haladt.

De a kis kutya csak szaladt tovább. Nem értette a szép nevet.

Mély bánat szállta meg Évike kis szívét és tovább szaladt, a Culinak vélt kis kutya után.

- Csuji! Csuji! - S azután megállott. A könnyek mellett mély fájdalom ülte meg kis arcát és kétségbeesetten beszélgetett maga elé:

- Itt hagyott!... Endem mál a Csuli sem selet! - és a hangos sírás küszöbön fenyegetett.

- Medájj! Loss tis tutya! Medteleslet! - s nagy elhatározással nekivágott az egyenes iránynak, amerre a Culinak vélt kis kutya eltűnt előle.

A hosszú, egyenes ucca a város szélére vitt.

- Medájj, loss tis tutya, bistosan elle jöttél... de medteleslet! - hangzott a nagy elhatározás a csöpp ajkakon és a békíthetetlen kis leány kis idő múlva a város alatt lévő kubikgödrök között barangolt, fájdalmas buzgalmában.

Ide folyt le a város kútjainak vize. Ez volt a szemétlerakodó hely. Innen hordtak földet az építkezésekhez és kisebb-nagyobb vízzel telt gödrök tették veszélyessé a terepet, a gyermekek számára. Itt-ott tekintélyes területű nádas burjánzott, majd füvek és bozótok takarták be a vízzeltelt gödröket. Ott meg nagy területen pocsolyák terpeszkedtek lápszerűen beszáradt felsőrésszel s ezek, mint ingoványok, fűvel benőve veszélyeskedtek a sok helyen két méternél is mélyebb gödrök felett.

- Bizstosan bebuttáj abba a nagy, madas fűbe, loss tis Csuji! De medájj, ott is medteleslet! - És az apró lábak ezzel nekiindultak a talán istenítéletre tartogatott útnak!

A pici cipők már bokáig sárosak!... A füvek között most vízbe loccsantak az apró lábak, s innen!... a veszélyről mit sem sejtő kisleány... az ingoványra lépett.

- Csuli! Tis tutyám! Gyele! Hol vadol? - s közben hajladozott, nyiladozott a halál vermének alig néhány ujjnyi vastag teteje.

- Csuli! Csuli! Tis tutyám! Gyele! - hangzott folyton a könyörgő hívás.

Nagy Ég! Irgalmazz! Ki tudja, melyik lesz az utolsó szava?!

* * *

Miért is engedted, Atyám, Istenem, Hogy a kiskutyáját elvigyék mellőle! Most hogy segítsek rajta, ha nem érinthetem veszélybekerült kicsinyem és nem kaphatom a karjaimba, hogy kiragadjam a biztos halálból - remegett ismét a szent trón előtt az édesanyalélek.

- Csendben lélek! - szólott az Úr dorgáló hangon - bírálat nem illetheti ajkadról munkámat! Alázatosság helyett most kifogásolsz?! A kiskutyára most más szerep vár! Én tervszerűen vezetem művemet! Mi ma még talán rossznak látszik, abból holnap üdv és menekvés fakad!... Ez a baj most a Földön! Hit nélkül élnek és éltetek! Pedig aki csak kissé is felémfordítja lelkét, annak én világosságot gyújtok a Hit erejével s bennembízva halad életútain s bármily sötét felleg borul is reá, érzi, hogy abból egykor áldás esője hull.

- Bocsáss meg Atyám Istenem, - de a kisleányom!

- Tudom, leányom! Értem! Értékelem én anyaságod remegő szenvedését. Most figyelj! Kicsinyed a Halál csapdájának szélére jutott. Megközelítheted! Válassz két-három szót, mikkel anyaságodnak megfelelően legkedvesebben és legcsalogatóbban hívhatod magad felé. A menekülés irányát látod majd lent, eredj és így mentsd meg őt. Halljam a szavakat!... Van már?

- Engedd Atyám, hogy így csalogassam: gyere, kicsim!... Gyere! Így csalogattam, mikor járni tanítottam és erre édesen az ölemig totyogott.

- Jól van leányom! E három szót érteni fogja most kicsinyed és felismeri a hangodat. De mikor megmenekült, ennek emlékét eltörlöm agyában, mert kísértené és a boldogság újra odacsalná, hogy hangodat hallja máskor is.

Suhanva szállott az édesanyalélek a veszélyes gödrök fölé és már hangzottak a szavak: gyere, kicsim!... Gyere!

- Anyutám!... - vidult boldogságosra Évike arca és mosolyogva lépkedett a hang irányába. Gyere, kicsim!... Gyere! Gyere, kicsim!... Gyere! - Közben az édesanyalélek végigszenvedte kicsinye halálát, mert aljáig látta az undok pocsolyák halálvermeit, melyeknek tetején vezetgette remegve pici leányát.

Gyere, kicsim!... Gyere!... ...Gyere, kicsim!... Gyere! - és lépésről-lépésre kellett az irányt változtatnia, hogy a szörnyűség be ne következzék s hol balra, hol jobbra, hol elől, hol hátul röppent a remegő édesanyalélek, végigszenvedve a legfájóbb borzalmakat.

Gyere, kicsim!... Gyere! - és Évike végre biztos talajra lépett. Most ölelésre tárta kis karjait és nevetve kiáltotta:

- De hol vadol, anyutám? Med se csótolsz? De jó vóna, ha medcsótolnál!...

Gyere, kicsim!... Gyere! - szólott újra az édesanyalélek, hogy valamivel pótolhassa az úgy vágyott anyacsókot. Mást nem mondhatott! Nem érinthette! Nem ölelhette! Nem csókolhatta! Mert ez volt az Úr akarata.

Az édesanyalélek a boldogító szavakkal az Árvaház kapujáig vezetgette Évikét és ott ölbekapta az egyik nevelőnő, aki már az összes közeli uccákat összefutkosta érette s szívremegve várta a többi nevelőnőt, akiket az igazgató szigorú dorgálás mellett szétzavart a város minden irányába, az elveszett kicsi leány után.

- Hol voltál édes gyermekem? - kérdezte ijedten a nevelőnő.

- Telestem a tis tutyámat, néni télem. Elsaladt. ...De sajnálom!

- Hogy jöttél haza, édes picikém?

- Tönnyen!... Bizsony!... Tönnyen! - felelte Évike és még most is egy boldog mosoly derült a csöpp arcon. - Mintha talán, a lélek mélyén mégiscsak maradt volna valami!...

* * *

Letörlöm a kínok verejtékét meggyötört homlokomról irgalmak Ura, Atyám-Istenem és elszenvedett gyötrelmeimért hálát mondok neked egek Ura, mert ugyan mennyi szenvedés lenne sok, kicsi lányomért akkor, amikor azok árán megmentetted őt a Halál karmai közül - lihegte fáradtan hálaimáját ismét Szigetiné lelke az Isten előtt -. Külön, sokezer évnek kínos szenvedését készséggel fogadom Atyám szent kezedből azért, mert most úgy látom, biztos kezekbe helyezted picikém sorsát. Átsuhantam az árvaház világán és láttam, hogy a jóságos öreg úr milyen nagy aggodalomban ült asztalánál, eltűnt kicsinyem miatt. Láttam, hogy milyen örömmel ölébekapta a nevelőnő megkerült Évikémet és milyen boldoganölelve vitte az öreg úr elé s kicsiny leányom láttán ő is öleléssel és csókkal örült. Parancsolj velem Atyám! Purgatoriumodnak most melyik fehérenizzó üszkére lépjek, hogy méltóvá szenvedhessem magam, most, részemre juttatott kegyedért. Perzselhetnek az üszkök most már akárhogy!: letekintek majd pici leányom boldog játékára s kínjaim könnyei örömkönnyekként enyhítik kínos szenvedéseim nagy keserveit!

Az Úr jóságos tekintete hosszan nyugodott az előtte térdelő lelken. Azután mozdultak a szent kezek és boldogító simogatások érték a kicsinye menekvéséért, nagy szenvedésekre is boldogan vállalkozó édesanyalelket.

Majd szólott az Úr: Édesanyalélek! Az égi szenvedések, látom, nemes útra terelték lényedet. Leányom! Én nem bosszúálló Ura vagyok a világnak, hanem jóságos Istene! A jóságot érdemén felül jutalmazom! A rosszat?: ha csak lehet, irgalomból elfelejtem. Még a büntetésben is kegyes vagyok és áldást fakasztok a szenvedésből. Nemesedésed első, önfeláldozó megnyilatkozásáért jutalmul és elszenvedett gyötrelmeid enyhítéséül gyönyörködj most égi Kar zengő dalában.

Ezzel intett az Úr. A ragyogó felhőfüggöny félrevonult a mennyek országának szentélye elől s az Angyali Kar körülsereglette az égi trónt a térdelő édesanyalélek előtt.

És zengett az Égi kar:

Boldogságos az égi lét!
Örökjóság a mi Atyánk!
Egyik kezével ha lesújt,
Másikkal áldást szór reánk.
Lelkedet óvjad!
Szívedre vigyázz,
Míg lent a Földön élsz.
Döcörgős, síkos,
Tövises az út,
De végén ideérsz!

