(BÁTOR OKOSSÁGBAN...)

 

Bátor okosságban s bátorságodban okos légy.

1835. június 11.


(MERJ S INDULJ!...)

 

Merj s indulj! heverőt nem pártol semmi szerencse.

1835


SZÉCHENYIHEZ

 

Őrizzen sorsod s nemtőd a közszeretettől,
     Nagy lehet ily áldás, ámde fölötte gyanús.
Akkor ohajtsd azt, hogy téged mindenki szeressen,
     Majd ha ez árva hazát mindenikünk szereti.

1835


A JEGYES SÍRJA

 

Nem hervaszt engem szerelem,
De bú és fájdalom;
A sírba szállt le jegyesem:
Elhúnytát siratom.

S nemcsak könyezni fog szemem
Az elhúnyt kedvesért;
Ah élni nem lehet nekem,
Ha ő már véget ért.

S nem fogja senki sejteni,
Miért hervadtam el,
Nem fog virág fölzsengeni
A halmon, mely benyel.

De búm a sírban élni fog
Idők határaig
Lelkemmel, bár elhamvadok
A bú együtt lakik.

Ah egy volt, kit szerettem én,
És szeretőm csak egy:
Most ő a földben s rajta én
Haldokló síri jegy.

1836


GYÁSZ ÉS REMÉNY

 

Holló hajfürteid
Szint olyan feketék,
Mint csillagszemeid
Igéző párja kék.

Mégis, míg fürteid
Jelentik gyászomat,
Szemednek kék ege
Reménysugárt nem ad.

Oh hozd fel csillagod
A kék szemben, remény;
Vagy, gyász, merűlj el a
Sötét haj tengerén!

1836


IDÁHOZ

 

Nem mondom, hogy szeretlek,
Mi haszna mondanám?
Te szómra nem hajolnál
S csak búmat toldanám.

Nem mondom, mint szeretlek,
Hol lelnék arra szót?
Nem érez, aki érez
Szavakkal mondhatót.

Nem mondom, e kebelben
Mi mély a fájdalom:
Az ilyen fájdalomnak
Legjobb a sírhalom.

1836


A HOLDHOZ

 

Jó hold, ki békén szenveded
Kéretni sápadt képedet,
Kihez boldog, boldogtalan
Sohajtva járúl úntalan,
Hallgass meg egyszer engem is,
Nagy tisztelődet - igen is!
Csak, hogy még nem volt alkalom
Ezt így szemedbe mondanom;
Vagy jobban szólva, még soha
Rád nem szorúltam úgy mint ma.
Kérlek tehát, ha majd leszállsz,
Holott fejérlik ama ház,
Tekints be kisded ablakán,
Megette űl egy barna lány.
Talán épen most vetkezik,
A gyöngyöm! s rám emlékezik;
Vagy mint ím szinte magam is,
Még asztalnál űl a hamis,
És csintalansággal tele
Kezében nyugszik szép feje.
Igen tehát! ha majd benézsz,
Ajkán, mely édes, mint a méz,
Nevemben egy szűz csókot hagyj
     - Egy csókot - adni nem oly nagy -
S mondd, hogy, ha már úgyis szeret,
Szeressen inkább engemet.
Hisz az miébe sem kerűl,
S engem mulatna vég ne'kűl;
S ha már szeretni fog talán,
Mondd, hogy szeressen igazán.
Mert az már mégsem illenék,
Ha végre szarvat öltenék.
Mondjad, hogy én őt szeretem,
Mig el nem hagy lélekzetem,
S hogy, ah! ha szíve meg nem szán,
Még szent Mihál visz el lován.
Mondd, hogy forró szerelmemért
Nyujtson szerelme méltó bért.
Mondd, hogy ne légyen változó,
S hűségi eske puszta szó. -
Mosolygasz? csintalan sugár!
Bolond beszédek, úgy-e bár?
Aligha úgy nem lesz; no hát
Jó hold komám, csendes jó éjszakát!

