Maecenas határozottan nem szerette az ilyesmit. A pompásan sikerült házavatás után olyan kellemes hangulatban volt, hogy napokig remekül tudott dolgozni, s már-már abban reménykedett, hogy végre kilendül unt és tűrhetetlen apátiájából. Talán ötödnap este meglátogatta Octavianus, és akkor szakadt rá a baj.

Gyönyörű tavaszi este volt, a roppant virágágyak vörös, kék, sárga, fehér foltjai szelíd harmóniába olvadtak a kert óriási távlataiban, zuhogtak a vízesések, sziporkáztak a szökőkutak, és a madarak olyan hangversenyt csaptak a virágzó vadgesztenyefákon, hogy csak úgy zengett belé a kert. Kecskelábú kis Pan-szobor hunyorgott ravaszul a glycinialugasban, hétágú bronzsípján megcsillant a sápadt alkonyati napsugár, a kölyök Pan előreszegte bozontos fejét, két kis szarvával mintha meg akart volna bökni valakit. Úgy ficánkolt, mintha fürdött volna a madárdalban: az ember azt hihette, hogy az ő sípja szól.

Ebben a furcsa és titokzatos pillanatban jött Octavianus. A kapus hármas csengetéssel jelezte az imperator érkezését. Maecenas kisietett a palotából előkelő vendége fogadására. Octavianus frissen szállt ki a gyaloghintóból, és a tizenkét lictor sorfala közt belépett a kertajtón. Akkor már ott várta Maecenas, mély meghajtással. Az imperator karon fogta barátját, és megindult vele a kert útjain.

- Ma nagyon fáradt vagyok - mondta -, ne menjünk be a palotába. Egész nap szobában voltam.

- Ahogy parancsolod, uram - felelte Maecenas -, menjünk talán az Aesculapius-templomhoz? Oda hozatom a frissítőket.

- Aesculapius? Igen - révedezett el Octavianus -, jó lesz. Meg kell gyógyulnom. Beteg vagyok, Maecenas. Nem tudom, mikor szakad vége ennek az örökös küszködésnek. Antonius kiszámíthatatlan. Nyugtalanít.

- Antoniusnak vége, uram - szólt közbe Maecenas határozottan. - Az afrikai nő megölte minden energiáját. Római tábornagyhoz méltatlanul él. Fáraó.

- Mégiscsak triumvirtársam, és mint az "illetékes hely" kijelenti az Acta Diurnában: "A triumvirátus szilárdan áll!" Persze azt is hozzáteszi, hogy "...minden ellenkező híresztelés légből kapott koholmány" - nevetett az imperator szárazon.

- Nincs más megoldás, uram: előbb-utóbb le kell számolni vele - pattant Maecenas hangja, szokatlanul erélyesen.

- Gondolod? - nézett rá meglepetten Octavianus, amint leültek az egyik boltozatosra nyírt puszpánglugasban. - Szeretném kímélni a római vért. Nagyon megcsapoltuk egymást.

- A vér a politika pecsétviasza. A politikus ne legyen szentimentális; az ellágyulás lírai költőknek való - tüzelt a nagyúr.

- Tudom. De minden politikusban kell egy lírai költőnek is lenni, különben csak vérrel lehetne írni a történelmet.

- Hát mivel írják? - tárta szét a karjait Maecenas. - Talán szenteltvízzel?

- A politika a megalkuvások tudománya, vagy mondjuk: művészete - emelte fel a mutatóujját Octavianus. - Én békét akarok.

- Régi bölcsesség, legelőször Platón mondta, hogy ha békét akarsz, készülj a háborúra - nevetett Maecenas.

És most jött a villámcsapás.

- Barátom, térjünk át az elméletről a gyakorlatra: mindenképpen meg akarok egyezni Antoniusszal. Három évvel ezelőtt, emlékszel, téged küldtelek Brundisiumba meg Cocceiust - akkor Pollio volt Antonius megbízottja -, és két hét alatt sikerült nyélbe ütnötök a megegyezést. Azt hittem akkor, hogy már nyugodtan dolgozhatom, hiszen annyi, de annyi a tennivaló ebben az elgyötört országban. Sajnos, Sextus Pompeius nem hagyott békén. Tudod, hogy szorongatott helyzetemben Antoniushoz fordultam, és most értesülök, hogy háromszáz hadihajóval befutott Brundisiumba. Időközben azonban, mint tudod, mellém szegődött a hadiszerencse. Antoniusra már nincs szükségem, de nem is nagyon szeretem, hogy ekkora haderővel itt lábatlankodjék az orrom előtt. Egyszer még valami bolondság jut az eszébe. Háromszáz hadihajó nagy kerítő, barátom! Hát most már gondolod, mit akarok kérni tőled.

- Sejtem, uram - mondta Maecenas kétségbeesetten.

- Te meg Cocceius, két kipróbált diplomata, elmentek Brundisiumba. Ismeritek már ezt a keleti tirannussá fajult erőszakos embert, beszéljetek vele, kössetek megegyezést, hogy menjen vissza Kleopátra szoknyája mellé, s hagyjon békén bennünket, így időt nyerünk, két-három évet, s remélem, ezalatt végez vele az afrikai démon. Persze mondanom sem kell, hogy a megegyezésben mindenről lehet szó, csak erről nem. Megerősítjük a szövetséget, biztosítjuk egymást satöbbi. Hiszen tudod, minden a fogalmazáson múlik. Vállalod?

- Tudod, mennyire ragaszkodom hozzád, s mennyit várok tőled. A kívánságod parancs. Megyek.

- Sietni nem kell. Hadd lássa, hogy nekem nem sürgős. Mit gondolsz, mennyi idő alatt érhetsz Brundisiumba?

- Hat nap alatt.

- Két hétig fogsz utazni. Meglátod: a nyavalya töri ki izgalmában. Jupiternek hála, nekem jók az idegeim.

- Ahogy parancsolod - hajtotta le a fejét Maecenas, és belül reszketett a méregtől, s üvöltött benne a kétségbeesés.

Mikor az imperator távozott, melegen elbúcsúzott tőle, s a gyaloghintóig kísérte. De aznap este kegyetlenül megcibálta a vacsoránál felszolgáló kerek képű, jámbor kis rabszolgafiú fülét egy semmiségért, holott Octavianus fülét szerette volna megcibálni. Hiszen ő mindent megtesz szívesen, itthon, a szobájában, csak a politikából hagyják ki! Neki nem kell diplomácia, őt nem érdekli, ki marad fölül; mindenesetre jobb volna, ha Octavianus gyűri le a másikat, de hát csinálják ezt inkább a katonák, ő nem kér az ilyen megtiszteltetésekből. Csakhogy már hiába morgott, vállalta, el kell végeznie. A csuda egye meg: kétheti utazás, legalább kéthetes tárgyalás, hiszen nyújtani kell a dolgot, nagyképűsködni, hazudni, pfuj! Az embernek igazán nincs annyi nyugta sem, mint a legutolsó rabszolgának!

Olyan dühös volt, hogy nem akart egyedül maradni: elküldött a sógoráért. Murena fél óra múlva ott is volt, s aztán már kettesben folytatták a vacsorát. Murena rettentő jó kedvében volt, villámgyorsan elmesélt három viccet, nagyokat nevettek. Maecenas nemsokára földerült, irigyelte ezt a fiatalembert, irigyelte elpusztíthatatlan kedélyét, nagy hangját, harsogó nevetéseit.

- Mitől vagy olyan jókedvű? - kérdezte.

- Hát hogyne volnék! Képzeld, vettem a Pollio hadizsákmányából egy remek dalmáciai rabszolgalányt!

- Milyen jó neked - irigykedett Maecenas -, engem már a szép rabszolganők sem érdekelnek.

- Nem ám - csattant fel Murena -, de érdekelne, csak látnád! Gyere el holnap, nézd meg.

- Nem lehet, sógor - legyintett Maecenas. - El kell utaznom.

- Kell! Kell! Ki parancsol neked?

- Az a baj, hogy nem parancsolták, csak kértek rá - horgasztotta le a fejét a nagyúr.

- Már megint Octavianus?

- Hát másnak talán megtenném?

- Hova utazol?

- Brundisiumba. Diplomácia. Antonius. A Cerberus egye meg! És a teteje, hogy nem szabad sietni. Ez is diplomácia. Két hétig kell utazni. Hát vannak ilyen apró örömök az életben.

- Te - ütött a homlokára Murena -, hisz ez remek!

- Na, köszönöm szépen.

- Nem, komolyan remek. Ide hallgass: fölszedelőzködünk néhányan, a legjobb pajtások, aztán elkísérünk. Nagyszerűen fogunk mulatni!

- Ó - csapott az asztalra Maecenas -, csakugyan remek! Te Murena, nem is vagy te olyan buta, mint amilyennek látszol.

- Csak sokkal butább, azt akarod mondani, mi? De Herculesre, csak az olyan buta embereknek vannak jó ötleteik, mint jómagam! Hát ugye, hogy remek?

- Remek! - mondta Maecenas szokatlanul elevenen. - A hasznost megtetézzük a kellemessel. No gyerünk! Hát kik legyenek?

- Egy pillanat - mondta Murena, és csengetett. Belépett Aquila, a gyorsíró. - Írd - intett neki -, Vergilius, Horatius, Fonteius Capito, Varius, Cocceius, aztán vigyük magunkkal Héliodórosz tanár urat, hadd röhögjünk, aztán Plotius Tucca, a kritikus, hogy a költők életét is megkeserítsük egy kicsit, ez hét, én vagyok a nyolcadik, te a kilencedik. Mint a múzsák - és harsányan hahotázott.

- Hozzájárulok - mondta Maecenas, aztán a gyorsíróhoz fordult: - Aquila, minden úrnak meghívót; aki nincs itthon, gyorsfutárral utána küldeni. Holnapután délután indulás Brundisiumba; az urak, akik nincsenek itthon, útközben csatlakozhatnak. Sürgős.

Aquila meghajolt, és már rohant is elintézni a megbízásokat.

Maecenas a csengettyűért nyúlt.

- Mit akarsz? - kérdezte Murena.

- A konyhafőnököt. Ennivalót is kell vinni. Két hét oda, hat nap vissza, összesen húsz nap: tízen fognak két napig sütni-főzni, csomagolni, míg együtt lesz minden. Mit gondolsz!

- Szó sincs róla - tiltakozott Murena, és megfogta a sógora kezét. - Még csak egy sós halat se viszünk magunkkal. Hát ez is mulatság: társzekerekkel utazni, ezüsttálakról fácánt ebédelni, fenyőrigót vacsorázni, a Heszperiszek kertjébe való gyümölcsöket falni? Hogyne! Kurtakocsmákban fogunk megszállni, jó falusi ételeket fogunk enni, avas szalonnát, kozmás kását, fokhagymás kolbászt! Csak semmi előkelősködés! Ez egyszer úgy fogunk élni, mint a nép egyszerű gyermekei. Hiszen éppen ez a vicc az egészben!

- Hát ez se rossz - mondta Maecenas némi aggodalommal. De már olyan jókedvre hangolta ez a bolond fiú, hogy semmit se bánt. - Konyhafőnök vissza! Sógor, átveszed az élelmezési ügyosztályt.

- Bízd csak rám, talán nem is lesznek olyan kozmásak azok az ételek. Labdákat, kockákat, játéktáblákat én viszek. No megyek. Múzsa, ó, Múzsa, énekeld meg eme fényes haditettemet, amellyel a nagyhírű Maecenast megmentettem a kétségbeeséstől, énekeld meg, ó, ha van szíved! De nincs, hitvány nő, nincs szíved, lalalla-lallala... - kornyikálta erőltetett fejhangon, hamis pátosszal, mint a színpadi énekesek.

- Hohó - kacagott a nagyúr -, ne siess! Mint főrendezőnek, még azt akarom mondani, hogy én már holnap reggel indulok. Ha már menni kell, egy füst alatt megnézem az anxuri villámat. Ott várlak benneteket.

Aquila erélyesen intézkedett: másnap megkapta a meghívót Horatius és Héliodórosz, gyorsfutár ment Anxurba, hogy értesítse a villa felügyelőjét meg Cocceiust és Capitót, akik éppen ott tartózkodtak; másik futár Sinuessába robogott, megvinni a kirándulás hírét Plotius Tuccának, Variusnak és Vergiliusnak, akik ott üdültek az egyszerű tengeri fürdőben. Horatiust jókedvre hangolta a kirándulás híre, csak Cinara szomorodott el nagyon, sírt is egy verset.

- Hát most három hétig nem látlak - kesergett, és két kis könnycsepp buggyant a szeméből.

- Kislány - vigasztalta a költő -, marad még a szabadságomból három hét, az a tied. De Maecenas meghívását nem utasíthatom vissza. Addig Bavius vigyáz rád, jó? Meg én is, a távolból: mindig rád fogok gondolni. Jó?

- De aztán... - akadozott Cinara - aztán útközben... nehogy... de igazán nem nézel senkire?

- Te kis bolond - simogatta meg a haját Horatius -, hát néztem én már másra? Hát nem te vagy nekem mindenem? - Magához szorította és megcsókolta.

Egy pillanatra meghökkentette ez az eset. Mi baja van ennek a gyereknek? Olyan nyugtalan, ideges, érzékeny! Mindenért sír. Féltékenykedik.

Hiszen ő nem adott rá okot soha!

Mi baja lehet a kislánynak?

De készülődni kellett az útra, csomagolni, nem nagyon ért rá tovább töprengeni a dolgon. Meg aztán férfi volt: nem vette túlságosan komolyan a női érzékenykedést. Hamarosan elfelejtette az egészet.

Cinara gondosan becsomagolta az útizsákba a tógáját - tóga nélkül utazott, csuklyás barna útiköpenyben -, két tiszta tunicát is tett mellé, egy pár szép új cipőt, pokrócot, néhány zsebkendőt, asztalkendőt, összehajtogatott írótáblát, stilust, kis tekercs papirost, ceruzát, a kis fémtükröt, a borotvát, egy tégely illatos kenőcsöt, s végül papirosba csomagolva beletette a szemkenőcsöt is, és a lelkére kötötte, hogy mindennap kenje be vele a szemét éjjelre, és kösse be ezzel a barna kendővel, ni, mert különben az a ragadós fekete kenőcs mindent bepiszkít.

Hát aztán megvolt a búcsúzás is, a kislány nagyokat sírt, Horatius is elérzékenyedett egy kicsit.

- No, ne sírj, no, hisz nem megyek a világ végére - próbált tréfálkozni.

De a kislányt nem lehetett megvigasztalni. Csak sírt, keservesen, megállíthatatlanul, s a nagy zokogásából néha kihallatszott egy-két tört szó, hogy nem, nem, nem, többet nem engedi elmenni soha! Még napok múlva is sírt, esténkint mindig elpityeredett, ha gazdája üres ágyát meglátta, s Bavius hiába foglalta el mindenféle munkával, hogy másra terelje a gondolatait, nem tudta megvigasztalni.

Bavius vitte most az útizsákot, s megindultak a találkozó helyére, a Circus Maximushoz. Murena már ott volt, két rabszolga cipelte két nagy útizsákját; Héliodórosz is hamar megjött, csak úgy rabszolga nélkül; ócska vörös kendőbe kötözve egy pár papucsot és egy vékony Homérosz-tekercset hozott, nyilván a Békaegérharc volt, az öreg mulatni akart! Hóna alatt lyukas kék napernyőt szorongatott.

- Mondtam tegnapelőtt Maecenasnak, hogy hívjuk meg az öreget, legalább nevetni fogunk. Hát nem volt igazam? - súgta oda Horatiusnak Murena.

Nagyot nevetett Horatius a hórihorgas, félszeg professzoron, aki olyan komolyan vette az utazást, hogy még a köpenye csuklyáját is felhúzta a fejére. Oda se neki, hogy a nap forrón tűzött, ő most utazik és pont.

Kényelmes kocsi várta őket, jó ülések, még ernyő is volt a kocsin, fel is húzták mindjárt. Fölrakták a poggyászt. Bavius is elbúcsúzott, a lovak már türelmetlenül ficánkoltak, alig győzték csapkodni a legyeket hosszú farkukkal; végre csattant az ostor: Vindex, gyí, Victor, gyí! - a két izmos ló belevágta hátsó lába patkóit a kövezetbe, szikra pattant, a kocsis ok nélkül nagyot káromkodott. Elindultak.

Rettenetesen zörgött a kocsi, alig értették egymás szavát. Eleinte nem is sokat beszéltek, a Via Appia pazar márvány síremlékein volt mit bámulni, gazdag emberek, híres államférfiak, hadvezérek pihentek itt a mindig hangos országút két oldalán, bölcs békességben.

- Róma történelme - mutatott Murena széles mozdulattal a síremlékekre.

- Itália egyik csodája ez a Pantheon - jegyezte meg az öreg tanár. - Nincs ilyen sehol a világon. Megírtam a legutóbbi könyvemben. Olvastátok?

- Az Itália csodáit? - kérdezte vissza Horatius. - Hát ki nem olvasta?

- Én tudok valakit - szólalt meg Murena. - Pedig különben rendes ember.

- Ugyan? - fordult felé Horatius. - Ki az?

- Hát Héliodórosz bácsi - kötekedett Murena. - Ő már nem olvas, csak ír. Ugye, hogy nem olvastad? - nevetett Héliodóroszra.

- Eredj, te bolond - legyintett a tanár -, hát akkor olvastam, mikor megírtam.

- Az nem érvényes - tiltakozott Murena. - Tessék nekiülni és elolvasni! Persze, írni igen, olvasni nem. Ilyenek vagytok ti, írók. Na, megálljatok, írok én egyszer egy könyvet, mégpedig a tanárokról. Arról fogtok koldulni!

- Apollo mentsen meg bennünket a te éles nyelvedtől! - ijedezett Héliodórosz. - Ha már nem olvasol, nem baj, de akkor ne is írj, mert abból botrány lesz.

- Ugye, megijedtél? - nevetett Murena. - No, hát akkor elárulhatom, hogy én is olvastam a könyvedet. Ha rád néz az ember, nem is hinné, hogy ilyen érdekes könyvet tudsz írni. Alig tudtam letenni.

- Nem érdekes? Itt éltek annyi száz esztendeje, és végre nekem kellett jönnöm, szegény kis görögnek, hogy kinyissam a szemeteket, és megmutassam nektek: mennyi csoda van ezen a földön - büszkélkedett Héliodórosz.

- Hát most mindjárt kiderül, hogy olvastad-e a saját könyvedet - szólt közbe Horatius. - Van benne egy fejezet, Puteoliról szól, a Cicero villájának területén fakadt kénes forrásokról. Emlékszel-e rá?

- Arra ne emlékezném? - vizsgázott a tanár. - Egy hétig voltam vendége a kegyelmes úrnak, mikor a források kitörtek. Mindennap vizsgáltam a füstjüket, a kénes iszapjukat, s egyszerre csak azt vettem észre, hogy a rossz szemem megjavult. Vajon a kénes forrásoktól-e? No, ennek végére járunk, mondtam magamban. Összecsődítettem a faluból minden rossz szemű embert, s kiderült, hogy csakugyan. Mind meggyógyult.

- Hát ezt mért nem írtad meg? - meredt rá nagy csodálkozással Horatius.

- Nem vagyok én orvos, nem avatkozom a más mesterségébe. Én csak a forrásokról írtam mint természeti csodáról - mondta a tanár a világ legtermészetesebb hangján.

- Ó, te vaskalapos! - förmedt rá Murena. - Látod, ha megírtad volna, Horatius már régen odament volna a rossz szemével! Talán azóta meg is gyógyult volna.

- Rossz a szemed? - fordult a tanár Horatiushoz.

- Még csak négy éve ismered - csipkedte Murena -, hát honnan is tudnád?

- Hát csak menj oda, biztos! - tanácsolta a görög.

- Hohó - torkolta le Murena -, te csak ne kuruzsolj, nem vagy orvos. Ne avatkozzál a más mesterségébe.

Nagyot nevettek mind a hárman, de Horatius titokban elhatározta, hogy mégiscsak elmegy Puteoliba, nagyon kínozta az állandó szemgyulladása. Néha napokig nem tudott dolgozni miatta.

Este volt, mikor megálltak Ariciában. "Vendéglő a kakashoz" - olvasták a beszállókocsma cégtábláján. Hát nem volt válogatás, itt kellett megszállni. A cégtábla büszke volt, a festett kakas, mint Murena megjegyezte, úgy düllesztette a mellét, mint valami triumvir Egyiptomban, a vendéglős önérzetes volt, amit úgy is lehetne mondani, hogy goromba, a nyomorúságos vendégszobákban recsegtek az ágyak, a vacsora rossz volt, csakugyan kozmás meg avas. Murenának eszébe jutott, hogy ő akarta így. Most élhetett úgy, mint a természet egyszerű gyermeke.

De túlestek ezen is. Hűvös hajnalban indultak, Murena azzal szórakozott, hogy a számlát tanulmányozta.

- Hát ha minden rossz volt is, van egy fejedelmi elégtételünk - kezdte. - Ez a számla olyan borsos, hogy bárkinek csodákat mesélhetünk az ariciai ellátásról. Hogy egyebet ne mondjak: a fokhagymás kolbászért annyit számított, amennyiért Tuisco kocsmájában pulykapecsenyét lehet kapni, főtt almával, áfonyával, töpörtős gombóccal meg egy korsó sörrel. Van szíve ennek a disznónak!

Másképpen volt minden Forum Appiiban, a következő állomáson. Itt annyi volt a kocsma, hogy kedvükre válogathattak, de bizony nem volt köszönet a válogatásban: egyik kutya volt, másik eb. A kocsmárosok kint álltak a kocsmájuk ajtajában, s majd lehúzták róluk az utazóköpenyt: mindegyik szerette volna magához csábítani az úri utasokat. Egymásra néztek szegény elcsigázott utasok, aztán fanyar képpel azt a vendéglőt választották, amelynek a gazdája leghangosabban ordított. De tulajdonképpen mindegy volt. Egyformán piszkos volt mindegyik kocsma, s mindegyik egyformán tele volt ordítozó és részeg matrózokkal.

Horatius különben sem érezte jól magát. Délben az egyik útszéli kocsmában ettek valamit, s talán a hús nem volt friss vagy mi, de alaposan elrontotta a gyomrát. Nem, nem, most jut eszébe: mégis a víz volt az oka. Pedig mondta Bavius, hogy ne igyék vizet sehol. Valahogy vizet kívánt, talán a meleg miatt; emlékszik rá, zavaros volt, dohos is egy kicsit, most aztán itt a baj. S hogy még jobban fájjon a szíve: a piszkos kocsmában kifogástalan volt a vacsora. Nyárson sült csirkét kaptak, de olyan finom volt az illata, hogy alig bírt ellenállni neki. Mégis megállta, hosszúra nyúlt ábrázattal nézte, amint a másik kettő jóízűen falatozott. "No, nem baj - vigasztalta magát -, a koplalás jó lesz, alszunk egyet rá, s reggelre kutya bajom." Murena meg, mintha csak bosszantani akarta volna, lelkesen magasztalta a vacsorát:

- Nahát! Hogy ez a comb milyen remek! Milyen ropogós! És ez a finom füstöltszalonna-íze! Polluxra, ilyet még a sógoromnál se ettem! Nahát, mondhatom... - és gonoszul vigyorgott.

Horatius nagyokat nyelt mérgében, de megállta. Még bort sem ivott, pedig az talán használt volna. Nem, nem, ilyenkor koplalni kell, ezt már Athénben megtanulta az Akadémia orvosától. Nem is lett a koplalásából semmi baj: Héliodórosz tanár úr megette az ő részét is. Csipkedte is Murena:

- Mondd csak, Héliodórosz, hová megy ebbe a girhes csontvázadba az étel? El se fér benne az a három csirke, amit ma megettél.

- Három? - hüledezett a tanár, aki egyfolytában evett, s nem tartotta lehetetlennek, hogy csakugyan három csirkét kebelezett be.

- Ha nem négy - ugratta Murena. - Mindjárt megtudjuk. Hé, kocsmáros, hány csirkét tálaltál föl nekünk? - és kacsintott egyet a bal szemével. A kocsmáros megértette.

- Hatot, uram, minden úrnak kettőt, de ez az úr nem evett - mutatott Horatiusra.

- Jupiter atyám - csapott a levegőbe Murena mind a két karjával, s olyan őszinte rémülettel, hogy akármelyik színésznek becsületére vált volna -, szentséges Jupiter atyám, hiszen akkor te öt csirkét nyeltél el!

- Ötöt? - dadogta Héliodórosz, és kiesett a pirosra sült comb a kezéből.

- Öt egész csirkét! Te oroszlán, te varázsló, te művész, te haslag! Nincs az az Atellana-bohózat, amelyikben ilyen Sannio akadna! Mért nem mégy Sanniónak? Öt csirke! Hiszen ha föltámadnak benned, megesznek!

- Máris rosszul van, nézd! - tódította Horatius.

- Heveny csirkemérgezés - állapította meg Murena.

Szegény Héliodóroszról vastag csöppekben hullt az izzadság. A gyomra gomolygott, kóválygott a feje, nagyokat csuklott. Már érezte is a csirkemérgezést.

- Puteoliba kellene menned, öregem - csipkedte tovább Murena -, hallottam, hogy az ilyenféle csirkemérgezés ellen legjobb orvosság a kénes víz.

Még a kocsmáros is röhögött.

Szegény Héliodórosz olyan beteg lett, hogy lepedőben kellett a bárkára vinni.

Mert itt egyelőre vége volt a Via Appiának: a pomptinusi mocsarakon keresztül nyílegyenes csatorna helyettesítette az országutat, az utasok bárkára szálltak, amelyet a parton haladó öszvérek vontattak. No, itt kezdődött aztán a haddelhadd! Murena magával hozta két rabszolgáját, leküldte őket a poggyászokkal a partra, s egyszerre csak arra lett figyelmes, hogy éktelen ordítozás hallatszik a kikötőből, s a hangzavarból élesen kihasít egyik szolgájának a hangja.

- Micsoda? Hogy nincs hely? Ilyen uraknak nincs hely? A parasztoknak van? Mi? Na megálljatok!

- Hallod-e, öcsém - ordított rá az egyik bőrpofájú öreg hajós -, ne pofázz, mert úgy szájon váglak, hogy mindjárt kiesik a fejed a szádon!

- Vágod ám azt a keserves anyádat, te kétlábú ökör, te mocsártengerész!

Na, ennek se kellett több! A markába köpött, közben a rabszolga is lerakta a poggyászt, és már-már megkezdődött volna a szabályszerű ökölviadal, de ebben a pillanatban ott termett a révkapitány:

- Mi az itt, hé? Miről van szó?

- Uram, ez a vén bika itt azt mondja, hogy nincs hely! Mi az, hogy nincs hely? Maecenas kegyelmes úr sógora utazik, meg még két római úr, hát nekik ne volna hely? Na, szép is volna!

- Csönd! - reccsentett rá a kapitány. - Nekem ne ordítozzatok, mert Herculesuccse, becsukatlak mind a kettőtöket! Te meg mit beszélsz olyan bolondokat, hogy nincs hely? - förmedt az öreg matrózra. - Azt majd én mondom meg. Hé, Glaukosz - kiáltotta le a partra az egyik matróznak, aki a hajópalló korlátjánál állt -, senki se száll be, megértetted? Három helyet fenntartani a fedélzeten, a végében, a ponyva alatt! Megértetted?

- Igenis! - kiáltott vissza Glaukosz.

- Ti meg - fordult Murena szolgájához - a gazdátokkal együtt szálltok be. De egy szót se többet, annyit mondok, mert velem gyűlik meg a bajotok!

- Na látod! - vágta oda az öregnek a szolga kárörvendőn. - Ugye, hogy nem te parancsolsz itt? Bugris!

A vén mocsártengerész morogva kullogott el.

- Kerülsz még te az én utcámba, büdös! - morogta a csapzott szakállába.

A rabszolga most már nekiszemtelenedett:

- Hé, tengerész urak, gyerünk azzal a rozoga hadihajóval!

De már senki sem hederített rá. Murena éppen odaért, ránevetett a szolgájára, aztán hunyorított egyet, huncutul:

- Ügyes fiú vagy, Grumio, de kár az ordítozásért. Bízd rám az ilyesmiket, mert egyszer még csúnyán elvernek.

- Nem félek én, uram, ezektől a vízilovaktól. Polentát csinálok belőlük, ha hozzám nyúlnak.

- Nono, csak ne legénykedj!

Nem is volt idő a legénykedésre. Nagy hórukkozás közben folyt már a manőver: a bárkát a parthoz vontatták. Az öszvért vastag káromkodások közben verte a hajcsárja, pedig a szegény állat oly pontosan végezte hivatali teendőjét, hogy igazán nem kellett biztatni. Pattogó vezényszavak röpködtek: "Lassíts!" "Evezőket be!" "Kormány félfordulat!" "Állj!" - ha az ember nem nézett oda, azt hihette volna, hogy valami félelmetes cirkáló köt ki. Nem baj - gondolta magában Murena -, tengerészt játszanak. A bárka már majdnem odasimult a parthoz. "Nyomás!" - vezényelte a parton álló matróz, aztán a bárka megkapta a nyomást, a matróz rácsapta a pallót, s gyerünk, beszállás!

Előbb a három római úr szállt be, a kapitány feszes vigyázzban állt a palló végén, és katonásan tisztelgett. Murena mosolygott.

- Jójcakát - köszönt vissza neki -, majd megemlítem az imperator őkegyelmességének, hogy van Forum Appiiben egy derék révkapitány, mi is a neved?

- Terentillus Arsa, uram, szolgálatodra - felelte katonásan a mocsári kapitány, és aznap éjjel szépeket álmodott.

Hát nem három római úr szállt be, csak kettő: Héliodóroszt a markos Grumio vitte az ölében. Az öreg keservesen nyögött, és a hasát fogta. Letették a ponyva alá, nyomban el is aludt. Egész éjjel arról álmodott, hogy megvadult csirkék vagdossák csőrüket a hasa falába. Már álmában megfogadta, hogy ezentúl csak számozva eszi a csirkéket.

A parton álló tömeg megrohanta a bárkát. Napjában csak egyszer ment lefelé a kezdetleges alkalmatosság, hát nagyon sok utas gyűlt össze. Aki lemaradt, várhatott másnap estig. A kormányos ordított:

- Csak háromszázat! Eggyel se többet! Különben elsüllyedünk!

- Hohó - feszült neki a pallónál álló matróz a tömegnek -, elég! Megtelt! - Aztán egy óvatlan pillanatban fölhúzta a pallót, s lecsapta a korlátot. Valami ötvenen lemaradtak. A kocsmárosok a kezeiket dörzsölték.

Az urak leterítették a pokrócaikat, lefeküdtek, betakaróztak, s úgy képzelték, hogy most remekül fognak aludni. Csakhogy ember tervez, tengerész végez. Amíg mindenkitől be nem szedték a jegy árát, addig bizony a bárka nem indult. Hát ez lassú művelet volt, pontosan egy óra múlva osztotta ki a bőrpofájú az utolsó jegyeket. Miközben a pénzeszacskóval átfurakodott a tömegen, nagyot bökött Grumio oldalába, s másfelé nézett, mintha nem is ő lett volna.

Horatius már kezdett volna elszunnyadni, amikor egyszerre, mint ha összebeszéltek volna, megrohanták a mocsár legharciasabb szúnyogjai. Csapkodott, forgolódott, mérgelődött, gyomrát a görcs csavargatta; néha csöndesen és pórias kifejezésekkel elkáromkodta magát. De a szúnyogok ezt nem értették.

- Jó volna most egy kis szúnyogháló, mi? - kedélyeskedett Murena. - Hát segíts magadon, te gyámoltalan költő - biztatta. - A csuklyádat húzd a fejedre, a pokrócot fel a szemedig, aztán akkor jöhetnek ezek a vérszopó vitézek. Ésszel él az ember, öregem!

Ő persze máris beburkolódzott, és a kedélyes emberek nyugalmával horkolni kezdett. Horatius hanyatt feküdt, felnézett a szikrázó csillagokra, és Cinarára gondolt. Eszébe jutott a kenőcs, felkászálódott, bekente, aztán bekötötte a szemét, s most már csak lelkében látta a csillagokat, amelyek a kislányról meséltek. Azt hitte, régen megy már a bárka, örült az egyenletes ringatásnak, valami meleg muzsika zsongott a szívében.

Lassan elzsongott a teste is a ringó bárkán s a ringató emlékeken. Már félig elnyomta az álom, mikor éktelen rikácsolásra riadt fel. A mocsár százezer békája megkezdte éjjeli hangversenyét: gurguláztak, tülköltek, csattogtak, mennydörögtek, Pallaszra, ezek a békák akkorák lehettek, mint egy-egy bika. De hagyján, hiszen a kedélyes kuruttyolás és a ropogó trombitálás mégiscsak egyhangú muzsika volt, s ha az ember megszokta, el lehetett aludni mellette. Csakhogy az emberek sem maradtak némán, és ez volt a nagyobb baj. Valamelyik álmatlan utas elővette a gitárját, megpengette, s ábrándosan kezdte kornyikálni:

S még ez sem volt elég: a bárka másik végében föleszmélt egy részeg mesterlegény, nagyot köszörült a torkán, s érces baritonnal felelt a gitáros tenor hangnak:

Hiszen ez még magában véve nem lett volna baj, de Horatius nyomban megállapította, hogy ennek a bariton hangnak a köszörülés semmit sem használt. Át is kiáltott a bárka másik végébe:

- Te kis hamis!

De a művész, úgy látszik, nem hallotta, vagy nem értette meg: forrón izzott a hangja, mikor borízű recsegéssel, elnyújtva, cifrázva ismételte: "Jöhöjj, e da-a-allal hí-í-í-í-vlak éhén."

Inkább jönne az a Láisz, az a csókos barna lány - gondolta magában Horatius -, a Fúriák szánkáznák meg a hátát, miért is nincs itt!

- Hallod-e, művész - riadt fel most már Murena is -, máskor hozd el azt a remek lányt, akkor nem kell énekelni.

A két művész nem ismerte egymást, de most mintha titkos szövetségesek volnának, csak azért is sorra vették a legábrándosabb, a legsóvárgóbb, legszerelmesebb dalaikat, s még hamisabban, még recsegőbben ordították bele a gyanútlan és tehetetlen éjszakába.

Hajnalodott már, mikor Murena észrevette, hogy a kormányos, aki valószínűleg megszokta ezeket az éjjeli hangversenyeket, hanyatt fekszik, és nyugodtan alszik. Ki van a kormánynál? - kérdezte magában, és irtózatos gyanú támadt benne. Murena ezúttal is eltalálta: senki sem volt a kormánynál, a kormány is aludt, a bárka helyben himbálódzott, még szerencse, hogy kikötötték, a derék öszvér nyugodtan ropogtatta a parton a friss tavaszi füvet, és csöndesen röhögött magában, hogy nem kell húznia, holott ez az éjjeli hivatala.

- Mindenki alszik, csak mi nem alhatunk, s méghozzá nem is megyünk! - morogta oda dühösen Horatiusnak. - Na megálljatok!

- Nem megyünk? - kérdezte Horatius őszinte csodálkozással. Csak most vette észre, hogy nem a víz ringatta szép álmodozásokba.

- Uram - ugrott föl Grumio -, intézkedjem?

- De nagyon - biztatta Murena. - Nézd, annak az utasnak jó vastag fütyköse van, kapd föl, aztán ugorj a partra, verd végig előbb azt a hajcsárt, az is ott döglik a fűben, aztán gyere vissza, s üss akkorát a kormányos hasára, hogy megrepedjen.

Grumiónak se kellett több. Két pillanat múlva keservesen üvöltött a hajcsár, Grumio meg döngette, ahol érte. Még mielőtt a szerencsétlen föleszmélhetett volna, a markos fiú már a kormányos mellett volt, s olyat csapott a hasára, hogy a vén totyakos jajgatni kezdett, mint a kisgyerek, s egyre azt üvöltötte:

- Jaj, mamám, jaj, mamám!

Nem sok kárt tett benne az ütés, csak a hájrétege lapult be egy kicsit. De használt. Föltápászkodott az öreg, megdörzsölte a szemét, ijedten odaugrott a kormányhoz, és nagy buzgón csavarni kezdte. De Grumio ráordított:

- Csavarhatod, vén disznó, mikor áll a bárka! Hát ezért fizetnek, mi? Sokat ittál az este, mi, részeges gazember? No megállj, úgy elcsaplak, mint egy rongyot!

A hajcsár is, a kormányos is rogyásig dolgozott, s végre-valahára hajnalban megindult az alkotmány. De ki tudott már aludni? Szörnyű unalomban tel el az egyhangú út, Horatius már arra is ráfanyalodott, hogy kockázzék egyet. Nem nagyon értett hozzá, Murena annál jobban.

Háromszor is Venust dobott, a költőnek egyszer sem sikerült.

- Bizonyosan szerencséd van a szerelemben - ingerkedett vele Murena.

- Neked meg a játékban is, a szerelemben is - vágott vissza Horatius.

Héliodórosz is fölébredt, bambán nézett körül, aztán megállapította, hogy semmi baja sincs. Visszagondolt a tegnapi estére, hirtelen rettentő sejtelem ébredt benne.

- Halljátok-e - támadt rájuk -, hiszen én nem is voltam beteg! Te Murena, hány csirkét ettem én meg?

- Egyet! - felelte Murena a világ legtermészetesebb hangján. - Mért kérded?

- Mert ti azt mondtátok, hogy ötöt.

- Látod, mért hitted el? Ha elhiszik a hazugságot, igazság lesz belőle - magyarázta Horatius. - Ebből olyan igazság lett, hogy belebetegedtél.

- Hagyjatok békén - legyintett a tanár -, nem vagyok én filozófus.

- Ezt fényesen bebizonyítottad - nevetett Murena. - Pont az ellenkezője vagy.

- Eredj, te csirkefogó! - dohogott Héliodórosz.

- Ez igaz, látod - döfött felé Murena a mutatóujjával -, rád fogtam a csirkét.

- Hagyd már a tanár bácsit - kacagott Horatius is, de sajnos, már későn: Héliodórosz úgy vágta a papucsát Murenához, hogy csak úgy csattant.

- Héliodórosz mint catapulta - hahotázott Murena.

Na, végre mégiscsak megérkeztek. Igaz, hogy majdnem dél volt már. A bárka végállomásán postaépület volt, mellette a dombon magasodott Feronia istennő kis szentélye. Ide siettek, mindjárt a kiszállás után. Jól megmosdottak egy forrás jéghideg vizében, aztán ittak is belőle: egészen felfrissítette őket a fürdő az éjszakai bágyadtságból. Aztán a fogadóba vezényelte a társaságot Murena. Jó kocsma volt, a vendéglős olyan finom halakat tálalt, aztán olyan remek, bundában sült libamájat, hogy még az ujjukat is megnyalták utána. Csak Murena kérdezte meg a tanár bácsit, hogy nem ennék-e inkább csirkét, de az bizony majdnem a fejéhez vágta a tányért. No, ebből elég lesz - gondolta magában Murena -, még komolyan megharagszik az öreg.

Fölcihelődtek az állami postakocsira. Istentelenül lassan cammogott a batár, annál buzgóbban trombitált a kocsis a bakon. Már messziről szemükbe tűnt a fehér sziklák tetején trónoló ősi volscus város, Anxur, s mögötte a tenger végtelen síkja. Gyönyörű látvány volt. Furcsa izgalom vett erőt rajtuk, a felséges tenger örök vonzóereje nyűgözte-e le őket vagy a sziklára épült komor város vagy talán a tengerparti gyönyörű úri villák gyöngysora - maguk sem tudták.

Nem mentek fel a városba; megállították a postakocsit a tengerparton, és leszálltak, éppen Maecenas villája előtt. A kapus és a szolgák kint álltak a bronzveretes kertajtóban, a felügyelő, hogy hangsúlyozza méltóságát, valamivel beljebb. A felügyelő, ki tudja, mért, kecskeszakállat viselt, s erre nagyon büszke volt. Már köszörülte a torkát, hogy néhány, úgynevezett keresetlen szóval üdvözölje rég nem látott gazdáját, megigazította tunicája ráncait, és ünnepélyes pózba vágta magát. Mikor a vendégek beléptek a kapun, s látta, hogy gazdája nincs köztük, egyszerre leszakadt róla az ünnepélyesség. A szónoklat a begyében maradt, s már ott is fog maradni, mert ha Maecenas nem jött meg a postakocsival, akkor teljességgel kiszámíthatatlan, hogy mikor érkezik meg.

Maecenas előbb Antiumban volt, ott találkozott Antonius megbízottjával, Cocceiusszal, onnan kocsin jöttek Anxurba, a tengerparton. Kényelmesen hajtattak, élvezték a gyönyörű napot s a tenger káprázatos színeit. Mikor megérkeztek Anxurba, a vendégek már túl voltak az ebéden, a délutáni sziesztán, sőt a vacsora javát is megették, s jó hangulatban üdvözölték a ház urát és a legfrissebb vendéget, Cocceiust. Még együtt voltak, csöndesen iszogattak, mikor beállított Fonteius Capito, aki Formiaeből jött a társaság elé. Mert Capito kint nyaralt Formiaeban, remek villájában.

Bizonyos, hogy ez az anxuri nap és éjszaka volt az utazás fénypontja. Remek ellátás, remek ágy! Mikor este Horatius bekente szemét a fekete kenőccsel, meghatottan gondolt a kislányra, és nagyon-nagyon kívánta édes mosolyát, bársonyos haját, hízelkedő, szelíd hangját. Itt nem voltak békák, nem voltak szúnyogok, és főképpen nem voltak tenoristák - az itteni tenoristák, úgy látszik, kéznél tartották a maguk Láiszát -, itt nyugodtan lehetett aludni. Pompásan kipihenték a mocsári utazás kalandos és túlságosan változatos éjszakáját.

Fundiban nem is akartak megállni, de amint a postaállomásra érkeztek, ünnepélyes küldöttség tartóztatta fel őket. Most már hatan voltak, két kocsin mentek, a harmadik vitte utánuk a rabszolgákat meg a poggyászt: nem lehetett eltéveszteni, igen, ezek ők, Maecenas, az imperator kiküldöttje - így gondolkozott Fundi város polgármestere, mikor meglátta a kocsikat már jó messziről, a nyílegyenes úton. Előző este gyorsfutárt küldött hozzá az anxuri kolléga, hogy Maecenas holnap átutazik a városon. A polgármesternek sem kellett több: felvette hivatali díszruháját, a bíborszegélyes tunicát és tógát, s mivel kiváltságai közé tartozott, hogy fáklyákat vitethetett maga előtt, odaállította a két fáklyavivőt, aztán a két másik hivatalszolgát, akik a parazsas serpenyőt vitték, s így indult az állomásra a nagyúr fogadására.

