CSÉCSE

BOLDOG SZIGET

 

CSÉCSE

Csécsén egy utca folyik végig, mint Buda és Pest között egy Duna. Az út két partján húsz-harminc házhely, úgy összepréselve, hogy szoronganak, mint a lovak a ménesben. Ott a nagy puszta, a végtelen mező, s a lovak összebújnak, félve és egymást melengetve, mint a jobbágyok, hogy lélegzeni sincs módjuk egymás nélkül.

Az utcával párhuzamosan rohan a Tisza, füzes bokrok alatt, éppen a csécsi parton egyre nagyobb szakadékokat vájva a szántóföldbe, s már viszi, viszi a temetőt, s kiássa a régi halottakat, s a koporsóval együtt sepri őket a korai feltámadásra. A házhelyek is olyanok, mint egy jól rendezett ravatal. Elöl van a fejealja, az út felől a lakóház, evvel egy fedél alatt a lóistálló és marhaól. De szemben van a nyári konyha s az apróbb állatok hajléka, sertés, baromfi. Az udvart hátul kettévágja a csűr, melyen szekérrel át lehet hajtani, s hátul a konyha- és gyümölcskert. Így van az egész országban, az egész parasztvilág mindenestül ilyen gondosan be van rendezve, hogy a legkisebb helyen elférjen: igen soká kell neki, ivadékról ivadékra ugyanazon a szűk fészken költeni: különös, hogy semmi sem mutat arra, hogy itt vidám embertermelésre kell berendezkedni. Mintha evvel a mai nemzedékkel le volna zárva az élet, nincs tovább hely újak számára.

Bizonyára ez az oka, hogy a történelem legrégibb emlékei, amiket véletlen leltem, Csécsét ugyanolyan kicsinek tüntetik fel, mint ma. Hogy kell azt érteni, hogy a XVI. századi adóösszeírásban Csécse másfél adózó telekből áll, a szomszéd Milota négyből és a másik szomszéd, Kóród hat és félből? Mikor ma, az 1930-as statisztikai népszámlálásban Csécse lakossága 371 lélek, Milotáé 1030 s Tiszakóródé 1195. Milyen titokzatos erők működnek a parasztéletben, hogy harminc nemzedéken át annyira egy arányban, stílusban és törvénnyel élnek? Nyilvánvaló, hogy a legősibb idők óta, mióta csak kialakult a faluélet, tökéletesen szabályozva van a szaporodás is. Ezekben a csécsi kis házakban nincsen ám és sohase élt korlátlan számú gyermek, ahogy sohasem volt korlátlan habzsolás ételben-italban; itt nem születnek messze szárnyaló álmok; innen nem távozott el, ezekből a párhuzamos szűk telkekből, egy família sem szerencsét próbálni. Ugyanazok a nevek járnak iskolába s vannak beírva a telekkönyvbe ma, akik harminc éve és hatvan éve, minden nemzedék ezeket a neveket újítja.

Valami titokzatos, soha ki nem mondott, fel nem fedezett ősi rend szigorúan megszabja, hogy ezek a családok egymás mellett, az élet legfinomabb részleteiig teljesen egyenlő módon élnek. Ki van zárva, hogy bármelyik is különb lehessen a másiknál. Lehet, hogy egyiknek-másiknak, sőt valamennyinek különböző nagyságú tulajdona van a határban. Azon a hatszáztízholdas határon, ahol ma már uradalomnak nyoma sincs, de ahol mégis van birtokkategória, igenis különböző módon osztoznak, de bent a faluban az életmódjuk nemigen tér el egymástól, s amennyiben eltér, az is oly grammra van megszabva, hogy ettől megint nem lehet tovább elhajolni.

Csak két telek van Csécsén, amely egészen külön s a többitől elkülönült állapotban van.

Ahogy az országút végigfolyik a községen, a falu két végén, mielőtt tovább menne, kanyarodót tesz, itt jobbról fut be, ott balról megy tovább. Mindkét helyen adódik egy-egy kis telek, mely így háromszög formában szembe kerül a főútra, s ha a fatornyos templom ott nem állana a kis falu közepén, szemezhetnének is egymással. Mind a két telket egy-egy sikátor még külön önállóvá határolja, s a kis családi ház, mely a többi parasztháztól nemigen különbözik, így valósággal zárókőszerűen ékelődik. Vagy boldog szigetül.

Ez a két ház már kisdiák koromban feltűnt nekem különös fekvésével, s a debreceni kollégiumban megindított diákfantáziával és szépen fejlődő egocentrikus világrend-építéssel, kivételes szerepet szántam nekik. A két ház ugyanis a szüleim háza. Az egyik az apám, a Móricz Bálint öröksége volt, a másik az édesanyámé, a Pallaghy Erzsébeté.

Két pólus, mondtam már nagyon régen, s ebből a poláris helyzetből következtettem ki az egész házasságot szüleim között.

A két pólus között szikra pattant, s lettem én.

Csupa szimbólum. Anyám háza a keleti: ez a fészek, az eredet, az ex oriente lux. Apámé a nyugati, a jövő, a kultúra iránya... S mennyire meghatott, hogy mikor később visszakerültem a faluba, ahonnan hatéves még nem voltam, mikor elvittek, mint nagyobbacska diák meglelkesülten vettem tudomásul, hogy az apám elhagyott házából lett a község iskolája s az édesanyámékéból a községháza. Őseim két hajléka a község szolgálatában.

Két pólus volt ez a két ház, lakóinak eredete és természeti alkata szerint is.

A Móriczok a mélységből emelkedtek fel odáig, hogy a napnyugati portán a falu irányadó szintjéig feljuthattak. A Pallaghyak a magasból ereszkedtek egyre jobban le, míg végre odáig süllyedtek, hogy nívójuk már beleolvadni látszott a keleti telken, a falu szürkeségébe. S akkor jött a két pólus közötti érintkezés, mely az apám energiáját arra használta, hogy felrobbantsa a Pallagi-csoportot s a szélrózsa minden irányába dobja szét őket, hogy aztán az a fertőzés, amit viszont ő kapott a Pallagi-pólustól, az ő falubeli életét is megszüntesse, s explodált a Móricz-sors is, hogy kirepüljön a család a világba. Hogy a kis falu tovább élhesse zavartalan, mozdíthatatlan örökös parasztéletét.

A Móricz-elődökről csak annyit tudok, amit hosszú idő alatt elejtett szavakból gyűjtöttem. Apám soha egy szót sem volt hajlandó szólani családi emlékeiről, mintha valami olyan lett volna, ami nem hoz dicsőséget rá. Különben maga se sokat tudhatott róla, mert hiszen hároméves korában maradt árván, anyja rögtön férjhez ment s az új apa, a "Papó" goromba, lusta s fertelmes szájú ember lévén, a világ legnagyobb káromkodója, nem mondhatott sok lelkesítőt mostoha fiának az őseire.

Édesapám testvérnénje, Borca néném - a Boldog Ember anyja - tudomása szerint apámnak a nagyapja, Móricz Ferenc jött Kömörőből házasodni Csécsére. Elvette Pap Máriát, Pap Están lányát, s a házuk az volt, ahol apám született s nőtt, a mai iskola telkén. Ez a Móricz Ferenc, vagy inkább Mórutz, vagy Móruzs Lukács Ferenc a jánki gróf dézsmása volt. (1807 óta hol Mórutznak, hol Móritznak, hol Móricznak írják a családnevet a kömörei és csécsi mátrikulák. Kiejtésben Móruzsnak is mondták.) Csécse a gróf Barkóczyak birtoka volt, s mivel a kastélyhoz, Jánkhoz nagyon messze volt, robotra nem járt, hanem dézsmával szolgált. "Még akkor lelkem, mikor a Kossuth-világ még nem volt, nem robotra jártak, hanem a jánki gróf minden esztendőben kétszer elküldte a hajdúját, az összeszedett mindent, csirkét, tojást, zsákot, abroszt, kendőt, olyan vót az a telek, már mikor jött, tavasszal, az asszonyok elkészültek hozzá."

Ennek a Ferenc dédapámnak a fia, Mihály, a nagyapám, még a jobbágyidőkben, 1843-ban házasodott. Március elsején. Ez meg Kóródra ment feleségért s elvette Farkas Zsuzsannát, akinek Lengyel Pál volt a "nemzőapja", ahogy Borca néném kidadogta: "úgy vót az, tudod lelkem, az élet sok mindenfélét hozott, a nagyanyámnak szeretője volt Lengyel Pál hajósmester". Így a "jöttment" dézsmás fia meg a "jártasköttes" hajósmester lánya valami frissebb és pezsgőbb vért hoztak, mintha a falu megülepedett, megáporodott vére keveredett volna.

Ez magyarázza, hogy lehet az, hogy édesapám, aki három évvel árván maradt, annyira független és eredeti emberré tudott fejlődni, hogy huszonhat éves korában szemet vetett, ötholdas kis parasztlegény létére "az özvegy papné" lányára.

A másik pólus ugyanis, a falu szemközti végén levő sziget, az özvegy papnéé volt.

Özvegy Pallagi Józsefné, a nagyanyám. A csécsi pap lánya. Annak a Nagyváradi Nyilass Józsefnek a lánya, aki éppen akkor halt meg, mikor a lánya özvegyen maradt. Egy év két férfit vitt el: a beregújfalusi papot, a nagyapámat, s a rákövetkező tavasz a nagyanyám apját, a csécsi papot. Így lett özvegy papné, fiatalon, harminckét éves korában a nagyanyám; öt árva gyerek maradt rá és hatvan hold Beregújfaluban. Hazavágyott a szülőfalujába, ahol egyetlen testvére, Nyilas István, a papfiból lett gazda élt, gazdagon nősülve, s a bátyja szerezte meg neki ezt a különös telket és házat, mely oly árva magánosságban, vagy úri zárkózottságban állott mint szemben, a falu túlsó végén a Móricz-porta.

A Móricz-portán a jobbágyság nehéz szaga öröködött meg, bár hiszen már vége volt a jobbágyságnak, apám 1851-ben már "szabadnak" született, de nem ez az új, törvényes szabadság hatott rá, hanem az árvaság falusi különös szabadalma. Az árvagyereknek ugyanis minden szabad. Az árvafiút senki sem bünteti, mindenki sajnálja s ha olyan tűz van a vérében, mint a kis Mórucz Bálintban, övé az egész falu minden pora és zuga. Még a pap is, az öreg süket pap, Nyilas tiszteletes, ha a kis unokája - híres szép Kati lányának, akit puskával kényszerített az urához -, nagy, fekete szemű Erzsije hozzá hazajött s térdén ringatta, azt dúdolta a fülébe: "Odakint van Mó-rucz-bá-lint... ha rossz le-szel, hozzá adlak fe-le-sé-gül ..."

Ez az Erzsi most már a poláris-érintés idején, itt volt nevelésének befejezte után a csécsi kis házban, s még mindig óriási nagy, összenéző fekete szemei voltak, kicsi volt és csinos, roppant hajával s fürge a máris, apai örökségként, picit hajlott hátával. De a szeme messze nézett, a múltba nézett, nagyanyja a Bánffy-lány, a Bánkuthy-lány tündérmeséjébe ragyogott és álmodni sem álmodta volna, hogy Nyilas nagyapám szava még be is válhat. Élt, mint egy elátkozott királykisasszony, mint Csipkerózsika, a töviskerítés mögött. De nem aludt, mert dolgoznia kellett; serény anyja és kemény nagybátyja keze alatt az özvegy papné gyerekei folyton a mezőn voltak, s napról napra jobban érezték, hogy lecsúsznak menthetetlenül a parasztéletbe.

 

A KÉT PÓLUS

Dédapám, Nagyváradi Nyilass József, a csécsi pap, akinek minden baja abból származott, hogy feleségének anyja, nagyanyja bárókisasszony volt - két gyereket felejtett itt a kis faluban. Mint a vízbe hullott kő, egyre mélyebbre süllyedt, úgy látszott, valami fizikai törvény parancsolja, hogy az ő ivadékai így hanyatlanak egyre alább. Ő maga bizonyos emelkedő ívet írt le, mert ha Csécse mégolyan kicsi falu is, az ő pap apja még ennél is kisebb helyen fungált. Rakacaszend a Bükkben lévitaság volt. Tehetséges fiatalembernek kellett lennie, hogy káplánságból azonnal a megye legnagyobb falusi papságába, a porcsalmaiba választották be. Szép, szokatlanul magas, legalább öles magas férfi volt, sportember, s a környék egyik legtekintélyesebb, ezerholdas földbirtokos családjában egy árvalányra vetette szemét, akit harcok után feleségül vett, s aki miatt kellett elmennie nemsokára, Csécsére.

Ennek a feleségnek, Kisdobronyi Isaák Erzsébetnek két gyermeke maradt itt. Az idősebbik Katalin, a kisebb István.

S ekkor, a szülők halála után, István paraszt, ha a falu legnagyobb gazdája is, és Katalin egy árva özvegy papné, akinek a lányát egy ötholdas kis legény választotta ki párul.

Így szegeződött szembe a két pólus.

Így kell érteni, hogy a Móriczok az ismeretlen magyar néptenger mélyéből emelkedtek felfelé, míg a papné ivadékai az ismeretlen magyar feudális magasságokból hullottak egyre lejjebb, mint a meteortörmelék. E pillanatban a falu volt az olvasztó kemence. Az alföldi kis magyar falu, mely a jobbágyság törvényes sorsából kiszabadulva, ma a jelentkező új korszellemben úgy halad még, mint a bolygó, megszabott pályáján, de éppen ez a két egymástól oly rendkívüli távolságból szembe került különös, parányi és elcsillanó kis lény azt a roppant és megrendítő magyar sorsot képviselte, amely a jövő generációkban az egész magyarság sorsát mutatja.

Ott a kis legény, aki termetre a legkisebb a faluban s indulatra és ambícióra a legnagyobb. Ott a kislány, aki oly tehetetlen, mint egy pihés galamb és semmit se akar, semmire sem vár. S míg az árvalegény úgy él, nő és cselekszik, mintha ő volna a fajtájának egyetlen képviselője, mitsem tudva múltakról, elődökről, ősökről, addig a kislánynak a báró Bánhidy, báró Bánffy anyáiról szól minden emlék, és várton várja a maga királyfiát.

Aki megérkezik a falu túlsó végéről a parasztlegény képében. S ez nem is oly egyszerű dolog, ahogy ma már az ember, a tények után elfogadja.

Közben van ugyanis a nagy szűrő, az olvasztó, a nivelláló falu.

A falu élete döbbenetesen megszabott síneken halad. Az egyenlő telkek, az egyenlő munka, az egyenlő életmód teljesen és végzetesen s megváltoztathatatlanul egyenlővé teszi az életeket.

A falusi ember köteles azzá válni, amivé a falu lelke őt eredetileg elrendeli. Akinek öt holdja van, az ötholdas marad örökre, s viszonya az ötvenholdassal életük egész folyamán nem változik. Tegeződnek, de István bátyám, Áron bátyám, s mindenik pontosan tudja: hol az ő helye s hogy mit kell neki enni. Az utolsó lépésig meg van neki szabva, sokkal jobban, mint a spanyol etikettben, hogy mi a sorrend a falu emberei között, s egészen pontosan, grammra le van mérve a közerkölcs által, hogy kinek mit, mennyit s milyet szabad, sőt kell, fogyasztania. Mikor a gazdalegény fagyos szalonnát vág a padláson, a zsellérfiú főtt kukoricát eszik marékból. A falu életének energiakészlete elsősorban arra fordítódik, hogy a bolygók egymás között a távolságot pontosan betartsák. S úgy van eleve elrendelve, hogy senki soha többre ne vihesse s lehetőleg senki le ne szállítsa azt a pályaívet, amit örökölt elődeitől. Többre senki se vihesse, mint ahol apja hagyta, s mindenki megtartsa az apai pályát. A napszámos bére nem az elvégzett munka, nem az elért haszon szerint van megszabva, hanem aszerint, hogy csak éppen nívón, tehát életben maradjon a munkás is meg a munkaadó is.

A falu kis méretei között a minimumok versenye folyik. Ha a nagygazdának bizonyos mértékben többje van, mint a kis napi földtúrónak, akkor ő köteles úgy élni, hogy ezt a többletet az utolsó morzsáig felélje. A többletből félretenni semmit sem szabad. Nem is lehet, mert a többlet arra való, hogy azok, akik a munkatöbbletben részesülnek, a kereseti többletből is részesüljenek. A legnagyobb gazdának sem marad tehát több, csak éppen annyi, hogy a mindennapi fehér kenyér, a jó sonka és kolbász, a csőröge tészta meglegyen. Tejfölös paprikás csirke és töltött káposzta. De csak éppen annyi, amit el tud fogyasztani. S ezt köteles is elfogyasztani. Ha pedig a palláson az idegen tömérdek sonkát, szalonnát, ódalast és füstölt kolbászt lát, arról tudni kell, hogy az az aratóké, a kapásoké és a kendertörőké. Ő csak mint letétet kezeli ezt a pluszt. Igazán nem jut a legnagyobb gazdának se más, csak egy aránylag vékony életszintjavulás azon a síkon, hogy ő mint a saját földje megmunkálásának intézője, gondozója, munkavezetője él. Arról azonban szó sem lehet, hogy valaki vagyont gyűjtsön, új földeket vásároljon vagy bankbetétekkel dolgozzon. Nyilas Gusztáv bátyámnak ma sem lehet többje, mint amennyit telekkönyvileg ki lehet mutatni, hogy egy-egy házasodás alkalmával ezt s ezeket a darab földeket kapta a feleségével. Ő vagy az apja.

Előfordul egy-egy vásárlás is. Emlékszem, hogy valami harminc évvel ezelőtt a falu gazdái egyetemlegesen megvettek vagy száz hold legelőt a szomszéd falu határában. Ezt a területet a megfelelő gazdák vagyoni arányuk szerint osztották el maguk közt s akkor engedélyt kaptak a falu közszellemétől, hogy míg a vételár ki nincs fizetve, addig szabad spórolni és a törlesztés miatt mindenképpen takarékoskodni. S ezt annyira komolyan vették, hogy napról napra meg kellett beszélni, hogy ki mennyire s mibe tud valamit megtakarítani. Mert a faluban a magánélet is közélet, tehát ennek is a legtökéletesebb nyilvánosság szellemében kell folynia. Itt csak egyenlők versenye lehetséges. Ezért senki sem adhat egy fillérrel vagy egy fillér értékkel sem nagyobb napszámot, hacsak az összes falurendet fel nem akarja fordítani, s senki sem dolgozhatik többet vagy kevesebbet. A kapzsiak, a mohók, a túlzott dolgozók éppen úgy megbontják a nyugalmat, mint a megvetendő lomhák, pazarlók és váltócsinálók.

Most e sorok jegyzése közben Pécsett jártam. A vasúti kocsi megtelt vásárramenőkkel. A feketébe öltözött asszonyok vitték a kosaraikat, fejen-háton, kézikosárban a csirkét, tojást, gyümölcsöt. Ötven év óta nem változott a falu képe. A mai vénasszonyok az én volt kisiskolás kislány kortársaim, akik mára felvették az akkori öregasszonyok ruháját, erkölcseit és babonáit. Ötven év alatt avatatlanok számára semmi sem javult.

Amíg a falu szerkezete áll, addig változás nem is jöhet. De viszont a változatlanság valami megbízható alapot is ad a faj s a nemzet számára, amit mindig pontosan lehetne számítani, ha volna, aki ezt számon tudja tartani.

Az apám mint fiatal legény, egyáltalán semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy ebbe a faluközösségbe beleilleszkedjék s ennek a faluparancsnak alávesse magát.

A faluközösségnek s a falu szabályának törvénye, hogy senki sem lehet se különb, se gyengébb, mint amilyennek kell lenni annak a névnek, amit visel. Egy ötholdas parasztfiú egyáltalán nem lehet bátrabb, erősebb és virtusosabb, mint az ötvenholdasnak a fia. Ha természettől az, akkor a hibát korrigálnia kell azzal, hogy eltitkolja, mint valami betegséget vagy testi hibát. Amit Mórucz Bálint csinált, az fellázította az egész falut. Öregeket és fiatalokat. A legkisebb az egész faluban, s a legnagyobb legény. Oly alacsony növésű volt, hogy nem ütötte meg a katonamértéket, nem vették be katonának, ami szégyen, ha öröm is. De hogy egy ilyen pöttöm legény a leghangosabban énekeljen a templomban csak azért, mert tud és mer énekelni? az tilos. Hogy éjjel legeltesse a határt, s mire a csősz kitörüli a szeméből az álmot, akkorára dagadt hasú lovakkal vagy ökrökkel hajtson haza, az felháborító. Hogy vitában, ujjhúzásban, veszekedésben mindig ő legyen az első és a legnagyobb szájú, az az egész falu megrovását maga után vonta. A falu igaz fiának tisztességtudónak, mérsékeltnek, öregeket tisztelőnek, nagyokat süvegelőnek kell lennie. Persze, ezt az árvagyereket senki se nevelte. Már Farkas Zsuzsannáról mindenki tudta, hogy Lengyel Zsuzsannának kellene hívni, de a Papó, obsitos katonához illő fertelmes szájával a legrosszabb nevelőatya volt, az semmi munkára, rendre, fegyelemre nem nevelte a mostohafiát, csak az egy káromkodásra.

S ez a kis legény nem fért a bőrébe. Ki hallott olyat, hogy egy falusi legénykének a nevét még az ötödik faluban is ismerjék? Csóválják ám a falusi nagygazdák a fejüket, ha a vásáron is tudják, mi az a Mórucz Bálint. Mikor én tizenöt évvel később mendikás voltam Csekében, majdnem minden parasztházban megkérdezték, hogy nem a Móruzs Bálint fia vagyok-é, Csécséről?

Viszont ugyanekkor nem volt egyetlen úriház sem, ahol ne tudták volna, hogy ki volt a szép Nyilas Katalin? S mindenütt külön becéztek, ha megtudták, hogy annak az unokája vagyok.

Nyilas Katalin, a nagyanyám, szintén valami kitűnő és feltűnő képességgel bírt: magára tudta vonni a figyelmet. Alig lehet megérteni, mivel vált ilyen népszerűvé, mert hiszen tizennyolc éves volt, mikor az apja, a híres zordon Nyilas pap férjhez adta valakihez, akit ő nem akart. Tizennyolc éves koráig alig van alkalma egy lánynak arra, hogy szép legyen. Nagyon szépnek kellett lennie, ha híre lett. Volt benne valami akarat, valami bátorság, ami ilyen fiatal lányban ritkán van. Apja lánya volt. S mikor az apja azt mondta neki, hogy: "Jányom, feleségül mégy a csetfalvai paphoz, Pallagi Józsihoz" - akkor azt vágta rá: "Nem megyek én ahhoz a kis görbe paphoz." "Akkor puskával lőlek keresztül." "Nem szeretem, nem kell nekem, se testemnek, se lelkemnek." "Majd megszereted, ha a felesége leszel."

Volt a nagyanyámnak választottja, uradalmi tiszt. Nem is ment könnyen az esküvő, de akárhogy ment, megtörtént s attól kezdve az élete egy hatalmas és szívós harc volt gyerekekért és vagyonért. Tíz év alatt öt gyereket szült és hatvan holdat szerzett. Igen jó férje volt neki ez a berettyóújfalusi vagy berektőújfalusi Pallagi Józsi, aki parasztnemes fiú volt, de nem kapott otthonról semmi örökséget, lemondott a két testvére javára, illetve otthagyta nekik, s ő megelégedett avval, hogy kitaníttatták a pthrügyi szülők. Ez volt az a pap, akit többször megírtam, hogy úgy gazdálkodott, hogy bement hozzá a felesége a bibliotékájába, hogy: "Te Józsi, szóljál már ennek a kocsisnak, a lovak mind térdig járnak a szénában!..." Nagyatyám felállott, le se tette a kalamust, kiállt a tornácra, s elkiáltotta magát: "Hé, kocsis. Mit hallok? micsoda dolog az, hogy a lovak térdig járnak a szénában? Többet ilyen meg ne történjen!" S mégis olyan jól gyarapodott a keze alatt minden, hogy tizenkét év alatt hatvan holdat tudott vásárolni, s megvette a Telendy doktor nagy kőházát. Persze mindenki azt mondta, a felesége csinálja, könnyű akinek Nyilas Kati a felesége... Ellenben mikor meghalt, akkor Nyilas Kati hiába volt Nyilas Kati, férfi nélkül semmire se tudott menni. Ahogy az már törvény, az özvegy papnét az egész falu martaléknak tekintette, a disznait, méheit ellopták, a lovait éjjel elkötötték s reggelig szántottak rajta, a termését lekalászolták. El kellett mennie, ahol férfi van a védelmére. Így ment haza Csécsére.

István öccse a hatvan holdját eladta, de csak tizenötöt tudott venni rajta. Ez egy életen át nagy keserűség volt édesanyámnak s nagy bánat nagyanyámnak, de azért egy percre sem rendült meg a Pista bátyánk iránti kegyelet és szeretet. Még az sem csökkentette, hogy a fiúkat nem taníttatta, hanem mezei munkára használta őket. Reggel pitymallatkor csak kiállott a kapuba s elkiáltotta magát: Hééé!... Erre a Pallagi-fiúk már ész nélkül szaladtak kapával, gereblyével a vállukon s állottak a munkába.

Elég bánat volt ez Nyilas Katinak. Látta, hogy árva özvegy papné lesz belőle holtig, s gyerekeiből fehérgubás paraszt, hacsak valami nem történik.

A lánya akkor jött haza a nevelőből, ötezerholdas anyai nagybátyjától, Szegedy Pista bácsitól Petneházáról, s nem gondolta, mi lesz, ha hazajön, Csécsére?

Az lett, hogy egy szép napon azt mondta neki az anyja:

- Feleségül adlak Móricz Bálinthoz.

Szegény Pallagi Erzsi, aki oly igénytelen volt, annyira szerény és szépség nélkül, halálosan megrémült.

Hiába sírt szegény édesanyám, itt nem lehetett semmit se csinálni. Móricz Bálintnak ez volt életének első nagy "seft"-je, hogy feleségül veszi az özvegy papné lányát. Nyilas Katinak kellett egy férfi a házhoz. Móricz Bálint jónak látszott.

Így kapcsolódott össze a két pólus s ezzel megindult két nagyszerű léleknek negyvenegy évig tartó harca. Nagy szerelmi harc volt, kilenc gyereket termett s ebből hetet neveltek fel örömükre és sok bánatukra.

 

LÉGVÁLTOZÁS

Minden családnak megvan a maga megszokott levegője. Ezt a levegőt, mely egyben a hőmérsékletet is jelenti, a család vezető tagjainak, de valójában minden tagjának egyénisége teremti meg. Míg az egyéniségek nem változnak, az atmoszféra sem változik.

A Pallagi-család, az özvegy papné házának levegője is állandó és igen nyomott volt. A hangulat alapja az elvesztett paradicsom, az apa, nagyapa nélkül maradt ház, a szűk jövedelem és a neveletlen gyerekekkel küzdő anya volt. Papi tisztesség, erkölcs és jóratörekvés. Soha egy illemtelen szó, egy helytelen mozdulat. Nem megfékezett, hanem nemzedékeken át lefékezett temperamentum. Az, hogy Nyilas Kati olyan emlékezetes fellépést tanúsított, az az egyetlen eset volt, mikor az apjával szembeszállott. De ebben a világban egy ilyen eset elég volt arra, hogy az egész egyenrangú világ tudomást vegyen róla, s elkönyveljék. A csécsi papház még itt volt a szomszédban, ahol az özvegy papné felnőtt, és ahol a lánya is még nevelésének első csíráit kapta. A csécsi papháznak is megvolt a maga regénye, s ez a regény indította el a további életregényeket.

A csécsi pap, az öreg Nyilas József, aki már az akkoriak számára csak egy süket, meglehetősen mogorva, kiabáló, szakállas öreg pap volt, kinek egy nagyon pici kis felesége volt, s aki a legnagyobb nyugalommal élte napjait, minden változatosság nélkül, egy félretaposott s abba beletörődött ember volt. Harmincegynéhány évvel ezelőtt Szatmár megye legjobb falusi papságában volt, Porcsalmán. Nagy község, ahol sok földbirtokos is volt és sok nemes család. Egy szomszéd faluban, Sályiban volt nevelő Isaák Gáspárnál, s onnan jött papnak. Nem lehetetlen, hogy a földesurak választották meg, talán hogy szabaduljanak tőle: állásba helyezték el. Igen ám, de beleszeretett Isaák Gáspárnak nevelt leányába, a híres regényű Isaák Ferenc árvájába.

Az Isaákok ugyanis az ezerholdasok közé tartoztak s Ferenc fiuk mint huszár Temesváron szolgált, ahol huszárcsíny volt, hogy karácsony éjszakáján átúszta fogadásból a Bégát; meghűlt, a főispánnál ápolták, s a főispán kisasszonylánya, a nagyon fiatalka báró Bánhidy Mária beleszeretett, a fiú, szülei tudta nélkül, feleségül vette a "német lányt". Német volt a nyelv Temesváron s aulikus körökben, ezért az anyósnak, aki báró Bánffy Kata volt, csak "német lány" maradt a menye, akit ridegen fogadott, mikor megjöttek, pedig "zsákkal hozta a pénzt".

Ennek a Bánhidy Máriának a lánya s árvája volt az az Isaák Erzsébet, akit Nyilas József porcsalmai pap merészelt szerelemmel megszeretni s feleségül kérni. Az urak persze hallani sem akartak róla, s mikor mit sem tehettek, megkövetelték, hogy legalább a nemeslevelét mutassa be a pap. Ez pedig a nyaka közé vette a lábát s elgyalogolt a Bükkbe, Rakacaszendre, ahol az apja, Nagyváradi Nyilas István lévita volt. Elhozta a kutyabőrt, felmutatta, avval nagy büszkén lemondott a felesége hozományáról. Csak úgy szemük közé vágta az uraknak, hogy el tudja tartani a feleségét...

Így szólt a családi kisebb legenda, melynek később bővített kiadása is kiderült. Eszerint a rakacaszendi pap elvette az előző papnak az özvegyét, öt lánnyal, s lett még egy fiuk, ez volt az én dédapám, Nyilas József, aki feleségül vette kisdobronyi Isaák Erzsébetet. A legendában benne van, hogy Nyilas József feleségét egy szál ruhában vitte el: "csak azt ne tette volna". De viszont az az emlék is élt, hogy megkapta a cserfalvi részbirtokot, húsz holdat - csak ennyit, mert nagyanyám keserű szavai szerint: "Kossuth elvette a birtokot, s odaadta a parasztoknak" s így utánuk csak a kúria maradt húsz hold földdel összesen, s mikor nagyanyám éppen csetfalvai papné lett, ezt a földet sem ő örökölte, hanem az öccse, István... De még most csak ott tartunk, hogy Nyilas József lakodalmán, 1838. május 16-án ugyan még Tek. Kisdobronyi Isaák Gáspár, a nevelőapa, Tek. Bilkei Galgótzy József és Tek. Bilkei Galgótzy Pál urak voltak a tanúk s a kihirdettetéstől is alispányi végzés mentette fel őket, tehát tökéletesen úri módon történt az esketés: mégis már négy év múlva Tek. Bilkei Galgótzy József hites ügyvéd és táblabíró úr kimaradt a főkurátorságból, s neki 1843. április 19-én el kellett távozni a községből. A családi legenda erre vonatkozó capituluma szerint azért, mert valami úrbéres pörben az uraságokkal szemben a nép pártjára állott.

Nagyanyám egész életében súlyos szavakkal említette apjának utódját, aki később debreceni püspök lett. Szigorúan úgy nyilatkozott felőle, hogy ő túrta ki s ő szerzett adatokat Nyilas József ellen, akit mint nemest és papot fel nem akaszthatták az urak, de ad audiendum verbum rendeltetett Bécsbe, ahol is a király őfölsége személyesen dorgálta meg. Remélhetőleg németül, s ez igen helyes lett volna annyiban, hogy a vádlott ezen a nyelven aligha értett annyit, ami egy dorgatóriumon való elbúsulásra elég lett volna. Különben erre a két dologra: a feljelentő személyére és az ad audiendumra semmiféle okirati bizonyság nincs, ellenben az bizonyos, hogy Porcsalmáról, mely akkor a vámmegye legnagyobb faluja volt, Nyilas Józsefnek el kellett távoznia a vármegye legkisebb falujába, Csécsére.

Ezzel az ő sorsa be is fejeződött. Többet soha semmi kezdeményezésbe nem fogott. Élt csöndesen. Két gyermekük született: a nagyanyám, Katalin, s egy fiú, István. Mikor a felesége 1853-ban meghalt, a fia éppen második gimnazista volt Sárospatakon. Hazahozatta s azt mondta: "Ne tanulj. Légy buta, mint a hat ökröd." De gondoskodott róla, hogy legyen is hat ökre.

István, a család kedves Pistabátyámja csakugyan otthonmaradt parasztnak, s az apja házasította meg, a leggazdagabb parasztlányt vétette el vele, s ezzel megvetette a Nyilasok későbbi vagyonának alapjait.

Az özvegy papné levegőjét ez a "Pista testvérem" is a legnagyobb mértékben befolyásolta. Már én nem veszem a szívemre azokat a panaszokat, amelyeket Pista bátyánk ellen suttogtak nálunk ötven éven át. Főkeserűségek voltak, hogy a beregújfalusi hatvan holdból csak tizenötöt tudott venni. A ház is harmada volt, vagy annyi sem a beregújfalusinak. Ez a doktor háza volt, mégis úri ház, a csécsi viszont csak kis paraszt vályogházacska volt, ahol egy szobában kellett megélni az anyának eladó lányával, s három serdülő fiával. De a másik panasz sem volt kisebb, az, hogy eszébe sem volt Pista bátyámnak, hogy a fiúkat taníttassa, hanem "béreseket nevelt belőlük magának".

Hát ezt a középosztály gyermekei nem értik meg. Nagyanyám a papi ház erkölcsi szemléletét hurcolta magával. Ő Pista öccsét ugyanannak akarta tekinteni, aki ő maga volt. Idealizmust várt tőle. Humanitást és segítő kezet. Pedig mikor az apja, a pap, romantikus lendülettel égre tartotta a fiát s azt mondta: légy paraszt... akkor el volt döntve, hogy csak úgy lehet paraszttá, ha átveszi a paraszterkölcsöket. A paraszterkölcs pedig mást diktál, mint a fixfizetéses papi morál.

Ha valaki paraszt, azonnal igen szűk és igen kemény igába kerül. Rá van bízva a hat ökör, s neki azt a hat ökröt kell szolgálnia. Az ökröt sem lehet eltartani, ha minden fűszállal nem spórol a gazda. Annak úgy kell enni adni, hogy tavaszig jusson a takarmány. A paraszterkölcs nem ismeri a tékozlást. Aki itt pazarol, annak már meg is faragták a fejfáját, mert ebben az életben végtelenül szűkre van szabva a lehetőség. Itt a legkisebb értékekkel kell állandóan számolni. Egy szakajtó búza már jelentékeny dolog. A gazda az úton felszedi a lehullott búzakalászokat, és semmiségekből kell vagyont teremteni, elkallódó szalmaszálakból, miket úriember képtelen felértékelni. A parasztgazda nem állhat versenybe az úri sógorral, aki csak elkiáltja magát, hogy: többet ezt meg ne halljam! Őneki nem lehet megengedni, hogy a lovak egyszer is térdig járjanak a szénában - vagy elmúlik. De a pap nem a föld hozadékából vásárolta azokat a földeket, hanem egészen más forrásokból. Csetfalván azt mondták még nekem az öregek, hogy "Pallagi pap? emlékszünk rá, megfizette Ujhelyi egy bornyas tehénnel, hogy a falu ellen szavazott". Meg voltam döbbenve s megkérdeztem édesanyámat. Ő elvörösödve és szemérmes igazságérzetében megbántva sikoltott fel:

- Ujhelyi volt a földbirtokos, annak a gyerekeit tanította édesapánk és a végén nagyon meg volt sértve, hogy csak egy rúgott bornyút kapott a sok munkájáért.

Tegyük fel, hogy édesanyám mindent pontosan és jól tudott, s az ő apja valóban károsodott, ahelyett, hogy nyert volna az úrfiak tanításával. Mindegy, a parasztfantázia bizony torzít és nagyít abban az irányban, ahogy neki érdeke. De ha még úgy veszi is, ahogy történt, az ő szemében az nem ellenszolgáltatás, hogy a paphoz lejárnak az úrfiak tanulni, s ezért ő egy borjút kap. A paraszt jól tudja: milyen munkába kerül egy bornyúnak a nevelése, s ez a pap ilyen kényelmesen kapott bornyút? Egyszer sem kellett félteni a dögtől, se kihordani alóla az almot. Még csak egy tüskés koszorút se kellett az orrára kötnie, hogy meg ne szopja az anyját...

A pap nem abból vásárolt, amit az állatai gyarapítottak. Abból vásárolt birtokot, mert ő tudta, megtudta, neki idejében megmondták, hogy ki megy tönkre, ki az, akinek mindenáron el kell adnia a házát, földjét vagy a méhköpűit? Helyzeti erő állott rendelkezésére, ami a parasztnak soha. Már az maga, hogy a pap tudott kölcsönt kapni, s hitelt, lehetővé tette neki a gyarapodást. Ellenben Nyilas Istvánnak, mivel valóságos paraszt volt, semmi más nem állott rendelkezésére, csak a maga két keze munkája, a személyes érdekkörébe tartozó anyagi s személyi javaknak a kihasználása és a véletlenül megnyíló családi előnyöknek a felhasználása.

Nem lehetetlen, hogy a beregújfalusi birtokon adósság volt. Az is valószínű, hogy a beregújfalusi föld sokkal olcsóbb volt, mint a csécsi. Ebben az időben Bereg megye sötétebb és kultúrátlanabb vidék volt, mint a Tiszahát, s kivált a parányi határú Csécse, ahol nemigen került eladó föld. Ami pedig a fiúk gazdasági kihasználását illeti, hiszen Nyilas Istvánnak éppen az volt az apai öröksége, hogy ne tanuljon, holott minden jel szerint kiváló agyvelejű ember volt, hanem legyen paraszt. S a testvére fiainak éppen úgy meg volt adva a lehetőség, hogy szerencsés házassággal oda juthatnak, ahova ő jutott, úgyhogy az ő felfogása szerint abban semmi kivetni való sem lehetett, ha ő úgy neveli a fiúkat, ahogy őt nevelték és ő a saját fiait tényleg nevelte: a gazdasági munkában. Annál inkább, mert az özvegy papné földjeit is ő művelte, s ellenszolgáltatásképpen használhatta fel a fiúk munkaerejét, mikor ő csak a kész termést hordatja be a nénje házába. S micsoda munkaerő az, tíz-tizennégy éves gyerekek, akik hancúroznak, mert úrfiak.

A falusi életnek éppen kicsisége s kicsinyessége miatt azonban nincs módja a megértésre és megbocsátásra. Nagyanyám mint a fuldokló, úgy kapaszkodott abba a gondolatba, hogy az ő fiainak gimnáziumot kell végezniök. Így aztán a legsúlyosabb gond, kétségbeesés és önvád volt benne, ehhez képest kevés volt, amit áthárított Pista öccsére. Mindig magát vádolta, sírva a magatehetetlenségét, hogy a beteges férje mellett virágzott az élet, s most elsorvad minden, s a gyerekeiből "buta parasztok" lesznek. Ő ugyanis soha, egy napig sem tudott belehelyezkedni a parasztéletbe. Ő mindig "a tiszteletes asszony" volt, akit parókia nélkül is tisztelettel vettek körül s ebből a tisztességből akart adni, örökséget juttatni a gyermekeinek, azt pedig nem lehetett, ha nem végeznek iskolát.

Ebbe a megsavanyodott, megáporodott és mozdulatlan levegőbe lépett be az édesapám.

Belépése olyan volt, mintha a fagyosszentek északsarki levegőjébe egy déli, hőséghozó áramlat rohan be és hamarosan átalakítja az egész atmoszférát.

Apámnál más volt minden. Mások voltak a jellemek, az életfelfogás, a kötelező múlt, a cselekedetek stílusa.

Nővére, Borca néném, aki a saját édesanyjáról nagy lelkinyugalommal meséli el, hogy más volt az igazi apja, mint akinek a nevét viselte, azt is elmondta, hogy a törvényes apja, Farkas György, kóródi volt, s "hozott egy rakás jusst az én anyám. Vót nekik hatvékás földjük, de amint kiváltották, tizenöt bankóforint jutott édesanyámnak. Ő meg vett egy malacot."

Hogy lehet ezt a két világot összemérni? Ennek a nyolcvanéves öregasszonynak, a Borca néninek még most, egy század múlva is "rakás jussnak" látszik, hogy tizenöt bankóforintot hozott az édesanyja s azon vett egy malacot. Most tessék arra gondolni, hogy Pallagi József, a beregújfalusi pap hatvan hold földet tudott venni, nagy házzal. Mikor lesz abból a tizenöt bankóforintos malacból hatvan hold föld? Ezeknek a Móruczoknak még a fantáziája sem emelkedett soha olyan magasra, hogy a beregújfalusi földnek a teljes tizedrészét megszerezzék... Micsoda vagyon lett volna az nekik... Hatvan hold!... Egy malac kielégítette minden vágyukat...

Mondja tovább Borca néném:

"Hát egyszer egy ember, Pinczés József, a másik szomszéd azt mondja: te add ide a malacot, neked szénád van, én meg odaadom a nyári bornyút..."

"Add oda, add" - mongya édesapám.

"De mi akkor hogy teleljük ki?"

"Hadd el mán, van suska."

"Így megtartották a malacot."

Ez a paraszt élete. Ez a szegényember sorsa. Azt, hogy van suska, nem kell ám úgy érteni, hogy nekik van a palláson annyi kukoricájuk, hogy annak a suskájával el lehet tartani egy nyári bornyút. Akkor nem kellene a malacot elcserélni, az is megélne a málén. Ezt csak úgy kell érteni, hogy a suskának, a kukoricacső selymes héjának semmi értéke sincs. Munkáért suskát lehet szerezni s a kis bornyút majd csak kitelelik! Jövőre aztán majd feles fődet bérelnek, vagy valahogy csak gondoskodnak, mindenesetre jobban járnak egy bornyúval, mint a malaccal. Tizenöt bankóforintért - ami akkor három pengő forintnak felelt meg, s ez volt a hozomány! - legalább egy jó bornyút kapnak kézbe, s hő, atyaisten, tehén lesz abbúl két esztendő múlva!...

Ennek az embernek s ennek az asszonynak a fia volt az én apám.

Most már honnan hozta ő a nagyszerű, frissítő, életadó tavaszi levegőt, a didergő csíradermesztő hideg pusztulásba?...

Ez bizony a legnagyobb csoda, s ez az, amit soha nem tudtam eléggé fölbecsülni. Ha apámnak az apja megélt volna s ő neveli a fiát, akkor nem is bizonyos, hogy ennyire vakmerő és szabad szárnyalású lett volna. De hároméves korában maradt árván, s attól kezdve senki se parancsolt neki. Ha az apja, aki rövid élete alatt már egyházfi is tudott lenni, s akiről az az emlék maradt fenn, hogy igen jó mesélő ember volt - a paraszti alázatosságra neveli, sokat letörhetett volna benne. De ő csak egy tohonya sült parasztot kapott a házba, s dacból, természetes reakcióból még káromkodósabb lett, mint a Papó volt. S minél tunyább és lomhább volt az, ő annál tüzesebb és szertelenebbé vált. Sőt, ő lett hamar a pater familias, övé volt az "örökség" - ő parancsolt benne, s ő tartotta el anyját, Károly öccsét, aki féltestvér s gyerek volt, de még a Papót is.

Az egész falunak elállott szeme-szája, amikor 1877 őszén hozzáfogott gerendákat faragni. Soha életében nem volt faragóbalta a kezében. Tavaszra kivettette a vályogot. Volt az anyjának és Farkas Györgynek egy kis telke a sikátoron, azon a kis zugutcán, mely a Tisza felé megy le, s csak nézték, csak találgattál, mit akar ez a Bálint, még házat épít, nézzétek már, még házat csinál. De ki fog abba lakni?

Bálint pedig, az édesapám, csak nevetett rajtuk, s mint később is, ha terven főtt a feje, mint a többi hadvezér, nem szólt senkinek egy árva szót sem, hanem egykettőre kész lett a ház.

Már azt nehéz egy ilyen kis faluban titokban tartani, ha egy legény az özvegy papnéhoz jár. És késő ősszel, szép estén azt találja mondani Erzsi kisasszony, hogy de jó volna egy kis szilva, az ágán! Azért mondta, mert nem volt már szilva sehol, késő volt. Bálint egyet se szól, elmegy s hoz egy egész fiatal fát. Volt még valahol s kivágott egy egész kis fát, úgy hozta el. Ez volt a kurizálás!