Az Égi Kar felséges melódiája elhangzott és Szigetiné lelke leborult az Úr zsámolyára és így rebegett:

- Nagy a Te jóságod Atyám Istenem! Fogadd kegyedbe bűnbánatomat. Alázatos készséggel leszek szolgáid között a legutolsó, de úgy szolgállak, mint akire legtöbbet biz kegyesen jóságos akaratod.

- Édes leányom - szólott az Úr kegyes hangon -, bűnbánatod felett megenyhült haragom! Irgalmam legyen osztályrészed a további égi létben. Szolgáim közé állítalak s kis leányod felett is őrködöl! Beosztásod súlyos, nagy szolgálatot jelent, de kegyem kísérni fog nehéz utaidon. A Földön az Ördöggel komáztál és szavára akaratomat szegted, mikor eldobtad magadtól ajándékomat. Most vele állítlak harcba! Légy az Anyaság szent vágyának őrangyala és vidd diadalra a Földön akaratomat. Szállj a szeleken és a nap sugarán, merre csak embert plántáltam a Földtekén és szent anyaságszomjat a lélek mélyén. Ördöghintette magvak már szerteszét szórattak s akaratom az, hogy az mind pusztuljon és ne verjen csírát többé anyalélekben. Szolgálatodra áll majd munkádban tavaszragyogás és napsugár, harangzúgás és csillagfény, nyugodt éjszakának suhanó szellője és hangod belemélyed az anyalelkekbe. Átélt kínjaidat ne feledd és szólj majd róla az anyáknak! Kis leányod sorsát, ne félj, kegyemben viszem tovább, míg buzgalmad híven szolgálja akaratomat! Figyelni fogom munkádat és végső kegyem szép jutalma vár!

Az édesanyalélek boldogan megszólalt:

- Minden erőmmel boldogan teljesítem szent akaratodat Atyám, engedd, hogy hálacsókra járuljak szent lábaidhoz! ...S ezt a másik csókot a kisleányomért.

- Cherubok! - szólott az Úr - angyalszárnyakat e kegyembe fogadott léleknek!

Angyali Kar! Öleljétek kebletekre új testvéreteket!

És a kegyelmet nyert édesanyalélek most már angyalszárnyakkal mélyen borult az Úr színe előtt és boldogan adta vissza az angyalarcokra a testvércsókokat. Azután szárnyait boldogan megpróbálgatva, alázatos mosollyal búcsúzott az isteni közelségből és suhanva elszállott nagy útjára. Ajkáról suhantában már hangzottak a szavak:

A gyermekeket szívből imádjátok!
Isten ajándékát el ne dobjátok!:
Szörnyű az égi sors, mi vár az anyára!
Jaj... ne hallgassatok az Ördög szavára!

Az Úr szent arcán egy jóságos mosoly jelent meg az Őrangyal ajakán kelő dal nyomán és a ragyogó nap aranysugaraival kísértette el nagyútra elszálló Őrangyalát.

Árva maradt a kis szíjpóráz! Nem volt értelme a napi sétáknak. Tizenöt esztendő annyi sokszáz napja eggyéforrasztotta a tanítókisasszony életét a napokban kimúlt Muki kutyája életével. Megsajnálta, megsiratta, azután gondosan betakargatta egy régi bársonyruhájának frissenszabdalt darabjaiba és így hantolta el »szegénykét« a kert szegletében.

A lakás szivetbántóan üressé vált! Nem bírta tovább! Felöltözött és már haladt is a város széle felé. Mintha boldogsága felé haladt volna Rózsika tanítókisasszony, oly frissen szedte apró lépteit, pedighát a gyeptelep felé tartott.

- Van itt kérem szépen elég! Lehet miben válogatni! Van kisebb bőrű és nagyobb bőrű! Van tarka szőrű, és fehér szőrű! - válaszolt üzleti hangon az egyik sintérlegény -, de ugyan hogy is kívánhatnánk tőle, hogy másként válaszoljon. Az ő szemében egy kutya csak egy bőrdarabot jelent! Egy pár kesztyűt! Hát mi is lenne más?! A többihez ő nem ért. Az ő lelke csak dróthurokkal fogja a kutyát.

- Tessék talán ezt! - ajánlotta, amint haladtak a ketrecek előtt.

- Oh, kérem, ez nagyon nagy és olyan mogorvanézésű! - válaszolt az ajánlatra Rózsika kisasszony.

- Mogorva nézésű?! - kérdezett vissza meglepődve a sintérlegény s az agyán ez futott keresztül: »Oh, hogy a fene egye meg a fajtáját! Hát még az is fontos, hogy hogy néz egy ilyen rossz kutya dög«, és befelé, lenézőgúnyosan mosolygott is hozzá.

- Jaj, kérem szépen! Hogy hívják ezt az édes kis kutyát? - örvendezett egy másik ketrec előtt a kisasszony.

- Muki! - vágta oda találomra a sintérlegény.

- Muki? - örült boldogan Rózsika kisasszony a boldogító véletlennek.

- Mi az ára, kérem?

- Ennek, kérem? -, kapta el a dolog kihasználható üzleti oldalát a sintérlegény - hát ez éppen, kérem, különösen értékes kis kutya, mert... ez egy olyan... ez egy olyan, »édes kis kutya!« Azután meg, tetszik látni, milyen a »nézése?!« Egyáltalában nem olyan, mint azé a - milyen is? - mogorváé! - éppen azért, ennek az ára, kérem, húsz pengő!

- Megveszem kérem! Tessék kivenni szegénykémet, Mukikám, gyere!

És az édes kis, »szelíd tekintetű« Culi, ölelő karokra talált, a halál kapuja előtt! Talán megérezte a Rózsika kisasszony szeretetének melegét, mert mikor karjaira vette, megnyalta mind a két kezét. Nagyon szeretett volna a dróthurkos keresztapjára egy »mogorva« tekintetet vetni, de ehhez ő nem értett és a névcserével mit sem törődve, csak nyalta, nyalta a nemesszivű kisasszony kezét.

* * *

Az Árvaház, jó idő esetén, naponkint sétáltatta a kis árvákat. Évike már négynapos vendége volt a langyos levegőjű menedékhajléknak s a jószívű, öreg igazgató bácsinak a kedvence volt, de még nem szokott meg. Szerette, becézgette mindenki. Volt már néhány kis pajtása is, akikkel szívesen elbabrálgatta a játékokat, de csöpp ajkán, az apró beszélgetések folyamán, újra, meg újra elhangzott a Culi neve. Beszélgetett is kis pajtásainak a Culiról, de a kis mese vége csaknem mindig keserves sírás lett.

- Majd veszek én neked Évikém még szebb kis kutyát, s az is szeretni fog téged, meg játszik, ugat, bukfencezik neked - vigasztalta sokszor az igazgató bácsi.

- De, azs nem azs én tis Csulim less! - hangzott a kicsiny ajkakról a pótolhatatlanság szomorúsága. - Miélt is salattál el loss tis tutyám? - és hullottak az ártatlan pici szemek nagy könnyei ismét meg ismét.

- No, majd megkeressük Évikém, - menekült mindig ugyanazon vigasztaláshoz a szabályszerű, de mégiscsak elhamarkodott intézkedését már annyira megbánó igazgató és gondolatban az ég tudja hányszor megdorgálta már saját magát a jószívű öregúr: Hiszen tudhattam volna! A rendőr is mennyire hangsúlyozta, hogy milyen meghatóan buzgólkodott az a kis kutya, dehát - már késő!

* * *

Kétszárnyra tárta a portás az Árvaház kapuját és hosszú sorban haladt rajta kifelé a jószívek melegére szorult gyermeksereg, a helyes kis árvaházi egyenruhákban.

Évikét a csapat élén vezette kézenfogva a főnevelőnéni, aki az édes gyermekszáj állandó kérdezősködéseire mosolyogva, szeretettel felelgetett.

Haladt a kis csapat. Haladt. A napos oldalon. A járda belső részén. Páros sorokban. Kis kezek a kis kezekben. Beszédtémája akadt minden párnak. Mintha csak édesajkú madárkák tartottak volna csicsergőkonferenciát, olyan kellemes zsongást adott a sok kis gyermek ajakának hangzűrzavara.

- Néni téjem! A Csuli! Csulitám! Gyele! Itt vagyot! - és Évike, kis kezét észrevétlenül kitépte a nevelőnő kezéből s futva szaladt a szembejövő kisasszony kezében pórázon sétáló kis Culi felé.

A Culi is felismerte Évikét! Ő is ugrott egyet! A póráz kicsúszott a kisasszony kezéből s a következő pillanat gyönyörűségének leírására ne is vállalkozzék a toll!...

Könnybelábadtak a tanítókisasszony és könnybelábadtak a nevelőnő szemei is. Évike felkapta a kis kutyát, két kézzel magáhozölelte és - örömében arcáhozszorítva a nagy fájdalommal nélkülözött kis kutya kedves kis fejét - boldogan becézgette:

- Tistutyám! Csulitám! Csathogy medvagy! De loss vót, méd nem vótáj med! Loss tis tutya! Hol vótáj tis tutyám?

