Valaki éleset füttyentett.

Mint a süvöltő kardpenge, úgy hasított bele ez a fütty az athéni Akadémia-kert fülledt csöndjébe. A platánágon bóbiskoló sárgarigó legényes kedvre riadt tőle, s huncut trillával felelt rá. A sötétzöld píniák kulisszái mögül kivillanó fehér márványszobrok szinte megelevenedtek, s mintha a furulyás Marszüasz, ott a puszpángbokor mellett, elvigyorogta volna magát, szélesen és parasztosan.

A zömök, széles vállú fiatalember, aki a déli melegben lomhán ballagott a város felé a kert főútján, megállt és visszanézett. Valami háromszáz lépésről sovány, nyurga fiú sietett utána, s már messziről kézzel-lábbal integetett neki. Horatius Flaccus mindjárt megismerte a handabandázó fiatalembert: az ifjabbik Cicero volt, a híres államférfi, szónok és volt konzul fia, széllelbélelt, nyugtalan, ideges, mulatós, nagyivó fiú. Tellett neki: milliomos apja számolatlanul küldte utána a pénzt. Sajnos, a fiatal Cicero olyan alma volt, amelyik messze esett a fájától: a Dárius kincse sem lett volna elég neki, a főiskolát többnyire csak kívülről látta, s a professzorok előadásaira nem volt túlságosan kíváncsi.

- Hallod-e, Flaccus - kezdte, mikor a közelébe ért -, hol bujkálsz? Reggel óta kereslek.

- Hol bujkálok? - felelte Horatius. - Hát a főiskolában voltam egész délelőtt, Phaidrosz tanár úr előadásán.

- Ejnye, csak épp ott nem kerestelek. Irtózom a tanterem szagától. Az apám annyi filozófiát tömött belém gyerekkoromban, hogy most aztán csupa csömör vagyok tőle. Epikurosz filozófiájából is csak egyet tanultam meg: "Élvezd az életet!" Most ezzel foglalkozom. Átültetem az atyamester elméletét a gyakorlatba.

Rikácsoló, rekedt hangján nagyot kacagott. A sárgarigó ijedten hallgatott el, Marszüasz hirtelen elkomolyodott.

- Öregem - tiltakozott Horatius -, nagyon lebecsülöd Epikurosz tanítását, ha csak ennyit látsz benne. Ennél sokkal fontosabb benne a mérséklet, a lelki nyugalom, az egyensúly...

- Lárifári! - vágott a szavába Cicero. - Hagyj békét ezekkel a szakállas frázisokkal. Ne tarts nekem előadást Phaidrosz tanár úr helyett, és főleg ne légy mindig ilyen savanyú. Elvégre huszonnégy éves vagy!

- Nézd, pajtás - mondta rá nyugodtan Horatius -, ha neked olyan gyermekkorod lett volna, mint nekem, te sem volnál ilyen csupavirág-hangulat. Meg aztán nekem nem fizet ki Hermodórosz bankár minden hónapban kétezer drachmát; én havi kétszáz drachmából élek, fiacskám! Szegény apám ezt is alig tudja kikoplalni. És harmadszor, itt van az apám: a múlt hó 15-én gyilkolták meg a zsarnokot, ma április 20-a, szóval több mint egy hónapja hírt sem hallottam felőle. Pedig mindig pontosan írt. Rosszat sejtek. Ki tudja, mi lehet otthon?

- Mindig ilyen pesszimista voltál. Én sem kapok levelet az öregtől, olyan nagy baj ez? Fő, hogy Hermodórosz megkapta az átutalólevelet, s kifizette a járandóságomat. Aztán: örülj neki, hogy Caesar halott. Brutusék megmentették a köztársaságot, hát persze hogy némi zavarok vannak otthon. Majd elsimul minden. Egyelőre fontosabb, hogy ma van Epikurosz atyánk havi ünnepe, s utána a Bursa Roma nagyivása. Azért siettem utánad, hogy a lelkedre kössem: ott légy! A többi római fiú már megígérte.

- Nem vagyok olyan hangulatban, öregem. Meg aztán, őszintén szólván, nem is telik.

- Nem telik, nem telik! Ma mindent én fizetek. Remek nő van a dologban: Mürtalé. Most fedeztem fel. Te, ha meglátod! Az ő tiszteletére iszunk ma! Na ugye, hogy ott leszel?

- Hát ha mind ott lesznek, én se maradok el. Mégiscsak jó lesz beszélni az otthoni dolgokról.

- Szó sincs róla. Ma nem lesz politika. Bízd rám. Szóval este nyolckor Thaleia néni kocsmájában!

És már el is viharzott, vissza az Akadémia felé, hogy felkeresse a többi római fiút. Horatius utána nézett, aztán kesernyésen elmosolyodott. "Furcsa fiú - gondolta magában -, úgy röpköd a felületen, mint a kérész a víz színén! Milyen jó neki!"

Aztán hátat fordított a messze tűnt aranyifjúnak, s folytatta útját a város felé. A kert kapujában megállt egy pillanatra: jobbra Epikurosz, balra szellemes és ragyogó asszony tanítványa: Themiszta szobra fehérlett haragoszöld mirtuszbokrok között. "Nem így gondoltátok - állott meg előttük. - Nem hittétek volna, hogy valaha egy Cicero fog benneteket ilyen végzetesen félreérteni."

Lassan ment a tűző napsütésben, néha elővette zsebkendőjét, hogy letörölje homlokát. Az utat kétoldalt sírok szegélyezték, pompázó és művészi márvány síremlékek, s valami furcsa ötlettel egyszerre arra kellett gondolnia, hogy jó apjának jeltelen a sírja. "De miért? - riadt fel hirtelen. - Hiszen él az apám! A venusiai kisbirtokos kemény ember volt, sokak szemében talán szálka lehetett, de politikába sohasem avatkozott. Ugyan, miért történt volna baja? Az öreg Cicero, az más. Az mindig a politika első vonalában harcolt, ezer ellensége van, annak bizony könnyen baja eshetik. És ez a léha fiú éli a világát. Mürtalé fontosabb neki, mint az apja. Milyen jó annak, aki ilyen könnyedén tudja venni az életet!"

Áthaladt a díszes Dipülon-kapun, beért a Dromoszra, Athén legszebb és legforgalmasabb utcájára. Már huszonöt perce gyalogolt, mikor az Agorára ért, Athén forumára, amelynek márványpalotái fehéren izzottak a vad napsütésben. A Buleutérion, az Ötszázak Tanácsának székháza, szinte lángolt, előtte arany-elefántcsont szobrok: Zeusz és Apollón, sugárzó fenségben.

Végre kevés árnyékot talált a Sztoa Poikilé, a Képcsarnok oszlopsorai alatt. Futó pillantást vetett Polügnótosz remek festményeire; jól ismerte valamennyit: "Trója megvétele", "Thészeusz harca az amazonokkal", de legszebb volt a "Marathóni csata", valóságos hősköltemény, az alakok és színek tomboló és mégis harmonikus kavargásában. Bekanyarodott a Tripodész utcába, ahol a versenygyőztesek háromlábú művészi ércserpenyői szegélyezték a kanyargó úttestet, amely félkörben ölelte körül a fenséges Akropoliszt. Ott magaslott fölötte a márványnak és aranynak ez a zengő szimfóniája, s ilyenkor mindig elfogódott szívvel nézett fel a dicsőség hegyére, s büszke volt messzi hazájára, amelynek sasai itt szárnyaltak már Periklész és Pheidiász álomvárosa fölött.

Most balra fordult, és megállt a városi óratorony, a Horológion előtt. Déli egy óra volt, rekkenő meleg, a torony tetején a bronz Triton botja szélcsendet mutatott. Szokatlan volt ez a fülledt hőség április végén, de forrt a világ, tüzek izzottak mindenfelé, s az asztrológusok a nap tomboló tűzontásával magyarázták a világ ideges nyugtalankodását.

Itt a torony szomszédságában volt az öreg Agraiosz kis könyvesboltja, ahová nagyon szeretett eljárogatni. Sovány pénzén görög könyveket vásárolt, gyakran részletfizetésre; így vette meg Epikurosz nagy művét is: "A természetről"; ez volt kis könyvtárának büszkesége. A könyv volt egyetlen fényűzése. Jó hűvös volt a kis boltban, jó volt pihenni bent, könyveket nézegetni, elbeszélgetni a kedves, művelt Agraiosszal. Úgy érezte itt magát, mint a görög szellem Pantheonjában. Ma nem is akart könyvet venni: papirosért jött, mert Agraiosz papirost is árult. Vett tíz ív Hieratica védjegyű papirost, ez volt a legfinomabb egyiptomi gyártmány, csak ezen szeretett írni. De aztán belemelegedett a könyvnézegetésbe, régi vágya volt már egy szép Kallimakhosz-kiadás, Agraiosz pedig mindössze négy drachmát kért ezért a remek tekercsért, amelyben minden lap elején vörössel festett iniciálék izzottak. Megvette, fizetett: a könyvért négy drachmát, a papirosért egyet; öt drachma, öt jó ebéd ára, nem baj, megérte.

Mohón sietett haza, délután Kallimakhoszt fog olvasni! Átvágott az avas szagú olajpiacon, elhaladt Attalosz oszlopcsarnoka mellett, a fal tövében húzott el, a keskeny árnyékban. Egy pillanatra felvillant előtte a Pergamon utca sarkán Thaleia néni kocsmájának cégére, a "Szomjas Szúnyog" - elmosolyodott, aztán továbbment. Protarkhé, a kiszolgálólány, a kocsmaajtóban állt, és tökmagot rágott. Látta a fiatalembert, ismerte is, és elbiggyesztette a száját: bogaras, furcsa fiú, nem tud inni, nem szeret költeni. Hej, a fiatal Cicero milyen más! Ez a mamlasz meg mindig csak a homlokát ráncolja, komolykodik, vitatkozik: egyszer még felrobban a nagyfene bölcsességtől. Aphrodité gyötörje meg - gondolta magában ártatlan átkozódással, és mérgesen bement a kocsmába.

Hazafelé sokkal rövidebb volt az út: Horatius, szokása ellenére, sietett; valami kis izgalom fűtötte, előre érezte a délutáni olvasás gyönyörűségeinek ízét. Kevés sajtot és olajbogyót ebédelt, pohár vörös bort ivott rá, aztán nekiesett a könyvnek. Nem is tudta, hogy múlt el a délután; csak arra riadt fel, hogy kopogtak az ajtaján:

Septimius jött, kedves, melegszívű jó barátja, s vele Calpurnius Bibulus, Brutus mostohafia, és Messalla Corvinus, az előkelő és gazdag Valerius család sarja, az Athénben tanuló római ifjak közt talán a legtehetségesebb.

Hangos jókedvvel rontottak be.

- Na, öregem, elég - csapott rá Septimius -, ne rontsd a szemedet, hiszen megint gyulladt már!

- Protarkhé úgyis azt mondja mindig, hogy egyszer még kigyullad a fejed a rettentő tudománytól - kacagott Messalla, megölelte Horatiust, és megveregette a hátát.

- Gyönyörű a Kallimakhoszod - szólalt meg Calpurnius -, de Polluxra mondom: Aszteria szebb lesz ma este. Na gyerünk, Cicero már bizonyosan izgatott, s a lányok türelmetlenek.

- Te Calpurnius - fordult hozzá Horatius -, mi hír apádról? Remélem, ura a helyzetnek Rómában.

- Bajok vannak, barátom - felelte Calpurnius. - Épp ma kaptam kerülő úton a hírt, hogy már nincs Rómában. Tudod, hogy a zsarnok meggyilkolása után a szenátus neki is, Cassiusnak is bűnbocsánatot adott, de a bitang Antonius addig izgatta ellenük a népet, amíg kénytelenek voltak otthagyni Rómát. Mind a ketten praetorok voltak, tehát nem is lett volna szabad távozniok a városból, de Antonius készségesen megszerezte nekik a távozási engedélyt.

- Milyen kedves - szólt közbe Messalla -, talán még köszönetet is várt érte, hogy ilyen udvariasan eltette őket az útból!

- A két legderekabb rómait! Az utolsó kettőt! - csattant fel Septimius.

- A szenátus - folytatta Calpurnius - Cassiust Szíria, apámat pedig Makedónia kormányzójává nevezte ki. Hát úgy tudom: most mindegyik a tartományába indult.

- Szóval háború - jegyezte meg csöndesen Horatius.

- Ugyan, hova gondolsz - ellenkezett Messalla -, megint polgárháború?

- Úgy van, polgárháború, mindaddig, amíg a nagyravágyó új zsarnok, Antonius, nyakán hordja a fejét - vágta rá Calpurnius.

- Hagyjátok abba, fiúk - zárta le a vitát Messalla -, a háborún ráérünk akkor törni a fejünket, ha itt lesz. Caesar halála éppen jó mementó Antoniusnak. Mára elég a politikából. Én ma Mürtaléra vagyok kíváncsi, a szamoszi kislányra: Cicero azt mondja, hogy ilyet még nem látott Athén, mióta az Akropolisz áll.

- Mindegy, megtapasztaljuk - kuncogott Calpurnius -, és hátha az egyszer igaza van? - Pattintott az ujjaival. - És ha csakugyan olyan remek nő, hátha...

- Nono - csillapította Messalla -, orrod tőle fokhagymás!

- Hát csak vagyok olyan legény, mint ez a horgas orrú madárijesztő?

- Legénynek különb vagy, de pénzzel ő győzi jobban - mosolygott Messalla -, és tudod, hogy a nők a legszebb legénynél is jobban szeretnek egy ötszáz drachmás smaragd karperecet. Vagy kettőt. Majd ha neked is folyószámlád lesz Hermodórosznál.

- Nekem sajnos csak a pénzem folyik, a számlám nem, s a pénzem is inkább csak csörgedezik - mondta szomorkásan Calpurnius.

- Nahát - fejezte be Messalla.

- Gyerünk, fiúk - sürgette a társaságot Septimius. - Fél nyolc, és a nagyivás nyolckor kezdődik. A vacsora is remek lesz, ígérte Cicero, és őszintén szólván, Phaidrosz tata ünnepi beszéde egészen kiszárította a gyomromat meg a torkomat.

Horatius pillanatok alatt átöltözött: könnyű zöld tunicát vett fel s rá hófehér tógát: az Athénben tanuló római ifjak egyesületének, a Bursa Romának összejövetelein mindig tógában kellett megjelenni, hadd lássák az éhenkórász athéniek, hogy római polgárokkal van dolguk.

Valóságos csataordítással fogadták az érkezőket a "Szomjas Szúnyog" nagy szobájában. A szoba fényben fürdött: tizenkét égős bronzcsillár árasztott nappali világosságot, s villogtatta meg a falon függő római címerpajzs S.P.Q.R. betűit. Az asztalfőn már ott hevert Cicero, ő volt köztük a legidősebb, őshallgató volt bizony a fiú, ő volt a Bursa elnöke. De ott hevertek már a vendégek és tagok valamennyien: Lucius Sestius, Pompeius Grosphus, Acidinus, Pompeius Varus, Gellius Publicola, s köztük a lányok, selyemben és áttetsző fátyolruhákban: Glükaira, Damalisz, Rhodé, Megilla, Pürrha. Calpurnius mindjárt Aszteria mellé telepedett, de alighogy köszönt neki: tátott szájjal meredt az asztalfőre, ahol Mürtalé hevert a kék bársonyterítős kereveten, a fiatal Cicero mellett.

Gyönyörű volt a lány: fiús, izmos testét lángoló vörös selyem fátyolruha lengte körül, mint piros alkonyati felhő, s a tejfehér test szinte úszott benne. Nem takart ez a ruha semmit, mintha üvegből lett volna: kihívón villogott ki belőle Mürtalé szépsége, két elefántcsont válla, darázsdereka s karjainak és lábainak nyugtalanul hullámzó, ritmikus vonala. Kósz sziget szövőmesterei remekelték ezt a fátyolruhát, s Athén leghíresebb ötvöse, Kratülosz foglalta halvány aranyfonatba azt a mesés rubinkövet, amely, mint a vércsepp, virított Mürtalé márványkeblén. Cicero nem hazudott.

Zsongott a terem, Protarkhé és Thaleia néni izzadva hordta fel a vacsorát, alighogy a kézmosással végeztek, s mindnyájan feltették fejükre a mirtuszkoszorút. Míg az osztrigával bajlódtak, Protarkhé leszboszi bort öntött az ódon amforákból a három nagy vegyítőedénybe, valami vizet kevert hozzá, s a merítőkorsóval mindenkinek a serlegét megtöltötte. A mai ünnepi estén remekművű ezüstserlegek csillogtak az asztalon: Cicero és Messalla ajándékai a Bursának. Már az olajbogyókat csipegették, apró falatokat ettek a sós halból, és a savanyú, hagymás babsalátát kóstolgatták, mikor felcsattant az elnök rikácsoló hangja:

- Silentium! Ki legyen ma a rex bibendi?

- Cicero! Cicero! Cicero! - hangzott mindenfelől.

Cicero átvette magas méltóságát, és vezényelt:

- Az első serleget fenékig a köztársaságért!

Fergeteges éljenzés volt rá a felelet, szinte belereszkettek a falak, s meglobogtak a csillár lángjai.

Grosphus áthajolt az asztalon:

- Hallod-e, Calpurnius, mi lesz?

- Mind engem kérdeztek! Mit tudok én? Cassius Szíriába ment, apám Makedóniába. Most többet tudsz?

- Szóval háború - jegyezte meg Acidinus.

- Könnyen meglehet - szólalt meg Varus. - Ide hallgassatok: ma reggel, mikor az Akadémia ébresztőórája tülkölt, nyomban fölkeltem, és besiettem a városba. Mikor visszafelé jöttem, a Buleutérion mellett mentem el. Nagy volt a nyüzsgés, jöttek-mentek a tanácstagok. Megkérdeztem egy mandulaárust: "Mi van itt, öregem?" "Nem tudod? Most határozott a magas Tanács, hogy Brutusnak és Cassiusnak, a zsarnok gyilkosainak szobrot állíttat a Prütaneion és az Areiopagosz között, a zsarnokgyilkos Harmodiosz és Arisztogeiton szobrai mellé." No, mondtam magamban, ennek se lesz jó vége! Ha egyszer Antonius ide beteszi a lábát...

- Gyáva vagy, Varus - csattant rá Messalla. - Abba másnak is lesz beleszólása! Vannak még rómaiak, akik csak a holttestükön át engedik a zsarnokot trónra lépni!

- Vagyunk még! - szólt közbe komoran Horatius.

- Brutus nem alszik, és nem fél! - harsogta Calpurnius. - Ha Cicero nem félt szemébe vágni Caesarnak, hogy a hatalomért sárba taposta az isteni és emberi törvényeket, s fegyverrel támadt hazája ellen, hát akkor mit félsz te, aki ezermérföldnyire vagy a zsarnok Antoniustól?

- Silentium! - rikkantott rájuk Cicero. - Elég volt a politikából! Hagyjátok a haza atyját pihenni babérain.

- De nemcsak a haza atyja, hanem a tied is - ellenkezett Varus. - Nem félted?

- Nem én. Vén róka az öreg, mindenből kivágja magát.

- Herculesre - jegyezte meg halkan Horatius, hogy csak Septimius hallotta -, a hazával elég baja volt a konzulnak, de még mindig kevesebb, mint veled!

- Silentium! - vezényelt Cicero. - Varus pajtás, büntetésből a politikáért, fölhajtasz három teli serleggel egymás után, Mürtalé egészségére!

Nagyokat csuklott szegény Varus, míg a terem harsogó kacagása közben lenyomta a három teli serleg leszboszit. Ki is dülledt a szeme, és esenkedve nézett szomszédjára, a lobogó vörös hajú Pürrhára. A halvány arcú, szép leány gyorsan elővette sásból font négyszögletes legyezőjét, és friss levegőt hajtott a fiú arcába. Varus megkönnyebbült, és szinte egészben nyelt le egy apró sós halat. Megint kinevették.

- Szegény halacska, beleesett a politikába - csipkelődött Sestius.

Kicsit megijedtek a három büntetéspohártól, amit Varusra mért a szigorú rex bibendi, s most már békén hagyták a nagypolitikát. Protarkhé fenyőrigó-pecsenyét tálalt, hozzá zsemlemorzsában sült libamájat, és egyszerre a finom falatok áhítata öntötte el a lelkeket és a testeket.

- Te Calpurnius - szólalt meg a szőke Aszteria -, ne bámuld folyton Mürtalét. Hát én kutya vagyok?

- Édes vagy - nyugtatta Calpurnius, és megsimogatta a lány selymes-hullámos haját. - Nem bámulom én, csak úgy néztem.

- Mit nézel rajta? Olyan csuda?

- Nem olyan. Csak érdekes.

- Téged pedig ne érdekeljen. Nem vagyok elég neked?

- Jaj, dehogynem! Már a filozófiára sem jut időm miattad.

- Sajnálod?

- Epikurosz tanítványa semmit sem sajnál. Minden úgy jó, ahogy van. Mürtalé nem is kellene nekem. Te szebb vagy.

- Hát akkor ne is mereszd rá a szemedet. Na, csókolj meg!

Calpurnius nem szégyellte magát.

- Olyan a csókod, mint az illatos őszibarack - súgta a fülébe.

- Silentium! - recsegett Cicero hangja. - Calpurnius barátunk három serleggel egymás után, büntetésből, mert nyilvánosan csókolódzott.

- Hohó - pattant fel az elítélt -, hisz ez nem politika!

- De hadüzenet és előcsatározás! - vágta rá Cicero.

- Már csókolódzni sem szabad - pöntyögte Aszteria.

Szó, ami szó, Calpurnius szemrebbenés nélkül kiitta mind a három serleg bort. Aztán magához ölelte a szőke lányt - Aszteria égszínkék ruhája úgy folyt végig a testén, mint lágyan fodrozódó tengerhullám -, és odakiáltotta Cicerónak:

- Venusra! Megérte.

Damalisz sárga ruhája ebben a pillanatban egészen közel simult Horatius zöld tunicájához. A fekete hajú, égőszemű lány átfonta karjával a fiatalember nyakát:

- Rám se nézel. Nem vagyok szép?

- Túlságosan szép vagy. Nyugtalanító.

- Nem szereted a szép nyugtalanságokat?

- Nem. Félek tőlük. Attól tartok, hogy ha egyszer valakit szeretnék, túlságosan szeretném, s hűtlen lennék miatta a filozófiához.

- Nem gondolod, hogy a nő a legmélyebb filozófia?

Horatius fölkapta a fejét:

- Kislány, hol tanultad ezt?

- Nem tanultam én semmit. Írni sem tudok. Tizennégy éves voltam, mikor rabszolgának eladtak. Hermész verje meg a vén disznó gyámomat - árva lány vagyok, tudod -, eladott, mert nem tudott megvenni magának. Rossz álmaimban még most is kísért a ronda szatírpofája. Nem tanultam én, uram, semmit, de úgy látszik, többet tudok nálad.

Horatius megfogta a kezét:

- Holnap délután gyere el hozzám az Akadémiába. Hátha neked van igazad? Majd...

És elállt a szava.

- Majd elfilozofálgatunk az én módszerem szerint, jó? - kacagott kedvesen a lány.

Messalla éppen azt mondta Rhodénak:

- Neked semmi sem elég. Hát mi vagyok én? Milliomos?

- Csak még azt a zafírgyűrűt vedd meg nekem, amit tegnap mutattam Kratülosz boltjában. Meg azt az arannyal átszőtt fehér selymet a kínai selyemkereskedőtől, tudod, ott a Szerapeion mellett, a Diogenész utcában. Jaj, de szeretném! Ugye, megveszed?

- Van eszemben! Hatezer drachmát költöttem rád fél év alatt, de te olyan vagy, mint a Danaiszok hordója: feneketlen. Nem győzlek pénzzel.

- Zsugori vagy, Messalla. Ilyen gazdag úr, és ilyen zsugori.

- Te meg zsarolsz. Most látom, hogy nem is szeretsz, csak kopasztani akarsz. Ne is gyere hozzám többet. Keress magadnak másik bolondot. Nem vagyok én fejős tehén!

- Jól van, Messalla - rikkantotta el magát Sestius -, eddig is nagy ökör voltál, hogy így fejezzem ki magamat.

Rhodé elkezdett bömbölni:

- Olyan komiszak vagytok! Hát mikor gyűjtsön a szegény fuvoláslány, ha nem addig, amíg szép és fiatal? Hát mi lesz velem öreg napjaimra?

- Mi közöm hozzá? - nevetett Messalla. - Én gondoskodjam minden leendő görög vénasszonyról? Nem vagyok én temetkezési egylet!

Zengett még a hahota, mikor belehasított Cicero hangja:

- Silentium! Egy serleget fenékig a lányok öreg napjaira! Zene!

A fuvoláslányok felugráltak, elővették fuvoláikat, és sikoltó dallamba kezdtek. A dallam ütemeire egyszerre ürültek ki a serlegek. A termet tomboló lárma töltötte be. Most Grosphus hangja hallatszott:

- Ugyan, hagyj békén! Még a tandíjamat se fizettem ki, holnap akarok kölcsönkérni Cicerótól egy aranysztatért. Rongyos húsz drachmája sincs az embernek, hazulról nem jön levél, nem jön pénz, te meg folyton pénzért nyaggatsz. Szeretsz, vagy nem szeretsz?

- Hát hogyne szeretnélek, te buta! - nyelveskedett Megilla. - Sohasem kérek olyantól pénzt, akit nem szeretek.

- Köszönöm a kitüntetést - vágta rá Grosphus. Az asztal egyik végén kockák pattogtak. Hárman játszottak, rázták a kockákat a faserlegben, éppen Acidinus dobott.

- Venus! - kiáltotta diadalmasan. Mind a négy kocka más számot mutatott, ez volt a legjobb dobás. Acidinus vigyorogva söpörte be a három drachmát.

- Mindig ilyen disznó szerencséd van - dohogott Varus. Most rajta volt a dobás sora. Hosszasan rázta a kockákat, aztán dobott. Izgatottan nézték meg az eredményt: mind a négy kocka az egyes számot mutatta.

Varus dühösen csapott az asztalra:

- Canis, a kutyafáját! Kutya, mindig kutya! Így megy már hetek óta.

- Szeretsz kockázni? - kérdezte Sestius.

- Persze hogy szeretek.

- Hát akkor mért nem tanulsz meg?

Acidinus akkorát röhögött, hogy mindenki odafordult. Varus mérgesen otthagyta őket, átment az asztal másik oldalára, és letelepedett a pityergő Rhodé mellé.

- Hátha nálad több szerencsém lesz, mint a játékban - mondta neki.

- Annyival könnyebb lesz a dolgod - csipkedte Messalla -, hogy nem is kell kockát dobnod, a nélkül is elveszted nála a pénzedet.

- Hallod-e, Messalla - csattant föl a lány -, ha már kidobtál, legalább ne rontsd a szerencsémet!

- Csak a Varusét akarom javítani - védekezett Messalla.

- Javíthatatlan! - kiáltott rá Sestius az asztal másik végéről. - Most is melléfogott. Rhodé majd megtanítja kockázni, vagyis inkább kockáztatni.

- Ez az - helyeselt Messalla. - Kívül Venus, belül Canis.

- Goromba! - sivította Rhodé, és kiöltötte rá a nyelvét.

- Silentium! - recsegte Cicero, de a félig részeg társaságban már alig bírt rendet teremteni. Végre mégis csönd lett.

- Skolion! - folytatta Cicero. - Protarkhé, add elő a szkholion-könyvet!

Protarkhé kinyitotta a faliszekrényt, amelyben a Bursa irattára volt, és kivette a vékony pergamenfüzetet, amelyben válogatott görög bordalszövegek voltak összegyűjtve. A Bursa törvényei szerint a rex bibendi parancsára mindenkinek el kellett énekelni egyet fuvolakísérettel.

- Messalla Corvinus - vezényelt Cicero -, kezded. Utánad a pajtások az ülés sorrendjében folytatják. Utolsónak marad Horatius, mivel azonban ma a szokottnál is mogorvább, arra ítélem, hogy ne a szkholion-könyvből énekeljen, hanem maga rögtönözzön verset, mégpedig görögül.

- Na nem - tiltakozott Horatius.

- Öregem, a parancs parancs - csitította Sestius. - Hiszen máskor is szoktál görög verseket írni.

- Jó, jó - védekezett Horatius, most már kissé gyengébben -, de nem ilyenkor.

- Nem, hanem otthon a kuckódban, sajt meg szárított hal mellett - csúfolkodott Sestius. - Próbáld csak: meglátod, hogy osztriga meg fenyőrigó meg ilyen pompás gyümölcsöstálak, no meg leszboszi bor mellett mégiscsak szebb verset fogsz írni!

- Vállald - biztatta Damalisz -, én majd odahajolok hozzád, aztán nézz a szemembe: én leszek a múzsád. Jó? A hatos szkholion dallamára írd a verset, azt legjobban szeretem: van benne valami az én távoli szülőföldem bánatából.

Horatius a lány szemébe nézett, aztán megszólalt:

- Megírom, de csak a hatos dallamra.

Máris hangzott Cicero vezényszava:

- A hatos dallam Horatiusé.

Megszólaltak a fuvolák, megzendült Messalla bársonyos baritonja. Az ismert és kedves bordalok egymás után hangzottak fel a zene simogató lágy hullámzásában: az első versszakot egyedül énekelte a soros, a többit karban zúgták vele a fiatal hangok. Cicero minden szkholion után körivást vezényelt. A lányok mind fuvoláztak, csak Mürtalé maradt az asztalnál, mert ő nem volt fuvoláslány, nagyvilági nő volt, tavaly még Leósztratosz tábornok barátnője, dúsgazdag és szellemes széplány, arisztokratája a mesterségének ezekhez a szegény fuvoláslányokhoz képest. De az asztalnál maradt a tüzesszemű, fekete hajú Damalisz is, egészen közel hajolt Horatiushoz. Akkorra már Protarkhé odavitte a papirost és a tintát. Mikor a tollat Horatius kezébe adta, könyökével keményen megbökte a hátát. Horatius felpillantott, ránézett.

Aztán lassan írni kezdett.

Peregve gyöngyöztek ki a betűk a tollából, néha megállt, a lányra nézett: Damalisz ilyenkor visszanézett rá. Nem tudott olvasni szegényke, hát Horatius felolvasta neki, amit írt, és Damalisz egy-egy szóval, jelzővel, gondolattal továbbszőtte a vers elakadt fonalát. Mire Horatiusra került a sor, készen volt a szkholion.

- Horatius pajtás! - vezényelt Cicero.

Lágy dallam buggyant a fuvolákból.

Minden szem rájuk szegeződött, s a költő halkan, szinte recitatív, énekelni kezdett. Damalisz halvány hangja, mint lenge árnyék, kísérte:

Mintha a csillárok lángjai is tüzesebben lobogtak volna a fuvolák s a dal forró ritmusára, halkan, szinte áhítatosan zümmögte utána a kar:

Újra felsírtak a fuvolák, áradt a dallam, mint sűrű tűzhullám, és összecsapott a mámoros fejek fölött. Horatius folytatta:

Damalisz magához vonta a költő fejét, és félénk kis csókot lehelt az arcára. Csak ő tudta, hogy a Mürtalé név puszta udvariasságból került a versbe, csak ő tudta, hogy Damaliszt köszönti a forró hangú szkholion, amely igazán a pillanat ihletében született: ő volt a múzsája. A kis thaszoszi árva lány hányatott hajója - úgy érezte - révbe ért. Úgy érezte: szívet talált a zárkózott filozófus zöld tunicája alatt.

Mintha bágyadt és lankasztó álomban látta volna a kigyúlt arcokat, a magasra emelt ezüstserlegeket, és mintha könnyű bódulatban hallotta volna a fuvolák sikoltásában tömören felharsanó karéneket:

A mirtuszág, amely eddig kézről kézre járt a dalosok közt, most Horatiushoz ért. A költő felkelt, s megkoszorúzta vele Venus kis márványszobrát, amely az örökmécs halvány fényében derengett a terem egyik sarkában. Pillanatra áhítatos csönd támadt, a fuvolák elhallgattak.

- Remek - szólalt meg Messalla csöndesen.

- És ha majd latinul fog írni! - lelkendezett Sestius. - Hiszek a tehetségében.

- Silentium! - nyekergett Cicero hangja. - Rendelem, hogy Horatius szkholionja örök emlékezetül a szkholion-könyvbe piros betűkkel beírassák. Protarkhé, holnap elviszed a könyvet a kézirattal együtt Agraiosz boltjába, s megmondod neki, hogy legjobb másolója, Menophilosz írja bele a verset.

Átadta a bőrbe kötött pergamenfüzetet a lánynak, s közben némi mélabúval gondolt arra, hogy íme, a venusiai felszabadított rabszolga fia így indul a Parnassus felé, míg ő, a dúsgazdag és híres konzul dédelgetett gyermeke, aligha fog továbbjutni a nőknél és az italnál. "Eh, mit - gondolta magában cinikusan -, elég Rómának egy Cicero, talán sok is!" Aztán rántott egyet a vállán, és elfelejtette az egészet.

Szabályszerű nagyivást vezényelt, csengtek a serlegek, harsogott a jókedv a mámoros ajkakon. Ebben a pillanatban mindenki megfeledkezett a köztársaságról, a bor és a dal legyőzte a politikát. Horatius odahajolt Damaliszhoz:

- Kislány, eddig mindig elfogott a szomorúság, valahányszor az alexandriai könyvtárra gondoltam, amelynek hétszázezer kötete elégett három évvel ezelőtt, mikor a zsarnok megfenyítette Kleopátra országát. Most úgy érzem, hogy nincs könyvtár, amelyben annyi bölcsesség tündökölne, mint a te két szemedben.

Damalisz hálásan nézett rá:

- Kedves vagy, Horatius, és vajon szabad-e hinnem neked, vagy ez is csak hangulat? Pallasz Athénére, hiszen filozófus vagy és költő, és versben s prózában hánynak mondtad már ezt? Nem, nem, ne haragudj, nem komolyan mondtam, csak olyan hihetetlen, hogy egyszer engem is szerethet valaki.

- Te kis bolond - dédelgette Horatius, és megsimogatta a haját -, kezdek kételkedni a bölcsességedben, ha ilyeneket mondasz. Te nem olvastad a filozófusokat, de neked meg kell érezned, hogy milyen szívvel közeledtem hozzád. Látod, sem versben, sem prózában nem mondtam még ezt senkinek: én még nem szerettem soha. Nem is hittem, hogy valaha nő komolyan érdekelhet. És akkor jöttél te.

- Milyen jó vagy. Milyen szép most minden. Többé sohasem fog kísérteni a szatírpofa. Már csak a te komoly arcodat látom, a te vörösre olvasott szemedet! Ó, hogy fogok vigyázni rád!

- Gyere hozzám már ma este - mondta Horatius. - Ezek úgyis kómoszra készülnek, hallom. Fuvolaszóval, dallal, borral akarják hazakísérni a lányokat. Szökjünk meg. Jó?

Damalisz hozzásimult:

- Minden jó, amit te akarsz. Veled megyek.

Cicero éppen vezényelni akart, amikor a szomszéd ivószobából fegyvercsörgés és hangos beszéd szűrődött a terembe. Egyszerre csak fölcsapódott az ajtó, s krétafehér arccal berontott Protarkhé. Szinte holtra váltan dadogta:

- Egy tábornok...

- Nono, Protarkhé, mióta ijed meg ilyen szép lány egy katonától?

- Uram - reszketett a lány -, de olyan mérges! Majd fölfalt, úgy kérdezte, hogy itt vannak-e a római urak.

Egyszerre elcsöndesedett a terem: a nagy várakozások izgalma izzott a borgőzös levegőben.

Benyitott Thaleia néni. Sok vihart látott, ezerráncú arca csupa nyugalom volt, amint jelentette:

- Urak, egy római tiszt kér bebocsáttatást a Bursába.

Varus izgatottan pattant föl:

- És nálunk még egy szál kard sincs.

- No, mit gondolsz, Antonius tábornoka merne idejönni az oroszlánbarlangba? Elevenen megennénk.

- Hallod-e, te lány - csapott le Thaleia néni a szepegő Protarkhéra -, lódulj ki az ivóba, nehogy megszökjön az a három lator matróz: attól tartok, egyetlen oboluszuk sincs. De én leszedem róluk a köpönyeget, Bakkhosz engem úgy segítsen! Nekem ne potyázzanak!

- Thaleia mama - fordult hozzá Calpurnius -, nem mondta meg a nevét?

- Csak annyit mondott, uram, hogy Makedónia kormányzója.

- Brutus! - kiáltották egyszerre négyen is.

Egy csapásra mindenki kijózanodott, egymás hegyen-hátán tolongtak az ajtó felé, amely ebben a pillanatban felpattant: páncélos, bíborköpönyeges, sisakos szikár férfi állt meg a küszöbön.

- Apám - hördült fel Calpurnius, és a tábornok mellére vetette magát.

De a többiek is úgy érezték, mintha az apjuk jött volna meg. Remegő inakkal és remegő szívvel tódultak köréje, s mikor szoros gyűrűben körülfogták, egyszerre harsant fel fiatal mellükből a dübörgő éljenzés. A lányok ijedten húzódtak az egyik sarokba, a fiatalemberek ledobták fejükről a mirtuszkoszorút. Egyszerre férfiak lettek valamennyien: a politika mégiscsak legyőzte a bort, a dalt és a szerelmet.

- Fiúk! Ide hallgassatok! - szólalt meg végre Brutus. - Hiába gyilkoltuk meg a zsarnokot, föltámadt. Antoniusnak hívják. Fegyverkezik a köztársaság ellen. Titokban, csöndben, de fegyverkezik. Még fél, még tapogatódzik, de aztán egyszerre akar lecsapni. Még egyszer, utoljára, meg kell kísérelni mindent, hogy megmentsük Rómát. Cassius már Szíriában toborozza a hadsereget, én holnap indulok Makedóniába. Aki becsületes ember, velem jön! Feleljetek!

Egyszerre zúgott föl a harsány kiáltás:

- Veled megyünk!

A tábornok feketeszakállas arca sápadt volt, mint a fal, csak fanatikus, mély tüzű szemei villogtak, mint két fekete karbunkulus.

- Hát akkor gyerünk! Ezt vártam tőletek! Emberek vagytok! Holnap indulunk, de még addig rengeteg a megbeszélnivaló. - Szétnézett a teremben, amely olyan volt, mint valami csatatér; futó pillantást vetett a szepegő leányokra, aztán folytatta: - Csakhogy itt nem lehet. Gyertek a fogadómba.

Sarkon fordult és megindult: tudta, hogy ezeket most már semmi sem választja el tőle. Megindultak a fiúk is, Cicero sebtiben fizetett, Mürtalétól el sem búcsúzott. Thaleia mama bezsebelte az aranysztatérokat, s egykedvűen kérdezte:

- Mi az, fiatalúr, háború lesz?

- Olyasféle, Thaleia mama - felelte Cicero.

- Bakkhoszra - csattant fel az öregasszony -, tönkreteszik az ember üzletét! A fene egyen meg minden politikust! Galambocskáim - fordult a lányokhoz -, legalább ti maradjatok még: van egy kis finom süteményem.

- Fiam - mondta a tábornok Horatiusnak, aki mellette lépkedett -, ti vagytok Róma reménysége.

- Tábornok - felelte Horatius mély meggyőződéssel -, bennünk nem fogsz csalatkozni. Vártunk.

Brutus megállt, szemébe nézett a fiatalembernek. A kéz, amely zsarnokot gyilkolt, most gyöngéden végigsimította a fiú haját.

- A fiam sokat beszélt rólad - mondta melegen -, tudom, ki vagy. Azt is tudom, ki leszel. Filozófus vagy, az vagyok én is. Te Epikuroszra esküszöl, én Zénónt vallom mesteremnek. Ismered a könyveimet: tudod, hogyan gondolkozom. Epikurosz kertje és a Sztoa nem ellenségei egymásnak. A szabadság méltó csak a bölcs emberhez, és szabadság csak egyféle van. Megértettük egymást.

Keményen megrázta a fiatalember kezét. Sisakja ezüstösen csillant a holdfényben, negyvenegy éves férfiasságának minden elszántsága ott szikrázott a szemében.

Megálltak Harmodiosz és Arisztogeiton szobrai előtt.

- Tábornok - kérdezte Horatius -, hallottad-e már, mit határozott ma a Tanács? Felállíttatja szobraitokat, a tiedet meg Cassiusét, itt, a zsarnokölők mellett, örök tiltakozásul minden zsarnokság ellen.

- Nem engedem! - csattant fel Brutus. - Majd ha megmentettük Rómát, s megtérünk őseinkhez, akkor nem bánom! Csak ennyit írjanak rá: "Megtették kötelességüket!"

- Ne tiltakozzál, tábornok - ellenkezett Horatius. - Csak hadd állítsák fel a szobrot, a nép nem élhet szimbólumok nélkül. Úgy fogsz majd itt állni, ércben, mint ezek ketten: kemény kézfogásban Cassiusszal. Cassius, az epikureista, és Brutus, a sztoikus, akik a filozófiában más utakon jártak, egyek voltak a szabadság és a köztársaság védelmében. Amíg ti vagytok, Róma nem veszhet el.

Most a többiek is odaértek.

Cicero odalépett a tábornokhoz.

- Brutus - mondta férfiasan, szinte keményen, és most nem is recsegett a hangja -, a Bursa Roma mai nagyivásán az első serleget a köztársaságért ürítettük. Most tiszta a fejünk, tiszta fejjel és tiszta szívvel állunk eléd, s úgy fogadjuk: veled, mindhalálig, a köztársaságért!

Brutus megölelte az izgatott fiatalembert, aki magasra tartott karral úgy állt az éjszaka derengésében, mint az örök tiltakozás élő szobra, fenséges kísértet.

- Mintha az apád hangját hallanám - mondta Brutus komoran, csöndesen. Aztán halkan hozzátette: - Esküdjetek!

Messalla Corvinus odalépett a tábornok elé:

- A Bosszúálló Mars istenre esküszünk, hogy jóban, rosszban melletted állunk, nem hátrálunk meg a zsarnokság elől, akkor se, ha egytől egyig elpusztulunk! A Bosszúálló Mars istenre esküszünk, hogy életben és halálban hívek leszünk hozzád és a köztársasághoz!

A többiek komolyan és halkan utána mondták: - Esküszünk!

Aztán elviharzottak az Agora felé.

Fehér tógáik kísértetiesen villantak meg a holdas éjszaka bizonytalan derengésében.

Brutus sisakjának vörös tollforgója, mint véres zászló, lobogott előttük. Néhány pillanat múlva léptük nesze sem hallatszott a környező sikátorokban, mélyebb csönd borongott utánuk, mint amilyen érkezésük előtt megülte a városnegyedet; elnyelték őket a gyanútlanul alvó házsorok.

Egyetlen lázban pergett le a másnap.

Reggel a római fiúk megjelentek Phaidrosz tanár úrnál, és testületileg bejelentették kilépésüket. Phaidrosz tanár úr nagyon szerette őket, s bár filozófus volt és az epikuroszi ataraxia híve, most mégsem tudta megőrizni nyugalmát. Könnyezett. Szégyellte magát, de nem tehetett róla. Hát így omlik össze minden, amit olyan szépen fölépített ezekben a fogékony lelkekben! Hát nincs az a filozófia, amely meg tudná akadályozni a háborút? De máris elébe állt Horatius, akit legjobban szeretett.

- Mester - szólalt meg, és máskor közömbös és komor arcán most szokatlan tüzek égtek -, te tanítottál rá, hogy a szabadság a legnagyobb kincs és a halál a legkisebb baj a világon.

