(ÓVA SIESS MAGYAR...)

 

Óva siess Magyar, a tűzhöz kell állhatatosság.

1834. május


(RAJTA LOVAG!...)

 

Rajta lovag! ki serényen fut, kergetni is első.

1834. május


A KÉT POLITIKUS

 

ELSŐ

Ötödször: ő volt, aki lábait
Kirakta a gyülésnek asztalán,
Mintegy jelentve, hogy lábával is
Tud annyit, mint a többiek fejökkel.

MÁSODIK

Csak azt szeretném tudni...

ELSŐ

Negyedszer: ő volt, aki vítatá, hogy...

MÁSODIK

Nem foghatom meg...

ELSŐ

Ő volt, aki bölcsen megmutatta, hogy
Nem minden ember, ember.

MÁSODIK

Csak azt kivánnám tudni, vajjon én is
Olyan nem-emberféle vagyok-e?
Mert már, ha nem vagyunk mind emberek,
Alig hiszem, hogy én is az vagyok.

ELSŐ

Oh ő nagy ember!

MÁSODIK

     Ember is, nagy is!
De légyen úgy, én inkább nem leszek
Ember, csak ő oly, szörnyü nagy legyen.

     S mig így beszéltek a nyilt ablakon,
Látatlan kézből, mint egy-egy terítő
Oly óriás újságok hulltanak,
Elállt a szó a két bölcs ajakán.
S az ösztövérebb már nyelé mohón
A csalfa hírek zagyvalékait.
Tapasztalt szemmel mind a főbbeket
S az érdekesbet válogatva ki.
De a pohos, mint gőböly a mezőn,
Legelve mászott a nehéz betűkön,
S nem válogatva jót és érdekest,
Mi csak szemével összetalálkozék,
Tücsköt-bogárt mind összeolvasott,
Míg végre buzgósága elnyomá,
S dacára Pedro s Miguel hadának,
Kik egymást még javában öldösék,
S dacára minden Jackson s Ibrahímnak
Hallatta vastag horkantásait,
Egyszersmind megmutatva, hogy halál
S álom között, bár testvér-gyermekek,
Csak fül szerint is szörnyü a különség.

1834 ősze


A HONTALAN

 

Járatlan útakon ki jársz,
S keblet viharra, vészre társz,
Örömtől idegen,
Ki vagy te bánat embere,
Mi sorsnak üldöz fegyvere,
Hogy bolygsz vad bérceken?

"Hagyj bolyganom vad bérceken,
Hagyd dúlni a vészt keblemen:
Én bujdosó vagyok;
Kietlenb itt e puszta szív,
Zajosb a vész, mely benne vív:
Fájdalmim oly nagyok."

Tán dús valál és kincsedet
Elvette ádáz végzeted,
S most ínség szomorít?
"Dús voltam s dúsnak lenni jó,
S ínségem most oly szívható;
De ez nem tántorít."

Két név előtted szent talán;
A hű barát és hű leány,
És ők elhagytanak?
"Pártos barátság, szerelem
Földön legkínzóbb gyötrelem:
Ők híven haltanak."

Kihaltak ők? tán gyermeked,
Szép hölgyed, minden örömed,
Emésztő sírba szállt?
"Mind sírban amit szereték,
De a szív mély s nagy menedék,
Elnyögte a halált."

Te tűrsz, bár kínod súlya nagy:
Tán a becsűlet rabja vagy,
S neved gyalázva volt?
"Gyalázva minden címerem;
De azt hazámért szenvedem,
S ez rajtam drága folt."

Hah számkivetve vagy tehát,
S melyért vérzettél, ten hazád
Sujt kérlelhetlenűl?
"A számüzöttnek honja van,
S bár szenved ő s boldogtalan,
A nemzet él s derűl.

A nemzet, melyhez tartozám,
Kiirtva, s vérbe fúlt hazám
Többé fel nem virúl:
Engem millióknak veszte nyom,
Egy nép halálát hordozom
Keblemben ostorúl."

1835


KEMÉNY SIMON

 

1

     A kém

Gyilkos haraggal tört utat,
S fut lesbe csalt Hunyad;
De társa vesztett harcmezőn,
A püspök elmaradt.

Erdélynek, oh Maros! vized
Gonosz vendéget hoz:
Szent-Imre lejtős oldalán
Mezet bég sátoroz.