Mikor a kocsik berobogtak, ott állt, méltóságának teljes pompájában, fölényes és öntudatos mosollyal. A fáklyások, a serpenyősök, a lictorok úgy álltak előtte, mint a bronzszobrok. Az állomásra csődült kisvárosiak élénk tisztelettel bámultak rá. Aki mellette állt, hallhatta, hogy halkan a torkát köszörülte.

Murenának jó füle volt, s ezért, mikor a kocsik megálltak, ő is meghallotta a köszörülést. Odasúgta Maecenasnak:

- A kakas csípje meg, hát máma mindenki rajtunk köszörüli a torkát? Jupiterre, fojtsd belé a szót!

- Nézd, milyen peckesen áll ott. Marha - mondta Maecenas mély meggyőződéssel.

A polgármester előlépett, a jobb lábát kissé előretette, most nagyot köszörült a torkán, jobb karját a magasba lendítette, és rákezdte, azaz rákezdte volna, ha a nagyúr meg nem állítja:

- Hallod-e, Aufidius, ki dolgozik ilyenkor a hivatalban? No, csak szépen menjetek haza.

Murena majd megpukkadt nevettében, Capito hangosan hahotázott - birtoka volt Fundi határában, s a polgármester sok borsot tört az orra alá -, a szegény Aufidius pedig egyszerűen összeomlott. A szó szoros értelmében összelapult, mint a csontváz, mint a rongy. Krétafehér arccal remegett, és szeretett volna dadogni valamit, de minden szó a torkán akadt. A fölényes mosoly valami kis töredéke még ott táncolt a szája szögletében, de ez már nagyon alázatos volt.

Horatius, mikor Aufidius nevét meghallotta, fölütötte a fejét, és odanézett. Egyszerre csak összecsapta a kezeit, s fölkiáltott:

- Nini, te vagy? Ejnye, hisz ez az én kedves kollégám, Aufidius Luscus! Ejnye, de nagy úr lett belőled! Lictoraid vannak? No gratulálok!

Csakugyan ő volt: Aufidius Luscus, tavaly még az adóhivatal helyettes főnöke Rómában, Horatius kollégája, már tudniillik ha szabad lekollégázni egy rangban idősebb urat. Horatiusnak vele sem volt soha semmi baja, de ha megkérdezték volna, hogy kit utál legjobban kollégái közül, hát gondolkodás nélkül ez a maskara jutott volna az eszébe. A hivatalban is fölényeskedett, magával a quaestorral is hetykén beszélt, és ami a legbosszantóbb volt: mindig gúnyosan mosolygott, akár volt rá oka, akár nem. Fundi volt a szülővárosa, itt csak úgy beszéltek róla, hogy "városunk szülötte", nagyon büszkék voltak rá, hogy olyan nagy úr lett belőle Rómában, s alig várták az alkalmat, hogy polgármesterré választhassák. Az alkalom tavaly meg is jött, Fundi örömmámorban úszott. De ha Fundi örült, a római adóhivatalban egyszerűen ujjongtak, hogy ettől az undok frátertól megszabadultak. Lám, olyan ember volt ez az Aufidius Luscus, hogy mindenki örült neki.

Most már az egész társaság kacagott, még Maecenas is, sőt még a rabszolgák is merészeltek kacagni a polgármesteren, a szemtelenek! Aki értette az állatok nyelvét, az megállapíthatta, hogy a lovak is röhögtek, persze csak magukban. Az állatok okosabbak, mint az emberek: a lovak tudták, hogy ők még sokszor járnak erre, hát nem akarták magukra haragítani a polgármester urat.

Bezzeg a többiek annál jobban magukra haragították. De hát mit árthatott nekik az ő haragja? Ha egy vidéki polgármester haragszik, az legfeljebb neki rossz vagy a lictoroknak: azokon tölti ki a mérgét.

Persze ilyen nagy úr előtt szerényen kell viselkedni, mosolyogni kell, hódolni kell a szeszélyeinek. Nem akar beszédet, hát nem lesz beszéd. Olyan nagy baj az? Pedig sajnálhatja Maecenas, remek beszéd volt. Csak volt, mert máris kipárolgott a fejéből az egész. Valamit mégiscsak kell tenni.

Kapóra jött neki Horatius.

- Horatius! Ó, nagyon örülök! Kedves kollégám...

Folytatta volna, ha Horatius közbe nem vág:

- No, mit üzensz a hivatalba? Képzeld, most a Canuleius ül annál az asztalnál, ahol tavaly még te körmöltél.

Erre a sértésre majdnem hanyatt vágódott a pórul járt polgármester. Most már aztán igazán vissza kellene vágni - villant fel benne a gondolat, de aztán túlságosan vakmerőnek ítélte, hát inkább nagyot nyelt, s végképpen nem tudta, mihez fogjon. Legjobban szerette volna, ha minél előbb elindulnak. Hát ez a kívánsága teljesült. Maecenas megelégelte a tréfát, s odaszólt a társaságnak:

- Na gyerünk!

A lovak nekiiramodtak, a kocsik mennydörögve robogtak már a kövezeten, Horatius jegyzett valamit a térdén heverő papirosra, mindenki harsogva nevetett, Murena pedig fölállt a kocsiban, úgy kiáltotta vissza:

- Hol maradt a diadalkapu, öregem? Máskor legyen ám!

Fáradtan érkeztek Formiaeba, de minden fáradtságért kárpótolta őket a remek szállás Murena villájában. Mindenki külön szobát kapott, s Murena legjobban szerette volna, ha vacsorára is nála marad a társaság. Nagyon jó tréfát eszelt ki, mégpedig megint Héliodórosz rovására. Szerencsére Capito addig erőszakoskodott, míg végre Maecenas s ezzel az egész társaság az ő meghívása mellett döntött, így aztán a tanár úron nem esett újabb csúfság. Capito vacsorája pedig elképzelhetetlenül pazar és finom volt. Csipkedte is Maecenas a sógorát:

- Hát Murena, így él a természet egyszerű gyermeke? Ha jól veszem észre, ez az étel se nem avas, se nem kozmás.

- Én nem mondtam, hogy ragaszkodom a rossz ételekhez - szabadkozott Murena -, csak azt mondtam, hogy az ilyesmiket is el kell viselni. De azért én Capito konyháját is elviselem.

- Engedsz az erőszaknak, mi? - nevetett Horatius.

- Én már ilyen vagyok - adta meg magát Murena.

Hangos tréfák közben telt el a vacsora, csak akkor támadt kínos csönd egy pillanatra, mikor Murena odaszólt a szeletelőnek:

- Add ide a nyakát, nagyon szeretem. No, nem éles a késed? Csapj rá jó nagyot, ne sajnáld! Képzeld, hogy a zsarnok feje!

Murena szerette a sült kacsa nyakát, és nem szerette a zsarnokok fejét. A társaság meghökkent egy pillanatra. Zsarnoknak az utóbbi években Julius Caesart emlegették.

- Murena - ráncolta össze Maecenas a szemöldökét -, ne beszélj bolondokat. Az imperator Julius Caesar unokaöccse, és sohasem lehet tudni, mit hogyan súgnak a fülébe.

- Ugyan, Maecenas, ne túlozzunk! - legyintett Murena. - Az imperator nem zsarnok, az unokabátyjának meg már úgyis mindegy. Azt pedig senki sem tagadhatja, hogy Caesar zsarnok volt, és király akart lenni. Bizonyos lehetsz felőle: Octavianus is azt mondja, hogy a zsarnokok fejét le kell nyisszantani.

- Ő mondhatja - emelte fel Maecenas a mutatóujját. - Na hagyjuk.

Ebben a pillanatban Horatius odafordult Murenához:

- Talán te is voltál Brutus seregében?

- Dehogy voltam - tiltakozott Murena -, nem szeretem az ilyen zajos összejöveteleket.

- Kérlek, Murena - sértődött meg Horatius.

- Miért? Talán nem volt zajos? És mire volt jó? Még kövérebbre hizlalta a zsar... tudod, kérlek, az úgy volt azzal a zsarolással - hadarta tovább, mikor észrevette, hogy Maecenas megint kezdi figyelni -, hát az úgy volt... - és hamar föltálalt valami zagyva történetet, miközben élvezettel pusztította el a kacsa nyakát. Mikor aztán senki sem figyelt már rá, odasúgta Horatiusnak: - Nem foglalkozom politikával, de ha valaki zsarnok akarna lenni még egyszer ebben az országban, én döfném bele elsőnek a tőrömet.

Horatius izgatottan szorította meg a kezét az asztal alatt:

- És te nem is voltál Philippinél!

- Nem kell az ilyesmiért olyan messzire menni. Minden tisztességes római a szabadság és a köztársaság híve. Ez benne van a farkastejben. Ne bántsák a köztársaságot, mert döfünk!

- Látod, én is ezt mondom - vágott a szavába Horatius izgatottan. - Én békében vagyok, de a köztársaságot ne bántsa senki, mert ha még egyszer... - és ökölbe szorult a keze. - Én Brutus katonája vagyok!

- Dehogyis - igyekezett másra terelni a beszélgetést Murena. - Adótiszt vagy, ha akarod: lovasított adótiszt. Legfeljebb még költő vagy, de semmi esetre sem katona. Hallgass, mert bár mindenki torkaszakadtából üvölti a köztársaságot, az ilyen beszédeket nem mindenki szereti. Nem hazafias ünnepély ez, öregem. Ne szavalj nekem tirádákat.

- Tiráda? - kapta fel a fejét Héliodórosz.

- Képzeld, tanár bácsi, Horatius a mesterségedbe kontárkodik: szónoki figurákat akar kivágni!

- Hehehe - krákogott Héliodórosz -, jó! De ha nem vágja ki a figurákat, akkor ő lesz az a figura, akit mi kivágunk! Hehehe!

Na, ezzel aztán el is simult a politikai epizód, de Horatius még jó ideig nem tudott megnyugodni utána. Csak Sinuessában felejtette el, mikor megpillantotta a postaállomáson Vergiliust, aki Variusszal és Tuccával már ott várta a társaságot. Nagy volt az öröm, vége-hossza alig akart szakadni az ölelkezésnek. Különösen szokatlanul boldog volt Maecenas, hogy legkedvesebb embereit így együtt látta. Ragyogott a tengerpart, alig tudtak megválni a kedves és mosolygó villasortól, csodálatosan jólesett az ebéd az egyik parti vendéglő oszlopos lugasában.

Maecenas ott ült Vergilius és Horatius közt, kikérdezte Vergiliust: hol járt, mit írt, min dolgozik; aztán szemrehányón fordult Horatiushoz:

- Te Flaccus, mit titkolódzol előttem? Mióta veletek vagyok, folyton firkálsz valamit, de sohasem mutatod meg. Hallod-e, ha barátom vagy, akkor felolvasod nekem, amit útközben írtál.

- Csak odavetett szavak meg sorok - mentegetődzött a költő. - Megsúgom neked: ezt a kirándulást akarom megírni.

- Hát amit eddig hallottam a kalandjaitokról, az csakugyan mulatságos - mondta Maecenas. - No, nagyon kíváncsi vagyok rá.

- De az előbb, mikor ebédhez ültünk, ezt a papirost ejtetted le. Mi ez? - kérdezte Vergilius mosolyogva.

- Mutasd, mutasd - kíváncsiskodott Maecenas, és elvette Vergilius kezéből a papírlapot. Aztán felolvasta a szerelmes vers néhány sorát.

Tucca felfigyelt.

- Ki írta ezt a verset? - fordult Maecenashoz.

- Ez még nem vers - felelte Maecenas -, csak néhány odavetett jegyzet.

- De jó - mondta Tucca, a rettegett kritikus, aki nem egykönnyen osztogatta az elismerést.

Mikor az éjjel leszállt, éppen a Savo folyó hídjánál jártak. Úgy határoztak, hogy a legközelebbi majorban szállást kérnek: az állami tisztviselőknek és megbízottaknak útközben bárhol joguk volt szállást és ellátást igénybe venni. Capito ismerős volt a vidéken: ő ment be a legközelebbi majorba. A major egyik barátjának a birtokához tartozott, az ispán ismerte is Capitót, így hát tárt karokkal fogadta a társaságot, különösen mikor megtudta, hogy Maecenas is velük utazik. Egyszerre talpon volt a major egész népessége, mindenki sürgött-forgott, sütött-főzött, ágyazott, az ispán vezényelt, az urak kitűnően vacsoráztak, aztán borozgatni kezdtek. Kicsit hosszúra nyúlt az iddogálás, szép volt az éjszaka kint a major udvarán, a parasztlányok daloltak is egyet, Murena meg Capito elhitette Héliodórosszal, hogy az egyik pirospozsgás kislány szerelmes bele. No, ebből is olyan móka lett, hogy még Maecenas is pukkadozott rajta nevettében. Vergiliusnak a torka és a feje fájt, Horatius kénytelen volt bekenni a szemét, s így ők ketten lefeküdtek: de bizony semmit sem tudtak aludni.

Így történt, hogy mikor másnap déltájban megálltak Capuában, s betértek a fogadóba, a két költő azon nyomban lefeküdt, hogy kipihenje magát. Most békén hagyták őket, mert senki sem ért rá törődni velük: az egész társaság labdázni ment Maecenasszal, aki útközben sem engedte el a testgyakorlást és a sportot. Varius, Tucca, Cocceius, Capito derekasan dolgozott vele, alaposan beleizzasztotta őket a játékba, mert ő maga fáradhatatlan volt. Adogatóst játszottak: tág körben álltak fel, az egyik odadobta a labdát valamelyik játékosnak, mire a többi szétfutott, s most a labdával el kellett találnia valakit annak, aki a labdát kapta; ha eltalált valakit, az lett a kergető, s így ment a játék a végtelenig. Maecenas olyanokat sózott Murenára, hogy a mindig jókedvű ifjú most alig győzött odakapkodni teste bizonyos részeihez.

- Már mindent tudok - kiáltotta el magát futás közben -, Héliodórosz bácsi uszítja rám a társaságot! Így áll bosszút a csirkéért. Mondhatom, csúnya dolog. Szégyelld magad, Héliodórosz bácsi!

Az ebéd vége felé észrevette Capito, hogy a kocsmáros nagy sugdolódzás közben kioktat egy szolgát, és beszalasztja a városba. Mindjárt tudta, miről van szó. Befogatott, mindenkit előkészített az útra, Maecenasnak is jelentette a dolgot, s azután odahívatta a kocsmárost.

- Hallod-e - kérdezte -, üzentél a polgármesternek?

- Igenis, uram - ámult a kocsmáros.

- Mikor jön ki tisztelegni?

- Azt üzente, hogy fél óra múlva itt lesz, száztagú küldöttséggel. Gyönyörű lesz, uram, még a katonazene is kivonul.

- Hát akkor jó. Mondd meg a polgármesternek, hogy tiszteltetem.

Azzal az egész társaság fölszállt a kocsikra, s mielőtt még a szegény kocsmáros magához tért volna, elvágtattak. Fél óra múlva harsogó katonazenével, díszruhás lictorokkal megjelent az állomáson a polgármester. "Becsaptatok, gazemberek - ordította -, engem, a polgármestert! Na, ezért lakoltok!" Jobb nem is beszélni róla, mi lett a szegény kocsmárossal.

Hol jártak ők már, mire Capuában lecsillapodtak a kedélyek! Gyönyörű része volt ez az útnak: egyre magasabb hegyek közé jutottak: a Via Appia nagyot kanyarodott, s a Taburnus-hegy alá került. A hegy tövében a meredek sziklák szorossá szűkülnek, s mindjárt a bejáratnál megriasztják az utast. "Ej, ej - töpreng -, várjuk meg, míg elvonul az a viharfelhő, mert igazán nem volna jó, ha az égiháború benn fogna a szorosban." Ez volt az oka, hogy már ősidők óta kocsma várta az utasokat a szoros bejáratánál. Aztán egyre több lett a kocsma, végül annyi volt, hogy már magát a szorost is eltakarták. Teli volt mindegyik, sokan jártak erre, a kocsmárosok kövérre híztak.

Most is mosolyogtak, mikor az előkelő társaság közeledett, hanem mikor meglátták az egyik kocsin Cocceiust, egyszerre mindegyiknek leesett az álla: Cocceiusnak ugyanis gyönyörű nagy villája volt itt a hegy oldalában, Caudium városa fölött. Az oszlopos villa úgy szikrázott a délutáni napsütésben, mint a gyémánt.

Kiderült, hogy Cocceius nagyszabású előkészületeket tett a vendégek fogadására. Olyan vacsora volt fönt a villa teraszán, hogy még Maecenas is csettintett a nyelvével, mikor egyik-másik fogást megízlelte. Cocceius szakácsai remekeltek.

- Se nem kozmás, se nem avas - nevetett Murenára -, így igazán meg lehet élni a természet ölén.

De Cocceius nem érte be azzal, hogy lucullusi lakomával kápráztatta vendégeit, hanem egyéb szórakozásról is gondoskodott. Még csak az utóételeknél tartottak, amikor két bohóc lépett a tricliniumba. Elég volt csak rájuk nézni: már attól nevetőgörcsöt kapott az ember.

Sarmentusnak hívták az egyiket: nyápic, hitvány kis emberke volt, vékony hangon sipítozott, de néha olyan szemtelen kiszólásai voltak, hogy az ember már-már féltette a kis nyavalyást a hórihorgas, medve formájú, darabos Messiustól. Sarmentus rabszolga volt, Messius szabad oscus polgár, aki azonban erre a jövedelmező mesterségre adta a fejét. Nem volt nehéz megtanulnia: az oscusok esetlen, durva, piszkos szájú emberek voltak. Jobb társaságban halálos sértés volt valakit oscusnak nevezni.

Tarka rongyok virítottak Sarmentuson, Messiusnak a hátából meg kunkorgó kakasfarok nőtt ki. Büszkén járt körbe az oscus bohóc, mint a páva; a szemtelen kis Sarmentus tisztes távolból meg is kérdezte:

- Farkad van, Messius? Jaj, de szép görbe farkad van! Kakasnak érzed magad, mi? Pedig csak disznó vagy, komám!

- Kikerikí! - visított a nagy darab ember élesen; a vendégek hangosan hahotáztak. - Kikerikí, jó napot! Kakas vagyok, vitéz kakas, Cicirrus a nevem. Ki csipog itt a lábam alatt? Agyontaposlak, te kukac. Kikerikí!

- Jó, jó, ne erőlködj - bosszantotta tovább Sarmentus -, megszakadsz belé. Vedd le azt a kakasfarkot, nem illik az ilyen nagy marha emberre. Vadszamár!

Messius ledobta a kakasfarkot, elkezdett nyihogni, aztán leszegte a fejét, és nekirohant a szerencsétlen kis nyápicnak. Az könnyedén és fürgén mindig kisiklott a döfése alól. Persze a szegény Messius, ha igazi vadszamár akart lenni, nem használhatta a kezeit. Hogy aztán egyre nagyobb dühvel döfködött a levegőbe, Sarmentus megint csúfolni kezdte:

- Mit döfködsz, hiszen nincsen szarvad! Á, most látom csak, hogy volt, de levágták! De hiszen akkor nem is vadszamár vagy, hanem vadökör. Mikor vágták le a szarvadat? Ott a helye most is a homlokodon.

Hát igaz, Messiusnak nagy forradás volt a homloka közepén: valamikor hatalmas vart operáltak le onnan; sok campaniai ember szenvedett ebben a különös nyavalyában. Ettől aztán Messius még jobban nekivadult.

- Nyihihihi! - visította, és toporzékolva rohant rá az emberkére. De olyan esetlen, olyan ügyetlen volt, hogy még csak a közelébe se tudott jutni. Az meg annál jobban nekiszemtelenedett.

- Hallod-e, te ökörszamárkakas, nem volna kedved föllépni a színpadon? Jó volnál Polüphémosznak: neked is egy szemed van a homlokodon, épp olyan nagy marha ember vagy, mint egy cyclops, még kothurnust se kellene húznod. Táncold el Rómában a Cyclops-balettet, majd én bejuttatlak a színházba, ismerem az egyik kulisszatologatót. Milyen remek lesz: Bathyllus fogja táncolni Galateát, a gyönyörű tengeri nimfát, a szép Bathyllus - talán meg is ölelheted!

Messius elrikkantotta magát:

- Csodát cyclops! Nem vagyok cyclops! Galateát akarom táncolni! Galatea vagyok - és negédesen ringatta és riszálta hozzá magát.

A vendégek jobbra-balra dőltek a kacagástól. Messius pedig, hogy ilyen sikere lett, váratlanul vérszemet kapott, s most már ő kezdett támadni:

- Hallod-e, te nyiszlett kappan ott az asztal alatt, mi az a lánccsörgés, ami folyton sérti fülemet? Tán rabszolga van a szobában? Nem tudod, te hőscincér, ki az? Pfuj, nem szeretem a rabszolgaszagot! Ki mondta, hogy te vagy ez? Nem is hiszem. Az ilyen girhes giliszta rabszolgának se jó, Hercules engem úgy segítsen!

- Kikérem magamnak - begyeskedett Sarmentus -, városi írnok vagyok, hé! Mit ért ahhoz az ilyen buta paraszt? Talán nem is látott még városi urat - és a filigrán kis emberke elkezdett feszíteni, mint valami nyegle ficsúr, lengedezett-hajladozott, hintázó lépésekkel lebegett végig a termen.

De most az egyszer Messius se volt rest. Utolérte, jobb lábával földobta a levegőbe: a nyiszlett kis bohóc nagyot nyekkent a mozaikpadlón. Siránkozó hangon nyöszörögte:

- Cocceius, máskor legalább tétess szőnyeget a mozaikra, ha ilyen goromba frátert szerződtetsz. Elvégre nekem nincs hajam. Ha ez a nagy marha elvágódik, legfeljebb a mozaik törik össze. De én finom és érzékeny ember vagyok.

A csattogó nevetésből kihallatszott Messius hangja:

- Jöhet a dada, picikém? Bibi a babának? Megszoptassunk? Majd én. Várj csak.

Hosszú kerti tömlőt húzott ki a ruhája alól, aztán a szájába nyomta a másik bohócnak. Volt a ruhája alatt egy nagyobb tömlő is, tele vízzel, azt jól megnyomkodta, most a szegény kis Sarmentust elöntötte a víz. Úgy ugrott talpra, mintha skorpió csípte volna meg.

- Jajajajajaj! - nyivákolta. - Vízözön, égszakadás, földindulás! Segítség, segítség, jajajajaj! - és kirohant a mellékszobába, a tenyeres-talpas óriás döngő, nehéz léptekkel utána. Az asztalnál felcsattant a taps.

- Ez nekem való - jegyezte meg Horatius, és valamit firkantott a jegyzőkönyvébe.

- Te - szólt oda neki Maecenas -, ez az egész utazás olyan, mintha külön a te kedvedért rendezték volna. Csupa vidámság.

- Mióta szatírákat írok - felelte Horatius -, az egész élet olyan, mintha nekem rendeznék.

Maecenas jóízűt nevetett:

- Ezt a szatírádat különösen szeretném olvasni. Megírod? Ha visszajöttem a politikából, tartunk egy szűkkörű recitatiót. Éppen kilencen vagyunk. Remek lesz. Felolvasod.

És máris dörzsölte a kezeit: előre érezte a mulatság ízét.

Másnap ebédre érkeztek Beneventumba. Nem akartak belekeveredni a nagyvárosi forgatagba, hát mindjárt a város szélén megálltak, s betértek az első kocsmába. A kocsmáros az előkelő vendégek láttára elvesztette a fejét. Olyan lett a kocsma, mint a hangyaboly: a felesége, a lánya, szolgái izzadásig dolgoztak, kapkodtak, kopasztották a fenyőrigókat, mert ez a kocsma híres volt a szalonnában nyárson sült fenyőrigóiról. A vendégek letelepedtek a hosszú asztalnál, olajbogyót eszegettek, míg az ebéd elkészül, s jó borocskát ittak hozzá.

A vendéglős maga sütötte a fenyőrigókat, az egyik szolgáló szította a tüzet nagy fújtatóval. Sistergett a szalonnába göngyölt madár, egyik a másik után került le a nyársról, csiklandós illat szállt a borgőzös és olajgőzös levegőben, a szolgáló meg olyan buzgón fújtatott, hogy egyszerre csak magasra csapott a láng, s belekapott a tetőgerendákba, elérte a szalmatetőt, és persze felgyújtotta. Ropogva égett a ház, a kocsmáros rémülten csapta össze kezeit, lehúzta a nyársról a sült rigót, létrát kapott, kövér termetét szuszogva felzötykölte rajta, aztán a nyárssal elkezdte piszkálni a szalmatetőt. Nevetni kellett volna az ügyefogyott hadonászáson, ha a helyzet nem lett volna olyan veszedelmes.

A vendégek is felugráltak, Horatius a rossz szemével menekült a füstből, Murena vezényelt:

- Menteni, ami menthető!

Egymás után rohantak ki a vendégek, ki-be, az egyik létrát hozott, a másik csöbör vizet, de Murena elrikkantotta magát:

- Nem a házat féltem én, vesszen a szalmatető! A fenyőrigókról van szó! Egy-kettő-három-tizenhét! Jupiterre! Kár volna értük!

Rögtön ott termett mellette Capito is, jött Héliodórosz, jöttek a többiek, s kivitték a pecsenyét a szabadba. Aztán, de csak aztán, derekasan hozzáláttak az oltáshoz. Hamar vége volt a tűznek: a tető leégett, a buzgóságnak mindössze az lett az eredménye, hogy a kocsmában a víz tönkretette azt, amit a tűz meghagyott.

Kint a kertben ültek neki az ebédnek. Sajnos, a fűszeres, zsíros, pompás ízű rigók valószínűtlenül soványak voltak. Meg is jegyezte Murena, hogy ebből a nyápic madárból Héliodórosz bácsinak huszonnégy sem volna elég. Szerencsére a tanár nem hallotta.

Nehéz út következett most: folyton hegynek fel, az öszvérek nyögve húzták a kocsikat, nemegyszer le is szálltak az utasok, hogy a szegény állatok könnyebben bírják a húzást. Aecianumban meg sem álltak, valaki a trivicumi majort ajánlotta, hogy ott kitűnő éjjeli szállást kaphatnak. Cocceius volt ez a valaki, akinek itt nagyobb birtoka volt. Letértek hát az útról, s nagy várakozással bevonultak a trivicumi majorba. A majoros majd sóbálvánnyá meredt ijedtében, mikor a gazdáját meglátta, pedig igazán nem volt oka az ijedtségre: minden a legnagyobb rendben volt, pompás vacsorát kaptak, alig telt bele egy óra, és a szállás is kifogástalan volt. Maecenas aludni ment, néhányan kockázni kezdtek; nem akartak lefeküdni még, olyan szép volt az éjszaka.

Horatius nem kockázott ugyan, de neki sem akaródzott lefeküdnie. Ténfergett az ivóban, a kertben, ahol a többiek kockáztak, aztán megállt a konyhában; fehér arcú, gömbölyű, csinos rabszolgalány mosogatta éppen a vacsorai edényeket, s valami pajkos nótát dúdolt hozzá. Hogy történt, hogy nem, a költőnek kezdett megtetszeni a lány. Szépeket mondott neki, a falusi kis cseléd szeme felcsillant, pillanatokra a mesében érezte magát. Hogyne, ilyen előkelő úr, római, ki tudja, mi lehet, talán konzul! Juno, segíts! Sohasem látott még konzult életében. Nem valami szép ember éppen, a Nasta kocsis sokkal szebb fiú, de ez olyan szépen beszél, hogy olyat még nem is hallott. Milyen kár, hogy a majoros borzasztóan szigorú ember, s ha meglátja itt az úrral, úgy megpofozza, hogy három napig dagadt lesz a képe! Meg kell mondania az úrnak, hogy menjen ki, mert mindjárt itt lesz a majoros:

- Uram, olyan szépen beszélsz, elhallgatnám én éjfélig is, de nem szabad itt maradnod, mert nagyon kikapok.

- Hát akkor gyere ki a kertbe, ha végeztél - sürgette a költő.

A lány kicsit tétovázott.

- Hát... jó..., kimegyek, de ha a majoros meglátja, megkorbácsoltat, annyi szent. De nem bánom - vetette fel dacosan a fejét, és most nagyon tetszett Horatiusnak -, egy óra múlva ott leszek, uram, a nagy diófa alatt, ahol az a festett lóca van.

Horatius kisurrant a konyhából, nehogy a lánynak valami baja legyen miatta, de sem ő, sem a lány nem tudta, hogy a majoros véletlenül éppen a szomszéd kamrában volt, s végighallgatta az egész beszélgetést. A költő kibicelt egy darabig a kockázóknak, aztán eltűnt, kerülő úton a vén diófához sundorgott, leült a lócára, és várt.

Ejnye, milyen lassan múlik az idő. Vajon mennyi lehet? Fölnézett a csillagokra, kereste a Nagymedve rúdját, megtalálta, ejnye - döbbent meg -, már éjfél? Hát ez mi? Nem jött a lány! És ő, Maecenas barátja... és Cinara szerelmese..., hát hogy történhetett ez vele? Hát hogy tudott megfeledkezni a kislányról? Ha csak egy pillanatra is? Ha nem történt is semmi, de lélekben már vétkezett ellene. Halálosan szégyellte magát, a kudarc miatt is, hűtlensége miatt is: lelógó fejjel kullogott be a szobájába. Bekente a szemét, s mikor lefeküdt, forró könnyekkel kért bocsánatot Cinarától.

Még jobban szégyellte magát, mikor másnap reggel találkozott Murenával.

- Hát hiába vártad a leánykát? - kezdte.

- Hiába - dadogta meglepetten Horatius. - De honnan tudod?

- Honnan? Honnan? - nevetett Murena. - Hát hajnalig csevegtem vele, onnan.

Horatius ezúttal nagyon hálás volt Murenának.

A Via Appia egyenesen Brundisiumba vezetett, s méghozzá rövidebb út lett volna, mint az, amelyet Maecenas választott. Horatius már reménykedett is benne, hogy rövid huszonnégy óra alatt Venusiába érnek: Venusia fontos állomása volt a Róma-Brundisium közt húzódó Via Appiának, s a költő már nagyon vágyakozott volna látni szülőföldjét, apja sírját; megmutatni Maecenasnak, Vergiliusnak és Variusnak, hogy honnan indult, megmutatni az élete, az egyénisége gyökereit, a zúgó Aufidus folyót, a felséges Voltur-hegyet, a régi házat s a kankalinos rétet a kakukkfüves dombok oldalán.

Most ennek az ábrándnak egyszerre vége lett. Maecenasnak fontos titkos megbízatása volt, amit Bariumban kellett elintéznie. Ezt csak most, az utolsó pillanatban közölte a társasággal. Horatiusnak fájt, hogy le kell mondania szépen kiszínezett álmának megvalósulásáról, de a világért sem szólt volna senkinek.

Aquiloniánál letértek hát a Via Appiáról, s Ausculumnak vették útjukat. Hamarosan feltűntek Apulia síkságai, és Horatius meghatottan legeltette szemét szülőföldje áldott és forrón szeretett tájain. Ausculumban újra érezte a hazai kenyér felejthetetlen ízét, s gyermekkorának minden emléke egyszerre felédesedett a szívében. A társaság azonban ridegebb hangulatban volt: felháborodva vették tudomásul, hogy itt a vizet pénzért árulják. Semmi víz nem volt a környéken, messziről hordták ide lajtokon. Viszont remek ízű házi kenyerét messze földre vitték az utasok és vásárosok.

Szörnyű utakon értek Canusiumba: döcögtek a kocsik, kegyetlenül ráztak, ha meg záporesős vidéken mentek át, tengelyig süppedtek a sárba. Canusiumban elbúcsúzott Varius, a társaság nagy szomorúságára. De egy hét múlva halaszthatatlan dolga volt Rómában: indulnia kellett visszafelé. Mire Rubiba értek, egészen összetörte őket a sok hepehupás, zötyögtetős dűlőút. De Horatius alig érezte a fáradtságot: Canusiumnál átkeltek az Aufidus hatalmas hídján; látta a vad folyót, gyermekkora félelmetes barátját, s messze a láthatár szélén a legendás Voltur kékellő csúcsait. Cinarára gondolt, a római kis házra, s megmelegedett a szíve.

Tizenkét napja voltak már úton, s mintha mindnyájan belefáradtak volna a kényelmetlenségekbe is. Rubitól Bariumig már oly elképzelhetetlenül rossz volt az út, hogy leszálltak a kocsikról, s ameddig csak bírták, gyalog mentek a göröngyös út porában. De inkább ezt választották, mint a kibírhatatlan zötyögtetést. Bariumnál megint a tenger fogadta őket: a haragos Adria! Maecenas egyedül bement a városba, hogy elintézze megbízatását, a többiek addig a kikötőben nézelődtek. No, nem sok örömük volt benne: Vergilius meg is jegyezte, hogy ezért a halbűzért nem kell ilyen messzire jönni, akad ilyen Nápolyban is.

Aztán továbbmentek a tengerparton, s a tizennegyedik napon Gnathiába érkeztek. Már jobb volt a hangulat, mert jobbak voltak az utak. Talán ennek volt köszönhető, hogy Gnathia végre megint meghozta a régi kedélyességet. Hát úgy történt, hogy amint behajtattak a városba, elébük áll ám egy idegenvezető, s nagyon kezdi ajánlgatni nekik, hogy nézzék meg a híres tűzcsodát. Murena rögtön megelevenedett.

- Ugorjunk be neki - javasolta -, hadd lássuk azt a csodát, amit beléptidíjért mutogatnak.

- Miféle csoda az? - kérdezte Vergilius.

- Uram - magyarázta az idegenvezető -, ha ott fönt, abban a templomban, tömjént dobsz a serpenyőbe, magától meggyullad. Pedig a serpenyőben nincs is parázs.

- Ugyan, Murena - szólt közbe Horatius -, csak nem teszed magad nevetségessé? Nincsenek csodák, az istenek örök nyugalomban élnek, s eszük ágában sincs felforgatni a természet rendjét és törvényeit. Ezt így tanítja Epikurosz, és Lucretiusban is olvashattad.

- Olvastam én, hogyne olvastam volna - ellenkezett Murena -, de én nevetni akarok.

Fölmentek, és lám: a csoda megtörtént.

- Higgye a zsidó Apella! - kiáltott fel Horatius mérgesen. - Nekik való maszlag ez, azok mindent elhisznek.

- Megvan! - rikkantott Murena, aki szeretett mindennek a végére járni. - A tripus nyele belül üres, abban van a parázs! Hol az a csirkefogó?

De bizony az már sehol sem volt: nem szerette az ilyen kíváncsi vendégeket.

Brundisiumban, ahová a tizenötödik napon értek, ember ember hátán tolongott. Teli volt a város katonákkal, matrózokkal. Antonius háromszáz hajója már ott horgonyzott a kikötőben.

A vezérhajón dühös északi szél csattogtatta a bíborszínű lobogót.

Már csak régi kedves emlék volt a brundisiumi utazás, mikor Maecenas palotájában azt a bizonyos recitatiót megtartották. Mind a kilencen ott voltak, akik az utazásban részt vettek, s mikor a költő jóízű humorral írt szatíráját hallgatták, lélekben újra végigélték a régi kedélyes utazás minden kalandját, minden örömét. Murena minden második percben rikkantott egyet, s maga Maecenas is olyan jóízűket nevetett, hogy alig lehetett ráismerni.

Igen, itt jól érezte magát, ezek közt az emberek közt: a modern Róma legkülönb emberei voltak itt, az új kor legszebb reménységei, csupa nagy szellem, fényes jellem, mind csupa rajongás, valamennyiben lobog és feszül az alkotás vágya: Apollóra, micsoda válogatott hadsereg!

Jólesett most csak az út mulatságos felére gondolni. Egy pillanatra ugyan eszébe villant a politika, a kéthetes tárgyalás, aztán Octavianus és Antonius találkozása Tarentum és Metapontum közt, aztán az imperator elismerése: a gyönyörű aranyváza, most is itt szikrázik az asztalon; igen, jó volt minden, szép volt, de mégiscsak ez volt a legszebb, ez a legényes, felelőtlen jókedv, ez a homéroszi kacagás, ez a gyerekes ujjongás az élet apró örömein! Azóta sem találkozott a politikával, Octavianus békén hagyta, csak Agrippa tábornagy kavarta fel a múltkor egy kicsit, mikor rá akarta venni, hogy tüzelje fel az imperatort a háborús leszámolásra. Hiszen kétségtelen, egy véleményen volt Agrippával, de nem, nem, hagyják őt békén, a politika nem az ő kenyere.

De volt ezen az estén más meglepetés is.

Mikor Horatius megérkezett a brundisiumi útról, a kis Cinara olyan örömmel fogadta, olyan szokatlan erővel kapaszkodott a nyakába, hogy a szegény költő majd megfulladt. Aztán magához tért a kislány, beszámolt mindenről, és Horatius majd megette, mikor a kislány megmutatta neki a naplóját: nagy, esetlen betűkkel följegyezte minden nap nevezetes eseményeit. Bizony jelentéktelen kis események voltak ezek, de a kislánynak fontosabbak, úgy látszik, minden világtörténelemnél. Egy nap sem hiányzott ez a följegyzés: "Most is rád gondolok és várlak."

Horatius szívét forró hullám öntötte el.

Mikor aztán készen volt a humoros verses útleírás, a kislány annyit mulatott rajta, hogy a könnye is kicsordult - különösen ott, ahol a költő őszintén megírta azt a bizonyos trivicumi kalandot, ami nem is volt kaland, legfeljebb Murenának. Bizony kicsordult a könnye a kislánynak: hát lám, mégis igaza volt, mikor féltette ezt az embert! De Horatius megnyugtatta: éppen az bizonyítja az ártatlanságát, hogy ilyen őszintén megírta ezt a kisiklást is. Erről jutott eszébe Cinarának:

- Látod, a múltkor olyan érdekesen beszélted el megismerkedésedet Maecenasszal, olyan remekül elmondtad nekem a legtitkosabb gondolataidat is magadról, hogy azt is jó volna egyszer megírni. No, írd meg, az én kedvemért. Nekem írod majd, jó?

Megtetszett az ötlet Horatiusnak, s még azon a héten megírta azt a szatíráját, amelyben őszinte vallomások kapcsán megörökítette a Maecenasnál tett első látogatás izgalmait, a maga felfogását helyzetéről, s kíméletlen őszinteséggel jellemezte önmagát, elmondta származását, titkos vágyait, egyszerű életmódját, olyan közvetlen hangon, annyi kedéllyel és humorral, hogy a kislány majd megette érte.

Hát ez volt a ma esti másik meglepetés. Erről a versről még senki sem tudott. Olyan sikere volt, mikor vacsora után felolvasta, hogy a vendégek felugráltak, és úgy ünnepelték Horatiust. Maecenas meghatottan mondta neki:

- Boldog vagyok, hogy részem van ebben a versben is. Tökéletes. Minél előbb add ki most már a szatírakötetedet. Én viselem a költségeket.

Kimondhatatlanul boldog volt a költő: hiszen ez volt minden vágya! Hát megjelenik az első kötete! Nyolc szatíra már együtt van, ez is elég, talán ír is még egyet-kettőt a közeli napokban, de mindegy! Kötete lesz, most már a komoly irodalomhoz számít, most már talán eljön az az idő is, amikor egészen a költészetnek élhet - ó, csak az a hivatal ne volna!

Másnap délután lement szokott sétájára. Végigjárta a Tiberis partját, a Circus mellett visszakerült, s a Vicus Jugariuson át befordult a Forumra. Verseken járt az esze, valami új szatíra ötlete bukkant fel benne, s éppen meggyorsította lépteit, hogy minél előbb hazaérjen, s megragadja a közelgő ihlet pillanatát. A Via Sacra nyüzsgő forgatagában járt már, a szenátus palotája, a Curia Julia előtt, amikor valaki megszólította:

- Horatius! A, hogy vagy, hogy vagy, drága barátom?

Horatius odanézett. Vörös képű, bögölyszemű, kövérkés emberke állt előtte, úgy vigyorgott, mint egy Atellana-bohóc, kézzel-lábbal hadonászott, hajlongott, s végül peckesen és határozottan odalépett a költő mellé. Horatius egyszer látta életében, fönt az írók egyesületében; ott hallotta Gallustól, hogy tehetségtelen versfaragó, de nagyhangú, hencegő és főképpen tolakodó fráter. Már a nevét is elfelejtette. No, Mercurius segíts, hogy rázza le a nyakáról ezt a kullancsot?

- Hát csak megvagyok, köszönöm - mondta kelletlenül. - Minden jót neked is.

Azt hitte, hogy ezzel vége. Nem. A fűzfapoéta csak ment, ment mellette.

- Parancsolsz valamit? - kérdezte Horatius.

- Úgy látszik, drága barátom, nem ismersz rám, pedig a múltkor, az írók egyesületében, tudod... - és bizalmasan nevetett. - Kollégák vagyunk vagy mi, én is költő vagyok.

- Gratulálok - hagyta rá Horatius -, örvendek.

Aztán meggyorsította lépteit, majd megállt, megfordult, s a mögötte haladó Bavius fülébe súgott valamit, és a hirtelen haragú Bolanusra gondolt. Nagyot sóhajtott: Bolanus azóta már kitaposta volna a belét! Bavius is hajlandó lett volna erre, de Horatius nem akart nyilvános botrányt.

- Látom, hogy terhedre vagyok - kezdte újra a kullancs -, kérlek, ne zavartasd magad. Akárhová mégy, nagyon szívesen elkísérlek.

- Nem, nem - szabadkozott Horatius -, ne fáraszd magad, kedves barátom, kár volna az időért! Nagyon messzire megyek, a Tiberisen túl akarom meglátogatni egy barátomat. Földim, díjbirkózó - tette hozzá, hogy elrémítse a tolakodót.

- Á, szó sincs róla - sietett amaz a válasszal -, dehogy fárasztom magam! Veled menni nem fáradság, hanem élvezet. Úgysincs semmi dolgom, a lábaim jók, szeretek sétálni, elkísérlek.

Horatius megadta magát sorsának.

- Kérlek - szaporázta a szót a versfaragó -, ha jobban megismersz, meglátod, jobban fogsz szeretni, mint Variust. Én olyan költő vagyok, kérlek alássan, hogy csak úgy dől belőlem a vers. Háromszáz sort is megírok egyfolytában! Ha akarod, akár egy óra alatt! És hogy tudok előadni! Legyen szerencsém a legközelebbi recitatiómon. A verseim egy részét énekelni szoktam: ez a különlegességem. Remek. Te nem szoktad?

- Mondd csak, kérlek - szakította félbe Horatius -, él az anyád vagy valaki, akinek kedves az életed?

- Nem, sajnos, én mindenkit eltemettem már.

- Ó, milyen boldogok! Hogy irigylem őket! Hát végezz akkor velem is, könyörgök! Úgyis azt jósolta a dajkám csecsemőkoromban, hogy egy szószátyár versfaragó fogja a vesztemet okozni. Itt állok, ölj meg!