1836


MELYIK JOBB?

 

Tán annak is igaza van,
Ki szőke lányt szeret,
De százszorta inkább, ha ki
Barnával fog kezet.

Milyen dicső egy alkotmány
Ily barna lány, ha szép
Azt már csak látni kell: az egy
Valódi bűvös kép.

Hajának gyásza, mint az éj,
Fehér kebelre száll,
Szemének villanásira
A szív s az ész eláll.

Hát még ha jó, hát még ha hív!
Az ám az isteni;
Azt birni annyi, mint az ég
Üdvét megízleni.

Ily barna nemde tetszenék,
Ily szép, jó, hű? Mi kár!
Ilyennel nem szolgálhatunk:
A barna csapodár.

1836


EGY KÉPSZOBORRA

 

Nem faragott, oh lány, kőből a müvész keze téged;
     Élve levél kővé a kora búcsu miatt:
Innen az elhangzott panaszok fájdalmai, innen
     Szende mosolygásod kőhideg ajkaidon.

1836


(GYŐZNI, ELŐRE MAGYAR...)

 

Győzni, előre magyar, az idő s fejedelmed akarja.

1836. április


B-NÉ EMLÉKKÖNYVÉBE

 

Ha van erény földön s van dij számodra, szelídség!
     S szívbeli jóságnak van becse ember előtt,
Úgy te, nemes hölgy, boldog vagy; sőt emberi kényen
     Túl, boldogságod csak magad által erős:
Isteneid neked áldozatidra önérzetet adtak,
     Drágábbat kincsnél, angyali műveidét.

1836. október 10.


A SZEGÉNY ANYA

 

Kínnal szült fiakat szomorúságodra neveltél;
     Inségben nőttek nagyra könyűid alatt.
S a szükség őket szanaszét ragadozta; hanyatló
     Napjaidat nem volt, aki derítse, közel;
És idegen kezek ápolván sírodba letettek,
     Annyi szülöttid közt megsiratatlan anyát:
Oh, végetlennek kell lenni az üdvnek egekben,
     Hogy kielégitsen földi keserveidért.

1836


SZÓZAT

 

Hazádnak rendületlenűl
Légy híve, oh magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze;
Itt élned, halnod kell.

Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.

Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.

Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszu harc alatt.

És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.

S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
"Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!"

Az nem lehet hogy annyi szív
Hiában onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.

Az nem lehet, hogy ész, erő,
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.

Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.

Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.

S a sírt, hol nemzet sűlyed el,
Népek veszik körűl,
S az ember millióinak
Szemében gyászköny űl.

Légy híve rendületlenűl
Hazádnak, oh magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.

A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

1836


BERZSENYI EMLÉKE

 

"Nem kérem, oh sors! kincseidet, nem az
Uralkodó kényt és ijedelmeit,
     Sem harci pályán a megöltek
          Véreivel ragyogó szerencsét:

Gond és irígység mostoha tárgyait.
Csak ami keblem mélyeiben buzog,
     Csak amit elmém tiszta lapján
          Írva hagyott az örök teremtés,

Oh adj nekem szót, édeset és erőst,
Azt szűvarázsló hangba kiönteni:
     A dal hatalmát add nekem, sors!
          S megfizetél ez egy életemre."

Így esdekelt a lángkebelű fiú;
S mit kért, megadták dúsan az égiek:
     Szózatja harsány s áradatként
          Elragadó leve zengeménye.

Dallott szerelmet, dalla szelíd panaszt,
S megédesűlt a fájdalom ajkain;
     Dalt zenge a muló örömnek
          S az maradóbb s magasabb öröm lőn.

Az ihletettnek ajkairól dicsőn
Kelt a merész dal, meghaladá porát
     A lomha földnek s fellegen túl
          A napot és nap urát köszönté.