S ezt édesanyám bizony a legnagyobb bajokban sem felejtette el.

Áldozócsütörtökre volt kitűzve az esküvő, 1878-ban.

Előtte két nappal azt mondja Bálint, az apám:

- No, mamó, hát maguk meg pakoljanak.

- Hova?

- Be van fogva az ökör, viszem magukat a házba.

Hő, csak a fejére kulcsolja nagyanyám a két kis vaskos barna kezét, s nekiereszti a harsonájának jajgató, égszakasztó sikítását. Végig a falun.

A Papó is rákanyarított a káromkodásra amúgy katonásan.

- Agyonütlek - kiabálta -, ha az én rétyenyrittyomhoz hozzá mersz fogni.

Fejszét emelt a mostohafiára, s ordított, ahogy csak a falun tudják elordítani magukat a gyilkolásban az emberek.

De az apám fogta a faragó bárdot, s nekiállott:

- Ide vágjon kend, az istenit!

S a Papó vitézül dobta el a fejszét, és menekült a fia útjából.

- Kendtek meg mit tátják a szájukat? - rivallt rá az apám a körülálló szomszédokra, mert az egész falu kiállott a csudára. Hatvan ház nem olyan nagy világ, mindenki ott volt. - Fogják azt az ágyat, fogják ezt a ládát. Rakják felfele arra a szekérre! Az istent kendtekbe!

Egy óra alatt mindent áthordott, ami az anyjáé s a mostohaapjáé volt.

- Vigyenek ennivalót! Itt egy zsák liszt, itt egy kosár paszuly. Nekem ne dögöljenek éhen. Az isten a hasukba! Messze van még az aratás! Ha elfogy, lesz más!

De már akkorára az özvegy papné is meghallotta, mi történik és rettenetesen felindult. Izent leendő vejéért: rögtön jöjjön.

- No, mi az, anyám? - állított be édesapám.

- Fiam! mit akarsz?! Soha nem adom oda a lányomat, hogy elvigyék tőlem! Nekem kell gazda! nem hogy belőle csinálj kódus zsellérasszonyt!

Az apám felrántotta a lapos szemöldökét magas homlokára, s elbiggyesztette a száját. De sokszor láttam ezt a mozdulatot az arcán, ha meglepetés érte. A papnénak igaza van. Ő se akart szolganépet csinálni magukból. Hogy idejöjjön lakni? Hiszen ez kisebb ház, mint az övé! Egy kis szoba az egész, az is tele van, de hát ha ő egész házat tudott építeni az anyjának, majd rak itt is még egy szobát az öreg tiszteletesnének. A csak nem aggat! Úgy kitelepíti ezeket a házból, mind, mind, anyját, fiait, észre se veszik!

- No, anyám, maga csak ne búsuljon. Én a feleségemet most hazaviszem a magam házába, de mán mondtam a papnak, hogy eladom az örökséget iskolának.

Ettől aztán az özvegy papnénak jött könny a szemébe. Ezek ketten nagyon megértették egymást.

A menyasszony is befutott, s ügyetlenkedve, izgatottan kérdezte, mi az a felfordulás a faluban.

De az anyja azt mondta:

- Semmi.

A leendő ura meg annyit se mondott. Legyintett, s már azt mérte, hogy hány sukkos falat kell rakni ott kint, hogy a papnét kitelepíthesse, s az mibe kerül... Kell hozzá háromszáz vályog... és kell három pár szarufa... Inkább a zsindellyel van baj, de majd farag ágakból lécet, s egyelőre szalmatetőt tesz fel... Nincs pénz... Máris tele van adóssággal. Az építkezés nem megy adósságcsinálás nélkül. És itt húsz forint: adósság!

 

A VÁLLALKOZÓK

A házasság is vállalkozás, mint egy házépítés. Én egyetlen dologgal sem foglalkoztam annyit, mint a szüleim házasságával. A magam házassága végtelen nagyságú meglepetéseket hozott, amelyeket nem győztem regényeimben megírni, s hogy a saját esetemet megértsem, önkéntelenül is, sokszor bosszúból, máskor igazolásul vagy vigasztalásul, a szüleim házaséletét tanulmányoztam. Ez az oka, hogy bár valóban a legnagyobb szeretet és tisztelet van bennem velük szemben, s több a belém nevelt áhítaton túl, de hiányzik már az a félénkség, ahogy a gyereket parányi korától kezdve eltiltják a szülők attól, hogy őket megfigyelje s kritizálja. Különben is, már mint író, olyan jó viszonyba kerültem a szüleimmel, hogy ők maguk úgy tudtak velem beszélni a leglelkibb dolgaikról, mintha nem is fiuk, hanem orvosuk lettem volna.

Viszont szüleim élete az én életrajzom szerves részét képezi. Ők már éltek, cselekedtek értem, születésem előtt, s ha ismerni akarom saját magamat, ismernem kell azokat az összetevőket, amelyek ezt a lényt s életet előidézték.

- Úgy gondolom édesanyám, mikor összekerültek, tulajdonképpen képtelenek voltak arra, amire vállalkoztak. Már a házaséletre.

Édesanyám elgondolkozott. Széles fehér homlokán a még mindig nagy hajtömeg alatt fehér árnyék borongott. Összenéző két fekete szeme a végtelenbe dermedezett, és érdekes, muzikális hangján egy kevés vallomás kezdődött, s ölében összetette a két kezét a varráson s meggörnyedt háttal, mint az élet súlya alatt terhelve nézett s nézett.

- Én fiam, én bizony nem voltam rá alkalmas, az biztos. Nagyon fiatal is voltam, tizennyolc éves és egészen tudatlan. Semmit se tudtam, ami ehhez kellett volna, se főzni, se mosni, se állatokkal bajlódni, se varrni, se semmit, ami a háztartás körül szükséges. Aztán nagyon érzékeny voltam, rögtön sírtam, egy hangos szót el nem bírtam viselni. Meg nem is vágytam én házasságra, életre, én arra vágytam volna, hogy csöndben, könyv közt üljek és tanuljak, mert én nagyon szerettem volna megtanulni mindent, amit csak emberek tudnak... Ha édesapám életben marad, akkor bizonyosan más is lett volna az életem. Édesapám olyan jól el tudott velem már tízéves koromban foglalkozni, csöndes és finom lélek volt, soha egy hangos szót ki nem ejtett, s én az ő alakját és természetét örököltem... Csak egyet nem: édesapám nagyon fösvény volt... Még ma is fáj, ha eszembe jut, hogy vacsorára nem kaptunk mást, csak kenyeret és néhány szem gyümölcsöt, akkor éppen érett a szilva, és én nagyon szerettem a szilvát; a fák rakva voltak azzal a gyönyörű hamvas kis berzencei szilvával, sok volt, rengeteg szapulót szedtek tele, de ő megszámolta azt a nyolc szem szilvát, amit a kenyérhez kaptunk, és egyet sem volt szabad azonkívül megenni... Ő mindenben ily takarékos volt, s én azért is nem voltam veletek szemben ilyen, hogy pótoljam a saját gyerekkori szenvedéseimet, vagyis hogy titeket megkíméljelek az ilyen fájdalmaktól...

Persze szerette rögtön elterelni a kérdést saját magáról; az ember, ha alkalma van, azonnal a gyermekkori szenvedésekkel hozakodik elő. Úgy látszik, ezek a fájdalmak a legnagyobbak az életben, ezeket nem lehet egy hosszú életen át sem jóvátenni, se kiheverni.

Már édesapámtól ilyet kérdeni nem lett volna tanácsos. Tőle legfeljebb azt kérdezhettem meg:

- Honnan tanult meg édesapám házat építeni?

Vállat rántott s kurtán:

- Építeni kellett, építettem... Hő! bámult az egész falu! Jártak csudájára! Vettem szeget, zsindelyt, mi kellett egyéb. Magam vágtam ki a fákat, a gerendákat, szarufákat magam faragtam meg, a lécet magam hasítottam ágakból, de megnézheted, olyan ház az, még ma is megvan.

Ebben a házasságban igazán két olyan ember került össze, akiket semmiféle isten nem szerkesztett egymás számára.

S hogy ők együtt tudtak élni, az tisztára, a házasság intézményének abszolút uralmát igazolja ebben a korban s ebben a körben. A házasság ekkor olyan szentség volt, amely maga együtt tartotta a feleket. Közben mind a két félt átalakította s a másik fél irányába sodorta, de egyúttal mind a kettőt letörte s oly szenvedésekbe vitte bele, amelyekből nem volt megváltás.

Apám, aki ebbe a végig nem gondolt s tervrajzszerűen meg nem értett vállalatba belement, igazán csak ötletszerűen csinálta azt, bízva benne, hogy majd csak lesz valahogy.

Falusi gyerek volt, de mondom, a falu szellemén kívül nőtt. Az a telek, amely az övé, s amelyről már hároméves kora óta tudta, hogy az övé s nem az anyjáé, mert az az ő nagyapjáé volt, és nem az anyja, a kóródi lány hozta, ez a telek nem hiába oly különálló, de egészen különös életre is küldte el. A falusi élet tagjai komoly, kemény és végzetes nevelésen mennek keresztül. Azok a házak ott sorban, párhuzamosan nyújtózva az úttest felé, szigorú erkölcsöket nevelnek. Ott a fiúgyereknek meg kell tanulni mindent, amit az apja a gazdaságban tud. A mezei és házi munkát. A szántás-vetés-aratást és a színben a faragást s a magvak kezelését s az üzemterv-csinálást és a szigorú takarékosságot. Az anyjától pedig meg kell tanulnia a falu lelkiségének minden titkát. A babonák itt a szellemi törvények, ezeket a férfiember mintha lenézné, de alapjában véve úgy fogadja el, mint anyját. Aztán meg kell tanulnia a társadalmi élet összes formaságát, a köszönésmódokat, a rangokat és különbségeket az emberek között, szóval be kell idegeznie azt a hogyant és mikéntet, amivel a falu tagjai együtt, egy közösséget alkotva élik a közéletet. Meg kell tanulni a paraszttörvényt, hogy el bírja viselni holtig ezt a rabéletet.

Vagy tudta? Mért ne tudta volna, hiszen, ha nem is volt eléggé bekürve - az ökröt szokták bekürni a járomba -, azért mégiscsak a falu nevelése volt. Mikor az volt a virtus, akkor meg abban tudott hencegni, ami a falu szemében volt becses. Mért ne tudta volna, hiszen szeretője volt, szép, hozzávaló szegény lány. És szerette is szívbeli szerelemmel, vagy inkább a vérével, mert a szerelem nem a szív dolga, hanem a véré.

Édesanyám elmondta, kétszer is, az ellen sem tiltakozott, hogy lejegyeztem:

"Nagyapám? csillagom, galambom, így ölelgette az asszonyokat, de azért megérte a kis feleségével... Se Nyilas Pista bátyánkról soha ilyet nem hallottam én... Az első ilyen szemtelenség az uram után vót, Szabó Kati, Kis Lajosné, annak annyira hatalmába vót, hogy nem bánta volna, ha minálunk minden felfordul is... Azontúl (ti. azon az egyen kívül), sohase foglalkozott egy asszonnyal se komolyan, de a legöregebb korába is, ha Csécse szóba jött és Szabó Kati, csak úgy ragyogott a szeme... Egy nagyon szép arcú, csinos termetű asszony. Olyan magas volt, mint apád, láttam őket ölelkezni, éppolyan magas volt - lakodalomba voltunk s eltűntek. Egyszer csak látom, hogy öleli egy sarokba, és ott se hagyta. Rám kiabált, hogy:

- Ereggy haza, feleség, sír a gyerek.

El is mentem bizony, és én sírtam otthon.

Mindig figyeltem, hogy nem megy-é a sok utazásába, nem megy-e oda, de nem vettem észre, pedig azért kész lett volna mindenre.

Azt mondta, azért adta Idának a Kati nevet. Úgy? nem a nagyanyja kedvéért? Nem, csakhogy legyen nekem Kati."

Számtalanszor elolvastam már ezt a néhány sort. Az bizonyos, hogy édesapám egészen más szellemben fogta fel a szerelmet és a házasságot, mint én. Én azt tartottam szent érzésnek, ha a szerelmi dürrögés idején mindent kidobok a hajóból s a végletekig fokozom a szent őrületet. Magam is tudtam, hogy tulajdonképpen nem volna szabad azt tenni, amit teszek: anyagi és lelki érdek egyformán ellene van a vak és önmegalázó és túlzott szerelemnek, de belém az volt belém iktatva, hogy ez a legnemesebb emberi kötelesség, ez a szerelmi vakság és őrület.

Ezt édesanyámtól kaptam, tehát attól a társadalmi rétegtől, amelyhez ő tartozott. Édesanyám romantikus ember volt, a szó legismertebb s legszélsőségesebb értelmében. A nemes érzelmek uralkodtak, ha nem is rajta, de gondolkodásán. A szeretet, becsület, barátság, jóság, önfeláldozás s mindennek a csúcsa a szerelem volt az ő álma, ideálja és istenülése. De nemcsak az övé, az egész kor ezekkel a terhes, gyakorlatilag oly nehezen keresztülvihető ideákkal volt tele. Ezeket tanították az iskolában, a prédikálószéken; minden öreg minden fiatalt ezzel támadott meg, ez volt az a valláserkölcsi nevelés, amelyet a liberális korban talán a legmagasabbra fokozott a középosztály, legalábbis a dialektikában. Ha el is ismerték, hogy az élet rácáfol az elvekre, mert az élet gonosz és rút, de az elvek érvényességét fenntartották.

Holott ezeket az álmokat és elveket és eszményeket csak egy teljesen eltartott osztály tűzhette ki magának követendő igazságul. Az az osztály, amelynek úgysem lehetett anyagi jólétét fokoznia, sem alkalma, sem lehetősége nem volt hozzá, s ha mégis valaki megtette, ha a pap gazdáskodott, a tanító ügynökösködött, a jegyző földeket vett árverésen, szóval, ha a hivatalnok üstökön markolta a szerencsét, akkor ezzel kihívta a kollégák irigységét, s ezek a tehetetlenek, akiknek vagy nem jutott, vagy nem lehetett - esetleg valóban az elvekhez való tisztességes ragaszkodás miatt -, hát legalább megrótták a szerencsést, aki kiszabadította magát az erkölcsi tanítások béklyóiból s a zsebére dolgozott. Az én anyám ezt a magas idealizmust vitte magával a házasságba, s ezzel is egy olyan súrlódási felületet teremtett, amely a nap minden órájában sérelmes összehorzsolódást idézhetett elő.

Édesapám ugyanis nem részesült ebben a jellem-műlovarda magas iskolában. A madár, az állat egész nap eszik: így hordott ő, mint egy fecske a fiainak eleséget s minden szem búzát a magáénak tekintett, amit fel tud kapni. Semmi egyéb nem riasztotta vissza, csak a tételes törvény, mint madárijesztő, sőt mint töltött fegyver, a magántulajdon védelmében. Nagy életbölcsessége az volt, hogy ki tudott igazodni ezek közt a tiltó paragrafusok között. De hogy ő valaha is ilyen papos idealizmusból tett volna valamit, nem tartom valószínűnek.

A házasságra vonatkozólag is harminc év múlva ugyanaz volt a felfogása, ami saját esetében.

- Fiam, ehhez a házhoz járj el, itt szívesen látnak - mondta.

Előbb nem is értettem.

- Ezeknek lányaik vannak, te meg fiú vagy; hé, öcsém, itt jó helyre verheted be az éket, ez nagy fa. Miniszteri. De még az a száraz, öreg igazgató is hozzád adja a lányát, a sógora. Az pedig igazán nagy úr. Nagyon nagy úr. Méltóságos úr.

- De édesapám, én már szerelmes vagyok.

- Kibe, egy rossz tót lányba? Hisz az tót, és olyan szegény, mint egy koszosmalac.

- Ilyen hangon ne tessék többet róla beszélni...

Szegény apám elszomorodott, vállat rántott, felvetette az alsó ajkát, és csüggedten látta, hogy soha ebbe a világi életbe a fiából semmi haszna nem lesz, pedig ő már éppen eleget harcolt, küzdött, ideje volna, hogy a fia egy olyan lépéssel, mint ő valaha, magasabb szegre akassza a fajta sorsát.

- De hogy mert édesapám egy paplányt megkérni?

- Hogy? - s bólogatott - bizony, hogy... Hát fiam, nekem eszembe se jutott vóna, nagyanyád izent értem. Vót ott egy öreg, rokon vót, az járogatott be hozzá aprós munkára. Jön egyszer hozzám, azt mondja: Te, az özvegy papné hozzád adja a jányát... Még én összeszidtam, ne beszéljen bolondot... No, azt mondja, csak eriggy el hozzá... Á, fene ment, nem mentem... Hát eccer megint mondja, úgy, hónap múlva, no, csak ereggy mán el, vár az özvegy papné. Avval se törődtem. Megint mondja, hogy vasárnap ereggy el hozzá. Jól van, de kend legyen ott a kapuba, osztán nyissa ki a kaput. Akkor bemegyek. De csak úgy magamtól nem megyek be... Hát el is megyek vasárnap délután, templom után, a meg ott áll... Beereszt. Eriggy csak, azt mondja, vár a papné... Így bemegyek, az ajtón fejér lepedő volt a legyek ellen, ez is olyan úri szokás volt, elhúzom, bemegyek, hát ott ül három vénasszony. Kávéznak.

- Gyere csak beljebb, gyere, azt mondja nagyanyád. Osztán csak beszéltek, beszéltek, én se ijedtem meg tőlük... Azt mondja nagyanyád, vásár lesz kedden Ujlakon, menjek be.

Én meg a vásárba otthon voltam ám, folyton jártam a vásárokat. Jó van, mondtam, és így kedden tanálkoztunk.

Igen, de nekem a papné nem mondta, mit akar. Vót neki egy tehene, azt behajtatta, ott volt, s azt mondja nekem: add el!

- Mennyiért?

- Add el.

Én osztán eladtam neki.

Odamegyek hozzá, mondom neki, no, tiszteletes asszony, vót tehén, nincs tehén... Mondom az árat. A meg azt mondja:

- Vegyél másikat.

- De ha veszek másikat, arra rá kell fizetni. Mer ha veszek, én má csak jó tehenet veszek.

Hát olyan kutya szerencsém volt, hogy vettem egy jó tehenet: olcsóbban.

Gondoltam mingyán, hogy engem ez a száraz papné csak próbára tesz, de nem baj. De ő mindig mondta, hogy neki a régi tehenet el kellett adni, mert nem volt jó tehén, nem adott elég tejet, és az újjal nagyon meg volt elégedve.

- És ekkor édesapám nem is látta édesanyámat, mikor először volt náluk?

- Hát akkor anyád még nem vót otthon. Oda vót Szegediéknél Petneházán. Mire hazajött, már én sűrűn jártam nagyanyádhoz, ha valamit meg kellett csinálni.

A két család szellemisége egész más volt. Mindarról, ami édesanyámat vezérelte, az apám csaknem semmit sem tanult. Apja nem volt, s a mostohaapja semmit sem adott, még ha jót akart, sem. Így nem is tanulta meg tőle még a gazdasági munkákat sem, ezeket ő a maga szemével leste el, valósággal ellopta a pajtásaitól s a szomszédoktól. Mivel zsenialitás volt benne, játszva tanult meg mindent, de nem is tisztelte, ahogy a szülőktől fegyelem alatt tanuló fiak.

Édesapám igazi self-made-man volt. Könnyen szerezte a tudást és könnyen alakított rajta. A parasztnál még az is meg van szabva, hogy kell megfogni a bicskát, ha faragni akar vele. Vagy a kanalat, ha enni akar vele. Apám enni akart s maga, önkéntelenül választotta a legegyszerűbb és legcélravezetőbb mozdulatokat. De azt, hogy a tálnak az asztal közepén kell lenni, s rangsorban kell hosszú nyelű fakanállal belenyúlni, s mikor a kanalat kiemeli a levesből, a fenekét hozzáértetni a tál széléhez, hogy le ne cseppenjen az étel... ilyet ő sose fogadott el: ő a Papóval egy tálból nem volt hajlandó enni, s később a kés-villa használat olyan gyorsan lett kézügyességgé az ujjaiban, mint az ezermesterség más számtalan titka.

Független maradt a faluban, korláttalan, semmi sem zavarta, nem volt benne se tudatos, se tudatalatti gátlás. Éppen így a társadalmi életben is, vadóc volt, vadvirág, őserdő; akit szikra korában nem félemlített meg senki, annak később sem imponált se pap, se kondás, se szolgabíró. Bármilyen furcsa és szokatlan is, de ember maradt az embertelenségben - haláláig.

Ezt az egész házasságot is úgy csinálta meg. Fogalma se volt róla, hogy a házasodó legénynek először gyalogpostát, gyalogsátánt kell küldeni, hogy kipuhatolja, hogy a lány hajlandó-e hozzámenni. Hogy az első látogatáskor ott kell felejteni a szűrt, és ha azt kiakasztják a kútfélre, akkor viheti is, mert az azt jelenti, hogy nem látják szívesen...

Ha csak egy paránya lett volna benne a konvencióknak, a falu lenyűgöző és megkötöző szokástörvény tiszteletének, akkor nem is lett volna ebből a házasságból semmi: hiszen a szép szeretőjéért reszketett az egész teste...

Bizony, nem vehette el a szép parasztlányt, aki hozzávaló lett volna, ha ő a falu számára születik. Nem vehette el a lányt, máshoz ment. Ki tudja, hogy és mért.

Meg aztán, bármilyen különös is, de szerelem támadt benne a gyenge kisasszonyért. Szabó Kati férjhez ment már két éve, ő a huszonnyolcadik évét érte, s már öreg legénynek kezdték számítani. Ekkor felvillant előtte, hogy csakugyan: elveszi az özvegy papné lányát! Mi volt igaz, mi nem az öregember meséjében, most már belőle forrt ki az akarat. Meg is kellett mutatni a falunak. Dögöljön meg Kis Lajos.

A papné lánya még akkor nagyon is fiatal s nagyon is jelentéktelen volt ahhoz, hogy saját magát megvédje attól, amitől mindennél jobban reszketett, amire még gondolni se bírt volna, hogy parasztasszony legyen belőle... Ez a lány, szegényke, ellenkezőleg, minden gátlással meg volt kötve. Már az apja kicsi korában a legszigorúbban nevelte, s valósággal összetörte az önbizalmát. Hogy az a szerencsétlenség érte, hogy valami lázas betegség után erősen kancsal lett, már a kislányságot úgy kellett eltöltenie, hogy dióhéj volt a szemére kötve, kifúrt dióhéj, hogy a szemtengelyt visszaszoktassa a párhuzamos nézéshez. Sajnos, hiába szenvedett, nem sikerült a falusi szemüveg, s csak éppen megrettentette lelkileg, hogy benne valami van, amit szégyellni kell. Ez a saját testiségén való szégyenkezés volt aztán legerősebb vonása, ez nevelte ki hihetetlen szemérmét, hogy soha még egy olyan pongyolát sem bírt felvenni, amelyből egy centiméteres kivágáson át hófehér bőre kivillanjon. Testi-lelki szemérem, ez volt életének legnagyobb akadályozója, az illetlen szó, az illetlen gondolat, a másokra csak legkevésbé sértő feltevés is idegen volt számára.

Pedig, ahogy apám halála után elrebegte, már átesett ekkor két szerelmen is. Egyik nagyon tiszteletre méltó volt, csak ő nem volt érintve benne: nem ő volt a bűnös; Petneházán, Szegediéknél egy fiatal földbirtokos szerelmes lett belé, s megkérte Veróni nénitől a kezét. Ő csak lopva mert ránézni, s nagyon röstellte magát és irult-pirult, és messze elszökött, ha a láthatáron megjelent. Már egészen komolyan vették pedig a házban, s csak ő szemérmeskedett: tizenhat éves volt, s nem tudta elhinni, hogy őbelé valaki szerelmes tudjon lenni... Aztán nagy szerencsétlenség történt, téli vadászaton véletlen baleset áldozata lett a fiatal gavallér; szétrobbant a puskaagy a kezében s szétroncsolta a fejét. Mindenki boldogtalan volt Futó Pali holta miatt, csak Erzsi nem, aki megszabadult a testileg kínzó félelemtől, de azért haláláig melengette, milyen szép lehetett volna az élete, ha az a finom és kedves úriember veszi feleségül...

Másik szerelme még százszorta nagyobb titok volt. Az első menstruáció idején beleszeretett egy kocsisba, akivel soha egy szót sem váltott, aki róla nem is tudott, neki soha nem köszönt, vagy rá se nézett. Szép fiatal legény volt, s oly csudálatos szép, mint egy görög atléta.

Azért ez a két élmény sok mindenre megtanította: arra, hogy igazán lehet a férjhezmenéssel számolni s arra, hogy egy parasztba is lehet szerelmes lenni.

Így történt, hogy mikor nagyanyám ezt a házasságot elhatározta, ő alig tiltakozott, csak rémülten és vérpadváróan számolgatta a szörnyűségeket, amik reá következnek, s amelyekről sejtelme sem lehetett, valójában milyenek lesznek.

Ő csak attól félt, hogy nem fog tudni megfelelni az asszonyi munkakötelezettségeknek, hiszen se sütni, se főzni nem tud, s nincs is rá kedve. Nem is tanult meg soha. Ebben hasonlított az urához. Ő se tanult meg semmi konvencionálisat. Még a rántást is egyéni módon készítette, öregasszony korában is. Valahogy mindig ki kellett neki találni, hogy is kell valamit megcsinálni? Mint nekem a magam útján. Azokat a biztos mozdulatokat, munkarendet, amit például egy varrónő tud, mert megtanították rá, ő mindig kellett, hogy elölről kezdje, és véres verejtékkel szabott és varrt és fuserált el szegényke mindent. Persze mindent megcsinált, ő varrta még azt a félhosszú nadrágot is, amiben később Debrecenbe vittek diáknak, s amelyért annyiszor kinevettek, s még a sapkánkat is ő csinálta Patakon, amikről híresek lettünk a kollégiumban, oly suták voltak, és maga talált ki befőtteket, ahogy soha senki se csinálta, vagy ha igen, oly szabálytalanul senki.

Nem született asszonyi sorsra, pláne igen rossz volt szegényasszonynak. Hiányzott belőle az ökonómia. Nem tudott úgy beosztani, mint a menyei és az ő süteményei mindig csodálatosak voltak, mint magatervezett hímzései. Igazolta, hogy akit gyerekkorában nem nevelnek rá a szabályszerű háztartási munkára, az soha tökéletesen megtanulni nem fogja. S mégis ennyi hozzá nem értés mellett kilenc gyereket szült s hetet nevelt fel, cseléd nélkül, s házasított ki kelengye nélkül.

Szóval összekerült itt most két ember, akik közül egyik sem értett a maga mesterségéhez. Legalább nem vethettek egymás szemére semmit.

S ott volt felettük a két anya.

Édesapámnak az anyja nagyon rendes és mindentudó kis öregasszony volt. Ő mondta, mikor az ura meghalt s hiába hordta a "Zsófia bankót, a Ferenc Jóska anyjáét, amin oly O betűk voltak, senki se jött érte kaszálni", hogy "No, jányom, azt is a fene egye meg, hogy én férhe menjek!" Ez egy szakszerűen nevelt asszony volt, ő volt a kóródi asszony.

Édesanyámnak az anyja szintén szakember volt a maga dolgában. Egész egyénisége arra való, hogy tökéletes háztartási vezető legyen. De ő meg éppen ellenkezőleg, papi, hitvesi és erkölcsi lényével összeegyeztethetetlennek találta a gondolatot is, hogy még egyszer férjhez menjen.

Mind a két anya életének befejezését várta, s mindenik azt szerette volna, hogy jöjjön valaki, aki a válláról levegye a terhet. Erre meg kellett érniök, hogy a fiatal pár elmenekült mind a kettőjük elől.

A házasság abban különbözik minden más üzemtől, hogy semmiféle üzletet vagy munkakört annyira nem jár át meg át az érzelmi áradat, mint ezt. S ennek éppen a legfőbb oka, hogy ezt az üzemet hozzá nem értő fiatalok szokták alapítani, akik önmaguk előtt is szégyellik, amit csinálnak. Csak a segítő adakozást bírják el, de a legkisebb ellenszolgáltatásra sem hajlandók. Például nem köszönik meg, amit kapnak a szülőktől: az nekik jár. Viszont sem a kritikát, sem a tanácsot nem viselik el: arra nekik nincs szükségük.

Zsuzsi mamó elvesztette a fiát. Eddig se sok közük volt egymáshoz, de ezentúl annyira idegen állapotba került a fia, hogy többet nem volt szabad neki meg se szólalnia. Hogy adhatna ő tanácsot? Amit ő mond, az már büdös. Kati édesnagyanyám pedig valósággal helyettesítette az üzleti dolgokban a feleséget. Mindenben, ami a pénzt s az életet illette, ő volt a női fél. Az édesanyám igazában csak éppen ürügye volt ennek az üzleti szövetségnek, amit ők ketten kötöttek. Az özvegy papné meg a veje.

Voltaképpen a nagyanyám is fiatal volt, ha a lánya tizenkilenc éves, akkor ő harminckilenc. Nagyanyám született 1839-ben, anyám 1859-ben, s közeledett az 1879, amikor újra lányt vártak, aki majd húsz év múlva, 1899-ben folytassa a sorozatot, ami az egész családnak nagyon tetszett: az első gyerek határidős termelését.

Nagyon furcsa lehetett, mikor ez a két idegen együtt találta magát az esküvő után az üres házban. Nekem az édesanyámat könnyű elképzelni, mert sajátságos módon a legkisebb gyereke, a lánya, szakasztott olyan volt, mint ő, s a húgomnak első kislánya pontosan olyan, mint az anyja s nagyanyja. De nemcsak külsőleg, hanem lelkében, mozgásában és hajlamaiban is. Vagyis ezek sem értenek az élethez, ellenben éppen olyan önérzetesek és önmagukról sokat képzelők. Ami különben tipikusan nőtulajdonság. Édesanyám elmondta, hogy mikor azt hitte, hogy ő most már a maga gazdasszonya, nagy terveket csinált, hogy meg fogja mutatni, hogy megállja a versenyt az egész faluval és a saját anyjával is. S ő is megérte azt az időt, hogy a lánya, a húgom, amint férjhez ment, megírta neki, hogy: "most már egyenrangúak vagyunk, én is asszony vagyok, te is csak asszony vagy".

Az édesapám viszont megállott a ház közepén, lerázta magáról a nagy mosdás utolsó fröccseit, s azt mondta:

- Megyek.

De hiába kérdezte tőle az édesanyám, hogy hova? Erre a kérdésre soha, egész életében nem válaszolt, tehát ezen az első reggelen sem.

- Dolgom van. Megyek a faluba.

S evvel elment. Se azt nem mondta meg, hova? se azt, hogy mikor jön haza. Az új asszonyka hozzáfoghatott sírni, vagy rendet csinálni a nagyon üres lakásban. Bútort nem vettek. A régi bútorokból néhány darabot vettek el a két szülői családtól. Édesapámnak nem kellett vásári bútor. Nem kellett olyan bútor, amivel férjhez szoktak menni s házasodni a falusi gazdák gyerekei. "Van öreg diófa - mondta -, majd asztalost hozatok és csináltatok olyan bútort, hogy kétfelé áll a falu füle tőle." Ezt az anyósa, a nagyanyám, a legnagyobb örömmel hallotta, mintha csak ő mondta volna. Csakugyan el is hozatta a becsi asztalost, aki egész családjával odaköltözött a kerti házba, mint a régi mesterek, Tintoretto, aki kilenc gyerekkel érkezett a hercegékhez, felállítani a tizenkét képet. Ez is így ment mutatis mutandis, s el is készült a szép, tömör diófabútor, üveges almáriummal. Soká kísérgetett bennünket. Akkor még nem is sejtették, mért kellett annak oly erősnek lennie.

Kérdés, mi lett volna, ha a két emberfióka nem találkozik össze? Akármilyen vakmerő és szertelenségre hajlamos volt is az apám, úri kisasszony nem szokott útjába kerülni egy-egy ötholdas parasztfiúnak. Nem is volt célja, nem is jött volna eszébe se, hogy ilyen vállalatra adja a fejét, ha lovat nem adnak alája. Ha ő elveszi Szabó Katit, soha ki nem kerül Csécséről. Ahogy Kis Lajosnak egész életében eszébe sem jutott, hogy elmenjen onnan, Szabó Kati a falu életébe belemosódva töltötte el életét.

A falu törvénye vastörvény. A falu törvénye alól menekedni nem lehet.

Móricz Bálintban már saját ősei révén volt valami vándorösztön örökség. Még nincs kibogozva, s talán sohasem is lesz, hogy történhetett, hogy a kemény jobbágykorban Kömörőről, oly messziről, egy jobbágylegény eljöhetett házasodni az ötödik faluba? Ehhez már az kellett, hogy az első Mórutz Lukács Ferenc megmozdult rög legyen. Mért nem volt megelégedve a falubeli lányokkal? Mért és hogy hallott hírt arról, hogy van Csécsén egy nekivaló? Honnan vette a vér mozgalmasságát, hogy képzelete át tudott szállani annyi határon s el tudott menni a nagy idegenbe? A kömörői anyakönyvbe ez van beírva:

1807. Die 3-a Martz hozta haza Morutz Lukáts Ferentz háromszori hirdetéssel eljegyzett mátkáját Csétsén lakó Pap István eő klme hajadon leányát Máriát. Megeskettettek Csétsén, Tiszt. Prédikátor Székely János úr által.

A csécsi anyakönyvben pedig így van beiktatva:

1807. I. Martz. Kömörőbe lakó Mórutz Ferencz az ő eljegyzett mátkájával Csécsi Pap Máriával a házasság végett megeskettetett a csécsi Rfta templomba Székely János akkori prédikátor által. Tanúk Ns csécsi Göntzy Sámuel és Kömörei Farkas Ferenc.

A két bejegyzés hangjában van valami ünnepélyesség, ami a teljességgel szokatlan eseményeknek szól, annak, hogy ilyen távoli falvakból adódott össze a pár. A csécsi anyakönyvbe még be van vezetve a kömörei pap igazoló levele, amit a vőlegény a maga hazulról hozott tanújával magával vitt. A levél így szólt:

Copia. Tanúbizonyságtévő levelemet mutató betsületes Ifjú legény hallgatóm Mórutz Ferencz eő kegyelme; Minekutána a felsőbb kegyelmes rendelések szerint eljegyzett Mátkájával ezen tekt. Ns. Szatmár vármegyék Csécsén lakó becsülletes Pap István őkegyelme hajadon leányával Máriával, három egymást követő Úrnapokon, a szt. gyülekezet előtt kihirdettetett volna: semmi akadály tudtomra a legény részéről magát elő nem adta, mely őket a törvényes egybekelésre meggátolhatná. Melyre nézve, a törvényekre való vigyázással, a sz. hittel bátorsággal öszve köttethetnek. Böjtmás hava I. napján 1807-be. Kiadta N. Váradi János kömörői mostani prédikátor.

A Móriczok tehát első feltűnésükkor mint házassági vállalkozók jelennek meg Móricz Lukács Ferenc személyében.

De milyen különös, hogy ennek a Ferencznek fia, Mihály, a nagyapám, már megint nem nyugszik bele a falu családjaiba, s a velük való szövetségbe. Elmegy házasodni Csécséről Kóródra.

Nem kapott megfelelő lányt egész Csécsén. Nem kapott olyat, mint a kóródi Lengyel Zsuzsi, a Farkas György lánya?

Úgy látszik, nem, mert nekem ez a házasság tipikusan szerelmi házasságnak tűnik fel.

Most csak arra gondolok, hogy az édesapámnak az volt a szellemi öröksége, hogy apja, nagyapja szabályok ellenére házasodott. Ő sem érezte magát kötelezve, hogy a falu törvényének alávesse magát.

Sokkal mélyebbről és sokkal messzebbről indult el az embernek egy ilyen döntő lépése. Móricz Bálint házasságával felégette maga mögött a hidat. Móritz Ferenc, a nagyapja, hazavitte a Pap Están lányát Kömörőbe 1807-ben. Első fiuk, Pál, még ott született 1808-ban, de a második gyerek 1810-ben Csécsén született. Három évig sem bírta ki, hogy szülőfalujában maradjon. Haza kellett mennie a felesége falujába.

Minden család nívóját az asszony szabja meg. Az asszony a fészek. Az asszony a melegágy. Az asszony soha nem engedi mélyebbre szállani a saját ivadékainak sorsát, mint amilyenben ő nőtt, de viszont az asszony csak a legritkább esetben képes arra, hogy a férje nívójára felemelkedjék. Az a szabályos és normális, hogy az asszony pontosan az anyja mintájára rendezkedik be, s a saját családjába olvasztja be a férjét, akinek az összes családi vonatkozását elnyírja s megszünteti.

Úgy látszik, ez a Pap István, a Ferentz feleségének az apja, jobb család volt. Már az is mutatja, hogy nemes tanú volt a lánya esküvőjén. Ez szerezhette meg a csécsi dézsmásságot a vejének, talán éppen a nemes Göntzy Sámuel segítségével.

Pap Mária hazahozta az urát. De a megmozdulás már őket kimozdította a falu keretéből. Harminchárom évig éltek együtt a falu nyugati végén levő különálló házban, a faluval farkasszemet nézve. Még az első fiát ő házasította meg, s elvétette vele "a Kis Dániel testvérét", "Néhai Nemes Kis Mihály elmaradott árva hajadon leányát, Esztert".

Ez szabályszerű házasság volt. A nemes Kisek alapító családképpen szerepelnek Csécse történetében. Ha ez a Pál három év múlva a Tiszába nem fúl, akkor talán a Móriczok mégiscsak beletörtek volna a falu törvényébe. A Kiss-vagyon megőrölte volna őket. Ez az a vagyon, amely egy másik Kiss lány által a Komáromy Károly családjáé lett, s ennek egyetlen árvájával a Nyilas pap fiának a kezébe jutott.

A Móriczok kiestek a falu markából, s mivel a családépítő Pap Mária három év múlva a Pál fia s eggyel a férje után, 1841-ben meghalt, Mihály fia már a saját feje szerint házasodott, e lépéssel végleg elpuskázva a dolgot: ez a Mihály huszonöt éves korában a kóródi Lengyel Zsuzsinak kötötte be a fejét, s ezzel leragadt a szegénységbe. Még öt évig ugyan állott a jobbágykor, s nem lehetetlen, hogy ő maga is dézsmás volt, de a tizenöt váltóforintos emlék, a malac és a bornyú eset arra mutatnak, hogy fődhöz ragadt szegényemberek voltak volna, ha az az ötholdnyi örökség nem áll lábuk alatt.

A testvérük, János, nem nősült meg, hét évig együtt élt velük, s 1850-ben meghalt. Egy évvel édesapám születése előtt.

S 1855-ben Mihály, a nagyapám is meghalt a nagy kolerában.

Ennyire zavaros és szokatlan sorsvonal van a Móriczok mögött, ami mind hatással volt a kisfiúra, aki négyévesen maradt árván, s még nem volt ötéves, mikor mostohát kapott.

Ha az ember tudja, hogy mi a sorsa a faluban a rendetlen családból származó árvának, csak akkor értheti meg az édesapám gyermekkorát.

Hogy bírná el a megrendíthetetlen nyugalomra berendezett falutörvény az ilyen családot? A nagyapja bekőtözött, az apja más faluból hozott feleséget. A Kissek megtagadták, a Papok elmúltak tőlük, az anyának semmi feje foka nem volt csécsi, és ráadásul egy más faluból idekerült s egy csöppet sem népszerű mostohaapa, a veterán katona tetőzte be a zűrzavart. Aki legalább annyira jó volt, mint a rossz kertésznek a jégeső: mindent rá lehetett fogni.

A fehér fecskét a testvérei, a szabályszerű fekete fecskék halálra csipkedik. Az én apám fehér fecske volt, a barna verebek és a szürke varjak közt. Csoda, hogy meg nem ették, mire megnőtt. S most ez a szokatlan madár végleg elvesztette a sorsát. Örökre lehetetlenné tette, hogy a faluba beleolvadhasson: elvette az özvegy papné kisasszonylányát.

Azt a kisasszonyt, akit, mint megérkezett Petneházáról, az urak, úrfiak világából, az anyja első nap pendelyre vetkőztetett és oda állított, hogy mossa fel a földes szobát. Ez volt az összes előkészítése a parasztasszonyi sorsra, hogy több könnye hullott a földre, mint amennyi vizet hintett rá. Könnyeivel mázolta fel a konyhát.

S 1878. május 30-án, Áldozócsütörtökön, összeesküdött a két árva bogár.

Mennyire szeretném ismerni az ősöket, akik létrehozták ezt az apámat. De a földmíves élete rövid, mint a gazdasági év. A tavasz már kimossa az emlékezetből a telet, a tavaszt a nyár. A falu kis házaiban nem marad jel, hír, emlék azokról, akik előbb lakták.

Egy esetem volt, mikor apám nénje, nemes Pap Györgyné, Borca néném, így elmesélte szóról szóra öregapám, az ő apja halálát:

"Mikor édesapám a nagy kolerába meghótt, én akkor lelkem kilencesztendős kisjány vótam. Haltak az emberek minden háznál, ő meg járt a pappal temetni. Ahogy mentek temetni Magos Józsefékhez, alig tudott bemenni a kis házba az ajtón. Ki kellett hozni a testet az udvarra. Én mint kisjány, messziről késértem édesapámat, Bálint öcsém még csak hároméves volt, a karomon vittem.

Meglátja édesanyám, be megharagudott szegény, hazakergetett bennünköt. Édesapámnak meg rászólt:

- Miháj, ne igyá.

- Ó - azt mongya édesapám -, nem árt a, most inni kell. Kolera van.

Hazajön a temetésről, kimennek kapálni a mezőre, délután rájött a kolerabetegség. Mondta neki édesanyám:

- Te beteg vagy, Mihály, eredj haza előre, elég lesz a neked.

- Nem vagyok én beteg.

- De csak eregy haza.

Édesapám megcsípi az édesanyám arcát:

- Ha meghalok, férhe menj.

Édesanyám meg azt mondta rá:

- Ó bolond, elment az eszed, eredj má haza. Csak aggatsz a munkába, még egy sort kapálok.

Este mikor hazamentünk, mert édesanyámnak fejni kellett.

Igende mikor édesapám hazaért, nem tudott bemenni. Vót a hátulsó kerítésen egy forgóláb kapu, ott ment be, ott esett össze a diófánál. Megyünk haza édesanyámmal, kinyitja a kaput, bemegyünk:

- Mihály, Mihály.

Édesapám nem szólt.

- Ugyan hol van az az ember, tudja, hogy fejni kell.

Jöttek a kapások haza, akik nekünk kapáltak, azok meg a hátulsó kapun jöttek be, meglelték édesapámat a diófa alatt. Felemelték, bevezették a házba.

Édesanyám látja, hogy vezetik édesapámat.

- Jaj, mi van veled, Mihály?

- Végem van - azt mondja -, nem tudom mi lett velem.

Másnap vitték az orvosságot neki. Azt mondja szegény:

- Nem kell, én még nem akarok meghalni.

Addig késztették, hogy vedd be lelkem, vedd be, meggyógyét, azt mongya tréfáson:

- Látom, szabadulni akarsz tőlem.

Édesanyám meg elkezdett ordétani:

- Jaj lelkem, az életemet odaadnám érted, csak vedd be.

- Beveszem, ha megmondod, kihez akarsz menni?

Édesanyám meg odaborult, sírt keservesen, hogy minek bántja. Mer nagyon szerették egymást, de olyan ember is vót szegény édesapám, szerette azt mindenki, mert mindig tréfára állott a szava. Ó be jó ember is vót, soha a mi házunknál más szó nem vót, csak: édes lelkem, kedves angyalom.

Hát beveszi szegény az orvosságot, mingyán mondta:

- No Zsuzsi, most mán osztán végem.

Meg is halt.

Mérget adtak be neki, olyan fejér orvosság vót, mint a tej, még pezsgett is. Akkor azt adták a kolerásoknak, hogy vagy kihajtja belőle, vagy ha meghal, másra ne ragadjon a betegség.

Így halt meg édesapám. Ó be kis egyenes ember vót, olyan mint a folyóvíz. Olyan, mint az én jó testvérem, Bálint."