S Mezet bég szörnyü sátorát
Nem ékesíti hold:
Ormán a püspök szent feje
S egy véres dárda volt.

Körűle tenger zagyva nép,
Szilaj gyönyör szivén;
De benn tanács ül, a magyar
Romlását esküvén.

Végzésök: "Essék Hunyadi!
S Erdély utána kél:
Erdély lesz megdőlt nagy fián
A vérző szemfedél!

Ötezren, ismert bajnokok
Csak rá vadásszanak;
Mióta harc van, ily nemes
Vadat nem fogtanak.

Jutalmok halva török üdv,
A húri-lakta menny;
Mig élnek, Erdély kincsei
S hír minden nyelveken."

S idézve szög Hafiz belép,
Halvány, beteg legény;
Levert ifjúság bágyadoz
Meghajlott termetén.

Fölnéz; de gyorsan elhaló
Szemlángja tétováz:
Boldogtalant olyannyira
Kinozza testi láz.

Majd szólni kezd s így rebegi
Fáradtan szózatit:
"Kivántad, oh kegyelmes úr!
Leírnom Hunyadit?

Leírom őt s a gyermek is
Ráismer szóm után:
Rab voltam nála évekig,
Szolgáltam udvarán."

S lefesti arcát, termetét,
És szürke ménlovát,
Melyen vezérli hadait
Véren, halálon át;

A fegyvert, mellyel karja sujt,
A hollót paizsán,
S mind, ami rajta feltünik,
Rettentő a csatán.

De nemcsak arcát, termetét,
De nemcsak ménlovát,
Lángszózatokkal írja le
A ritka hőst magát;

Villám gyanánt mint terjed el
Nagy lelke táborán;
Mint jár előtte rettenet,
Pusztúlás nyomdokán;

Szemének harci őrtüzén
Mint gyúlnak ezerek;
Ha szól, szívrázó hangjain
Mint éled a sereg.

Majd fővezér, majd közvitéz,
Rengetve buzogányt,
Mint öldököl, mint veszti el,
Kiket halálra szánt;

A nemzet mint lesz általa
Egy szívvé, nagy s merész;
Mely a csatákra feldobog,
Mely élni, halni kész.

S megy, mint lerontó zivatar,
A kis, de bátor had;
Közöttök a harc istene,
S ez isten ő, Hunyad!

S amint Hafiz így közre szól
S mindinkább lángba jő,
Feléled elhalt ízein
A vele szült erő.

Kinyúlnak izmos tagjai
A hallgatók felett,
S betölti szálas termete
A sátorszegletet.

Harsogva zeng, mint hadi kürt,
A szózat ajkirúl;
Szemében rémvilág lobog,
És arca felpirúl.

S Mezet bég sápadt, mint halál,
Merően néz körűl,
S egy bátor arcot nem talál
Oly sok vitéz közűl!

De mind, ki látta Hunyadit
Dúló hadrend előtt,
Döbbenve ismer rá: Hafiz
Oly hűn rajzolta őt.

Majd kór Hafiz felé lövel
Gyanús pillantatot;
De ő a nagy sereg között
Többé nem láttatott.

A hegytetőre vágya fel
Enyh s tiszta lég után.
Felment, s fej nélkül ott lelék
Jövő nap hajnalán.

Őt vélte mindenik; de ő
Nem volt a fejtelen;
Utána csúszván Ali Kurd
Ráismert egy jelen.

S dühös csatától zenge fel
A puszta rengeteg:
Két ellenséges ismerős
Halálra küzdtenek.

És Kurdot ő gyilkolta meg,
Kurd a vér-fedte holt:
Az ál Hafiz, magyar fiú,
Hunyadnak kéme volt.

2

 Kemény háza

Mely ritka szerencse,
Mely isteni kéz
Áldott meg örömmel,
Oh ifju vitéz!
Tisztelve dicsőnek
Ismére hazád,
S most ős lakod éden,
Mely kéjeket ád.
Tündökletes arccal
Szép hölgy jön eléd,
És hoz puha karján
Egy kis csemetét.
A nő maga gyöngyház,
És gyöngy a fiú.
Boldog szerelemnek
Mily szép koszorú!
"Nem hal ki tehát
A bajnokok ága,
Bár harc mezején
Elhulla virága,
Sok hősi Kemény.
Irtózatosan
Fenntartja magát
Új sarjaiban
A régi család."