- Bocsánat - emelte fel a mutatóujját -, ezt nem érdemeltem meg! Nálam nagyobb tisztelőd nincs, merem állítani. Most, kérlek, pillanatnyi dolgom volna a törvényszéken: boldog volnék, ha megvárnál.

- Sajnos, sietnem kell - mondta Horatius boldogan.

- Fontos ügy, rettentőn fontos, nagy pénzről van szó, s ha nem megyek be a tárgyalásra, elveszítem - vakarta a fejét a csökönyös útitárs. - Gyere be velem, úgyis oly ritkán találkozunk.

Hiszen még ez a szerencse - gondolta magában Horatius, és megindult az ellenkező irányban.

- Hát vigye kánya - legyintett a versfaragó -, hadd vesszen a pénz! Inkább elkísérlek. Nagyon fontos dologról szeretnék beszélni veled. Mondd csak, kérlek, milyen viszonyban vagy Maecenasszal? Hogy bánik veled?

"Ahá, erről van hát szó! - eszmélt föl Horatius. - Ez szeretne betolakodni a nagyúrhoz. No, nem ajánlanám neki." Fagyosan felelte:

- Bizony nagyon megválogatja az embereit. És főképpen helyén van az esze: nagyon ismeri az embereket.

- Hogy neked milyen szerencséd van! Mondd, hogy jutottál be hozzá? Mondanék valamit, drága kollégám: ajánlj be engem, aztán szövetkezzünk. Ha mi ketten összefogunk, kitúrunk onnan mindenkit.

- Ugyan kérlek - legyintett Horatius most már bosszúsan -, nincs ott verseny, nem cirkusz az. Ott mindenki az, aki. A gazdag gazdag, a költő költő, mindenkinek megvan a maga helye. Nem lehet onnan kitúrni senkit!

- Ne beszélj! - ámult a kövérke. - Annál inkább szeretnék bejutni. Éppen ez a társaság való nekem.

- Egyszerű a dolog - ugratta Horatius. - Csak akarnod kell. Aki ilyen kiváló költő, annak gyerekjáték bejutni. Éppen az ilyen embereket keresi Maecenas.

- Hát csak bízd rám. Meglesz, esküszöm! - fogadkozott. - Megvesztegetem a rabszolgákat, ha ma kidobnak, holnap újra kezdem, meglesem őt az utcán, hazakísérem. Ajaj, fáradság nélkül semmi jót nem adnak az istenek!

Ebben a pillanatban fölbukkant a Vesta-templom sarkán Aristius Fuscus, a jó barát. Horatius boldogan intett neki, mire közelebb jött, s néhány szóból megértette a költő kétségbeesett helyzetét. Horatius rángatta a tógáját, csipkedte a karját, hunyorgatott a kullancs felé, könyörgött a tekintetével Fuscusnak, hogy mentse meg, de azt mintha a Fúriák szállták volna meg: csak mosolygott, s úgy tett, mintha nem értené.

- De hiszen azt mondtad, hogy négyszemközt akarsz velem beszélni - kapaszkodott belé Horatius.

- Mondtam, mondtam - ugratta Fuscus -, de most nem lehet. Újhold is van, szombat is van: csak nem akarod megsérteni a zsidókat? Nem szabad ma semmi fontos dolgot végezni. Honnan tudod, hogy én nem vagyok zsidó?

- Ó, az akasztófáravaló! - toporzékolt Horatius.

De hiábavaló volt minden, máris elillant. Messziről még visszakacagott a kétségbeesett költőre. Bavius már köpte a markát, hogy minden előzetes felhatalmazás nélkül eldöngeti ezt a szemtelen tolakodót, amikor váratlan dolog történt: jött az ellenfele, aki törvénybe idézte, mögötte az ügyvéd meg a törvényszolgák.

- Á, te itt csavarogsz? No, csak gyerünk be a tárgyalásra! Nem fogsz mindig kibújni, gazember!

Hiába kapálódzott a szerencsétlen múzsafi, bevitték.

- Hála neked, magasságos Apollo, hogy megmentettél! - sóhajtott fel Horatius. Otthon elmesélte a mulatságos kalandot Cinarának, aki kérdőn nézett rá. Most értette meg Horatius, hogy ennél különb szatíratárgyat keresve sem találhatna. Jó lesz egyszer már ezeket a kullancsokat is megpiszkálni.

Vacsora után leült, éjfélig dolgozott, élete egyik legremekebb szatíráját írta meg ezekben a napokban.

Lázas napok következtek mostan.

Az izgalmak ott kezdődtek, hogy egyszer csak Bavius odaállt gazdája elé:

- Uram, sehogy sem tetszik nekem ez a lány.

- No - riadt fel Horatius -, mi a baj?

- Napról napra sorvad, mindig lázas, nyugtalan, és akárhányszor rajtakaptam, hogy sírdogált.

- Ugyan? - töprengett el Horatius. - Megint beteg volna? Hát hívd el az orvost.

Az orvos megint ugyanazt mondta, mint annak idején: nagy nyugalom, tej, méz, magaslati levegő. Horatius gyorsan készen volt az elhatározásával: Stabiaeba küldi Cinarát, a Mons Lactarius napsütötte oldalába, a surrentumi öböl mosolygó ölére, ahol tüdőbetegek százai keresik és találják meg a gyógyulást.

Meg is mondta a kislánynak:

- Édes szívem, megint elválunk.

- Nem, nem, többet soha - kapaszkodott bele a kislány görcsösen.

- De most nem én megyek el, hanem te - simogatta meg Horatius.

- Nem, nem hagylak itt - és tűzrózsák gyúltak az arcán.

- Beteg vagy, édes kis szívem, meg kell gyógyulnod.

- A múltkor is azt mondtátok, hogy beteg vagyok, és nem is volt igaz. Most sem vagyok beteg. Nincs semmi bajom. Jól érzem magam. Mondd, miért akarsz eltávolítani?

- De kis bolondom, te - próbált mosolyogni Horatius. - Hát mindig gyanúsítasz?

- Nem, nem, de én melletted akarok maradni - makacskodott a kislány. Olyan szép volt ebben a lázában, ebben a ragaszkodásában, mint még soha. Horatius úgy mondta neki, mint a gyerekeknek szokás:

- No jó, hát akkor nem bánom, itt maradsz, de akkor itt kell sokat feküdnöd a napon, sok tejet innod, keveset dolgoznod, jó? Jó kislány leszel?

- Mindent megteszek, mindent, amit akarsz, csak hadd maradjak melletted - könyörgött Cinara.

Hát ebben megegyeztek, de Horatius azért nem mondott le arról, hogy mégiscsak elküldi, vagy maga is vele megy. Talán neki is jót tenne a pihenés a sokéves hajsza után. Talán a szeme is megjavulna. Ez a gyulladt szem volt a legnagyobb fájdalma.

De a kislány ragaszkodása annyira meghatotta, hogy aznap este verset írt hozzá, szép szerelmes verset, az első igazi szerelmes verset életében. Csupa tűz volt a vers, őszinte vallomás; benne volt a költő minden elfojtott szenvedélye, minden, ami nem tudott belőle feltörni a zárkózottság, és a nehéz küzdelmek komor évei alatt, minden, amit elnyomott benne a szatírák humora és az epódoszok gyilkos haragja. Mikor a kislány másnap reggel fölébredt, ott találta ágya mellett a kéziratot.

Szokatlan fényekben csillogott a szeme, mikor olvasta.

Horatius már a másik szobában volt: meghallotta, hogy a kislány olvas, halkan félrevonta az ajtó függönyét, benézett, s úgy hallgatta. Gyönyörű volt a lány ebben az átszellemülésben, hangja is csupa tűz volt, csupa forróság, csak mintha kissé fátyolos lett volna ezen a reggelen. Mikor meglátta Horatiust, mint a nyíl, röppent ki az ágyból, s máris ott csüngött a költő nyakában. Horatius alig tudott lélegzeni viharos csókjaitól.

De voltak egyéb lázak is. Vergilius majdnem minden délután ott volt a Clivus Orbiuson, összeültek ketten a dolgozószobában - ez egyúttal ebédlő is volt -, olvasgatták a szatírák kéziratait, megtárgyaltak egyes sorokat, kifejezéseket, verslábakon vitatkoztak. Vergilius sokat aggodalmaskodott a szatírákban megnevezett személyek esetleges neheztelése vagy haragja miatt: szóval folyt a nagy simítás, mielőtt átadnák a kéziratot sokszorosításra Sosiuséknak.

Végre egy délután fölkerekedtek, és fölmentek a Vertumnus-templomhoz, az Aventinusra, ahol Sosiusék másolóműhelye volt. Az egész házat elfoglalta az üzem: minden terem csak úgy zsongott; az egyikben diktáltak, a másikban a korrektorok olvasták a kész példányok szövegét - természetesen hangosan, a néma olvasás akkor még nem volt szokás -, a harmadikban rajzolók festették a színes kezdőbetűket, a negyedikben fahengerekre erősítették a kész tekercseket, és ellátták címkékkel; kisebb szobákban a kalkulátorok és könyvelők dolgoztak, a főpénztáros éppen a pénztárzárlaton dolgozott, nagy halomban hevert előtte az arany-, ezüst- és rézpénz. Jó bevétele lehetett, mert minduntalan fütyürészett, és jókedvvel pengetett meg a pénztárasztal márványlapján egy-egy hatvansestertiusos aranyat: a Mars-fej ott az aranypénzen nem is csodálkozott ezen a szentségtörésen.

Zúgott az üzem, alig tudtak valakivel beszélni. Végre az egyik kisebb szobában barátságos, értelmes arcú tisztviselő jött elébük, mindjárt meg is ismerte őket. Ők is ismerték már, gyakrabban megfordult az írók egyesületében, afféle széplélek volt, művelt, finom ízlésű ember, akit megmételyezett az irodalom, s aki mindig úgy érezte, hogy ha egyszer írna, különbet alkotna mindenkinél. De volt benne annyi kritika, hogy mindig a kezére ütött, ha már-már felvette a tollat.

Pollio volt, a legkitűnőbb római anagnosta, Asinius Pollio egykori rabszolgája, most a Sosius-cég legértékesebb embere. Tőle tudták meg, hogy mind a két főnök lent van a forumi üzletben. Hát jó, lemennek, de még megbeszélték Pollióval, hogy a Horatius-példányok szövegét ő fogja átnézni és javítani. Pollio nagy örömmel vállalta a munkát, és büszke volt a két híres költő bizalmára.

Kifelé menet hallották az egyik teremből a diktálás ütemes lüktetését. Benéztek a folyosóra nyíló kis ablakon: magas emelvényen ült a diktáló, és előtte hosszú asztaloknál legalább ötven írnok másolta a hangos ütemezéssel diktált szöveget. Olyan volt a tollak sercegése, mintha száz tücsök cirpelt volna.

Ezekben az esti órákban a Via Sacra, lent a Forumon, olyan volt, mint a hangyaboly: hemzsegtek a sétálók, megálltak a kirakatok előtt, hangos megjegyzéseket tettek a járókelőkre, egy-egy feltűnően öltözött nagyvilági nőre, beszagosított ficsúrra, s különösen sokat nevettek egy nyegle és városszerte ismert aranyifjún, akinek olyan sima volt a lábszára, mint az elefántcsont: horzsakővel levakartatta róla a szőrt, ez volt a legújabb divat. Egy suszterinas meglóbálta feje fölött a szíjjal összekötött pár cipőt, amit éppen hazavitt a megrendelőnek, s elrikkantotta magát:

- Nini, csodabogár! Asszonylábon férfitest!

Az ifjú dühös szemmel mérte végig, aztán tovább ringatta magát, előkelőségének dagadó önérzetében. Asszonyok is sétáltak ilyenkor a Via Sacrán, s többnyire a káprázatos selymeket bámulták az indiai selyemkereskedő boltjában, vagy félórákat álldogáltak Cosmas illatszeres boltja előtt, s nagyokat sóhajtottak, mikor olvasták az újonnan érkezett divatos illatszerek címkéit az agyagból égetett formás tégelyeken vagy ezüstkarikában álló hegyes üvegeken. "India álma", "Kelet kincse", "Venus mosolya", "Amor és Psyche" - olvasták, és sóvárgó ábrándok gomolyogtak a szívükben.

A Sosiusok kirakatoszlopának is nagy közönsége volt. Itt is hangosan olvasta mindenki az antológiák, a tankönyvek, Cicero, Caesar, Cato, Catullus könyveinek címeit, és hangosan hahotáztak bizonyos Fannius nevű versfaragón, aki átkozottul rossz verseit díszes kötetben adta ki, a legfinomabb papiroson, s minden példány első lapja elé odafestette a maga arcképét. Fannius nem volt ám afféle teddide-teddoda ember: bizony ő maga is megfogta a dolog végét, odaállt a Marszüasz-szobor alá, s hangos szóval ott ajánlgatta rettenetes költeményeit.

Most az ifjabbik Sosius fogadta őket, azzal tárgyalták meg a szatírák kiadásának részleteit. A tapasztalt könyvkiadó nagy sikert jósolt, a szatírák különkiadásait elkapkodta a közönség, megígérte a leggondosabb kiállítást, s megegyeztek abban is, hogy Pollio fogja javítani a példányokat. Nem volt egyéb aggodalma Sosiusnak, csak az, hogy a negyedik szatírát, amelyet csak a napokban írt, s különkiadásban még nem hozott forgalomba, a közönség kegyeletsértőnek fogja találni. Ebben a szatírában talán a kelleténél kissé keményebben és nyersebben nyilatkozott nagy elődjének, Luciliusnak stílusáról. Sosius kifogását Vergilius is osztotta: megmondta, hogy a költő ellenségei ezt a szatírát használták eddig leginkább támadási felületnek, de ez nem volna még baj; a baj az, hogy barátai is aggódnak az éles Lucilius-kritika esetleges következményei miatt. Kár volna a kötet sikerét ezzel megnehezíteni.

Horatiust sikerült meggyőzniök. A negyedik szatírát ugyan semmiképpen sem volt hajlandó kihagyni a gyűjteményből, de megígérte, hogy ír még egyet - eddig úgyis csak kilenc volt, hadd legyen tíz -, amelyben megmagyarázza állásfoglalását Luciliusszal szemben, és általában is kifejti felfogását a kritikáról.

Már javában készült a szatírák könyvének kiadása, Pollio egyebet sem tudott dolgozni, már hetek óta a sok száz Horatius-kötet javításával foglalkozott, mikor végre Horatius készen lett a megígért tizedik szatírával. Ha már a kifogásolt negyedik szatírában is szerényen nyilatkozott önmagáról és költői tehetségéről, itt még jobban halkította a hangját. Elismeri Lucilius érdemeit, de fenntartja azt az állítását, hogy nagy elődje nem fordított elegendő gondot a stílusra és a humoros szatíra műfaj törvényeire; hangoztatja, hogy Lucilius maga is kritikát gyakorolt elődein, s bizonyosra veszi, hogy ha ma élne, ő is azt vallaná, hogy szatíráin sokat kellene csiszolni. A szatíra a művelt közönséghez szól, ez a közönség pedig igényes: mindent művészi tálalásban akar kapni a költőtől.

Sosius megörült az új szatírának, s megdicsérte a költőt az előkelő hangért, amelyen a támadások ellen védekezik. Sőt igen jól mulatott, mikor Horatius felsorolta a szatíra végén azokat, akiknek kritikáját nagyra becsüli - Plotius Tucca, Varius, Vergilius, Maecenas, Valgius Rufus, Viscus Thurinus, Aristius Fuscus, Asinius Pollio, Messalla Corvinus, Servius Sulpicius, Caius Frunius és Calpurnius Bibulus nevei sorakoztak itt -, de kegyetlen kiszólásokkal tépázta meg azokat, akiknek a véleményére fütyül: ezek a "poloska" Pantillus, a nyegle és hiú versfaragó Fannius, aztán Demetrius és Hermogenes Tigellius énekművészek, akik mind jogtalanul tolják fel magukat kritikusoknak. Őszintén megmondja, hogy nem ezeknek ír, s nem annak a műveletlen tömegnek, amelyet ők képviselnek, hanem csak a kiválasztottaknak.

Sosiusék azt a tanácsot adták Maecenasnak, hogy a könyv ára legyen olcsó: így lehet csak ezt az új műfajt népszerűsíteni. A kiadók tanácsa bevált. Négy denarius volt a könyv ára, s egy hét alatt háromszáz példány fogyott belőle, egy hónap múlva pedig mind az ötszáz elfogyott, új kiadást kellett készíteni. A megjelenés hetében úgy zsongott az írók egyesülete, mint a méhkas. Horatius ezekben a napokban nem ment fel, de ott volt majdnem mindennap Vergilius, Varius és Sestius, hogy beszámoljanak barátjuknak a céhbeliek hangulatáról és véleményéről.

- Esemény ez, barátom, akárki mit beszél - szólt oda Varius a teli torokkal kiabáló Pantillusnak.

- Botrány! - harsogott a "poloska". - Nem költészet ez, hanem piszkolódás.

- Szerencsére fogalmad sincs a költészetről - vágta oda az ifjabbik Sosius.

- Azonban a piszkolódásban szakértő - csapott rá Sestius.

- Mégis el kell ismerni - szólalt meg csöndesen Vergilius -, hogy Horatius új műfajt hozott. A szatírát ebben a formában a görögök sem ismerték. Nagy dolog ez.

- Lucilius jobban csinálta - pattogott az a bögölyszemű "kullancs", aki Horatiust a Via Sacrán meggyötörte -, nem volt ilyen mosdatlan szájú, nem személyeskedett ilyen szemtelenül. Finom volt.

- Finom? - nevetett Sestius. - Szerencséd, hogy nem az ő korában éltél! Ha Lucilius harapott volna beléd, véres rongyokban kerültél volna ki a fogai közül.

- Hát ő az a kellemetlen tolakodó, akiről a kilencedik szatíra szól? - kérdezte ártatlan csodálkozással Varius. - No nézd, így árulja el magát a szakértő!

- Ez aztán a tárgyilagos kritika - jegyezte meg Vergilius.

- Az érdekelt felek pedig hallgassanak - vágta el a vitát Sestius.

Pantillus és a "kullancs" sürgősen kockázni mentek, ahhoz határozottan jobban értettek. Sürgős eltűnésük oka az volt főképpen, hogy belépett az ajtón Plotius Tucca, a rettegett kritikus, a tehetségtelenek szenvedélyes üldözője. Úgy féltek tőle ezek a nagyhangú senkik, mint a tűztől. Tucca odalépett Vergiliushoz:

- Mondd meg Horatius barátunknak, hogy gratulálok. Mindenben osztom felfogását, verseit pedig élvezem. Új műfaj, irodalmi esemény, s mondhatom: ez a kötet nem üres szószátyárkodás, nem léha handabandázás, mint számos versfaragó erőlködése - Pantillus és Fannius behúzta a nyakát, de úgy tettek, mintha nem hallották volna -, hanem valóságos cselekedet.

Ezzel a hivatalos és illetékes kritika elintézte a kötet sorsát. Négy hét múlva Syronus és Héliodórosz iskolájában már Horatius szatíráit is olvasták, Vergilius eklogái mellett.

Mikor a Maecenas számára készült példányt felvitte a palotába, már az előcsarnokban hallotta, hogy a nagyúr olvas. Jóleső melegség öntötte el: Maecenas éppen a tizedik szatírát olvasta. Kihallatszott az atriumba, amint közben-közben felkiáltott:

- Igaza van! Helyes! Meg kellett már mondani egyszer!

Sokáig szorongatta Horatius kezét, és meghatottan megköszönte neki, hogy az első szatírát s ezzel az egész könyvet neki ajánlotta.

- Drága barátom - mondta melegen -, most már az enyém vagy egészen.

Egyetlen szívdobbanásban találkozott a költő és az emberek.

Lassan ballagott fölfelé az Esquilinuson a hideg téli napsütésben. Hivatali szünetnap volt, ilyenkor még az előkelő Vicus Patriciuson is hemzsegtek a járókelők. Kövér bácsi jött vele szemben a feleségével, előttük a pedagógus rabszolga kézen fogva vezette kisfiúkat; a gyerek mohón harapdálta a meleg sült tök omlós belét: két pufók arcán sárga foltok terpeszkedtek. Az egyik utcasarkon maszatos kölykök golyókat peckeltek kis gödörbe: hároméves, piros arcú kislányka állt mellettük nyakig bebugyolálva, és áhítattal nézte a nagyobbak komoly és izgató versenyét. Rongyos koldus botja koppant a kövezeten. Két kifestett, selyemruhás, bársonyköpenyes lány kihívón rákacsintott Horatiusra: a költő lesütötte a szemét. A lányok nyomában fiatal katonatiszt loholt, mellén minduntalan megcsörrentek az érdemrendek, piros szegélyes fehér köpenyének ezüstcsatja, mint a gyémánt, szikrázott a napfényben.

Nini, a nyápic Alfius is itt sétált, savanyú ábrázattal, görnyedten, horpadt mellel: ejnye, de megártott neki az a bizonyos vers! No lám, nemcsak az uzsorás tud vért szívni, a költőnek is vannak fegyverei. Alfius nagyot köszönt Horatiusnak. Idők jele! - gondolta a költő, és őszinte undor kavargott a gyomrában. De egyszerre hangosan fel kellett kacagnia: Alfius barátunkon három vastag tunica volt, fölöttük gyapjúmellény, lábszárain gyapjúnadrág, lába fején meleg szövetből való harisnya, fején bélelt sapka, nyakában nehéz posztóköpeny. Horatius elfordult, úgy nevetett. "No, megfagyni nem fog - gondolta magában -, egyelőre a versem is befűtött neki."

Fiatal házaspár ment el mellette, az asszonyka szeme bizalmasan ránevetett. Meglökte a férjét, s odasúgta neki:

- Horatius.

A férj tisztelettel nézett utána. A költőnek melegség futott végig a testén. "Hát ismernek az ismeretlenek" - gondolta magában.

Maecenas kertje felől hosszú sorokban szállingóztak a kliensek, akik reggeli tisztelgésen voltak a nagyúrnál. Hangosan beszélgettek, nevetgéltek.

- Nem tudom, mi történhetett - mondta az egyik -, ilyen jókedve már régen nem volt.

- Fejenkint egy arany - szólalt meg a másik -, nem csekélység! - és megcsillogtatta tenyerén a vadonatúj aranyat.

Szóval a nagyúrnak jókedve van. Ritka nap az ilyen abban a fásult egykedvűségben, amellyel az életét átunatkozza. Bizonyosan remek éjszakája volt, rejtett zenekar vérforraló ritmusára elefántcsontfehér lányok táncoltak előtte királyi perzsaszőnyegeken, keleti nárdusok bódító illatában. Hol vannak a vasizmú etruszk királyok, akiknek vére a nagyúr ereiben poshad? Hol vannak a királyi ősök, akik csatáztak és alkottak, nagyokat ittak, és nagyokat nevettek, és még a szarkofágjaik födelén is halhatatlan mosollyal ölelik szoborszép asszonyaikat? Mi maradt belőlük? Csak a telhetetlen érzékiség, a petyhüdt és már ízetlen tivornyázás? Ezt tanította csak Epikurosz? Mi nyűgözi le ennek a nagy szellemnek szárnyait, hogy nem tud repülni, repülni, ismeretlen és ember nem sejtette magasságokba, a csillagok fölé, szikrázó fényességben, acélos lendülettel?

Brutus! - jutott eszébe önkéntelenül. A tiszta szellem, a forró lélek, a halál filozófusa és az élet katonája, lám, milyen más volt Brutus! Élni, cselekedni, lángolni, harcolni, s meg is halni eszmékért és eszményekért, ellobbanni valami szent tűz lángjaiban, megfoghatatlan ábrándokért, amik mégis az élet teljességét jelentik, a szabadságért, a köztársaságért, az ősök Rómájáért - ó, milyen rég volt ez, milyen rég!

Nagyon szerette Maecenast, de nem tudta felejteni Brutust, s most, mikor így egymás mellé állította őket, egyszerre megkeseredett a szája íze, és mintha Philippi felől szemrehányón szúrt volna lelkébe a halott Brutus szomorú tekintete.

Hogyan is élt ő eddig Octavianus Rómájában? Fölsajdult-e néha lelkében Philippi fájdalma és gyásza, voltak-e még titkos könnyei a halott köztársaságért? Vagy ő is csak Maecenas volt már, szerelem rabszolgája, akinek lelkében egy kislány mosolygása elaltatott minden politikát, mint ahogy a hajnali nap fénye elhomályosítja a szikrázó csillagokat? Cinara - mondta majdnem hangosan, valaki meg is fordult utána -, Cinara, kedves! Csak ő volt már, a drága és rajongó kislány, csak ő és a vers, és a kettő majdnem egyet jelentett. A lelke mélyén, mint elhagyott tűzhelyen, vastag hamu takarta a hunyó parazsat. De élt a parázs, eleven tüze minden pillanatban fellobbanhatott. És eszébe jutott a brundisiumi út, az a kínos pillanat, mikor Murena a zsarnokok fejéről beszélt. Akkor... egy pillanatra..., igen..., megint a régi tribunus volt, Brutus tisztje, a köztársaság katonája... Ó, milyen jó volna még egyszer fiatalnak lenni, hinni, lángolni, verekedni, esküdni a zsarnokölők szobra tövében, s vérezni Philippi boldogtalan mezején!

Katonai őrjárat szöges csizmái koppantak a kövezeten, ütemesen. Octavianus katonái, a hatalom, az új Róma oszlopai. Békességet, békességet - sírt fel a lelkében. De vajon Octavianus ezt akarja-e vagy a koronát? Messallának van igaza: minden úgy van jól, ahogy van, és talán Octavianus csakugyan becsületes ember, hiszen ellenfele Antoniusnak, aki Kelet császárjának hivatja magát, és királyi pompával kápráztatja a meghódított népeket. Megtehetné ő is, hiszen minden hatalom a kezében van, és nem teszi. Bizonyosan Maecenas is ott hagyná, ha Caesar útjára lépne. Messalla is tőrt kapna a kezébe, Sestius is, Septimius is, Grosphus is, Murena is, minden becsületes ember. "Én is!" - horkant föl benne a régi ezredes. Octavianus ma még a köztársaságot akarja és védelmezi, úgy mondják. De meddig, meddig? Caesar sem nyúlt rögtőn a koronáért.

Békességet, békességet! Vesztébe rohanna Róma, ha megint csak bíborra vágyó hadvezérek és politikusok játékszere lenne. Eszébe jutott egyik tavalyi verse: viharoktól megtépázott hajóhoz hasonlította az államot, a hajót orkánok hányják, letört az árboca, lehullt a vitorlája, szilánkká tört minden evezője, csak a kormánya ép: hát összefogni, megfordítani, s vállvetett munkával bevezetni a békés kikötőbe! Mind a két pártnak szólt ez a vers: a köztársaságiaknak éppúgy, mint a triumvirek híveinek, vészkiáltás volt a viharban: fogjunk össze, mentsük meg, ami menthető. Csak polgárháborút ne, az istenekre, elég római vér folyt a világ csataterein! A versnek komoly és mély hatása volt: a költő a politikai megtérés útjára lépett, bár Octavianus szándékai iránt még mindig maradt benne némi keserű kételkedés.

Harmadik éve volt már benső barátja Maecenasnak. Még soha nem kért tőle semmit: boldog volt, hogy a megközelíthetetlen nagyúr szerette és megbecsülte, olvasta, dicsérte és kiadta a verseit, ösztönözte az alkotásra, és boldog volt, ha új verssel lepte meg. Mindennap látni akarta a költőt, ha csak rövid időre is, és ilyenkor mintha kicserélték volna: friss volt, jókedvű, eleven, sugárzott, élt, tervek és ötletek villantak benne: Horatius csak bámult, és sajnálta, hogy mért nem szikrázik így a szelleme a magányosság csöndes óráiban is. Büszke volt rá, már nem volt számára a dúsgazdag arisztokrata, csak a hűséges jó barát, szellem és lélek, forró és nagy lélek, a sivár pompa és a mérhetetlen gazdagság fojtogató, gyilkos aranygyűrűjében.

És ezt tudta a közvélemény is; és ezért irigyelték a költőt: pártfogását keresték, közbenjárását kérték, zaklatták, ó, hányszor mondták neki: "Csak egy szavadba kerül" - de ő mindig kitért, sohasem szegte meg a kötelező tartózkodást, sohasem kért tőle semmit, sem mások, sem a maga számára.

A maga számára legkevésbé.

De ez a nap valahogy jól indult. Cinara frissen kelt, csupa mosolygás volt, csupa kedvesség és szépség ezen a téli reggelen, a langyosra fűtött szobában. A pattogó fahasábok mintha daloltak volna a kályhában, s a mindig komoly Bavius - Polluxra! - fütyörészett. Kedvet kapott talán tőle a rigó odakint a kertben, a kopasz berkenyeágon, s hármat füttyentett rá, mintha azt mondta volna: "Ne féljetek, jön a tavasz, jön a tavasz!"

Igazuk lehetett a klienseknek: nini, épp most fordult ki a nagyúr kertjének kapuján az öreg Atticus, az előkelő, művelt úr és a finom író, az első római könyvkiadó, Cicero nagy barátja. Csakugyan jókedve lehetett Maecenasnak, hogy volt türelme a hetvenhat éves öregúrral elbeszélgetni. Enyhítő körülménynek vele volt Vipsanius Agrippa tengernagy, a híres és diadalmas hadvezér, Octavianus iskolatársa és benső barátja, a római hadiflotta újjászervezője. Most is ott csillogott mellén a nagy aranykoszorú, amelyet a naulokhoszi tengeri győzelemért kapott, mikor Pompeius hajóhadát tönkreverte. Agrippa volt Maecenas mellett Octavianus legerősebb támasza a háborúktól megtépett birodalom helyreállításában, s azzal is az imperator céljait szolgálta, hogy hatalmas vagyonából fejedelmi épületeket emeltetett, templomokkal, vízvezetékekkel, fürdőkkel díszíttette a fővárost. Horatius tisztelettel köszöntötte a két előkelő és tekintélyes urat, az imperator és Maecenas barátait.

- Á, Horatius - nyújtotta a kezét Agrippa -, no, hogy vagy? Mikor olvassuk már azokat a verseidet, amelyekben Octavianus diadalait magasztalod?

- Ó, kegyelmes uram - szerénykedett Horatius -, az én gyönge lantom nem méltó a hősök magasztalására.

- Nana - tiltakozott a tengernagy -, azt majd mi mondjuk meg. - Kissé bántotta a költő kitérő válasza, mert magára gondolt, mikor Octavianus diadalait emlegette, hiszen az imperator győzelmeit mind ő vívta ki. Octavianus kitűnő politikus volt, de semmit sem értett a hadvezetéshez.

- Horatius? - figyelt fel Atticus, és hunyorgatott rövidlátó szemével. - Horatius? Nekem is felolvasták a verseidet. Jól van, öcsém. Ha nekem ilyen költőim lettek volna annak idején!

- Atticus dicsérete a legnagyobb kitüntetés - hajolt meg Horatius.

- Pedig nagy szolgálatot tennél vele Octavianusnak - folytatta Agrippa. - Az eposz a szívekbe írt történelem, és Róma a szívekben él tovább.

- Kegyelmes uram - szabadkozott Horatius -, nem akarok belekontárkodni Vergilius mesterségébe. - Megpróbált kacagni, de csak a szája torzult keserű fintorra: Brutus komor árnya kísértett fel a lelkében. Aztán hirtelen másra terelte a szót: - Inkább mondd meg, kegyelmes uram, mikor gyönyörködhetünk birodalmunk térképében, a Campus Martius oszlopcsarnokában?

- Ó, a térkép - kapott rajta Agrippa. - Azt is azért csinálom, hogy a római népet a birodalom nagyságára emlékeztessem, s azért akarom márványba vésetni az oszlopcsarnok falain, hogy örök időkig hirdesse Róma dicsőségét és hatalmát. Most dolgozom a birodalom minden részéből beszerzett adatokon. Valóságos földrajztudós lett már belőlem.

- Látod, kegyelmes uram, az ilyen munka valóságos cselekedet. Ugyan mi ehhez képest a vers? Ha én ilyet tudnék alkotni!

- Én meg azért zúgolódom, hogy mért nem tudok verset írni - kacagott a tengernagy. - Szép játék a vers, lélek, muzsika, fantázia. De hát én már csak ilyen faragatlan katona vagyok, no, igazad van az első szatírádban, ahol azt írod, hogy mindenki más szeretne lenni, mint ami. Te mégis szerencsésebb vagy nálam: te már voltál katona, én még nem voltam költő - és harsányan elnevette magát.

Barátságosan elbúcsúztak, de Horatius úgy érezte, mintha valami tüske maradt volna a szívében. Mire célzott Agrippa? Mért nevetett olyan nagyot Philippi katonáján? Talán szelíden figyelmeztetni akarta az imperator barátja, hogy elmúltak az álmok, s itt a valóság? Nem a Messalla hangja volt ez? Ugyan - nyugtatta magát -, rémlátás.

- Bácsi, bácsi - szaladt elébe a kapus kisfia, amint belépett a vasrácsos kertkapun -, mit hoztál?

- Jó gyerek voltál, Phaniscus? - hajolt le hozzá Horatius. - Ha jó voltál, ezt hoztam, ni - és szép piros almát vett ki a tógája zsebéből. A gyerek mohón kapott utána, elszaladt vele, s a kapusfülke ajtajában mindjárt bele is harapott. Az édes lé kicsordult a szája szélén.

- Köszönöm, uram - mondta a kapus -, egészen elkényezteted a gyereket. Kaphat itt annyit, amennyi belé fér, mégis azt szereti jobban, amit te hozol neki. Egész nap itt les a kapuban.

Milyen jólesett neki a kisgyerek ragaszkodása! "Mért nincs nekem is fiam? - töprengett, de nyomban rendreutasította magát: - Diana szent nevére, hol jár az eszem? Hiszen így is éppen csak hogy megélünk, aztán a kis Cinara beteg, szegényke, belehalna, mint soha nem látott édesanyám. A versek az én gyermekeim, jó gyerekek, nem kérnek enni - halkan felkacagott -, beérik az én véremmel, gondok gyermekei, fájdalom gyermekei, egyszer úgyis megölik az apjukat. Ó, milyen jó lenne megbújni valahol egy csöndes zugban, öreg fák tövében, erdők mélyén, üldögélni gyémánttükrű forrás vize mellett, túrni a földet, nyesni a szőlőt, öntözni a virágokat, ojtogatni a gyümölcsfákat, s nézni-nézni az égen úszó felhőket és esténkint a csillagok gyöngysorát a mennyboltozat sötétkék kárpitján, suhanó szelekkel, könnyű szárnyú madarakkal üzenni a magányosságból a tülekedő nagyváros forgatagába: boldog vagyok! Boldog vagyok!"

Mert nem boldog. Rabja a nagyvárosnak, a hivatalnak, a mindennapos gondnak. Főkönyvet vezet, mikor versek bizseregnek a tollában, és Baviusszal számol, mikor rebbennek a szárnyai, és repülni szeretne! És ha nem volna Cinara, egyetlen édesség ebben a sivárságban, meg kellene őrülnie.

Arra riadt fel, hogy nagyot rikkantott az egyik páva az út menti puszpángsövény mögött. "Szent állat - gondolta magában -, a halhatatlanság jelképe, ejnye, be jókor rikkantottál! Csakugyan jól indul ez a nap" - és áhítatosan megérintette ujjaival a száját és a mellét.

Amint belépett a nagyúr fogadószobájába, Maecenas lecsapta az újságot, és tárt karokkal sietett elébe, megölelte, megveregette a hátát, aztán maga mellé ültette a perzsaszőnyeges kerevetre.

- Csakhogy itt vagy! - kezdte. - Már az életemet is meguntam Rabirius újságja mellett. Micsoda unalom, micsoda szürkeség! Barátom, mindennap ugyanaz. A világban nem történik semmi, vagy mindig ugyanaz történik. Csak a nevek mások. No nézd: az imperatornál ma nagy tanácskozás volt a tartományi adókról; a hadkötelezettség kiterjesztése Cilicia lakosaira; a konzul Mediolanumba utazott a városi közigazgatás felülvizsgálatára; ünnepélyesen fogadták, jó, jó, egyék meg; a Pantheon építése ennyit meg ennyit haladt, úgyis tudjuk, nagy újság, mi? Orvosi jelentés az imperator egészségi állapotáról; hivatalosan megünnepelték Livia Drusillának, az imperator feleségének születésnapját, mivelhogy éppen január harmincadika van; Julia, Octavianus hatéves kislánya új nevelő keze alá került; Thera szigetén kitört egy tűzhányó; Massiliába befutott egy kínai kereskedelmi hajó; a hadiflotta nagygyakorlatai Baiaeban; X. Y. örömmel jelenti, hogy kislányuk született, hogy fiúk megnősült, egy férj jelenti, hogy elvált a feleségétől - Venusra, hogy nem fér a bőrében, s nem tanulta meg, hogy a házasság nem élvezet, hanem hivatal! -, viszont húszan is jelentik mély fájdalommal, hogy hőn szeretett apjuk, nagyapjuk, vejük, testvérük, rokonuk meghalt. Kinek mi köze hozzá? S főképp nekem mi közöm hozzá? Hagyjanak engem békén. Szólok majd ennek a mafla Rabiriusnak, hogy inkább verseket közöljön a lapjában, vagy holmi Dellius-féle csintalan kis történeteket, esetleg néhány csinos botrányt, híreket friss pletykákról, egy-egy jól sikerült verekedést, de hagyjanak nekem békét a konzullal meg a születésnapokkal meg a vulkánokkal meg a gyászjelentésekkel. Még a kínai hajó volt benne a legérdekesebb. No, nincs igazam?

- Hát elvégre hivatalos lap - mentegette Horatius -, a törvénykönyv se érdekes, mégis jó, hogy van. Ne mérgelődj.

- Már el is felejtettem - kacagott Maecenas. - Ha itt vagy, nincs semmi bajom. Maradj itt ebédre, jó?

Horatius szívesen maradt. Jólesett neki a központi fűtés kellemes melege, a pillanatnyi gondtalanság, az őszinte baráti ragaszkodás. Ma úgyis pihenni akart.

- Vergiliust is meghívtam mára, de nincs itthon - kezdte újra Maecenas. - Andesbe utazott, a birtokára. Te mért nem utazol?

- Hova? - kérdezte Horatius gyanútlanul.

- A birtokodra.

- No, ne tréfálj, hiszen tudod, hogy nincs birtokom. Venusiai házamban régen Arpius ül, a kiszolgált őrmester.

- Tudom. Az nem a te birtokod. De mért nem utazol a te birtokodra? - ingerelte tovább Maecenas, és ravaszkás-kedvesen nevetett hozzá.

- A birtokom a Clivus Orbiuson van: a házam és a kis kertem. Oda utazzam? Hazaküldesz? Hiszen csak most hívtál meg - mondta Horatius kissé bizonytalanul, és nem tudta mire vélni barátja tréfáját.

- Dehogy, dehogy - legyintett Maecenas -, a vidéki birtokodra küldelek folyton, csak nem akarod megérteni.

- Hát hol van nekem vidéki birtokom? - sóhajtotta Horatius. - Bár volna!

- Hát van! - csapott az asztalra Maecenas. - Az ebéd is jó lesz ma, de a legjobb falatot most akarom felszolgáltatni neked. Várj csak - és megrázta a csengőt.

- A legjobb falatot? - álmélkodott a költő, és valami furcsa sejtelem támadt a szívében.

- Aquila - mondta Maecenas a titkárnak -, a rajzokat.

Horatius még magához sem tért álmélkodásából, mikor Aquila már vissza is jött a rajzokkal s az ajándékozási szerződéssel. A papirosokat letette a márványasztalra, és már ment is.

- Hát itt a birtokod - kezdte Maecenas most már komolyan. - Azt akarom, hogy gondtalanul élj, és csak a költészetnek élj. A hivatal, régen mondtam, nem neked való. Róma nem engedheti meg magának azt a fényűzést, hogy egy Horatius adófőkönyvet vezessen. Ezt a kis sabinumi birtokot szántam neked: szép is, kedves is, elég is arra, hogy megélj belőle a tieiddel együtt. No, mikor utazol?

Horatius elsápadt, elvörösödött, levegő után kapkodott, csak nagy nehezen tudta kidadogni:

- Maecenas... Maecenas... - és két kézzel ragadta meg a nagyúr jobb kezét.

- Csak semmi hálálkodás - tiltakozott Maecenas. - Én vagyok hálás neked, és ennek a hálámnak jele ez a kis adomány. Nekem igazán nem sok, neked minden. Nekem egy boldog napot jelent, neked jelenti a nyugalmat, a gondtalan alkotás lehetőségét és mindenekfelett a függetlenséget. Jó befektetés, úgy érzem, remekül fog kamatozni, mégpedig nemcsak nekem, hanem a római irodalomnak is. Elfogadod?

- Maecenas - kezdte újra Horatius megilletődötten -, ez volt minden vágyam, ez volt a legtitkosabb álmom. Köszönöm neked - és megint megragadta a kezét -, nagyon boldog vagyok.

- Azt kérdeztem: elfogadod-e? Mondtam már, hogy a hálálkodást elengedem - pattogott Maecenas, de hangja azért nagyon meleg volt -, nem szeretem az érzékeny jeleneteket. Nem ennyi illetne meg téged: ezt a palotát kellene neked adnom, meg ezt a kertet meg a vagyonomat, de ehhez túlságosan önző vagyok. Azt hiszem, nem is tudnál mit csinálni ezzel a sok hiábavaló cifrasággal.

- Nem, nem - vágott közbe Horatius -, ez is sok nekem, ez is érdememen felül van. Drága barátom, hogyan fogom neked meghálálni ezt a fejedelmi jóságodat?

- Nagyon egyszerűen: versekkel - kacagott Maecenas. - De nehogy eszedbe jusson az én halhatatlan tetteimről énekelni! Tudniillik ilyen halhatatlan tetteim nincsenek.

- Nem - mondta a költő határozottan -, alacsony hízelgéssel nem foglak megsérteni. De most az enyém a világ, és csakugyan dalolni szeretnék. Mivel köszönjem meg neked? Szeretlek, drága barátom, és hű maradok hozzád. Ez minden, amit adhatok.

- Ez a legtöbb, amit kaphatok, és nekem ez a legértékesebb - felelte Maecenas, és most megrázta a költő kezét. - No, ezzel túl is vagyunk az ünnepélyes szertartáson. Gyere, írd alá az ajándékozási szerződést, mert elvégre ez jogi cselekmény is, és a kincstár nem hagyja a maga jussát. Így. Most jogerős az ügylet. Igaz, elolvastad ezt a szerződést? Ugye, nem? Hátha az van benne, hogy nekem ajándékozod a Clivus Orbius-i házat? Te élhetetlen! Te költő! Hát benne van az is, hogy a birtok adóját én fizetem. Azért mondom, nehogy aztán tolakodj az adóhivatalban.