- Fiam - mondta rá Phaidrosz melegen -, ebben a pillanatban nem vagyok filozófus, csak ember vagyok. Nem tehetek róla: fáj, hogy elmentek, s rossz arra gondolnom, hogy lesz köztetek, aki nem is jön vissza többé. Epikurosz atyánk áldása kísérjen benneteket.

Sorra ölelte valamennyit.

Aztán bezárkózott szobájába, s két hétig ki sem mozdult: Platón Államát olvasta, s azon elmélkedett, milyen volna az élet, ha filozófusok kormányoznák a világot. De sajnos, ő sem tudta megoldani a kérdést.

Mire az öreg magára maradt, a fiúk már messze jártak, ki erre, ki arra, többnyire kint a környéken, Kolónoszban, Küdathénaiban, Agraiban, lovat, kocsit, takarmányt, élelmiszert szerezni: pénzt egyelőre Brutus eleget hozott. Délelőtt a tábornok felment Messallával a tartományi kormányzó hivatalába. A kormányzót, Caius Canidius Rebilust ismerte köztársasági meggyőződéséről. Tavaly konzultársa volt Caesarnak, s éppen azért mondott le hivatali évének letelte előtt, mert nem akarta fedezni a zsarnok monarchista törekvéseit. A kapuban őrt álló katona felemelt karral tisztelgett a tábornoknak. Fönt, az első emeleti oszlopcsarnokban, talpra ugrott az őrség, harsány vezényszó pattant, és a centurio keményen odadobbant a tábornok elé:

- Tábornok! Rufus centurio alázatosan jelentkezik, és parancsodat várja.

- Menj, és jelentsd be uradnak Brutust, Makedónia kormányzóját.

A centuriónak majd leesett az álla ijedtében. De katona volt, pillanatok alatt megemberelte magát, és besietett a kormányzó fogadótermébe. Kisvártatva felpattant a szárnyas ajtó, és a küszöbön megjelent maga Canidius. Kitárt karokkal sietett Brutus elé, megölelték egymást, és Messallával együtt hamarosan eltűntek az oszlopos nagyteremben. Az ajtó csöndesen becsukódott utánuk.

- Fiúk - szólalt meg a centurio -, ebből háború lesz, meglátjátok.

- Annyi baj legyen - mondta rá Valgius közlegény -, hiszen már megrothadunk ebben a négyesztendős rostokolásban.

Valgius közlegény egyetlen álma volt a centurio rang. Alig várta a háborút. Pharszalosznál elfogott egy veszedelmes ellenséges járőrt, akkor sajnos csak érdemrendet kapott: ott csillogott most is a páncélján a bronzkoszorú. De most! Ha még egyszer csatába mehet, Herculesuccse, méltó lesz az arcán virító sebhelyekhez, amiket mind a köztársaság védelmében kapott!

- Édes egy komám - bökte oda neki a kerek képű lydiai baka, Cyrus -, Athénben rothadni még mindig jobb, mint a csatatéren.

- Szégyelld magad, Cyrus! - mordult rá Sisenna, a kürtös. - Talán bizony a kis Chloét sajnálod, a kormányzó szakácsnéját?

- Sajnálja a nehézség, lány akad mindenütt. A kosztot sajnálom, pajtás, a jó falatokat. Mindig úri koszton éltem: Lydiában az egyik quaestor lovászlegénye voltam, annak is volt szakácsnéja, itt meg a kormányzónál szolgálok. A fenének van kedve avas szalonnát zabálni a táborban!

- Ne féltsd a hasad, Cyrus - biztatta Valgius -, csak maradj velem, aztán ha velem jössz járőrbe, nemcsak híreket hozunk a százados úrnak, hanem libapecsenyét is - magunknak.

- Csönd! - reccsentett rájuk Rufus centurio. - Szolgálat ez vagy kocsma, az anyátokat!

Jó másfél órát tanácskozhattak már odabent, mikor felpattant az ajtó, s fiatal tiszt lépett ki az előcsarnokba.

- Őrség, vigyázz! - vezényelte Rufus harsányan.

- Centurio - rendelkezett a tiszt -, ezt a parancsot azonnal futár viszi a Diokharész-kaszárnyába. Ezzel a másikkal egy közlegény futólépésben a melitei sátortáborba! Átadja Florus ezredesnek. Megértetted?

- Igenis, százados!

A tiszt visszament a terembe, a parancsokkal elindultak a futárok. Nem telt bele fél óra, zsongott az egész palota, mint a hangyaboly: tisztek loholtak fel-le a lépcsőn, kürtök harsantak, vezényszavak pattogtak, az utcán csapatok sorakoztak, és mintha a földből nőtt volna ki: bámész tömeg hullámzott a palota körül. Egy óra múlva kikiáltók járták be a várost, és fegyverbe szólítottak minden római polgárt s minden idegent is, akinek szíve a szabadságért s nem a zsarnokságért dobog. A tanácsházban és a többi hivatalos épületekben izzadtra dolgozták magukat a toborzó bizottságok, annyi volt a jelentkező.

Brutus sápadt arca kigyulladt, amint az óránkint beérkező jelentéseket hallgatta.

Egy nap alatt Brutusért dobogott Görögország szíve.

A Bursa Roma kitett magáért, a fiúk lázasan dolgoztak. Délre már nemcsak a csapatok voltak vadonatúj egyenruhában, hanem az újdonsült tiszt urak is páncélban, sisakkal, karddal loholtak az utcákon, mind fontos küldetésben. Így tartott ez három hétig, Attika és Peloponnészosz lázban égett, a falvak és kisvárosok férfinépsége zárt sorokban vonult be Brutus táborába. Athén körül sátortáborok nőttek ki a földből, esténkint katonanótáktól volt hangos a város és környéke, s akármit mondott Valgius közlegény, egyelőre bizony avas szalonnát vagy polentát ettek csak a derék vitézek, libapecsenyéről szó sem volt.

A fiúk többnyire tiszti rangot kaptak, a legtöbbje százados lett, s mindjárt be is vonult századához. Messalla és Horatius a tribunusi rangot kapta Brutustól, vagyis mindegyik egy-egy légió parancsnoka lett. Messalla bevonult a melitei táborba, Horatius az újonnan felállított Pallas-legiót kapta, amely a Dipülon-kapunál táborozott.

Mikor felvette a lábpáncélt, a mellvértet, s feltette a fehérforgós sisakot, felkötötte a rövid kardot, furcsán érezte magát. Először is melege volt az egyenruhában, de mikor nyakába kanyarította a piros szegélyes fehér köpenyt, s a csatját belefűzte a vállára feszülő kardszíjba, kiegyenesedett. Zömök alakja mintha megnőtt volna. Az atlétatermetű Messalla, akit a magasságos Jupiter is katonának teremtett, gyönyörködve nézte szívbeli barátját és bajtársát.

- Ezredes úr - mondta neki mosolyogva -, ugye, milyen könnyen megoldódnak a legnehezebb filozófiai problémák? Tegnap még Epikurosz és Kallimakhosz, ma már Mars. Nem egyszerű az élet?

- Ezredes úr - felelte Horatius, és maga is elmosolyodott, de a hangja keményebb volt és férfiasabb, mint azelőtt -, tudod, hogy a legnehezebb problémákat Nagy Sándor óta mindig karddal oldották meg.

Katonásan tisztelegtek egymásnak, aztán ment mindegyik a maga útján. Horatius a Dromoszon sietett végig. A Keraimeikosz kerület főutcáján, mint a tenger, hullámzott a tömeg, s nagyobb volt a zsivaj, mint a piacon, népgyűlés idején. Az egyik pecsenyesütő boltja előtt fiatal lovas ezredes falatozott jóízűen. Amint meglátta Horatiust, feszesen kihúzta magát, s míg leeresztett bal kezében görcsösen szorongatta a roston sült malacbordát, fölemelt jobb karral tisztelgett. Csak most ismerte meg: Cicero volt. Máskor sápadt arca most tüzelt.

- Pajtás - csapott le Horatiusra -, egész nap loholtam, szerveztem, lovakat soroztam, nem ettem egy falatot se. Engem evett a méreg. Na de nem baj: olyan lovasezredem lesz, hogy csuda! A Centaurus-lovasságról még hallani fogsz a háborúban, várj csak. De most tarts velem, ez a malacpecsenye többet ér ebben a pillanatban Epikurosz három köteténél.

- Főleg azért, mert ehető - jegyezte meg Horatius, s maga is derekasan nekilátott az ízletes pecsenyének. Leszboszi bora ugyan nem volt a lacikonyhásnak, de ezúttal a lükabéttoszi karcos is megtette.

- Te - lelkendezett Cicero -, úgy elverem a port ezeken a zsarnok-pártiakon, akárhol kapom őket, hogy arról koldulnak! Caesar megfordul a sírjában. Majd adok én nekik, a keservit!

Nini, hisz ez a fiú napok alatt megváltozott! Mintha kicserélték volna. Ember lett belőle. Katona. A régi elkényeztetett, elpuhult, nyegle ficsúr eltűnt: kemény férfi állt Horatius előtt. A költőben egyszerre megmozdult valami, s hirtelen mozdulattal átölelte a nyurga fiút: úgy kellett hozzá felkapaszkodnia.

- Látod - mondta neki melegen -, most méltó vagy az apádhoz.

Keményen megrázták egymás kezét, aztán katonásan tisztelegtek.

A túlsó oldalon egyszerű világosszürke ruhában fekete hajú, égőszemű kislány állt, s mereven figyelte a hullámzó tömeget. Hirtelen meglátta a két ezredest, belevetette magát a tömegbe, s emberfeletti erővel iparkodott átfurakodni a pecsenyesütő boltjáig. Mire odaért, csapzottan és kimerülten, a tiszteknek már nyomuk sem volt. Hiába kérdezte a lacikonyhást: merre mentek, nem tudta megmondani. Elnyelte őket a tömeg.

Damalisz úgy érezte: most vesztett el mindent igazán.

Egyszer aztán megszűnt a zűrzavar. Ember már nem jelentkezett, a katonai raktárak kiürültek, ami szekér, ló, takarmány, élelmiszer akadt a környéken, az már mind a táborban volt, hát mire vártak volna még? Május huszadikán Brutus kiadta a parancsot az indulásra.

Gyönyörű látvány volt, mikor a harmincezer katona megmozdult, s mint az érckígyó, végigtekergődzött az északnak vezető országúton. Harsogtak a kürtök, dübörögtek a társzekerek meg a hadigépek, zengett a vidám katonanóta. Időnkint aztán egy-egy vaskos káromkodás is elhangzott, mikor már túlságosan nyomta valakinek a jobb vállát a háromujjnyi vastag rúd, amelyen a poggyászát cipelte. Hej, Cyrus közlegény de sokat nyögött! Otthon, Athénben, mindössze a kard, a lándzsa, a vért meg a sisak nyomta szegényt, most azonban: bal kézben a hosszú lándzsa meg a nehéz pajzs, jobb oldalán a kard, mellén az ércsisak és a hátán - Hercules, segíts meg! - a hátán legalább harminc kiló poggyász! A mennybéli Jupiter jobban tudja, miért kell a szegény katonának a hátán cipelni a főzőedényt, az egész hétre való szalonnát, szárított halat, sánckarókat, ásót, baltát, sátorlapot, pokrócot meg minden egyebet, mért nem vihetik az egész miegymást a poggyászkocsik? Lám, a tiszt urak semmit se cipelnek, mégis odaérnek, ahová mink! Na de most aztán Rufus centurio megelégelte Cyrus gyalogos morgolódását, és egész tekintélyével ráreccsentett:

- Hallod-e, te Cyrus, ne sokat pofázz, mert úgy szájon váglak, hogy az a hétszentséges Mars isten se farag többet embert belőled!

Lobogtak a régi csatákban kitüntetett ezredek kék zászlói, hajladoztak a századok és ezredek jelvényei: a fölfelé tartott bronzkezek s a kiterjesztett szárnyú ezüstsasok, csattogott a bíborzászló Brutus előtt, ahogy ott haladt szürke csődörén szűkebb vezérkara gyűrűjében.

A sereg csak nagyobb városokban tartott hosszabb pihenőt: Thébai, Larissza, Pella, Amphipolisz voltak a Makedóniába vezető út főbb állomásai, mégpedig nemcsak pihenő-, hanem toborzóállomások is. Mint Attikában, itt is lelkes csapatokban csatlakoztak a sereghez a volt Pompeius-párti katonák, a száműzöttek, a proskribáltak, akiknek valóságos megváltás volt a háború, már csak azért is, mert hiszen majdnem valamennyien munkanélküliek voltak. Mire Pellába, Makedónia fővárosába ért a sereg, már hatvanezer főre dagadt. Amerre végigment, semmiféle élelmiszert nem hagyott maga után. Ha Antonius utánuk merészkedik, arra ébred, hogy seregének nincs mit ennie.

Hosszú volt a pellai táborozás, Valgiusnak még mindig nem volt alkalma járőrbe menni, hát bizony csak kenyér meg szalonna járta, s a jó kis athéni karcos helyett legfeljebb ecetes vizet ihattak rá, hogy túlságosan meg ne szomjazzanak. Őszre járt már az idő, mikor felkerekedtek, és átmentek Amphipoliszba. Azt hitték már, hogy télire ott maradnak. Kezdtek berendezkedni, és Valgius koma már tett is egy-két kisebb kirándulást a vidékre.

De hát egyszerre csak az egész téli szállásba belecsapott az istennyila. Olyan jó volt ez az amphipoliszi tábor, itt a Kerkinitész-tó partján, ahol kacsát és halat egyformán könnyen lehetett keríteni - és tessék, a legszebb reményeket egyszerre elhervasztja Cassius futárja, aki titkos levelet hozott a keleti sereg vezérétől. Mit cifrázzuk a dolgot, Valgius koma, bizony az volt a levélben, hogy Brutus egész seregével siessen Szardészbe, Cassius főhadiszállására, mert előbb feltétlenül Keleten kell rendet teremteni, hogy aztán minden hátbatámadás veszélye nélkül lehessen Nyugaton mérkőzni Antoniusszal és cinkosaival. Okos beszéd volt, nem lehetett perbe szállni vele.

Brutus kiadta a parancsot az indulásra. A Pallas-legio vezette a menetet, mert hamarosan kiderült, hogy Horatius tribunus legügyesebb a hírszerzésben, s legjobban tudja biztosítani a sereg zavartalan vonulását. Ennek pedig megvolt az oka: a Pallas-legióban minden századparancsnok athéni főiskolás volt, s ezek a fiúk lángoló buzgósággal látták el a szolgálatot. Horatius segédtisztje Pompeius Grosphus lett, a régi jó barát, aki kemény fegyelmet tartott, de egyúttal pompásan gondoskodott is a csapat ellátásáról. A Pallas-legio élelmezése mintaszerű volt, a többiek mind irigykedtek rá. Valgius és Cyrus közvitézek rendszerint arról álmodtak, a polentavacsorák után, hogy az első légióban szolgálnak.

Brutus serege teljes rendben és veszteség nélkül érte el Szésztoszt, a Hellészpontosz partján. A vonuló sereg bal oldalát Cicero könnyűlovassága biztosította, jobb oldalát pedig a tenger s a tengeren Murcus tengernagy flottája, amely aztán Szésztoszból Abüdoszba, Kisázsiába szállította a csapatokat. Abüdosznál egyesült Murcus a másik, nagyobb köztársasági flottával, amelynek Domitius Ahenobarbus tengernagy volt a parancsnoka. A két hajóhadnak az volt a feladata, hogy megakadályozzon minden érintkezést Egyiptom és Antonius között, nehogy Kleopátra bármiképpen is támogathassa a zsarnok felvonulását.

Csak most következett el a téli szállás ideje, és bizony a legények nem nagy örömmel hallották, hogy a telet Lampszakoszban fogják eltölteni. Mégiscsak eltelt a tél is, ellenséges törzsek közt, örökös készenlétben, apró csatározásokban. Az igazi tánc csak a következő év tavaszán kezdődött.

Mintha megvadultak volna ezek a kisázsiai tartományok. Az egyetlen Lydián kívül, amelyet Cassius egészen a köztársaság pártjára hódított, a többiek mind a zsarnokért rajongtak. Brutus csapatai csak őszig jutottak annyira, hogy megfékezték Phrygiát és Műsziát, mindenütt helyőrségeket hagytak, s bevonultak Szardészbe, Cassius székvárosába. Cassiusnak is bőven volt dolga ezen a tavaszon és nyáron: Kariát és Lükiát kellett észre térítenie. Mikor ősszel találkozott Szardészben Brutusszal, elmondhatta, hogy Ázsia, mint az ércfal, áll a köztársasági seregek mögött.

Horatiusnak ekkor már két ezüst érdemrend díszítette a mellét: az egyiket Adramüttionnál kapta, a másikat Pergamon előtt. Úgy verekedett, mintha egész életében kardot forgatott volna, pedig az egész ütközet alatt ez járt a fejében: "Haj, ha én most beülhetnék a pergamoni könyvtárba!" De hát itt egészen másról volt szó, nem könyvekről.

- Horatius - mondta neki Brutus, mikor a kormányzói palotában haditanácsra gyűltek össze -, mi ketten, a seregek vezérei, érdemesnek tartottunk téged az egyik legnagyobb kitüntetésre, a vitézségi aranykoszorúra. Ezt tűzöm most a páncélodra: légy büszke rá, karddal szerezted. Majd ha eljön a békesség ideje a köztársaságra, szerezz magadnak tolladdal még ennél is szebb koszorút.

A fiatal tribunusnak ragyogott az arca, nyoma sem volt rajta semmi komorságnak, semmi vívódásnak, semmi töprengésnek. Az egészséges katonaélet megbarnította arcát, termete is mintha megnyúlt volna kicsit, mozdulatai határozottak voltak, hangja pedig kemény és pattogó. Phaidrosz tanár úr nem ismert volna rá Epikurosz kertjének legféltettebb virágjára.

- Mire várnánk? - csattant fel a viharossá fajult haditanácskozásban Brutus. - Ázsia a miénk, Görögország a miénk, hajóhadunk ura a tengernek, szárazföldi csapataink szelleme és fölszerelése pompás. Mire várunk és meddig?

- Kérlek, kérlek - idegeskedett a sápadt, sovány, hórihorgas és betegesen szenvedélyes Cassius -, a politikai helyzet tisztulására várunk. Értesülésem szerint nagy politikai szövetkezés készül Antonius, Lepidus és Caesar unokaöccse, Octavianus közt.

- Persze, a hatalom biztosítására - szólt közbe Messalla.

- Hát mi másért? - jegyezte meg keserűen Horatius. - De az lesz majd a szép, ha egymással kezdenek marakodni a koncon.

- Föltéve, hogy hozzájutnak - vágott közbe Cassius. - Egyelőre kérdés, hogy megegyeznek-e. Ha nem egyeznek meg, külön semmisítjük meg őket, ha megegyeznek, várnunk kell, míg megerősödünk.

- Ugyan - legyintett Brutus. - Nyolcvanezer gyalogosunk van, tizenkétezer lovasunk, aztán vannak még ázsiai csapataink, és itt a szövetségesek lovassága. Hadianyagunk, élelmiszerünk két évre elegendő, hajóhadunk hatalmas: hol vesznek ők ennyit?

- Igen, indulnunk kell - helyeselt Horatius.

- Nem, nem - idegeskedett Cassius -, ne kockáztassunk semmit! A köztársaság utolsó bástyája vagyunk, nagyon meg kell gondolni, mikor vethetjük kockára utolsó értékeinket.

Hiába volt minden: Cassius makacsságán megakadt a hadjárat megindításának terve. Novemberben és decemberben egymást érték a haditanácsok: mind eredménytelenül végződtek. Végre, december végén - haj, otthon ilyenkor a Saturnaliát ünnepelték - sürgős paranccsal jelentkezett egy altiszt Horatius lakásán. Éppen nála volt Messalla és Pompeius Grosphus is; a két ezredes ostromot játszott a cédrusfával berakott ébenfa ostáblán, Grosphus izgatottan kibicelt. Huszonnégy mező volt a táblán, középütt vastag fekete vonal választotta el egymástól a két ellenséges tábort, s mind a két oldalon tizenöt csontkocka harcolt, és igyekezett előrenyomulni. Messalla játszott a feketével, és úgy beszorította Horatius fehér hadseregét, hogy már-már moccanni sem tudott.

- Add fel a várat - kiáltotta diadalmasan Messalla -, szabad elvonulást engedélyezek derék csapataidnak! Na, csak ne szégyelld magad: te jobb költő vagy, én jobb hadvezér.

- Igen, Horatius - biztatta Grosphus is elkeseredetten, mert érte izgult -, add fel. Megette a fene az egész játékot, mióta azzal a két jobbszélsővel bennragadtál. Mindig mondtam: kibontakozni, kibontakozni!

- Még nem - töprengett Horatius -, várjatok csak, van még egy lehetőség.

Messalla és Grosphus éppen nagyot nevetett, mikor az altiszt belépett; kapóra jött neki, hogy Messalla is itt volt, mindjárt neki is átadta a parancsot: "Sürgős haditanács!" Kard, sisak, köpeny, s már indultak is. A kormányzói palotában nagy volt a nyüzsgés, a szolgálattevő tisztek betegre faggattak egy fiatal századost, aki - úgy látszik - itáliai futár volt, s fontos híreket hozhatott a vezéreknek. Ezért a haditanács.

Úgy is volt. A haditanácsban csupa izgatott arc, feszült várakozás. A terem fülledt izgalmát végsőkig fokozta a két hatalmas fűtőserpenyőben izzó, fejszaggató szénparázs.

Brutus szólalt meg elsőnek:

- Bajtársak, anyám, Servilia, egy görög kereskedő útján fontos híreket juttatott el Murcus tengernagy vezérhajójára. Murcus azonnal futárral továbbította hozzám a híreket. Tehát: a múlt hó 27-én megalakult a bitorolt hatalom biztosítására a második triumvirátus; tagjai Antonius, aztán a zsarnok utódja és örököse, a fiatal Caius Julius Caesar Octavianus, s végül az a mamlasz, teddide-teddoda Lepidus. Cassius, mint gondolsz, kell-e már cselekednünk?

- Hiteles a hír? - kérdezte Cassius forró izgalommal.

- Anyám küldte - mondta csöndesen Brutus. Aztán izgatottan folytatta: - Mert ők már cselekszenek: a fegyvertelen ellenfeleiket máris kezdik irtani. Nézz körül a haditanácsban: mért nincs itt a fiatal Cicero, aki pedig egyik legbuzgóbb tagja a tanácsnak? Otthon van, Cassius, tombol és átkozódik, és halált esküszik apja gyilkosainak fejére.

Cassius fölugrott:

- Micsoda? Cicerót meggyilkolták?

A haditanács egyszerre olyan lett, mint a hangyaboly, mindenki fölugrált, mindenki egyszerre beszélt.

- Hát ezt merészelték! A haza atyját! - háborgott Horatius. - Persze nem bírta el Antonius a filippikákat!

- Mikor történt? - kérdezte Messalla.

- December hetedikén - felelte Brutus. - Szegény konzul menekült, s üldözői éppen akkor érték utol, mikor kihajolt a gyaloghintójából, hogy visszanézzen. Ebben a pillanatban ugrott oda Herennius centurio - tudjátok, az az öles ember, aki Caesar személyes testőre és hóhérja volt -, és egy csapással levágta a fejét.

- Szörnyű, szörnyű - hörögte Cassius.

- Szóval indulunk? - kérdezte Brutus.

- Igen! - süvöltötte Cassius. - Nincs tovább! Lakolni fognak, vagy vége a köztársaságnak!

A haditanács egyhangúan elhatározta, hogy egy hét múlva indulnak a csapatok Makedóniába, s onnan, ha kell, Italiába.

Cassius kiválasztotta helyettesét, rá bízta a kormányzói hivatalt, megállapította az Ázsiában maradó helyőrségek létszámát, aztán vezérkarával együtt megszabta a felvonuló seregek számát, rendjét, poggyászát; napokig egyetlen lázas iramban dolgozott. Brutus ezalatt mint legfőbb bíró az igazságszolgáltatás sürgős és hátralékos ügyeit intézte el.

Éppen az utolsó előtti napon történt, hogy Brutus magával vitte Horatiust is a Bazilikába, hogy végighallgassa a tárgyalásokat. Hát amint nézelődik, egyszerre rikácsoló hangra lesz figyelmes. Kiderül, hogy egy Persziusz nevű gazdag klazomenai kereskedő valami jelentékenyebb hátralék s egyúttal súlyos becsületsértés miatt bepanaszolta Brutus seregének Rupilius Rex nevű századosát. Ez a Rupilius nagyon hányatott életű ember volt: szülővárosa, Praeneste száműzte, erre beállt az afrikai hadseregbe, aztán mikor már hazament volna, a triumvirek proskribálták, s mit tehetett: beállt Brutus seregébe. Tiszttársai nem szerették, folyton gyanús üzletei voltak, kétes alakokkal érintkezett, s ezenfelül úgy hencegett, mintha legalábbis ő találta volna fel a gőzfűtést. Utálták azért is, mert mindig divatos akart lenni, úgy öltözködött, mint egy majom, selyem alsóruhát viselt a táborban, és illatos fűvel tömött bársonypárnái voltak a sátrában. Persze mindig kimesterkedte, hogy ütközet idején éppen más dolga akadt.

Nos, Persziusz előadta panaszát, Rupilius a védekezését, Brutus békülésre szólította fel őket, de erről egyik fél sem akart hallani. A tárgyalást folytatták, s hamarosan olyan parázs veszekedés robbant ki a két ellenfél közt, hogy a hallgatóság majd megpukkadt neveltében. Persziusz finom volt, mindig elevenbe találtak a visszavágásai, Rupilius ellenben erőszakos és durva, s hanggal és gorombaságokkal akarta lehengerelni a görög kereskedőt. Végre Persziusz is kijött a sodrából, odafordult Brutushoz, kitárta karjait, és szelíden megszólalt:

- Kegyelmes uram, a nagy istenekre kérlek, gyilkold le ezt a Rexet, hiszen királyt gyilkolni neked igazán semmi. Ez a Rex-gyilkosság igazán méltó lenne nevedhez.

Rupilius nemcsak nevetségbe fulladt, hanem szigorú ítéletet is kapott. A közönség nevetve tódult ki a tárgyalóteremből. Brutus pedig karon fogta Horatiust, s mosolyogva mondta neki:

- Látod, filozófus vagyok, könyvet írtam az erényről, a türelemről, a kötelességekről, a sztoikusok büszkék rám, s majd meglátod, az lesz a sorsom, amit ez a görög mondott: a zsarnokgyilkosság fogja fenntartani nevemet. Nem szomorú ez?

- Egyáltalán nem szomorú, tábornok - felelte Horatius mély meggyőződéssel. - Filozófus mindenki lehet, de az élet teljessége mégsem az elmélet, hanem a tett! Ha minden zsarnoknak akadna Brutusa, már régen boldogabb volna a világ!

- S ha minden Brutusnak ilyen katonái volnának - szorította meg a tábornok a fiatal ezredes kezét -, akkor, de csak akkor, a filozófia is tudná boldogítani az emberiséget.

Este nagy pihenőt rendeltek a táborban. A katonák tüzeket raktak, úgy melegedtek a hideg éjszakában: mint millió kis tűzbogár, úgy szikráztak a tábortüzek a sötét síkságon. Ezen az estén bort is kapott a legénység, víg nóták röpködtek a tüzek körül, a közeli harcok izgalma fűtötte a sereget. Horatius végigjárta légióját, barátságosan elbeszélgetett a katonákkal, és csak arra riadt fel, mikor Grosphus keményen rárivallt két közvitézre:

- Halljátok-e, hányszor mondtam, hogy nem tűröm a pipázást! Olyanok vagytok utána, mint a hullák.

- Mi az, mi az? - érdeklődött Horatius.

- Kérlek, ezek szkíták. Van a legióban vagy száz ilyen barbár. Rövid szárú agyagpipáik vannak, amiket kenderszárból főzött puha kis golyókkal töltenek meg, meggyújtják és szívják. Hiába büntetem őket, nem tudnak leszokni erről a férfiatlan szenvedélyről.

- Hát miért bünteted őket? Mi rossz van ebben?

- Olyanok a pipázás után, mintha a Fúriák gyötörnék őket: vonaglanak, nyögnek, jajgatnak, másnap pedig támolyognak, mint a részegek. Hát lehet ilyen emberekkel harcolni?

- Hát akkor miért pipáznak, ha így tönkreteszi őket?

- Azt mondják, hogy ez a füst olyan mámort hoz rájuk, amilyenhez fogható nincs a világon. Mindenről megfeledkeznek, kéjes zsibbadtság bénítja meg testüket, és gyönyörű álmaik vannak. Hallottam, hogy Indiában is elterjedt ez a szenvedély: ott hasisnak hívják azt a pépszerű anyagot, amit a pipákba tömnek. Hát undorítók a barbárok, mondhatom.

- Hagyd el, Grosphus - mondta rá Horatius elmerülten -, hátha nekik van igazuk. Hátha ez a barbárok filozófiája. Pallaszra, annyi minden furcsa dolog van a világon, és mi oly tudatlanok vagyunk.

Ezen az estén Hérodotoszt olvasta sátrában.

Mire elérkezett a Caesar-gyilkos március 15-ének második évfordulója, Brutus és Cassius serege már Pergamon felé közeledett. Hónapokig tartó fárasztó menetelés árán jutott a sereg a Hellészpontosz partjára, ahol Brutus háromhetes nagypihenőt rendelt. A csapatokat felfrissítették, a felszerelés hiányait pótolták, úgyhogy a második hét végén megtarthatta a két tábornok a hadiszemlét, miután Murcus hajóhada átszállította a sereget a tengerszoroson. A pihenő utolsó hetét Lűszimakheia város mellett tartották, s itt folyt le a káprázatos szemle. Brutus, Cassius és a törzskar a város határában egy dombon állt fel, s előttük vonultak el a csapatok észak felé, Aphrodisziasz falu irányában.

Remek volt a gyalogság, a reggeli napsütésben vakítón csillantak a páncélok, a lándzsák hegyén szikrázva táncolt a napsugár. Felejthetetlen látvány volt a felemelt karral tisztelgő nyolcvanezer kemény katona, és Brutus szíve nagyot dobbant, mikor fergetegesen elviharzott előttük a Centaurus-lovasezred, előreszegzett lándzsákkal, viharos kiáltozással. A tábornokok lovai ficánkolni kezdtek, mikor hallották az ujjongó kürtök rohamjelét.

- Cassius - fordult oda Brutus vezértársához -, még most is aggodalmaskodol?

- Nem, Brutus! Most hiszek a győzelemben.

A thrakiai Doriszkosztól kezdve a remekül épített Via Egnatián vonult a sereg, most már biztosított menetben, mert a hajóhad ellenséges csapatokat jelzett. Már szeptemberre járt az idő, ködök ülték meg az Iszmarosz-hegy fekete csúcsait, s amint kibukkantak a síkságra, valóban feltünedeztek az első ellenséges járőrök. Most volt aztán elemében Valgius közlegény! Mindjárt az első nap járőrbe ment, magával vitte Cyrust is, és alighogy felszállt a köd, Porsulae falu mellett lecsapott az ellenséges járőrökre. Hat emberével egymás után két járőrt elfogott, s megkötözött foglyaival visszaindult a faluba, ahol százada megszállt. Mielőtt a foglyokat és a jelentést leadta volna, volt gondja rá, hogy az első két ház baromfiállományából megfelelő hivatalos cédula ellenében négy kövér libát magával vigyen. Miután a libákat a bajtársaknál biztonságba helyezte, jelentkezett a századosánál. A százados azonnal Messallához vitette a foglyokat, aki kikérdezte őket, s megtudta tőlük, hogy a triumvirek már Amphipolisznál állnak, s két különítményük, az egyik Decidius Saxa, a másik Lucius Norbanus tábornok vezetésével azért nyomult előre Porsulaeig, hogy Brutusék seregét nyugtalanítsa, s ha lehet, megállítsa.

Messalla nyomban támadást rendelt, csatlakozott hozzá a Pallas-legio is, és a két fiatal ezredes olyan kemény rohammal csapott a triumvirek előcsapataira, hogy Decidius Saxa alig tudott kiszabadulni a köztársasági csapatok ollójából. Mikor aztán valahogy kicsúszott, eszeveszett futásban vonult vissza egyelőre Abderáig, s onnan a sík tengerparton Amphipoliszba.

Antonius tombolt dühében.

Az ellenségeskedések most már percre sem szűntek meg. Domitius Ahenobarbus hajóhada fáradhatatlanul ott cirkált Amphipolisz alatt, úgyhogy a triumvirek hadihajói meg sem merték közelíteni a khalkidikéi félszigetet. Murcus tengernagy hajói Thaszosz szigetét védelmezték, ahol a köztársasági seregek élelmiszer- és fegyverraktárai voltak. Amphipolisztól Abderáig az egész tengerpart Brutusék kezében volt, s ez olyan stratégiai előnyt jelentett, amelyet Antoniusék már sehogyan sem tudtak kiegyenlíteni. Cassius vezetése alatt a műszaki csapatok megerősítették a partot, a gyalogság átkelt a Nesztosz folyón - a hidászok remekeltek -, utána a lovasság is átvonult, és Abderánál már csak biztosító csapatok maradtak. A köztársasági hadsereg zöme Philippi felé tartott.

Most aztán felvirradt Valgiusra a dicsőség napja. Megerősített járőrrel végigkutatta a Datum falu felett húzódó magaslatokat - harminc embernek parancsolt ezen a napon! -, s az egyik kis erdőben thrák csapatra bukkant. Embereivel körülfogta az erdőt, s éppen akkor csapott le a barbár csapatra, mikor már ki akarták lőni nyilaikat. Lehettek vagy ötvenen, marcona hegyilakók, kard és nyíl minden fegyverük. Egyetlen páncélos katona volt köztük, Valgius azt léptette ki a sorból.

- Te vagy a vezér? - kérdezte szigorúan.

- Én, uram.

- Mi a neved?

- Rhaszkuporisz vagyok, a Sapai-törzs főnöke. Ti kinek a katonái vagytok?

- Brutus és Cassius seregének a járőre.

- Bendisz, az én nagy istennőm áldjon meg benneteket, hiszen az én törzsem is Brutust várja. Vezess vezéredhez.

No, Valgiusnak se kellett több! Olyan diadallal vitte a főhadiszállásra a foglyul ejtett szövetségeseket, mintha legalábbis egész ellenséges légiót fogott volna el. Ezzel látszólag meg is szűnt a szerepe: a sereg megindult az úttalan utakon, erdőkön, szakadékokon át vonult napokig, s egyszerre csak váratlanul a Philippi felett húzódó magaslatokon találta magát. Úgy jutott oda, hogy Antoniusék semmit sem sejtettek a felvonulásból. Rhaszkuporisz vezette titkos utakon az ellenség hátába Brutusék seregeit, amelyek így harc nélkül foglalhatták el a legkedvezőbb terepet, és szinte minden hadmozdulat nélkül máris átkarolva tartották az ellenséget.

Valgius koma csak akkor ébredt tudatára, hogy mit művelt, mikor október közepe táján a napiparancsban megjelent a neve, s a fővezérség, különösen bátor és leleményes magatartásáért, amellyel az egész seregnek megbecsülhetetlen szolgálatot tett, soron kívül centurióvá léptette elő. Ezen a napon Valgiusszal nemcsak libát, hanem általában, ahogy mondani szokták, mindenféle madarat lehetett volna fogatni.

November közepéig farkasszemet néztek egymással az ellenfelek, de csöndben mindegyik dolgozott az állások kiépítésén. A köztársasági sereg a legkedvezőbb állást foglalta el: Brutus nyolc legiója a Philippi fölött magasodó hegyoldalban állt fel, Cassius tizenegy legiója lent a síkon, a mocsár szélén, amelyet Brutus táborával a Gangites folyó kötött össze. A háromszög harmadik csúcsa Philippi falu volt, amelyet Cassius táborához a Via Egnatia kapcsolt. Délen a tengerpart védte a köztársaságiakat, az öbölben Murcus hajóhada, Brutus és Cassius tábora közt erős védősánc - úgyhogy mikor Antonius megszemlélte a terepet, első pillanatban szinte reménytelennek látott minden támadást. Octavianus egyelőre betegen feküdt Dyrrhachiumban, egyedül kellett intézkednie.

Vakmerő elhatározással támadást intézett Cassius tábora ellen, amely a mocsár szélén állt, s minthogy Cassius csapatainak java része a védősáncon foglalt állást, Antoniusnak sikerült a köztársasági vonalat áttörnie, Cassius táborát elfoglalnia, s Cassiust egészen Philippi alá visszaszorítania. A napokig tartó hadműveletek közben megérkezett Octavianus, s átvette a balszárny parancsnokságát. Brutus még nem tudott Cassius vereségéről, s egyelőre tartózkodni akart a támadástól; alvezérei, minden felsőbb parancs nélkül, pusztán a jobbszárnyon tomboló hadilárma hatása alatt, megtámadták Octavianus táborát: a triumvirek balszárnyát szétverték, a tábort elfoglalták.

A Pallas-legio jutott be elsőnek Octavianus táborába, és az első század, Grosphus vezetése alatt, egyenesen a vezéri sátornak tartott, amelyet már messziről megismertek a csúcsán lobogó bíborzászlóról. A sátor azonban üres volt. Octavianust aznap hajnalban figyelmeztette orvosa, Marcus Artorius, hogy sürgősen hagyja el a tábort, mert álmában olyan jeleket látott, amelyek végzetes szerencsétlenséget jósoltak. A triumvir megfogadta az orvos tanácsát, gyaloghintón átvitette magát Antonius táborába, mintha megbeszélést akarna vele tartani, s ennek köszönhette, hogy megmenekült Grosphus katonáinak dühétől. A táborát így is feldúlták és kifosztották.

Az eddigi csatározások egyik félnek sem hoztak előnyt, csak éppen megbontották a köztársasági tábor zárt háromszögét. Ez is hamar kiegyenlítődött, mert Brutusék is kiürítették az elfoglalt állásokat, Antonius is visszavonult eredeti állásaiba, s üresen hagyta Cassius táborát. A szenvedélyes és hirtelen természetű Cassius azonban nem tudta áttekinteni a helyzetet. Abban a pillanatban, mikor Cicero lovassága az ütközet után tábora felé vágtatott, hogy meghozza neki Brutus győzelmének hírét, hirtelen elvesztette a fejét: azt hitte, ellenséges lovasság rohanja meg, s látta, hogy már lehetetlen védekeznie. Abban a meggyőződésben, hogy itt a legteljesebb vereség, felkészült a halálra. Mert Brutusszal megfogadták egymásnak, hogy a köztársaság vereségét nem élik túl: ha elveszítik a csatát, mind a ketten végeznek magukkal is.

Egy pillanatra felvillant még józansága: Titinius lovas ezredest lóhalálában átküldte Brutus előőrseihez, hogy tájékozódást szerezzen a helyzetről. Titinius sokáig maradt el, Cassius pedig halálos idegességében azt hitte, hogy vagy levágták, vagy nem is mer visszajönni a rossz hírrel. Fogadalmához híven kardjába dőlt, s mikor az ezredes sátrába érkezett, megdöbbenten látta tábornoka tragédiáját. Sokkal hűségesebb híve volt, semhogy ezt a csapást túlélhette volna: ott, Cassius holtteste mellett ő is végzett magával. Messalla estefelé sötét arccal lépett Brutus sátrába:

- Tábornok, légy erős: egyedül maradtál.

- Jupiterre! - ugrott fel Brutus. - Mi történt?

- Igen - felelte Messalla -, Cassius nincs többé. És vele halt meg leghűbb embere, Titinius ezredes.

- Ó - hördült fel Brutus -, hát az istenek is a zsarnokok pártjára álltak! Nincs kegyelem a köztársaságnak.

- Tábornok - mondta Messalla komolyan -, mondd meg, mért hagyott cserben bennünket.

- A kétéves szörnyű erőfeszítésben felőrlődtek az idegei, és amúgy is olyan hirtelen természetű volt, és kétségbeesésében...

- Nem, tábornok, ne hallgass el semmit. Mikor beléptem Cassius sátrába, Titinius még élt. Lehajoltam hozzá, segíteni próbáltam. Fölvetette a szemét, homályosuló tekintetét rám meresztette, s inkább hörögte, mint mondta: "Messalla..., tudom..., ők megfogadták... egymásnak..." Ezzel vége volt. Tábornok, ehhez nem volt jogotok!

Brutus lehajtotta a fejét.

- Messalla, édes barátom, nincs miért élni, ha a köztársaság elbukott...

- De értsd meg, nem bukott el!

- Ő, szegény, azt hitte. Nagy lélek volt, nincs a zsarnokokban összesen annyi szív és annyi jellem, mint benne volt. Az utolsó római - tette még hozzá, és könnyek buggyantak a szeméből.

- Nem az utolsó - tiltakozott Messalla. - Itt vagy te, és itt vagyunk mi! Róma örök, tábornok, és ha Róma meghal, meghal a világ. Itt kell maradnod! Ígérd meg! Még semmi sem veszett el.

- Itt maradok, és helyette is fogok harcolni és szenvedni, de ha elbukunk, Messalla, semmi sem fog visszatartani. Utána megyek, ahogy megfogadtam. Zsarnok alatt nem fogok élni! Most pedig hívasd össze a haditanácsot.

Mikor késő éjjel összeült a haditanács Brutus sátrában, már sírban nyugodott Thaszosz szigetén Cassius elgyötört teste. Titokban temették el, csak a flotta legénysége állta körül sírját. Domitius tengernagy mondta a rövid halotti beszédet, s mikor a csapatok tisztelgésre emelték fel jobb karjukat, mindenki úgy érezte, hogy itt nem Cassiust, hanem a köztársaságot temetik. Sírja fölé kék zászlót tűztek, vastag oszlopon odafüggesztették páncélját, sisakját, kitüntetéseit - aztán ott maradt a sír egyedül, magányosan, és a komor katonák mentek vissza, meghalni a köztársaságért, vagy talán - amitől Jupiter óvjon - a köztársasággal...

A haditanács rövid volt. Hiába magyarázta Brutus, hogy az ellenségnek nincsenek sem élelmiszerei, sem készletei, sőt már egy egész legiót kénytelen volt Antonius Közép-Görögországba küldeni, hogy némi élelmiszert szerezzen, hiába bizonyította, hogy még egyhónapi kitartás, és az ellenség helyzete tarthatatlanná válik, hogy fél kézzel szétmorzsolhatják - az alvezérek türelmetlenségén hajótörést szenvedett minden józan érve és jó tanácsa. Azzal puhították, hogy Antonius serege így is eléggé kimerült, s ha időt adnak neki, még sikerül ellátnia csapatait, meg aztán közeledik a tél is, és a köztársasági seregek türelmetlenek, égnek a harci vágytól, és decemberben már szeretnének triumphusban bevonulni Rómába, a köztársasági Rómába.

Brutus majdnem magára maradt, csak a mindig meggondolt Horatius szavazott mellette. Mikor a sátra kiürült, kimerülten dobta magát tábori ágyára. Odakint sűrű éjszaka feküdt a dombokra, imitt-amott vöröslő őrtüzek tépték meg a novemberi éjfél feketeségét, csak az őrszemek voltak ébren, fázósan burkolództak fekete köpenyükbe, s tompán kérték a jelszót, ha egy-egy ügyeletes tiszt felbukkant előttük öt-hat lépésnyire. "Apollo" - hangzott innen is, onnan is. "Apollo" volt a jelszó, s Brutus úgy rendelkezett, hogy ez legyen a csatakiáltás is a holnapi ütközetben. Már csak az istenekben bízott.