Így mondta el Borca néném, édesapám egyetlen testvére, 1923 májusban, itt Budapesten, az édesanyám lakásán; már akkor édesapám halott volt négy év óta. Borca néném hetvenkilenc éves volt, és nagyon hasonlított édesapámhoz. Éppen olyan kicsi, vaskos, lapos arcú, sárgás arcbőrű, s a szája is ugyanaz az ívelés nélküli és az ajak alatt behajlás nélküli áll. Keleti filmeken látni ma is még ilyen arcokat.

Előadása rám megdöbbentő volt: ebből a nehány szóból kísértetiesen ráismertem saját magamra. Szinte remegtem, hogy most már értem magamat: ez vagyok én.

Mert édesapám modorához soha nem hasonlítok, csak néha, ha valami támadást akarok elhárítani, akkor vagyok olyan pattogó és ingerült. Édesapám is tréfás ember, ízes és humoros nyelvű volt, de rögtön meg lehet érteni, mire gondolok: lelki állásfoglalásának iránya volt más, mint az enyém, vagy az apjáé. Az egész jelenet ahogy lefolyt én pontosan vállalhatom nagyapámnak minden szavát s mozdulatát, mintha magam cselekedném.

Édesapám viszont tökéletesen az volt, mint az anyja. Be lehet helyettesíteni észjárás, nyelvjárás és cselekvő akarat szempontjából engem a nagyapám, őt az anyja helyébe.

- Mihály ne igyál! - rászólt a felesége.

- Ó - azt mondja nagyapám -, nem árt a, most inni kell, kolera van.

Így kiáltott rá az apám az anyámra, egyszerűen közölve vele a parancsot. Mert ő a saját gondolatát nem tudta s nem is akarta másképp fogalmazni azokkal szemben, akik alatta voltak, csak parancs formájában. Akciós ember, aki azonosítja magát övéivel s általuk dolgozik. Mint eszközt használja őket.

S amit nagyapám mond, ez a gyöngéd elhárító tréfa: indokol, ahelyett, hogy elhárítaná: most kolera van, azt mondja, mert fél, hogy előbbi érveit nem fogadja el a felesége: hogy nem árt a... Fokozza: Most inni kell! - ez a magyar humor - döntő érv: kolera van. Ez a puha emberek, a passzívak modora, de azoké a passzívaké, akik felelősséget vállalnak magukért s másokért is, csak ezt nem nyersen és sértően teszik. Én ugyanilyen feleséget kerestem, akiben az én passzivitásomnak ellenképe, a szinte meg nem gondolt akarat volt meg.

S mért mondta azt mingyárt, hogy ha meghalok, férhe menj!

Azért, mert szerelemben éltek, mert soha más szó nem volt köztük, csak édes lelkem, kedves angyalom (amit az apám egész életében soha nem mondott a feleségének s meg vagyok győződve, hogy náluk is csak ő mondta így s annyit). Másra akarta terelni a szót, ugyanolyan élénk és vidám hangulatot akart teremteni, amilyen rémület ütött belé őbelé magába, mikor a felesége leplezetlen szavából ráijedt, hogy nem lehetetlen, hogy megkapta a kolerát.

A felesége úgy felelt, ahogy az apám felelt volna: csak annyival gyöngédebben, hogy asszony volt, ezért kezdte avval, hogy: Ó, bolond. De lényeg az volt, hogy: ereggy haza, csak aggatsz a munkába. Mintha az apámat hallanám: "mi az, fiam, meghalsz? ereggy haza! itt csak láb alatt vagy! nekem még ki kell faragni ezt a talpat..." Ő is tréfál, bizonyosan inkább volt tréfás nyelvű, mint a saját anyja, aki viszont a nemző apjához, ama bizonyos hajóács Lengyel Pálhoz hasonlíthatott... (s itt eszembe villan, mért lett édesapám éppen ács? Biztos, hogy tudta, hogy az anyai nagyapja nem egy kóródi paraszt, hanem a hajóács... Hát ha a nagyapja ács, akkor ő is tud az lenni. Így jött át ennek a régi ácsnak a vállalkozó lélekkulcsa a lányán keresztül az apámba s én talán valamelyik lányomnak adtam ebből valamit...)

- Ha meghalok, férhe menj - mondta a hajóács lányának, s bizonyosan Pap Máriától kapta örökségül ezt a gyöngéd indulat-kormányozást, mert az apja, Mórucz Ferenc, a dézsmaszedő, nem lehetett ilyen, mert ha ilyen gyöngéd lett volna, nem bízzák meg a jánki udvarban dézsmaszedői tiszttel. Dézsmaszedő: az uraság érdekeit képviselte, annak ridegnek, számolni tudónak és objektívnak kellett lenni, s az ilyen ember maga helyett, saját vigasztalan életének kiegyensúlyozására szokott oly kedves és gyengéd szavú feleséget keresni, amilyen ennek az egészen csak névről ismert Pap Máriának a fia, Mórucz Mihály nagyapám volt, aki a halálvívódásban is ilyen évődéseket ejteget: Beveszem, ha megmondod, kihez akarsz menni? Pedig az orvosságról ugyanaz volt a véleménye, ami nekem: Nem kell, én még nem akarok meghalni.

Itt most idegrázó érzés támadt bennem, míg Borca nénémet hallgattam. Arra gondoltam: A tüdővészt s a fertőző betegségeket nem lehet a spermával kapni. A méhben is csak azért, mert az egészségesen létrejövő kis lény inter uterus fertőződik. Apa nem adja át a bacilust... De a humort átadja... A lelki sajátságok, a vele született képességek azok a születésben már jelen vannak... Az én humorom tehát nem is az enyém, őseim családi pászmájában ragyog, s a születések vetélőjével tovább hímezett lelki aranyszál, mely nálam is könyörtelenül itt tekergőzik a többi szál között.

Ha az ént ki akarom keresni, minél több hiteleset tudok meg a nemzőkről s azok nemzőiről, annál nehezebb valamit is lelni, ami én, ami új, egyéni. S ez csak azt jelenti, hogy a sperma, amelyből kilencszázezer szál keresi életre-halálra a maga egyetlen peteházát, górcsövi parányiságában, ugyanolyan nagy és tökéletes építmény, mint a kész ember, csak érzékszerveink számára kicsiny. Abban a pillanatban, ahogy elfogadjuk a negatív végtelent, amint belenyugszunk, hogy a sejtmag körül bolygó neon ugyanolyan világűr, mint maga az egész eddig csillagvizsgálóink és számításaink által megismert Kozmosz, azonnal látjuk, hogy a természet ugyanolyan egyszerű építkezéseket folytat, mint a kőmíves és az ács, csak sokkal értékesebb anyagból. Inkább a kertészéhez hasonlít a munka, aki élő magvakat plántál s nevel.

Ha most utólag megszámoltatom a szüleimet: mire alapítottak ők egy ilyen nagyüzemet, kilenc gyerek arányáig? - nem tudok helyettük válaszolni. Se pénz, se posztó. Egyiküknek se volt meg erre a szemmel látható rendeltetése. Ez a vékony, betegségekre hajlamos, túl fiatal, túl okos nőcske, aki az édesanyám ekkor lehetett, képtelenség, hogy kibírjon akkora fiziológiai feladatot. S az a pöttöm kis ember, aki a káromkodás tudományán kívül mit hozott, mi címen vállalkozott egy ekkora kis munka-hadsereg ellátására és felnevelésére? - erre sem lehetne választ adni.

De nem is gondolt ilyen illetlen dologra egyikük sem: vallás-erkölcsi nevelésük volt, és csak elhessentették az efféle kérdést vagy gondolatot. Isten kezében vagyunk, Isten tudja, mit akar velünk. Ha az Isten nyulat ád, bokrot is ád hozzá. Nem esik le egy verébfióka se a fáról, hogy Isten ne tudjon róla.

Hasonlított a világteremtéséhez: Semmiből, semmire, sehogy sem, vállalkozni...

 

AZ ÚJ SEPRŐ

Nyilas István bátyánk nem volt ott az esküvőn, s a lakodalmon már a családja sem.

Ezzel az egész falu előtt nyílt lett, mi a véleménye az új házasságról. Pista bátyánkat a legnagyobb mértékben sérthette, hogy az ő megkérdezése, tehát engedélye nélkül történt meg a házasság. Ő azonban már olyan viszonyban volt a nénjével, aki különben csak két évvel volt nála öregebb, hogy az özvegy papné szólani sem mert hozzá, hogy meg ne bántsa. A paraszt falusi kiskirály, aminek a mieink nézték, annyira magasan, annyira anyagi fölényben élt az özvegy felett - gazdag volt és gyámja neki -, hogy már legfeljebb instanciázni lehetett előtte. Nagyanyám viszont jól tudta - ha még nem is adott volna jelt egy arcmozdulattal legalább -, a falu szellemében benne volt, hogy Nyilas István a Mórucz Bálint-féle házasságot még hallóra se hajlandó venni. Nemcsak azért, mert a legény ötholdas gazdácska volt összesen, hanem éppen azért, hogy ilyen szegény állapota mellett annyira felszabadult volt, mint egy pusztai betyár, aki már egészen lerázta magáról a falu törvényét, s fittyet hány a zsíros parasztoknak. István bátyám tiszteletet, hűséget és tekintélyérzést várt mindenkitől, de legjobban egy ilyen faluvégi árvalegénytől, akinek ezer oka volt, hogy rettegjen a legnagyobb gazda szemétől. Először is ő maga a legjobb férfikorában volt, tíz évvel vagy tizeneggyel volt öregebb, s már két fia volt, olyan nyolc-tízévesek, szépek, jól fejlődöttek ezek is, Guszti meg Kálmán, ahogy minden csak szép és jól fejlődött lehetett az ő portáján. Azon a portán, amely a falu rendje szerint a legkülönb volt, a legrendezettebb, a legtöbbet produkáló és ígérő. Emellett a túlsó faluvégi Móricz-udvar rendetlen, ha nem is szemetes, de árva módra szegény. Két ökör összesen, igaz, szép ökrök, de ez is sértő, mert hogy mer egy senkifia kis legény akkora ökröket tartani, hogy ő maga a csípejéig se ér fel. Aztán István bátyám, egyéniségére nézve is méltóság volt. Ereje, esze és származása - elvégre papfiú -, minden tulajdonsága, szép magas, karcsú felesége s tiszta és boldog családi élete, minden arra predesztinálta, hogy kivétel nélkül az egész falu népe, öregek és fiatalok meghódoljanak előtte, s akkor Mórucz Bálint, ha éppen szembe találkoztak, akkora "Jó reggelt, Pista bátyám"-mal köszönt rá, mintha, együtt őrizték volna a csordát valaha. "Báttya vagy a koszos malacodnak" - gondolta rá Pista bátyám, s elfordított fejjel csak éppen bólintott egy kicsit. Erre meg amaz merte megrántani a vállát s merte gondolni: "A főd egyen meg, míg én neked még egyszer köszönök."

István bátyám az egész Kati nénjét elejtette. Nem tetszett neki az özvegy sehogy se. Legelőször is nem helyeselte, hogy özvegy. Minek hal meg valakinek az ura, hogy aztán a sok gyerekével ottmaradjon másnak a nyakára. Mert azt igazán nem helyeselte, hogy a nővére alig tízévi házasság alatt hat gyereket hozott e világra. Igaz, tehetik, mert a papnak az öröksége az valahogy más, mint a paraszté. A parasztnak semmi más nem áll rendelkezésére, csak az a darab föld, amit még életében annyifelé kell vágni, ahány gyerek van. De a pap legfeljebb kitaníttatja a gyerekeit és férjhez adja, ha lányok, a többi papokhoz, van káplán elég. Ő a kimeríthetetlen vagyonból hágy örökséget: a papság felmérhetetlen és beláthatatlan összeköttetéseiből. Ott lehet gyerek - ám nála, két fiúnál több? nem létezik. De ott is gazda nélkül csinálták a számadást, itt maradt a testvére özvegyen, az ő terhén, még szerencse, hogy a jó Isten két gyereket magához vett s csak négy maradt. Négy. Még így is rengeteg, tizenöt holdra négy gyerek... Nem is igen számíthat a lány többre egy kisgazdánál, de az meg ne legyen éppen Móricz Bálint. Az egyetlen, aki már olyan, mintha nem is tartozna bele a faluba.

Sem a két család életében, de magának a falunak az életében sem volt kis dolog ez a házasság. Az édesapám annyira szokatlan és rendkívüli lénynek tűnt fel, amit csak akkor értettem meg, mikor sok évvel később azon a tájon jártam, s még mindig úgy beszéltek róla a kortársai, mint egy Rózsa Sándorról, vagy milyen hősei is vannak a falunak. Nem mintha vagyon elleni kihágást követett volna el, ellenkezőleg. A falu évszázados törvénykönyve ellen szegült. Egész embersége fellázadás volt a régi falu ellen. Nem tudta azt akkor senki elbírálni, s mivel magyarázni: megjelent egy egyéniség a falu életében, ahol egyéniségeknek semmi helye sincs. Ott csak pontos egymásba illő szerves lények fértek el, mint a hínárban. Összenőtt, egymásba csomósodott indák töltötték ki a falut s a falvakat, az egész parasztéletet. Azért mondom, hogy az apám rendkívüli szerencsémre árva volt, s nem kapta meg a szabályszerű nevelést.

Nyilas István bátyám viszont nem egyéniség volt, hanem típus. Az volt, akinek a falu valósággal fölemelte maga fölé: tökéletesen tudta képviselni a falu törzsfőnökét. Éppen olyan nagy dolog, hogy valaki, akit a szülői akarat dobott le az úri osztályból a nehéz parasztsorba, ennyire bele tudott gyökeresedni abba az életbe, amelyben semmi közeli elődje már nem élt. Ez azt is jelenti, hogy a falu maga harmonikus közérzést tudott adni annak, aki benne volt, főleg, ha az anyagi helyzet magaslatán volt. És István bátyám a házasságával eljutott erre a magaslatra. Komáromi Julcsa volt az a gazdag lány, aki ide juttatta. Fiatal, tizenhat éves és több nagy család minden földjének örököse. Parasztlány létére úriasság, fölény, kultúra volt benne. Annyi volt, mint egy-egy papnéban. Jellemző, hogy rövid házasságuk két fiúgyereket termett s boldog volt - s férje halála után rögtön újra férjhez ment "a kocsisához". "Négy évvel fiatalabb is nála az új ura, vagy mije...". De ez mégis normális volt. Gazdag asszony maga ura. Nem rendítette meg a közszokást.

Csécse, sorsa a szüleim házasságánál remegett meg. Mintha előretette volna árnyékát a távoli jövő, mikor a falu fiai elhagyják a rögöt, és elmennek magasabb szerencsét keresni. Minden népmesének az a tendenciája, hogy a szegény elmegy királynak. A parasztsorból való kivándorlás felfelé: ez a mese. Ez az, aminek örül a hallgató szíve. E' volna a jó. Mert bizony itthon nehéz. Itthon semmi sincs, csak a dolog, pedig "mihelyt dolog, mingyár nem jó".

Mert a falu, a Moloch, könnyen fel tudta falni a papfiút, aki leereszkedett belé, de vonaglott és hörgött, mikor valaki, aki benne született, ki akart evickélni belőle a felvilágra.

Hiszen ezt a kirepülést sem maga kezdte az apám. Nagyapja már félszabad volt: dézsmaszedő. Úgyis kerülhetett a nemes teleknek látszó sarokportára. Anyai nagyapja is hajóács. Csak egy-egy szót kell hallani a gyereknek s már elbízza magát. A parasztélet annyira rabság, hogy abban semmi sincs, ami leláncolja a fantáziát. Az apám, ha ifjúkorát kérdeztük, soha másról nem volt hajlandó beszélni, csak olyan virtusokról, amik kiütöttek a parasztéletből. Azok a nagy esetek, mikor elöl kaszált - mikor a szegény parasztnak az a dolga, hogy kímélje magát... Vagy mikor legeltetett - ez a fő dicsőség, a más búzáját a gyenge havon letapostatni a harmadik határig. Vagy bizonyos verekedések, meg más csínyek, ártatlanok, amik csak azt jelzik, hogy ember az ember és nem bukóparaszt. Édesapám egész életében rettenetesen lenézte a "sült parasztokat", akik otthon száradnak és bötűt se tudnak vetni. Csécsén még 1930-ban is volt harminc analfabéta - hat évnél idősebb írni-olvasni nem tudó. De mennyi lehetett ebben az időben, mikor Kassai mester okította a pujákat. Ebből a fulladt, nehéz, krajcáros világból akart szabadulni szegény apám.

S ebben a nyugodt, békés és gyűjtő életben akart magának hatalmat és önérzetet biztosítani Nyilas István. Aki ott nőtt fel a parókián, a mostani házának második szomszédjában. Egy igen nagy, ölnél magasabb s igen bölcs, Renan-tisztelő és minden anyagi érdeket megvető papnak a lábainál. Az öreg tiszteletes feleségének, Isaák Erzsébetnek korai halála után újra megházasodott, valószínűleg úri háznál volt kisasszony, akit elvett, Marton Amália, Gömör megyéből, aki szokatlanul picike volt s oly kedveskedő nyelvű, hogy egész világ csak úgy hívta: "kisédes". Ez csillapította a családi ellentéteket. Például akkor is ő igyekezett sebet kötözni, mikor István egy egész évig nem vizitelt a sógoránál, mindaddig, míg alá nem írták, hogy nagyanyám az apai örökségről lemond. A nagyapa is ezen az értelmen volt, mert úgy gondolta, hogy avval, hogy a lányát paphoz adta férjhez, mintha kitaníttatta volna, a vagyon csak hadd maradjon arra, akinek vagyonból kell megélnie.

Móricz Bálint azonban olyan ember volt, hogy felőle lehetett akármekkora vagyona Nyilas Istvánnak, ő nem ment neki vasárnap udvarlására, hogy leköphesse a csizmáját.

Mert Pista bátyánknak az volt a szokása, hogy vasárnap délután kiállott a kiskapuba... Dehogy kiállott: még csak nem is kiült, hanem kiguggolt. A két csizma sarkára ült, s a térdére könyökölt, s pipaszó mellett eldiskurált azokkal, akik nagy tisztességtudással jöttek elébe s állottak körülötte karikába. Ilyenkor ha szegényember vagy cigány került elő, hegyeset köpött a lábára, annak meg át kellett ugrani a sercintést. Ilyen ártatlan és férfias mulatságot leltek még ekkor a nagygőgűek. Még csak harminc éve volt a jobbágyfelszabadításnak.

A Nyilas István életének rendje így szabályos és tökéletes állapotban folyt. A falu eleje volt ő. S a falu mintaképe. Mindent a maga idejében, mindent a megfelelő munkaerővel. Ő körülötte soha senki sem hevert, s minden teremtett lélek, aki belekerült az ő hatáskörébe, oly szabályos életmódra volt kényszerítve, hogy ott percnyi sietésnek és késésnek helye nem volt.

Kati nénjének nem volt semmi igavonó állatja, a földjeit ő műveltette meg, ő szántatta, vettette s a termést készen adta be. Persze úgy számolt el, ahogy akart, s az özvegy papné világért se gyanúsította volna meg. De a fiúknak dolgozni kellett, s nem éppen csak a saját földjükön, hanem ahova beosztotta őket a bátyjuk. Még édesanyám is úgy dolgozott kint a mezőn, mint egy munkáslány. Nagyon nehéz volt ez nekik a nagy melegben s még rosszabb a hidegben.

Nem lehet csak oly könnyen paraszttá lenni. Abba bele kell születni. Farmer lehet akárki, elhatározásból, pénzkereset céljából - de paraszt nem. A paraszt már négyéves korában nehéz munkát, komoly feladatot kap. Mikor például libát kell őriznie vagy malacot. Nem gyerekmunka, ez már felnőttmunka. Ha nem elég ügyes, szétszaladnak az állatok, s akkor jön az ostor.

Van egy emlék, hogy a disznók kifutottak a Nyilas-udvarról, Gyula bátyámnak kellett vigyázni rájuk, s ő kiszaladt az utcára, de sehogy sem bírta behajkurászni őket. Akkor István bátyám fogta a szíjostort, és megverte vele a fiút.

Éppen arra ment szekérrel édesapám. "Gyere csak ide!" Felültette maga mellé a szekérre. "Nem mégy oda többet" - biztatta. Már vőlegény volt.

Mikor az apjuk meghalt, a Pallagi-fiúk közül már kettő az iskolában volt, gimnáziumban, a nagyobbik, Laci, Eperjesen, német szón egyúttal, a kisebbik, Jóska, Sárospatakon. A temetésre hazahozták őket, s többet nem mentek vissza, egyik a másodikba, másik az elsőbe.

Hiába voltak még oly fiatalok: aki megkóstolta a diákéletet, az soha többet paraszt nem lesz. Rettenetes tönkremenés kell ahhoz, hogy le tudjon süllyedni a parasztmunkába. De hiszen nekik otthon volt az anyjuk, s az ő anyjuk ezentúl is papné volt: soha el nem felejtették, kik ők, s rühellették a paraszti sort.

Világnézeti távolság volt ez s itt végre meg tudom mutatni, mi az a világnézeti távolság. A Pallagi-fiúk világnézete az volt, hogy ők abba a világba akarnak maradni, amelyben az apjuk, anyjuk élt. A Nyilas Pista bátyjuk világnézete pedig az volt, hogy abba a világba akarta őket belekényszeríteni, amelybe őt dobta le az apja, mint egy Saturnus.

A világnézeti távolság a valóságban nem filozófiai álláspont, hanem két valóságos létező s egymástól oly messze eső világnak a kívánása, ki melyikben akar élni.

Nyilas István hallani sem akart arról, hogy még egy pap nőjön ki a családból. Neki is volt már egy tizenegy éves fia, annak már az első gimnáziumot el kellett volna végeznie ebben az évben, de nem is gondolt rá az apja. Mért gondolt volna rá, mikor neki már falu-lelke volt. Még akkor se gondolt volna, ha nincs olyan roppant vagyona. Ő teljes mértékben, szívvel-lélekkel falusi lett. Az apja kitűnő ember lehetett, ha ezt keresztül tudta vinni. Kemény ember. Hiszen ő is gimnazista volt, mikor az édesanyja, kisdobronyi Isaák Erzsébet meghalt: 1853. szeptember 17-én halt meg, s a hagyomány szerint ekkor ő már a második gimnáziumban volt Sárospatakon, s onnan hozatta haza az apja. Tizenkét éves volt, a dátumok megfelelnek.

Ha elgondolom, hogy tudott egy papi atya parasztot nevelni egy ilyen fiúból? csak úgy magyarázom meg, hogy sikerült a gyerekben felkelteni az ambíciót avval, hogy őt tette gazdának. A csécsi papnak összesen nyolc magyar hold földje volt, azonkívül a Tisza túlsó partján ugyan, Csetfalván, de alig öt kilométerre a saját húsz hold birtok. Ez egy olyan iskolakeret, hogy éppen elég arra, hogy egy fiúgyerek gazdává nőjön benne. Mivel az apa, papi hivatása mellett nem volt gazdatermészet, a fiúnak napról napra több önálló hatásköre lett, s a gazdáskodás rendkívül feszíti az önérzetet. Verseny a falu parasztgyerekeivel. Alkotás és teremtés. S mivel a fiú nem absztrakt lélek, hanem cselekvő, háta mögött a papi tekintéllyel elérhetett a falu élére. Hozzájárul a dac, hogyha paraszt, legyen paraszt: szinte szembe fordult az úri rokonokkal. Mintha a túl finomkodó mostoha is hozzájárult volna a reakcióhoz, ami benne kiváltódott. Szóval az eset hasonlított a Móricz Bálintéhoz, csak éppen fordított irányú volt. Itt a durva miliő nevelte ki a forrongást, ott a túlságosan zárt és finomkodó, a mély paraszt önérzetet és dacot.

Azt mondja édesanyám: "Mikor megházasodott, még csak valami huszonnégy éves volt, a felesége meg talán csak tizennégy, nem is akarták őket megesketni. Nem tudom, mért volt olyan sürgős..."

Az emberben a pillanatnyi érdek mindig olyan torzítást végez az adatokon, ami kedvez a hipotézisnek. Nyilas István 1866-ban házasodott, ekkor tehát huszonöt éves volt. Komáromy Julcsa ekkor tizenöt és fél éves volt.

És hogy mért volt olyan sürgős, azt azonnal kibogoztattam édesanyámmal: "hogy az apja nem taníttatta, aggódott érte és minden jót akart neki, és ez a Julcsa gazdag özvegy lánya volt... Az anyja Kis Eszter, Komáromy Károly özvegye volt, ez meg egy igen gazdag nemes család volt Verbőcről és idejött elvenni a leggazdagabb csécsi lányt, Kis Esztert, aki akkor már árva volt és ő örökölte a régi nemesi Kiss-vagyont. Az volt a legnagyobb vagyon Csécsében. Már ehhez Komáromy is hozott örökséget, és hozzávett, olyan vagyon lett az, hogy lehetett az magyar holdban több száz holdnál, de lehetett akár százötven kishold is. Azt tudom, hogy harmadrész vagyonok sem voltak aztán az egész határban. Még negyedrész vagyonok is alig... A Kissek nagyon nemesek voltak, nagyon tudták tartani magukat. Kiss Dánielnek egy lányát tanító vette el, a másikat meg Guszti, később. Nem jártak a mezőre dolgozni, az anyjuk is ilyen finom nő volt."

Ezzel teljessé érik a helyzetkép.

Nyilas pap a lányát tizenkilenc éves korában "puskával" kényszerítette, hogy férjhez menjen egy olyan emberhez, akit alkalmasnak talált rá, hogy az ivadéknevelést vállalja. A fiát azonban nem sürgette. Várt. Addig várt, míg csak egyetlen gyermeklány a faluban odáig erősödött, hogy el lehetett venni. Akkor azonnal végrehajtotta a házasítást. Komáromy Julcsa az első farsangon asszony lett, tizenöt és fél éves korában.

A nagy pap keresztülvitte, amivel a Sors megbízta.

Maga feleségül vette szerelmét, de belátva, hogy a szerelmi házasság mennyi bajt okoz az embernek, a két gyermekét a lehető legtökéletesebben látta el. Lányát egy kitűnően megválasztott paphoz adta, fiát egy óriási parasztvagyonba ültette bele.

A korszak rovarivadék-filozófiáját átvéve, kötelességét híven teljesítette.

A nyugodt és intelligens hódító volt, akinek győznie kellett. Ellentétben a Móriczokkal, akik szintén ott kaparásztak a Kiss-vagyon körül. Nagyapám testvérbátyja Pál, annak a Kiss Dánielnek a testvérét vette el, akinek a lányát Nyilas Guszti később.

De míg a Móriczok életében minden esetlegesség, minden halál csak arra való volt, hogy szélsőségbe hajtsa az egyre jobban leszegényülő ivadékokat, addig a Nyilasok helyt állani tanultak, és el nem ereszteni többet, amit megfogtak.

Most aztán nyilvánvaló, hogy Nyilas István, akinek nevéről s emlékezetéből is kimosta, kilúgozta a helyzet a nemesi előnevet, a főnemesi ősanyák hírét s főleg jelentőségét: a parasztélet nem tűr semmi kiválást a tömegből. A paraszt-törvény lenyírja az idegen származást, akár előkelő volt az, akár alacsonyabb: a falu minden tagja csak a falu egységébe hasonul bele, vagy kicsapódik ebből az egységből, mint a lúg.

Azt mondja édesanyám, ugyanebben a feljegyzésben: "Hozzánk Pista bátyám nagyon jó volt, néha, ha eljött, mikor ment, a komóton, egy könyv alatt találtunk egy-egy forintot. Édesanyám haragudott, mért adja ezt ilyen titokba? mikor nekem több is van nála?... De ezt tán azért adta így, hogy a felesége ne tudjon róla... de tudod, az is lehet, hogy hetvenhatba az édesanyám pénzén vette azt a hét hold földet... Édesanyámnak mindig piros lett a szeme, ha eszébe jutott, hogy hetvenhatba nyáron... akkor esett kútba az édesapám utolsó birtoka."

Édesanyám elgondolkozott s maga elé nézett, összegubbaszkodva ült, és csak nézett, már öreg volt, hatvannégy éves, kis szürke öreg anyácska:

- Míg csak élt, mindig imádtuk ezt a bátyánkat, csak mióta meghalt, azóta látunk egyes hibákat... de nagy ember volt... Kóródról eljött egy szegény ember, s azt mondta: "István bátyám, adjon egy véka lisztet." Adott neki. Mindenkinek. És soha senki meg nem csalta...

Ez is a falu íratlan törvénye. Erkölcsi lehetetlenség, hogy a szegény ember megcsalja a közbecsülésben álló nagygazdát, hogy a kóródi szegény meg ne hozza a véka lisztet az aratórészéből...

- Mennyivel tartozok István bátyám?

- Azt nem nekem kell fejbe tartani, hanem neked.

Azt sem neki kellett szerbe-számba venni, hogy a nénjének a lánya kihez megy?

Kati nénje azonban nagyon jól tudta, hogy ő a lányával nem csinálhat szerencsét. Paraszthoz nem adhatja, parasztasszonynak nem való. Úrhoz nem adhatja, úr el nem veszi. Most, éppen most van itt egy fiú, ez el fogja tartani. Ez valami más, mint a többi parasztlegény, ebből akármit lehet csinálni. Jó lesz ez az ő kis gyámoltalan lányához.

Bizonyos, hogy István bátyám viszont egyáltalán nem fárasztotta magát azzal a gondolattal, hogy az új házasság valami változást idézhet elő az ő viszonyában a nénjével. Mi neki ez a Móricz Bálint. Már mindenki Móricznak mondta ebben az időben a nevét, csak ő mondta ki, ha egyáltalán méltóztatott ezt a nevet kiejteni, halálos gúnnyal Mórucznak. Az is sértette, hogy az új pap, Illyés Károly, akivel papfiúk szokása szerint a legrosszabb viszonyban volt, evvel a Mórucz Bálinttal olyan nagy komaságot merészelt kötni. Nagyon barátkozik, "az ajja népekkel. Nem az én papom..."

Most is, mire való az, hogy ekkora esküvőt tartottak. A fene a parasztját, de vakaródzik. No, hiszen Kati is megbánja még, mint a kutya, ha kilencet kölykezett.

De élt a falu rendje, s benne föltétlenül élt a Nyilas-porta házirendje. Mindez megbonthatatlan és elronthatatlan volt, mint a csillagok bolygása a nap körül. Senki a faluban nem volt, aki Nyilas Istvánnal szemben meg merte volna tenni, hogy az ő külön személyes engedélye nélkül az unokahúgát feleségül vegye. Ha megesküdtek, megesküdtek. Az a kis penészvirág, az is meg fogja még siratni a mai napot.

A lakodalom egész éjjel tartott, de a Nyilas-porta a rendes időben setétségbe borult. Az istállókban ellátták a teheneket, bornyúkat, a lovakat és csikókat, a sertéseket és a baromfit. Aztán lefeküdtek, s egyetlen szót sem volt szabad senkinek vesztegetni arra, hogy szemben-formán lakodalom van a faluban.

Másnap reggel pedig valamivel később, mint a rendes időben, hagyott egy kis pihenőt a Pallagi-gyerekeknek - akkor kiállott Nyilas István az udvaron a szokott helyre, és elkiáltotta magát, mint minden nap, ha késtek a fiúk, hogy:

- Hééé...

A Pallagi-fiúk, Laci meg Gyula, de még a beteg Józsi is rémülten szöktek ki az ágyból. Még az álom fenekén is meghallották, még a sír mélyén is meghallották volna ezt a Hééé-t, s ugrottak, öltöztek, hogy rohanjanak munkára.

Amint vágtatnak borzasan kifelé az udvarra, ott áll Móricz Bálint, s rájuk riaszt:

- Hát ti hová szaladtok?

- István bátyám kiált.

- Kiált?! Ha kedve van kiabálni, elég nagy az udvara, kiabáljon! Tik pedig egy tapodtat se mentek innen, vagy levágom a lábatokat.

Jön ki az anyósa, az özvegy papné:

- Bálint fiam, István kiált!

- Dühödjön meg a torka! - káromkodott cifrán és rettentően az apám - az én sógoraimra többet nem fog rákiabálni senki ember fia.

Már akkor édesanyám is ott volt - mesélte, hogy mindnyájan reszkettek, mint a nyárfalevél és nevettek is egyben, s várták, na most összedűl az egész égbolt.

A Nyilas-porta nincs messze ettől a háztól. Srég-vizavi második szomszéd. Az apámnak is jó hangja volt, első énekes és legelső dühös, ha megdühödött. Minden szavát át lehetett hallani.

- Mik a maga fiai? anyám! cselédek, kocsisok, béresek? Mennyi napszámot kapnak? az istenit a nagygazdáknak... Nem szégyelli magát anyám, hogy ilyen úrfiakat koszos béresnek ad? Ott szakadjon rá az ég minden nagygazdára, ezeken többet nem szántanak, oszt megvan.

De cifrán ment ám, mert a Papó iskolája még nagyon közel volt, ropogott a káromkodás, mint a pokolbeli sortűz.

Ezen a reggelen befejeződött a két család közötti harc egy egész életre, még a gyermekekben is. Nyilas István úr volt. Több: generózus lélek. Soha többet, míg élt, egyetlen szóváltásra lehetőséget nem adott. A földeket, amelyek már el voltak veteményezve, visszaadta s azokon már Móricz Bálint aratott. Jól voltak megművelve, jó aratást adtak. Ő maga a jóltevő nagybátya mozdulatlan szerepében kövült meg. Fél év alig telt el, meghalt. Harminckilenc éves korában. "Sorvadásban", mondja az anyakönyv. De mintát adott, hogy halála után hogy kell a rokonokkal szemben viselkedni a fiainak. Mindig méltók és méltóságosak voltak, jók és jóságosak, de soha egy lépést sem közeledtek: csak el nem hárították soha a közeledőket, akiknek kijárt az illendő és meleg elfogadtatás.

Nagyanyám haláláig, ha szidogatta is, lekötelezetten szerette az öccsét és siratta. Szerette. Ez a szeretet átszállott gyermekeire s unokáira. Közülünk azonban már talán csak én tudok a dolgokról s csak én őrzöm a szülők magatartását. Én is csak hatéves voltam, még annyi sem, mikor Csécséről elvittek, öcsém, Pista négy, így már neki sem számított a Nyilas-rokonság abban az értelemben, ahogy a résztvevőknek. Ő még elkerült Csécsére, és aranyos kedélyéért ott megszerették. Többi testvérem még névleg is alig ismeri a csécsi rokonságot.

Nem volt ok, hogy különösebben megismerjék őket, mert úgy maradtak el, mint komor bálványfák, amelyekhez el kell zarándokolni. A két hatalmas, majdnem öles magas testvér, Guszti és Kálmán, úgy állottak ott a végeken, mint a családtörténelem szimbólumai. Soha egész életükben egyetlen sort sem írtak semmiféle levelemre válaszul, soha nem üzentek, meg nem hívtak: de ha valaki odakerült, szívélyesen látták, bárkikünket.

Hogy történt egy ekkora hasadás, mely versenyez a tordai hasadékkal, a két testvér, Kati és István között?...

Tisztán és kizárólag a társadalmi rétegződés következtében.

Aki paraszt, annak parasztnak kell lennie. Az a paraszt, aki úri rokonok után érdeklődik, már meg van fertőzve, s azonnal az a veszély fenyegeti, hogyha ő maga nem is, de gyermekei feloldódnak s felszállanak, mint a szénsav a mocsár fenekéről. Az a 120 katasztrális hold, amit a két fiú örökölt apjuk s anyjuk után a Kiss-Komáromy vagyonból (1934-iki tagosításnál Nyilas Gusztávnak és Kálmánnak együtt pontosan 120 katasztrális holdat hasítottak ki), s amit azóta hozzá házasodtak, éppen elég volt ahhoz, hogy két emberöltőre biztosítsa nekik a falusorsban való vezető állapotot.

De ugyanez meg is tiltotta, kizárta, lehetetlenné tette, hogy a testvéri érzés nívóbontást okozzon. A papné életmódja egészen más volt, mint a gazdáé. A papné a maga szegénységében ezerféle dolgot próbált, kávét ivott és szúnyoghálót akasztott az ajtajára. Krinolinban járt és fekete selyemben ünnepnapokon. Papnékkal barátkozott, a házánál gitároztak, és úrilányok kacarásztak, s ő maga egészen otthonosnak érezte magát, ha a nagyúri rokonokhoz elvitte a lányát. Az a Majos Veróni, Szegedy Antalné, akihez Petneházára vitte a lányát nevelőbe, az ő édesanyjának az unoka-testvére volt. Ő is ott nőtt még Sályba, gyerekkorába Isaák Gáspáréknál s együtt egyformán tudták Verónival, hogy Gáspár bácsi így mondta: "Erzsus jányom nagyobbik, Erzsus jányom kisebbik." kisebbik volt a Nyilas Kati anyja.

Tehát Nyilas Kati még szinte beletartozott a miliőbe, a kastélyban bennlakó családtagok bizalmas, kedves hangulatába. Olyan titkaik voltak, hogy "mikor ők tücskökkel etették a fúrót". Csak ők ketten tudták már, mi is volt az, s ezzel a vérszövetséggel szemben szinte nem is számított, hogy civilben, magánéletben Kati csak egy özvegy papné... Mint nő, és mint bennszülött nő, otthon érezte magát a más természetű világban, ahol meg kellett éreznie, hogy a lányának sem jár már annyi otthon, mint neki. Hogy a lánya már csak szegény rokon. Ő még nővér volt. De az öccse nem volt az. István, mikor az apja otthon fogta s szántás-vetésre rendelte, egészen elveszett a nénje mellett. Kati még vizitelhetett az elvesztett paradicsomban, de Istvánt már megragadta a falu, mint egy sötét börtönőr, és rabruhába, parasztgúnyába bújtatta, a haját lenyíratta, s egész lelkét megőrölte. Már ez ezentúl csak a börtönudvarban tudott kedélyeskedni, ott fütyörészett és guggonülve dirigált, és a börtön szokásai szerint élte ki magát. De ha neki Isaák Dezsővel, az unokaöccsével kellett találkozni, már merev volt, s nem ő magyarázta meg a rokonság fokát, hanem a képviselő, aki azért kereste fel a falusi atyafiakat, hogy előkerestesse velök s kölcsön kérje azokat a leveleket és okiratokat, amelyek a "bilkei kulcsok" jussát igazolták. El is vette, el is vitte, és soha többet vissza nem is adta.

Egy ilyen sötét családi emlék, mint egy nehéz, fekete esőfelleg ülte meg az eget, s ebből a felhőből sokat táplálkozott a harag és gyűlölet vetése.

Mikor Nyilas pap azt a hallatlan kijelentést tette, hogy: "ne tanulj, hogy ne érezz ilyen fájdalmat, mint én érzek. Légy buta, mint a hat ökröd. Légy paraszt!" - egész bizonyosan nem tudta, hogy a fiában s fiának a fiaiban több nemzedéken át megölte a társadalmi ambícióit és a társadalmi lehetőséget. Hogy a fia amint belekerül a falu életébe, onnan többet ki nem szabadulhat. Neki ott kell életfogytiglani rabságban élnie, de még az unokáknak és a dédunokáknak is, mert a falu törvénye irgalmatlan és könyörtelen: nincs többet isten, aki kiszabadítsa. De nemcsak így, hogy látszólag volt értelme, hiszen százötven magyar holdat akasztottak szűrnek a nyakába, s egy ilyen szűrt nem lehet többet levetni, ha guba sem. Akkor sem szabadulhatott volna, ha nem sikerül egy ilyen házassággal a falu első vonalába jutni, hanem lent kellett volna maradnia valahol középen, vagy még lejjebb. Minél lentebb van egy spóra a falu életében, annál nehezebben tud szabadulni. A falu ugyanis nem elvekkel igazgat, hanem az ébredésnél kezdődő és a fáradt elalvásnál végződő munkával; nem hagy egy pillanatnyi lehetőséget arra, hogy a munkában őrlődőnek a feje tisztán dolgozhassék.

Nyilas Istvánnak és Nyilas Katalinnak nem a Móricz Bálint esküvőjén szakadt el az élete egymástól, hanem abban a pillanatban, mikor az apjuk felemelte a fiát és mint egy újkori Ábrahám, a falu oltárán feláldozta fiát, az Isaák-ivadékot.

Nyilas Kati maradt, aki volt, s ugye az egész környéken az úriházaknál tudomást vettek róla, s nem felejtették el. De Nyilas Istvánnal mi történt?... Eltűnt a "nép" tömegében. Egy névtelen lett a milliók között: a százötven hold csak a faluban volt valami.

Még a fiainak sem juthatott eszébe olyan idea, hogy papkisasszonyt vagy birtokos kisasszonyt, vagy úrilányt keressen magának. Mit csináljon a falu embere evvel az idegen elemmel? itt voltak a komoly nagy szál pompás fiúk. Mindenki magához valót vett. Mindenik első családból keresett lányt. Parasztfiú parasztlányt. De az unoka már itt is kísérletezett paplánnyal.

Már benne voltak a hínárban, ezernyi ág között összevissza bogozva és fonódva. Fel sem villant bennük a gondolat, hogy felemeljék fejüket a csillagok felé s arcukat a kultúra nyájasabb délszaki ege elé. Paraszt oltárnak paraszt áldozatai lettek: de ezt tökéletesen és nagyszerűen viselték.

Nyilas István visszaengedte a tizenöt holdat... Ebben még az úri eredet, a papfi idealizmusa döntött. Még nem volt eléggé paraszt. Nem csinált huzavonát. Nem adta oda a családi viszonylatot egy véka búzáért... Mert tehette volna, hogy: még ebben az évben ő arat... Hogy: munkájáért ezt-azt felszámít... Hogy: kis előnyöket fundál ki furfangos ésszel, nem törődve, ha még olyan nagy haragok tüze rakódik is miatta. Nem. Generózus volt: úr volt. Rablólovag talán, de úr.

Nem volt még tökéletes paraszt: tökéletes áldozat volt a hínárban.

Csak ezek után lehet megérteni, micsoda hihetetlen és megérthetetlen jelenség volt édesapám, aki viszont igazán, mint a szénsavgyöngy, már szállott, szállott, szállott felfelé a mocsár, a falu fenekéről és egész struktúrájában egy felszínre való, egy kultúrmagaslaton lélegző szabad ember képét mutatta meg.

Tessék csak figyelni, miket csinált:

Édesapám, ahogy a mezei munka engedte, szekérbe fogott, a Lacit elvitte kovácsinasnak, Jóskát meg suszterinasnak. Laci bátyám egész életében büszke volt, hogy kovács lehetett, gépészkovács, ahogy a névjegye mondta: "okl. gépészkovács", de Józsival pech történt, mert a suszterséget halálosan szégyellte. Akármi "inkább lett volna, mint éppen suszter. Ez a mesterség ebben az időben a középosztály szavajárásában a legutolsó foglalkozás volt: "suszterinasnak adlak", fenyegették a kisdiákot, ha nem hozott elég jó bizonyítványt.

Még a harmadik fiú, Gyula otthon volt. Evvel nem tudta senki, mit kell kezdeni. Egy szép májusi reggelen kimegy édesapám megnézni a mezőt, az új fődeket, gyönyörködött benne. Hát a lovak tilosban. Gyulára volt bízva az őrzésük. De hol van Gyula, hol van Gyula?

Végre megleli egy bokor alatt, s olvas.

- Héj, így őrzöd te a lovakat?

Délben mondja a nagyanyámnak:

- Anyám, evvel a fiúval semmit se lehet kezdeni. Nem való ez munkára. Menjen papnak.

- Papnak? - szólt nagyanyám. Ez volt életének egyetlen és legnagyobb s teljesíthetetlen vágya. Hogy ő megérje, hogy egy fia pap legyen.

Édesanyám is ott remegett. Gyula! papnak? Isten!

- Menjen el anyám Sipos paphoz, Milotára. Az meg fogja tanítani. Elég nagy lógó már, tud járni. Mondja meg neki, hogy tanítsa ki a fiút, és szeptemberre elviszem Szatmárra, levizsgáztatni. Menjen a könyvekhez, parasztnak nem ér semmit. Mondja meg anyám Sipos papnak, hogy a fiúra nem kell kőteni neki semmit, az minden este hazajön, reggel visszamegy és visz magával ennivalót... Ő meg kap egy köböl búzát, ha levizsgázik a gyerek.

Azt az örömet. Mesevilág. Minden álmuk teljesült. Az összes kétségbeesés megszűnt. A fiúk már mind helyben vannak. Mind úr lesz, legalább mester úr, s Gyula pláne tiszteletes úr! Szegény apjuk boldog lehet a sírban. Legalább nagyanyám oly boldog volt, hogy nem győzött eleget sírni.

