Tolnai Lajos (18382 bytes)

TOLNAI LAJOS
(1837-1902)

Ha Tolnai Lajos harmincéves korában meghalt volna, az irodalomtörténet úgy emlékeznék rá, mint az Arany Jánost követő költők egyik legtehetségesebbikére, aki még a ballada műfajában is tudott nagy mestere mellett újat adni. De Tolnai Lajos hatvanöt éves korában halt meg, és ezért már senki sem emlékszik a jól induló költőre, mert a regényei körül kerekedett botrányok, majd a bátor írónak kijáró tiszteletteljes emlékezés a késői, a harcos Tolnai Lajos emlékezetét rögzítette az irodalmi köztudatban. Tolnait tiszteljük, de ha mégis elővesszük regényeit, és olvasni kezdjük, akkor viszont azt kell megállapítani, hogy jelentékenyebb irodalmi jelenség, mint amilyen jó író. Pedig felkészültsége, emberismerete, társadalomszemlélete, írói szorgalma mind együtt nagyon is lehetővé tette volna, hogy ő legyen a múlt század végső harmadának nagy magyar prózaírója, de indulata mindig fölébe került józan értelmének, a harag erősebb volt lelkében, mint a sok hideg számítást kívánó szerkesztés: ezért művei inkább tanulságos kordokumentumok, egy tisztességes ember indulatkitörései a kiegyezés piszkosságai ellen, mintsem esztétikai gyönyörűséget okozó epikai művek. Kár érte. Nagy ember volt, nagy irodalmi jelenség lett, de nem eléggé jó író.

Nagy hagyományú, de rég elszegényedett nemesi család volt a Tolna megyei Györkönyben élő nemzetes Hagymássyak famíliája. Az apa a falu jegyzője volt, kemény, meg nem alkuvó, indulatos és kötekedő ember; negyvennyolcas a forradalom bukása után is. Úgy akarta mindig szolgálni az igazságot, hogy magának szerzett ellenségeket. Ennek az volt a következménye, hogy a család nyomorra jutott, és a tehetséges fiúnak a mélységből kellett felverekednie magát. Ez a fiú apjában látta a példaképet, a nagy meg nem alkuvót, akihez túlságosan hasonlított a természete. Tolnai Lajos - aki megyéjéről vette írói álnevét - világéletében rendíthetetlen akaratú, mindig az igazságért küzdő, soha meg nem alkuvó, de modorában kellemetlen, kötekedő ember volt. Sohasem vette észre, hogy ahhoz is kellő modor kell, hogy az ember az igazságért szálljon síkra.

Fejlődésének kezdetei igen előnyösen alakultak. Sikerült bejutnia a nagyon jó nagykőrösi gimnáziumba, ahol Arany János volt a magyartanára. Arany figyelt fel először a tehetséges diákra, ő volt a mestere, és Tolnai hamarosan jó költőnek bizonyult.

Érettségi után papnak ment, ez volt a legalkalmasabb pálya szegény fiú számára. Pesten végezte a református teológiát. S nem sokkal azután, hogy diplomája a zsebében volt, a huszonhárom éves költőnek megjelent a verseskötete. Irodalmi feltűnést keltett. Gyulaiék úgy képzelték, hogy Arany János tehetséges követője az irodalmi Deák-párt, vagyis a mértéktartóan konzervatív költészet egyik nagy reménysége. Első novelláival sem volt baj, sőt érdeméül említették, hogy figyelme a kisemberek élete felé fordul. Úgy tetszett, Tolnai írónak is azt az eszményt követi, amelyet Gyulaiék egyrészt népnemzetinek neveztek, másrészt pszichológiai realizmusnak mondottak. Ennek az eszménynek a költészetben Arany volt az élő klasszikusa, szépprózában Kemény Zsigmond.

Tolnai még a kiegyezés előtt tagja lett a Kisfaludy Társaságnak, elismert költőnek-írónak számított. Eszményeivel sem volt semmi baj, hiszen ő is mindvégig Arany Jánost tudta költői példaképének és Kemény Zsigmondot regényírói példájának. Csakhogy 1867-ben bekövetkezett a kiegyezés, és ezt a negyvennyolcas hagyományú Tolnai keservesen vette tudomásul. Nem tudott hallgatni, és nem tudott nem nyitott szemmel nézni. 1869-ben Marosvásárhely meghívta prédikátornak. Tizenhat évig volt pap ebben az erdélyi városban, ahol első nagy ellenségeit gyűjtötte. Nagy kulturális programmal indult, meg is alapította a Kemény Zsigmond Társaságot, szervezni kezdte a népművelést. De ahová nézett, ott megalkuvást, alattomosságot, megvesztegetést, hivatali önkényeskedést látott. És nem tudott hallgatni, de még csak tapintatosan sem tudott figyelmeztetni. Templomi szószékről prédikálta ki a közéleti hibákat. Támadta a hivatalokat a hivatalok uraival együtt, nem kímélte saját egyházát sem. És közben írta azokat a regényeit, amelyekben a Bach-korszakot idézi fel (Az urak, A báróné ténsasszony), de úgy, hogy mindenki érezhette: a kiegyezés ellen, negyvennyolc érdekében íródtak ezek a művek. Nem igazán jó regények, elnagyoltak, több bennük az indulatos retorika, mint az igazi emberábrázolás, alakjai felismerhető kulcsfigurák. Ami azonban igazi irodalmi érték bennük, az a szatirikus erő, a kétségbeesett nevetés. Mintha Szabó Dezső szatíráinak előképei volnának.