A tűzserpenyő izzó szénparazsa alig bírta fölmelegíteni a sátor levegőjét, Brutus mégis szinte fulladozott; úgy érezte, fülledt hőség nehezedik a mellére, fojtogatja, gyötri, s ott a sarokban az egyetlen mécses lángja mintha kísérteteket táncoltatna.

"Ej, bolondság, a felizgatott idegek játéka, filozófus nem ad az ilyesmire! Ugyan, ugyan, Brutus - korholta magát -, ne veszítsd el a fejedet! Csak most ne! Ez az utolsó pillanat, élet vagy halál! Nyolcvanezer ember élete van a kezedben és egy köztársaság sorsa. Mi lesz vele, ha te most elveszíted a fejedet?"

Nem meghalni, nem! Filozófus lelke undorodik az öngyilkosságtól, pedig ha elveszti a csatát, meg kell tennie. Hát győzni kell! Olyan egyszerű. És az akarat erősebb a halálnál.

Negyvenhárom éves. Mi van Porciával, a hős lelkű asszonnyal, aki a zsarnokgyilkos tőrt a kezébe adta? Cato leánya, igazi római asszony, a Lucretiák és Veturiák fajtájából, ott vergődik a triumvirek hatalmában, Rómában. Talán csak megkímélik? Ó, ha egyszer láthatná!

És ebben a pillanatban megérezte, hogy nem fogja látni többé soha.

Pharszalosz - villant az agyába hirtelen, minden átmenet nélkül. Oly kísértetiesen hasonlít minden Pharszaloszhoz. Kelet harcol a Nyugattal, mint akkor, mikor Pompeius állt szemben Caesarral; a tengerek urai vagyunk, mint Pompeius, s az ellenségnek mégis sikerült átkelnie Görögországba; velünk az igazság, mint akkor Pompeiusszal, és mégis a zsarnokságé lett a győzelem - s most mi lesz? Cassius halott, s miért? Miért?

Úgy látszik, hangosan kiálthatott, mert szétvált a sátor függönye, s váratlanul alacsony, zömök tiszt lépett be. Brutus a kavargó félhomályban alig ismerte meg Horatiust.

- Parancsolsz, tábornok? - kérdezte a fiatal ezredes.

- Te itt vagy? Őriztek?

- Nem, tábornok, csak védelmezünk, magad ellen. Nekünk drága az életed. Messalla is itt van. Behívjam?

- Hívd be, fiam. Olyan megnyugtató, ha itt vagytok mellettem. - És szinte rikácsolva kiáltotta:

- Nincsenek kísértetek!

Messalla belépett. Olyanok voltak most hárman a sátor titokzatos derengésében, mint komor összeesküvők. Lassankint már a beszélgetést is abbahagyták: Brutus kimerülten elaludt. A két törzstiszt lábujjhegyen kilopódzott a sátorból, s mikor az őrt álló katona tisztelgett, halkan odaszóltak neki:

- A tábornok alszik, senkit be ne bocsáss!

Végigmentek a tábor főútján, megvizsgálták az őrszemeket, minden rendben volt. Mikor elváltak, keményen megrázták egymás kezét, s Messalla halkan ennyit mondott bajtársának:

- Ha netalán ránk sújt a végzet, s elveszítjük a csatát, bármiképpen is: Rómában találkozunk, ígérd meg.

- Messalla - riadt fel Horatius -, megadod magad a zsarnokoknak?

- Nem, Horatius - tiltakozott erélyesen Messalla -, nem, azt nem érik meg! Csak követelni fogom jogaimat. Róma nem az övék!

- Nem tudom, Messalla, nem tudom, mi lesz. Cassius halott, és nem látja többé Rómát. És mi visszamegyünk? Ha meghal a köztársaság, mit keresünk akkor mi a zsarnokok lakomáján?

- Látod, éppen akkor kell majd ott lennünk. Ha mi ott leszünk, mi leszünk az élő lelkiismeret, a némán is harsogó tiltakozás, hogy: eddig, és ne tovább! Ígérd meg: Rómában találkozunk.

- Ha túlélem, és nem megyek Cassius után, igen. De hidd el, jobb volna. Ha egyszer az istenek elhagytak, oly mindegy minden.

- Hallgass! - szólt rá Messalla. - Ne káromold az isteneket! Fölemelte a jobb karját. - Apollo!

- Apollo! - mondta utána Horatius is fölemelt karral.

Aztán a rejtelmesen derengő sátrak közt elveszett alakja az éjszaka titkokkal terhes feketeségében.

Másnap reggel, a lomha őszi nap pislákoló sárga fényében már szemben állt egymással a két sereg, mikor a Gangites folyó bal partján, a kiaszott rét fölött két hatalmas sas jelent meg, s ádázul összecsapott. Hullottak a tollaik, hullottak a vércseppek, vijjogó rikoltások hasítottak a levegőbe, s a két sereg mozdulatlanul nézte az idegeket korbácsoló viaskodást. Egyszerre csak a Brutusék oldalán küzdő sas hörgő vijjogással, holtan bukott bele a Gangites vizébe.

- Rossz jel! - rebegték Brutus katonái rémülten.

- Majd adok nektek jobb jelet! - kiáltotta Messalla harsányan, s megfúvatta a kürtöket.

Apollo! Apollo! - harsogott a csatakiáltás, tömören, ércesen, halálos elszántan. Mint a fergeteg, úgy rohantak a légiók le a domboldalon, és mint a zúgó árvíz, magukkal sodorták az ellenséges csapatokat, amelyek erre a szenvedélyes és elszánt támadásra nem voltak elkészülve. A jobbszárnyon Cicero lovassága, mint ezer rohanó kísértet, vad iramban száguldott előre, fölkanyarodott a Gangites felső folyásáig, és egyszerre csak az ellenség hátában volt. Még észbe sem kaptak, máris bekerítette a híres Mars-legiót, és futólépésben terelte maga előtt. Egy óra múlva jelentette Brutusnak, hogy az ellenség legjobb legiója fogoly. Brutus szíve nagyot dobbant: most úgy érezte, hogy a csatát többé nem lehet elveszíteni.

Katonái most lángolva rohanták meg az ellenséget, s Octavianus legióit őrjöngő küzdelemben órák alatt elsöpörték. Már feldübörgött a diadalordítás, mámorosan harsogott mindenfelől: "Apollo! Apollo!" Horatius legiója úgy verekedett, mint még soha, maga a tribunus is ott vagdalkozott katonái közt, kard nem fogta, lándzsa nem érte, mintha csakugyan Apollo oltalmazta volna. Már a Gangites mocsaraiban gázoltak az ellenséges legiók, mikor Messalla észrevette, hogy Antonius rohama elsöpörte Cassius árva legióit, amelyek eszeveszett futásban menekülnek Philippi felé. Egy pillanat alatt látta, hogy ha tovább üldözik az ellenséget, Antonius bekeríti őket. Brutushoz rohant, s pár perces izgatott tanácskozás után visszavonulót fúvatott győzelmes legióinak. A parancsnokok nem tudták mire vélni a dolgot, de kénytelen-kelletlen engedelmeskedtek.

Lassan visszahúzódtak táboruk felé, mire Octavianus csapatai vérszemet kaptak, s fülsiketítő kürtharsogás közben utánuk nyomultak.

... Nem volt mentség: a csata elveszett.

Cassius szétszórt csapatai fejetlenül menekültek Philippin túl, Datum falu irányában, majd le a tengerpartra, Neapolisz kikötőbe, ahol Murcus hajói felvették a sereg roncsait, és átszállították őket a thaszoszi megerősített táborba. Brutus visszavonuló legiói a hegyekbe szorultak. Fejvesztetten menekültek, a legtöbb csapattestet nem is lehetett megállítani: szétszóródtak a szélrózsa minden irányában. Messallának és Cicerónak sikerült legióik törmelékeivel Neapoliszba jutni, s Murcus hajóin Thaszoszba menekülni.

Brutus mellett alig maradt fél legio. Ötezer lépésnyire lehettek az üldöző ellenségtől, mikor a tábornok egy vad hegyszakadékban megállította csapatát, hogy tájékozódjék a helyzetről. Az utóvéd jelentette, hogy Octavianus csapatainak parancsnokságát Antonius vette át, s futólépésben közeledik győzelemtől mámoros legióival. Kereste a tiszteket: a legtöbbről nem volt semmi hír, az egyetlen Volumnius maradt mellette. Acidinus elesett, Horatius és Grosphus nem volt sehol, Septimiust elfogták.

A tábornok arca elkomorodott: a végzet szárnya suhogott meg feje fölött. "Megyek, Cassius, megyek" - suttogta szinte önkívületben. Az arca sápadt volt, támolygott, egy fához kellett támaszkodnia.

- Vizet! - ordította Volumnius.

Valgius centurio lerohant a hegyoldalon, hogy a patakból vizet hozzon csajkájában a tábornoknak, de alighogy leért, lándzsa fúródott a bal combjába. Sántikálva vánszorgott vissza, víz nélkül. Ott volt a közelben a segélyhely, a katonaorvosok még dolgoztak - rengeteg volt a sebesült -, oda vitték Valgiust. Az orvosok kiégették a sebet, aztán bekötözték. Oda hozták hamarosan a tábornokot is. Xanthiasz, a főorvos, csillapítót adott neki, mire kissé magához tért.

Szerencsére az ellenség még nem tudta, milyen jelentéktelen csapat áll vele szemben: cseltől tartott, s nem mert hirtelen előrenyomulni. De hírszerzői hamarosan tisztázták a helyzetet, s ekkor ismerte fel Volumnius is, hogy nincs vesztegetni való idejük: negyedóra múlva itt van Antonius, s akkor valamennyien foglyok vagy halottak.

- Tábornok, az ellenállás lehetetlen! Meneküljünk.

- Igen, igen - mondta rá Brutus révülten -, menekülünk, de nem a lábunkkal, hanem a kezünkkel.

Volumnius nem értette.

Addigra annyi menekülő katona verődött össze körülötte, hogy éppen elegendő fedezet lehetett volna a menekülésre. Brutus vonakodott.

- De tábornok - sürgette Volumnius -, itt az ellenség a hegy lábánál. Jupiterre könyörgök, add ki a parancsot a menekülésre!

- Türelem, Volumnius - felelte Brutus halálos nyugalommal -, mindjárt menekülünk.

A csapat nem várta meg a tábornok elhatározását. A segélyhelyet fölszedték, a katonák közrefogták, s vad futásban megindultak az erdők és hegyek úttalan útjain. Már alig volt negyven ember a tábornok körül.

- Straton - szólt oda Brutus egyik kedves barátjának, aki a peloponnészoszi legio ezredese volt -, Straton, egy pillanatra.

Bementek a sűrű erdőbe, vagy százlépésnyire.

- Straton - szólalt meg Brutus -, tudod, hogy utálom és elítélem az öngyilkosságot. De azt is tudod, hogy elevenen nem kerülhetek a zsarnokok kezébe. Menekülni lehetetlen. Cassius hív. Mit tehetek?

- Csak azt, tábornok - felelte Straton nagyon csöndesen, alig hallhatóan, és lehajtotta a fejét.

-. Hiszem, hogy halálommal még használhatok a köztársaságnak. Hiszed te is?

- Hiszem, tábornok.

- Add a kezedet.

Keményen megrázták egymás kezét.

- És most add a kardodat.

Straton kihúzta a kardját. Brutus ledobta páncélját, nekitámasztotta a kardot az egyik százados tölgyfa törzsének, hegyét a szívének szegezte.

- Apollo! - kiáltotta, és nagy erővel beledőlt a kard hegyébe.

Straton fölfogta a zuhanó testet, és vigyázva lefektette az erdő mohaszőnyegére. Aztán fölállt, és felemelt karral tisztelgett a köztársaság nagy halottja előtt.

Ebben a pillanatban ellenséges szakasz bukkant ki a fák sűrűjéből.

- Itt van! - kiáltott vissza egy centurio.

Szétnyílt a bokrok függönye, s törzstisztek kíséretében a tisztásra lépett Antonius és Octavianus.

Ezüst mellvértjük domborművei sejtelmesen csillantak meg az erdő félhomályában.

- Brutus, nemes ellenfél! - kiáltott fel Antonius, és tisztelgésre emelte jobb karját. A törzstisztek karja is tisztelgésre lendült.

Csak Octavianus nem mozdult. Jobb karja keményen fogta kardja markolatát, s a szája szélén a halott Caesar gúnyos mosolya játszadozott.

- Vágjátok le a fejét - parancsolta, s még mielőtt Antonius megakadályozhatta volna, a centurio egy csapással leszelte a halott Brutus sápadt és csapzott fejét.

- Decidius - fordult Octavianus az egyik tábornokhoz -, gondoskodjál róla, hogy a fejet gyorsfutár vigye Rómába Serviliának, az anyjának. Hadd lássa, mi lett a fiából.

- Kegyetlen vagy, Octavianus - mondta Antonius szemrehányón.

- Ez az én hadizsákmányom - felelte amaz hidegen -, a többit neked adom.

Antonius parancsára katonai dísszel temették el az utolsó római fejetlen holttestét. Mielőtt máglyára tették volna, Antonius levette arany nyakláncát, a legnagyobb katonai kitüntetést, és a halott mellére helyezte.

A fellobbanó máglya lángjainak fényében a győztes csapatok katonásan tisztelegtek a halott köztársaság előtt.

Thaszosz és Szamothráké a hajóhad védelme alatt még tartotta magát. Antoniusnak már tizennégyezer hadifogoly volt a kezében, s kezére jutott a két köztársasági tábor is, minden készletével és felszerelésével. De a két szigeten mérhetetlen értékű hadianyag volt, s legalább még húszezer ember. Ennyi katona veszedelmes lehetett a triumvirek uralmára. A menekültek nem is gondoltak arra, hogy megadják magukat: Torquatus és Julius Mocilla köztársasági tábornokok mindenáron folytatni akarták az ellenállást, de Messallának sikerült meggyőznie őket, hogy a döntés megtörtént, s minden újabb kísérletezés hiábavaló.

Tárgyalásokat kezdett Antoniusszal, s hamarosan meg is egyeztek. A köztársaságiak átadták a triumvireknek Thaszosz szigetét, a hadipénztárral s a dúsan megtömött raktárakkal, viszont a triumvir szabad, fegyvertelen elvonulást biztosított a megmaradt köztársaságiaknak. A vég nem volt valami dicsőséges, de okosabb volt, mint haszontalanul véres hekatombával hizlalni a triumvirek amúgy is kövér dicsőségét.

Megadta magát Staius Murcus is, a veretlen tengernagy, csak Domitius Ahenobarbus tengernagy folytatta az ellenállást. Nyolcvan csatahajójával, teli hadipénztárral és két ép legióval Sextus Pompeiushoz csatlakozott, s még évekig nyugtalanította a triumvirek flottáját az adriai vizeken.

De ez már mit sem változtatott a köztársaság tragédiáján.

Horatius és Grosphus együtt menekült. A nagy zűrzavarban valami húsz ember csatlakozott hozzájuk, azok is elmaradoztak lassankint, csak egy kerek képű közlegény tartott ki mellettük. Mikor félnapi futás után megálltak az ember nem járta őserdő egyik tisztásán, s a patakban megmosták vérző lábaikat, megszólalt ám a legény:

- Mindig mondtam annak a marha Valgiusnak, hogy Athénben rohadni még mindig jobb, mint a csatatéren. Most itt vagyok, na. A varjak fognak fölzabálni.

- Ki vagy, te legény? - kérdezte Horatius.

- Cyrus, ezredes uram, harmadik legio, ötödik század.

- Hát ne félj a varjaktól, Cyrus - nyugtatta meg Horatius -, nem bírnak azok ekkora legénnyel.

- Hallod-e - förmedt rá Grosphus -, katona vagy, nekem ne nyavalyogj, inkább nézz szét, hol találhatnánk födelet meg valami ennivalót.

Ez volt aztán a Cyrusnak való feladat! Úgy ment, mintha valami catapultából lőtték volna ki.

Horatius odafordult Grosphushoz:

- Öregem, szégyellem magam. A pajzsomat eldobtam, a kardom sehol: ilyen a köztársaság katonája.

- Hagyd el, pajtás - csitította Grosphus -, minek a katona, ha nincs köztársaság?

Jó fél óráig egyikük sem szólt egy szót sem. Aztán megint Horatius kezdte:

- A rendjeleim itt vannak - és kinyitotta a tenyerét, ott csillogott benne a három koszorú -, úgy szorongattam őket mostanáig, mintha csupa amulett volna. Ez maradt Philippiből.

- Ez meg a becsület - mondta Grosphus csöndesen.

- Brutus halott, bizonyosan tudom, nem élte túl a vereséget. Brutus halott - kiáltotta még egyszer, vad elkeseredéssel -, és én a rendjeleimet szorongatom!

Nem volt idejük tovább keseríteni egymást, mert megjött Cyrus, és sugárzó arccal jelentette, hogy szállás is van, vacsora is van. Levezette őket a közeli Drabészkosz faluba.

Két hétig ott bujkáltak, aztán mikor a vidék elcsöndesedett, parasztszekéren nekivágtak a Via Egnatiának. Döcögtek vagy három hetet, nagy pihenőkkel, s végre elérték Lűszimakheia kikötőjét, a Hellészpontosz partján. Ott sikerült megalkudni egy görög hajóskapitánnyal, aki éppen Szíriába indult, csak még két hónapot akart várni, míg a tél végi szelek alábbhagynak. Hát még két hónap, két gyilkos hónap, rettentő bizonytalanságban!

Ez is elmúlt. Március elején megjött a híre, hogy a triumvirek amnesztiát hirdettek Brutus és Cassius volt katonáinak. Nagyot dobbant Horatius szíve, és izgatottan leste az indulás pillanatát. Most már csak az apjára gondolt.

Cyrus kitartott velük az indulásig, aztán könnyezve búcsúzott, hogy hazamenjen messzi hazájába, Lydiába.

- Háborúba pedig többet nem megyek! - jelentette ki mély meggyőződéssel. - Megházasodom, elveszem a kormányzó szakácsnéját, Hercules engem úgy segítsen!

Szép volt a tavaszi utazás a Földközi-tengeren, ahol még tavaly Murcus és Domitius hajóhada rémítette a triumvireket. Szép volt dagadó vitorlákkal indulni a győzelem elé, s milyen szörnyű volt a vég! Már tudták Brutus halálát, Messalla megegyezését, Murcus meghódolását, és szívükben siratták a köztársaságot, némán és könnytelenül.

Alig várták, hogy Tarentumba érjenek, hogy megint itáliai földet érezzenek a lábuk alatt.

Mit hoztak haza a nagy világégésből? Grosphus hatalmas forradást a mellén - a pergamoni csata emlékét - és sok keserűséget, Philippi lidércnyomását. Horatius három érdemrendet... és egy bolond athéni este emlékét, amely most újra megzsongott a szívében.

Már a hazatérés izgalma fűtötte, alig várta, hogy partot érjenek. Poggyászát felhozta a fedélzetre, s odaállt a hajó mellvédjéhez. Alig kétezer lépésnyire előtte csillogott Tarentum öble s a város - a dúsgazdag semmittevők, a milliomos kereskedők és a könnyelmű pazarlók léha városa, mulatóival, nagyvilági nőivel, nemzetközi éjszakai életével -, a város, mint szivárványszínekben villódzó nagy tarka madár, lomhán és álmosan, kéjes nyújtózkodásban. A város, minden gyönyörűségek városa, aranyifjak és vén szatírok álma, aléltan hevert az Aulon-hegy tövében, mint bágyadt hetéra, míg lenn a kikötőben hemzsegtek a hajók, nyüzsögtek a fáradhatatlan kereskedők, dolgoztak a daruk, zsákokat és bálákat cipeltek félmeztelen kikötőmunkások, tarka rongyaikat meglibegtette a tenger szellője, cifra káromkodásaik furcsa kísérőzenével festették alá a kegyetlen munka lüktető ritmusát.

Horatius csak nézte a nyugtalan nyüzsgést, de nem látott semmit: a viszontlátás izgalma bizsergett minden tagjában, a régi ház a napsütötte venusiai domboldalon, a Voltur fenyegető csúcsa, a fekete erdők koszorúja, a vadul vágtató Aufidus harsogó vize, a mosolygó égbolt, a kicsi birtok s az apja, az apja! Vajon várja-e a jó öreg? Vajon megőszült-e már egészen? Ó, milyen jó lesz átölelni fehér fejét, s pohár bor mellett elmesélni neki a viharos évek vívódásait és szenvedéseit.

Észre sem vette, hogy Grosphus ott van mellette.

- Mire gondolsz, pajtás? - rezzentette fel Horatiust ábrándozásából.

- Venusiára, Grosphus, az apámra, a régi házra. Arra, hogy holnap indulok a Via Appián, s három nap múlva otthon vagyok!

- Nem akarom elrontani a kedvedet, de gyanús dolgokat szimatolok. Nem hiszem, hogy kiköthetünk. Nézz csak oda, az áruraktárak felé: katonaság, mindenütt katonaság. Ha jó a füled, a városból kürtharsogást hallhatsz, s ha jó a szemed, láthatod a kikötő túlsó végében a három nagy hadihajót. Itt bajok vannak, öregem.

- Ugyan - tiltakozott Horatius -, miféle bajok lehetnének? No, ne rontsd a kedvemet!

- Polluxra, magam is azt szeretném, ha nem lenne igazam - csattant fel Grosphus -, de nézd csak, jönnek már a vámosok, azoktól mindent megtudunk.

Zöldre festett bárka siklott fürgén feléjük. Mikor a hajóhoz ért, feldobták a kötéllétrát, s a két vámtiszt ügyesen felkúszott a fedélzetre. A kapitány fogadta őket.

- A hajó neve? - kérdezte az egyik.

- Amphitrité - felelte a kapitány.

- Honnan?

- Lűszimakheiából.

- A szállítmány?

- Érc és márvány.

- Keresd ki a vámtételt, és állapítsd meg az áru mennyiségét - szólt oda a másiknak. Aztán megint a kapitányhoz fordult: - A tulajdonos?

- Pittakosz, Athénből.

- Ó, Pittakosz, öreg barátom! - kiáltott fel a vámtiszt. - Hol van?

- Mindjárt hívom, uram.

Hamarosan megjelent Pittakosz. Sugárzó arccal lépett a vámtiszthez, és melegen köszöntötték egymást. Addigra a másik vámos is a fedélzetre ért.

- Kapitány - szólalt meg a vámos -, állíttasd meg a hajót, míg Pittakosz barátommal megbeszéljük a teendőket.

Az evezőket egyetlen parancsszóra behúzták, a hajó horgonyt vetett.

- Pittakosz - fordult most a kereskedőhöz a vámtiszt -, okvetlenül itt akarsz kikötni?

- Hát hol kössek ki? Bizonyára azért jöttem ide, mert itt akarok kikötni. Az áru rendeltetési helye Tarentum, innen viszik tovább a Via Appián. Ez a legrövidebb út és a legolcsóbb.

- Mégsem ajánlanám - mondta a vámtiszt halkan. - Nem mernék jótállni az árudért, ha itt kirakodol. A várost tízezer veterán fogta körül: ott táboroztak az Aulon oldalában. Nincsenek megelégedve azokkal a nyomorúságos földekkel, amiket a triumvirek kiosztottak nekik, s azt mondták, hogy majd szereznek ők maguknak végkielégítést: elég gazdag Tarentum, majd ők elintézik.

- Ki akarják rabolni a várost meg a kikötőt, főleg a raktárakat - szólt közbe a másik vámos.

- Tyű, hogy a Fúriák szánkázzák meg a hátukat! - csattant fel Pittakosz. - Hát most mit csináljunk?

- Na, mit mondtam? - súgta Grosphus halkan Horatiusnak.

- Ha akarod, elvámolhatom a rakományt - ajánlkozott a vámtiszt -, sőt szeretném is, hiszen tudod, hogy ha én vámolom, enyém a százalék. De fogadd meg a tanácsomat: fordulj meg, kerüld meg Bruttiumot, és vess horgonyt valamelyik békésebb kikötőben. Ebben a pillanatban legbiztosabb Paestum. Ott a madár se jár. Onnan az áru szekéren egy nap alatt eléri Eburumot, s onnan már a kitűnő Via Popilián mehet tovább.

- Köszönöm - mondta némi gondolkodás után Pittakosz -, csakugyan nincs mást tennünk. Hát vámoljátok el a rakományt.

Három óra múlva az Amphitrité kedvező széllel megindult dél felé. Az evezősök csak napok múlva kezdtek dolgozni, Messana és Rhegium közt, a veszedelmes tengerszorosban. Csöndes és egyhangú napok következtek. Horatiust ette az idegesség, Grosphus alig győzte csillapítani. De aztán mégiscsak jött valami változatosság: a Palinurus-hegyfok táján irtózatos vihar csapott a hajóra. Koromsötét, félelmetes éjszaka volt, a szélvész tombolt, a vitorlákat behúzták, az evezősök emberfeletti erővel dolgoztak, a kapitány rekedtre ordította magát. A hajó táncolt, a kormányost egy irtózatos hullám lesodorta a fedélzetről, egy másik hullámroham egyszerre harminc evezőt tört össze. Recsegett a hajó minden eresztéke, Pittakosz Poszeidónhoz imádkozott, és jámbor fogadalmat tett neki, ha most az egyszer megszabadítja.

Nem is tudni, hogy történt. Mikor már azt hitték, hogy mindennek vége, az orkán hirtelen nagyot lódított a hajón, s kisodorta a nyílt tengerre. Ott csöndesebb volt a víz, mint a hegyfok körül, a kapitány észbe kapott, s hirtelen visszafordította a hajót Blanda Julia felé. Befordultak a buxentumi védett öbölbe, s megálltak.

Megmenekültek.

Másnap folytathatták csak az utat: most már csupa mosolygás volt az ég, s a tenger tükre sima, mint az olaj. Estére befutottak az elhagyatott paestumi kikötőbe.

- Ezt sohasem fogom elfelejteni - mondotta Horatius -, és azt hiszem, hogy az életemet példázza ez a kísérteties éjszaka. Mindig viharban, viaskodásban nálamnál hatalmasabb erőkkel, s majdnem hajótörést szenvedni a cél előtt.

- De csak majdnem - szólt közbe Grosphus -, és ez benne a vigasztaló. Nézd, most sem ok nélkül menekültünk meg. Az Amphitrité védőistene Apollo: látod, ott fénylik aranyos szobra a hajó farán. No gyere, koszorúzzuk meg, hiszen ő volt Philippi istene. És ha nem adott győzelmet, mikor kardot forgattál, az annyit jelent, hogy nem kardot akar látni a kezedben.

- Tudom. Apollo a lant és a toll istene. Azt hiszed, dalt kíván tőlem? Ettől a kiábrándult szívtől?

- Hohó, barátocskám - tiltakozott Grosphus -, majd elválik! A szív meggyógyul, és a lélek fölrepül.

- Ahogy Apollo akarja - mondta Horatius, és lehajtotta a fejét.

Az éjszakát még a hajón töltötték, reggel aztán elbúcsúztak Pittakosztól, egy-egy öszvért vettek a kikötőben, s megindultak a Silenus patak mentén Eburum felé. Szaporán baktattak az öszvérek a bokros vízparton, a két jó barát szótlanul ment egymás mellett egy darabig, aztán megállították az öszvéreket, leszálltak. A dombtetőről, ahol álltak, visszanéztek Paestum napfényben fürdő magaslatai felé, s néma áhítattal bámulták a görög művészet két csodáját: az aranyban és márványban csillogó Héra- és Poszeidón-templomot.

Most jólesett gyalogolni a hónapokig tartó rabság után a hajó fedélzetén. Frissen lépkedtek, s mintha Itália földjének sugárzó ereje megacélozta volna testüket és lelküket. Teli tüdővel szívták magukba az áldott friss levegőt, s egyszerre, minden ok nélkül, mind a ketten harsányan elnevették magukat.

Már szinte jókedvűek voltak, mikor beértek Eburumba. A Via Popilia postaállomása volt a kis falu, hát volt benne rendes fogadó is. Jó volt az ebéd, ízlettek a hazai ételek, jó volt a gondtalanság, s a pohár vörös bor régi ízeket, régi emlékeket hozott fel a messzi múltak mélyéből.

Megható volt az a pillanat is, amikor elbúcsúzott Grosphustól. Grosphusnak még nem volt elég a háborúból: felhasználta ugyan az amnesztiát arra, hogy hazalátogasson Capuába, kipihenje a kétesztendős vad háború izgalmait és testi-lelki fáradalmait, megnézze öreg szüleit, testvéreit, de aztán egyetlen vágya volt: vissza a háborúba! Ameddig egyetlen köztársasági hadsereg harcol valahol, onnan neki nem szabad hiányoznia. A tengeren még Domitius Ahenobarbus volt az úr, hozzá akart menni mindenáron. Horatius irigyelte is a lelkes fiatalembert, sajnálta is; már ő is vallotta s megingathatatlannak érezte Messalla igazságát: Philippi volt az utolsó felvonás.

- Hát még egyszer isten veled és Apollo! - A két jó barát megölelte egymást, és mindegyik ment a maga útján. Grosphus eladta öszvérjét, és felszállt a postakocsira, Horatius meg fölült öszvérje hátára, és nekivágott a hegyi ösvényeknek. Nem volt olyan hangulatban, hogy jólesett volna neki a társaság, különben is nagyot került volna, ha mindig országúton akart volna menni: a hegyeken keresztül négy nappal rövidebb volt az út Venusiáig.

Jólesett most a magányosság, annyi csatazaj, annyi viharos esztendő után. Lucania hegyeinek csöndjében csak a vén tölgyfákkal beszélgetett, s néha-néha a rigókkal meg a harkályokkal; a tarka madarak olyan érdeklődéssel kísérték a szürke embert, mintha valami közük lett volna hozzá. Talán megérezték benne a testvért, színes álmok magányos álmodóját, talán valaha nekik is az athéni Akadémia kertjében volt a fészkük, s emlékeztek még a rekkenő nyári délre, amikor elhangzott az a furcsa, éles fütty a kert fülledt csöndjében.

Alkonyatkor megpillantotta Numistro falut a hegyek oldalában: olyan volt, mint a sziklákra tapasztott fecskefészek a sejtelmes rőt világításban. Szemben a Balabo-hegy gerince komorlott, s messze valahol Potentia házai derengtek, mint fehér foltok az alkonyat vörös-fekete palettáján.

Megpihent a faluban, jó embereknél, s másnap reggel pihenten folytatta útját az erdők áhítatában. Egyhangúan kopogtak az öszvér léptei a sziklás ösvényen, s Horatius most már szinte gondolattalanul vitette magát. Nem mert hazagondolni, nem merte apja alakját idézni: olyan belső izgalom remegett az idegeiben, hogy már szinte érzéketlen volt minden iránt. De késő délután egyszerre ösztönszerűen felriadt.

Hegytetőre ért, lenézett: alatta Forentum falu házacskái fehérlettek a virágos völgyben. Megismerte. Ó, mennyit járt itt gyerekkorában, egyik nagybátyjánál, akinek suszterműhelye volt a faluban. Még most is emlékszik rá, hogy tőle kapta az első szöges hegymászó cipőt. Jaj, ez a két esztendő, ez a háború, mindig szöges cipő, kard, pajzs, páncél, sisak: ó, mennyivel jobb volt a katonásdi a forentumi réteken, halványan aranyló kankalinmezőkön vagy rabló-pandúrt játszani a kakukkfüves domboldal bokrai között! Hol vannak, hol vannak a régi évek? Csak az illatukat hozza fel a könnyű esti szél ide a hegytetőre, a forentumi virágos rétek felejthetetlen fanyar-édes illatát.

Hirtelen balra pillantott, és nagyot dobbant a szíve: a láthatár szélén fenyegetőn feketéllett a Voltur roppant tömege, szikláinak fenségével, erdeinek méltóságával, vízeséseinek harsogó csattogásával. A Voltur! A megközelíthetetlen és titokzatos hegy, gyermeklelkének legnagyobb rettegése és rejtelme - mindig ilyennek képzelte az Olümposzt. Istenek aranypalotái tündöklenek bizonyosan a fekete erdők mélyén, s esténkint könnyű fátyolruhás nimfák táncolnak a források tükrei körül. De mikor villámok csattogtak a csúcsa körül, s ijesztő szürke-fekete felhők úsztak fölötte, mint lomha kalózgályák, akkor elszorult kicsi szíve, s úgy képzelte, hogy Mars hadisten s a mennyköveket szóró Jupiter csatázik ott szörnyeteg Titánokkal.

Gyorsabb iramra ösztökélte a poroszkáló öszvért, s egy óra múlva, mikor leereszkedett a síkságra, ott a dombon, píniák és ciprusok koszorújában, fölkacagott szemei előtt gyermekkorának álomvárosa: Venusia!

Nem is tudja, hogy jutott le: csak a tüskebokrokra emlékszik, amelyek a keskeny ösvényt szegélyezték. Lassan kocogott az öszvér fel a dombra, de Horatius nem győzte türelemmel: leugrott, s a kötőféknél fogva vezette a fáradt állatot. Már fölértek, már befordultak a Malom utcába - ejnye, megvan-e még a görög molnár szép kislánya, Cinara -, már átvágtak a főutcán, amelyen a Via Appia remek útteste haladt keresztül, már bekanyarodtak a Via Canusina csöndes házsorai közé: igen, most, ott az utca végén, az a sárga ház...

Már ott is állt a kapu előtt, s nagyot koppantott rajta a kopogtatókalapáccsal. Most, még egy pillanat, és szemtől szemben áll drága jó apjával, öleli, és simogatja remegő kezével fehér haját...

Kinyílt a kapu, s idegen arc nézett rá bizalmatlanul.

- Kit keresel, idegen? - kérdezte egy borízű hang.

- Az öreg Horatius Flaccust, az ő háza ez. Te talán a kapusa vagy?

- Én a magam kapusa vagyok, öcsém - felelte hetykén a ragyás képű.

- Hát nem az apámé már ez a ház? - kérdezte Horatius riadtan.

- Az apád volt az öreg Flaccus? Ejnye, te szegény - mondta a ragyás félszeg részvéttel. - Most halt meg a télen.

Horatius a kapufélfának támolyodott.

- Meghalt - dadogta, és üres tekintettel nézett maga elé. Hallgattak mind a ketten, jó ideig.

- Arpius a nevem - szólalt meg végre a ragyás képű -, centurio voltam Antonius seregében. Aztán letelepítettek bennünket itten a környéken. Én kaptam apád birtokát meg a házát. De csak halála után. Philippinél harcoltam én, megérdemeltem.

- Philippinél - mondta utána Horatius gépiesen. - Jaj a legyőzötteknek!

- Talán te is ott jártál, öcsém? - érdeklődött Arpius.

- Tribunus voltam Brutus seregében - mondta Horatius, maga sem tudta, miért.

- Ezredes uram! - egyenesedett ki Arpius. - Tiszteld meg szerény házamat. Jöjj beljebb. Egy ital borra. - Most már szinte kérlelte.

- A házadat? - szótagolta Horatius, minden gúny nélkül. - Nem, Arpius, köszönöm, nem mehetek be, sietek.

- Büszke vagy, ezredes - mondta Arpius keményen -, lenézed a szegényt embert, így is jó. Csak annyit mondok: én nem tehetek róla. Ha nem én, más. Nem mindegy?

- Minden mindegy. Ne haragudj. No megyek. Jó napot!

- Jó napot! - visszhangozta a ragyás képű, és becsukta a kaput.

Horatius lehajtotta fejét, s megindult az öszvérrel. Az állat is lelógatta nagy fejét, mintha értené gazdája bánatát. Mentek, mentek, Horatius nem is tudta, hogyan jutottak vissza a Malom utcába, csak azon vette észre magát, hogy ott áll Ofellus bácsi háza előtt. Ofellus bácsi apjának birtokos szomszédja volt, jókedvű, piros arcú, fehér szakállas öregúr, akinek ezer mókája, mint ezer tarka pillangó, röpködött most is az emlékezetében.

Bekopogtatott.

Belülről harsány kutyaugatás felelt, aztán léptek csoszogtak, kulcs fordult a zárban, s csikorogva nyílt ki a nehéz kapu. Kopaszra nyírt barna tunicás fiatal rabszolga dugta ki fejét a nyíláson.

- Ofellus a gazdád? - kérdezte Horatius, mert már semmiben sem volt bizonyos.

- Igenis, uram - felelte a rabszolga némi habozás után, mert a jövevény barna tunicája nem volt valami bizalomgerjesztő.

- Itthon van? Bemehetek hozzá? - kérdezte Horatius olyan türelmetlenül, mintha legalábbis az apjához sietne.

Még nem is felelhetett a fiú, már jött az öreg, döcögve, totyakosan, kíváncsian. Kedélyesen mosolygott, mikor az idegent meglátta, aztán egy pillanat múlva a levegőbe csapta mind a két kezét, s csak nekiesett a vendégnek, ölelte, szorongatta, lapogtatta, húzta befelé, és beszélt, beszélt összevissza, sírva, nevetve, könnye és mosolya egybefolyt fehér szakálla hullámaival.

- Flaccus, édes fiam! Te vagy! Ó, micsoda öröm! Honnan jöttél? No, gyere be! Hé, fiú, kösd azt az öszvért az istállóba, aztán bort ide, szaladj a pincébe, van ott a hátsó fal mellett egy amfora caecubusi, abból! De szedd a lábad! Hé, asszony! Mama! Salvia! Hol vagy? Gyere csak, ki van itt? No de ilyet! Ide gyere, fiam, itt a kiskertben, itt jó lesz. Ülj le, no. Mért nem beszélsz? Hát szólj már valamit. Flaccus, drága kis Flaccusom, ej, de megemberesedtél! Ó, ha szegény apád...

Egyszerre a szájára ütött, ijedten elhallgatott.

- Tudom - mondta Horatius csöndesen -, mindent tudok. Arpius elmondta. Szegény apám!

És megeredtek a könnyei.

Itt, végre itt, a jó Ofellus bácsi mellén, itt kisírhatta magát kedvére. Sírt, sírt, két kemény esztendő minden aggódása, minden bánata ott feketéllett a könnyeiben. Salvia néni már régen ott volt mellettük, de a világért nem szólt volna, csak hagyta, hadd sírjon, tudta, hogy az a legjobb orvosság. Magának is elég bánata volt már életében: három nagy fiát temette el.

De utána csakugyan jó volt: megkönnyebbült. Most már szinte jólesett mesélni a messzi Ázsiáról, Brutusról, Philippiről, a hosszú tengeri útról - mintha apjának mesélt volna. Az öreg Salvia néni nagyokat sírt közben, a karját simogatta, az arcát veregette, s elcsuklott a hangja, amint néha közbeszólt:

- Lelkem, édes lelkem, hát ezredes lettél! Jóságos Apollóm, csakhogy épségben itthon vagy! Jaj, Jupiter csapná agyon azt is, aki a háborút kitalálta! Éhes vagy-e, lelkem?

- Mit kérdezed, asszony? - csapott rá Ofellus bácsi. - Úgyis tudhatod. No, csak szaladj, vágasd le a legkövérebb tyúkot, aztán olyan vacsorát csapunk, hogy no!

- De Ofellus bácsi - próbált tiltakozni Horatius, aki tudta, hogy az öreg főzeléknél egyebet sohasem vacsorázott.

- Csönd! - vezényelte az öreg. - Itt én vagyok az ezredes! Salvia - kiáltott az öregasszony után -, mazsolát, diót, fügét ráadásnak, hallod-e! Na!

Most jött a fiú, hozta a bort, fonott üvegben. Ofellus töltött, a kis kertet egyszerre elöntötte a remek caecubusi illata.

- Ilyet, fiam, Lucullus se ivott - büszkélkedett az öreg. - Harmincesztendős bor ez. Magam szüreteltem.

Úgy folyt végig a bor a kimerült fiatalember erein, mint a tűz.

Úgy érezte, mintha újraéledt volna. Most - gondolta -, most még egyszer rohamra tudná vezetni a Pallas-legiót.

- Többet már nem szüretelek, legalábbis nem a magamén - folytatta Ofellus bácsi. - Már csak zsellér vagyok a földemen. Umbrenus itt a gazda, fiam, Antonius veteránja. Az is Philippinél harcolt. Ezt kapta az elárult haza földjéből. A zsarnokok nem maradnak adósak.

Elkeseredett köztársasági volt az öreg.

- Ej, mit panaszkodjam, Umbrenus legalább tisztességes ember. Azt mondta: "Ofellus, dolgozz tovább is úgy, mintha a tiéd volna a birtok, aztán fizess nekem valami bért, hogy éppen megéljek belőle. Eleget verekedtem életemben, nem akarok többet dolgozni. Majd én ott lakom kint a szőlőben, abban a kis viskóban, te csak maradj itt a házadban." Derék ember. Hát most így vagyunk. Hát mondd, fiam, nem mindegy? Nem az enyém a birtok, nem is az övé, mindnyájan csak ideig-óráig ülünk benne, aztán jön más, nem igaz? No, Ceres áldjon meg!

Koccintottak, ittak.

- Az az Arpius sem emberevő - folytatta az öreg -, csak éppen a szája jár. Nagyhangú fráter. Folyton a hőstetteivel henceg, csak dolgozni nem szeret. Pusztul a birtok, fiam. Hanem jószívű, annyi bizonyos. Egy szóra szívesen beültetne téged a birtokba, fizetnél neki valami bért. Aztán itthon maradnál, az apád földjén. Na? Beszéljek vele?

- Ne szólj neki, Ofellus bácsi. Nem bírnék itt maradni, nem bírnám nézni, hogy idegenek ülnek az apám birtokában. Ő elment, elmegyek én is. Mit keresnék én már Venusiában?

- Hát az apád is ebbe halt bele. Mikor a telepítés kezdődött, olyan ideges lett, hogy nem lehetett bírni vele. Pedig még nem is került rá a sor. De ő csak nyugtalankodott, mindennap várta a földmérőket, azt mondta, hogy bunkóval veri ki őket a házából. Csak téged várt, folyton téged emlegetett: "Csak jöjjön haza a fiam! Az én derék fiam! Majd ad az ezeknek!" Hát nem jöttél. Nem is tudtuk, merre jársz. Egyszer kapott tőled levelet, Athénből, abból tudta meg, hogy beálltál Brutus seregébe. Akkor nagyon büszke volt rád. "Az én fiam!" - mondogatta, és sorra járta az ismerősöket a leveleddel. Válaszolt is rá.

- Nem kaptam meg, nem is kaphattam, hiszen hol jártunk mi mindenfelé!

- Hát persze, elveszett ebben a zűrzavarban, hogy a Fúriák szánkázzák meg a nagyurakat, akik a háborút csinálják, a szegény ember bőrére! Na! - Nagyot csapott öklével a gyalult faasztalra, hogy megtáncoltak rajta az agyagpoharak. - A télen aztán ágynak esett. Nagyon ködös volt az ősz, megfázott, elkezdett köhögni, nem akart lefeküdni, orvost se akart. Decemberben aztán nem bírta tovább. Akkor már hiába jött az orvos, borogathatta, köpülhette, itathatta vele a keserű főzeteket, hiába volt minden. A tüdeje gyulladt meg, azt mondta. Két hétig tartott az egész. Utolsó pillanatáig téged emlegetett. Aztán... nem érte meg az új esztendőt.

Horatius lehajtotta a fejét. Hallgattak.

Sötét volt már, mire Salvia néni föltálalta a vacsorát. Remek volt a tyúkleves, utána a tyúkhús ecetes uborkával, aztán a gyümölcs meg a tüzes bor. Idejében elálmosodtak. Horatius fogadóba akart menni, de bizony Ofellus bácsi nem engedte.