Hő érzelem árja fogadja Keményt,
A harcokon honnit a honn jövevényt,
S keblére, csatái sebeinek irúl,
Hölgyével egy ég magas üdve borúl.
És csendes a ház, az örömteli lak,
Távolba nem érik a harci nyilak;
Kőszirtok örök tövü szálainál,
Elzárva, fedezve, magányosan áll.
Mormolva köszönti a bérci sió,
Zúgása szelíd nyugalomra hivó,
S míg rengetegin zivatar rohan át,
Rá védve tekint le az agg Retyezát.
S ő ott a gyönyör teli kútfejinél,
Mint férj s atya mennyire boldogan él!

Mért mégis az arcon e néma ború,
Felhői között mire érik a bú?
Lelkére mi rémletek árnya vonúl,
Hogy felriad álmai karjaiból?
Mért hölgye szelíd ölelése helyett
Nyujt durva vitéznek orozva kezet,
S hozzája titokteli éjfeleken
Véralku felett tanakodni megyen?
Oh szent haza! érted ez aggodalom,
Mely nem hagy örűlni a szűz karokon:
Éretted az égiek asztalitól,
Hol szüntelen örömek éneke szól,
Szent isten imádatos arca elől,
Bár ülne sugárai jobbja felől,
Fölkelne a honfi s dicső nevedért
Eljőne csatáidon ontani vért.
S esküdve az alku az égbe megyen:
Nagy Hunyadi bajnoki címeiben
Fog küzdve kiállni a síkra Kemény,
S vagy győzni vagy esni a hír mezején.

3

             Az ütközet

Ompolynak árjai vérben hempelygenek,
Csatázva partjain huzódik két sereg.
Egyik hazát hagyott, hogy dúljon idegent,
Másik belföldi had s csatái tárgya szent.
Eljöttek oldani rabláncra vert rokont,
Szivökben a boszút hordván s a drága hont.
S tovább tovább megyen téren, tetőn a had,
Holtakkal hintve a virító tájakat.
Leggyilkolóbb csata az Őrön mennydörög;
Ott egy zászló körűl küzd számtalan török.
A hollós pajzsu hős szemközt s székelfiak,
S vad ellenségeik sok ezren hullanak;
De új ezer fedi a véres harchelyet,
S tovább tovább dühöng az ádáz ütközet.

     Most egy merész lovag tajtékzó paripán
Száguld a hős felé, átkot s dühöt fuván:
"Így, gyilkos Hunyadi, nyitom meg szívedet;
Miattad ősz apám a varjak étke lett."
S egyszersmind elröpűl a dárda keziből:
A hős jobban talált s ő szörnyet halva dől.
Majd jő egy óriás; halálfej címere,
Jelűl, hogy halni kész, ha nem győz fegyvere.
Hogy nemcsak nézni jött kitűnik termetén:
Borzasztó látni őt a vértől feketén.
S nem szól, de buzogányt forgat halálosan
S a hollós hős előtt két bajnok ölve van.
Már fennyen cseng vasa a hollós paizson
S örömsivalkodás zeng a vad ajkakon;
De visszavág a hős s a szörnyü fej lehull;
Rémítve görg alá az Őrhegy ormirúl.
S ismét egy új vitéz s ismét egy új halál:
A hollós vértü hős párjára nem talál.

