Szinte félt Komáromy báró régi otthonának első éjszakájától. Az emlékek seregei kísértették, az élők ügyei bántották a lelkét és Pista már rég mély álomban aludt, de ő még mindig csak sétálgatott a hálószobában. ...Azután mégiscsak ágybatért és aludni próbált.

Nem úgy történt, mint félve gondolta! Nem forgolódott, nem kínlódott a fárasztó álmatlanságban, hanem, amint fejét lehajtotta, kellemes álmosság szállta meg rögtön! És - mint hosszú vándorlás után a hazaért vándor - jóleső érzéssel mozdult még egyet ágyában, mintha a nyugalmas otthon pihenőfészkét simogatta volna minden tagjával s a többiről már nem tudott semmit. Egyenletes, mély lélegzés csendes hangjai súgták a levegőbe, a nyugodt, mély álom dalát.

* * *

Ebben a pillanatban, - nagy munkáját abbahagyva - suhanva szállott az éjszakában a nemes Őrangyal az ég magassága felé. Szállott!... Szállott!... Fel, fel, a csillagok fölé s azután lihegve omlott az Úr zsámolya elé és szólott:

- Irgalmad legyen osztályrészem, Atyám és szent akaratod szerint nagy buzgalmam enyhítse haragod, amiért munkálkodásomat egy pillanatra megszakítottam. Nem pihentetésért akarok könyörögni, Atyám, hanem még több munkáért és, ha nagy kegyed megbocsájtja nékem, a boldogságomra rámbízott nagy kötelesség módosítását óhajtom kérni, hallgass meg Atyám! Úgy vélem, jót akarok, hogy szent óhajod minél előbb dús virágba nyíljék legkedvesebb műved, az Embervilág felett. Nem akarok én bölcsebb lenni Atyám, mint Te vagy, csak jószándékú elgondolásomat elibéd hoztam, Te vizsgáld meg Atyám és dönts felette bölcsességeddel!

- Már tudom az óhajod, kedvembe fogadott Őrangyalom, - szólott az Úr - de halljam ajkadról is!

- Az a »másik«, Atyám, az az »ártatlan«, aki elől a »csillagárnyék nem takarta el az édesanyát«, mint mondád: »Övéi között elárvult Semmi, aki alig tudja hol és merre jár?«, most, súlyosbodott lélekteherrel egyedül van a legkisebb fiával, hiszen Te tudod, Te látod atyám: ott hajtotta fejét félve álomra, ahol anyabűnöm szörnyű árnya kioltotta lelke egéről a világító napot és ködfátyol alá rejtette életét. Én egyszer már útban találtam őt és - bocsáss meg Atyám, szent akaratod megkérdezése nélkül - könnyebbülést leheltem lelkébe és fülébesúgtam az ártatlanságát.

- Láttam őrangyalom, - szólott közbe az Úr - kedvem tellett nemes cselekedetedben.

- Ő lelkileg most a Lét és Nemlét között lebeg, Atyám s gyermekének él csupán, de ez nem tölti ki teljesen lelkét és életét s most szaporodott nagy lelki kínjai száguldva vésik, marják, uralják élete egész világát! Ha nem mondanék balgaságot Atyám és óhajom nem keresztezné szent akaratod, engedd, hogy az álmok szárnyán közelébe férkőzzem lelkének az égi titokzatosság határain belül és nagy célod szolgálatára ihlethessem őt, hogy ő, ott lent a Földön, szent akaratod és buzgón végzett munkám reményének biztosító záloga legyen! Összekötőkapocs legyen ő, Atyám, a Te Szent Akaratodat teljesítő, hűséges őrangyalszolgád és az ördögtüskék közé tévedt, gyarló emberek között, azért, hogy húsból és vérből álló szolgád is zenghesse közöttük, amit általam üzensz nekik Jó Atyám! Hiszen a sok ördögkísértésben eltévedtek a Te annyira szeretett embereid és félek, hogy a csendes éjszakákon lelkökbezengett és álmokbaszőtt dalom balga álomnak veszik csupán s mikor ébred számokra újra reggeled s reájok zuhan az élet zajos zűrzavara, ördögcsintalankodásnak veszik csupán, amit egy rosszmájú ördögkacagás könnyen el is hitethet velök. De akkor, Atyám - mint azt én, a parány vélem - ha szent kegyed közéjök állít egy csupaszív embert, kiben a nemes lélek még húsból és vérből alkotott eleven testben lakik és annak nyelvéről is zeng közéjük Szent Üzeneted, szent a hitem, Atyám: kacaghat az Ördög és szórhatja a tüskét a hozzádvezető útra, kegyedbentartott Emberműved jobb útra tér, a rothadás bűze megszűnik felette és bűntől megszabadult lélekkel, nyílt arccal, hálakönnyes szemekkel tekint fel Reád, mielőbb!

- Untatlak talán Atyám, hogy nem szólsz közbe? ...Bár Szent Arcod biztatóan ragyog reám - szólott itt meglepően az Őrangyal -.

- Ellenkezőleg, jó Őrangyalom, - szólott sokszorozott keggyel az Úr - örömöm telik beszédedben, mert látom, hogy benned mennyire elérem célomat. Az Embermű iránti minden szeretetem erejével formáltam át lényed az égi szenvedések során. Beszélj tovább! Hadd lássam, mint engedelmeskedett lényed minden paránya akaratomnak és belédlehelt akaratom miként fogod szolgálni nagy célomban?

- Oh Atyám! Mily bőkezű vagy a szenvedések megjutalmazásában! Értem! Értem!: most Szent Akaratod beszél bennem! Oh, mily boldogság! Folytatom, Atyám! De engedd meg, hogy ez újabb kitüntetésért hálacsókom ismét lábaidra leheljem!

Az Úr megsimította a lábaira boruló Őrangyal homlokát és így szólt:

- Nos, hogy gondolod leányom?

- Úgy gondolom, Atyám, hogy én, a Te akaratod szerint, még ma éjjel beleszövöm álmaiba a nagy elhivatottság érzetét a még hús és vér között lakozó léleknek, akit az emberek méltóságos báró úrnak neveznek odalent és reggel, amikor ébred, nem tudja mit, de valami felemelőt, valami fenségeset érez! Gondolkodik, tervez, keres majd valamit, amiről tudja, hogy ez az, amit neki tennie kell! S hogy mi legyen az, azt majd én mindig súgom a lelke közepébe, hogy teljesüljön szíve vágya... Fátyolt is borítasz ezzel Atyám, fájdalmára... Ne szenvedjen már tovább, folyton, szegény. Hassa át lelkét, legalább néha egy-egy boldogító remény. Azután általa én majd dolgozom. Súgom a lelkébe, mit, hogyan tegyen? Kiket keressen meg és kiket kerüljön? És hogyan hozza össze a kis csapatot, melyből hadsereg legyen, amely szolgálja a Te akaratod. Én folyton-folyton figyelni fogom és mihelyt látom, hogy elakad... lebben a szárnyam, fölibe suhanok és súgom lelkébe az égi javakat!

- Nagy örömöm telik benned most Őrangyalom! Látom nagy lelkesedésedet és bízom benne, hogy munkád továbbra is kedvemre lesz! Leányom! Én a jószándékot is jutalmazom! Most halljad!: kis leányod földi életét, mostválasztott munkatársad közelébe viszem! A többit leendő szolgálatodtól teszem függővé!... Most mehetsz jószándékú őrangyalom és hajtsd végre akaratomszerinti tervedet!

- Kifogyhatatlan vagy, Atyám, az irgalmas jóságban!... Megyek! Boldogan megyek!

* * *

A hajnalcsillag ráragyogott a rózsasori emeletes villára. Az angyalszárnyak suhanva lendültek és Komáromy báró égi igézetű álma gyönyörűségesre festette a sok év bánatos gyötrelmétől megkínzott lelkét:

Álmában kint járt a temetőben. Levett kalappal megállott a hatalmas emlékmű előtt és megbocsájtásért imádkozott. Imája közben kivirágzottak az emlékmű talapzatának márványlapjai. Megmozdultak a szobor drága kezei, az illatos virágokból kis csokrot szedtek és szíve mellé tűzték a drága kezek, miközben megszólalt a márványajak: én már rég megbocsájtottam, nemes lélek. Dolgozzál úgy, mint azt nemes szívedbe súgom majd és boldogító megnyugvás lesz lelked jutalma... Azután a márványkisleány homlokoncsókolta őt és így szólt: a lózsaszín szaladom fehélle cselélted, ugye, jó bácsi?... Aztán nyíltak, nyíltak az illatos virágok. Apró madárkák seregestül szálltak a sír fölé és egy-egy virággal szájukban, világgárepültek és vitték, vitték, hogy illatuk messze szálljon az emberek közé. Az álom következő pillanatában pedig odakerült a drága sír mellé Évike és Pistuka és kis kezeikkel simogatták a virágokat. Pistuka leszakított egy szálat és Évikének adta, miközben így szólt: nézsd Évitém, neted adom! Ugye ölüls? Évike elvette és megcsókolta a virágot. A szép álom úgy végződött, hogy kezébe vett egy vizeskannát és locsolta, locsolta a drága sír virágait... És nagy boldogság volt hogy locsolhatta...

Mikor felébredt a báró, a drága szavak még hangzottak a fülébe az ismert, szép hangon: »Én már rég megbocsájtottam, nemes lélek. Dolgozzál úgy, mint azt nemes szívedbe súgom majd, és boldogító megnyugvás lesz lelked jutalma!«

Felült az ágyában. Homlokáról enyhe harmatgyöngyöket törölt le és gyönyörű álmának boldogító hatása egy enyhe mosollyal ragyogott arcáról. Felkelt. Rágyújtott egy cigarettára és sétálgatott a szobában, újra, meg újra maga elé idézve szép álmának részleteit és lelke egész töprengésével azon gondolkodott, hogy mit tegyen, hogy miként cselekedjék? Az a jóleső bizonyosságérzet szállta meg a lelkét, hogy ha most tesz valamit, az boldogító, megnyugtató és felemelő lesz lelke számára. De hogyan tegyen?... Mit tegyen?... Sétálgatott... Gondolkodott... Már nem is tudta hányadik cigarettáját szívja... Nem tudta, nem akarta abbahagyni ezt a boldogító töprengést, mert már az is felemelő volt számára.

* * *

- Te már fent vagy apukám, - szólalt meg a reggel felébredő Pista fiú - talán nem jól aludtál?

Komáromy báró most szokatlanul jóleső édesapai örömmel odalépett fia ágyához és öleléssel, csókkal válaszolt:

- Jól aludtam én, fiacskám! Nagyon jól! Hát te hogy aludtál? Te álmodtál-e valamit?

- Nem álmodtam én, apukám! Hát te, igen?

- Én?... Én fiacskám,... én sem álmodtam... Csak nagyon jól... és kellemesen felüdítően aludtam. - Úgysem értenéd meg, kedves fiam! Úgysem tudnád a nagy boldogságot, édes gyermekem, - titkolta el boldogságát az édesapa. - De jólesett lelkének, hogy még egyszer megcsókolja a drága sírról virágotszedő gyermekét...

- No, de most már kelj fel fiacskám! Rögtön hozzák a reggelit. Megreggelizünk, bemegyünk Budapestre és elintézzük az... az iskolaügyet.

* * *

A soffőr ült a volán mellé. Komáromy báró a fiával a hátsó ülésen helyezkedett el. Szép lassan indult az autó és amint a szomszédos kis villa kapuja előtt elhaladtak, nem állhatta meg a boldogálmú ember, hogy egy pillantással meg ne simogassa a kiskaput, amelyet olyan kitüntetés ért valaha, hogy kinyílhatott »Előtte!«... Az áhítattal telített pillantás meglepetést okozott számára. Egy nagy fehér papírt látott meg a kiskapun s rajta nagy betűkkel valami írást. De nem tudta menetközben elolvasni.

Mi lehetett az?... Mi van kiírva? - ostromolta lelkét a békíthetetlen kíváncsiság és már szólott is a soffőrnek -:

- Álljon csak meg János!

- Igenis, méltóságos uram! Parancsoljon!

- Legyen olyan jó, János fiam, menjen vissza és nézze meg, mi van kiírva a szomszédos kis villa kapujára?

- Igenis, méltóságos uram! - és kocogva sietett János a kiskapu felé. -

- Nos? Mi az, János fiam?

- Ez a villa eladó, méltóságos uram. Az van kiírva. Értekezni lehet dr. Kóbor János ügyvédnél, Budapest, Muzeum-körút 6, I. emelet 10.

Eladó! - vésődött bele Komáromy báró lelkébe és már nyomon is követte a megmásíthatatlan elhatározás, annak utánagondolásával, hogy: csak addig el ne kelne, míg odaérek! -

- No, menjünk fiam! - És újra működött tovább a halkbeszédű motor. -

- János! Biztosan Múzeum-körút 6?

- Igenis méltóságos uram, egészen biztosan az van kiírva!

Azután szónélkül haladtak egy ideig, majd Pista oldotta meg a csendet:

- Te, apukám! Nekem annyira tetszik az a kis villa.

A báró szerette volna most a fiát ezért a kijelentésért megölelni, megcsókolni, de nem akart örömével feltűnni. Nagyon vigyázott minden szavára, minden mozdulatára, éppen azért most is szinte erőltetett hanyagsággal válaszolt:

- Igen, fiacskám,... helyes kis épület. Azután olyan szép kis kertet lehetne előtte berendezni. Éppen szomszédos a mi telkünkkel... Szép kilátás van az emeleti ablakból oda... Ugye? Nos, hát, ha már neked annyira tetszik, kisfiam, tudod mit?: megveszem a kis villát!... És elintézzük még az iskolaügy előtt!

- Oh, de kedves lesz, apukám! Olyan szép kis villa.

- János! Először Muzeum-körút 6-hoz megyünk!

- Igenis, méltóságos uram! Muzeum-körút 6!

* * *

Az előzékeny, jómodorú, fiatal ügyvéd felismerte Komáromy bárót:

- Alázatos szolgája, méltóságos uram! Oh, milyen megtiszteltetés! Parancsoljon! Miben álljak méltóságos uramnak örömmel szolgálatára?

- Honnan ismer engem, ügyvéd úr?

- Oh, méltóságos uram, hiszen, meggyőződésem, hogy kevés magamfajta ember van Budapesten, aki ne hallott volna méltóságodról.

- Oh, kérem, köszönöm - szerénykedett a báró.

- Én pedig, méltóságos uram, azok közé a szerencsések közé tartozom, akik, legalább látásból már ismerhették méltóságos uramat. Ugyanis pár hónappal ezelőtt Bécsben voltam s az egyik operaházi előadáson, a látcsövemen keresztül felismertem méltóságos uram, jó magyaros arcvonásait és a bécsi követségi titkár jóbarátommal voltam a színházban, aki személyesen ismeri méltóságos uramat. Így lettem szerencsés, méltóságos uram. De egyébként,... mily érdekes is sokszor a véletlen játéka: a napokban otthon is igen sokat beszéltünk méltóságos uramról!

- Nagyon megtisztelő, ügyvéd úr, - válaszolt mosolyogva a báró -, de most már igazán kíváncsivá tett, hogy mivel kapcsolatban eshetett rólam szó Budapesten, amikor csak tegnap érkeztem haza Bécsből!

- Az édesanyám, méltóságos uram, az Anya-, Család- és Csecsemővédelmi Egyesület Országos Központjának egyik ügyvezető elnöke és beszélgettünk egyesületi ügyekkel kapcsolatban. Ugyanis a központ neves előkelőséget óhajt támogatásra felkérni és méltóságos uram segítő támogatására is igen nagy reményekkel számít a Központ, mint azt az édesanyám, asztalnál tegnap otthon elbeszélte.

Anya-, Család- és Csecsemővédelem! - vésődött a lelkébe a tetszetős fogalom Komáromy bárónak - és úgy érezte, hogy ebben a pillanatban választ kapott a véletlentől, éjszakai töprengései megoldására! Milyen szép lesz!... Milyen jó lesz! Az unalmas, egyhangú életet milyen szép tartalommal fogja ez kitölteni! - futott át agyán jóleső, megnyugtató érzésekkel és mintha hálaérzet is keletkezett volna lelkében a véletlennel szemben. -

Véletlen!:... Az angyalszárnyak suhantak és az Őrangyal még egyszer belesúgta a nemes úr lelkébe: ez az! Ezt az utat kövesd! ...és azután elszállott az ügyvédi iroda világából. -

Komáromy báró mindebből csak annyit érzett, hogy a lelke erősen súgta bele az agya értelmébe: Ez az! Ezt az utat kövesd! - és továbbra is a kedvessé vált témánál maradt:

- Ügyvéd úr, kérem! Hol találkozhatnám én ég ma a kedves édesanyja őnagyságával?

- Egy órával ezelőtt ment fel a várba, az új központi irodába, méltóságos uram.

- Köszönöm szépen ügyvéd úr! Az ám! Ügyvéd úr! Az a Rózsasori kis villa ügye hozott most fel tulajdonképpen ügyvéd úrhoz, kié az most? Kivel kellene tárgyalnom? Szeretném megvenni!

- Teljes meghatalmazásom van reá, méltóságos uram! Parancsoljon! A szerződést is aláírhatom!

- Mi az ára a villának?

- Tizenötezer pengő, méltóságos uram.

- Megveszem, ügyvéd úr!... - S a kisasszony ujjai már peregtették is a szerződés sorait!

- Ügyvéd úrnak mivel tartozom?

- Kérem méltóságos uram, az én díjamat a villa árának százalékarányából az eladó fogja fizetni.

- Kérem, ügyvéd úr! Hiszen éppen fordítva szokott lenni! Mindent a vevő fizet! És most miért nem?

- Kérem, méltóságos uram, nem is méltóztatott alkudni. A villa árának kikötött százalékösszegével az én fáradozásom ellenértékét megtalálom!

- Jó, jó, ügyvéd úr! A túlságos szerénység néha talán késői megbánást okozhat. Tessék ötszáz pengő! Ha felfogása megtiltaná, hogy saját céljaira használja fel, méltóztassék kedves édesanyja őnagysága kezeibe juttatni az Anya-, Család- és Csecsemővédelmi Egyesület javára.

- Oh, mily boldog lesz az édesanyám, méltóságos uram! Hálásan köszönöm a nemes cél és az édesanyám nevében.

* * *

- Kedves fiacskám, - szólott az autóban üldögélő fiához a báró, amint leérkezett az ügyvédtől. - először felszaladunk a várba. Egészen rövid dolgom lesz ott az egyik hivatalban s azután megyünk az iskolába.

- Igenis, édes apukám!

- Hát akkor menjünk János fiam! A várba.

* * *

- Oh, méltóságos uram! Nagyon megtisztelő számunkra méltóságod nemes támogatása! Reményeinkben ma sokat erősödtünk! Méltóztassék parancsolni! - Az örökös Tagsági Igazolvány! - Kisfiam, az ügyvéd, pár perccel ezelőtt telefonálta meg méltóságos uram nemes jólelkűségének bőkezű adakozását a nemes célra! Szívből köszönjük méltóságos uram a nagy nemzeti és emberi cél nevében, és Isten tartsa meg a nagy cél számára továbbra is méltóságos uram nemes szíve támogatását - szólott az ügyvezető elnöknő és azután részletesen tájékoztatta a bárót a nagy küzdelemről, amelyet az egyesület vív a nagy, ma már szinte nemzeti veszedelemmé burjánzott bajjal.

- Egész lélekkel küzdeni fogunk a baj ellen - válaszolt Komáromy báró - és meleg kézszorításokkal búcsúzott.

Az elnöknő a folyosóig kikísérte a bárót és sok-sok melegséggel hangzottak utána szavai:

- Isten vele, méltóságos uram! Isten vele!

* * *

Végre elindultak eredeti céljuk felé és Komáromy Istvánt a Piarista gimnázium nyolcadik osztályába, mint rendes tanulót beírta az igazgató. Egy jónevű zenetanár lakott a villanegyedben, aki odajárt a villába és zeneleckéket adott a fiatal bárónak. A zenetanár szívesen járt a villába, mert az előkelő tanítvány tehetséges és szorgalmas volt.

* * *

A kis villa csöppnyi telkével egy hét múlva, mint kis patak a nagy folyó keblére, úgy omlott a nagy, emeletes villa világába. A választókerítés eltűnt. Kőművesek, festők lepték el az új tulajdonos szemében oly drága falakat és minden kéz javította, szépítette, rendezte minden legkisebb részét. A kertészek friss virágágyakat formáltak, olyanokat, amilyeneket a méltóságos úr parancsolt:... - Ő pedig még emlékezett reá, hogy milyen formájúak voltak az »akkori« virágágyak... Hiszen!... Annyit nézte!... Annyit távcsövezte, mikor várta az emeleti ablak mögött, hogy csak egy pillanatra jönne ki... Az... akit úgy várt,... mindig!...

A boldogító fájdalommal kertészkedő báró a virágmagvak elvetését, virágok elhelyezését és azok ápolását magának tartotta fenn. Vétetett egy álmabéli öntözőkannát és locsolta, locsolta a virágokat és olyan boldog volt, hogy locsolhatta!...

Bent, a kis lakás pohártisztán állott és várt,... várt,... Valakit, aki soha nem fog többé beleköltözni, de mégis mindig... várta!...

Egy kényelmes kerti padot is vitetett a báró a virágágyak közé és mikor meglocsolta a virágokat, leült közéjük és úgy érezte, minthacsak - lelkében - egy csokorba fogta volna össze őket és lábai elé helyezte volna... Valakinek,... aki már... nem él.

Hogy még tökéletesebben visszavarázsolja a fájó múltat, a kis villa csendes némaságát a múltak hű képével elevenítette meg. Talán azért, hogy jobban fájjon,... talán azért, hogy jobban égessen, mert úgy érezte, hogy az, az ő lelkének édes, drága fájdalma: Fehér pávagalambok is ott turbékoltak már a régi helyre helyezett kis kővályú körül.

Viráglocsolás után most is ott ült a bánatos báró a kis padon és lelke a múltak fájdalomkővel kirakott utain áhítatoskodott, alázatos imádattal... és!...:

»A nap ragyogott!... A galambok turbékoltak!... Galambszárnyakverte esőpermet hullott s a kiskert tündöklő virágairól lassan szálló illatot mennyei boldogságossá keverte össze egy hangos anyakacagás, mert Évike gondosan felgyűrte kis blúza ujjait és a galambok vályújában fürdetni kezdte... a Culit!

...Nem szabad Kicsim! Évikém! Vizes lesz a szép kis ruhád! És boldogan, nevetős arccal, két karját ölelésre tárva, sietett a lakásból anyuka, aki eddig a tűzhely mellett dolgozta tündöklőpirosra szép arcát s az ablakon keresztül figyelte egyetlen csöppsége minden lépését. A jóságos anyaintelem két édes csókban végződött«...

A fájó emlékezés régmúlt, drága képének idézete könnyet fakasztott a báró szemeibe... és csak ült,... csak ült... a kis kertipadon... Szemei a vízben lubickoló galambokra tapadtak, bár nem látott már belőlük semmit... Eltakarták szemei elől a világot a fájdalmasan édes emlékképek és a nyomukban megindult könnyek.

Az apalélek ünnepi köntösbe öltözve, könnyek között áldozott a múltak fájó emlékeinek, turbékoló galambok és nyíló virágok között, a kis kertipadon s az emeletes villa nyitott ablakából reáömlött a kedves fiú zongorajátéka:

»Lehullott a rezgő nyárfa
Ezüst színű levele.
Hogy lehullott, elsodorta
Azt az ősz hideg szele...«

Mikor eljátszotta Pista a dalt, odalépett az ablakhoz és lekiáltott az édesapjához:

- Apukám! Szép-e ez a dal? És jól játszom-e?

- Nagyon szép, kisfiam!... És... nagyon jól játszod!...

- Daloljam is apukám?

- Daloljad is,... kisfiam!...

Pista újra a zongorához ült és gyönyörű színezéssel dalolta.

A báró lelkét összefacsarta a megsokszorozódott fájdalom... Keservében... fiával együtt dudorászta a szomorú és lelkéhez most annyira illő dalt... Azután felállott,... átballagott... a nagy villába, felment az emeleti szobába,... az ablakhoz ült... a kényelmes fotőjbe... és nézett kifelé,... a kis villa virágos kertjébe,... a turbékoló galambokra... és fájó gondolatai odarajzolták újra a drága képet... - A kedves fiú zongorázott s az édesapa gondolatai szálltak,... szálltak!...?...-

- Mi az apukám? Te sírsz? - ugrott Pista meglepődve az édesapjához.

- Nem sírok én, fiacskám!... Dehogy sírok,... csak egy bogár az imént... éppen a szemembe repült...

- De mind a két szemed könnyes, apukám!... Egy bogár csak egyik szembe repülhet!...