- Csak maradj nálunk, fiam. Csak nem teszed meg velem ezt a csúfságot! Holnap aztán korán kelünk, s folytatjuk, ahol abbahagytuk.

Megölelte, megveregette a hátát, aztán betuszkolta a szobájába.

Horatiusnak nyugtalan éjszakája volt. Tompa kábulatban feküdt, de igazi álom sehogy sem jött a szemére. Alig várta a hajnalt. Mihelyt derengett, fölkelt, kiment az utcára, s nagyot járt a városban. Minden lépés gyerekkorának egy-egy szép emlékét idézte. Fürdött a régi hangulatok hullámaiban, és egészen felfrissült, mire hazaért.

Már Ofellus bácsi is ébren volt, de nem volt egyedül. Tagbaszakadt, fekete hajú fiatalember állt mellette, lehetett vagy harmincéves. Amint meglátta Horatiust, odarohant hozzá, megragadta mind a két kezét, és ha Horatius meg nem akadályozza, letérdel előtte.

- Édes kis gazdám, édes kis gazdám, csakhogy itt vagy! Ó, bár előbb jöttél volna!

- Bavius, te hűséges, jó Bavius - mondta Horatius meghatottan, és megsimogatta a fiatalember fejét.

- No, csak üljetek ki a kertbe, aztán beszélgessétek ki magatokat. De siessetek, mert mindjárt jönnek a többiek is.

- Kik jönnek? - kérdezte Horatius őszinte kíváncsisággal.

- Majd meglátod, majd meglátod - mondta Ofellus bácsi titokzatosan, és már el is tűnt az udvar irányában.

Bavius aztán mindent elmondott szép sorjában. Hát biz az úgy volt, hogy míg az öregúr élt, a decuriók halogatták a birtok kisajátítását: nagyon szerették az öreget, meg kímélték is, hiszen a fiát gyászolta és várta, meg beteg is volt: hadd maradjon utoljára, gondolták magukban. Hanem mikor meghalt, nem lehetett tovább halogatni a dolgot. Aztán ez az Arpius úgy ordított mindennap a városházán, hogy mi lesz már ővele, hogy hát ezért harcolt ő a hazáért Philippinél, meg hogy majd megtanítja Antonius a decuriókat kesztyűbe dudálni - hogy végre is át kellett adni neki a birtokot. Pedig nem rossz ember ez az Arpius, csak afféle öblös torkú, igazi őrmester. Veszekszik, ordít, üvölt, az asztalt csapkodja, de egyetlen jó szóval le lehet kenyerezni.

- Ha akarod - tette hozzá -, át is adja a birtokot, csak valami kis haszonbért kér érte.

- Nem, nem - tiltakozott Horatius -, nem akarom.

- A váltságdíjat meg a fölszerelést tisztességesen megfizette. El is számolok, uram.

Akármelyik bankárnak becsületére vált volna az az elszámolás, amelyet Bavius urának átadott. Megcsináltatta elhunyt gazdája síremlékét, kifizette a cselédséget, s az elmúlt hónapok alatt négy rabszolgatársával oly szerényen és egyszerűen élt, hogy Horatius szinte kevésnek tartotta a lakásukra és élelmezésükre fordított összeget. Bavius ezt is megmagyarázta: mind az öten munkát kerestek és találtak, úgyhogy ellátásuknak legalább felét maguk megkeresték. A derék Bavius tisztességes összeg pénzt számolt le Horatius kezeibe.

- Bavius, köszönöm hűségedet - veregette meg Horatius a derék szolga vállát. - Neked köszönhetem, hogy nem jutottam koldusbotra. Nézd, én most Rómába megyek. Abból a pénzből, amit megtakarítottál, kis ideig megélek, aztán csak sikerül elhelyezkednem valahol. Elvégre Athénben végeztem, talán jó leszek állami tisztviselőnek. Messalla Corvinus, akivel együtt szolgáltam, megígértette velem, hogy feltétlenül Rómába költözöm. Bizonyos vagyok benne, hogy fog nekem valami állást szerezni. Abból pedig, amiből én megélek, megélünk mi ketten is. Akarsz velem jönni?

- Uram - mondta Bavius elérzékenyülten -, boldogan.

- Holnap indulunk. Készíts el mindent, szedd össze boldogult jó apám bútorait, mindenünket, ami megmaradt a nagy hajótörés után, fogadj szekeret, s aztán mehetünk.

- Meglesz, uram - s már indult is.

Nem is tárgyalhattak volna tovább, mert az atriumból egyszerre hangos beszélgetés hallatszott ki a kertbe, s a következő pillanatban sírás, kacagás, összevissza kiáltozás közben négyen is rohantak a kertbe a tablinumon keresztül: egy öregasszony, egy rózsaarcú fiatal lány és két fiatalember. Hát az öregasszony nagyot sikolt, odaveti magát Horatius mellére, csókolja, csókolja, ahol éri, s a fojtott zokogása mélyéről fuldokolva buggyannak fel félig érthetetlen szavak, körülröpködik a fiatalembert, mint rebbenő pillangók, s aztán, mint fáradt galambok, búgva lehullanak. Horatius könnyeivel küszködik, simogatja a drága öregasszony őszbe csavarodott haját, csókolja fonnyadt kezét, s halkan, bársonyosan, szinte szerelmesen suttogja:

- Pullia, no, Pullia, drága kisanyám.

Pullia édes testvére volt az apjának; anyja halála után ő nevelte az árva gyermeket. Vénlány volt Pullia néni, ez a gyerek volt az életének minden öröme, egyetlen szenvedélye, célja és tartalma. Álmatlan éjszakákon ó, hányszor eltemette már az elveszettnek hitt Horatiust, akinek két éve már hírét sem hallotta. S most, hogy megkerült, ilyen váratlanul, hinni sem akart a szemeinek, nem akarta elengedni, mintha attól félne, hogy megint elveszíti. S hogy megszépítette Pullia nénit a lelkében kigyulladt öröm! Elsimultak ványadt arcán a ráncok, vékony ajka körül halvány mosolyok röpködtek, fáradt szeme szokatlan fényben csillogott, aszott, szikár teste megelevenedett, s a karjai is mintha nekigömbölyödtek volna. Talán sohasem szakadt volna vége ennek a forró ölelésnek, ha meg nem szólal a nádszáltermetű, piros arcú kislány:

- Pullia néni, lelkem, mink is itt vagyunk ám!

Cinara volt, a molnár lánya, Horatius gyerekkori játszópajtása. Pullia néni egyszerre fölébredt, megtörölgette zsebkendőjével a szemeit, s fáradtan leült a kerti fapadra.

- Hogyne, lelkem, ti is, hogyne - mondta szinte öntudatlanul, s le nem vette volna szemét élete drága gyermekéről.

Horatius megfogta a kislánynak mind a két kezét:

- Hát Cinara, kicsi Cinara, emlékszel még rám?

- Mindennap imádkoztam érted, uram - mosolyogta a kislány. - Azért nem lett semmi bajod. Dianához imádkoztam. Én hiszek az imádságban.

- Milyen boldog vagy, kislány, és milyen jó szívvel köszönöm neked, hogy gondoltál rám. Hát apád, anyád?

- Megvannak, Flaccus, köszönöm.

- Felszabadultak már?

- Ampelius, a gazdánk, jövőre ígérte.

- No, majd én is beszélek vele, hátha hamarabb is lehetne.

- Most is olyan jó vagy, mint régen, mikor a forentumi réteken kergetődztünk. Emlékszel?

- Hát lehet elfelejteni a gyermekkori kankalinos mezőket ott a folyó partján? A hosszú rétet a domboldalban, a sárga-fehér margaréta-csillagokat, a zsályák kék fürtjeit, a keskeny ösvényt a gyermekláncfüvek tengerében, az ökörfarkkórók bolyhos buzogányait, a kakukkfüves lejtőt és téged, kicsi Cinara, eleven ördög, aki úgy száguldoztál előttünk, mint a vad csikó, kibomlott hajjal, csillogó szemmel, lihegő mellel, hát lehet ezt elfelejteni?

- Emlékszel - szólalt meg most az egyik barna arcú fiú, aki eddig Pullia néni háta mögött állt, szótlanul -, emlékszel, mikor a szakadék mellett, ahol éppen csak a gyalogösvény fér el a víz és a szikla közt, belelöktelek a vízbe?

- Hohó, Fulvius pajtás - ragyogott fel Horatius arca -, hát mért nem szólsz, hogy te is itt vagy? - Megölelgette a fiút, aztán folytatta: - Hogyne emlékezném, te csirkefogó! Csakhogy kiúsztam ám! - tette hozzá diadalmasan.

- Jaj, hogy megijedtem, mikor este csuromvizesen jöttél haza! - borzongott Pullia néni. - Milyen beteg lettél utána! Egy hétig lázasan feküdtél, ó, mennyit reszkettem érted!

- Ugye, hogy mégse lett semmi bajom? Csalánba nem üt a mennykő! - nevetett Horatius.

- Hát az erdészházra emlékszel-e? - szólt közbe Galba, a másik fiú, izmos, nyúlánk fiatalember. - Emlékszel még, mikor a görög boltostól gyújtólencsét vettünk, s addig-addig játszottunk vele, míg fel nem gyújtottuk az erdészház szalmatetejét?

- Tyű, a kutyafáját, de szorultunk akkor! - kapott a fejéhez Cinara, még most is rémülten.

Hát az csakugyan nagy eset volt. Remekül égett a kis ház - soha ilyen szép tüzet! -, ropogtak, pattogtak a tetőgerendák, az erdész a haját tépte, vödörrel hordta a vizet, létrára mászott, úgy locsolta a tetőt, de az csak annál jobban égett. A fia lóháton vágtatott a tűzoltókért, jöttek is, nagyfene trombitálás közben, hamar bele a tömlőt a folyóba, négy ember neki a szivattyúnak, dolgoztak izzadásig, hát uramfia, akkor veszi észre a parancsnok, hogy a sugárszóró cső végét otthon felejtették! Pedig milyen szép darab volt, a tűzoltóság büszkesége, sárgarézből esztergályozta Prusziász, a Bithyniából ideszakadt rézművesmester, s most otthon van, a víz meg ernyedten lottyan ki a csőből, a rezes orrú parancsnok négyszögletesre vágott szakálla reszket a dühtől, a gyerekek meg fojtottan vihognak a parti nádasban, ahová elbújtak! Hű, csuda nagy muri volt! Ha nem Fulvius apja a rendőrfőnök, hát szörnyű vége lett volna a mókának, így a kis Fulvius megkapta otthon a három pofont, és vége. A boldogtalan papák megfizették az erdész kárát, a városi tanács határozatilag kimondta, hogy ezentúl minden tűzeset előtt legalább egy órával rá kell szerelni a szórócsövet a tömlőre - kicsit röhögtek a városban a bölcs határozaton -, s a végén mindenki boldog volt. Hát így történt.

Hej, de szép idők voltak azok!

Közben a kis Cinara eltűnt, kiment a konyhába, segíteni Salvia néninek. Nem is bánta meg, ott tartották ebédre. Ó, be szép volt ez az ebéd! Nem is szólván arról, hogy Salvia néni friss kolbászt sütött, jó fokhagymás kolbászt, s hozzá mustárt adott meg tormát meg zöldbabfőzeléket, utána diós palacsintát - ezt Cinara sütötte -, szép volt és jó volt így együtt ülni, nézni egymást, nem is sokat beszélgetni, inkább nagyokat hallgatni, s élvezni, ahogy felédesedik lelkükben a boldog gyermekkor ezer meg ezer aranyos emléke.

De bizony a kis Cinara alig evett: bogárszeme szüntelenül ott röpdösött a régi pajtás feje körül, s ha észrevették, nagyokat pirult.

Ó, milyen szép is volt ez az ebéd!

A délutánt apjának szentelte. Bavius pontosan elmagyarázta neki, hol van a sír, megindult, egyedül, csak egy csokor violát vitt magával Ofellus bácsi kertjéből. Salvia néni szedte, megtarkázta asparaguságacskákkal, csupa fehér viola volt, valami remek fajta, illatfelhő szállt nyomában az utcán, amerre elment. Hamar kiért a városból a külső Via Canusinára, ez volt a sírok útja. Jobbról-balról márvány síremlékek sorakoztak, fehér csend ülte meg az utat, néha-néha egy szekér nyikorgott el mellette, most egy parasztember baktatott a város felé a délutáni napsütésben, nagykarimás szalmakalappal a fején, kaszával a kezében, frissen vágott sarjúcsomóval a hátán, aztán egy munkásasszony, agyonfoltozott barna ruhában, szurtos kisfia mellette tipegett, nagyokat bőgött, az anyja úgy húzta maga után.

Mért jönnek-mennek az emberek? Lám, a halottak milyen békességben, milyen mozdulatlanul feküsznek a kőszarkofágok mélyén, nincsen semmi gondjuk, semmi sem sürgős nekik, csak fekszenek, fekszenek némán és mereven, bölcs nyugalomban, s néha talán el is mosolyodnak az emberek tülekedésén, rohanásán, sok céltalan izgalmán. Vajon nem nekik van-e igazuk? Vajon nem volna-e jobb lefeküdni egy virágos sír fenekére, itt hagyni ezt a bolondul gomolygó világot, és mosolyogni, bölcsen, mindent megértőn, talán kicsit gúnyosan is? Milyen szép ez az út, a halottak utcája, a márvány síremlékek némaságában! Előkelő utca ez, hűvös és fölényes, ide csak szabad emberek temetkezhettek, azok közül is csak a jómódúak, válogatott és zárt társaság, Venusia felső tízezre. Most valahogy még büszkébb volt az apjára.

Kétkerekű szekér döcögött el mellette az úton, kerekei keservesen nyikorogtak, az öszvér unottan húzta, a gazda, fenn ült a bakon, a szekér mellett sovány, hórihorgas rabszolga lépdelt. Bort hoztak a hegyi pincéből. A kék tunicás, fehér togás fiatalember, aki virágot vitt, s a hóna alatt könyvet szorongatott, nyilván valami úrféle lehetett - gondolták magukban, s ösztönszerű tisztelettel nagyot köszöntek neki. Horatius viszonozta a köszöntést, de a gazdát nem ismerte meg. "Látták, hogy virágot viszek - gondolta magában -, a fájdalmamnak köszöntek, a halott apámnak."

Már oda ért, ahol a Straminaria nevű dűlőút keresztezi a Via Canusinát: Bavius úgy mondta, ott az apja sírja. Ott is volt. Aranybetűk gyászolták a lapos fehér márványoszlopon az öreg Flaccust, Venusia derék polgárát, akit hatvankét éves korában ragadott el a kegyetlen Orcus, messze földeken harcoló fia bánatára. Az oszlopon dagadó vitorlákkal sikló hajó táncolt hullámos tengeren, a túlvilági utazás szimbóluma, ősi és örök jelkép, s most Horatiusnak arra kellett gondolnia, hogy íme, ő is így indul az élet felé, dagadó vitorlákkal, forró reményekkel, s előbb-utóbb ide kerül ő is, minden hányattatások egyetlen biztos kikötőjébe. Megint fölkísértett benne a gondolat: nem volna-e jobb mindjárt itt kezdeni?

Nem, nem! Előbb a munka, azután a pihenés! Drága jó apja bizonyára mosolyogva néz rá az elysiumi mezőkről, s mintha ezzel a szimbólummal biztatná: "Feszítsd ki a vitorlákat, küzdj meg a rakoncátlan szelekkel, keményen fogd a kormányt, s aztán dalold bele a viharba teli tüdővel, érces hanggal, piros szívvel: repülj, hajóm, repülj, hajóm!"

Csupa virág volt a sír. Odatette a maga violáját is a hideg márványra, aztán tömjént vett ki a zsebéből, rászórta a sír végében vöröslő rézserpenyőre, s meggyújtotta a márványoszlop mögé rejtett orsós tűzszerszámot. Sűrű fehér füst csapott fel a serpenyőből, nehéz, olajos illata vörösre marta a szemét, s amint ott állt lehajtott fejjel, és magában régi meghatottsággal imádkozott Plutóhoz s Proserpinához, félénk kis könnyek buggyantak ki gyulladt szeméből. Vajon csak a tömjénfüst tette-e?

Leült a félkörű márványpadra, messze elrévedezett fátyolos tekintete a dombok közt futó Aufidus ezüstös vizén, s a tajtékot hányó vad hullámokra odaképzelte a dagadó vitorlákkal sikló hajót. "Repülj, hajóm" - gondolta, s mintha a délutáni nap ferde sugarai bizakodó mosolyt villantottak volna meg a szája szögletében.

Elővette a könyvet. Epikurosz könyve volt, a Küriai, a mester bölcs mondásainak gyűjteménye. Bavius kereste elő az apja holmija közül. Sok könyve volt a jó öregnek, de valamennyi közt ezt szerette legjobban, nemcsak azért, mert bámulta szellemességét, és élvezte bátor, új hangját, hanem azért is, mert nem kellett egyfolytában olvasni. Rengeteg munkája közben, ha öt szabad perce akadt, elolvasott belőle egy tízsoros axiómát, s volt min gondolkoznia egész nap.

Nem is tudja, miért hozta magával ezt a könyvet, hiszen nem olvasni jött ide. S most mégis boldog volt, hogy elhozta: úgy érezte, hogy apjához méltó módon fogja így végezni ezt a sírlátogatást. Fölnyitotta a tekercset, s mindjárt a negyedik hasábon megütötte a szemét egy kis szakasznak a címe: A halálról.

Olvasta: "Szoktasd magad ahhoz a gondolathoz, hogy a halállal nincs semmi közösségünk, mert minden jó és rossz alapja az érzés, a halál pedig nem egyéb, mint az érzések megszűnése. A földi életet csak akkor tudjuk teljesen élvezni, ha elérkeztünk arra a helyes felismerésre, hogy a halállal nincs semmi közösségünk. Mégpedig nem úgy, hogy a földi életet örökkévalónak képzeljük, hanem úgy, hogy nem sóvárgunk halhatatlanságra. Nincs az életben semmi félelmetes annak számára, aki eljutott addig az igazságig, hogy a halálban nincs semmi félelmetes."

Ó, milyen jól ismerte ezt az axiómát! Phaidrosz tanár úr hónapokig fejtegette a mesternek ezt a mély értelmű tanítását, amely tulajdonképpen egész filozófiájának alapja. Phaidrosz tanár úr ebből magyarázta az atyamesternek A természetről írt munkáját is. Mindegy, hiába tudta rég könyv nélkül ezt a vigasztaló tanítást, most mégis újnak és különösnek érezte, mintha sohasem hallotta volna. "A halállal nincs semmi közösségünk - muzsikált a szívében. - A halálban nincs semmi félelmetes - mintha az édesapja üzenné a túlsó partról, bölcsen és nyugodtan, s úgy érezte, mintha az a rég halott kéz gyöngéden megsimogatná a lelkét. - Nem sóvárgok a halhatatlanságra" - hallotta még egyszer, mint ezüstcsengettyűk kacagó piros hangját: nincs más élet, ezt az életet élvezd ki egészen, szívd magadba minden ízét, minden órádnak leszakaszd virágát, nevesd ki a halált, nincs halál, szórj bódító rózsaszirmokat a csontváz vigyorgó koponyájára, évoé, élet, évoé!

Lehajtott fejjel ült a fehér kövön, hallotta halott apja hangját, s a dombok felett úszó rózsaszín felhők gomolygó tengerében, mint színes álom, aranylott fel lelkében boldog gyermekkora.

Flaccus izgatottan, dúlt arccal rohant ki a házból, s torkaszakadtából kiabált:

- Marcipor! Milphio! Hé, melyitek van itt? Orvost! Szaladjatok Glükónért! Azonnal jöjjön!

- Igenis, uram! - kiáltott vissza Marcipor az istálló felől, és már rohant is.

Negyedóra sem telt bele, megérkezett Glükón, hóna alatt a műszeres táskával. Arca kipirult a nagy sietésben, mellén végigfolyó ősz szakálla remegett.

- Ki a beteg, uram? - kérdezte nyugtalanul. Tudta, hogy Lollia, Flaccus felesége, mostanára várja első gyermekét, és sejtette, hogy a szülés körül vannak bajok. Lollia vékonydongájú, gyenge egészségű asszony volt, szinte árnyéka a széles vállú, vasegészségű Flaccusnak. Régen orvosa volt már a családnak Glükón, de sohasem tudta megérteni, hogy ez a vékonyka nő, aki akkorka volt csak, mint egy sóhajtás, hogyan bírta ki eddig is az izmos és vaskos Flaccus mellett. Húszéves volt az asszonyka, Flaccus harmincnyolc, három éve voltak házasok, mindig mondta nekik, hogy fölösleges gyerekre gondolni, de az asszony addig istenkedett a férjének, amíg meg nem szegte az orvosi tilalmat. Most aztán itt a baj. Mert ki más volna a beteg, ha nem Lollia? - No, ki a beteg? - ismételte, mert Flaccus csak állt, csak állt, és elfelejtett a kérdésre válaszolni.

- Lollia - dadogta végre -, irtózatosan szenved szegény. A tudósasszony tudománya kifogyott, csak te segíthetsz, ha ugyan... Egyre-másra elájul.

- Látod, mit mondtam! - pirongatta Glükón, de nem volt idő most a szemrehányásokra. Gyors mozdulattal megindult. - Na lássuk!

A szobában Dorisz, a házicseléd siránkozott, a tudósasszony meg ott állt a beteg ágya mellett, tanácstalanul. Lollia eszméletlenül feküdt az ágyon, krétafehér arccal, teste időnkint megvonaglott, ujjait görcsösen vájta bele tenyere húsába.

Glükón odalépett az ágyhoz, nevén szólította a beteget, de az nem válaszolt, a szemét sem nyitotta fel. Az orvos megfogta a csuklóját, és számolni kezdte az érverését, az ajkai hangtalanul mozogtak. Halotti csend volt a szobában, Flaccus komor arccal állt az ágy lábánál.

Az orvos arca egyre jobban elsötétült. Elengedte a beteg csuklóját, aztán az asztalhoz lépett, amelyre műszeres táskáját tette. Kinyitotta, kotorászott benne, hallatszott a műszerek fémes csengése. Dorisz, a cselédlány, eltakarta a szemét. Az egyetlen kis ablakon vékonyka, félénk napsugár szökött be a szobába, és megcsillant a műszerek hideg acélján.

A sarokban rózsaszín terítős bölcső mosolygott, és várta az ismeretlen jövevényt.

- Vizet! - rendelkezett az orvos. - Langyos vizet.

Aztán jött a műtét. Glükón művésze volt a mesterségének, Kósz sziget egyetemén végezte orvosi tanulmányait, és már fiatalkorában híres volt remek műtétjeiről. Sokáig katonaorvos volt, végigoperálta tizenkét háború sebesültjeit, aztán megvette Apulia praefectusa, a dúsgazdag Rubellius. Azóta itt élt Venusiában, jól megszedte magát, s lassankint el is felejtette, hogy az egyetemi tanári katedra volt valamikor életének egyetlen vágya és célja. Bár néhanapján Rómába is meghívták nehezebb operációkhoz, ambíciói lassan-lassan lelohadtak, elnyelte a szürke vidék.

Sokáig tartott a műtét, az orvos ruhája már facsaró víz volt, a tudósasszony alig állt a lábán a fáradtságtól, Flaccus komoran és kétségbeesetten ült az egyik sarokban, és keserűen vádolta önmagát. Egyszerre halk nyöszörgés riasztotta fel, aztán éles visítás hasított a szoba áporodott levegőjébe, és a tudósasszony máris Flaccus lábai elé tette a lepedőbe bugyolált újszülött fiút. Flaccus fölvette a gyermeket, s ezzel magáénak ismerte el. Megszületett a legfiatalabb római polgár: Quintus Horatius Flaccus.

Senki sem törődött többet az újszülöttel; az orvos is, a tudósasszony is, Dorisz, Flaccus is az álélt anya körül sürgölődött. Lollia kimerülten, eszméletlenül feküdt, szája nyitva volt, alig lélegzett. Most Glükón kis üveget vett ki a táskájából, néhány csöppet öntött belőle egy agyagpohárba, rá kevés vizet, s megpróbálta beletölteni a beteg szájába. Lollia gépiesen lenyelte a csillapítót, s mintha kissé megnyugodott volna tőle. Glükón megint az érverését vizsgálta, aztán csüggedten eresztette el az asszony kezét.

- Ejnye! - mondta olyan halkan, hogy csak ő maga hallhatta.

Meleg borogatást rendelt a beteg testére, aztán kis fémdobozból szárított füvet szedett ki, nagyon keveset, odaadta Dorisznak, hogy főzze meg. Meghagyta, hogy félóránkint itassanak meg a főzetből a beteggel kétujjnyit, aztán elment, azzal, hogy holnap reggel újra eljön.

De már délután ott volt, s Flaccus nyomban megérezte, hogy a baj nagyobb, mint gondolta. A betegnek ekkor már olyan nagy volt a láza, hogy félrebeszélt, s nyugtalanul hánykolódott az ágyán. Időnkint nagyokat sikoltott, s az anyját hívta ijesztő hangokon. Az orvosság nyilván nem használt. A láz szinte órák alatt fölemésztette a beteg kevéske erejét.

Egy pillanatra magához tért, és a gyermeket kérte: odafektették mellé az ágyba. Simogatta, becézgette, aztán egyszerre csak hátrahanyatlott a feje, s megint elvesztette az eszméletét. Tűzrózsák gyulladtak ki arcán, s mikor Flaccus hozzálépett és megsimogatta, az arca szinte égette a kezét.

Reggel, mikor Glükón jött, már ott szomorkodott az ajtón a vörösfenyőág. Sötétzöld tűlevelei, mint nyugtalan, szálkás betűk, hirdették: halott van a házban, szép fehér halott.

Az anyátlan gyereket Pullia vette a házába: mit kezdett volna az özvegy Flaccus a gyámoltalan csecsemővel? Pullia, Flaccus húga, harmincéves volt akkor, kis vagyonkájából élt, s már a reménytelen és üres öregség suhogott a feje fölött, mikor rászakadt a kis Horatius fölnevelésének gondja. Ó, milyen boldog volt! Most már volt tartalma és célja életének, meddő napjai egyszerre megteltek az anyaság izgalmaival, magányos életét elöntötte a gyöngédség és a szeretet.

Ő akasztotta a gyerek nyakába a rontás, szemverés, varázslat ellen védő kék üveggyöngy láncot, amelyről kis ezüsttok lógott, a bulla, benne a talizmán: Apollo-fejes régi görög érem, ő kapta valami vándor szír asztrológustól még gyerekkorában. Ő vette neki az első violagyökeret, mikor fogzani kezdett, s mikor már tipegett, ő varrta neki az első kis ruhát: térdig érő világoskék ingecske volt, komikusan utánozta a felnőttek tunicáját, sodrott öv fogta össze a derekán. Az első pici sarukat a forentumi nagybácsi remekelte, az vette az első komoly játékot is, a kerekes falovat.

Mert a csörgő meg a kereplő, amiket Pullia néni vett, nem voltak már igazi játékok. De mire a gyermek hároméves lett, egymás után kerültek a házba a legszebb játékok: búgócsiga, fakard, trombita, kis labda, még nagyobb labda, aztán, hogy az évek múltak, jöttek a pajtások, fiúk, lányok, rabszolgák és felszabadítottak gyerekei, úrigyerekek: mindegy volt, a gyerekek még tiszta és romlatlan emberek, nem ismerik a társadalmi osztályokat.

Jöttek a hajrás esztendők, veszett rohanások végig Venusia utcáin, kalandok kint a határban, nagy barátkozások a fuvarosokkal meg a kocsisokkal, vad lovaglások kint a tanyán, agyafúrt csínyek, amelyek miatt nemegyszer meggyűlt a bajuk a rendőrökkel. Hát még milyen jó volt Ofellus bácsinál! Mennyi mókát tudott az öreg! Hányszor megvédelmezte az apja nádpálcás haragja ellen! Salvia néni meg olyan volt, mint a jó tündér: mindig akadt a házában egy-két jó falat a gyerekeknek, szép piros alma, mézes szőlő, mazsolás kalács. Mikor aztán este hazatért, holtra fáradtan a vad hajszáktól, az eszeveszett métázásoktól, olyan jó volt megpihenni Pullia néni simogató karjaiban, érezni forró keze s forró szíve melegét, és dadogó szájjal, félálomban is mondogatni:

- Kisanyám, drága kisanyám.

Kisanyámnak hívta Pullia nénit, ki tudja, miért? Talán azért, mert kislányosan vékony volt, hajlékony és mindig friss, mindig mosolygós, szelesen mozgott, perdült-fordult, szaladt, ugrott könnyedén, mint a labda - talán azért, mert olyan szép volt, amilyen csak egy kislány tud lenni, tizenhat éves korában: sötétszőke haja csupa bársony volt, a szeme, mint a tűzbogár, a mosolya, az örökké sugárzó mosolya édesebb, mint a cseppentett méz. Szép volt, jó volt, édes volt, egyetlen volt, és ha a gyerek meg akarta vallani, hogy mennyire szereti, akárhogy törte a fejét, nem tudott neki szebbet mondani ennél:

- Kisanyám, drága kisanyám!

Rajta kívül alig is szeretett mást, csak az apját. A nagykomoly embert, akinek mindig kemény volt a szava, katonás a hangja, aki a kisgyerek szemében a legfelsőbb lény volt, a Tekintély, a Tökéletesség, a Hatalom. De a kis Horatius azért nagyon szerette az apját: talán ő volt az egyetlen a világon, aki tudta, hogy ez a széles vállú, nagykomoly ember belül csupa mosolygás, csupa jóság. De ő sem mondta senkinek.

Apja napokig, néha hetekig kint volt a birtokon, hol a tanyán, hol a szőlőben, együtt dolgozott a rabszolgáival, fáradt, izzadt, számolt, vett, eladott, élére rakta a garast, a fiáért, hogy annak szebb és jobb legyen az élete, mint az övé volt. Ha otthon volt, ünnepnapokon, munkatilalom napjain, Pullia néni elvitte hozzá a gyereket, s ilyenkor az öreg Flaccus órákig foglalkozott a fiával: mesélt neki régi, rémítő és ragyogó meséket: a furfangos Odüsszeusz kalandjait, az istenek csatáit a Titánokkal, Aeneas hányattatásait, Romulus és Remus történetét, a Horatiusok és Curiatiusok harcait, Mucius Scaevola hősiességét - a fogékony fiú szomjasan leste minden szavát.

Csak magáról nem mesélt soha, pedig a gyerek semmire sem volt kíváncsibb, mint az apjára. Rejtelmes ember volt a szemében, titokzatos felsőbb lény, valahogy ilyennek képzelte az istenekkel társalgó Numa Pompilius királyt, és odaadta volna legszebb labdáját, ha egyszer megbizonyosodhatik felőle, hogy az apja is ember, hús és vér, szív és agyvelő, mint a többi földi emberek, mint a többi jó emberek, mint Pullia néni, aki a legjobb ember a világon.

Ezt is megtudta egy napon.

Fekete volt a január végi délután, nem is havazott, hogy legalább hólabdázni lehetett volna, vagy hóembert gyúrni, s meghempergetni pajtásait meg a Sylax kutyát a frissen hullott fehér hótakaróban. A Sylax kutya is ott hevert a szobában, néha unottan vakkantott egyet-egyet, neki sem volt ínyére ez a fekete rabság. Pullia néni meggyújtotta az olajlámpát - horgas orrú, torz pofát ábrázolt a lámpa, tátott szájában nyelv helyett most az égő kanóc lobogott. Hát most - gondolta magában a gyerek -, talán most szóra lehetne bírni Pullia nénit. Megkockáztatta:

- Kisanyám, drága kisanyám, kicsoda az én apám?

- Ejnye, te kis csacsi, hát hogy kérdezhetsz ilyet? Hát csak tudod?

- Mondd meg igazán, kisanyám, ő a Numa Pompilius?

Akkorát kacagott erre Pullia néni, hogy még a Sylax kutya is fölpattant a bamba hasalásból, vidám farkcsóválás közben fölugrott Pullia néni ölébe, nagyot csillant a szeme, barátságosan vinnyogott, mintha ezt mondta volna kutyanyelven: "No lám, hála annak a magasságos Jupiternek, mégiscsak történik valami!"

- Hát ezt honnan vetted, te gyerek? - kérdezte Pullia.

- Csak úgy gondoltam, kisanyám, mert ő olyan furcsa, olyan titokzatos, mintha mindig az istenekkel beszélgetne.

- Te kis bolond, te. Dehogy beszélget az istenekkel, a béresekkel beszélget, meg néha ordít, meg nagyokat káromkodik, mint a vén kiszolgált centurio itt a szomszédban, a Surius bácsi.

- Káromkodik? Nekem mindig azt mondta, hogy nem szabad káromkodni. Neki szabad?

- Neki szabad. De csak a béresekre. Azokra is csak akkor, ha nem dolgoznak.

- Mondd csak, kisanyám, volt az én apámnak is felesége, mint ahogy Ofellus bácsinak van?

- Hát hogyne lett volna, szívem. Az édesanyád.

- Hol van az édesanyám? Cinarának is van, meg Fulviusnak is van, csak nekem nincsen. Mért nincs nekem anyukám?

- Meghalt szegényke, mikor te születtél. Azóta én vagyok a te anyukád. Nem vagyok én neked jó anyukád?

- Te jó vagy, kisanyám, drága kisanyám. És én nagyon szeretlek. De akkor foglak igazán szeretni, ha mesélni fogsz apukáról. Mesélj el mindent, és én megígérem, hogy olyan szép madártojásokat hozok neked az erdőből, de olyan szépeket, hogy no.

- Nem kell nekem madártojás, édes szívem, mesélek én neked a nélkül is. Meg aztán nem is akarom, hogy a fákra mászkálj, egyszer még lepotyogsz, s agyonütöd magad. Mi lesz akkor velem?

- Én lepotyogok? Én nem, kisanyám. Fulvius igen, az már lepotyogott, mert ügyetlen, de én? No, mesélj!

Pullia behozta a parazsat, mert már hideg volt a szobában. A szénserpenyő mellé telepedtek. Sylax mindjárt a legjobb helyet választotta ki magának, s Pullia mesélni kezdett.

Elmondta, hogy apuka messzi Ázsiában született, Pontusban. Gazdag ember volt az apja, katonának neveltette a fiát, lett is belőle olyan szép lovaskapitány, hogy csuda. Ezüst volt a mellvértje, fekete toll röpködött aranyveretes sisakján, lándzsája hegyén posztóból varrt piros sárkány libegett, s ha megsarkantyúzta pej lovát, úgy száguldott, mint a szélvész. Mithridatész volt akkor a király Pontusban, apuka volt a legkedvesebb katonája. Hát egyszer háborúba keveredett a rómaiakkal, nagy csatát vívtak, apuka már azt hitte, hogy meg is verik az ellenséget, amikor egyszerre csak észrevette, hogy római lovasság került a hátukba. Úgy volt, hogy áruló akadt köztük, aki titkos úton hátukba vezette a rómaiakat. Előre is meg hátra is nem lehet harcolni, hát bizony az lett a vége, hogy apukát az egész századával együtt elfogták. A foglyokat aztán rabszolgavásárra hurcolták, s mikor a rómaiak a várost is elfoglalták, Pulliát is eladták rabszolgának. Szerencsére ugyanaz a rabszolga-kereskedő vette meg mind a kettőjükét, s így kerültek Venusiába, Valerius quaestor házába. Apuka ispán lett, Pullia a gyerekek mellé került.

Valerius hamarosan megtudta, milyen családból származnak, s mindig különösen megbecsülte mind a kettőjüket. Mikor aztán tíz évig becsülettel dolgoztak a házában, mind a kettőjüket felszabadította, sőt apukához feleségül is adta a leányát, akit Lolliának hívtak. Vékony, beteges lányka volt, nem is túlságosan fiatal, de apuka nagyon szerette, s Lollia is kijelentette, hogy senki másnak nem lesz a felesége, csak Flaccusnak. Így vette el anyukát, így éldegéltek szépen a birtokon, amit Valeriustól kaptak. Pulliát Valerius ezzel a kis házzal jutalmazta, s most is minden hónapban annyi pénzt küld Rómából - mert azóta Rómába került, nagy úr lett belőle -, amennyiből szépen megélhet.

- Hát így volt, szívecském - fejezte be Pullia néni a mesét -, és ugye, hogy ember az apád, és ugye, hogy milyen jó ez a kis ház, és milyen szépen megélünk benne ketten is?

Csakhogy a gyerek már nem hallotta a mese végét, csöndesen elszundított, a feje Pullia néni vállára hanyatlott. Mikor Pullia ágyba fektette, egy pillanatra fölnyitotta a szemét, elmosolyodott, két kicsi karjával átfonta Pullia nyakát, és alig hallható hangon motyogta:

- Kisanyám, drága kisanyám.

Hát ember volt az apja, úr volt, katonatiszt, csak véletlen, hogy a hadi balszerencse lefokozta rabszolgává, s most az a neve, hogy libertinus. A kisfiú már gyerekfejjel megértette, hogy a szabadnak született római polgárok közt egy sincs az apjához fogható. De igazán akkor ismerte meg az apját, mikor hatéves lett, s eljött az ideje, hogy beirassák az iskolába.

De előbb történt valami. Egy ragyogó nyári napon a gyerekben nagy elhatározás kelt: véget akart vetni annak a bizonytalanságnak, amely a Voltur-hegy miatt nyugtalanította; nem szólt senkinek, egyedül nekivágott a hegynek. Ment, ment a kora reggeli napsütésben, órákat gyalogolt, déltájban aztán elérte a hegy legalsó lejtőit. Nagyot pihent, ivott a friss forrásból, lepkéket kergetett, virágot szedett, s aztán tovább! Már a hegy derekán járhatott, kicsi lábát fölsebezték a tüskék, ruháját megszaggatták a vadbozótok, ereje egyre fogyott, s hiába volt a nagyerős akarat, nem is tudja, mikor, egyszerre csak összeroskadt egy tarka virágos tisztáson: hiába küszködött, hiába mondta magában, hogy csak kicsit pihen, mindjárt megy tovább, a test gyengébb volt, mint a lélek: elaludt.

Jaj, mi lesz veled, kisfiú, a vad hegy oldalában? Mi lesz, ha jönnek a medvék, ha éhesen arra cserkésznek a farkasok, mi lesz, ha mérges kígyók harapnak gyönge húsodba, mi lesz veled? Az erdő mélye titokzatosan hallgatott, csak a csend muzsikált benne ringató dalokat. Aludt, aludt a kisfiú, boldog mosoly ült a szája szélén, arca kipirosodott, két kis keze fehéren folyt végig a virágszőnyegen. Álmaiban talán a Voltur fekete csúcsain járt, talán kis Amorokkal hancúrozott olümposzi mezőkön, talán végére járt minden nyugtalanító titoknak.

Senki sem volt, aki látta volna, milyen veszedelmek fenyegetik a gyanútlan gyermeket, senki, csak a vadgalambok, akik ismerik az erdő gonosz állatjait. Nagy tanácskozásra gyűltek az öreg tölgyfán, amely őrt állt a gyermek álmai felett, s egyszerre csak mind szétrepültek. Kisvártatva búgva jöttek vissza, mindegyiknek zöld lomb volt a csőrében: mirtuszág, babérág, borostyánág. Jöttek, jöttek, leszálltak a kisfiú mellé, s mind rádobálták a frissen tépett zöld ágakat. Még egyszer megjárták az utat, még egyszer telehintették zöld gallyal a kicsi testet, már nem látszott belőle semmi, csak piros ruhájának egyik csücske kandikált ki az ágacskák alól, amelyek valóságos halomban tornyosultak már fölötte. "Jó, jó - búgták a vadgalambok -, most már nem eshetik bajod, kisfiú, nem találhatnak rád a gonosz állatok." De azért nem repültek el onnan, vigyáztak, nagyon vigyáztak, s ha kígyó szisszent a közelben, lecsaptak rá, mint a villám, hegyes csőrüket belevágták pikkelyes testébe, hogy az undok állat menten felfordult, vagy ha tudott, ijedten menekült.

Aludj, aludj, kisfiú, vadgalambok vigyázzák álmodat.

Ki tudja, meddig aludt volna ottan, ki tudja, mi lett volna vele, ha felébred az éjszaka sötétségében, mikor kísértetek járnak az erdő vén fái közt, baglyok huhognak félelmetesen, emberfarkasok ugatnak, s széttépnek mindenkit, aki útjukba kerül? Mi lett volna vele, ha véletlenül nem arra igyekezett volna haza Ampelius bácsi, aki egész nap kint vadászott a hegyen, s most hátizsákjában cipelte haza zsákmányát. Lassan ment, jókedvű volt: sikerült a vadászat. Vígan csapkodta botjával a bozótot, fütyörészett is valami katonanótát, s egyszerre csak megállt. Mi ez? - gondolta magában, mikor meglátta a mirtuszból s babérból hányt dombot. - Mit keres ez a nagy csapat vadgalamb itt a fa tetején, mit búgnak, mint az orgona, egyre hangosabban, mintha azt akarnák mondani: "Vigyázz, Ampelius bácsi, most, most!"

Aztán hamar jött a bizonyosság: Ampelius megpillantotta a zöld gallyak közül kikandikáló piros ruhácskát, félrekotorta az ágacskákat, és egyszerre csak felkiáltott: - Hisz ez Flaccus gyereke! Hát ez hogy került ide?

Mit tudod te, Ampelius bácsi, hol járt a kis Horatius?

A nagyok aligha tudják, mi minden motoszkál az ilyen kisfiú fejében, a nagyok féltékenyen őrzik a titkaikat, de van ám olyan fiú, aki végére akar járni mindennek, nem hagyja magát, így volt, Ampelius bácsi.

- Ki takarta be ezt a gyereket? - tűnődött a malomtulajdonos. - És mit jelentenek a vadgalambok? Nyilván az istenek keze van a dologban - állapította meg jámboran. Mert Ampelius bácsi hitt a csodákban.

Hátizsákjába tömte az ágacskákat, aztán fölébresztette az alvó gyereket. A kisfiú bambán nézett rá, mámorosan az álomtól, és jólesett neki, mikor Ampelius bácsi karjába vette ernyedt kis testét, és vitte, vitte, erdőn-mezőn keresztül, hazafelé.

Öreg este lett, mire hazaértek. Pullia már tűvé tette a várost a gyerekért, de hiába volt minden. Ott vártak a gyerekpajtások is, megszeppenve lapultak a falhoz, nem mert megmukkanni egyik sem. Pullia meg sírt keservesen, megállíthatatlanul, és kegyetlen szavakkal vádolta magát. A Sylax kutya is kétségbeesetten vonított, s az udvaron a tyúkok riadtan dugták össze a fejüket.

- No, Pullia, itt a fiad - állított be Ampelius.

A gyerek csak most ébredt föl igazán. Odaszaladt Pulliához, a nyakába csimpaszkodott, átölelte, eszébe se jutott megkérdezni, mért sír Pullia, csak ennyit súgott a fülébe, hogy a sok bámészkodó ne hallja:

- Kisanyám, éhes vagyok.

Egyszerre eltakarodott a házból mindenki. Pullia néninek eszébe se jutott udvariaskodni vagy köszönni, már csak Ampelius ült ott, s gyönyörködve nézte a gyereket, amint farkasétvággyal falatozik. Aztán szépen elmesélt mindent, kirakta a hátizsákból az ágacskákat, elköszönt, még utoljára megveregette a kisfiú pufók arcát:

- Máskor aztán ne csavarogj el, hallod-e! Én se járok arra mindig, az istenek se érnek rá mindennap vadgalambokat küldeni, más dolguk is van, aztán megesznek a farkasok!