S a kis kutya szólna, beszélne, mesélne, most rögtön, mindent: a keresést, a bajt, a megvesszőztetést, a veszedelmet, a fenyegető borzalmat, de az már mind semmi! Csak örüljünk! Örüljünk! - És szinte hempergett Évike karjaiban s ki tudná megszámlálni hányszor nyalta meg Évike kezét, arcát és ahol érte!

- Tis tutyám! Tis tutyám! Beszélgetett neki boldogan Évike, mintha pontosan tudná, hogy mit köszönhet a kicsi kutyának és mintha érezné, hogy milyen nagy szolgálatot teljesít számára ebben a pillanatban is a pici kutya parányi lénye.

- De kár, hogy nincs itt egy fényképész, hogy örökíthetném meg magamnak ezt a szoborbaillő jelenetet - szólalt meg ámulatgyönyörűségében a tanítókisasszony.

- Kicsoda ez a csöpp, aranyos kis leány? Jónapot kívánok. Pá babukám! Hogy hívnak? A te kis kutyád volt ez a kis kutya, édesem?

- Szideti Évite, néni télem. Ezs med azs én tis Csulim!

- Hogy hívják a kiskutyát, drága gyermekem?

- Csuli! Néni télem. Csuli! Ezst a loss tis tutyát! Elsalatt!

S most újra egy csupa szeretet, csupa öröm és csupa ragaszkodás játszott ragyogó játékot a két csöppnyi lénnyel.

A tanítókisasszony nem tudott elválni boldogságában a kisleánytól és együtt sétáltak tovább. Évike középen vitte előbb kis karjaiban a megkerült Culit, majd letette és vezette, közben a kis ajkak hol becézték, hol dorgálták, hol szemrehánytak a hűtlennek vélt kiskutya felé.

Csupa kérdezés, csupa tájékozódás volt a tanítókisasszony beszéde sétaközben. A vezető nevelőnő ismerte Évike jelenlegi viszonyait és az árvaházbajutásnak fájdalmas előzményeit. Temető, koszorú, kis gödör az édesanya sírján, a kis kutya szolgálata, a rendőr, elveszés mind-mind fájdalmasan belemarkoltak a tanítókisasszony lelkébe. De boldog vagyok - futott át a lelkén -, hogy megvettem a kis kutyát, most visszakerül a kicsi leányhoz - és az árvákkal együtt betért ő is az Árvaházba. Agyában megszületett már a jóleső gondolat és buzgalmasan sietett, hogy valóraváltsa.

* * *

Én nem így gondoltam el az ügyet, igazgató úr kérem, - beszélt a tanítókisasszony az igazgató előtt. - Én a kis kutyáért nagy pénzt, húsz pengőt fizettem kérem szépen! De nem azért, mert kiskutya, hanem azért, mert olyan édes kiskutya.

- Kérem szépen, - szólott közbe az igazgató - én nem úgy kértem, hogy ingyen méltóztassék a kiskutyát az intézetnek átengedni. Én készséggel kifizetem a magaméból önnek a húsz pengőt.

- Isten mentsen, igazgató úr! - szabadkozott a véletlenségből megbántott jólélek. - Nem így, igazgató úr! Nem így! Én annyira megszerettem azt a kiskutyát, hogy semmi körülmények között nem óhajtok tőle megválni! Igazgató úr kérem! Hallgasson meg! Egy nagy kérésem volna!... Nekem kétszáznegyven pengő havi fixem van. Van egy szép kis, kertes családi házam a Sugárúton. Vidékről kerültem fel és otthon van hetven hold földem s annak minden jövedelmét magam használom el. Nagyon gondját viselem igazgató úr! Vigyázok rá. Tudom jól táplálni! Míg én tanítok, nagyon gondos cselédem van, nem történik baja. Senkim sincsen igazgató úr, mindenem az övé lesz! Nevelem! Taníttatom! Igazgató úr! Ajándékozzon meg engem ezzel az aranyos kis leánnyal! Mindene leszek! Hadd legyen nálam együtt a kis árva, meg a kis kutya. Igazgató úr!... Ha csak egy mód van reá!

Az öreg igazgató meghatódott lélekkel ült asztalánál, a jószívű nő könyörgésének hallatára és boldogság töltötte el lelkét, mert látta, hogy a jobb sorsot vesztett kis árvát biztos kezekbe és meleg szív mellé helyezheti.

- Kérem szépen, - válaszolt az öreg úr - ennek nem lesz semmi akadálya.

- Már az ígéret is boldogsággal tölt el, igazgató úr! Az enyém lehet az a két apróság, akik úgy szeretik egymást. Ha tetszett volna látni, amikor összetalálkoztak!... Az a kép az én lelkemből csak a koporsómban fog elmosódni, vagy talán még ott sem!

- Nagyon megnyugtató, - folytatta az öreg igazgató - hogy nagysád anyagi viszonyai, Istennek legyen érte hála, olyan reményre jogosítóan megfelelőek, de közölnöm kell nagysáddal, hogy a kis árva esetében ez nem is bír nagy jelentőséggel, mert ő egy pilótafőhadnagy árvája, aki, szomorú, de egy katonai verseny alkalmával lezuhant és ott lelte halálát. Ennek következtében az állam tekintélyes kártérítést fizet az Árvaszéknek a gyermek javára és szép összeget juttat havonkint a leggondosabb neveltetésére. Emellett a főhadnagy egyik gyár főmérnöke volt és a gyár sem vonja ki magát az árvának járó összeg fizetése alól. Én ezt már mind intézem a rendes hivatalos úton s érdeklődéseimre tudomásomra hozták, hogy ezek a járandóságok igenis jogosak és megilletik az árvát. Hiszen ez természetes is! Szegénykének az édesanyja még az édesapja halála előtt meghalt.

- Igazgató úr kérem, én egy fillért sem fogok igénybevenni a nevelésért. Hadd szaporodjék szegénynek, amíg növekszik. Én csak azért nevelem, mert olyan aranyosan édes kis leány!

És két nap múlva az árvaházi kis egyenruha visszakerült a raktárba! Rózsika kismamával sétált már Évike, gyönyörű kis gyermekruhában, a napos utcán. Az ő kezét fogta a kismama. Ő pedig pórázon vezette... a Culit! A kiskutya boldogan ugrándozott, Évike jóízűen kacagott és a tanítókisasszony lelke megtelt a legnemesebb életértelem boldogító ígéretével és együtt kacagott Évikével.

Fent az égben pedig ebben a pillanatban, az új őrangyal szemei megteltek örömkönnyekkel és mély megbánással emlékezett a bölcsességében és irgalmában kifogyhatatlant Isten szavaira: »A kis kutyára most már szerep vár! Én tervszerűen vezetem művemet. Mi ma még talán rossznak látszik, abból holnap üdv és menekvés fakad!« Boldogságában a nap aranysugarain leszállott a kacagó kis csoport fölé, langyos szellő lágyságával körülsimogatta őket és megcsókolta a jóságos kisasszony szívét, aki ebben a pillanatban kimondhatatlan boldogsággal lehajolt Évikéhez, megölelte és anyacsókot csókolt mindkét babaarcára. Azután a kis Culit is összevissza simogatta.

Ezzel az Őrangyal nagy szárnycsapásokkal elszállt a végtelenbe, hogy harcoljon az Ördöggel, kegyes Istene szolgálatára, aki ennyire kegyeibe fogadta pici leányát.

Szállott az Őrangyal! Szállott! És ajkáról zengett tovább az égi intelem:

A gyermekeket szívből imádjátok!
Isten ajándékát el ne dobjátok!:
Szörnyű az égi sors, mi vár az anyára!
Jaj!... ne hallgassatok az Ördög szavára!

Ettől zengett a napsugár, harangzúgás és csillagfény! Ezt adta tovább a tavaszragyogás a viharos nyárnak! Felleges égre ezt írta fel a cikázó, nyári villám! Fütyülő szélsípján ezt hagyta jussul a haldokló ősz a lágypelyhű télnek! Ezt sóhajtotta nyugodt éjszakáknak suhanó szellője.

Az Őrangyal szállott! Ajkáról a szent dal szüntelenül zengett! Szárnyai alatt égimérték szerint repültek a földi évek s egyszer csak utat talált a nagy égi intelem az anyalelkek szentélye felé... és az anyák kezdtek megtorpanni a szörnyű életutakon!...

Csendesen aludt a késő ősz öreg éjszakája. A tarka álmok néma világa finoman suhanó szellők alakjába csendben lélegzett. Az apró csillagok remegve csillogtak az ég mérhetetlenségében. A nagyobb csillagok, mint égi lámpások őrködtek az éjszaka sötétsége felett. Egy nagy hullócsillag szelte át a nagy ég csillagokkal kivert fekete kupoláját és nyomában, a fényes úton suhanva szállott az új Őrangyal, ajakán a nagy égi üzenettel.