Abban az évben az aratás is jól sikerült. Nyilas Pista bátyám szántásában még nagyon szépen fizetett minden. Édesanyám maga is kiment aratni, de nem úgy érezte már magát, mint tavaly, mikor a Pista bátyám földjén kellett kévét kötni napszámba. Mikor az öccsével, Jóskával, avval szórakoztak, hogy fordított beszéddel kerülték ki az öreg mindenes figyelmét, mintha idegen nyelven beszélnének. De az egyszer csak megértette, hogy mi az a "geröz a gorom" s rájuk kiáltott: morog az öreg? Hinnye fékomadta, morog az öreg? No majd megmorgok én, de még meg is marlak benneteket.

Gyula szorgalmasan és boldogan járt át Milotára, valami négy kilométerre, tanulni s elragadtatva tanult együtt a tiszteletes úrnak vele egykorú fiával, Sipos Józsival. Míg élt, mindig boldogan emlékezett ezekre a szép napokra, amelyeket úgy tekintett, mint a zsidók az Exodust. Még én is ismertem a kis öreg Sipos bácsit, a milotai papot, aki még dédapámnak, Nyilas papnak volt a kortársa. Voltam is nála mendikás, és ő mondta el dédapámról azt, hogy Nyilas Józsefnek apja is pap volt Rakacaszenden, és ott elvette a régi pap özvegyét hat lányával. József volt, s neki is lett egy fia, ez az a Józsi, a csécsi pap. Hát egyszer történt, hogy ez a Józsi ment haza Patakról gyalog, úgy tizenhat éves korában, vakációra, karácsonyi ünnepekre. Éccaka eltévedt s nem tudta merre menjen. A Bükkben nagy hófúvások vannak olyankor. Tüzet lát, s odamegy, s ott volt öt-hat marcona ember s felugranak nagy baltákkal. Egy azt mondja köztük: "Hagyjátok csak, hisz ez Józsepka, a mi papunk fia." Lerakta a bundáját, ráültette, s megtraktálták sült malaccal.

Milyen boldogan vadásztam ilyen emlékekre. Csekében ugyanakkor mint mendikás, megtaláltam a templomban mint papnövendék, dédapámnak egy imakönyvét. Bele volt írva a neve, hosszúkás régies betűkkel "Nyilas Jósef". Kértem keresztapámat, Ács Lajost, adja nekem. Nem adta, hogy nem tud más könyvből imádkozni... Hanem adott helyette később, mikor jogász koromban ott jártam s újra kértem, egy Tripartitumot. A legelső bártfai magyar nyelvű kiadást. Ebben benne van a Kölcsey Ferenc gyerekkori íráspróbája, de a dédapám kezevonása nincs. Azóta Ács Lajos meghalt, s ki tudja, hol van s megvan-e még a templomban a fekete, bőrkötésű régi imakönyv?

Sipos bácsit is gyermeki áhítattal néztem, s kerestem, miből lehetne megismerni az ősömet azon keresztül, aki még látta őt, és oly tisztelettel emlékezik róla... Egyre magasabbra nőtt Nyilas József a szememben, s egyre fényesebbre ködlött a múltban... még Sipos bácsi is oly forró érzéseket keltett bennem, mintha ő is nagyapám lett volna, még ma is elkönnyesedik a szemem, ahogy kis kedves kis deákos trufáira emlékezem, amikkel akkor mulattatott a parányi öreg bácsi, a nagy lila orrával, hamiskásan tanított meg ilyenekre: Hogy feleltek a lengyelek az ostromlóknak?

"Nos Polones, viri fortes, stamus in bellis, sicut mures."

Nagyon lehetett rajta mulatni, ha az ember tudta, mi a különbség különböző tövű deklinációk közt, a lengyelek azt akarták mondani, hogy: "Mink, lengyelek, hős férfiak, állunk a harcban, mint a kőfalak." De a deklinációval nem voltak tisztában a vitéz lengyelek, s azt mondták muri helyett, hogy mures. Muri, kőfalak lett volna, míg a mures azt teszi, hogy az egerek. "Mi lengyelek, hős emberek, úgy harcolunk, mint egerek." Nyilván a Báthory István korából való trufa. Magyar-lengyel barátság. Negyedórákat átnevettünk egy-egy ilyen latin szójátékon. Tőle tanultam deklinálni.

"Hic gallus cantans, arbore sedens, piram pomam comedens, kikiriki dicens..." Minden szónak más szabály szerint van a genitivusa: Huius balli cantantis, in arbore sedentis, piram pomam comedentis, kikiriki dicentis, s így tovább.

Én azért gyönyörködtem ebben, mert tudtam, hogy így tanította Gyula bátyámat is.

És mikor eljött a szeptember, édesapám befogta a két ökröt, felvette a kis fehér gubát, fejébe nyomta a csálé kalapot s elindult Szatmárra a fiúval.

Megérkeztek a szatmári gimnázium elé.

- No, tiszteletes urak, hoztam maguknak egy olyan fiút, de olyan fiút, hűj haj, majd meglátják, milyet.

Meg is nézték s kisült, hogy Sipos bácsi egy negyven évvel azelőtti pataki tankönyvből tanította meg a fiút. Így aztán nem örültek neki a szatmári papok, hanem azt mondták, hogy csak az első osztályba vehetik fel, most tehát fogadjon neki szállást, kosztot, vegye meg a könyveket s akkor lassan kitaníttathatja.

Hát édesapám nagyon megharagudott. Hogy Pallagi Gyulát, az özvegy papné fiát így fogadták Szatmáron.

- Ne bőgj - kiáltott rá a síró fiúra, aki már látta, hogy haza kell visszamennie, és az őszi szántás már rá vár. - Ne bőgj, nem Szatmáron főzik a tudományt. Mit gondolsz te, hogy én visszaviszlek szégyenszemre, világ csúfjára, hogy Pista bátyád örüljön, hogy ilyen nagy szamár vagy, te is, meg én is?... Gyerünk Debrecenbe!

Evvel a két rettenetes nagy ökörrel azonmód indult tovább híres neves, nevezetes Debrecen felé.

Három nap alatt oda is ballagtak. Nem állott meg, csak a kollégium kapujában. Ott előintett egy diákot, hogy álljon az ökrök elibe és vigyázzon rájuk. Ződet vetett az ökrök elé, amit az útfélen kaszált, s a kis fehér gubában bebillegett nagy hetykén a nagy kollégium udvarára a lógó fiúval, akinek csak úgy égett az arca a drukktól.

Tüdős igazgató volt akkor az igazgató már, "a vín baka", akinek olyan hangja volt, mint egy katonai trombitásnak, s vaspánttal kellett megerősíteni minden karszéket, amit neki adtak.

- Mit akar kend?

- Kend?... Hoztam kendnek egy olyan fiút, hogy ebből embert nevelhet.

- Kicsoda kend?

- Elébb küldje ide kend az igazgatót, annak megmondom.

- Kérem, én vagyok az igazgató.

- Akkor mér nem szól? Mit kendez itt, tiszteletes uram? Itt van ez a fiú, az apja is pap volt, neki is papnak kell lenni. Elvettem a testvérnénjét, hát láttam, hogy e nem való falura, parasztnak. Ez csak a könyvet falja, meg aztán csak nézzen a szemébe, paraszt ez? Úrnak teremtette ezt az Isten is, mint akár magát, tiszteletes úr.

A vín bakának megtetszett a mokány kis magyar. Mingyár előparancsolta a tanári kart s kiadta, hogy vizsgáztassák meg a fiút, de úgy, hogy jó legyen az a vizsga.

Hát bizony a pataki ócska könyv ott is csak ócska pataki könyv volt, azóta már változott a tanrendszer még Debrecenben is. De az igazgató azt mondta a csécsi kis magyarnak:

- Nézze, Móricz uram, ide hallgasson. A fiút nem vehetem fel, csak az első osztályba, de...

- Hű, az istenit - vakarta meg a fejét édesapám -, ezér hajtottam én idáig az ökröket?

- Ne pattogjon kend. A fiú itt marad. Nem kerül magának, Móricz úr, egy krajcárjába se. Kap egy jó tanítót, és karácsonyra leteheti az első osztályt s akkor mehet a másodikba. De ha nem tudja letenni, akkor karácsonyra mehet haza gyalog. Megértette?

- No, Gyula, érted? - fordult édesapám Gyula bátyámhoz.

Az meg csak csillogó, nagy dióbarna szemeivel nézett, könnypárás volt a szeme, s feszültek az erek nagy, domború homlokán.

- De ha karácsonyra haza nem megy, akkor meg lehetnek nyugodva, hogy a fiút kitaníttatjuk, és csak akkor lesz rá gondjuk, ha már választani is akarják a nagyapja helyébe.

- No jó van - békélt meg édesapám, s keményen megcsókolta a fiút. Még neki is könny jött a szemébe.

- Hát, Gyula, rajtad áll...

Gyula megcsókolta a kezét.

- Mi a fene, belőlem csinálsz papot?... Majd visszafizetheted te még ezt nekem. Hát isten áldja, tiszteletes igazgató úr. Tessék megbocsátani, hogy lekendeztem...

- A teremtettét kendnek, én is lekendeztem kendet. No, majd jöjjön el, ha a fiú érettségizni fog. Nem felejtem el se a fiút, se kendet.

- Mikor jöjjek?

- Majd nyóc esztendő múlva.

- Hű, teremtő isten, élünk még akkor?

Nem kellett nyolc évet várni. Gyula bátyám karácsonykor levizsgázott az elsőből s ment a másodikba, s még egy osztályt ugrott, az ötödiket. Így hat év alatt végezte el a gimnáziumot.

Mindig szerettem volna én is megtenni ezt a virtust, mert én is vesztettem egy évet, az elsőt kétszer jártam s illett volna, hogy a Pallagi Gyula öccse behozza. De hát erre nem volt elég a vágott dohányom. Én nem tudtam megszerezni ezt az örömet az apámnak.

Elég volt neki a büszkeség, hogy eladta a gyereket, és Nyilas Pista báttya bámulhatott, hogy üres kocsival ment haza.

 

SZÉLCSÖND

Ezt mindenesetre nagyszerűen megcsinálta ez a fiatalember. A falusi legények húsz-huszonegy éves korukban már házasodnak, a szülők akarata is az, hogy a gyerek jól legyen ellátva. Ne kelljen neki szoknya után csavarogni, s kivált, ha a földeket is egyesíteni lehet, akkor a falu összes igényei ki vannak elégítve. Meg kell az új és ingyen munkaerő, az új menyecske szolgálólányt pótol, s a fiú is csak akkor kezd igazán dolgozni, ha belőle is ember lett, s nem csatangol egyik kapuból a másikba.

Mindez aktuális lett volna a Móricz-portán is. Zsuzsi mamó örült volna, ha a fia az ő kedve szerint való menyet hoz, s nem kell neki még ebben az öreg korban is egyedül dolgozni két emberre, akik úgy vannak egy házban, mint két kard egy hüvelyben. Az is jó lett volna, ha egy kis földet még szerez a házassággal, bár egy ötholdas kisgazdalegény nemigen tud vagyonba házasodni, mert akkor elviszik, s az anyjának sem haszna, se öröme nincs belőle. Így aztán csak belenyugodott, hogy telik egyik év a másik után, s már huszonöt-huszonhat éves a fiú, még mindig nem akar kikötni sehol.

Huszonhét éves éppen elmúlt, mikor végre megházasodott. Ó, de az anyjának mi öröme volt ebben? Kitelepítve, számkivetve a régi jó házból, ahova az első ura hozta, ahol már harminchét év alatt minden zugot, minden sarkot, minden szöget úgy megszokott, hogy mind a testévé vált. Az új házban minden új volt. Nem illik az az öregasszonyhoz. Minden csak úgy, nagyjából összepüfölve. Hát hiszen meg kell bocsátani, az anyának ez is nagy dolog, hogy is tudta megcsinálni ez a Bálint, mester nélkül. De azért avval a disznóóllal annyi baj van, annyi méreg, nem lehet felemelni a csapóajtaját, Bálint már mondta, hogy megigazítja, a disznók rögtön kiugranak, ha rájuk emeli, a válura!

De hát Bálintnak nem sok ideje van már az anyjához menni. Inkább a felesége, Erzsi jár el sűrűn, mert benne él a kegyelet, az uras gyöngédség, ahogy arra vannak nevelve a fiatalok, hogy "a szülőanyát tisztelni kell, el kell tekinteni a szülőknek gyengeségétől s be kell fedezni a szülők hibáit, mint Noét a legkisebb gyereke..." Erzsi valósággal betege ennek a nagy és alázatos jóságnak és figyelemnek. Kultuszt csinál belőle, hogy az urának az édesanyját éppen úgy tisztelje, mint a sajátját. Szinte úgy érzi, meglopta a törvényt, ha odahaza valamit jobban tesz s csinál, hamar el kell mennie a mamóhoz, hogy annak is azonnal eleget tegyen. Visz neki mindenből, amit sütnek-főznek. Nem rest egy tányér levessel is elszaladni a falu másik végére, ha tudja, hogy ezt annyira szereti a mamó. Tésztafélét, süteményt, sült csirkét meg nem enne nála nélkül, hogy legalább egy falatot ne vigyen neki. Mert az öregasszony egyre jobban veszti a kedvét, nem főz, kinek főzzön, a Papónak? annak inkább mérget adna, a tohonya, nagy lom-embernek, aki még fát se vág már, csak örökké a saját fiára, Károlyra vartyog, a tizenöt éves, piros képű, kék szemű fickóra, ezt tudja nevelni - folyton az ócska gubáján hever, mint évtizedes katonasága alatt az őrtűznél, s beteg az új háztól. De szegény mamónak, neki nincs már Bálint fia; Bálint fia már jól van ellátva, annak már sütnek-főznek az özvegy papnénál...

Mert az igaz, hogy Bálint apám, valljuk meg, remekül elintézte a maga dolgát. Ötholdas kis emberből egyszerre húszholdas gazda lett. Húsz hold. Egész Csécsén alig vannak négyen-öten, akinek húsz holdja van. Húsz hold már több, mint egy féltelek. Féltelkes gazda az már nagygazda. És milyen jó földek. A legjobb földek a határban, egészen közel a faluhoz, mert István bátyám úgy vette azokat, mintha magának vette volna, úgy számított, hogy idővel úgyis az övé lesz a nénje földje is mind.

Hát most ebben Móricz Bálint a gazda.

Büszkén is jár, mint egy fiatal kakas. A szája szélén befelé virító mosoly nem bírja tagadni a jókedvét. Ha valakivel találkozik, úgy beszél vele, felülről: no, te is élsz?

Most egypár esztendőre feltétlenül jól van lakva. Reményein felül sikerült minden. Nyilas gazda nem csinált semmi kontrabontot, levegőnek vette a versenytársat. Mintha nem is élnének egymás mellett.

A falu törvényében az is benne van, hogy azok, akiknek "az Isten többet juttatott", stílusban felibe emelkednek a tömegnek. Nagygazda nem káromkodik és nem dalol. Nagygazda már arisztokrata. A jóllakottság, a kielégültség, a tökéletesen biztosított élet, amelyet csak úgy lehet rendületlenül megtartani az ivadékok számára is, ha többé semmit nem kockáztat a birtokos - mindez modorban is oly kiegyensúlyozottá teszi őket, hozzáférhetetlenné és sziklakeménnyé, hogy sem a nyomorral szemben részvétet, sem a sértéssel szemben ingerültséget nem éreznek többé.

Ellenben annak, aki csak most indul a felfelé való úton, annál idegesebb a lelke s annál több idegesítő kerül elébe. S ez már nem a falu törvénye, hanem emberi törvény: az ember folyton előre akar jutni s győzni akar. A győzelem azonban csak harcok árán érhető el. A harc pedig harc.

Nem könnyű egy új helyzetet elfoglalni a faluban. Édesapámnak valósággal meg kellett verekednie mindenkivel, akit elhagyott, megelőzött s azokkal még jobban, akik közé feljutott. A Bakosok, a Kiss Áronok, a Magosok sehogy sem szívelték, hogy a faluvégi kislegény a nyakukra nőjön. Apró szúrós parasztos gúnyban volt része, de ő vastagon adta vissza. Akkorákat káromkodott, hogy kitértek előle. Ilyenkor a durvaság jó fegyver, mint a tintahal fröccse.

Szerencsére sok dolga volt. Aki csak öt holdhoz van szokva, annak húszat megművelni, az nagy feladat, mert a falu nemigen engedi, hogy megfelelő segítséget vegyen maga mellé. Azt neki magának kell elvégezni, házi segítséggel. Most, hogy a sógorfiúk már nem voltak itthon, bizony a feleségét is be kellett fogni, amibe csak lehetett. Igen, de a tiszteletes asszony nem volt hajlandó fizikai munkát végezni, s minthogy végeredményben az egész vállalkozást jóakaratának lehet köszönni, s mert állandóan beteges volt, ezt soha nem is kívánta tőle a veje, aki volt olyan úr már ekkor is, mint akárki s gavallér. A maga módja szerint.

A tiszteletes asszony ugyanis a férje halála után egy évet Beregújfaluban vakmerő vállalkozások közt töltött el. Például fát vett az erdőn, és zsindelynek hasíttatta, s maga ment vele a városba, Beregszászba, hogy eladja. Megtörtént a csikorgó teleken, hogy félfagyottan szedték le a szekérről. Egy ízben késsel kellett s baltával lefaragni lábáról a csizmát, mely csonttá fagyott a lábán. Ennek a maradványa volt, hogy lábai reumások voltak, s a gyomra pedig állandóan kóválygott, ahogy ő mondta: "a giliszta hugyoz, fiam." Tőle az is nagy segítség volt, ha megfőzött.

A terméssel is úgy voltak, hogy nem tudták hova tenni. Hogy édesapám az ősi házat csakugyan eladta iskolának, haza kellett költözniök s lehetett, már egy fiú sem volt otthon. Nem is csináltak ebből nagy dolgot, nem külön szobát építettek, csak kicsi kamrát a ház alsó végéhez. Pista bátyám magtára már nem állott rendelkezésre.

Így helyreállott a béke. Szélcsönd volt a kikötőben.

Móricz Bálint élete, úgy látszott, jó irányba fordult. Kialakult neki a maga életsíkja, csak azon kellett magát megőriznie.

A falusi élet megeszi az embert, mint áldozatait a bálvány. A falusi embernek egy szabad perce nincs, ha kötelességtudó. Ébredéstől elhunyásig minden pillanatban van munkája, télen-nyáron. Szakadatlanul ismétlődő munkák. Az állatoknak minden nap ugyanabban az órában kell elvégezni a munkáját, a tisztaság és az étkeztetés egyetlenegyszer el nem mulasztható feladatát. Ez a kitartó s meg nem szakítható munkafolyamat, ahol soha nincs szabadság, soha nincs lelkiismeret-furdalás nélkül egyórai vakáció, ez felőröli a legkeményebb egyéniséget is, mint a malomkő a búza acélos szemeit addig koptatja, míg lisztté s korpává nem őröli.

Móricz Bálint nem volt ehhez szokva. Ő kényén nőtt s könnyen élt fiú volt egész életében. Ő csak virtusból szeretett és tudott dolgozni. Azt igen, hogy kivágja a hatvágást, hogy mindenki megbámulja, hogy felényi idő alatt kapál be vagy kaszál le egy táblát, mint akárki más, de azt nem szokta, hogy pihenés és megállás nélkül, tak-tak, állandóan doboljon és zörögjön, mint a munkagép. De egyelőre újság volt az egész, és meg kellett mutatnia, hogy ehhez is ért.

Cselédet tartani ebben a gazdasági körzetben még nem lehet. Nem is illik. Hogy egy fiatal asszony, akinek az anyja is él még, nőcselédet hozzon, az szégyen volna. Az sem igen lehet, hogy férficseléd jöjjön egy ily fiatal házaspárhoz. Muszáj volt nekik maguknak dolgozni. Szerencsére édesanyám valóban jól megtanult dolgozni Pista bátyáméknál, s lelkesen és boldogan sietett az urának segítségére.

Így szépen eltelt az év, már itt volt az ősz. Már megdörzsölték a kendert, ki is gerebenezték. Búza, szemtermény a szuszékban volt, állatok állottak az istálló romlott, ócska szalmafedele alatt. Majd ehelyett is újat kell már csinálni, anyám... Jó az még, fiam, csak annyi jószágod legyen, ami ebbe kitelel... Jó van, nekem mindegy... ha rászakad is az egész... Nem azér mondtam fiam... Én se...

Vasárnap megtörülte a száját ebéd után a kis gazda és ment a faluba. Ez az egy, ezt sose bírta megszokni, hogy otthon üljön, ha nincs dolga. Rettenetesen szeretett faluzni. Nem ment ő üres pletykálkodás után, soha életében nem érdekelte, hogy kivel mi történt. Neki nem lehetett senkiről, még rokonokról se pletykálni, legyintett s eleresztette a füle mellett. Ő üzletei érdekében járta az embereket. Mindig seftelt. Vagy egy új szekeret akart venni, vagy cserélni, vagy az ekét, a boronát, vagy a vetőmagot, vagy valamit, amiből neki haszna van. Jófajta disznója van ennek s annak a komának, ebből okvetlen akart szerezni magot, inkább kettőt is ad érte malacot. S tanult és vitatkozott, hogy kell szántani és vetni és mi az új módja, bár a kitartó tanuláshoz sem volt kedve, ő rögtön eredményt akart elérni. De hát csak eltelt az idő, s ha megkérdezték, hogy vagy Bálint, azt mondta rá:

- Nem tudom, mit akar ez az én rossz kis nyiszlett feleségem, még mindig nem mutatkozik a gyerek.

Persze a feleségét büszkeségből s kevélységből nevezte kis rossz nyiszlettnek, mert nem volt az azért nyiszlett, elég szép és ami fő, tökéletesen úrinő volt, aki azért az egész falu irigységét felébresztette, amilyen dolgos volt azokkal a vékony kis keze száraival. A lélek hajtotta. A lélek dolgoztatta.

Valahogy tavasz felé volt, ha jól emlékszem, mikor szörnyű dolog történt édesanyámmal.

Éppen a napánál volt s az öreg mamó már két napja panaszkodott, hogy a disznóól csapóajtaja ráesett a keze szárára, s úgy megütötte, de úgy megütötte, nem tudja mi lesz má vele, egyre inkább fáj, még meg is feketedett már.

Folyton csak Károlyt okolta, hogy Károly nem jött neki segíteni.

Édesanyám kétszer is elszaladt hozzá egy délután, s mindig vitt neki valamit, s nem merte senkinek se mondani, hogy milyen rosszul van a mamó. Ki gondolta volna, hogy olyan nagy baj lehet abból, ha az ól ajtaja ráesik valakinek a keze szárára.

Akkor délelőtt volt, már ebédrevalót vitt édesanyám, s a mamó ott feküdt az ágyon, csak úgy felöltözve.

- Jaj, fiam, nagyon rosszul vagyok, jaj, gyere már segíts, igazétsd meg a fejemajját.

Édesanyám leteszi az edényt s hozzásiet, átöleli és felemeli a kis vaskos mama fejét s igazgatja a párnáját.

De ahogy visszaereszti, a mamó nem szól egy szót sem, csak nem ereszti el.

- Édesanyám, édesanyám - beszélgetett hozzá -, mi történt?

Pillanatok múlva már megrémült s az életösztön robbant ki benne s ki akarta feszíteni magát az anyósa karjai közül, s nem bírta. Már rá voltak fagyva a halott karjai az ő vékony nyakára.

Irtóztató rémület.

Vallásos volt, tehát a haláltól ezerszerte jobban félt, mint a pogány falusiak. S a hulla hidegsége, ahogy pillanatok alatt elhatalmasodott, azt az érzést keltette benne, hogy neki is ott kell halnia azonnal.

Sikoltani, visítani kezdett, s nem bírt kiszabadulni. Őrjöngő sikoltás és elájult.

Csak akkor tért magához, mikor már szomszédok jöttek, és tudta nélkül kiszabadították.

Ez a halálrémület, ez a síri ölelés soha életében el nem hagyta, s azt hiszem, az a szívszorongás, ami egész életében kísérte s szervi szívbaj nélkül, de folyton hideg verejtékes rohamokat idézett elő nála - ennek a szörnyű órának az emlékéből jött.

Ismét nagy megkönnyebbülés jött az édesapám életére. Nem kellett számolni a bánatos és jajveszékelő és sok zavart okozó anyára. Aki sehogy sem akart belenyugodni, hogy elvesztette azt a betyár becézett, imádott fiát, aki őt kirakta a házból, s azóta már a házat is elkótyázta... Aj, aj...

Farkas papó a fiával kettesben maradt a házban, de már ő nem számított. Többet nem is tudtak róla. Én már nem is tudom, hallottam-e valaha, mi lett belőle? Mikor és hogy halt meg? Farkas Károly bátyámmal szemben édesapám a legnagyobb fiúi szeretetre szoktatott, igazán úgy tiszteltük mindig, mint édesbátyánkat, de csak úgy láttuk, ha valaki Csécsére került közülünk, mindaddig, míg a kiállítás évében megjelent Sárospatakon, ahol akkor laktunk s azért, mert el akart búcsúzni, mert egész családjával Amerikába megy. Ott is él azóta, ha még meg nem halt, Cleveland-ben. A gyerekei már talán nem is tudnak magyarul. Régebben sokat írt, mindig lila tintával kéken vonalazott kis alakú papiroson hosszú-hosszú leveleket, de a háború óta már nem tudunk semmit felőle. Lám, ő is örökölt azért valamit az anyjától abból a vándorösztönből, mely az édesapámat űzte, és minden nyugalomból kikergette a viharba, mintha sohase lett volna csécsi paraszt, hanem valami tengeri hajós.

Pedig most már úgy meg volt vetve a feje alja, hogy semmit se kellett csinálni, csak beállítani az élet szabályos és rendes útját és haláláig taposni azt az utat.

Micsoda változást csinált egy év alatt. A Pallagi-fiúk már mind a maguk magasabb szintű útján haladtak. Az özvegy papné meg volt nyugodva, s ha szabad ezt mondani, boldog volt és megelégedett. A lánya elfeledte álmait és igen jól érezte magát az új életformában a nagyszerű kis vadember hősi ura mellett. A Mórucz-korszak mindörökre véget ért, az hozzá volt ragadva az ősökhöz, mint ódon szag a törött edényekhez, de a régi lélekkorsó már mind összetört s a mamóval az utolsó élő tanú is eltűnt.

Már semmi sem volt, csak az újonnan berendezett élet. Csécse ott állott, mint pályatér, ahol annyi élet lejátszotta már a maga körét, s Móricz Bálint is megelégedhetik avval, ami itt juthat neki. Csak becsülje meg magát és dolgozzék szorgalmasan, nem kell félnie, hogy éhen hal. Fiakat és leányokat nevelhet, s megházasíthatja és férjhez adhatja őket. Most már mire arra kerül a sor, még az is lehet, hogy Kis Dániel unokáját kaphatja meg akármék fia, éppen most kezdik rebesgetni, hogy Pista bátyámnak a kisfiát a Kis Dániel jányával akarják összeházasítani, pedig még csak valami tízévesek a gyerekek. No, ha ez meglesz, akkor újra gyarapodik vagy ötven holddal a Nyilas-birtok. Pedig hát nem idegen nekünk se a Kis Dániel-féle birtok, tudjuk, tudjuk jól, hogy Kis Eszter nénémet vette feleségül Móricz Pál bátyám. De hát ez a Pál már meghalt fiatal korában, a Tiszába halt, mint Nyilas pap nagyapa. Ennek is könyörögtek, ennek a nagyon jó embernek, hogy ne menj bele, bele ne menj, de "már maszlagolva vót a nagy süllőhal, biz utána ment ő, nem is jött ki többet". Egy lánya maradt, Eszter néném, aki Milotán Török Mihályhoz ment feleségül, de gyerek nem vót, már ez is meghalt ebbe az időbe.

Szóval, Móricz Bálint nem volt kiszakadott magányos fattyú ebben a világban. Rokonsága sok-sok községre terjedt. Kömörő, Milota és Kóród tele volt velek, meg Csetfalván is volt egy Pál bátyja, aki még a királynál is járt, a családi legenda szerint, mindig tarisznya volt a nyakába, s járta a világot.

De ha esze van Móricz Bálintnak, hagyja a pokolba az ilyen szegény rokonokat, van gazdag rokon a faluban, s csak szorgalmasnak kell lenni, hallgatagnak, megbízhatónak, tisztességtudónak s ezek is el fogják lassan fogadni. Harminc holdnál nagyobb birtokos az egész faluban csak három van, s húsznál nagyobb is csak kettő.

Az a falu igazsága, hogy ha már bejutott ebbe a második kategóriába, s hét véka búzát kell fizetnie a papnak, tiszta rostált búzát, akkor csak adja is be azt a búzát, nem sietve és nem késve, aratás után, de hóesés előtt, harmadik sürgetésre. Úgy ahogy az ebbe a kategóriába tartozónak illik. Csak az első rend, a nyolc véka fizetők kötelesek azonnal a cséplésből fizetni. Ha a második rend így törtet, az már illetlen hencegés. Hét kategória van. Móricz Bálint az ötödikből jutott fel a másodikba! De most aztán húzza meg magát, becsülje meg a tisztességes helyét a templomban és a templom előtt, a községházán és a falu kocsmájában. Mert nagyon megnézik ám minden lépését és nagyon megbírálják minden kiejtett szavát.

S akkor történik, hogy a tavasz elején siet haza édesapám a faluból, s már messziről kiáltja:

- Erzsi, anyám! adjanak csak ide egy százast a ház árából.

- Mire a, mire a?

- Ne törődjenek vele, csak adják már ide, mert szaladok.

Úgy meg voltak heppenve, hogy semmin se gondolkodtak, odaadták.

Jön aztán haza este, nagyon kipirosodva, rettenetes büszkén édesapám, s törüli ököllel kétfelé kevés kis bajszát.

- Megvettem a malmot.

Győri mónárkodott a Tiszán a vízimalomba, s délután a kocsmába azt mondta, hogy aki neki száz forintot egy óra alatt letesz, azé a malom: eladja a részit.

Tanúk voltak rá, édesapám letette a százast s a malom az övé lett. Itt az írás. Ez is megvan.

Hát édesanyám a maga naiv kis szívével csak lelkendezett és kacározott, nem tudott hova lenni a boldogságtól.

De annak megmaradt az emléke, hogy az özvegy papné nem nagyon örült:

- Ki fog akkor dolgozni?

- No csak ne féltse a fődjeit, anyám. Nem leszek én mónár. Az ördög fog örökké lisztet szagolni meg követ vágni. Van mónárlegény elég, mink csak a zsákot tartjuk. Nem kell mán búsulni. Lesz mán kenyér.

Ezen aztán nevettek. Boldogak voltak, s lehet, hogy édesanyám ekkor vallotta be a titkot...

Így történhetett az első híradás - felőlem.

 

A KERESZTELŐ

Még alig pitymallott, édesapám leugrott az ágyról. Én felsírtam a bölcsőben, s édesanyám magához vett...

A bölcső még ma is megvan. Most kilenc éve adta ajándékba Tiszacsécse községe, mikor díszpolgárává választott. A közvélemény szerint ezt édesapám maga csinálta. De nem tudok ráismerni. Kilenc év alatt se szoktam meg. Nagyon formásnak, csinosnak találom: elhiszem, hogy ez volt a bölcsőm, de abban kételkedem, hogy édesapám saját kezűleg csinálta volna. Ha édesapám ilyen takaros és gondosan megcsinált bölcsőt tudott volna fabrikálni, akkor aligha van ez az egész regény.

Édesapám képes lett volna fél óra alatt összeütni egy bölcsőt, de éppen ez hiányzott belőle, a falu lelke, hogy aprólékosan és gondosan gyalulgassa, késelje és farigcsálja a bölcső minden alkatrészét. Ezt a bölcsőt egy, a falu törvényei szerint élő és gondolkodó paraszt csinálta s édesapám az nem volt soha. Egész életében hiányzott belőle a műgond. Ideiglenes dolgokkal pótolt mindent: "jó van a már". Csak éppen megtegye, s róla a felelősség elmúljon. Hamar, hamar, essünk túl rajta.

Vasárnap reggel volt. Éppen egy héttel Péter-Pál után. A magyar aratási ünnep. Akkor születtem ugyanis; s rá egy héttel meg lehetett tartani a keresztelőt.

Péter-Pál a reformátusoknál nem ünnep - a szenteket "bálványoknak" mondta édesanyám -, kivételt tett azonban Péter-Pál napjával, amely engem adott neki. Ennek az egy napnak megbocsátott, s hogy igazolja magát, egész pogány hitet alkotott, hogy Péter és Pál nem is voltak zsidók, ezek a mesékben a Jézus magyar kísérői voltak. Magyarok, ezért lett az ő napjuk a magyar aratási nap. Ezen a napon állanak búzába, ha esik, ha fúj. Ha az időjárás nagyon elkésett, akkor a Péter-Pál lova mérgesen nyerít végig a mezőkön. Roppant büszke volt azért édesanyám, hogy a fia éppen egy ilyen neves napon lett a világra. Pláne, hogy ebben az évben Péter-Pál még vasárnapra is esett. Dupla ünnep s hozzá: délben tizenkét órakor lett meg a gyerek. Édesanyám mindenben szimbólumot látott, s el volt telve büszkeséggel, csak éppen azon sírt, versenyt a mindig síró kicsivel, hogy a fiát mindenki Péternek vagy Pálnak akarta keresztelni... Neki nem kell se Peti, se Palkó. S ebben benne volt az irtózás annak a világképnek legkisebb jelétől is, amit a férje hozott az életébe. Hiába szépítjük, hogy "finomult ízlése volt", ez a finomultság a paraszt ízléstől való távolságot jelentette.

Micsoda szívós és lankadatlan harcot intonált ez az ő hajnali sírása, hogy neki nem kell se Peti, se Palkó. Abban az időben ez a két név túlkoptatott volt a falun. Anyám sírása azt jelentette, hogy neki nem kell se ásó, se kapa. Neki nem kell se kondás, se bíró. Neki nem kell se bocskor, se gatya. Se árvalányhaj, se falusi romantika. Ez a kicsi, megroncsolt, mélységes és nehézséges életbe pólyált anyácska, mint a Vesta-tűz égett és soha ki nem alvóan világított és melengetett holmi ábrándos álmokat a jövő felé s inkább eltaposni engedte volna magát, mint hogy az ő magva visszahulljon abba a sárba és sötétbe, aminek ő az ura világát tekintette.

Igen, ami szép és díszes és jószagú, azt még elfogadta, mint ékességet ettől az alsó világszellemtől. Így vette azt, hogy az urának parasztistene éppen a parasztéletnek legfőbb és legegészségesebb ünnepnapját jelölte ki, hódolattal a nagy pillanatra: Péter-Pál vasárnapi napjának déli tizenkét óráját. De ő csak hódolat jeléül volt hajlandó elfogadni ezt, nem hogy evvel ez a paraszt élet behabzsolhassa az ő fiát... Negyvenötször ünnepelte meg az évfordulót velem, s ünneptelen életében ez az egy nap soha el nem halványodott, de mindig elsősorban annak az ünnepe volt, hogy ő mégiscsak győzött. Hogy ő, a gyenge, erőtlen és tehetetlen kis paplány, le tudta győzni a parasztistent és a gyermekeit ki tudta emelni a kapa-kasza rabságából, s föl, fölvitte, mint a mesék griffmadara valamennyit, a toll és tinta üdvözítő, vagyis kényelmes kultúrájába.

S ebben édesanyám pontos és tipikus képviselője volt a kor középosztálybelijeinek, főleg a nőknek, akik mint ezernyi ezer emelődaru cipelték fel a gyermekeiket a testi munka és a fizikai nélkülözés szintjéről a fizikai kényelem és a testi kövérség boldog felvilágába.

Mulatságos, hogy édesanyám számára éppen a nagy parasztmunka indító napja volt ez a válaszúti pillanat: hogy fiát a parasztságnak minden jelétől lemossa. Ezért nem kellett neki sem a Peti, sem a Palkó s mikor harminc év múlva vitatkoztam vele, hogy milyen jó volna most nekem, ha mind a kettőt megkapom s Péter Pál vagyok - tágra nyílt szemmel nézett rám, s csak annyit mondott: Hm...

Megértette, hogy véletlenül az én írói alakomhoz illett volna a duplán parasztnév, de ő jobban tudta, hogy akkor mit jelentett volna az ő részéről, ha belenyugszik. S utóvégre az volt a fontos, hogy ő szimbolizálja saját életét a gyermekével.

Hát ezen a reggelen sokat sírt, versenyt az új emberrel, aki nagyon sírós volt. Ennek is meglehetett az oka, hogy annyit sírt, de neki semmi más baja nem volt, csak a fenyegető "Petipalkó" név.

Míg ő efféléken nyűgösködött a hajnali ágyban, azalatt az ura egykettőre rendbe szedett odakint mindent.

A parasztudvarban legfontosabb reggeli munka az állatok etetése. Az özvegy papné háza, mióta a veje beköltözött, egész szabályszerű parasztudvarrá kezdett átalakulni. Neki nagy örömére és büszkeségére, csak a lányának bánatára, de hiszen ez nem számított. Az ól tele volt, a szalmatetős régi istállóban már el sem fért minden. Ott volt a két nagy ökör. Ott volt a jó tehén, a bornyával. Éppen el fogják választani, mire a tej kelleni fog.

Az állat a parasztudvarban sokkal jelentékenyebb és fontosabb, mint maga a gazda meg a gazdasszony meg az özvegy papné meg a kis újdonság. Hát ebben az esetben kivételes volt a helyzet, mert édesapám szavajárása az volt, mikor felkapott és magasra emelt, hogy: "Nem adnálak egy esztendős bornyúért." De éppen ez mutatta, hogy nem volt igazi és tökéletesen nevelt parasztgazda, s már nem is lesz az soha. Mert egy esztendős bornyú, az sokat ér.

Az állatok közt ugyanis rangsor van a szentséggé válás tekintetében. Legelöl áll a két ökör. Igen, mert a két ökör a legdrágább az egész udvaron. Két jó ökörért ebben az időben adni kellett 250 forintot is. Egy tehénért pedig nem voltak hajlandók többet adni 20-50 pengőnél. A tehén az nem számított. Abban az időben az a kis tej, az semmi se volt. Annyit számított, mint egy kecske. Az ökörrel foglalkozni is kellett. Azt minden reggel a legnagyobb gonddal pucolták ki, mint a katona a lovát. Pedig ez nem kis dolog, mert a szarvasmarha belefekszik abba, amit csinál, s reggel akkora trágyacsomók vannak szétdolgozva rajta, hogy elég letisztogatni. A tehenet is megtisztítják olykor, de az ökröt minden reggel. Igen, mert a tehén az nem látszódik. Legfeljebb, ha hajnalban kihajtják a csordára. De az ökör a kísérő társa a gazdának. Ők együtt sétálnak a falu utcáján végig, ki a mezőre s vissza.

Míg édesapám az istállót, addig nagyanyám a sertésólat szedte rendbe. A disznó az már jóval alacsonyabb rangú még a tehénnél is. A tehén nagy állat, hát férfira van szükség, akár éri meg a férfimunkát, akár nem. De a disznó az olyan disznó, hogy annak semmi tisztasági igénye sincs. Még ebben az időben kifutója sem volt. Be voltak zárva a tölgyfából készült izmos óljukba, s ott élték le az életüket a hidláson. Hidlás is arra kellett, hogy a vörösbarna lé lecsorogjon s alóla kipatakozzon az udvarra, aztán a kapu alatt a keréknyomon, mint e célra szánt csatornán, a falu útjának a közepére. Még ekkor a közigazgatás az árkot nem rendelte el a járdák előtt.

A disznógondozás tehát csak abból állott, hogy a reggeli moslékot ki kellett adni nekik, mert nagyon visítottak. Nagyanyám beleszórta a korpát a moslékosdézsába s saját özvegy papné kezeivel belenyúlt és jól megkavarta és eldörzsölte a főtt krumplival. Szerette ezt a furcsa munkát. Egyáltalán nagyon kedvelte a parasztfoglalkozásokat, s nagyon boldognak érezte magát, hogy így gyarapodott s vagyonosodott a házatája. S milyen jól és jókor csinálta meg. Ha egy évet késik, mennyivel nehezebb lett volna. Szegény Pista testvére, Nyilas István, a születésem előtti tavaszon, március nyolcadikán váratlanul meghalt. Sorvadásban. Tüdővészben a hatalmas és büszke ember. Ha tavaly meg nem történik ez az esküvő, mi lenne most vele, mi lenne velük? Itt volna a három fiával meg a lányával, és meg kellene halni a kétségbeeséstől, hogy mit kezdjen? Komáromi Julcsa? Ennek a cselédjei lennének az ő fiai?

Ó, de boldogan moncsolta a moslékot az ujjai közt, langyos kolompért és korpát, s vitte mint egy görög urnahordozónő az oltárra, úgy vitte a dézsát a két keze közt, maga előtt emelve, a disznóól felé, s öntötte be a váluba. De ez a válu is hogy van most megcsinálva. Egész új módra. Hogy a disznó nem tudja kiütni az ember kezéből a vödröt, míg csak ki nem öntik a moslékot nekik. Az a szegény mamó éppen ehhez nem tudott hozzászokni. Paraszt volt, parasztok csak a régit szeretik, a megszokottat.

Nem tudok szabadulni az egyszerre s együtt rohanva feltóduló emlékektől, s mindenben a végzetes harc egy-egy szimbolikus pillanatát látom. Az édesapám a felszabaduló, kiemelkedő lény a nehéz paraszt életből. Édesnagyanyám - ha ő lett volna a lánya helyén - képes lett volna visszahanyatlani kedvéért a faluba. Egész életében úgy szeretett a küszöbön guggolni, s mint szegény Pista öccse, így beszélgetni el a vendégeivel, akik a tornácon körbeálló parasztasszonyok voltak, akik jöttek meglátogatni s tanácsot kérni a tiszteletes asszonytól; ősi nomád pihenési mód, így maradt meg a falu nagygazdái számára, még mint előkelő gesztus. Emlékszem, hogy a nagyanyámnál haláláig ez volt a teljes kényelembe helyezkedés. Mikor Kispesten laktunk, meglátogatta az orvos, s ahogy ott látta guggolni az öreg fekete asszonyt a dívány mellett a sarokban, felülről rászólt: "No, mi baj, mama?" A nagyanyám végignézett a lármás zsidó doktoron, s szárazon mondta: "Az öregség, azon segítsen az úr." S elfordította a fejét.

Édesnagyanyám gőgösebb volt, mint édesanyám. De hiányzott benne az a testi rémület a parasztélettől. Ő nem is tiltakozott volna az ellen, hogy a fiai parasztok maradjanak s jól házasodjanak, mint az öccse, Pista. Édesanyámban volt a motorikus láz, hogy az urában ébren tartsa, hogy ez nem élet, ez nem való, ez nem maradhat így. Bármilyen semmibe vett és kicsi és fiatal volt is, a szellem ereje benne munkálkodott, s az ő felfogása szerint semmi más mód nem volt az életre, csak ki, ki ebből az életmódból, ki a falusi formák közül, irtózattal és végvonaglással, de felfelé, a pinceablakon az áhított és imádott úri világ felé. Így ők ketten versenyt dolgoztak, vő és anyós kint az udvaron, s édesapám hatalmas ficfaseprő vonásokkal felkavarta s a szél szárnyára bocsátotta, ami por s apró trágya-szemét volt az udvaron. Aztán csak eltűnt.

- Hova lett ez az ember? Hova lett ez az ember?... Erzsi, nem mondta Bálint, hogy hova megy?

Bálint elvégezte a dolgát, s ment.

- Még azt se mondta meg, hogy hányan lesznek ebédre.

Templom utánra volt kitűzve a keresztelő. Illyés Károly, a pap házhoz jön keresztelni, az csak természetes. Most aztán, hogy Nyilas István is meghalt, Móricz Bálint - már huszonkét hold és egy malom! - egyszerre csak annyira előtérben maradt, minden versenytárs nélkül, hogy már neki minden szabad volt. Még az esküvőn tavaly a két legtekintélyesebb helybeli gazda volt a tanú, Bakos meg Kiss József, mind a kettő a halhatatlan régiségből itt maradt régi telepedő családoknak a maradéka és jó gazdák. Már akkor is a legelsőket hívta meg tanúnak. De most meg már nem is elég neki a falu.

S ez volt az első lépése, hogy családi életét magasabb sátorcölöpökhöz feszítse: Ács Lajost hívta meg komának, a csekei papot.

Óriási elhatározás.