- Téged is az istenek küldtek arra, Ampelius - mondta Pullia mély meggyőződéssel. - Hála legyen a jóságos Mercuriusnak. - És mélyen meghajolt a házi istenek szobrai felé.

Az öreg Flaccus kint volt a tanyán, csak ötödnapra jött haza, s akkor tudta meg az esetet.

Napokig komoran járt-kelt, nem beszélt senkivel, ugyan min gondolkozhatott?

Kiderült hamarosan. Szeptemberre járt az idő, iskolába kellett adni a gyereket. A kis Horatius már napok óta nyaggatta az apját, hogy mikor mennek el Flavius tanító bácsihoz beiratkozni. Már a Fulvius is beiratkozott, már a Galba is, már holnap kezdődik a tanítás, már verset is faragtak rá a gyerekek, hogy: "Horatius, nagy szamár, iskolába jössz-e már?"

- Jó, jó, fiacskám - nyugtatta az apja -, meglesz, meglesz, csak várd meg a sorát.

Nagy tanácskozása volt Pulliával, aznap ott tartotta őket. Lefektették a gyereket, aztán kiültek a kiskertbe, s itt derült ki, hogy min törte a fejét Flaccus az utóbbi napokban.

- Ide hallgass, Pullia - kezdte Flaccus -, Rómába költözünk.

- Megbolondultál, Flaccus? - riadt fel Pullia.

- Nem én. Hallgass végig. Ez a Flavius tanító a legnagyobb szamár a városban. Nem tud semmit, nem tanul semmit, csak tanít. Hát mire tudja az ilyen ember tanítani a gyerekeket? Tudod-e, hogy iszik? Mindennap részeg, rezes az orra, reszket a keze, dadog, a gyerekek boriszáknak csúfolják, nem tud fegyelmet tartani, nem tud nevelni, hát ez kell az én fiamnak? Nem - felelt önmagának -, nem adom hozzá a gyereket.

- Hát fogadj mellé házitanítót - tanácsolta Pullia.

- Azt sem. Szokja meg a nyilvánosságot. Az apósom írta a múltkor, hogy Rómában nagyszerű iskola van, egy Orbilius Pupillus nevű híres és kitűnő tanító vezeti. Ahhoz akarom adni a fiút.

- De Rómába költözni? - aggodalmaskodott Pullia. - Itt akarsz hagyni mindent? Mi lesz a birtokkal, a házzal, mi lesz velem?

- Ne félj, mindent rendbe hozunk. Te is velünk jössz, hiszen nem lehet el a gyerek anya nélkül. A házainkat meg a birtokot bérbe adom. Tudod, hogy egész kis vagyont raktam már félre, az anyjának a hozománya is épségben megvan, aztán ott a nagyapa is: szépen megélünk Rómában, s a gyerek legalább olyan iskolában fog tanulni, ahol embert faragnak belőle, ahol kibonthatja minden tehetségét. Mert a gyerek tehetséges. Nem engedem elveszni.

- De mi lesz velem abban a nagy városban, Flaccus? - siránkozott Pullia.

- Te is csak magadra gondolsz? Mi itt nem számítunk, a gyerekért történik minden. Nézd: először is nem bírom ezeket a nagyszájú, más zsírján kövérre hízott őrmestereket, akiket Sulla telepített ide a nyakunkra. A fiaik is olyan fenn hordják az orrukat, mintha legalábbis szenátorok gyerekei volnának. Nem engedem lenézni a fiamat. Agyonvágnám, amelyik csak egyszer is a szemére merné vetni, hogy csak libertinus gyereke! Flaviusról már megmondtam a véleményemet. A vén részeges, tudod-e, mennyi tandíjat szed? Csak éppen annyit, hogy a mindennapi borocskája kiteljék belőle. Nyolc rézgaras a havi tandíj, négy fej káposztának az ára. Hát lehet ezért rendesen tanítani? De van még egy harmadik okom is. Tudod, az a múltkori eset.

- Melyik eset? - nézett rá Pullia tanácstalanul.

- Az a kaland kint a Voltur-hegyen. Nem látod, hogy az istenek keze van a dologban? Ők küldték a vadgalambokat, ők küldték Ampeliust. A múltkor mondta, hogy sohasem járt még arrafelé, mindig a másik csapáson szokott lejönni a hegyről, de aznap valami megmagyarázhatatlan erő kényszerítette, hogy arra vágjon át a kis tisztás felé. Hát azt mire magyarázod, hogy babérral, mirtusszal, borostyánnal borították be testét a vadgalambok? Az istenek nagy dolgokra szánták az én fiamat, Pullia.

- Látod, ebben igazad lehet. Ok nélkül csakugyan nem történik ilyesmi. Nyilván az az istenek akarata, hogy nagy ember váljék belőle.

- No, csakhogy belátod! - nyugodott meg Flaccus. - Hát szedj össze mindent, csomagolj, én a héten nyélbe ütöm a bérletet, s a jövő héten indulunk.

Úgy is lett. Szeptember harmadik hetében megindult a Via Appián három szekér Flaccusék bútorával, ők maguk könnyű fedeles kocsin mentek a szekerek után. Érdekes volt az út, furcsán új volt az éjszakázás ismeretlen fogadókban, jók voltak a nagy pihenők a nyüzsgő nagyvárosokban, Beneventumban, Capuában, a vásárok, az idegen emberek a venusiai szürke hétköznapok után. A gyerek szüntelen kérdésekkel ostromolta őket, s mikor Tarracina állomáson meglátták a tengert, a fejedelmi villák gyöngysorát a parti dombokon, nem lehetett bírni vele.

Hát még mikor megérkeztek Rómába, a Via Appia gyönyörű márvány síremlékei között! Bevonultak a városba a Porta Capena tömör boltívei alatt, jobbra hagyták a columbariumokat fehér urnáik százaival, a Scipiók pompás síremlékét, s mikor felkomorlott előttük a Circus Maximus óriási ellipszise, a kisfiú szepegve és megindultan bújt közelebb az apjához. A szekereket beállították egyelőre a marhavásártér egyik beszállókocsmájába, maguk pedig Valerius házába hajtattak, hogy ott maradjanak addig, míg Flaccus házat vesz a kis családnak.

Valerius már várta őket. Gyönyörű palotája volt a Vicus Patriciuson, az előkelő esquilinusi városrészben. A kis Horatius még életében nem látott ilyen szépet. Hát még a sok rabszolga! Itt a kezét sem kellett kinyújtani az embernek, mindjárt három szolga is ugrott, hogy kiszolgálja! És milyen remek volt a fürdő! Nem volt benne kályha - mert kályhát már Venusiában is látott a gyerek, a gazdag Ampelius házában -, nem volt benne szénserpenyő, mégis olyan meleg volt a víz is, a levegő is, hogy élvezet volt benne fürdeni, nem úgy, mint otthon, a fakádban.

- Hát ez mi? - csodálkozott az öreg Flaccus.

- Erre büszke vagyok - sietett Valerius a magyarázattal. - Gőzfűtés! Na, ugye, érdekes? Nézd, itt a mozaikpadló alatt rőfnyi magas üreg van, tűzálló téglák állnak benne, kétarasznyira egymástól. Lent a pincében fűtenek, a forró gőz feljön a fal üregében, eloszlik a padló alatt, továbbmegy a falakban, s nemcsak a vizet melegíti meg, hanem a szobát is. Alig húsz éve találta fel ezt a fűtést egyik barátom, Sergius Orata. Nagyvállalkozó, mindenféle furcsa találmánya van. Megvett egy csomó régi házat, mindegyikbe bevezette a központi fűtést, aztán drága pénzen eladta őket. Ma egyik leggazdagabb embere Rómának. No, fürödjetek meg, aztán majd beszélgetünk.

Csuda volt itt minden ebben a házban. A márványos atrium, az aranyhalas vízmedencével, a peristylium gyönyörű kertje meg szökőkútja, a rengeteg márvány- meg bronzszobor, a falfestmények az ebédlőben: az egyiken örömmel ismerte fel a kis Horatius a furfangos Odüsszeusz meg a szirének mondáját. Amint kijött a fürdőből, fehér tunicát adtak rá meg bíborszegélyes kis tógát. Roppant büszke volt az új ruhájára, nagyon vigyázott a tóga redőire, amiket az egyik öltöztető rabszolga művészien elrendezett. Jó élete lehetett ennek is: az öltöztetés volt egyetlen dolga, na, ilyen rabszolgát se látott még; odahaza a rabszolgák mind nehéz munkát végeztek. De nagyapa nagy úr, nála még a rabszolgák se dolgoznak.

Ebéd után felfedező útra indult a házban. Pullia alig győzött a nyomában járni. A férfiak otthon hagyták őket, s elmentek házat nézni. Valerius már kiválasztott egyet a Caeliuson, oda vezette Flaccust. Lassan baktattak fölfelé a Caelius lejtőin, csupa kertes ház volt itt, többnyire tisztviselők családi házai. Az egyik, a Clivus Scauri nevű utca közepe táján, nagyon megtetszett Flaccusnak. Meg is állt előtte.

- Ejnye - mondta -, milyen kedves. Vajon eladó-e?

- Éppen ez az - mosolyodott el Valerius. - Ezt szemeltem ki nektek. Meg is nézhetjük, nem lakik benne senki, csak a kapus. Nagyon is eladó; az öreg tulajdonos most halt meg, alig egy hónapja, s az örökösök alig várják, hogy megkapják az árát. Szegény halászmester meg a felesége, azoknak pénz kell, nem ilyen úri ház. Szabad emberek, elszegényedett rokonai a volt tulajdonosnak. Olcsón megvehetjük.

- Mennyiért? - kérdezte Flaccus, aki álmodni sem merte, hogy ez a gyönyörű ház meg a kert az övé lehet.

- Ötvenezer sestertius az ára, igazán nem sok, a dupláját megéri. Mennyi pénzed van?

- Százezer sestertiust kapartam össze, de hát nem adhatom oda mindjárt a felét! Élni is kell valamiből, meg aztán ez a pénz a gyereké, ebből kell kitaníttatnom. Ó, mennyire sajnálom! Milyen jó lenne a gyereknek itt a jó levegőn! Nem városi gyerek ám ez, a szabadban csatangolt odahaza, mint a vad csikó!

- Hát csak ne sajnáld. Megvesszük. A felét én fizetem. Az unokámnak. Marad hetvenötezer sestertiusod, csakhogy az sem elég ám arra, hogy tisztességesen megéljetek, meg a gyereket is a legjobb iskolába járasd. Megállj. Úgyis unatkoznál az egész napos semmittevésben: majd szerzek neked valami állást. Na, gyerünk a közvetítőhöz.

Estére már meg is volt az alku. A szerződést megkötötték, a vételárat kifizették, másnap be lehetett költözni az új otthonba. Még aznap este eldőlt az öreg Flaccus sorsa is. Vacsora után sokáig szótlanul ültek a kertben, Pullia már lefeküdt a gyerekkel együtt, elcsöndesedett az egész ház. Egyszer csak megszólalt Flaccus:

- Apa, mit kereshet ez az ügynök, akitől a házat vettük?

- Hát, fiam, ez például igen tisztességesen keres, mert nagyon ügyes, és főleg fáradhatatlan. Ez mindent kiszimatol, mindent nyélbe üt, nagyszerű ember, a vas is arannyá válik a kezében. Házakat és birtokokat közvetít, bányákat, kézművesműhelyeket, de foglalkozik mindenféle ipari és kereskedelmi áru közvetítésével is. Lent van az egyik irodája a kikötőben, ott veszi át a külföldi nagykereskedők megbízásait. Egy százalékot kap a közvetítésért. Tíz éve dolgozik: három négyemeletes háza van meg egy csomó pénze az Alifus és társa bankban, de mellékesen van szép villája meg szőleje is kint Tiburban. Mért, talán kedved volna ehhez a foglalkozáshoz?

- Hogyne. Azért kérdeztem.

- Rendben. Holnapután felviszlek a quaestorhoz, megszerezzük az állami engedélyt - tudod, ez félig hivatalos állás, az állam ellenőrzi az illető megbízhatóságát, s bizonyos fokig felelősséget is vállal érte -, letesszük a pénzügyi tisztviselők collegiumában a biztosítékot, ez huszonötezer sestertius, megkapjuk az egyesület igazolványát, s négy nap múlva coactor vagy. Sok szerencsét!

- Komolyan? Hát ennek nagyon örülök. Én nem akarok annyi pénzt szerezni, hogy még villám is legyen Tiburban, hiszen ha a gyerek készen van, csak visszamegyek én Venusiába. Csak annyit akarok keresni, hogy biztosítsam a fiam jövőjét.

- Annyit keress, amennyit csak lehet. A mai világban senki sem tudhatja, mekkora vagyon elég. Háború meg telepítés meg kisajátítás meg proskribálás: senkinek se biztos a feje meg a vagyona.

- Hát akkor holnap berendezkedünk, holnapután pedig újra felkereslek, s megyünk a hivatalos formaságokat elintézni meg irodát bérelni. Városi iroda nekem nem is kell, a kikötőben akarok dolgozni.

- Jó, jó. Örülök, hogy kedved van hozzá.

Minden úgy ment, ahogy kitervezték. Kényelmesen berendezkedtek az új házban, Pullia úgy vezényelt, mint egy tábornok, a szolgák egy nap alatt rendbe hoztak mindent, megkapták a beosztásukat, s aztán megindult az élet a maga útján. Flaccusnak első dolga volt elvinni fiacskáját Orbiliushoz.

Azt a pillanatot, mikor megállt a mester előtt, sohasem felejtette el életében.

Korán kellett indulni, még nem is volt egészen világos. Az egyik szolga kézilámpát vitt előttük. Így is eleget bukdácsoltak, míg leértek a Vicus Tuscusra, ahol Orbilius iskolája volt. Az apja kézen fogva vezette a kis Horatiust, aki nem győzte bámulni a mindenfelől összesereglő gyerekhadat. Jöttek, jöttek, mindegyiket legalább két pedagógus rabszolga kísérte, finom ruha volt rajtuk, szépek voltak a könyveik, a táskáik, az írószereik. Szenátorok meg lovagok gyerekei, jól táplált, elkényeztetett fiúk, aranybulla a nyakukban, bíborszegélyes tógájuk finom posztó, puha piros saruik nem is kopogtak a kövezeten. Mert itt minden utca kövezve volt, nem úgy, mint otthon, Venusiában.

Nem olyan iskola volt ez, mint a részeges Flaviusé, nem holmi ütött-kopott bódé, hanem szép kőépület, rajta nagy ablakok, bent szék meg asztal minden fiúnak. Jöttek, jöttek a gyerekek, oldalukon lógott a bádogtok a számolókövecskékkel, megzörrentek a kövek minden lépésüknél, s ütemes csörgéssel kísérték lábaik ritmusát. Ott lógott oldalukon az írótábla is, szépen kettőbe hajtva, szíjjal összekötözve, belül a viaszán bizonyosan ott a kész lecke, a számtan- meg az írásbeli feladat. Az írótábláról vékony madzagon lógott az íróvessző, a fémesen csillogó stilus, és oda-odakoccant a bádogtokhoz. Nyakukban lógott a bőrtáska is, benne a könyvek, bizony eleget kellett cipelni a szegény kis iskolás gyereknek.

Horatiusnak még semmije se volt, se számolókövecskéi, se írótáblája, se íróvesszője, se könyvei. Csak ment, ment, nézte őket, irigykedve és elfogultan, s valahogyan nagyon boldognak érezte magát, hogy az apja itt van mellette.

A kapuban megtorlódtak a gyerekek. A rabszolgák eloltották a lámpákat, a pedagógusok elengedték a fiúk kezét, s megfordultak, mentek haza. Most egyszerre fölszabadultak, egymás hegyen-hátán tódultak be az ajtón, zsivajuk fölverte a házat. A vásári zűrzavarból érthetetlen és zagyva mondatok ütötték meg a kis Horatius fülét:

- Julius, hallod-e, nincs meg a számtanom, ideadod?

- Három színes golyó.

- Megadom.

- Hé, Lucius, meddig van a könyvnélküli? Én csak két sort tanultam.

- Na, lesz nemulass! Hat sor van föl.

- Polluxra! Te, én meglógok!

- Metellus, tudod a törteket?

- Tudja a csoda! Nem lehet megtanulni. A mama se tudja, hiába kérdeztem.

- Én se tudom. Ha fölszólít az öreg, végem van.

- Én már nem bírom a nádpálcáját. Olyan érzékeny a bőröm, ott, tudod...

- Gyerekek, lopjuk el!

- Buta! Hát azt hiszed, nem vesz másikat? Nádpálca nélkül nem lehet tanítani.

- A papa is azt mondta, hogy jó az a kölyöknek, meg hogy a gyerek verve jó, meg hogy ebcsont beforr, meg ilyeneket.

- De a törteket nem tudják ők se! Őket ki veri meg?

- Szamár vagy. A nagyok nem hagyják magukat. Visszaütnek.

Hanem aztán, mikor benyitottak a terembe, egyszerre olyan csönd lett, mint a templomban. A katedrán ott állt a magas, szikár Orbilius, homlokát ráncolta, szemöldökeit összevonta, nádpálcáját a markában szorongatta, s könnyedén veregette vele a combját, könnyedén, kihívón, mintha ezt mondta volna: "Na, itt vagytok, mákvirágok! Csakhogy itt vagytok! És ha szépszerével nem megy, ezzel verem belétek a tudományt!"

A gyerekekben, mint minden reggel, megfagyott a vér. Síri csöndben rakták ki könyveiket, írótábláikat, számolókövecskéiket, aztán leültek. A légy röptét is meg lehetett volna hallani a teremben, ha egyáltalán lett volna olyan vakmerő légy, amely ide berepül. Orbilius kiegyenesedett, vékony ajkain holmi gúnyos mosoly villant, aztán megszólalt:

- Na.

Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és belépett rajta Flaccus. Kézen fogva vezette kisfiát: Orbilius előbb fölháborodottan sújtott tekintetével az ajtó felé, hogy egyetlen pillantással megsemmisítse a szentségtörőt, de mikor látta, hogy új tanítványról van szó, megenyhült az arca, s kérdőn nézett Flaccusra, aki már előtte állt a gyerekkel, s mindjárt meg is szólalt:

- Szeretném beíratni hozzád a fiamat, mester.

- Foglalkozásod? - kérdezte Orbilius, mert szerette megválogatni a tanítványait.

- Földbirtokos vagyok Venusiában. Azért költöztem Rómába, hogy a fiamat a te iskoládba járathassam.

- Helyes - mondta Orbilius elismerőn, és diadalmasan végignézett a termen, mintha azt akarta volna mondani a fiúknak: "Ide nézzetek, ez vagyok én!"

- Egyébként a fiam értelmes, okos, szófogadó gyerek. Nem lesz sok bajod vele - folytatta Flaccus.

- Majd elválik - torkolta le a mester, mert ez már beleavatkozás volt az ő mesterségébe. Csak ő tudta, mennyi baja volt minden értelmes, okos gyerekkel. Mert neki mindegyikkel baja volt, különben hogy igazolta volna a nagy tandíjat?

- Egyébként Valerius praetor az apósom - jegyezte meg Flaccus, hogy valamivel még beajánlja kisfiát. A Valerius névre a mester fölkapta a fejét, helyeslőn bólintott, de nem volt különösebben meghatva: elvégre a konzulok fiai is az ő iskolájába jártak. Flaccus folytatta: - Mindjárt meg is fizetem az első havi tandíjat.

- Két denarius - közölte Orbilius hidegen.

Ez igen - gondolta magában Flaccus -, nem nyolc rézgaras, mint a részeges Flaviusnál! Az ötszöröse! Ezért már igazi tudományt lehet kapni!

A gyerek ott szepegett az apja mellett, és szótlan elfogultsággal hallgatta a nagyok beszélgetését. Most aztán rá került a sor.

- Na, fiacskám - fordult hozzá Orbilius, olyan zord tekintettel, hogy a gyereknek egyszerre elakadt a lélegzete -, mi a neved?

- Quintus Horatius Flaccus - dadogta a gyerek.

- Hol születtél?

- Venusiában - felelte a kis Horatius bizonytalanul.

- Mikor? - faggatta tovább a mester.

A gyerek kérdőn nézett az apjára. Flaccus megmondta az adatokat, megfizette a tandíjat, megkapta a szükséges utasításokat, aztán elköszönt. Még aznap megvette a könyveket és írószereket, s másnap reggel már a kis Horatiust is két rabszolga kísérte az iskolába. Aki látta a jól öltözött szolgákat, a finom ruhás, ápolt kisgyereket, oldalán a drága bőrtáskát, bátran a konzul vagy legalábbis valami gazdag ember fiának nézhette.

Jaj, de furcsa volt az első nap az iskolában! Orbilius tanító úr éppen a törteket nyaggatta. A gyerekek feleltek is, nem is, a nádpálca sűrűn suhogott a hátukon.

- Albinus, ha egy asból elveszel öttizenketted unciát, mennyi marad? - pattogott a kérdés.

Nagy neszezés támadt a teremben: a gyerekek szaporán tologatták félre a kövecskéket a számolótáblán.

- Marad... marad... hat tizenketted - dadogta a pufók kis Albinus.

Durr! Nagyot csattant a nádpálca a hátán.

- Lucius! - vezényelt a tanító úr.

- Marad hét tizenketted - vágta ki a gyerek.

- Jól van, leülhetsz. Metellus, ha egy ashoz hozzáadok hat tizenkettedet, mennyi lesz? - faggatta Orbilius a legrosszabb számolót.

- Tanító úr kérem, nem tudom. A mama se tudja.

- Csönd! - förmedt rá a mester. - Törzshajlítás előre!

A kis Metellus megadta magát sorsának. Lehajolt, és behunyt szemmel várta a szokásos adagot. Orbilius olyan ötöt sózott a puhábbik felére, hogy csak úgy porzott. Metellus bömbölt. Aztán vállat vont, és visszament a helyére. Rossz volt ülni, égtek a hurkák a combján, de azért boldogan súgta oda a szomszédjának:

- No, hála legyen Mercuriusnak, mára már túl vagyok rajta!

Furcsa ember volt ez az Orbilius. Beneventumban született, Athénben tanult, és a hivatalnoki pályára lépett, de nem vitte tovább a rendőrdíjnokságnál. Összeférhetetlen, izgága ember volt, sokat tartott a tudományára, különösen büszke volt arra, hogy nála jobban senki sem ismeri a régi irodalmat, de hát mi köze volt ennek a rendőrséghez? A kollégáival fölényeskedett, a feljebbvalóival gúnyosan, leereszkedő hangon beszélt, az aktákat bizony hetekig nem intézte el, mélységes megvetéssel és undorral dolgozott a hivatalban, már amennyit dolgozott, mert többnyire verseket meg értekezéseket írt. Úgy járt be az ólombányába - így nevezte a hivatalt -, mint egy megbántott isten, akit rangján alul álló munkára kényszerített a kegyetlen sors. Egyszer aztán megpofozott valakit, aki ügyének elintézését sürgette nála; az illető se volt rest, szaladt a rendőrfőnökhöz, s az lett a nóta vége, hogy Orbiliust rövid úton elcsapták. Most aztán élhetett az irodalomnak.

Az irodalomnak igen, de az irodalomból bizony nem. Két hónapig a fellegekben járt, olvasott, írt, kiadót keresett remekművei számára, de udvarias kifogásokkal mindenütt elutasították. Sértődötten távozott az irodalom berkeiből, s mintegy hogy bosszút álljon az értetlen emberiségen, beállt katonának. Itt szerencséje volt: nyers modora, fölényeskedése, erőszakossága hamarosan meghozta neki az őrmesteri rangot. Sokáig szolgált, végigcsinált néhány hadjáratot is, később kezelő őrmester lett belőle, s a katonai szállítások révén jól megszedte magát. Negyvennyolc éves korában aztán megelégelte a katonai dicsőséget: hogy ő egész életére centurio maradjon, azt nem! Hogy minden kölyök százados parancsolgasson neki, Orbilius Pupillusnak, hogyne!

Fogta magát, kivette a végkielégítését, s búcsút mondott a csillogó egyenruhának.

Most már gondtalanul megélhetett a pénzéből, de az irodalom csak nem hagyta nyugton. Addig törte a fejét, hogy hogyan kamatoztassa tudományát, míg végre elhatározta, hogy iskolát nyit. És kiderült, hogy igaza volt: most találta el az életpályáját. Amilyen rossz volt hivatalnoknak meg írónak, olyan kitűnő tanító lett belőle. Hogy verekedett, hát jó, jó, attól még nem tört csontja egy gyereknek sem! Hanem tanítani aztán tudott. Keményen fogta a gyerekeket, nem nyugodott, míg mindegyiknek a fejébe bele nem verte a számtant meg az irodalmat meg a nyelvtant, és annyi bizonyos, hogy mindegyikből ember lett. A főiskolákon mindig az ő tanítványai boldogultak legjobban, ötvenéves volt, mikor megnyitotta iskoláját Rómában, most ötvenöt. Öt év elég volt arra, hogy iskolájának híre menjen egész Italiában. Jó tanító volt, akárki mit beszél, s ezért a szülők is megbocsátották neki, hogy olyan szenvedéllyel táncoltatta a nádpálcát a gyerekeik hátán. Mercuriusra! Nem szabad irigyelni az emberektől az apró örömeiket.

Sokáig tartott a számtanóra, jólesett utána a tízórai, a kinyújtózkodás, a terefere, libamájak és kolbászok cseréje, mert bizony mindegyik azt az ételt szerette jobban, amit a másik vitt az iskolába. Jólesett tíz percig teli torokkal ordítozni, verekedni, hogy aztán a csengetésre mindenkinek torkán akadjon a hang, alázatosan leüljön ki-ki a helyére, s elmerüljön Livius Andronicus Odüsszeia-fordításának mérhetetlen gyönyörűségeiben.

Már a számtant is lelkesen és szigorúan tanította Orbilius, de mi volt ez az irodalomhoz képest! Itt volt aztán igazán elemében! Livius Andronicus ódon és döcögő versei, amelyeknek latinsága oly idegen és tudományos volt a gyerekek fülének, Orbilius szerint a tökéletesség netovábbjai voltak. Lelkesen szavalta a patinás sorokat, magyarázta szépségeiket, s akkor volt igazán boldog, ha a fiúk folyékonyán és pattogtatva ontották magukból a jó adagokban feladott könyvnélkülit.

Ebben Horatius volt a legkülönb. Egyik fiú sem tudott olyan szépen verseket mondani, mint ő, s megtörtént az a csodálatos eset, hogy Orbilius ismételten megdicsérte. Még most is rejtély, hogy a komor falak nem dőltek össze ennek a csodának hallatára. De hát Horatiusban valami különös adomány volt ez: érezte a versek ritmusát, s nemegyszer megesett, hogy ha hirtelen nem jutott eszébe az eredeti szöveg, maga költött hozzá szavakat vagy félsorokat. Ilyenkor Orbilius fölkapta a fejét, hegyezni kezdte a fülét, mint a nemes paripa, botjával nagyot csapott az asztalra, s némi elismeréssel a hangjában csak ennyit mormogott:

- Ejha!

Egy pillanatra megállt a versáradat, Horatius megtorpant, de senki sem értette, mit mondott az öreg.

- Na - nógatta a gyereket -, folytasd.

Élvezte, határozottan élvezte a dolgot. "Na, ebből a gyerekből költőt faragok" - gondolta magában, mert nem tudta, hogy a fiút az istenek már a Voltur-hegyen eljegyezték a költészettel.

A gyerekek rettentően irigyelték a kis Horatiust, és hogy bosszút álljanak rajta, elnevezték csipásnak. Nem volt szép tőlük csúfot űzni a kisfiú egyetlen fogyatkozásából, de hát a gyereknek kiskora óta szemhurutja volt, nem is múlt el soha életében, hát ebbe kapaszkodtak bele a kis gonoszok. Lippus, Lippi, Philippus, Philippi - így csúfolkodtak a kölykök a nyelvtani példákkal, s ilyenkor a kis Horatius dacosan leszegte fejét, nem szólt semmit, nem tiltakozott, nem verekedett, nem árulkodott sem az iskolában, sem otthon, ez az ő külön fájdalma maradt.

De nem is barátkozott egyik fiúval sem. Egyedül volt, és jól érezte magát a maga társaságában.

Csak egyszer szólt az apjának, hogy fáj a szeme, mire az öreg elvitte a szemorvoshoz. Fiatal ember volt az orvos, nézegette, vizsgálgatta, tükrözte, csóválta a fejét, aztán azt mondta:

- Azt hiszem, makacs hurut, sokáig fog tartani.

Hát ebben igaza volt, bizony sokáig tartott. Rendelt rá borogatásokat kamillafőzettel, aztán valami kenőcsöt is adott. De maga is tudta, hogy ez csak annyit ér, mint a ráolvasás. Érezte, hogy ehhez nem elegendő a tudománya, de természetesen ezt a világért sem vallotta volna be. Bezsebelte a fizetséget, aztán el is felejtette az egészet. Sietett a fogadóirodába: a kis doktor szenvedélyes lóversenyjátékos volt, a kékek párthíve. Mostanában valahogy olyan szerencsétlenül játszott, hogy azokon vesztette el minden keresetét. Ez idő tájt a zöldeknek kedvezett a szerencse.

Lippus, Lippi, Philippus, Philippi - most már dallamot is találtak ki rá a gyerekek: Plautus egyik vígjátéki énekének a csúfolódó dallamát. A gyerek már nem törődött velük, de azért belül eleget emésztette magát. Rossz napjaiban s rossz éjszakáin szüntelenül ott zümmögött a fülében: Philippi, Philippi. Gyötörte, kísértette, kísérte ez a név. Már régen elkerült Orbilius iskolájából, ez a név nem hagyta el, olyan volt, mint a kullancs, mint az árnyék, vele ment, nem tágított mellőle, szorongatta, mint a lidércnyomás. Vele maradt Athénben is, és ha Phaidrosz tanár úr kiejtette ezt a nevet, a nagy Horatius is összerezzent.

... Egyszer aztán találkozott vele, s akkor tudta meg, hogy ez a végzete.

De még egyelőre itt ült Orbilius mester iskolájában, és izzadva kaparta írótáblája viaszába a szöveget, amelyet az öreg gondosan szótagolva diktált. Szép gyöngybetűket kanyarított a kis Horatius, és az írásának az volt a nevezetessége, hogy nem akadt benne helyesírási hiba. Ez csak újabb ok volt arra, hogy Orbilius megdicsérje, a gyerekek meg annál jobban csúfolják.

Mikor aztán Plautusra meg az értelemgyakorlatokra került a sor, a kis Horatius egyszerűen verhetetlen volt. Remekül értette Plautus vígjátékainak régies latin nyelvét, nagyszerűen felismerte a bonyolódott versformákat, és most már mindennapos eset volt, hogy ha valaki akármiben hibázott vagy megakadt, Orbilius szinte gépiesen mondta:

- Majd Horatius.

Ezen már senki sem csodálkozott, de azt igenis mindenki észrevette, hogy mióta a kis Horatius velük jár, a mester valamivel kevesebbet verekszik. Metellus most már csak minden második nap kapott pálcát. Az lett volna a dolgok rendje, hogy ezért hálásak legyenek Horatiusnak, de bizony csak annál jobban haragudtak rá, irigyelték ezt a libertinuskölyköt, akinek minden sikerül. Szenátorok, lovagok gyerekei rosszul palástolt féltékenységgel néztek a zömök kisgyerekre. Csúfolták, ahogy kifért a torkukon, csak éppen lefőzni nem tudták.

Így múltak az évek Orbilius iskolájában, s a múló évek meghozták a kis Horatiusnak a megérdemelt elismerést is. Szívóssága, nyugalma, rendületlen türelme végre is lefegyverezte a gyerekeket. Egy szép napon, ekkor már tizenkét évesek lehettek, Horatiusnak különösen nagy sikere volt: az öreg Orbilius olyasfélét mondott, hogy nézzétek meg jól ezt a fiút, ebből még nagy ember lesz - hát a szünetben az egyik kölyök megint fölelevenítette a régi nótát. És akkor valami nagy dolog történt.

Lucius, az osztály atlétája, keményen odalépett a csúfolkodó Albinushoz, és szó nélkül két olyan pofont kent le neki, hogy a gyerek végignyekkent a kőpadlón, mint a zsák. Erre aztán olyan eget verő éljenzés harsant, hogy a falak is belesiketültek. És megtörtént az a szokatlan eset, hogy Orbilius kijött a szobájából, és szétnézett a csatatéren, amit még sohasem tett. Egyetlen szempillantással átlátta a helyzetet, komoran bólintott, és visszament a szobájába. Mikor Albinus bement hozzá panaszkodni, az öreg csak ennyit mondott neki:

- Horatiust eddig csak az istenek védelmezték, most már, hála Mercuriusnak, az emberek is pártját fogják. Megértetted?

Nagyot reccsent a hangja, és Albinus úgy repült ki a szobájából, mintha parittyából lőtték volna ki.

Az öreg Flaccus duzzadó örömmel látta, milyen szépen halad a fia a tudományokban. Orbilius csak dicsérni tudta, s a legnagyobb dicséret az volt, hogy mindössze az első évben kapott tőle kétszer verést, azóta soha nem táncoltatta a hátán a nádpálcáját. Pedig ezt alig négy-öt gyerek mondhatta el magáról. A harmadik évtől kezdve ő volt az osztály legjobb tanulója, s az is maradt végig. Tizennégy éves volt a fiú, mikor az öreg Orbilius kijelentette Flaccusnak, hogy vigye felsőbb iskolába, mert ő már nem tudja mire tanítani. A gyerek ekkor már olvasta az egész latin irodalmat, magánszorgalomból megtanult görögül is, és apja jóvoltából annyi görög és latin könyve volt, hogy már nem fértek el az egymás mellett sorakozó hat bronzhengerben, hanem polcot kellett nekik csináltatni. Ott hevertek a tekercsek, szép rendben, pirosra festett fahengerekre csavarva, a fahengerek végén cédula, rajta a szerző neve és a mű címe. Livius Andronicus, Naevius, Ennius, Plautus, Varro, Lucilius könyvei mellett ott hevert az öreg Cato történelme, aztán a földművelésről írt remek kis könyve - ezt még az apja is nagy élvezettel olvasgatta -, ott voltak Terentius vígjátékai, ezeket jobban szerette Plautus darabjainál, és ott voltak Catullus versei, a legdivatosabb modern versek, amelyek körül nagy viták dúltak akkoriban. Mióta meglátta a könyvet a Sosius testvérek boltjának kirakatában, nem volt nyugta. Drága volt a kis könyv, de addig takarékoskodott, míg végre a születésnapi pénzével együtt volt az ára. Ez a december nyolcadika volt a legszebb születésnapja.

Mégis, legtöbbet olvasta Lucretius Carus hexameterekben írt könyvét: A természetről. Epikurosz filozófiáját ezekből a csodálatos versekből ismerte meg, már amennyire megismerte, mert bizony nem értette meg az egészet. De olyan új világ tárult itt fel ámuló szemei előtt, hogy elhatározta: filozófus lesz.

Ez is a születésnapján történt, december nyolcadikán, de ekkor már tizenhat éves volt. Már két éve Syronus főiskolájába járt, ahol filozófusokat olvastak, szónoki beszédeket szerkesztettek és adtak elő, megismerkedtek az írásművek elméletével és az irodalmi alkotás titkaival és módszereivel. Itt már Arisztotelész költészettana volt a fő olvasmány, de olvasták Platón utolérhetetlen dialógusát, Szophoklész megrázó tragédiáját és Arisztophanész pajkos vígjátékait is. Itt főképpen a görög irodalmat tanulmányozták, az örök mintaképeket, amelyek - mint Syronus tanította - minden műfajban örökkévaló értékeket adtak az emberiségnek. Itt hallotta először, rendszeres előadásban, Epikurosz filozófiáját is, s annyit beszélt róla apjának, hogy az öreg mindjárt megvette a Küriai egy példányát. Onnan kezdve aztán együtt olvasgatták csöndes téli estéken, a kályha mellett, a nagy ebédlőben, a lakás meghitt szögletében.

Mert kályha is volt ebben a római házukban. Flaccus nagyon vigyázott a gyerekre, s Valeriustól tudta, hogy a római tél bizony néha nagyon kemény, s majdnem minden évben havazik is itten. Most is, ezen a nevezetes december nyolcadikán, most is vígan pattogott a tűz a pohos kályhában, recsegtek-ropogtak az illatos fenyőfahasábok, Flaccus nagy karosszékben ült a kályha mellett, Horatius ott állt előtte, s míg Pullia lázasan jött-ment, tett-vett, hiszen vendégeket várt, apa és fia csöndesen beszélgetett egymással.

- Tudod-e - kezdte az apja -, hogy még nem is vettem ajándékot neked erre a legszebb születésnapodra?

- Milyen jó - mondta a fiú, és elpirult -, nagyon szeretnék kérni tőled valamit.

- No, ki vele! - biztatta az apja, s örült, hogy nem kell ajándékon törnie a fejét.

- Csakhogy én valami nagyot akarok kérni - kockáztatta meg félénken Horatius.

- Ki vele, fiam - nógatta Flaccus -, ha futja a pénzemből, meglesz.

- Apám - mondta Horatius, és reszketett a hangja -, Athénbe szeretnék menni a főiskolára.

Kimondta.

- Athénbe - töprengett el Flaccus -, Athénbe. Hát azt hiszem - s elmosolyodott -, lehet.

Hiszen neki is ez volt minden vágya! Azért dolgozott, azért gyűjtött, hogy a fiát végre Athénbe kiküldhesse. A tudománynak ezt a fényűzését csak a gazdag emberek fiai engedhették meg maguknak, és Flaccus büszke volt rá, hogy a fiának ezt is meg tudta adni. Egész életében keményen dolgozott, s most itt volt az aratás! Hiszen tulajdonképpen gazdag ember volt: irodája remekül jövedelmezett, egész kis vagyont tett félre már, csöndes estéken ki is számította, hogy hat évre elegendő lesz a fiának Athénben az, amit félretett. Nagyon boldog volt ezen az estén.

- Elküldesz? - kiáltott fel Horatius hitetlenül, mert sohasem törődött vele, mije van az apjának. Neki mindene megvolt, s ő csak a könyvekben élt. - Elküldesz? - ismételte, aztán könnyezve borult az apja nyakába. Az öreg Flaccus nem szeretett elérzékenyülni, legalábbis nem szerette mutatni, hát keményen legyűrte a könnyeit, megveregette a fia hátát, és csak ennyit mondott, kissé fátyolos hangon:

- No, te gyerek, no, agyonnyomsz.

De Horatius már elengedte az apját, odaszaladt Pulliához, átölelte, megpörgette, aztán körültáncolta vele az ünnepre terített asztalt:

- Athénbe megyek, kisanyám, Athénbe megyek! Kisanyám, olyan boldog vagyok!

Pullia elfehéredett: hogy engedje ő ezt a gyereket egyedül a világba? De mikor látta a bátyja arcát, látta a fiú bolond örömét - még soha nem látta ilyennek ezt a gyereket! -, nem szólt semmit, csak lehajtotta fejét, és csöndesen elsírta magát. Hogyne, hogyne - gondolta magában -, hiszen a fiú Platónt olvassa már, hát hogyne mehetne egyedül ki a világba. Diana, segíts, hogy múlik az idő!

Megjött Valerius nagyapa is, ő hozta ajándékba a férfitogát, amelyet ezen az estén kellett felvenni. Gyönyörű darab volt, puha fehér posztó, szinte vakította a szemet. Valerius nagyapa elhozta az öltöztető rabszolgát is, hogy szép redőkben igazgassa el majd a fiún az új ruhát. Valerius szerette a divatos öltözködést, bár nem volt már mai gyerek, de azért fiatalosan tartotta magát, s most is megakadt rajta az asszonyok szeme. De hát ugyan mi divatot lehetett csinálni ezzel az ősi ruhadarabbal, amelynek szabásán nem változtattak a századok, s a színe is fehér volt már a királyok óta? A bonyolult és művészi redőzet volt az egyetlen lehetőség, hogy valaki ezt a férfias és komoly ruhát elegánsan viselje.

De hozott a nagyapa mást is: finom bőrzacskót adott át unokájának, benne tíz darab fényes aureus csengett. Tíz arany, egész kis vagyon! Míg Horatius hálásan megcsókolta a jó nagyapa kezét, azt gondolta magában, hogy mind a tízen könyveket fog venni, de majd csak Athénben.

Pullia kisanya már tudta, de az apjának csak most vallotta be, hogy a mai ünnepre két barátját is meghívta. Flaccus boldog volt, hogy a fia végre barátkozik valakivel, hiszen kiskorában mindig csak a szomszédok rabszolgagyerekeivel játszott, s igazi barátja nem is volt soha. Horatius elmondta, hogy az egyik Lucius Varius Rufus, római fiú, azaz már inkább ifjú, mert jóval idősebb nála, legalább nyolc évvel, s máris közkézen forog néhány sikerült verse. A másik Publius Vergilius Maro, felső-itáliai fiú, Andesben földbirtokos az apja, valahol Mantua mellett, komoly, szerény, félénk fiatalember, ezt is csak a versek érdeklik.

Horatius büszke volt, hogy kitüntették barátságukkal, és nagyon boldog volt, hogy elfogadták mai meghívását.

Öten lesznek hát ezen a bensőséges családi ünnepen. Pullia öt terítéket tesz fel az öt férfinak, külön asztalra rakja ki az ajándékokat, bizony Ofellus bácsi sem feledkezett meg erről a napról: ő küldte a malacot, de küldött ám egy fonott korsó caecubusit is, ez volt a legdrágább kincse.

- Ejnye, ez az Ofellus - mondta az öreg Flaccus remegő hangon -, ejnye.

- Milyen kedves - egészítette ki Pullia a félbenmaradt mondatot.

Hat láng égett a bronzcsillárban, a falakon hullámzó borostyánfüzérek sötétzöld levelei megcsillantak, az asztalon gyertyák fényében szikráztak a babérágak. Vörös arretiumi tányérokkal terített Pullia, kanál, villa, asztalkendő, ezüstpohár minden tányér mellett, öt rabszolga állt sorfalat az asztal szabad végénél, az asztal másik három oldalát kerevetek ölelték körül. Megjött Varius meg Vergilius, úgy fogadták őket, mint a családtagokat.

Végre elkövetkezett az ünnepség perce: Flaccus levette fiáról a bíborszegélyes tógát, s feladta rá az egyszerű fehér férfitogát, amelynek redőit boszorkányos ügyességgel nyomban művésziesen elrendezte az öltöztető.

- Jól van, Lucrio - dicsérte meg Valerius -, hazamehetsz.

- Édes fiam - kezdte Flaccus ünnepélyesen -, mától kezdve teljes jogú római polgár vagy. Úgy viselkedjél, hogy mindig méltó légy erre a névre.

- Fogadom, hogy méltó leszek Rómához - mondotta Horatius elfogultan a szertartás szavait, s aztán sorra ölelték valamennyien.

Most bort és kalácsot áldoztak a házi istenek szobrai előtt, s Horatius meggyújtotta az örökmécset a maga kis Lar-szobrocskája alatt. Valerius imádkozott, s ezzel vége is volt a szertartásnak.