Az angyalajkakról szálló égi üzenet a szellők szárnyán és a csillagsugarakon keresztül beleszövődött az anyalelkek tarka álmába, hogy megdöngesse a lélek szentélyének kapuit, hogy oda bejuthasson és égi malasztként szolgáljon ott, az Isten kedvére, az ördögmaszlag ellen.

Most Bécs felett tűnt fel a nagy égilámpáshullócsillag és az angyalszárnyak suhanva vitték az Őrangyalt, a kivilágított égi úton.

Mélyen aludt az öreg főváros. A nagy paloták is sötétre bezárták ablakszemeiket és a lebocsájtott függönyök mögött csendben pihent az élet.

De egy ablak mögül erőtlen sárgás fénnyel, gyötrelmes nyugtalanság fájt bele a pihenő éjszakába.

Talán beteg felett virraszt ott a remegő ébrenlét? ...Talán egy kis gyermek beteg?... Talán egy édesapa?... Talán a gonoszság szövi titkon, sötét terveit? Talán egy édesanyajelölt vívja harcát az ördögkísértéssel és kezeiretámasztott forró fejjel, megrémült a sötét éjszakától és ő világít? Megyek! Megyek! - Az angyalszárnyak suhanva lendültek és az Őrangyal lihegve érkezett, a rossz hírről síró ablak elé.

A finom szárnyak szinte erőtlenül hullottak alá: Nem beteg felett virrasztott könnyezve remegő édesanya. Nem a gonoszság szőtte sötét terveit. És nem édesanyajelölt harcolt az ördögkísértéssel, hanem egy édesapa ült éjszakai öltözetben az íróasztala előtt. Előtte, selyempapíron, szárazra hervadt virágok. Kezében egy kis fénykép. A szemei könnyben úsztak és a lélek, súlyos önvádlás alatt kínokban fetrengett.

Az a »másik!«... Az az »ártatlan!«... Aki elől a csillagárnyék nem takarta el az édesanyát!... És mint atyám mondá: »Családja körében most elárvult Semmi, aki alig tudja, hol és merre jár!« - futott végig a fájdalom az Őrangyal lényén - és magáhozölelte Komáromy báró szenvedő lelkét, hogy megbéküljön, hogy megnyugodjék s azután fülébe súgta az ártatlanságát.

Angyalajkak zengését nem érti az emberi fül, de a lélek megérzi az égi hírnök közelségét s megérti, megérzi az égi üzenet szavát.

Komáromy báró ebben a pillanatban úgy érezte, mintha kinyílt volna a lelke, s az ott bent háborgó fájdalomtenger utat talált volna magának és könnyült, könnyült a lelke terhe. Az előbb még annyira égető fájdalomkönnyek megeredtek és üdítő esőként peregtek magasztos megnyugvás felé evező lelkére. Az előtte lévő száraz virágot és a kis fényképet kezébevette, ajkához vitte és megcsókolta mind a kettőt.

Lelkének drága fájdalma egy felemelő gondolatba oldódott fel és szinte ölelgetve becézgette elgondolását: »Amilyen szépet csak tud egy művészlélek megálmodni.« - hagyták el a hangos szavak ajkát s ezzel felállott az íróasztala mellől és sétálással ünnepelte felemelő tervét.

Az angyalszárnyak suhantak és az Őrangyal szállott tovább, a nagy, isteni küldetésben.

Komáromy báró pedig újra asztalához ült. A drága, száraz virágokat és a kis fényképet áhítatos mozdulatokkal betakarta újra a selyempapírba és visszatette a helyére. Azután elővett egy nagy fehér papírt és rajzolt, tervezett az éjszaka csendességében úgy, mint azt boldogító gondolatai diktálták.

Alig néhány perc és egy síremlék vázlata már felismerhető volt a papíron: Egy bánatos szívű édesanya állott a nagy, impozáns alapzaton és ölelve takargatta karjain kicsi leányát, akinek nagy széles, szalagcsokor díszlett a kis fején. Hogy, hogy-nem, ki diktálta, vagy mi diktálta a legnemesebb boldogsággal tervező báró lelkébe, de a síremlékre odarajzolt egy kiskutyát is, amint kedves hízelgéssel kapaszkodik fel a karonülő kis leány felé és az édesanya egyik keze simogatja a kiskutya fejét. Mintha tudta volna, mintha súgta volna valaki a lelkébe, hogy milyen nagy szolgálatokat teljesített a kiskutya az elköltözött édesanya túlvilági szenvedéseinek enyhítésében és a kicsi leány életében. És mintha súgta volna a lelkébe valaki, hogy csak így lesz teljes, csak így lesz tökéletes az emlékmű.

A sírfeliratot is aláírta a tervezetnek:

»A legnemesebb lelkű édesanyának egy örökké fájó szív.«

Szinte bántotta, hogy éjszaka volt. Szeretett volna rögtön autóba ülni és menni, menni, sietni a legnevesebb szobrászhoz.

Az előbb nem tudott aludni a lelkifájdalom kínjától, most pedig nem engedte aludni a legnemesebb boldogságérzet gondolatsorozata. De azért most már ágybatért és sötétben áhítatoskodott a lelke a megnyugtató és felemelő terv előtt.

* * *

Rongyaiba burkolódzva, fázósan haladt az uccán egy öreg néni.

- Ölzse néni! - kiáltott rá kedvesen Évike, amint haladt a kismamának elnevezett tanítókisasszonnyal és a Culival a napi sétán.

- Évikém-galambom! - és Örzse néni már sírva guggolt Évike előtt.

- Tismamám! Ölzse néni jó néni! - mutatta be Évike az öreg nénit a kismamájának.

Azután: hogy így?, hogy úgy?, honnan ez?, honnan az? - kutatgatott a tanítókisasszony - és a beszélgetés végén az öreg néni egészen rokonszenvessé vált a tanítókisasszony előtt.

- Meghalt a férje, néni lelkem? Egyedül van?

- Nem halt az meg, csókolom a kezeit, hanem nagy megpróbáltatást mért mi reánk a mindenható Isten. Mindkét szemére világtalanná vált szegénykém. Én dolgozgattam eddig biztos helyen, egy drága, jó öreg ember mellett, ő pedig koldulgatott szegény és csak eléldegéltünk valahogy. Azután az én jó tisztelendő atyámat magához szólította az Úr és támogatás nélkül maradtunk. Vén, rossz, öregasszony munkája nem kell már senkinek sem, kezit csókolom és a szegény, jó, öreg párom meg elkezdett betegeskedni. A posztjára nem tudott már kimenni. Én nem tudtam orvosoltatni, étetni is már csak alig-alig, és beadtam szegénykémet a Szegényházba. Súlyos életet adott nekünk az Isten, naccsága kérem, de Isten kezéből megnyugvással kell fogadnunk mindent.

A tanítókisasszonynak feltűnt az egyszerű asszony nemeshangzású beszéde és ez irányban kezdett érdeklődni:

- Hát kinél volt eddig, néni lelkem?

- A boldogult Kovács tisztelendő atyának voltam én, kezit csókolom, harminc évig a takarítóasszonya.

- Értem!... Értem! - válaszolt a tanítókisasszony.

- Azs volt azs én jó, atyutám! Bizsony! Tismamám. - szólott közbe Évike.

- Bizony kicsikém, lelkem-galambom az volt, az volt a te jó atyukád - bizonyozta még most is könnyes, sajnálkozó hangon Örzse néni.

Azután még beszéd, még beszéd és mindent tudott a tanítókisasszony.

- Örzse néni lelkem! Nem volna kedve eljönni mihozzánk? Hat év óta van nálam egy leány, most férjhezmegy. Ha gondolja, Örzse néni, jöjjön a helyére. Csak ketten vagyunk Évikémmel. Nincs nagyon sok dolog nálunk. Ha csak ráérek, én mindig segíteni szoktam a házidolgokban az alkalmazottamnak.

Oh, kezeit csókolom, milyen nagy gondja van a Mindenható Istennek az árvákra és az elhagyatottakra! Én nagyon nagy örömmel mennék, de félek, hogy öregségem nem engedi majd, hogy szívem szerint eleget tegyek mindenben a naccságának. Meg az én rongyos, szegényszagú ruháim bántanák talán a kedves, jó naccsága házának szép rendjét.

- Az nem baj! Örzse néni lelkem! Vannak nekem régi, de azért jó ruháim és majd azokból adok én Örzse nénire. A sok munkától ne féljen. Nálam nincsenek sokvendéges éjszakák. Mi csak csendben egymásnak éldegélünk Évikémmel, kedves kettősben. Ugye Évikém?

- Bizsony! Ölzse néni! Jó tismama, a tismama!

- No, Örzse néni lelkem! Hallgasson rám! Jöjjön! És akkor leszünk otthon kedves hármasban! Amíg én iskolában leszek, addig Örzse néni foglalkozik, sétál Évikével, amint végzi azt a kevés házidolgot.

- Oh, milyen boldog örömmel tenném, kezeit csókolom.

- Düjjön, Ölzse néni! Düjjön! Jó tismama, a tismama! Düjjön!

És Évike drága ajaka vetett véget a már amúgy sem vitás kérdésnek.