Ég, föld lebegtek a dalok árjain;
Feltűnt az élet s minden alakjai,
     S a nagy jövendő fátyolában
          Rémületes temető világa.

S mily lelkesítő hangja emelkedék
Hozzád, te féltett s hőn szeretett haza,
     Midőn királyi homlokodnak
          Vészbe merűlt koronája ingott!

Hány hű fiadnak zenge magasztalást,
A hívek és jók tapsai közt: mig az
     Ál szív ijedve visszadöbbent
          S a kifajúlt cudarok dagálya

Megszégyenűlt a honfierény előtt.
S ő e daloknak lélekadó ura,
     Mint aki végzé alkotását
          Egy kicsi bár, de nemesb világnak,

Megnyúgodott a fáradozás után;
Megérte, amit ritka szerencse ád:
     Évülhetetlen ifjuságát
          Műveiben örökűlt eszének.

Most síri éjfél leplezi a jelest;
De a setétlő bús ravatal fölött
     A halhatatlanság füzére
          Sorsot, időt mosolyogva fénylik.

1837. január 1.


AZ ÖZVEGY

 

Eltépte fátyolát a gyász
S helyette bokrétásan és zenével
Örömhevében ujjongatva lép fel
A fürge nász.
Fehérre változott mezében
Oly víg a nő;
Istennek látszik gyönyörében
Az ifju vő.
S a nép körűl
Együtt örűl,
S jó sors fiát,
Ki elnyeréd
Az asszonyok legszebbikét,
Boldognak áld.
És völgyön és hegyen
Lakodalom,
Határ - és végtelen
A vígalom.
A két jegyes fél háza
Kas, melyben víg hadak
Egymásra látogatva
Ki és be rajzanak.
És úton útközön,
Mint sodró vízözön,
Mindent magával
Visz a futó öröm.
S amerre hangja zeng,
A bánat elhal,
Nincs könnyező.
S ki máskor nyögve teng,
A nagy vidék körén
Nincs éhező,
Nincsen szegény!
S gondot ki ne
Felejtene,
Forrásaidnál,
Bor istene!
S bájhangjaidnál,
Szelíd zene!
A szomjas ajk föllelkesűl,
A gyors idő vigan repűl.
Danáinál;
És a halál
Nem nyugszik a sír fenekén,
Oly hangos a nász-zengemény.
Halál!
Ki kél fel a sírok közül?
Ki vagy te gyász fia?
Körünkben minden szív örül;
Hagyd búdat szállnia.
Tedd szegre gyászod s gondodat;
Halottad nyugszik hant alatt;
De mit föld még be nem fedett,
Az él, örűl, vigad, szeret.
Víg nászra jőj te is velünk,
Baráti karral ölelünk."
Így szól egy a násznép közül,
Egy másik közbevág
"Üres szó! jobb, ha borkancsónk ürül!
Kancsóban a világ:
Igyuk le búját, örömét;
A többit szélvész hordja szét."
Így szól a szíves borbarát,
Vígan köszöntve poharát.
Egy harmadik szelídebb öröme
Az érkezőnek ekkép köszöne:
"Kit sem dalszó, sem gazdag asztal,
Sem bor, barátság nem vigasztal,
Az jőjön és tartson velem:
Vígasztalóm a szerelem.
Komor barátom nézz körűl,
Válassz magadnak száz közűl.
Ma násznép, holnap nászt adunk,
Másért, magunkért vígadunk."
Igy szólnak ők egymás után
Öt vígalomra meghiván;
S tetszése hangival
A násznép rárival.
De a bús idegen,
A gyászba öltözött,
Némán és hidegen
Megáll a nép között,
S arccal, min szenvedély
Csatái rémlenek,
Hol semmi jel nem él
S kiholtak a szemek;
És hangon, mely gyötör,
Melyet fáj hallani,
Víg unszolóihoz
Így kezd felszólani:
"Megálljatok, nász népei,
Öregje, ifja, szépei,
Regét beszélek; rege-szón,
Örömre búra változón,
A szív mulat kéjjel tele
S könnyűden lejt az óra le.