- Elég volt nekem az adóhivatalból - kacagott most már Horatius is -, be sem teszem oda többet a lábamat. Mindjárt holnap reggel lemondok az állásomról.

- Minél előbb - biztatta Maecenas -, aztán azt is felejtsd el, hogy valaha adókukac voltál. Siess ki a birtokra, közeledik a tavasz, meg kell kezdeni a munkát. Különben télen felkopik az állad, bár a tied még csak hagyján, de a kislány álla is felkopik - és nagyot nevetett.

- Cinara - mondta rá Horatius, félig magának -, hogy fog örülni szegényke.

- Tálalva van - jelentette az egyik rabszolga.

- Gyerünk, barátom - tessékelte Maecenas a költőt az ebédlőbe -, az ebéd a nap fénypontja: délelőtt várod, délután rá gondolsz: ha rossz volt, elrontja az egész napodat, ha jó volt, magasra röpíti szellemedet. No gyerünk: minden filozófiánál szebben beszél a tejen hizlalt kappanpecsenye.

Remek volt az ebéd, de bizony Horatius alig evett; Maecenas majdnem megsértődött, mikor a kirántott sonkából nem is akart venni. Egyre az járt a fejében, hogy hol lehet a birtok, milyen lehet, mekkora - egyszerre ezer terv cikázott át a fején. Venusiára gondolt, drága halott apjára, a régi házra, a szőlőre, s hirtelen fölvillant benne a gondolat, hogy Maecenas a régi birtokot szerezte vissza neki.

- Gondolhatod, édes barátom, milyen izgatott vagyok - szólalt meg félénken -, és még azt sem tudom, hogy hol a birtok. Venusia? - kockáztatta meg a kérdést.

- Szó sincs róla - legyintett Maecenas -, nem engedlek olyan messzire magamtól. Itt van a közelben. De hogy hol, azt csak ebéd után mondom meg. Az ember sűrítse a figyelmét egy dologra. A rendszer és módszer a dolgok lelke. Most eszünk.

Soha még ebéd ilyen sokáig nem tartott. De egyszer ennek is vége szakadt. Bent a dolgozószobában Maecenas kiteregette a térképet, és nekiültek.

- Látod - magyarázta a nagyúr -, itt megy a Via Tiburtina, így tovább, tovább, ez itt Tibur, no, nem állunk meg, kicsit tovább. Most rátérünk a Via Valeriára, itt van Varia, de itt sem állunk meg, bemegyünk a hegyek közé Ustica irányában. Látod, ott jobbra az a falu Mandela, tovább balra Vacuna temploma, mellette néhány parasztviskó, aztán a Lucretilis-hegy, s itt a birtok, ni, ezen a kövér síkságon, állj meg ezen a dombon, itt a villa fölött - ez a hosszúkás négyszögletes épület a villa -, nézz észak felé, s ott fenn a dombon, zöld hegyek koszorújában meglátod Ustica falut. Nagy falu, majdnem város: annak a határához tartozik a birtokod.

- Ez itt, ez mind? - dadogta Horatius, s végighúzta ujját a pirossal kifestett határon.

- Ez mind - hagyta rá Maecenas. - Sokallod?

- Nem, nem - mondta halkan a költő -, de gyönyörű..., és minden... minden van rajta. Milyen remek rajz. Ki rajzolta?

- Vitruvius, az imperator főmérnöke. Meghiszem azt, hogy remek. Minden bele van írva. No, olvasd csak.

- Körös-körül csupa hegy meg erdő, milyen gyönyörű lehet. Ez a tölgyes meg bükkös az enyém, meg ez a szántóföld; ez a gyümölcsös is beletartozik, itt a szőlő, mellette a domboldalban az olajfaerdő, s lent a dombok aljában, a folyó partján a rétek. Hiszen akkor birkát, tehenet, disznót tarthatok! Ó, Maecenas...

- Az állatok már ott vannak a helyszínen, és várják a gazdájukat. Rabszolga is van néhány, majd szerzel hozzájuk annyit, amennyi kell, s a villát is úgy alakíttasd át, ahogy kedvedre van. A költségeket fedezem. Nem akartam magam elvégeztetni, nem merek az ízlésedbe belekontárkodni.

- Ó, Maecenas, milyen boldoggá tettél! Ez a villa! Ebben fogunk lakni? Hiszen ez palota! Két atrium, ugye: az egyik körül három szoba, aztán külön nyári és külön téli ebédlő; a másik körül tíz szoba, hálószobák, dolgozószoba, ebben lakhatik Bavius, emez Cinara szobája lesz, ott a szélén az én hálószobám, a házhoz tapad a fürdő: hideg és meleg medence, aztán ez a hosszú kert, van legalább százötven lépés! Ezek itt lépcsők, ugye? Ó, milyen remek! A kert körül oszlopcsarnok, közepében óriási vízmedence, a partján oszlopok: ezekre szobrokat fogok tétetni. Ó, milyen gazdag vagyok, milyen boldog vagyok!

- Nem is tudtam, hogy ekkora örömet szerzek neked ezzel a kis ajándékkal - szólalt meg Maecenas, akit egészen meghatott Horatius gyermekes elragadtatása. - Tudtam, hogy örülni fogsz, de hát te egészen magadon kívül vagy. Én is boldog vagyok. Végre egy nap, amikor tettem valamit.

- Nagyot tettél: visszaadtad az életemet, a hitemet, a fiatalságomat. Most kezdődik az élet! Köszönöm, drága barátom, köszönöm!

- Én is köszönöm neked a mai napot, Horatiusom - mondta Maecenas. - Ma remek napom van, és még remekebb lesz az estém. Vettem egy indus lányt, többe került, mint az egész birtokod, szebben táncol, mint a nimfák, valahányan vannak. Ma este muzsika lesz, tánc. Murenát is meghívom. Nincs kedved itt maradni?

- Maecenas - szabadkozott Horatius -, épp ma este...

- Jó, jó - nevetett Maecenas -, csak siess haza, hadd örüljön a kislány. Milyen jó neked - tette hozzá elgondolkozva -, ha én egyszer egy szívet találnék... Ej - legyintett -, talán jobb így, kényes műszer a szív, nem is tudnék bánni vele.

Megölelték egymást, mikor elbúcsúztak, s mind a ketten boldog izgalomban élvezték még sokáig a tiszta öröm utóízét. Horatius a kapuban fölkapta a kis Phaniscust, és összevissza csókolta. A kapus fejcsóválva nézett utána. Aquila, mikor belépett, elbámult, hogy ura mosolygó arccal sétál föl-le a szobában, s valami csintalan kis dalt fütyörész. Bolond nap volt ez, Polluxra, talán még az istenek is mosolyogtak odafönt az Olümposzon.

Horatius nem is tudta, hogyan ért haza, nem is tudta, hogyan mondott el mindent egy szuszra az ujjongó kislánynak. Csak arra emlékezett, hogy mondhatatlanul hosszú ideig tartotta átölelve, meghatott csókban forrtak össze, elfeledkeztek az egész világról ott a szoba közepén, s csak arra eszméltek föl, hogy Bavius ott állt mellettük, s könny csillogott a szemében. Horatius megkérdezte a hű szolgát:

- Bavius, velem jössz?

- Uram - hajolt meg Bavius -, rajtad kívül senkim sincs a világon.

Késő éjszakáig fennmaradtak, tervezgettek, számolgattak, tanácskoztak. Bavius hamarosan tájékozódott a térképen: már úgy ismerte a birtokot, mint a tenyerét. Mikor másnap kiment Horatiusszal, úgy járt-kelt, rendelkezett, intézkedett, mintha mindig ott lakott volna. Hát szó, ami szó, sok volt a tennivaló: a házat tataroztatni kellett, vetőmagra, munkásokra, néhány gazdasági eszközre volt szükség. Bavius elemében volt. Horatius mindent rábízott, ő maga csak gyönyörködött: elnézte a Mons Lucretilis felhőkbe nyúló csúcsát, a komor erdőket, amelyeknek roppant tölgyei most kopaszon szomorkodtak, távolabb a hegyek koszorúján a fenyvesek sötétzöld foltjait, a csapzott réteket a dombok alján, a halott mezőket lent a síkságon, amely most már az ő birtoka volt, az elhagyatott villát a csupasz nyírfák és égerfák gyűrűjében, délre Vacuna omladozó templomát, északra Ustica falut, amely, mint fehér kalap, terpeszkedett a magas dombtetőn, hallgatta a Digentia patak haragos és hideg zúgását, és teleszítta tüdejét az ébredező föld nehéz és fanyar szagával. Eszébe jutott Venusia, a tomboló Aufidus, a villamos Voltur, a mosolygó város az enyhe hajlású domb tetején, Ampelius bácsi, Ofellus bácsi, a régi ház, a Via Canusina fehér márvány síremléke, a dagadó vitorlákkal sikló hajó - repülj, hajóm, repülj, hajóm! - és Pullia néni, a drága lélek, kisanyám, kisanyám...

Gyermekkori álmok édesedtek fel a szívében, és mélyről szakadt könnyek sós ízét érezte szája szögletében. Évoé, élet, évoé! - kiáltotta bele a téli némaságba, és szemben vele a Bandusia-forrás sziklafala ujjongva visszhangozta: Évoé!

Bavius kint maradt a birtokon, ő maga másnap visszasietett a városba. Új tüzek fűtötték, lázasan jött-ment, intézkedett: lemondott az adótiszti állásról, fölvette az óvadékát a tisztviselőegyletben, írt Venusiába Pullia néninek, hogy azonnal jöjjön, s hozza magával az ott hagyott és szélnek eresztett négy rabszolgát is, ha még megvannak; sorra járta barátait: egyetlen ujjongás volt ez a két hét, amit Rómában töltött.

De a kislánynak megártott az izgalom. Megint kigyúltak arcán a lázrózsák, köhögött, soványodott, a legkisebb munka is kifárasztotta. Valamennyire magához tért, mikor megjött Pullia meg a rabszolgák: azok bizony az első szóra otthagyták a szolgálatot, hiszen úgyis csak napszámosmunkával tengették az életüket, és feleségestül-gyermekestül siettek a régi gazdához. Horatius még aznap útnak indult velük, Pullia néni csomagolt, a rabszolgák cipekedtek, s gyí, már ment is a két kocsi, egyenest Tiburnak, a hegyeknek, a boldogságnak...

A kis Cinara úgy ült a párnázott, pokrócokkal bélelt ülésen Horatius és Pullia közt, mint a hervadó virág. Ahogy megérkeztek, mindjárt ágyba is fektették. A költő mégiscsak boldogtalan volt ebben a nagy boldogságban: hát semmit sem adnak ingyen az istenek?

Február közepe felé járt az idő: tavaszodott. Lázas munka zajlott a birtokon, Bavius úgy vezényelt, mint egy tábornok. Bavius lett az ispán, Pullia a gazdasszony, ment a munka, mint a karikacsapás. Három rabszolgacsalád kint lakott már a birtokon, az újonnan jöttekkel együtt hét család dolgozott Bavius keze alatt. Hordták a téglát, a köveket, keverték a cementet, javították a házat, kapálták a kertet, ástak, szántottak, s már a vetéshez készülődtek. Magát Horatiust is elkapta a lázas izgalom: dolgozószobáját még csak meg sem nézte, egész nap kint volt a munkások közt, maga is hordta a követ, kapált, ásott, babrált a kertben, nyesegette a fákat, bizony Cervius, a pocakos szomszéd nemegyszer megmosolyogta az ügyetlenségét. De jó ember volt a kedélyes Cervius, és bizony Horatiust sok mindenre megtanította. Püladész, a főbéres, a mezei munkát vezette, Ménász, a kapus, mindenütt ott lábatlankodott, az atyafi nem nagyon szeretett dolgozni. Csakhogy Baviuson nem lehetett ám egykönnyen kifogni: mindig ott volt a szeme a lusta Ménászon, meg is izzasztotta alaposan.

Fannia, a kapus felesége a kis Cinara mellé került szobalánynak. Most bizony nem fésülhette, nem öltöztethette szegénykét: a kislány egyre feküdt, mióta kint voltak a birtokon, két hét is beletelt, míg annyira megerősödött, hogy fölkelhetett. Horatius már alig várta, hogy talpra álljon, hiszen annyi minden elintéznivalója volt még a városban. Végre-végre az első meleg tavaszi napon kihozták Cinarát a kertbe: már kidugták fejüket az első félénk ibolyák, messzi a domboldalakon kankalinok szőnyege sárgállott, halványzöld pelyhes kis levelek borzongtak a korai napsütésben, a Digentia partján barkákat hánytak a fűzfák, s a Lucretilis kopasz tölgyfáit mintha világoszöld fátyollal takarta volna be valami varázsló keze. Ott ültek a méhesben, fülükbe zümmögött a részeg kis állatok muzsikája, s a kislány görcsösen fogta Horatius kezét.

- Ne hagyj el, ne hagyj el - könyörögte, és szomorú sejtelmek könnycseppje buggyant a szemében.

- Édes, édes - simult hozzá a költő meghatottan -, ugye, jó itt? Ugye, milyen szép? Itthon vagyunk. Ha lehet, most még jobban szeretlek.

- Te olyan jó vagy - suttogta a kislány, és megsimogatta Horatius kezét.

- Azt akarom, hogy jókedved legyen, s te is velem örülj - mondta Horatius. - Mit ér nekem az egész, ha te nem tudsz örülni neki? Azt mondtad mindig: nem vagy beteg. Hát most igazán nem szabad betegnek lenni. Nem akarom, érted? - és tréfás szigorúsággal összeráncolta a szemöldökét.

- Nem vagyok én beteg - hazudta a kislány, és megpróbált mosolyogni. De a mosoly megfagyott a szája szélén.

- Holnapután megtartjuk a Faunus-ünnepet - kezdte újra Horatius. - Azt akarom, hogy te is ott légy. Kimegyünk a Bandusia-forráshoz. Te, olyan a tükre, mint a gyémánt. Hogy fog tetszeni neked!

- Megyek, életem, megyek - vidámodott neki a kislány. - Majd meglátod: holnapra semmi bajom.

Harmadnapra, nyilván az istenek is örömet akartak szerezni a kis Cinarának, meleg tavaszi napsugár csókolta végig a Digentia völgyét: a bolyhos levélkék is nekiiramodtak, egyszerre halványzöldbe borult minden hegyoldal. Könnyű meleg szél borzolta a gyereklombokat, csiklandós mézillat huncutkodott a levegőben, a föld szaga sem volt már olyan fanyar, fiatalos bizsergés futkározott a vérben, s valami névtelen részegség hódította a fejet. A földben, a fákban, a virágokban és szívben új dalok muzsikáltak.

Bolond és bódult méhek rajzottak a forrás körül, mikor a birtok népe odaért. Ott volt mindenki, ünneplő ruhában, áhítatos arccal, boldog izgalomban. Ez a Faunus-ünnep nem volt megszokott és unt szertartás, avatás volt ez az új élet küszöbén, és ezt a szent hangulatot a szolgák is éppúgy átérezték, mint az urak. A forrás előtt a tisztáson oltárt rögtönzött az ezermester Bavius, és a roppant sziklaköveken hamarosan tűz ropogott. Cervius szomszéd végezte az áldozatot. Nagyot nyöszörgött a fehér bárányka, mikor belevágta a kést: piros vére sisteregve fröccsent a tűzre. A szolgák hamarosan megnyúzták az áldozati állatot, megtisztították, és feltették az oltárra. Közben áhítatos ének hangzott fel, és a béresek, férfiak és asszonyok, kisfiaik és kislányaik, barkás ágakkal hintették tele az oltárt, amelyen barackillatú kankalinfüzérek aranylottak.

Áldozat után a fűbe telepedtek, s hangos és nemegyszer durva tréfálkozás közben fogyasztották el a bárány húsát meg a magukkal hozott egyéb ennivalót. A bor megoldotta a nyelveket és a lábakat: Cinara szinte ujjongott, mikor elnézte a parasztok tavaszi táncát a friss zöld pázsiton. De akkor ujjongott csak igazán, mikor magukra hagyták a rabszolgákat, félrevonultak a napfényben fürdő forrás oldalába, Pullia néni előszedte a finomabbnál finomabb ennivalókat, jóízűn falatoztak, Cervius bácsi kifogyhatatlan kedélyességgel fűszerezte az isteni lakomát, és Horatius egyszerre csak kéziratot vett ki a köpenye belsejéből. Mikor írta? Még Cinara sem tudta. Ez volt a mai nap meglepetése: az első vers, amely itt született, kint a hullámos dombok friss zöldjében, a maga földjén, az első igazi tavaszban. Soha még ilyet nem írt! A kis Cinara dobogó szívvel hallgatta a szavak édes játékát, a ritmusok tavaszi lüktetését:

Sugárzó arccal hallgatták a verset, s a tavasz friss lüktetése a szívükben is felpezsdült. Cervius szomszéd tágra meresztette szemeit csodálkozásában, és tátott szájjal bámult, alig hápogta:

- Hát te ilyet is tudsz, szomszéd?

- Hogyne tudna, hiszen Róma leghíresebb költője - nevetett Bavius.

- Nono - tiltakozott Horatius -, Vergilius is van a világon.

- Vergilius? - hápogott megint a szomszéd. - Sohasem hallottam a nevét. Igaz, hogy a tiedet is most hallottam először. - Cervius szomszéd kövérre hízott, és egészséges volt, mint a makk, de könyvet egyet sem olvasott még életében.

A kis Cinarának jót tett a kirándulás: élvezte a kesernyés tavaszi levegőt, a nap simogatását, a falusiak táncát, az egyszerű dalokat, az aranyoszöld domboldalakat és főképpen a verset, a verset! Csak akkor komorodott el, mikor a költő a szinte táncos lábakon libegő vers utolsó sorait olvasta:

Tovább nem olvashatta: a kislányból egyszerre kitört a zokogás. Horatius ledobta a kéziratot, magához ölelte a lányt, megsimogatta az arcát:

- De szívecském, édes kis szívem..., no ne..., de mért?... Hát nem érted? Hiszen éppen azt akarom mondani, hogy ne törődjünk a sárga halállal, élvezzük az életet..., no, kislány..., hiszen olyan szép... olyan szép itt veled..., no, nem sírsz már, ugye?

Cinara könnyein már szivárványosan átszűrődött a mosolygás, az a halvány mosoly, amely oly közeli rokona a halálnak. Még el-elcsuklott a hangja, mikor megszólalt:

- Ne haragudj..., ugye, nem haragszol? Olyan szép volt a vers, azért sírtam.

De Horatius tudta, hogy a halál sejtelme sír fel belőle.

És mire víg dallal hazafelé mentek, mindenki elfelejtette már a kislány könnyeit. Cervius szomszéd azt mondta rá, hogy "tavaszi bánat, csók az orvossága" - csak Pullia néni csóválta a fejét, és Horatius szívében nem akart elhalkulni a halálnak ez a könnyes sikoltása.

Napokig nem volt semmi baj. A kislány mosolyogva járt a kertben, órákig elüldögélt a méhesben, ahol Bavius dolgozott, idomtalan nagy bőrkesztyűkben. Esténkint átlátogatott Cervius szomszéd, és ó, milyen jókat lehetett kacagni a tréfáin!

- No, Cinara - köszöntött be egyik este -, hoztam neked valamit, vagyis inkább valakit.

Gyönyörű fehér juhászkutya volt. Mintha betanították volna, úgy ugrott fel egyenest Cinara ölébe. A kislány anyásan simogatta bársonyos bundáját.

- Nekem hoztad, Cervius? Ó, hogy örülök neki! Köszönöm, köszönöm.

- Mordax a neve, háromhónapos, remek fajta. Majd meglátod, milyen kedves, milyen hűséges, milyen erős. Jól tartsd ám, jól neveld. A kutya okos állat, meghálálja a nevelést.

- Ne félj, Cervius bácsi, szeretni fogom. Jó dolga lesz nálam. Pullia néni kutyáját, a Sylaxot is én neveltem. Már nem él szegény. Ezt is úgy fogom szeretni.

Innen kezdve egész nap a kutyával foglalkozott, s Mordax is hamarosan megszerette kis gazdáját. Egész éjjel ott hevert a hálószobája ajtajában, s nappal sem mozdult el mellőle. Horatius hálás volt Cerviusnak, hogy így felvidámította a kislányt. Már egész nap dalolt, mosolygott a kis Cinara, fiatal ereje megint legyűrte a halálos lázakat: kicsit megtelt az arca, meg is szépült a falusi levegőn, s a munkához is újra megjött a kedve. Horatius úgy érezte, hogy most nyugodtan itt hagyhatja két hétre. Sok minden elintéznivalója volt még a városban, s főképpen Maecenasnak is be kellett számolnia.

Valahogy a kislány is könnyebben viselte el most a válást. De azért, mikor a költő elbúcsúzott tőle, az utolsó csók után még tréfásan megfenyegette:

- Te, te, nehogy aztán megfeledkezzél rólam vagy magadról abban a nagy városban!

- Te kis bolond - mosolygott Horatius -, aki téged szeret, nem kell azt félteni.

Lehajolt a kocsiból, s még egyszer megcsókolta. A kislány még sokáig integetett a kocsi után a fehér zsebkendőjével. Még akkor is ott állt az úton, mikor a költő szürke útiköpenye már egészen beleolvadt a távoli dombok fehér ködébe.

Milyen üres volt most Horatiusnak a római ház! Csak a nagy dolgozószoba volt már bebútorozva, az ágyát is abban állította fel a gondos Bavius. Milyen rossz volt egyedül megraknia a tüzet, mennyit bajlódott vele! Mikor aztán szétáradt a régi fészekben a kellemes meleg, leült az asztalhoz, két tenyerébe temette arcát, s egyetlen könny sem hullt a szeméből, mikor hangosan felcsuklott:

- Ha elveszítem!... Ha elveszítem!...

Megijedt a maga hangjától. "Ki beszélt itt? Mért veszíteném el? Nem, nem, ostoba rettegés, alaptalan rémlátás. Hiszen olyan erős, olyan egészségesen piros megint, olyan szép... - Csak a kislány gyors kifáradása, száraz köhécselése, gyakori sírása aggasztotta. - Nem, nem - és fölugrott -, nem lehet! Ennyi szépség, ennyi jóság, ennyi hűség nem pusztulhat el ilyen nyomorultul!" És biztatta magát, kételkedőn és hitetlenül, s egy régi ujjongás sírt fel a szívében, halkan és fátyolosan: évoé, élet, évoé! De most úgy hangzott, mint a gyászinduló.

Cinara egyik kék ruhája véletlenül ott maradt a falifogason: itt hagyta, hogy ha a városba jön, ne kelljen ruhát hoznia magával. A csillogó selyem kacagva omlott végig a hideg falon. Odament, megsimogatta. Olyan, mint az enciánok kint a Lucretilis fenyveseiben - gondolta -, mélykék virágok a sziklákon nyargaló hegyipatak partján, komolyak, magányosak, kék tölcsérjük valami bús melódiát fuvoláz tavaszi alkonyatokon. Mint az encián, kicsi virág, szomorú és szent virág, bánatok virága, ó, mennyire szeretlek!

Olyan árva ez a ruha itt a falon, olyan magányos, olyan hiába ég a selyme, olyan hiába sejteti a fiús testet, a lángoló szemeket. Cinara, kis Cinara, hol vagy, tűzvirág, titokzatos-kéken lobogó esti encián az usticai tavasz keserű alkonyatában? Olyan ez a selyem itt a hideg falon, mint kék eres márványoszlop az élő szerelem fiatal sírja fölött.

És sírt, sírt kifogyhatatlanul.

Reggel kiment a városba, legelső útja Maecenashoz vezette. A nagyúr boldogan hallgatta a boldog költő beszámolóját, s egész nap nem engedte el magától. Gyönyörű nap volt, a kert csupa tavaszi zsongás, fiatal virulás, mintha a fehér márványszobrok is életre pezsdültek volna ebben a bódító zsendülésben. Messze a kert végében ültek le, a rabszolgagyerek előbb selyempárnákat tett a hideg márványpadra, s ott lepte meg a költő Maecenast azzal a szatírával, amelyet a kert Priaposz-szobrára írt. Régen készen volt a vers, de a költő folyton csiszolgatta, hogy az, amit nagy barátjának ajánl, tökéletes legyen. Csakugyan más volt ez a vers, mint a szatírák első könyvében megjelent Priaposz-vers; nagyjában ugyanaz, és mégis más: egy-egy új jelző, új tréfa, odavetett szellemes kiszólás egészen más ízt adott neki. Ott ültek Priaposz faszobra alatt, féloldalt dőltek a félkörű padon, úgy nézték a vigyorgó erdei isten parasztos meztelenségét. Horatius kuncogva olvasta a verset, Maecenas harsányan nevetett, s a durranó befejezésen mind a ketten úgy hahotáztak, hogy a kis erdő szinte visszhangzott belé.

Jó volt Maecenasnál, ez a parnassusi nap elhessegette a sötét sejtelmeket, a költő fölmerült a névtelen bánatok feketeségéből, és végre eszébe jutottak a hétköznapi gondjai is. Mindenekelőtt a fogorvos: hónapok óta nem tudta rászánni magát, hogy elmenjen hozzá, ösztönszerűen irtózott minden fájdalomtól. De tovább nem halaszthatta: az utolsó két hétben már úgy érezte, hogy minden foga fáj. Elszánta hát magát, és harmadnap reggel megindult Coranus fogorvos rendelőjébe. Messze lakott a fogorvos, kint a Via Lata végén. Találhatott volna közelebb is fogorvost, de Coranust ajánlották a barátai. Dicsérték ügyességét, sőt Vergilius, aki még nála is jobban irtózott a fájdalmaktól, elmondta, hogy Coranusnál a foghúzás és tömés valóságos élvezet, mert valami új eljárással dolgozik: az ember nem érez semmi fájdalmat.

Átment a Vicus Argentariuson, és egyszerre csak az egyik ékszerészboltban megpillantotta azt a borostyánkőbe fagyott hőscincért, amely annak idején úgy megtetszett a kis Cinarának. Akkor azt mondta a kicsi, hogy előbb falusi házat szeretne meg kertet; hát most megvan a falusi ház, most már szabad meglepni őt: ezzel a kis ékszerrel. Az ékszerész éveken át nem tudta eladni a ritka követ, hát melltűt csináltatott belőle. Horatiusnak most még jobban tetszett. Bement, kicsit megriadt, mikor a boltos megmondta a tű árát, de rövid alkudozás után sikerült jóval olcsóbban megvennie, így is sokba került, de mindegy: már előre érezte a lány ujjongó örömének ízét.

Kint a Via Latán alig járt ember, szekér annál több: a Via Flaminia egész forgalma ide ömlött, idegesítette a fület recsegtető dübörgés, a fogai is jobban kezdtek fájni tőle. Még csak ez a vén boszorkány Canidia kellett, hogy kirobbantsa a dühét. Az egész város ismerte ezt a rosszképű, csupa ránc szipirtyót; hírhedt kerítő volt, rengeteg pénzt harácsolt az aranyifjúságtól, férfit, nőt rengeteget szerencsétlenné tett már varázslataival meg feneketlen zsarolásával. Amint meglátta Horatiust, egyenesen felé tartott:

- Uram, milyen jó, hogy találkozunk. Aulusnak, a praetornak a felesége, tudod, az a magas, mosolygós barna asszony, sokat gondol ám rád. Hívatott a múltkor, hogy adjak neked varázsitalt, vagy olvassak rád, de én, Hekaté óvjon, meg nem tenném veled az ilyesmit a világ minden kincséért sem! Megígértem neki, hogy beszélek veled, hiszen a magadfajta művelt ember szóból is ért. Hát amikor akarod, uram. Két arannyal jutalmazhatod a fáradságomat.

- Elhordd magad, förtelmes vén banya! - förmedt rá Horatius. - Nem ültél még eleget a börtönben az aljasságaid miatt? Jupiter engem úgy segítsen, szólok az aediliseknek, hogy tegyenek megint hűvösre. Majd ellátja a bajodat Aulus! Még ma este szólok neki. Te piszkos dög, te, te...

- Proserpina küldje rád a Fúriáit, te gyalázatos, hát hogy mersz így beszélni Canidiával? Én jót akarok neki, és ez a jutalmam! Na megállj, ezt megkeserülöd! - rikoltozott a vén szipirtyó, és eltűnt az út menti bozótban, ahol még néhány gyanús nőszemély rejtőzködött.

Horatius fölháborodottan folytatta útját, s hamarosan ott volt Coranus házában. Várnia kellett bizony, a várószoba teli volt fogfájós emberekkel. Késő este volt már, mire rá került a sor. Amint belépett a rendelőbe, megrettent a szép sorban heverő műszerektől: hideg közömbösséggel villant a szemébe fémes csillogásuk. Coranus hírből már ismerte a költőt, s most nagyon örült, hogy a többi híres emberrel együtt Horatius is az ő rendelőjét választotta. Leültette, megvizsgálta, s aztán közölte vele, hogy egy foga menthetetlen, ki kell húzni, de három másik beteg fog gyógyítható, azoknak csak tömés kell.

Azonnal munkához látott. A kis bástya formájú gyorsforralónak mind a négy lángja égett: az orvos agyagtégelyben valami sötét színű folyadékot melegített most rajta. Mikor már langyos volt a főzet, odaadta Horatiusnak:

- Végy egy kortyot a szádba, tartsd a fogadon, ameddig nem szólok. Mandragorafőzet. Úgy elzsongítja az idegeket, hogy meglátod, nem fogsz érezni semmi fájdalmat.

Negyedóra múlva készen volt az érzéstelenítéssel, és most a hajlott végű fogót tartotta a láng fölé. Horatiusnak a szeme se rebbent, és a romlott fog máris kint volt.

- Ez csakugyan jó volt - mondta a költő -, igaza van Vergiliusnak, valóságos élvezet fájdalom nélkül megszabadulni a fájdalomtól.

- Mára elég is talán - mondta az orvos. - A három másik fogat ki kell fúrnom, be kell tömnöm, ehhez hosszabb idő kell. Két hétig fogsz hozzám járni. Nem tudom még, nem kell-e hidat is csinálnom a kihúzott fog helyén. Akarod?

- Mi az a híd? - kérdezte a költő.

- A lyuk mellett a két szomszéd fogat megkoronázom, s fémhíddal kötöm össze őket. Ez pótolja a kihúzott fogat.

- Jó. Csináld meg - egyezett bele a költő.

- Aranyból? - kérdezte az orvos. - Az a legdrágább, de a legtartósabb is.

- Jó, aranyból. Legalább lesz bennem valami érték - mosolygott Horatius.

- Nono - tiltakozott Coranus -, az lesz a legkisebb érték benned. - Kinézett a várószobába. - Senki. Megyek a városba. Megengeded, hogy elkísérjelek?

- Nagyon örülök. Úgyis olyan egyedül vagyok.

Sötét este volt már, Coranus rabszolgája vitte előttük a lámpát. Horatius éppen azt mesélte az orvosnak, hogy milyen kalandja volt az undok vén Canidiával, amikor az út menti bozótban kékes lángot pillantottak meg. Megálltak.

- Ejnye - szólalt meg Horatius -, mikor hozzád mentem, s ráripakodtam a banyára, éppen ebben a bozótban bújt meg. Nézzük meg, mit csinál.

Óvatosan megközelítették a sűrűséget, s amit ott láttak, megfagyasztotta bennük a vért. A kis tisztáson varázsfüvekből rakott tűz sejtelmes kék lángja táncolt, vékony csíkja olyan volt, mint a lidércfény. Agyagtálon félelmetes csontokat, állati vagy emberi maradványokat véltek fölfedezni; a tűzön öblös fazékban víz fortyogott. Canidia a tűz mellett állt, övig felgyűrt fekete ruhában, fején hegyes süveg, mezítláb, s hadarva és üvöltve mondta a varázsigéket. Kitárt két karja, mint két aszott fehér kóró, kísértetiesen hadonászott a gyenge holdfényben. Három ijesztő vén banya állt mögötte, tompa hangon morogták utána a szertartás szavait, sápadt arcuk halottasan derengett fel a tűz alvilági káprázatában.

- Ismerem a boszorkányokat - suttogta Coranus -, ott voltam a legutóbbi pörük tárgyalásán. Az a legvénebb, legszikárabb, az Sagana, a leggonoszabb köztük. Kiderült a tárgyaláson, hogy ő csalta el és gyilkolta meg azt a kisfiút, akinek a holttestét undorító varázslataihoz felhasználta.

- Úgy látszik, nem használt a múltkori börtön - szólt közbe halkan Horatius -, mintha már megint emberi csontokat is látnék a tálakon.

- Csakugyan - rémüldözött Coranus. - Iszonyú! Mit nem merészelnek ezek a gyalázatosak! Nézd a másikat, azt a púpos kísértetet: az Vela. Nézd, most csontot dob a fazékba! Irtózat! A harmadik Folia, valóságos hiéna!

- Szörnyű! - hüledezett Horatius. - Nézd, hogy lobog a hajuk a hegyes süveg alatt! Nini, most Canidia a fazék fölé tartja kezeit, a többiek nyöszörögve a földre vetik magukat, a vén szipirtyó üvölt: "Tísziphoné! Hekaté! Rontásod romboljon, varázsod verjen, átkod áradjon! Hekaté!"

Gyűlöletes visítása, mint süvöltő szél hasított az éjszakába.

- Förtelmes! - rázkódott meg Horatius.

- Gyerünk - mondta Coranus -, egyenesen Aulushoz.

Futólépésben siettek a praetorhoz. Fél óra múlva börtönben ült mind a négy boszorkány. Másnap a tárgyaláson kiderült, hogy ez már a negyedik gyermekgyilkosságuk volt. Legutóbb egy hatéves rabszolgagyereket raboltak el és öltek meg kegyetlenül.

Aulus ezúttal megszabadította Rómát ezektől a gyalázatos boszorkányoktól: az ítélet halálra szólt. Harmadnap végre is hajtották.

Horatius ezen a héten két epódoszt írt, mind a kettőben Canidia gyalázatosságait korbácsolta epébe mártott tollal. A versek meg is jelentek Sosiuséknál, s mind a kettő az utolsó példányig elfogyott. A hét végén Maecenastól hallotta, hogy Octavianus nagyon hálás volt iránta, mert lerántotta a leplet ezeknek az elvetemült kerítőknek aljasságairól, s abban reménykedett, hogy ezzel a kegyetlen kipellengérezéssel sikerült kiirtani az egész fajzatot, amely bizony nagyon elburjánzott Rómában. Horatius így önkéntelenül is munkatársa lett az imperatornak abban a törekvésében, hogy helyreállítsa a régi tiszta erkölcsöket.

A második hét végén kis búcsúestére jött össze barátaival a görög kocsmában, az épülő Pantheon mögött. Még alig nőttek ki a földből a falak, de máris kezdték felállítani az állványokat, felfüggesztették a csigákat, amelyeken majd a hatalmas kőkockákat a magasba vontatják; a kis téren szinte hegyekben tornyosult az építőanyag, kő, márvány, tégla, mész, cement; fagerendák, vasrudak, szerszámok hevertek nagy halomban, vakolókanál, simító, függőón, szintező, nagy fa háromszögek, kötelek, vaskampók; hemzsegtek a munkások: olyan volt a tér, mint a hangyaboly. Apollodórosz, a tervező műépítész, ott ült a kis fabódéban, a rajzokat nézegette és számolt. Egy pillanatra feltűnt Agrippa tengernagy, aki saját költségén emeltette az épületet, amely a világ nyolcadik csodájának ígérkezett. A tengernagy vörös köpenye végiglibegett a téren, aztán eltűnt az építész irodájában.

Majdnem mind együtt voltak az athéni diáktársak a görög kocsmában, csak Messalla hiányzott meg a fiatal Cicero, akit azóta bizony sírba vitt az örökös dorbézolás. A nagy konzul fia Philippi után visszament Athénbe, megesküdött, hogy a zsarnokok Rómájába nem teszi be a lábát, újra felfedezte Mürtalét, és Thaleia néni kocsmájában versenyt ivott a Bursa Roma fiataluraival. Most a Kerameikosz-temetőben piheni ki zaklatott élete lázait.

Jó volt ez az este, csupa melegség, csupa hangulat, fiatal napjaik ficánkoló emléke csengett fel a szívükben, jó volt a rántott libamáj kovászos uborkával - drága mulatság kora tavasszal! -, jó volt a mandulával kevert görög mazsola, az édes khioszi bor; Sestius nagyivást vezényelt, mint a fiatal Cicero valamikor, és jó volt behunyni a szemüket, mikor felröppentek a régi szkholionok, s velük felaranylottak lelkükben a pezsgő mámorok, a régi szerelmek, a tűnt ifjúság, Phaidrosz tanár úr, Epikurosz fehér és bölcs szobra, órák és álmok, évek és szívek, életek és remények. És mintha forró fuvolák lágy melódiái búgtak volna fel az évek távolából, mikor Horatiusra került a sor, és felhangzott fáradt hangján a régi dal:

Damalisz - súgta egy hang a szívében. Cinara - búgta rá egy másik hang. S most felelgettek egymásnak, két riadt hang az évek éjszakájában, mint hetyke sárgarigók az athéni Akadémia kertjében, két meleg hang, az egyik már halványult a messzeség ködében, már csak olyan volt, mint valami halványsárga selyemruha a sápadt hold derengésében, és a másik most diadalmasan fölsikoltott, mint őrjítő üvegfuvola bágyadt esték bódulatában: Cinara, Cinara, Cinara! - és a költő az asztalra borulva, lelkében a kis Cinarát ölelte mámoros révületében, míg körülötte, mint távoli hullámok moraja, búgott a dal:

És mikor a dal utolsó hulláma is elsimult, feszült várakozás izgalma meredt egyszerre a borgőzös ivószobára: most rögtön felpattan az ajtó, kardcsörgés hallatszik, és berobban feketén, komoran, lobogón, mint a végzet - Brutus! Ezüstpáncélja hidegen csillan, kardja lázadón csörög, sisakjának vörös tollforgója fenyegetően viharzik. Szemén a halál bélyege, száján kemény szavak vére, lelkében a lázadás villámai. Jön, jön, megáll, vár. Most mind felugranak, lobogó láng a terem, fiatal szívek izzása, esküszünk...

De Brutus némán pihent Philippi mezején, nem jött, nem várt semmit, és nem vádolt senkit. Csak egy pillanatig tartott az egész, és máris szétfoszlott a fekete felhő kísérlete. Nem jönnek vissza a halottak.

Murena hangja élesen hasított a csöndbe:

- Ezt a serleget a köztársaságért!

Most egyszerre megoldódott a feszültség. Robbanó éljenzés dörgött, összecsendültek a serlegek, kipirultak az arcok, s a régi bajtársak, mint titkos összeesküvők, fenékig itták a bort halott eszményeikre.

És most csakugyan nyílt az ajtó, kardcsörgés, piros köpeny csattog, vörös forgó lobog, és íme..., ott áll köztük a tábornok... Messalla!

Csak a késő esti órákban ért Rómába vidékről, akkor értesült Horatius meghívásáról, és egyenesen a görög kocsmába sietett. Hallotta Murena köszöntőjét, és komoly szemrehányás volt a hangjában, mikor megszólalt:

- Jupiterre! Legyen eszetek! Minek a tüntetés? Senki sem bántja a köztársaságot. Octavianus is a régi Rómát akarja. Na! A titkos szerelmével nem szokott tüntetni az ember.

Már kacagott, s pillanatok múlva másra terelődött a beszélgetés. Horatius a hajnali órákban fejfájósan ment haza. A kályhában még volt parázs, szagosrutát főzött kevés vízben, megitta a főzetet, s fél óra múlva nyoma sem volt a fejfájásnak. Nyugodtan aludt, jókedvvel ébredt, s másnap lázasan készülődött az utazásra: haza, haza!

Hogy örült a kislány a borostyán melltűnek! Zöld bársonyruha volt rajta, mindjárt kivette belőle az egyszerű biztosítótűt, s a sok ezer éves cincér máris a mellén meresztette örökre mozdulatlan csápjait. Milyen egészséges piros volt az arca, meg is hízott keveset, kacagott is, sokat, és csoda, hogy mi mindenre megtanította a Mordax kutyát. Vége-hossza nem volt a kérdezősködésnek, el kellett mesélni a fogorvost, Canidiát, fel kellett olvasni az új verseket, be kellett számolni a görög kocsmáról - milyen boldog volt a kis Cinara, mennyit csókolta ezt a rossz embert, aki két hétig egyedül hagyta, ezt a zömök, fekete embert, ezt a drága jó embert, az egyetlent!

Másnap nagy meglepetésre ébredtek: megjött Venusiából Ofellus bácsi, meglátogatni az új birtokost. Bizony elállt szeme-szája, olyan gyönyörű volt itt minden. Mondta is, hogy szebb ez a régi venusiai birtoknál is. Napokat kószált hol a gazdával, hol Baviusszal, apróra megvizsgált mindent, s nem fogyott ki a jó tanácsokból. Meg is köszönték neki, mert bizony a jó öreg Ofellus sok olyasmit tudott, amit még a tapasztalt Cervius szomszédtól is hiába kérdeztek volna. Hanem aztán, amikor egyszer pulykapecsenye volt ebédre, éppen az ő tiszteletére, megelégelte az öreg a dédelgetést.

- Hallod-e, fiacskám - kezdte ebéd után, mikor kint üldögélt Horatiusszal a kert vízmedencéje mellett -, minek ez a sok finom pecsenye? Nem szoktam én az ilyesmihez. De ha jól tudom, te Epikurosz tanítványa vagy, hát ne az ilyesmikben keresd az élvezetet. Az élvezet nem a finom ételekben s a drága italokban van, hanem bennünk magunkban. Elhiszem, hogy a pávapecsenye meg a félöles csuka izgatja a torkodat, de hát mondom: nem a fejedelmi márna meg a drága vajban sült tök boldogít, hanem az egészség, a megelégedés, az egyszerűség...

- De Ofellus bácsi... - próbálta félbeszakítani a költő.

- Semmi de! Látod, én beérem főzelékkel, füstölt hússal, és nálam már ünnepi ebéd a főtt tyúk. Csak így, fiam. De nem úgy, ahogy most csinálod, mert hamarosan nyakára hágsz a vagyonodnak meg az egészségednek.

- De Ofellus bácsi, hiszen mi sem élünk mindig így, ez csak a te kedvedért van.

- Annál rosszabb. Megbántasz vele. Ne felejtsd el, amit mondtam. Nem könyvekből tanultam, a magam paraszti esze súgta nekem ezeket a bölcsességeket, amiket te talán kinevetsz.