* * *

Egy hónap múlva már a legteljesebb összhangba jutott a »Kedves hármas« élet. Örzse néni igyekezett, hogy minél előbb megtanulja a tanítókisasszony szokásait, meg a házirendet, Évike már megszokta régen Örzse nénit és a tanítókisasszony a legteljesebb nyugalommal bízta rá lakását és kedves kis Évikéjét a jólelkű és tisztességben megöregedett Örzse nénire.

- Rózsika kisasszony kérem, - szólt egyik vasárnap délelőttjén Örzse néni főzögetés közben - ha meg tetszene engedni, mondanék valamit.

- Tessék Örzse néni! - mondja!

- Menjünk ki délután a temetőbe! Sétáljunk ki Évikével. Kéthéttel ezelőtt, vasárnap délután, templomból oda sétáltam ki és olyan mozgolódást, olyan, tudja az ég mit láttam, ott a drága sír közelében. Nagy deszkaládákat! Nagy kődarabokat! De nem volt ott senki és nem tudtam kérdezősködni. Engem úgy izgat, ha eszembe jut. Ha tehetnénk, Rózsika kisasszony kérem, ebéd után sétáljunk ki a temetőbe!... Veszünk egy-két kis csokrot és kivisszük a két kis sírra.

- Jó lesz, Örzse néni, jó lesz. Kimegyünk.

* * *

- Tismamám! Visem én a csotlotat! - szólalt meg Évike a virágárus előtt - s azután csendben elindultak, kedves hármasban, a temető felé. Középen haladt Évike, a csokrokkal.

- Egyitet anyutámnat, másitat atyutámnat vissüt. Ugye tismamám? Ugye Ölzse néni?

- Úgy lelkem, úgy! - helyeselte a kismama a drága gyermekszáj beszélgetéseit s azután elővette zsebkendőjét.

* * *

- Nézsd atyutám! Milyen sép viládot hozstunt neted! Ugye most ölülsz, jó tis atyutám? - s az édes gyermekkéz letette a kis csokrot a kicsi sírhantra. Örzse néni azután könnyes szemekkel gondosan elhelyezte a hervadt koszorúk száraz virágai között.

- Anyutám med elle alszit! Gyele, tismamám! Vigyüt neti is a sép viládot. Biztosan ölül majd azs én jó tis anyutám is!

* * *

Oh, mindenható jóságú, édes Istenem!, - sóhajtott fel ámulatában Örzse néni - tudtam én, hogy itt lesz valami változás! Ezt éreztem én! Ezt éreztem már egész héten és mindig olyan jöhetném volt! Oh, Istenem! De csak nagyon gyönyörű!

És csak álltak a hatalmas, nagy síremlék előtt.

- Nézsd, tismamám! Itt is van tistutya! - szólalt meg Évike, még mitsem értő kis ajaka. - Milyen sép azs a néni a tislánnyal! Netem is van olyan csotlom, ugye tismamám? Ha hazsamegyünt, tössüt a hajamba!

- Odakötjük Évikém! Odakötjük - helyeselte a kismama - és felemelte Évikét. Feltette a síremlék talpazatára és a nagy márványvázát mutatva az emlékmű szoboralakja előtt, megszólalt:

- Tedd a virágodat abba a nagy pohárba Évikém, ott a nénike előtt.

Évike lassú léptekkel odalépdelt és belehelyezte a kis csokrot a vázába. Azután észrevette, hogy ott van mellette a kis márványkutya, amint a női alak ruhájára kapaszkodik, két lábán állva, a kis leány felé.

- Tistutya! - hangzottak a simogató szavak Évike ajakáról - és kis kezével simogatni kezdte, miközben mondanivalója is akadt a kiskutyához:

- Téded is úgy hínnat, hogy Csuli? Jó tis tutya legyél, melt a Csuli jó tis tutya! - És közben felismerte, hogy a szoboralak keze a kiskutya fején van s azt is elkezdte simogatni s egyszer csak megszólalt.

- Örzse néni! Én medcsótolom a nénite tezsét!

- Csókold meg galambom! Csókold meg! - És elfojtottan zokogott Örzse néni.

Évike kicsiny lábaival felpipiszkedett és... megcsókolta... a »nénite«... kezét. Most med mál silot! Tismamám! Ölzse néni, gyeltet ide! Siljunt! Anyutám! Anyutám! Csótojj med te is anyutám! - és keservesen nyújtotta arcát a hideg, márványszoborédesanya arca felé.

Megérezte, megértette az öntudatlan gyermeklélek a hideg márványból feléje sugárzó szentséget és a márvány-»nénite« közelségén keresztül a lelkébe súgott talán Valaki, valamit!...?...

A kismama szinte megijedt a pici leány szenvedésétől és érte nyújtotta kezeit:

- Gyere le Évikém! Nézd csak, milyen szép ez a kiskutya! Nahát! De kiskutya, ne bántsd ám a virágokat, mert hátulkötjük a sarkadat, meg meghúzzuk a füledet. - Így próbálta elterelni a szenvedő kisleány figyelmét a gyötrő iránytól s azután lassan elindultak a sírtól hazafelé.

Néhány lépésről Évike visszanézett drága, könnyes szemeivel és megszólalt:

- Tistutya! Ne bánd a viládotat!... Anyutámnat hozstul... hátu... töttyüt... a... satadat!... tistutya!...

És azután: de szép virág, másik virág, madár, szépen süt a nap, ha hazamegyünk tortát eszünk stb., stb. elcsendesítette a gyermeklélek fájdalmát és megbékélten tipegett az őt annyira szeretők között.

- Itt szűk a járda, kedvesem. Most te menj szépen elől, mi meg utánad megyünk, így kedvesem. Menjünk! S azután kérdő tekintetet vetett a tanítókisasszony Örzse néni arcára.

Örzse néni megértette és már válaszolt is lassú hangon:

- Én azt hiszem, kezeit csókolom, hogy nem lehet más, mint a méltóságos Komáromy báró úr. Nem tudok mást elképzelni, hiszen senki rokonuk nem volt az árváknak. A méltóságos úr pedig nagyon szerette a kis családot. És az ő gyárjában volt... főmérnök a férje, biztosan a gyár, a méltóságos úr... jóvoltából, nem tudom,... nem tudom másként elképzelni.

A gyermekfül mindent hall és a »méltóságos báró úr« hallatára megszólalt Évike ajakán az emlékezés:

- Ölzse néni! Ugye a Pistuta aputája jó bácsi? Bizsony tismamám, netem adott sép fehél saladot, a hajamba!

S azután ballagott, ballagott a két meghatódott, jóságos gondviselő előtt a picike leány, akit otthon finom torta várt...

- Kedvemre munkálkodol őrangyalom, - szólott az Úr a színe elé boruló őrangyalhoz. - akaratom szerinti, hűséges, sokéves munkád nyomán a siker biztos reménye dereng: Felleg és bokrok alatt az ördög már sunyítva jár, de!... buzgalmadra vigyázz továbbra is őrangyalom, tudod, milyen az ember a sárgolyó tetején!? Lelkébe fogamzó fogadalom sokszor szalmaláng csupán, mit könnyen szennyes pernyével fojt agyon az Ördög tarka, szép görögtüze, s aztán a kényelmesebb játékot űzi tova: Öl! Gyilkol! Lop! És!... leheletemet fojtja bele művem egy parányi rügyébe s kacagni is képes sikeresnek vélt szörnyű tettén, mitsem törődve freccsenő vérnek rémes gőzével, Velem, és még azzal sem, hogy Hite mégiscsak súgja fülébe: »Vigyázz! Az Isten lát!«... Csak aztán nyavalyog eltorzult ajakkal, mikor idekerül és számadó égi szolgám fejére olvassa szörnyű tettét! Addig pedig, míg ott él, hová akaratom plántálta a földi létben, csak a kényelmet keresi!... Istenszolgálatra nem hajlandó és a balga!... kétszer is ráfordítja titkos kamarája ajtajának előttem leheletnyi reteszét s ott bent - azt hiszi, előttem is titkon - eljárja az ördögfuvolára a szörnyű táncot! Csak akkor ébred, mikor az Ördög felkacag mögötte s az ördögajakról hazudott boldogság helyett gyötrelmes kín szakad a lelkére. Ilyenkor?:... fogadkozik! remeg! tán még imába is tördeli bűntől szennyes kezét, ajakára merészeli venni a nevemet és sóhajokkal ostromolja az Eget! És én?:... jóságom nagy és haragomban békülékeny vagyok:... magam elé bocsájtom lelke egész hevével kilehelt sóhaját... no,... hátha, majd máskor nem!... s kegyembe viszem tovább életét... és legközelebb!,... mikor nagy művembe illő munkára hívom el, először kedvetlenkedik, tántorog, haboz s a végén!... mégiscsak az ördögmuzsikára táncol!... Nem hat rá az égi Kar dala. Azért mondom őrangyalom, munkádban ne ernyedj, eredményére az idők végtelenje vár! Az embervilágmű mintha csak elkopott volna és csak nehéz munkával javítható! Sorsára bízni, vagy vesznihagyni még nem akarom, sőt, kegyem fénye ragyog reá naponta ezerszer, milliószor, csakhogy a szép mű viruljon tovább és haladjon nagy célom felé, mit a feltámadás üdvös harsonája fog kezdeni egykoron, amikor is az Ördög hatalmát megsemmisítem és csupa boldogság, csupa örömélet lesz osztályrésze s az égen a Szeretet napja ragyog! Ide! Ide akarom elvezérelni a legszebb művem életét, bár mondhatom, hogy világművem összes többijével nincs felényi bajom, mint éppen azzal, melyre szeretetemből és jóságomból a legtöbbet adom. Tudom én, hogy mi a hiba! Az, hogy irgalmas, jó és kegyes vagyok! És ezzel ő visszaél! Tudnék én szigorú is lenni! De nem akarom megbántani! Adhatnám reája a vadállatoknak szörnyű, rideg életét, amelyben tomboló orkán csikorgó hideg perzselné csupasz bőrét, éhség, szomjúság sanyargatná ordasra tagjait és üldözött idegen lenne mindenütt! De nem akarom! Hiszen szeretem! Szeretetből hoztam létre! És vannak közöttük olyanok, akikre kegyemnek napja méltán ragyog! Ezek! Ezek azok, kikben örömöm lelem és a művet kezök által vezetem. De a többit sem tudom eldobni! Nem! Nem! Atyja vagyok! És szeretem! De viszont a pusztulásbarohanást sem engedhetem, mert azzal meg magamnak is bánatot szereznék, ha a szép művet rothadás marná szét és nem, nem tudom végignézni szép művem halálvergődését! A bajon úgy segítek, hogy szigorúan megbüntetem ugyan a gonoszt, de a büntetésben jó vagyok s az őszinte megbánást és megtérést bőkezű jóságommal jutalmazom!