Flaccus asztalhoz hívta a vendégeket, Pullia még meggyújtotta az asztal közepén pompázó hatalmas tortán a tizenhat kis gyertyát, aztán nekiláttak a remek vacsorának. Hej, milyen finom volt Ofellus bácsi malaca! Valóságos költemény, mondta Varius. Hát soha még költemény olyan népszerű nem volt, mint ez a malac. Igaz, hogy Dorisz remekbe sütötte, borssal, köménnyel, gyömbérrel fűszerezte, s mikor a szeletelő rabszolga fölvágta az asztalon, uramfia, sült fenyőrigók potyogtak ki belőle! Ilyet se látott még Flaccus asztala!

- Istenek eledele! - jegyezte meg Valerius elismerőn.

- Ilyet se eszel Athénben - sajnálkozott Pullia -, ó, mennyit fogsz koplalni, lelkem!

- Nem fog koplalni - reccsentett rá Flaccus. - Nem engedem! Nem fogsz minden pénzt könyvekre költeni, hallod-e, fiam?

- Hát Athénbe mégy? - lelkendezett Varius.

- Ezt kaptam az apámtól születésnapi ajándékul - felelte boldogan Horatius.

- Megérdemli - fordult Vergilius a boldog apához. - Ő a légkülönb köztünk.

- De Maro - szabadkozott Horatius.

- Hát csak vitatkozzatok, fiúk - szólt közbe Valerius -, én majd addig egyet-kettőt iszom ebből a caecubusiból.

Hanem ezt már nem hagyták annyiban. Költészet mint költészet, de ez a bor maga a megtestesült Bacchus. Kortyogtatták, ízlelgették, csettintettek utána a nyelvükkel, még nem is ittak ilyet. A triclinium megtelt a nemes bor virágos-mézes illatával.

- Ahogy itt ültök hárman - kedélyeskedett Valerius -, úgy érzem, lesz valami belőletek, íme, Flaccus, benne lesz az irodalomtörténetben, hogy a te házadból indult el az új latin irodalom. És mondjuk: én vagyok ennek az irodalomnak a nagyapja.

Nagyot nevettek a furcsa ötleten, s aztán már csupa vidámság volt az egész este. Ezer tréfa szikrázott, ezer terv röppent fel, mint színes szappanbuborék. A három jó barát együtt járt Syronus mester iskolájába, s most sorra vették társaikat. Varius remekül utánozta őket, Horatius találó megjegyzésekkel csipkedte a gyöngéiket, csak Vergilius nem bántott senkit. Csak ült, mosolygott, néha ivott egyet, attól kigyulladt az arca, és mindig olyan volt, mintha szégyellné magát.

- Öcsém - szólt oda neki Valerius -, nem vagy te lány?

Ezen még Pullia néni is nevetett. No de ilyen bolondot! De a nagyapa már ilyen volt, örökké vidám, legényes, tréfás, örökifjú.

Éjfélig maradtak együtt, virágos hangulatban, boldogan, csak Horatius komorodott el egy pillanatra: a kis Cinarára kellett gondolnia, gyerekkori játszópajtására, akit hat éve nem látott már. Vajon szép lány lett-e belőle? Vajon gondol-e még rá, ott az apuliai virágos rétek illatában? Most jó volt arra gondolni, hogy ha Athénbe megy, előbb úgyis ellátogat Venusiába, s akkor meglátja a kislányt, barna haja már bizonyosan nem kócos, szikrázó szeme már bizonyosan nem ég vad lázakban, mint az eszeveszett hajkurászások idején, meg is nyúlt talán, hogyne, hiszen tizenöt éves már. És megvan-e még a régi huncut mosolya?

A visszaemlékezés melegítette át vagy a bor, nem tudni, de annyi bizonyos, valami nyugtalanság bizsergett benne, mióta Cinara fölmerült a múltak rózsaszín ködéből.

Szép volt ez az este, nagyon. De egyszer mindennek vége szakad: jöttek a rabszolgák a kézilámpákkal, és hazakísérték a vendégeket. Aztán elcsöndesedett a ház, ki-ki a hálószobájába vonult.

Horatius ezen az éjszakán Athénről álmodott.

Éppen jókor jött Flaccusnak az az elhatározása, hogy a fiát Athénbe küldi. Rómában kezdett elviselhetetlenné válni a helyzet. A politikában viharfelhők tornyosultak. Caesar meghódította Galliát, diadallal hordozta meg a római fegyvereket a ködös Britanniában; Cicerót, a haza atyját, aki megmentette Rómát Catilina összeesküvésének borzalmaitól, száműzték, majd a nép örömujjongása közben visszahívták; Rómában Pompeius leste féltékenyen Caesar sikereit, s minden percben készen volt az ugrásra, hogy leteperje gyűlölt ellenfelét. A szenátus hatalma nem volt elegendő a nagyravágyó tábornokok egyéni törekvéseinek ellensúlyozására, s különben a szenátus két pártra szakadt, fele Caesarra esküdött, fele Pompeiusra. Cicero, aki féltékenyen őrizte a szenátus hatalmát, jobban bízott a lapuló Pompeiusban, mint a győzelmes Caesarban, akinek a kezében már túlságosan erős hadsereg volt; bármikor megindulhatott a hatalom meghódítására, a szenátus leverésére. A római politikusok addig-addig mesterkedtek, míg - úgy hitték - egy csapásra levágták a fenyegető hidrának a fejét: megvonták Caesartól a korlátlan fővezéri hatalmat. Caesar erre olyan cselekedettel felelt, amire még nem volt példa a római történelemben: fegyveres hadaival átlépte a Rubico folyót, nyíltan szembeszállt a polgári főhatalommal, és megindult Róma meghódítására.

Leírhatatlan zűrzavar támadt erre a városban. Felbomlott ezzel a ténnyel az első triumviratus, Caesar, Pompeius és Crassus érdekszövetsége, s már senki sem tudta volna megjósolni, milyen véres és viharos bonyodalmak származnak ebből. Rómában Pompeius volt a helyzet ura, Caesar hívei nyakra-főre menekültek; Pompeius vagyonokat koboztatott el, senkinek az élete és vagyona nem volt többé biztonságban. De ha egyszer Caesar bevonul, akkor megfordul az egész helyzet, s a másik pártra jár majd rá a rúd. Valerius, a szenvedélyes Caesar-párti politikus, máris menekült: de csak a puszta életét sikerült megmentenie, vagyonát nyomban elkobozták. Valerius nem sokkal élte túl ezt a szörnyű csapást: még abban az évben meghalt Venusiában. De Flaccust gondolkodóba ejtette apósának sorsa. Bár maga sohasem politizált, mindenki tudta róla, hogy szívében hajthatatlan köztársaságpárti, s ebben a pillanatban Pompeiusban látja a köztársaság védelmezőjét. Nem akarta megvárni a dolgok olyan fordulását, hogy a Caesar-párt kerekedjék felül - ebben az időben igazán semmit sem lehetett bizonyosan tudni, s különben sem volt már Rómában semmi keresnivalója: feladatát becsülettel elvégezte, a fia indul Athénbe, végre ő is visszamehet Venusiába, ahová élete java munkája, fiatalságának emléke s egy örökké felejthetetlen sír minden bánata köti.

Napok alatt eladta házát, irodáját, behajtotta követeléseit, s máris indultak. Boldog volt Flaccus is, de legboldogabb mégis Pullia, hogy visszamehet kis házába, amelyhez boldog anyaságának annyi édes emléke fűzte. Az öreg Flaccus vasládában vitte a pénzét, nem bízta volna senkire, drága volt neki ez a pénz, a vére volt benne, a küzdelmes munkája, a fia jövője.

Megint otthon voltak hát a kis házban: ó, milyen jó is volt végigjárni minden zugát, nyugalmas napokat tölteni Pullia kisanya házacskájában, kilovagolni a birtokra, s ülni a szőlőhegyen, a présház előtt, nézni, nézni, órák hosszat nézni a Voltur rejtelmes erdőit, fekete felhőkbe borult csúcsait, amelyekben már csak fenség volt és szépség, a természet lenyűgöző szépsége, de Lucretius után már nem volt benne semmi titok, semmi névtelen rejtelem.

És jó volt belenézni a kis Cinara égő szemébe, amint ott álltak a zakatoló malom mellett, a kis füzesben, ahol valaha annyit nyargalásztak, vad csikók! Jó volt megsimogatni fénytelen, puha, barna haját, megfogni a meleg kezét, érezni vére fiatal lüktetését, s olvasni nyugtalan bogárszemében a hűséget, a fellobbant szerelem szótlan vallomását.

Arra riadt fel, hogy valaki áll előtte.

Cinara volt.

Mintha álmából lépett volna ki, úgy magaslott fel törékeny alakja az alkonyat derengésében, a haja köré mintha glóriát font volna a búcsúzó napsugár, s amint ott állt a síroszlop fehér márványa mellett, Horatius lelkében fölmuzsikált Epikurosz igazsága: "Nincs semmi közösségünk a halállal! Nincs halál! Évoé, élet, évoé!"

Még nem tudta, valóság-e ez vagy látomás, még elevenen zsongtak benne a múlt emlékei: apja, nagyapja, Vergilius, Varius, Róma, Orbilius, Syronus, a caeliusi ház, Athén, Athén! A könyv kiesett kezéből, két tenyerét a márványpadra tapasztotta, a fehér kő hűvössége felébresztette.

Most már tudta, hogy nem látomás a lány, hanem élő valóság, mosolygás, ígéret, élet.

Fölkelt, megfogta a kezét, úgy nézett a szemébe:

- Cinara, kicsi szívem, értem jöttél?

- Hozzád - felelte a lány remegő hangon.

- Cinara, drága, milyen jó melletted!

- De elmégy, s én megint olyan egyedül maradok.

- Ó, ha tudnád, hogy én milyen egyedül vagyok! Holnap megyek, szélnek eresztem a rabszolgáimat, aztán neki a világnak! Ó, kislány, milyen egyedül leszek!

- Hát Bavius? Őt csak elviszed?

- Baviust magammal viszem. Kell valaki, aki apám helyett vigyáz rám. A sírt majd kisanyám gondozza tovább.

- Meg én. Úgy, mint eddig. Mindennap itt voltam, míg te odajártál.

- Te drága - s megszorította a kezét. Hirtelen valami villant a fejében, a szeme fölragyogott: - S hátha velem jönnél?

A kislány csak nagyot sikoltott, odavetette magát Horatius mellére, és sírt, boldogan, nagyon boldogan, szerelmes kis rabszolgalány.

Mikor leültek a padra, még akkor is ott nyugodott a feje Horatius vállán, s rázta-rázta a boldog zokogás.

A lebukó nap még látta forró csókjukat a fehér kövön.

Február közepén értek Rómába. Hideg volt, havazott is, rossz volt a fogadóban, ahol az első éjszakát töltötték. Reggel Cinarát otthon hagyták, Horatius meg Bavius elment a Vicus Argentariusra, ahhoz az ügynökhöz, akitől annak idején apja a caeliusi kis házat vette. Házat akart venni maga is, akármilyen kis házat, de semmiképpen sem akart bérházban lakni. Nem bírta volna ki a négyemeletes bérházak örökös zsibongását, az áporodott olajbűzt, a vásott kölykök hajkurászását a lépcsőkön, a koldusok nyavalygását, a házaló kereskedők elnyújtott kornyikálását, a vándormuzsikusok nyekergését, az utcai ablakok előtt lebegő mosott fehérnemű fülledt szagát. Nem, nem. Neki csönd kellett, magányosság, kis kert, ha csak tíz lépés hosszú is, benne viola, zsálya, margaréta, fodormenta, levendula: valami a venusiai hosszú rét színes és illatos varázslatából.

- Hát legszebb volna az Esquilinuson - mondta az ügynök, mikor meghallotta kívánságát -, csakhogy nagyon drága. Mit gondolsz, ott vannak a főúri parkok, Lamia, Maecenas meg a többi nagyurak kertjei, nem lehet megfizetni! Hanem megállj csak, van itt egy címem: Clivus Orbius, a Vicus Patricius egyik mellékutcája, ebben van egy háromszobás, atriumos kis ház, tenyérnyi kerttel, és tudod, mi az érdekes benne? Az egyik szobában kályha is van: pocakos, gömbölyű kályha. Nem rossz, különösen ilyen hideg télben. Mit szólsz hozzá?

- Jó volna - mondta Horatius -, éppen elég lenne hármunknak. Kis kert - mondta csak úgy magának -, mibe kerül?

- Árverésen vettem - sietett az ügynök a válasszal -, garasokért jutottam hozzá. Önköltségi áron odaadom, a szegény apád kedvéért. Jó kollégám volt az öreg. Tudod, van a háznak egy kis hibája: szemben vele van a Subura. Van ott néhány rossz hírű kocsma, részeg ember, dorbézolás, muzsika minden este, de szerencsére ez már az utca másik vége, túl a Vicus Cupriuson, persze nem tudod, merre van, no, majd megnézzük. A lárma nemigen hallatszik fel a Clivus Orbiusra, de hát mégiscsak rossz hírű környezet, ha lányod van, nem ajánlom.

- Lányom? - riadt fel Horatius, és Cinarára gondolt. - Nincs - felelte bizonytalanul.

- Na, akkor jó. Te meg csak nem ijedsz meg egynéhány részegtől? - nevetett az ügynök.

Megnézték a házat, kedves, egyszerű kis fészek volt, szerencsére legalább ezerlépésnyire a Suburától. Horatiusnak tetszett, Bavius azt mondta: nem drága; megvették, kifizették.

- Ha akármiben segítségedre lehetek - mondta búcsúzáskor az ügynök -, csak fordulj hozzám bizalommal.

Horatius szépen megköszönte, kis félelemmel gondolt arra, hogy hátha csakugyan szüksége lesz rá; szívébe szúrt, hogy most már magának kell törődnie az anyagiakkal is: olyan tanácstalannak, olyan egyedülvalónak érezte magát. De aztán eszébe jutott, hogy hiszen itt van a hűséges Bavius, és megvigasztalódott. Bavius már át is vette a vezényletet: vissza a fogadóba, nagy alkudozások közben kifizette a fogadóst, a bútoros szekeret elindította a Clivus Orbiusra, maga is vele ment, Horatiusnak meg a szájába rágta, hogy menjen le a városba, és vegyen ezt meg azt, ennyit meg ennyit, aztán Cinarával hozzák haza, ma már otthon ebédelnek.

Megindult hát a kislánnyal a Vicus Patricius forgatagában. Szép széles utca volt, lehetett vagy tíz méter, mind a két oldalán négy-ötemeletes házak, rengeteg ember az utcán, lármáznak, tolonganak, esznek-isznak, alkudoznak, esküdöznek, veszekednek, alig férnek el az utcán és a bőrükben, minden földszint csupa bolt, az egyik negyedik emeleti ablakból piszkos víz loccsan pontosan előttük a kövezetre, az erkélyeken mosott fehérneműt lenget a szél, a nyomor zászlói sápadtan lobognak a hagymaszagban, az olajbűzben, a tengeri halak orrfacsaró illatában, zsidó boltos, örmény boltos, indus szőnyegkereskedő, görög csemegés, két szálas germán rendőr terelgeti az emberbolyt; végre bemenekültek az egyik élelmiszeres boltba, nagyot lélegzettek.

Fürgén ugrott a boltos, mindjárt látta, hogy vidékiek. Cinara elfogódottan bámészkodott; Polluxra - gondolta magában -, ilyen bolt bizony nincsen Venusiában! Mennyi minden van benne! Mennyi remek alma, öklömnyi téli körte, datolya, füge, aszalt szilva, aszú szőlő, óriás dió, kövér mandula, tisztított mogyoró, furcsa halak, kövérre hizlalt kopasztott kacsák, libák, kappanok, színes tollú madarak, talán fácán is van köztük, furcsa és illatos fűszerek, ropogós egyenes kiflik, domború zsemlék, kemény perecek, pástétomok, mazsolás kalácsok, sütemények, csupa ismeretlen gyönyörűség: illő tisztelettel nézett rájuk, és nagyot sóhajtott. Horatius megfogta a kezét, és áthúzta a bolt másik oldalára, ahol a nekik való egyszerű élelmiszerek sorakoztak. Intett a boltosnak, az intett az inasnak, maga nem ért rá, neki a nagypénzű, előkelő vevőket kellett kiszolgálnia. Horatius aztán sorra megvett mindent, amit Bavius a lelkére kötött: két sextarius száraz bab, ugyanannyi borsó meg lencse, aztán só, bors, mustár, gyömbér, babérlevél, köménymag, hagyma, egy congius finom tésztaliszt - kenyeret egyelőre a péktől vesznek -, na, még egy font szilvalekvár, egy köcsög ecetes uborka, aztán készen is vagyunk. Az inas fürgén sodorta a papírzacskókat - Horatius az egyiken valami iskolai nyelvtan szövegét fedezte fel -, mérte, adagolta az árut, aztán ceruzát vett a kezébe, és számolni kezdett. Lassan ment a művelet. Horatiusnak a rossz számoló Metellus jutott az eszébe.

Szerencsére Cinara szatyrot hozott magával, abba rakták a zsákmányt, aztán mentek tovább. Kiértek a Vicus Cupriusra. Uramfia, itt volt aztán nyüzsgés, tolongás, babiloni zűrzavar! Bolt hátán bolt, egész Róma egyetlen bolt - morgott Horatius. Mészárosok, borbélyok, kovácsok, lakatosok, posztósok, házaló kereskedők üvöltöztek, tolongtak, és kínálták portékáikat. "Vásznat vegyenek!" - visította egy házaló az egyik ötemeletes bérház udvarán. "Ócska ruhát tessék!" - harsogta a kikiáltó a kövér örmény boltos ajtaja előtt. Hosszú szakállas, prémsapkás bankár ajánlkozott buzgón az utcán felállított asztala mellett, hogy mindenféle pénzt a legjobb árfolyamon bevált. Az egyik sarkon sápadt asszony koldult, kölcsönkért gyerekkel a karján. Nem messze tőle ötven ember szorongott egy asztal körül, ahol a szapora szavú egyiptomi üveges mutogatta, hogyan lehet kénszalagjaival összeragasztani a tört üveget. Barna ruhás rabszolgafiú hangja hasított a fülükbe:

- Friss kolbászt tessék! Friss forró kolbászt tessék!

Egyszerre csak Cinara megrántotta Horatius togáját:

- Nézd már azt a csirkefogót! - és nagyot kacagott.

Oda nézett. Hát az utcasarkon fekete szakállas szíriai komédiás álldogált, kötőféken kecskét tartott, a kecskén katonaruhás majom műlovarkodott, s vágtatott körbe-körbe. A nézők harsányan hahotáztak, s időnkint egy-egy darab rézpénz hullott a mutatványos fatányérjába. Horatius szinte szégyellte magát, hogy komoly ember létére elmáléskodott ezen a szamárságon, de majdnem meg is adta az árát. Egyszerre úgy érezte, hogy valaki motoszkál a togája ráncaiban, a zsebe körül. Odakap, Mercurius úristen! - hiányzik a pénzeszacskója. - Zsebtolvaj! - ordítja el magát, látja még a csirkefogót rohanni, nosza, utána, de bizony annak fürgébb volt a lába. Szerencsére beleszaladt az utca végén két hórihorgas rendőr karjaiba. Megvolt a gazember, megvolt a pénz. Horatius megkönnyebbülten lélegzett fel. Akkor már karon fogva vezették a sápadt, sovány, nyurga legényt a rendőrök.

- Na, gyerünk csak az őrszobára, öcsém! - biztatta a tagbaszakadt őrmester, és a szeme bizony nem sok jót ígért.

Horatius a tolongásban alig tudta megtalálni Cinarát. A kislány megilletődötten állt egy helyben, és szinte görcsösen kapaszkodott Horatius karjába.

- Ne hagyj el! Ne hagyj el soha! Soha ne hagyj magamra! - szepegte, és majdnem kibuggyantak a könnyei.

- Kicsi szívem, dehogy hagylak, édes kicsi szívem - nyugtatta Horatius.

Hát ennyire voltak. Most még a hentes volt hátra: vettek egy kis kolbászt, füstölt húst, aztán bementek a fazekashoz, három fazék, két tál, három tányér meg egy tepsi került a szatyorba. Jaj, a tojást majdnem elfelejtették! No, készen voltak, mehettek haza. Nehéz volt a szatyor, jaj, de nehéz, de a kis Cinara könnyedén vitte, talán még soha nem volt ilyen boldog életében.

Mire hazaértek, Bavius csodákat művelt. Órák alatt berendezte a házat, fát is kerített, s a búbos kályhában már vígan pattogott a tűz, égett a konyhában is, ó, milyen jó is volt - végre otthon lenni, végre hármasban, ezen a kicsi szigeten a nagyváros forgatagában!

Cinara nekigyürkőzött, rendbe hozta a konyhát, és máris elkezdte főzni az ebédet. Bavius megvizsgálta a szatyor tartalmát, helyeslőn bólintott, aztán bevitte Horatiust a fűtött szobába, és elszámolt. Az eredmény nem volt valami vigasztaló: a költözködés, az utazás, a fogadó, a házvétel, a bevásárlás sok pénzt vitt el. Mindössze annyi maradt, hogy három hónapig megélhettek belőle, no meg ezenfelül ezer sestertius, az aranytartalék, amit arra szántak, hogy letegyék biztosítékul, ha Horatiusnak valami állami állást sikerül szereznie.

Hát ez sürgős is volt: meg kellett indítani a hajszát állás után. Napokig tanácskoztak, először arra gondoltak, hogy Horatius is ügynöki irodát fog nyitni, mint az apja, de ehhez bizony kevés volt a pénz. Erről jutott eszébe, hogy felkeresi apja barátját, aki olyan szívesen megígérte segítségét, ha szükség lesz rá. Hát most szükség volt. Másnap fölkereste.

- Coactor bizony nem lehetsz, fiacskám, ezzel a kevés pénzzel - mondta, és megvakarta a fejét. - Hanem megállj, felviszlek a tisztviselőegyletbe, ott csinálhatunk valamit.

Nem telt bele egy hét, Horatiusnak állása volt. A collegium scribarum, a pénzügyi tisztviselők egylete éppen ezer sestertius biztosítékot kért egy quaestori írnoki állásért. Horatius letette a pénzt, és egy hét múlva már a capitoliumi adóhivatalban görnyedt nagy számadáskönyvek fölött. Ha ezt Phaidrosz tanár úr látná! - sóhajtott, és rótta a számsorokat, unottan és idegenül, miközben Epikuroszra gondolt, régi boldog tavaszokra, és a szívében furcsa melódiák muzsikáltak.

A kis termetű, fekete hajú, gyulladt szemű, szűkszavú és zárkózott új adótiszt a hivatalban nem barátkozott senkivel. Mindenkihez udvarias volt, a szolgálatban pontos, feljebbvalói iránt tiszteletet tudó, de soha semmiről nem nyilatkozott, senkivel sem bizalmaskodott, s a kollégái beszélgetéseibe, társadalmi pletykáiba és politikai vitatkozásaiba soha nem szólt bele. Dolgozott, mint a gép; pontosan jött, pontosan ment, a napi munkáját mindig elvégezte, és csak nagy ritkán esett meg, hogy a főkönyv szélére egy-egy kis görög verset firkantott. Ezt is mindjárt megbánta, kivette zsebkését, beleillesztette a fanyélbe a pengét, és kivakarta a komoly könyvből a betolakodott léhaságot.

Bogaras ember - mondták a kollégái, de nem haragudtak rá, inkább bizonyos tisztelettel néztek a kis fekete emberre, akiről semmit sem tudtak, s aki sohasem mosolygott. Mikor odalent a Forumon, a Bazilika falán tizenkettőt mutatott a napóra, fölkelt, fölvette togáját, köszönt, a többiek, akik hangos zsibongással búcsúztak egymástól, egyszerre elhallgattak, és megbocsátón néztek utána. Valami nagy bánata lehet - gondolták magukban.

Délutánonkint szabad volt, s az első hetekben Cinarával járta a várost. Azt akarta, hogy a kislány mindent lásson, s végre kiismerje magát. Mennyit bámult a kis vidéki lány, milyen szépek voltak a Vicus Tuscus előkelő üzletei, a Vicus Argentarius szikrázó ékszer- és ötvösboltjai! Minden tíz lépés után meg kellett állni vele, gyönyörködött, tapsolt, fecsegett, kacagott: ilyenkor Horatius áldotta a sorsot, amely útjába sodorta ezt a színes és drága kis madarat.

- Jaj, de gyönyörű! - csapta össze a kezét a kislány az egyik ékszerész kirakata előtt. Habos borostyánkövet látott, hosszú csápos hőscincér volt a közepében, úgy, amint belefagyott a sárga gyantába sok ezer évvel ezelőtt.

- Csakugyan nagyon szép - mondta csöndesen Horatius. - Szeretnéd? Na várj, ha egyszer sok pénzem lesz, megveszem neked.

- Nem, édes uram, nem - tiltakozott a kislány -, nem kell nekem semmi cifraság. Ha egyszer sok pénzed lesz, kis házat veszünk falun, ott szeretnék lakni veled. Jó lesz?

- Jó, drága kis szívem, jó - mosolyodott el Horatius. Csak a kislány tudott mosolyt csalni az ajkára.

Átvágtak a Forumon, bementek Frontinus boltjába. Frontinusnak üveghutája volt fönt Galliában, gyönyörű üvegedényeket gyártott, ott sorakoztak polcain a szebbnél szebb, fehér, vörös, kék, habos vázák, tálak, poharak, hegyes végű illatszeres üvegek háromlábú ezüstkarikákban, csupa drága holmi, szegény ember legfeljebb egy egyszerű borosüveget vehetett volna meg ebben a boltban. Nem is ezért jöttek ők be: Horatius tintásüveget akart venni. Frontinus nagy mester volt, mindig új formákat talált ki, mindig meglepetéseket hozott a piacra. Most is kitalált valami újfajta tintatartót, sokat nevettek rajta. Olyan volt, mint a hordó, kicsi üveghordó, fönt is, lent is abroncs rajta, üveghurkából, író emberek boroshordója - csúfolkodtak a tréfacsinálók, de mindegy: az új tintásüveg olyan népszerű lett, hogy Frontinus nem győzte gyártani. Hát ilyent akart venni Horatius.

Frontinus pedig, ha már tintásüveget árult, árult mindjárt tintát is, ha pedig már tintát árult, tartott a boltjában mindenféle írószert is, hadd kapjon meg a mélyen tisztelt vevő mindent egy helyen. Nem volt rossz üzleti elv: sokszor megesett, hogy valaki ceruzáért vagy papirosért jött be, s ötvendenariusos drága kék vázával ment haza. Az emberek sohasem tudják, mit akarnak, s a jó kereskedő ebből él. Horatius tudta, mit akar. Szép nagy tintatartót vett, teli finom fekete tintával, tollat is vett kettőt-hármat, vett még tíz ív sima írópapírost, megtapogatta, aztán helyeslőn bólintott. Ekkor látta, hogy a kislány nagy szemeket mereszt az egyik polcra.

- Mit nézel, szívecském? - kérdezte tőle halkan.

- Azt ott - mutatott fel Cinara a negyedik polcra. - Szeretnék levelet írni haza.

- Ó, te kedves - simogatta meg a kezét Horatius -, hogyne. Kérek levélpapirost - fordult a segédhez.

- Parancsolj, uram - tette elébe a segéd a selymes fogású, nagyalakú levélpapirost -, elsőrendű amphitheatrica minőség, alexandriai gyártmány, nagyon ajánlhatom. Tekercse öt sestertius.

- Hohó, barátocskám - tiltakozott Horatius -, ezért a pénzért kétszer remekül megebédelek! Olcsóbbat mutass.

- Itt ez a saitica, uram, ez is egyiptomi, a célnak ez is megfelel - mondta a segéd, most már kisebb buzgalommal -, tekercse egy sestertius. Öt levélpapír kitelik belőle.

- Ez az, csomagold be.

Ezen az estén nagy dologban volt Cinara. Horatius olvasott, Bavius kicsi Faunus-szobrokat faragott keményfából - ezermester volt -, a kislány pedig nekifeküdt az asztalnak, s nagy izzadás közben rótta a kövér betűket a levélpapirosra. Levelet írt az apjának, s mikor készen lett vele, másikba kezdett. Ez a másik levél Pullia néninek készült, s nagyon szép dolgokról szólhatott, mert a kislány folyton mosolygott, amíg írta. Bavius fáért ment a pincébe, s akkor Horatius odavonta magához a kipirult arcot.

- Boldog vagy, kislány? - kérdezte.

- Nagyon - mondta Cinara átszellemülten.

Nagy, boldog hallgatások következtek a hosszú téli estéken, az egyszerű főzelékvacsorák után, a kis szobában, ahová a nyitott apró ablakon át kíváncsian néztek le a mosolygó csillagok.

A zárkózott ember földerült ebben az első, fiatalos szerelemben. Most mindig Epikuroszt szerette olvasni, a nagymester vigasztaló bölcsessége fölvillanyozta a fásult és megviselt lelket, új élet csírái bontakoztak benne, és esténkint most már sokszor letette a könyvet, elővette a Frontinusnál vásárolt papirost meg tintát, s egy mogorva téli estén, mikor odakint visító szél nyargalászott a dombok felett, és süvöltve vágta a havat a kis ház oldalába, belemártotta tollát a tintába, s gömbölyű betűivel leírta első versének sorát:

Elolvasta még egyszer, újra tintába mártotta a tollat, és most megállíthatatlanul folyt tovább a vers. Bort hozatott ezen az estén, tüzes vörös bor fűtötte a testét, a kályhában legényesen pattogtak a szurokillatos fenyőfahasábok, milyen jó volt itt, milyen jó ez a sziget a tornyos hullámok tajtékzó csapkodásában, milyen jó itt szemben ez a melegszemű kislány, Cinara, édesség, egyszerűség, kicsi piros szív a viharban - hát látjátok, barátaim, kenjük be illatos nárdussal hajunkat, pengessük meg a lantot, s köszöntsük dallal meg teli pohárral az életet!

S mikor leírta az utolsó két sort:

- fölugrott, állva fölhajtotta a teli poharat, odament Cinarához, aki az asztal túlsó oldalán ült, két tenyerébe fogta az arcát, aztán széttárta karjait, valami furcsa fényben sugárzott az arca, és szinte reszketett a hangja, mikor szokatlanul hangosan felkiáltott:

- Kislány, olyan boldog vagyok!

Hát itt volt az első latin verse! Hogy történt? Micsoda dionüszoszi mámor ragadta magával? Micsoda titkos erők hajtották, hogy leüljön a tiszta papiros elé, s a hóvihar tombolásában belekiáltsa a reszkető emberek fülébe: "Évoé, élet, évoé!" Epikurosz nem írt verseket, ő pedig Epikurosz tanítványa volt, és filozófusnak készült! Phaidrosz tanár úr ó, be csóválná a fejét, ha megtudná ezt a szentségtörést. Mi történt? Most, hogy újra elolvasta a verset, sehogy sem tudott számot adni magának, hogyan robbant ki belőle ez a bacchusi mámor. Olvasta, olvasta, és mintha messziről Atlantisz elsüllyedt muzsikája zsongott volna a lelkében, olyan távoli, olyan ismeretlen volt neki ez a hang, mintha egy másik életben történt volna ez a csoda; valahol a tudata mélyén, sőt a tudata alatt izzottak az alkotás lázai, most valami tűzhullám öntötte el egész testét, egyszerre, mint elveszettnek hitt búvár, fölbukkant a mélységből a megismerés: igen, ez én voltam, ez az én hangom, ez az én szívem, az én filozófiám - és hirtelen úgy érezte, mintha ott volna az athéni Akadémia kertjében, s fűszeres rózsák szirmaival hintené meg Epikurosz hideg márványszobrát. Hullnak, hullnak a piros szirmok, a sárgarigók mintha ezt dalolnák: "Ott enyhítsd minden bajodat dallal meg itallal" - s Epikurosz mintha bölcsen mosolyogna fehér márványszakálla isteni nyugalmában.

Micsoda mámor ez, az alkotás láza, édes részegség, édes méreg, izzó tűzbélyeg a lelken: nincs főkönyv, nincs Philippi, nincs szenvedés, nincs halál, csak vers van, a vers! - minden bölcsesség örök kivirágzása, Dionüszosz legszebb mosolya, a vers, amelyet valami ismeretlen és földöntúli mámor robbantott ki irtózatos mélységekből.

Mámoros este volt, szent este, de aztán jöttek a szürke másnapok a forró éjszakák után, és meg kellett tudnia Baviustól, hogy bizony a fizetése nagyon kevés, nem futja elsejéig, most is huszadika van már, s a házban alig van tíz denarius. Szomorú a kis Cinara, beköltöznek a gondok a házba, s mit lehet tenni? Az ügynökhöz menjen kölcsönkérni? Nem, nem, ezt túlságosan szégyellené. Eszébe jut Vergilius, de nem, hiszen annak sincs pénze, az apja birtokából éldegélt eddig valahogy, de éppen a napokban hallotta, hogy annak is vége: rátették kezüket az odatelepített veterán őrmesterek. Bizony a szelíd és szerény Vergilius is gondokkal küszködik. Hát kihez menjen? Sorra számolta magában régi barátait, végre Sestiusnál állapodott meg.

Hogy örült a régi athéni pajtás, Lucius Sestius Quirinus! Most is olyan jókedvű volt, mint régen, sziporkáztak az ötletei, magas termetével, rózsaszín arcával, örökösen villanó mosolyával maga volt a megtestesült fiatalság. Lovagrendi gazdag fiú volt, most joggyakorlatot folytatott a bíróságnál, s az volt a terve, hogy mihelyt eléri a törvényes kort, pályázik a quaestori állásra. Még csak huszonöt éves volt, még három évet kellett várnia. Hát ő megengedhette magának azt a fényűzést, hogy tiszteletbeli hivatalt viseljen.

Sestius úgy örült a viszontlátásnak, hogy Horatius szégyellte mindjárt az első alkalommal elrontani kedvét a kölcsönkéréssel. Három nap múlva újra fölkereste, s akkor meggyőződhetett róla, hogy a régi jó barát nem tartotta olyan főbenjáró dolognak a kérését, amint ő képzelte. A legnagyobb szívességgel adta kölcsön a huszonöt denariust, amit Horatius szerényen kért, s még csodálkozott is, hogy csak ilyen kevés pénzre van szüksége.

- Hát elvégre fizetésem van - igazolta magát Horatius -, az is eltart valameddig.

- No, ahogy az állam fizet - nevetett Sestius -, abból ugyan művészet három embernek megélni.

Hát megvolt a pénz, most már elsejéig nincs baj. Bavius ugyan csóválta a fejét, mert gazdája már csak huszonegy denariust vitt haza, közben megvette Cicero egyik könyvét Sosiusék boltjában, dohogott is a hű szolga: hogy hát nem várhatott volna azzal a könyvvel elsejéig? Mindegy, megvolt a baj, most már ezt a kis pénzt úgy kellett beosztani, hogy elég legyen. Mercuriusnak meg Bavius ügyességének hála, elég is lett.

Csakhogy a kölcsönkérések megismétlődtek. Hiába no, kicsi volt a fizetés, pénz meg sok mindenre kellett. Persze egymagában megélt volna az adótiszti fizetésből, de Cinarát meg Baviust a világért sem bocsátotta volna el. Ruhát vett a kislánynak, mert a régi már nagyon megkopott, hiába tiltakozott Cinara, hogy úgysem megy ő sehova, nem ismeri senki, jó a régi is: nem, nem, Horatius azt akarta, hogy menjen, igenis, menjen, Bavius nem mindig ér rá, a kislánynak kell majd megtanulni bevásárolni, s így csak nem mehet az utcára! Vett hát neki két ruhát, Baviusnak is egyet, tavasszal a házat is tataroztatni kellett, és akkor jött a legnagyobb baj: a drága kis Cinarát egy szomorú napon orvoshoz kellett vinni. A kislány köhögni kezdett, mindennap hőemelkedései voltak, az orvos sokáig vizsgálgatta, megveregette a piros arcocskáját, adott neki valami szirupot, igyék sok tejet, egyék mézet, és ha lehet, menjen magaslati levegőre, tanácsolta.

Az első római nyáron Horatius kis villát bérelt Tiburban, oda vitte a beteget, aki nem is volt igazi beteg: jókedve volt, folyton-folyton kacagott, kézzel-lábbal kapálódzott az orvosi kezelés ellen, hallani sem akart róla, hogy ő beteg, de az apró köhécselésén mégiscsak észrevette Horatius, hogy valami baj van a tüdejével. Hanem Tibur használt, a kislány frissebb lett; mire ősszel visszajöttek, a köhögés is megszűnt, a lázak is elmaradtak; boldogan mondta Horatius:

- Látod, te kis bolond, mégis jót tett a kúra!

- Nem is volt semmi bajom, hát könnyű volt meggyógyulni - nevetett Cinara -, csak az az én bajom, hogy túlságosan szeretlek.

Hát erre nem lehetett mást tenni, mint két tenyerébe fogni a drága kis arcot, aztán magához vonni a bolondos barna fejét, és megcsókolni.

Hanem a pénz ment, megállíthatatlanul. Mikor egyszer Sestius elvitte Messallához, az előkelő esquilinusi palotába, majd meghalt szégyenletében, mikor a régi bajtárs felajánlotta támogatását.

- Elvégre én mondtam, hogy gyere Rómába, felelős is vagyok a tanácsomért. Ne okoskodj, öregem - bökte oldalba a régi kedélyességgel -, mondjuk, hogy kölcsön, na. Egyszer majd megadod, ha nagyon fúrja az oldaladat, s nagyon sok lesz a pénzed, mármint a fölösleges pénzed.

- De nézd, Messalla... - dadogta Horatius meggyőződés nélkül, s azt szerette volna mondani neki, hogy már Sestiusnak is tartozik, és mi lesz ennek a vége? Hiszen nem élhet örökké a barátai pénzén.

De Messalla nem is engedte szóhoz jutni.

- Jó, jó, pajtás - vágta el a szót -, ezt már csak rád kényszerítem. Pont.

Napokig rágta utána a szégyen. S mikor legközelebb pénzre volt szüksége, nem ment már a barátaihoz, hanem fölkereste az ügynököt, aki már nemegyszer olyan szíves volt hozzá. Sajnos, nem volt Rómában, egy nagyobb üzlet lebonyolítására Alexandriába utazott, s úgy volt, hogy csak hónapok múlva jön haza. No, most mi lesz? Otthon nem szólt semmit, napokig némán járt-kelt a házban, aztán egész délutánokat csavargott a városban, s végre nekivágott: bement az Alfius és társa bankházba, és négyezer sestertiust kért kölcsön. Ennyi hiánnyal végződött az első római esztendeje.

Hát Frontinus boltjában nagyon szívesen szolgálták ki annak idején, de itt - pedig ez is csak bolt, pénzkereskedés -, itt annyit akadékoskodtak, olyan fölényesen bántak vele, annyit fecsegtek tőkéről meg kamatról meg biztosítékról, hogy szinte belefájdult a feje. És őszintén szólván, sértve is érezte magát: elvégre ő kamatot akar fizetni a kölcsönért, hát mit bánnak vele olyan leereszkedőn, mintha kegyeket osztogatnának? Unta már az egész hercehurcát, s mikor elébe tettek egy nagy ív papirost, hogy írja alá, el sem olvasta, csak alákanyarította a nevét szép gömbölyű betűivel. Kifizettek neki háromezer-ötszáz sestertiust; magyarázta is az egyik kis bankfiú, hogy félévi kamat előre, meg költség meg kezelés meg illeték meg jutalék meg ezrelék, hogy csak szédült bele a feje! - mindegy, nem volt már kíváncsi semmire, úgy iramodott ki ebből a rablóbarlangból, mintha parittyából lőtték volna ki.

Csak este, mikor magára maradt a szobájában, s visszagondolt az Alfius-bankházra, csak akkor rémült meg igazán. Most rémlett csak föl benne, hogy kezét-lábát megkötözték, a házat megterhelték, a fizetését lefoglalták! Mercurius, micsoda uzsora ez! - sóhajtott bele a szoba csöndjébe, de aztán vállat vont. Úgysem segíthet rajta, lesz, ami lesz. Minden úgy van jól, ahogy van - tanította az atyamester. "Ott enyhítsd minden bajodat dallal meg itallal..." - jutott eszébe a verse, s hangosan fölkacagott. Cinara kidugta a fejét hálószobája ajtaján:

- Mi baj, édes uram?

- Semmi, drága kislány, csak jókedvem van. Bavius már lefeküdt?

- Igen, uram, fát vágott egész nap, nagyon belefáradt, holnap meg a kertet akarja fölásni.

- No jó. Mondd csak, kislány, szeretsz?

- Nagyon - súgta halkan, sugárzó arccal a kicsi Cinara.

- Hát ha nagyon szeretsz - nevetett Horatius -, akkor menj le a pincébe, s hozz fel egy kancsó bort.

- Hozok - pattant föl Cinara, s térült-fordult a kancsóval.

- Most tölts mind a két pohárba, s ülj ide mellém. Ma dolgozni szeretnék, s olyan jó, ha itt vagy mellettem.

Engedelmesen ült le a kislány, a világért nem szólt volna egy szót sem. Álmos volt, pillái minduntalan bogárszemére zuhantak, már nem villogott a szeme, fátyolos tekintettel nézte a költőt az asztal másik oldalán. Az pedig mintha megfeledkezett volna róla. Néha fölvetette a fejét, ránézett, de bizonyos, hogy nem látta. Mikor verset ír, olyan furcsa - gondolta magában a kislány. Lehajtotta fejét az asztalra, s elaludt.

- No, ezt megadtam neki, Arkhilokhosz sem írta volna meg különben! - rikkantott Horatius, s a kislány fölriadt. Fölkelt, szerette volna megtudni, hogy mi az oka ennek a szokatlan örömnek, látta is a két teleírt papirost az asztalon, de az egészből nem értett semmit. Aludt. Horatius bevezette a hálószobába, lefektette, halvány csókot lehelt a homlokára, s visszament a szobába.

Ez bizony két vers volt, két új vers, mind a kettőt egy iramban írta le, nem volt a kéziraton semmi javítás: ma este csak úgy hömpölygött a tollából a vers! No, igazán nem volt csoda: olyan közvetlen élményből született mind a kettő, hogy csak a verslábakra kellett vigyázni, a tartalom csak úgy áradt belőle, hogy szinte már robbant. Hát persze hogy Alfiusról szólt mind a két vers. A piszkos uzsorást nem nevezte ugyan nevén, de bizonyos, hogy mindenki rá fog ismerni. Az egyikben elmondta megbélyegzett rabszolgának, megtollasodott senkinek, kényeskedő divatmajomnak, s még azt is beleírta a versbe, hogy pónifogatával henceg végig a Via Appián. Hát igen, ez vérbe vág, egész Róma nevetni fog rajta, különösen az aranyifjúság, amelyet Alfius bőrig kopasztott. A másik vers még kíméletlenebb volt. Ebben kutyának nevezte a gazembert, s mivel éppen hallotta a bankban, hogy üzleti ügyben Athénbe utazik, hát útravalóul ezt a verset írta neki. Nem kevesebbet kívánt ennek a hiénának, mint hogy törjön pozdorjává a hajója, s amint majd a parton elterül a hullája, undok pocakjából sirályok lakmározzanak.

Ilyen verseket még senki sem írt latinul. Valamikor a görög Arkhilokhosz ilyenekkel kergette halálba zsugori apósát, és sebezte vérig ellenségeit. Merészség volt latinul megszólaltatni ezt a műfajt, akkor, mikor a római közönség Catullus édes dalain ringatódzott. De hát magától jött a vers, a gyilkos jambus; kicsit túlságosan bátor, az igaz, de legalább férfias, kemény, pattog és szikrázik, nem szépít, nem kendőz, oda vág egyenesen, ahová kell. És elvégre bizonyosan mindenki ujjongani fog, ha az ilyen hiénákat kipellengérezi.