Szép s bájoló volt a leány,
Tündérek gyermeke;
Delibb csak egy s az férje lőn,
Az ifjak remeke.

S az ifju férj s az ifju nő
Nem voltak boldogok;
Féltékeny az s a nő szivén
Nem tiszta láng lobog.

Az óra jő; nagy útra kelt
A férj s míg odajár,
Kart hitfelejtő nője honn
Egy újabb hősre tár.

A bűntitok szárnyakra kél
A férj fülébe jut.
S az visszatér, előtte már
Haragja híre fut;

De orgyilkos kéz ejti el
A vérért lihegőt,
S halálveszélytől menti meg
A vétkes ifju nőt.

Tiltott gyönyörbe fúl a gyász,
Az özvegyév lejár;
A két szerelmes bűnösen
Lesz hit-kötötte pár.

S az ifju férj s az ifju nő
Nem élnek boldogúl.
A sor kerűlt: a nő szivén
Féltés haragja dúl.

Szilaj, csapongó lőn a férj,
Az édes hitszegő;
Házát kerűlve, honn gyönyört
S nyugalmat nem lel ő.

Setét tanyákon éjjelez
Hölgy s vad pohár között.
Hiába! szíve mélyiből
A bék kiköltözött.

S a visszatorlás napjai
Elérik a gonoszt:
Kéjhölgy alakban ön neje
A férjnek mérget oszt.

No s vígadó nász serege,
Hogy tetszik a hallott rege?
De el kell végzenünk a dalt:
Te harmadik férj nője halld!
Mérged nem volt elég erős;
Itt áll a gyilkos, itt a hős!
Szerelmedért
Megöltem első férjedet;
De bűnömért
Kezedből ittam vesztemet.
Nézz meg, mivé lett szeretőd;
Nincs szer, mely meggyógyítsa őt.
Mérged nekem halált adott:
Te menj s öleld a vérpadot."

S fáradtan a kin embere
Sírjához váncorog.
A nő, mint kit villám vere,
Halványan összerogy.
S a nép, a mindig kész evő,
Nem várja meg torát,
Hol gyilkos, s méregkeverő
Készítnek lakomát.
Csak egy, a vőlegény, marad
Az ájúlt nő körűl;
Szemében égő köny fakad
S ily szókra keserűl:
"Ily szép és ily gonosz. Mi kár!
Angyal lehettél, s poklok dija vár."
S az ifju vő s a víg sereg,
A zaj, zenék, az örömek
Eltűntek, elhangzottanak:
A szép menyasszony rémalak.
Vérszolga jő a vőlegény helyett,
S az ébredő halállal fog kezet.

1837. február 2. előtt


(SÍRVERS)

 

Egy özvegy, boldog mint nő és mint anya egykor,
     Míg e szép neveket sorsa viselni hagyá, -
Keble kihalt örömét e kőnek alája temette,
     Jó férje s szeretett magzata hamvaiban. -
Eltemeté bennök, mit az élet nyujthata édest
     És örökös gyásznak fellege szálla reá.
Sorsa sötétségén csak a hit fáklyája dereng, mely
     Túl a síron igér majdani egyesülést.

1837 eleje


IRVÁGY

 

Irgalom a hűnek! ne gyötörd szolgádat, Apollon!
     Im akarok, s mely kín! semmire sem mehetek.
Vagy ne ezen szomjat, vagy erőt adj, pindusi zsarnok!
     Mit használ szomjan lenni, ha nincs mit igyam?

1837. január 31. előtt


AZ EGEREK

 

ELSŐ
Szegre, morály! bíztos hajlék, amelybe vonúltunk.
     Lássunk munkához, rágjuk a hír fiait!

MÁSODIK
Hír fiait? Kik azok? Nyomorú hír, még nyomorúbb nép!
     Egymáshoz méltók ily apa s gyermekei.