- Menj őrangyal leányom! Menj! Akaratom teljesítsd tovább buzgón, szakadatlanul. Száguldj az égnek tengerében és vigyed az anyalelkeknek üzenetem. Keletről indulj el és szállj Nyugatig. Északon ne állj meg, haladj le Délig és zengjed a lelkekbe szünösszüntelen az égi Himnuszt az ördögmaszlag ellen!

- Megyek, Atyám, Megyek! - És mélyen meghajolt az Isten angyala s ajakán hangzott tovább az égi harsona:

A gyermekeket szívből imádjátok!...

És szárnya alá kapta újra a hosszú éveket és zengte a dalt híven, szünösszüntelen, hogy a »fogadalom« ne »szalmaláng«, hanem az ember számára a menekvés szent tüze legyen s az porráégesse az ördögmagvakat s az anyalelkekből kiperzselje a durvagazokat!...

A halottak szent estéje Komáromy bárót minden évben hazahozta. Mire a kedves kis »hármas« kiérkezett ilyenkor a temetőbe, hogy meggyújtsák a kegyelet szent mécseseit, akkorra már két nagy gyertyaszál ott világított egy nagy virágcsokor két oldalán, a remekbealkotott emlékmű előtt, a drága hamvak felett.

A sok gyertyafény ünnepi bíborvörösre festette a holtak nagy estéjének fekete egét. A sok kis apró lángról szállott a ködszerű füstfátyol a sírok felett. A csendes imádságok ott mozogtak a halkan sírdogálók ajakán. Az elköltözött lelkek talán ott szálldogáltak, csendben, a sírok felett és egy őszintén gyászoló lelkű úr, az emlékműtől távol, levett kalappal szövögette, lelkét soha ki nem elégítő imája sorait.

Komáromy báró nem ment oda soha a drága sír mellett csendben imádkozókhoz. Mintha valami megtiltotta volna ezt számára és a feketeruhás kis leány lénye, mintha súlyos szemrehányást döfött volna lelkébe. Nagyon szeretett volna pedig odamenni, hogy a kis leányt a kezébe vegye, megölelje, megcsókolja és a lelkébe súgja neki azt a néhány szót, hogy »Picikém! nem akartam, és én úgy érzem, hogy ártatlan vagyok és mégis, tudom, hogy jogosan büntet a saját lelkem«. Vagy valami mást, de mégis ilyesmit! De hát, úgy sem értené meg a kicsi leány. Azután meg a kis leány szemében ő csak a »Pistuta aputája!«.

A bánatos báró így áldozott évek hosszú során keresztül fájdalmas szerelmének. Elhozta minden évben a kegyelet virágait. Meggyújtotta minden évben fájdalma oltáráról vett tűzzel a két gyertyát s azután visszautazott Bécsbe és nem volt olyan nap, hogy elő ne vette volna íróasztala elzárt fiókjából a szinte már szentséggé magasztosult három drágaságát: a hervadt virágokat, a kis fényképet és a síremlék fényképét. Gondolatai, emlékezései ilyenkor repültek, szálltak, öleltek, csókoltak, leborultak, fájtak és térdeltek. S azután:... fordult a kulcs az íróasztal fiókjában, és templomi áhítattal a lelkében, próbált valamit tenni-venni a lakásban, vagy valahol, eltévelyedett lélekkel, üresen, szinte már lazán összeforrva az élettel.

Milyen nagy kislány már az Évike! - futott át most legutóbb az agyán -. Pedig nem látta most sem az arcát, csak messziről látta, amint ott állott a két, jószívű nő között. Azután... halottakesti programjának megszokott útját folytatta tovább: Lassan elindult a Rózsasor...-út felé... A kis villa előtt megállott. Lelki szemei maguk elé áhítatoskodták a békíthetetlen fájdalmak ragyogó bálványát, virágok és fehér galambok között, a kicsi Évikével, ott bent, a kis kertben. »Ugyan ki lakik most benne?«, »Ugyan ki szentségteleníti most a kicsi szobákat?« - futott át mindig az agyán - és azután, szemei könnyekkel békítgették a soha meg nem békülő fájdalmakat. Majd egy rövid pillantást vetett a már annyi év óta lezárt nagy villa emeleti ablakára és »Bizony!«,... »Bizony!« - hangzottak ajkán - s ezzel szállására tért, hol egyik, hol másik szállodába.

Másnap minden évben megjelent az árvaszéken és a szokásos ezer pengőjét átadta az árvaszék elnökének, mindig ugyanazon szavak kíséretében: »Szigeti Évike árva számára nagykorúságáig, illetve férjhezmeneteléig kérem megőrizni és kamatoztatni.«... És a legközelebbi bécsi gyors, halottak napja utáni napon, mindig szállított Bécs felé egy urat, aki nem olvasott újságot a hosszú úton, csak bánatos arccal nézett kifelé az ablakon és néha mély sóhajok hagyták el ajakát.

* * *

Tavasz volt. A bécsi palotában a vacsora végetért. A két nagyobbik fiú már szobájába ment, csak a legkisebb maradt még az asztalnál. A fehérkesztyűs inas behozta a feketéket és mélyen hajolva kiment.

A báróné divatlapokat vett elő és lovaglóruhák új divatszabásait nézegette cigarettája füstje mellett.

A báró pedig, mintha ez az este különösen nehéz volna számára, egyik cigarettájáról a másikra gyújtott. Újságjait lapozgatta volna, de nem érdekelte belőlük úgyszólván semmi. Mit csinálsz, Pistukám? - szólott, egy térképet nézegető fiához.

- Budapest térképét nézegetem, apukám. Ugye erre járnak a villanyosok a villanegyedben? Igen! Megvan! Erre! Ehol van! Rózsasor!

- Igen, fiam, arra mennek!... Arra!... - és valami még jobban lehangolta a bárót.

A báróné a divatlapok felett hosszan nézett a báróra és arcán valami olyat vett észre, amit eddig soha nem látott. Nem szólt semmit. Tovább lapozgatta a divatlapokat, de most már csak lapozgatott. Gondolatvilágában megjelent a rózsasori unalmas élet, ahonnét mindig menekülni vágyott. Az az egész unalmas környezet és ahonnét mindig annyit kellett utazgatni, hogy megfelelő társaságát megtalálja. Nem!... Nem!... - tiltakozott magában -. Azután meg éppen most?!... amikor Winkler gróf!... - Újra ránézett a báróra és határozott! - ...A dolgot a kis fiún kezdte:

- Pistukám! eredj már be a szobádba és készülj a holnapi zongoraleckédre.

- Igenis, anyukám - engedelmeskedett a jólnevelt fiú és csókokkal búcsúzott a kedvesektől. -

- Géza! Szabad kérdeznem valamit?

- Miért ne volna szabad, kedvesem? - lepődött meg a báró a kérdésen -. - Miért kell most erre külön engedély? Mit akarsz? Mondjad! Kérdezzed kedvesem!

- Nézd Géza! tizenöt esztendő óta lakunk Bécsben. Ez a tizenöt év nekem tökéletesen elég volt arra, hogy a legteljesebb mértékben meggyőződjem arról, hogy a mi életünk távolról sem az igazi házastársi élet. Ez inkább csak olyan szebbnek nevezhető lakótársi élet.

- De mit akarsz most ezzel, kedvesem?

- Folytatom Géza, ha megengeded, folytatom!