     S amint tovább-tovább zajong az ütközet
S mindinkább hull a nép az őri hegy felett,
Im újra sor nyilik, s szép mint a nap fia,
Előszáguld heven egy ifju dalia.
Bámúlva néz körűl, a hős előtt megáll
S kezében meghajol a zászlós kopjaszál.
"S régóta - így beszél - kereslek, oh Hunyad,
Jó sorsom engedi meglátnom arcodat.
S látom véres kezed munkáit: iszonyúk!
Tanúim, hogy te vagy, s hogy a hír nem hazug.
De hogy nem rettegem kezedtől a halált:
Im vedd, s ha úgy lehet, kerűld e kopjaszált."
S egyszersmind nekihajt a két hős könnyedén:
A hollós hős alatt átszúrván dől a mén;
De Ferhád elesik, szivében kelevész,
S fölötte áll setét pajzsával a vitéz.
S szól: "Hős fiú, korán enyészik életed.
Mondd meg, kinek hagyod átadnom fegyvered?"
Ferhád nem válaszol, de szól hörögve még:
"Mezet bég, jó apám! intettél, nem hivék.
Eljöttem vakmerő meglátni Hunyadit,
S többé nem látom ah honom határait!"
S Mezet bég ott leli lélektelen fiát,
S keblén kétségbesés lángtőre nyilal át.
De hősileg felejt fájdalmat és halált,
Buzdítva vág elé s harsogva felkiált:
"Most, most van alkalom Hunyadra rontanunk.
Erdély mienk, ma van a legdicsőbb napunk.
Most, rajta ozmanok! fel zászlót s kardokat.
Halállal en fiam dicsően tárt utat!"
Igy szól s félszáz ezer ordít s rohan vele;
A székel fut; kevés, kit kard nem sujta le,
S vérében ott a hős a hollós paizs alatt,
Ajkán s szivén haza a végső gondolat.
S Mezet bég felkiált:" Mienk a diadal!
Erdélynek napja húnyt Hunyad csatáival."

     S már indúl végzeni a meghajolt csatát,
S száguldva vezeti vérszomjuzó hadát.
Már szerteszét rabol s pusztít török, tatár,
S csak egy magyar ha áll, mely még csatára vár;
De ez bizton halad, nem enged semmi tért,
S fenn zengi: Hunyadi! s mindnyájan Hunyadért!
S Hunyadra csakhamar ráismer a török,
Amerre kardja vág, szózatja mennydörög.
Mint villám terjed el nagy lelke táborán:
Előtte rettenet, halál van nyomdokán.
S dicsően győzni száll a kis, de bátor had,
Velök harc istene, s ez isten ő, Hunyad!
Mezet bég véresen borítja a mezőt,
Fiával itt talál nem díszes temetőt.
Gyérülten omlanak vert hatvanezrei:
Őket téren, tetőn magyar had kergeti.
De ott fekszik Kemény a hollós vért alatt:
E nagy, dicső napért ő volt az áldozat.

    4

           A sír

Elmúlt a harc, a hon szabad;
Sírjában a hős ott szunyad
Az ádáz nap után.
Felette ifju hölgye van
Setét hajának gyásziban;
Oly szép, oly halovány.

Fájdalma szókra nem fakad:
Tőr benne minden gondolat,
Az érzemény halál.
Bújával semmi föl nem ér,
Csak ami nincs, a vesztett férj
A por lakóinál.

Elmúlt a harc, a hon szabad:
Vezéri díszében Hunyad
És bajnok társai
A sírhoz jőnek komoran,
A harc setét ruháiban
Végbúcsút mondani.

"Helyettem, óh nemes barát,
Elestél, s mentve lőn hazád.
Dicsőn és szabadon,
Ha él, virágzik nemzeted,
Az véren váltott érdemed:
Örök hír hamvadon!

Vedd ím vezéri díszemet,
Melyet jelessé tőn kezed,
Vedd esküm zálogúl,
Hogy e hon - és e nemzetért
Ontok pogányban annyi vért,
Míg holda elborúl."

Szólt, s minden szónak hangiban
Törökjaj s harc dörgése van
S nem gyáva fájdalom.
Majd meghajolt a sír fölé,
A zászlót, pajzsot föltevé
S kidíszlett a halom.

Utána mind a bajnokok
Lerakják sorra paizsok
S kél zordon ravatal,
Setét kopjákkal lobogó,
Tört fegyvereknek villogó
Rémes pompáival.

S miként jött, vissza komorúl
Huzódik a had s elvonúl
A mélyebb gyász elől:
A bús hölgy még ott térdepel;
Őt semmi zaj nem kelti fel
Nehéz gyötrelmiből.

"Dicső volt ő hajh! s odavan!
Oly ifjú még, most szótalan,
Oly hű volt, most hideg."
Ez, amit a hölgy nem feled,
Ez, amit vissza nem vehet,
S fájdalma rengeteg.

Ott csügg a síron egyedűl
Gyászfűzként, melynek mélyen űl
A földben gyökere.
Ott hullnak néma könyei,
S szivét mindinkább vérezi
A gyilkoló csere.

Elmúlt a harc, a hon szabad
S kiket bilincsre vert a had,
Veszendő honiak,
Nő, gyermek, ifjú s agg öreg,
Egy tízezernyi nagy sereg,
Most visszaszállanak.