HARMADIK
És mégis rágjunk! kár hogy nincs rágni nagyobbat:
     Ennyi kemény szép fog mit nem emésztene meg!

NEGYEDIK
Gazdálkodjatok! egykettőt hagyjunk meg odábbra:
     Végső szükségben jó, ha mi fennmaradand.

HARMADIK
Semmi fukarságot! míg élünk, lesz derekabb fi
     Mint mi vagyunk, s így lesz rágnivalónk is elég.

1837. január 31. előtt


A PHILOSOPHUS VACKOR

 

Huppanj körte! megértél már. Kinek íze kivánja,
     Legjobb a vackor hullva, megérve, puhán.

1837. január-február


EGY TANÁCSADÓHOZ

 

Másnak bölcs, te korán érett szóhőse, ki vagy te?
     Csak te az élni tudó, csak te a honfi magad?
És te jövők látója? szegény! a csillagokat nézd:
     Egy sincs, mely gúnnyal nem mosolyogna reád.
Titkokat a magasak nem bíznak holmi bagolyra.
     Várj, az idő rólunk s rólad itélni jövend.

1837. január-február


INTÉS A VACKORHOZ

 

Körték vadja maradj békén, jó polyva között vagy;
Mert ha kikelsz, meglásd, gazda fogára kerűlsz.

1837. március 5. előtt


(FELFORGATOTT MENNY...)

 

Felforgatott menny
Víz mélyiben,
Miért mosolygasz
Oly enyheden?

Benned lesúnyt szemem
Derűt talál,
Holott amit keres,
Az a halál.

1837. március-április


B. P. EMLÉKKÖNYVÉBE

 

Nőtelen országnak méltán mondhatni hazánkat,
     Mert szívben s szóval hölgyei nem magyarok.
Szent legyen és feledetlen a hon s honi szózat előtted
     S leghőbb vágyaidat töltse be érte az ég!

1837. május-június


A KLASTROM

 

Zár-lakot óhajtál? a lány szive zár-lak; apácák
     Benne az érzelmek s szűz fejedelmök erény.
Ódd e szent sereget, s rejtsd hűn kebeledbe, mig eljő,
     Akinek oltárát tisztelik, - a szerelem.

1837. május-június


(GYORS AZ IDŐ...)

 

Gyors az idő, haladót koszorúz, maradóra homályt vet.

1837. június 3.


(NŐ S ANYA NYÚGOSZIK ITT...)

 

s anya nyúgoszik itt, házának gyásza s keserve:
     Sírja fölött férj s négy bánatos árva sohajt.

1837. július


A FÉLTÉKENY

 

Setét hajadnak árnyában nyugodtam,
S nyugalmam nem volt enyhe s békhozó:
Kegyelmed távozásán riadoztam,
Mely mint hajad lengése, változó.

Félt ennyi kincset bírni aggodalmam,
Mely osztozatlan s egynek adva jó;
De átok és bűn többre pazaroltan,
És semmivé lesz, mint az esküszó.

Iszonynak háza lett lázadt szivemből:
Kéj és gyönyör kinokká váltanak,
Hogy kárhozattal ostorozzanak.

Felrémülék irígylett nyughelyemből,
S szemedbe nézni hítt egy gondolat,
S e szemben, ah! őrangyalom mulat.

1837. július-augusztus


(ITT KICSIBEN LÁTHADD...)

 

Itt kicsiben láthadd, ami Pesten nagyban is áll már:
     A heven óhajtott nemzeti színpalotát.
Vedd szivesen képét s amit én neked, azt neki óhajtsd:
     Hosszú pályádat ne nehezítse vihar!

1837. aug. 20. körül


A SZÍNHÁZ NEMTŐJE

 

Gyűl, fogy a nép a szinházban,
Mint az ár-apály;
Változandó sokasága
Gyakran le-leszáll.