- Dehogy nevetlek ki, Ofellus bácsi, hiszen én is a te véleményeden vagyok - nevetett Horatius. De tetszett neki, hogy az öregúr olyan gondosan a szívébe véste azokat a gasztronómiai elveket, amelyeket ő egész életében követett. Úgy földerült ettől, hogy még a napokban megírta egyik legkedélyesebb szatíráját, amelyben Ofellus bácsit is megnevezi, s az ő szájába adja Epikurosznak a mértékletességről vallott elveit és tanácsait. A szatíra nemsokára meg is jelent Rómában, és Maecenas hiába vitatkozott róla az imperatorral, Octavianus kijelentette, hogy a költő nagy szolgálatot tett neki azzal, hogy ebben az elpuhult világban a régi egyszerűséget hirdette. A vita eredménytelen volt, mert Maecenas fölényesen lemosolyogta ezeket a paraszti elveket, de megvolt az a haszna, hogy Octavianus figyelmét megint a fiatal költőre terelte.

Estére már Ofellus bácsi kedve szerint főztek: babbal főtt káposzta volt vacsorára, sült szalonnával. Az öregnek nagyon ízlett, nem győzte dicsérni:

- Végre, hogy megjött az eszetek! Most már igazán otthon érzem magam nálatok.

Bezzeg más véleményen volt Sestius, a mai este városi vendége. Hát jó, jó - mondogatta -, hanem azért a rántott libamáj se kutya.

- Hallod-e, pajtás - szólt oda Horatiusnak -, szép itt a falun, annyi bizonyos, de én nem tudnék itt élni. Mégiscsak más a város: megvan minden kényelmem, megkapok mindent, amit akarok, dúskálok a főváros élvezeteiben, és fürdöm a fényében. Csak az ilyen mogorva medvének való a falu, mint te vagy: főzelék meg szalonna meg egy lány, egyetlenegy, no, nem bírnám ki!

- Te Sestius - fenyegette meg Cinara -, mindjárt megverlek!

- Ne bántsd, szívecském - mosolygott Horatius -, ha Canidia varázsitala nem fogott rajtam, Sestius fog elcsábítani. Pedig Canidia szebb volt.

- Ejnye, te - mordult föl Sestius -, az a vén szipirtyó?

- Már úgy értem - magyarázta Horatius -, hogy szebb volt boszorkánynak, mint te szirénnek.

Mikorra jól kikacagták magukat, Cervius szomszéd kezdte rá:

- Már akármit mondasz, Sestius barátom, mégiscsak különbül él az ember itt, mint abban az örökös városi hajszában.

- Bízd csak rám, öregem - vágta vissza Sestius -, én nem bánom, csak hajszoljanak. Mármint a csinos nők, ugyebár? Hiszen te is úgy értetted? Vagy nem?

- Jóból is megárt a sok - komolykodott Cervius. - De nemcsak a nők hajszolnak ám, hanem a rettentő lárma meg a kölcsönkérők meg az uzsorások meg a politika meg a társaság, a tánc, a mulatságok. Ej, nem bírnám ki!

- Én meg itt penészedném meg - makacskodott Sestius.

- Hát elmondok egy mesét, abból kiderül, melyikünknek van igaza.

- Halljuk, halljuk! - sürgette Horatius, aki nagyon szerette Cervius szomszéd kiszólásait és jóízű anekdotáit, és most is sejtette, hogy valami olyan csemegét kap tőle, amiből még vers is kerekedhetik.

- Hát úgy volt - kezdte Cervius -, hogy a mezei egeret egyszer meglátogatta a városi egér, régi barátja. Bizony szerény kis lyukban lakott a mezei egér, de szívesen fogadta barátját, s a kamrája legféltettebb kincseit tálalta föl neki: borsót, szalonnabőrt, mazsolát, maga pedig lóheremagot meg lisztet rágcsált. Hát bizony a városi egér fintorgatta az orrát, alig nyúlt az egyszerű ételekhez, s végre kitört: "Hallod-e, barátom, hát öröm neked itten nyomorogni? Hát csak különb a város, mint ez a nyomorult lyuk itten? Gyere velem, úgyis rövid az élet, élvezd hát, amíg lehet!" A buta mezei egeret izgatta a városi kényelem, a dús lakomák reménye, hajlott a csábító szóra, s megindult barátjával a városba. Éjjel lopakodtak előre, s még hajnal előtt pompás palotába értek. Elefántcsont kereveteken bíborszőnyegek ragyogtak, s nini: egyszerre megcsapta orrukat a pompás vacsora maradékainak illata. A házigazda lefektette falusi barátját a bíborszőnyegre, és sürögve hordta neki a jobbnál jobb falatokat. A szegény kis buta mezei egér kimondhatatlanul boldognak érezte magát, ette-ette a válogatott ételeket, a hasa már kerekre dagadt, már éppen el akart nyújtózkodni, hogy boldog álomra hajtsa fejét, amikor egyszerre felcsapódott az ajtó, vad vérebek dühös ugatása csattant a teremben, vége volt a boldog nyugalomnak: a két kis egér eszeveszetten menekült. Alig tudtak kijutni a szabadba. Mikor csapzottan és agyonhajszoltan megálltak végre, a falusi egér elbúcsúzott barátjától. "Barátom - mondta neki -, nem nekem való ez az élet. Te csak élvezd ezt a hajszát és halálfélelmet, ha neked ez élvezet; én visszamegyek a mezőre, s ha szegényesen élek is, ha nem is alszom bíborszőnyegen, legalább nem bánt senki s nem kell örökösen rettegnem az életemért." Hát ez volt a mese, Sestius barátom.

Megtapsolták az öreget, még maga Sestius is gratulált neki, Horatius pedig két hét múlva megküldte Sestiusnak azt a szatírát, amelyben Cervius szomszéd meséjét feldolgozta. A szatíra elején Maecenasnak megköszöni, hogy megadta neki a falusi élet boldog nyugalmát, gúnyos tréfákkal festi a városi élet kellemetlenségeit, a tolakodók szemtelenségét, a kíváncsiskodók zaklatását, az irigykedést, a pletykát, ami mind csak arra való, hogy megkeserítse az ember életét; a szatírát csattanósan fejezi be Cervius szomszéd meséje. Maecenas külön levélben köszönte meg a verset, amelyet Sestius vitt fel neki. A költő nemcsak neki ajánlotta ezt a verset, hanem sokat foglalkozott benne a személyével is: fejedelmi módon viszonozta a nagyúr fejedelmi jóindulatát.

Mosolygás költözött a házba, felhőtlen volt az életük, mint a fölöttük kacagó tavaszi égbolt. A munka javát elvégezték, a gazda mostanában pihenhetett is, hiszen Bavius mindenen rajtatartotta a szemét. És milyen boldogok voltak, mikor Püladész az első tavaszi zöldségek s a friss juhtúró árával megjött a városból! Ustica környékén nem volt még egy ilyen gazdaság! A pénzt Bavius tette félre a pántos vasládába, és Horatius most érezte igazán először, hogy mit jelent a gondtalan függetlenség. Mintha kicserélték volna: zárkózottsága fölengedett, naphosszat járta az erdőt Cinarával, tréfálkozott, néha nagyokat füttyentett, a kislány el is felejtette mellette, hogy valaha a halálra gondolt; boldog csókjaikat édes trillákkal kísérték a cinegék.

És áradt a költőből a vers. Ünnepélyesen hangzó kis verssel avatta fel Dianának azt a roppant píniát, amely a kert közepén sötétlett, a vízmedence mellett; oltárt állíttatott elé, s fogadalmat tett, hogy évente áldozatot fog bemutatni itt az erdők szűz istennőjének. A kis verset márványba vésette, s felszegeztette a hatalmas fa törzsére. Most már a költészete is belegyökeredzett ebbe a földbe, amely az övé volt, s amely őt is elszakíthatatlan szálakkal, az élet és a szerelem aranyszálaival fűzte magához.

Nem kellett most már külső esemény, hogy dalok szülessenek a lelkében: mélyről szakadt minden vers, és egyszerre elhallgatott a szatíra, elhallgatott az epódosz, csupa dal szállt a szívéből, bensőséges líra, ami nem tudott feltörni belőle a nagyváros forgatagában. S egyik csöndes estén csodálatos himnusz csörgött ki a tolla alól: az egyszerű és neki oly drága sabinumi föld s az egyszerű, de boldogságban sugárzó sabinumi ház himnusza. És folyt, folyt a remek vers, mint az olvadt arany, s mikor a méhes zümmögésében felolvasta Cinarának, a kislány hozzá simult, és meghatottan a fülébe súgta:

- Édes, nagyon boldog vagyok.

És mikor egy forró júliusi napon, a tikkasztó nyári meleg elől a Bandusiához menekültek, a gyémánttükrű forrás hűvös vize mellett ujjongva hallgatta a kislány a gyönyörű új verset, és szinte szégyenkezve emlékezett az első kirándulásra, mikor buta és oktalan halálsejtelmében olyan keservesen elsírta magát. Hogy is gondolhatott ilyesmire? Hiszen ennek a boldogságnak nem lesz vége soha!

Csengett a vers, mint kacagó szirének ezüstös dala, s a kristályos forrás hárfázta hozzá a muzsikát:

- Diomédész - mondta Horatius a rabszolgának -, senkit be ne eressz! Nem vagyok itthon!

- Elmégy, uram? - kérdezte a fiatal fiú bambán.

- Dehogy megyek - legyintett a költő -, csak magam akarok maradni, dolgozni szeretnék. Akárki jön, mondd meg neki, hogy nem vagyok itthon.

- Igenis, uram - értette meg végre Diomédész.

Az egyik tanyai rabszolga fia volt ez a Diomédész, igazán kedves és készséges fiú, csak azt nem lehet ráfogni, hogy kanállal ette a tudományt. Nehézfejű gyerek volt, de hűségesebb a kutyánál, és főképpen Cinarát nagyon szerette; órákig is elálldogált mellette, minden kis kívánságát zúgolódás nélkül teljesítette, és szinte leste a parancsait. Nyilvánvaló volt, hogy a fiú halálosan szerelmes a kislányba. Otthon is hagyta volna Horatius, de nem volt más, akit magával hozhatott volna Rómába: Bavius nélkülözhetetlen volt, Ménász jó lett volna, de őt Bavius nem engedte, a többi szolga nem volt városba való. Cinara sem akarta, hogy jó ura szégyellje magát a paraszt rabszolgái miatt, hát még ő biztatta, hogy csak vigye magával Diomédészt: csinos fiú, csöndes, mindig mosolygós, és szép ruhái is vannak. Ezzel a fiúval még az imperatorhoz is elkísértetheti magát.

Erről egyelőre nem volt szó, Horatius csak azért jött be a városba, hogy meglátogassa Maecenast, s beszélgessen a készülő második szatírakönyvről Sosiusékkal, akik egyre sürgették. A szatírák első könyve már harmadik kiadásban forgott közkézen. Csakhogy ő nem volt ám olyan, mint Lucilius, akiről azt mondták - hiszen ő maga is megírta róla a szatírák első könyvében -, hogy egy óra alatt kétszáz verssort is lediktált, csak úgy könnyedén, mintha a tunicája ujjából rázta volna ki őket. Ciceróról is mesélték, hogy egyszer egyetlen éjszaka ötszáz hexametert megfaragott, a rabszolgája görcsösre írta az ujjait ezen az éjszakán. Horatius bizony nem diktálta a verseit: neki elmélyedő, komoly hivatás volt a költészet, szent pillanatok ünnepi szertartása, ilyenkor nem is tűrt senkit maga mellett. Írta is egyik versében, hogy apránkint és fáradságosan szedegeti össze verseinek szépségeit, mint Matinum méhei a mézet a Garganus-hegy tövében, az illatos kakukkfüves réteken. Nem, nem, egyelőre szó sincs újabb kötetről, még az epódoszokkal is vár: nagyon sajognak még a sebek, amiket ezekkel a kíméletlen versekkel ütött. De azért beszélni mégis kell a kiadóval, meg kell látogatni barátait is, akikkel hónapok óta nem találkozott, és főképpen szeretett volna Maecenasszal néhány meleg és boldog napot tölteni. Ez a barátja hiányzott neki legjobban: a nagyúr dionüszoszi derűje, fölényes szelleme, sugárzó értelme és bölcs életélvezése tudta csak kiragadni időnkint embergyűlöletéből és fásult zárkózottságából. Hosszú hónapok óta mindössze kétszer volt a városban, mind a kétszer csak egy-egy félnapra, éppen csak hogy látta Maecenast. Nem bírta tovább.

Meg aztán dolga is volt elég. Hosszú heteken át naponta járta a birtokot Baviusszal, mindent látni akart, élvezni akarta az első év termésének örömét. Hát volt is öröme: a birtok remekül fizetett, tele volt a magtár, a pince, az éléskamra, és eladni is annyit sikerült, hogy az egész évre való pénz ott pihent már a vasládában. Mercuriusnak hála, nem volt gondja. Csak szeptember végétől kezdve voltak nyugtalan napjai, akkor sem maga, hanem a kis Cinara miatt. A kislány remekül állta a tavaszt és a nyarat, de az ősz mintha leverte volna. Pedig olyan szép volt az ősz odakint! Csupa verőfény, bágyadt mosolygás a fáradt virágok lassú ernyedésében és a haldokló erdők sárguló és rozsdálló bánatában. Mennyi szépség, mennyi költészet! Megborzongott, ha visszagondolt a római szeptemberek rideg és lélektelen közömbösségére, a tompa és köhögtető ködökre, a hideg reggelekre és a nedves alkonyatokra. Milyen más, milyen vigasztaló, szívet melegítő, elnyugtató volt falun az ősz.

És a kislány nem bírta. Sápadozott, hervadt, mint az őszi virágok, köhögött is megint, lázrózsák gyúltak az arcán. Csak akkor tért magához, mikor szüret után befűtöttek. Októbertől kezdve már nem mozdult ki a szobából, és decemberre mintha magához tért volna. Megint friss volt, jókedvű, megint természetes pirosság öntötte el az arcát; melegházi virág - mondotta magában Horatius, mikor ránézett. De végre decemberben itt volt az alkalom, hogy egy hétre egyedül hagyhatta; no, nem egyedül, hiszen ott maradt mellette Pullia meg Bavius meg Fannia, akit a kislány nagyon megszeretett. Nem is ellenkezett Cinara, mikor elbúcsúzott tőle: megsimogatta az arcát, megcsókolta, gondosan bebugyolálta meleg ruhákba, s Diomédésznek a lelkére kötötte, hogy nagyon vigyázzon a gazdájára.

Cinara felől nyugodt volt hát, s azt hitte, nyugodt napjai lesznek Rómában is. Ó, a szórakozott költő: elfelejtette, hogy éppen a Saturnaliák idejére érkezik a városba! Csak akkor ébredt magára, mikor már benne volt az utcák hejehujás, tomboló tolongásában. Olyan volt Róma ezen a héten, mint a megbolygatott méhkas. Daloló, tréfálkozó, táncoló csoportok járták az utcákat, belekötöttek a járókelőkbe, komoly emberek kacagtató maskarákban komédiáztak, ittak a nyílt utcán, pénzbe kockáztak, ami máskor tilos volt, ölelkeztek, csókolóztak: Horatius úgy állt ebben a farsangi kavarodásban, mintha villám sújtotta volna. Hát kellett ez neki?

De ha már itt van Saturnus bolond ünnepének kellős közepében, nem szabad megfeledkeznie barátairól. Ilyenkor a rokonok és jó barátok ajándékokkal lepték meg egymást, az aranykor emlékére, amikor mindenki boldog volt, s mindenkinek minden kívánsága teljesült. Az aranykor emlékét őrizte az a szokás is, hogy ilyenkor az urak szolgálták ki rabszolgáikat. "Herculesre - mondta magában Horatius -, mi lesz otthon? - Bizony megfeledkezett a rabszolgáiról, azok pedig nagyon is számon tartják ezt a napot! - No - nyugtatta meg magát -, Bavius bizonyosan gondoskodik róluk."

Hát hamar ki a vásárba, megvenni az ajándékokat! És már ott is volt a nyüzsgő, tolongó tömegben. Diomédész alig tudott utat vágni neki az embergyűrűben.

- Io Saturnalia! - üdvözölte a boltos a szokásos ünnepi köszöntéssel. - Parancsolsz?

- Bona Saturnalia! - köszönt vissza Horatius. - Viaszgyertyát kérek.

Így ment bódéról bódéra, Diomédésznek az egyik karja már roskadozott az ajándékoktól: két tucat viaszgyertya, Pullia néninek ezüst melltű, Cinarának kis tanagrafigura, Maecenasnak ametiszt gyűrű - ez megóv a részegségtől! -, Vergiliusnak apró Amor- és Psyche-szobor, jót fog nevetni a szemérmes költő szégyenkezésén, Murenának söröskancsó, Sestiusnak meg Gallusnak egy-egy piros selyemkendő, jó lesz a dalmáciai rabszolgalányaiknak. Messallának kétujjnyi hosszú faragott fapálcika, sassal a végén, hadd nézze marsallbotnak, Variusnak színészálarc, kinek-kinek ami jár neki. Mikor készen voltak, megállt az egyik pecsenyesütő bolt előtt, megreggelizett, Diomédészt addig hazaküldte a holmival.

Javában eszegette a nyárson sült karajt, mikor valaki rászólt:

- Io Saturnalia! Hát te itt bujkálsz, pajtás?

Sestius volt, a mindig jókedvű régi cimbora. Hát most már nem volt unalmas Diomédészre várakozni. A régi barát annyi mindent tudott kérdezni, Horatius alig győzte válaszokkal. De aztán maga is alaposan belemelegedett a kérdezésbe:

- Mi van Vergiliusszal? Hát Varius? Hát Maecenas?

- Maecenas - szakította félbe Sestius - elveszett ember. Már két hete nem fogadott senkit. Unja az életét. Igaz, mit csinál a kis... izé..., az a kislány..., na... - és türelmetlenül csettintett az ujjaival.

- A kis Cinara beteg - felelte Horatius elkomolyodva. - Most ugyan jobban van, de nem bízom az egészségében. Talán a tavasz...

- Elmúlik, elmúlik - igyekezett átsegíteni Sestius a költőt a pillanatnyi elboruláson. - Nézd csak, jön a körmenet!

Végeláthatatlanul kígyózott az ünnepi menet a Forumon. Az eleje már megkerülte a Capitoliumot, s az élen haladó Saturnalicius princeps, a Saturnalia hercege, már talán meg is kezdte az áldozatot a Saturnus-templom előtt. Mozdulni sem lehetett a tömegben: ezen a napon nem tartottak törvényszéki tárgyalást, szünet volt az iskolákban, és minden rabszolga szabadnapos volt. Róma félmillió lakosa mind az utcán szorongott.

No, visszajött Diomédész is, most már együtt mentek a Mars-mezőre, hogy végignézzék az állami lakomát, amelyen legalább huszonötezer rabszolgát vendégeltek meg államköltségen. Sikerült Diomédésznek is helyet keríteni az egyik asztalnál. A rabszolgák mögött ott álltak a gazdáik, lesték minden kívánságukat, szorgalmasan hordták fel nekik a finom ételeket, és Horatius is örült, hogy legalább egyik szolgáját kiszolgálhatta ezen a hagyományos ünnepen, amelyen az emberek régi, aranykori egyenlőségének áldoztak a szimbolikus szertartásokkal. Sestius is kényeztette a maga rabszolgáját, az egyik asztalnál a két előkelő aedilis marcona gladiátorokat szolgált ki, s a tér legvégében, díszesen terített asztalnál, az imperator belső szolgái ültek, az asztalfőn Koszmosz, a főkomornyik: Octavianus éppen neki nyújtotta a pecsenyéstálat. Körülötte álltak az udvari főemberek, messzire virított Agrippa vörös tengernagyi köpenye, s ha egy-egy rabszolga intett, az urak készségesen ugrottak oda, és teljesítették kívánságát. Már közel jártak az udvari rabszolgák asztalához, mikor szurtos kisgyerek ugrott fel az asztal mellől, s odaszaladt Horatiushoz: Phaniscus volt, Maecenas kapusának fia.

- Bácsi - kapaszkodott a gyerek a nyakába -, hoztál-e piros almát?

- Hogyne hoztam volna - és Horatius kivette a tógája zsebéből a mosolygó almát, ez már saját termés volt! -, hiszen éppen hozzátok készültem!

- A kegyelmes úr is itt van - szólalt meg valaki az asztal mellett. Aquila volt, a gyorsíró.

Maecenas éppen a kapust szolgálta ki.

- No, ez is nagy csoda - jegyezte meg Sestius. - Hát Saturnus mégis kicsalta!

- Bona Saturnalia! - köszönt a költő Maecenasra.

- Hohó - kiáltotta a nagyúr, és letette a tálat az asztalra, hogy megölelje barátját -, hát te hol bujkálsz?

- Tegnap este jöttem, és éppen hozzád készültem - felelte a költő. - Szégyellem, de megfeledkeztem az ünnepről.

- Fél óra múlva vége a lakomának, velem jössz, jó? Itt vár a gyaloghintóm.

Késő éjjelig maradt Maecenasnál, s mikor Diomédész hazakísérte, még mindig annyi volt az ember az utcákon, hogy alig tudtak átvergődni a tömegen. Ezernyi kézilámpa fénye hullámzott az emberrengetegben, az utcák sarkán oszlopokra tűzött fáklyák lobogtak a hűvös decemberi éjszakában. Pattogó dalok üteme kísérte lépteiket, rezesbanda játszott valamelyik téren, a kocsmákban harsogott a jókedv, vidám kurjantások csattantak, és Horatius egyszer csak arra riadt fel gondolataiból, hogy egy csinos rabszolgalány arcon csókolta.

A lány kacagása még sokáig csengett a nyomában, s mintha fent, a Clivus Orbius magányosságában még mindig kísértette volna. "Cinara - mondta magában, mikor egyedül maradt a kék selyemruhával -, kicsi virágom az usticai tél fehér csendjében, csak te maradj meg nekem."

Másnap sokáig aludt. Déltájban arra ébredt, hogy Diomédész hangosan veszekszik valakivel.

- Hányszor mondjam - kiabált a derék fiú torkaszakadtából -, hányszor mondjam, hogy nincs itthon?!

- Már hogyne volna, hiszen reggel óta itt állok a kapuban, s lesem, hogy mikor megy el. Itthon kell lennie - nyekeregte egy borízű hang.

- Ejnye - vágta vissza türelmetlenül a fiú -, Jupiter legtüzesebb mennyköve vágjon beléd! Az úr maga hagyta meg: mondjam mindenkinek, hogy nincs itthon. Na!

- Ó, ez az ifjú barom! - sóhajtotta Horatius kétségbeesetten. Hát most már be kell eresztenem, akárki fia is.

Fölkelt, meleg köpenyt vetett magára, s bár a szobában már pattogott a tűz, mégis fázott. Kiszólt Diomédésznek, hogy csak eressze be a vendéget, s néhány pillanat múlva már ott hadonászott a szobában Junius Damasippus, a részeges műkereskedő és árverési hiéna.

- Uram - kezdte izgatottan -, emberségre is taníthatnád ezt a haszontalan szolgát. Nem akart beereszteni engem, engem, Damasippust, a művészt és filozófust! Nevetnem kell.

Rengett a csapzott szakálla, fityegett a lompos és foltos tógája, kopasz fején ide-oda csúszott a paróka. Horatius elmosolyodott, de tenyerébe fojtotta a mosolyt, nehogy megsértse a kitűnő vendéget, aki még mindig lihegett az izgalomtól. Pillanatok alatt átfutott agyán ennek a különös embernek egész élete: Damasippus rengeteget keresett valamikor, jól jövedelmező ingatlanügynöksége volt, de olyan nagyszabású üzletekbe fogott, és oly szerencsétlenül forgatta a pénzét, hogy mindenét elvesztette. Ekkor felcsapott műkereskedőnek, s megint megtollasodott; ott volt minden árverésen, ő volt a leghangosabb és legerőszakosabb. Mikor már majdnem fölvetette a pénz, megint feltette vagyonát egyetlen üzletre: megint koldusbotra jutott. Elkeseredésében nekiment a Tiberisnek: a Fabricius-hídról akarta a vízbe dobni magát. Már éppen ugrani készült, mikor Stertinius, a jókedvű sztoikus filozófus elkapta a tunicája csücskét, és visszarántotta. Heteken keresztül a filozófus társaságában maradt, megelégedett annyi keresettel, hogy éppen éhen ne haljon, fölszippantott néhány sztoikus tételt, és hamarosan fölcsapott vándorfilozófusnak; úton-útfélen zagyva és meg nem emésztett filozófiájával zaklatta az embereket: riadtan menekült előle mindenki. Horatius el sem tudta képzelni, mi szél hajtotta oda.

- Édes barátom - kezdte, mikor kifújta magát -, tudom, hogy sok szép régi holmid van, még Venusiából. Mi szükséged van neked ilyen haszontalanságokra? Sőt kérdem tisztelettel, mi szükséged van egyáltalán erre a házra? Jobb neked a falun, nem való költőnek a város. Megvennék mindent, mégpedig jó áron.

- Hogy jut eszedbe, Damasippus? - kérdezte Horatius meglepetten. - Nem adok el én semmit. Valahol csak kell laknom, ha időnkint bejövök a városba.

- Lárifári - legyintett a filozófus -, annyi barátod van, ott szállsz meg, ahol akarsz. No?

- Ha csak ezért jöttél, akkor máris búcsúzhatsz - mondta Horatius hidegen. Bosszantotta, ha bele akartak avatkozni az életébe.

- Hopp - kapott rajta Damasippus -, látszik, hogy Mercurius világosítja az elmédet: eltaláltad, hogy nemcsak ezért jöttem. De valamivel csak kezdeni kell.

- Nos? - fordult felé Horatius, szemlátomást közömbösen.

- Hát, édes barátom, kegyeskedjél megengedni, hogy őszintén megmondjam: ez nem élet, nem költőhöz méltó élet, amit te folytatsz. Háromhónaponkint egy vers, mi az? Alkotni kell, barátom, alkotni, megsarkantyúzni a Múzsát, ameddig még tüzes a vére, aztán ha elkehesedik, úgyis hiába.

- Bízd rám - legyintett Horatius türelmetlenül.

- Nem tehetem, sajnálom - tárta szét a karjait a műkedvelő filozófus. - Ritkán írsz, és meg kell mondanom: rendszertelenül. A költő sem hanyagolhatja el a filozófiát: ez hiányzik a szatíráidból, pedig nagy szolgálatokat tehetnél velük. Megadom a tárgyat: be kellene bizonyítanod, hogy a sztoikus elvek szerint őrült a zsugori, őrült a nagyravágyó, őrült a pazarló, őrült a szerelmes, őrült a babonás. Csupa remek tárgy! Ehelyett te mulattató verseket írsz, mikor a filozófia magasztos tanításait kellene versekbe szedned. Többet és jobbat! Ez legyen a jelszavad. Szívleld meg a tanácsaimat!

- Mennyit akarsz értük? - kérdezte Horatius élesen, és az asztalon heverő pénzeszacskóért nyúlt.

- Hah! - ugrott fel Damasippus, mintha kígyó csípte volna. - Megsértesz, kedves barátom. Engem nem érdekel már a pénz. Csak eszméim diadala izgat és fűt. Mit gondolsz, mennyi pénz fordult meg életemben a kezemen? Kérdezd meg azokat a bitang uzsorásokat, Nerius bankár urat, Perellinus bankár urat, Cicuta urat, ezt a piszkos uzsorást, Staberiust, ezt a megtollasodott semmiházit, ezeknél van a pénzem, ügyesen kicsalták tőlem. Jaj, ha rájuk gondolok, mindjárt fejszaggatást kapok. Kérek egy korty vizet - mondta csöndesebben. - Ilyenkor mindig be kell vennem egy anticyraport, Craterus doktor úr receptje szerint készült, nagyszerű, ajánlom.

- Jó, jó - dobolt Horatius ujjaival az asztalon -, mind szép, de engem, őszintén szólván, nem érdekel, és el is kell mennem.

- Nem érdekel az én sorsom? - kérdezte Damasippus sértődötten, miután lenyelte a port. - Nem érdekel, hogy tíz esztendeig egész Róma az én pénzemen szórakozott? Persze jó volt megírnod a züllött Nomentanust, a fecsegő Pantolabust, mi? Fufius színész, akit ugyancsak a tollad hegyére tűztél, bizony nálam rúgott be, részegen ment a színpadra, s úgy hibázta el a végszót: Polüdórosznak, a tragédia férfiszereplőjének azt mondta, hogy "édesanyám", egész Róma ezen kacagott. Hát a hírhedt Arrius kinek a pénzén zabált villásreggelire fülemülepecsenyét? Marcus Clodius Aesopus, a híres színész fia, húszmilliót örökölt ugyan az apjától, de drága barátnője volt, Metella szépasszony, Publius Cornelius Lentulus Spinther felesége, hát bizony elköltötte rá az utolsó fityingjét is! Jó volt amannak a gazembernek hatezer sestertius fülemülére, jó volt emennek egymillió, hogy megvegye a világ legszebb igazgyöngyét Metellának. No és mit csinált vele a bitang? Az egyik dorbézoláson kivette a szépasszony füléből, ecetbe dobta, felolvasztotta és megitta! Jaj, ha rágondolok, fejszaggatást kapok! És ez nem érdekel téged? Himnuszt kellene írnod rólam, a sztoikus önzetlenség szobrát kellene faragni rólam, de hát ilyen a világ. Legalább a tanácsaimat fogadnád meg, így verseidben biztosítanám magamnak a halhatatlanságot, neked pedig az igazi népszerűséget és a költői hírnevet. Mert nem hiszem, hogy beérnéd azzal a bohóckodással, amit eddig műveltél a szatíráidban.

- Hallod-e - förmedt rá Horatius, és most ő ugrott fel az asztaltól -, elég ebből a fecsegésből! Ha meg akarnám sérteni a vendégjogot, tudod, mit mondanék?

- Szóval kidobsz - állapította meg Damasippus tárgyilagosan. - Értem. Zénón, Zénón, isteni mesterem - sóhajtotta -, íme, így bánnak tanítványaiddal.

- Mondd el ezt inkább Stertiniusnak - sürgette Horatius, és kíméletesen tolta az ajtó felé. - Én ehhez buta vagyok.

- Csak ne szerénykedj, kérlek - tiltakozott Damasippus -, nagy szellem vagy, kár, hogy Epikuroszra esküszöl. Nem méltó hozzád.

- Hagyj már békén, te konok filozófus - türelmetlenkedett Horatius. - Ha Zénón megtudná, hogy te hirdeted a tanítását, még egyszer öngyilkos lenne.

- Uram és barátom - mondta Damasippus méltóságosan -, azt hiszem, elég volt neki egyszer is ebből. Egyezzünk ki: te adsz nekem ötven sestertiust, én pedig elfogadom, így egyikünk méltóságán sem esik csorba.

- Hogy a Fúriák szánkázzák meg a hátadat, ezt előbb is kinyöghetted volna! - kiáltott rá mérgesen Horatius. - Itt a pénz, és rohanj, mert lekésel az árverésről.

- Apolló áldjon meg, uram - hálálkodott Damasippus -, mégiscsak filozófus vagy, én mondom.

De Horatius már nem hallotta. Mérgében összeszidta Diomédészt, aztán jó fél órát dühösen járt fel-alá a szobában. Mikor elpárolgott a mérge, elindult a városba, hogy meglátogassa Vergiliust. A Vicus Patriciuson Grumióval találkozott, Murena szolgájával, aki levelet hozott neki: Murena meghívta másnap estére a germán kocsmába; írta, hogy az egész baráti társaság ott lesz.

- Jó, mondd meg uradnak, elmegyek - bocsátotta el a szolgát.

Lent a Vicus Cuprius sarkán, a kis téren, négy részeg gladiátor kövér zsidót hajtott maga előtt. Arra mentek, amerre Horatius, egészen a Vicus Tuscusig, ahol az élelmiszerárus-boltok kezdődtek, és húzódtak tovább a mélyebben fekvő Velabrumon. Behajtották a kereskedőt a boltjába, kiválasztották a legkövérebb tömött libát - libatömő volt az istenadta -, az egyik a hóna alá vette, és hátra arc! - máris mentek. A boltos éktelenül jajveszékelt, a sarkon két rabszolga vastagon röhögött.

- Io Saturnalia - rikkantotta el magát az egyik tagbaszakadt gladiátor -, van már libapecsenye!

- Hallod-e, Turbo - szólt rá Horatius -, nem szégyelled magad?

A rabszolga meglökte társát:

- Polentává aprítja Turbo ezt a kis tömzsi emberkét - és szinte elállt a lélegzete.

- Herculesuccse, ez öngyilkos akar lenni! - hüledezett a másik. De mekkora volt meglepetésük, mikor a hatalmas szál legény lesütötte a szemét, s úgy mondta Horatiusnak:

- Uram, csak tréfa volt. Hiszen tréfálni csak szabad?

- Visszaadod neki? - kérdezte Horatius.

- Hogyne - kapott rajta Turbo, és odaszólt az egyik társának: - Nocsak, Caepio, vidd vissza ezt az állatot annak a kövér disznónak. Úgyse ettük volna meg.

- De ha kedvetek van rá, szívesen megveszem nektek - folytatta Horatius. - A viszontlátás örömére.

- Hát ha éppen olyan kedvedben vagy - szólalt meg szerényen Turbo.

- Látod, éppen olyan kedvemben vagyok. No, Caepio, hozd csak vissza azt a madarat, aztán siess a boltoshoz, kérdezd meg, mibe kerül.

A gladiátorok megemlegették ezt a Saturnaliát. Mikor este az illatos libapecsenyét falatozták, Turbo elmondta nekik, hogy venusiai földije ez az úr, úgy tudja, hogy valami éhenkórász mestersége van, költő vagy micsoda, de nagyon derék ember. Tavaly óta nem is látta, de otthon Venusiában nagyon jó barátok voltak már kisgyerek korukban.

- Én mindenkit megraktam - mesélte Turbo -, de ezt a gyereket nem bántottam soha. Volt benne valami, tudja a csuda...

- No, azt jól tetted - helyeselt Caepio -, különben ma nem ennénk libapecsenyét.

Jaj, ez a Róma, ez a Róma! Tele van Damasippusokkal és Turbókkal, Arriusokkal, Metellákkal, Aesculapiusokkal, Nomentanusokkal, Neriusokkal meg Staberiusokkal, az egyiknek ötven sestertius kell, a másiknak hízott liba, a harmadiknak fülemüle meg igazgyöngy ecetben, jaj, de furcsa világ! Milyen jó otthon, ahol nincs Saturnalia, nincsenek léhűtők meg gazemberek, csak csönd van és békesség, egyszerűség és tisztaság, becsületesség és szeretet, hűséges hegyek és meleg szívek: Pullia, Bavius, Cinara s a Mordax kutya, ó, mennyit tanulhatnának tőle az emberek!

Alig várta, hogy leteljen a hét, s repülhessen vissza a falusi fészekbe. Jó volt még egy nap Maecenasnál, jó volt a baráti összejövetel a germán kocsmában, bizony a sör most sem ízlett, de legalább Barine sem volt már ott. Ki tudja, hová sodorta a nagyváros szennyes hullámverése?

Szürke decemberi nap indult útnak. Hiába burkolódzott vastag köpönyegébe, a nyitott kocsin egészen Tiburig verte az ólmos eső. Vigasztalanul esett, csak Variánál hagyta abba, de így is csúszós volt az út, a lovak csak lépésben baktattak, pedig ő most a Phaethón lángszekerén szeretett volna repülni az édes otthon melegébe. Mégiscsak vége lett az útnak, s este, mikor a kocsi befordult a ház elé, Mordax kutya köszöntötte elsőnek hangos ugatással.

Talán még soha ilyen örömet nem szerzett a gazda megérkezése. Cinara hosszú percekig csüngött a nyakában, Pullia kisanya sírt örömében, Bavius sokáig szorongatta a kezét, s mintha valamit mondani is akart volna. Együtt volt a tanya egész népe, és sugárzottak az arcok, mikor Horatius kiosztotta a Saturnalia-ajándékokat: senkiről sem feledkezett meg. Éppen december huszonnegyedike volt, a Saturnalia utolsó napja. Horatius háza népe körében akarta megülni az ünnepet: maga áldozott Saturnusnak, aztán meggyújtották az ünnepi gyertyákat, s végül a nagy téli ebédlőben asztalhoz ültette az egész társaságot, s maga szolgálta fel a vacsorát. Édes bort hozatott fel a pincéből, s nemsokára víg dalok verték fel a házat. Ez a Ménász, amilyen naplopó volt, még fuvolázni is tudott. Vacsora után átjött Cervius szomszéd, s annyit mókázott, hogy majd megpukkadtak nevettükben.

Szép este volt, talán az utolsó gondtalan és vidám este a boldogság házában. Szürke téli napok következtek, a szolgák a téli házi munkával foglalkoztak, Cinara, Pullia meg az asszonynépség szőtt, csöndesen dúdoltak hozzá: és Horatius az egyhangú napok nyugalmában kedvére dolgozhatott. Sokat rágódott Damasippus látogatásán, és remek ötlete támadt: nagyobb terjedelmű szatíra terve fogamzott meg a fejében. Lassan dolgozott rajta, már a tavasz is közeledett, a szatíra vázlata készen is volt, de alig húsz sort írt meg belőle. Nem sietett. Ezúttal remekművet akart alkotni.

Hirtelen robbant a házra a tavaszi láz. A szigorú tél után már február közepén zsendült odakint a természet, tavaszi indulót fütyültek a rigók, és könnyű meleg szél lengette a juharfák és a mogyoróbokrok hamvas barkáit. Kökörcsinek dugták ki a földből kíváncsi lila fejecskéiket, s a Digentia partján boglárkák sárga szirmai lángoltak, mint apró örömtüzek.

És a kis Cinara arcán is kigyúlt a tavaszi láz. Horatius ismerte már ezt a tavaszi elgyengülést: a föltámadás fanyar illatának ezt a tüzes kivirágzását a drága kis arcon. Most is így lesz - gondolta magában, és csak arra vigyázott, hogy a kislányt kíméljék. De nem is kellett vigyáznia: az egész ház úgy dédelgette, mint valami beteg kis madarat. Még a gondolatát is ellesték, kendőkbe burkolták, nem engedték dolgozni, erőszakkal tömték mézzel, tejjel, kivitték a napra, s Fannia meg Diomédész naphosszat csak az ő kívánságait leste. A Mordax kutya sem tágított mellőle, bizony nem kergette most a buta fiatal madarakat, nem vadászott ürgére a mezőn, a juhász is hiába hívogatta, hogy menjen ki a birkákkal, hivatalos kötelességét teljesíteni: Mordax megmakacsolta magát. Úgy érezte, neki itt a helye, s nem bánta, ha el is csapják, nem mozdult Cinara mellől. Nagy oka lehetett rá, mert az állatok nem emberek, ők semmit sem tesznek ok nélkül. De ki tudott volna belelátni a szegény néma állat lelkébe?

Csak a kis Cinara tudta, hogy mit mondana a Mordax kutya, ha beszélni tudna. Azt mondaná: "Édes kis asszonykám, én már itt maradok melletted, hiszen úgysem sokáig vagy már velem. Látom én a szemeden, hogy pislákol már a fénye, látom én az arcodon, hogy a csontkezű Orcus gyújt rajta halottas lángrózsákat. Hát én már csak itt maradok melletted."

Csak a kis Cinara tudta, hogy ez az utolsó tavasz, a legszebb tavasz. Könnyűnek érezte magát, mint a madár, nyűg volt neki ez a nagy dédelgetés. Ha csak egy pillanatra megszabadult őrzőitől, ledobta magáról a kendőket, végigszaladt a friss réten, virágot szedett, versenyt dalolt a bolond tavaszi madarakkal, s úgy lebegett könnyű táncban a halványzölden sarjadó fűszőnyegen, mint erdei nimfák hajnali tisztásokon a haldokló hold sápadt derengésében. A Mordax kutya fürgén ugrándozott mellette, néha komikusan megperdült a levegőben, mintha ő is a nimfák táncát utánozná, fel-felnézett vizesen csillogó szemeivel asszonyára, sűrűn vakkantott, és Cinara mintha a múlt évi ragyogó tavasz dalát hallotta volna ki ütemes kutyabeszédéből:

Hold ragyog feletted, nimfák halvány leánya, sápadt éjszakákon, mikor a tűzben vergődöl fehér ágyadon, s várod a hajnalt, a megváltó hajnalt, amikor legalább a napsugár mosolyog, s nem komorlanak melletted a virrasztástól megviselt szürke arcok a hálószoba fekete-vörös derengésében. Az éjjeli mécs tántorgó lángja meg-megcsillantja a padló mozaikjának fekete csillagait..., furcsa virágok ezek a fekete kőcsillagok, mint a tragikus aszfodéloszok odalent a sápadtan derengő alvilági mezők valószínűtlenségében, túl az életen és halálon, túl mindenen, boldogságon, csókon, szerelmen...

Felsikoltott.

Pullia néni ott bóbiskolt az ágya végében, hatvanöt évének minden erejét megfeszítette, hogy ébren tudjon maradni: nem sikerült. Hiszen negyedik hete ment ez már így. Horatius térdeire támasztotta könyökét, tenyerébe temette arcát, s ébren leste a beteg minden mozdulatát. Tompa kétségbeesés szántotta végig az agyát: mi lesz, mi lesz? Nem használt az anticyrapor, nem használt a habrotonum keserű főzete, nem használt a jó öreg usticai orvos semmi szere: a beteg csak sorvadt a makacs láz gyilkos tüzeiben. Most mind a ketten felugrottak, de felfigyelt a Mordax kutya is, és mintha szemrehányón nézett volna az emberekre: "No, ti felsőbbrendű lények, most segítsetek az én asszonykámon!"

- Édes szívem - hajolt fölé Horatius -, no, mi az? Mit akarsz?

De a beteg nem felelt.

Hol járt már a kis Cinara! Téveteg kicsi lélek távoli mezőkön, fekete aszfodéloszok bágyadt bánataiban, tétova lidércfény lankasztó lázak mohó máglyáiban! Nem hallotta a szót, csak érezte, hogy az olthatatlan szeretet hajolt fölé, valahonnan messzi álmok mélyéből fölívelt két fehér karja, két vékony és valószínűtlen virágszál, s mintha forró remegéseket hozott volna magával a minden titkok partjairól, görcsösen ölelte körül a költő nyakát, sápadt folyondár a lázak és vergődések lávái fölött.

Aztán lehanyatlott a két remegő kar, és a beteg visszasüllyedt titkos álmaiba. Aludt a kis Cinara, aludt, halványan lebbent a lélegzete, s a fülledt szobában nem hallatszott más, csak a mécses nyugtalan sercegése.

Horatius kiment, felkeltette Baviust:

- Bavius, még az éjjel Rómába kell menned. Hajnalra ott vagy, megkéred az öreg Atticust, engedje ki háziorvosát, Craterust. Püladész is azonnal üljön lóra, s hozza el Assisiumból Decimius Merulát. Te beugrasz Maecenashoz is, és elmondod neki, mi van itt. Csak az orvosok jöjjenek gyorsan. Ha ők sem tudnak segíteni... - és elfojtotta hangját a néma zokogás.