- De nekem... most mind a kettőbe repült... kisfiam,... nézd, milyen édesen lubickolnak ott, azok a galambok.

- Tényleg,... apukám,... édesen lubickolnak... a galambok... - hagyta rá a jólnevelt fiú édesapja elhárító szavait, de lelkében rosszérzést keltettek édesapja könnyei és elhatározta, hogy írni fog az édesanyjának!... - Szegény apukám, még sír is!... Hogy is lehetett ilyen az az anyukám!... - Tévelygett tovább a való okot annyira nem sejtő, jószándékú fiú.

- Apukám! Most mást játszom! Nézd! Hallgassad csak! Eljátszom neked a Wagner keringőjét. Ezt te szereted, ugye, apukám?

- Játszad kedvesem! Majd hallgatom! Játszad édes fiam!

És játszott a jószándékú fiú, amilyen igyekezettel csak tudott, de az édesapja lelke számára most mégsem keringőt zengettek a szép keringő melódiák!...-

A jó öreg Örzse néni már az ég tudja hányadszor állott ki a kiskapu elé. Öreg tekintetét belemeresztette az utca messzeségébe s fonnyadt, ráncos kezével a mélyen ülő, öreg szemek előtt ernyőzött, arcán az örömmelvárás mosolygós vonásaival. De soká jön már az én édes lelkem - türelmetlenkedett édeskedvesen - s azután visszabotorkált a lakásba, hogy a konyhában annyi sok igyekezettel dolgozgató Rózsika kisasszonynak segítsen. Azt, amit,... de segítsen! -

- Sétáljon már ki megint Örzse néni lelkem, hátha jön már - szólott kis idő múlva, kedvesen mosolyogva Rózsika kisasszony -. Magam mennék már, de félek, hogy odaég valami.

- Megyek, kezeit csókolom! Majd csak jön már!

És egy kis idő múlva kettőzött igyekezettel, sietve botorkáltak vissza a kaputól az öreg lábak s az erőtlen szavak örömteljes hanggal törtek be a konyhába:

- Jön már, az édes lelkem! Rózsika kisasszony! Jön már!

S a tanítókisasszony gyorsan lekapta maga elől a fehérkötényt, a lábasokat félrehúzta a tűzhelyen, szinte öntudatlan mozdulatokkal végigsimította a haját és szaladva sietett kifelé.

Ott állottak mind a ketten a kiskapuban, kedves nevetésre nyílott arccal s karjaik már előre belemozogtak a most úgy vágyott ölelésbe.

- Édes kismamám! Kedves Örzse néni! - kiáltott Évike már messziről - és dús hajfürtjei két vállán lobogtak, amint ölelésretárt karokkal futott kedvesei felé. Az első csókos ölelés a kismamáé volt, a másik az Örzse nénié.

- Édesem! Kedvesem! - hangzott a két ajakról egyszerre Évike felé.

- Kismamám! Örzse néni! Most már diplomás óvónő vagyok! Tessék a diplomám! És ragyogott Évike arca a boldogságtól.

- Édes Évikém! De boldog vagyok, hogy boldog vagy - örült Rózsika néni és újra megcsókolta Évikét.

- Örzse néni! Miért lett olyan szomorú, - fordult Évike meglepetten Örzse néni felé - jöjjön, magát is mégegyszer megölelem, megcsókolom.

- A boldogságomban lettem most egy kissé szomorú Évikém lelkem-galambom, de nem szomorúság az, csak összeszorult a szívem. Eszembejutott valami!... De most ne gondoljunk arra!

- Az nekem is eszembejutott útközben, Örzse néni és meg is könnyeztem, - szólott Évike kissé lehangoltan - ugye egyet gondoltunk most Örzse néni?

- Egyet, lelkem-galambom!... Egyet!

- Bizony, szomorú idő volt az Örzse néni!... A rongyos kis leány az uccasarkon,... a keserves dallal... És szegény, jó boldogult Mátyás bácsi tekergette a nyikorgós muzsikát... No, de az a fontos, hogy azóta jóra fordította a jó Isten a sorsunkat. Most látjuk csak, hogy milyen boldogok is vagyunk. Örzse néni! Én most külön megcsókolom magát azért, amiért akkor gondjaiba vett, mert onnan indult el az életem, ehhez a szép eredményhez. Azután pedig... Örzse néni... mindketten csókoljunk kezet az én drága jó kismamámnak, amiért gondjaiba vett mindkettőnket. Mi tudjuk, hogy mi a szerencsétlen nyomorúság! És annál inkább boldogít most bennünket az én drága kismamám mellett a meleg szeretet és istápoló oltalom. Ugye, Örzse néni?

Örzse néni könnyekkel válaszolt. Ő csak érezni tudott, de kibeszélni csak keveset. -

- Édes gyermekem, - védekezett Rózsika kisasszony - ne gondoljunk most az életünk szomorú részleteire, hanem jertek befelé és örüljünk, örüljünk most mindnyájan a te boldogságodnak. Hiszen az most a mi közös, nagy boldogságunk. Gyere Évikém! Jöjjön Örzse néni lelkem! Az ünnepi asztal vár bennünket odabent!

És a kedves kis háromtagú család boldogan, ünnepélyesen ebédelt. Örzse néni már régen nem »alkalmazott« volt a háznál, hanem a legteljesebb szeretettel családtagul fogadott, a jólelkű Rózsika kisasszony otthonában. Ott ebédelt ő is az asztalnál és kedvesen, udvariaskodva szolgálgatták egymást már régóta.

Csupa öröm, csupa kellemes hangulat hangoskodott jóízű kacagásokkal, a kis ünnepi lakoma felett. Rózsika néni most felállott, kiment és kis idő múlva tizennyolc szál égőgyertyás tortát hozott a kis ebédlőbe.

- Évikém, lelkem! Tudod-e, hogy milyen nagy napra esett a záróvizsgád? El is felejtkeztél róla a szorgalmas tanulásban!

Évike meglátta a gyertyás tortát, felállott és örömmel ugrott Rózsika néni elé. Tényleg! Oh, de kedves kismamám! Én most elfelejtettem.

- De én nem felejtettem el, kedvesem! Dehogy felejtettem el az én kisleányom születése napját!

Azután következett a hagyományos, babonás, bűvös jövőkérdezés:

Mindhárman felállottak. Évike boldogannevetős arccal telisdentele szívta a tüdejét levegővel és nagy igyekezettel ráfujt a kis gyertyaerdőre.

Egy év múlva!... - futott ki Örzse néni ajakán a szó - és azután örömmel, de, talán, kis sajnálkozó bánatot is sugárzó arccal körülörülték az égvemaradt egy szál gyertyát.

Oh, milyen bánat volna számomra, ha egy év múlva már érte jönne, kit Isten kiválaszt számára - futott át Rózsika néni agyán és meleg szeretettel megsimította Évike haját.

Egy pillanatra Évikét is, Örzse nénit is megcsapta egy kis szomorú hangulat szele, de azután túltették magukat rajta: Oh, hiszen csak babona!... És Évike egy erélyesebb kézmozdulattal szinte agyoncsapta az erősbödő fénnyel, talán a bűvös értelmet hangsúlyozó gyertyalángot és szeletelni kezdte a tortát, miközben újságolni kezdte:

- Kismamám! A diploma kiosztásánál az igazgató úr külön is hangsúlyozta most megint, hogy a hangomat el ne hanyagoljam, hanem a zongoragyakorlatok mellett képeztessem tovább azt is és rendszeresen tanuljak énekelni. Sőt, még azt is mondotta, hogy a hangom olyan szép és iskolázott már most is, hogy akár a zeneakadémia emelvényére is fel merne állítani. Erre én elmosolyodtam és illedelmesen meghajoltam, mire ő azt kérdezte, hogy volna-e kedvem egy jótékonycélú előadáson résztvenni egy énekszámmal? És mit gondolsz kismamám, mit válaszoltam?

- Azt kislányom, hogy igenis, igazgató úr!

- Nem azt válaszoltam, kismamám,... hanem azt, hogy: ha az igazgató úr, aki eddig az én énektanárom volt, arra engem alkalmasnak tart, én készséggel és örömmel állok rendelkezésére úgy az igazgató úrnak, mint a jótékony cél szolgálatának!

- Ez még helyesebb volt, Évikém! - És mikor lesz kisleányom? És hol lesz kisleányom?

- Mikor lesz Évikém? Hol lesz Évikém? - kérdezte könnyes tekintettel az öreg Örzse néni is. - Ha szabad lesz, ha megengeded Évikém lelkem-galambom, én is elmegyek... Én is meghallgatlak!... - Hátha majd kitörli emlékezetemből, hátha majd elfelejteti velem az a nap, azt a szomorú emléket, amikor nagy keserűségemre a koldusmuzsika keserves nyikorgására énekelted szomorú dalod, édes, pici, drága, kis Évikém. - ...De ezt csak gondolta Örzse néni és boldogság volt számára, amikor hallotta Évike biztatását -:

- Persze hogy eljön Örzse néni. Mindhárman elmegyünk! Így együtt! Nem is lennénk mi már másként boldogok! Csak együtt öröm a mi örömünk! Ugye, kismamám?

- Természetesen Évikém! Elmegyünk Örzse néni! Elmegyünk!

- Az igazgató úr azt mondotta, hogy talán a jövő hónap végén lesz az ünnepély, a Zeneakadémia nagytermében és az Operaház zenekara fogja kísérni az énekszámomat s lesz egy betét szám is s akkor meg valami jó zongorista fog kísérni.

- Hallod?!... Te rosszemlékű, mostoha múlt!... Hallod?!... - meresztette bele, csendben, a jó öreg Örzse néni, remegő lelkét a múltak fájóan gyötrelmes emlékeibe -, nem az utcasarkon, hanem fényes úri körben! És nem az öreg, jó boldogult Fazekas Mátyás koldusmuzsikája kiséri dalát, hanem nagy, úri muzsika! Tűnj el megkínzott lelkemből, te gyötrelmes, mostoha múlt és most te érezz szégyen-bánatot, kíméletlen gonoszságod miatt! - S azután szónélkül megsimította Évike kezét, majd majszolgatni kezdte a tortát, miközben nagy, kövér könnyek tévelyegtek lefelé az arcán, a ráncok között. -

Egy autó állott meg a Rózsasori, nagy, emeletes villa előtt. Háromtagú küldöttség kereste fel Komáromy bárót.

- Igenis, kérem alázatosan. Idehaza van a méltóságos úr. Méltóztassanak befáradni a szalónba. Rögtön bejelentem az urakat - És tiszteletteljes meghajlás után elsietett az inas a báró dolgozószobája felé.

Áh! Áh! Kedves jó ügyvéd uram! Oly sokat gondoltam első találkozásunk óta magára! Doktor úr! Tanár úr! Oh, milyen kellemes meglepetés uraim! Minek köszönhetem e szép perceket? Méltóztassanak helyetfoglalni! Cigaretta! Szivar! Méltóztassanak! Parancsoljanak!

S a következő percben a szivarok és cigaretták füstje már illatozva kavargott a szalón levegőjében és a kellemes modorú ügyvéd ajakáról már ömlött a keresetlenség finomságával pompázó szavakban a küldetés célja.

Komáromy báró arcán kezdetben enyhe árnyalata mutatkozott annak, hogy a nagy munkára ő most még erőtlennek érzi magát, bár alapjában véve az első szavak után megkapta lelkét az ügy.

Az intelligens lelkű ügyvéd ezt észrevette a báró arcán és így folytatta beszédét:

- Méltóságos uram! Az Anya-, Család- és Csecsemővédelmi Egyesületet ne méltóztassék megfosztani attól a nagy erősségtől, amelyet biztosan remél az elnökség méltóságos uram személyében. Most van az elnökség gyűlése, méltóságos uram és minket azzal küldöttek el, hogy az ott-történteket hozzuk rögtön méltóságos uram tudomására és ha csak egy mód van reá... méltóságos uram!,... ne méltóztassék bennünket eredménytelenül visszaküldeni, a nagy cél érdekében oly nemes érzésekkel lelkesedők közé. Olyan egy-szívvel, olyan egy-lélekkel, olyan biztos reményekkel átitatott lelkesedéssel választotta az elnökség vezérlő tagjai közé Méltóságos uramat, hogy meggyőződésünk szerint, a nagy célnak ártana méltóságos uram távolmaradása. Az elnökség most elhatározta, hogy a jövő hónap végén a Zeneakadémia nagytermében rendez egy jótékonycélú, nagy ünnepélyt és az elnökségnek az lenne az egyöntetű óhaja, hogy azon már méltóságos uram ismert, nagy reményekre jogosító tevékenységével résztvenne és méltóságos uram tartaná az ünnepi beszédet.

- És mi lenne az ünnepély műsora? - szólott közbe a báró.

- Ének- és zeneszámok lesznek, méltóságos uram és nagy, neves színészeket óhajtanak felkérni. Mint érdekességet, már most megemlítem, méltóságos uram, hogy az Óvónőképezde igazgatója igen melegen ajánl egy mostvégzett növendéket a felléptetésre. Állítása szerint kitűnő hangja van a fiatal óvónőnek és minden érdeklődést megérdemel. Természetesen, a műsor összeállításánál is igen sok irányításra számít az elnökség méltóságos uram részéről.

- És ki az a fiatal óvónő? - kérdezte nagy érdeklődéssel a báró.

Az ügyvéd gondolkodott:... ejnye, de restellem méltóságos uram... Pedig olyan szép neve van... Valami... Sziget... Igen! Szigeti... Szigeti Évike! Az, az, méltóságos uram, biztosan ezt a nevet mondotta az igazgató. Valami kis fejlődő, nemes virág lehet, méltóságos uram, akit még az ismeretlenség homálya takar, de a nemes virágról méltóságos uram, a szirmok hasadásánál is már kellemes illat árad!

De szerette volna most Komáromy báró a keblére ölelni a fiatal ügyvédet, de nem lehetett! Nem lehetett! Ahelyett szótlanul szívta lelkébe a szavak mély értelmét és gondolataiban jóleső érzéssel mondogatta: az az, ügyvéd úr kedvesem! Az az!! Nemes virág... - Nagy erejébe került, hogy arcán megőrizze a veszélyben forgó mozdulatlanságot s azután, minden palástoló erejét összeszedve, megszólalt:

- Hát igen!... Hiszen... minden lehet!... Fejlődhet. - De lelkében már útrakészen állott a legnagyobb készség minden munkára, ha mégannyi fáradságba kerül is. De most meg arra kellett vigyáznia, hogy az előbbi enyhe vonakodása után, ne hirtelen lelkesedjék az ügyért. Éppen azért így folytatta:

- No és hát hogy gondolják az urak, ha szabad kérdeznem?

A fiatal ügyvéd, - örülve a látott sikernek, - mosolyogva válaszolt a biztató kérdésre: úgy gondolja az elnökség, méltóságos uram, hogy méltóságod megtisztel bennünket sok reményre jogosító közreműködésével és az egyik vezetőszerepet erős kezébe méltóztatik venni.

- A közgyűlés most együtt van?

- Igenis, méltóságos uram!... Várnak bennünket a válasszal, a biztos reményben.

- Akkor talán leghelyesebb lenne uraim, ha én is elmennék az urakkal, hogy rögtön, személyesen megköszönjem a megtisztelő bizalmat és leendő munkakörömbe rögtön megkaphatnám az útbaigazítást.

- Sokszoros örömöt méltóztatik ezzel szerezni a közgyűlésnek, méltóságos uram. Parancsoljon! Autóval vagyunk! Boldog éljennel és kitörő lelkesedéssel fogja az elnökség, méltóságos uram megjelenését ünnepelni.

És pár perc múlva egy robogó autó száguldott a vár szerpentin útja felé.

Évike is fog énekelni! - futott át már tízszer, húszszor, meg mégannyiszor a báró agyán a kedves tudat és nyomában mindannyiszor a boldogító készség: persze, hogy jövök... persze, hogy dolgozom! Egy pillanatra átfutott lelkén boldogító álma is, s nyomában született a még boldogítóbb bizonyosságérzet: ez az!,... ezt kell cselekednem!... - És úgy érezte most, mintha a lelkét valami puha, valami kellemes, valami békítő simogatás érte volna...?...:

A por szállott a száguldó autó után. Nem láthatta senki, hogy ki szállott el az autó felett és haladt messze,... messze,... föl az Ég magasságába!...: - Az angyal lényét istenkéz takarja, csak lelked érzi, ha megérint puha szárnya!...-

* * *

Az ünnepély előtt két héttel elkezdődtek a készülődések a nagy napra. A szereplők hivatalos felkérése is megtörtént, azok az utasításokat, megkapták annak megjegyzésével, hogy két hét múlva lesz a próba... - És mindenki készülődött a maga feladatára. -

Évike is megkapta a maga dal- és énekszámának kottafüzetét és nagy buzgalommal gyakorolgatott a zongora mellett. Egy kis izgalom fogta el mindig, valahányszor eszébe jutott, hogy az operaházi zenekar fogja kísérni. Sokszorozott mértékben hatott a lelkére, mikor arra gondolt, hogy ugyan ki fogja majd zongorán kísérni?... - Ilyenkor mindig valami különös, valami szép, de még valami ígéretes érzés is elfogta lelkét. Ez a sokféle érzés azután, együttesen, mégis egy gyengébb félésérzet volt.

Rózsika kisasszony és Örzse néni áhítatos csendben ültek a kis kanapén és boldog érzéssel hallgatták Évike tanulását.

Istenem! Istenem! De csak nagyon gyönyörű szépen dalolsz Évikém lelkem-galambom! Akárcsak az a magoségbéli kis pacsirta - szólalt meg többször Örzse néni. -

- Gyönyörű! Évikém, kedvesem, gyönyörű! - toldotta Rózsika kisasszony Örzse néni boldogságának megnyilatkozását.

Énekvégeztével Évike hozzájuk futott és mindkettőjüket megcsókolta. - Én olyan boldog vagyok édeseim! Olyan boldog! Kismamám! Örzse néni! - És ölelő örülés váltogatta a csókos boldogságot. -

* * *

Komáromy báró is boldogan hallgatta fia zongorajátékát. Ott ült az ablak előtt egy kényelmes fotőjben és nézett kifelé... Az édes gyermek pedig készült az ünnepi zongorakíséretre. Mint ünnepi, felemelő magasztos melódia zengett most a lelkébe az egyébként, sok helyen alig pár húr rezgéséből született zenei hang. Kedveset, biztatót, boldogítót súgtak most a rezgő húrok a báró lelkébe. Mintha a jövőből üzenne a lelkébe valamit, Valaki, Aki él, Aki szent, aki fent lakik és Aki előtt Isten talán megnyitotta a titkolt jövendőt. -

Láthatóan meglepte Komáromy bárót a rendezőbizottság elnökének kérése és az első pillanatban a leghatározottabban tiltakozott is ellene:

- No nem, kérem! Valaki mást! Valaki nagyot! Aki már neves! Aki már járatos,... hogy az először fellépő kis művésznőt, nevének ragyogásával még tündöklőbbé tegye a közönség előtt! Az én fiam még csak most tanul! És olyan nagy közönség előtt még nem is játszott. Félteném! Nagyon félteném a kis énekest!

Védekezése közben nem is vette észre, hogy Évikét művésznőnek nevezte és hogy szavaiból mennyire kiérzett, hogy milyen nagy sikert óhajt számára, lelke mélyéből.

- Oh, méltóságos uram, - hajthatatlankodott kérésében a rendezőbizottság elnöke - én egy cseppet sem félek e tekintetben. A fiatal báró úr nagyszerű játékáról már én is sokat hallottam és bizalmamban a legteljesebb mértékben megerősített a zenetanár, aki irányítgatja a fiatal báró úr zenei fejlődését a legtökéletesebb művészet felé.

Hiszen, csak az első pillanatban idegenkedett a dologtól Komáromy báró. Azután pedig eltitkolt örömmel adta beleegyezését és otthon, Pista gyakori érdeklődésére mindig csak azt mondotta, hogy: majd meglátod fiacskám! Még én sem ismerem személyesen! Nagyon szépen nyilatkoznak felőle! A jövő héten lesz a próba, akkor majd megismerjük! Csak tanuld a darabot, hogy szégyent ne valljak veled édes gyermekem, mert nagyon restelleném!

- Arról én biztosítlak, apukám! hogy miattam nem ér szégyen! - És tanulta,... gyakorolta, játszotta Pista a darabot s közben boldogító örömmel nehezen várta, nem is az ünnepélyt, hanem csak legalább már a próba napját, hogy láthatná, hogy megismerhetné,... azt a kislányt!...

* * *

Levél érkezett a Rózsasori, emeletes villába, Bécsből. Komáromy báró már a címzés betűiről megismerte a levelet. Először csak nézte, nézte a címzést és szinte vonakodva bontotta fel. De azután hirtelen olvasni kezdte, mert eszébe jutott, hogy nem valami bajt, nem valami betegséget jelentenek-e a sorok.

Kedves Géza!

Ne haragudjál, amiért zavarlak csendes nyugalmadban, de békíthetetlen vágyakozás kelt a lelkemben, hogy meglássalak Téged és az én kedves Pistuka fiamat.

Kedves Gézám! Előkelő, úri lelked ígéretére támaszkodva kérlek, bocsáss be a házadba, legalább egy kis időre, hogy láthassalak benneteket. Winkler grófot egy hétre Párisba hívták az üzleti ügyek s ezt az időt nálatok óhajtom eltölteni. Magammal viszem a kis Gizike grófkisasszonyt, hiszen Pistukám úgyis olyan szívesen elszórakoztatta mindig. Remélem, kisfiamnak ezzel különösen nagy örömet szerzek.

Az esti bécsi gyorssal érkezem. Ha teheted, küldd ki értem a kocsit. Ha pedig óhajom teljesítése kényelmetlen volna számodra, légy szíves engem erről azonnal, táviratilag értesíteni. A fiúk jól vannak.

Csókol mindkettőtöket:

Édesanya.

A báró mélyen elgondolkodott a levél tartalma felett. Tagadhatatlan, hogy egy kis öröm is nyiladozott az arcán, de azért alapjában véve mégis nyomasztó meglepetés volt számára a levél.

- Édesanyád meglátogat bennünket, fiacskám - szavakkal fia elé tette a levelet ebéd közben.

Pista boldog mosolyra nyitott arccal vette kezébe a levelet és így szólt: édes anyukám! Oh, milyen boldogító lesz! Ugye, apukám? - Azután olvasni kezdte a levelet. Mikor elolvasta, tágranyílt arccal, nevetve örült Gizike grófkisasszony érkezésének:

- De kedves anyukám, hogy eljön és elhozza Gizikét is. Én mindig olyan jól el tudtam szórakozni azzal a kislánnyal! Olyan jó kiskoma volt mindig.

- No, hát már nem éppen kiskoma a grófkisasszony, mert ha jól tudom csak egy évvel fiatalabb nálad, fiacskám s leányoknál az már nagylánykor!

- Hát igen, apukám, de az még nem zárja talán ki, hogy továbbra is jókomák legyünk?

- Nem hát, fiacskám,... csak mondom - válaszolta röviden a báró, mert úgy látta, hogy a fia arca erősen felvidult. Sőt még azt is észrevette, hogy a fiú nagyon örül ugyan az édesanyja viszontlátásának, de a kis grófkisasszony érkezésének, mintha, talán még... - És ez, valahogyan bántotta apai lelkét... Szinte szeretett volna valamit mondani, ami a fiúban egy kissé lelohassza az örömöt, pl. hogy a rangkülönbségre vigyázni kell fiacskám!... láthatod az apád esetét, gyermekem, stb., stb., de mivel úgy érezte, hogy ez nem is fedi teljesen az aggodalmát, így nem szólt semmit, ahelyett a fogadás részleteire tért át.

- Kimegyünk estére fiacskám a bécsi gyorshoz. Hozz csak egy menetrendet. Ott van az asztalomon. Mikor is érkezik az a vonat?... Nehogy elkéssünk!... bizonyára nagyon rosszul esnék édesanyádnak!...

* * *

A társalgás másnap reggel, a reggelinél, alig akart indulni. Hiszen érthető is! A közös életfonal elszakadt! Teljesen különálló, idegen világ lett a két élet! Idegen érdekek! Idegen célok! A »Hogy vagytok?«, »Hogy éltek?« már még az este, az autóban megkapta a választ. A fájdalom, a sajnálkozás pedig a titkolódzás bokra mögé bujt a lelkekben: »Mit panaszkodjam, úgy sem tud rajta segíteni« - gondolták külön-külön és a csend szinte kínos volt kezdetben.

De nem úgy Gizike grófkisasszony és István báró,... és ők váltották meg a már-már túlságosan csupa vajkenegetős és kávékavargatós csendet. István báró kezdte nevetős arccal:

- Mivel szórakoznak most Bécsben, Gizike?

- Nekem most nagyszerű szórakozásom volt, Pista, lovagolni tanultam!