Ez nem jő, mert gond marasztja,
Az, mert idegen;
Ez, mert mindent, ami honi,
Megvet hidegen.

És a hű, kit nagy - s kicsinben
Érdekel a hon,
Így sohajt fel: "isten átka
Űl a magyaron."

Egy van, aki a kis körbe,
Mint egy égi nő,
Szépen, ifjan és vidáman,
Mosolyogva jő.

Őt idő, gond honn nem tartja,
A rosz példa nem,
Melyre nálunk fényét veszti
Annyi gyáva szem.

Őt a drága honi szózat
Nem fárasztja ki,
S aki látja, ily szavakra
Nyílnak ajaki:

"Mit jelentesz, szép jelenség
Arcod hajnalán?
Szebb jövendőt a magyarnak
Annyi gyász után?

Te vagy-e a hit, reménység,
És a szeretet?
Adjon isten a hazának
Több ily hölgyeket."

1837. október-november


A MAGYARTALAN HÖLGYHÖZ

 

Mert szép vagy, kellemid
Varázsát bámulom;
Mert jó vagy, tisztelet
Díjával áldozom;

Mert lelkes vagy, s veled
Mulatni kegyelem,
Hódítva von feléd
A leghőbb szerelem.

De mert e hon baján
Nincs szűdben fájdalom:
Ez fáj, s szerelmemet
Tört szívvel gyászolom.

1837. október-november


ELHAGYOTT ANYA

 

Szavalta a pesti magyar színházban
november 30-kán 1837 Lendvayné

Ismérek egy édes, ah árva anyát,
Mely búnak eredten emészti magát,
Elhagyva, kerűlve leányaitól,
Bár értök epedve a hív anya szól:
"Oh jertek ölembe,
Szép gyermekeim;
Áldásra emelten
Várnak kezeim.
Oh jertek, oh jertek, az édes anyához,
Itt ül lekötötten a szörnyű magányhoz;
Oh jertek ölembe
Gyermekeim,
Mig el nem apadnak
Hév könyeim."

"Én szültelek, álltam
Bölcsőtök előtt;
Emlőim adának
Új életerőt.
Mint kis csecsemőket
Már én emelélek,
Míg bennetek alvék
A gyermeki lélek.
Én látnotok adtam
Oly nap sugarát,
Amelyet irígyel
Sok földi család.
Szép arcaitoknak
Én adtam e bájt,
Mely annyi szivekben
Viszhangra talált.
Én termetet adtam,
Oly őzi sugárt,
S szűz kebleitekre
A líliom-árt.
Én adtam a szájnak
Az édeni mézet,
Mely akkor is édes,
Ha tőreit érzed.
Én adtam e tündér
Lángu szemet,
Mely a szerelemnek
Csillaga lett;
Mely egy sugarával
Szűl enyhe tavaszt,
Egy más sugarával
Elégeti azt.
Szépségimet íme reátok adám,
Hogy halljam e szókat: ,oh édes anyám!'
Hogy zengjen e név is
Ajkitokon,
S elhagyva ne légyek
Bús napomon.
O jertek, o jertek
Az édes anyához:
Itt ül lekötötten
A szörnyű magányhoz.
Oh jertek ölembe
Gyermekeim,
Míg el nem apadnak
Hév könyeim."

Így szólal esengve.
Hiába, hiába!
Nincs aki omoljon
Szülői karába.
Sors űzi fiait, remeg élteikért;
Ah! lányai égnek az idegenért.
S ő ott ül örömtelen és egyedűl,
A köny kiapadva szelíd szemibűl,

S mint lelke-törötten az égre tekint,
Láthatni kövűlve az anyai kínt.
Csak szívdobogása jelenti hogy él,
S minden dobogással egy élet alél.

          *

E bús anya képe te képed, o hon!
Márványkebel átka van asszonyidon.

1837. november


AZ ELMARADÓK

 

Egy fészket ismerék,
Három szinűt:
Benn váltva három szép
Madárka űlt.