Ács Lajos még Pallagi Józsefnek volt a kollégiumi társa Sárospatakon, s Nyilas papnak volt lelkésztársa. Csudálatos nagyszerű ember. Akkora hangja volt, hogy ha egy pohárba belekiáltott, az kettépattant. Egyszer prédikált a csécsei templomban, s az megrepedt. Azt beszélték, hogy attól repedtek meg a falak. A felesége, Erzsi néni, valahonnan rokonunk volt, én bizony már nem tudom honnan, de persze az édesanyám rokona volt, nem az apámé. Egyáltalán az apai rokonok valahogy eltűntek, megszűntek. Felszívta őket a homok. Az anyaiak pedig elkezdtek szaporodni, folyton megjelentek, gyűltek s gyarapodtak és mindig vidámabbá tették az életet a kis házban.

- Más nem jön tudtommal, csak Ács Lajosék jönnek. Meg Illyésék, Józa itt lesz. Több nem is lehet, hiszen azt se tudom, ennyien hogy férünk.

- De át fog jönni Juliska is.

Sipos Juliska, a milotai pap lánya, aki Gyulát úgy szerette és becézte, mikor tavaly odajárt hozzájuk tanulni. Már nagylány volt, férjhezmenendő, egyidős édesanyámmal, s jóbarátnék, csak ne lenne olyan sok beszédű és pletykás.

- Ha nem mondta Bálint, akkor nem is hívott meg senkit, akit nem tudunk. Mért nem tetszett megkérdezni?

- Á, lehet is a te uraddal...

S egyszerre édesanyám lett felelős, az ő uráért.

Házunkban mindig sajátságos sértődött hang uralkodott. Kicsit feszült hangulat. Állandóan olyan lefojtott vita módján beszéltek. Főleg a nagyanyám az anyámmal. Nagyanyám igen hozzászokott az önállósághoz, vérében is volt s szakadatlanul s egész életében meg volt sértve, csak uralkodott magán. Amit a fiatalok csináltak, semmit sem helyeselt, édesanyám semmit sem tudott a szemében, s "meg kellett bolondulni ebben a házban".

Édesanyám aztán csak sírt. Most pláne, ott az ágyban.

De hát ő nem mondhatta, hogy "Édesanyám akarta..."

Lenyelte hát a könnyeit, és keserűvé vált a teje, s a picinek is megkeseredett a gyomrocskája... de azonnal bedugta a száját... Akkor még nem kellett a gyerekeknek négy óra hosszáig várni erre, mint az én unokámnak... aki hálistennek, oly egészséges a mai módszer mellett, amilyen beteg, nyűgös és rivácsoló voltam én az összes tanúk szerint.

Szóval, nem tudták kitalálni, hova lehetett vasárnap reggel, ilyen korán a gazda? Sipp-supp ellátja az állatokat, kisöpri az udvart s úgy, ahogy van, öltözetlen és borotválatlan elmegy. De hova a gutába mehetett. És ha megy, mért nem szól?

Azon sokat tűnődtem életemben, honnan van az a sok ellentét odahaza. Mért van szakadatlan idegesség és kiegyenlíthetetlen ellentét a szülők közt?... Az ember a szüleinél érti meg legkevésbé az ellentéteket. A szülők úgy nevelnek bennünket, hogy kényelmetlen ne legyen nekik a gyermek szeme. Be kell tehát hunyni a szemünket, a fülünket és a kritikai érzékünket. De hiába is értenénk meg a szülők közötti ellentéteket, a gyermek minden percben éppen úgy új ellentétek előtt áll, mint maga a két küzdő fél. Itt a származás, a műveltség és a vérmérséklet, tehát az összes alapvető emberi tulajdonságok tekintetében a legnagyobb ellentét volt a két fél között. Soha ki nem egyenlíthető, meg nem szüntethető és meg nem változtatható ellentét.

Például ez a híres emlék, hogy az édesapám csak úgy szó nélkül eltűnt a keresztelő reggelén.

Ez az apám szemében semmi sem volt. Ő tudta, hogy hova ment, tehát ő nyugodt volt saját maga felől. Az soha életében eszébe nem jutott, hogy másnak is meg kell valamit mondani, amit ő maga tenni akar. "No, megyek." S ezzel el volt intézve, hogy megy. Sőt, ez azt is jelentette, hogy adjátok a kimenő ruhámat vagy a kalapomat vagy az írásokat, amiket vinni akarok. S ha valaki nem értette, mit akar, a legőszintébb méreggel kiáltott rá: "Süket vagy? Menni akarok." S ez rendszerint az édesanyámnak szólott, aki idegesen feleselt vissza: "Hallom, hallom." S kissé megalázva készítette elő, amit kellett.

A pater familiasi elvről volt szó. A nomád törzsfőnök abszolút autokrata. A lovasember mellett a nőstény élettárs nem társ, csak kiszolgáló lény. A falusi gazda még ma is, ahol a falu törvénye épen áll, tökéletesen háttérbe szorítottnak tekinti a feleségét mindenben, ami az ő gazdai, hatalmi dolgait érinti.

A kálvinista papi házakban azonban ez a parasztgőg már egészen megszűnt. Ott a feleség, főleg gazdasági dolgokban teljesen egyenrangú s felszabadult társi viszonyba került. Más volt a két ember helyzete is egy lakásban. A parasztházasság alapja az anyagi érdek. Ha az édesapám egy harmincholdas parasztlányt vehetett volna el, percig sem habozott volna, hogy a tizenöt holdas paplányt válassza-e? Ilyen azonban a faluban az ő számára nem volt.

Azonfelül az élet nemcsak állandó harc, de állandó elsőségi harc is. A fiatal férjnek nyeregbe kell szállani, vagy elveszti a tekintélyét. Az a parasztlegény, aki ezt nem tudja elérni, ha beházasodik, a család ingyenszolgájává változik. A benősült ember élete rosszabb, mint az igáslóé. Sőt az ilyen azonkívül, hogy tökéletesen kizsákmányolja, kiszipolyozza az asszony és családja, még a gyerekei előtt is elveszti a tekintélyét és befolyását. Aki hagyja magát, az odajut, hogy a végén felkötheti magát. Gazdag nőt meghódítani csak kemény kézzel lehet. Nagy tekintélyt kell szereznie annak, aki a gazdagabb feleség felett meg akarja őrizni a pater familiasi felsőbbséget.

Az apám ezen a téren semmit sem mulasztott el. A legelső napon, mikor a sógorai felől a család legnagyobb megelégedésére döntött és síkraszállott, egyszer s mindenkorra megnyerte a csatát. Az asszonyt az első ingében kell megverni - mondja a közmondás. Ez mindenben áll. A férfi csak a legelső pillanatban nyerheti meg a maga függetlenségét. Aki ezt elszalasztja, annál hiábavaló lesz a szakadatlan szorgalom, törekvés és szolgálat. Azt az asszony már mind köteles elégtételnek tekinti. Így tehát ez a harc is az egyéniségek végzetes harca. Az erősebb győz.

Hogy fogadta volna el azt édesapám valaha, hogy őt egy asszony megleckéztesse, hogy számon kérjék, hova megy? mit csinál? mit akar? Nincs olyan isten az égben, hogy efféle kérdésre feleljen!

"Elégedjenek meg anyám, avval, hogy nem akarom maguknak kárát."

"Tudom, hogy nem akarod, még csak az kellene, hogy kárunkat is akard. De megmondhatod, hogy hova mégy, mit csinálsz, hogy eb vagy kutya."

Édesanyám is belekontrázott:

"Igen, hogy ne kelljen itt reszketni, hogy jaj istenem, mi van veled..."

"Elég volt - ripakodott rá édesapám a feleségére. Az anyósának sose mert, vagy nem akart szemtől szembe ellentmondani, de a felesége, ha megnyikkant, akkorát ütött ököllel az asztalra, hogy minden pohár felugrott. - Azt a megváltó..."

Erre aztán a nagyanyám is elhallgatott, s a két asszony elment, egyik az egyik sarokba, másik a másikba sírni. Míg édesapám még egy-két mordulással le nem hűtötte magát:

"Dógom vót és megvan."

Ekkor is így ment. Már kilenc óra, már tíz óra, már fél tizenegy, rögtön jönnek a templomból a népek, a vendégek rögtön itt lesznek, s az az ember sehol!

A nők a kezüket csapkodják, jaj istenem, istenem.

Akkor csak megjelenik a kis ember ragyogó arccal. Jön vele a mónár és hoz két vödör halat.

- No anyám! - kiált be messziről, s mosolyog hamisan kis bajusza alatt.

S mikor a nagymamának a hajaszála is az égnek áll a rémülettől, hogy most, fél tizenegykor ilyen tömeg hallal kezdheti a kínlódást, édesapám csak felkacag.

- Meg kell sütni, ahogy van.

Kiderül, hogy a halak már meg is vannak tisztítva, be is vannak sózva. Míg fogták, már tisztították is. Igazán semmit se kellett velük csinálni, csak megsütni. S azt is a molnár csinálja, kint az udvaron, a szilvalekvárfőző üstházban.

- Ki eszi ezt meg? - kérdezte édesnagyanyám határozott undorral.

- Ki eszi?! ... Hő, azon ne búsuljon anyám!... - s nagyot nevetett, hamar melegvizet kért, s lekaparta kis tatár szőrzetét. Az arca közepén sose nőtt szakáll, csak az állán s az arcéleken, nem is hagyott egyebet, csak bajuszt s tőle örököltem ezt a viseletet.

Míg a hal sült, hozták közben faedényekben a bort, nagyanyám csak hordta be a hírt, s édesanyám nagyon boldog volt, nagyon tetszett neki, hogy a kis ura ilyen gavallér; akárcsak a petneháziak.

Mikor a templomnak vége lett, a pap úgy palástosan jött végig a falun, a házig. Az imakönyv a hóna alatt, s a papi süveg a fején. Nagyon előkelő és imponáló volt. De a Nyilas Pista bátyánk özvegye most sem jött át.

Nem baj, voltak elegen. Már itt volt Juliska Milotáról s annyi gazdaember-család jött be, amennyien csak befértek. Ács Lajosék még nem érkeztek meg, persze neki is templomot kellett szolgáltatni.

A kapu tárva-nyitva volt s édesapám ott fogadta, most már nyalkán kicsípve, a falunépét.

- Gyűjjenek be kentek, gyűjjenek - kiáltotta. - Csak nem maradnak ki a fiam keresztelőjéről, mikor olyan fiam van, hogy nem adnám egy esztendős bornyúért. No, bá, befele kentekbe.

Persze ez már a szegényebb és fiatalabb népnek szólt, s azok kicsit kénytelen, kicsit szemérmesen, de csak bejöttek.

Hogy ilyen sok ember lepte el a ház környékét, nem lehetett várni a keresztelővel sem. A keresztapa majd tudomásul veszi, s utólag beírják a nevét.

Édesanyám elvarázsolva feküdt az ágyon. Mint valami tündérmese. Roppant gyönyörűség volt neki, ha valaha úgy esett, hogy őt ünnepelték. Vagy az urát, vagy a fiait. Maga szeretett volna ragyogni és csillogni, de legalább a gyerekeiben. Hogyan mondta öreg korában:

- Én? kicsi vagyok? de ha a hat fiamat egymás tetejére állítom, akkor ki olyan nagy, mint én?

Nemzeti örömünnep lett a keresztelő, csak ő sírta el magát; már soha nem tiltakozhatik se a Peti, se a Palkó ellen. Azonban, mikor a szent szertartás alatt a kis szobában, a fulladt melegben a pap megkérdezte erős nyers hangján, hogy:

- Mi lesz az újszülött neve?

Csak megszólal édesapám valahonnan hátul, s mondja nagy hetykén:

- Zsig-mond!

Zsigmond?!... Soha ezt a nevet nem hallották... Az egész rokonságban, de az egész faluban sem volt egyetlenegy Zsigmond sem. Senki se tudta, hogy ez a Bálint hol vette ezt a nevet, de édesanyám oly rendkívüli módon megörült neki, hogy nem lesz hát se Peti, se Palkó, hogy hangosan felzokogott örömében. Csaknem megállott a keresztelés szertartása, hogy mi történt vele?...

De én túlsivítottam, azt mondják, mikor a hideg vizet a fejemre öntötték. Ez azonban csak jó jel volt, mondták:

- Nem lesz ez olyan hamvába hótt köjök, megmondja ez a magáét...

S utána lett aztán nagy lakodáré, odakint és idebent.

Kint az udvaron roppant kelete lett a halnak és a bornak s édesapám úgy állott, mint egy kocsmáros, csakúgy osztogatta a jófalatot meg az innivalót.

Elfogyott a két vödör hal. A mónárok lettek a vőfélyek, ők fogták, sütötték, ők is aratták le a dicsőséget.

Bent pedig a kis házban, a kis szobában a sok jó ember mind elfért egy zsákban. Ács Lajos is megjött s a végén úgy dalolt, mindenki reszketett, hogy az egész ház összedől.

Többre nem emlékszem.

 

"EJJ-SZI"

Nyolchónapos koromban ejtettem ki az első szót s így:

- Ejj-szi.

Édesanyám határtalan büszkeségére az ő neve volt az első szó a számban. Megszámlálhatatlan sokszor hallottam ezt. Ha említette, mindig ugyanaz az anyai gőg és büszke önteltség jelent meg az arcán. Ebben benne volt; hogy még soha ily korán gyermek meg nem szólalt, s még soha gyermek így nem ragaszkodott anyához, mint az ő gyerekei őhozzá.

Ahogy életemen végighaladok, nem az események a fontosak nekem, nem a fordulatok és nem a mese. Szakadatlanul a miértet keresem. Mióta az eszemet tudom, mindig az volt a véleményem, hogy a szüleim sokkal könnyebb eszközökkel, sokkal jobb életet biztosíthattak volna maguknak és gyermekeiknek. Már egészen fiatal fiú koromban, gondolom, úgy harmadik gimnazista korom óta, kritikával néztem a szülők cselekedeteit, s mindig szerettem volna nekik, ha nem is tanácsot adni, de kifogásokat tenni. Ehhez azonban részben túlságosan engedelmesnek nevelődtem, részben oly mély részvét volt bennem irántuk, nehéz életük miatt, hogy csak elsírtam magam, és szántam "szegényeket, hogy nem tudják: mit cselekszenek".

Hogy emlékezzek vissza az első évekre? Nyilvánvaló, hogy míg én anyám keblén táplálkoztam, neki éppen annyi esemény folyt le az életében, mint bármikor később, mert intenzív lelki életet élt, s így a legkisebb mozzanat is nagy visszhangot s viharokat vert fel benne.

Már megállapítottam, hogy az embernek van egy állandó és soha nem változó állásfoglalása az életével szemben. Míg ez megvan, s ha két emberben egyforma erősen van meg a rendíthetetlen állásfoglalása - akkor nyilvánvaló, hogy az élet minden pillanatában, ha szembe kerülnek, ugyanaz lesz a reakció. Ennek a tanulmányozására jobb példát nem lehet ki sem tenyészteni, mint apám és anyám karakterét. Ebben a két karakterben, mint hatótényezők, olyan adottságok voltak, amelyekkel azért érdemes foglalkozni, mert felfogásom szerint a magyar társadalmi rétegződés valósággal, mint melegágyi példányokban ütközött össze bennük. Gyermekeikben tehát egy olyan világérzési kereszteződés kellett hogy létrejöjjön, mely megfelelt az ő általuk képviselt nagy távolságoknak.

A két pólus problémája ez.

Csodálatos, hogy az emberek saját magukat mennyire nem ismerik, s hogy az emberek a saját életüket képtelenek csak kissé magasabb szempontból látni is.

Az ember annyira önző és annyira követelő az élettel szemben, mint a csecsemő. S ez a két ember, édesapám és édesanyám igazán tipikus példáját mutatják annak a házassági felfogásnak, hogy mind a két fél ugyanazzal a hevességgel követeli saját kiszolgálását a másiktól. Irgalom és könyörület nélkül.

Édesanyám soha egy pillanatra sem felejtette el, hogy ki ő, kik voltak az ősei, mik voltak az ő igényei a házasodás pillanatában s az urától azt az eltartást és azt a gyöngédséget és azt a belátást követelte, amit ő akkor álmában a mesebeli királyfitól várt volna, tehát egy olyan férfiideáltól, aki az ő ezer csáppal sóvárgó lelkében betölthette volna a méltó élettárs szerepét. Az ő ideálja egy magas, előkelő, lovagias, művelt és gazdag s érzelmi életében hajszálfinom, velerezdülő finom lélek lett volna. Tehát mindig s mindenben sértette, ha a valóságra ráeszmélt, hogy a valóság mennyire eltér ettől az álomtól. Már ez az egy alapszempont egész életre elégséges fájdalmat tudott kitermelni.

Édesapám pedig, szintén kidolgozatlanul és végig nem gondolva, egy olyan feleséget akart látni a feleségében, aki az ő legénykori álmainak, ha egyáltalán álmodott valaha, vagyis érzékeinek megfelelt volna. Az ő feleségének éppen olyan erősnek, izmosnak, munkabírónak és aktív munkavégzőnek kellett lennie, aki ő maga volt. A felesége azontúl kellett, hogy mindent megértsen egy szóra, sőt anélkül is csak vele foglalkozzon és mindent helyeseljen. Ez az asszony legyen hű és alázatos és gazdag és kielégítő. Olyan legyen, akire ő felnézhet, de akinek úgy parancsolhat, mint a kutyájának. Egyszerre isteni és szolgai lény legyen. Nem, parasztasszony ne legyen, mert az neki már nem imponált, úriasszony legyen, de a legparasztabb asszonynál is dolgosabb és igénytelenebb. Szüljön gyereket, amennyit csak bír, és nevelje fel, s soha eszébe ne jusson, hogy segítség is kell a sok gyerek mellett. Szóval, őrizze meg azt a sajátságos társadalmi magaslatot, amelyben készen kapta, de amellett vidám parasztasszony is legyen.

Képtelenség. Mind a kettőjük vágya képtelenség.

De az a képtelenség, hogy mind a ketten s egész életen át, ugyanavval a mohósággal és végig nem gondolva állottak ilyen állásponton egymással szemben.

Ráhagyták azonban az életre és a valóságos percekre, hogy ebből a túlzott fantazmagóriából annyi valósuljon meg, amennyi éppen megmaradhatott. Ha a férfi nem tudott oly nemes és magasztos lenni, ahogy anyám szerette volna, akkor így is beérte vele, s ha az asszony nem bírt éppen annyit dolgozni, mintha még tízszer annyit dolgozott volna, az apám így is belenyugodott. Csak abba nem nyugodott bele egyikük sem, hogy az ő lelkében élő s izzó elképzelését megtámadja a másik. Az apám nem bánta, ha felesége beteg volt s nem bírta megcsinálni, amit kellett, de azt nem tűrte soha, pillanatig sem, hogy neki valamiért szemrehányást tegyen. A legelső szóra kirobbant s tört és zúzott és káromkodott, még ha a felesége halálos beteg volt is. Úgyhogy édesanyámnak meg kellett tanulnia a diplomáciának legelső törvényét, az első nap azt, hogy mézesmadzagot kell húzni az ellenfél száján végig. A legkisebb lehetőséget is megragadta, ha az urát dicsérhette és nagyon óvatos volt az ellentmondásban.

De ő sem fogadta el, hogy valaha is megkritizálja őt az ura. Az ő életét, az ő háztartását, az ő munkáját nem volt szabad az urának észre sem vennie. Nem várta, hogy egy szóval is megdicsérje, de megbírálni s kifogásolni azt nem volt szabad. Tőlem ez is sok, hogy így el tudom végezni, hát akkor köszönjétek meg.

A béke, sőt az együttélésük alapja ez a kölcsönös kritika-felfüggesztés volt.

S az édesanyámat a legnagyobb nehézségek idején is teljesen megnyugtatta és kielégítette, hogy az urában legalább ennyi nagylelkűség és gavalléria volt, hogy egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy amint szokás, a hibát általánosítva s valami olyat mondjon, hogy: "persze, nálad ez mindig így van." Nem, sose volt "mindig így", csak most az egyszer. Most sem tesz kifogást, csak meg kell történni! S édesapámat meg az elégítette ki, hogy a felesége sem kezdett bele soha lamentálásba, az elvesztett múlt sajnálásába, vagy általános szemrehányásokba, hanem szó nélkül s azonnal megtette, amit az ura éppen kívánt; s folyton hálás volt azért, amit kapott.

Mind a ketten valahogy függetlenítették magukat a másiktól. Mind a kettőjüknek megvolt a saját kis lelki szigete, ahol meg tudott nyugodni és el tudott zárkózni. Édesapámé volt a nagyvilág, mert egész életét házon kívül töltötte, üzletben, munkában és életharcban. Édesanyám meg soha ki nem mozdult a házból, ott élt, mint egy elvarázsolt tündérkastélyban s csak a gyermekei között meghúzódva érezte jól magát.

Volt egy bűvös ige, ami mind a kettőjüket egyformán varázsolta: házasok vagyunk.

A házasság mint életformáló, életépítő és életeket együvé forrasztó varázslat élt bennük.

Ebben az egyben legalább soha nem volt köztük eltérés. A szent házasság volt a legmagasabb törvény, ami reájuk kötelező volt. Persze, ez is mind a két félre csak a valóságos realizálását jelentette az életnek. Mind a ketten fenntartották maguknak a gondolati szabadságot. Anyámnál ez valóban nem volt egyéb, mint gondolati függetlenség, ami annyit jelentett nála, hogy nem érezte kötelezve magát egyébre, csak a hűségre, tisztaságra és becsületre. De arra nem, hogy valóban imádja is az urát s csak annak éljen, hogy az ura számára gondolkozzék. Sőt, lassan egész hűtlen lett annyiban, hogy szinte kivetette magából a férjnek minden molekuláját s egyre jobban bezárkózott saját maga köreibe. Öregkorában már alig bírta elviselni az egyre nehezebb természetű s egyre vadabb élettársat s boldog volt, hogy az alig nyelte le a falatot, már ment is hazulról. Az ő hűtlensége az urához sohasem volt más, csak a saját magába egyre jobban, zárdai konoksággal begubózó nő zárkózottsága. Gyermekeihez menekült az ura ellen, s a sok fia egészen kielégítette minden életálmát. Volt neki min gondolkodni a hat fia felől.

Édesapám pedig odakint a világban, az életben, a számtalan idegen között, férfiakkal és nőkkel vígan cicázva és verekedve, kárpótolta magát a szent és zárkózott feleség miatt. De ez számára mind csak felszínes és nyomot nem hagyó barátkozás és röpködés volt, lelke egész struktúrája a családfenntartásra volt építve. Soha hosszú élete alatt más cél nem lelkesítette és más a munkára nem vitte, csak a család, a feleség és a gyerekek eltartása. Közben a szórakozás sok pénzt eldobáltatott vele, volt valami csécsi hetykeség, nagyzolás és gavallérkodás benne, de ennek a kedvéért nem vállalt és nem igyekezett pénzt keresni soha. Legfeljebb azt engedte meg magának, hogy a család helyett házon kívül dobott el pénzt s magot.

S érdekes: egyik sem tett soha egymásnak szemrehányást a külön szenvedélyért. Soha nem kaptam rajta édesanyámat féltékenységen. Valahogy úgy volt, hogy a rengeteg munka közben örült, ha az ura békén hagyta. Sem édesapámnál nem vettem észre, hogy valaha is többet kívánt volna a feleségétől, mint hogy a papírjait rendben tartsa s ha a tárgyalásra kellett, előadja; a ruháit tisztán s az ebédet percnyi pontossággal előkészítse. Lelki kívánságai nem voltak a feleségével szemben másfélék, csak hogy ha ő megjött, minden rendben legyen, vidámság, hallgatás, "boldog családi élet". Ha már most az asszonynak meg testi kívánságai nem voltak az urával szemben, igen nagy felületet mentettek meg súrlódás nélkül. Valósággal elviselhetővé tették maguknak az életet, mely így mindössze az anyagi bajokra korlátozódott. A pénz s a pénzhiány okozta a legtöbb szenvedést mind a kettőjüknek, s pedig az életben még ez a legkevésbé gyötrő bántalom.

Egészben véve szerencsésnek kell látnom ennek a két embernek a szövetkezését. Egészségesek voltak és lelki életükben annyira távol egymástól, hogy ez már nem is látszott akadálynak. Két külön világban éltek, s ezt csupán az együttélés érintési pontjai kötötték össze.

Mennyire megdöbbentett, mikor ennek az életnek értelmét így foglalta össze édesanyám hatvanéves korában, az ura halála után:

"Apádat nem szabad másnak nézni, csak ami volt. Vadember volt... ősember... Óriási erő volt benne. Amit ő csinált, azt kevés ember csinálta volna utána. A testi ereje is, a lelki ereje is ilyen roppant nagy volt... Ahogy ő ezt a nagy családot, oly nehéz körülmények közt együtt tartotta, felnevelte, a testvéreimből embert csinált, úriembereket, mikor ő nem is volt az... benneteket mind kitaníttatott, egyetemi műveltséget adott a fiainak s a lányának is, az emberfeletti volt, mert hiszen egészen tanulatlan volt... Semmi iskolája nem volt, és a legvakmerőbb vállalatokba bocsátkozott, és ha nem is sikerült mind, vagy egy sem, annyit elért velük, hogy eltartott bennünket... Ezt csak egy ősember tehette meg... De én nem bánom, hogy mielőtt meghalok, egy kicsit kipihenem magamat. Én olyan jól el tudok lenni ebben a kis lakásban, egyedül; sokszor hetekig nem nyit rám ajtót senki: van min gondolkodnom, most gondolom végig, hogy is volt, hogy is lehetett volna..."

Édesapám sohasem törte a fejét azon, hogy is volt? Őt egész életén át lefoglalta a jövő. Néha mesélt, különösen, ha megérkezett valahonnan, azon melegiben hallatlan kedvesen és mulatságosan s az öngúnyt sem kímélve tudta elmondani üzleti kalandjait, hogy túljárt valakinek az eszén, vagy hogy pofozott meg egy poltári cserepest... Nyúltunk a kacagástól, és óriási nagynak láttuk apánk hőstetteit. De hogy valaha arra gondolt volna, hogy hogy is lehetett volna? Nemigen volt erre eset életében sem. Nem érdemes a múlton gondolkodni.

De milyen távol van ez az élet- és jellemkép attól, mikor én először mondtam az édesanyámnak, hogy:

- Ejj-szi.

Erzsi. Mindenki így hívta, tehát ezt a szót tanultam meg rá. Az a drága lény, aki oly közel volt hozzám ejjszi volt nekem.

Ez az Erzsi pedig már akkor ugyanaz volt, aki negyven év múlva, mikor ismét oly közel emelt magához, hogy ilyen őszinte képet tudott adni saját magáról, indulat, kímélet, de nem romantika nélkül.

 

AZ ÁRVÍZ

Már annyit gondolkodtam, hogy el is halványulnak a kibányászott első emlékek. Mintha a legrégibb emlékem egy ködös őszi reggel lenne. Édesapám a karján tartott és a ház mögött a kertben egész csorda szarvas állat volt, s azt mondtam:

- Denno ne...

Tinó ne!... Tinók voltak... Édesapám vett a vásáron egy egész csorda tinót nyereségre. Hazahajtotta s pár nap múlva tovább, egy másik vásárra, mert nem volt elég takarmány, sem istálló. Gondolom, nagyon olcsónak találta, mikor megvette, s bizonyosra veszem, hogy még olcsóbban adta el... Másképp nem illene hozzá a dolog... Egyszer, életének utolsó éveiben, a háború alatt, vett Erdélyben egy egész nyáj juhot. Már nagyon vártuk haza, régen ment el, a család nélkülözött, nem volt egy krajcárja sem az édesanyámnak, s egyszer csak telefonál nekem a józsefvárosi pályaudvarról, menjek hamar, ki kell váltani a juhokat. Én mint házas ember nem valami nagy örömmel mentem a juhokért, mert nekem kellett kiváltani, s Janka nem szerette az efféléket. A seftet. Az apa seftjeit. Hát bizony a juhokon a vonatban, a hosszú úton - háború; rossz vonatjárás a katonavonatok közt - kiütött valami betegség, meg az éhség, s fele elhullott, a másik fele csontig lesoványodott, s a központi vágóhídon olyan szégyenletes áron kellett odaadnia, amiből a vasúti költség sem telt ki.

- Denno ne...

Ezek az első tinók azonban engemet elkísértek hihetetlen távolságra az életúton. Ez volt a gazdagság legősibb emléke. Ebből táplálkozott a fantáziám, hogy édesapámnak, mikor én még beszélni sem tudtam, már egész tinócsordája volt.

Ma is érzem még az őszi párát. Édesapám feltett egy tinónak a hátára, mint a lóra, s kis vesszővel csapogattam a hátát, s a tinó megugrott, s édesapám hangját hallom, ahogy nevetve biztatott s mondta: "Nézd anyja! nem fél ez a betyár köjök!" Ahogy Blaha Lujza mondta, mikor a Sári bíró premierjén kint állottunk a színpadon a függöny előtt: "A kutyaházi, még csak nem is remeg a keze."

Bizonyos fajta fizikai bátorságot örököltem az édesapámtól. A harctéren is így állottam fel Kocsis főhadnagy után a lövészárok tetejére, télibundában, egész célpontot mutatva a hatvan méterre levő orosz vonalnak. Ha a kis Kocsis nem fél, én se. Nagy Pál tábornok másnap délben azt mondta: "Ha bajod lett volna, Kocsist főbe lövetem." Nevetve feleltem rá: "Erre már Kinizsi megmondta, tábornok uram, hogy egyik fej sem illett volna az én nyakamra." A bátorságnak ez a faja passzív bátorság. Igazi magyar jobbágyi bátorság. Nem félni a veszélyt. A lövészárok partján megy a baka s viszi a tisztúri ételhordót. Rövidíti az utat, mert a futóárok cikcakkban van építve s így három olyan hosszú, mint fent a gyalogút. Rákiált a százados: "Hogy mersz ott menni, gazember? Lelő a muszka!" A parasztbaka somolyog: "Nem tanál az el engem." Mikor ezt láttam, egészen vele éreztem, én is hajlandó lettem volna mellette gyalogolni... De a támadás bátorsága egyáltalán nincs meg bennem. Ha úgy fordul a helyzet, hogy nekem kell valakit megtámadni, nem fegyverrel, amire sose volt alkalmam, kikerültem - úgy látszik - az ilyen alkalmakat, hanem szóval, számon kérve, elégtételt vagy igazságot követelve, már a gondolat felvetésétől kezdve elviselhetetlen remegés van bennem. A kertészemnek nem tudom megmondani, ha valami kifogásom van. Nem bírom el, hogy valakinek kellemetlenséget okozzak. Nyugodtan tudnék a raszkolnyikok között gyalogolni a máglyahalálra, de nem bírnám el a Nagy Péter cár halálosztó parancsgesztusát. S ez egészen apai örökség. Az édesanyám más volt. Számtalanszor meglepett, hogy édesanyám; minden testi gyöngesége mellett is hihetetlenül ki tudott állani az igazsága mellett. Egyszer Kispesten, egy szombaton édesapám nem tudott fizetni a kőfaragóknak. Vasárnap hajnalban nagy brontes emberek törtek ránk részegen a dühtől, hogy valamennyiünket agyonvernek, ha nincs pénz. S ott ült az apám, sápadtan és közönyösen, egy szót se szólt, s várta a tüzes trónt, mint Dózsa várhatta. S én nem találtam érvet és ellentámadásra képességet, csak éppen apám mellé állottam. S akkor édesanyám, mint egy berzenkedő jérce, csak előpattant, szembe a nagy részegekkel s úgy lehordta őket, oly okosan és annyira úri fölényességgel mondta meg nekik a magáét, hogy azok eltátották a szájukat, s lesütött fejjel kotródtak el. Nem az érvelés döbbentett meg, hanem a bátorság, hogy merészelt az a gyönge és alig lézengő kis asszonyszemély szembe szállni s valami hatalmi magaslatról nézni le a "disznókra", akik "betörtek egy családi szentélybe".

Én, ezeket a "disznókat" megkárosított proletároknak néztem. Nagyon szégyelltem magam és szégyellem ma is, de kénytelen vagyok beismerni, hogy soha életemben nem volt rá képességem, hogy az igazamat megvédjem. Csak éppen elfogadtam a sorstól a jót. De elfogadtam a rosszat is. Kommün után is azt mondtam: "Ha a nemzettől el tudtam fogadni a dicsőséget, talán jogtalanul, most el kell fogadnom a megsemmisítést is, még ha egész oktalanul jön is."

Édesapám is mindig ez volt. Soha nem láttam oly szomorú arcot, mint az övé volt, ha magában maradt s nem tudta, hogy látják. Ilyenkor kiült rajta az élet minden csalódása, be nem vált reményei s reménytelen jövő vállalatai. A nem sikerült élet és a fáradtság. Bólogatott, s ajkát felduzzasztotta, s újra bólogatott, mintha rábólintana az ítéletre, igen, ennek be kellett következni, s legyen vége már. Az ezeréves, a tízezer éves jobbágy csüggedtsége volt ez. Aki soha az évtízezreken át nem érzett rá jogot, hogy visszaüssön, az első helyre álljon, s hogy maga helyett másat veressen agyon, csatában vagy munkahelyen. Mindig csak ő dolgozott és szenvedett és kapta a megsemmisítő parancsot. Magyar sors ez. Tisza István szabályszerűen jobbágy módra halt meg. Hiába volt már ő egész életében úr és parancsoló, hivatalból első helyen - amint jobbágy volt a császárral szemben, paraszt lett, mártír a ráemelt oktalan puskák előtt. Vére még nem érett át annyira úrrá, hogy jogot érezzen szembeszállni a Sorssal, nem szökött meg, nem védte magát, a vére mélyén valami őshomok nehezítette meg a gőgöt. Alázatos volt az Isteni Akarat előtt. "Ennek így kellett lenni."

Az édesapám is tudott parancsolni, ha jól ment. Tudott dirigálni, számos munkást foglalkoztatni és tekintélyt tartani felettük. Volt elég gyakorlata beleszokni a csősz- és csordás-sorba is. Már ebben az időben a malom jól ment, persze nem ő dolgozott benne, legényt tartott. Már kapitalista volt, munka nélküli jövedelmet élvezett.

Ezzel kilépett a falu törvénye alól.

Édesapám nagyon sokáig, szinte addig, míg Budapestre nem hoztam fel őt s a családot, nem volt tisztában azzal, hogy megszűnt falusi lenni. Rendkívül érdekes, hogy itt nincs átmenet. Abban a pillanatban, mikor megérett a helyzet, döntött. Kilépett a parasztéletből, s független ember, vállalkozó lett. Valaki olyan, aki a saját szakállára vállalt s az életnek egy új formáját vállalta ezzel. Mikor ő megvette a malmot, örökre függetlenítette magát a jobbágykötelezettségek alól. Nyilas István soha nem vett malmot, pedig hamarább lett volna száz forintja rá. Se tinócsordát nem vett. Sem olyanra nem gondolt, amit az apám megcsinált, hogy egy tutajt megrakott almával, s levitte Szegedre, nyereséggel eladta és ajándékokat hozott az itthoniaknak... A paraszt, aki ezt egyszer megtette, elvesztette a régi énjét.

És elvesztette az évezredes törvényt, amely többet őt se nem segíti, se nem kötelezi, se nem sújtja. Törvényen kívüli állapotba került. A falu törvénye csak azokra vonatkozik, akik önként s örökre alája adták magukat. A többi falusi egyszerűen az ország törvényei alá tartozik. A falu törvényének nincsen csendőre, ott minden egyes falutag, kora, vagyona s értelmisége szerinti fokon bírája mindenkinek, mindenben. Az ilyen felszabadultakra már csak a csendőr, a bíró és a hóhér áll készen. Már ha főbenjáró dolgot mívelnek.

Ez körülbelül a jobbágyközösség berendezéséből származik. Földesúr alatt, minden törvényhozás és végrehajtás arra tartozott. Ahogy egy isten az égben, egy úr van a falu fölött is. Az Állam, mikor a földesúr szerepét kisajátította, bonyolult szerkezetet alkotott, közigazgatás, állami igazgatás, csendőr, bíróság, képviselőház, választójog... Szabad kereskedelem s mindenekfölött a szervezkedés lehetősége új szellemet hozott a faluba s a családba is. A falu pálcát tört Móricz Bálint felett, mikor ősi házának az árát malomba fektette. Nincs joga rá, nem mónár. S pláne mikor a másik két tulajdonostól is megvette a maguk részét.

Az ilyen dolgokat, spekulációt, alkalmi üzleteket, ezeket a falu életéhez nem illő cselekedeteket, a régi falu csak összevont szemmel nézi, s rája nem irányadók. Még ítéletet sem alkotnak felőlük. Az ő dolguk az, ami az ekéé. Az eke csak szánt, a borona csak boronál, a paraszt csak szánt és boronál. Soha nem spekulál.

A paraszt még ekkor államhivatalnok: végre kell neki hajtani a föld megművelését, a föld terményeinek előállítását. Ezt a falu lakosai, már a parasztok, valósággal valami megszabott fizetésért, természetbeni legszűkebb eltartásért végzik, s ez a törvény oly szigorú és kijátszhatatlan, hogy aki ebből csak egyszer kivonja magát, elveszíti a közösségben való helyét.

S valóban az édesapám el is vesztette. Ő már nem volt egyháztag, nem volt egy a sok közül; vagy elveszett ember volt, vagy szerencsés flótás, evvel a tömeg nem törődött. Kiközösítette maga közül, de rettenetesen számon tartatta, hogy sikerül-e neki a vállalkozás?

Egyelőre minden remekül ment. Móricz Bálint jó kosztra került. Már nem sülttököt reggelizett, mint előbbi télen, hanem kávét kapott, tejszínes kávét... Szerette, mindig meg is kívánta ezentúl egész életében, hogy tejeskávét adjanak neki reggelire. Két tál, három tál étel az ebéd... S mint a papnál, reggel, délben és este olyan szabályos tálalás... A testvére otthon, ha egy fazék babot megfőztek neki, egész héten azon élt, míg el nem fogyott.

A falu mindezt csak nézte, s várakozó állásponton maradt. Majd meglesz ennek a böjtje.

Most egy nagyon fontos kérdést kell megállapítanunk: milyen fokban történhetik meg az átalakulás? Az, hogy egy parasztból úr legyen? Hogy külsőleg s belsőleg, megjelenésben, testi kvalitásokban éppen úgy fel tudja venni az új miliő divatját, mint gondolkodásban, kifejezésben és cselekvésben?

Én az apám átalakulását nem figyelhettem meg. Már ugyanebben az időben a népszámlálás végösszegét egy számjeggyel emeltem, de még nagyon sok idő, két évtized kellett ahhoz, hogy ilyen szempont feltűnjék előttem. Akkor pedig már a kész és kialakult egyéniségek állottak előttem - tényleg abban az időben, mikor a pesti átvándorlás megtörtént. 1902-ben, mikor hosszabb távollét után megérkeztek a fővárosba a szüleim s én, huszonegy-huszonkét éves egyetemi hallgató, aggódva néztem édesapám eredeti, mondhatnám parasztos magatartását.

Leggyorsabban történt meg nála a kapitalizmus megértése. Természetesen kis méretekben. A pénztőke felhasználása. A malomvásár, a vásárokon való kupeckedés. A kereskedelemnek elemi kísérletei. A malomban az állandó munkaerő beállítása és kihasználása. Hajcsárok s más alkalmi munkások munkaerejének felszívása. A család fiainak az úrirenden való elhelyezése. Már ezzel is távoli összeköttetések megalapozása. Míg nagyobb keretekbe nem kezdett, egész jól el tudott igazodni. A keretet körülbelül megszabta a Kassai mester iskolája. Erről a Kassairól majd akkor beszélek, ha közelebb kerülök hozzá mint iskolásfiú, de annyit meg kell mondani, hogy asztalos volt fiatalabb korában, s a kicsi falu nem kapván szabályszerűen képzett tanítót, őt szerződtette. Előtte a jobb betűismerő gazdák maguk állottak be tanítónak. Nagyapám, Móricz Mihály is volt ilyen tanító a gyerekek számára egy ideig. Kassaiban aztán megnyugodtak, és teljes harminc évig ő vezette a tanügyet Csécsén. Az édesapám kitűnően írt és fogalmazott hallatlanul eredeti s egyéni betűkkel. Számolni remekül tudott, szorzótábla a kisujjában volt, de már a számtani műveleteket régies mód szerint végezte. Például szorzásnál a szorzót alája írta a szorzandónak. Az ő matézise nagyon jó volt a falusi vásárokon, de később az iparban, komplikáltabb számításoknál bizony nehézkesnek bizonyult.

Szellemi életében mint üzletember nem tudott eléggé fölemelkedni a vállalt üzletek méretéig.

Késő volt. Huszonnyolc éves volt, mikor megházasodott. Ez már késő kor az új iskola megértésére.

A lobogós gatyát azonnal levetette, s már az első évtől kezdve csak nadrágosan járt, de a kabátot még öreg korában is valahogy úgy viselte, mintha dolmány lenne a vállára vetve. Az ő legénykorában talán még gombot se varrtak az ing nyakára, ő áttért a külön keménygallér viseletre, de azokkal az átkozott acélgombokkal sok háborúságot viselt. Abból minden öltözködéskor elveszett egy fél marékkal.

Csak egy dolog volt nála rendkívüli: az, hogy soha nem feszélyezte semmi. Se az, hogy rosszul volt felkötve a nyakkendője, vagy egyáltalán nem is volt rajta, sem az, hogy milyen ruha volt rajta: mindig fölötte volt a külsőségeknek, s mindig tökéletes önérzettel és nagyon talpraesetten vágta ki magát.

Ki lehetett a mintaképe?

Semmiféle falusi ember nem hasonlít hozzá, ebben a nyílt, bátor és vakmerően szabados modorban. A Nyilasok nagyon méltóságosak s egyben nehézkesek. Mint általában a falu nagygazdái. Még az ilyen vállalkozó emberekben, kupecekben, bandagazdákban lehet fölismerni ezt a bátor és senkivel nem törődő modort. Akinek a vagyona a zsebükben van és folyton azon dolgoznak, hogy megkétszerezzék az egészet, anélkül, hogy meg lehetne őket érte adóztatni.

Szóval, édesapám sem tudta tökéletesen megcsinálni az átalakulást. Oly távolságban van egymástól a két világ, a parasztság élete s a kulturált úrirendé, hogy késő, ha valaki huszonnyolc éves korában ér el egyikből a másikba. Azt éppen úgy nem lehet megtanulni, ahogy egy új nyelvet soha meg nem tanul anyanyelvi tökéletességgel senki, aki huszonnyolc éves korában fog hozzá, ha szakadatlanul az új nyelvterületen él is.

Én mindenesetre a "denno ne" kiáltással annak az édesapámnak a karján ülök képzeletemben, akinek őt ötven évvel később ismertem. S ha behunyom a szemem, még rémlik, látom barna haját és kis sárgás bajuszát. S ez nagyon nagy állítás, mert oly korán őszült, hogy én se láttam őt, csak galambfehér hajjal. S azt is apró géppel nyíratta.

A "denno ne" kiáltással egyidejű emlékem az árvíz.

A tornác talpfája vízben volt.

Tulajdonképpen ez a legerősebb benyomás, ami megmaradt. Úgy látszik, ez volt a legváratlanabb, mert odáig a tornácot legfeljebb ha magam nedvesítettem fel, s ezért kikaptam. De hogy az egész tornác víz felett áll, ez meghökkentett: ki fog ezért kikapni?

Már az nem is volt olyan csuda számomra, hogy ha a talpgerendára felállottam s az ereszt tartó oszlopba ölelkezve a kert felé hátranéztem, ott is minden víz volt, csupa víz. Egy szál víz. Mintha még havas lett volna a kerítés töve, ahol víz nem érte.

Különös volt és bizonyára szép. Föltételezem, hogy el voltam ragadtatva, mert mindig úgy emlékszem vissza, mint valami csodálatosan szép emlékre. Nem volt bennem semmi ijedtség, rémület, úgy gondolom, a csécsiek hozzá voltak szokva az árvízhez, s nem voltak tőle megrémülve. Lehet, hogy a község annyi emelkedésen mégis volt, hogy a házakat nem fenyegette közvetlen veszedelem, mindig csak a temetőt féltették.

Édesapám valahonnan előtűnt s felkapott:

- No, fiam, árvíz!

S kacagva emelt a magasba, biztosan fel is hajított s elkapott, mert ez volt a szokása.

- Feljött a Tisza.