Kiket barátság, szerelem
Kötött s ért búcsú-gyötrelem,
Kétszerte kedvesek,
Most újra egymást ölelik,
Egymásnak arcán könyeik
Ragyogva ömlenek.

S Erdélynek völgyén, halmain
A tízezernek ajkain
Felzeng a háladal.
Fel a magas mennyekre hat,
Betölti a mély sírokat
Megrázó hangival.

"Igen! mindünkért halt meg ő!"
Szól illetődve most a nő
S a sírról felriad:
"Örűljön, aki mentve lőn,
Áldás a sírban pihenőn:
Erdély megint szabad.

Ne lássa senki gyászomon,
Midőn derűre vált a hon,
Hogy még van fájdalom:
De titkon én e gyászomat,
Míg fájdalomtól megszakad,
Szivemben hordozom."

1835


A RABLÓ

 

Vitorlaszárnyakon
A sajka elröpült;
A sajkán gazdagon
Ékes menyasszony ült.

Menyasszony, ifjú s szép,
De vőlegénytelen,
Orozva vitte őt
Rabló vad tengeren.

A rabló szótalan
És zordon férfi volt,
Csak nem, midőn a bús
Fogoly felé hajolt;

Szelíd és csapodár
Ohajta lenni ott;
De látszék rajta, hogy
Bár kért, akarhatott.

S szilaj fájdalmiban
Borzadva kebele,
Az elszánt ifju hölgy
Átokkal felele:

"A tenger habjai
Nyeljék el fejedet,
Rabló, ki rám vetéd
Átkoztam kezedet.

A tenger szörnyei
Tépjék el testemet,
Ha nálad valaha
Felejtem férjemet."

S a parton, mely felé
A gyors hajó repült,
A halvány homokon
Két játszó gyermek ült.

Csigákból hallgaták
Tenger zugásait;
A rabló megörült
Így lelni fiait.

"Apám!" kiáltanak
Szemlélve a hajót,
"Hoztál kardot nekem
S édes piros bolyót?

Hoztál-e büszke mént
És mézes kenyeret,
Zengő arany madárt,
És cifra szekeret?"

"Asszonyt, egy ifju nőt
Hoztam közétek im;
Kérjétek őt anyúl,
Kis árva gyermekim.

Kérjétek, ápoló
Hogy légyen ahelyett,
Ki föld alatt korán
Lelt gyászos lakhelyet."

S a fürge két fiú
Most föltekintenek;
De a rég várt anyán
Nem jóra sejtenek.

És súgva szól egyik:
"Apám! a hölgy beteg;
Nézd, arca halovány
És tagja reszketeg.

S keserve a beteg
Csigának drága gyöngy:
Anyánk szemében is,
Nézd, fagyva áll a köny."

  *

Kietlen szomorúk
A hölgynek napjai,
Rémséggel iszonyúk
Éjének álmai.

Csak gyilka űzheti
Rablója ostromát,
Ki kérni megszünék
S erőszakosra vált.

"Vagy tőlem hű s örök
Szerelmet elfogadsz,
Vagy nálam zordonabb
Gazdának kezet adsz.

Hazádtól távolabb
Téríthetetlenűl,
Áron bocsátlak el
Vad úrnak örökűl."

Haraggal így beszél
A zordon, s vízen át
Folytatni távozék
Embervadászatát.

  *

Egy kis sziget fokán
A rabló háza van,
Magas sziklák alatt
Sugár fák árnyiban;

Álmokba ringatott
Szél s hab zugásinál,
De fel-felriadó,
Ha szél s hab víni száll;

Előtte a vizek
Végetlen árjai:
Ah oly végetlenek
A rabnő kínai.

Ki adja vissza őt
A szívnek, melyre vágy?
Hajh dúlva s messze van
A szűz menyasszonyágy!

Ki oldja meg nehéz
Sorsának láncait,
S a még sulyosbakat,
Jövője gondjait?

  *

A tenger sivatag,
Halottan áll a part;
Nem tudni, szép időt,
Vagy vár-e zivatart?

A csüllő sír, csapong
A puszta habokon;
A hölgy elszántan ül
Egy lenge csolnakon.