Sok szem repűle fel,
Sok szív örült,
Mely láthatásokon
Megédenült.

Oly bájos, oly derűlt
Tekintetök:
Az est örömtelen
Volt nélkülök.

A fészek most üres:
A szem komor,
S a hűlt szivekre száll
Csendes szomor.

Hová vesztéd, oh est,
Szépségidet?
Ha ők is hűtlenek,
Ki lesz hived?

1838. január


PEST MART. 13. 1838.

 

Éjfél volt, szomorú mély csend, s a hajdani város
     Mint egy kísértet, fölkele kínjaiból.
És hogy látta magát elképtelenítve magától
     S feldúlt utcáin a zabolátlan özönt;

S annyi halált és annyi veszélyt s a századig élő
     Inségnek kezeit művei hosszu során:
Megrendűlt fájdalmában s erejének aléltán
     Lassu sohajtással a vad özönbe rogyott.

1838. március vége, április


AZ ÁRVIZI HAJÓS

 

Szavalta a pesti magyar színházban
április 27-kén 1838 Laborfalvi Róza

Hol népes ház-sorok
Jegyzé az útakat,
Most vad moraj között
Fut gyilkos áradat.

Rémséges jaj kiált
Ingó falak megől;
Rémesb a hallgatás,
Midőn a ház bedől;

S omlott házak felett,
Élők - s halottakon
Örvényesen kereng
S zúdúl el hab habon.

"Ki ment meg engemet
Kórt, aggot és szegényt?
Mindenre ami szent,
Oh ember, hozz segélyt!"

A fennmaradt kövön
Így esd egy női hang,
S bajhirdetőn visít,
Mint vészben a harang.

S im sajka jő s rohan
Az áradat taván;
De aki rajta űl,
Embertelen zsivány.

Nem emberélet az,
Miért ő eveze:
Tiltott vagyont keres
Szentségtörő keze.

S szivetlenűl az agg
Nő mellett elsuhan;
Mert egy batkát nem ér
Mind, ami rajta van.

És több hajó kereng
Az ingó fal körűl;
De a szegény anya
Ott áll mentetlenűl.

Ez pénzét, az magát
Jövének menteni;
Van aki kedveseit
Aggódva keresi;

S ki csak mulatni jár
A köz veszély felett:
Az óni rá nem ér
Egy hitvány életet.

S mindig dühösb az ár,
S a bágyadt nő előtt
Száz örvény tátogat
Alásodorni őt.

Még jő s megyen hajó;
De ő már nem kiált:
Tűr s várni láttatik
A borzasztó halált.

"Ki él még itt?" riad
Most egy hajós közel,
Sajkája telve bár
Menekvők terhivel.

S még jókor érkezik;
A féltett kőfal áll,
S kihalt remény után
A nő hajóra száll.

          *

A sajka partot ér,
S a megmentett sereg
A bátor férfinak
Hálás bucsút rebeg.

Csak a szegény beteg
Agg nő nem távozik,
S elfúladt kebliből
Sohajtás hallatik.

"Itt jó anyám, neked
E kisded adomány,
Pénz s egy falat kenyér;
Többet várj ég után.

Nekem nagy útaim
Vannak még szerteszét:
Ezreknek élete
Kiált hajót, segélyt."

Szól s menne a hajós,
De a hölgy, kit hozott,
Tündér tekintetű
Asszonnyá változott.

Arcán redők helyett
Ifjú kellem virúl;
Szépsége bájoló
Leírhatatlanúl.

Szebb, mint a szerelem,
Barátságnál hivebb,
Mindennél, ami kéj,
Látása kedvesebb.

S az elbámult hajós
Hall édes hangokat,
Minőket emberajk,
Sem zenemű nem ad.