- No, és megy már valahogy?

- Természetesen. Már ugratni is tudok!

Winkler grófné most jónak látta, hogy belekapcsolódjék a beszélgetésbe és mosolygós arccal elkapta a szót:

- Az ám Gyerekek! Tényleg! Géza! Elmehetnénk valahová lovagolni! Lehet itt is ugye a Lovardában lovat bérelni? Gondosságból hoztunk egy-egy rend lovaglóruhát is.

- Nagyszerű! Nagyszerű! - tapsolt fel Gizike grófkisasszony örömében. - Pista! Ugye jó lesz? - és megfogta közben a Pista kezét.

- Jó lesz anyukám! Jó lesz! - örült Pista is és visszaszorította Gizike kézszorítását s közben a két fiatal szempár, - csak udvariasságból-e, vagy pedig a lélek mélyéről észrevétlenül jövő érzéssel, - de mélyen egymásba merült.

A grófné, jóleső érzéssel észre is vette; elgondolt tervének az utóbbi ok elhívése felelt meg s örömében, magában jólesően helyeselt.

- Te is kijössz ugye Géza? - fordult most a grófné a báróhoz s közben egy puha mozdulattal meg is simította a báró kezét. - Gyere Géza! Egy kis hangulat! Egy kis szórakozás! Rögtön más még a levegő színe is a világban!

- Én, kedveseim, ha megbocsájtotok nem megyek, mert ma igen sok dolgom van. Készülnöm kell egy beszédre és még fogalmam sincs róla, hogy mit is fogok mondani.

- Ugyan, ugyan, apukám, - tapintatlankodott Pista akaratlanul - hiszen hol van még az az idő?! Ráérsz még arra! Gyere ki apukám! Szórakozzunk együtt!

- Nem lehet, kisfiam! Sok az írnivalóm is! Hiszen tudjátok, hogy egy egyesület vezetőszerepében mennyi a teendő! Én pedig, ha már egyszer elvállaltam, szeretem teljesíteni is a vállalt kötelezettséget.

A grófné megértette és kissé érezhető lehangoltsággal válaszolt:

- Nem erőltetünk kedvesem. Ha egyszer még mindig »sok dolgod« van, a világért sem akarjuk elrontani a napi programodat.

- Ne így vedd, kedvesem, - válaszolt a báró mentegetődző hangon -, de most tényleg nem tudnék veletek tartani. Talán inkább máskor! De ti menjetek ki a Lovardába és szórakozzatok. Látom a gyerekeknek nagyon tetszik a dolog!

Az autó előállott.

- A Nemzeti Lovardába! - adta meg az utasítást Pista a soffőrnek. - és a báró egyedül maradt az előcsarnok előtt. Mikor az autó elporzott, ez volt első gondolata:

- Ugyan tanulja-e még a zongorakíséretet?... Ugyan tanulja-e? De bántana!... de bántana!... ha nem tanulná. - Azután lassan bement a dolgozószobába és végezte »sok dolgát«: Leült az íróasztal mellé és gondolkodott. De most nem az ünnepi beszéden és nem az egyesületi teendők felett!...

* * *

A Lovardában a grófné úgy intézte a dolgot, hogy Gizike üljön először lóra és így szólt hozzá:

- Mutasd meg Gizikém István bárónak, hogy mennyire otthonos vagy már a nyeregben!

Gizike mosolygós készséggel teljesítette a kérést és különböző sebességekkel körbelovagolt a lovaglóteremben.

A grófné ezt az időt kihasználta és így szólt a fiához:

- Édes fiacskám! Tudod-e, hogy miért hoztam magammal ezt a bájos kis teremtést? Odahaza nem beszélhetek veled, hiszen látod és tudod, hogy apád milyen hangulatban van mindig.

Pista itt közbeszólt: bizony, szegény apukám,... sokszor sír is!...

A grófnét ez meglepte és ez irányban érdeklődött: Sír is? - és... hát... miért?

- Ugyan, ugyan, anyukám!... Miért? Megbocsáss, de azt te is éppen olyan jól tudod, mint én.

A grófné hallgatott egy ideig, de sürgősebbnek ítélte most a másik dolgot és azután így folytatta a beszédet:

- No de ezt most hagyjuk, hanem azt beszéljük édes gyermekem, hogy hogy tetszik neked Gizike grófkisasszony?

- Kedves teremtés, anyukám. Nagyon helyes leány. De miért ilyen súgva kérdezed ezt anyukám? Megmondom én ezt a Gizike szemébe is!

- Azért édes fiacskám, mert a kis grófkisasszonyra, amellett, hogy grófkisasszony, tizenötezer hold föld öröksége ragyog és egyik anyai nagynénje még külön nyolcezer hold földdel ajándékozta meg, amit végrendeletileg már biztosított is számára. Én láttam, kedves fiam, hogy míg Bécsben voltál, milyen szívesen elbarátkoztatok együtt, s mióta én az anyukája lettem, téged folyton emleget. Megsúgom neked, fiacskám, de apádnak ezt ne mondd meg, bizonyára rosszul esne neki, ez a lejövetelünk tulajdonképpen az ő kívánsága és határozott vágya volt. Hónapok óta kér már reá, azért, hogy téged láthasson.

- Oh!... Csak azért?... És csak így jöttél hozzánk anyuskám?... Nem mi hiányoztunk neked? - futott át fájón Pista agyán és hosszan, szó nélkül nézett az anyjára.

- No, és tudod, fiacskám, én úgy gondoltam, hogy ha neked is tetszik a kis grófkisasszony, ezt a most felfrissített barátságot állandóan, vigyázva melegentartjuk. Hol te jössz fel Bécsbe, hol mi jövünk le hozzátok és hát, azután,... idővel,... érted fiacskám... Szóval, én neked szántam a kis grófkisasszonyt!

Pista csak most értette meg a dolgot világosan és nagy, kérdő tekintetet vetve az anyja arcára, megszólalt:

- De anyukám, én erre még egyáltalában nem gondoltam! Hiszen még csak most érettségiztem! És én... és én egyáltalában nem úgy szeretem a grófkisasszonyt, hanem, mint jó barátot! Azután meg mint mostoha testvért... Anyukám! Én még alig vagyok húsz éves! Én erre nem tudok mit válaszolni! Engedd meg, hogy ne is válaszoljak!

- Jó, jó, fiacskám! Csak nem kell elhamarkodni semmit!

- Nos?... Mit szól hozzá István báró? Hogy lovagolok? - kiáltott rá az egymás között suttogókra a kis grófnő és leugrott a nyeregből.

- Gyönyörűen lovagol Gizike grófnő - válaszolt Pista, de most már kissé erőltetett mosollyal.

- De micsoda dolog ez, gyerekek? - kezdte a grófné kevergetni a kártyát - miért magázzátok ti egymást? Nem sokkal szebb és kedvesebb az, ha azok, akik közelérzik magukat egymáshoz, tegezik is egymást?

- Tényleg! - felelt rá, nevetve Gizike - szervusz Pista!

- Szervusz Gizikém! - És kezet fogtak, sőt még meg is csókolták egymást a »gyerekek«. - A környezet nem volt ugyan valami épületesen alkalmas a per-te megrendezésére, dehát, anyuka váltotta ki a dolgot, úgy látszik, neki volt annyira sürgős az ügy, otthon pedig nem volt alkalmas reá... a levegő!

Azután együtt lovagolgattak jó hosszú ideig. Majd pihentek. Uzsonnáztak. Beszélgettek. De Pista most már inkább csak hallgatóközönséggé vált. Folyton csak ez babrált az agyában nyugtalanítólag: »Csak ezért jöttél el hozzánk, anyukám! Nem mi hiányoztunk neked! Pedig szegény apukám, még sírt is sokszor!«

Gizike észre is vette Pista kissé nyomott hangulatát és meg is kérdezte: mi van veled Pista? Mikor jöttünk, sokkal jobbkedvű voltál!

- Tudod Gizikém, én régen lovagoltam és úgy látszik, most egy kissé kifárasztott. - Így próbálta eltagadni a valót, bár Gizike arcjátéka szerint ez nem sikerült teljes mértékben.

Nemsokára a Rózsasor felé porzott az autó.

***

A harmadik napon Komáromy báró szomorúan megállapította, hogy azóta Pista egyáltalában nem gyakorolta a zongorakíséretet. Ha zongorához ült, akkor is vagy Gizikének játszott új slágereket, vagy az anyjának játszotta kedvelt dalait, kedvelt darabjait.

* * *

A negyedik napon apa és fia a pályaudvarra kísérte a vendégeket. Hazafelé a báró egy szót sem szólt fiához. A fiú is hallgatott.

Mikor hazaérkeztek, az uzsonna várta őket az asztalon.

A báró szólalt meg: Fiacskám! Tudod-e, hogy holnapután van az ünnepély próbája!

- Tudom apukám!

- Na és hogy állsz a dolgoddal?

- Rendben vagyok én azzal!

- Tökéletesen?

- A legteljesebb tökéletességgel, apukám. De addig még gyakorolom is! Miért? Félsz talán, hogy belesülök?

- Nagyon restelleném, ha valami baj lenne és zavarbahoznád ügyetlenkedésekkel azt a kisleányt.

- Hiszen a próbán még nem nagy baj, apukám! Ott még a rendező javítgat, dirigál, hogy úgy mondjam, összestimmeli a szereplőket.

- Jó, jó, fiacskám! De azért mégiscsak illő, hogy akkorra tisztában légy az elvállalt dolgoddal! A rendező nem arra való, hogy kezdők nyekergése miatt rágja szegény az öklét! - hangsúlyozta a báró álláspontját.

- Ne félj, apukám! Ne félj! Nem lesz baj!

- Te apukám Engedd meg, hogy másról beszéljünk! Nyugodj meg, nem lesz baj a zongorakíséret körül. Tudod, hogy mit mondott nekem anyukám a Lovardában? Bár diszkréciót kért, de előtted mégsem tudom elhallgatni.

A báró, nagy önmérséklettel, fékentartotta arcán szinte félelemmel született kíváncsiságát, ugyanakkor jólesett a fia szeretetéről és ragaszkodásáról ígéreteskedő nyíltság, de mégis nyomatékos szemjátékkal a fiára nézett és megszólalt:

Mit mondott anyukád, fiacskám?

Pista már szinte megbánta, hogy elkezdte, mert észrevette az édesapja arcán a hátmögötti beszéd kínzását és így válaszolt:

- No, de azért nincs annak semmi jelentősége és tulajdonképpen nem is értem anyukámat. Azt mondotta, hogy azért hozta magával Gizike grófkisasszonyt, ...hogy ...majd ...esetleg ...én, meg Gizike megszeretjük egymást. Tizenötezer hold föld vár reá, a nagynénjétől nyolcezer s anyukám nagyon boldog lenne, ...ha én és Gizike ...idővel. De a Gizike, grófkisasszony!... De... hát... én... - Már szinte hebegett Pista, az ügy előadásánál és nézett az apja arcára.

Komáromy báró nem bírta tovább hallgatni fia darabos előadását, - agyán keresztülfutott a múlt rövid, de éles képe: grófkisasszony!... még több vagyon! - és megszólalt:

- Az az anyád!... Az az anyád!... De azért szeresd fiam, mert az édesanyád és minden bizonnyal jót akar neked anyai lelkének egész melegével! No és te mit mondtál az ő szavaira?

- Én alig tudtam reá szólni! Annyira meglepett az ügy. Még szerencse, hogy ezalatt Gizike lovagolt, mert bizonyára oly félszeg és ügyetlen feleletet tudtam volna adni. Így is csak annyit mondottam, hogy én csak úgy szeretem Gizikét, mint jó pajtást, mint jó barátot. Azután meg még fiatal vagyok! Még alig múltam húsz éves. Még csak most érettségiztem! Meg nem is tudom én, hogy még mit is hebegtem... - A többit elhallgatta a jó fiú. Nem akarta megbántani vele az édesapját, de az ő lelkébe mégis, most is csak belemarkolt, hogy csak ez volt a jövetel célja. Nem én reám, nem te reád volt kíváncsi az édesanyám, drága jó édesapám! - De ezt csak gondolta és azután hallgatott tovább.

- Hát, kedves fiam, - szólott a báró - én ebbe nem óhajtok beleszólni. Nem szeretnék életed megrontója lenni. Ha te úgy gondolod, hogy megtudod szeretni a kis grófkisasszonyt és az esetleges ragaszkodáshiányt, szerinted pótolja a tizenötezer, meg a nyolcezer hold föld, akkor a te dolgod fiacskám. Egyet azonban a figyelmedbe ajánlok és nagyon kérlek, ezt, mint szerencsétlen életű apád tanácsát fogadd és használd fel legalább te, jövő életed megalapításánál: az előkelőség és a sokezer hold göröngytenger még nem minden, fiacskám! És különösen félős az élet, ha a feleség csak egy fél fokkal is előkelőbb ranggal rendelkezik, mint a férj.

Pista értette az utóbbi szavak szomorú hangsúlyát.

- Persze, hogy nem minden a rang és a föld, édesapám. Azután meg: grófkisasszony!... Én csak báró... Meg nekem nem is úgy tetszik!... Én még fiatal is vagyok!... Ugyan, ne is beszéljünk már róla édesapám. Idehozom a sakkot, játszunk el egy partit! Ne gondolkodjál te sem már róla, úgy bánom, hogy elkezdtem! Sakkozzunk apukám!

A báró örömmel vette észre fia jószándékú törekvését a gondolatok elterelése tekintetében, éppen ezért felállott az asztaltól, mosolyogva megveregette fia arcát és így szólt:

- Megbocsájtod fiacskám, nekem most más dolgom van. Köszönöm a jószándékodat gyermekem. Értelek! Tereljük el magunk mellől a rossz, emésztő gondolatokat és foglaljuk el magunkat valami jóval, valami kellemessel, ami a lehető legjobban kitölti a lelkünk világát. Itt van látod ez az egyesületi ügy. Az ünnepély iránt már oly nagy az előkelőség és a vidék érdeklődése, hogy a Zeneakadémia nagyterme minden bizonnyal kicsinynek bizonyulna, éppen azért a Vigadó nagytermében kell megtartani. Utána tánc is lesz! Látod fiacskám, így kell szervezni! Örömmel, lélekkel.

- Tényleg apukám? Tánc is lesz?

- Lesz, lesz! És nagyon előkelő közönségünk lesz! No, egészségedre az uzsonnát fiam! Gyerünk, dolgozzunk!

- Én is megyek édesapám! És dolgozom úgy, ahogy legjobban érzem magam!

És a következő percben a báró íróasztalánál ült, akta- és levéltenger közepében s egyszerre csak mosolyra nyílott az arca, mert az emeletről lehallatszott a Pista zongorajátéka. Gyakorolta az ünnepély darabját!...

Apa és fia egy- és ugyanazon cél szolgálatában találták most fel magukat. A zene szólt és a két gazdag báró - megfeledkezve vagyonról és rangról - a legnemesebb nemzeti eszme szolgálatában dolgozott mosolygós arccal, örülő lélekkel.

Pista lelkébe újra, meg újra belecsendült a kérdés, hogy ugyan ki az a kislány?... Ugyan milyen kislány az a kislány? - és végigfuttatta ujjait a zongora billentyűin!

Bemutatás, Szigeti Évike!... Komáromy István báró! - Így kezdte a rendező, a próba napján. - És a két kéz észrevehetően tovább maradt összekulcsolódva, mint az, az első bemutatkozásnál szokásos. A két szempár pedig úgy ragyogott egymás felé, mint napsütéses szélcsendben a tóparti virágok: üdén, gyönyörűségesen, csendben, mozdulatlanul és egymásnak ragyogva!...

- Milyen sokan vagyunk!, - kezdett bele, az egyébként elsőrendű társalkodó István báró az »Akármit, csak mondjak már végre valamit« tárgyalásába.

- Igen! - válaszolt Évike, ugyanolyan bajjal. - elég sokan vagyunk.

- Tyű, de buta lettem! Futott át még nagyobb akadályozó erővel az István báró agyán, de azért tovább próbálkozott. Hát mit csináljon? -

- Még nem mi következünk!

- Én is azt hiszem... még nem mi következünk. - toldotta tovább Évike a »simán gördülő társalgást«. -

- Szép nagy ez a terem.

- Igen! Szép nagy terem. - hagyta helyben Évike. -

- Ez a dal kottája? - próbált István báró kissé közelebbi témát kovácsolni és közben az Évike kezében lévő kottalapra szegezte szemeit.

- Igen! Ez a dal kottája! - de egy szóval sem tudott többet mondani, Évike sem.

Kérem a szereplőket, - kiáltotta a rendező! - méltóztassanak a nézőtéren helyetfoglalni. Mindenkit névszerint fogok az emelvényre kérni. Egy kis türelmet kérek, mert a zenekar tagjainak egy része, még Gál Franciskát játszik!

Jókedvű kacagás töltötte be erre a nagy termet. -

István báró szinte kétkézzel kapott az alkalom után és jóízű nevetésbe fogott, mire Évike is nevetett, de közben a szemeik sokkal jobb társalkodóknak bizonyultak, mint az ajkuk. Kacagtak és néztek egymásra.

István báró udvariasan megmutatta Évikének az irányt, hogy hol üljenek le és mentek, mentek, az üres padsorok között egymás mellett. Már csaknem az utolsó sorig értek, amikor István báró megszólalt:

- Talán itt üljünk le addig!

- Üljünk le itt, addig, - helyeselt Évike. -

- Nahát az a Gál Franciska! Az egy notórius és javíthatatlan elkéső! De nagy művész! - kezdte ismét István báró a lehetőséget ígérő témát. -

- Igen! Kedves teremtés! Mindig késik ugyan, de aranyos, nagy művész! Sokat olvastam már róla - fejezte be Évike ezt az egyetlen beszédlehetőséget is.

Ebben a pillanatban a teremszolga közeledett feléjük. Már meg is állott! Tisztelettel meghajtotta magát és így szólott:

- Bocsánatot kérek báró úr! Az édesapja őméltósága bízott meg, hogy nézzem meg, itt méltóztatik-e már lenni a báró úrnak a teremben? Egyszóval hát itt méltóztatik lenni.

- Nem, öregem! Nem vagyok itt! Otthon maradtam - válaszolt szellemesen a pillanat alatt felszabadult jó és kellemes modorú István báró. Persze, hogy itt vagyok, öregem! Legyen szíves, mondja meg az édesapámnak, hogy bent vagyok és kéretem, ha teheti, legyen szíves bejönni.

»Báró úr!«, »Méltóságos úr!« Ez a néhány szó hirtelen, nagy súllyal belevágott most az Évike lelkébe és nyomában egy, palástolhatatlan hangulatnyomás vett rajta erőt. -

István báró észre is vette és nem értvén az okát, próbált tovább élcelődni a teremszolga stílustalansága felett.

- Érdekes egy öreg! Idejön hozzám és azt kérdezi, hogy itt vagyok-e? Ebben a pillanatban István báró meglátta, hogy közeledik feléjök az édesapja.

- Jön az édesapám! - ugrott ki örömmel az ajakán és felugrott helyéről, mert valahogyan az volt az érzése, hogy de jó lenne most felkapni ezt a kislányt és úgy vinni az édesapja elé s csak ennyit mondani örömtől sugárzó arccal, hogy: nézd, édesapám! -

A »Jön az édesapám« szavakra, Évike ijedten felállott helyéről, mert egy megmagyarázhatatlan érzés félelmet keltett lelkében.

- Édes apám! - szólott Pista olyan hangon, amilyenen talán még soha. - Szigeti Évike, a szereppartnerem, őt fogom kísérni!

- Óh, akár az édesanyja - futott át a báró agyán s ezzel kezetnyújtott és csak ennyit tudott mondani:

- Nagyon örülök!... Komáromy báró!... - és nagy erejébe került, hogy kezébe ne kapja, keblére ne ölelje, meg ne csókolja, meg ne könnyezze. -

- Kezit csókolom, méltóságos uram - szólalt meg félénken Évike, és egy enyhe meghajlással tette bájossá az üdvözlést.

- Én már ismertem a méltóságos báró urat, - jegyezte meg Évike, nem is tudja miért, nyilván csak tisztán beszédlehetőség céljából. -

Komáromy báró erre meglepetten ránézett Évikére.

- Honnan ismer engem, Évikém, kedves gyermekem?

Erre a kérdésre nem számított Évike és gondolkodva válaszolt:

- Az... Örzse néni... igen sokat mesélt nekem... a méltóságos úrról,... meg István báróról...

- Ki az az Örzse néni Évikém, kedvesem - kérdezte szinte siettetve a báró s el is felejtkezve arról, hogy a bemutatkozás után, talán túlságosan is szívből és édesen becézgeti a csak most bemutatott kis leányt, a fia előtt. -

- Örzse néni?... méltóságos uram,... az egy nagyon jólelkű öreg néni, aki, mikor anyukám, meg apukám meghaltak és boldogult Kovács tisztelendő atya vett a gondjaiba, ő ápolgatott a tisztelendő atyával együtt... S mikor pedig a tisztelendő atya is meghalt, akkor meg magához vett és nevelgetett. - A módot már elhallgatta Évike. Nem!... Azt nem említette. Ahelyett így folytatta: - És nagyon jól gondomat viselte. Mindenem megvolt s az anyukám sírját is ápolta addig, amíg... amíg... virágokat lehetett... a kis sírra ültetni...

Itt most eszébe jutott Évikének valami, amit Örzse nénitől hallott. Beszédében megállott... Hosszan nézett a báró arcára és így szólott könnyes szemekkel:

- Köszönöm szépen, méltóságos uram!... - és megcsókolta a báró kezét. -

- Ne, ne, kislányom! Évikém! Nem szabad! - szabadkozott a kézcsók elől a báró, mert Évike beszéde közben és most a hálacsók folytán úgy érezte, mintha talán az ég olvasná lelkére a múltak súlyos vétkét. -

Pista egy szót sem értett a dologból. De mikor látta, hogy Évike kezet csókolt az apjának, úgy érezte, hogy ezt a szépséghibát helyre kell ütnie és talán nem is tudta, csak elkapta Évike kezét és megcsókolta.

Évike, a Pista kézcsókja után ránézett Pistára, egy boldog mosoly született az arcán és könnyeit felszárította egy boldogítóan biztató érzés.

Ebben a pillanatban pattogott a karmester pálcája, és a nagy zenekar próbája elkezdődött.

A Hymnusz volt az első szám. Mindenki felállott a teremben.

Komáromy báró, Évike és Pista egymással szemben állottak és úgy ünnepeltek a nemzeti ima előtt. - Bocsássa meg vétköket az Ég, de most az egyszer, ez a három ember nem a szent vágy előtt ünnepelt a magasztos melódiák mellett. Komáromy báró bánatos áhítattal ünnepelte a múltnak még ma is fájó gyönyörűségeit, Pista lelke mélyéről a jövő ege felé szállottak boldogító reménységek és Évike ünnepelte eddig még soha nem érzett jelen boldogságát, amelybe ugyan egy fájó tövis is került, de mégis szép volt.

- Szigeti Évike kisasszony, Komáromy István báró úr, - hangzottak a rendező szavai a zenekar elcsendesülése után, - méltóztassanak idefáradni!

És a következő percben, a jó, öreg Örzse néni magoségbéli kis pacsirtája dalától kinyílott a tavasz a nagyterem levegőjében. -

Tapsolt, tapsolt, aki csak ott volt! És ismételni kellett a dalt. Komáromy Pista is tapsolt boldogságában és az ismétlésnél el is vétette a zongorakíséretet, de Évike határozott tudása elsimította a bajt, miközben egy sokatmondó mosoly nyílott István báró felé.

Mikor lejöttek az emelvényről, Rózsika kismama ölelte meg Évikét könnyes csókokkal, aki elkísérte, de eddig nem mutatkozott a báró előtt.

- Rózsika néni,... az én kismamám! - s meleg kézszorítások között megtörtént a bemutatkozás és utána a két báró autóval vitte haza a kismamát és kisleányát. -

* * *

Örzse néni a kiskapuban várta Szeretteit. Mikor kiszállottak, Évikének ezek voltak első szavai:

- Méltóságos uram!... István báró!... Örzse néni, az én drága jó Örzse nénim!

Komáromy báró kezetnyújtott a kis töpörödött, öreg teremtés felé és melegen megszorította a kezét. Azt szerette volna mondani, hogy köszönöm szépen, néni lelkem, mivel tartozom a jóságáért, de ezt nem lehetett!... Ahelyett csak ennyivel kellett lelkét kielégítenie, hogy: hogy van Örzse néni lelkem? Sok jót hallottam magáról!...

- Köszönöm,... méltóságos báró úr. Isten akarata még a föld felett tart és boldog vagyok, mert szeretem azokat, akikkel megjutalmazott öregségemre az égi Atya s tudom, hogy ők is szeretnek.