"Vagy élek, vagy lelem
Habokban síromat,
De visszaragadom
Rablómtól magamat;

Megváltom eltiport
Szerelmem eskeit.
Mindenható! vezesd
A hűnek kezeit."

Indúl, elmenne s ah
Rendítő látomány!
A két fiú szalad
A távozó után.

Kezét nyujtván egyik
Eseng oly szívesen:
"Vígy, oh vígy minket is,
Sétálni tengeren.

A tenger szép özön,
Szellője lengeteg,
Tündöklő habjai
Oly lágyan rengenek."

De könyben elborult
Szemét a második
A nőre szegezi,
S ekkép rimánkodik:

"Ne menj el, oh anya,
Vagy vígy el engemet.
Ki ád nekem, ha mégy,
Jó szót és kenyeret?"

A megszánt két fiút
A bús hölgy felszedi,
Alig tudván miért,
S mi végét érheti;

Forgatva egyedűl
Ön gondolatjait,
Vágyának új utat
A végtelenbe nyit.

S a sajkát fölveszik
Nagy tenger árjai:
Nyom nélkül vesznek el
Távolban útai.

  *

A tenger iszonyú,
Ha mélyét fölveti,
Midőn hullámait
Vad szélvész kergeti,

Ha feldúlt síkjain
A barna zivatar
Élőt s halottakat
Éjével eltakar.

Ki az, ki hál'adón
A partot öleli?
A parton tán honát
S övéit fölleli?

Ki az, ki úgy örűl
Menthetni életét?
Az éh tengerben az
Nem hagyta mindenét.

A rabló az, ki most
A partra felköszönt,
Alighogy elhagyá
A gyilkoló özönt.

Népet s kincset hozott
Nejének dús jegyűl,
Azt vélve, feledi
Búját, ha kincse gyűl.

A tenger elvevé
A tenger-adta jót:
Hullámsír temeti
A kincset és hajót.

De megvan, úgy hiszi,
Legdrágább kincse még,
A hölgy, kit semmi ár
Megvenni nem elég;

Megvannak gyermeki,
Az édes két fiú -
Hozzájok fut, rohan
S enyhűl szivén a bú.

  *

Derűlten áll a part
Nap enyhe sugarán;
A tenger elsimul
Lezúgott vész után;

De tört hajó ül a
Mosolygó partokon,
Holtaknak teste úsz
A tűkör habokon.

S a rabló megleli
Üdvének romjait,
Holt-halvány testeket,
A nőt és fiait.

A sárga fürtöket
Iszap keverte be;
Iszappal éktelen
A szép hölgy kebele.

S ő ott áll, mint szobor,
Merő fájdalmiban.
Fájdalma oly rideg,
És oly határtalan.

Vadúl átnézdeli
A messze levegőt;
De sem tenger, sem ég,
Sem föld nem szánja őt.

Ott ég, mint tört hajó
A tenger közepén,
Kit villám gyújta meg
Viharnak éjjelén.

Jámbornak bajban írt
A múlt emléke ad;
Őt bűnök terhelik
És gyilkos öntudat.

1835


A TÚLVILÁGI KÉP

 

"Hűségtelen, de szép valál,
Te bűnös, édes lány;
Idő előtt temetve vagy
Magányos éjszakán.

De ifju tagjaidra föld
Ne tárja holt ölét;
Enyém vagy: sírod ajtaját
E vas rombolja szét.

Enyém az ajk, oh ismerem
Az édes ajkat én;
Mint méh a rózsán, függtem én
Csókján, lélekzetén.

Enyém a bájhatalmas arc
Csábító fényivel,
És a gyönyörnek halmai,
Az ifju hő kebel.

Nyílj meg te föld, nyílj meg te sír,
Adjátok vissza őt:
Nyugalmat leljen szívemen,
Karomban temetőt."

Süvöltve száll át a vihar
Tetőn és téreken;
A messze látkörig sehol
Egy lélek nincs jelen.

Magán, vész-szórta hajjal áll
A feldúlt sír felett
Az ifju, s barna hantokat
A zúgó szélbe vet.

Haragban égő csillagok
Néznek felhők alól,
És a koporsó feltünik
A sír homályiból.

De amint feltün s a fiú
Hévvel reá omolt,
Nyögést visszhangoz a szilaj
Kéz-háborgatta bolt.

És mintha nem lett volna még
Eléggé sírja mély,
A gyász koporsó rezzenik
S mélyebben földbe kél.