A Tisza. A falu vallása a Tisza... Később, de még a gyermekkorban belém avatódott, hogy a csécsiek igazi vallása a Tisza. Minden a Tiszához fűződött. Akármiről beszéltek, a Tisza mindig ott settenkedett a háttérben. A temető, a temető a Tisza partján, s a Tisza viszi a sírdombokat, már név szerint mondták, ki szakadt be... Mert a Tisza folyton áradt vagy apadt. A Tiszában nagy víz volt vagy kis víz volt. A Tiszában hal volt. És ez tudomásul venni való nagy dolog volt. Hogy a Tiszában harcsa, csuka, kárász, ponty, kecsege lakott. És a Tisza szélében ficfások voltak, fűzfaerdők, s a füzek tömve voltak kis madarakkal, s a kis madaraknak kiszedték a kis tojását s a kis fiait, és annak kihúzták a kis lábát, és avval játszani kellett. Meg lenyírták a vesszőket, mint a hajat és megfőzték a vesszőt pirosra és kosarat fontak belőle. Meg nád volt a Tisza-öntésekben, és annak Halvány volt a neve. Már az ottmaradt kiöntéseknek, s azokon vékony jég volt s az beszakadt, ha valaki ráment. És a nádat levágták és nagy toronyba rakták és ott fogták a tövében a csíkot. Meg a Tiszában sulyom volt és az jobb volt minden gyümölcsnél a világon, majdnem olyan jó, mint a pattogatott málé. De sokkal jobban becsülték. És a Tiszában fürödni lehetett, édesanyám úgy szokta mondani: firidni. De vigyázva ám, mert a Tisza mindenkit csak elkapott és vitte, vitte... Az én nagyanyám apját is az vitte el, Nyilas papot, mert nagyon vakmerő volt, már ahogy a jég olvadni kezdett, ő fürödni ment, vagy firidni, ahogy nagyanyám ejtette. Mindig büszke voltam erre a híres papra és híres halálára, s milyen legendagyilkosság, hogy most azt látom az anyakönyvi családi értesítőben, amit a mostani pap kiállított a család minden tagjáról, hogy ez a nagyapám július 11-én fút a Tiszába. Szóval, szegény csak éppen belefúlt, de hiányzik az a romantika, édesanyám mindig emlékezett, hogy csikorgó tavasz volt... De nemcsak a Nyilasok kivétele volt, hogy a Tiszába szoktak halni, a Mórutz nagyapám testvére, Pál bátyánk, az is abba halt. Az is ilyen dicsőséges mondával, hogy, mint Borca néném mesélte: "Mert nagy úszó volt, lelkem, és úgy kérték, ne menj bele, ne menj bele, de már maszlagolva volt egy nagy süllő hal, bizony belement. Bizony nem is jött ki többet. Hideg volt még a víz, gyenge tavasz volt..." No, most azonnal megnéztem az anyakönyvi kivonatot s hát ez is így van Mórutz Pál 1838. július 8-án, 30 éves korában vízbe fúlt." Szóval ez is júliusban. Azért mégis az övé az elsőbbség, mert ő 1838-ban halt bele, míg Nyilas pap csak 1870. július 11-én... Ez most csak azért érdekes, mert oly sokszor hallottam Nyilas dédapám halálát, amennyire soha a Pál bátyámét. Csak apám holta után merte ezt Borca néném elmondani. Odáig nem is volt halott, csak megszűnt, hiszen ez egy egészen közönséges Mórutz volt... De mi van a halála után bejegyezve: "Özvegye férjhez ment Török Mihály milotai lakoshoz, ugyanazon év október 16-án." Tehát az sem a Nyilasok privilégiuma, hogy a fiatal özvegy hamar férjhez megy a nagy halott után. Ez az özvegy mindenkit lever, júliustól csak októberig várt. Igazán illik rá a Shakespeare megállapítása, hogy egy rendes özvegynek addig kell férjhez menni, míg egy cipőtalpat el nem koptatott. Hát Pál bátyám özvegye bizony nem koptatott, mert júliustól októberig nem volt a lábán cipő, legfeljebb kétszer: az ura temetésén meg az esküvőjén.

Szóval a Tisza már éhes volt, s feljött egy kis alamizsnáért a tornác talpfájáig. Már tizenkét éve nem halt bele senki a családból, se apai, se anyai ágon.

De édesapám mindezekről nem tudott vagy nem törődött vele, beültetett egy csónakba engem, s elvitt magával a Tiszára. Édesanyám szegény, úgy kárált utánunk, mint a kotlós a kacsafiók után.

- No, megesz bennünket a csuka - nevetett édesapám -, nem baj, vasárnap meg mi esszük meg őtet, ugye, fiam?

A malomhoz mentünk. A malomnak nem volt semmi baja. Akkor semmi baja se volt. De a Tisza akkor volt a legszebb; mintha a nemzeti zászlót terítették volna le a mezőkre... Ezt a képet most csempésztem bele, de bizonyos, hogy ilyen látványokból s benyomásokból nő meg a gyermekben a szülőföld érzése. Nálam egész bizonyos, hogy a szülőföld a nagy tágasságot, a színes és csillogó végtelent jelenti, a tavaszi napfényt és a tág tüdőt.

Benne van a gyümölcs édessége és a nyári por kedves szaga. A természet lelkesítő, tüdőtágító illatos öröme. Maga az a név, hogy Csécse, mindig úgy hat rám, mint valami ízes friss gyümölcs, cuppant az ember, csettint és nevet. Csécse. Mennyire örülök, hogy azt a bájos falut kaptam szülőföldnek. S igaz is, hogy szülőföld céljaira a kis falu alkalmasabb, mint a nagyváros. Mindig sajnáltam a gyerekeimet, hogy nem tudok nekik olyan elsőrangú szülőföldről gondoskodni, amilyen nekem volt. Mikor a kislányom kicsi volt, megtanították rá, hogy hol lakik, ha eltéved s a rendőr kérdi, meg tudja mondani. Igen aranyos volt, hogy ha azt kérdezték: "Hol születtél kicsikém?" azt felelte: "Harmadik emelet hetvenkilenc"... De versenyezhet ez a csécsi udvarral? az én szülőhazámmal, annak a szimbolikus jelentőségével, s ki lehet vajon ebből kovácsolni olyan egész életre boldogító örömet, ami bennem van?... Ők nem vállalják már a falut. Gyermekeimben minden visszafordul. Ahogy az egész fiatalság sajátságos vetületben látja azt, ami nekem öröm és emberi szeretet: ők valahogy tudatos hivatást csinálnak abból, hogy a falut átalakítsák... Igen, a falu azon az úton van, hogy a leggyorsabb tempóban átalakuljon, mert átalakultak a gazdasági viszonyok s akkor át kell alakulni a társadalmiaknak is, a társadalom ugyanis a gazdasági létezésnek megvalósult formája.

Úgy tűnik fel nekem, hogy most éppen egy véghetetlen nagy árvíznek vagyok tanúja. Elöntötte az egész magyar Alföldet egy kétségbeesett tengerár, amelyből már csak éppen kiemelkednek a régi állapotok emlékdombjai. A kunhalmok, amelyeket süveggel hordtak valaha s amelyeket ma lehordanak talicskával, az újonnan épülő tanyák és istállók számára. Nem kifogásolom. A mai embernek a mai életlehetőségekre van szüksége. De fáj, hogy a gyermekeim inkább kíváncsisággal nézik az én érzéseimet s hallják az én szavamat: az ő életük csak éppen a vérség szálaival van az enyémhez kötve, de ugyanolyan távol vannak az én egész gondolkodásomtól, amilyen távol vagyok én a szüleimtől.

Kinek mesélem én magamat? Akikről szólok, már mind halottak. Az az árvíz is még akkor felszikkadt, s utána már ötvenötször vagy ötvenhatszor volt azokon a területeken vetés és aratás, de bennem a régi árvíz most is itt él, s már nem is fog kiszáradni, mert a szívemben őrzöm, mint valami nagy benyomást, amit ma jobban tudok felértékelni, mint akkor.

 

PISTA

Mi az a szülőföld szeretete?

Nálam, ahol igazán a gyermekkorra szorul a szülőföld minden emlékképe, valóban úgy tűnik fel, mint valami objektumnak az emberre gyakorolt hatása. A szülőföld keretében mit találok? Kapcsoljuk ki a mai Csécsét. Ez olyan, mintha semmi köze se volna ahhoz, amely az enyém volt. Egyetlen embert sem ismerek benne, s ha van egy-kettő, akit ismerek, azoknak már csak azért sincs az én saját külön Csécse-komplexumomhoz köze, mert akkor még ezek is gyerekek voltak. Ami Csécse szociográfiailag, gazdaságilag, etnikumban és etikai tartalomban, ez mind olyan, ami nem jutott el a tudat küszöbéig, tehát ha ezekről bármit is vallok, az mind sokkal későbbi származék.

Számomra Csécse szín, hang, íz, szag és tapintás. Az öt érzék indukciója kitölti a szülőföldről minden élményemet. S mivel a csecsemő bárhol és bármiként is élt az első három évében, hacsak megvolt az ennivalója, csak boldog tudott lenni: ezért minden, ami erre a boldog időre emlékezteti, örömérzéseket kelt benne.

Nálam ez fokozottabban lezáródik a Csécséről való távozással, mert azontúl annyira megváltozott s annyira sötétre fordult az élet körülöttem, hogy szakadatlan sóvárgás maradt bennem a csécsi korszak után. Ha sikerül egy pillanatot kilobbantani a sötétből, már ott vagyok, mindenről megfeledkezve a boldogság kellős közepében: az első gyermekkor, Csécse égő napja alatt. Az udvaron vagyunk, Pistával ketten.

Pistának hívtunk egy kis gömböcforma fiút, aki nálam is kisebb volt, és mindig ott lábatlankodott körülöttem. Nem lehetett tőle szabadulni. Bele kellett nyugodni, hogy akármit csináltam, jött és elrontotta. De ha nekem lóra volt szükségem, nem engedte magát befogni. Ha én várat építettem, jött s beleült, de ha nekem kedvem volt őt megverni, úgy bőgött, hogy édesnagyanyám kijött a házból, mint a kakukk az órából, és ütött. Engem ütött, nem Pistát, aki bőgött, hanem engem, aki szépen befogtam a számat, s magyarázta:

- Így kell bánni a kis testvéreddel? Pistát szeretni kell! Szeressétek egymást!! Mi lesz belőletek?! Az embereknek az a kötelességük, hogy szeressék a testvért! Akik nem szeretik egymást, megölik egymást. Hát meg akarod ölni az öcsédet?

Már egész nagy fiú voltam, s még mindig nem értettem, miért kell nekem az öcsémet jobban szeretni, mint más fiút, aki szebb is, jobb is, hasznosabb is, és akit mindenesetre sokkal ritkábban látni, tehát ritkaság! - mint Pistát.

Nem akartam megölni az öcsémet, pedig csakugyan az lett volna a legegyszerűbb, mert Pistának az volt a szokása, hogy ami nekem volt, neki rögtön az kellett. Olyan volt, mint az árnyék, folyton utánam mászott. Ha egy vesszőt felvettem a földről, már nyúlt érte, ha a porban kiscsirkét raktam s kotlóst közéjük, már taposta szét a két kis kövér mancsával, olyan kis lyukas keze volt, csupa gödör minden ujja töve, s az arcán a kis gödrök, és piros volt, s folyton tele volt sárral a szeme is és örökké nevetett. Vagy nevetett, vagy sírt. Fogalma sem volt az enyém, tiéd, övéről: minden az övé volt, s mivel neki sohase jutott eszébe semmi, abból élt, amit én kitaláltam.

Én pedig csudára féltettem az ötleteimet. Ha valamit meg akartam csinálni, még édesanyámnak sem engedtem meg, hogy hozzányúljon. Ha megtörtént, hogy ügyetlen kézzel nem bírtam kifaragni valamit s valaki segíteni akart, oly halálos sértődöttséget éreztem, mintha le akarták volna vágni a kezemet. Inkább akartam rosszul megcsinált ostorral játszani, mint hogy nekem valaki megfonja. Mivel pedig Pista soha nem engedte, hogy valamivel elkészüljek, az első mozdulatok után már, mint egy béka rámászott a kezemre, kénytelen voltam folyton felkapaszkodni magaslatokra, székre, asztalra, ágyra, az udvaron a saroglyára, a vályúra, a felhalmozott fatörzsekre, hogy ő el ne érjen. Azt hiszem, Pista fejlesztette ki bennem azt a zárkózott érzést, mely mai napig tart, hogy ha valamit írok, a világért el nem árulnám a témát, s kétségbe vagyok esve, ha indiszkrécióból akárki a családban belepillant a félig kész írásomba, s egy sort elolvas belőle. Bár semmi értelme sincs, mégis, ha megtörténik, hogy elmondok valamit abból, ami bennem munkában van, azt már többet nem tudom megírni. Pistával is úgy voltam, ha egy játékomat félig kész állapotban elrontotta, abbahagytam, soha nem fejeztem be, újat kellett kitalálnom. Lehet, hogy ez viszont hozzászoktatott, hogy mindig számtalan témám van készenlétben, soha témahiányban nem szenvedtem, ellenkezőleg: tömérdek életre volna szükségem, hogy mindazt megírjam, ami megírásra valónak felraktározódott bennem. Ennek viszont káros következménye, hogy hiányzik belőlem az a makacsság, hogy egy gondolaton hosszú ideig tűnődjek, egy témának minden erőmmel neki szenteljem magamat. Megtörténik, hogy írás közben, míg írom, amibe belekezdtem, a fejem már valami egész más elmondanivalón, megoldanivalón gondolkozik, s mindig óriási örömmel fogok bele valaminek a megírásába, de a befejezés hallatlan fáradságba s erőfeszítésbe kerül, s alig várom, hogy lerázzam magamról a feladatot, hogy már abban a percben belekezdjek az új munkába.

Szóval Pistával ketten voltunk az udvaron.

Az udvar, nekem, kis, valami négyéves gyermeknek elég nagy terület volt. Három oldalról magas deszkapalánkkal volt bekerítve, a negyedik oldalon volt az ócska, zsindelyfedeles ház. A házzal szemben levő palánknak egy darabját ki szokták nyitni, ha valaki ki vagy be akart jönni az utcáról. Ha szekeret, lovat vagy négylábú állatokat hoztak be, akkor a palánknak a még nagyobb darabját nyitották meg. Ezeket a darabokat, hol kisajtónak, hol kapunak nevezték.

Ha kinyílt egyik vagy másik, akkor az egész falut lehetett látni, középen a fatornyos templommal. Hogy a házunk éppen a falu végén volt, szembefordulva az utcának.

Különben az udvaron meglehetős csönd volt. Néhány tyúkkal és egy sereg csirkével osztoztam a csöndön. Ha alkalmatlanok voltak, rögöt fogtam és utánuk hajítottam, vagy valami karóval kergettem őket. De ezeket sem volt célszerű agyonütni, mert nagyon különös volt, de édesnagyanyám úgy féltette őket, mintha azok is testvéreim lettek volna. Édesnagyanyám, akit sohasem volt szabad másképp szólítani vagy nevezni, csak ilyen hosszú néven, sovány magas nő volt, fekete ruhában, simán hátrafésült fekete hajjal és folyton ütésre kész kezekkel járt. Nem ütött nagyokat, de mindig. Olyan asszony volt, aki örökké dolgozott, ha semmi oka nem is volt rá, ha mást nem tehetett, leült egy kis székre és harisnyát kötött. Olyankor még legbarátságosabb volt a közelében lenni, s én sokszor Pista elől hozzá menekültem, s néztem a kötőtűk villogását. Különben hallgatag asszony volt, mindig gondolatokkal volt tele, csak néha szólalt meg, hogy megintsen: "Ne ülj olyan görbén, görbe lesz a hátad... Eredj mosdjál meg, mivel maszatoltad be magad, olyan mocskos vagy, mint a cigánygyerek. A mocskos embert senki sem szereti... Eredj játszani, mit bámulsz rám annyit. A te dolgod a játék, az embernek mindig dolgozni kell..." Viszont, ha a legjobb játékban voltam, egyszer csak utánam kiáltott, és a két kezemet mereven fel kellett tartani, s erre rátett egy rakás pamutot s legombolyította. Ez nagyon unalmas volt, mert közben egy szót sem szólott, csak arra vigyázott, hogy a pamut össze ne gubancolódjék. Nagyanyámtól meglehetősen féltem, mert sohasem tudtam előtte úgy megjelenni, hogy valami kifogást ne tett volna rám, és mégis szerettem a közelében lenni, mert nem zavart meg a gondolataimban és olyan szép volt. Gyönyörű barna szemei voltak, mindig igen tiszta fekete ruhában volt, egy hajaszála sem makrancoskodott, úgy meg volt fésülve, hogy feszült a homlokán, csak néha a kötőtűvel nyúlt bele és megvakarta itt vagy ott a fejbőrét a haj közt, de az sem látszott meg többet, sima volt a szép kis feje. Az arca bőre is olyan volt, mintha abban a percben mosdott volna meg, soha nem izzadt, és én büszke voltam rá, hogy mindig úgy néz ki, mintha most seperték volna ki az udvart.

Azért is szerettem, mert mindenki tisztelte. Édesanyám úgy félt tőle, jobban, mint én, soha nem ellenkezett volna vele, egy szavára azonnal mozdult és futott és megcsinálta, amit parancsolt. Még édesapám is egészen másképp bánt vele, mint akárki mással a világon. Egész életében soha nem kiáltott rá, pedig ő nem is tudott emberekkel másképp beszélni, csak úgy, hogy rákurjantott. De édesnagyanyám előtt mosolygósan és csendesen beszélt, éreztem, hogy nagyon tiszteli és szereti. Szinte félt tőle, pedig őrá nem szólott rá soha. Ők ketten kivételes viszonyban voltak egymással. Mind a ketten, mindenki mást, a maguk módján állandóan megtámadtak, korholtak, rendre és munkára utasítottak, de egymást kölcsönösen respektálták.

Édesanyámmal egészen más viszonyban voltam. Édesanyámtól nem féltem, őt sajnáltam. Már a legrégibb érzésem is az, hogy sajnáltam, mert akármilyen fürgén igyekezett dolgozni, én már akkor is éreztem, hogy a munkától fél, csak azért végzi el, mert nem akar szidást kapni. Édesnagyanyám nem szeretett a házban dolgozni. Ami munka a ház belsejében volt, azt édesanyámnak kellett elvégezni, a takarítást, a főzést, mosogatást. Édesnagyanyám is segített néha, de ő inkább az udvaron dolgozott, ő adott enni a tyúkoknak, a malacoknak és a tehénnek. Mosni együtt szoktak az udvarra kitett tekenőben, nyáron. Édesnagyanyám a kávéját maga szokta megfőzni, s abból senki sem kapott. Ő egyedül ivott minden reggel és minden délután egy-egy csésze szép habos kávét. Egyáltalán úgy élt köztünk, mintha egy magasabb lény lett volna s úgy is tiszteltük. A falusiak tiszteletes asszonynak hívták, mert nekik nem volt a nagyanyjuk, amin tűnődtem is. Édesapám pedig semmi se volt, csak gazda, és mindig nadrágban járt, csizmában, mezítláb csak reggel láttam, pedig a többi gazda mind mezítláb járt nyáron, csak akkor húztak csizmát, ha templomba mentek, biztosan hideg volt a tégla a templom földjén.

- Mit csinál Pista? Mért nem vigyázol rá?

Pista éppen azt csinálta, hogy kis vizet szivárványozott abba a kis kertbe, amit én csináltam a porban, amikor elég volt, zsupsz beleült a mezítelen kis kerekségivel, és úgy kacagott rám, mint egy cserépbe ültetett bazsarózsa. De ez jó, gondoltam, és én is meglocsoltam a tövét.

Hogyne szeretném a szülőföldemet, ahova ilyen édes emlékek kötnek. De persze nincs tökéletes boldogság még Csécsén sem. Édesnagyanyám kijött, mindent látott, és a kakukk ütött. De legalább aztán elkakukkolta a kis emléket sokszor, sokszor, évtizedek múlva.

 

KIS KATONA VAGYOK ÉN

A gyerek zsarnok. Őszinte és nyílt zsarnok. Semmi irgalom, könyörület, semmi belátás nincs benne, teljes mértékben kizsákmányolja, akit csak lehet. Csak nem mindenki hagyja magát kizsákmányolni, legkevésbé a szülők.

- No, takarodjatok már kifele, ne lábatlankodjatok itt.

A szülőnek teljes joga van a gyerekeitől szabadulni. Úgy tesz, mintha övé lenne a gyerek, tehát azt teheti vele, amit akar. A gyerek aztán finom tapintással megérti, kinek lehet terhére. Aki nem engedi, attól úgy el tud húzódni, mint a csalántól. Édesapámtól, hamar megtanultuk, hogy óvakodni kell. Van itt egy följegyzés, édesanyám szavaiból: "Az első fiú nagyon sírós volt, folyton felváltva hurcoltuk én meg az apja. Úgy futkosott vele az udvaron az eperfától végig és rá-rá kiáltott: »Hallgass, vagy a fődhö váglak.« De azért büszkén hurcolta a fiát."

Ez én voltam, ez a fiú.

Apámhoz csak akkor lehetett menni, ha ő intett értem. Nagyanyámhoz, ha nem kergetett el, édesanyámhoz mindig, ha még úgy szeretett volna is tőlem szabadulni. De tőle meg mentettek. Nagyanyám megszabadította őt, ha nagyon is nyűgösek voltunk a nyakán. "Ne hagyd a nyakadra nőni. Micsoda dolog az!" "Tessék hagyni édesanyám..." De nem hagyta, hanem nyakon fogott és kirázott az udvarra, mint a port.

De hát a szülők csak belső alkalmazottak voltak a gyermeki udvartartásban: Csécse azért olyan boldog emlék, mert ott egész sereg igazi rabszolga is volt. A falusiak, nyilván a legszegényebb elem, akik munkára jártak hozzánk, férfiak, nők, de főleg a fiatal lányok, rettenetesen elkényeztettek. Boldogok voltak, ha testi érintéssel érinthettek, és akármit lehetett velük csinálni. Rúgni, csípni, kergetni, fáradhatatlanok voltak a játékban, és hagyták, hogy a hajukat kiszedjem is. Azok a csécsi esték - mert mindig az esték a játszás órái, mikor mezei munka után hazajön a munkásság vacsorázni -, azok az esték bámulatos szilajok voltak. Minden este sírva aludtunk el, mert úgy téptek le az áldozatok nyakáról. S azok még könyörögtek, hogy tessék má hagyni na, játszik, nem fáj a...

Hatalmi érzés, vérszomj, tobzódó kegyetlenség volt abban az időben bennem. Egész sereg munkás volt, akik mind fiatalok voltak, s mind kitüntetésnek vette, ha a kis Zsiga rácsimpaszkodott.

Erotika irányában semmire sem bírok visszabányászni, de a tirannizmus gyökereit gazdagon kitenyésztették bennem ezek az alávetettek. Egyszer, húsz ével később, tudom, még nem voltam házas, ott jártam Csécsén. Az akkori áldozatok legalább tíz évvel lehettek öregebbek nálam, még akkor is úgy rajzottak körül, szemérmes tolakodással, mint a régi nyári estéken s eldicsekedtek vele, milyen jól eljátszottam velük, vagyis, hogy milyen barbár lehettem hozzájuk. Volt köztük egy harminc körüli fiatal nő, úgy könyörgött, tegezzem. Kérdeztem, van-e gyereke? Volt. "Hát ki az urad?" Laposan nevetett s mindenki körül. "Aratáskor a jég alá halt" - mondta rejtélyesen. Én már egyetemi hallgató voltam, s nem értettem el, meg kellett magyarázniok, hogy mit jelent. Nem tudom a nevét. De akkor még visszaemlékeztem, hogy fojtott erotika lehetett benne, mint kislányban már, sovány, szőkés, alamuszi, kedves.

Érzem a szagukat. Biztos, hogy a gyerek nem finnyás. A mi hajózható csatornánk a disznóól vöröses vize volt, amelynek meleg s kövér szagú latyakjában legjobban szerettünk babrálni. Az izzadt parasztok, akik jöttek haza a kapálásból, valósággal olyan falatok voltak nekünk gyerekeknek, mint szúnyogoknak a kövér emberi test. Bárkinek az ölébe ültem s ülhettem, mert bármelyik, a legöregebb is kedvébe akart a munkaadónak járni evvel. Egy se merte azt mondani, hogy ne húzzam a bajszát, csak nevetett. Testek vannak a markomban, ha oda visszaérzek, emberek, akiken lovagolok, akiket nyúzok, megfeszítem kis kezeimet, hogy fájdalmat okozzak nekik. Nekik nem fájt? nekem gyönyört adott.

Volt egy nagy bundás kutyánk, a Rontó. Napközben evvel hancúroztam s ma is érzem a jó kutyaszagot. Mikor később - ezt elmondtam édesanyámnak, ő gondolkozva emlékezett vissza a Rontóra, már a nevét is elfelejtette, s mikor dicsekedtem, milyen jó volt ott feküdni s aludni a kutya hasán, undorral hessentett: "Ó, menj már, hallani se jó, úgy utálom a kutyát."

Bizonyos, hogy nem volt kellő felügyelet rám. Persze, éppen abban az időben, mikor a munkások ott voltak, a legtöbb dolog volt a konyhában, a két asszony el volt foglalva, anyám s nagyanyám a tálalással, mert Csécsén a munkások háznál kaptak kosztot, s pedig válogatottan jó kosztot kellett kiadni.

Különös, alig van téli emlékem. Biztos, hogy télen az volt a gyereknevelés, hogy nem engedtek ki bennünket a házból. Talán azért is imádom maig a nyarat, mert oly nagy örömöket hozott: emberhúst, emberszagot, ami a virágnál erősebb ingereket ad.

Véghetetlen sok érzés fűződik ahhoz, hogy ott engem mennyire ünnepeltek. Ha egy új ruhát adtak rám, megfogdosták a lányok, tapogatták, s engem is benne, hogy az milyen szép, milyen gyönyörű, ilyen gyönyörű ruhája a faluban senkinek sincs, csapkodták a kezüket és sikoltoztak a kacagástól, ahogy mutogattam magam, csipogás, ölbe kaptak, összecsókoltak, és futottak velem ész nélkül, s én kéjesen szédültem a karjukon. Szép nagylányok a mellükre állítottak mezítlábacskámmal s úgy futkároztak velem fogócskát, magasan voltam mint az eresz és büszkén felemeltem a kantus alját, nézzék meg belül is milyen szép.

Kéjenc és buja zsarnokot neveltek ki belőlem, de az az érzésem, paraszt voltam. Hozzájuk vonzódtam, s nem az édesanyám-félékhez. A házban mindig szelídnek és csöndesnek és hallgatagnak kellett lenni: mennyivel jobb volt kint a tüdőtágító ordítás, hajkurászás. Különben is édesapám kint volt, odatartozott a világhoz, szinte idegen dolog volt, hogy bejöjjön a házba. Megette az ételt s ment. Nem tudok róla, hogy feltűnt volna nekem, hogy ő a lakásban tartózkodott, ahogy édesanyámat nem látom a házon kívül: a kötője alá tette két kis fázós kezét, s úgy nézett körül - ennyi képem van róla az eresz alatt... S én még ekkor nem akartam hozzá tartozni. Én, az apám után futottam, de csak messziről, mert nem volt tanácsos közel lenni hozzá. Én magam akartam édesapám lenni: szinte kisajátítottam az ő hatalmi körét a magam javára.

A legjobb úton voltam, hogy parasztgazda nőjön belőlem. Már négyéves koromban beidegzettem a parancsolgatást, a kíméletlenséget, a nyerseséget. Azért vagyok én olyan boldog Csécsén ma is, már a gyermekkor emlékeiben, mert a korlátlan bőségek hőse vagyok ott. Mindenkinél erősebb, mindenkinél vitézebb: a legöregebb embert is úgy rángatom, ahogy nekem tetszik - ha hagyja. S hagyja: "komisz kis köjök" - mondták, de nevettek.

Pistát észre sem vették, Pista nem is volt. Ott senki sem törődött mással csak velem. S még azt mondták, milyen vékonyka, milyen gyengécske, milyen szerény vagyok... Ők nem tudták, micsoda erős és komisz kölyök voltam, belül.

De ez az én hatalmi állapotom nem volt egyéb, csak az elkényeztetett parasztgyerek túlzása és önzése. Nem volt ez magasabb igényű, hogy úgy mondjam feudális tartalmú. Azokat a munkásokat én egyáltalán nem éreztem rangban magam alatt állóknak, tökéletesen egy nívón voltam lélekben velük, éppen úgy, mint a nagybátyáimmal, a rokonaimmal, s semmi sejtelmem nem volt, hogy nekem társadalmi jogom van velük rendelkezni. Ugyanis az édesapámban nem volt meg ez a jogi elszakadás a régi társaktól, cimboráktól és ismerősöktől. Ő egyenrangúnak tekintette magát a szegényemberekkel, csak ő már nem kiszakadt, csupán eltávolodott tőlük. Azért nem lett más, ha most már több földje van is, és ha mindennap kávézik is. Azok is csak úgy tegezték és vitatkoztak vele, mint azelőtt. Édesapámban különös módon megvolt az emberi együttérzés mindenféle rangú emberrel, míg csak meg nem éreztették vele, hogy hátrább az agarakkal. Ő ezt soha senkivel nem tette meg, hacsak nem morális szempontból, például részeget nem tűrt, a rongyosok okvetetlenkedő komázását nem viselte el.

Hogy nem tévedek saját magamra nézve, azzal bizonyítom, hogy a csécsi idők utáni korokban egészen másnemű viszonyba kerültem az emberekkel, főleg a faluval s a szegénységgel: de soha, mikor felnőtt korban közéjük kerültem, mint vendég, mint népköltési gyűjtő, soha undort, idegenséget és megvetést nem éreztem. Ellenkezőleg, az első percben a hároméveskori együvétartozást találtam meg, azzal a fölénnyel, amit akkor éreztem, a szabadsággal felruházott gyermek minden szabadját.

S ez nagyon érdekes azért, mert még ebben a korban édesanyám nem tudott megmenteni ettől az "alacsony" érintkezéstől. Ő is "szerette a népet", mint paplány, elvi álláspontja volt, hogy "a néphez jónak, jóságosnak" kell lenni, de személyes érintkezésben még kislánykori emlékeiben is ott van a félős távolság. "A bírónak, Tihor Mátyásnak volt egy világszép kislánya, Tihor Erzsuska. Mert Jándon a paplányok azt csepegtették belém, hogy azok parasztok, mikor hazamentem Beregújfaluba, bizony nem mentem én utána. - Te tán nem is köszönsz Erzsuskának - mondta édesanyám -, eredj csókold meg! Hát én olyan fanyalogva mentem. Ezt mindig szégyelltem."

De már a négyéveskori emlékeiben is egészen más álomemlékei vannak: "Még arra is emlékszem - mondja a jegyzet szerint szóról szóra -, hogy a szomszédban lakott egy úri család, és Erzsike volt a lányuk... a templomnál volt egy nagy árok s azon deszkapalló, és mindig olyan reszketve mentem át, Erzsike pedig futkosott és integetett, hogy belelök... Fonni mentünk egymáshoz, vesszőre kötöttünk csepűt, s vessző volt az orsó... Ott a legények úgy játszottak, hogy egy sor legény körbe állt, másik sor a vállára s még harmadik sor is..."

Számára a falu népe már négyéves korában látványosság volt csupán - nekem valóság. Ő lányos ösztönnel legelső három-négyéves korában úri kislányokra emlékszik, aki úrilány létére nála is közönségesebb és parasztosabb volt - én érzem, hogy elborított a falu, benne lüktettem s vele fejlődtem. Ebben az időben még az apai hatás teljes mértékben kiegyensúlyozta az anyait. Édesanyám legelső emlékeiben már arra a magasztos és uralkodva elzárkózó életre készítette elő magát, amire később is olyan nagy hajlama lett volna: az én gyermeki indulásom egy zsarnok parasztgazdának az előiskolája lehetett volna. Azokon taposni, akik egy sárban, egy szagban együtt élnek az emberrel. Hiába keresem, nem lelek semmi emelkedett, eltávolodott, úri érzést, még ott sem, ahol a legnagyobb ünneplésben voltam.

Vendégekkel volt teli a ház, úri vendégek voltak, s én türelmetlen voltam, hogy kimehessek már, megmutatni magamat: kifelé sóvárogtam az udvarra, mint a kiskutya, aki udvari állat s nem szobai, s szűkölve vágyik ki a becézés elől az ugatós szabadba. A fejemen kis katonacsákó volt, piros volt és fényes aranypapirosos. A kantusomat pedig átkötötte édesanyám szíjacskával s azon csillogó veretes kis vásári olcsó kard lógott. Édesapám kiáltotta: "Katona lesz a fiamból." Édesanyám boldogan akarta leszerelni hősködésemet, ahogy csápoltam a kis karddal, majd kivertem a szemét. Szóval, körülöttem forgott a világ.

De csak akkor kezdődött az igazi, mikor végre kint voltam az udvaron és kitehettem magam a rám ragyogó szemek örömének. Tömeg volt ott, kiabáltak, tapsoltak, éljent mondtak, Pistát ölben vitte édesanyám, én vezettem, kivont karddal, míg fel nem kapott egy aratólány, de én úgy rúgtam, vágtam a sarkantyús kis csizmámmal, mindenki nagy mulatságára és elismerésére.

A malomba vittek, tálán akkor mutatta be édesapám a rokonoknak, ismerős uraknak, anyám barátnőinek a malmot.

Ez már nem volt parasztünnep. Gazdaember nem tart alapkőletételt, nem ünnepli meg a munka kezdetét. Ez a malomünneplés teljesen kiütött a falu szokásaiból. Nekem emlékezetes volt, mert alighanem ez volt az a nap, amit dicsőségem csúcsának tekintettem. Középre állítottak és úgy kardosan, csákósan verset szavaltattak velem és én szinte hallom kis sejpes hangomat, ahogy büszkén kiabáltam:

Kis katona vagyok én
honvéd a nevem
van kis kardom aranyos
van kis puskám szuronyos
bátran viselem

És a kis kardot kihúztam s megvillogtattam, és ennek még az öreg emberek is hallatlanul tudtak örülni. A magyar falu militarista érzelmű.

- Még csak négyéves - mondták - a puja, és mán ilyeneket tud.

Az egészben az a fontos, hogy én éreztem, hogy valami rendkívüli vagyok. Nem azt éreztem, hogy más vagyok, mint a többi gyerek s a többi nép, csak azt, hogy én nagyobb, kiválóbb s elsőbb vagyok mindenkinél. A falu szelleme szerint valónak s elsőnek hittem magam.

Mindig csodálkozunk rajta, hogy miképpen tud megmaradni a falu ugyanabban az állapotban, amiben annyi századon át élt. De hiszen ez valami nagyon kényelmes és megnyugtató dolog, hogy gondolkozás nélkül lehet úgy maradni. A falu népének nincs szüksége gondolkodásra. Nem kell neki semmin sem törni a fejét: azt kell tudni, amit mindenki tud. Ha ezt tudja, akkor már meg is van mentve az élete. Még azon se kell törni a fejét, hogy mikor szántson, vessen: mindenki egyszerre kezdi s hagyja. Se elsietni nem lehet, se elkésni. A világon minden munkát egy ütemben kell végezni. De a szellemi életben is ez a megnyugtató, elringató közös, szinte álomszerű nyugalom. Mindenki ugyanazokat a közmondásokat tudja az időjárásról, a gazdaság dolgairól, a házasságról, a gyereknevelésről, s politikáig pontosan egyet tudnak, mondanak és tesznek. Még az is régen és végzetesen van megszabva, hogy kik a kormánypártiak és kik az ellenzékiek. Akinek ellenzéken kell lennie, az nem mehet be a húsosfazékpártba, vagy kinézik, nem oda való. S fordítva, a kormánypárt szavazói nem maradhatnak ki, de ha az történik, annak rettenetes nagy okai vannak, olyan nagyok, hogy nem maradhatnak bent a kormánypártban.

Én itt, Csécsén, négyéves koromban ellenzéki vezérembrió voltam. Ha semmi nem változik, ha életem simán és zökkenő nélkül fejlődik, nekem ott kellett maradnom a szegények élén, mert Nyilasék engem soha be nem vettek volna rangbelinek, s az az egész szilárd szavazótábor, mely körülöttük állott, mint a szikla, engem be nem fogad. Nekem ott volt a helyem, ahol voltam: nekem mindent jobban kellett tudnom, hogy a rám csodáló szegény tömeget méltóan képviseljem.

Édesanyám azon a malombeli lakodalmon lett rosszul.

- Mi van evvel az Erzsivel? - kérdezte édesapám.

- Hallgass - intette meg édesnagyanyám -, itt van az ideje.

- No, hékám - kacagott fel édesapám -, kettőbe hasadsz megint?

Édesanyámnak pár nap múlva megszületett a harmadik fia, Bálint Dezső nevű, 1883. május 22-én.

Elcsodálkoztam. Most már nemcsak Pista, hanem Bálint is?

Mikor a bölcsőben volt, félve néztem meg, mint egy patkányt. De gyerek formája volt, már megvolt mind az öt ujja.

 

A TÜZESGÉP

Apám szuggesztív egyénisége ma is itt él bennem. Csécsi boldog gyermekségemet három hatalmas emberi lény között töltöttem: Apám, anyám, nagyanyám. A három közül apám volt az idegen.

Ő volt az, aki mindenen uralkodott, de sohase volt jelen. És mégis, bár egészen anyám s nagyanyám levegőjében lélegzettem, mert a kisöcséim alig számítottak, ők csak egy kevés akadályt jelentettek hatalmi köröm kiélésében - mégis apám uralkodott felettem, s csak az ő íze szerint kívántam cselekedni, s csak feléje sugárzott a szemem és a vágyam.

Úgy gondolom, az apám híre eljutott a tügyi rokonokhoz, másképp nem tudom megmagyarázni, hogy ebben az időben meglátogatott bennünket édesanyámnak két atyafia.

Nagyon nagy esemény volt. El se lehet mondani, milyen nagy. Fekete gubában jöttek.

Csécsén, mint az egész Tiszaháton, kurta kis fehér szőrguba volt a vasárnapi viselet. Ez nagyon olcsó ruhadarab volt. Nem hiszem, hogy tíz-húsz forintnál többet kellett adni egyért. Még a kiállításkor viselték, engem Papp György bátyám fehér gubában kísért el, mint legátust, gyalog Milotáig. Azon a hosszú emberen mulatságos volt a kis fehér guba, ami csak a derekáig ért. Hosszú ember, kurta ember, egyforma nagyra szabott gubát viselt. Szegény vidék volt ez, olyanok, mint a Tisza túlsó partján, Beregben a ruténok meg a románok. Meghatottan láttam a [...] Ruszinszkó asszonyairól szóló felvételeken, hogy ők ma is fehér gubában járnak. A házak is nagyobbrészt olyan túlságosan nagyszalmatetős kis házacskák voltak, de már nem fából építették őket, mert erdő már nem volt ebben az időben. A fafaragás meg Erdélyhez hasonlított, minthogy oda is számítottak hivatalosan századokon keresztül. Még Gyulai Pál azt kérdezte tőlem:

- Hova való, uram? Erdélyi?

- Nem - mondom -, tiszaháti vagyok. Szatmár.

- Nohát... Nem Partium?

Mi már azonban nem tudtunk a Partiumkorról, magyarok voltunk, sőt Erdősi Sylvester óta mi adtuk a magyar nyelv gerincét s színét az irodalomnak. Az iskolában a mi nyelvünket tanulták meg a más dialektust beszélők. S erre igen büszkék voltunk mi Szatmár megyeiek. Rákosi Jenő, mikor első írásomat elvittem hozzá, nagyon dicsérte a nyelvét:

- Hova való, barátom? Szépen ír magyarul!

- Oda, ahol legtisztábban beszéli a nép a magyar nyelvet.

Felragyog a szeme, s felkiált az öregúr:

- Somogyba?

Minden magyar író a saját szülőföldje nyelvét tartja a legszebbnek, ami különben összefüggésben van a magyar nemzeti önérzettel. A falu törvényében az objektív ítéletnek éppen úgy nincs helye, mint a Bibliában. A falu a nemzet, a falu az Isten kiválasztott népe. A falu annyira ránehezedik a benne lakó egyénekre, hogy a falu lelke tökéletes önzőkörkörös a legszélsőségesebb határig.

A faluban aztán csak egy család van, mely tökéletes: a mienk. Ahhoz hasonló még a faluban sincs több.

Most aztán, ha két falubeli rokon összekerül, abból irtóztató nagy örömök és rettenetes nagy összetűzések kerekednek. Itt is, megjött a két sógor, Pallagi sógor meg Hallgató sógor.

Pallagi sógor, az édesanyám apja egy fiútestvérének a gyereke volt, fekete sovány ember, hallgatag és gyanakodó. Hallgató sógor meg a Pallagi sógor egyetlen lánytestvérének az ura, vörös, vörhenyegesen szőke, nagy bajuszú, vidám, sokat locsogó és áradozó. Mind a ketten Pthrügyön élnek, valami nagygazdák lehetnek, mert csak úgy árad belőlük a gazdagság bűze.

- Hüj sógor, huj sógor... - harsogott a Hallgató sógor hangja - minek maradsz itt ebbe a ficfás faluba. Asse tuggyák itt, mi az igazi. Itt ficfán terem az alma.

Pedig ebben nagyon tévedtek a sógorok, mert Csécsén híres alma terem ma is, meg szilva, dió, éppen ebben az időben járkált édesapám Szegedre a "lábbón", tutajon.

- Hőj, nálunk milyen fődek vannak, mint az acél; olyan kövér, mint a zsír; olyan cukorrépa terem ott, hogy a szerencsi gyárat is azér építették oda nekünk...

Hát édesapámnak nem volt soha dicsekvő természete, ő mással nem szokott hencegni, csak avval, ha valakit saját kezűleg kifizetett. Csak hallgatta a nagy biztatásokat.

- Gyertek oda sógor, ott nincs is más, ott mindenki Pallagi meg Zsindely. Mi vagyunk az urak. Ha egy ilyen ember odagyün, hüj, akkor lesz ám istenigazába... Vedd meg azt a tüzesgépet, gyere hozzánk, tied az egész határ... Nem ilyen kis tenyeremnyi határok vannak ám arra, hanem akkorák, hogy emberfia be se járja minden zugát egy emberőtő alatt.

Hallgatta azt minden.

- Meg a Tisza? Ez is Tisza? Hász ez elvisz benneteket. Mitülünk annyira van a Tisza, hőj, hőj, egész Tiszadobnál, soha minket semmi veszedelem nem fenyeget... No, mi lesz avval a tüzesgéppel? Aratásra állítsd be mihozzánk.

Két napig maradtak a sógorok, addig megetették a lovakat s visszaszekereztek a százforintos fekete fürtös gubákkal, meg a pompás jó tüzes lovakkal, amilyen Csécsén nem volt senkinek.

Közben bejárták a határt, megnéztek mindent, s nem tetszett nekiek semmi. Aztán az asszonyok elbeszélték a család történetét. Soha nem találkoztak Pallagiakkal, csak nagyanyám egyszer vizitába volt, Beregből, szekéren Pthrügyön, hát így ismerték egymást.

Laci írja, hogy sógor, leltem egy tüzesgépet, egészen jó gép...

Hát a tügyi sógorokkal sokat tanácskoztak ezen a vásárláson. A tüzesgépen.

Nagyon jónak találták a sógorok, mert a tüzesgép csak úgy önti a búzát. Csak tudjátok hova tenni. Nyóc forint egy mázsa búza, és egy tüzesgéppel meg lehet keresni egy nyáron ezer forintot... Ezer forint! Két esztendő alatt kifizeti magát az egész gép, s azután már csak tartani kell a zsákot...

Még ebben az időben egy-egy határon alig volt egy-egy gőzcséplőgép. Roppant nagy divat lett erről beszélni.

Az édesapám életében viszont ez volt a természetes fejlődés.

A falu életéből kiszakadt már a házasságával, még sokkal jobban a malomvásárlással. Már falun kívüli élet volt az élete. Míg a Nyilas István özvegye az új urával a legnagyobb csöndben és nyugalomban folytatta a gazdálkodást, addig szemben, ebben a kis házban, örök felfordulás, csodálatos pezsgés és örök vásárlás folyt. A legnagyobb gazdák nem gondoltak arra, hogyha eladó lett egy földdarab, megvegyenek csak egy vékásat is, addig ez a különös ember egyik földet a másik után vette.

Csak egyetlenegy vásárló gazda volt még rajta kívül, a Szabó Kati ura. Kis Lajos. Bizonyos, hogy a verseny miatt. A Szabó Kati urának meg kellett mutatnia, hogy mindig tud annyit, mint a versenytársa...