István báró csak ámult a kis, igénytelenné vált öreg asszony szép szavaira, jólesően kezét nyújtotta felé és kedves hangon így szólt hozzá:

- Isten éltesse még sokáig kedves Örzse néni jó egészségben!

- Köszönöm, fiatal méltóságos báró úr lelkem-galambom. Ismertem ám én kicsiny korában is!

- Hát hogy-hogy, Örzse néni?

- Hogy-hogy? Édes lelkem-galambom, fiatal méltóságos báró úr,... hát onnan!... Jártam én ott és láttam a két, pici, bájos gyereket. Az egyik volt a kis Évite,... a másik meg a kis Pistuta,... mert akkor még sejpítettek, lelkem-galambom... Hát!... fiatal méltóságos báró úr! azám!... úgyám!

- No Isten vele Örzse néni lelkem! - kezdte a búcsúzkodást Komáromy báró, mert úgy érezte, hogy az öreg néni már nagyon bele talál ölteni!... - Kezeit csókolom, Isten vele Évike, kezeit csókolom, jónapot kívánok. - A soffőr megnyomta a gázpedált és a három boldog, már az elfutott autó után nézet, szótlanul. -

Az öreg Örzse néni összekulcsolta horpadtra száradt melle előtt kezeit és talán imát is motyorgott, amint nézett az autó után, mert öreg szemei valami gyönyörűséges szépséget vettek észre a fiatalok búcsújánál, a fiatalok tekintetében.

* * *

Pista nem sokra ment kérdezősködésével az autóban, az édesapjával: Igen! Nem! Ugyan fiam, egy öreg, felejtős nénikének a szaván csak nem akarsz elindulni. Ilyen korban az ember már összetéveszti a dolgokat. Hogy milyen két kis gyerekről beszélt, azt én nem tudhatom fiam. - Így bujkált a báró a fia kérdései elől. -

De Pistát nyugtalanította és nagyon érdekelte valami. Otthon újra előlről kezdte a leckét:

- Gyönyörű egy kis leány az, édes apám! Akárki és akármi. Akárhol nevelkedett és akárhol szedték fel szegénykét. De az az egy bizonyos, hogy a jó Isten úgy testére, mint lelkére minden földi ékességet reárakott.

- Édes fiam! Hát milyen szemmel nézted te azt a kis leányt? Hiszen te még fiatal vagy, azután meg ennek se egy talpalatnyi vagyona, se rangja nincs.

Pista el is felejtkezett a múltkori védekezésről és szinte tiltakozóra emelt hangon válaszolt: -

- Édes apukám! Nem akarok én földet enni! Nem törődöm én a ranggal sem! És miért nem nézhetnék én már úgy is egy leányra? Elvégre már nem vagyok gyerek! Elmúltam húsz éves! Leérettségiztem! Nem arról van szó, hogy rögtön.

- Miről beszélsz édes fiam? Hiszen még nem is ismered azt a kislányt! És azt sem tudhatod, hogy ő hogyan is állhat a dolog őt illető részével.

- Én azt hiszem, édes apám, nem tévedtem. ...Édes apám! Bocsáss meg, de nekem az a gyanúm, hogy te ismerted már ezelőtt is ezt a kis leányt. Miért nem beszélsz nekem róla? Sokat!... Mindent! Viszont nem erőltetlek, mert úgy látom, mintha nem szeretnél róla beszélni. De nem baj! Kiböjtölöm én, apukám! És mégis megtudok mindent! Én tudok várni! De azt is érzem, hogy most nem várok hiába! - S ezzel nyakába ugrott az édesapjának. Szinte nem tudta, hogy mit is kezdjen reményteljes örömével és szervusz édesapám szavakkal mindkét arcát megcsókolta az apjának. -

Komáromy báró eltitkolt örömében megölelte kedves fiát. Ölelés közben megveregette a hátát és csak ennyit mondott:

- Türelem, fiacskám! És mindent csak sorban!

- Valamelyik nap elmehetnénk hozzájok vizitbe, apukám!

- Nem! Nem! Fiacskám! Nem lehet! Nem lehet ajtóstól! Hátha kényelmetlen lenne reájok nézve. Ezt előbb finoman ki kell tapasztalni!... Lehet-e?... Szabad-e?... - Milyen nagyon jól tudta most az öreg úr, más számára belediktálni a bölcsességet az emberi élet legtürelmetlenebb megmozdulásába... Bezzeg!... Bezzeg!... Eszébe is jutott most ez, prédikálás közben és szinte egyik pillanatról a másikra elhallgatott. -

- De ünnepély után, édes apám, sokszor elmegyünk hozzájok! Bizonyára örülnek majd!

- De nagyon biztos vagy a dolgodban, fiacskám!

- Az vagyok én, édesapám! Biztos!

- Hiszen alig beszéltetek még egymással!

- Tudod, miért nem, édesapám? Azért, mert nem tudtunk! Nem bírtunk! De ő se tudott!... Ha én az alatt a keserves öt-hat mondat alatt nyeltem húszat, én biztos vagyok benne, hogy Évike is pontosan húszat nyelt!... Bizony, édesapám! Már ennyire vagyunk!

A báró elnevette magát és így fejezte be a diskurzust:

- Nahát, fiacskám! Különös egy mértéked van! Szóval te a nyeléseket olvasod?... Olvasd fiam!... Olvasd! Ha az boldogít. Hátha beválik!...

* * *

A Komáromy báró buzgalma és tökéletes szervező ereje folytán, nagy, ünnepélyes estélyt ígérő előadás előtt két nappal, egy kétlovas kocsi állott meg a Rózsika néni csinos kis háza előtt. A kocsiban egy nő és egy fiú ült. Előttük, a kis-ülésen, egy gondosan becsomagolt, nagy papírdoboz volt.

- Kérem szépen, idehaza van Szigeti Évike kisasszony? - kérdezte a nő a csengetésre kibotorkáló Örzse nénitől.

- Itthon van, kedvesem! Itthon van a lelkem-galambom! Éppen zongorázik az aranyom! Tessék belöl kerülni, kedvesem! Tessék!

A nő a bemutatkozás után egy levelet adott át Évikének és arra kérte, hogy mielőtt a csomagot kibontaná, szíveskedjék a levelet elolvasni.

- Gyere már kismamám! - szólott Évike meglepetten Rózsika nénihez. - Mi lehet ez? - Leültek a kanapéra és csendben, egyszerre olvasták az Évike kezében szinte remegő levelet.

Kedves Évike!

Intézetünk annak a boldog napnak néz elébe, hogy egyik, csak most végzett növendéke, rövid napok múlva, nagy, nemzeti cél szolgálatában, minden bizonnyal tüneményes eredménnyel fog közreműködni, amit teljességgel már előre biztosít a próbán elért pompás siker. Intézetünk, boldogságában, nem térhet ki az elől, hogy jeles növendékét már előre ki ne tüntesse, csekély hálaként a nagy eredményért, mert az a mi intézetünkre is boldogító fényt fog veti. Éppen azért, indítványomra az igazgatóság úgy határozott, hogy a legelőkelőbb szalonból, egy estélyi ruhát küldünk részére. Nagyon kérem, fogadja Évike olyan örömmel, mint amilyen szeretettel mi azt küldjük és tisztelettel hangsúlyozottan kérjük, hogy ebben a ruhában szíveskedjék fellépni.

Kezeit csókolja:

Kovács Gábor
Óvónőképezdei igazgató.

- Óh, Évikém! Micsoda kedves ember ez az igazgató úr, - szólalt meg Rózsika néni. - Jaj, kedvesem! Foglaljon helyet! A meglepetésben szinte illetlenül feledékenyek vagyunk.

- Köszönöm szépen. Ha meg méltóztatnak engedni, próbálni óhajtanék, mert mégis, hátha valahol van egy kis igazítani való a ruhán.

S a következő percben Évike sírt örömében a tükör előtt. Az öreg Örzse néni pedig odatipegett Évike mellé és szótlanul gyönyörködött. Öreg kezei simogatni szerették volna a drága selymet, de nem mert hozzáérni, csak messziről simogatta. Aztán lelkén ismét átfutott a fájó emlékezés és elismételte magában a hivalkodó szemrehányást: No most megint nézz ide, te!... te rosszemlékű mostoha múlt! te!... látod?!... nem ócska rongyokban van!... hanem gyönyörű, szép selyemben!... Te!... Látod?!... - és törölte, törölte az öreg szemekből előbuggyanó könnyeket. -

- Köszönöm szépen! Kezeiket csókolom! Jónapot kívánok! Holnap délelőtt hazaküldjük!

Hárman maradtak újra. De negyediknek ott lebegett mindhármójuk előtt a gyönyörű, fehérselyem ruha! Hallgatás, kézcsapkodás, egymásranézés és az arcokon maradt boldog mosoly az első percek munkaképessége csupán, míg csak Rózsika néni meg nem szólalt: Nahát! Évikém! De nagyon kedves ember ez az igazgató úr!

Fényesebbnél fényesebb autók érkeztek a vigadó elé a nagy estén. A nők estélyi ruhában! A férfiak frakkban! Megérkezett már József főherceg, Auguszta főhercegnő, József Ferenc főherceg.

Bent a nagyterem már csupa ragyogás! Csupa fényesség! Még mindig érkeztek!

No,... magyar Család-, Anya- és Csecsemővédelem!... ha még ma sem találsz kellő számú és erejű apostolra, akik diadalra vigyék a szent ügyet, akkor vedd elő zsebkendődet és reménytelenül sírj!

Közben nem vette észre senki, hogy a Vigadó felett, a csillagos égen, hol erre,... hol arra,... fényes világítással átfutott egy-egy hullócsillag s a kivilágított úton... mintha szállott volna Valaki.

Most érkezett meg Komáromy báró autója. Kiszállott belőle Rózsika néni, Évike és István báró és lassan haladtak felfelé.

Bent, a nagyterem forgatagában megtalálta Kovács Gábor igazgató úr Komáromy bárót és már szólott is hozzá, szinte kétségbeesett hangon:

- Méltóságos uram! Megbocsájtasz? Szabad egy pillanatra?

- Kérlek szépen! Parancsolj! Nincs talán valami baj?

- Jaj, dehogy nincs méltóságos uram! Nagy baj van!

- Mondjad már, igazgató úr kedvesem! Mi az?

- Mit mondok én Évikének, ha odajön hozzám és megköszöni a ruhát, amit »az intézet ajándékozott számára«...? ...Szemtől-szembe nehezebb ám hazudni, méltóságos uram, még ha ártatlan is a kis hazugság! Félek, hogy az arcomon észrevesz valamit Évike!

- Márpedig ne vegyen észre semmit sem, kedvesem! Isten őrizzen, - válaszolt nyomatékosan a báró! - ahelyett inkább mondd meg, hogy mennyibe került és most kifizetem.

- Nem bajlódom én most azzal méltóságos uram, majd elintézzük holnap, vagy akkor, amikor! Én most egyelőre drukkolok, hogy is lesz a sima hazudás és egy bájos teremtés még bájosabb hálálkodását, hogy is vágom zsebre, érdemtelenül!... Méltóságos uram, a pedagógia szabályaival nem fér össze az üres nagyképűsködés és én most belekényszerültem! Jaj, hogy ezzel nem számoltam!

A bárónak határozottan tetszett, hogy milyen szerencsétlennek érzi magát az öreg pedagógus e miatt az ártatlan kis hazugság miatt. Majd megszólalt:

- Hát bizony öregem, most már belekényszerültél, mert már tanácsot sem tudok adni, nézd, itt jönnek! Csak a ruhával kapcsolatban rólam semmi szín alatt egy szót sem, öregem! Majd valahogyan inkább igyekszem beleszólni a hálálkodásba és akkor rövidebb lesz. Én megyek már elébük.

- Hát ha csak így nem, méltóságos uram... - és talán még remegett is az öreg igazgató.

* * *

Harsantak a kürtök! Megérkezett a Kormányzó és a Kormányzóné. Mindenki felállott a teremben és harsány éljen kísérte páholyáig az államfőt.

Évike ebben a pillanatban nyújtotta kezét az igazgató felé és így kezdte bájos mosollyal:

- Igazgató úr!... Nem tudok mit mondani!

- Én sem!... Évike!... S ebben a pillanatban felharsant a Himnusz, amely, amellett, hogy gyönyörűen zengett, az öreg igazgatót megmentette attól, hogy túlságosan fel kellene adnia a hazudozással szemben elfoglalt álláspontját.

- No, jertek gyerekek a rendezői szoba felé, - súgta Komáromy báró - a szereplők onnét mennek az emelvényre. Most én következem. Én már megyek. Szervusztok!

Rózsika néni a rendezői szoba ajtajáig kísérte a fiatalokat s azután megkereste a helyét a teremben.

Néma csend ülte meg a termet, amint Komáromy báró az emelvényre lépett. A villanylámpák véletlen beállítása-e, vagy valami más véletlen, de felfokozott fényben ragyogott a báró a hatalmas terem előkelő közönsége előtt. Kint, a sötét éjszakában pedig, az augusztusvégi fekete, csillagos ég, most, e percben fokozottabb mértékben játszotta hullócsillagaival égi játékát és nagy, széles sávokban világította meg az Ég szelvényeit, hol egyik, hol másik irányban. - És Komáromy báró kezdte:

- Főméltóságos Kormányzó úr!

- Főméltóságú Kormányzóné!

- Fenségek!

- Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim!

...És hangzott a báró ajakáról a legtökéletesebb szépségű beszéd az anyahivatás magasztosságáról, a nemes utakon haladó családi élet, nagy emberi és nemzeti értékéről; az istenküldötte csecsemők, lélek-, ember- és világnemesítő szerepéről. Azután hangzott az anyahivatás mai semmibevevésének, a családi tűzhelyek rombadöntésének és az anyaölekből száműzött s egy durva gesztussal Isten kezébe visszautasított csecsemők eltiprásának életromboló hatásáról, amely három szörnyűség az emberi életet ma már úgy egyéni, mint társadalmi értelemben a poklok keserves vergődéseivel tette egyenlő kínossá. Majd így folytatta:

...És, hogy e poklokszülte három szörnyűség az emberiség között olyan vastaggyökerű dudvanövényé fejlődhetett, hogy erejével végül is olcsó martalékul tudta dobni az egész embervilágot a szeretetlenség sem vértől, sem jajtól, sem könnytengertől, sem bűzlő emberhústól vissza nem riadó őrjöngésének, azért a felelősség Isten és Ember előtt egyedül és kizárólag az anyalelkeket terheli! Van-e nagyobb bűn a gyilkosságnál!... Lehet-e jobban megbántani a Mindenható Istent kegyes jóságában, mintha valaki, a ma divatos módon egy durva kézlegyintéssel visszautasítja az Isten ajándékát és ha kell,... vérrel is megpecsételi konokságát!... És van-e annál nagyobb bűn, mintha a pillanatnyilag kényelmes passziók kedvéért romokba engedjük omolni emberi életünk egyetlen menedékvárát, a családi tűzhelyet, s azután félvakon, botorkálva járkálunk, fáradt, rogyadozó lábakkal, a romok között!...

Nyomasztó csend ülte meg a termet. Az éles bonckés részeire szabdalta a lelkekben a »dudvanövényt« és mindenki érezte, szenvedte, kínlódta annak felismerését a saját lelkében, csaknem kivétel nélkül,... és a lesütött szemek, a gondolatbanvetett keresztek a »dudvanövény« kínzó hatalmáról tanúskodtak.

- Női lelkek! - folytatta a báró - Édesanyák! És édesanyajelöltek! Ti felétek fordul a kínjaiban könnyeit csorgató embervilág szörnyű szenvedéseiben. Törekedjetek az ideális nemesség felé, mert ha ti, az anyaság magasztosságának mindenekfeletti ékessége előtt leborultok; ha a jóságos Isten kegyének ajándékát, boldogító imába omolva megköszönitek és a családi élet tűzhelyén a boldogító békesség örökégő mécsesét gondjaitokba veszitek, a Szeretetlenség hatalma végetér, mert lesz egy hely, ahol az őrjöngő munkazivatarban kifáradt férfilélek megpihenhet és lesz, aki a Szeretet gyöngéd békességével megtörli gyöngyöző homlokát!... És ez, - én tudom - elég alap lesz a nagy Embermegbékülésre! Szőrnyű a sors, ami vár ma az embervilágra, a kitenyésztett, kövérgazú Szeretetlenség miatt! De még szörnyűségesebb az a sors, ami vár a Ma édesanyáira! Az Isten jó! Az Isten irgalmas! De ne váltsátok ki a haragját még tovább, mert földi kínjaitokat, ki tudja, mi fogja követni a számonkérő Égben?!... Édesanyák! Anyalelkek! Adjátok vissza a Föld emberének békességes világát és óvjátok meg magatokat a túlvilági szörnyű szenvedésektől!

A báró úgy érezte, hogy nem is azt mondotta el nagy beszédében, amire készült. Úgy érezte, mintha nem lett volna egyedül a lámpák ragyogó fényében! ...Úgy érezte, mintha lengett volna a levegőben körülötte valaki...

És nem tévedett az ihletett lelkű báró:... Az Őrangyal leszállott a hullócsillagútról a nagyterem világába és segített, segített az anyalelkek meggyőzésében. Átszállott a nagyterem levegőjén, körülölelte puha angyalszárnyaival ragyogó szépségű Évikéjét s azután zengte a dalát, Isten akaratának dicsőséges győzelméért és kisleánya boldogságáért a meghatódott szívű nők lelke mélyébe:

A gyermekeket szívből imádjátok!
Isten ajándékát el ne dobjátok!:
Szörnyű az égi sors, mi vár az anyára!
Jaj!... ne hallgassatok az Ördög szavára!

Könnyek, eltitkolt sóhajok, bűnök megbánása, gondolatbanvetett keresztek, megmásíthatatlan elhatározások, fogadalmak születtek e nagy percekben az angyali lélek műve és Komáromy báró ünnepi beszéde nyomán. Mint fájdalmas sebzésű nyilak repültek bele a lelkekbe szavai és mint gyógyító balzsamok üdítettek a keresztes fogadalmak a lélekbehangzó égi zengés nyomán. És, mikor beszéde végén az Anya-, Család- és Csecsemővédelmi Egyesület nagy céljának megmunkálására hívta fel a fényes közönség támogatását, a közönség felállott, kitörő lelkesedésében tapsolt, éljenezett, lelkesedett, mozgott, hullámzott, vezekelt, szenvedett, megmásíthatatlanul határozott, és!... szent fogadalmára esküt tett!

Az ég akarata megkorbácsolta Komáromy báró szavaiban a Föld rögeihez ragadt és az ördögültette bozótok közé tévedt Ember lelkét, míg a következő műsorszám - Évike dalaiban - felemelte a Mennyek magassága felé az előbb megkínzottakat és az elkövetett bűntudat miatt szenvedőket. Ez a műsorszám megéreztette velök, hogy boldogítóbb és ígéretesebb az istennektetsző, alázatos engedelmesség, mint az ördögkomázással való, gyötrelmes engedetlenség!

Zengett! Zengett a dal Évike ajakáról. Az arcokról eltűntek az előbbi kínok árnyékai és mosoly szállt helyére! Az előbbi, félig lecsukott szemek sarkig kinyíltan ragyogtak Évike felé és a lelkekben kisütött a gyönyörűség napja!

A közönség még tovább ünnepelte Évikét tapsos örüléssel, mint Komáromy bárót és a lelkesedés nem szűnt meg addig, amíg egy dalt meg nem ismételt.

Pista újra felnyitotta a zongora tetejét és boldogan kísérte még egyszer, a lámpák előtt angyalian tündöklő Évikéjét.

És zengett a dal újra Évike ajakáról. A gyönyörű hangremekek vitték a mindent feledtető boldogító érzés birodalmába a hallgatók lelkét, fel egészen oda, ahol az emberi lélek templomi áhítattal szokott meghajolni: a lelketemelő Művészet oltára elé!

* * *

És fent az égben, ugyanebben a pillanatban megbékélt mosoly ragyogott az Úr tekintetéből kedvébefogadott Őrangyala és a titkon kereszteketvetők tömege felé. Majd maga elé intette az Ég kapuinak Őrangyalait és szólott:

Cherubok! Nyissátok ki a sötét éjszaka felől az Ég kapuit!

Majd hangzott az égi szózat az Úr szent ajakáról:

Őrangyal leányom! Szállj színem elé és legnemesebb buzgalomban kifáradt szárnyaidat pihentesd meg itt, trónom előtt!

Az éjszaka Ege megnyílt s egy nagy fényesség szállott a szent kapuk felé a Föld irányából. Szállott, szállott az égi Atya hívószavára az őrangyal s magasztos kíséretül Évike dala szállott nyomában, egészen a szent kapukig.

- Szólítottál Atyám Istenem, itt vagyok! - szólott az Őrangyal, az Úr zsámolya elé borulva.

- Most, mintha lassabban szálltál volna felém Őrangyalom! - szólott az Úr - mondd, a fáradság volt-e csupán a késés oka? Szárnyaid most mintha kisebb kedvvel eveztek volna felém a szellők között! ...Vagy ...talán ...múlik a hév?!... és félsz talán, hogy új munkára bocsájtlak a végtelenbe?

- Oh, nem! Nem! Atyám, - szabadkozott alázatos áhítattal a meglepődött angyal - inkább talán azért Atyám, mert számodra hozott jó híreimet rendezgettem szálltomban s bizony, bocsáss meg Atyám, az se nagyon ment. Kisleányomnak édes dala nyomomban haladt mindenütt és szinte erőmet vette a boldogságérzet s - tudom, bűnösen - nem is törődtem a lassúsággal, hogy tovább hallhassam anyailelkem számára a magasztos melódiát!... Sőt, Atyám - tudom, bűnöztem - mikor beléptem a szent kapukon, arra gondoltam,... de kár, hogy tovább nem hallhatom!... Tudom, Atyám, hogy szent Egedben itt az Égi Kar s angyalajkakról száll az isteni dal, de, anyalelkem számára, - Atyám, bocsáss meg - a legszebb harmónia, gyermekem ajkáról szálló szép melódia!

- És még most is fáj, hogy nem hallhatod tovább, leányom? - kérdezi az Úr jóságos, megértő szeretettel.

- Azt nem mondhatom Atyám, mert szent színed és dicső közelséged mindennél boldogítóbb számomra. Inkább most már, mint édes emlék, ismétlés utáni vágyódva szomjazik bennem és ha majd kegyed folytán Égi Karod szent dalát hallhatom, arcomra majd boldog mosoly ül, hogy nekem is van egy földönszületett, égiszép dalom!

- Édes leányom! - szólott az Úr jóságosan - örömöm telik nemes szavaidban! Jutalmul, kegyem új sugarát adom reád.: Mi szép, jó és nemes a földön történik, annak hangját, képét trónom elé bocsájtom és gyönyörködöm magam is a szépség tündöklésében. Most halld tovább, kis leányod színem elé illő szép dalát!

- Már hallom!... Atyám!... Hallom!... Engedd, hogy leboruljak jóságod előtt!...

...És Évike dala hallatszott az Égben, az Isten színe előtt, édesanyja elköltözött és annyit szenvedett lelke számára.

- Édes leányom! - szólott ismét az Úr - most ajkadról halljam, munkád miként végzed? És mint halad emberművem nagy célom felé?

- Igen, Atyám, - válaszolt örömteljes arccal az Őrangyal - mint arra nékem nagy kegyed módot adott, szálltam mindenütt szent Eged alatt, merre csak embermagot hintettél a sár közé és ajkamról szüntelenül hangzott a szó, miket égi szenvedéseim adtak ajkamra és mikkel szent akaratod szolgálhattam. Szavaim Néked tetsző értelmét beleszőttem a lelkek álmába és fájdalomport is hintettem mellé, hogy az, az ébredés után kínozólag hasson és ébrenlétben tartsa az éjszaka álmát, vagy legalább annak kínzó nyomát. És emlékeztesse őket szünös-szüntelen, mint eke szántogasson a lelkeken. Ez az eke lesz majd a szent malaszt! Ez irtja majd ki a dudvagazt. Most pedig, Atyám, hogy szent engedelmeddel a méltóságos bárónak lelkét érinthettem, eleven emberszavakkal megkorbácsoltam a lelkeket és Országod felé fordítottam őket. Erős szavakkal mindent nevén neveztem! A vércsorgásra nem mondtam hogy csepeg. Öl az, ki durván eldobja szent kegyed! Így kiáltottam! Így én, Atyám!... Így megkínoztam... szegényeket!... Hiszen... sajnáltam is őket,... mert láttam,... a csábító ördög ott kerengett!... De most már hiába!... Hűséges szolgád, Atyám, a méltóságos báró oly alázatosan és oly készséggel teljesíti általam sugallt óhajod és hangzik ajakáról fennen, ördögötlegyőző akaratod. Szavára könnyek születtek és eltitkolt keresztek! És a levegőben szent, nagy fogadalmak kerengtek, melyeket én majd ébrentartok, Atyám, szünös-szüntelen, mint Te mondtad nékem Istenem. És ugye láttad Atyám, mikor én - szent nagy célodra - megkínoztam a lelkeket, kislányom dalára, könnyezve mind Feléd rebegtek. Halkan, csendben, titkon, a dal szárnyain. És mondta mind: Istenem bocsásd meg bűnöm és enyhítsed kínjaim! Igen Atyám! A kislányom dala! Az emelte őket magasra! És hozta őket fel, fel, Szent Színed elé. És megbánó sóhajok indultak szent trónod elé. A kislányom!... Atyám!.... Igen!... A kislányom! Mint angyaltestvér tündöklött a sziporkázó fényben!... És úgy vettem észre Atyám, ...hogy más is ihlette ajakát: ...Néha két szép szempárban fürdette mosolyát!... Az a fiú, Atyám,... kivel együtt alkotta szép dalát, úgy láttam, imádva leste kislányom mosolyát!... De ezt nem! Ezt nem kérdem! Bocsáss meg Atyám! Tudom: a jövőbelátás titkát magadnak tartod fenn csupán! Csak... anyalelkem - tudod milyen, Atyám, - a jövőben remél a vágyak sóhaján!