Mindenki? Hát olvasni fogják ezt a verset? Ezeket meg a múltkorit? Meg azokat, amiket még írni fog? Hát meg fognak jelenni ezek a versek? "Nézd csak - mondta magában -, erre nem is gondoltam eddig. De hiszen akkor - ötlött fel benne hirtelen a gondolat, mint a villám -, hiszen akkor meg vagyunk mentve! Hátha nekem is sikerül az, ami annyi más írónak sikerült! Hátha én is találok pártfogót, aki kiadja verseimet, s elhelyez valami jó állásban, vagy kis birtokot juttat, amelynek jövedelméből gondtalanul megélhetek, s egészen az irodalomnak szentelhetem magamat? Hátha? Nemrégiben adta vissza Octavianus a régi andesi birtokot Vergiliusnak, s a jó barát most, ha szűkösen is, de megél. Igaz, hogy csak egy szolgát tart" - és itt Horatius kis bűnbánattal gondolt Cinarára, de meg is haragudott ezért magára, s mikor bement a hálószobába, vigyázva megsimogatta az alvó kislány kipirult arcát. Cinara fölébredt, két karjával átfonta a költő nyakát, magához szorította, s álmos hangon, nem is súgta, csak úgy mosolyogta a fülébe:

- Nagyon boldog vagyok!

Horatius is nagyon boldog volt. Elhatározta, hogy másnap fölmegy Messallához, és felolvassa neki a verseket. Csakhogy ezt könnyebb volt elhatározni, mint megtenni. Nagyon szégyellte a szegénységét, s különösen a régi jó barát és bajtárs előtt restellte volna, ha az átlát a szitán, s megveti őt. Elvégre ő maga is ezredes volt Brutus seregében, s most koldulni menjen? "Nono, ez mégsem koldulás, hiszen a többiek is így tesznek, hát hogyan élnének meg az írók, mikor a kiadók nem fizetnek a könyveikért semmit? Ez bevett szokás, nincs mit restellni rajta, mégis fölmegyek."

De nem ment, sem másnap, sem harmadnap. Negyednap délután lement a városba, csak úgy céltalanul csavarogni kicsit a piacon meg a Forumon. Cinara bevásárolni ment, Bavius a konyhai tűzhelyet tapasztotta. Egyedül vágott neki az útnak. Bár rabszolga kísérete nélkül valamirevaló úriember nem szokott kimenni a városba, ő szeretett így mászkálni, nézelődni, kérdezősködni a piacon: mibe kerül a káposzta, hogy ez a sütemény, drága-e a cseresznye, aztán nagyon szívesen végigjárta a Circus Maximus árkádjaiban sorakozó boltokat. Herculesre! - milyen érdekes volt ez a népség a boltokban is, a boltok előtt is, csupa furcsa ember. "Vopiscus orvos" - olvasta az egyik bolt cégtábláján, Aesculapius meg Hügieia festett képe alatt. Bement, vett két adag fehér port fejfájás ellen, jó az ilyesmi otthon, aztán továbbment. "Ascletarion chaldaeus" - olvasta a másik bolt felett; a boltos, csillagos köpönyben, hegyes sapkával a fején, kint állt a boltajtóban, s barátságosan megszólította:

- Uram, fáradj be, megcsinálom a horoszkópodat. Csak négy sestertius. De biztos, uram! Chaldaeában tanultam a mesterségemet.

- Köszönöm - hárította el Horatius az ajánlatot, és arra gondolt, hogy négy sestertiusért mind a hárman megebédelnek.

Sokáig elálldogált a pénzváltók boltjai előtt is, megbámulta a sok külföldit: volt bizony köztük egyiptomi, néger, pun, etiópiai, indus, uramfia, még copfos kínai is akadt! De ezt mindenhová legalább ötven ember kísérte, olyan furcsa volt. Szegény kis sárga emberke ijedten pislogott a ferde szemével.

A fogadóirodákat utálta, de valahogy mindig azok előtt álldogált legtovább. Nemigen járt el a kocsiversenyekre, nem érdekelte ez a tömegszenvedély, megvetette ezt az alacsonyrendű szórakozást, de érdekelték az emberek, akik könnyelműen felteszik a pénzüket valamelyik divatos kocsisra, ordítoznak, izgulnak, csapzott hajjal magyaráznak egymásnak, s ha veszítettek, újra kezdik, ha nyernek, elisszák. Tíz kocsma is volt az árkádok alatt, mindegyikben szólt a muzsika, hamisan recsegett a nóta, s borízű hangok káromkodtak éktelenül. Hátha ő is fogadna egyszer? Mostanában folyton a zöldek győznek, nyilvánvaló, hogy egyszer a kékekre is sor kerül. Persze ez a buta horda nem gondol erre, folyton a zöldekre játszik. Hátha most ő a kékekre fogadna? Nem tenne sokat, csak ötven sestertiust, s ha bejönne a kék, ötezret nyerhetne, vagy talán többet is! Pénzt csak úgy lehet szerezni, ha kockáztat is valamit az ember - állapította meg magában hidegen. De egy pillanat múlva nagyon megvetette magát ezért a gondolatért.

Azért nem egykönnyen tudott elmozdulni onnan: tanulmányozta az embereket. Jupiterre! - micsoda ágrólszakadt népség! Napszámosok, kisiparosok, házmesterek, hajósok, kistisztviselők: csupa toprongyos, ütődött ember, lerí róluk az éhség, s otthon bizonyosan éheznek a gyerekeik is. De az utolsó garasukat is ide hozzák. Őrülten rohannak az arany után, s lihegve véreznek el a szenvedély mámorában. "Ezt is megírom egyszer" - gondolta magában.

A Forum már meglehetősen üres volt, ilyenkor estefelé csak a jövendőmondók hangoskodtak a bazilikák oszlopai alatt. Nagy tömeg állta körül őket, s ezek a minden hájjal megkent csirkefogók száz meg száz hókuszpókusszal szédítették a hiszékeny és babonás közönséget, amely bőven hullatta a pénzt koldulókalapjukba. Többnyire tenyérből jósoltak, szerelmes cselédlányoknak, marcona henteslegényeknek, bamba képű zsákhordóknak, hetyke katonáknak. De annyit beszéltek, ugrándoztak, hadonásztak, mókáztak, hogy az ember majd megrepedt a nevetéstől. A végén persze mindenki remek, sok jót sejtető, ígéretes jóslatot kapott. Az agyonhajszolt és elnyűtt cselédlányok boldog álmokat aludtak ilyen napokon.

Hát ebből is elég volt. Hazament. Vacsorára borsófőzelék volt pirított hagymával, utána borsos palacsinta barnamártással. Jó volt, s jó volt itt ülni a csendben a város kavargása után, nézni a fekete calesi agyagvödröt, amelyben Bavius a bort keverte, a vörös cumaei tányérokat a párolgó palacsintával. Jólesett nézni Cinara kedves arcát, nini, milyen komoly ez a lány, milyen szótlan ma este! Meg is kérdezi:

- No, mi volt délután, kislány? Hogy sikerült a bevásárlás?

Hát erre olyan keserves sírás tört fel a kislányból, hogy Horatius komolyan megijedt. Fölugrott, odament hozzá, megsimogatta puha barna haját, aztán csitította, amíg csak el nem hallgatott. Szinte idegesen kérdezte:

- Mi történt? Beszélj!

Nagy akadozva, fülig pirulva mesélte a kislány, hogy mikor délután átment a Vicus Argentariuson, s megállt az ékszerész kirakata előtt, hogy egy kicsit megbámulja megint "az ő hőscincérjét", hát egyszerre megállt a háta mögött valaki. Ijedten fordult hátra, s akkor látta, hogy kikent-kifent ficsúr áll előtte, vigyorog, mint egy szatír, valami csípős illatszer szaga árad a hajából, kék selyemtunica van divatosan ráncolt tógája alatt, kék cipő a lábán, aranyfűzővel. Pfuj, micsoda nyegle divatmajom! A kislány el akar szaladni, a gazember kihívón hintázza magát, útját állja, s megint odaszól: "No, galambom, csak nem ijedsz meg tőlem?" Csakhogy Cinara nemhiába volt falusi lány: amint első ijedtségéből magához tért, úgy lökte mellbe a tolakodót, hogy az majdnem hanyatt vágódott. A járókelők nevettek, a kislány meg futásnak eredt. Már csak annyit hallott, amint a pórul járt ficsúr nagyot káromkodott, s utána kiáltott: "Buta liba!" Jaj, még most is borsódzik a háta, ha rágondol!

- Nem olyan göndör hajú, aszott képű, hajlott hátú, sovány fickó volt? - kérdezte Horatius izgatottan.

- De olyan, olyan - lelkendezett a kislány -, Apollo verje meg ott, ahol éri!

- Rufillus, a pimasz - mondta Horatius, és nagyot csapott a levegőbe. - Na megállj!

Aznap este, mikor mindenki lefeküdt, sokáig járt fel-le a szobában; az asztalon ott hevert a papiros, a toll, a tintásüveg már nyitva volt, de Horatius még nem tudott hozzáfogni az íráshoz. Gomolygott benne a düh, először jambust akart írni, de aztán meggondolta. "Nem, nem, ez a pimasz nem érdemli meg, hogy külön nekitámadjanak. Tucatjával lődörögnek Rómában ezek a léhűtők, nincs előttük semmi szent, belegázolnak a családi életbe, csak az élvezeteiknek élnek, egész nap vadásznak, s aztán hitványul eldicsekszenek a kalandjaikkal. Ez a főváros erkölcsi élete. Ó, hol vagy, Róma, hol vagy, tisztes köztársaság, hol vagy, Brutus, Brutus! Ez a zsarnokok Rómája, világváros, csupa fény, csupa illat, undok pocsolya!"

De mit írjon? Dörgedelmes erkölcsprédikációt, hogy senki se olvassa, s ha mégis elolvassák, nevessenek rajta? Nem, ezt a mulatságot nem szerzi meg nekik! Szemükbe kell vágni az igazságot, de valami könnyű hang kell ide, tréfák, mulatságos epizódok, hétköznapi kiszólások, viccek, igen, görbe tükröt kell az orruk elé tartani, s jól odanyomni a fejüket, hogy meglássák benne a torzképüket! Csak semmi ünnepélyesség, semmi nagyképűség! Nem filippika kell ezeknek, hanem nyakleves! És hirtelen Luciliusra gondolt, a kíméletlen költőre, aki már száz évvel ezelőtt belevágta kését a társadalom és a politika kelevényeibe, vakmerő és kegyetlen szatíráival. Csak az volt a baja, hogy túlságosan komoly volt, kemény, kíméletlen - nem, nem így kell bánni az emberekkel, meg kell nevettetni őket, a tisztességes emberek hadd nevessenek a gazembereken, a léhák, léhűtők, hitványak, aljasok pedig riadtan és szégyenkezve ismerjenek magukra a torzképekben.

Éjfélkor leült, és egy óra múlva ott feketéllett a papiroson életének első szatírája; hexameterei fiatalosan ficánkoltak, hangja nyers volt, legényes, kötekedő, tréfás kifejezései hétköznapiak, ilyeneket eddig csak Plautus mert leírni a vígjátékaiban. Benne volt minden keserűsége a nagyváros erkölcsi romlottságán, a hivatásos nőcsábítók minden undorító aljassága, Fufidius, a piszkos uzsorás, Rufillus, a szagos ficsúr, Cupiennius, a szoknyavadász, Acisculus, a pórul járt asszonycsábító. Mikor elolvasta, nagyot nevetett. Megkönnyebbülten feküdt ágyába.

Most az alkotás lázas hetei következtek. Esténkint sokat olvasott, Arisztotelész költészettanát lapozgatta ebben az időben. Lucilius szatíráit tanulmányozta, és egyre tudatosabbá vált benne az, ami eddig csak ösztönszerű volt. Soha ilyen szabadnak és boldognak nem érezte magát. Most látta, hogy Grosphusnak igaza volt, mikor azt mondta, hogy Apollo nem kardot akar látni a kezében.

Szép volt az alkotás mámora, de fenyegetően közeledett az elseje, s ezzel a kamatfizetés. A fizetésének egynegyede már úgyis le volt foglalva, rettenetesnek ígérkezett a következő hónap. Tenni kellett valamit!

Nem is sokat gondolkozott most már. Másnap hóna alá csapta kéziratait, s felment Messallához. Messalla már új palotájában lakott, az Esquilinuson, káprázatos kert közepében. Mikor a rácskerítéshez ért, és be akart nyitni, hatalmas Molossus-kutyák rohantak elő, és mennydörgő ugatással feszültek elé. De jött a kapus, lecsendesítette őket, s kinyitotta a kaput. Már maga ez a kapu is remekmű volt, kovácsoltvas akantuszleveleinek bonyolult pompájával. Hát még a palota!

- Mióta laktok itt? - kérdezte Horatius.

- Két hónapja, uram - felelte a kapus alázatosan.

- Remek - mondta Horatius, mintegy maga elé, de a kapus meghallotta.

- Meghiszem azt, uram - bizalmaskodott -, Antonius triumvir és tábornagy palotája volt ez! Négymillió sestertiusért vette a gazdám.

Olyan büszkén mondta, mintha az övé volna a palota.

Horatius megilletődötten nézte a márványban sugárzó előcsarnokot, az oszlopok karcsú pompáját, a fehér szobrok harmonikus vonalait. Négymillió sestertius - gondolta tisztelettel -, négymillió! Neki ötszáz sestertius volt a havi fizetése.

Éppen jókor jött Messallához: nagyobb társaság volt nála. Messalla szerette az irodalmat, sűrűn hívta meg házába a költőket, akik ott felolvasták új verseiket, megvitatták az időszerű irodalmi eseményeket, s mint mindenütt, mióta a világ világ, ítéletet mondtak elevenek és holtak felett. Mégis ezek a recitatiók voltak akkor az új tehetségek melegágyai: nem egy költő innen indult hódító útjára.

Mikor Horatius belépett, már túl voltak a recitatión, már a vesézésnél tartottak.

- Lupus in fabula! - kiáltotta felé Messalla a közmondássá vált Terentius-verset. - Éppen téged szapultunk.

- Ne higgy neki - fordult hozzá barátságosan Munatius Plancus tábornok, a galliai hadsereg egykori főparancsnoka, volt konzul, körülbelül negyvenöt éves, magas, széles vállú, előkelő megjelenésű férfi, az arcáról csak úgy sugárzott az értelem és a jóság. - Ne higgy neki - ismételte -, mert rólad volt ugyan szó, de éppen ellenkező értelemben: azt mondta Messalla barátom, hogy valóságos félénk bárányka vagy, akit nem lehet kicsalni az aklából, annyira fél, hogy felfalják a gonosz farkasok. Mármint mi - tette hozzá a társaság hahotája közben.

- De bizony hogy megeszünk! - csapott a vállára Sestius, a mindig vidám jó barát. - Szőröstül-bőröstül felfalunk, ha el nem mondod most rögtön a verseidet.

- Hát honnan tudod? - csodálkozott Horatius. - Hiszen még nem mondtam senkinek.

- A múltkor találkoztam azzal a kis falusi virágszállal, akit hét lakat alatt őrzöl a házadban, az súgta meg.

- Falusi virág? - kíváncsiskodott Messalla, aki nem vetette meg az élet örömeit. - Hol szakítottad, öregem?

Horatius elpirult.

- Messalla, kérlek - dadogta -, magánügy.

- Bocsánat, ezredes - kacagott Messalla -, ezer bocsánat, csak éppen nem hittem volna, hogy a mogorva Horatiust is érdeklik a mezei virágok.

- Ezredes? - érdeklődött Plancus.

- Csak adótiszt - szerénykedett Horatius.

- És költő - tette hozzá Sestius. - Ez pedig még a tábornoknál is nagyobb rang. A költő Apollo tábornagya.

- Ez szép volt, Sestius, bár butaság - csipkedte Messalla. - A költő, mint a mellékelt ábra mutatja, adótiszt.

Nagyot nevettek.

- Hát Apollo tábornagya - mondta Plancus melegen -, vedd elő a marsallbotodat. Mert ha a költő Apollo tábornagya, akkor minden verse egy-egy marsallbot, ugyebár? - fordult Sestiushoz.

- Tábornok - legyintett Sestius -, lehetetlen! Ezt te mondtad? Ezt a... hogy is mondjam... ezt a szellemességet?

- Sajnos, én - nevetett Plancus -, de te kezdted.

- Kezdje Horatius - vezényelt Messalla. - Halljuk a verseket!

Horatius sokáig kérette magát, de végre is kötélnek állt. Belenyúlt a tógája belső ráncába, és kivette a kéziratokat. Izgatott volt, gyulladt szemei előtt táncoltak a gyöngybetűk, kicsit fátyolosan kongott a hangja, mikor az Alfiusra írt két dührohamot felolvasta. De alig fejezte be, egyszerre hatan is kiabálták:

- Hiszen ez Alfius arcképe! Remek! No, még így se bántak el vele!

Messalla tapsolt, és kipirult arccal kiáltotta:

- Hohó, hisz ezek jambusok! És Herculesre, nem kell szégyenkezniök Arkhilokhosz mellett! Barátocskám - fordult Horatiushoz -, szívből gratulálok!

Aztán még két jambus következett, a hallgatóság egyre izgatottabban figyelte a felolvasást. Mindenki megérezte az új hangot, a bátor szókimondást, ami olyan ritka volt ebben a Rómában, mindenki élvezte a versek sima és elegáns gördülését. A tömzsi, alacsony, vörös szemű fiatalember egyszerre nagyot nőtt szemükben.

Aztán felolvasta az újonnan írt Rupilius-verset, ez már a második szatírája volt: ebben azt a bizonyos kisázsiai törvényszéki tárgyalást írta meg, olyan gyilkos iróniával, hogy a hallgatók percekig kacagtak utána. Rupilius itt élt most Rómában, mindenki ismerte és utálta, most is olyan kiállhatatlan és hencegő fráter volt, mint annak idején, Brutus seregében. Senki sem tudta, miből él, miből nagyzol, kellemetlen és gyanús ember volt, sötét és nem kívánatos elem. Mindenkinek jólesett, hogy megkapta a magáét.

Hanem mikor Horatius a legelsőnek írt szatírát felolvasta, valóságos vihar tört ki. A lelkesedésnek ilyen orkánját nem hallották még ezek a falak. Most látták csak, hogy ez a zárkózott fiatalember nyitott szemmel járt ebben a nagyvárosban, s nemcsak a Forum csillogását látta, nemcsak a hangos politikai szónoklatokat hallotta, hanem látta a társadalom pocsolyáit is és az erkölcstelenség sötét mocsarát. Hiszen ennek a fiatalembernek ostor van a kezében, tűz a nyelvén, büntető lángpallos a tolla, s ez a kacagtató vers, mulatságos kiszólásaival és gúnyos szúrásaival, nem is vers már, hanem valóságos cselekedet.

Mindnyájan azzal az érzéssel mentek haza, hogy Rómának új költője született.

Messalla még ott tartotta Horatiust.

- Hát most ide hallgass, pajtás. Semmi ellentmondás! Megveszem a verseidet.

- Messalla - rezzent meg Horatiusban a boldog remény, hogy hátha csakugyan megtalálta pártfogóját -, Messalla, mit akarsz te a verseimmel?

- Mi közöd hozzá! - nevetett Messalla. - Eladom őket a sajtosnak. Minek kérdezel ilyen butaságokat? Azt mondtam: megveszem a verseidet. Eladod?

- Ki akarod adni a verseimet? Polluxra, ha megjelennek, engem agyonvernek a megénekelt urak! Rupilius felnyársal, Alfius elárverezteti a házamat, Cupiennius bepanaszol Octavianusnál, akinek aztán igazán nem kerülne nagy megerőltetésébe, hogy Brutus volt ezredesét eltegye az útból.

- Ne beszélj szamárságokat. Amnesztiát kaptál.

- Ajjaj - legyintett Horatius -, a zsarnokok nem következetesek!

- Zsarnokokról pedig ne beszélj. Octavianus nem zsarnok. Becsületes ember, jót akar, korona pedig nem kell neki, mint boldogult bácsikájának.

- Messalla - csapta össze a kezeit Horatius -, így beszél Brutus ezredese?

- Így, fiacskám - mondta rá Messalla nyugodtan. - Majd ha neked is megjön az eszed, te is így fogsz beszélni. Az életet nem lehet megállítani, a tények tények maradnak, hiába hunyjuk be a szemünket. Mindent úgy kell venni, ahogy van, ezt Epikurosztól tanultam. S ha nem csalódom, te is így tanultad.

- Messalla, bennem még túlságosan elevenen él Brutus, az utolsó római. A szobám falán még most is ott vannak az érdemrendjeim. És a szívemben vérzik Philippi emléke.

- Nézd, öregem - csillapította Messalla az izgatott fiatalembert -, én tanítsalak bátorságra téged, Philippi hősét, aki ezeket a verseket megírtad? Bátor versek, de gyávaság lesz belőlük, ha a fiókodban fognak penészedni. Kiállni, öregem, kiállni, vállalni a felelősséget, mint akkor, az athéni zsarnokgyilkosok szobra előtt! Ha pedig nem, jobb, ha mindjárt áthajózol Massiliába, folyamodni a városi tanácshoz méregért, s bizonyos vagyok benne, hogy ebben az esetben megszavazzák az öngyilkosságodhoz szükséges adagot. Válassz!

- Öregem - akadozott Horatius -, a Rupilius-vers valóságos kihívás, és bizonyos értelemben Brutus magasztalása. Ha semmi nagyobb baj nem esik is velem, hát egy bizonyos: elcsapnak a hivatalomból, Brutus nem éppen időszerű a mai Rómában.

Messalla fölkelt, kézen fogta barátját, s átvezette dolgozószobájába. A tablinum falait körös-körül könyvszekrények borították, s az egyik könyvespolc tetején ott fehérlett Brutus márványszobra.

- Oda nézz - mutatott fel Messalla a szoborra. - És én Octavianus hadseregének tábornoka vagyok.

Horatius lehajtotta a fejét.

- Mennyi az adósságod? - kérdezte Messalla, mikor megint a márványoszlopos peristyliumban ültek.

Horatius megmondta Sestiust, megmondta Alfiust, és megmondta, hogy a fizetéséből hárman nem tudnak megélni. Messalla mosolygott.

Micsoda nevetséges összegek! A könyvelője, aki rabszolga, többet keres egy hónapban, mint Horatius úr, a római polgár és adótiszt.

Nem állhatta meg, hogy ne csípjen egyet ezen az esztelen fiatalemberen.

- Persze hogy nem tudtok megélni. Az állam, mikor megszabta a tisztviselői fizetéseket, elfelejtette belekalkulálni a mezei virágokat, innen a baj! - és harsányan nevetett. - No, ne haragudj - és végigsimogatta Horatius karját -, csak úgy mondtam, nem akartalak megbántani, sőt örülök. Aztán legalább szép?

- Jó - felelte Horatius csöndesen. És mintha a kislány rámosolygott volna, egyszerre felfénylett az arca.

- Az a fő, hogy szereted. A többihez senkinek semmi köze. Nekem se, értetted? Nekem csak úgy jár a szám. De örülök annak a kislánynak: titokban remélem, hogy kicsalja belőled a lírát. Mert én lírai verset is akarok tőled, hallod-e! A pénzemért! - és megint kicsattant belőle a nevetés, hogy csak úgy visszhangzottak belé a márványfalak.

- Ezt még nem tudom - mondta Horatius elgondolkozva. - Ezeket se akartam. Csak úgy maguktól jöttek. Nem tudom, hogy történt. Ha egyszer líra jön a tollamra, az is a tied.

- Na, megvan a szerződés! - csapott a tenyerébe Messalla. Holnap kifizetem azt a disznó Alfiust, a könyvelőm a bőrét is le fogja nyúzni, erre mérget vehetsz, kifizetem Sestiust, aztán fizetek neked havonta ötszáz sestertiust a kiadói jogokért. Rendben van?

- De Messalla, öreg pajtás - dadogta Horatius meghatottan.

- Csak semmi érzékenykedés - tiltakozott a tábornok. - Nem szeretem a megindító jeleneteket. Hogy mai nyelvre fordítsam Epikurosz atyánk bölcsességét: csak hidegvér és lelki egyensúly! Sima üzlet az egész: majd meglátod, a végén én keresek rajta.

Harsogó nevetések közben kísérte ki Horatiust a kapuig. Mikor a kapus látta, hogy gazdája karonfogva kíséri ki a vendéget, mélyen meghajolt. Horatius önkéntelen mozdulattal a tógája ráncába nyúlt, pénzeszacskójából egy denariust halászott ki, s hanyag mozdulattal odanyomta a kapus markába. Messalla a füléhez hajolt:

- Te, azért, hogy vagyonos osztály lett belőled, ne pazarolj! Ha így folytatod, ez a pofa legközelebb kegyelmes úrnak fog szólítani.

Teli torokkal nevetett, és sokáig rázta a költő kezét, mikor elbúcsúztak. Egészséges, öblös nevetése még az utcán is ott muzsikált Horatius fülében.

A kis ház, ott fönt a Clivus Orbiuson, aznap este a boldogok szigete volt.

Másnap reggel Messalla a kliensek tisztelgése után az idősebbik Sosius testvért fogadta.

- Új költőt fedeztem fel, Sosius - kezdte -, ki akarom adni a verseit.

- Ki az? - kérdezte gyanakodva a kiadó.

- Quintus Horatius Flaccus.

- A név jó, de ismeretlen.

- Bölcs mondás - nevetett Messalla -, először minden név ismeretlen. Éppen azért akarom kiadni a verseit, hogy megismerjék.

- Milyen versek? - érdeklődött tovább Sosius. - Mert a líra nem cikk, uram. Catullus verhetetlen.

- Először is: senki sem verhetetlen, másodszor: semmi közöd hozzá, hogy milyen versek, ha én fizetem a kiadás költségeit, harmadszor: nem líra, na, hogy megnyugodjál.

- Így már érdekel a dolog. Szívesen hoznék már valami újat. Mióta ilyen másféle világ van, ilyen izé... ilyen Cicero már nem kell senkinek. Az utolsó kiadás mindenestül a nyakamon maradt. Vergiliusnak az a néhány pásztorkölteménye, az valami. Ilyen még nem volt! Annyit kerestem rajtuk, hogy már kezdtem megijedni a szerencsémtől.

- No, nem vagy te olyan ijedős - nevetett Messalla. - Hát ezen is fogsz keresni, megnyugtatlak. Szatírák meg jambusok, de olyanok, hogy három hónapig pukkadozni fognak az emberek! Azok is, akiket a versek kizsigerelnek, azok is, akik röhögnek rajtuk.

Sosius elégedetten dörzsölte a kezeit.

- Láthatnám a kéziratokat? - kérdezte.

Messalla a karosszéke mellett álló fémhengerbe nyúlt:

- Itt vannak. Elsőrendű írást kérek, mindegyikből száz példányt egyelőre, Hieratica papirost, vörös kezdőbetűket. Százsoronkint fizetek a másolásért, papirossal együtt, három sestertiust, természetesen példányonkint. Hibátlan szöveget kérek, öregem! Ki a korrektorod?

- Pollio, ismered. A legjobb anagnosta Rómában.

- Rendben van. Egy-egy vers eladási ára egy denarius. Hadd fizessenek. Tíz százalékot kapsz minden példány után, jó?

- Kiváló, uram. Ha én minden cikken tíz százalékot kereshetnék, tisztán! - és nagyot sóhajtott.

- Na, csak ne sajnáltasd magad, mert mindjárt megesik rajtad a szívem. Inkább siess, egy hét múlva a kirakatoszlopokon akarom látni a példányokat. Külön lemegyek a városba megnézni, hogy törik magukat az emberek az ismeretlen költő verseiért.

- Adná az a szentséges Apollo, hogy igazad legyen!

Egy hét múlva csakugyan olyanok voltak Róma irodalmi körei, mint a hangyaboly. Mindenki az új költőről beszélt, a bátor hangról, az új műfajokról. Hetekig Horatius volt a legnépszerűbb ember a városban. Az érdekeltek pukkadoztak, a közönség mulatott, kapkodta a verseket, hamarosan második és harmadik kiadást kellett rendezni belőlük: Messalla nagyot nevetett, mikor költségei megtérültek. Sosiusék mind a ketten versenyt dörzsölték a kezüket. Rupilius a fogait vicsorgatta, de meg sem mert moccanni, mert vaj volt a fején, s attól tartott, hogy ha sokat fészkelődik, kisül valami kis disznósága. Az Alfius-banküzletben az asztal alatt dugdosták egymásnak a verseket a tisztviselők; ha a két könyvelő egymásra nézett, nagyokat kuncogott, a pénztáros kitette maga elé Dellius népszerű ponyvanovelláit, Kleopátra leveleit, s úgy tett, mintha azokon nevetne. De mindenki Alfiuson mulatott. Az ügyfelek, különösen az adósok, ezen a napon mosolyogva jöttek-mentek, s Alfius úgy tett ugyan, mintha semmi sem történt volna, de napokig nem mert huszonöt százalék kamatot számítani. Akik mostanában jöttek kölcsönért, illeték, jutalék, folyósítási költség stb. stb. címen mindössze csak húsz százalékot fizettek. Messalla könyvelőjét, mikor Horatius adóslevelét nevetséges összegért kiváltotta, a pocakos Alfius az ajtóig kísérte. A Rupilius-vers végén azt a bizonyos célzást a zsarnokgyilkosságra és Brutus burkolt magasztalását senki sem vette lázadásnak: Brutus már történelem volt. Horatiust nem csapták el az állásából. Horatius, mint mondani szokták, beérkezett, amit az is bizonyított, hogy az írók egyesületében irigykedve beszéltek róla.

A költő most már nem zárkózhatott be odújába, érintkeznie kellett az emberekkel, különösen az írókkal és az irodalom pártfogóival, ha nem akart lemaradni a nagy versenyben. A versei most már kötelezték. A legközelebbi munkatilalmi napon Sestiusszal elment az egyik nagyszabású thermába. Pompás épület volt, csupa márvány meg mozaik, az oszlopok nyugtalanul csillogtak a hullámzó úszómedence vizében. Lefizették a jegy árát - mindössze egy quadrans volt, egy asnak a negyedrésze, annyi, amennyiért egy darab vékony sárgarépát lehetett venni -, levetkőztek, megmerítették magukat a hideg medencében, aztán átmentek a langyosba, onnan a melegbe, aztán a gőzbe. A központi fűtés kellemes meleget árasztott, jólesett a masszázs, a torna a nagy oszlopos csarnokban, a séta a pergolában, egyre-másra megnevettette őket Sestius a fürdőzőkre tett megjegyzéseivel. Valósággal tolongott a tömeg a csarnokban; jó volt végre kimenekülni a boltozatos nagyterembe, amelynek homályos és vastag üvegablakairól csörgött a pára, és jó fél órát labdázni a fürge és ügyes Sestiusszal. Egészen újjászületett; elcsigázott, mindig görnyedő testének jólesett a víz, a mozgás, az izmok fiatalos megfeszülése. Igen, megint fiatalnak érezte magát.

Mikor mindent kiélveztek, megindultak a vastag függönyökkel elzárt félkörű csarnok, az exedra felé. Itt mindig válogatott közönség volt: itt olvasták fel, különösen a fűzfapoéták, legfrissebb műveiket. Ez volt Rómában az egyedüli hely, ahol mindenkinek akadt közönsége. Sestius éppen azért vezette ide barátját, hogy nagyot mulassanak valami idétlen versfaragó színfalhasogatásán. Hanem mikor beléptek, kellemetes meglepetésben volt részük. Asinius Pollio, a konzul és irodalombarát trónolt az egyik márvány karosszékben, körülötte néhány ismert író, köztük a hosszú, sovány, sápadt arcú Vergilius.

- Ez aztán a kellemes csalódás - köszöntötte Sestius a társaságot. - Az ember fűzfapoétákon akar derülni, s az istenek választottjait találja együtt. Kegyelmes uram - fordult a konzul felé -, engedd meg, hogy bemutassam barátomat, Horatiust.

Asinius Pollio barátságosan kezet nyújtott a költőnek:

- Ismerem a nevedet, ismerem a verseidet. Tudod talán rólam, hogy szeretem a költőket, nem kívánok tőlük egyebet, csak azt, hogy tehetségesek legyenek. Boldog vagyok, hogy Cinna, Calvus, Catullus az én szárnyaim alatt nőtt fel. Most Vergilius a szenvedélyem. Mindenki az én emberem, aki újat és jót hoz. Akarod a barátságomat?

- Kegyelmes uram - hajolt meg Horatius -, megtisztelsz.

- Csak semmi nagyképűség! - veregette meg a vállát a konzul. És megrázta a fiatalember kezét.

Akkor már ott állt mellette Vergilius. A két jó barát rég nem látta egymást: most boldogan összeölelkeztek.

- Emlékszel a toga virilis napjára? - kérdezte Vergilius. - Nagyapád akkor azt mondta, hogy mi ott hárman vagyunk az új latin irodalom, ő meg az irodalom nagyapja. Emlékszel? Varius is itt van.

Horatius szétnézett, s abban a pillanatban máris Varius karjait érezte a nyaka körül. Hát volt mit mesélni egymásnak. Az új Vergilius-versekről beszéltek, a bukolikáról, a fiatal költő nagy sikeréről, amely már Maecenas és Octavianus érdeklődését is fölkeltette. Vergilius pirulva állt mellettük, s hamarosan Horatiusra terelte a beszélgetést.

- Hát ha már így együtt vagyunk - vágta el élénk beszélgetésüket Pollio -, nem rendezhetnénk mindjárt egy kis magas színvonalú recitatiót? Urak - fordult a társasághoz -, Vergiliusnak van egy verse, eddig még csak én olvastam, hallgassátok meg. Azt hiszem, római költő még nem írt ilyent. No, Maro - biztatta a költőt -, ragaszkodol hozzá, hogy előbb fél óráig könyörögjünk, vagy hozzákezdesz?

Vergilius vonakodva vette elő a kéziratot. Nem szerette a nyilvánosságot, most is lángvörös volt az arca, amint középre állt, és belefogott az olvasásba. Színtelen hangon olvasott, akadozva, de valami fojtott, belső tűz izzott a hangjában.

Remek volt a vers: Pollióhoz intézett jóslat, hogy új korszak születik, átalakul a világ, új ivadék száll a földre a nagy égből, új aranykor kezdődik Pollio konzulsága alatt, dúsan terem a föld, vége lesz minden emberi szenvedésnek, csupa mosolygás, remegő boldogság, harsány ujjongás lesz az élet. Szinte átszellemült a költő hangja, szinte lángolt a szeme, mikor befejezte.

Meghatottan nézett össze a társaság, nem is volt túlságosan hangos a taps, de kigyúltak az arcok, s mindenki érezte a pillanat fenségét. A vers egy csodálatos gyermek születését jósolja, aki új aranykort teremt a világon. Igaz, Pollio felesége éppen gyermeket várt, de senki sem magyarázta erre a verset: hiszen földi ember gyermeke hogyan hozhatna új aranykort az emberiségre? Magasztos szimbólumot láttak a versben, az Octavianus alatt megújhodó Róma sugárzó jövendőjét, megtelt a szívük boldog reményekkel, és sorra léptek oda a költőhöz, aki ezzel a versével prófétája lett nemzetének. Pollio megindultan és halkan csak ennyit mondott:

- Boldog vagyok, hogy nekem is részem van benne.

- Horatiusnak is van egy új verse - szólalt meg Sestius -, abban meg nekem van részem. Tegnap együtt olvastuk az Acta Diurnában, ti is olvastátok bizonyosan, hogy a parthusok megint szemtelenkednek. Tudjátok, hogy mióta az indokolatlan politikai és hadvezéri ambícióktól fűtött Crassus bankárt olyan csúfosan megverték, hogy légióink büszke ezüstsasai is barbár kezekbe kerültek, ez a szégyen a mi legnagyobb fájdalmunk. Most megint fészkelődnek. Sokat keseregtünk ezen Horatiusszal: ez a fiú úgy félti Rómát, hogy egyszerre kétségbeesett, már egy új Carrhae rémlett fel a szeme előtt, új vereség, új szégyen. Rómát a polgárháború viharai szaggatják - mondja -, s most már menthetetlenül le fogják taposni a barbárok. Ebben a hangulatban írta ezt a verset. Hallgassátok meg.

Horatius ezúttal nem sokat kérette magát; elővette a papírlapot, és hangosan, keményen olvasni kezdte a sötét verset, amelyben megjósolja Róma pusztulását, és már csak egy mentséget lát, egy tanácsot tud adni ennek a bomlott nemzedéknek: vándoroljanak ki, alapítsanak új hazát, valahol messze, a nagy tenger egyik szigetén, túl Hercules oszlopain, a boldogok szigetén, ahol örök tavasz virul, s még az aranykor szépségeiben élnek a boldog emberek.

Csupa szín volt ez a vers, csupa tűz, csupa rajongás és csupa kétségbeesés. Döbbenten hallgatták, és egyszerre szívükbe hasított az ellentét a két költő között: az egyik csupa bizakodás, a másik csupa reménytelenség, de mind a kettő az aranykorról álmodik, Róma ragyogó jövőjéről. És megérezték, hogy ez szép, ez vigasztaló. Az egyik forró líra, a másik csupa kemény ostorcsapás, de mind a kettő hazájáért reszket. Róma, Róma - dobogják a szívek, és a költők dalaiban felsugárzik az aranykor boldog igézete.

Vergilius odalépett Horatiushoz. Templomi csönd borult az exedrára.

Ők ketten megértették a boldogok szigetének misztikumát.

Sosiusék üzlete hatalmasan föllendült. A másolók és a korrektorok éjjel-nappal dolgoztak, Horatius verseiből szinte hetenkint új kiadást kellett a piacra dobni, pedig nem is kötetben jelentek meg, hanem csak egyenkint. De volt egyéb irodalmi esemény is: az öreg Marcus Terentius Varro - hetvenhét éves volt ekkor -, a kitűnő tudós, kiadta Arcképek című kötetét, amelyben hétszáz híres görög és római államférfi, hadvezér, költő és művész arcképét közölte, mindegyik alatt egy-egy találó epigrammával. Pompás díszmű volt, Sosiusék külön a munka kedvéért tíz rajzolót szerződtettek, akik remekül dolgoztak. Valami új volt ez megint, ilyent eddig csak Atticus csinált, de ekkora képeskönyvet még senki sem mert kiadni. Sosiusék nem bánták meg a vállalkozást: akármilyen drága volt is a könyv, a közönség valósággal szétkapkodta.

De az események gyorsan követték egymást. A nagy képeskönyv révén az öreg Varro egyéb munkái is divatba jöttek megint: új kiadást kellett hozni a mezőgazdaságról írt könyvéből, a latin nyelvről szóló tudományos könyvének minden megmaradt példánya elfogyott, s az úgynevezett menipposzi szatírák, amelyekben mulatságosan keverte a verset a prózával, megint kapósak lettek. De tagadhatatlan, hogy a legnagyobb irodalmi esemény mégis Vergilius Bukolika című verskötetének megjelenése volt. Bár a pásztorköltemények közül több megjelent már külön, most így együtt mégiscsak nagy és ünnepi meglepetést jelentettek ezek az újszerű versek, amelyek egyes kritikusok szerint Theokritosz idilljeit is felülmúlták egyszerű szépségükkel és forró lírájukkal. Vergilius volt a legnépszerűbb ember Rómában. Az aranykorról írt és Polliónak ajánlott negyedik ekloga nyomban belekerült a tankönyvekbe is.

Csupa fény és ragyogás volt Róma ezekben a hetekben, s az egyetlen napilap, az Acta Diurna mindennap az utolsó példányig elfogyott, annyi volt benne az érdekes irodalmi, társasági és politikai hír. Csupa ragyogás volt Horatius kis háza is, mikor október vége felé betoppant hozzá az ünnepelt Vergilius, s vele Cornelius Gallus, a híres elégiaköltő, Octavianus iskolatársa és belső barátja. Nagy volt az öröm a házban, Cinara boldogan sürgött-forgott, süteményt meg bort hozott, aztán eltűnt. De az ajtóból még egy büszke pillantást vetett urára és szerelmesére. A kislány nem sokat értett a költészethez, hiszen olvasni és írni is éppen csak hogy tudott, de ösztönszerűleg megérezte, hogy Horatius az istenek választottja, s úgy tekintett rá, mint felsőbbrendű emberre. És boldog volt, hogy a költő az alkotás és a siker lázaiban is őt szerette.

Vergilius nagyot pirult, mikor a nádszáltermetű, piros arcú csinos kislányt meglátta, de nem szólt semmit. Gallus azonban hetyke és kötekedő természetű ember volt - nem is értették az emberek, miért szereti olyan nagyon a szelíd Vergilius -, és nem állhatta meg, hogy oda ne szóljon Horatiusnak:

- Elküldhetnéd egyszer hozzám - és csettintett az ujjaival.

- Nem ér rá - koppant Horatius hangja hidegen.

- Kérlek - szólt közbe szelíden Vergilius, aki félt a botránytól. Nem értette ezt a kakasviadalt.

Úgy beszélgettek tovább, mintha semmi sem történt volna. De ez Varius érdeme volt, aki éppen ebben a pillanatban érkezett, egészen váratlanul.

- Na, Apollónak hála, együtt van az egész latin irodalom! - állapította meg Gallus.

- Szomorú volna, ha csak ennyien volnánk - jegyezte meg Varius.

- A többi nem számít! - csattant fel Gallus hangja, fölényesen és nyersen. - Varius, költő és tragédiaíró, Maecenas barátja, én, a legjobb latin elégikus, Vergilius, ugyancsak Maecenas barátja, Horatiusszal együtt a legszebb reménység. Mit akarsz? Hagyj békén a tehetségtelenekkel és a totyakosokkal.

Ingerülten beszélt Gallus és főképp önérzetesen, de könnyű volt neki. Gallia Traspadana kormányzója volt akkor már, háta mögött Octavianus, s irodalmi dolgokban az imperator másra nemigen hallgatott. Maecenasszal csak mostanában kezdett mélyebben barátkozni.

- Úgy örülök a sikereidnek - fordult Horatius a hallgatag Vergiliushoz. - Ahova megyek, mindenütt téged magasztalnak, és Sosius azt mondja, hogy az eklogák jobban fogynak, mint az én verseim, pedig én igazán fölkavartam néhány darázsfészket.

- Talán éppen ez a baj - jegyezte meg Varius. - Az emberek nem szeretik a korbácsot, és nem tudják, mikor kerül esetleg rájuk a sor.

- Hát pedig most az egyszer igazán nem bánnám, ha Horatius még egy darázsfészekbe belenyúlna: az írók egyesületébe - szólalt meg Vergilius.

- Tudom, miről van szó - vette át a szót Gallus. - Az a két tehetségtelen senki, a Mevius meg a Bavius, a két fűzfapoéta, egész nap egyebet sem tesz, mint Vergiliust mocskolja. Csakugyan be kellene fogni a szájukat.

- Éppen kapóra jön nekem - jelentkezett Horatius -, már régen a begyemben vannak. Engem is megmartak a múltkor. Na, csak bízzátok rám!

... Néhány nap múlva megjelent Sosiusék oszlopán az új vers, amely köznevetség tárgyává tette a két versfaragót.

- Holnap hol találkozunk? - kérdezte estefelé Horatius, mikor vendégei búcsúzkodni kezdtek.

- Sosiusék emeleti szobájában gyülekezünk, onnan nézzük végig Pollio diadalmenetét, s aztán együtt megyünk a könyvtáravatásra - rendelkezett Gallus.