Viszont bizonyos, hogy a Kis Lajosék kapaszkodása az apámra még nagyobb s ösztökélőbb hatással volt. Már ott tartott, hogy ki kellett lendülnie a falu határaiból.

Ahogy ezt a magyar életet egyre tovább nézem és figyelem, először is konstatálom, hogy mindenki egész társadalmi réteget jelképez. Ha pedig az emberek életét kutatom, kénytelen vagyok elismerni, hogy az emberek élete igen egyszerű gazdasági okok miatt, rendkívül labilis alapokon áll. Senkinek sincs biztosítva a holnapja. Anyagilag nincs biztosítva. Csupán két nagy tőke van, mely meglehetősen nyugalmas életmódot ad azoknak, akik rajta élődnek, egyik a Föld, a másik az Állam.

De a föld is csak akkor s csak annak, aki aláveti magát a falu törvényeinek. Azt is lehetne mondani, hogy akinek ezek a falutörvények eléggé összetörték a gerincét, az aztán holtáig eltengődhetik a meghagyott s megszabott keretek között.

Édesapám családi körülményei miatt egyéniséggé fejlődött, s olyan útra lépett, amit csak erős egyéniség járhat meg: de végzetszerűen sodródott tovább ezen az úton, mely szédületes szakadékokon vezetett.

Könnyű volna vállalkozni erre is, arra is, ha az ember bírna azzal a képességgel, hogy mindent előre lásson. Mivel azonban ezzel nem bír, tehát megelégszik minden vállalkozó azzal, hogy csak a kedvező lehetőségekkel biztatja magát. Már a falutörvény is abból alakult ki, hogy a kollektív gondolkozás kiszámította s eltüntette a nagy eltéréseket: a mezőgazdát az időjárás viszontagságai rendkívüli és kiszámíthatatlan módon sújtják. A falutörvény úgy van megállapítva, hogy mindig bele van kalkulálva a hét szűk esztendő is. Ezt jelenti az, hogy soha nem szabad a falu tagjainak túllépni a közösség által megszabott kereten, se ételben, se italban, se életmódban, sem szenvedélyekben. Valahogy titkos vezérgondolat uralkodik az embereken, ami oly számtalan generáció tapasztalatából fonódott, s ez jelenti, hogy aki csak egy parányit is eltér a megszokottól, és önállósítja magát, azzal szemben rögtön óvatosnak és gyanakodónak kell lenni.

Ugyanez van az államnál. Az állam nem foglalkozik nyerészkedéssel, ennélfogva azoknak, akik az ő funkcióit el akarják végezni, nem nyújthat egy fillérrel sem többet, mint amennyit az előre megszabott költségvetés engedélyez. Le kell tehát szerelni minden váratlan és reményfeletti lehetőséget annak, aki az állam szolgálatába áll, éppen úgy, mint annak, aki meg akar maradni a falu keretében. Annál inkább hasonlít a két szervezet belső lelke egymáshoz, mert hiszen az Állam a Falura van építve elsősorban. Legalábbis nálunk magyarföldön.

És mégis ily szigorú körülmények között, látjuk, hogy a falu évszázadok, sőt évezredek óta áll, s mindig tele van emberekkel, férfiakkal, asszonyokkal, gyerekekkel és mindig többen laknak benne, mint amennyit látszólag el bír tartani. S az Állam soha nem szűkölködik hivatalnokban, akik családot alapíthatnak a szerény fizetésre és ellátásra, mely nekik kijut.

Mind a két közösségnek ugyanaz az egy titka van: az állandóság, a biztosítottság s a halálig való eltartás.

A falu mindig eltartja a maga lakosait, s valamennyit ugyanabban az életkeretben, amelyben a világra hozta őket. Óriási nagy dolog az, hogy a napszámos nyugodtan élhet haláláig, soha egyetlen szabad fillére sincs, mégis tökéletesen megnyugodva alhatik éjszaka, s ugyanígy a földtulajdonosoknak minden kategóriája. Szenvedni kell, koplalni kell, a képzelőerőt ki kell kapcsolni, a vállalkozóképességet ki kell irtani, minden egyéniségről le kell mondani - de akkor azt a létminimumot, amit a kategória előír, mindenki meg fogja kapni. A falu törvénye még kegyetlenebb, mint az Államé, mert itt van előléptetési lehetőség, ami a mozdulatlan falun nincs, s a legkisebb változás is éppen az életstandardban a legsúlyosabb bonyodalmakat okozhatja.

De hiszen éppen erről van szó: ez a fiatal legény, első tettével szembehelyezkedett, mint egyéniség, a falu gondolkodásmódjával, s fokról fokra egyre jobban beleszédülve a vállalkozásba, már ott tart, hogy olyan üzletbe kezd, amely nemcsak hogy messze túlhaladja a kis falu méreteit, de annyira újság, hogy még ítéletet sem formálhat a falu népe.

Mert hogy megvette a malmot, ilyet már hallottunk. Eddig is falubeli gazdáké volt, igaz, nem egyé, hanem háromé.

Malmot vett? elég botrány. Földeket vesz? miből? Házakat a faluban? mi célra?

A falu törvényében, a dzsungel törvényében, benne van, hogy senkinek sem dukál semmi, amit ő maga fizikailag felhasználni már nem tud. Három-négy ház egy ilyen kis faluban egy embernek? Itt nem foglalkozik senki lakáskiadással, itt mindenkinek megvan a maga háza... S ezer forint adósság?... Édesanyám maga mondja, hogy nem volt több adósságuk ezer forintnál... Igaz, hogy mikor ezt mondta, akkor már ő hozzá volt szokva a nagy összegekhez, de adatai általában az igazság erejével bírnak. Lényeges eltérést nem találok.

S ráadásul édesapám soha vagyongyűjtő nem volt. A pénzt soha nem becsülte meg, akár volt, akár nem volt. Ellenben virtuskodó ember volt. Állandóan valami versenyben élt, ha mással nem, önmagával: mindig meg akarta tromfolni a világot. Mikor már hat fia volt, maga mellé vett bennünket, s úgy ment végig velünk Sárospatak főutcáján, hogy elfogtuk az utcát keresztbe: no, kinek van hat ilyen fia? Ha az iskolában nem volt jó bizonyítványom, felhúzta a szemöldökét s rám csudálkozott: "Minek hagyod magad ilyen senkiktől leveretni?" S mikor hatvankilenc éves korában kitört a Károlyi-forradalom, azt mondta: "Énnye fiam, mért nem veszed kezedbe ezt a kis országot?"

Realitás nélküli ember, aki mindent a fantáziára épít, rendkívül gyorsan halad felfelé a vállalataiban. Ennél már csak nem kell rohamosabb szökellés fölfelé. Öt év alatt az öt holdból negyvenet vagy ötvenet csinált; négy ház a faluban, vízimalom, ezer pengő adósság.

Már igazán semmi se volt hátra, csak az a tüzesgép.

Ezt is valósággal maga provokálta ki a sorstól. A sógorát kilódítja a paraszt életből, s az öt év múlva már mint okleveles gépész komendálja neki a nagy tippet, hogy venni kell egy ócska lokomotívot, azt vele kell kireparáltatni, venni hozzá adósságra egy új cséplőgépet s felvállalni az egész Alföldet.

Honnan van joga erre egy csécsi pici kis gazdának?

Az embernek megáll az esze. Ha itt minden sikerül, akkor ez újabb öt esztendő múlva ötezer holdat fog vásárolni. Sajnos... a falu nem hiába hallgatott, morgott, gyanakodott és várta a fordulatot...

Negyven évvel később, visszaemlékezve ezekre a napokra, összeültem egyszer s kikérdeztem édesanyámat, ceruzával a kezemben jegyeztem, a jegyzetek itt vannak előttem: mi volt az a sok tinó, az a sok alma, az a sok földvásár, az a tüzesgép?


- Apádnak akkor úgy ment a dolga, hogy azt el se lehet mondani. Minden arannyá vált a kezében. Mindent összevásárolt Csécsén, amit lehetett. Megvette a Kis Ferenc és a Kis János házát, telkét. A Kis Ferenc háza ott volt szemben Nyilas Kálmánékkal, a Kis Jánosé egy telekkel odább. Édesanyámnak volt tizenhat hold földje, ahhoz vett két holdat, lett tizennyolc. Neki volt négy köblöse, a többit az anyjának hagyta, meg a mostohaapjának, hogy külön meg tudjanak élni. Így volt huszonkét hold, ehhez még annyit összeszedett abban az időben, hogy valami ötven holdja volt már. Adósok maradtunk valami ezer forinttal. Erre kiadta az összes földet Bogárnak, a kocsmárosnak. A vízi malmot úgy vette, hogy az első részét Győritől, azután mind a három részt megvette, a mienk lett. De a malmot is kiadta bérbe. Bogár tartozott adni pénzen kívül tíz köböl búzát, disznót, a malom pedig részt fizetett, nem is tudtuk hova rakni a sok életet. Ha összedugja a kezét, jobban megél, mintha bármibe kezd.

Igen ám, de mikor Szegedről hazajött, úgy könyörögtem neki, hogy elég már, ne harcoljon többet, nyugodjon meg.

Nem lehetett vele bírni. Egyre nagyobb vállalatokba fogott. Szegedről azzal jött haza, hogy nem ér semmit ez a kis élet, venni kell egy tüzesgépet, és azzal le kell menni az Alföldre és részibe csépelni.

Laci már akkor kitanult. Előbb Debrecenbe volt kovácsnál, ott felszabadult, és el akarta venni az özvegy kovácsnét, a két gyerekével. Apád utánament, elszakította őket egymástól, s felvitte Lacit Pestre, hogy ne maradjon falusi kovács. Ő maga is ott töltött két hónapot és dolgozott valahol fatelepen. Azt is meg akarta tanulni.

Mikor télen hazajött, eccer csak jön Lacitól egy levél, hogy van ott egy tüzesgép, így hívták a lokomobilos cséplőgépet. Azt ócskán meg lehet venni pár fillérért, ő kijavítja, s olyan lesz, mint az új. Hogy imádkoztunk neki, ne tegye. Még édesanyám is könyörgött, hogy Laci még fiatal ahhoz.

Akkor el is múlt egy esztendőre, mert apád éppen minden pénzét befektette a földekbe, s adóssága is volt s abban az időben nem lehetett pénzt olyan könnyen kapni, úgyhogy mi meg is nyugodtunk és éltünk szépen és boldogan.

Inkább Józsit rendezte el, mert Józsi ebben az időben Szatmáron volt, ott tanult ki, de nagyon sokat kellett neki koplalni. Éhezett, cipőket hordott falukra eladni a sváboknak. Apád érte ment, hazahozta, a szegény fiú le volt soványodva, egész tönkrement. Otthon tartotta, befogta a gazdaságba, itt rendbejött, és akkor elküldte vándorolni. No, Józsi el is vándorolt egész Beregszászig, ott állapodott meg. Ott is valami asszonyhistóriája volt.

1884 őszén hazajött Laci. Már látta, hogy levélben nem tudja a tüzesgépet apádra ráveszíteni, hát élőszóval lelkesítette fel, hogy legjobb a gépet ócskán venni, kijavítani, ő már gépészkovács.

Tele voltak tervezgetéssel, mi csak féltünk, mi lesz ebből. Már három gyerek volt. Apád meg akarta nyerni a várat. Belement. Akkor télen meg is vettek valami régifajta nagy gépet s Laci hozzáfogott kireparálni. De akkor jött a másik baj, mikor már a gép a nyakunkon volt. Akkor télen nagyon jól ment a malom, annyi őrleni való volt, hogy apád nem engedte, hogy kihúzzák a vízből s ott fagyott. Télen meg a gép után járt, Pestre ment, s ha mondták neki, hogy a malmot ki kellene vágni a jégből, csak mérges volt, hogy messze van még a tavasz. No, aztán jött egy korai olvadás, egyszer csak megindult az ár s elvitte és összetörte a malmot... Ez borzasztó csapás volt, mert nagyon jól jövedelmezett, és igazán áldás volt rajta... és sose lehetett többet megcsinálni...

De apád ezen se búsult, azt mondta, adott már az Isten nagyobb malmot. Laci a gépet elkészítette 1885 nyarára. Igen, de nem volt mindig úgy pénz, ahogy kellett volna, s lassan haladtak, úgyhogy bizony azt hiszem, el is késtek a szállítással. De azért egyszer csak vasútra került. Vettek hozzá egy új cséplőgépet, garnitúrának hívták akkor, és az egészet elszállították Túrkevibe... Csécsén még akkor sarlóval arattak, cséppel verték ki, abban a kis határban nem volt szükség tüzesgépre.

De mikor megvették a gépet, nyolc forint volt a búza ára, mikor meg csépelni kezdtek vele, lement a búza öt forintra. Negyvenkét ember kellett a géphez minden napra. Drága volt a napszám, olcsó volt a búza, nem ért semmit a vállalat.

Ott történt aztán, hogy felrobbant a gép.

És elvitt mindent.

Ez a gépfelrobbanás volt a nagy titok, ami fél életen át elkísért. Már házas ember voltam, még mindig nyugtalanított és kínozott ez az emlék. Mint egy sötét bűn a családon.

Egyszer édesapámmal elmentem Budakalászra, ahol házat akart venni. Ez a háborúban történt. Hosszú utat kellett megtennünk gyalog, s gyaloglás közben az emberek szíve nagyon megnyílik. Sohasem tud olyan őszinte lenni két ember egymáshoz, mintha órák hosszáig együtt mennek az országút porában. Akkor sikerült édesapámmal elmondatni a túrkevi robbanás történetét.

- Hát fiam, az úgy vót, hogy megérkezett az állomásra az az istentelen nagy gép. Hű, micsoda állat volt, csak néztem, mi lesz ebből, hé? Tizenkét ökröt kellett belefogni. Vót szerződés, de az isten tudta, milyen messze kell vinni, és eső jött rá, ott ért bennünket egy kegyetlen zápor az úton, és ott olyan világ van, hogy megáll a víz, mint a tekenőben. Mit csináljak, harminc ökröt kellett befogni, hogy valahogy elvontassuk. A búza meg nem olyan volt, mint Csécsén. Csécsén kigyomláltuk, ha egy szál gurdony volt a búzában, mert az aratóknak szúrta a kezét, ha sarlózták. De itt akkora táblák voltak, hogy látni se lehetett a végét. Ki győzte volna azt tisztítani. Olyan is volt a búza, hogy néha egy kévében alig volt kalász. Azt a kemény gazt meg nem bírta még a gép se. Megerőltette Laci a gépet, mondtam neki, tömjed... Ő meg megparancsolta az etetőnek, hogy csak dugja bele... A gép dógozott, az istenadta, de hiába. Nem volt semmi láttatja. Ott voltak azok a fekete óriási emberek körülöttünk, azok is mérgesek voltak, hogy a nyakukba szállott a sok szúrós por, fizetni kellett őket, nem ért semmit az egész istenség... Akkor újra ránk jött az eső, két hétig mind csak esett. Ahogy tisztult, újra nekiláttunk. Zsupsz, az istenit, eltörött egy géprész... Laci ott mesterkedett vele, nem ment. Pestre kell vinni megcsináltatni. Hát én mentem vele Pestre, Laci maradt a gépnél, mert félt, hogy összetörik. Fiam, olyan emberek vannak ott, mint a pogányok. Nagy istentelen fekete emberek. Én annyi voltam köztük, mint egy egér a patkányok közt.

Meghozom a tengelyt, megcsinálva, azok addig ott állottak és ették az én kenyeremet. Laci beállítja a gépet, újra kezdenek dolgozni, eccer csak megint reccs. Újra valami törés.

Má szerettem volna otthagyni. Az emberek, meg kivált a gazdák ordítanak, vasvillára kelnek, agyon akarnak bennünket verni. Itt egye meg az egészet a póti fene. Mondom Lacinak: Te Laci, nem lehetne evvel a géppel valamit csinálni?... Azt mondja, az csak egy pillanat...

De újra kezdtük, újra nem ment. A gép minden percbe megszorult. Hát én egy este azt mondom, nekem be kell menni a városba élelemért. Felültem a szekérre, megvettem az ennivalót, kiküldtem, de nem mentem vissza, hanem írtam Lacinak egy levelet, hogy csináljon valamit a géppel, robbantsa fel. Már én meguntam az egészet.

Ő meg ahelyett, hogy elégette volna a levelet, elvesztette. De a gép felrobbant. Ő azt állította, hogy nem csinált vele semmit, felpukkant az magától. Igen, de a levél a kezükbe került a betyár népnek és azok halálra keresték Lacit. Szegény fiú vagy negyven kilométert szaladt előlük. Ment osztán egyenesen Pestre, én meg haza, Csécsére.


A folytatását édesanyám előadásából írom ki:

"Egyszer egy este jött csengős szekéren két úr a kapura. Ők Turkevéből jönnek. Hamar a tyúkpadra, hozzatok le egy pár csirkét, mondta édesanyám.

- Minket nem lehet megkenyerezni. Nem azért jöttünk, hogy jóllakjunk. Hol a férje?

S felolvasta a levelet, amiben az volt, Móricz Bálintot a csendőrök elfogták, börtönben van. Megrémültünk. Se élők, se halottak nem voltunk. Mondja édesanyám:

- Hogy lehet ezen segíteni?

- Fizessék ki a cséplőgép árát, háromezer forintot.

Én nem tudom mit beszéltek egész éjjel, de én másnap velük mentem Fehérgyarmatra, és másnap mindent lekötöttem, még a gyerekeket is. Édesanyám is velem volt, ő is aláírt mindent.

Mikor hazaérünk Gyarmatról, jön apád haza, jókedvűen, vidáman.

Azt mondja édesanyám:

- Te, ez most agyonüt. Mi most bajt csináltunk.

Apád észreveszi, hogy nagyon le vagyunk törve, kérdi:

- Mi bajuk anyám, hogy ilyen savanyúak?

Hát úgy ment ki a házból, azt hittem, a kútba veti magát. Úgy jött vissza, mint egy őrült."

 

ÜZLETI SORS

Szüleim sorsa e pillanatban harmadízben érintkezett a magyar glóbust súroló világelemmel, a zsidósággal.

Az elsőnek semmi jele, nyoma, híre, emléke nem maradt. Sohase hallottam, s csak most a kikutatott s feltárt telekkönyvi kimutatásból értesülök arról, hogy nagyanyám háza, az a bizonyos keleti pólus, Csécsén, őelőtte Izrael Markovits és neje Katz Róza nevén állott.

Valósággal megrémültem, mikor ezt az adatot láttam. A mohamedánizmus politikájának alaptörvénye volt, hogy ahol a Mohamed zászlóját leütötték, s ahol a müezzin egyszer kiáltotta, hogy La illah il Allah, az a hely örökre mohamedán, s az egész mozlim emberiségnek kötelessége azt a helyet most már örök időkig mohamedán őstulajdonnak tekinteni s mint ilyet vére kiontásával is minden időkig megvédeni. Az egész mohamedán előretörő áramlatnak meg kellett szűnni, hogy ezeket a kötelezettségeket elfelejtsék úgy a hódítók, mint a hódítottak.

Sohasem hallottam ezt a nevet, hogy Izrael Markovits és Katz Róza. Kik lehettek? Kitől vették a telket, mióta volt az övék, mit csináltak s mért adták el? Boltos-korcsmáros család lehetett. A hely a legkitűnőbben alkalmas arra, hogy ott álljon a falu korcsmája s boltja. Önálló és elkülönített fekvésével a legjobb lehetett egy zsidó családnak. A zsidók mindig a főtér legalkalmasabb pontján vetették meg a lábukat, mert csak annak volt üzleti-hely értéke. Már legelső pillanatban szinte ösztönszerűen tapintottak rá, melyik ház alkalmas. Vajon nem azért adták el ezt a telket, mert mégis faluvégi? Oly kicsiny a község, hogy a távolság alig mérhető. És mégis a központ csak központ... Vagy talán tönkrement ez a család? Az első honalapítók nem találták meg számításukat a kis magyar telepen? Tovább kellett vándorolni? Nagyobb faluba? városba? Gazdagabb talajra? Csécse népe nem fogyasztott semmit? Még ebben az időben őstermelésben éltek, s minimális szükségletük volt, amit falusi specerájban kerestek; inni pedig nem ittak, még húsz év múlva is azzal dicsekedtek a csécsiek, hogy náluk ötven liter pálinka egy egész esztendőben sem fogy el.

Izrael Markovits nevének feltűnése csak annyit jelentett számomra, hogy tehát már ebben az időben Csécsén is megjelentek a zsidók, s arra gondoltam, hogy a zsidó sors nem tekintette-é mohamedán értelemben hódításnak az első talpalatnyi helyet: ahol egy zsidó megvetette a boltja első ágyát.

A telket 1875-ben írták át Pallagi Józsefné Nyilas Katalin s négy gyermeke, Erzsébet, László, József és Gyula nevére. A következő tulajdonos-változás 1885-ben lép fel, mikor ezt az ötszáz négyszögöl telek és ház jelzésű birtokot Csécse község vásárolta meg, s így köztulajdonba került. Ekkor lett a ház községháza. Erre tehát én jól emlékeztem, hogy mikor tizenkét-tizennégy év múlva ott jártam, községháza volt a szülőházam, s fájt, hogy tele volt egérlyukakkal, s hogy annyira elhanyagolt benyomást tett rám.

Mindenesetre ez az első találkozás az üstökössel még simán folyt le, és semmi következménye sem volt.

A zsidóság valóban mint valami üstökös jelent meg a magyar élet felett. 1875-ben a jobbágykor múltának még csak huszonhét éve volt, s a recepciónak csak nyolc éve. Már a zsidóságnak szabadon lehetett telkeket venni s eladni, s nyugodtan vehettek ekét, boronát s igavonó állatokat, s beleakaszthatták a földbe a sorsukat és életüket.

A család második találkozása a zsidósággal éppen ezen a téren történt. Az apám eltért a falu útjáról, és a földtúró foglalkozásból hirtelen szinte kinőtt: nem volt ideje, nem fizette ki magát neki, a parasztnak, hogy maga művelje a földjét, hanem kiadta a földjeit Bogárnak, a zsidó kocsmárosnak, aki főleg természetbeli bért fizetett neki.

Most itt egy-fejlődési-fokon találom a parasztot és a zsidót. A paraszt, aki kiadja a földjét, s a zsidót, aki kiveszi.

Micsoda fordított világ ez?

A dolog a világon a legtermészetesebb dolog. A kapitalizmus megjelenik Csécsén. A zsidó boltos kiszámítja, hogy földet megművelni nem nagy dolog. Neki azért nem kell ostort venni a kezébe, nem kell elhanyagolni a boltot, ő azokat a földeket igen olcsón meg tudja műveltetni, s ha kifizeti a termés egy részét a tulajdonosnak, neki még mindig marad egy kis különbözet, ami megéri azt a csekély fáradságot, hogy végiggondolja az üzletet. A fejével kell csak dolgoznia, tervet csinálni, végrehajtani, leszámolni. Ezt mind kényelmesen el tudja végezni a boltban, ahol nem kell megerőltetni magát, s van elég ideje, amit avval hasznosít, hogy a bérbe vett földeket s munkájukat megszervezi. Különös, de a parasztban ugyanez a szükségszerű folyamat játszódott le. Mért adta édesapám bérbe a földeket? Azért, hogy ne legyen annyira lefoglalva fizikailag, hogy képes legyen fejmunkára fordítani energiájának többletét. Már annyi minden volt a fejében, a malom és annak rendbentartása, a vásárokon végrehajtott üzletei ökörtinó vásárlás s annak újra eladása, sőt nagyobb kereskedelmi vállalkozások, mint a gyümölcs szállítása a Tiszán, ami tökéletesen kereskedelmi s hosszabb lejáratú munka volt, mert ő vonaton ment Szegedre, ahol bevárta, míg a tutaj leérkezett. Evvel az úttal s várakozással nyilván többet keresett, mintha ugyanazalatt ugarolt volna... Odaadta tehát a földeket Bogárnak, aki még mindig jobban bent volt a faluban zsidó létére mint ő.

Mert a kereskedelemben van valami megrészegítő. A különbözet, a vétel és eladás közötti különbségnek minden szenvedélynél mámorítóbb hatása van. Először is kiszámíthatatlan. Aztán a képzeletet óriási mértékben izgatja, oly nagy kilengésekre van remény. S végül igen izgalmas és kellemes testi-lelki mozgással van összekötve.

A paraszt, aki elkezd kupeckedni, a legtöbb esetben elveszett a falu számára. Még a falu szellemében gondolkozik. A paraszt mint kupec még nem foglalkozik mással, csak ami a paraszt élet értékcikkének számít. Állatokat vesz és elad, terményekre tér aztán át, a marha- és lókupecből búzaügynök lesz valamilyen bevásárló cég részére. A gyümölcs, a káposzta, hagyma, paprika s minden érték és időálló termény, mint a takarmány is, alkalmas foglalkozás neki. De a parasztkereskedő bizonyos cikkeket teljesen kizárt érdeklődéséből, a nyúlbőr, marhabőr, a csont és rongy, aztán a speciális bolti áruk, a ruhanemű és a déligyümölcs, fűszer, vas, ezek nem jutnak el a parasztkereskedelem körébe. Édesapámnak, aki egész gulyát megvett, hogy jutott volna eszébe is, hogy néhány mázsa cukrot vegyen s azt adja el. Sót igen. A só tudniillik, főleg az állatok számára volt értékesítendő; Tiszaújlakon, a szomszéd mezővárosban volt a sókamara s kockasót szoktak venni, ami kevés óvatosság mellett eláll és eladható. Sót édesapám is vett, egész tutajjal, s van egy emlék, hogy egy ízben dugáru volt, amit vett, s éjjel feljelentette valaki a faluból az újlaki fináncoknak, de mire a fináncok megjöttek, akkorára már őneki besúgták a veszedelmet, s a só eltűnt. Csak egy vagy két kút aztán hosszú ideig ihatatlan volt.

A kereskedelem csalásra és a törvények kijátszására vezeti az embereket. A falu élete csak akkor állhat meg, ha az egész lakosságot át- meg áthatja a bibliai becsületesség, s sem a tulajdonos, sem a munkás meg nem csalja a munkát, mert itt a legkisebb csalás a termelvények kárára megy. A kereskedelemben viszont szükségesnek látszik a bibliai csalás, a Jákób szőrös keze és a tarka vesszők. Jákób az apját, aki vak, azzal vezeti félre, hogy állatbőrrel húzná be a kezeszárát, hogy szőrös legyen, mint bátyjának, Ézsaunak a teste. De a dolog megérte a fáradságot, megkapta az áldást és a végrendelkezést, és Ézsaut kiszorította a szülei örökségből. A tarka vessző is jó üzlet volt: az apa azt mondta, hogy a tarka bárányok legyenek a Jákóbéi. Erre őkelme tarkára metszett fűzfavesszőket rakott a kosok és az anyajuhok válujába a gerjedéskor, s csupa tarka bárányt kapott.

Mind a két csíny még a mezőgazdasági gondolkodás körében van. De azóta az ötezer év alatt a zsidóság mennyi ilyen bibliai értékű kereskedelmi fogást gyakorolt be. A bérlet útján való gazdálkodás, ez is ilyen kereskedelmi fogás. A paraszt nem tud bérelni. A paraszt legfeljebb feles vagy harmados földet tud kivenni, tehát annyit, amennyi munkaereje van neki magának személy szerint, vagy a családjában kitermelhető munkaerők határáig. Paraszt olyan bérletet sohasem csinált, még ma sem, amelyben ő maga nem akar egy kapavágást se tenni. Neki az is már igen magas fejlődési fok, ha a nagy kapálások idején maga mellé napszámosokat vesz fel.

Milyen emberi fejlődés tehát, hogy édesapám kiadja a földjeit a zsidó kocsmárosnak, aki neki tíz mázsa búzát, hízott disznót s más egyéb terményt, babot, tököt, effélét ad s ismeretlen mennyiségű pénzt. Neki már biztosítani kellett a szabad idejét, a szabad mozgását s így a gondtalan agyműködését.

Másképp nem tudta előkészíteni harmadik találkozását a zsidósággal: a tüzesgép-vásárlást.

Ha ő maga keféli a lovat és az ökröt minden hajnalban, s saját kezűleg végzi a földművelést minden hajnaltól minden naplementig, akkor egyáltalán képtelen arra, hogy megmozduljon és jövedelmezőbb spekulációkra gondoljon. A testi munka, a könyörtelen és pihenés nélküli földművelési testi munka, teljesen megakadályozza a nyugodt, gondolkodó agymunkát. A paraszt mikor az eke után megy, nem gondolkozik, mert ha nem jár ott az esze, a ló minden pillanatban kimegy a barázdából. Mikor cséppel veri a kalászt - dehogyis tud ő egyébre gondolni, a szemének szakadatlanul megfeszülten ott kell lenni a csép hadaróján, mert ha csak egy tizedmásodpercre nem figyel oda, már összeüti a csépjét a vele együtt dolgozóéval. Minden mezőgazdasági munka egész embert kíván. És amellett, ha valaki utánaszámít, esetenként oly hihetetlen keveset jövedelmez, hogy pénzben egyáltalán ki sem lehet számítani, mit ér, ha megfeszített munkával - hogy a harminc krajcáros napszámot megspórolja - a gazda maga vágja ki a kukoricaföldben maradt tövet szántás előtt... Egynapi munkával keres meg mondjuk harminc krajcárt s utána oly fáradt, hogy nincs kedve elmenni a vásárra, pedig ott könnyen megkereshetett volna két pengőt vagy ötöt, de esetleg tízet is, ácsorgással: annyival, hogy reggel megveszi az ócsó kis teheneket, bornyúkat s délére ha darabján öt forintot fordít, már meg van elégedve.

Ezt a szellemi függetlenséget és friss agyat kellett megmentenie édesapámnak, mert most akkora vállalkozás járt már az eszében, hogy ha az "bevág", akkor az egész csécsi birtok mindenestül jelentéktelen semmiség... Édesanyám úgy emlékezett, hogy egy szegedi út után érkezett meg azzal, hogy ez mind nem ér semmit, tüzesgépet kell venni, az az igazi! Szegeden csak zsidóktól kaphatta az ideát. Nagy dolog, hogy ő már ebben az időben, ötévi házassága után ott tartott, akkorára tágult a szemhatára, hogy cséplőgép-vásárlásra jött meg a gusztusa.

A cséplőgép beletartozik a paraszt érdeklődés körébe. Egy nagyobb lófogat; mert még ebben az időben, ha nem győzték cséppel tavaszig verni a kévéket, akkor négy lóval nyomtatták. Persze a legtisztább munka a csép. Szépen föltapasztott földön, szép kis csépekkel verni ki a sarlóval learatott búzát. Egy szem se megy kárba. Csécsén ebben az időben még istentelen lustaságnak tartották, hogy kaszával arasson valaki. Sarlóval, fogazott élű sarlóval vágták a tisztán nevelt szép búzát. Minden szálat bele lehetett ölelni a sarlóba s a törött szálakat kiegyenesíteni. Dehogy kellett ezen a tájon cséplőgép. Hatszáz holdas határban. Mikor a kis határ legalább ötven család kezében volt eloszolva. Még a Nyilasék százötven holdján sem volt szabad gépet állítani, hiszen ott is megvoltak az aratók, falubeli családok, akiknek ez éppen olyan biztosított jövedelmi forrásuk volt, mintha a telekkönyvben be lett volna vezetve a szolgalom.

De hát édesapám már kinőtt Csécséből. A szegedi utak arra voltak jók, hogy mint valami magasabb iskoláztatás, megnyitotta előtte a világot, micsoda lehetőségek vannak. S minél kisebb volt az iskolázottsága, úgy a számolás terén, mint a tapasztalatok terén, annál hamarabb bekapta a horgot, mint a fiatal hal. Ki tudja, nem egy zsidó ügynök kapta-é el s magyarázta meg neki a mérhetetlen kereseteket, amiket egy cséplőgép nyújt. Hiszen a gépgyárak ügynökei valósággal költői lángolással, minden szónokot megszégyenítő odaadással és rábeszéléssel tudják megnyerni a nagy kereset reményének a parasztot.

Pláne édesapámnál egy ilyen remek véletlen is van, hogy ő maga idejében, már öt évvel ezelőtt gépészi pályára adta a fiát. Mert a sógorait mind fiainak tekintette, tehát közös családi érdekbe, saját pater familiasi érdekkörébe tartozónak vette. Mintha ő maga lett volna az a gépész. Tehát Laci megvan ingyen. Lacinak nem kell fizetni. Persze hogy megkapja a magáét, gavallérosan, majd a keresetből, de nem kell fizetett gépésszel számolni, aki a fizetésen felül még meg is lopja az embert, a szemét is kicsalja, mire a géptulajdonos félrenéz.

Az ügynöknek el kellett adni egy garnitúrát. Miskolci törvényszék elé tartozott a per, tehát az eladó, úgy látszik, miskolci ügynökség volt, "főügynökség". Szegeden éppen úgy találkozhatott az ügynökkel mint Szerencsen. Ezek az ügynökök az egész országot keresztül-kasul bejárták, beáramlották, feldolgozták. Elsősorban a vasútvonalak mellett. Bármilyen furcsán is hangzik, ezek az ügynökök voltak a magyar földművelés szaktanárai. Mikor egy új mezőgazdasági eszközt bevezettek, például a vasekét, nekik olyan szakelőadásokat kellett tartaniok, hogy a földmíves előtt elfogadhatóvá tegyék a pénzkiadást. Terméshozam, terméseredmény, modern gazdálkodás, magasabb kultúra jegyében folytak napról napra s korcsmáról korcsmára és a falvak nagyobb gazdáinak a tiszta szobáiban a tanítások. A kultuszminisztérium még ma sem tudja, mit csináljon a mezőgazdasági oktatással, ahogy a földmívelésügyi sem tudta. Ezek az ügynökök tudták. Ezek előtt minden ajtó megnyílt és minden agyvelő kitárult. A nyolcvanas évek voltak a magyar mezőgazdaság gépesítésének nagy korszaka. Ez volt a magyar gyáripar megindulásának nagyszerű, liberális korszaka. Mind ide nyúlnak vissza a nagy vagyonok, s a magyar gyár- és kereskedelmi politika ezzel a csodálatos ügynököléssel hódította meg az ország egész földmíves lakosságát, s egyúttal evvel képezte ki magát a zsidóság szervező és vezető elemmé, a frissen kapott szabadságnak valósággal mámoros lendületében.

Igen, nagyon sokan jártak úgy, ahogy az apám: a hitelre, reményre és fantáziára megvett gépek nem hozták meg, amit ígértek.

Amit édesapám mondott nekem, szakszerű agrikulturális megvilágítása a helyzetnek. Hogy abban az időben a Mezőtúr-, Túrkeve-vidéki búzavetések nem olyanok voltak, mint a csécsi. Hanem tele dudvával és mácsonyával, szúrós, tüskés gazok tömegével. Én is láttam ilyen kévéket, amiket nem lehetett megfogni, mert az ember bőre tele lett tüskével. A gépekkel párhuzamosan a kormánynak azonnal akcióba kellett volna állani, hogy jobb földmívelést propagáljon. A kormány azonban ebben az időben még csak politizált.

A jobb földmívelést is maguk a gépek harcolták ki, mert a munkásság bőre viszketett a gurdonytól, tehát a gazdák kénytelenek voltak még egy tavaszi munkát adni a földeknek, a tavaszi gurdonyozást. A fiatal lányok, gyerekek hada lepte meg a tavaszbúzákat és apró vashegyű botokkal szurkálta ki a szúrós gyomot a búza közt.

De már akkorára az apám gépje fel is pukkant, el is pukkant. Ki tudja, ki volt az a két ügyvéd, aki 1884. nyár végén, ősz elején, megjelent fiákkeren Tiszaújlakról Csécsén. Ügyes fickók voltak. Hirtelen azt sem tudom, hogy állott ebben az időben a távírda Magyarországon. Hopp, mire való a Lexikon. Hát bizony már 1847-ben állították fel az első telegráfot s ezt a kormány már 1848-ban felhasználta Béccsel való tárgyalás közvetítésére. 1884-ben már öt és fél millió táviratot közvetítettek. Hát arra a táviratra bőven volt hely, amely a túrkevei géprobbanásról a miskolci főügynökséget értesítette. Itt aztán azonnal indult a két úr Csap felé, s hadvezéri művelettel előzte meg a géptulajdonost, aki gyalog igyekezett a fészkére, hogy ott kipihenje s kifújja magát, míg ki is fundálja, hogy most mit kell csinálni...

Az üstökös farka végigsepert az Alföldön, a tüzes gépek sorra robbantak, pusztultak, mert nemcsak az apámé; akkor az volt a szokás... A búzaár nyolc forintról leesett ötre... Legolcsóbb volt felrobbantani a gépet...

Igaz, még azt sem értem, miért kellett felrobbantani? valószínűleg a dühödött emberi visszafordulás volt ez, a géppel szemben. A munkás és a gép már az első találkozásnál összevesztek. Nem a tulajdonosok szokták felrobbantani a lokomotívokat, hanem a munkások, akiknek azonnal elvette a kenyerét. És itt, amennyire meg tudtam sejteni, az apámban is a munkás dühe tört ki a gépszörnyeteg ellen, mikor a sógorának azt a tanácsot adta, amit különben a gépésznek nem kellett szó szerint venni, azért volt gépész, s ahogy Laci bátyám, mint gépész mindig a leghatározottabban tiltakozott az ellen a vád ellen, hogy ő felrobbantotta volna... Ki tudja, hogy nem valóban munkás-bosszú volt-e, csak összeesett a megtalált levéllel, amit a fiatal, huszonhárom éves gépész, lehet, hogy könnyelműségből, de az is lehet, hogy azért nem égetett el, hogy neki fedezve legyen a háta, nemszeretem dolgok idején...

Az egészben az a legnagyobb s általános jelentőségű, hogy a csécsi kisparaszt, amint kinőtt a falu törvénye alól, azonnal a zsidókkal találta szemben magát. Zsidók voltak a bérlők, és zsidók az ügynökök, és zsidók az ügyvédek.

Móricz Bálint elvesztette összes birtokát, anyósának a birtokát, és az egész család a robbanással kirobbant a faluból, és más vidékekre szórta szét a magyar sors.

Az üzleti sors.

 

APOKALIPSZIS

Csupa édes és elbűvölő érzés: az iskola.

Édesapám maga vitt el. Büszke volt, hogy neki már van egy olyan fia, aki a maga lábán végig tud menni az egész Csécsén. Szép őszi napok aranyfényére emlékszem s arra a csodálatos hősi kövér dicsőségre, ahogy engem az iskola fogadott.

Egészen más ember volt az, másat ígért, aki akkor voltam; hova lett, mivé zordult és keseredett? A siker érzése csak ott és akkor tündöklött egész idegzetemben.

Ha már az is nagy dolog volt, hogy aki az udvarunkra belépett, mind felém közeledett csillámló és boldog képpel, s én mint köteles hódolatot fogadtam a hódolókat, milyen csúcsmagasra felfokozott tobzódás volt nekem az iskola, ahol a tanítótól kezdve az összes kisebb-nagyobb gyereknek, mindnek csak az volt az egyetlen öröme, vágya és mulatsága, hogy engem becézzen, mulattasson és dicsőítsen.

Mindentől el voltak ragadtatva. Már attól, hogy betettem a lábam az iskolába. Még nem voltam hatéves, még csak ötéves múltam s az is csak két-három hónappal, mikor először elvittek "szoktatóba". Sírtam, mikor haza kellett már menni s ha nem vittek minden nap.

Az iskola nekem az udvar volt. Nagy fák, eperfalevélnek kemény zöldje nekem az iskola. A szobára, a tanteremre nem is emlékszem: abban az iskolában mintha nem is lett volna zárt helyiség. A görögök sétáló tanítása, a peripatétikus élet itt az udvar porában s a sövénykerítés tövében játszó, csibét rakó és folyton szelíd napsugárban fürdő boldogság.

Bizonyára csak szép időben, jó időben vittek el, s emiatt számomra az iskola, ez az első iskola-emlék csak a gyönyörű napok emléke. Ha sár volt, nem lehetett olyan kis csizmával kimenni a házból, mert kis csizmám volt, olyan ügyes kis csizmám, mint a felnőtteknek, csak ici-pici. S mint mindenre, a csizmámra is figyelmeztettek s büszkébbé tettek, akik körülöttem voltak, mindenkinek kutya kötelessége volt az én csizmámat énekelni.

Sőt jobb volt az iskolában lenni, mint otthon. Már otthon nagyon elszaporodott a gyerek, s egyre több zavart okozott az öcséim követelése. Már volt ezen a télen a házban egy olyan Kis Ember, aki mérhetetlen sok bosszúságot tudott szerezni. Folyton ringatni s csak ringatni, megunná azt még az ördög is. Állandóan tele voltam nagy dolgokkal, amit mind nekem kellett megoldani, s valahogy egyre féktelenebb s követelőbb lettem.

Oly furcsa dolgokat bányászok ki ebből a végtelenül homályos korból: legnagyobb ambícióm az volt, hogy szakadatlanul észrevétessem magamat az emberekkel. Mint valami részeges az italt, úgy lestem s hörpöltem a dicséretet. Soha édesnagyanyámon kívül senki sem korlátozta ezt a szenvedélyt. De én tudtam, hogy nagyanyám is csak azért, mert irigy volt rám. Határozottan azt a salakot találom meg ebben a rétegben, hogy rám mindenki irigy volt a házban: a nagyanyám, az anyám, a két kicsi testvérem. Senki nem volt rám büszke otthon, csak az apám. Nekem ki kellett törekedni a házból, mások, idegenek után, mert csak azoktól kaphattam tisztán és pezsgő bőségben a legédesebb italt: a dicsőítés részegítő borát.

Milyen nagy embernek kellett lenni 1884 őszén az édesapámnak Csécsén, ha ennyire leborult körülötte a falu s engem, a csúnya kis beteg kényest, így tudott ünnepelni. Mert ez persze hogy mind neki szólott, s én még azt is érzem, hogy ő milyen úri, nagyúri, vezéri fölénnyel s természetességgel fogadta el ezt a tömjénezést, amit nekem nyújtottak, s ami nyilván csak kis része volt annak, amit ő kapott.

Valami királyi volt ebben, s én a legjobb úton voltam, hogy zsarnok fejlődjön belőlem. Nem kellett hozzá semmi, csak az, hogy édesapám abban az arányban haladjon felfelé, ahogy eddig fejlődött. Már csak az kellett, hogy megvegye az egész Csécsét, aztán az egész vármegyét, aztán az egész országot s végül az egész világot: már csak a tündérmese kellett, ahogy nekem nem a tudás, nem a koncepció, csak az egyre mohóbb és követelőbb imádatvágyam fejlődött.

Ezen az őszön volt, csak 1884 őszén lehetett, hogy nagyanyám befogott komoly munkára:

- Gyere csak, kisfiam, nézzél a fejembe.

Néha az eresz alatt, vagy az udvaron álló nagy eperfa alatt guggolt le s nekem szálanként kellett az egész szép kis fejét végig-végig szántani apró kis fekete körmeimmel. Úgy emlékszem fehér fejbőrére a sötétbarna hajszálak alatt, amint rendekre s barázdákra osztottam szét ezeket a hajszálakat, s iszonyúan untam a megkötöttséget, hogy mikor oly sürgős a dolgom, ott kellett rostokolni s kaparászni a tetvek után. Ha sikerült egy kis fehér állatot elcsípni, azt nagyanyám maga roppantotta meg a két körme közt, de a serkét szabad volt nekem is megpattintani.

Édesanyám soha nem engedte az ilyet. Ő szakadatlanul fésülködött, rá mindig úgy emlékszem, hogy minden szabad idejében csak fésülködött, sárga ökörszaru fésűkkel, amiknek mindig ki volt törve néhány foga s tépett.

Szegénykék most nagyon haragudnának, amért ezt elmondom, mert később már ők is odáig civilizálódtak, hogy átvették a nyilvánosságnak azt a felfogását, hogy ez az egész művelet nem valami dicsőség, de abban az időben, nekem legalább úgy tűnik fel, mindennapos foglalkozás volt. De soha később tetűt nem láttam életemben, csak csupán Csécsén. Vajon nem az volt ennek az oka, hogy Csécse még ebben a korban olyan kultúrában élt, mint a rutén falvak? S mért nem lehetett ez ellen védekezni? Mert a tisztaság ebben az időben valami más volt, mint ma. Akkor még a falu népe inkább vászonruhában járt, amit maguk szapultak, s emlékszem a szapulókád hamvas szagára. Ez sem volt másutt többet soha a házban, csak Csécsén. Már maga a fehér guba elég lehetett ilyen telepeknek, mert éppen olyan szennyes fehér színű volt, mint ezek az atkák. S a férfiak hosszú haja. Fülükre fésült csigásan kondoruló fürttel, ahogy a negyvennyolcas szabadsághősök frizuráját ismerjük. A mai magyar falvakon már éppen úgy ki van pusztítva a tetű, mint a farkas, de még valami tizenöt év múlva édesanyám figyelmeztetett Imregen, Zemplén megyében, hogy a kurátor úr milyen finoman vakarja meg egy ujjának körmével a templomban a haja közt s aztán hogy simítja el a feje tetejét laposra és zsírosan simára. Édesapám érthetetlenül kényes volt a tisztaságra, most már valószínűnek tartom, hogy különös, géppel nyírott fejet is azért viselt. Én viszont mindig a hosszú haj varázslatában éltem, s már Csécsén sírás- és veréssel járt a nyiratkozás. Nem akartam engedni, hogy levágják a hajamat. Lehet, hogy ezt is valahogy glóriának tartottam.