- És itt most Atyám, ha megbocsájtod, elmondom bánatom: valahogy nem teljes örömöm, ha látom kislányom! Nem tudom örömöm senkinek mondani! Hiányzik belőlem... Valaki,... valami!... Aki hozzámforrott,... aki mindenem volt,... és kicsi leányom,... mintha tán kettőnkké volt!... Ha vele örülnék kislányom mosolyán, akkor nem kínozna ez az üres, nagy, nagy hiány! Úgy kínoz valami!... Nem tudom mi, Atyám, értsd meg Te a panaszt hű szolgálód ajkán!

Az Úr jóságát meghatották a könyörgő szavak. Kegyesen megsimította az előtte térdelő őrangyal könyörgésbe szellemült arcát és így szólt:

- Édes leányom! Bűnhődésednek ez egyik része!

- Oh, Atyám! - és könnyekbe borultak az angyali szemek.

Az Úr felszárította a könnyeket és így szólott tovább:

- Ne sírj leányom!... E könnyek és legnemesebb utakon haladó engedelmességed megenyhítették most haragom és számodra a kínozó hiányérzetet megszüntetem. Az emlékezés szárnyait feloldom lényedben.

Ezzel két szent kezét a térdelő angyal felé tartotta s a szent kezekből ragyogó sugarak szálltak az angyal lényére.

- Igen! Atyám! Istenem Az uram! Ő az! Kettőnkké az én kislányom! Vele szeretnék együtt örülni kislányom mosolyán! Igen! Hol van ő, Atyám? Csak egyszer lássak egy mosolyt drága szép ajakán! - És mélyen borulva, sírva könyörgött az Őrangyal a szent trón előtt.

- Nyugodj meg leányom, - szólott az Úr - és fordítsd tekinteted felém! Könnyeidet most újra felszárítom és halld irgalmasságom szavait:

- Férjed nem volt részes a te nagy bűnödben! Ördögzenére lejtett szörnyű táncodat tudtán kívül lejtetted el!

- Igen, Atyám! Igen! Béla nem tudta! Az én Bélám nem bűnös! Fogadd irgalmasságodba Atyám, Istenem!

- Tudom, leányom. Ő nem volt bűnös. Most nyugton hallgassad szavaim:

- Mikor szörnyű bűnöd sötét árnyéka a földi megsemmisülés szakadékába sodorta, én, Országom fényességére méltónak találtam őt. Ő a földön csak dolgozott, titeket szeretett és a legnemesebben küzdött mindnyájatokért. Ellened soha nem vétkezett! Ítélőszékem elől Menyországom legbelső szentélyében jelöltem ki helyét, ahol a legtökéletesebb égi boldogság az osztályrésze a dicső feltámadásig. Hogy boldogságos égilét idejét ne zavarhassa meg számára semmi sem, lényében az emlékezést egy enyhe simítással megbénítottam. Ő nem emlékszik most, sem te reád, sem kisleányotokra. Zavartalanul osztályrésze így a legtökéletesebb égi boldogság, amit csak legjobbjaimnak juttatok.

- Leányom! Nagy bűnbánatod, égi szenvedéseid hosszú sora, akaratomnak hűséges teljesítése, az őrangyali szolgálat tökéletessége és mostani nagy vágyakozásod férjed után, meghatotta atyai jóságomat és kegyem sugarát ismét megragyogtatom feléd. De most még csak feléd és csak azért, hogy biztosítsalak afelől, hogy szolgálatod további hűséges teljesítése esetén nem mindig egyedül fogsz örülni kislányod boldogságán. Kegyem és jóságom akként teljesül most számodra, hogy országomatlakó, jó férjedet elibéd hozatom! Te látni fogod őt!... Megismerheted!... De lényét nem érintheted, mert jelenléte idejére angyali tagjaidat megbénítom, nehogy, mégis, egy boldog églakómnak megzavarhassa boldogságát most még méltatlan érintésed. Csak szemeid sugarával érintheted őt!... Ő most még nem fog téged megismerni!...

- Adj erőt jóságos Istenem, hogy e boldogító, nagy megpróbáltatást akaratod szerint szolgálhassam!

- Ne félj leányom! Úgy akarom, hogy férjed megjelenése csak boldogságot sugározzon feléd és a boldogság ragyogó mosolya felvidulhat arcodon. Minden fájdalmat távoltartok tőled! Ne félj!

- Irgalmas vagy Atyám és kifogyhatatlan a jóságban!

Az Úr intett és az Ég angyalai teljesítették az Úr akaratát:

Felhőfüggönyök hosszú sorát lebbentették kétoldalra az Ég szolgálatkész angyalai és kezükben tartották a függönyszárnyakat. Egy hosszú égi út nyílt meg az Őrangyal szemei előtt s a Mennyek Országának belső Szentélyéből trombita, kürt és egyéb égi zene csodás dallama hangzott. Majd feltűnt az égi Kórus angyalcsoportja és fenséges égi dal zengésével kísérték az Úr trónusa elé Szigeti főmérnök menyországlakó, boldog lelkét.

A lélek boldogságtól sugárzó arccal mélyen leborult az Úr zsámolya előtt, majd megszólalt:

- Hívattál Atyám! Boldog vagyok, hogy megjelenhetek felséges színed előtt.

Az Őrangyal mozdulatlanságba boldogulva, mosolygós arccal ráragyogtatta szemeit az ő egyetlenére, az ő urára, akivel közös az ő kis leánya, akivel együtt szeretne örülni, aki hiányzik lényéből!... - És a boldog együvétartozandóság üdvössége hatotta át lényét.

Az Úr pedig szólott a lélekhez:

- Hogy érzed magad, fiam? Megadja-e országom minden boldogságodat?

- Hálás vagyok Atyám irgalmadért és boldogságom teljességéért. - és egy boldog mosolyt láthatott az Őrangyal a kedves arcon.

- Jól van fiam, - szólott az Úr - most színem előtt óhajtottam látni kedvelt lényedet. Menj vissza és országom minden boldogsága legyen osztályrészed továbbra is.

Ezzel mélyen hajolt ismét Szigeti főmérnök lelke az Úr zsámolya előtt és így búcsúzott az isteni közelségből:

- Dicsőség neked, Egek Ura, jóságos Istenünk!

Az égi Kar most felzengett újra és a lelket visszakísérte a Menyország legboldogítóbb világába.

Az Őrangyal, imábakulcsolt kezekkel és az együvétartozandóság szent érzésének boldogító sóhajával kísérte tekintetével a Menyország dicső szentélyébe haladó édesapalelket.

A függönytartó angyalok mélyen hajoltak az Úr színe felé és a függönyök selymek puhaságával omlottak újra egymásra, de az égi zene még kihangzott tovább.

Az Úr most megsimította az előtte térdelő Őrangyal homlokát és ezzel a mozdulatlanság béklyói lehullottak az angyali tagokról.

- Kifogyhatatlan vagy Atyám a jóságban! Kifogyhatatlan vagy a szeretetben és kifogyhatatlan vagy az irgalmasságban! Engedd, hogy boldogságom könnyei meginduljanak és velök öntözzem szent lábaidat. - hangzottak az Őrangyal ajakán a boldogságteljes szavak és a Mennyek zenéje kísérte égi melódiával.

Majd hangzottak az Úrnak szavai:

- Most menj jó őrangyalom tovább, nagy nemes munkád után! Kegyem ez új megnyilatkozása fokozza nagyrahivatott tetterőd. Ha munkádban továbbra is így kedvem telik s a földönszületett fogadalmak nyomán megszűnik a szörnyű ördögkomédia, mint mondám leányom: Végső kegyem szép jutalma vár!

- Megyek Atyám - rebegte az Őrangyal - és dolgozom tovább! Szárnyaimat csapva merítem a lég tengerébe és zengem, zengem szent akaratod nagy parancsolatát! És tépje bár szárnyaimat a zúgó vihar, vagy lihegtesse keblemet bárhogy is a száraz tikkadtság, megyek, szállok, röpülök tovább és szolgálom kegyes jóságú akaratodat. De engedd Atyám, hogy ajkamra vegyem óhajom és útravalóul, szent kegyedből, férjem emlékét vigyem magammal!... Hagyd meg a boldogító emlékezést számomra, Atyám!... Naponkint elszállok kisleányom felé és ha akkor az emlék is ott lehet velem, előlem még elzárt Menyországod egy szép kis világa lesz körülem! Mintha együtt lennénk akkor... újra,... mindhárman!... Könyörülj!!... Könyörülj rajtam Uram!

- Jól van leányom!... Óhajod teljesítem!... De kislányod lelkét nem zavarhatod! Álmaiba sem magad, sem apja emlékét nem juttathatod!... Az ő életét, most virágos mezőkön viszem... Őrangyalom,... vigyázz!... további munkádtól függ,... hogy onnét... merre terelem!...

- Légy irgalmas hozzá, Atyám! Erőtlenségemért csak én bűnhődjem csupán! A kislányomat ne büntesd miattam, Atyám!

- Én bízom benned, őrangyalom!... Tervemet kedvedért meg nem változtatom... Most szállj vissza közéjük, mert hallod?... Látod?... a víg zene már szól odalent! A könnyű tánc kéje már duhajkodik! Az Ördög már szórja köztük újra a magvakat!... Vigyázz! Őrködj! Dolgozz! Hogy el ne fojtsa a könnyes fogadalmakat!

- Szállok, Atyám! Dicsőség neked Mennyek Istene, - hangzott az angyalajkakról - s ezzel az angyalszárnyak csapva lendültek. A hullócsillag beleragyogott a vak éjszakába s az Őrangyal szavai egyszerre csak elnyomták a lelkek mélyén a hangos tánczene zaját, a gőzös levegőjű vigadói teremben:

»A gyermekeket szívből imádjátok!...«

* * *

A Vigadó fényesre világított nagytermében a műsor végetért és az első tánc után következett a sétás pihenés.

Évike Pista karján sétálgatott a teremben s egy oldalsó asztalnál Komáromy báró Rózsika nénivel beszélgetett, valahogyan nagyon-nagyon jóízűt, de szemeik ismét és ismét megkeresték a gyerekeket.

Felzendült újra a tánc és Pista nagy szomorúságára nagyon sokan vágyva vágyódtak legalább csak egyszer megtáncoltatni a bájos kis énekművészt.

Éjfél után két órakor, Rózsika néni indítványozására hazaindult a kis társaság.

Mikor az autóba behelyezkedtek, Pista odasúgta a soffőrnek, hogy lassan vezesse az autót. - Soká, nagyon soká szeretett volna most Évike mellett ülni az autóban a kis-ülésen. Most már a beszélgetés is sokkal jobban ment! -

* * *

A jó öreg Örzse néni nem feküdt le ezen az éjszakán. Mikor egyedül maradt, apróságokat tett-vett a lakásban, s azután, hogy Rózsika néninek spóroljon, meggyújtott egy kis petróleumlámpát, a villanyt eloltotta s a gyenge fény mellé ült a kis asztalnál és nézett a sápadt világosságba. Gondolatai először visszaszálltak a múltak szörnyűségeibe, azután boldogan széjjelnéztek a megnyugtató jelenben, majd pedig,... - még boldogabban - megfürödtek a jövő reménységeiben... - Segítsd meg Istenem az én drága Évikémet, - hagyta el többször öregségben erőtlenkedő ajakát, - s azután, mintha puha angyalkéz simogatása érte volna lelkét, kellemes szundikálgatás könnyítette az ébrenvárást.

Autótülkölés hangja ébresztette fel a reménykedések között kellemes álomba merült jólelket és Rózsika néni tapintatos, lassú csengetése nyitotta fel az öreg szemeket.

- Jövök kedveseim! Jövök! Nyitom édeseim! Nyitom! - és kis kendőjét a vállaira kapva, nagy igyekezettel botorkált kifelé.

- Adjon Isten jóreggelt, Örzse néni lelkem! - szólott Örzse nénihez elsőnek, lélekből, szívesen Komáromy báró - hát még nem feküdt le?

- Dehogy feküdtem, méltóságos báró úr, lelkem-galambom! Dehogy feküdtem! Vártam az én kedveseimet! Jaj, de jó, hogy már haza tetszettek érkezni! De magam voltam! De magam voltam!

- Hát miért nem jött el Örzse néni is! - kedveskedett István báró a kis-öreg, Örzse néninek. -

- Nagyon hívott az én édes lelkem Évikém, de nem vagyok én már olyan helyre való, fiatal méltóságos báró úr lelkem-galambom. Hallottam itthon sokszor az én Évikém szép dalát, boldogan meg is könyvezgettem, a többi meg nem érdekelt engem, mert nekem, azon a fényes, úri mulaccságon úgysem lett volna semmi sem szebb!

És ez után: kezeit csókolom! Kezeit csókolom! Jó pihenést! Holnapután tesszük tiszteletünket! István báró az autóból is kiszólt:

- Kezeit csókolom, Évike! Holnapután jövünk!

- Isten vele... Pista!... Várom!... - És egy hosszú mosolyt vitt magával István báró, kedves útravalóul -.

- Gyere kedvesem! Gyere! Meg ne fázzál! - szólott Örzse néni és a hátán lévő kis kendőjét Évike vállaira terítette, ölelésbemozgó karokkal engedte befelé maga előtt kedveseit a kiskapun.

Komáromy báró nem tudta, hogy milyen súlyos, nagy szavak hangzottak el ajakán a híressé vált ünnepi beszéd alatt. És nem sejtette, hogy milyen messzehangzó erővel hatottak szavai. Másnap reggel az üdvözlő táviratok egész serege érkezett számára a Rózsasori villába. Főpapok, előkelőségek, neves államférfiak üdvözölték és jelentették be segítő közreműködésüket a nagy, nemes, nemzeti értékű munkálkodáshoz. A napilapok kivétel nélkül a legmelegebben üdvözölték, mint a legnemesebb emberi eszme nagy mesterharcosát. Nagy beszédét minden újság közölte és a feketebetűs sorokban felsóhajtott a közvélemény, hogy: Van már apostol, a legnagyobb nemzeti veszedelem ellen!

Délelőtt tíz órakor már ott ült a kis villa előtt, a kis padon. A virágok illatozva tündököltek a fehér galambok édesen turbékoltak és a sok szenvedéstől meggyötört lelkű ember munkábabékülten üldögélt kedves kis villája előtt s lelkében a munka készsége és a boldogító eredmény reménysége most, mintha tavaszt fakasztott volna.

A táviratokat újra, meg újra nézegette. Az újságcikkeken szemeit ismét meg ismét végigfuttatta és a sorokból feléje áradó őszinte lelkesedés s munkájának nagy megbecsülése a legnemesebb értelmű, felemelő hatást gyakorolt lelkére.

Tervezett. Gondolkodott. Építgetett. További harcának nagy értékelése a legnemesebb értelmű tartalmat adta lelke számára. Zsebébe nyúlt, papírt és ceruzát vett elő és a legnagyobb könnyedséggel, jöttek gondolataiba a legtökéletesebb megoldási lehetőségek atekintetben, hogy hogyan lesz lehetséges minél előbb országos viszonylatú, erőteljes, nagy, nemzeti megmozdulássá kifejleszteni a szívesenszolgált nemes eszme ügyét úgy, hogy a nemzeti veszedelemnek vége szakadjon.

Úgy érezte most, mintha az Ég súgná a lelkébe, a nemes teendők sorrendjét és neki csak írnia kell!... Kellemes érzéssel a lelkében, írt,... írt,... a boldogan lelkesedő báró -:... - Az angyal lényét istenkéz takarja, csak lelkét érzi, ha megérint puha szárnya! -

- A virágok illatoztak, a galambok turbékoltak és mikor nagy megelégedésére maga előtt látta további munkakörének biztos vezérirányát írott betűkbe rögzítve, akkor a kis villa körül enyhén ringó szellők szárnyán Valaki elszállott az ég magassága felé, a ragyogó napsugarak irányába. -

Ebben a pillanatban a Pista hangja hangzott a nagy villa emeleti ablakából:

- Szervusz apukám! Csakhogy végre megtaláltalak!

- Szervusz, fiam! Itt vagyok!... Itt olyan szépen süt a nap és olyan szépen turbékolnak ezek a... galambok...

- Én is odamegyek, apukám! Nem zavarlak?

- Gyere fiam! Gyere! Dehogy zavarsz! - És míg Pista leérkezett, addig szemei újra a táviratokra és az újságcikkekre tapadtak és gondolatai a terv részletein bogarásztak. -

Pista a nyakába ugrott az édesapjának. Megölelte, mindkét arcát megcsókolta és így szólt:

- Te apuskám!... én,... én most olyan boldog vagyok, hogy ki tudnék futni a világból, mégsem fáradnék el.

- No, és ha mégis elfáradnál, - kérdezte a báró mosolyogva - kihez kopogtatnál be egy kis pihentetőre?

- Én, édesapám? - válaszolt Pista, tágranyílt mosollyal -: a jó öreg Örzse nénihez!... Ő biztosan kaputnyitna nekem! Ugye édesapám?... Én meg bemennék... és bent a szobában azt mondaná valaki, hogy: ...üljön le ...Pista! De lesz abból még, édesapám:... »ülj le ide mellém Pistukám« is!...

- De biztos vagy a dolgodban, fiacskám! - válaszolt nevetve a báró -.

- Az vagyok én, édesapám! Mikor elköszöntem, azt mondotta Évike: holnapután örömmel várom... Pista!... Igaz, hogy a Pistát egészen halkan mondotta, de mikor beültünk a kocsiba, a szép mosolyát már nem tudta halkan mosolyogni!

A báró boldogan látta a dolgok fejleményét, de most nem tartotta helyénvalónak, hogy továbbra is e témánál maradjanak s ahelyett a táviratokat vette a kezébe és így szólt:

- Fiacskám! Én megkérnélek téged egy szívességre!

- Parancsolj, édesapám! Örömmel, mindent, a kedvedért!

- Az ünnepéllyel kapcsolatban, nézd, mennyi sok üdvözlést kaptam. Ezt mind meg kell köszönnöm. Azután meg, most az a tervem, hogy az egyesület működését a vidéki városokban is elevenen lendületbe hozom. Szeretném, ha segítenél nekem, fiacskám.

- Nagyon nagy készséggel édesapám és a legszívesebben!

- Azután még valamit, fiam. Én úgy szeretek ebben a kis villában lenni. Úgy gondoltam el, hogy ide lehozatom az íróasztalainkat. A középső szobát kinevezzük irodának a magunk számára és itt dolgozgatunk. A belső szobába pedig, ami itt ezelőtt hálószoba volt... - és itt egy kissé megállott beszédében a báró - áthozatok egy sezlongot... és,... ha elfáradok,... ott egy kicsit... megpihenek. Ugye jó lesz,... fiam?... Ugye... szép lesz,... fiam?... Az én virágaim itt illatoznak... Az én fehér galambjaim itt turbékolnak... Ha ébren leszek, szívesen dolgozom... Ha lefekszem majd,... hátha boldogítót... álmodom!...

Miért is tett ilyet anyukám?!... Szegény apukám még mindig mennyire szenved miatta és munkába öli a bánatát... - futott át a téves gondolat István báró agyán - és simogató hangon helyeselte a tervet:

- Jó lesz édesapám! Tényleg, itt olyan kedves! Itt vannak a te szép virágaid. Itt turbékolnak a te szép galambjaid. Ide jövünk! Itt dolgozunk! Már megyek is, szólok az inasnak. Ne gondolj most semmi rosszra, apukám. Megváltozhat még minden és jórafordulhat - s ezzel megölelte, megcsókolta az édesapját és sietve indult a nagy villa felé.

Komáromy báró egy óra múlva az új iroda kedves világában, sétálgatva diktálta a leveleket és Pista fia írta a szebbnél-szebb köszöneteket a Főméltóságú Uram, Fenséges Uram, Kegyelmes Uram, Főtisztelendő Atyám, stb. megszólítások után.

* * *

Azután eljött az István báró által annyira nehezen várt holnapután. A két fekete ruhába öltözött báró tizenegy órakor autóba ült és elindult... vizitbe!... A Sugárútra!... Rózsika néni házába! Ahol három lélek olyan boldogító örömmel várt reájok. És ahol, ebben a pillanatban, Évike, a boldogság dalával ajakán, a kiskert virágaiból kötött csokorral díszítette a kis szalon asztalát. -

Komáromy báró úgy érezte most, mintha a múltak ragyogó csillaga felemelkedett volna ismét élete egére és annak tündöklő sugarai elé menne alázatos hódolatra, a bűnbánat könyörgésével. Egész úton azon gondolkodott, hogy mennyire hasonlatosak, mennyire ugyanazok Évike arcának finom vonalai... és mennyire ugyanaz, lényének minden legkisebbje,... mint, a megboldogult, jó... édesanyjáé volt... -

István báró pedig arra gondolt, hogy:... - De mire is gondolt? Ő? Igen!: Ő semmire sem gondolt!... Ő csak érzett, kellemeset, boldogítót, megnevezhetetlent, kimondhatatlanul felemelőt és nagyon lassúnak találta az autó - városban megengedett - legnagyobb sebességét.

Egy virágüzlet előtt megállott az autó és István báró gyors léptekkel besietett egy virágcsokorért. Finom, rózsaszín selyempapírba csomagolták az üzletben a csokrot és kívülről átkötötték keskeny kis aranyszalaggal.

István báró mosolygós arccal sietett az autó felé, de ebben a pillanatban, - a rózsaszín selyempapír láttán - Komáromy bárónak valami szörnyű, valami kínzó, valami kíméletlen fájdalom markolt a lelkébe és a keze akaratlanul rátapadt az autó ajtajának kilincsére, hogy fia így be ne szállhasson és a leghatározottabb tiltakozással szólt ki fiának:

- Ne! Ne! Fiam! Így nem jó! Légy szíves, menj vissza! Kérd meg a kisasszonyt, hogy fehérselyem papírba csomagolja!

- Miért édesapám? - kérdezte István báró, nagy, kérdő tekintettel. - hiszen szép szín a rózsaszín!

- Szép szín,... fiam,... de... nekem most nem szép!...

- Kérlek szépen, édesapám - s ezzel visszasietett István báró a virágüzletbe -.

Komáromy báró pedig hirtelen előkapta a cigarettatárcáját,... rágyújtott,... de bizony ez már nem sokat segített. Lelki szemei előtt megjelent a számára annyi szenvedést jelentő kép:

»Gondolkodjék, méltóságos uram!... Gondolkodjék! - szólott a tisztelendő atya - és két kezét, szíve felett imábakulcsoltan, lassan elindult az ajtó felé. Az ajtót kinyitotta és ott állott Évike, nagy, rózsaszín csokorral, szöszke kis hajában. Tezsit csótolom, méltósádos bácsi! Eljöttem Pistutával jáccsani! - szólt édes gyermekhangon, mitsem sejtő lélekkel, beteg anyuka mártírkeservének ártatlan hírnöke.«

Hirtelen fellángolt fájdalmát elviselhetővé tette az a tudat, hogy fehérselyem szalaggal ékesítette fel Évike szöszke kis fejét és a rózsaszín szalagot visszavitte a beteg édesanya könnyes párnájára. -

* * *

Mikor az autó megállott Rózsika néni háza előtt, Évike kitekintett az ablakon és boldog izgalmában úgy érezte, hogy a szíve a torkában dobog. Mikor meglátta a virágcsokrot István báró kezében, a tükör elé szaladt, hogy nem túlságosan piros-e az arca, mert érezte, hogy talán minden vére az arcába futott.

Bizony!... István bárónak igaza volt! Évike nem könnyen tudta megköszönni a virágokat. Zavarában először kettőt nyelt, azután így szólott boldog mosolyok között:

- Köszönöm szépen... István... báró...