- Kérlek szépen. Érdeklődéssel hallgatom.

- Ez az, látod Géza! Ez az!: Érdeklődéssel hallgatom. Kérlek szépen, ha neked úgy jobb, parancsolj! Készséggel állok rendelkezésedre? Oh, ez a csupa forma! Csupa jóliskolázott jómodor! Csupa: ha neked úgy tetszik! Ez az, ami engem szinte leszoktatott arról az útról, amelyen együvé kellett volna forrni az életünknek.

- De kedvesem, én mindig igyekeztem a kedvedben járni! - válaszolt meglepődötten a báró. - vagy nem voltam előzékeny? Nem voltam udvarias? Nem álltam mindenben készséggel a rendelkezésedre?

- Ez az kedvesem! Te csak egy előzékeny, udvarias, finom úr voltál a számomra a tizenöt év alatt. A kívánságaimat úgy teljesítetted, ahogyan nekem tetszett,... pedig de sokszor volt, hogy a fantáziámat kellett megerőltetnem badarabbnál badarabb kívánságok kitalálásával és te helybenhagytad azokat a legkisebb módosítások nélkül. A cigarettám még alig vettem ki a tárcámból és te már az égő gyufát nyújtottad felém. Géza! Emlékezzél és gondolkodjál!... Te soha nem gondolkodtál velem! Nem érintette vágyad a vágyaimat. Nekem nem kellett mihez alkalmazkodnom! Te nem alkalmazkodtál hozzám! Két úton haladt az életünk folyton, folyton! A te bűnöd most a baj, hidd el Géza, a te bűnöd!

- Hát mi baj van, fiacskám?

- Hiszen, nekem... nem annyira baj,... mint inkább attól félek, hogy... neked lesz nagyobb baj... Viszont valahogyan attól is félek, hogy számodra még ez sem lesz baj és most is finoman, udvariasan, előzékenyen azt vágod az arcomba, hogy »Édes fiacskám, ha neked úgy tetszik, én készséggel állok rendelkezésedre!«

- No dehát legalább mondjad már fiacskám, mi baj van? Mi történt? Most már egészen türelmetlenkiváncsivá tettél.

- Géza! Az utóbbi időben úgy szerettelek volna felébreszteni téged abból a szinte alvajáró állandó lehangoltságodból és érdeklődésnélküliségedből. Igyekeztem a legzajosabb programok összeállításával elevenséget, hangulatot teremteni körülötted. Láttam: fárasztott és kínozott! Igyekeztem utatnyitni lelkedben a zenének, táncnak, művészi teljesítményeknek. Láttam: nem érdekelnek. Mint utolsót, elhatároztam, hogy próbára teszem benned a férfiúi önérzetet és érzékenységet, bár hangsúlyozom Géza, csak a megengedett határokon belül! Féltékennyé akartalak tenni, hogy felébresszem benned az irántam elszunnyadt érzéseket. Elképedve láttam: ez sem érdekelt! Ez engem, tudod, igen erősen gondolkodóba ejtett. Kerestem, kutattam, magam és mások körül a dolog oka után. Kerülő utakon kérdéseket tettem fel neked más nőkre vonatkozólag: hogy tetszik ez, hogy tetszik-e az, ugye szép nő ez, ugye bájos teremtés az és a kérdéseimre olyan válaszokat adtál, hogy még csak a gyanúnak sem adtál tápot a lelkemben. Folytattam férfiúi önérzeted támadását és a rossz játék, - nem volt, aki fékezzen, nem volt aki kifogásoljon - addig haladt a maga útján, míg a végén azon vettem észre magam, hogy a játék erősebben igénybe vett, mint gondoltam... és jólesett, hogy igénybe vett. Az okát én meg tudom érteni és, ne haragudjál érte Géza, még meg is tudom magamnak bocsájtani. Másnál megtaláltam azt, amire nálad hiába vágytam! Beléhelyezkedett a gondolatvilágomba! Megosztozkodott érzéseimben! Ne érts félre, Géza! A megengedett határokon belül! És,... én tudom, hogy életem legnagyobb ballépésére készülődöm, bár boldog lennék, ha tudnál rajtan segíteni, hogy ne lépjek a nekem bajtsejtető életútra.

Komáromy báró csendben szívta a cigarettáját.

- Erre se szólsz, Géza?... Semmit?!

- Folytassad fiacskám! Hogy gondolod? Én többre, sajnos, képtelen vagyok! Utazzunk? Páris? London? Newyork? Menjünk fiacskám, nekem tökéletesen mindegy. Vagy vendégeskedjünk még többet?

A báróné a divatlapokat babrálta és folytatta tovább, de most már kissé határozottabb hangon:

- Nem vettél észre semmit, Winkler gróf és... én?..

- Sohasem akartam a hangulatodat elrontani fiacskám!

- Szóval, te csak hangulatnak láttad az egészet?

- Nem akartam!... mást látni benne, fiacskám.

- No, és miért nem akartál?!

- Engedd meg, kedvesem,... hogy ezzel a felelettel adós maradjak.

- Ez az, kérlek! - válaszolt a báróné felemelt hangsúllyal - lenni kell valami okának, amit előlem évek óta titkolsz! Jólesik abban a tudatban lennem, hogy az én nyílt kártyajátékom revansjogosságát elismered a te titkolt játékoddal szemben!

- Kérlek szépen, - válaszolt a báró a legnagyobb nyugalommal - én nem vitatom az ügyet sem pro, sem kontra. Te mindig jobban érezted magad, fiacskám, a nálam egy-két fokkal előkelőbb emberek társaságában, amit én, ugyebár, ezen kívül soha nem sérelmeztem előtted, pedig hidd el, az eset sem önérzetemnek, sem hiúságomnak nem hízelgett. De azért én mindig tiszteltem benned gyermekeim édesanyját és ebben a pillanatban is biztosítalak előre róla, hogy óhajod és akaratod a legnagyobb tiszteletben fogom részesíteni.

- Akkor is,... ha... esetleg azt mondanám, hogy... előkelő emberekhez illő módon likvidáljuk a mi... további együttélésünket?

E kérdés mégiscsak úgy hatott a báró lelkére, mint beteg fa még egészséges néhány gyökerére a lesújtó fejszecsapások. »Most még hozzá ez is!« »Anyátvesztett gyermekek!« »Egyedülmaradás!« »Társadalmi mellékgondolatok!« Meg még sok minden más gondolat száguldozott a lelkén, fájdalmas megremegtetéssel és szinte rágva szívta a cigarettáját, majd megszólalt:

- Erzsébet!... csak talán nem?!... Ne tedd, Erzsébet! Ne tedd! Családi és társadalmi súlyos ballépésre és hitéleti bűnre ne ragadtasd magad! Gondolj a gyermekeidre!

- Bőven volt rá időm, hogy mindent átgondoljak, Géza - válaszolt határozottan a báróné és válasza közben arcán megjelentek a megmásíthatatlan elhatározás merev vonásai is.

A bárót lelke mélyéig megrendítette a hivatkozott szentségek semmibevevése és a báróné válaszának bántóan határozott hangja. Látta és érezte, hogy felesége végleg határozott, de azért mégis próbálkozott:

- Gondolkodj még rajta, Erzsébet! Ne borítsd fel a családi életünket! Szépnek remélt új életutadon még szúrósabb tövisek heverhetnek és azok még kínosabban felvéshetik lábaidat! Gondolj a gyermekeinkre Erzsébet. Ne hagyj el bennünket!

Csend ülte meg a levegőt. A báróné szólalt meg:

- Én úgy gondoltam el, Géza, hogy én itt maradnék a palotámban, mert hiszen én itt vagyok itthon,... te pedig... hazamennél a budapesti Rózsasorra...

- Kérlek szépen! - hagyta helyben lemondóan a báró, látván szomorúan, hogy beszédét talán nem is hallgatta a felesége.

Azután ismét a báróné folytatta: a nagyobb fiúk, maguk döntenék el, hogy melyőnkkel maradnak, de Pistuka itt maradna velem!

A báró itt gyorsan közbeszólott:

- Nem fiacskám! Ezt az egyet megbocsájtod nekem! Pistuka velem jön! Neki még gondos apai nevelésre van szüksége és ne,... azt ne kívánd tőlem, hogy őt a mostoha apára hagyjam. A nagyobb fiúk már megkapták az alapot a komoly életre, azokat még, nem bánom, de Pistuka,... Pistuka minden módon velem jön... a Rózsasorra!...

A báróné sírvafakadt! A báró pedig csendben sajnálgatta gyermekei édesanyjának kínos eltévelyedését.

Az édesanya sírt. Az édesapa szenvedett, most már kettős bánatának súlya alatt s a gyermekszobából áthallatszott Pistuka zongorajátékának éppen szomorú melódiája. -

- Géza! - szólalt meg újra a báróné - előzékeny, finom, úri lelkedre hivatkozva, engedj meg nekem egy utolsó kérést!

- Parancsolj kedvesem!