Másnap este három orvos hajolt a kis fehér beteg ágya fölé. Maecenas kiküldte Artoriust is, az imperator kitűnő orvosát. Cinara bágyadtan feküdt, csukott szemmel, de ébren, a tüdeje nehezen zihált.

A három tudós orvos sokáig vizsgálta, aztán Merula valami csillapítót adott be neki, ettől szemlátomást megkönnyebbült. Az orvosok átmentek a dolgozószobába.

Hajnalig tartott a tanácskozás. Mikor Horatiust behívták, nem is kellett neki semmit sem mondaniuk: arcukon látta a kislány halálos ítéletét. Mégis föllélegzett, mikor Artorius ezt mondta:

- Most a beteg állapota javulni fog. Reméljük, hogy már holnap jobban fogja érezni magát. Holnap még itt maradunk, aztán Merula kollégánk marad mellette még néhány napig. Bátorság! Mi mindent megteszünk, most már a szervezeten múlik, hogy az is tegye meg a magáét. A szervezet jó, nincs ok a kétségbeesésre.

Jó volt ez a kis biztatás, még ha csak hitegetés volt is, a kötelező orvosi kímélet. Akármi volt: mégis reménysugár ebben a sivár reménytelenségben. Lám, talán igazuk is van: a beteg nyugodtan alszik, sápadt arcán mintha egészséges pirosság ömlenék végig. Horatius elküldi Pullia nénit, maga is lefekszik, csak úgy ruhástul, bent a betegszobában: ma éjjel Fannia virraszt. De nem kell virrasztani senkinek: ezen az éjszakán mindenki nyugodtan aludt, órák alatt kellett a testnek kipihenni négy hét minden zaklatott nyugtalanságát. A beteg is elaludt: a csillapító megtette a hatást.

Másnap délelőtt újra megvizsgálták a beteget. Az orvosok biztatón bólogattak Horatius felé, aztán a két római orvos elutazott, Merula még ott maradt. Merula a tüdőbetegségek szakorvosa volt, messze földön híres tudósa szakmájának. Azt mondta, hogy még három napig figyelni akarja a kis beteget, reméli, hogy azalatt a végleges gyógyulás megkezdődik.

Mennyi reménykedésben telt el ez a három nap! Milyen jó volt hinni az orvosnak, milyen jó volt látni, hogy a beteg csakugyan magához tér, láza csillapodik, étvágyra kap, fel is ül az ágyban, jókedve is visszatér, mosolya is felcsillan újra, ó, hogy ragyogott a ház ebben az áprilisi napsütésben! Mordax is mintha hitt volna a csodában: megelégedetten csóválta a farkát. Elvégre meglehet, hogy az emberek okosabbak nála - gondolta.

És mikor minden arcon ott ült már a mosoly, s a kis Cinara kacagott is egyet-egyet Cervius bácsi mókáin, harmadnap este magához vonta a költő fejét, és halkan ezt mondta neki:

- Csókolj meg még egyszer, utoljára. Ezzel a csókkal akarok elbúcsúzni tőled.

- Te kis bolond - pirongatta Horatius, mikor kibontakozott a csókból -, most beszélsz ilyeneket, mikor meggyógyultál?

- Meggyógyultam - ismételte Cinara elrévedezve. - Igen, már nem fáj semmi. Nem igaz, nem igaz - sikoltott fel -, kimondhatatlanul fáj, hogy itt kell hagynom téged, hogy soha többé nem láthatlak, hogy vége... vége...

Belefúrta fejét a párnába, és hangosan zokogott.

- No, no, szívecském - csillapította Horatius -, ne izgasd fel magad, no, nézz rám, no, mosolyogj, mondd, hogy szeretsz...

- No, nézze meg az ember - fenyegette meg tréfásan az ujjaival Merula -, rossz kislány, hát te jobban tudod, mint én...

- Én jobban tudom - vágott a szavába halkan a beteg, és egyszerre minden arcon megfagyott a mosoly.

... Harmadnap temették.

Ernyedten lengett a halottas cipruság a villa ajtaján, mikor a fehér lepelbe burkolt holttestet kivitték a friss faágakból ácsolt halottas ágyon a Bandusia-forrás mellé, ahol a kislány mindig olyan szívesen heverészett szerelmesével a torzonborz vörösfenyők tövében. Három nap, három éjjel dolgoztak a kőművesek a kriptán: sárga cementpadlóján ott terpeszkedett már a virágokkal vésett márványszarkofág. Vigyázva belefektették a fehér halottat, drága arretiumi edényekben ételt-italt tettek melléje, kezébe adták a kis tanagrafigurát, mellére odatűzték a borostyán melltűt, lám, a hőscincér újra sok ezer éves álomra tért, bemutatták az áldozatot, s mikor szívet szaggató zokogás közben elrebegték a búcsúszavakat, s a nehéz födelet ráemelték a szarkofágra: egy pillanatra úgy látták, mintha felfénylett volna a halott kislány arca, és halvány mosoly rebbent volna szája szögletében, alvilági rétek színes pillangója, örök mosoly, halott szerelem...

A költő még késő este is ott állt a sír mellett, mosolyok zsongtak a szívében, csókok és dalok. "Elér az éj, holtak mesés sok árnya, és Pluto szűkös hajléka..." - aranyvirág, mélykék encián, kicsi virág, szomorú és szent virág, bánatok virága, ó, mennyire szeretlek!

A vörösfenyők komoran bólogattak a keserű alkonyatban.

Hömpölyögtek fölötte a fásult és meddő napok, mint elsüllyedt hajóroncsok felett a tenger közömbös hullámai. Nem is tudta a napok múlását, a hetek, hónapok haldoklását, kívül élt az időn, mintha lent járt volna a messzi, felhőtlen, bús alvilágban, sötét aszfodéloszréteken, naptalan, nappaltalan ködös mezőkön, s egy könnyű árnyat kergetett volna, lihegve, zihálva, sóvárgó szívvel, halálos szomjasan.

Naphosszat járta a kertet, a birtokot, a házat, órákat üldögélt a kis Cinara szobájában, kereste földi élete nyomait, elszállt lelke illatát, a fehér arcára fagyott mosoly szikrázó színeit.

Az alkonyati nap sokszor ott találta a borzas vörösfenyők között, a félkörű márványpadon, szemben a sírral. Ezerszer olvasta már a márványoszlop könnyes feliratát, szemébe utolsó vonásig beidegződött az oszlopra faragott ülő leányalak dús redőzetű ruhájának minden vonala, a kissé hátrahajtott fej, a hajat simító bal kar s a tükröt tartó jobb kéz nemes ívelése. Fölitta már magába ezt a márványleányt, művészetté szépült lelkében a régen porladó gyönyörű test megbomlott harmóniája, s most már egy új Cinarát szeretett, aki más volt, mint a régi, több volt, néma, tökéletes és fenséges ebben a halottas titokzatosságban, Pluto gyászbörtönének sötét virága, mélykék encián távoli vizek partjain, más, és mégis ugyanaz, ó, jaj, örökké ugyanaz, és örökké felejthetetlen.

Mintha el sem váltak volna soha: vele élt, neki mondta el legszebb gondolatait titkos éjszakákon, ó, ha ezeket valaha leírhatta volna! De a tinta újra meg újra kiszáradt a tintatartójában, a papiros érintetlenül hevert az asztalán, most nem írta, most csak élte a verseket. És úgy érezte, hogy ha csak egy sort is leírna ezekből a szikrázó gondolatokból, úgy összeomlanának, úgy szertefoszlanának, mint az ezer színben szikrázó tengeri rózsa, ha a hullámok kivetik a partra.

És annyira elkülönült az élettől és az időtől, hogy néha nappal is hangosan beszélgetett a kislánnyal. És ha esténkint sokáig elmaradt, s Bavius érte ment a Bandusiához, értetlenül nézett a hű szolgára, mintha nem is ismerte volna. Szinte fel kellett ébreszteni abból a másik életből, amelyben makacsul és menthetetlenül elmerült. Bavius ilyenkor aggodalmasan csóválta a fejét.

- Édes uram - mondta neki egyik este, szokatlanul melegen -, Maecenas kegyelmes úrtól levél jött. Három napja hever már az asztalodon. Olvasd el.

- Levél - visszhangozta Horatius szinte gépiesen -, csak ő nem jön...

- Dehogynem - kapott rajta Bavius, hogy végre szóra bírta -, hiszen nincs még három hete, hogy itt volt.

- Itt volt? - kérdezte a költő tágra nyílt szemmel. - Ki volt itt?

- A kegyelmes úr - sietett Bavius a válasszal. - Hiszen négy napig a vendégünk volt.

Horatius csak nézett rá, értelmetlenül, üveges szemmel: nem tudott az egészről semmit. Elfelejtette Maecenas látogatását, aminthogy arra sem emlékezett, hogy a szegény kislány halála óta szinte egy napig sem volt egészen egyedül, mindig volt nála valaki a barátai közül. Beszélgetett is velük, úgy rémlik, de minden elmosódott az emlékezetében, mintha ködfüggönyön keresztül látná az elmúlt hónapokat.

- Igen - mondta szórakozottan -, négy napig.

- Édes uram - merészkedett most neki Bavius -, tizenöt hónapja már, hogy eltemettük szegénykét: azóta nem voltál a városban, nem írtál verset, nem válaszoltál egyetlen levélre sem, nem törődtél a birtokkal...

- Tizenöt hónapja - vágott a szavába Horatius, a hangja úgy dobbant, mint tompa dobütés -, tizenöt hónapja, és mi itt vagyunk... - A két karja ernyedten lehullt.

- És tizennégy hónapja, hogy a Mordax kutyát ott találtuk a sírnál, és akkor mondtam neked...

- A Mordax, jó kutya, hű kutya, utána ment, nem tudott élni nélküle - szakította félbe Horatius keserűn -, és én élek.

- Nem ezt akartam mondani, uram - igyekezett Bavius másfelé terelni a gondolatait. - Már akkor mondtam, hogy nem szabad csak a halálnak élned, neked más dolgod is van itt, kötelességeid, barátaid, a birtok, Pullia, szóval az élet...

- Igazad van, Bavius - mondta most nyugodtabban a költő. - Igazad van: nem szabad csak a halálnak élnünk, hiszen Epikurosz, az én mesterem mondta, hogy a halálban nincs semmi félelmetes, nevessük ki a halált, nincsen halál. Ó, milyen könnyű ezt tanítani, s milyen nehéz élni!

- Igaz, uram, nehéz - folytatta most már az ispán, egyre növekvő bizakodással, hogy fel tudja rázni ezt a fásult lelket -, de nem lehet az élet elől a halálhoz menekülni. Nem szabad! Látod: harmincnégy éves vagy, nagyurak barátja, Róma költője! Nincs jogod ehhez az önzéshez.

- Bavius - riadt fel Horatius -, te még sohasem beszéltél így velem.

- De most így kell beszélnem, uram - mondta komolyan a hű szolga -, mert érzem, hogy én vagyok a te egyetlen orvosod. Hát hallgass ide: már akkor mondtam, hogy törődnöd kell a birtokkal. Hiszen tizenöt hónap alatt a szemed világát is kilophattam volna. Koldus lehetnél, ha nem vigyáztam volna arra, ami a tied.

- Köszönöm, Bavius - és a költő megragadta a hű szolga kezét.

- Nem, nem, nem ezt akartam - tiltakozott Bavius. - Azt szeretném, ha leülnél velem, elolvasnád a leveleket, és átnéznéd a számadásokat.

Nem ment könnyen a rábeszélés, nem volt könnyű kizökkenteni a költőt a meddő gyász fásult és zárkózott közömbösségéből, de sikerült. Két nap múlva együtt ült Baviusszal, s aztán napokig dolgoztak a számadásokon, elolvasták a felgyülemlett leveleket, némelyikre válaszoltak is, elkezdődtek az élet apró gondjai, kicsinyes, nevetséges gondok, s mégis ezek a jelentéktelen és vékonyka szálak húzták vissza a költőt a Léthé fekete partjairól.

Így került sor Maecenas levelére is. A nagyúr azzal kezdte levelét, hogy szívesen kiment volna a költőhöz, de jobban szeretné, ha most az egyszer mégis Horatius jönne be a városba. Kedélyesen kezdődött a levél:

Édes Barátom, már-már azon voltam, hogy kimegyek Hozzád, és erőszakkal hozlak be Rómába, de történt valami, ami aztán úgy megriasztott, hogy most megint hosszú ideig hallani se akarok a faluról. Képzeld ezt a hülye Volteius Menát: tudod, hogy szerény viszonyok közt, de kényelmesen és boldogan élt Rómában, megvolt a tisztességes életjáradéka, volt háza, kis kertje, tíz rabszolgája, jó kis felesége, úgy élt, mint hal a vízben, igazi városi ember volt: imádta Rómát, szépségeivel, szórakozásaival, lármájával, tülekedésével, aljasságával, szennyével és bűzével együtt, szinte hozzá volt nőve a városhoz. El sem lehetett volna képzelni Rómát nélküle, úgy hozzá tartozott, akárcsak a Forum. Hát egy szép napon a milliomos Philippusszal beszélgetett, és ez olyan izgalmasan festette le előtte a falusi élet örömeit, hogy Volteius nyomban eladta mindenét, birtokot vásárolt Philippustól, és kiköltözött falura. Persze Philippusnak könnyű volt: ő akkor ment ki, amikor akart, kint volt két-három napig, aztán visszajött fényes római palotájába. De szegény kis hülye Volteius minden hidat felégetett maga mögött, s kint rekedt a sárban, a parasztok között. Képzeld ezt a finom kis emberkét, aki minden recitatión ott volt, mindig a könyvesboltokat bújta, színházba járt, ismert minden színészt, minden gladiátort, minden cirkuszi lovat és kocsist, képzeld el szegényt a békák és az ökrök között. De ez nem volt elég; nem volt elég, hogy Volteius, a finom városi úr reggeltől estig kapált, ásott, ojtogatott, szőlőt metszett, kérgesre dolgozta a tenyerét, hanem úgy látszik, az istenek is acsarkodtak rá: tolvajok ellopták a birkáit, megdöglöttek a kecskéi, két ökre szántás közben adta ki a páráját, s ráadásul a termése még a vetőmagot sem hozta meg. Mikor így földhöz lapította a végzet, éjnek éjszakáján lóra kapott, s azon mocskosan, csapzottan bevágtatott Rómába, egyenesen Philippushoz. Sírt, átkozódott, követelődzött, könyörgött, és Philippus előbb kegyetlenül mulatott a jól sikerült tréfán - ő így nevezte ezt a disznóságot -, de aztán megkönyörült rajta, és visszaadta mindenét. Hát, édes Barátom, én okultam az eseten: mindenkit mérjünk a maga mértékével, és ne ültessük az elkényeztetett városi virágot a durva és csípős falusi televénybe. Csak gyere Te Rómába, Te afféle kétlaki ember vagy, Neked nem árt meg a város, de én megpenészedem a falun. Hát csak nem akarod penészesen látni a Te barátodat? Na. Szóval várlak.

De van ennél komolyabb ok is, hogy várlak. Ezt azonban nem bízom a papirosra, nincs is kedvem annyit diktálni - képzeld, reggel óta dolgozom, már a második gyorsírót fogyasztom ma. Csak annyit árulhatok el, hogy nagy dolgok vannak készülőben. A két triumvir, Octavianus és Antonius, szakított egymással. Dönteni kell, ki legyen a birodalom ura: a köztársaság védelmezője, Octavianus, vagy pedig az elpuhult és züllött keleti kényúr, Antonius? Háború, édes Barátom. Úgyis olyan rég nem volt már, mi? Csakhogy most élet és hálál forog kockán: ha a démoni Kleopátra kótyagos szerelmese győz, vége a köztársaságnak! Octavianus maga indul Antonius ellen. Irány a görög part: Actium. Már a kísérőit is kiválasztotta az imperator. Agrippa a flotta fővezére, vele vonul ki Messalla tábornok is, az imperator ez évi konzultársa, és vele megyek én. Barátom, nagy események következnek, szemünk láttára fog eldőlni a birodalom sorsa. Csak az a magasságos Jupiter ne adja, hogy a gyalázatos keleti zsarnok győzzön, mert akkor valamennyien rövidebbek leszünk egy fejjel. Eh, én bízom a köztársasági fegyverekben, a Juliusok csillaga nem hagy cserben bennünket! Tépd ki magad a fekete gyászból, reng a föld, egész Róma egyetlen izgalom, látod, én is csupa tűz vagyok, magam is csodálkozom. De most hagyd a halott kislányt porladni az örök aszfodélosz ágyon: a köztársaságról van szó, amely még él, de már mellének szegezték a tőrt a bitang orgyilkosok. Venus áldjon! Siess, várlak!

Ez a levél fölrázta a fásult költőt. Túl a tréfa és a kedélyeskedés hangján, egyetlen szó sikoltott ki belőle élesen, mint rég hallott harci sípok hangja: a köztársaság! Veszélyben a köztársaság! Egyszerre feltorlódott lelkében ifjúságának legszentebb álma: Róma szabadsága. Elviharzott lelke előtt a Bursa Roma forró éjszakája, Kisázsia, Philippi, Cassius, Brutus, a hősi lángolás, a vér, a rettentő bukás! És ökölbe szorult a keze, mikor felidézte emlékében a végzetes csata diadalmas hősét, Antoniust, akit csak Brutus gyilkosának nevezett. Hát igen: Brutus keze visszanyúlt a philippi sírból, és kemény ököllel lesújt a szabadság gyilkosára.

Itt az ő napja, csak erre várt. Álmatlan éjszakákon sokszor elnézte ágya fölött a csillogó érdemrendeket, és sokszor megvetette magát, hogy ő is beleernyedt Octavianus békéjének puha közömbösségébe, a jólétbe, a költészetbe, és szinte megfeledkezett róla, hogy a philippi sír még mindig bosszulatlan. De most, most itt az óra!

- Megyek, Bavius - kiáltotta lázas izgalommal -, holnap megyek! És ez a levél három napig itt hevert olvasatlanul!

Aztán elkomorodott. Hogyan is írta Maecenas? Az imperator kíséretét már összeállították. Szóval ő nincs benne. Hohó, ezt nem! Ott akar lenni, igenis, Philippi katonáját nem fogják itthon hagyni! Még egyszer kardot köt, még egyszer odadobja az életét, ha kell, a csaták Fúriáinak, de nem marad itthon!

Mikor egyedül maradt szobájában, késő éjszaka volt már, fölkapta régen árva tollát, és ideges izgalommal verset vetett papírra. A vers Maecenashoz szólt: nem kell az édes nyugalom, a puha semmittevés, mikor a legjobbak indulnak a nagy leszámolásra! Veletek akarok lenni én is, akár száz csatában vérezni újra, hegyeken, tengereken, a világ végén is, fáradalmakban és szenvedésekben százszor is újra, érted és a köztársaságért!

Igen, ezt a verset magával viszi, s mikor belép, nem szól semmit, csak odaadja barátjának. És Maecenas meg fogja érteni. Meg fogja érteni Philippi katonáját.

Maecenas megértette. Némán kezet nyújtott a költőnek, aztán fölkelt és megölelte. Sokáig tartott a szótlan ölelés, s mikor kibontakoztak, Maecenas csak ennyit mondott a költőnek:

- Velem jössz.

Hát hiába volt a politika minden művészete, hiába Maecenas követsége Brundisiumba: a triumvirek közt nem lehetett békét teremteni. Antonius az egyiptomi démon bilincseiben vergődött, a ragyogó tehetségű államférfi, hadvezér és szónok régi erejét és férfiasságát szinte gúzsba kötötte a hódító szépségű, szellemes és eszes egyiptomi asszony, Kleopátra. Antonius, a köztársaság egykori reménysége, Octavianus húgának, Octaviának férje, eltaszította feleségét, puha bársonyok, selymek, aranyak és drágakövek keleti pompájában, szemkápráztató fényben és mámorban szinte öntudatlanul hevert a szerelem legbűbájosabb ókori varázslójának lábainál, mint valamikor Héraklész a gyönyörű Omphalé előtt. Szégyene volt ez az egész nemzetnek, Róma megalázkodása Kelet varázsa előtt, de nemcsak szégyen volt, hanem veszedelem is. Kisázsia, Szíria, Arábia, Perzsia, India, Egyiptom urai és fejedelmei pökhendi módon packáztak a római hatalommal, s a világ urát az a veszedelem fenyegette, hogy egyszerre roppan meg minden eresztéke a birodalomnak.

A Kelet Antoniusé volt, s ameddig a tábornagy nem süllyedt ebbe a szégyenletes szenvedélybe, nem lett volna nagyobb baj, hiszen a triumvirek osztozkodása révén úgyis ő volt a Kelet ura. De mikor az egyiptomi asszony nagyravágyása odáig merészkedett, hogy bosszút akart állni Octavianuson, s meg akarta alázni Rómát, hogy egyetlen úr legyen a birodalomban: Antonius - akkor betelt a pohár. Mindenki tudta, hogy Kleopátra nem fog visszariadni diadal esetén attól, hogy Antoniust eltegye láb alól, s a maga uralma alá vesse a büszke és gyűlölt Rómát. Róma életösztöne föltámadt, és hatalmas lendülettel vetette magát az alattomos egyiptomi kígyóra.

Már hónapok óta szította Kleopátra a gyűlöletet a szerelmes Antonius szívében, apró fogásokkal, aljas diplomáciai mesterkedésekkel egyre jobban elmélyítette a szakadékot a két triumvir között. Antonius megfeledkezett Rómáról; már csak Kleopátra álma fűtötte, a világuralom délibábja csalogatta: lázasan toborzott, fegyverkezett, hajóhadat szervezett Görögország nyugati partján; Ambrakia öblében, ahol hajóhada horgonyzott, lázasan folyt a munka. Ambrakia öblét két egymásba nyúló földnyelv és keskeny tengerszoros zárta, úgyhogy ellenséges hajóhad nem nyomulhatott be az öbölbe, hacsak nem akart elpusztulni a tengerszoros két partján emelt erődök gyilkos tüzében. De Octavianus hajóhada azért nem volt tétlen: gyors kis egységeivel szüntelenül nyugtalanította a készülődő ellenséget, egészen a szoros bejáratáig üldözte hajóit, amelyeken bizony még csak gyéren volt legénység. Antonius katonaruhába öltöztetett evezőslegénységét sorakoztatta fel a hajók fedélzetén, s ezzel a csellel sikerült megfélemlítenie ellenfelét. Egyelőre lélegzethez jutott.

Az ambrakiai öbölt záró északi földnyelven táborozott Octavianus hadserege, flottája pedig a földnyelv nyugati oldalán, a komaroszi öbölben horgonyzott. Fennsík szeli át a földnyelvet; a fennsík védelmére Octavianus hadserege két erős falat épített, magas őrtornyokkal, amelyekből az egész ambrakiai öblöt, Anaktorion és Actium (Aktion) megerősített városokat s a külső tengerpartot át lehetett tekinteni. Az őrtornyok hamarosan fantasztikus kísérlet tanúi voltak: Octavianus mérnökei frissen olajozott ökörbőrökkel terítették tele a két fal közti fennsíkot, és emelőkkel, csigákkal, hallatlan emberi erőfeszítéssel ezeken akarták átvontatni a hajóhadat a komaroszi öbölből be az ambrakiai védett öbölbe, hogy Antonius flottáját a fészkében zúzzák össze. A kísérlet természetesen a roppant nehézségek miatt nem sikerült.

Az északi földnyelv tehát Octavianus birtokában volt, a délit ellenben, Actiummal együtt, Antonius csapatai tartották erősen. A csatározások szárazon kezdődtek: Marcus Titius és Statilius Taurus, az imperator hadvezérei, megsemmisítették Antonius lovasságát az ambrakiai öböl északi partján. Most jelent meg Agrippa, Octavianus tengernagya, a köztársasági flottával, és puszta megjelenésével Antoniusnak majdnem egész hajóhadát beszorította az ambrakiai öbölbe. Egyik raja azonban vakmerően megtámadta a reggeli ködben Agrippa gyanútlan kémhajóit, és megszalasztotta az egész osztagot. Azonban éppen a döntő pillanatban megérkezett Agrippa a csatahajókkal, s tönkreverte Antonius előmerészkedett raját.

Szörnyű meglepetés volt Antonius számára, hogy az imperator flottája teljesen harcra készen máris megjelent Actiumnál. A mindig fölényes és máskor oly hidegen mérlegelő hadvezér elvesztette a fejét, és most először történt meg vele életében, hogy erélyes és tervszerű intézkedései hol az egyik, hol a másik ponton mondtak csődöt, de mindig csődöt mondtak. Izgatottságában nem tudta áttekinteni a politikai helyzetet, s ezért, mint a villámcsapás, úgy érte a meghódított népeknek és személyes híveinek tömeges átpártolása az ellenséghez.

Adiatorix galata fejedelem egy éjszaka minden rómait legyilkoltatott Pontusban, amely eddig Antonius hű tartománya volt; ugyanezt cselekedte Armeniában Artaxész; megszimatolta Antonius közeli bukását Kleón, a híres rablóvezér, aki eddig nagy szolgálatokat tett neki; fellázadt ellene Küdónia és Lappa, Kréta szigetén, és ami a legfájdalmasabb volt: egyre-másra cserbenhagyták legkitűnőbb tisztjei és vezérei, amiben természetesen az imperator pénzének is jelentékeny szerepe volt. Átpártolt Octavianushoz Philadelphus paphlagoniai, Amüntasz galatiai király, s velük még a thrák és műsziai csapatok, vezéreikkel együtt; lesújtó hatással volt Antonius seregére Quintus Dellius és Marcus Junius Silanus átpártolásának híre, de magát a kétségbeesett triumvirt is felbőszítette és elkeserítette, hogy Octavianushoz pártolt legjobb tengernagya, Lucius Sempronius Atratinus és a babérkoszorús Gneius Domitius Ahenobarbus, Brutus egykori tengernagya, akit sohasem győztek le, s aki mind a mai napig a köztársaság zászlóját lobogtatta a meghunyászkodott Róma előtt. Most, amikor Antonius menthetetlenül belegabalyodott Kleopátra hálójába, az agg Ahenobarbus látta, hogy a régi Róma ügyét csak úgy szolgálhatja, ha Octavianus mellé áll, és a legjobb rómaiakkal vállvetve igyekszik megmenteni a köztársaságot a keleti zsarnokság veszedelmétől. Éjjel csónakba ült, és átvitette magát az imperator vezérhajójára. Óriási erkölcsi erőt jelentett az ősz tengernagy átpártolása, és a hatást az sem csökkentette, hogy Antonius másnap utána küldte minden ingóságát, minden rabszolgáját, és azt írta neki, hogy bizonyára Sevilla Nais, a szeretője csábította a másik táborba. A tehetetlen és kétségbeesett Antonius kegyetlen gúnyolódása csak fokozta az átpártolt aggastyán népszerűségét Octavianus hajóhadában. Szegény öreg Ahenobarbus, a köztársaság soha meg nem döntött bástyája, az izgalmakba néhány nap múlva belehalt.

Pattanásig feszült a helyzet, mikor Maecenas kíséretével útnak indult Actium felé. Három csatahajó kísérte a pompás gályát, amelyen a nagyúr és kísérete utazott. Augusztus harmincadikán érkeztek a komaroszi öbölbe: félelmetesen csillogtak a rőt esti fényben Octavianus kétszázharminc csatahajójának bronzveretei s az istenek bronzszobrai a hajók merész ívben felkanyarodó orrán. Aznap este korán lefeküdtek. Szúnyoghálót feszítettek szobáik ablakaira, mert ezen a mocsaras vidéken rajokban rohanták meg az embereket a szúnyogok, s másnap reggel frissen ébredtek. Első útjuk az egyik őrtoronyba vezetett.

Fölséges volt a látvány, amely szemük elé tárult. Jobbra a külső tengeröböl, amelyen mindössze néhány őrhajó cikázott, a tengerszoros két partján Antonius félelmetes erődei s az Apollo-templom márványoszlopai csillogtak a friss reggeli napsütésben. Balra, az ambrakiai öbölben Antonius flottája nyüzsgött: százhetven hatalmas csatahajó, csupa páncélos szörnyeteg, mindegyiknek a fedélzetén bástyatornyok, hadigépek, marcona legionáriusok, legalább húszezer gyalogos és kétezer lövész hemzsegett Antonius hajóin, lázas izgalomban. Az öböl túlsó csücskében Kleopátra aranyos hajóhada horgonyzott, a királynő vezérhajójának bíborvitorlái csattogtak a reggeli szélben. Hátuk mögött a komaroszi öbölben Agrippa flottája horgonyzott, isteni nyugalommal. Dellius ezredes, akit szolgálattételre Maecenas mellé rendeltek, meg is jegyezte:

- A zsarnok nyilván támadásra készül. Ha katonák volnátok, megértenétek ezeket a furcsa hajómozdulatokat, ezt a látszólag céltalan, lázas nyüzsgést. Látjátok, ott, Anaktorionnál csoportosulnak a nagy hajóegységek, hármas rendekbe sorakoznak, kifutásra készen. Hé, százados! - szólt hátra a segédtisztjének.

- Parancs, ezredes! - ugrott oda a fiatal tiszt.

- Ezt a helyzetjelentést azonnal Agrippának - és néhány hevenyészett sort vetett egy viasztáblára, összehajtotta a két felét, összekötötte, és átadta a századosnak. A tiszt, mint a szélvész, rohant le a lépcsőkön.

Ebben a pillanatban valami mozgolódás támadt odalent.

- Gyertek velem - szólalt meg Dellius -, ez érdekes lesz.

Odalent, Silanus ezredes sátra előtt, nagy csoportosulás volt: széles embergyűrű vett körül egy toprongyos halászt. A szakállas, cserzett bőrű vénember reszketett a sok katona közt, tétován pislogott ide-oda. Rövid néhány kérdés után kisült, hogy kémet fogtak, de bizony hiába faggatták, egyetlen szót nem tudtak kivenni belőle. Silanus odaszólt az egyik sorhajókapitánynak:

- Arsa, vedd munkába.

Meglepetten néztek oda, a név nagyon ismerős volt. Egyszerre Murena hangosan felkiáltott:

- Nini, nem te vagy Terentius Arsa? Hol is találkoztam már veled?

- Forum Appiiban, uram - felelte a kapitány. - És hálásan köszönöm, hogy beváltottad az ígéretedet.

Murena ugyan már nem emlékezett rá, hogy valamit ígért volna a kapitánynak, de bezsebelte a hálát. Elfelejtette, hogy mindjárt a brundisiumi utazás után szólt Agrippának, adjon jó helyet a derék embernek mozgósítás esetén, a hajóhadban, így lett sorhajókapitány Terentius Arsa, a mocsári tengerész.

De bizony hiába vette munkába az öreg halászt a kapitány, a kemény pofonok is eredménytelenül csattantak, és Octavianus vezérei csak akkor jutottak értékes hírekhez, mikor saját kémeik visszaérkeztek Antonius táborából. Maecenasék még ott álltak Silanus ezredes sátra előtt, mikor izgatottan jelentette az egyik parancsőrtiszt, hogy Orosius százados, a hadsereg legügyesebb kémje, szerencsésen visszaérkezett négynapos útjáról. Csuromvizesen állt a kapitány Silanus elé, és lihegve mondta el, hogy Actiumból az éjszaka leple alatt úszva menekült, mikor észrevette, hogy kezdenek gyanakodni rá. Egyiptomi ruhában volt a százados, jól beszélte az egyiptomiak nyelvét is, öt évig szolgált Antonius seregében, de végre is gyanússá vált.

- Szó sincs róla - lihegte -, istenkísértés volt nekivágni a kétezer láb széles tengerszorosnak, így ruhástul, de mit tehettem volna egyebet? Úgyis agyonvertek volna, hát gondoltam: gyerünk. Sikerült. Ezredes, jelentem, hogy Antonius hajóhada holnap reggel megkezdi az általános támadást.

- Na, mit mondtam? - vágott a szavába Dellius. - Siess a tengernagyhoz.

Orosius éppen csak átöltözött, és máris rohant. Mikor a társaság este vacsorához ült, megjött a hír, hogy Agrippa a derék századost a tengerészeti aranykoszorúval tüntette ki.

Az este és az éjszaka folyamán csöndes munka folyt Agrippa flottáján is, úgyhogy reggelre harcra készen állt a hajóhad Komarosz öblében, s várta az ellenséges támadást, hogy kifusson a kikötőből. Agrippa az ellenség mozdulataitól tette függővé a maga taktikáját. Mikor az őrtoronyból maga is megnézte Antonius roppant csatahajóit, csöndesen elmosolyodott: tudta, hogy fölényben van ellenfele felett, mert a maga könnyű hajóival sokkal fürgébben tud majd mozogni, mint Antonius a maga óriási páncélos szörnyetegeivel. Nyugodtan várta a reggelt.

Maecenasnak nem volt jó éjszakája. Valamennyiük idegei táncoltak az izgalomtól, minden kis neszre felriadtak; azt hitték, hogy a támadás már az éjszaka elkezdődik. Csakhogy Orosius értesülései hitelesek voltak. A reggeli hideg fürdő felfrissítette őket, szinte fürgén siettek fel a toronyba, hogy tanúi legyenek a sorsdöntő csatának. Nem sokáig kellett várakozniok.

Kristálytiszta volt a reggel, a tenger sima, mint a tükör, a kilátás remek. Izgatottan álltak meg a mellvédnél. Az ellenséges hajók fedélzetén szokatlanul élénk volt a mozgás, tisztek futkostak ide-oda, vezényszavak pattogtak, és mintha láthatatlan karmester intett volna, egyszerre ötszáz kürt harsant, ezer meg ezer evező csapott a vízre, és Antonius hajóóriásai megindultak. Octavianus flottájának három kis kémhajója ott leselkedett Actium magasságában: a kürtharsogásra hirtelen megfordultak, és nyílsebesen elsiklottak a komaroszi öböl felé.

- Milyen remek! - kiáltott fel Murena. - Nézzétek csak: három rajban fut ki a flotta. Nini, a vezérhajó parancsnoki hídján maga Antonius, ráismerek a lobogó fekete hajáról.

- Olyan, mint Mars maga - szólalt meg Maecenas. - Milyen kár, hogy züllött kalandor lett belőle!

- Agrippa ronggyá veri - mondta Murena keményen.

- Nono - hitetlenkedett Horatius -, nem tudok semmit. Nézd ezeket a roppant hajókat: huszonnégy sor evező mind a két oldalon, a vezérhajón negyven sor. Tudod, mennyi ember lehet ezeken a páncélos óriásokon? Legalább kétezer-négyszáz evezős, kétszáznegyven matróz, ezerhatszáz gyalogos. Rettenetes.

- Éppen ez lesz a baja - ellenkezett Maecenas. - Ezek a szörnyetegek nem tudnak majd mozogni. A mi hajóink kisebbek, de fürgébbek. Azt hiszem, ez előny. Igaz, Dellius?

- Feltétlenül, kegyelmes uram - felelte az ezredes. - De meg kell adni, hogy a felvonulás remek. Félkörben állnak fel hajóik az öböl bejárata előtt, szorosan zárkóznak, az evezőket behúzzák, megállnak. Várják a mi mozdulatainkat.

- Antonius van a jobbszárnyon, ugye? - kérdezte Horatius.

- Igen - adta meg a felvilágosítást Dellius. - Középütt Marcus Octavianus, a balszárnyon Caius Sosius parancsnokol. Kitűnő tengerésztisztek, de azt hiszem: hiányozni fog Antoniusnak Ahenobarbus meg Atratinus.

- Ó - álmélkodott el Maecenas -, oda nézzetek!

- Kleopátra most vonul ki a szorosból - magyarázta Dellius. - Az az aranyos páncélú, bíborvitorlás hajó az ő vezérhajója. Utána az egyiptomi flotta, hatvan hajó, nem tréfadolog.

- Most az ő flottája is megáll Antoniusék mögött, a védett öbölben - jegyezte meg Horatius. - Mondhatom, undorító. Látjátok a királynőt? Ott ül aranytrónuson a bástyatornyon, süppedő szőnyegek felhőiben, arannyal szőtt bíborfátyolban, fején kék zománcos aranykígyó, körülötte fátyolruhás lányok, eunuchok, az egyik pávatoll legyezőt tart a feje fölé. Hatalmas bronzedényben illatos füstölők égnek, s ide hallatszik a láthatatlan zenekar muzsikája, így megy tengeri csatába? Pfuj!

- Szerelmi légyott hadihajón - nevetett Murena. - Hát csak elbírunk ezzel a Circével, mi?

- Még ilyen hajókat nem is láttam - szólt közbe Maecenas. - Kéjlakok ezek, nem hadihajók.

- De Antonius hajói, uram! - vetette közbe Dellius. - Mindegyiken páncél mellvéd, hatalmas bástyatorony, tetején catapulták, ballisták, onagerek, csupa veszedelmes hadigép. Ha ezek megindítják a lövöldözést, ha egyáltalán idejük és módjuk lesz rá, nem tudom, mi fog történni.

- Ne féltsd te Agrippát - jegyezte meg Maecenas.

- Ez az egyiptomi rendszer - folytatta félénken és szakszerűen Dellius. - Még nem volt hozzá szerencsénk. Csak vezéreink el ne veszítsék a fejüket.

- Amennyiben Kleopátra ott marad, ahol van, nem félek semmitől - vágta el a vitát Murena. - Ha itt volna köztünk, Herculesre, nem állnék jót magamért!

- Ugyan, Murena - korholta Horatius. - Nem szégyelled magad? Hát a dalmáciai rabszolgalány?

- Ez is olyanféle - nevetett Murena. - Hej, ha elfoghatnánk, Polluxra, megvenném!

Ebben a pillanatban felharsant a kürtszó a komaroszi öböl felől, s Agrippa kétszázharminc hajója, mint a nyílvessző, úgy repült ki a nyílt tengerre, elöl Marcus Lucius raja, utána Lucius Arruntius, végül maga a tengernagy; vezérhajójának vörös lobogója büszkén lengett a könnyű szélben.

- Látjátok a jobbszárnyon, Lurius vezérhajóján, ott a parancsnoki híd mellett az imperatort? - mutatott előre Dellius.

- Csakugyan - állapította meg Maecenas.

- És mellette, ha jól látom, Straton áll, a peloponnészoszi legio egykori ezredese Brutus hadseregében - súgta oda Horatius Murenának.

- Straton, akinek a kardjával Brutus megölte magát? - kérdezte Murena.

- Az - felelte halkan Horatius.

- Hát az ott a derékhadban, Arruntius mellett, kicsoda? - kérdezte Maecenas. - Olyan ismerős.

- Szép volna, uram, ha nem ismernéd meg Messalla tábornokot - felelte Dellius.

- Messalla, Straton - mondta Horatius, mintha magában beszélne -, Brutus szelleme jár a vizek felett.

Most Agrippa flottája megállt, ugyancsak félkörben, mintegy négyezer lábnyi távolságban az ellenségtől. Maecenas tógája zsebébe nyúlt, és kivette elefántcsont zsebóráját, beleillesztette a mutatópálcikát, tenyerére fektette a kis kerek lapot, és kitartotta a napra. Az óra tizenegyet mutatott. Elég sokáig tartott a felvonulás.

Ebben a pillanatban Agrippa négy gyorsjáratú csatahajója kivált a félkörből, és nyílsebesen nekirohant Sosius egyik nehéz hajóóriásának. A négy kis hajó gépei működni kezdtek, és rettenetes dárda- és kőzáport zúdítottak az ellenséges hajóra. Hatalmas sziklatömböket lódítottak a lövőgépek, a nyílszórók pedig kóccal és szurokkal körülcsavart lángoló nyilakat röpítettek Sosius vezérhajójának bástyájára. Sosius gépei is dolgozni kezdtek, de Lurius gyors hajói olyan fürgén mozogtak, hogy alig esett rajtuk találat. Az első négy után Lurius újabb egységeket küldött harcba, úgyhogy Antonius balszárnyának zárt rendje hamarosan felbomlott.

Hirtelen kemény vezényszó pattant Lurius első gyorshajóján, aztán a másikon, harmadikon, negyediken, s a négy kis páncélos egyszerre nekiiramodott Sosius egyik óriásának. Szemet kápráztató ütemben dolgoztak az evezők, s a hajók röpültek neki egyenesen Sosius óriáshajójának.

- Micsoda vakmerőség! - hüledezett Murena.

- Valóságos öngyilkosság - jegyezte meg Maecenas.

- Hősiesség - szólt közbe Dellius -, de nem szükséges ilyen nagy szavakat használnunk: igen egyszerű hadmozdulat, mindjárt meglátjátok.

Mikor a négy gyorshajó körülbelül százlábnyira volt az ellenséges csatahajóktól, egyetlen vezényszóra mind a négy behúzta minden evezőjét, a kormányos irtózatos erőfeszítéssel hatalmasat rántott a kormánykeréken, s a négy hajó, kettő jobbról, kettő balról, szörnyű sebességgel belerohant a páncélos csatahajó kinyújtott evezőibe. Borzalmas recsegés-ropogás hallatszott, a csatahajó evezői szilánkokká törtek, csak csonka rúdjuk töve kandikált ki az evezőablakokon. A hatalmas hajó meg volt bénítva. A négy kis páncélos roppant iramban visszaevezett Lurius vonalába.

Három-négy támadás következett így egymás után, de már Sosius is észbe kapott, és behúzatta az evezőket a többi hajókon. Most ő támadott, egyszerre megfordultak a menekülő imperatori hajók, körülfogták Sosius egységeit, és rettentő pusztítást vittek végbe a nehezen mozgó csatahajókon.

Ugyanez a taktika megismétlődött Agrippa frontján is, teljes sikerrel.

Most Arruntius vezérhajóján harsantak meg a kürtök, és a középhad kezdett támadni. Antonius flottája meglehetősen tépett volt már, balszárnyán hatalmas rés tátongott, de azért keményen tartotta magát. Antonius és vezérkara emberfeletti munkát végzett ebben a zűrzavarban, és ezzel a roppant erőfeszítéssel sikerült elérniök, hogy egyetlen hajó sem adta meg magát, egyetlen parancsnok sem menekült: az egész flotta szívósan kitartott, ha zárt rendje fel is bomlott már. Agrippára még kemény munka várt; nyugodtan állt a vezérhajó parancsnoki hídján, és feszült figyelemmel kísérte Arruntius támadásának sorsát. Arruntius vad erővel támadott, két óra alatt négy nagy csatahajót süllyesztett el, maga csak három kis páncélost veszített. Lurius erélyesen támogatta a középhadat, megsemmisítette a tört evezős csatahajókat, melléjük vezényelte a maga nagyobb egységeit, csáklyákat dobatott az ellenséges óriásokra, hozzájuk simult, s legiói ellenállhatatlan rohammal söpörték a tengerbe az ellenséges legénységet. Kemény harc volt; egy pillanatra sem lankadt a támadás lendülete s a védelem szívóssága.

A tomboló csatazaj és a gépek félelmetes dübörgése közben egyszerre csak Murena izgatottan megfogta Maecenas karját.