István báró most már lényegesen könnyebben kezelte boldogságát és kellemes hangulattal rögtön úgy válaszolt Évike szavaira, hogy elégedetlenségét is kifejezésre juttatta:

- Látod Édesapám? Most is Évike kezdte!: Mielőtt megszólalt, kettőt nyelt, én csak egyet, és azt mondta nekem, hogy István báró. Mondjad édesapám, most mit csináljunk.

Jókedvű kacagás oldotta meg az első percek súlyát és a következő percben az asztal közepén pompázott a gyönyörű csokor és Évike a likőrös poharakkal szorgoskodott.

- Dicsértessék a Jézus Krisztus! Kezöket csókolom! - hangzott fel ebben a pillanatban Örzse néni hangja, aki belépett az ajtón s egy tálcán forró pogácsákat hozott az asztalra. -

- Mindörökké, Örzse néni lelkem - és mindkét báró, ölelve fogott kezet a szívhezforrott, öreg nénikével -.

Örzse néni buzgólkodott tovább:

- Tessék, méltóságos báró urak, finom kis pogácsa! Évike sütötte! Bizony! Az én drága kis Évikém! És mindig dalolt, míg készítgette, a lelkem! Tessék fiatal méltóságos báró úr lelkem-galambom! Tessék!

Rózsika néni a kis tányérokat helyezgette a nagyurak elé. Évike pedig kínálgatta a pogácsát.

István báró beleöltött Örzse néni szavaiba:

- És melyik dalt dalolta Évike, Örzse néni?

- Sokat dalolt ő, fiatal méltóságos báró úr lelkem-galambom. Nem is tudom már, hogy melyiket, de mindig nagyon szívesen dalolt! És láttam, hogy boldog volt nagyon!

- Ne árulkodjék már, Örzse néni kedvesem! - szólalt meg Évike pironkodva -.

- Nem árulkodom én Évikém lelkem-galambom! Csak, ami igaz, az igaz! Hát az talán nem csupa színigazság Évikém lelkem-galambom, hogy tegnap egész nap azon panaszkodtál, hogy azon a fényes úri mulatságon, táncközben mindig elkértek a fiatal méltóságos báró úrtól, és...

- De Örzse néni, kedvesem! - szakította Évike félbe, vérpirosan tündöklő arccal, a beszédessé vált öreg ajkakon, a zavartkeltő őszinteség kedves elszólásait. -

Hangos kacagást váltott ki az öreg ítélőképesség bájos nyíltsága. István báró felkapott egy poharat és egyik kezével átölelve a most még kedvesebbé vált öreg nénike vállait, így kiáltott bele a kacagásba:

- Igyon Örzse néni, kedvesem! Igyon! - és a kedves őszinteség megnyilatkozását öt pohár koccanása ünnepelte s Évike szemei, - mint tenger mélyéről most felbukkant gyöngyszemek - ragyogtak kedvesen a csaknem teljesen lecsukott szemhéjak mögött. és nyíltan beszéltek, sokat, édeset,... Pistának.

Nevetés, kacagás, jókedv, hangulat tette pillanatnyi rövidségűvé a kellemes időt az örülők számára és István báró erőszakoskodása folytán úgy oldották meg a további együttmaradási lehetőséget, hogy - bár mindenki tisztában volt azzal, hogy az első vizit után ilyet még nem engednek meg a társadalmi szabályok, de ugyan ki törődött most itt a társadalmi szabályokkal - már öltözködtek is és a következő percben István báró a volán mellett ült és mellette Évike mosolygott boldogan.

Komáromy báró és Rózsika néni a nagy ülésen ültek. Egymáshoz alig szóltak, de mégis mindketten érezték, hogy együtt örülnek a fiatalok örömének.

Útközben István báró belekezdett Évike dalába, amellyel olyan gyönyörű hatást ért el a nagy Vigadóban. Azután addig kérte Évikét, míg ő is vele dalolt és a fenyvesekkel szegélyezett, hegyi országút levegője megtelt a remek hang tündöklésével. -

* * *

Azután következtek mindkét családban a csupamunkanapok. A két kis család egymás számára, egymás megörvendeztetésére dolgozott és élt ettől kezdve.

Évike kezdeményezésére és Rózsika néni ajánlatára egy szép asztalterítő készült a nagyúri asztalra. Egyik oldalon hímezte Rózsika néni, másik oldalon remekelt Évike és a nagy munka körül Örzse néni is boldogan elfoglalta magát a pamutok rendezgetésével, gombolygatásával. Közben Évike még hol zsebkendőt, hol nyakkendőt, hol ezt, hol azt készítgetett »Pista« számára, azért, hogy örüljön »Pista,«... és egyúttal a hála jegyét is lássa benne Komáromy báró... a múltért. Maga Évike sem értette teljesen, de... mintha a jövőért is dolgozott volna talán... Ő legalább így érzett, úgy sejtett, valamit, boldogan, a lelke mélyén.

Komáromy báró lelkét boldogító érzéssel töltötte el fia reménységének boldogságígérete és a legtökéletesebb életértelem érzetét hozta vissza számára, valahányszor teljes szívvel végzett munkája és fia boldogsága foglalkoztatta lelkét. Úgy érezte, hogy e két dolog között a legszorosabb kapcsolat van, bár tisztán nem tudta magának megmagyarázni. Mintha valaki állandóan súgta volna a lelkébe, hogy: »Csak rajta! Rajta! Előre! Tovább! A nagy nemzeti és emberi eszme szolgálatában, mert munkádtól égiek és földiek sorsa függ.« Ezt nem értette, de annál inkább érezte és szolgálta is minden erejével...

Az Őrangyal folyton ébrentartotta a báró lelkében e szent, nagy, felemelő érzést, mert Isten megmondotta: Őrangyalom! Ha munkádban továbbra is kedvem telik s a földönszületett fogadalmak nyomán megszűnik a szörnyű ördögkomédia: végső kegyem szép jutalma vár! Majd máskor ismét mondá az Úr: »Kis leányod életét most virágos mezőkön viszem Őrangyalom,... vigyázz... további munkádtól függ, hogy onnét merre terelem!« - És zengte, zengte tovább a báró lelkébe a nagy lelkesedést, Istene kedvéért és kisleánya meneküléséért remegve rajongó anyalélekőrangyal.

Komáromy báró valahogyan még azt is bizton érezte, hogy csak akkor ajándékozza az Isten Évikét az ő fiának, ha munkáját nagy lelkesedéssel végzi tovább. Viszont azt is tudta, hogy fia számára Évike elvesztése, a világ elvesztését jelentené. -

István báró pedig azt érezte, hogy számára a legboldogítóbb elfoglaltság most az, ha édesapjának segít abban a munkában, amely munka révén megismerhette az ő Évikéjét, ott, az Anya-, Család-, és Csecsemővédelmi Egyesület fényes ünnepségén. A szíve mélyén pedig feléledt az a lelketremegtető sejtés, hogy ha nem segítene édesapjának az eredmény elérésében, akkor talán még el is veszíthetné Évikét!... És segített!... Segített!... Lelkesen!... -

Ilyen tökéletesen összhangba hozta az élők lelkét az isteni akarat megmunkálására az édesanya elköltözött lelke, aki az égi szenvedések árán az Isten kegyére méltóvá nemesedett.

Az isteni kegy pedig ott lebegett mindenki előtt a boldogságígéretben, a szent, nagy küzdelemért. - Boldogok azok, akik egymás boldogságáért küzdenek, mert azok magoknak is boldogságot szereznek úgy a földi, mint az égi lét idejére! -

* * *

És jöttek, mentek a levelek a Rózsasori kis villa irodájából. Azután következtek a vidéki utazások, szervezési munkák és mire a tavasz újra felköltötte a virágokat, a két Komáromy báró neve már ismertté vált az ország legkisebb városkájában, községében, falvacskájában is. És a tavasz hírnökei, a gólyák, mintha talán már nyugodtabban rakhattak volna fészket a kis és nagy házak tetején.

Kerítés és bozót alá szorult már az Ördög a női lelkekben és ott is sunyítva vergődött, hatalma nemvárt alkonyán. Az Őrangyal röpült, röpült a szellők szárnyain mindenfelé és zengte az égi dalt szünös-szüntelen. A két Komáromy báró pedig szolgálta a nemes Őrangyalt az élet nappali, nagy zűrzavarában. Seregszámra hullottak lefelé a titkos kamarák reteszei és az égi ígéretek és isteni ajándékok felé alázatos imába borultak már az anyalelkek, arcukon az égi kitüntetés szent csillagának felmagasztosító áhítatával.

Winkler grófnét erősen meglepték a Budapestről érkező hírek. Asztalhoz ült és írta a levelet:

Kedves Géza!

Bocsáss meg, hogy ismét alkalmatlankodom nálatok, de anyaságom bűnös nemtörődömséggel vádolna, ha a fiam számára készülő rettenetes sorsot nem igyekezném minden erőmmel megakadályozni, ha már egyszer Te annyira nem törődöl vele.

Bocsáss meg Géza, de én István bárónak mégiscsak az édesanyja vagyok és nem engedhetem, hogy gyeplő nélkül rohanjon neki egy olyan életnek, amely élet később csak bánatot és keserűséget okozhatna a fiamnak.

Most már értem, hogy anyai szeretetem gondosságát miért utasította vissza a fiam, amit Gizike grófkisasszonnyal kapcsolatban kiterveztem számára. Azért, mert úgy látom, hogy úgy növekszik, mint az útszéli vadnövény: Nem törődik vele senki! Nincs aki irányítsa! Nincs aki fékezze! Annak idején, - előttem még ma is ismeretlen okokból - elhanyagoltál engem! Nem törődtél velem! Nem fékezted a dolgok irányváltozásait! És ugyebár... mi lett a vége?!... Most ugyanezt teszed a tiltakozásom ellenére gondjaidbavett legkisebb gyermekünkkel!

Én itt, a legnagyobb igyekezetemmel állandóan arra törekszem, hogy a két nagyobb fiú, a legelőkelőbb körökben forgolódjék állandóan. és most boldogan is értesíthetlek, hogy mindkét fiam a legelőkelőbb módon választott magának élettársat. Az egyik egy hercegnőt, a másik egy grófnőt, ami mellett természetesen uradalmak és nagy vagyonrészek biztosítják fiaim számára a legkönnyebb, azaz, a legúribb életet. És mit teszel te ugyanakkor?! Mint arról mélyen megbántódva értesültem, engeded, hogy az én fiam egy isten-tudja milyen vérből származó, és milyen holmik között felnevelt társadalmi és minden-nélküli kis Senkinek, egyszerű, polgári ház kapuja előtt, előkelő lelkének minden ragaszkodásával szépeket mondjon, kezetcsókoljon, s ugyanakkor színehagyott, egyszerűruhás, szegény öregasszonyok szőjjék körülötte a hálót. És Te is, meleg kézszorítások után megemeled a kalapodat s úgy szálltok autóba, mintha hercegnőtől, vagy legalább is grófnőtől búcsúznátok!

Nem értelek Géza! Nem értelek! A Te lelkiismereteden szárad a dolog odiuma, mert én ezennel is a leghatározottabban tiltakozom ellene, ami, ha esetleg eredménytelen maradna, már most tudomásodra hozom, hogy a két nagyobb fiú soha többé nem fog benneteket meglátogatni. Az anyai örökséget illetőleg pedig István bárót köteles részre szorítom végrendeletileg, mert síromban is nyugtalanítana az, hogy előkelő családunkat egy nem hozzánk illő megkisebbítette és nagynevű családom vagyonát élvezné. Emellett István bárónak hozd tudomására, hogy anyai lelkemet annyira bántaná a szerencsétlen dolog, hogy annak bekövetkezte esetén vele is minden kapcsolatot meg fogok szüntetni.

Gondolkodjatok, hogy nincs-e igazam?

István báró egy rövid levélben értesítsen elhatározásáról. Csak röviden, mert úgy fel vagyok háborodva, hogy szinte kellemetlen volna ezen dologgal kapcsolatban, fiamnak hosszú levelét olvasgatni.

Csókol mindkettőtöket:

Édesanya.

Egy nyárreggeli posta hozta át ezt a levelet Komáromy Bárónak, Bécsből.

István báró is ott ült már asztalánál és dolgozgatott apja utasításai szerint, az egyesület ügyeiben. Előtte, az íróasztalon ott állott Évike fényképe, aranyozott keretben.

Komáromy báró mégegyszer átnézte a levelet és azután gondbamerült. Úgy érezte, mintha a levélnek több helyen igaza lenne. Azonban érezte azt is, hogy ő képtelen lesz ebben a dologban dönteni. Átnézett Évike fényképe előtt dologbamerült fiára és megszólalt:

- Pista fiam! Édesanyád írt. Nesze, olvasd el és te válaszolj reá.

István báró nagy érdeklődéssel lépett apja asztalához és így örült:

- Tényleg? Nahát! De kedves ez az anyukám! Végre, csakhogy válaszolt a levelemre. - S ezzel visszaült asztalához és olvasni kezdte a levelet. -

A báró figyelte fia arcjátékát.

Alighogy az első sorokon átjutott a fiú, szinte elborult az arca, majd ilyen szavak hagyták el az ajkát:

- De anyukám!... Nahát!... Ejnye, ez már mégis sok! - S mikor a levélnek azon részéhez ért, amelyben az édesanyja Évikét társadalmi és mindennélküli Senkinek nevezi, szinte felháborodó hangon erősen kifakadt:

- De édesapám, én rögtön nem olvasom tovább! - S közben Évike fényképét kezébe vette, szívéhez szorította és így békítgette:

Szegény Évikém!...

- Csak nyugalom fiam, - szólott Komáromy báró - csak higgadt meggondolás! Az a levél, fiacskám, az édesanyád levele!... Édesanyád szeret téged!... Fájó szívvel aggódik éretted!... Levelében fiacskám, gondold csak meg, sok igazság van!... Ne türelmetlenkedéssel fogadd éretted aggódó édesanyád levelének, minden bizonnyal a féltő szeretet diktálta, határozott kifejezéseit. Gondolkodjál fiam a tényeken!... Bocsáss meg, de én nem tudok neked tanácsot adni. Sem egyik, sem másik irányban nem fogok véleményt nyilvánítani. Elhatározásodról értesítsd édesanyádat. De egyre kérlek fiacskám: leveledben meg ne sértsd az édesanyádat! Ő szeret téged! Szeretetének aggódó megnyilatkozását köszönd meg! Azután pedig elhatározásodról gyermeki tisztelettel és ragaszkodó szeretettel értesítsd.

Komáromy báró ezzel elhallgatott és irataival foglalta el magát, látszólag. Pedig dehogy tudta!... Dehogy tudta!...

István báró először csak nézett az édesapjára. Lelkét meghatották a finom, meleg szavak, amelyekkel az édesapja védelmére kelt az édesanyjának: Az édesanyád, fiacskám!, Ő szeret téged!, Meg ne sértsd! - hangzott a lelkébe az értékes édesapai intelem és nyomában a legboldogítóbb gyermeki szeretet váltotta fel az előbbi percek kínzó érzéseit az édesanyjával szemben. Elővett egy levélpapírt és írni kezdett:

Drága, Jó, Édes Anyukám!

Aggódva rajongó szeretetednek felémhangzó megnyilatkozásai úgy hatottak lelkemre, mint mikor kesergő kisgyermeknek forró édesanyacsókok érintik a szívét!... Nagyon bánt, édes jó anyukám, hogy ilyen távol vagyunk egymástól és sorsunk olyan mély árkokat húzott életünk mezejére. Ha most itt lennél anyukám, a nyakadba borulnék, megcsókolnálak, könnyek között megköszönném aggódó szeretetedet és azután drága édesanyai lelkedet a legteljesebb mértékben kibékíteném és megnyugtatnám az én egyetlen Évikémmel szemben, akit, hidd el anyukám, a Jó Isten rendelt nekem. Kicsi szívét, én tudom, a legelőkelőbb és legnemesebb vér dobogtatja. Abban igazad van, drága jó Anyukám, hogy teljesen vagyontalan, de jó szülei, a szegény boldogultak, nékem mindennél értékesebb örökségül, egy előkelő lelkű kis leányt hagytak, aki nekem a földi életben mindent pótol.

Csak Téged nem tud pótolni drága jó anyukám. De azon meg úgy fogok segíteni, hogy bárakárhányszor eltaszítasz is magadtól, én mindig visszamegyek a lábaidhoz és megcsókolom a kezedet. És akármennyire is megtagadod tőlem drága jó szívednek szeretetét, én annál forróbban szeretlek s mindenekfeletti értékű, drága jó édesanyaszívednek, előttem most talán bezáródó kapujánál addig fogok könyörögni, ha kell letérdelve, míg csak ki nem nyílik számomra a szent kapu, és be nem juthatok annak számomra oltáriszentségű közepébe, az én Évikémmel együtt.

Engedd meg anyukám, hogy csak egyszer bemutassam neked Évikét. Megbékülnél, megnyugodnál, ha láthatnád és megismerhetnéd.

Bocsáss meg drága jó anyukám, hogy óhajod ellenére ilyen hosszan írtam, de rövidebben én nem voltam képes válaszolni, érettem olyan igazi, édesanyai lélekkel aggódó, drága leveledre.

Ha megengeded anyukám, hogy bemutathassam Évikét, írjál és felviszem Hozzád, Bécsbe.

Ne vond meg tőlem édesanyai szeretetedet drága, jó, Édes Anyukám. Ha a családi vagyon sorsa egy kicsit is nyugtalanít, intézd el úgy, ahogy Téged legjobban megnyugtat, mert nekem a Te lelki nyugalmad mindennél előbbvaló. Örököljék minden vagyonodat, édes jó anyukám, a testvéreim. De édesanyai, jó lelkednek egész szeretetére számítok, mert arról nem tudok lemondani.

Édes, jó apukám jól van. Sokat dolgozunk.

A fiúkat csókolom.

Téged, drága, jó Anyukám szívreölelve csókol a Téged nagyon szerető:

Pista fiad.

Azután lassú mozdulatokkal leitatta a levelet, talán könnyet is törölt ki a szeméből, felállott és odament az édesapja elé.

- Tessék apukám! Olvasd el. Ha nem megfelelő, másikat írok.

- Jaj, fiam, - kezdte a báró - ilyen hosszan írtál? Meghagyta anyukád, hogy csak röviden!

- Én azt hiszem, apukám, nem fogja anyukám hosszúnak találni.

A báró csendben olvasni kezdte a levelet s amint a végére ért, ránézett jó fiára és így szólott:

- Derék ember és jó fiú vagy, fiam! Gyere, megölellek. Zárd borítékba és küldd a postára!...

Cherubok! - szólott az Úr a szolgálatára mindig készenálló angyalokhoz - két kényelmes imazsámolyt a trónom elé!

És a Cherubok napkeleti aranyfelhőkből imazsámolyt gyúrtak és teljesítették az Úr akaratát.

Majd ismét szólott az Úr, két éghírnök angyalához:

- Ti pedig, leggyorsabb szárnyú angyalaim, merítsétek szárnyaitokat a lég tengerébe és nézzétek: ott lent, a Föld felett kereng az én kedvelt, új Őrangyalom, ajakán soha nem szűnve zengi az emberek felé az én akaratom. Szálljatok hozzá és vigyétek hírül új kegyem sugarát neki: Szálljon ismét trónom elé, fáradalmát itt kipihenheti. Amint majd szálltok felém, őt bocsájtsátok elül, ti pedig énekes ajakkal szálljatok utána égi kíséretül!...

- Ti pedig addig, Cherubok, az Égi Kart hívjátok ide, hogy amint érkezik, égi dalt zengjen elibe. Megbékélt kegyemről és jóságomról zengjen a dal, számára megérett és zengjen elibe az örömdiadal! Szigeti főmérnök lelkére ragyogó köntösét adjátok és zengjen a dal akkor is, ha majd őt hozzátok.

Az angyalok mélyen meghajoltak az Úr színe előtt, majd szárnyaik beletárultak a levegőbe és sietve teljesítették az Úr parancsát. -

* * *

A kalászérlelő napsugár ragyogott ekkor már a Föld felett. Komáromy báró otthonában is, mintha most már a napsugarak is jobban behatolhattak volna. István báró ajakáról hol itt, hol ott elszállott egy-egy daltöredék vidám dallama s a dalos, napsugaras világ mintha kissé felderítette volna a Komáromy báró lelkét is.

Öltözködött mind a két báró. Feketébe! Díszbe! Ünnepélyesbe! István báró még egyszer kinyitotta az ékszerkazettát. Boldogan rámosolygott a ragyogó ékszerekre és azután zsebébe tette. Komáromy báró szólalt meg:

- Fiam! Írtál az édesanyádnak az eljegyzésről?

- Írtam, édesapám, már két héttel ezelőtt, de, sajnos, nem válaszolt reá anyukám!

- Édesfiam! Mielőtt elindulnánk, engedd meg, hogy édesanyád aggodalma nevében, de csakis az ő aggodalma nevében, még egyszer megkérdezzem tőled: meggondoltad a dolgot alaposan? Számoltál a dolgoknak minden részével? Elhatározásodban nem befolyásolt semmi?

István báró mosolygós arccal ránézett az édesapjára. Egyik kérdésre sem felelt. Karonfogta az édesapját és ennyit mondott:

- Édesapám! Menjünk! Én boldogan megyek!

Tehát a menyem lesz a kislánya! - futott át boldogító erővel a báró agyán, s egy áhítatos mosoly derült az ő arcára is és így szólt:

- Akkor menjünk, fiam! A te boldogságodban én majd boldogan békítgetem a bánatom. Menjünk!

A hatalmas virágcsokrot az inas már előre behelyezte az autóba. A két báró beszállott... és elindultak... a Rózsika néni háza felé... az eljegyzési ünnepre!

* * *

Az Őrangyal pedig szállott az Isten hívó szavára az ég magassága felé és utána, dicsérő dalt zengve a két angyal szállott. Amint beértek az Ég kapuján, felzengett az Égi Kar:

Hozsánna néked,
Kinek számára megérett az Úr kegye.
Hozsánna! Hozsánna! Borulj az Úr elé!
Irgalmas jósága vezet
A dicsőülés felé!

Az Őrangyal, boldogságtól sugárzó arccal és imárakulcsolt kezekkel az Úr elé borult a tündöklő imazsámolyra és remegő ajakkal szólott:

- Nagy a te jóságod irgalmas Atyám! Kegyességed két angyalhírnök által szólított és én boldogan szállottam színed elé. Bízzál reám Atyám, akár mégannyi mást, én röpülök, szállok és buzgón teljesítem szent akaratod, az idők végtelenéig! Mindent Atyám a kegyedért és a kisleányomért! Parancsolj Atyám! Most minő új munkát szánt számomra nagy kegyed?

- Édes leányom!, - szólott az Úr - bűnhődésed ideje és mértéke letelt!... Nemesen teljesítetted a nagy feladatot és kedvem tellett hűséges buzgalmadban. Munkád eredménye megsokszorozta bennem, javulásra hajlandó Emberművem iránti szeretetemet. A súlyos őrangyali szolgálat alól felmentelek s elfáradt szárnyaidat levetheted!... Mint mondám leányom: Végső kegyem szép jutalma vár! Most halld kegyem ajándékait, miket számodra tartogattam e szép napra:

- Kisleányod életét most révbeviszem és beállítom újra, nemes, értékes szerkezetként a Nagyegészbe. S hogy kisleányod földi üdve feletti boldogságod teljes legyen, mellédrendelem az örömben lényedből annyira hiányzó másik Felet!... Cherubok!

S ezzel, az Úr intésére már indult is a nagy Égi Kórus Szigeti főmérnök ragyogó köntösös lelkével az Úr zsámolya felé. Amint odaérkeztek, a lélek az Úr elé borult a másik imazsámolyra, a már ott térdelő, de még ismeretlen lélek mellé.

Az Úr most felemelte jóságos, szent kezeit és csodás fény áradt a térdelő lelkek felé, majd hangzott az isteni szó:

- Lényemből származó és kegyembe fogadott lelkek! Ismerjetek egymásra!

A két lélek örömbeboldogultan egymás felé fordította tekintetét és ajkukon ömlöttek a szavak:

- Gizikém! Bélám! Uram! Szerelmem!

Majd egymást átölelték és zsoltáros melódiával szállt szívükből Isten felé a hála éneke:

- Legyen áldott Atyánk a Te irgalmas kegyed és nagy jóságod.