"Hah! - szól az őrült szerető -
Bujósdit játszol-e?
S utánad én a földtekét
Keresztűl fúrjam-e?

Átfúrom azt, de látni kell
Még egyszer arcodat;
Egyszer teremt csak olyat ég,
Oly csalfát s bájosat."

Szól s rombol csüggedetlenűl;
Tágúl a földi gát,
És a koporsó több helyen
Feltünteté magát.

De hányszor feltünt, annyiszor
Nyögéssel visszahull,
Midőn az ifjú, belsejét
Feltárni, ráborúl.

Most ott ül a föld közepén
Oly mélyen, oly magán:
Lankadság tagjain, hideg
Veríték homlokán.

Hol a csikorgó érc terem,
S a tengerér fakad,
Ott ő pihenni szálla meg
A felvilág alatt.

Borúsan néz be a vak éj
A mély sír ajtaján;
Setét és csend uralkodik
A borzasztó hazán.

S a csendben, mint ha szív dobog,
Vagy vér vadúl kereng,
Rémséges döngés hallatik:
A földnek keble reng.

S ő, a világtól elszakadt,
A sírral oly rokon,
Föleszmél fáradalmiból
A rémes hangokon.

S beszélni kezd gyász dolgokat,
Szörnyűket hallani;
Még szörnyebb, amit gondola,
S nincs szó kimondani.

"Igen tehát! én öltem el,
Én gyilkolám meg őt;
Én adtam lakhelyűl neki
A puszta temetőt.

Nyakamba fűzve karjai,
Hév ajki ajkimon,
Buzogva omlott vére ki
Orgyilkos vasamon.

Szerettem őt s e szerelem,
Mint fenn az égi bolt,
Végetlen, tiszta és örök,
Rá vesztegetve volt.

Mint égi boldogságomért
Nyujtám ki kezemet,
S ő lengeséggel bűnösen
Eljátszta hitemet.

De mostan - s itt felkacagott -
Örökre mentve már;
Nem bont s köt többé frígyeket
Az elhúnyt szemsugár;

Nem csábít senkit érzeni
A halovány ajak,
És a veszendő habtetem,
S az omló szög hajak.

Hah! most fogom még látni őt
Valódi boldogan:
Mert hű az asszony és igaz,
Midőn már halva van."

Így szóla s hévvel üldözé
A holtnak tetemét,
Felszaggatá nyomán a föld
Száz rétű kebelét.

A porhon általfúrva lőn,
A föld más oldalán
Előtünék a sírduló
Sok fáradás után.

S egy új világot lel vala,
Körűl új életet
S dicsőbb eget, dicsőbb napot
Az új világ felett.

Hol a patakhang zene lőn,
A szellő enyhe dal,
Összhangba olvadók a szív
Legbelső vágyival;

Hol a setét lomb árnyai
Feledség fátyola
Mindenre, ami keserűt
A lélek gondola.

S itt a koporsó megnyilék.
S amint teremtve van,
Föllenge a szelíd leány,
Ifjúság bájiban.

Oly tiszta mint az ősi lég
Az ég és föld között,
Mely a nap szűz sugárival
Először ütközött.

Ártatlan rózsák arcain
S az első szerelem;
Azok még illetetlenek,
Ez hű és feddtelen.

S az ifju lelke bámuló
Gyönyörbe rezge át,
S mély és nehéz fohász után
Így hallatá szavát:

"Hah! nem hiába fáradék;
Ez méltó munka volt.
Ilyennek láttam őt, midőn
Először rám hajolt.

Tégy semmivé örökre, ég!
Nem esdem üdvödért:
Egy ily tekintet megfizet
A kínos életért!"

Végezte s a kép eltünék
És ő - fölébredett:
Egy lázbetegnek álma volt
Mind, amit szenvedett.

Mellette ifju hölgye ült
Virrasztva csendesen,
Oly mondhatatlan bájoló
Szelíd gyötrelmiben.

Őrcsillagokként függtenek
A kóron szemei,
Mig gyengén izzadt homlokát
Törlötték kezei.

Ő föltekinte s meglepé
A túlvilági kép;
Nem oly derűlt, nem oly vidám,
De vonzóbb földi szép.

E látomány eláradott
A kórnak láz erén,
S régen nem ízlett kéjre vált
Az enyhűlt érzemény.