- Oda nézz - és Kleopátra hajójára mutatott -, a királynő flottája megmozdult.

Mind izgatottan pillantottak az öböl mélye felé. Csakugyan, Kleopátra hajóján kifeszítették a vitorlákat, felröppent az árbocra a bíborszínű tengernagyi lobogó, s a vezérhajó hatalmas iramban megindult déli irányban, nyomában a többi ötvenkilenc egyiptomi hajó.

- Ezek be akarják keríteni a mi jobbszárnyunkat! - kiáltott fel Dellius. - Lurius, vigyázz! - harsogta torkaszakadtából, mintha ebben az őrjítő tombolásban valaki is meghallhatta volna a hangját.

Luriust nem kellett figyelmeztetni: résen volt. Gyorshajói veszett iramban nekieredtek, hogy elvágják a királynő útját, és megakadályozzák az átkaroló mozdulatot. De csak egy részük ért oda idejében, ezt is könnyűszerrel elsöpörte a hatvan nehéz egyiptomi hajó rohama.

- Rettenetes - suttogta Horatius -, jobbszárnyunk két tűz közé kerül!

- Hohó - csattant fel Murena -, ember ám a talpán ez a Lurius! Nézzétek, most maga indul nehéz csatahajóival Kleopátra elé, hogy útját vágja. De mi ez? Octavianus előremutat, aztán összecsapja a kezét...

- Mi történt? - kérdezte izgatottan Maecenas.

- A csata eldőlt - felelte Dellius rejtélyesen, és a kezeit dörzsölte. - Kleopátra menekül.

- Csakugyan - állapította meg Murena -, egyenesen délnek futnak a hajók. Eszük ágában sincsen csatázni.

- Ez a démoni asszony a világ legjobb diplomatája - jegyezte meg Maecenas mosolyogva.

- Hogyhogy? - kíváncsiskodott Horatius.

- Ez a menekülés mindent megmagyaráz - folytatta Maecenas.

- A csata sorsa ebben a pillanatban bizonytalan. Mind a két fél győzhet. Az alexandriai bestia úgy gondolkodott, hogy ha Antonius győz, könnyű lesz ezt a menekülést valami félreértéssel megmagyarázni, hiszen tudta, hogy Antoniust akár az ujja köré csavarhatja; ha Octavianus győz, akkor hivatkozhatik arra, hogy menekülésének köszönheti a győzelmet. Igaz?

- Démoni ötlet - mondta rá Horatius -, csakhogy ezzel föladta a világuralom ábrándját. És ez nekünk a győzelmet jelenti.

- Nekünk vagy neki - jegyezte meg mosolyogva Murena. - Caesar után Antonius, Antonius után Octavianus. Így gondolja ez az egyiptomi áspiskígyó. Semmi se lehetetlen a nap alatt.

- Murena, ez lehetetlen - jegyezte meg Maecenas komolyan.

Ezalatt Kleopátra ernyedten hevert a bástyatorony selyemkerevetén, a füstölők illatában, a keleti muzsika felhőiben. Rejtelmes mosoly fénylett szája szögletében. Szemében égő vágyakozás villant: a janiculusi kertre gondolt, a fejedelmi villára, amelyben élete két mámoros esztendejét élte végig Julius Caesarral. A villát pedig Octavianus örökölte.

De egyszerre elborult az arca, felugrott, vörös düh torzult arcán, és a kereveten heverő korbáccsal véres csíkot hasított a mellette álló rabszolga hátán; a pávatoll legyező földre hullt a szerencsétlen eunuch kezéből.

- Őrült! őrült! - sziszegte tehetetlen dühében. - Gazember! Kapitány! Kapitány! - rikácsolta.

A kapitány már feszes vigyázzban állt előtte.

- Kétszerezd meg az iramot, kapitány! - parancsolta. - Minden ember három helyett dolgozzon az evezőknél! És ha beledöglenek is!

- Nézzétek - mutatott Dellius izgatottan Antonius vezérhajójára -, a triumvir észrevette a királynő menekülését..., most két kísérőjével leereszkedik a kötélhágcsón a mellette veszteglő kis gyorshajóra, és neki a tengernek! Antonius is menekül!

- Többet ér neki a nő, mint a hatalom - mondja csöndesen Maecenas.

- Csakhogy elfelejti - vág közbe Murena -, hogy hatalom nélkül ő sem kell a nőnek. Férfit talál Kleopátra eleget, de császárja csak egy volt: Antonius. Volt, nincs.

- És ez a szibarita győzte le Brutust! - mondta halkan és keserűn Horatius.

Agrippa tíz gyorshajót küldött a menekülők üldözésére, de csakhamar mind a tíz visszatért; Antonius már Kleopátra hajójának fedélzetén volt, és az egyiptomi hajók vitorlával és evezővel oly szédületes gyorsasággal repültek, hogy lehetetlen volt őket utolérni. A csatában álló hajóhad egységei ugyanis leszerelték vitorláikat, hogy ne akadályozzák a hajókat a gyors mozgásban.

Agrippa azonban gondoskodott róla, hogy a szerelmespár menekülését minden hajó minden katonája megtudja. Mint a futótűz, úgy terjedt el a hír, és megtízszerezte az imperator flottájának harci tüzét. Antonius hajóhadában titkolták a szégyenletes futást, de azok a vezéreik, akik megtudták, tengerbe döntötték a bástyatornyokat, hogy könnyítsenek hajóik nehézkességén, és teljes erővel menekültek. A többi azonban keményen ellenállt. Rendszeres csatáról alig volt már szó: külön kis ütközetek folytak, Antonius szétszóródott hajóhadának egységei itt is, ott is, vadul küzdöttek Agrippa rendben álló flottájával. És még mindig nem dőlt el a csata sorsa.

Ekkor Agrippa az utolsó eszközhöz nyúlt. Tíz hajót a komaroszi öbölbe küldött, ahol megrakodtak kóccal, szurokkal, gyújtónyilakkal, izzó faszénnel, és a rakományukat hamarosan szétosztották a harcoló hajók közt. Nem telt bele egy óra, Antonius megmaradt hajói mind lángban álltak. Borzalmas látvány volt az égő hajóhad, idegeket tépett az irtózatos recsegés, a pattogó és röpködő tűzeső, az égő és vízbe fúló emberek irtózatos jajveszékelése.

- Szörnyű - mondta Horatius, és magában hozzátette: - Brutus, most már nyugodtan aludhatsz.

- Győztünk! - kiáltotta harsányan Dellius, és már rohant is.

Maecenas megnézte az óráját: délután négy óra volt.

Este Agrippa hajóján vacsoráztak; ott volt az egész vezérkar, tengernagyok, tábornokok, törzstisztek, csak Octavianus hiányzott: a csata izgalmai annyira megviselték, hogy lefeküdt. A csata igazán izgalmas részleteit itt tudták meg a tisztektől, itt tudták meg azt is, hogy az imperator seregének vesztesége ötezer ember, Antonius ellenben tizenkétezer halottat és hatezer sebesültet veszített, egész megmaradt serege fogságba került, hajói egy része elsüllyedt vagy elégett, s a győztesek még így is majdnem háromszáz hajót zsákmányoltak. Ez a felszereletlen tartalék hajóhad volt, bent horgonyzott az ambrakiai öbölben, s most már kardcsapás nélkül jutott az imperator birtokába.

Szeptember másodikán, az actiumi csata diadalmas estéjén Octavianus a világ ura lett.

Horatius a csata után visszavonult szobájába, s ott volt egészen a vacsora idejéig. Minden idege megfeszült a szörnyű izgalomban: hát megérte ezt a napot, a köztársaság diadalát a zsarnokságon, az édes bosszút Brutusért és Philippiért! Kétkedő lelke azért mégsem tudott megnyugodni: mi lesz most? Octavianus a világ ura, és vajon első mozdulatával nem a koronáért fog-e nyúlni? Nem, nem - hessegette el magától a gyötrő gondolatot -, nem lehet, az istenek nem hagyhatják Rómát a zsarnokok karjaiba hullani! Irtózatos izgalma versben robbant ki: ez volt az első vers, amit a kis Cinara halála óta írt. Úgy érezte, felszabadult a halál lidércnyomása alól: a diadal, a köztársaság újjászületése megint az életet harsogta fülébe, és szívében meleg emlékké simult a szépség és jóság édes leányának fájdalmas és lázító elmúlása.

Már mosolygott is, mikor a vezérhajóra ért; a zajos társaság forgataga hamar magával ragadta, s az ujjongó zene forró ritmusa felpezsdítette a vérét.

A kivilágított fedélzetről szétnézett az alkonyatba borult tengeren: egy-egy cirkáló őrhajó bronzorra kísértetiesen vöröslött a fáklyák fényében, s messzi a két földnyelv partjain tábortüzek lobogtak, mint mámoros fénybogarak.

Hamarosan azt is elfelejtette, mennyire fáj a szeme; nem lett volna szabad olyan sokáig néznie a borzalmas tűzvészt, s most is inkább le kellett volna feküdnie, s bekennie a szemét a fekete collyriummal. Eszébe jutott a brundisiumi út s a kis Cinara aggódó figyelmeztetése: ó, mindig minden csak rá emlékezteti! Oly megnyugtató érzés volt, hogy már most mindig együtt maradnak, így, tisztán, ebben a földöntúli szerelemben.

Csípte a szemét a fáklyák füstje, de nem tudott hazamenni, itt kellett maradnia a győzelmi lakomán, hisz ez az ő győzelme volt! És mikor legharsogóbb volt a jókedv, felállt, és engedelmet kért, hogy ma írt győzelmi dalát felolvashassa. Zúgó éljenzés, aztán feszült csend volt rá a felelet. Maecenas kipirult arccal nézett drága barátja felé, és magában boldog megkönnyebbüléssel mondta: gyógyul a seb.

Elhallgatott a zene, és Horatius mindig fátyolos hangja most ércesen felcsendült:

Csak eddig jutott: olyan elemi erővel harsant fel a taps és ujjongás, hogy hosszú ideig nem tudta folytatni. A költő arca kipirult a tomboló ünneplésben, hangja szokatlanul, szinte lázasan csengett, és már szárnyalt, mikor a befejezéshez ért:

Gyönyörű este volt, régi tüzek égtek az arcokon, régi lángok lobogtak a lelkekben, s az egész napos csatában elcsigázott harcosoknak eszükbe sem jutott, hogy ebből a mámorból álomba feledkezzenek.

- Köszönöm, édes barátom - szorította meg Maecenas a költő kezét -, a magam, s merem mondani: az imperator nevében is. Mihelyt visszatérünk Rómába, bemutatlak Octavianusnak: személyesen kell átadnod neki ezt a verset. Nem is tudom, mért nem vittelek el hozzá már eddig is. Hiába, ez az én átkozott lustaságom.

- Barátom - mondta Horatius megindultan -, ha neked tetszik a vers, akkor én minden jutalmat megkaptam érte.

- Nem akarsz Octavianusszal megismerkedni? - kérdezte Maecenas halkan.

- Dehogynem - kapott észbe Horatius -, hiszen meg sem érdemlem ezt a kitüntetést.

- Már rég megérdemelted - tiltakozott Maecenas -, az imperator már rég érdeklődik irántad. De láthatod, hogy eddig más dolga volt: el kellett intéznie ilyen apró-cseprő ügyeket, mint ez a mai csata is. Most aztán lesz ideje. Most jobb világ következik.

- Adják az istenek! - sóhajtott fel Horatius, és zsebkendőjét égő szemére szorította.

- Fáj a szemed? - fordult hozzá a bal oldalán ülő Dellius.

- Állandó szemgyulladásom van; krónikus szemhurut, mondják az orvosok, de nem tudnak rajta segíteni - felelte Horatius.

- Van itt egy orvos, a birodalom leghíresebb szemorvosa - mondta rá Dellius. - Egy hónapja itt lakik már Actiumban. Octavianus vette Philadelphus paphlagoniai királytól, aki valamelyik hadjáratában zsákmányolta. Szegény professzor - mert a Kósz szigeti orvosegyetem tanára volt - valahol Kisázsiában gyógyította éppen az egyik fejedelem makacs szembaját; a fejedelmet egész törzsével együtt legyőzte és fogságba hurcolta Philadelphus, s így esett fogságba a professzor is a lányával együtt. Te - súgta bizalmasan Horatius fülébe -, olyan gyönyörű az a lány, hogy Kleopátra elbújhat mellette. De hideg, mint a márvány, nem áll szóba senkivel, hiába környékezték meg számtalanszor itt a tiszt urak, jó magam is - és kedélyesen nevetett.

- Elmennék hozzá - mondta Horatius meggyőződés nélkül -, bár nem nagyon bízom az orvosok tudományában - és megint a kis Cinara halálára kellett gondolnia.

- Holnap elmehetsz, és ebben az orvosban megbízhatsz, ez igazi tudós - biztatta Dellius. - A Kokkinon utcában lakik, jobboldalt a második ház.

Horatius nem is gondolt rá komolyan, hogy elmegy a tanárhoz. Annyi orvos vizsgálta már, egyik sem tudott segíteni rajta. Minek? Ez a collyrium még a legjobb, ez legalább egy időre enyhíti a gyulladást. De aztán mégis meggondolta a dolgot: csak egy hét múlva utaznak vissza, Maecenas naphosszat tárgyal, Murenát beosztották a polgári kormánybiztossághoz, mit csináljon ő egész nap ebben az isten háta mögötti piszkos görög fészekben? Actiumban még valamirevaló kocsma sem volt.

Úgy határozott, hogy kezeltetni fogja a szemét: ezzel valahogy mégiscsak eltelik majd az idő.

Korán délután ott volt már az orvosnál. Amint belépett az ajtón, szegényes várószobában találta magát; a szoba üres volt. Horatius köhögött egyet-kettőt, hogy valakivel észrevétesse magát, de bizony nem jött senki. "Itt persze nincsenek szolgák - állapította meg -, hát várok" - és leült az egyik rozoga székre. Negyedóra múlva egyszerre nyílt a belső szoba ajtaja, és magas termetű fiatal lány lépett ki rajta. Amint meglátta az idegent, megriadt, de hamarosan összeszedte magát.

- Uram - szólalt meg lágy, dallamos hangon, Horatius még nem hallott ilyen hangot, egyszerre fejébe szökkent a vér -, édesapámat keresed?

- Pausziasz orvostanárt keresem - felelte a költő elfogultan -, nem tudom, édesapád-e.

- Igen - felelte a lány -, én Pausziasz leánya vagyok. Lyde a nevem. Édesapám mindjárt itthon lesz. Megvárod?

- Megvárom, hiszen azért jöttem, hogy orvosi tanácsát kérjem - mondta Horatius.

- Nem vagy idevaló, uram, nem ismerlek - folytatta a lány.

- Te sem - vágott a szavába a költő.

- Honnan tudod? - kérdezte a lány kissé idegenül.

- Dellius ezredestől - és a lány halványan elpirult. - Mindent tudok rólatok. Sajnállak benneteket.

- Ne sajnálj - tiltakozott a lány. - Csak a testem rabszolga, a lelkem szabad. A szabadság a lélekben lakik.

- Honnan tudsz ilyeneket, te lány? - csodálkozott rá Horatius. - Lányok nem szoktak így beszélni.

- Ezt Zénóntól tudom - mondta rá a lány. - De megtaláltam más filozófusnál is. Ebben, úgy látom, a bölcsek egyetértenek. Epikurosz is vallja ezt a tételt: a bölcs embert semmi sem zökkentheti ki nyugalmából. A bölcs ember szabad. A filozófia szárnyakat ad a léleknek.

- Ezt hol olvastad? - kérdezte Horatius élénken.

- Ezt véletlenül sehol - felelte szerényen a lány. - Ez csak úgy született bennem - és elpirult.

Horatius csak most nézte meg igazán a lányt, csak most fedezte fel: milyen csodálatosan szép. Fekete haja baloldalt elválasztva omlott le telt nyakára, nyílt homloka alatt két tüzes szem égett, táncolt, cikázott, szikrázott szüntelen, hosszúkás arcán enyhe pirosság színezte a tejfehér bársonyos bőrt, és kemény kis álla fölött vörösen lángolt ajkának bíbora. Horatius ereiben hirtelen vadul zuhogni kezdett a vér. Venus, minden szépségek istennője - sikoltott fel benne a költő -, micsoda száj! Mosoly az a kis lidércfény, vagy a gúny tüzes nyila? Vagy a filozófus hideg fölénye? Két ugrásra kész párduc, vagy két fémesen villanó kard acélja? Saisi fátyol takarja ennek a lazító szájnak minden titkát. Letépni a fátyolt, letépni s belenézni vakmerőn a Szphinx titokzatos arcába, mert úgy érzi: megőrjíti ez a titok.

Egyszerre meghallotta a fullasztó csendet, amely közéjük terpeszkedett. Most eszmélt csak rá, hogy nem felelt a lánynak.

- Furcsa lány vagy, Lyde... - Most a nevén szólította, és reszketett a hangja.

És a rejtelmes lidércfény most nagyot villámlott a lány szája szögletében.

- Mért volnék furcsa? - kérdezte a lány rejtett kis mosollyal. - Igaz, elég furcsa, hogy egy lány gondolkozik. Te bizonyára más lányokhoz vagy szokva. A nőnek súlyos teher lehet az ész és a gondolat - tette hozzá -, túlontúl elég baja van a testével is.

- Érdekes lány vagy te - mondta Horatius szinte öntudatlanul.

- Nincs bennem semmi furcsa, semmi érdekes - ellenkezett a lány. - Inkább azt mondhatnám, hogy te vagy furcsa. Nevemen szólítasz, bírálatot mondasz rólam, és közben nem tartod érdemesnek bemutatkozni. Figyelmeztetlek, hogy csak véletlenül vagyok rabszolga: én Pausziasz tanár lánya vagyok!

- De Lyde - hebegte Horatius -, igazán nem akartalak megsérteni.

- De valóban megsértettél - csattant a lány hangja.

- Bocsáss meg, nem akartam - mentegetődzött a költő. - Tudom, hogy mindössze két hónapja viseled ezt a sorsot, és bizonyos vagyok benne, hogy nem sokáig fogod viselni. Továbbá nem vagyok olyan ostoba, hogy a rabszolgát állatnak nézzem. Elvégre én is tanultam filozófiát.

- Hol? - kérdezte a lány élénk érdeklődéssel.

- Athénben, Phaidrosznál - felelte Horatius.

- Szóval Epikurosz tanítványa vagy - állapította meg Lyde. - Szeretem Epikuroszt.

- Quintus Horatius Flaccus a nevem - mutatkozott be végre a költő. - Maecenasszal jöttem ide, vele néztem végig a tengeri csatát. Hallottad hírét Maecenasnak?

- Maecenas? - tűnődött a lány. - Nem hallottam. De a te nevedet jól ismerem. Várj csak.

És hirtelen kisuhant a szobából.

Horatius most látta az alakját. Karcsú, magas lány volt, két válla finoman ívelt, szoborszép keblén megfeszült a földig érő sárga ruha, ringó és ritmikus volt a járása, csupa muzsika minden mozdulata - gondolta magában Horatius, s az előbb, mikor szemben ült vele, észrevette lábainak remek vonalait, bokáinak merész ívelését. Igen, most jut eszébe, mikor beszélt, hosszúkás, vékony ujjai mindig idegesen remegtek; egyáltalán az egész lány olyan volt, mintha minden porcikája külön élne, remegne, hullámzana, mintha valami belső tűz feszítené, mintha örökösen szikrák pattognának minden pórusából. És egyszerre, valahonnan mélyről, nem tudta, honnan, felszikrázott benne egy szó, s mint a vércsepp, buggyant ki száján a szoba fülledt csendjében: Gránátalmavirág!

Csak ekkor vette észre, hogy a lány már megint ott áll előtte, mikor meglátta kezében a könyvtekercset.

- A verseid - mondta Lyde ragyogó arccal, és kicsavarta a tekercset. - Athénben vettem, az öreg Agraiosz könyvesboltjában. Én minden verseskönyvet megveszek. Mert azt tartom, hogy a költészet is filozófia, a szív filozófiája.

- Agraiosznál vetted? - kérdezte Horatius, aki alig hallotta a lány utolsó szavait. - Él még az öreg?

- Te is ismerted? - kérdezte Lyde. - Bizony nem tudom; két éve már, hogy a boltjában jártam, mikor apámmal Kisázsiába utaztunk. Akkor még szabad emberek voltunk, testileg is.

- Hát jártál Athénben, a világosság városában? - lelkendezett Horatius. - Ó, ha még egyszer eljuthatnék oda!

- Aki egyszer Athénben élt, lélekben mindig ott marad.

- Igazad van, Lyde - mondta a költő halkan. - Athén már nem is város: Athén a görög lélek.

- Ezt szépen mondtad, Horatius - bólintott a lány. - Erről rád ismerek. Mert, látod, te csak most ismertél meg engem, de én már régen ismerlek. Már két éve.

- Nem is tudod, Lyde, milyen hálás vagyok neked. Majd ha egyszer megengeded, elmondom neked az én szomorú életem történetét, és akkor meg fogod érteni, amit most mondok neked: én az édesapádhoz jöttem a szememet gyógyítani, és közben te meggyógyítottad a lelkemet.

Pausziasz későn jött haza, Horatius már el is felejtette, hogy nem Lydéhez jött, hanem az orvoshoz. Mikor kettesben maradtak a rendelőben a professzorral, szinte gondolkoznia kellett, hogy mit is mondjon neki.

Alapos volt a vizsgálat, Horatius mindjárt látta, hogy Pausziasz más, mint az eddigiek voltak. Fél óra hosszat tükrözte a szemeit, nagyítóval vizsgálgatta, váladékot kapart le a szemhéjáról, valami folyadékot öntött rá, s úgy nézegette az üvegcsőben, a világosság felé tartva, s a végén azt mondta, hogy bizony hosszú kezelésre van szükség, és véglegesen akkor sem tudja megszüntetni a bajt. Ez tetszett Horatiusnak, az első őszinte szó volt, amit orvostól hallott.

Amíg Actiumban voltak, mindennap elment az orvoshoz. A kezelés egyre rövidebb lett, a Lydénél töltött órák egyre hosszabbak. Mikor elbúcsúzott, Pausziasz a lelkére kötötte, hogy Rómában is keresse fel, mert folytatni kell a kezelést, Lyde pedig így búcsúzott tőle: a viszontlátásra!

A költő szívében valami régi-régi görög dal muzsikált.

Maecenas akkorát nevetett, hogy még a Pan-szobor is mintha elvigyorodott volna ott a vízmedence partján, s mintha harsányan visszakacagott volna rá. És mintha egyszerre apró kacagások futkároztak volna a levegőben: aki értette a természet nyelvét, észrevehette, hogy kacag a Lucretilis, kacag a Digentia, Bandusia, Vacuna kápolnája, Ustica dombja, kacag a Mandela-hegy, s messze-messze dél felé kacag Varia városka is és a hangosan csörtető kis folyó, az Anio. Valami furcsa viháncolás nyargalt végig az őszi tájon, s egyetlen mosoly volt a dombok rozsdabarnán és sárgán fénylő koszorúja.

Kint ültek a kertben: az asztérok csillagai világítottak a búcsúzó nap bágyadt sugaraiban, a solidago sárga fürtjei, mint az olvadt arany, zuhogtak a haragoszöld pázsitra, lila harangvirágok fátyolos csengetése trillázott, s a kert két hosszú útja mentén harsányan rikoltottak a vadberkenye fürtökben gyöngyöző narancssárga bogyói.

Kíváncsian kapták fel a fejüket az őszi virágok, mikor Maecenas bugyborékoló kacagását meghallották. De ha tovább figyeltek, hallhatták hamarosan Messalla jóízű és öblös nevetését is, és láthatták Horatius bágyadt mosolygását, amely félelmetesen hasonlított a búcsúzó esti napsugárhoz.

- No végre - csapta össze a tenyereit Maecenas -, csakhogy felébredtél!

- Erre még a holtak is felébrednének - hahotázott Messalla. - Utálatos disznó ez a Pantolabus, hanem ha megereszt egy viccet, azon egész Róma két hétig nevet.

Bavius jött, és jelentette, hogy készen van a vacsora. Pullia néni remekelt; mikor ilyen nagy urak voltak a vendégei, nem holmi főzelék meg füstölt hús került ám az asztalra, hanem libapecsenye, kovászos uborka meg remek sajt, aztán gyönyörű gyümölcs, mind saját termés. Meg is jegyezte Maecenas:

- Hallod-e, pajtás, igazán nem bírnád el hétköznap ezeket az ételeket? Csak ünnepnap szabad ennivalót adni az asztalra?

- A főzelék is ennivaló - védekezett Horatius -, de az evés nem arra való, hogy csiklandozzuk vele az érzékeinket.

- Ellenkezőleg - szólt bele Messalla - a táplálkozás olyan ronda életfeladat, hogy ha már nem lehetünk meg nélküle, legalább valami szépséget kell belevinnünk.

- Tökéletesen igazad van, Messalla - helyeselt Maecenas. - És ha a mi barátunk olvasta volna Catius híres szakácskönyvét, másképpen beszélne.

- Nekem jó Epikurosz is - jegyezte meg Horatius.

- Szép, szép - legyintett Maecenas -, de a túlságosan sok filozófiától éppen úgy vagy még hamarább megcsömörlik az ember, mint a túlságosan finom ételektől.

- Helyben vagyunk - csettintett Messalla. - Maecenas tudniillik most olvasta Catius könyvét, s most nyilván fel akarja tálalni nekünk a gasztronómia szépségeit és szabályait. Hát halljuk, has-filozófus!

Maecenas nem is sokáig kérette magát: olyan élvezettel magyarázta a finom és előkelő étkezés szabályait és filozófiáját, hogy maga Horatius is élvezte. Mikor Diomédész behozta a gyümölcsöstálat, Maecenas álmélkodva csapta össze a kezeit:

- Á! Ez aztán remek. Látod, Pullia majdnem olyan jól érti ezt, mint a bölcs Catius.

- Ebben ugyan nem sok érdeme van Pullia néninek - szólalt meg Horatius -, bár nem akarom csorbítani a dicsőségét. Ezt a természet remekelte, és ha már éppen embert is akarsz érte dicsérni, hát fejezd ki legmagasabb elismerésedet Baviusnak. Ez mind az ő ojtókésének diadala.

Ökölnyi őszibarackok sápadoztak a nagy kerek ezüsttálon, illatos szilvák, vékony héjú óriásdiók és dús, hamvas szőlőfürtök, fekete, fehér, vörös: az őszi érés édes-fanyar illata szállt fel a szobában.

- Ha megígéred, hogy nem haragszol meg érte - kezdte félénken Horatius -, megírom ezt a Catius-féle has-filozófiát egy szatírában. De szeretném ezt a te lelkesedésedet kissé megcsipkedni benne. Jó?

- Mióta szoktak a költők engedélyt kérni a szegény halandóktól, hogy mit írhassanak? - nevetett Maecenas. - Bolondoknak, festőknek, költőknek mindent szabad.

- Köszönöm szépen a társaságot - mosolygott Horatius.

- Nem rossz, kérlek - magyarázta Messalla -, hiszen a három tulajdonképpen ugyanaz: a költő egyúttal festő is, meg bolond is, kétségtelen, hogy a festő is költő meg bolond egyszerre, a bolond pedig határozottan költő, hiszen egyebe sincs, mint a fantáziája...

- De mért festő? - vágott a szavába Maecenas.

Messalla pillanatig gondolkozott, aztán mérgesen legyintett:

- Belesültem, egye meg a fene, minden szellemességembe belesülök.

Fölcsattant a nevetés, Maecenas poharat ragadott, és magasra emelte:

- Ezt a pohár caecubusit a szent bolondok, a költők egészségére!

A nemes bor illata, mint őszi virágok mézes felhője, szállt a dúsan terített, mosolygó asztal felett.

Szép napok voltak ezek, forró napok, aztán elmúltak, mint az ősz varázsló szépségei. Jöttek az esők, a naptalan, börtönös nappalok, a nagy hallgatások Pullia kisanyával kettesben. Odakint fakón derengett a keservesen erőlködő napfény, bent a szobában kattogott a szövőszék, a költő lelkében régi ritmusok kattogtak, fakón, tompán, őszies szomorúsággal. Pullia néni és Fannia szaporán tereferéltek a tyúkokról, a tehenekről, a hízókról, a másnapi tennivalókról; Horatius csak nagy ritkán szólt közbe, gondolatai ott kószáltak a bandusiai sír körül, ott járt délután, kivitte az utolsó őszi virágokat. Szemezett az eső, le sem ülhetett a márványpadra, csak úgy állva beszélgetett a kislánnyal. "Haragszol - kérdezte -, hogy ebben a sírdogáló őszben mosolyog a szívem?" "Édes uram - mintha hallotta volna a fehér halott hangját -, az élők éljenek, a holtak haljanak! Csak úgy szeressen téged, ahogy én szerettelek!" "Nem tudom, kislány, semmit se tudok - jajdult fel a költő -, csak nem bírok szeretet nélkül élni. Nézd, én befelé élem az életemet, egyedül vagyok, nagyon egyedül, és nem bírom, nem bírom! Ha visszajönnél!" "Hát nem ismersz meg? A görög lány én vagyok" - suttogta a kislány, pedig csak a falevelek beszélgettek, suttogtak új tavaszokról.

Így gyógyult a sebzett szív, így ringatta magát a költő új tavaszok színes álmaiba. Valami soha nem érzett édességgel telt meg a szíve, és hálás volt a kis görög lánynak, hogy felbukkant az életében, ismeretlen földön, mint isteni orchidea, a szomorúság feketén kavargó vizeiből. Lyde - mondta magában, és felszikrázott előtte a két nyugtalanul cikázó fekete szem, az ajkak halvány remegése, a telt fiatal test; olyan volt, mint a bőség, a teljesség, tej és méz, ambroszia, istenek eledele! És a kápráztató tizenhat éves csoda hajlékony és rugalmas, harmonikus és mégis nyugtalan alakján valami fényesség ömlött el: a lélek mosolyában égett a szűzi test fehérsége, mint roppant havasok eget verő csúcsai a hajnali napsütésben.

Így gyógyult a szív, így melengette magát a fázós őszi napok fanyar magányosságában. Félénken és halkan nyiladozott a szívében a gránátalmavirág, de már ott szikrázott rajta, mint a vércsepp, mint égő seb, csillogó rubinkő, a halál fásult éjszakájának feketeségében. Nincs a halállal semmi közösségünk - üzente a venusiai sír; evoé, élet! - dalolt benne a görög lány rejtelmes mosolya, és mintha egyszerre tűz folyt volna végig az ereiben: érezte, hogy a kis Cinara csakugyan visszajött. "Üdvöz légy, szerelem - suttogta majdnem hangosan -, vártalak, ó, hogy vártalak!"

És most a vigasztalan őszi napokat a munka lüktető láza fűtötte: újra hozzálátott a Damasippus-szatírához, friss zuhogással ömlött a vers, két hét múlva készen is volt vele. Az alkotás láza a hosszú böjt után soha nem érzett iramra tüzelte: újabb két hét, és nagyjában készen is volt a gasztronómiai szatíra, a has-filozófia; maga is mosolygott, mikor az első fogalmazást végigolvasta: no, az egyszer Maecenas is kapott néhány ártatlan kis szúrást. És amint kéziratait lapozgatta, meglepetten látta, hogy már újabb kötetre való szatíra gyűlt össze. Kiadni, igen, kiadni a szatírák második könyvét! November elején Bavius postára vitte a csomagot Sosiuséknak, s egy hét múlva megjött a válasz is: írjon ehhez a könyvhöz is afféle előszót, szálljon szembe a rosszindulatú kritikusokkal. Csupa izgalom volt most már minden napja; elemében volt, megint verekedni kellett, hát jó, megint megmondja nekik a véleményét. Eszébe jutott, hogy Rómában egyszer meglátogatta az öreg Trebatius, a jogtudós, Caesar egykori ezredese, most Octavianus és Maecenas belső barátja, fiatalos, lelkes öregúr, nagy bámulója Horatiusnak. Most kapóra jött ez a visszaemlékezés: jogi vita formájába öltözteti az előszót, s a vége az lesz, hogy Trebatius fölmenti azzal, hogy függetlenül minden gáncsoskodástól és kritikától, az igazi költő menjen csak nyugodtan tovább a maga útján.

Ezen az estén különösen jókedvű volt, s míg Pullia öregesen majszolta a vajas kenyeret, és iszogatta a meleg tejet - ez volt a mindennapos vacsorája -, a költő egyre tréfálkozott vele.

- Kisanyám - kezdte -, nem jó nekem így egyedül. Harmincöt éves vagyok, se feleségem, se gyerekem, kié lesz utánam ez a nagy-nagy vagyon? - és szárazon elnevette magát.

- Vagyonnak éppen nem nagy vagyon, de elegendő volna egy családnak is - mondta rá komolyan Pullia. - Én már régen gondoltam, csak nem mertem mondani: bizony meg kellene házasodnod.

- Talán már ki is szemeltél valakit, kisanyám? - ugratta a költő. - No halljuk!

- Hát... - húzódozott Pullia - igen is meg nem is. A szomszéd lányára gondoltam - bökte ki nagy nehezen.

- Cervius bácsi lánya? Posilla? Ugyan, ugyan - kacagott Horatius -, hiszen kancsal.

- De nagyon jó lány, fiam - ajánlgatta Pullia -, meg aztán gazdag is. Elvégre nincs mindig nyitva a szeme. És aztán... úgy szeretnék egy kis unokát.

- Nagymama! Kisanyám mint nagymama! - kacagott a költő, és megfogta a jó öregasszony aszott kezét. - Tudod mit? Maradj inkább csak az én kisanyám. Nem akarok osztozkodni. Különben is, őszintén szólván nekem jobban tetszik Tündarisz, Cervius szomszéd ispánjának a lánya. Az igen - és csettintett a nyelvével.

- Eredj már - legyintett Pullia -, rabszolgalány.

- Hát aztán? Nincs ráírva.

- Aztán elvennéd? - kérdezte Pullia rémülten.

- Megvenném - javította ki Horatius.

- Te! - és Pullia meglegyintette az arcát. - Mind ilyenek vagytok. Inkább ne beszéljünk házasságról.

- No látod, nagymama! - nevetett a költő, és nagyot hörpintett a savanykás vörös borból.

Furcsa volt ez a beszélgetés, sokáig nem hagyta nyugton. A néninek talán igaza is van: meg kellene házasodni. Ha most nem, mikor? "Nem, nem - tiltakozott magában -, vagy a Múzsa, vagy a feleség! Egyik sem osztozik. A költő csak maradjon egyedül. Ritka virágok csak a magányosságban fakadnak, és a költő csak az egyedülvalóságban lehet testvére mindenkinek. De Lyde - ötlött fel benne -, Lyde, aki nemcsak test, hanem lélek is, lázító test és nyugtató lélek, földi szépség és isteni szikra, hátha Lyde? Ostoba - utasította rendre magát -, hiszen Octavianus rabszolgája, hogy akarod elvenni tőle? De hát akkor mért nem gyűröd le magadban ezt az ébredő szerelmet? Ábrándozni akarsz, mint az iskolás fiúk, fuvolás éjjeli zenét adni fülledt nyári éjszakákon az ablaka alatt, tüzes verseket írni hozzá, mint Propertius a gyönyörű Cynthiához? Nem, nem - tiltakozott valami benne -, ezt az egzotikus virágot nem szabad megölni, nem szabad!" És szinte a kétségbeesés szenvedélyével kapaszkodott bele ebbe a két szóba: nem szabad! nem szabad!

Valami húzta Rómába, de erőt vett magán: nem akarta parlagon hagyni ezt a friss munkakedvet, nem volt kedve belefulladni a nagyváros unt és csömörletes forgatagába, áporodott levegőjébe. És boldog volt, hogy nem engedett a kísértésnek: az egyik derűs, hideg és kristályos őszi napon, mikor az Acta Diurnában olvasta Antonius és Kleopátra sorsának beteljesedését, megszületett gyönyörű győzelmi dala, amelynek muzsikája már régen ott forrongott a lelkében. Octavianus végére akart járni a dolognak, nehogy a nagyravágyó egyiptomi asszony még egyszer polgárháborúra tüzelhesse őrült szerelmesét. Utánuk ment Egyiptomba, rövid ostrommal bevette Alexandriát, s mikor kürtök harsogása közben bevonult a királyi palotába, az egyik teremben holtan találta Antoniust: a római nép egykori büszkesége alig fél órával előbb végzett magával. Melléből még szivárgott a vér, hidegen meredt ki bíborbársony ruhájából a tőr elefántcsont nyele; apollói termete ernyedten nyúlt el a kerevet selyemszőnyegén, dús fekete haja még a halálban is félelmetesen lobogott. A démoni asszony sem várta meg, hogy az imperator kézre kerítse, és meghurcolja Rómában a diadalmenetben, hanem mérges kígyót szorított mellére, s éppen az utolsót sóhajtotta, mikor Octavianus a keleti pompával berendezett hálószobába belépett. Az imperator azonnal négereket hívott, és ki akarta szívatni a mérget az elvetemedett asszony testéből - de nem sikerült. Hiszen dehogyis lett volna öngyilkos ez a gyönyörűségekre teremtett asszony, ha csak szemernyi reménye lehetett volna, hogy Octavianust is sikerül megigéznie úgy, mint Róma másik két nagy emberét. De az imperatort más fából faragták. Azt üzente vissza az asszony mézesmázos ajánlkozására, hogy rózsaláncok helyett vasbilincset tartogat a számára, és majd a diadalmenet után terjessze elé szerelemre vonatkozó ajánlatait. Ezzel betelt a pohár. Most ott feküdt a két szerelmes, alig néhány terem választotta el testeiket egymástól, s az imperator undorral nézte a mámoros tivornya maradványait, az aranytálakat, a remekművű serlegeket, a drágakövekkel kirakott vegyítőedényeket, a kristálynak, aranynak, ezüstnek, gyémántnak és rubinnak ezt a szikrázó tűzijátékát, amely fölött, mint az enyészet, lomhán szállongott a keleti füstölők fülledt illata.

Octavianus eltemettette a két szerencsétlent, akiket fékezhetetlen érzékiségük sodort a gyalázatos pusztulásba, és dühében parancsot adott, hogy Antonius legidősebb fiát és Kaiszariónt, Caesar és Kleopátra fiát nyomban végezzék ki: nem akart trónkövetelőkkel bajlódni, így teljesedett be ennek a lobogó vad szerelemnek sorsa, így omlott össze a keleti világbirodalom minden tarka reménye, hogy romjain ifjú fényben fölragyogjon az örök és elpusztíthatatlan Róma, az új Róma csillaga.

És a költő szíve megtelt hálával és büszkeséggel, s a tolla mintha lángolt volna, a diadalmi dal zengő szavai, mint sistergő szikrák pattantak a papirosra; egyetlen iramban írta végig a verset. Utána fölengedett a fojtott izgalom, amely fűtötte. Megkönnyebbülten kelt föl, vette a köpenyét, és a derűs délutánban kiment sétálni a határba. Messze kóborolt az erdőben, meg-megállt, mélyen mellére szívta a föld keserű illatát, és Lydére gondolt, messzi görög erdők titokzatos leányára: nem, nem bírja tovább, holnap bemegy a városba, beviszi az új szatírát és a diadalmi dalt; Maecenas igazán meg fog haragudni, hogy így elhanyagolja. Még végig sem gondolta a mondatot, mikor szörnyű recsegéssel féloldalt dőlt mellette a hatalmas tölgyfa, amely alatt állt: ropogtak a szomszéd fák ágai, és az erdők óriása, a százados tölgy tompa zuhanással vágódott a földre. A költőnek alig volt ideje félreugrani. "Apollo - mondta magában áhítatosan, és a szívére szorította a kezét -, Apollo, tiéd a hálám és a dalom, hogy megmentettél."

És szentül hitte újra, hogy aki a csaták borzalmaiból megmentette, Apollo, aki valamikor galambokat küldött a Voltur erdejébe, hogy mirtusszal és babérral takarják védtelen testét: nagy dolgokra tartogatja az ő életét. Az aiol dalok római lantosát védelmezi az isten - gondolta magában áhítatosan, és most már megingathatatlanul hitt isteni hivatásában. Sokáig kísértett lelkében ez a csodálatos esemény, és mikor verssé nemesült benne, úgy gyöngyözött ki tolla alól, mint megilletődött, jámbor és büszke vallomás.

Nem, mégsem megy Rómába. A Tempe völgye ez - gondolta magában, mikor egyik sétáján végigjártatta szemét a Digentia völgyén. Tempe völgye - ismételte, és úgy érezte, hogy Apollo ihlete lebeg a futó vizek ezüstje felett. Hosszan elnézte a tavaszodó tájat, szinte gondolattalanul révedt a tekintete a messzeségbe, és egyszerre eszébe jutott, hogy barátainak még meg sem mutatta a szépségeknek ezt a völgyét, a birtokot, a függetlenség, a dalok és szerelmek áldott televényét. Igen, meghívja barátait, egyszerű falusi lakomára, ebben a zsendülő tavaszban; legyen itt mindenki, akit szeret, s aki szereti az ő egyszerű és magányos lelkét.

Az erdőszélen meglepetten kapta fel a szemét: Tündarisz állt előtte fiatal és szőke szépségének egész tavaszi frissességében. A lány alázatosan szólt hozzá, nagy őzszemeiből hűség és szeretet sugárzott a költőre. Horatius szíve megdobbant: talán Tündarisz mellett ki tudna szabadulni fojtogató magányából?

De a tavasz tisztasága úgy mosta le róla e futó szerelem emlékét, mint hirtelen záporeső a Digentia dombjainak téli avarját. Újra munkás és lelkes napok következtek, egyre jobban beleélte magát a tervezett falusi lakoma hangulatába, és sorra írogatta a verses meghívókat barátainak: Quintilius Varusnak, Torquatusnak, Tibullusnak, Messallának. Játékos, mosolyos kis versek voltak, ártatlan tréfa a fűszerük; nesztelenül röppenő kis postagalambok, hívogatták egyszerű falusi lakomára a nagyváros elkényeztetett fiait. És egyre-másra jöttek a válaszok, boldogan készült mindenki a tavaszi találkozóra, csak Murena írta gonoszul, hogy neki bizony beszélhet egyszerű falusi vacsoráról és savanyú falusi borról, ő kihoz egy kocsiderék caecubusit meg néhány fuvoláslányt, hogy egészen meg ne savanyodjanak a falu híg-ecetes gyönyörűségeiben.

Maecenas sajnos nem jöhetett, mégis az ő levele okozta a legnagyobb izgalmat a költőnek. Azt írta, hogy azonnal szedelőzködjék, hagyja ott a tanyát tyúkostul-tehenestül-trágyástul, és rohanjon Rómába: az imperator három nap múlva kihallgatáson fogadja. "Nincs ebben semmi érdemem, nehogy hálálkodj nekem - írta a nagyúr -, én csak átadtam neki az Actiumban írt győzelmi dalodat meg ezt a másikat, amit a napokban küldtél, mire ő csak annyit mondott, hogy már régen szeretne találkozni veled, és mindjárt kitűzte a kihallgatás napját is. Hát föl, boldog mezei egér, siess a fényes palotába, ahol a világ ura vár, és ahol, esküszöm, nincsenek molossusi vérebek!"