Mert itt minden erre ment ki. Egész csécsi életem egy dicsőségmámor volt. Mintha az élet végén lettem volna, s nekem jutott volna ki az eredmények szürcsölése és az aratás bezsebelése. Nem tudok olyan mozzanatra visszaemlékezni, ami ne a "boldogság" habzsolása lett volna. Folyton csak azt látom, ahogy mindenkinek az a kötelessége, hogy reggeltől estig engem dicsérjen. S már dühös voltam, ha ezt a dicséretet abbahagyták. Úgy utáltam azokat a néniket, akik jöttek ismeretlen világból, s beléptek hozzánk, s pár szóval elintézték ezt a köteles adófizetést, s mingyárt volt maguknak való beszédjük. Ilyenkor szakadatlanul mesterkedtem, hogy a figyelmet újra s újra magamra vonjam. Odavittem nekik a játékaimat, s azt is megdicsértettem, az anyám új kendőjét, azt is meg kellett dicsérni. Sőt odavittem a kisebb testvéreimet, akik ebben a pillanatban nem voltak versenytársak, hanem eszközök az öndics munkájában, meg kellett dicsérni azt is, hogy én olyan hihetetlen erős voltam, hogy fel bírtam emelni őket a földről.

- Ne alkalmatlankodj már. Nézd csak - kiáltott rám nagyanyám, s édesanyám édesen selymes hangon simogatott meg:

- Ugyan tessék hagyni, gyerek.

Pedig én nem voltam gyerek, semmi jogom nem volt, hogy ezt a rút hiúságot és követelő szereplési vágyat a gyerekség rovására írják: én magam mindenestül tele voltam vággyal, hogy mindenkinél többre tartsanak s ezt folyton meg is mondják. Mert ez a legjobb érzés a világon, egyértékű az anyatejjel, s én ebből nem engedtem, csak vesszővel kergethettek el.

De a vessző csak mutogatás volt. Nem tudok róla, hogy engem valaha valaki megütött volna Csécsén. Talán meghaltam volna. De édesanyám még hamarabb, ha "azt a gyenge gyereket" az apja vagy a nagyanyja igazán megcsapja. Hihetetlen segítségemre volt az öngyöngeségem. Én tudom, hogy már beteg voltam tőle, ha egy kicsit javult az állapotom s nem beszéltek róla. Kitaláltam betegségeket, csak hogy tüntethessek vele. Olyan dolgokat, ami soha nem volt, azt állítottam a végén, hogy fáj a ruhám. S mikor ezen nevettek, toporzékoltam és földhöz vertem magam, és megmaradt az emléke, hogy oly beteg voltam gyerekkoromban, hogy még a ruhám is fájt. A ruha abban az időben még nem volt részekre osztva, úgy hívták, hogy kantus, és egybe volt szabva; azt hiszem, a törökkor kaftánjainak a késői gyerekruha-maradványa volt. Még az iskolába is ebben az egyszál ruhában vittek el, de ezen külön senki sem csodálkozott, mert ott mindenki ebben járt. Már csak ha nagyobbra nőttek a gyerekek, akkor kapták meg a felnőtt ruhát, fiúknál az inget-gatyát, lánykák, akik inkább csak egy szál ingben jártak, nehéz, anyjuk szőtte vászoningben, erre kaptak egy kis szoknyát, azt már valami kis színes kartonból.

Micsoda szegénység volt abban az időben a falun. Ma azt már el sem lehet képzelni. Hiszen én is láttam Szentesen családokat, ahol tizenkét gyerek volt a háznál, és egy szál szalma sem volt az ágyban, de a tizenkét gyerek mind úgy volt öltöztetve, mint a budapesti korzón játszó kis úrigyerekek. Ha valakitől ruhát kap a szegény gyermek, már csak úri ruhát kaphat, s a karácsonyi s más akció is csak az angol gyermekholmikat. De a kantust, meg az egy szál pendelyt, amiben ebben az időben az ország millió gyereke járt, a gyáripar tökéletesen megszüntette. Evvel azonban a szennynek, mocsoknak és sárnak, bűznek véghetetlen tengere is lemosódott az apró gyermektestekről.

Csécsén én nem emlékszem betegségre, varra, sömörre s kiütésekre. Én azt még akkor nem ismertem fel. Szóval Csécse ebben is valóságos tündérország számomra, ott nem volt semmi más, csak ámulatos, gyönyörületes istenülés. Ott nem is a földön jártam, hanem állandóan a felső égben. Ott még többet vittek karon, mint amennyit magam tapostam a földet. Úton felkérezkedtem. "Karon vitték az iskolába" - emlegették. Igen, mert az unalmas és fárasztó, az embernek azon a hihetetlen hosszú úton, húsz ház hosszán, a saját talpain totyogni. S az én előkelőségemhez az tartozott hozzá, hogy engem karon vigyenek s ne háton. A parasztok háton vitték a bocsaikat. Csécsén történt az az eset, hogy két fiú az iskolában összeverekedett s úgy helybehagyták egymást, hogy a sérültebbiket az apja felvette a hátára s elvitte a bíróhoz. A gyerek nagyon büszke volt az apja hátán. Hogyne, azt megértem, ki volt csavarva a lába! Mit nem adtam volna egy ilyen országos bajért én is. No, ahogy mennek-mendegélnek, a csécsi nagy utcán, megszólal az apja hátán a gyerek, ahogy meglátja a másik puját, aki kitörte a lábát s kiált neki

- Visz édesapám a bíróhoz. - Aztán ahogy eleget tett árulkodó vágyának, még egyet kiáltott: - Azután majd jövök játszani, várj meg.

Az apa mérgeskedett s:

- Eriggy, az anyád büdös teremtésit, nem is cipellek én a bíróhoz!

Evvel lelökte a hátáról a fiát, s az csakugyan odasántikált a pajtásához, s tovább játszottak. Csak ő most már előnyben volt, mert neki "ki volt törve a lába".

Eszeveszett szilajságok élnek bennem. Úgy voltam, hogy rögtön elvesztettem a fejem, mint az alkoholista, akinek már egy pohár bortól a fejébe száll a mámor.

Soha annyi rúgást, csípést, harapást, amit én kiosztottam jobbra-balra. Már nem is azért, hogy harcoljak evvel, vagy valami célt szolgáljon, burkoltan, egyszerűen féktelenségemben, mert lehetett, mert szabad volt s senki sem torolta meg.

Őrjöngő zsarnok. Már valami ilyen voltam. Akkor haraptam meg Erzsit, valami kis rokonlányt, akivel alkonyatban kosár répát cipeltünk. Nekiugrottam és kiharaptam húst a kis kezéből. Éreztem a vért.

- Vesztit érzi - mondta nagyanyám, ha a gyerek túl hevülten szeleskedett. Hát én vesztet éreztem. Bizonyos, hogy az utolsó nyár külön elvadított, mert a szüleimnek már akkor megbomlott a falusi nagy nyugalmú élete. Mikor olyan nagy dolgok vonták el a gyerekekről a figyelmet, hogy a malom odaveszett, elvitte a Tisza, aztán a gépvásárlás, hát ezek tökéletesen lekötötték a szüleim belső figyelmét, s én mint a legnagyobb gyerek, visszaélhettem a helyzettel. Ezért nem is vettem észre, mi van a felnőttek körül, engem ötéves hatalmamban semmi sem korlátozott. Egészen elvadultam. Határozottan vérszomjas lettem. Akkor volt az is, éspedig az utolsó nyáron, már nyolcvanötben, mikor már nagy fiú voltam, s tudtam, hogy tilos és szörnyű dolgot csinálok, amit nem volna jó, ha valaki meglátná s megtudná - mikor megszoptam a tehenet.

Este volt, fejés előtt. A tehén hazajött a csordáról, s minden lépésnél elcsöppentett egy kövér cseppet. Édesanyám is szoptatott eleget, láttam, s nekem hirtelen mohó és vad kívánságom volt, meg akartam harapni a tehén tejét. Tisztán él bennem ahogy vadul és dühödötten beszöktem utána az ólba, még meg se volt kötve s alábújtam és azt a nagy kövér rügyet a számba vettem s megszívtam. Olyan erősen jött a tej, hogy elöntötte a ruhámat s a torkomra futott és prüszkölve, köhögve kellett kiugranom alóla. Meg is ijesztett, mert a nagy marhafejét visszafordította rám, s kiöltötte azt a lilás, érdes, roppant nyelvét, mire megrettenve elfutottam.

Soha senkinek meg nem vallottam, de azután sokáig érzéki rokonságban éreztem magam a tehénnel, a bornyúval, a szarvasmarhával, s ez az érzés egészen más volt, mint a lóval, vagy bármi más állattal való viszonyom. A tehén még ma is valahogy anyai lény nekem. Ez az egy mozdulat örökre hozzáköt az állati léthez, sőt erotikailag érdekelt vagyok.

Végeredményben úgy tűnik fel, hogy ebben a kis csécsi életben eljutottam az emberi önérzet legmagasabb fokára, az emberi gőg tökéletes eléréséig.

Mintha kicsi tüdőm fel tudta volna szippantani a fellegeket s kicsi szívem ki tudta volna zsákmányolni a mindenséget. Mintha az egész apokalipszis azért jött volna rám, mert már nem volt tovább fokozható ebben az életben semmi.

Fordulatra volt szükség, a boldogságnak ez a teljessége már csak megronthatta, elrothaszthatta volna az emberben az istenit. Az emberi lény nem bírja el a szélsőségeket, a legnagyobb magasságokat. Különös, a mélységeket jobban bírja.

De hogy mennyire nem tudtam, mi történik a szüleimmel - érthetetlen apróságokra tudok emlékezni életem e pillanataiból, ami azt mutatja, hogy ezek mennyire fontosak voltak nekem - ellenben semmire sem emlékszem a szüleim sorsfordulatából.

Az egész gépügyet csak sokkal később ismertem fel s értettem meg a pört és a roppant harcot, izgalmat és szörnyűséget, ami a szemem előtt játszódott le, nem vettem tudomásul. Talán inkább zavart, hogy a szüleim most egy percet sem foglalkoznak velem s az is lehet, hogy éppen a szabadság terelte el figyelmemet.

Az apokalipszis csak a biblikus költő fantáziájában játszott le olyan világok-összeszakadnak viharokat. A föld és ég egybehorpadása is igen rövid pillanatig volna látványosság az élő szervezetek számára. A halál gyors és jótékony. A többi ismét csak a költőre tartozik, akinek nem is kell, hogy valaha is lefolyt légyen, vagy megvalósuljon látomása.

Szüleim s velük a magam sorsának ekkor történt változását apokaliptikus jelentőségűnek érzem. Meghasadoztak akkor az ég kárpitjai s a templom boltozata beroppant, mint a homokvár. Villámok cikáztak és dörgött az ég, csak fül nem volt meghallására s szem megértésére. Abban a pillanatban ugyanolyan apokalipszis folyt le, mint a kémiai csőben, mikor elemek találnak egymásra s a H20 vízzé csapódik le.

Nyugodtan vállalom, hogy abban a pillanatban megtörtént a magyar falu felbomlása egy új s másnemű elemmé.

Apám és anyám egyesülése ekkor vált azzá, amivé szánta a sors: új társadalmi fajta jött létre bennük. Mind a ketten elvesztették régi valójukat örökre, s lett a magyar föld bolygótípusa belőlük, amely többet meg nem állapodhatott. Már csak egyetlen rendeltetés maradt számukra: gyermekek nemzése és felnevelése.

Apámból egyszer s mindenkorra kihullott a föld hivatása. Soha többet ásót és kapát kezébe nem vett. Anyámból eltűnt, ami még a szilárd társadalmi rétegeződéshez kötötte és maradt egy úszó fészek gyenge pihéi között vakoskodó anyamadár. A két idegen lény, akik úgy csapódtak össze, hogy nemiségükön kívül semmi egymáshoz irányuló bennük nem volt: most magára maradt, s vészben, viharban, fergetegben együtt élő-haló új emberi fajjá váltak. Semmi szilárdságféle többé alattuk nem volt, a feneketlen mélység fölött egy deszkaszál tartotta őket: a házasság tutaja.

Hogy mit veszítettek, talán soha életükben fel sem mérték, fel nem értékelték. Oly roppant fájdalom volt, hogy nem lehetett a legtávolabbi célzást se tenni rá még az élet alkonyán is alig: mit kell arról beszélni - mondta édesapám s édesanyám, aki hajlandó lett volna keseregni, erőt vett magán és ezzel valóban erőt is nyert a maga számára s mindnyájunk, a család számára.

De hogy is mehetett volna vissza édesapám csak egyszer is arra a Csécsére, ahol apáinak kis földjét úgy elveszítette, s ahol feleségének minden földjét, házát Szabó Kati vette meg.

Ezt soha egész életükben ki nem ejtették. Én csak most tudtam meg azokból a hiányos telekkönyvi kivonatokból, hogy az anyáim törzsbirtoka:

Gyümölcsös,

Máléskert

340 öl

Szántó,

Kismező

1050 öl

Szántó,

Nagymező

900 öl

Szántó,

Nagymező

1200 öl

Szántó,

Méhes

      300 öl

   

3790 öl

271/1885, 200 frt vételárért Kiss Lajos és Szabó Katalin nevére vétel jogcímén telekkönyvileg átíratott.

Milyen különös, hogy az adatkutató ivadék számára csak ezt az egy adatot őrizte meg a [...] szétszórt telekkönyv. Csak ezt az egy adatot, a legnagyobb görög tragikusok ítélete szerint is tiszta tragikumként ható adatot. Hogy a Mórucz Bálint első szeretője, akivel még tavaly is megölelték egymást egy lakodalomban; a Pallagi Erzsi szeme láttára, s "eredj haza feleség, sír a gyerek", ... hogy ez a Szabó Kati vette meg a Pallagi Erzsi földjét... Más földeket mások vettek; kit Magos József és neje, Pap Erzsébet, kit Medvés Sándor és neje, Paládi Zsuzsanna, de a Pallagi Erzsi földjét Szabó Kati vette! Ebbe a faluba többet a lábát be nem tehette, s nem is tette be az az ember, aki itt így végigjátszotta a maga sorstragédiáját.

Aki még a nevét is elvesztette ekkor. Mert egész biztos, hogy bár néha Móritznak is írták a régi anyakönyvek a nevét, de a gépszerződés hozta végleg divatba a Móricz-írásmódot, s többet soha a Mórucz elő nem fordul, hacsak a múltból visszaszikrázó gúnyképpen nem.

Ó, szegény atyám, álnéven bujdosott tovább e földi téreken, áléletben, amit már soha örökösnek s véglegesnek nem tekintett, amelyen annyiszor akart javítani és sohase sikerült, minden helyen, ahova költözött, első dolga volt partot fogni s abba cölöpöt verni: házat vett s újra házat vett, és soha meg nem tarthatott egyet sem. Hét ház vételét számoltam most gondolatban össze. Minden gyerekének hagyhatott volna egyet, s egyet sem tudott megtartani aggkorára.

S ezt mind csak most látom. Akkor semmit. "Gyerek még, boldog." Így mondták rám.

De nem így volt: én az apokalipszist súlyosabban éreztem s szenvedtem át, mint a szüleim.

 

APOSTOLOK OSZLÁSA

- Milyen furcsa - mondta egyszer édesanyám, mikor 1923-ban ezek felől vallatgattam, s ő drótkeretű pápaszemét furcsa kis orra bütykére eresztette, s hunyorítva nézett a messzibe -, milyen furcsa... hogy is lehettünk olyan csacsik... meg voltunk ijedve... Olyan kevés volt az az adósság, s azt a temérdek földet mind elkótyavetyéltük, csakhogy ne kerüljön árverésre... mert az volt a legnagyobb szégyen: árverés...

Aztán tovább varrogatott, ráhajlott a varrására, "nem is tudom, fiam, mit varrok, fótozok". Az édesapám ingeit foldozta - s akkor már négy éve meghalt az apám...

Így foldozom én most a régen s teljesen és minden rezdülésben elmúlt életüket... De vajon elmúlt-e?... Nem ugyanez a rezdülés bontatta szét velem is már néhányszor az élet templomát... Apám azt mondta: "ha lúd, legyen kövér" s dobálta szét, mindet, menjen. "Ha anyámék aláírták, akkor hadd menjen..."

Borzalmas tél lehetett. Tele izgalommal, hajszával, pörrel, szégyennel.

Tavaszra bekövetkezett a csőd. Tarthatatlan volt a helyzet. A falu kiköpte magából az alkalmatlanokat.

Árverés nem lett a dologból, szabadkézből potyázták el a vagyont.

Mindent a világon, mindent eladtak. Még a bútorból sem hagytak meg, csak ami két kis parasztszekérre elfért. A szép diófabútort, azt elvitték, azzal még találkoztam... S a nagy feketesötét sifonért, komótot s a fura kis kedves fiókos tükröt, amit össze lehetett csukni, mint egy dobozt, az is ott élt aztán velem, pedig az még Beregújfaluból jött, a papi házból... Édesanyám boldog volt, hogy mentek, csak ki, ki ebből a faluból, szégyenvallás földjéből, szolgálatnak házából... Ó, de boldog volt, ha egyszál ingben is, csak elvinni a szegénységet oda, ahol nem lát senki... Hadd legyen az ő földje a Szabó Katié, csak az ura maradjon az övé... Édesanyám, mint tűzvész után a macska, cipelte a kölykeit s a párját.

Ekkor született meg édesanyám...

Ekkor lett önálló. Ő, a legkisebb, a leggyengébb, a legtehetetlenebb, a soha számba nem vett, meg nem kérdezett, a jelentéktelen, a korcs, a gyenge, akinek még a saját gyerekeibe sem volt beleszólása, annyira elnéztek felette: Mit akar Erzsi?

Most a nagy erősek kicsik lettek s összeomlottak. A két hatalom, az anyós és a vő, a világbírók, hogy tudnak most hallgatni. Jó volna nekik meghalni, elmúlni és kibújni a felelősség alól, nem lehet, már három gyerek sír s követeli a holnapot s a mai falatot és a negyedik is hasban. Igen, ez hivatalos kifejezés volt a régi anyakönyvekben.

S az én pici édesanyám, aki akkor még csak egy olyan kis okos volt, hacsak a kis csücskét látta a dolgoknak, rögtön a nagy ítéletet formálta meg s aki evvel annyi ingerültséget és dühöt váltott ki a felsőbb hatóságokból, az anyjából, meg az urából, egyre sűrűbben szólalt meg.

A pakoláskor megérkezett Laci, s nagy büszkén mondta, őrajta ne aggódjanak, ő már gondoskodott magáról:

Énnekem sohase lesz semmi bajom, okleveles gépész mindig kap kenyeret. Ha tudni akarjátok, már van is szerződésem, már alá is írtam Kende Zsigával: uradalmi gépész.

Nagy csuda lett és nagy bámulás. Mintha Laci maga alakult volna át Kende Zsigává, aki a fél megye legnagyobb földbirtokosa volt, s neve fogalom, ezer holdak. Minden betűjén ezer hold csüngött: K e n d e. Ötezer hold. Istvándiban volt a törzskastélya, s nézzétek, ez a Laci pont Istvándiban fog lakni. Az egész család felvillanyozódott, mintha a Kende-kastély, ahova családi vonatkozások fonódtak, Kölcsey Ida, édesanyám ideálja, s zűrzavaros álomemlékek, már nem is tudják, ki hogy, mi, mért?

Hát Laci terjegeti nagy széles mozdulatokkal, ahogy szokta, öblös kezeit, hogy lakás, műhely a falu közepén; s ennyi meg ennyi a kommenció: tizenöt mázsa búzát, két hold kukoricaföldet, két tehenet, malacot, amennyit akar, meg a falu kovácsa is! jogos! Annak dolgozik, akinek akar. S megszólal édesanyám:

- De Bálint, akkor ne vigyük édesanyámat arra a nehéz szekérútra. Hadd menjen ő Istvándiba Lacival.

- No, kotty belé, éppen ezt vártuk, hogy te meg belekottyanj.

Korty belé, kotty belé, de ez nem is volt bolondság. Ha Lacinak lakása van, s nekik még nincs. Mit cipeljék a szegény öregasszonyt magukkal egy hétig tartó szekerezésre.

- Hát énnálam édesanyám mindig ellehet! Énnálam mindig meleg otthont találhat! Anyám! Tisztelettel és szeretettel tekintek reá, mint édesanyára.

Édesnagyanyám, aki rendkívül finom érzékkel bírt a gyöngédség és a gyöngédtelenség felé, összeszorította a száját, vékony kis száját gyűszűnyire becsukta s úgy összegubbaszkodott, mint egy öregedő macska. Mindenki vesztett a csécsi kataklízissel, de ő valósággal megszűnt. Annyira elvesztette magas méltóságát, mint mikor az államtitkárt nyugdíjba kergeti az új miniszter, s a portásnak előre köszön. Ettől kezdve csak tűnődve nézett maga elé, s ha eddig hallgatag volt s csak döntő szavakban beszélt, ezentúl néma lett és csak fojtott tiltakozások szótagjaival élt.

Ez maga borzasztó büntetés volt, hogy Erzsi vette át a vezéri pozíciót.

Erzsi volt az egyetlen bűntelen. Az egyetlen tiszta áldozat. Az egész dolgot az ő rovására mások csinálták, őt itt egyszerűen anyává tették, s cseléddé nyomták le, s elnyomatásában most szinte diadalmas lett, hogy ő annyira miről sem tud. Hiszen még az ügyvédekkel is az anyja tárgyalt s "reggelig beszéltek, én nem tudom mit". Még ennek alig két hónapja, vagy három. Még nagy nyár volt, s most tavaszi dér van a réten... Ki kérdezte meg őt, vagy mibe engedték csak, hogy bele is lásson! Az ura meg az anyja intézték, s most ez a kettő olyan, mint a megszenesedett bálványok. Valakinek kell valamit csinálni. Itt a három gyerek.

Édesapám is csetlett-botlott, szédült, morgott, szitkozódott, s türelmetlen volt, mikor jönnek már a tügyi szekerek? Elképzelhető, hogy már egy óráig sem érezte jól magát Csécsén. A szánakodók még jobban sértették, mint a kárörvendők. Nagyanyámnak volt kedves szava, hogy "Inkább legyen száz irigyem, mint egy szánakodóm." Az erősek, a nagy akaratúak s nagy álmúak nem bírják a gyászos letörést, amit éppen ők szoktak bekapni.

- Édesanyám elvihetne egy gyereket magával.

A nagyanyám zsibbadt csüggedtségében felriadt:

- Mondasz valamit, te Erzsi.

- Nem is tudom, hova tegyem szegényeket. Elég nekem a pólyással kínlódni, vigye el édesanyám Pistát.

De édesnagyanyámnak nem nagyon tetszett így a gondolat, mert Pista még nagyon nyűgös volt, kicsi. Inkább Zsigát gondolta, avval már nincs annyi baj, s édesanyám ebbe is örömmel beleegyezett, talán más levegőn meg is gyógyul a kis nyafka.

- Majd szólok Lacinak.

Laci kényelmetlenül volt meglepve, de nagy hangon kijelentette:

- Énfelőlem akár mind a hármat hozhatja édesanyám. Én nem kínlódok velek. Ő kínlódik. Ha neki kedve van velük bajmolódni.

De nemigen szólhatott ellene semminek, hiszen ő volt alapjában véve felelős az egész balesetért. Ő hozta a gépet, ő forszírozta s végül ő puskázta el. Itt mindenki ludas volt, csak édesanyám nem, aki vissza is élt evvel a helyzeti előnyével s lassan, mint valami ártatlanság angyala, vasvesszővel kezdett uralkodni a bűnösök felett.

Persze, óvatosan kellett ezt az uralkodást kezelnie, mert ha a tényt el is fogadták, hogy van valaki, aki még bír ezekben a nehéz napokban a lábán állani és tiszta fejjel gondolkozni, azt, hogy éppen Erzsi legyen ez, még nehezebb volt elviselni. Erzsi? aki eddig annyira nem számított, mint egy jegykendő: most, mikor rohannak, menekülnek, vágynak ki a kisházból, csak édesanyám emlékszik még arra, hogy az elé a kis ablak elé valamikor az ura egy egész virágba borult fiatal fát ültetett, május hajnalára, hogy mikor ő kinéz, arra nyíljon a szeme. S most ő, az egyetlen, aki a kis csécsi háztól sírva búcsúzkodik, most neki kell a távozást végrehajtani. Még az is neki jut eszébe, hogy az útra nagy vasfazék töltött káposztát főzzön.

Laci az anyjával egy nappal hamarább utazott el Istvándiba, ők a megérkezett sógorokkal, a nyalka kis szekereken csak másnap reggel mentek tovább Pthrügyre. Még volt idő, hogy egy éjjelen át ott szédüljenek a halott házban, ahonnan az öreg tiszteletesasszony kilépett. Még az idegenek is mély megrendültséggel néztek be az udvarra. Egész Csécse ki volt fordulva a sarkaiból, hogy az özvegy papnénak ez lett a sorsa. Komáromy Julcsa ezekben a napokban nagyon jó volt, mindent elfelejtett, s mindenben oly szeretettel volt segítségére, hogy most szerezte meg a családot magának egész életére. Édesanyám sohasem felejtette el ezt a szerencsétlen májusi napot Julcsának, akitől oly jólesett heves zokogással s forró csókokkal búcsúzni, s csak most értette meg a két asszony, hogy bizony másképp is élhettek volna egymás közelében.

Julcsa néni, aki kilenc évvel volt idősebb édesanyámnál, ez falun nagy idő, szinte lányává s egyben barátnőjévé fogadta az egyetlen ártatlant, s édesanyám ebből a barátságból további erőtartalékot nyert, mert ha hangosan nem is merte kimondani senki, ő érezte, hogy egész másképp kezelik őt, akinek semmi része a szerencsétlenség felidézésében, mint a többit. Még egy nagyon parányi árnyalatban azért is elégtételt nyert, hogy ebbe a házasságba ugyanilyen erőszakos módon gyömöszölte bele az a két hatalmas, akik most oly hallgatagok és boldogtalanok.

Hát itt voltak a tügyi sógorok, Pallagi meg Hallgató, akkor is Julcsa néném volt valósággal a diktátor. Ott volt az első perctől az utolsóig, s ő diktálta, mit hogy pakoljanak, ő látta vendégül s micsoda vendégséget csapott a távoli rokonoknak, akik utóvégre első férje után neki is rokonai voltak, s úgy kitett a falu becsületéért is, hogy csakugyan mindig nagy emlék maradt édesanyám lelkében s emlékében ez a szép magaviselete ennek a Julcsának, "talán mintha érezte volna már fiam, hogy az ura, Kis Gyula is halálra van szánva, mert csak pár hónapig élt még ezután a fiatal ura. Isten tudja mi baja volt, az a szegény Julcsa az olyan pórul járt, hogy az első ura is, Pista bátyám, sorvadásban halt meg, s a második is valami ilyen bajban s oly hamar, 1886-ban s többet aztán nem is ment férjhez, hát a fiai is már megnőttek... harminchat éves kora óta özvegyen élt szegény... pedig be úgy látszott, hogy már ez az asszony csak a boldogságra született, gondold meg fiam, akkora vagyon maradt rá; szép is volt, erős is volt, okos is volt, elsőrangú férjet kapott: mért teszi azt az Isten, hogy némelyiknek mindent megad s mindent el is vesz tőle... csak úgy megmutatja, hogy te, ez lehetne, de nem kapod..."

Ilyeneket mondott róla édesanyám, s én ha Csécsére mentem, mindig úgy mentem s vonzódtam ehhez a Julcsa nénémhez, mintha valóságos vér szerinti nagynéném lett volna s ő is oly melegen nézett rám és olvadt hozzánk, mintha úgy lenne. Pedig az egész forróság csak ezeknek az utolsó napoknak a jóságából származott, s ez is csak édesanyám iránt, mert nagyanyám hideg volt, nem akarta elfogadni, hogy ő letört senki, hogy most már meg kell alázkodnia s elfogadni a sógornéja tányér levesét, édesapám pedig helyzeti okainál fogva legfeljebb egy-két hangos szót, s végül egy alig érintett nehézkes kézfogást tudott adni s venni a nagygazdánétól, akivel az utolsó hat esztendőben egyetlen emberséges hangot sem váltottak. Ők ketten nem érintkezhettek, elszakadt a huzal, megszűnt az áram, már ők csak két drótvég voltak, amelyeken nem indulhat meg többet az áramkör... A falu ebben a két lényben távolodott el végérvényesen, a távozó hadd menjen, a maradó hadd maradjon. S ha a sors úgy hozta volna is, hogy valaha még egyszer találkozzanak, akkor sem lehetett soha, hogy ez a két lény rangbeli módra találkozzék össze, vagy édesapám ennek a Julcsának a fiaival. Közöttük maradt az első reggeli kurjantás óta az egész élet minden napja, ahogy az apám a Nyilas-elvvel szembeszállt. Arra, hogy ő megbánjon valamit, sem ok, sem lehetőség nem volt. Sikere ezen a téren változatlan volt, mert akárhogy van is, ha a Pallagi-fiúk itt volnának ma is a faluban, az bizony elképzelhetetlenül rosszabb volna, hogy három szegény kapás maradjon itt utánuk, mint ez ami volt, hogy három úrféle vár rájuk erre, meg arra, a világban... Ezt Julcsa nem feledhette s nem bocsáthatta meg, mert ez az ő számukra bizony erkölcsi hátrány volt. Ők bármennyire is megtartották vagyoni függetlenségüket s a falutörvényt, annál jobban kellett érezni, hogy ez a törvény őket valósággal rabságban tartja, míg azokat a rendetleneket kieresztette a markából s még az sem bizonyos, hogy Móricz Bálint és családja nem fog-e boldogabban élni, mintha tovább is itt maradt volna a faluban...

Hiszen éppen erről volt szó. Hogy érdemes-e és lehet-e az, hogy egy mezítlábas kis legény ott rúgja a szent és kikövült falut mindenestül s avval kerülhessen felibe az egész faluszellemnek, hogy otthagyta a megsérthetetlen törvényt. Ha ez lehet, akkor igazán mindennek vége. Mindennek, amiben eddig bízott a falu, mindennek, ami fenntartotta a szárazon maradt jobbágyközséget, mindennek, ami állandóság s megbízhatóság a magyar falvak életében, amit a politika oly nagyra becsül s amit a nemzeti élet alapjának tekintenek.

Itt van az eleven példa. Mert a falut a Móricz Bálint bukásában egyrészt megvigasztalja, hogy így jár az, aki megszegi a törvényt, másfelől szorítja az aggodalom, hogy vajon ez a bukás nem egy fellendülésnek a kezdete-e?

- Hát mi lesz most belőled, Bálint? - kérdezték a Kis Áronok, Magosok, Bakosok őszinte vagy külsőleges részvéttel.

- Mi lesz? - s az apám szokott káromkodó szavával hívta segítségül az Istent - ács leszek!

Ettől meghalt mindenki.

Ács lesz! S egy szóra el is hitték. Hiszen ott áll a Farkas papó telkén a ház, s abban ott él az apám öccse, már huszonegy éves. Károly - számomra a rejtélyes titok, aki még ezekben a napokban sem kerül felszínre: mintha nem is lett volna. - Édesanyám számára nem létezett, nem sértően, nem határozott tudattal, de kiesett a szeme köréből, Farkas Károly nem számított... Farkas Károlynak nem kellett kollégiumba menni, őt nem kellett mesterségre adni, nem volt probléma, hogy tanul-e vagy nem, hogy van-e földje vagy nincs? az csak egy névtelen, jeltelen parasztlegényke volt, s valószínűleg sohasem fogom megtudni, hogy egyáltalán hogy élt ebben a három évben, mióta az anyja meghalt, s már az obsitos is elment tavaly a nagy káromkodásokat letörleszteni... hogy ki főzött neki, ki mosott rá?... azt én sohasem hallottam... három év múlva megházasodott, elvette Kósa Borbálát, ahogy az anyakönyvi kimutatásban látom... egyelőre biztosítva volt az élete: a falu törvénye alatt élőnek biztos az élete; meg van az szabva, hogy nem halhat éhen s nincs rászorulva a felfelé emelkedő rokonokra...

Mert éppen az rettentette meg a falu nagygazdáit, hogy ezek az összeomlottak, ezek az elárverezettek, ezek a semmivé váltak, mintha csak azért rázták volna le a lábukról a sarat, mint a méh, eső után, hogy fölrepülhessenek.

Hát ez lehetséges? Ha őközülök valamelyik elvesztené a telkét s örökségét, abból más nem lehetne, mint amit a falu törvénye kijelölt neki: koldus vagy cseléd. Móricz Bálint pedig nemhiába vett el kisasszonyt, lám jönnek érte a rokonok, csengős szekérrel, a legnagyobb gyerekét viszi egy gépész úr, akit ő szabadított ki a falu terhe alól s ő maga milyen hetykén veti: Ács!

- Nem hallották kendtek, mi a fejsze? Jobban beprédikálja az a jó kenyeret, mint a papi szék.

S erről az emberről fel is lehet tenni. Ez tud. Ez mer. Ennek olyan kutya szerencséje van, hogy még meg is tudja csinálni!...

Egészen úgy hatott, mintha kacagó szabadulás lenne. Mint mikor a mocsár fenekéről felszabadul a légbuborék, és fel fel a magasba, s ott vidáman elpukkan. Most már aztán igazán szabad ember lesz ez a Móricz Bálint. Kirepül, mint a madár. A költöző madár. A fecske. Az összes fiaival. Tojásban viszi már a fiait.

Hát van Isten? hogy ezt engedi! Hogy ennek az embernek minden lehet. Más itt születik, megnő, elkorhad és megdöglik, és még Szatmárra is csak a sorozásra kerül el, de hogy ez mi mindent csinált már ebben a rövid hat esztendőben?... még ha rágondol is a falu, el kell szédülni: nem istentül való, az bizonyos. Nézzétek, nem is tartózkodott ez itthon. Alig volt itthon, folyton csatangolt! Vásáron, városban, még Budapesten is volt, meg Szegeden meg Szatmáron, Debrecenben, meg az isten tudná hol. Senki rajta kívül az egész faluban. Itt egy lélek ki nem mozdult a helyéről, de hogy is mehetne, mikor mindenkinek minden órában megvan a halaszthatatlan munkája, s ez meg csak jön-megy, hipp-hopp.

S a falu megnémulva és borzongva ácsorgott a tűzvész körül, s mindenki leste, mit menthetne a kótyavetyén.

- Ha lúd, legyen kövér - mondta édesapám, s nesztek! dobálta szét a gazdasági szerszámokat. Most vehettek olcsón. S ment a vaseke, amit csak most vett pár éve - tizedáron. Ment a borona - nesze itt az ösztöke, s dobta a kis tárgyakat ingyen, kit ennek, kit annak, aki valamiért megtetszett neki. De kapták is, még a feneketlen szakasztó kosár is kellett, jó lesz tyúkültetőnek... A falu minden legkisebb tárgynak hasznát veszi, s nem tud megválni a kidobott holmitól sem. Amin rajta van annak a nyoma, hogy valaha szerszám volt, a falusi ember azt el nem tudja tüzelni. Sokszor a pallás megtelik már megunt, kiselejtezett s hasznavehetetlen tárgyakkal, aztán "milyen jó az", ha kell valami, csak fel lehet menni: "ereggy, a kémény mellett van egy régi lábos, hozd le".

Mindent a világon, mindent elszórtak. Már semmi sem maradt, csak maga a bútor. Az új bútor, a diófából csak most pár éve csináltatott bútor, a bécsi asztalos egy évig lakott a családjával a méhesben, míg elkészült vele. Nem volt sürgős. Most sürgős.

Édesapám ezen a bútoron tanulta meg, hogy keresztvágófűrésszel hogy kell a rönköket szántalpnak s deszkának vékonyra elfűrészelni...

Még az utolsó napon a méheket is kifüstölte s kiszedte a lépesmézet. Volt néhány gyékénykas méh. Már télire visszahúzódtak szegények. Most ként kaptak s: "hozd csak feleség azt a tálat, azt a fazekat..." Édesanyám meg mérges volt, hogy mikor annyi dolog van, még evvel van kedve bíbelődni, adta volna oda azt a három kas méhet valakinek... az öccsének... annak való... Hát Károly is kapott, ha ott volt, mindent kapott. Az apai földekből is kapott, amit nem lehetett eladni, mert közös néven van... Csak Károly olyan szemérmes, kis piros arcú legény, hallgatag, csak néz-néz az ibolyakék nyílt szemeivel, s nem ért semmit abból, ami itt történik, s amit nem is kötnek az orrára...

Utolsó nap megérkezett Pap György sógor is Magosligetről. Jött a rettenetes hosszú ember, a nagy lom, a kurta fehér gubájában. Jött és csak bámult s bólogatott, a Borca ura, az apám testvérnénjének a férje, aki el-el szokott jönni minden télen lisztért, zsírért. Hát látta, hogy többet itt nem ismétlődik meg a sonka esete, mikor elébe tették s "szeljen sógor, szeljen György bácsi". Leült hozzá, szétvetette rettenetes hosszú lábait, kivette a bicskáját s szelt. Egy idő múlva kért még egy kis kenyeret ahhoz a faláshoz, ami a kezében van, akkor a kenyérmaradékhoz szelt még egy harapás sonkát, akkor ami sonka maradt, ahhoz újra egy kis kenyeret, s így, míg csak azon nem vették észre, hogy elfogyott a kenyér, s elfogyott a sonka. Jóételű ember vót szegény.

Most egyszer, még az egyszer jóllakott, mert ha már itt volt, őneki is jutott egy tál Julcsa nénéméknél. Különben nem jutott volna oda be, mert bár nemesember volt, s a kutyabőrét is elhozta megmutatni vagy háromszor, de olyan tehetetlen halom ember volt, hogy már lassan minden tönkrement a keze alatt, csak a gyerekek szaporodtak nála is.

Még bort is hoztak Bogártól. A tügyiek meg se ették volna a paprikáscsirkét bor nélkül. Tort tartottak Julcsáéknál. Ittak, daloltak és sírtak. Az asszonyok sírtak. A férfiak meg kinevették érte az asszonyokat.

Édesanyám. Istenem, csak most jutott hozzá, először életében, hogy családanya volt. Az anyja már elutazott, s most ő volt az első személy. Ő ült az asztalfőn, őrá hallgattak s mondhatta: "Bizony, ha rám hallgattak volna..."

Valósággal ez volt az ő felavatása. Ez az este volt az ő "szabadulása", ahogy felszabadul mesterré a legény, s már ezentúl őneki kell dirigálni...

- Csak ne hagyd magad, Erzsi - biztatták a nők, a kedves Sípos Juliska is ott volt, s éppen Juliska tudott legtöbbet mesélni arról, hogy mindent Erzsinek kellett volna eddig is intézni. De hát ez olyan áldott lélek, ez az Erzsi, nincs neki epéje, tiszta angyal, angyali szív, angyali lélek... "Az a te anyád, az nem is tud haragudni", mondta nekem tizenöt év múlva is még...

Édesapám pedig, aki azt hiszem, először ült a Nyilas-portán, a Nyilasok asztalánál s utoljára: most mint egyenrangú fél tárgyalt.

Igen, az a tény, hogy eltávozik Csécséről s ezzel megszűnt a falu lépcsőzetén helyet foglalni, egyszerre megtört minden vetélkedést, harcot és rangkülönbséget. Ő már kilépett ennek a társadalomnak a szervezetéből, s egy más, mindenesetre ismeretlen társadalomban fog helyet találni. Javára volt, hogy az új falunak két vezető nagygazdája jött érte személyesen, s ha a levegőben ott lappangott is a gyanú, hogy anyagi eszközök hiányában bizonytalan s meg nem állapítható az új falu színterén való helye - ez ma csak a háttérben lappangott: az asztal mellett ő csak a sógor volt, egy népes család feje, s isten tudja, valami nagy jövőnek letéteményese.

Ez a helyzet emelte szimbolikus magasságba ezt az utolsó estét.

Két egyenrangú falu képviselői voltak jelen, Csécséről a háziak, egyúttal a községnek aránytalanul legnagyobb birtokosai, a bekopogtató faluból a két sógor, szintén községüknek legtekintélyesebb vezető polgárai. Ez a két elem teljesen tisztában volt egymással. Egyik sem szorult a másikra. Mind a kettő ugyanolyan helyzeti s életkörülmények közt élt a maga falujában. S egyik sem függött sem a múltban, sem a jövőben egymástól. Mint két indifferens nagyhatalom legfeljebb összemérték erejüket s életük szilárdságát. S meg voltak nyugodva. Semmi aggodalomkeltő nem volt a magyar életben, ahogy ők ezt látták. Mindkettőjük felett ugyanaz a nap s ugyanaz a kormány tűzött. A termésárak egyformák. Az adók egyenlő nehezek. A politika mezején is csak a legteljesebb megértés: valamennyien negyvennyolcas érzelmű mamelukok. Vagyoni viszonyaik miatt kénytelenek a kormányra szavazni, de fenntartják a véleményüket. Azontúl mind a két fél igaz kálvinista fajzat. Mind a két falu tiszta kis község: nincs benne idegen, vagyis katolikus.

Amennyire megértették egymást ezek az elbocsátók és azok a befogadók - annyira zavaros, tisztázatlan és siralmas volt az "ünnepeltek" dolga. Akik kieresztik őket, éppoly kevéssé értik őket, mint akik elviszik. Ha négyszemközt maradnak, a háziak s a vendégek csak egymásra néznek: Mi ez? s nem tudnak semmit se mondani. A háziak nem tudják megmagyarázni mi történt ily rövid idő alatt, s a jövevények nem bírják megvallani, miért jöttek, mit akarnak ezekkel a kódussá lett rokonokkal?

De a házbeliek annál szívesebbek. Evvel a szívélyességgel lekötelezik a távozó családot, s egyben a távoli atyafiaknak megmutatják, hogy ők önzetlenül gavallérok. Urak. Az atyafiak is szívélyesek, sőt gőgösen szívélyesek: ne gondolják az itteni "bikkfagatyások", hogy őket a gólya költötte s hogy nekik érdekük, hogy ezt a lehetetlen falamiát innen elragadják. Köll a patvarnak. Ők nem tehetnek róla. De ha már benne vannak, megteszik, elviszik, de aztán vége legyék...

Elmúlt azóta ötven esztendő: s ma éppen, mikor e sorokat írom, mind a két család ugyanolyan felbomlás állapotában van, mint akkor a Móricz Bálint családja. A Nyilasok vagyona még megvan, de a szétaprózódás előtt áll. A százötven hold, ami akkor egy kézben volt, ma várja a pillanatot, hogy tizenhárom részre oszoljon. Nyilvánvaló, hogy a tizenhárom közül egy sem viselheti többé a százötven holdhoz járó méltóságos törzsfőnöki tekintélyt s gondolkodást. A másik magyar faluban a Pallagi- és Hallgató-családoknál még szintén megvannak a földek, de az ivadékok már át is mentek az első átalakuláson, mely még a faluban folyik le, ahogy a báb abban a mocsárban fejlődik, ahova a petét rakta az anyarovar. Már a Hallgató-lányok gyerekei egészen modernek, a lányok pesti kisasszonyoknak öltöznek és a vők autóban kérik ki a hozományt és Pestre jönnek sofőrködni, odahaza pedig kitörték az utcai falat és boltajtót iktattak bele s nem zsidónak adják ki a földet, hanem ők maguk kezdenek fűszer- és csemegekereskedéssel foglalkozni az ősi házban.

De azért áll még ma is mind a két falu, Csécse is és Pthrügy is, avatatlan szem azt mondja rá, milyen maradiak s ötven év alatt semmi sem változott.

Pedig az apostolok oszlása megindítja a község oszlását. Csak a község lassan bomlik fel. Nézzétek meg száz év múlva a helyét. Sőt kétezer év múlva.




Kezdőlap Előre