- Kegyembe fogadott lelkek! - hangzott fel ismét az Úr szava - mint megmondottam: mi szép, jó és nemes a Földön történik, annak hangját és tiszta képét trónom elé bocsájtom s gyönyörködöm magam is a nemes jóság és szépség tündöklésében; kisleányotoknak ma nagy ünnepe van, mert a boldogság révébe vezettem életét. Most akaratom az, hogy égivilágotok boldogságát ez fokozza és velem együtt gyönyörködjetek gyermeketek földi boldogságában. Üljetek le imazsámolyotokra, háttal felém, mint jó gyermekek az atya előtt a kis zsámolyon. Tekinteteteket fordítsátok a Föld felé, a mélység irányába s látni és hallani fogtok velem együtt mindent, ami ott lent, kislányotok körül ma ünnepel. Angyalsereg! Ti is Gyönyörködhettek a mennybeillő, szép, földi képen.

Ezzel intett az Úr. Intésére az Ég boltozata engedelmesen kettévált és mennyberagyogott a gyönyörű kép:

Megérkezett a fényes autó Rózsika néni háza elé. Kiszállott belőle Komáromy báró és István báró kezében egy remek virágcsokorral.

- Az az úr, ugye Komáromy méltóságos Úr? - szólalt meg meglepetten Szigeti főmérnök lelke.

- Igen, kedvesem! - válaszolt Szigetiné lelke - s az a fiú pedig a kis Pistuka, akivel mindig oly szívesen játszott Évikénk. És nézd, boldogan mosolyogva ott megy elibök Évike! Látod, kedvesem, mily drága teremtés! Ugye megismered? Most már, tudod, megnőttek. Jó Atyánk egymáshoz vezérelte a két kis szívet. Csak, tudod kedvesem, szegény Évikénk életútja, bizony... sokszor...

- Ne részletezd leányom! - szólott közbe az Úr. - A részletek bántanák talán és nyugtalanítanák férjed boldogságát! Most csak a tündöklő eredményen örüljetek! Lelkeim! Az Ember a földi létben olyan, hogy elfelejti az útközi keserveket, és egy elért, boldogító cél letörli, elfelejteti a legfájóbb könnyeket. Ez kegyem jutalma a sok szenvedésért. Nemde így van, leányom?

- De igenis, Atyám! így van! Bölcs vagy Te, Atyánk Istenünk! Bölcsen rendezed Te az ember, sokszor, sötét életét!

S ez után az Égiek szeme gyönyörködve pihent a kis, földi ünnepen:

Évike elibök futott az érkezőknek és elsősorban is megcsókolta boldogságában a Komáromy báró kezét. Azután átvette a virágcsokrot István bárótól, majd a két kéz egymásra zárult; a két ragyogó szempár egymás mélységére nézett és István báró ismét visszaadta az édesapja kezére boldogságoskodott évikekézcsókot.

Azután következett a szokásos, kis, meghitt, családi lakoma. Az ékszerek helyökre kerültek. A szívek a boldogságban fürödtek s egyszerre csak Évike lelkét megszállta valami nyomasztó érzés és szomorú hangon megszólalt:

- Méltóságos uram! István báró! Én most olyan boldog vagyok, de boldogságom akkor lenne tökéletes,... ha most mindnyájan kimennénk... a temetőbe,... anyukám sírjához!... - És ezzel megeredtek Évike könnyei. -

* * *

Atyám, miért sír a kisleányom? - fordult meglepetten Szigetiné lelke az Úr tekintete felé. -

- Szívének nemessége könnyes boldogságot szült most számára, leányom és boldogságát veled szeretné megosztani. De mivel szíved kihűlt és csendes sír takarja földi porod, boldogságával most sírodhoz zarándokol.

- Oh édes gyermekem! - s csókos öleléssel együttörült, az Úr zsámolya előtt könnyes szemekkel ülő két, édesszülői lélek, a gyermeki szív nemes jósága felett.

* * *

Komáromy bárónak a legfelemelőbb érzést adták a lelkébe Évike szavai, Évike megható óhaja és így szólt:

- Ne sírj Évikém! Kimegyünk mindannyian!

István báró is helyeselte: kimegyünk Évikém! Kimegyünk!

- Pista,... - szólott sok lelki melegséggel Évike, az indulás előtt - nem haragszik meg, ha kérek valamit?

- Mondjad Évikém! Mondjad! - válaszolt István báró, megfeledkezve a még meg sem engedett, de annál jobban megérzett, közelségről.

- Én olyan boldog volnék,... ha eljegyzési csokromat... kivihetném, anyukám sírjára...

Komáromy bárónak könny szökött a szemeibe. István báró pedig a csokor után nyúlt. Kivette a vázából és csak ennyit mondott:

- Vigyük Évikém! Vigyük! Ott hervad ez el a legszebb helyen, - és megcsókolta Évike kezét.

Örzse néni ezalatt másik két kis csokrot szedett a kis kert virágaiból és mikor indultak, a soffőr mellett ő is elhelyezkedett. - És haladtak mindnyájan!... eljegyzés után,... a temetőbe,... anyuka sírjához. -

Az Égieket is meghatotta, amint a kis csoport megállott a hatalmas síremlék előtt.

Odaállott Évike a síremlék elé, mintha bemutatná magát, azzal, akit nagyon szeret. És mikor virágcsokorját elhelyezte a márványvázába, egy mély sóhajjal áldozott elköltözött anyukája és apukája emlékének. A kis márványkutyát is megsimította... most is!... A hideg, márványkezet is megcsókolta... most is!... És azután sírt... most is!...

Rózsika néni és Örzse néni emlékeztek!... Nagyon jól emlékeztek! Akkor is éppen így sírt a kicsi Évike! - S könnyet töröltek ki szemeikből. -

- Gyere le Évikém! szólott könnytől nedves hangon István báró és két kézzel lesegítette Évikét a síremlék talapzatáról. -

Évike sírva hajtotta fejét István báró vállára, s azután mindketten, könnyes szemekkel feltekintettek a márványédesanya most oly magasztosan beszédes arcára. -

* * *

- Most ne szólj hozzá leányom semmit, - szólott az Úr az összeszorult édesanyalélekhez - bármily szavad mélyen meghatná lelkét és bánata zavarná ünnepét! Lelkéből a fájdalom nyomtalanul hadd tűnjön el. Emlékednek nyugodtan áldozzon, de azután ne menjen haza temető keservivel.

Szigeti főmérnök lelke megölelte hitvesét az égi zsámolyon és a boldogság könnyei ragyogtak szemeikben.

* * *

Azután elindult a kis csapat, boldogult Kovács tisztelendő atya, az egykori »drága jó atyutám« sírjához.

Örzse néni zokogva térdelt a kis kereszt elé és könnyeivel locsolta meg a kis csokrot, mielőtt elhelyezte a sírhant felett.

Komáromy báró szemeibe itt is könnyet facsart a megható, fájó emlékezés, de fájdalmainak enyhítésére boldog megnyugvással emlékezett: A nehéz percekben, jóságos, öreg kezében megcsókoltam a Krisztus keresztjét!...

Évike lelke újból összeszorult a kis sírhant előtt és a homályos emlékezések fájó érzései enyhítés után vágyakoztak lelkében. Könnyes szemekkel visszatekintett édesanyja sírjára,... majd lassan elindult, hogy enyhítse fájdalmait:

A nagy síremlék előtt, puha mozdulattal a csokor felé nyúltak remegő kezei s közben a könyörgés szavai rebegtek ajakán: Bocsáss meg drága, jó anyukám, csak két szál virágot adjál e csokorból, hogy odavigyem azoknak sírjára, akik nagyon szerettek akkor, amikor olyan elhagyatott,... olyan árva voltam...

Az eljegyzési csokor egy szál virágával mintha csak üzenni akart volna Évike, boldogságáról,... »atyuta« lelkének is. -

* * *

Ebben a pillanatban az Úr engedelmével, az Égi Kórus egyik tagja hajolt meg az Úr színe előtt, s azután odalépett a két lélek elé és szólt:

Nektek köszönöm meg, lélektestvéreim, kisleányotok hálás emlékezését, mit sírom előtt, most látom, könnyekkel pecsétel.

- Tisztelendő atyám! - szólalt meg boldog ráismeréssel Szigetiné lelke. -

- Igen, testvéreim! Én vagyok! Míg lent a Földön éltem, csak Isten Igéjét és Dicsőségét hirdettem s most, az Úr kegyelméből, az Égi Karban boldogan dicséretét zenghetem!... Piciny, kis Évikétek mellől elszólított az Úr s ott maradt árván egyedül, de lelkébe a Hitnek és Jóságnak balzsamát csepegtettem és most nézzétek: harmadik virágát az öreg koldus sírjára tette, aki én utánam a gondjait viselte. Lelkébe belefájt most a koldusmuzsika, de mindent megszépít az Úr akarata!

* * *

Most ismét intett az Úr. Intésére összezárult az Ég boltozata és az Égi Kar zenéje felzengett a Mennyek országában:

Boldog az,
Kit kegyében tart ami Urunk!
Elibéd,
Jó Atyánk, imábaborulunk!

- Kegyembe fogadott lelkek, - szólott az Úr, az imazsámolyokon csendes áhítatba némult két lélekhez - fordítsátok felém tekinteteteket és halljátok szavaim!: Mint mondám, leányom, égi büntetésed mértéke és ideje letelt. Most halld kegyem és bőkezű jóságom további ajándékait:

- Szőrnyű földi bűnöd után reádmért égi kínok és szenvedések nyomát kitörlöm emlékedből, azért, mert hűséggel szolgáltál nagy célomban. Buzgóságod megérdemel minden jutalmat, mert minden erőddel törekedtél megbénítani az ördöghatalmat, mely már a rothadás bűzét lopta a szép Emberműbe s a vérről is szépet hazudott az anyaszívbe. Akaratom előtt lényed engedelmesen meghajolt s vezeklő buzgalmadnál nagyobb csak szerelmed volt, mivel kislányod életét nyomonkövetted. De ez nem baj, leányom. Tudom, anyaságod le nem vetkőzhetted. Én alkottalak így. De a Földön... miért is feledted?!... Szörnyű, égi sorsod hosszú, kínos útja, példaként lebegjen azok lelke előtt, kiknek fülébe az Ördög még ezután is a hazug nótát fújja!...

- Add vissza szárnyaimat Uram, Istenem és én szállok tovább az emberek felett és zengem akaratod szünös-szüntelen! - Szólalt meg örömteljes készséggel Szigetiné lelke.

- Tudom, leányom! Értékelem készséges buzgalmadat! - válaszolt az Úr. - Most halld tovább, milyen szép hivatás vár reád: A szent célban kérlelhetetlen vagyok! Az Emberművem nem hagyom! Viszont fáradt szárnyaidat, lelkem, tovább nem kínozom! Ahelyett: hogy az Anyaszív, lent a Földön égi őr nélkül ne maradjon s olcsó martalékként Ördögországba ne hulljon, titeket, lelkeim, legszebb égi jutalomként egyesítelek s kettőtök lényéből egy csillagot teremtek. A csillagot kitűzöm az Ég tetejére s onnan ragyogtok rá az anyák lelkére! Sugáritokba szent, nagy erőt adott, s egy kegyembefogadott írószolgám lélekbeszökő művén keresztül ti akkor is ragyogtok, mikor alszanak a többi csillagok. Ragyogástokat az anyák szavakként hallják és sarkig kinyílnak a titkos kamarák!... Az ördögkomázás így megszűnik odalent, s az anyák nem dobják többé, durván vissza nagy kegyem, hanem áldásomért imábabomolnak! Én szép Emberművem! Szeretlek! Nem hagylak!... És, ki mégis?!... azzal irgalmatlan leszek!... Számára a Földön már poklot teremtek! S mikor sorrendje trónom elé hozza, itt évmillióknak sok keserve várja. Lényéhez ragasztom testének porrátiport s visszadobott rügyét s az sírja fülébe folyton, szörnyű bűnét!... De nem!... Ilyen tán egy se lesz? Csak ti ragyogjatok s mind ennek vége lesz!...

- Oh, irgalmak Atyja!, - szólott a két lélek - a lényünk egyesül és szent, nagy célodban tovább együtt hevül?!

- Igen, lelkeim! Ez mennyei kegyem! Miről semmit sem tudnak odalent: Kik lent a Földön jók és nemesek és szavamrahallgatva engem követnek, azoknak lelke örökjutalmul azzal egyesül, kiért lent, a Földön, a dobogó szívben - e titkolt égi boldogságot sejtve - örömmámor zendül. Így várják azután a nagy Feltámadást, együtt, boldogan! Az öröklétnek boldogságos titka ebben van! S a Feltámadás új, nagy, örömvilágába ezeket majd együtt bocsájtom, és élnek, mennek, tovább, együtt, kegyemben, gondomban, virágos utakon!...

- Légy áldott irgalmak Atyja! - szólott imahangon a két lélek. - Legyen áldott nagy neved! A boldog együttlétben is zengjük dicsőséged!... S ezzel leborultak az Úr előtt.

Az Úr felemelte mindkét kezét és szólott:

- Nos tehát lelkeim, munkára fel! A Teremtés művét lényetekkel most kiegészítem! Égi Kar! Kürtösök! Trombitások! Zengjen a Teremtés Dala! Kegyembe fogadott két lélek, ti maradjatok nyugton, a működő erőktől ne féljetek!

- Nyugodtan bízzuk magunkat gondjaidra Atyánk. Tudjuk, hogy szeretsz bennünket!

Ezzel felzengett a nagy Égi Zene! Az Úr kezéből pedig sziporkázva lövellt a Mindenható Erő a két lélek felé.

Ugyanebben a percben, lent a Földön, a tengerek nagy hullámokkal morajlani kezdtek; a hegyek mélyen dübörögve visszhangzottak; s a szelek zúgtak, az erdők hullámozva mozogtak, a harangok megkondultak és mélyen búgtak, a madarak ajka felzengett és az emberek lelkét alázatos meghunyászkodás érzése lepte meg a megérzett örökjóságú Teremtő Erő hatására.

És mire elcsendesült a mindent és mindeneket megrendítő, nagy, Teremtő Erő működése, a két lélek helyett egy lélek térdelt az Úr zsámolya előtt.

- Oh, mily boldogság így, együtt, Jóságos Atyánk! Mennyei érzés, a Mennyek országában! - ömlött két ajak hangja, az egy ajakon. - Ezt, érezzük, ez lehet a Hit által, a Földön ígért égi jutalom! Légy áldott Atyánk!

- Most nyugodjatok meg újra, egyesült lelkek, - szólott az Úr - utatokat viszem a ragyogó, örök megdicsőülés felé! Ez legyen számotokra kegyem végső jutalma! A Feltámadásnál ti majd égő Szövétnekként ragyogjatok az Új Világ előtt!... Égi Kar! Kürtösök! Trombitások! Újból a Teremtés Dalát! Újból!

S most mégegyszer ismétlődött az előbbi égi jelenet, minek végeztével egy ragyogó csillag tündöklött az Úr előtt.

- Neved legyen: Anyaszívek Őrcsillaga! - szólott az Úr - Tündöklésed ragyogjon bele az anyalelkekbe! Lényedből áradjon a Szeretet és a Jóság ereje!... Most vigyétek angyalok és tűzzétek ki a Föld felől az Ég tetejére!

Két angyal kétoldalt kézbevette a ragyogó csillagot és szálltak vele oda, ahol kijelölte helyét az Úr.

* * *

Egy új csillag!... Mely nappal is ragyog!... - zúgott fel az embervilágban -. S a távcsövek ezrei meredtek a Földről az Ég felé. Tudósok ajakán hangzott az ámulat: mi ez?... Egy új égi test! Ismeretlen sugarakkal! Ismeretlen mágneses erővel ragyog a Föld felé!... A Végítélet égi lámpása talán?... Az egymásra ható erőket ez összebontja!... Az egyensúly felbillen!... Vagy talán... helyreállítja az imbolygó khaoszt, ami közöttünk ördögi módon uralkodik és... és... talán?... de hogyan? De hogyan? Hogy lenne képes erre egy csillag?... Igen! Öreg tudós, te jó úton kutatsz a sejtések között! Ez az!... Ez az!... A csillag új erőt lövel a Föld világába! Megszenteli az anyaszíveket! A szeretetnek mécsesét feléleszti majd s örökégőn ragyog az Ember előtt, az élet száz vihara között. Csak nyissátok ki lelketeket a szent, nagy sugárzás előtt!...

A telihold nagy bíborgolyója most gurult fel az Ég alján a hegyek fölé. A hetek óta hiába távcsövezett is lényében érthetetlen, erős-fényű csillag pedig, most felfokozott ragyogással tündöklött az éjszaka egén, a Komáromy villa felett.

A nagy villa minden ablaka erős fénnyel ragyogott bele az éjszakába. És bent az ablakok mögött a két boldog, fiatal szív menyekzője ünnepelt. -

Kint már éjszaka volt. És csend volt. A ragyogó csillag látta.

Kinyílt a nagy villa oldalsó ajtaja és Komáromy báró sietős léptekkel áthaladt a kis villába. Kinyitotta íróasztala fiókját és elővette a kis selyempapíros csomagot... Azután nézte,... nézte a drága kis fényképet... Ott ragyogott a napfényben a kis Évike,... a galambok... és még Valaki... A szemei könnybelábadtak... Felhangzott lelkében ismét a múlt és szinte hallotta a szavakat: »Tezsit csótolom méltósádos bácsi! Átjöttem Pistutáhozs jáccsani«... Hangosan felelt a múltak emlékszavaira:

- Most már odaát vagy kisleányom! Pistutánál!, hogy együtt játsszátok el az élet nagy játékát! Adja Isten, hogy könnyű és boldog legyen... a játék... - Ezzel ajkához vitte a kis fényképet és egy csendes zokogás rázta meg egész lényét. A kis fényképet szívéhez szorította, arcát beletemette az elhervadt, száraz virágokba és zokogás közben csendes megbékülés szállta meg a lelkét. Szemei elé tartotta újra a kis fényképet és nézte... nézte...

A csillag vibrálva ragyogott az égen és felőle egy fénycsóva indult el a kis villa világa felé.

Komáromy báró úgy érezte most, mintha a kis fényképről szólna valaki a lelkébe:

- Legyen jutalmad a boldogító megbékülés!

Ezzel gondosan becsomagolta a drága ereklyéit, visszatette a helyére és átment a nagy villába. Útközben, nem is tudja miért, de olyan jóleső érzés volt hosszan felnézni az új csillagra, amely most olyan különösen szépen ragyogott az éjszakában, ott fent, a két villa felett. -

* * *

- Nem, gyermekeim! Lakjatok csak ti a nagy villában, - döntött Komáromy báró a következő napi ebédnél a lakáskérdés vitájában.

- Nem akarnánk megzavarni a kényelmedet, drága jó apukám, - szabadkozott Évike, tudtánkívül bántóan, - megférünk mi a kis villában is. Ugye Pistukám?

- Nekem mindegy, hogy hol vagyok veled Évikém! - És megcsókolta István báró kicsi feleségét.

- Tudom kis leányom, hogy megférnétek, de tudod, édes gyermekem, én ott már olyan kényelmesen berendezkedtem, azután meg, ott vannak az én kedves virágaim. Ott vannak az én szép fehér galambjaim. Ott van az iroda. És... ott van az a kényelmes sezlong... És ott olyan jót tudok mindig... aludni!... Kislányom!... engedjétek meg gyermekeim, hogy így legyen. Ti majd fentlaktok az emeleten... Pista fiam majd zongorához ül,... te pedig dalolsz majd kislányom,... az ablakot kinyitjátok,... és én ott lent,... a kis villa csendességében,... boldogan hallgatom,... boldogságotok... szép... dalát...

- Jaj apuskám! Mi baj van? - Szólott Évike meglepetten és mindkét arcát megcsókolta a bárónak. - Nem sértettünk talán meg valamivel? Ne sírj drága jó apuskám! Te lakol a kis villában! És mi idefent! És dalolunk majd neked! Szépet! Kedveset! Ugye Pista?

- Dalolunk Évikém! Dalolunk apukám!

- Nem sírok én, édes gyermekeim, csak egy kis elérzékenyülés volt... a boldogságomban.

- Úgy lesz édes apukám, ahogy óhajtod - folytatta István báró a vigasztalást, - és mától fogva a kis irodád személyzete eggyel szaporodott! Ugye Évikém? Te is segítesz az egyesületi dolgokban?

- Mindenben és mindent segítek édes jó apuskám! Még énekelek is az egyesület számára, hogy neked, drága jó apukám minél nagyobb örömöd legyen az eredményben!

Az öreg báró megölelte két jó gyermekét és így szólt:

- Édes gyermekeim! Mégiscsak nagyon elérzékenyültem én boldogságomban. Engedjétek meg, hogy egy kicsit elsírjam magam, mert már nagyon kínoz... - Ezzel megeredtek eddig is nehezen fékezett könnyei, és a két jó gyermek békítően simogatta a könnyező báró homlokát, amint sűrű, kövér cseppekben hullottak az elérzékenyülés boldogságkönnyei!...

- Megétessem-e már a galambokat, méltóságos uram? Nagyon turbékolnak odaát! - hangzott fel ebben a pillanatban az Örzse néni szava, amint lassan benyitott az ebédlőbe.

- Megyek, Örzse néni lelkem. Megyek! - szólott Komáromy báró könnyes szemekkel - s azután megölelte, megcsókolta kedves gyerekeit és így búcsúzott tőlük:

- Na, szervusztok, kedveseim. Én megyek... a kis villába... és... megétetem... a galambjaimat!

A »két jó gyermek« valahogyan úgy érezte, hogy a szokásos nászút kedvéért nem hagyhatják árván, egyedül a drága, jó apukát. Ott laktak csaknem egész nap ők is a kis villa kedves levegőjében. Hol boldogítóan akadályozták apukát munkájában, hol pedig a kis kertben örültek egymásnak az illatos virágok és a turbékoló galambok között.

Egy hét múlva Komáromy báró kérdezte meg kedves gyermekeitől:

- Édeseim! Hát ti nem mentek el nászútra?

- De elmegyünk apukám, - válaszolt István báró. Éppen most beszéltük meg Évikémmel. Ő ajánlotta! Én meg örömmel elfogadtam. Csak még gondolkodunk, hogyan is adjuk elő neked, apukám?... Tudod-e, hogy hova megyünk?... A világ legszebb helyére!... És tudom, hogy ott nagyon jól fogjuk magunkat érezni!

- Menjetek kedveseim, ahová csak vágytok! - válaszolt a báró kedves biztatással.

- Én nagyon vágyódom oda, édes apám! Évikém meg azt mondotta, hogy egy hétig nem csókol meg ha nem oda megyünk...

És másnap reggel Komáromy báró a pályaudvarig kísérte kedves gyermekeit. Mikor a vonat indulás jelzett, megölelte, megcsókolta két jó gyermekét és búcsúszavait így fejezte be: csókolom anyukát!... - Ezzel a mozdony beleköhögte magát a gyors iramba és rohant a nászutasokkal a világ legszebb helyére: Bécs felé!: »Édesanyámhoz!«

* * *

Winkler grófné, hatalmas palotájának elsőemeleti lakásában az ablak előtt ült egy kényelmes karosszékben. Kezében egy kis zsebkendő volt. Hímezgetni próbálta, de nem sikerült:... A könnyek a fájdalmakat enyhítik... kissé, de a szemeket tompítják... nagyon!...

* * *

A portás mélyen meghajolt István báró előtt, a palota bejáratánál. A boldogító meglepetés előérzetében gyorsan haladt felfelé az új pár.

- Te menj be tehát először Évikém! Egyedül! - szőtték az örömetígérő percnek munkarendjét a mosolyogva »támadásra« készülők.

- Jó, - örült boldogan Évike - és már szeretett volna a nagyasszony előtt lenni, úgy hevítette lelkét valami kedves előérzet.

István báró inassal, szobaleánnyal súgva beszélte meg pár szóban a kedves meglepetést és Évike már nyitott is az ajtón befelé!...

- Kezeit csókolom!... - szólalt meg Évike kedvesen a nagyasszony felé.

A grófné először meglepetten tekintett az ajtó felé, de a kedvesarcú teremtés rögtön megbékítette a lelkét és a következő pillanatban Évike szökve sietett feléje, a lábaihoz ült és megcsókolta a kezét.

- Ki vagy te, édes gyermekem? - hangzott Évike felé a kedves kérdés.

Évike nem a kérdésre felelt, hanem megsimogatta Winkler grófné kezét és így szólt:

- Én már csókoltam ezt a jóságos, szép kezet!... - s közben könnyes szemekkel nézett a grófnéra.

- Hát hol és mikor csókoltad édes gyermekem? Hiszen én téged soha nem láttalak!

- Otthon csókoltam reá a hálacsókjaimat, a fényképen!, amiért olyan jó fiút nevelt nekem,... mint az én... Pistukám! Kezeit csókolom,... anyukám!

A grófnét talán az élet összes szenvedéseiért kibékítette ez a pillanat, oly boldog érzéssel ölelte keblére Évikét és olyan tiszta, őszinte szeretettel mondotta:

- Oh, édes teremtés, gyermekem! De nagyon szerethetett az Isten, hogy ilyennek teremtett. Hát Pistukám hol van?