Másnap már korán reggel mind a négyen ott voltak Sosiusék emeleti nagytermében, amely afféle irodalmi szalon volt. Csak Sosiusék szerzői jártak ide, nem úgy, mint az írók egyesületébe, ahová minden firkász betolakodhatik, ha a tagdíjat megfizette, sőt akkor is, ha adós maradt vele. Itt más volt a levegő, finom, halk és választékos a hang, itt komoly viták és tárgyalások folytak, és még egy különbség: itt senkinek sem jutott eszébe kockázni. Az írók egyesületének pedig a hazárd kockajáték volt a fő-fő vonzóereje.

Hamarosan szokatlanul nagy társaság verődött össze, s Horatiusnak alkalma volt néhány tekintélyes és befolyásos úrral megismerkednie. Ott volt a komoly, nagy szakállú és tekintélyes professzor, Caius Julius Hyginus, akit Octavianus nagyon kedvelt és tisztelt, s fel is szabadított a rabszolgasorból; ott volt Caius Valgius Rufus, a finom ízlésű, bár kissé tudóskodó elégiaköltő, Maecenas és Vergilius barátja; aztán Aemilius Macer, az elismert költő, ott volt a kitűnő tanár és filológus, Marcus Verrius Flaccus, akinek iskolája arról volt híres, hogy nagy tanulmányi versenyeket rendezett, s a győzteseket értékes régi könyvekkel jutalmazta, és ott volt Lucius Licinius Murena, aki ugyan nem foglalkozott írással, de érdekelte az irodalom, és szerette az írók társaságát. A rossz nyelvek azt mondták, hogy tulajdonképpen Maecenas kéme itt, ebben az irodalmi társaságban. A fiatal Murena később sógora lett Maecenasnak.

Nem lett volna teljes a társaság, ha nem sürgött-forgott volna benne Rabirius, az Acta Diurna szerkesztője. De csak éppen hogy jött, máris ment; néhány kérdést intézett Vergiliushoz a kötete megjelenése alkalmából, a szűkszavú válaszokat gyorsírással belefirkantotta a blokkjába, aztán már el is viharzott. Bár három riportere dolgozik a diadalmenet útjának egyes pontjain, maga is ott akar lenni. Hiába, főszerkesztő szeme hizlalja a lapot.

Pompás volt a diadalmenet, érdekesek a dalmáciai zsákmány egyes darabjai, a daliás termetű parthinus foglyok, és különösen érdekesek a rabnők: csupa magas termetű, hollófekete hajú, villogó szemű, egészségtől duzzadó, hamvas arcú lány meg fiatalasszony, egyik szebb, mint a másik. Gallus izgatottan kérdezte Licinius Murenától, aki az aranyifjúság egyik vezére volt, s mindig mindent tudott:

- Ki fogja eladni a foglyokat?

- Thoranius, a rabszolga-nagykereskedő - felelte a jól értesült Murena. - Elsőrendű áru. Megint megszedi magát az a vén gazember. A katonáink harcolnak, a tábornokaink győznek, ez a bitang meg tollasodik.

- Ne bántsd - csillapította Gallus. - Hová jutnánk, ha ő nem volna? Csak nem megyek magam Dalmáciába, rabszolganőket fogni? Ezekből pedig veszek egyet.

- Jó, jó, nem azért mondom - nevetett Murena -, hiszen magam is beszállok.

Pollio úgy állt a diadalkocsin, pálmákkal hímzett tógájában, Jupiter aranykoszorújával a fején, mint egy földre szállt isten. Nyomában keményen lépkedett a díszszázad: a katonák szöges bakancsai ütemesen koppantak a Via Sacra virágokkal teleszórt kövezetén. Eget verő éljenzés, harsogó katonazene és ujjongó nóták ritmusa kísérte a csillogó menetet.

Órákig tartott a pompa, és jó órába telt, míg a társaság keresztül bírta verekedni magát a tömegen, hogy eljusson Libertás templomába. A templomot Pollio építtette újra, és átriumában a dalmáciai hadizsákmányból megalapította az első nyilvános római könyvtárt. Ennek a megnyitására siettek. A megnyitás ünnepélyes keretek közt ment végbe. Rabirius nem győzött jegyezni, emelkedett szónoklatok hullámzottak a levegőben, aztán ennek is vége lett. Gyönyörű volt a könyvtár: a faragott fapolcokon ott sorakozott a görög és latin irodalom minden remekműve - az irodalom és a főiskolai oktatás szempontjából megbecsülhetetlen értékű gyűjtemény volt ez -, a polcokon pedig ott fehérlettek az írók, költők és tudósok márvány mellszobrai. De csak a halottak, akiket az idő már igazolt; ebbe a Pantheonba csak egyetlenegy élő író szobra és művei juthattak be: a tudós Varro volt ez, aki most meghatottan állt a saját halhatatlansága előtt.

A polcok között és a terem üres középterében a görög művészet néhány remeke sorakozott, de a legnagyobb feltűnést mégis a Dirké bűnhődését ábrázoló csodálatos szobormű keltette. A kisázsiai Apollóniosz és Tauriszkosz műve volt ez a remekbe faragott szobor; Pollio Rhodosz szigetéről szállította Rómába. Ez volt könyvtárának és múzeumának büszkesége. A nézők nem győzték csodálni a megvadult bika nekifeszült izmait, a két vasgyúró héroszt, Amphiónt és Zéthoszt, s a földön vonagló Dirkét, akit a szilaj állat szarvaira akarnak kötözni, hogy halálra hurcolja. A közönség néma bámulattal állta körül a lenyűgöző szoborcsoportot.

Mikor aztán mindennek vége volt, Murena a kapuban odacsatlakozott Horatiushoz.

- Barátom - szólította meg, és bizalmasan karon fogta -, dél jóval elmúlt, az ebéd úgyis elromlott otthon, nem volna kedved velem jönni a germán Tuisco kocsmájába? Nagyon érdekes hely, mostanában, mondhatom, a legdivatosabb, és nem is drága. Harapunk valamit, és megiszunk egy pohár sört. Jól fog esni, meglátod.

- Merre van? - kérdezte Horatius meglepetten, hogy az előkelő Murena ilyen kedvesen bizalmaskodik vele. Jó lesz vigyázni - biztatta magát -, a fiú Maecenas sógora, és hátha, hátha?

- Fönt a Quirinalis tetején, öregem, de éppen ez a jó benne: ott van néhai Sallustius és Lucullus apáink kertjeinek közvetlen közelében, a legszebb parkok mellett. Remek hely! No gyerünk!

Karonfogva mentek végig a Forumon, megkerülték a Capitoliumot, egy darabig a Via Latán haladtak, aztán ott, ahol éppen Agrippa új vízvezetékének, az Aqua Virgónak építkezései folytak, befordultak az Alta Semita nevű utcába. Jó fél órát gyalogolhattak már, mikor feltűnt a kocsma cégére: "Vendéglő a medvéhez". Betértek.

Csakugyan remek hely volt. A könnyű délutáni szellő fonnyadó őszi levelek fanyar illatát sodorta feléjük, fölöttük a pompás parkok rozsdaszín levelei aranylottak a bágyadt napsütésben. Ebben az órában alig volt vendég a kocsmában: inkább este járt ide az aranyifjúság.

A szálas szőke Tuisco valamelyik hadjáratban került fogságba, állítólag még Caesar hadai hurcolták Rómába. Több mint tíz évig szolgált, míg végre gazdája felszabadította. Vele szabadult az egyik csinos helvetiai rablány is: elvette feleségül, s megtakarított kis pénzükből kocsmát nyitottak itt, a város legszebb helyén. Gazdájuk mulatós fia meg a pajtásai fölkapták a kocsmát, hamarosan divatos szórakozóhely lett belőle, a pénz csak úgy ömlött Tuisco kis vasládikájába.

Ecetes heringet ettek, hozzá perecet, utána szilvás gombócot, csupa ilyen érdekes étel szerepelt a Medve kocsma asztalán, nem is szólván az olajos halakról meg az ecetben savanyított hagymás gombákról. Természetesen sört rendeltek. Murena élvezettel szürcsölte a híg, habos italt, de bizony Horatiusnak sehogy sem ízlett.

- Se íze, se bűze - biggyesztette el a száját fitymálón -, ennél még a legrosszabb itáliai bor is jobb.

- Majd ha megszokod - biztatta Murena, akinek a torkát kellemesen csiklandozta az erjesztett ital. - Először nekem sem ízlett. Nem mondom: nem poharazásra való, de komoly ivás előtt, úgy bevezetésnek, nagyon jó.

- Hát aki szereti - jegyezte meg Horatius langyosan, és alig tudta legyűrni a nagy korsó italt.

Mindegy, azért jó volt itt, kettesben a nagyúr sógorával. A költő alig várta, hogy Murena rátérjen a tárgyra: biztos volt benne, hogy nem a sör kedvéért hozta ide, hanem azért, hogy tanúk nélkül beszélgessen vele.

Hát nehezen került rá a sor. Valahonnan a kertből egyszerre csak lángvörös hajú nő libbent a szobába, tengerzöld selyem fátyolruhában, és nyílegyenesen odalépett az asztalukhoz. Halványra festett arca, kipirosított szája kihívóan mosolygott rájuk.

- Murena, micsoda öröm - kacagott üresen, színpadiasan -, ezer éve nem láttalak! Szabad? - és már le is akart ülni.

- Ne haragudj, Barine - hárította el Murena -, fontos megbeszélésem van a barátommal,

- Szóval nem óhajtod a társaságomat? - csapott rá élesen a lány hangja.

- Eltaláltad, szívem - hagyta rá hidegen a fiatalember.

- Köszönöm - hajlott meg Barine gúnyosan. - Fütyülök rád meg a barátodra, Venusnak hála, még nem szorultam rá az ilyen éhenkórászokra! - és még lobogó vörös haja is lángolt a dühtől.

- No, elég, fiacskám - mondta Murena kurtán -, gyerünk, gyerünk.

A fejedelmi nő, mint a kígyó, úgy vonaglott ki a szobából.

- A legveszedelmesebb bestia - magyarázta Murena. - Egy év alatt tizenkét derék fiút tett tönkre, lelkileg, anyagilag. Valóságos Circe: aki csak egy kicsit is elveszti a fejét, menthetetlenül a hálójába kerül, s akkor aztán nincs megállás. Az apák a fiaikat, az asszonyok a férjeiket úgy féltik tőle, mint a tűztől. De mindenkit megbabonáz: nem tudom, a szerelemnek miféle titkait hozta magával szíriai hazájából. Vigyázz, öregem, nagyon rajta felejtetted a szemedet!

- Dehogy felejtettem - tiltakozott Horatius. - Utálom az ilyen hivatásos démonokat. Ez ugyanaz nőben, mint a Rufillusok férfiban. Várj csak, ezt is a tollam hegyére veszem.

... Ebből a kis kalandból született meg még aznap este a Barine-vers, az első lírai költemény, még nagyon is az ostoros epódoszok hangulatában. De Messallának nagyon tetszett, s a Sosiusok az első napon kétszáz példányt adtak el belőle. Azt mondták a rossz nyelvek, hogy minden aggódó feleség megvette.

Végre magukra maradtak.

- Igen, a verseid. No nézd, majdnem elfelejtettem gratulálni a sikereidhez. Tudod, hogy nagyon tetszenek? Nekem is, pedig nemigen szeretem a verseket. De a te verseidben van valami csípős, fűszeres, különös íz, mint a Tuisco ételeiben. Ahová csak megyek, mindenütt a verseidről beszélnek. Divatos vagy.

- Bár igazad volna! - mondta rá Horatius félénken. Tudta, hogy most minden szavára vigyáznia kell. - Az volna az igazi siker, ha az illetékesek is így nyilatkoznának.

- Mit panaszkodol? - torkolta le Murena. - Asinius Pollio is nagyra becsül, Messalla Corvinus kiadatja a verseidet, mit akarsz még? No és hogy végképpen megcáfoljalak, hát elárulom, hogy a sógorom minden versedet megvette, mindig ott vannak előtte az asztalán, a vendégeinek Vergiliuson kívül legfeljebb rólad beszél, és éppen tegnap mondta, hogy nagyon sokat vár tőled.

- Mondta? - csapott rá Horatius izgatottan.

- Persze hogy mondta - erősítette Murena -, sőt ma délutánra magához hívatta Vergiliust meg Variust. Azt hiszem, éppen a te ügyedben.

- Az én ügyemben? - kérdezte Horatius halkan. - Miféle ügyem van nekem?

- Majd elválik - mosolygott Murena rejtélyesen, és nagyot hörpintett a söréből.

Hát megtört a jég? Maecenas csakugyan érdeklődik? Hiszen akkor beláthatatlan távlatok nyílnak költői munkássága előtt! Vergilius már sokat mesélt erről a furcsa fiatalemberről, aki körülbelül egykorú volt vele, erről a dúsgazdag etruszk nagyúrról, aki maga sem tudta, mekkora a vagyona, s éppen ezért megengedhette magának azt a fényűzést, hogy Octavianusnak minden megtisztelő ajánlatát visszautasíthatta: nem óhajtott a közéletben semmiféle szerepet vállalni. Szenvedélyeinek és mulatságainak élt: a nőknek, a finom lakomáknak, az irodalomnak. De még szenvedélyeiben sem volt igazán szenvedélyes: semmiféle érzelmét nem engedte annyira erősödni, hogy felizgassa. Keleti kényelemben élt, ritkán mozdult ki a palotájából, bársonyban és selyemben járt, keleti szőnyegeken hevert néha naphosszat, illatos füvekkel tömött dagadó puha párnákon, mellette az aranylábú rózsaszín márványasztalon húszfontos, remekbe ötvözött ezüsttál, roskadásig rakva isteni gyümölcsökkel - a gyümölcs is egyik szenvedélye volt -, az asztal lábánál domborműves aranyvödör, benne fagyosra hűtött nehéz görög bor. A kerevet fejénél alacsony ezüsthenger, benne drága könyvtekercsek, a mozaikpadlón, a kerevet nehéz keleti szőnyegein, az asztalon, a párnákon, mindenütt remekebbnél remekebb könyvtekercsek, a roppant terem túlsó végében fátyolruhás muzsikuslányok, egyik szebb, mint a másik; előttük a hangszereik: lant, citera, fuvola, kisdob, hárfa - s a nagyúr egyetlen fáradt kézintésére lágyan omló, buja dallam szállt fel halkan a terem aranyozott kazettás mennyezetére. Ilyenkor a fiatalember lehunyta szemét, s távoli etruszk őseire gondolt, aztán Octavianus barátságára, mert a triumvirt szívből szerette, s életének egyetlen nagyobb megerőltetése volt, hogy elkísérte Philippi alá is. Gondolt minden földi erőlködés hiábavalóságára, s azt mondta magában, hogy mégiscsak a költők a legokosabb emberek, akik a szép hiábavalóságoknak szentelik az életüket. Boltozatos homloka ilyenkor földerült, nemes szabású sasorra megremegett, duzzadt ajkain elnéző mosoly játszott, de ez csak tettetés volt, tartózkodó előkelőség, mert magában hangosan és parasztosan nevetett.

Aztán intett a lányoknak, hogy hagyják abba. Ezt is unta. Odaintette az egyik vörös bársonyruhás rabszolgafiút, s az asztalon hallgató csengettyűre mutatott. A fiú felvette a csengőt, és megrázta: a következő pillanatban értelmes tekintetű, úrias arcú, szürke ruhás rabszolga lépett a terembe, s megállt a nagyúr előtt. Fényezett, négyszögletes fatáblán papiros, toll, tinta volt a kezében. Parancs nélkül leült a kerevet fejénél, lábait keresztbe vetette, rájuk fektette a táblát, s várakozón nézett gazdájára. Maecenas diktálni kezdett a gyorsírónak.

Hazafelé menet ilyesmik jártak Horatius fejében. Azt már nem tudta, hogy kinek írat levelet a nagyúr, de most már nem kételkedett benne, hogy a levél neki szól: "Kedves Horatius, nagyon tetszenek nekem a verseid, látogass meg holnap délután hat órakor." Így képzelte. Nincs benne semmi különös, hiszen Vergilius is barátja, minden délelőtt meglátogatja, s a nagyúr mindig ott tartja, hogy még négyszemközt is beszélgessen vele egy kicsit. Pedig Vergilius apja sem volt szenátor, lovag sem volt; igaz, hogy szabadnak született, az ő apja pedig rabszolga volt, az ő apja, igen - és ökölbe szorult a keze -, igen, de Pontusban a király katonája volt, szabad ember, tiszt, lovastiszt, művelt ember, úr, hát ez csak nem lesz akadály? "Ha Messallának jó vagyok - gondolta magában -, hát talán csak a nagyúr is leereszkedik hozzám?"

Szűk sikátorokon vágott át, s a Suburán keresztül ért fel a Clivus Orbiusra. Az egyik kocsmából hejehujás nóta harsogott, fölkapta a dallamát, fütyürészni kezdte, s már csupa bizakodás volt, mikor hazaért. A kislány aggódva várta, nem tudta mire vélni elmaradását. De mikor megtudta, hogy Maecenas sógorával volt, nagyot ugrott örömében, s összevissza csókolta az arcát. A költő alig tudta megfékezni a bolond ujjongását.

Néhány nap múlva Vergilius szolgája sürgős levéllel állított be a kis házba. Az volt a levélben, hogy holnap délután négy órakor keresse fel, mert Maecenas meghívására hatkor a nagyúrhoz fognak menni. Olyan hangos lett egyszerre a ház a kislány kacagásától, hogy még a falak is visszhangzottak belé.

- Milyen jó, hogy kifehérítettem az új tógádat, uram - ragyogott Cinara. - Már két hete ott fekszik a ládában lepréselve. Olyan remekül fog állni, hogy mindenkinek a szeme megakad rajtad!

Mind a hármuk arca sugárzott ezen az estén. Úgy ízlett nekik a lencsefőzelék, rajta a füstölt oldalas, mint holmi fejedelmi lakoma. Korán lefeküdtek, s ezen az éjszakán mindegyikük szépeket álmodott.

Másnap a hivatalban a kollégák nem győztek csodálkozni, milyen jókedvű a mindig mogorva Horatius. Amíg a hosszú számoszlopokat rótta, egyre mosolygott, néha füttyentett egyet közben: az urak ijedten kapták föl a fejüket.

- Mi történhetett vele? - kérdezte az egyik díjnok. - Talán örökölt?

- Á - legyintett fölényesen a szomszédja, a számtiszt -, kezd híres ember lenni, Messalla a barátja, a verseit kapkodják, maholnap benne lesz az újságban a neve. Hát ennek örül.

- De mért éppen máma? - makacskodott a díjnok.

- Máma is, mindennap, csak máskor talán nem mutatja - vágta el a vitát a számtiszt.

Mindenesetre szokatlan dolgok történtek ezen a napon a hivatalban.

Először is Horatius füttyentett, aztán mosolygott, végül az egész társaság őszinte csodálkozására odaszólt az ellenőrnek:

- Nos, kolléga úr, szép az élet, mi? Hogy van a kedves feleséged?

Az ellenőr majdnem sóbálvánnyá meredt meglepetésében. Nem akart hinni a füleinek.

- Köszönöm, köszönöm, hát elég szép a feleségem, és az élet is csak megvan valahogy.

Erre aztán olyan nevetés támadt, amilyent még nem hallottak ezek a falak. Még a számoszlopok is csintalan táncra kerekedtek, s ha mertek volna, bizonyosan kiugrottak volna rubrikáikból.

Szóval Maecenashoz megy: olyan ez, mint az álom. Hogy is fog megjelenni előtte? Na, csak semmi elfogultság, elvégre az is csak ember, sőt fiatal ember, mi a különbség köztük? Hogy mérhetetlenül gazdag, meg hogy Octavianus barátja, hát mi az? "Nono - utasította rendre magát -, csak hátrább az agarakkal, barátocskám! Maecenas, az Maecenas, és ha megtetszel neki, talán az lesz a jövő és a siker és a név és a nyugalom. Úgy kell megjelenned előtte, mintha ő volna az imperator. Ebben a furcsa világban úgysem lehet tudni sohasem, hogy holnap ki kerül fölül. No, Maecenas nem - vitatkozott magával -, ő bizony a kisujját se mozdítaná a hatalomért. Kell is neki! Hiszen úgyis ő a legnagyobb hatalom Octavianus után. Hopp - jutott hirtelen eszébe -, ma jó lesz gondosan megborotválkozni!" - és már bent is volt a szapora szavú Chremes mester boltjában, a Vicus Cuprius elején.

Ebben az időben mindenki ebédnél ült már, senki sem volt az üzletben. A mester kitörő örömmel üdvözölte a költőt, aki gyakori vendége volt.

- Alázatos szolgád, uram - kezdte -, ma igazán nem számítottam rád, milyen szerencse, ó, mostanában mennyit hallom a nevedet! Hogy olvastam-e a verseidet, hát hogyne, hát mit csináljon a szegény borbély üres óráiban? Nem akarok hazudni, nem adtam értük pénzt, bár bizonyosan megérik, de hát hol van nekem pénzem? Olyan rosszul megy az üzlet, hogy ha a feleségem nem keresne valamit a piacon, talán éhen is halnánk. Uram, megbolondult a világ, már nem is borotválkoznak az emberek. A rabszolgájukkal borotváltatják magukat, vagy mi a szösz, de úgy megcsappantak a vendégeim, hogy néha három órát is tétlenül ülök itt a boltban. Aztán olvasok; a verseidet egyik vendégem adta kölcsön, Sestius úr, az igen, az kitart mellettem. Rendes ember, finom ember, hiába, meglátszik, hogy igazi úr. Mert igazi divatos haj munkát csak nálam kap a vendég, csak én hozatom meg a legújabb alexandriai meg athéni hajviseleteket, a múltkor a Pollio kegyelmes úr is engem hívatott, mikor a triumphust tartotta. Jaj, milyen remek volt, láttad, uram? Már úgy értem, hogy nem a triumphust, hisz azt mostanában eleget lát az ember, hanem a haját! A haja, uram! Valóságos költemény, uram, a fodrász is költő, ha megengeded; hehehe, ha szemtelen akarnék lenni, azt mondanám, kollégák vagyunk, de hát hogy jövök én az ilyesmihez? Nem igaz, uram? A fodrász maradjon szerény, udvarias, na, ebben aztán nálam nincs hiba. Persze, az én mélyen tisztelt szaktársam, Caprius, odaát a Vicus Jugariuson, hogy úgy mondjam, kissé darabos modorú ember. Nem azért mondom, nekem igazán nem árt, de fogalma sincs a mesterségéről, jobban mondva a művészetünkről, és hát paraszt, közönséges praenestei paraszt, uram, hát való az ilyen ember fodrásznak? Kapásnak menjen vagy matróznak; nem bánom, mehet hentesnek is, de pont fodrásznak? Nevetnem kell, hogy az ipartestület mennyire nem válogatja meg az embereket. Csak Marsaeus urat említem, ismered, uram, bizonyára tudod, az a szép magas, elegáns ember, tűzoltótiszt, de gazdag fiú, hát az is otthagyta faképnél, hozzám jött. Jaj, hogy el ne felejtsem, nem azért, tudod, igazán nem szoktam pletykázni, de ha ismered Marsaeus urat, érdekelni fog: hát Origo, tudod, az a remek szőke táncosnő, aki a legutóbbi pantomimben Helené szerepét adta, jaj, de édes volt, az egész várost megbolondította, hát az most Marsaeus úr barátnője; és képzeld csak, tegnap hallottam, Tusculumban remek villát és hozzá kis birtokot ajándékozott a művésznőnek! Most is ott turbékolnak, már amennyire egy tűzoltótiszt turbékolni tud, hehehe! Az apja három napig ordított, hogy így meg úgy, majd ő elbánik azzal a nőszeméllyel, már bocsáss meg, uram, nem én mondom ezt, az apja mondta, hogy mondhatnék én ilyet a kedves vendégem barátnőjéről, hogy jövök én hozzá, nem igaz? No, aztán nem lett semmi baj, de kisült, hogy az öreg azért ordítozott, mert ő szerette volna megkaparintani a szőke primadonnát, csakhogy egy kicsit fukar volt, tudod, az öregek sajnálják a pénzt fényűzésre. Szóval az egész város azon mulatott, hogy a fia kiütötte az apját a nyeregből. De mi csodálatos van ebben, kérdem szeretettel, hiszen mindig így volt. Helyet az ifjúságnak, nem igaz, uram? Készen vagyunk, kettő sestertius, alássan köszönöm, remélem, uram, megérte. Tiszteletem.

Zúgott a feje, mikor kilépett az utcára. Hisz ez az ember valóságos művész, ha nem is borotválásban. Mért nem lép föl az ilyen ember a színházban? No, legközelebb meg is mondja neki.

Otthon már alig várták. Egyetlen izgalomban telt el az ebéd meg a délután, négykor aztán ment Vergiliushoz. A kislány megfogta a kezét, bogárszemét szinte a szívéig fúrta, aztán nagy vigyázva odahajolt hozzá, és megcsókolta. A világért meg nem ölelte volna, nehogy összegyűrje a frissen préselt tóga remek ráncait. Bavius a kertben dolgozott, inkább takarított, rendezkedett, korán volt még a tavaszi munkához hozzáfogni. Mikor elment mellette a gazdája, ránézett hűséges szemeivel, és csak ennyit mondott:

- Apollo áldjon meg, uram!

Két hűséges szív aggódása kísérte élete legnagyobb útjára.

Vergilius és Varius már alig várta. A két jó barát alaposan tájékoztatta Horatiust a kihallgatás külsőségeiről, Maecenas természetéről, amiről különben is sokat hallott már tőlük, és újra meg újra a lelkére kötötték, hogy csak viselkedjék bátran, férfiasan, Maecenasnak csak a határozott emberek tetszenek, talán éppen azért, mert ő maga olyan ernyedt és határozatlan.

- Te mondod? - ingerkedett Varius Vergiliusszal. - Hiszen mikor bemutattalak neki, meg se mukkantál.

- Éppen azért beszélek neki - védekezett Vergilius -, hogy ha én rosszul csináltam, legalább ő csinálja jobban.

- Azért mégis Maecenas barátja lettél - szólt közbe Horatius, aki már sejtette, hogy ő maga sem fog olyan bátran viselkedni, mint valamikor Philippinél. De a kislányra gondolt, nedves szemére, biztató mosolyára, és fölvetette a fejét. - Ne félj, Varius, bátor leszek. Nem fogsz szégyent vallani velem.

- Én nem sokat számítok itt - tiltakozott Varius -, verseid nyitották ki előtted ezt az ajtót.

Korán megindultak, hosszú volt az út, és nem akartak loholni. Fönt az Esquilinuson rengeteg volt a járókelő: az egész város itt sétálgatott mostanában, hogy megnézze Róma legújabb nevezetességét, a nagyúr palotáját és csodálatos kertjét. Hiszen pompásak voltak a Lucullus- és a Sallustius-féle kertek is, de amit itt alkotott a modern kertművészet, az párját ritkította. Egy alkalmi költő Semiramis kertjéhez hasonlította ezt a fejedelmi parkot, Octavianus majd nem mindennap ide járt pihenni napi munkája után, s az Acta Diurna áradozó riportot hozott róla, magának a főszerkesztőnek tollából. Ezt a pecsenyét a derék Rabirius természetesen nem engedte át másnak. Sajnos, Maecenas nem volt hiú ember, egyáltalán nem szeretett szerepelni, s így Rabirius szenzációs cikke a levegőben pukkant. De arra jó volt, hogy fél Rómát az Esquilinusra csődítse.

Horatius is látta már kívülről ezt a mesebeli kertet, de csak most ámult el igazán, mikor Varius és Vergilius körülvezette benne. Kora tavasz volt még, kevés volt a virág, de itt máris egész sereg kertész dolgozott a hatalmas ágyakon. A főutat, amely a palotához vezetett, laposra nyírt puszpángsövény szegélyezte, amely az út közepe táján kis kerek térséget ölelt körül; itt fehér márványpadok simultak a puszpángfalhoz, a tér közepén Melpomené szobra fehérlett. Most balra fordultak, s végigmentek egy keskeny, kavicsos úton, az út felett összefonódó s boltozatosra nyírt mirtuszbokrok alatt. Innen remek volt a látvány: óriási virágágyak nyújtózkodtak a félénk délutáni napsütésben, szegélyük fekete borostyán, s mindegyik ágy közepében művészien nyírt puszpángbokor: az egyik pávát ábrázolt, a másik őzet, a harmadik ágaskodó paripát, a negyedik szárnyas kis Amort - ameddig a szem ellátott, csupa ilyen csoda kápráztatta őket. Még a fák koronáját is szabályos és művészi formákba kényszerítette a kertészek ollója. Négy, egymás mellett álló, sűrű lombú hársfát úgy nyírtak meg, hogy a koronájuk templomoromzatot mutatott: még csak rügyeztek, de ágaik így is mutatták az oromzat formáját. A törzseik voltak az oszlopok, s köztük négy párhuzamos út vezetett tovább, gúla alakúra nyírt babérbokrok között. A négy út kis tóba torkollott, amelynek túlsó partján dór oszlopos Aesculapius-templom nézegette magát a kristályos vízben, bolondul virágzó magnóliabokrok pompájában. A templom háta mögött, jó messzire, természetes sziklafalról fehéren porzó vízesés zuhogott alá, s alig százlépésnyire, pelyhedező nyírfák fehér sudarai közt, hatalmas márványmedence halványkék vize világított, partján trópusi növények, pálmák, eukaliptuszok, leanderek, törpe cédrusok, tamariszkok, magnóliák buja zöldje fénylett a párás levegőben. A vízeséseket és a tavakat a közeli Aqua Marcia és Aqua Julia vízvezetéke táplálta. A bokrok és fák zöld hátteréből remek szobrok mosolyogtak a kert végeláthatatlan távlataira: itt egy múzsa, amott egy bacchánsnő magasra tartott thürszosszal, távolabb szárnyas Pégaszosz ágaskodott, az egyik szökőkút kerek medencéjének közepében zöld patinás bronz Triton óriási ivószarut tartott magasra, abból lövellt a víz vastag sugárban. A kert végében a melegházak üvegtáblás apró ablakai sorakoztak, az ablakok mögött dús szőlőfürtök, friss fügék, sárgálló körték, nagy szemű fekete cseresznyék csüngtek a nemesített törpe gyümölcsfákról. A zümmögő méhesben kesztyűs, álarcos méhészek dolgoztak, s az óriási kiterjedésű gyümölcsösben ugyancsak kesztyűs kertészek szemeztek fiatal csemetéket. Horatius néma megilletődéssel bámulta a természetnek és a művészetnek ezt az isteni harmóniáját.

Közeledett a hat óra, bementek a palotába. A nagyúr egyedül volt, s már várta őket. Amint beléptek, fölkelt a kerevetről, ami különös megtiszteltetés volt, s tőle szokatlan erőfeszítés, de ezeket a barátait mindenkinél jobban szerette, talán Octavianusnál is, és csak az ő társaságukban érezte magát igazán embernek.

- Vergilius és Varius már sokat beszélt rólad - fogadta Horatiust, aki mélyen meghajolt.

- Szívből köszönöm kegyes érdeklődésedet - kezdte Horatius, de nem folytathatta. Maecenas nem szerette a hódolatot, mindjárt a szavába vágott.

- Ismerem a verseidet, sokat tartok felőled - mondta, és hellyel kínálta vendégeit. - Hogy élsz? Mivel foglalkozol?

- Adótiszt vagyok - felelte Horatius -, abból élek két rabszolgámmal, akiket szülőföldemről hoztam magammal.

- Adótiszt - dörmögte Maecenas maga elé -, nem neked való foglalkozás. Az édesapád?

- Valamikor lovastiszt volt Pontusban, aztán Venusiába került rabszolgának, később felszabadult.

- Él még? - kérdezte tovább a nagyúr.

- Meghalt - felelte halkan Horatius. - Meghalt a nagyapám is, Valerius praetor.

- Ismertem - bólintott Maecenas -, a vagyonát is elvesztette. Szóval szegény ember vagy?

- Igen - dadogta Horatius, és elpirult. Nem szívesen alázkodott meg senki előtt, bár nem szégyellte a szegénységét. De most valahogy olyan furcsán elfogult volt.

- Nélkülözöl? - kérdezte tovább Maecenas.

- Nem! - felelte Horatius szokatlanul hangosan, és örült, hogy ezt a szót kimondhatta.

- Hát csak dolgozzál - emelte búcsúzásra karját a nagyúr -, szívesen fogom olvasni a verseidet.

Vége volt a kihallgatásnak. Hát ennyi az egész? - kérdezte magában Horatius, mikor kilépett a kert pompájába. De Varius mindjárt megnyugtatta:

- Tudod, hogy csak formaság volt az egész? Hiszen mindent tud rólad, azt is, amiről nem beszélt. Tudja, hogy Messalla támogat, hogy a kis Cinara a jó szellemed, hogy Athénben végeztél, hogy Brutus alatt katonáskodtál, mindent tud. Csak hát miről beszéljen veled ilyen buta bemutatkozólátogatáson? Különben sem szeret sokat beszélni.

- Nagy kitüntetés, hogy hívatott - szólt közbe Vergilius. Nagy szó, hogy érdeklődik irántad. Csak várj türelmesen.

Hát bizony sokáig kellett várnia. Teltek-múltak a hónapok, szorgalmasan dolgozott a hivatalban, bár minél inkább a költészetben élt, annál keservesebb nyűgnek érezte a mindennapos körmölést. Hanem az esték szépek voltak, fönt a kis házban, Cinara kifogyhatatlan mosolygásában. Az esték, az öntudatlan mámorok varázslata, a versek születése, a gyöngybetűk titokzatos feltámadása a fehér papírlapon. Szépek voltak az esték, szépek voltak az éjszakák, és szépek voltak a friss hajnalok az olajfák mámoros illatában s a bolondos kis méhek fáradhatatlan zümmögésében. Szép volt az alkotás láza, a versek sikere, a barátok ragaszkodása, és szép volt, hogy - hála Apollónak - már irigyei is akadtak, sötét Marszüaszok, akik azonban, mint Sestius mondotta, a válláig sem értek föl a kis embernek.

Szép volt a nyár, és szép volt Cinara: furcsa új tüzek égtek a szemében, a kis tűzbogarak szokatlanul szikráztak ezen a nyáron, az arcán tűzrózsák gyulladtak, termete még soha nem volt ilyen nádszál, mint ezen a nyáron. Horatius túlságosan az alkotás lázában élt, semhogy észrevette volna a drága kislány lappangó lázait.

Elmúlt a tél, az egyhangú és boldog napok zakatolását semmi sem zavarta, fönt a boldogok szigetén nagy meleg békesség fészkelt a szívekben. De tavasszal történt valami: buja virágzásban tomboltak a gyümölcsfák, Horatius éppen a kertben ásogatott, palántázott Baviusszal, mikor kopogtak a kapun. Maecenas egyik szolgája köszöntött be, levelet hozott a nagyúrtól. Hát most! Hát mégis! Nem felejtette el! És nem holmi közönséges levél volt ez, hanem meghívó a nagyúr palotájának felavatására. Ez igen, ez aztán a megtiszteltetés! Majdnem egy évig kellett várnia, míg a nagyúr újra rá gondolt. De most, most itt volt a nagy beteljesülés!

Bavius és Cinara olyan tisztelettel nézett a gazdájára, ahogy csak az istenekre szokás. Nagy készülődésben telt az idő, míg végre eljött a várva várt nap. Cinara úgy öltöztette urát, mintha legalábbis az esküvőjére menne. Olyan is volt ez, Polluxra, mint a menyegző: csupa ragyogás, csupa boldogság, csupa fehér öröm.

Együtt volt a palotában egész Róma szellemi arisztokráciája: Messalla, Pollio, Vergilius, Gallus, Varius, Valgius Rufus, Plotius Tucca, Quintilius Varus, ott volt az öreg Varro, az élő halhatatlan, Verrius Flaccus, Julius Hyginus, Sabinus Tiro, és a vendégseregben ott settenkedett Rabirius, a főszerkesztő - Mercurius tudja, hogyan furakodott be! Három tricliniumban terítettek a vendégeknek, akik előbb végigjárták a palotát, s megcsodálták páratlan kincseit. Amint a kertben jártak, látták, hogy az utcán nagy embertömeg verődött össze: hangos ámulattal csodálták Messalla gyaloghintóját. Ez volt mostanában a legnagyobb szenzáció Rómában, ilyen még csak Octavianusnak és Liviának volt eddig. A kertben, a kis templom előtti tó partján Sabinus Tiro felolvasta erre az alkalomra írt versét, amelyben Maecenas csodakertjének gyönyörűségeit magasztalta. A vers nem volt valami remekmű, de itt, a kert varázslatában, mégis lelkes tapsokra ragadta a válogatott hallgatóságot.

A palota fürdött a fényben. Tizenhat ágú ezüstcsillárok ontották a fényt, művészi veretű kandelábereken vastag viaszgyertyák égtek. Serpenyőkben borostyán parázslott, és valami édes-fűszeres illattal töltötte meg a levegőt. A nagy triclinium falain hatalmas gobelin feszült, művésziesen szövött képe Athéné és Arakhné versenyét ábrázolta, tompa színek lágy harmóniájában. Az asztalokon nehéz ezüsttálak, domborműves ezüstserlegek, aranyvillák, aranykanalak, finom művű vörös tányérok Perennius arretiumi műhelyéből, kék és vörös üvegek Frontinus galliai hutájából, hatalmas sárga üvegtálak, bennük óriási szőlőfürtök, fontos körték, aranysárga barackok; antik görög vázákban - mindegyik egy-egy ritkaság - a szivárvány minden színében pompázó ritka virágok, s az elefántcsonttal berakott cédrusfa asztallapon is virág, mindenütt virág.

Tarka ruhás rabszolgák kézmosó vizet hoztak, aztán levették az asztalhoz heverő vendégek saruit, illatos vízzel megmosták lábaikat, a hajukat is megkenték, s hamarosan dió, rózsa, viola illata szálldogált a terem fülledt levegőjében. Fátyolruhás rabszolgalányok jöttek, s a vendégek fejét rózsakoszorúval övezték.

Horatiust azzal tüntette ki Maecenas, hogy maga mellett jelölte ki a helyét. Órákig tartott a lakoma, görnyedő szolgák hordták fel a szakácsművészet remekeit. Horatius szinte beleszédült ebbe a királyoknak való ételáradatba. Maecenas úgyszólván csak vele beszélgetett. A költő alig evett: szemlátomást küszködött megindultságával. Éppen a fácánnál tartottak, mikor észrevette, hogy a terítéke előtt, virágok koszorújában, kis pergamenlap hever. Fölvette: vers volt rajta. Fönt vörös betűkkel ezt olvasta: "Maecenas Horatiusnak." Aztán végigfuttatta szemét a kis versen:

Nem volt semmi különös a kis versben, de Horatiust mélyen meghatotta. Odafordult Maecenashoz.

- Köszönöm - súgta elfogultan.

- Neked írtam. Szeretlek, azért - mosolygott a nagyúr. - Tetszik?

- Szép. Szeretem. Epikurosz - felelte Horatius.

- Epikurosz - mondta utána Maecenas élénken. - Neki van igaza. - És megsimogatta a másik oldalán heverő lány arcát.

Mert lányok is voltak az asztalnál, ismert művésznők, híres táncosnők, nagyvilági szépségek, a divatnak, az illatoknak, a vagyont érő ékszereknek tündéri felhőiben. Tréfák röpködtek, ezüstös kacagások szikráztak, a bor mámorában már egy-egy hangos csók is esett. Maecenas mosolygott. Szerette az őszinteséget, s ilyenkor élt igazán. Vipsanius Phylargyrus és Aquila, a két fürge kezű gyorsíró, mindig ott volt, ahol éppen valami jó tréfa vagy vidám szellemesség hangzott el: Maecenas szerette megörökíteni a mámorban fogant szellemi sziporkákat. Azt szokta mondogatni, hogy ilyenkor Bacchus és Apollo ölelkezik az emberek lelkében, s az istenek bölcsességei igazán méltók arra, hogy röptükben elkapja őket az ember. A gyorsírók fáradhatatlanul jegyeztek.

Már hajnal felé járt az idő, a muzsika buja dallamai már a legjózanabbakat is mámorba ringatták, nem egy költő szabályszerűen becsípett, Rabirius dadogott, Sestius a nőket mulattatta. A kötéltáncosra alig figyelt valaki, a kardnyelő bűvész hiába tátogatta a száját, a csepűrágó hiába nyelte az égő kócot, a bűvészre, aki öt fehér kavicsot dugott egy tányér alá, s aztán mind az ötöt testének más részéből húzta ki, rá se hederítettek. Már rég kizsigerelték Cicerót, letárgyalták a politikusokat, kivesézték az egész irodalmat, s még egymást sem kímélték: szegény kis Rabiriust valósággal kínpadra vonták. Most a pletykánál tartottak, s ezekben a nők vitték el a pálmát: mindent tudtak, és mindent jobban tudtak. A férfiak pukkadoztak a nevetéstől.

Csak akkor tért magához egy pillanatra a mámoros társaság, mikor válogatott csinos rabszolgafiúk valami sűrű édes italt szolgáltak fel - kínai porcelán csészében. Ilyeneket még senki sem látott. Csodálatosan vékony volt a csészék fala, szinte átlátszó, s oldalaikon fantasztikus sárkányok tekergőztek, s viaskodtak egymással. Ezekre maga Maecenas is büszke volt. Mikor az első kínai követség járt a fővárosban, akkor kapott ilyeneket Octavianus. De az imperator nem szerette az efféle hiábavalóságokat, és valamennyit barátjának ajándékozta.

Már derengett a hajnal a nagy, homályos üvegablakokon, mikor a nagyúr odafordult Horatiushoz:

- Szeretném, ha elfogadnál barátodnak.

Horatiusnak a lélegzete is elakadt.

- De Maecenas - dadogta -, én... én... boldog vagyok...

- Semmi meghatottság - vágott a szavába a nagyúr -, férfiak vagyunk, s kettőnk közül te vagy a különb. Örülök, ha szívesen veszed a barátságomat. Én az értékeket keresem, s ha már én nem viszem semmire, hadd legyek büszke legalább a barátaimra. Nem sokan vagytok, de büszke leszek rá, ha bennetek mégis adok valamit Rómának. Mert ez itt - és szélesen körbelendítette a karját -, ez itt mind semmi. Unom. Nos, elfogadod a barátságomat?

- Megköszönöm - mondta Horatius elfogódottan -, és hűséges ragaszkodással fogom viszonozni.

- Hát akkor hadd szorítsam meg a kezedet!

Megrázta a költő kezét, aztán néhány pillanat múlva feltűnés nélkül visszavonult, mintha este csak ezt az egyet kellett volna elintéznie. Mindenesetre boldognak érezte magát.

Nemsokára Horatius is eltűnt, az új és drága barátság boldog izgalmával minden idegszálában. Bavius, aki egész éjjel kint virrasztott a többi rabszolgával, büszkén vitte előtte a négyszögletes kézilámpát. Büszke volt gazdája előkelő összeköttetéseire.

Kint már derengett, az utcákon egy lélek se járt, az óriási kertek titokzatosan hallgattak. Ha beljebb a városban egy-egy járókelő került útjukba, Bavius megrázta a csengőt, nehogy összeütközzenek.

Rejtelmes hajnal volt ez, mámoros hajnal, titkokkal terhes hajnal. Csak a szíve zakatolt, valami mélyről szakadt melódia muzsikált benne, mámoros melódia, a dionüszoszi elragadtatás ujjongó melódiája.

Odahaza gyöngéden megsimogatta az alvó kislány bársonyos haját.