Kavargott már körülötte a botrány. Prédikációi felháborították a város és az egyház hatalmasait. Regényeit sokan olvasták, hogy találgassák, kikre is céloz az író. A fővárosban, az irodalmi központban úgy találták, hogy csalódtak Tolnaiban. Gyulai indulatosan fordult ellene. Most már csak az hiányzott, hogy megtámadja az arisztokráciát. Ezt tette a következő három regényében (Nemes vér, Az oszlopbáró, és főleg A szentistváni Kéry-család). Megvádolta a nagybirtokosságot, hogy élősdiek, és közben elzárják az utat mások elől, hogy boldoguljanak. A hivatalosokat ezzel mind maga ellen ingerelte.

Gyulaiék fiatal ellenfelei azonban a bátor harcost látták benne, és az akkor ellenzékinek indult Petőfi Társaság a tagjának választotta. A hivatal és az egyház azzal válaszolt, hogy elmozdította papi állásából.

Ekkor - 1884-ben - költözött fel családjával Budapestre. Harcos híre megelőzte. Sokan benne látták a haladás nagy képviselőjét. Ez volt írói életének fénykora. Ez időben írta viszonylag legjobb regényeit (A falu urai, Eladó birtok), amelyekben a falut tönkretevő idegen tőkét vádolja. Világnézete ezekben eléggé zavaros, mert egyrészt látja a tőkés fejlődés szükségességét, másrészt romantikus antikapitalizmussal félti a falut a polgári fejlődéstől (ebben is Szabó Dezső elődje).

Olykor utópista elképzelésű derék közhivatalnokokat próbál ábrázolni, akik összeütköznek a maradi közélettel (A polgármester úr, Az új főispán), de nem elég jó epikus ahhoz, hogy ezeket élettel töltse meg. Ezekben a regényeiben is több a pamfletszerű, mint akár a művészien elemző lélekrajz, akár az igazi társadalomábrázolás.

Közben azonban szinte minden könyvének sikere volt, mert az olvasók botrányszagot éreztek. S arra nem is igen figyeltek, hogy egy-egy fegyelmezettebben írt elbeszélésében sikerül maradandóan reális képet rajzolni a kor egyes helyzeteiről és alakjairól. Az olvasók Tolnainál a leleplezést keresték.

1891-től kezdve a Képes Családi Lapok című folyóirat szerkesztője volt. Jól értett a szervezéshez, és érzéke volt az érdekességhez, ezért jó szerkesztőnek bizonyult. Lapjában érdeklődve fordult az időszerű kérdések felé, például a parasztság helyzetének problémáival foglalkozott, ami úttörő jelentőségű volt a századforduló előtt. Írásainak máig is kiadatlan többsége ebben a lapban jelent meg. Vannak közöttük jobb művek, vannak elnagyoltak, de mindig érdekes bennük az igazságért küzdő pátosz, bár gyakran zavar, hogy a személyes rokon- és ellenszenvek retorikája elnyomja a tények ábrázolását.

1894-95 folyamán a lap folytatásokban közölte Tolnai legjobb művét, A sötét világ című önéletrajzát. Itt a műfaj indokolja az indulatok líraiságát, a magyarázkodást. Itt magamagáról beszél, de úgy, hogy sok érdekeset mond el azokról az évtizedekről, amelyeknek nemcsak tanúja, hanem indulatos harcosa is volt.

Szeretett volna tanítani is. Annyit elért, hogy az egyetem magántanári címet adjon neki, de azt már Gyulaiék megakadályozták, hogy előadásokat is tarthasson. A kor hivatalosai nem tartottak igényt haragos igazmondásaira.

Élete - könyveinek napi sikere ellenére - tragikus volt. Szent eszmékért vagdalkozott, de nem érhette meg, hogy ezek az eszmék csírázni kezdjenek. Kortársa volt az új magyar irodalom előkészítőinek, de nem érhette meg a kivirágzást; forrongó lélek volt, de körülötte még nem készült forradalom. Egyre magányosabb maradt. 1902-ben halt meg. Az utódok azóta is nagyon tisztelik. Ő volt a magyar realista regény előharcosa, anélkül hogy meg tudott volna írni egy igazi realista regényt.


TARTALOM