"Ha minden elhagyand,
Igy szól az égi nő:
Az ember és világ,
Barát és szerető;

Ha hozzád mostohák
Szerencse és ipar;
S hű fáradásidért
Rágalmak nyelve mar:

Emlékezzél reám
Sorsodnak éjjelén:
Önérzeted vagyok,
Nevem Jótétemény."

Rendűlt kebellel a
Bátor hajós eláll
Ez égi látomány
Magas csodáinál.

Őt minden elhagyá,
Az ember, a világ;
Csaknem maga maradt,
Mint téli fán az ág.

Sorvasztók napjai,
S kietlen álmait
Gyógyszer nem űzi el,
Nem orvosolja hit.

De az nem tartja őt;
Megy a szép vágy után,
S még soknak élete
Menik meg csolnakán.

S ha néha mardosóbb
Fájdalma visszasír,
S a földön ellene
Nincs menedék, sem ír:

Lelkének a dicső
Hölgy képe feltünik,
S szűz arca bájain
Fájdalma megtörik.

1838. április 27. előtt


(SZÁLLJ JÓ LOVAM...)

 

Szállj jó lovam, mint a madár;
Túl a merészek díja vár.

1838. május 1.


(A GÁT NEM MINDIG AKADÁLY...)

 

A gát nem mindig akadály;
Hol nem mehetsz, ugratva szállj.

1838. május 1.


(BÁTRAN ELŐRE LOVAG...)

 

Bátran előre lovag; hol utad nincs menni, ugorj át.

1838. május 1.


(HÍR TEREM A PÁLYÁN...)

 

Hír terem a pályán, a hír fia mér, halad, és győz.

1838. május


TRÉFA ÉS VALÓ

 

Szép szavaim, ha hiú volnál, csak puszta hizelgés:
     Szent és tiszta valók, lányka, ha érzeni tudsz.

1838. július 12. előtt


HIBA

 

Jó, mint a kegyelem, gyönyörű vagy, mint az aranyszál;
     Egy hiba van benned, Nellike, nem vagy enyém.

1838. július 12. előtt


A SORS ADOMÁNYA

 

Kértelek a sorstól s az megtagadott; de helyetted,
     Amit nem kértem, bút ada s szivbeli kínt.

1838. július 12. előtt


ÁLOM ÉS VALÓSÁG

 

Láttalak álmomban, harag ült szép homlokod élén
     S egy csókom haragod fellegit elzavará.
Ébren csókollak most, és te haragra sötétülsz:
     Oh mért álmodnom nem lehet ébren a kéjt!

1838. július 12. előtt


TANÁCS

 

Mondtam az észnek: hagyd! a szívnek: szív! ne szeresd őt,
     S e diadalmim közt boldogan élek-e? nem.

1838. július 12. előtt


MOSOLY ÉS GYÖTRELEM.

 

Búsongtam, s nevetél. Nevetek most és te kesergesz.
     Ah mosolyogj, és én visszacserélem a bút.

1838. július 12. előtt


F. E. KISASSZONY EMLÉKKÖNYVÉBE

 

Amit vágyad kivánt,
Reményed esdve kért,
Megadták istenid
A legszebb földi bért:

Szeretsz s szeretve vagy,
S szerelmed gondjai
Gyönyörre fejlenek,
Mint Éden álmai.

Mi jót kivánjanak
Ehhez barátaid,
Mint, hogy kisérjenek
A sírig álmaid.

1838. október 25. előtt


BÚCSÚ

 

Mit mondjak, mit ne mondjak?
Mind hasztalan!
Te mégy s egy örömünknek
Már vége van.

Szelíd szép arcaidra
Nem nézhetünk,
És fájni fog, ha rád - csak
Emlékezünk.

Kisérjen a szerencse,
Ha menni kell,
Legszebb reményeidnek
Seregivel.

Találd fel, amit annyi
Szív esdve kér:
A legszebb földi üdvöt
Szerelmedért.

Légy boldog mindörökre!
S felejts el bár,
Ha boldog napjaidban
Ez a határ.

1838. november 4. előtt