- Itt vagyok, drága jó anyukám! - örült István báró, amint, e pillanatra várva, belépett.

- Gyere ide édesem! Gyermekem! Értelek! Értelek! - s hol egyik, hol másik gyermekét ölelte, csókolta boldogan a grófnő.

- Anyukám! - csak ennyit tudott mondani István báró és azután egy kis időre, a boldogság csendessége és nyelvetbénító fensége ünnepelt a lelkekben.

A grófnő szólalt meg, miközben Évike arcát simogatta és a fiára nézett:

- Kis fiam!... bocsáss meg!... Kislányom!... te is bocsáss meg!... Kisfiam, ugye te érted, hogy... miért?... Kislányom, te ne kérdezd, hogy... miért?... Csak bocsássatok meg!...

A két boldog gyermek nem válaszolt, hanem egyszerre csókolt kezet, a bocsánatért esdeklő, könnyes szemű édesanyának... - A kis »társadalmi és vagyoni Senki, akit Isten tudja, milyen holmik közül szedtek fel« kibékítette a grófné lelkét a legelső pillanatban!

- Hát édes jó apátok hogy van, gyermekeim?

István báró válaszolt: - Kikísért bennönket a pályaudvaron. Nagyon boldog volt, amikor megmondottuk, hogy nászútra Hozzád jövünk anyukám, és... utolsó szava a búcsúzásnál az volt,... hogy:... csókolom anyukát!... Bizony!... Anyukám!...

Ismét könnyek borították el Winkler grófné szemeit.

- Ne sírj, anyukám, - vigasztalta István báró - minden jóra fordulhat még!

- Éhesek vagytok ugye, kedveseim? - hárította el finoman a grófné a kényes témát és néhány perc múlva a nászutak legboldogítóbb asztala mellett ült Évike és István báró: a kibékített és az anyacsókokat elveosztogató anyuka asztalánál!

* * *

Winkler grófné három napon keresztül gondosan takargatta gyermekei elől élete szomorú valóját. István báró kérdéseire, nagy megerőltetésébe került ugyan, de mindig határozottan felelt:

- A testvéreid, Pistukám? Géza a menyasszonya családjával együtt a Riviérára utazott. Laci lent van az én birtokomon, Gizike grófkisasszonnyal. Winkler gróf pedig Párisban van, üzleti és bankügyekben... De azután mindig, szinte ugyanazzal a lélegzettel, más témába kezdett a grófné.

István bárónak már a második napon gyanúsakká váltak az édesanyja körüli viszonyok, de nem akarta kérdéseivel esetleg bántani az édesanyját.

A grófné nagy igyekezettel gondoskodott kedvesei kellemes szórakoztatásáról. Opera, bál, kirándulás és minden szép szerepelt a műsoron, de rokonoknál, ismerősöknél sehol sem voltak, pedig a grófon keresztül a grófnénak kiterjedt rokonsága lakott Bécsben.

A negyedik napon, ebédutáni feketénél István báró úgy érezte, hogy mégiscsak kötelessége, hogy érdeklődjék nyomatékosabban édesanyja rejtegetett fájdalmai felől. És azt is érezte, hogy tovább nem mulaszthatja!

- Édes jó anyám! - kezdte egy kis hallgatás után - engedj meg nekem egy kérdést!

- Parancsolj kisfiam, - válaszolt a grófné, de közben szívét kissé meggyorsította fia szavainak különös hangsúlya.

- Mondd meg nekem édes jó anyukám, hogy hogyan élsz te tulajdonképpen ebben a - számodra, úgy látom, nagyon is idegenné vált - fővárosban?

A grófné szemei maga elé meredtek. A szíve összeszorult. A nemvárt kérdés megremegtette a lelkét. Egy ideig csend volt. Azután könnyes szemekkel a fiára nézett és egy mély sóhajjal megszólalt:

- Bizony, kedvesem, én sehogysem élek e számomra - jól mondod - idegenné vált fővárosban!

Évike válaszolt reá: anyuskám, ne tessék sírni! Tessék Budapestre jönni! Ott sokkal jobb lesz!

István báró ránézett kis feleségére és megcsókolta, amiért ilyen kedvesen megelőzte a gondolatában.

- Hát mi baj van anyukám? - tette fel tovább a kérdést István báró.

- Oh, kedves gyermekeim,... végképp összebogozott dolog ez, amit lehetetlenség rendbehozni!...

- Dehogy is nem, anyukám! Mondjad édesanyám! Segítünk rajta!

- Tudod Pistukám:... nem bírtam a fiúkkal. Géza egy színésznőt vett feleségül s mert ez ellen a legnemesebb anyai gondosságommal tiltakoztam, úgy megharagudott reám, hogy azt mondotta, soha többé nem nyit reám ajtót. Laci a legvadabb és leghírhedtebb kaszinókban lett vagyontvesztő játékos és tiltakozásomra ő is elfordult tőlem. Fogalmam sincs róla, merre van?... Winkler gróf?... A »párisi üzleti és bankügyeket«... szintén ismeretlen helyeken rendezi... egy rossznevű színésznővel,... már hónapok óta... Levélben felszólítottam, hogy adja beleegyezését a váláshoz... és... két nap múlva... megérkezett... a nyilatkozat,... amelyben beleegyezését adta. Én már el is intéztem az ügyet... Megindítottam a válópert,... ami most már... csak hónapok kérdése... és befejezést nyer... Egyúttal a palotát is árubabocsájtottam... Úgyszintén az itteni birtokomat is... Nem akarok tovább itt lakni!... És nem akarok semmi kapcsolatot tovább az itteni élettel!...

- És mi a terved anyukám, a továbbiakat illetőleg - kérdezte István báró, csendes és részvétteljes hangon, miközben megfogta, megcsókolta és szeretettel simogatta az édesanyja kezét.

- Egyelőre nem tudom, fiacskám. De azt hiszem, Budapesten veszek házat és talán a birtokot is valahol ott a környéken pótolom, hogy... ott lehessek,... közel,... ti hozzátok!...

- Édes anyukám!, - szólalt meg István báró fájó boldogsággal - gyere vissza hozzánk!... Apukámhoz!... Apukám bizonyára boldog lesz!

- Oh, gyermekem. Hiszen a te apukád egy felülmúlhatatlan jólelkű ember és olyan tökéletes úr!... Éppen e miatt,... fiacskám,... én restellem,... kínosan restellem a múltat!...

- Tessék hazajönni anyukám, - könyörgött Évike is - a mi apukánk olyan jó lélek! Örülni fog nagyon!

- Ne magázz engem, édes gyermekem, - szólt erre könnyes öleléssel a grófné - az első pillanatban a szívem közepébe jutottál, oda, ahol az én legjobb kisfiam, az én kedves Pistukám van.

Évike megcsókolta a grófné mindkét kezét és így válaszolt:

- Köszönőm szépen, kedves, jó anyukám. Ugye hazajössz velünk?

- Ne törődj a múlttal édes anyukám, - folytatta István báró - új életet kezdünk!... Én tudom, hogy apukám mellett nyugalmas, szép élet vár mindnyájunkra. Ugye jössz, anyukám?

A grófné nem tiltakozott, nem helyeselt, arcát a zsebkendőjébe temette és csendesen sírt... -

Komáromy bárót a magányosság most nem kínozta olyan betegfáradtra, mint ezelőtt. Kedves munkáját ugyanazon gondolatokkal folytatta most is, mint ezelőtt, de most már, mintha életének egyik vágyvavágyott nagy célját elérte volna s az eredmény buzgalmas erőt kölcsönzött a lelkének. Dolgozott szívesen, jólesően és mintha a holnaptól valami kellemesen megnyugtatót várt volna. Lelke sejtésének lehetőségeit nem boncolgatta, mert akkor a megfogható valóság csak nyugtalanító boldogtalanságot kiáltott felé és a fájdalmas megalkuvás kötelező tényét rajzolta szemei elé. De így, ha örömmel ápolgatta lelke boldogító sejtését, akkor, valahonnan, fentről, vagy talán a lélek mélyéről boldogító, kellemes, megnyugtató valami zengett felé.

Dolgozott, dolgozott. A nagy, nemes mozgalom országos kereteket öltött már. Napról-napra akadtak a vidékeken is, lelkesebbnél-lelkesebb apostolai a nagy ügynek és a központi irányítás a legtökéletesebb örömet nyújtotta a megbékült-lelkű bárónak.

A csillag ragyogott az égen. A nemes mozgalom mindig nagyobb és nagyobb anyasereg előtt hallatta szivetnemesítő prédikációit és az emberi élet ismeretlen kohójában forrott egy jobb és nemesebb emberélet sava!... Az édesanyalelkek pedig - mint a Szeretetnek és a Jóságnak legüdvösebb melegágyai nemesedtek és mindinkább nagyobb és nagyobb készséggel fordultak a legszebb emberhivatás magasztossága felé, boldogan, mosolygós arccal és imádságos érzéssel!...

* * *

A bérautó megállott a nagy villa kapuja előtt. Kiszállott belőle először István báró s kisegítette az édesanyját, azután pedig Évikét.

Örzse néni vette észre először az érkezőket s öreges erőtlenséggel csoszogva sietett a kapu felé, utána ballagott, csettegve - magas korának ugyancsak lelassító súlyával - ...a kis öreg Culi kutya.

- Csókolom a kezeiket fiatal méltóságos báró úr lelkem-galambom! Évikém! Méltóságos gyönyörűségem! Hát már is visszajöttek? - És talán még tovább örvendezett volna, lágyansimogató szavaival az elősiető öreg anyóka, ha Évike meg nem ölelte volna, kedves, töpörödött kis lényét és így nem szólt volna:

- Anyukám... ez az öreg nénike Örzse néni, a mi legkedvesebb gondozónk... Mindenünkről oly híven gondoskodik, hogy még a gondolatainkat is tudja.

- Ez meg itt, anyukám, az én kis, öreg Culi kutyám - és közben szeretettel simogatta a ruhájára felkapaszkodó, öreg kiskutyát. -

Örzse néni fülét megütötte az Évike ajakáról hangzó »anyukám« szó, és mélyet hajolva a grófné felé, megszólalt:

- Oh, Istenem! A méltóságos asszony? A fiatal méltóságos báró úr édesanyja? - és a grófné már nem is tudta kivédeni az öreg ajkak kézcsókját. -

- Én vagyok, néni lelkem!... Az vagyok, néni, kedvesem!... - és közben szinte érezte a grófné, hogy ez a jóságos öreg teremtés bizonyára Évike életéhez tartozik, de azt is látta róla, hogy ő ugyan a »rosszindulatú hálószövéshez« nem ért, habár »színehagyott, egyszerűruhás nénike« is.

»Oh, de helyes kiskutya« szavakkal megsimogatta a kis Culit is, mert azt is megérezte, hogy az is az Évike életéhez tartozik.

- Erre méltóztassanak, méltóságos kedveseim! - szólott Örzse néni - erre van a méltóságos báró úr, a lelkem-galambom. Mindig dolgozik, mindig ír az édeslelkem. - S a kis villa bejáratáig beszélgetett, elölhaladva az öreg csupaszívjóság s utána ballagott a kis kutya, kedves csaholással, minthacsak ő is vezetgetné kis úrnőjét a boldogság otthona felé.

Egyik oldalon István báró, másik oldalon Évike fogta karon a grófnét és így haladtak lassan a kis villa felé, Örzse néni most oly édesen hangzó hívogató szavai nyomán:

- Gyöjjenek édes jó méltóságos lelkeim! Gyöjjenek! Erre van! Itt van! - S ezzel megállott Örzse néni a kis villa verandájának ajtaja előtt és boldogsággalteli édesöregesen, beszélt az iroda világa felé:

- Tessen már kijönni, édes, jó méltóságos úr lelkem-galambom! Ni csak ni, hogy kik jönnek itt! Csak tessen vigyázni arra a jó szívére a nagy örömben!

És a következő percben ott állottak egymás előtt az egymás számára elidegenültek, de most, mintha valami hirtelen meglangyosította volna egymás iránt a két szívet. - Talán a megbánás!... A gyötrelem!... A megpróbáltatás!... -

A grófnét talán ereje hagyta el, vagy így diktálta a lelke: térdre akart omolni a báró előtt, és zokogásban törtek ki fájdalmai. -

Évike és István báró megkapták s ugyanebben a pillanatban Komáromy báró is két kézzel sietett segítségére és simogató hangon szólt:

- Erzsébetem!

A grófné könnybenúszó szemeit a báróra vetette és így szólt:

- Gézám, én restelltem volna hazajönni, de Pista fiam és Évikém nagyon hívtak. Én meg,... boldogan gondoltam arra, hogy eljövök... és... engedelmeddel »lakótársul« szegődöm hozzátok, az én kedveseimhez... Ne dorgáld meg őket, Géza, ha hívásukkal téged megbántottak, ahelyett csak engem küldj el... és én... majdcsak elbolyongok,... a világban,... valamerre...

A báró ránézett fiára és Évikére s azután így szólt:

- Köszönöm édes gyermekeim, a kedves meglepetést. - S megölelte, megcsókolta őket. Azután megcsókolta gyermekei édesanyját és könnyet törölt ki a szemeiből.

* * *

Komáromy báró gondos előzékenysége - Évike és Örzse néni különös boldogságára - két nap múlva, a nagy villába invitálta Rózsika nénit, hogy finom lelkével szórakoztassa, foglalkoztassa a grófnét, aki most már belátta, hogy a zajos, változatos, nagyúri életnél mennyivel tökéletesebb a csendes, meghitt, családi élet békés nyugalma. -

Az asztalfőn, a báró jobbján a grófné ült,... régi helyén... és az inas ő elébe tartotta először a tálcát, mint azt a báró megmondotta régen!... És helyét soha nem foglalta el távolléte alatt senki, mint azt a báró, a válásnál megígérte.

Az öreg Föld azóta már harmadszor hordozta körül a hátán az illatos tavaszt.

Komáromy báró lelkébe beköltözött a boldogító megbékülés. Pista fia és Évike boldogságával csendesre békítgette fájdalmait. Úgy érezte, mintha hitének oltárterítője alá rejtette volna oltári szentségét és minthacsak ez a szentség árasztotta volna lelkére a legboldogítóbb sugarakat, valahányszor íróasztalánál ült és dolgozott a nagy, nemes, nemzeti és emberi célért.

A kedves sír előtt is most már nyíltan megállhatott, levett kalappal és arcán megjelenhettek a legnagyobb fájdalom vonalai is, hiszen édes gyermekéül fogadott Évikéjével állhatott a könnyes keservek kertjében, a nagy síremlék előtt.

Éppen a drága sír segített a báró lelkének abban is, hogy - a megbántott önérzetet, hiúságot, mellékgondolatokat legyőzve - a társadalmi szabályoknak megfelelően rögzítse újra a családi élethez, a megpróbáltatások és szenvedések árán visszakerült grófnét, gyermekei édesanyját:

Csak két hete volt még akkor vendége a Komáromy villának a grófné és Évike kedves lénye arra indította, hogy valahogyan rója le ő hálája kis töredékét annak, aki az ő legkisebb fiának ilyen édes teremtést hagyott, drága örökségül a földi életre.

A grófné indítványozta, egyik ebédutáni beszélgetésnél: Édeseim! Nekem volna egy nagy kérésem, ha meghallgatnátok és boldog lennék, ha teljesítenétek.

- Parancsolj Erzsébetem! - felelt rá előzékeny készséggel a báró. -

- Olyan helyes, drága teremtés volt Évike szegény jó, boldogult édesanyja. Engedjétek meg, hogy Évikémért délután elhelyezhessem sírján kegyelet- és hálacsokromat... Már meg is rendeltettem a virágüzletben.

Mély csendesség szállta meg az ebédlőt. Évike a grófnőhöz lépett. Megcsókolta mindkét kezét, azután lábaihoz térdelt, fejét a grófnő ölébe hajtotta... és zokogva sírt.

A grófnő könnyezve simogatta szivébefogadott Évikéje fejét.

A báró pedig, a lelkét szorongató csendességben arcvonalait és könnyeit fékezte és mikor legyőzte, csendes hangon megszólalt:

- Kimegyünk Erzsébetem!... Kivisszük a csokrodat kedvesem... - S közben szemei a grófnő őszintekönnyes arcára tapadtak és úgy érezte, hogy a lelke ebben a pillanatban soha nem érzett közelségbe jutott a grófnőhöz... Ő is elhelyezi virágait a drága síron! - hangzott a lelkébe - és felemelő boldogságában szerette volna éreztetni is háláját egy hitvesi csókban. De egy gondolat megfogamzott a lelkében ebben a boldogító pillanatban, a lélekmélyén kelt, megmagyarázhatatlan és titkos együttérzés hívó szavára.

István báró az édesanyja ölében sírdogáló Évikéjéhez lépett. Felemelte s azután ő is megcsókolta az édesanyja kezét.

* * *

A grófnő, kint a temetőben, mikor elhelyezte szép, nagy virágcsokrát a vázában, őszinte könnyekkel megsiratta a bőkezű édesanya emlékét, aki olyan boldogítóan megajándékozta az ő legkisebbik fiát.

A báró pedig ott állott, levett kalappal a sír előtt és lélekben megkérdezte a csendes sírlakóját:

- Elköltözött jó lélek, adj tanácsot, visszafogadjam-e gyermekeim édesanyját, aki sírod előtt most őszinte lélekkel gyászolja emléked s Évikédet is már annyira szereti... - Lelkébe mintha belehangzott volna most valami: Helyesnek ítélte gondolatát a kis sírlakója. A vélt hangokra meleg tekintettel ránézett őszintekönnyekkel gyászoló, volt feleségére és egy nyugalmas békesség ragyogott fel előtte, a Jövő életegén.

Mikor a sírás fáradsága megállította a könnyeket, a grófnő megszólalt:

- Oh, de gyönyörű síremlék!

- Igen, kedvesem... az állam... a gyár... válaszolt a báró s azután egy titkolt sóhajban megkövette a temető szentségét a valótlan szavak miatt.

Szokatlan melegséggel segítette be az autóba a báró a grófnőt, gyermekei édesanyját és közben lelkében felemelő megbékülés ünnepelt.

Mikor hazafelé tartottak, csendességben áldoztak a fájdalmasan kedves emléknek s közben a báró lelkében az elindult gondolat haladt a maga útján és megszületett az elhatározás.

* * *

Egy hónap múlva a bécsi elválás befejeződött és kevés idő múlva Erzsébet grófnő, mint Komáromy báróné, boldogan segített férjének iratokat rendezni a kis villa irodájában, az Anya-, Család- és Csecsemővédelmi Egyesület nagy szolgálatában.

* * *

Évikéék esküvője után már a harmadik gyümölcsérlelő nyár sugarai ragyogtak. Komáromy báró most is az irodában volt elmerülve kedves elfoglaltságában és egyszerre csak örömteljes boldogság hangjai ütötték meg fülét.

Évike sietett a kis villa felé. Karjaiban hozta csöppnyi mindenségét s utána sietett István báró és a báróné, a boldog nagymama. Mindenki arcán a boldogság mosolya ragyogott.

Évike a földre tette a kis villa irodája előtt, selyemcipős, kis csöppnyi boldogságát és bekiáltott az irodába:

- Édes atyukám! Tessék csak kijönni!

Komáromy báró boldog érzéssel kisietett és Évike ekkorra már két karja között lábraállította a kicsi unokát. Most egy kissé hátrább ment Évike édesanyuka és karjait védelemre széttárva a pici teremtés felé, felhangzott ajakán a legszebb édesanyadal:

Gyere kicsim!... Gyere!... Gyere kicsim!... Gyere!

Az apró lábak mozdultak és sikongó boldogsággal megtörténtek az élet hosszú országútjának első lépései. Két édesanyacsók lett a jutalom.

- No, még egyszer édesem! Gyere kicsim!... Gyere! - És újra sikongó boldogság! Újra szívhezszorító ölelés! És újra két édesanyacsók.

- No, most vissza apukához! Gyere kicsikém!... Gyere! - hangzott István báró ajakáról az édes, bűvös dal s utána az édesapacsókok sorakoztak az édesanyacsókok mellé a pici arcon.

- No és most!... atyukához, édes gyermekem - hangzottak az örömteljes szavak és Komáromy báró boldog ölelésre tárta karjait a feléje botorkáló édes kis unoka felé: Gyere kicsim!... Gyere!... - S az út végén egy forró ölelés és nagyapai csók várta a pici embert.

- Hogy hívnak, édes kis bogaram? meg tudnád-e már mondani? - beszélt nagy boldogságában Komáromy báró a karjaibazárt csöppséghez.

A csöppnyi ajkak, a törekvő akarat hatása alatt vibrálva mozogtak és már hangzottak is, az emberszavak édesenéretlen töredékei:

- Tomá... jomy... Pit... ttu... ta! - És a kis fej, édes intéssel adta meg a drága hangsúlyt az utolsó szótagnak. -

- Az, az, kis édesapám,: Komáromy Pistuka! - nevetett közbe István báró és megcsókolta Évike-anyukát. - Hát ez a nénike kicsoda, kisfiam?

- Aju... ta!... - hangzott rá a babanyelv édes szava. -

- Hát én ki vagyok, kisfiam?

- Apu... ta!

- Hát ez a jó nénike kicsoda, kicsi fiam?

- Nam... ma... ma!

A nap ragyogott. A galambok turbékoltak. Galambszárnyakverte esőpermet hullott s a kiskert tündöklő virágairól lassan szálló illatot egy hangos kacagás keverte össze mennyei boldogsággá, mert Pistuka apró lábai elindultak a kis galambvályú felé és egy hirtelen mozdulattal már apró könyökéig víz alá nyomta kis kezét és paskolta a vizet... A kis öreg Culi meg csak nézte... Talán emlékezett most a jó, kis kutyaszív!: Fölnézett Évikére... és odadörzsölte kis, öreg fejét Évike lábaihoz... - Kisértett most a kis-rossz kutyaszívben a culifürdetéses múltnak gyönyörűséges emléke!...

- Nem szabad kicsikém,! Pistukám! Vizes lesz a szép, kis ruhád! - S a jóságos anyaintelem két édes csókban végződött. -

Komáromy bárót is megkísértette egy pillanatra az édes emlékezés és azzal egyenlítette ki, hogy - talán hálából - megcsókolta a kis unokája kezét.

* * *

Az édesanya- és édesapalélekből alkotott csillag, a boldogságban remegve ragyogott most az égen és tündöklő sugarainak szárnyain szívta föl magába a boldogságot az ég magasságába, a kis villa örömteljes világából.

Az Ég kupolájának magasságában e percben talán a boldogság könnyharmata is ragyogott az új csillag körül, mert látta, hogy nemcsak a Komáromy villa kis kertjében pompázott a legszebb anyaboldogság, hanem sok helyen és mindenfelé. Paloták és kunyhók előtt, városok kertjében és a mezők ölén egyformán boldogan tárultak az édesanyakarok a csöppnyi istenajándékok felé, a ragyogó napfényben s az ajkakról hangzott a legszebb és legédesebb édesanyadal:

- Gyere kicsim!... Gyere! - S a csókos ölelésben sikongtak a kis földi angyalok. -

A ragyogó csillagból egy imaáradat szállott az Úr zsámolya elé az egybeolvadt szülői lelkekből:

- Mily boldogság ez számunkra Atyánk, őrcsillagként ragyogni Világod felett, és látni, hogy bölcsességeddel miként mented meg az anyasziveket!... Mi ragyogunk tovább, hévvel, szüntelen, hogy a Te győzelmed tökéletes legyen!...

- Ragyogj Őrcsillagom! Ragyogj! - szólott az Úr - az Emberművem mindenek felett szeretem!... Megpróbálom ugyan sokszor, de mégis magam felé vezetem!...

S a csillag ragyogott tovább!... Ragyogott máig!... És ragyog az idők végtelenéig! És fényében, az Ember felé, árad szünös-szüntelen az Isten akarata szerinti intelem:

A gyermekeket szívből imádjátok!
Isten ajándékát el ne dobjátok!:
Szörnyű az égi sors, mi vár az anyára!
Jaj!... ne hallgassatok az Ördög szavára!
Édesanya ajkán az a legszebb zene:
Tárt karral ha mondja: Gyere kicsim!... Gyere!

Vége.

MAGYARORSZÁG KORMÁNYZÓJÁNAK
                  SZÁRNYSEGÉDE

Nagyságos

Dr. Tornyai János úrnak,
orvos

Hódmezővásárhely

A "Gyere kicsim! Gyere!" című könyvének megküldésével tanúsított figyelemért, magas megbízásból van szerencsém a Főméltóságú Asszony köszönetét tolmácsolva közölni, hogy azt az ajándéktárgyak muzeumában elhelyezték.

Őszinte tiszteletem nyilvánításával vagyok:

Budapest, 1939 évi február hó 28-án.

vitéz Gerlóczy Gábor