Pullia néni egész nap lázas izgalommal dolgozott, csomagolt, még fehér kalácsot is sütött, és Diomédésznek a lelkére kötötte, hogy mikor mit adjon enni a gazdájának. Kisanyám összecsókolta a költőt, mikor felszállt a kocsira, és Cervius szomszéd megilletődötten nézett a nagy férfiú után, aki, íme, az imperatorhoz megy kihallgatásra. A versekhez nem sokat értett, de most meggyőződött róla, hogy mégiscsak valaki az ő szomszédja.

De hiába oktatta ki Pullia a gyámoltalan Diomédészt, ezúttal a fiú nem vehette hasznát a tudományának: Maecenas magánál tartotta Horatiust. A kihallgatás napján Maecenas borbélya borotválta meg a költőt, nagy gonddal fésülte gyér haját - bizony a homloka két oldalán már mélyen benyúlt a kezdődő kopaszság -, a fürdőszolga liliomillatos kilomoszi habzó földdel dörzsölte be testét: remek volt, ritkaság, Horatius még nem is látott ilyent. Maecenas öltöztetője szedte művészi ráncokba vadonatúj fehér tógáját, és mikor a nagyúrral beült a gyaloghintóba, s a markos rabszolgák megindultak velük, Horatius valahogy nevetségesnek érezte magát ebben a furcsa és feszes előkelőségben.

Octavianus palotájában nagy volt a sürgés-forgás. Sallustius, a kabinetfőnök, úgy intézkedett a nagy nyüzsgésben, mint valami tengernagy a parancsnoki hídon az ütközet legforróbb pillanataiban. Licinus és Celadus, a két titkár, rekedtre kiabálta magát, s izgatottan és izzadtan rohangált az oszlopos előcsarnokban. Cocceius Nerva, a nyelvtehetség, a csarnokban várakozó kínai követség vezetőjével beszélgetett valami furcsa ázsiai nyelven; talán még ő maga sem értette - jegyezte meg Maecenas. Az imperator ajtaja előtt két szálas testőr lándzsája csillogott ezüstösen, Lucius Paullus testőrkapitány bíborköpenye vörösen harsogott a fehér tógák, a kínai selyemkaftánok és a villogó páncélok tarka szivárványában. Koszmosz, az imperator főkomornyikja, szorgalmasan nyitogatta és csukta az ajtók bíborfüggönyét, Paullus odalépett Maecenashoz:

- Kegyelmes uram, az imperator kéret, légy szíves megvárni, míg a copfosokkal végez. Már két óra hosszat várakoztatja őket.

Úgy látszik, gyorsan ment a dolog, a kínai követség máris belépett az imperator dolgozószobájába. Nerva most odalépett Maecenashoz.

- Kegyelmes uram - kezdte izgatottan -, ezek a copfosok hódolatukat jöttek bemutatni, és kereskedelmi szerződést akarnak kötni a birodalommal. Minden árujukból hoztak mintát az imperatornak: selymeket, edényeket, valami furcsa szárított levelet, úgy hívják, hogy csaja, aztán, képzeld, rongyból készült papirost.

- Rongypapirost? - csodálkozott Maecenas. - Sose hallottam.

- Én se - bizonykodott Nerva. - Azt mondják, hogy szövethulladékot vízben péppé áztatnak, aztán gyúrják, simítják, és máris készen van a papiros. De ez nem lehet igaz. Messziről jött emberek annyit hazudnak.

- Valami képeket is láttam - szólt közbe Horatius.

- Igen - magyarázta Nerva -, selyemre meg papirosra festett képeket is hoztak. Micsoda nyakatekert figurák vannak rajtuk! Az imperator bizonyosan szemétre dobatja az egészet.

Valaki alázatosan meghajlással köszönt a társaságnak.

- Nini, Alfius - mutatott rá Horatius. - Hát ez még él? És vajon mit keres itt?

A bankár meghallotta a megjegyzést, és mélyen hajlongva odalépett hozzájuk:

- Kegyelmes uram, alázatos tiszteletem.

- Jó napot, Alfius - fogadta a köszönést Maecenas. - Hát te mi járatban vagy?

- Meg akarom kérni az imperator őkegyelmességét, hogy bízza rám a hadsereg bakancsainak szállítását. Azért, mert nincs már háború, amikor szükség volt rám, most is élni kell a szegény embernek. Kegyelmes uram, micsoda pangás! Micsoda verseny! Az ember alig tudja megkeresni a betevő falatját! Milyen boldog vagy - fordult Horatiushoz -, hogy kint élhetsz a falun, távol ettől a tülekedéstől, távol a világ zajától.

- Hát hagyd itt a tülekedést - biztatta Horatius -, és költözz ki falura, hiszen van egynéhány villád, ha nem csalódom. A kamatokból.

- Uram - szisszent föl a bankár -, ne vesd a szememre. Tisztességes munkával szereztem...

- Hát a kamatok körül csakugyan tisztességes munkát végeztél, esküszöm - csapott rá kegyetlenül Horatius. - Tíz archimedesi csavar helyett dolgoztál.

- Nem vagyok én rossz ember, uram - mondta alázatosan Alfius -, látnál csak kint falun! Milyen boldogság dolgozni a kertben, szántani, vetni, gyomlálni, a termést behordani, s este fáradtan leülni az egyszerű tűzhely mellé, jóízűn inni a friss tejet, enni a zöldbabfőzeléket, másnap aztán újrakezdeni, nyesegetni a gyümölcsfákat, ojtogatni, dolgozni a méhesben, üldögélni a patak partján, s elfelejteni a város minden gondját, baját, a marakodást, az üzletet, csak élni békességben, csöndességben...

- Elsején aztán bemenni a városba, beszedni a kamatot, s újra kiadni a pénzedet, mert ilyenkor nem unod a marakodást, mi? - kérdezte Maecenas, és nagyot nevetett. - Jó, jó, csak te ne dicsérd nekem a falusi életet, úgy illik a szádba ez az idill, mint gladiátor szájába a fuvola. Már nekem inkább csak csinos görög lányok fuvolázzanak.

- Szolgálhatok, kegyelmes uram - súgta oda Alfius -, Thorianus, a rabszolga-kereskedő üzletem érdekeltségéhez tartozik.

- Most aztán hordd el magad! - fintorította el az orrát a nagyúr.

Éppen jókor zavarta el a tolakodót, mert Sallustius őket szólította. Sokáig voltak bent, az imperator kegyesen fogadta a költőt, Horatius elfogultan felelgetett, s minden pillanatban várta, hogy Octavianus szóba hozza Brutust meg Philippit. Sejtése bevált.

- Hallottam - mondta Octavianus -, hogy ezredes voltál Brutus seregében, örülök, hogy bajtársat köszönthetek benned. Mi befejeztük a munkát, amit ti kezdtetek. Megmentettük a köztársaságot.

Horatius nagyot nézett, nem tudott mit felelni. Brutus katonája nem tudott hinni Caesar utódjának. Örült, mikor az imperator másra terelte a szót.

- Kicsi vagy, de a verseid mutatják, hogy erős is vagy. Mint a bors - tette hozzá. - Csak vigyázz, nagyobbra ne növeszd a pocakodat. Nem fogsz tetszeni a nőknek - és nagyot nevetett.

- Kegyelmes imperator - szólalt meg Maecenas -, kicsi test, nagy lélek. És a költészet megszépíti az embereket.

- Jó, jó - mosolygott az imperator. - De a nőknek jobban tetszik egy karcsú gladiátor, mint tíz pocakos költő. A nők műveletlenek. Mi baja a szemednek?

- Krónikus hurut - felelte Horatius.

- Keresd fel Pausziaszt, a szemorvosunkat; Livia nagyon dicséri - mondta az imperator.

- Kegyes engedelmeddel - hajolt meg a költő -, Actiumban már kezelte a szememet.

- Ismered? - kérdezte Octavianus élénken. - Talán a lányát is ismered, a kis Lydét? Ez jó vásár volt, barátom - fordult Maecenashoz -, szemorvost vettem, és egy remek lányt kaptam vele ráadásul.

Mikor észrevette, hogy Horatius elpirul, elnevette magát:

- No, mi az? Szóval a kislányt is ismered? Ejnye, még utóbb Maecenasnak van igaza, hogy a pocak nem is akadály. No, nem baj - tette hozzá -, csak gyógyíttasd magad vele tovább is, nekem úgysincs időm rá.

Aztán hamarosan komolyra fordította a beszélgetést, valóságos politikai tanácskozást tartott Maecenasszal, és Horatiust is belevonta a vitába. Tetszett neki a költő nyíltsága és őszintesége; Horatius egyáltalán nem titkolta köztársasági meggyőződését, bár igyekezett óvatos kifejezéseket használni. Az imperator nem sértődött meg, sőt elismerőn mondta a beszélgetés végén, mikor megtudta, hogy Horatius Athénben végezte a filozófiát:

- Hallod-e, te költő, filozófusnak se vagy ám utolsó. Azt hiszem, hasznodat fogom még venni. Amiket ma mondtál itt az új nemzedék neveléséről s a régi erkölcsök helyreállításáról, azok nekem is szívügyeim. Ezekről még beszélünk.

Mikor a gyaloghintóban ültek, nem állhatta meg, hogy oda ne súgja Maecenasnak:

- Csak hinni tudnék neki!

- Ha Epikurosznak hiszel, neki is hihetsz - mondta rá Maecenas cinikusan. - Az az igazság, amit az ember elhisz.

Jó volt megint a falun, volt miről gondolkoznia, míg a lakoma napja elérkezett. Hanem aztán, mikor itt volt a kitűzött nap, olyan zenebona verte fel a házat, hogy Pullia néni majd belesüketült. Hát még mikor meglátta a selyemruhás lányokat, akiket Murena magával hozott. Elpirult, mint valaha tizenhárom éves korában, mikor az öregek csintalan tréfákkal szórakoztak, és úgy elbújt a konyhában, hogy többet nem is került elő.

Nagy zsivány ez a Murena! Öt remek lányt hozott, s köztük volt Origo, a híres és divatos táncosnő, akiért Róma egész fiatalsága bolondult. Micsoda frizurákat viseltek ezek a lányok! Polluxra! Szappangyökérrel szőkítették a hajukat, s annyi volt rajtuk az illatszer, hogy a tiszta falusi levegőhöz szokott Horatius egészen beleszédült. Vagyont értek az ékszereik, s a költő rabszolgái majd kiejtették kezükből a tálakat, úgy megbámulták őket. Fannia még napok múlva is nyugtalankodott, és folyton színházról ábrándozott, amíg az ura csattanós pofonnal helyre nem igazította a fejét.

Gyöngyözött a kacagásuk a kertben, ahol Horatius téríttetett, mindennek örültek, minden új volt nekik és érdekes, és egy jámbor kis báránykát úgy agyondédelgettek, hogy majdnem megfojtották. Megtapsolták a falusi ételeket, az ecetes heringet, a friss retket és a kapros túrót, a fiatal hagymát, a zöldborsófőzeléket, a sajtokat, és szinte pusztították a gyönyörű téli almákat: ilyeneket aztán igazán csak drága pénzért lehetett kapni a városban.

Szalmafonatos korsókban állt a bor az asztalon, ízlett a remek falernusi, bár Horatius őszintén megvallotta, hogy nem saját termés. Murena rögtön rácsapott:

- Bacchusnak hála, hogy végre olyant is kapunk, ami nem saját termés. Nekem minden gyanús, ami "saját".

A fiatal Tibullus erősen csapta a szelet Origónak. Oda is szólt neki nyomban Sestius:

- Hallod-e, öcsém, megmondom Deliának. Te meg, Origo, vigyázz, hogy nem ugyanazokat mondja-e neked, amiket a Delia-versekben írt a szépasszonynak. Egy költőtől minden kitelik.

- Egy verssel nem lehet két nyeregben ülni - nevetett Murena.

Nem kellett pávapecsenye, s lám, mégis hamarosan magasra csapott a társaság hangulata. Messalla csöndesen dalolt valami régi görög szkholiont, Torquatus, Pompeius Grosphus meg Septimius vele dúdolták az ismert dallamot. Varius és Vergilius halkan beszélgettek, s egyszerre csak megszólalt Varius:

- Hát minden van itt, csak vers nincs? Kocsmában vagyunk vagy költőnek a házában?

Egyszerre az egész társaság hangosan követelte, hogy Horatius verset olvasson.

- Fél esztendőre bezárkózik, aztán még verset sem kapunk? Hát mit csináltál itt, ezen az istenektől elrugaszkodott tanyán annyi ideig? - biztatta Messalla.

- Remélem, a versek jobbak lesznek, mint a vacsora - csipkelődött Murena -, bár nem tudom bizonyosan, hiszen a verse is saját termés.

Horatius nem sokat kérette magát. Kihozta a kéziratait, és mosolyogva kezdte olvasni a falusi élet dicséretét:

Most hallgatott minden tréfa, áhítattal szívták magukba az elpuhult városi emberek az ősi, természetes és boldog élet szárnyaló dicséretét. De egyszerre fölharsant a kacagás, mikor az utolsó sorokat olvasta a költő: kiderült, hogy a falusi élet magasztalását az uzsorás Alfius szájába adta; a vers úgy csattant, mint Maecenas megjegyzése az imperator várócsarnokában. Aztán sorra olvasta a költő az utóbbi hónapok érett termését: csupa líra volt, az élet és halál mélységei Epikurosz szivárványos filozófiájának csillogó színeiben, a művészi nyelv és ritmus aranyköntösében. Mintha Alkaiosz és Szapphó görög versei szólaltak volna meg latin nyelven, a görög példaképekhez mindenben méltó művészettel; minduntalan felhangzott Epikurosz mosolygó bölcsessége.

Usticából megjöttek a fuvoláslányok, és az isteni Origo olyan szédítő táncot járt a sikoltó fuvolák zenéjére, hogy a férfiak egyszerre felugráltak, és valóságos diadalmenetben vitték az asztal körül a hajlékony és törékeny testet. Már csak bordalok járták, és senki sem kerülhette el a mámor végzetét, mert Sestius sorra fenékig itatta a serlegeket a vendégekkel, Horatius egyik versének két sorára:

Mindenki kötelezve volt megmondani kedvese nevét, s kiinni fenékig a serleget. Horatiust kihagyták: friss még a sebe, nem akarták megbántani.

A költő késő éjjel kiment a kert végébe, s a magas hibiszkuszbokrok közt az egyik padon ott találta Cinara könnyű köpenyét. Ejnye, ki volt az a szentségtörő, aki kihurcolta? Megkeseredett szájízzel ment tovább. "Ne vesd meg az édes szerelmet" - zsongott szívében a dal, s mintha a mulatság zajából mélyen búgó fuvola hangját sodorta volna felé a könnyű éjjeli szél.

És Lydére gondolt a szikrázó csillagok alatt.

Éppen előrevetette a tógát a jobb karja alatt, mikor észrevette, hogy a hosszanti hajtását gyűrődés keresztezi.

- Diomédész, te gazember, gyere csak ide! - kiáltott ki a konyhába.

Diomédész belépett, de hirtelen mindjárt hátra is lépett egyet, amint gazdájának rákvörös arcát meglátta. Csakhogy rögtön kiderült, hogy nem lépett elég nagyot hátra: a költő odaugrott hozzá, bal kezével megragadta mellén a ruhát, és a jobb kezével olyan pofont kent le neki, hogy a szerencsétlen fiú hátratántorodott.

- Jaj! - nyögött a rabszolga, és mind a két kezét sajgó arcára tapasztotta.

- Hányszor mondtam, hogy vigyázva tedd présbe a ruhát, mi? Majd rendre tanítlak én téged, naplopó bitang! - ordított a költő, éppen nem költőhöz méltó indulattal.

- Irgalmazz, uram - könyörgött Diomédész -, máskor vigyázni fogok, esküszöm.

- Vedd le a kezed a pofádról! - vezényelte a költő.

A szolga engedelmeskedett. Most látta Horatius, hogy tenyérnyi vörös folt ég a fiú arcán. Bosszúját kitöltötte, lecsillapodott, és mérlegelni kezdte magában a bűn és büntetés arányát. Elszégyellte magát.

- Fáj? - kérdezte a fiútól részvéttel.

- Nem nagyon - dadogta Diomédész félénken, aztán hirtelen térdre vetette magát: - Bocsáss meg, uram.

- Na jó - mondta csöndesen a költő -, már nem haragszom. Csak bosszant, hogy mindig ilyen rendetlenség derül ki, mikor el akarok menni valahová. Most aztán szégyenkezhetem ebben a gyűrött tógában. Majd mindenkinek elmondom, hogy neked köszönhetem. Te..., te... szoknyavadász. Nem szégyelled magad?

- Uram - rimánkodott a fiú -, ne mondd meg senkinek, én ígérem, hogy soha..., soha többé...

- Jó, jó - hallgattatta el Horatius. - Nesze, vehetsz valamit a babádnak - és ezüstpénzt dobott oda neki.

Diomédész odarohant, és mielőtt a költő megakadályozhatta volna, hálásan megcsókolta a kezét. Ismerte már gazdájának ezeket a hirtelen kitöréseit: tudta, hogy hamar felfortyan, de hamar meg is békül. Hátha még tudta volna, hogy mért akart éppen ma egészen kifogástalan tógában elmenni hazulról! Nem tudta meg még akkor sem, mikor Horatius kiadta a parancsot az indulásra:

- A Forum Holitoriumra megyünk!

Vajon mit keres gazdája a zöldségpiacon? Hiszen minden otthon van már holnapra is. Vajon hova megyünk? És már előre élvezettel gondolt arra, hogy valami titoknak jut a nyomára, amit, ó, milyen jó lesz elmesélni estére a szomszédék szakácsnéjának, a pirospozsgás Rufának, akinek, mi tűrés-tagadás, Diomédész erősen csapta a szelet.

De mit keres a költő egyáltalán Rómában, éppen most, júliusban, amikor minden jótét lélek falura vonul, menekül az irtózatos kánikula elől? Milyen jó lehet most kint a tanyán, a Lucretilis erdőinek hűvösében, a kert árnyas fasoraiban, a nyári esték csillagos nyugalmában! Bizonyosan szebbek a római esték, különben nem vállalná a költő az egész napos gyötrődést a fülledt falak között, amelyek úgy ontják a hőséget, mint a gőzkatlan.

Bizony, megvolt ennek is az oka. Mikor a múltkoriban bent járt a városban, és túlesett az imperatori kihallgatás izgalmain, mindjárt másnap a Forum Holitoriumnak vette útját, hogy meglátogassa Pausziaszt; megvolt rá a jogcíme: kezeltetni kellett a szemét. Csakhogy hiába zörgetett az ajtón, senki sem volt otthon. A nagy bérkaszárnyában hamar kíváncsiak lettek a lakók - csupa imperatori rabszolga -, hogy ki zörget olyan állhatatosan az orvos ajtaján. Senki sem ismerte meg a költőt, de látták fájós szemét, és hát jóindulattal megmondták neki, hogy az orvos csak két hét múlva érkezik meg, jelenleg Nápolyban van az imperator feleségével. Szomorúan kullogott haza Horatius a tanyára, de alig várta, hogy elmúljék a két hét: úgy sietett be a városba, mintha kergették volna.

Este értek a városba Diomédésszel, s mikor másnap fölkelt, kopogtak a kapun: szurtos kis rabszolgafiú jött, és levelet hozott. Nem ismerte az írást, de amint elolvasta, fejébe szállt a vér. Csak ennyi volt a levélben: "A furcsa lány azt üzeni, hogy hogyan gyógyuljon meg a költő, ha elhanyagolja az orvost." Lyde - hasított szívébe a görög lány neve, és egyszerre felédesedett benne annak az actiumi délutánnak minden szépsége: látta a komolykodó, nevető, táncoló két szemét, ezt a két fekete csillagot, a szája két sarkában villódzó mosolygást, teste karcsú és mégis telt vonalait, hallotta gyors beszédét, bársonyos és dallamos hangját, amely mégis úgy pattogott, mint illatos indiai fatörmelék aranyserpenyők parazsán... Hát itthon van! Hát nemhiába várja annyi ideje itt, a kánikulai főváros fullasztó rabságában! Egyszerre vége volt minden idegeskedésnek, minden hirtelen haragnak: ment, sietett, repült a görög leányhoz.

Vigasztalan látvány volt a zöldségpiac ebben a forróságban: az árusok szunyókáltak kosaraik mellett, fonnyadó zöldség és túlérett gyümölcs fülledt illata kavargott a szennyesen hullámzó Tiberis partján, szemtelen légyrajok szárnyai csillantak a napfényben, falánk darazsak támadtak dühösen a mézillatos gyümölcsökre, mint apró szárnyas tigrisek. Mocskos kis kölykök koldultak gyümölcsöt az árusoknál, s aztán boldogan majszolták a puha, löttyedt barackot vagy cseresznyét. A Fabricius-híd feljáratánál két rabszolga heverészett a hídfő kétes árnyékában, mellettük árva kézikocsi, négy zsák liszttel.

Az egyik dühösen vágta földhöz a lerágott körteszárat:

- No, tisztelem a gazdádat, komám, hogy ilyenkor jut eszébe hazahúzatni velünk ezt a baromnak való terhet! Még az állatot se hajtják ki ebben a disznó kánikulában.

- Most meg bement a vasashoz, még egy üstöt is fölrakat a zsákok tetejébe. Fene sürgős nekik! No gyere, húzzuk oda a kocsit a kapu elé.

- Húzza a nehézség! Majd ha ordít. Úgyis korbács a vége, hát legalább pihenjünk.

Most ért oda hozzájuk Diomédész, nyomában Horatius.

- Ez ficsúr, ez a Diomédész, ennek gyöngy az élete! Úriember a gazdája, nem is tart korbácsot a házban!

- Azt nem - szólalt meg halkan Diomédész, aki meghallotta a megjegyzést -, de tenyere van, a keservit!

- Ugyan, te nyavalyás, még te panaszkodol, te ficsúr? - gúnyolódott a másik rabszolga. - Inkább csókolj kezet a gazdádnak.

Mikor Horatius is odaért, fölugrottak; jól ismerték a költőt, barátja volt gazdájuknak, Fundaniusnak, a vígjátékírónak, sokat megfordult náluk, mindig jó borravalót adott.

- Hol a gazdátok? - kérdezte a költő.

- Éppen ott jön - mutatott az egyik a kovácsműhely felé, ahonnan most lépett ki Fundanius. Két kovácslegény hatalmas vasüstöt cipelt utána.

- Phű, de kimelegedtem abban a büdös műhelyben! - fújt Fundanius. - Kovácsmester se lennék nyáron, de még Vulcanus sem, pedig hát az nagyisten, meg művész is, meg Venus a felesége, mi? - és kedélyesen oldalba bökte Horatiust.

- Hát ez az utóbbi igen komoly érv - nevetett Horatius is. - Mégis meg kellene gondolnod, ne cserélj-e vele.

- Hagyjuk, öregem - legyintett Fundanius. - Ilyen éhenkórász ne ábrándozzék istennőkről. Persze te! Te az ilyesmit komolyan gondolod. Földbirtokos! Nem kell Ceres áldását drága pénzen vásárolnod, otthon terem minden, ráérsz Venusra gondolni. Most is valami ilyen kis ügyben sántikálsz, mi? Ahelyett, hogy a fürdőben hűsölnél.

- Eltaláltad - csapott a vállára Horatius. - Tudniillik a szemorvoshoz megyek.

- A szigetre? - kérdezte Fundanius. A Fabricius-híd a Tiberis-szigetre vitt, amelyet Aesculapius-szigetnek is hívtak, ott voltak a nagy kórházak.

- Nem - felelt a költő -, a lakására megyek. Ott lakik szemben.

Valóban, Pausziasz lakása alig volt kétszáz lépésnyire a hídfőtől.

Horatius tűkön állt, lángolt benne a vágy, hogy Lydénél lehessen, és hát gyorsan el akart búcsúzni költő barátjától. Csakhogy az nem tágított.

- Elkísérlek, úgyis ráérek.

A kétségbeesett Horatius megadta magát sorsának. Enyhítő körülmény volt, hogy szerette Fundaniust, aki mindig kedélyesen, jóízűn tudta elmesélni élményeit. Most is teli szájjal kezdett mesélni, hangosan, szélesen, közben nagyokat hahotázott, még a kofák is fölriadtak békés szendergésükből.

Hát nagy esemény volt Nasidienus vacsorája, annyi bizonyos. A meggazdagodott hadseregszállító fényes vacsorát rendezett a múlt hónapban, és csodák csodája, még Maecenast is sikerült magához csábítania. Varius is ott volt, aztán Maecenas magával vitte két jókedvű kliensét, Balatrót meg Vibidiust, és ott volt a híres züllött naplopó, Nomentanus is, a léha római aranyifjúság vezére. Hogy mi volt ott, Polluxra, embernek nincs fogalma róla! Csupa arany, ezüst, selyem meg bársony, még az asztalt is bíborkendővel törölték le a szolgák. A dolgozószobában a mennyezetig értek a könyvállványok, rajtuk kincseket érő régi könyvek.

- Csakhogy, barátom - dőlt a szó Fundaniusból -, Maecenas ért ám az ilyesmihez: mindjárt oldalba bökött, és odasúgta, hogy csupa hamisítvány: búzába dugják a gazemberek a frissen másolt könyveket, ott dohosodnak hat hónapig, aztán készen van a kétszáz éves drága régiség. Csakhogy az ilyesmivel csak ezeket a műveletlen újgazdagokat lehet becsapni. Te, hogy mennyit röhögtünk! A házigazda minden falatunkat megkeserítette; mert finomak voltak ugyan az ételek, de ő pontosan elmagyarázta mindegyikről, hogy honnan való, mért jó, mennyibe került, hol fogták az állatot, hol tenyésztették, hogy készítették el. Mire tányérunkra került a falat, már a kutyának se kellett. Te, mikor egy ezüsttál leesett a földre, kisöpörtette; különben minden darab ezüstbe bele volt vésve a súlya. Az asztal fölött bíborbaldachin feszült, és igazán az volt a vacsora fénypontja, mikor a nehéz kárpit lezuhant. Tönkrement a sok finom étel, Nasidienus jajveszékelt, irtózatos porfelhő borult az ebédlőre, mire mi kaptunk a jó alkalmon, és Maecenasszal együtt megszöktünk. Hát ha egyszer kedved lesz hozzá, megírhatod.

Már régen a ház kapujában álltak, s Fundanius még mindig mesélt. Végre Horatius - aki különben szívből kacagott a pórul járt Nasidienuson, mert utálta az effajta embereket - hirtelen ötlettel előkapta zsebkendőjét, a szemére szorította, és nagyot nyögött.

- Jaj - tettette magát -, most nagyon fáj, sietek föl az orvoshoz.

- Jupiter áldjon - kiáltott utána Fundanius -, aztán látogass meg egyszer, ha nincs jobb dolgod!

Kilépett a napsütésbe, fejébe csapta nagykarimás szalmakalapját, és megindult a Tiberis partján, rabszolgái nyomában.

Pausziasz lakása a második emeleten volt. Diomédész kopogott, az ajtó rögtön kinyílt, az előszobában Lyde mosolygott. Horatius hazaküldte a szolgát, s meghagyta neki, hogy este nyolckor jöjjön érte lámpával. Ezt csak úgy szórakozottságból mondta, hiszen igazán nem volt szükség lámpára július tizenhatodikán. Csak akkor vette észre magát, mikor már benn volt az előszobában, s hallotta Lyde ezüstösen gyöngyöző kacagását.

- Rajtam nevetsz? - kérdezte Horatius, kis szemrehányással a hangjában.

- Örömömben nevetek - kacagott tovább a lány. - Kitalálod-e, hogy minek örülök?

- Annak, hogy jöttem? - kockáztatta meg félénken Horatius.

- Nem egészen - ingerkedett vele Lyde. - Annak, hogy így jöttél.

- Így? - és Horatius ijedten végignézett magán. Diomédészre gondolt és a tógája gyűrődésére.

- Ugyan, ugyan - tiltakozott a lány -, csak nem gondolsz olyan felületesnek, hogy a ruhád miatt nevetni tudnék rajtad?

- Hát akkor mit jelent az, hogy "így" jöttem? - faggatta a költő.

- Ó, te költő! - kacagott újra Lyde. - Lám, Epikurosz bölcsessége nem elég hozzá, hogy kitaláld, "így jöttél" - az annyit jelent, hogy zavarban voltál, mikor megláttál. Ennek pedig azért örülök, mert látom belőle, hogy nem vagyok közömbös neked.

- Nem - mondta rá Horatius melegen, és megfogta a görög lány kezét -, sőt ellenkezőleg. De abból, hogy örülsz, én viszont azt látom, hogy én sem vagyok közömbös neked.

- Úgy beszélünk egymással, mint két diplomata - nevetett a lány. - No, tedd le azt a vastag tógát, megfulladsz benne. Tudod, hogy nem szeretem az ünnepélyességet. A szellem embere legyen természetes. Remélem, nem szégyelled magad a tunicában. Szép, új, hófehér, illedelmesen hosszú, és nem gyűrött, válladon a biztosítótű ezüst..., nini, kígyó?..., szép ötvösmunka, igazán nem kell szégyellned magad.

Két perc múlva bent voltak a szobában. Jólesett a hűvösség, jólesett megszabadulni a tóga roppant súlyától, és főképpen jólesett elnézni ezt a gyönyörű lányt, aki most szemben ült vele, földig érő könnyű kék selyempongyolában. Derekán vékony ezüstlánc fogta össze a selymet, két vállán egy-egy sárga szárnyú zománcpillangó libegett, apró türkiszszemeik opálosan csillogtak a selyem haván, a lány telt és karcsú teste s két enyhén ívelő karja úgy szikrázott, mint az elefántcsont a templomok vakító márványainak fehér tüzében. Horatius csak nézte és hallgatott.

- Szóval megkaptad a levelemet? - kezdte a lány. - Másképpen nem is jöttél volna.

- Hiszen jártam itt - védekezett Horatius.

- Igen, igen, de mikor? Actium óta hónapok múltak el, s te ki se mozdultál a tanyádról! Mindent tudok rólad - és tréfásan megfenyegette az ujjaival.

- Nem félek - mosolygott Horatius. - Nem vagyok az erény márványszobra, de nagy bűneim sincsenek.

- Nem is mondtam - koppantott Lyde az asztalon. - Csak azt mondtam, hogy mindent tudok rólad, Cinarát is tudom. Szép volt. És nagyon becsüllek érte, hogy úgy tudtad szeretni.

- De honnan? - hüledezett a költő.

- Kémeim jelentették - és a lány fölállt, tiltakozón fölemelte az ujját. - Ne faggass. Rómában mindent könnyű megtudni.

- Akkor már nem is vagy kíváncsi arra, amit el akartam mondani neked az életemről? - kérdezte a költő kis csalódással.

- Mindenre kíváncsi vagyok, amit mondasz - felelt a lány most már komolyabban. - Nagyon is kíváncsi vagyok. Csakhogy te nem beszélsz. Talán már nem is akarsz mondani semmit. Hónapokig nem jutottam eszedbe.

- De igen! - csattant fel Horatius. - Mindig, mindig... - Nem fejezte be a mondatot.

Csönd hullt a szobára. Alkonyodott. Az ablakok pergamen tábláin alig szűrődött be valami kis halvány derengés. Megint a költő szólalt meg:

- De nem mertem. Octavianusé vagy, és az imperator talán téged is saját szolgálatára akar. Sokat gyötrődtem miattad.

- Te buta - mondta a lány kedvesen. - Féltékeny voltál rám? Szamár vagy. Nem méltó hozzád. Ha okod volna rá, most nem beszélgetnék így veled. - Puhán pattogott a hangja, s a szája szögletében párducmosoly villant.

- Lyde, kedves - és tenyerébe fektette a lány zafírgyűrűs jobb kezét, nézegette, simogatta -, te kedves, meggyógyítottál.

- Az orvos nincs itthon - kacagott Lyde -, csak késő este jön haza. Te pedig nem vagy beteg. Ne légy érzelgős. A nagy szavak fölöslegesek. A nagy érzéseket jobban bírják az egyszerű szavak, mint a fellengős cifraságok.

- Őszinte akarok lenni hozzád mindig, Lyde - mondta Horatius komolyan. - Még a verseimben sincsenek sallangok, tudod. Nem fogok neked hazudni soha.

- Ennél szebbet nem mondhattál volna - és a lány melegen a szemébe nézett. - A verseid, igen. A verseidről sokat akarok beszélgetni veled. Megvettem azóta az új verseidet is. Tudod-e, micsoda nagy dolog, hogy Alkaiosz és Szapphó verseit írod latinul? Mert Rómában még nem tudják.

- A kritikusaim szándékosan elhallgatják, hogy új műfajokat hoztam. De ha egyszer a lírai verseim könyv alakban is meg fognak jelenni, nem hunyhatják be szemüket a tények előtt.

- Majd én segítek kinyitni a szemüket meg a tiedet is - pattant Lyde hangja. - Te talán alaposabban tanultad a görög költészetet, de én jobban érzem a szépségeit. Vigyázni fogok rád.

- Jó tanítványod leszek, de csak úgy, ha megengeded, hogy sokat járjak hozzád - és most Horatius is fölkelt.

- Nem is kell megengednem, hiszen a szemorvoshoz jársz - mosolygott Lyde. - A szemorvos pedig este nyolc óra előtt soha sincs itthon - és szikrázva villant a fekete bogárszeme. - Várj csak, hozok neked valamit. Jaj, milyen feledékeny vagyok!

Átsietett a másik szobába. Horatius utána ment. Meglehetősen sötét volt már a szoba, a költő kinyitotta az egyik ablakot. A csillagos ég, mint arannyal szőtt terítő, borult a Vaticanus és a Janiculus sötétzöld píniáira, és a Tiberis-sziget Aesculapius-templomának márványoromzata oly sejtelmesen derengett fel a kék alkonyatban, mintha a csillagos mennyei háló fogta volna ki a folyó vizéből. A Forum Holitorium négyemeletes bérházainak pergamen ablakai mögött vörösen ködlött az olajmécsek lángja. Lent a piacon megmozdult az élet, a petyhüdt nappal után megelevenedett a város a hüvöskés alkonyatban. Az egyik pecsenyesütő boltban sistergett az olaj, egészen a második emeletig szállt a sült hal gyanús szaga. A tér egyik bérházának negyedik emeleti ablaksorában frissen mosott fehérneműt lengetett a könnyű esti szél. A Tiberis-parton vastag hangú békák böfögtek. A híd alatti kocsmában részeg matróz üvöltötte a népszerű nótát:

Rekedt hangja darabokra töredezve visszhangzott a híd boltívei alatt. A kövér békák ijedten elhallgattak.

Lyde a szoba közepén állt, és éppen felvette az asztalról a gyümölcsöstálat, hogy átvigye a másik szobába. Horatius odalépett hozzá, bal karjával átölelte a lányt - Lyde ijedten tette vissza az asztalra a tálat -, jobb kezével megfogta a lány lehullott bal karját: egy pillanatra összevillant a tekintetük, Lyde feje ernyedten hullt a költő karjára.

Az ablak négyszögében szikrázva táncoltak a buta kis csillagok.

- Szeretsz? - kérdezte a költő, felocsúdva első csókjuk szédületéből.

- Igen - mondta rá Lyde fáradt mosollyal.

- Mért nem mondod, hogy "szeretlek"? - kérdezte tovább.

- Úgyis tudod. Minek kérded?

- Olyan jó hallani!

- Tudni jobb.

- Szeretlek - buggyant ki a költőből újra a vallomás -, szeretlek, szeretlek, szeretlek...

- Mintha már hallottam volna - állította meg a lány. - Kérek valami újat.

- Akarsz a feleségem lenni?

Lyde tágra meresztette a szemét.

- A feleséged? - és nagyot kacagott. - Rabszolgalányt akarsz elvenni?

- Felszabadítlak! - csattant a költő hangja.

- De hiszen Octavianus a gazdám, nem rendelkezhetsz velem - térítgette magához a lány az átszellemült költőt.

- Ó, jaj! - és Horatius két tenyerébe hajtotta fejét. - Hát nem lehet! Nem lehet!

- Végy meg - biztatta Lyde.

- Én? Az imperatortól? - hüledezett Horatius.

- Mit félsz tőle? Ő is eladja a fölösleges rabszolgáit. És én igazán fölösleges vagyok neki. De az apám - jutott az eszébe hirtelen -, hiszen akkor az apámat is meg kellene venned! Csakugyan nem lehet. Látod, a kis Cinara nem akarja, hogy a feleséged legyek.

- Nem igaz! - ugrott fel Horatius. - Éppen ő akarja, ő mondta nekem. Én beszéltem vele, mindig beszélgetni szoktam vele. Azelőtt - tette hozzá halkabban.

- Szegénykém - és Lyde megsimogatta a fejét. - Milyen beteg vagy még most is. Hát nem lehet. Még nem lehet. Pedig úgy szeretnék veled menni falura, otthon mi is falusi házban laktunk ám, kis kertben, erdőszélen. A te házad is ilyen ott Ustica mellett?

- Ilyen - révedezett el a költő. - És úgy hiányzol belőle! Eljössz velem így is, ugye? Ugye, nem hagysz magamra? Ugye, eljössz, édes? Hiszen most már úgy fölzaklattad az életemet, hogy nélküled nem lehet, nem lehet...

Ezt a mondatot is befejezetlenül hagyta, mint már annyit ebben a mai lázas vergődésben.

- Én még így is veled mennék jó barátnak, hogy ott legyek melletted, hű társa legyek az életednek és a munkádnak. Elmennék, de nem lehet, hiszen nem engedne a gazdám, az imperator, és nem engedne az apám.

- Eljönnél? - hajolt hozzá a költő, és megint megsimogatta az arcát. - Eljönnél? Ó, milyen boldog vagyok! Új ember lesz belőlem! Ó, milyen szép lesz az élet veled! De megállj csak: engedély? Hopp, megvan! Azonnal beszélek Maecenasszal. Majd meglátod, ő elkér az imperatortól.

- És apámtól ki kér el? - kérdezte Lyde.

- Először is jó apádnak, sajnos, nincs beleszólása, hogy a gazdád kinek ajándékoz téged, másodszor én kérlek el.

- És ha nem enged?

- Akkor elviszlek engedély nélkül.

- És ha nem megyek? - ellenkezett a lány.

- A törvény törvény. Ha nekem ad az imperator, én leszek a gazdád. És van egy másik törvény is, az, amelyre ma este ütöttük rá a pecsétet azzal az első csókkal. Kelt július tizenhatodikán...

- Jó, jó - vágott a szavába Lyde -, valami újat kérünk.

- Nem - csattant a költő hangja -, csak a régit, mindig csak a régit. Én már ilyen unalmas konzervatív vagyok.

És mielőtt a lány föleszmélt volna, már megint a karjaiban tartotta és megcsókolta. A hold tányérja végre a Janiculus fölé kapaszkodott, és most kaján vigyorgással nézett be a kis ablakon, s mintha kacsintott volna egyet a bal szemével.

Hirtelen szétugrottak. Az előszoba ajtaján erélyes koppantás hallatszott.

Pausziasz jött haza. Megcsókolta lányát, megrázta a költő kezét.

- Régen vársz? - kérdezte.

- Alig fél órája - hazudta Lyde folyékonyan.

- Azt hittem, csak öt perce - tódította Horatius. - Leányod társaságában repül az idő.

- A te elismerésedre büszke vagyok - mondta rá boldogan az orvos. - Te olyan római vagy, hogy bátran görög is lehetnél.

Mire kijöttek a rendelőből, már ott vigyorgott az előszobában Diomédész, ormótlan kézilámpát lóbálgatott esetlenül. Horatius elnevette magát:

- Minek az a lámpa, te majom, mikor süt a hold?

- Te mondtad, uram, hogy ha visszajövök, hozzam a lámpát - védekezett a jámbor szolga.

Szóval nem fél órája van itt - állapította meg magában Pausziasz, de még a lányának sem szólt.

Nem is kellett megállapodniok abban, hogy mikor jöjjön a költő rendelésre, Horatius mindennap pontosan ott volt, már délután. Isteni napok következtek, eszébe se jutott kimenni a birtokra. A szeme szépen javult. A szíve is. Mind a két orvos művésze volt a mesterségének.

És Lyde gyakran megakasztotta a költő csókzáporát, és komolyra fordította a szót. Kifaggatta minden tervéről, megbeszélt vele minden készülő verset, és megjegyzéseivel sokszor ő terelte helyes útra a tévedező költőt. Mikor Horatius a Nasidienus-szatírán dolgozott, Lyde megkérdezte:

- Vajon gondoltál-e a lakoma-motívumok irodalmi összefüggéseire? Platón és Xenophón szümposzionja éppolyan fontos itt, mint Matron Attikai lakomája, de nem szabad figyelmen kívül hagynod Arkhesztratoszt és Menipposzt sem. Remek lesz, ha ennek a felkapaszkodott senkinek a lakomáját felsallangozod a szümposzion-hagyomány minden huncutságával: egyrészt látni fogják, hogy kisujjadban van az egész irodalom, másrészt halálra fogják kacagni magukat az emberek. Így a szakértőket is, a közönséget is egy csapásra meghódítod - és egymás után szedte le a könyvespolcról a szükséges tekercseket, s a költővel együtt írta ki mindegyikből a szatírához szükséges jegyzeteket. Három hét múlva készen volt a szatíra. Lyde tapsolt örömében, mikor elolvasta.

- Ez igen - lelkendezett. - Meg fognak pukkadni.

Javában készült már a szatírák második könyvének kiadása a Sosius testvérek műhelyeiben, mikor Horatius egy korán reggel loholva kapaszkodott fel az Aventinusra, hogy még idejében átadja Sosiuséknak az új szatírát. Még jókor jött, a könyv megjelenése csak egy hét múlva volt esedékes. Sosius, mikor elolvasta a szatírát, meglepetten kiáltott fel:

- Ejha! Ez aztán irodalmi csemege! - és elégedetten dörzsölte a kezeit.

Szép meleg nap volt, a fürdőbe készült. Útközben barátságosan köszöntötte Fannius, a gazdag papírgyártó, nagyon szerette Horatiust, mindig külön papirost gyártatott a könyvei számára. Fanniust a titkárja kísérte, siettek az üzembe, Vergilius, a bútorkészítő is csak úgy elviharzott mellette. Bankárok, ügynökök, tisztviselők, kereskedők, munkások siettek, hogy megint egy napra újra kezdjék a loholást, a tülekedést. A költő sajnálta őket, s mikor az élete új szépségeire gondolt, magában boldogan elmosolyodott.