- Én félek, életem e nagy változásától. Ha az ég esetleg megbüntetne merész vállalkozásomért... és fájóan gondolnék arra, hogy mégiscsak jobb volt,... míg a Komáromy báró »lakótársa« voltam... Géza!... - és itt zokogni kezdett - én úgy szenvedek most! Olyan kínos, amikor életünket keresztút elé viszi a sorsunk!...

A báró felállott, a feleségéhez ment, körülfogta annak vállait és így szólt:

- Kedvesem! Én arra kérlek minden ragaszkodásommal, hogy mondj le merész és talán veszélyes elhatározásodról. Ha pedig erre képtelen lennél, én azzal az érzéssel várlak mindig, hogy gyermekeim édesanyja jön és gyermekeim édesanyja számára pedig házam minden ajtaja sarkig tárva lesz s asztalomnál az inas mindig ő eléje fogja legelőször tartani a tálcát, valahányszor csak felkeresel bennünket. Egyről biztosítalak, kedvesem: a számodra fenntartott széket, mellettem, nem fogja elfoglalni soha!... senki!

A báróné az utóbbi szavakra, nagy kérdő tekintetet vetett a báróra. - Nem értelek, Géza! Nem értelek!

- Azt tudom, hogy nem érted, - futott át a fájó gondolat a báró agyán - de ugyan hogy is értenéd? Nagy, szent titkomról soha nem beszéltem, de nem is fogok beszélni, sem neked, sem másnak! Bírálatokkal és mellékgondolatokkal nem szennyeztetem be a drága emléket. Ezzel felsegítette feleségét a székről és így szólt:

- No menj aludni, kedvesem. Egy éjszaka csendessége talán tanácsot ad, hogy bölcsen cselekedhess. Én meg szobámba megyek,... van egy kis dolgom.

- Ugyan mi dolgod lehet még este? - kérdezte enyhébb szemrehányó hangon a báróné - ez az!: - dolgom van... Hjaj, haj! - s egy mély sóhaj kíséretében elindult a hálószoba felé - ...Szervusz Géza!... Jó éjszakát!

- Szervusz kedvesem! Csókolom a kezedet. - S a bárót, az éjfél még az íróasztalánál találta, gondbamerülten... »Dolgozott«, »Dolgozott«... az agya!...

* * *

Az éjszaka csendessége tanácsot adott. A báróné döntött véglegesen! És két nap múlva, a Budapest melletti villanegyed Rózsasorán, a nagy emeletes villa minden ablaka erős léghuzatokkal köhögte magából kifelé az évek hosszú során át bentposhadó levegőt. Súrolás, festés, takarítás zajgott az oly hosszú időkig néma szobákban és a kertész gereblyéjének fogsora írogatta a park apró kaviccsal fedett útjaira, a feltámadó új élet felemelő zsoltárainak szövegét, a frissenvetett virágágyak között.

Egy hét múlva pedig a nagy fekete autó megállott a villa előtt. Komáromy Pista ugrott ki belőle elsőnek. Mohó tekintettel, mosolygós arccal nézte a nagy, szép villát s azután a helyes kis szomszédvillára esett a tekintete.

Kiszállott a volán mellől Komáromy báró is és kezét a fia vállára téve, megszólalt:

- Nos? Fiacskám! Hát ráismersz-e a szülőotthonodra? Emlékszel-e reá?

Pista mosolyogva és nagy örömmel válaszolt:

- Apukám! Én most úgy érzem, mintha úgy igazán hazaértem volna! Vagy hogyan is fejezzem ki magam? Olyan nagyon jó itt lenni! Olyan kedves! Olyan jól emlékszem az egészre! Sőt, édesapám! Még ez a kis villa is olyan, olyan ismerős! Ugye jártam én abban a villában? Kicsi koromban! Hogy is hívták azt a szép kislányt? Olyan kis helyes volt! Még arra is emlékszem! A nevét már nem tudom, de emlékszem, hogy olyan édes kis teremtés volt! Nem emlékszel a nevére, édesapám?

Komáromy báró, hogy zavarát elrejtse, úgy tett, mintha gondolkodnék és így szólt:

- De igen, kisfiam, úgy halványan emlékszem, hiszen régen volt... Valami Évikének hívták.

- Tényleg! Évike, apukám! Évike volt! Ugyan merre lehet?

Az elősiető inas mentette fel a bárót a kínos kérdésre adandó válasz kötelező ereje alól:

- Alázatos szolgája, méltóságos uram! kinyissam a kaput? kérem alázatosan.

- Nyissa ki, fiam, majd bevezetem a kocsit! A garázs rendben van?

- Rendben van, méltóságos uram! Minden a legtökéletesebb rendben van! Méltóztassék!

* * *

Fia vállait körülfogva járta végig Komáromy báró a villa szobáit.

- Hát fiacskám, mi most már itt fogunk lakni! Téged holnap beviszlek Budapestre és elintézzük az iskolaügyet! Teljesen reád bízom, hogy bent akarsz-e lakni intézetben, vagy itt, velem és bejársz Budapestre. Hol beviszlek autóval, hol villanyossal mégy, ha jó idő lesz. Ahogy akarsz, kedvesem, választhatsz.

- Apukám! Engedd meg, hogy itt lakhassam veled. Inkább bejárok majd villanyossal, csak itt lakhassam! Olyan jó lesz itt, mindig veled!

- Rendben van, fiacskám. Válassz magadnak szobát. Nézz körül és én majd aszerint igazodom.

- Te melyiket választod, apukám?

- Amelyiket te kihagyod nekem, édes gyermekem. Most már te vagy nekem a legfontosabb, és mindent a te kényelmedért.

- De te válassz előbb, apukám! - Így kedveskedett, előzékenykedett egymásnak a két árvánmaradt ember. -

- No... jó! - nevetett a báró - hát én ezt választom!

- Akkor én is azt választom, édes apukám, mert én mindig, mindig veled akarok lenni, amikor itthon leszek... Mert, ha egy szobában lakunk, akkor... - és most kedvesen mosolygott a ragaszkodó, jó fiú - akkor, ha elakadok a latinban, te meglátod és kisegítesz, ugye, apukám?

- Szóval csak azért van a nagy ragaszkodás?! - mosolygott a báró és magához ölelte jó fiát -.

Pista nevetve elkapta az édesapja kezét, megcsókolta, azután arcához szorította és így szólt: édes apukám!... Hát mondjuk, hogy csak azért!

- Segítek én fiacskám, a latinban is! Segítek!

- Menjünk fel az emeletre is apukám! Nézzünk ott is szét!

A báró, mintha egy kis fájó idegenkedést érzett volna, de azután elindultak... az emeletre.

- No, gyere fiacskám! Nézzünk ott is szét!

* * *

- Nahát! Ilyen gyönyörű nagy könyvtárad van neked itt apukám! - ámult el a fiú a könyvtárszobában.

- Bizony, fiacskám! Hát erre nem emlékeztél?

- Erre nem, apukám! Jaj, de jó lesz itt! De szép kilátás van ebből az ablakból! Nekem úgy tetszik ez a szomszédos kis villa! De kár, hogy a kertje úgy el van hanyagolva! Látod apukám, arra valahogyan emlékszem, hogy ott valamikor szép virágok voltak!

- Bizony, kisfiam! Volt ott valamikor szép virág! - s közben, talán még egy sóhaj is kiszökött a báró ajakán!...

- Miért mondod apukám, hogy: szép virág, hát talán csak nem egy szál virág volt az egész kis kertben?

- No igen, igen!... egy kis nyelvhiba volt fiam. Szép virágok voltak ott, bizony, mert volt, aki ápolta őket...

A báró csak most vette észre, hogy ideérkezésűk első percében mennyire itt ragadtak le, ...az emeleti ablak mellett, ...a kis villa csodálásában, ...és végetvetendő a vitának, így szólt:

- No, gyere onnan fiacskám! Nyitva van az ablak és a villa lakói meg találnak látni! Nem illik másnak az udvarába hosszan benézni! Csúnya dolog az fiam! Gyere onnan!

- Tényleg, csúnya dolog - szólott Pista - és eljött az ablaktól.

Komáromy báró úgy érezte most, mintha a múltak kísértenének életében, hiszen ugyanezen dolog játszódott le akkor is... a még 3-4 éves kis Pistukával.

- Apukám! Szabad valamit kérnem?

- Tessék, kisfiam!

- Hozassuk fel ide a zongorát! Ez a legszebb része a lakásnak! Olyan szép ez a könyvtár! Olyan gyönyörű ezen az ablakon a kilátás! Tudod, apukám, hogy milyen sokat szeretek zongorázni. Úgy szeretném, ha itt játszhatnám. Tudod mit, apukám? Te odaülsz egy kényelmes fotőjbe az ablakhoz, nézel kifelé és én majd itt zongorázom neked, amit te akarsz, meg, főleg, amit tudok! Jó lesz, apukám? Megengeded?

- Jól van kisfiam! Felhozatjuk a zongorát!... - Hogy kísért az ablak!... Hogy kísért az ablak! - futott át a báró agyán és még egy pillantást vetve a kis villa udvarára, végre elhagyták a lakás legkedvesebb, de a báróra nézve legszorongatóbb levegőjű szobáját.