"Oh hölgy, az isten gyönyörűl
Teremte tégedet!
S szerelmed üdvösséget is
Ad a gyönyör felett.

1835


HŰSÉG

 

A leányka mint madár,
Repkedő és csapodár;
Minden újabb pillantása
Egy hivének buktatása.
A leányka lenge nád,
Hajlik tőled és hozzád;
Szellő hajtja jobbra balra,
Majd keletre, majd nyugotra.
Keblet minden szépre tárj;
De leánytól jót ne várj!

     Mely gyönyört az óra ád,
Úgy tekintsd mint rózsafát,
Melynek kurta ifjusága,
Hervadandó szép virága.
A leányka gyenge ág,
De szerelme szép virág:
Szedd szelíden a virágot;
Meg ne sértsd a gyenge ágot;
S mely gyönyört az óra ád,
Vedd s köszöntsd el poharát.

     Mit sovárgasz? mit tünődnél
Hosszu hűség lángirúl?
Még a nap sem hű az éghez:
Majd derűl, majd elborúl.
A hold, bár szelíd világa,
Csak muló kéj csalfa lánga;
Fogy s telik, mint kedve jő:
Hű leánykák képe ő.

     A hitetlen oldalcsont
Már sok férfit tőrbe vont.
Bár szerelmed tisztán ég
S véghetetlen mint az ég,
Zálogúl add szívedet,
E legdrágább kincsedet,
Vagy megvetve, vagy csalatva,
Így is, úgy is megromolva,
Veszteséged bármi nagy,
Gúny s nevetség tárgya vagy.

Élj azért a gyors idővel,
Ne törődjél a hűséggel:
Kölcsön esik, ha te csalsz.
Megcsaltak már érte százszor,
Azt gondold, most rajtad a sor;
A csalásban meg nem halsz.

     És ha mégis tévelyedve,
Jó tanácsot elfeledve,
Fennakadnál, s lányi jóság,
Vélt erény és ártatlanság,
Könnyü, mívelt, vidor elme,
S a szerencse dús kegyelme,
S csókkal esküdött
Tiszta szerelem,
Könybe gyöngyözött
Játszi barna szem,
És ha, mint az éj
Váll, kar, mint a hó,
Mint megannyi kéj,
Ész - és szívfogó,
Megbüvöltek, s nekiszánva
Kész lennél e nagy mondásra:
"Holtomiglan, holtaiglan;" -
Térj eszedre! féld a szégyent,
Mondd helyébe; "holnapiglan!"
És ne kívánj lehetetlent;
Mert, akarja bár szivében,
Más van írva sors könyvében:
A leány hű nem lehet -
Férficsontból vétetett.

1835


SZÉP HAJADON

 

Kisleány-seregben
Serdült hajadon
Jár szelíd örömmel
A zöld pázsiton.

Tűzve szög hajába
Van virágos ág;
Maga messze földön
A legszebb virág.

Még alig hagyá el
Bábjátékait,
Még alig felejté
Gyermekálmait.

Mint kicsin baráti,
Ártatlanka még,
De szemében új tűz
Bájvilága ég.

Lába, mint a szellő
Könnyüden lebeg,
Ah de keble néha
Lassan fölpiheg.

Vajh, ki bírja e szív
Első vágyait,
Tiszta gerjedelmét,
Sóhajtásait?

Vajh! kinek virít e
Mennyből szállt tavasz?
Szent egek! beh boldog,
Boldog ember az!

1835


A KIS LEÁNY BAJA

 

Isten a megmondhatója
Mennyit szenvedek,
Testi-lelki nyúgodalmam
Mint eltüntenek.
Nappal álom forr fejemben,
Éjjel gond viraszt;
El sem végzem, máris újra
Kezdem a panaszt.

A sohajtás tartja bennem
Még az életet.
Keblem a sok sóhajtástól
Szinte megreped.
Csak sovárgok, csak tünődöm,
Nem tudom, miért?
Mintha égnék s vágyakoznám
Bírhatatlanért.

Ah ha e sovár tünődés
Tán a szerelem;
Akkor jaj szegény leánynak,
Akkor jaj nekem!
Aki engem úgy szeressen,
Élve, halva hív,
Amint én szeretni tudnék,
Nincs oly férfiszív.

1835