ISTVÁNDI

FÖLDRENGÉS UTÁN

 

ISTVÁNDI

Istvándi kisközség Szatmár vármegyében. Ugyanabban a járásban, ahol Csécse van, de két faluval errébb. Nem a Tisza partján, hanem az ország felé, a kis Túr vize mellett.

"Gyerek, játszik, semmit se tud, be jó, be boldog, hogy gyerek."

A gyerek én voltam. Ottani tájszóval, a puja.

De a gyerek olyan, mint a kiskutya: míg otthon van, vitézül csahol ki a kerítésen, majd megszakad bele a gégéje. De ha vásárba viszik, úgy behúzza a farkát a szekér kerekei közt, csakúgy lapul és les kifelé. Há, há, itt olyan gubákat lát, hogy még a szaga se jó.

Tisztán emlékszem az első pillanatra, mikor az istvándi gépészházból kinéztem: rettenetesen össze voltam zúzva, meg voltam ijedve, féltem és bámultam.

Már a legelső percben éreztem, hogy én valami iszonyú szégyenbe kerültem.

A gépészház egy nagyon pici, magános rideg skatulyaépület volt az útfélen, a keresztúton, háta megett a Túr. Olyan elhagyott, rideg, üres, kerítéstelen házacska volt, mint a révházak szoktak lenni. Nem volt kert sem előtte, se mögötte; fehérre volt taposva körülötte az úttest. Nem is lehetett megérteni, kik laktak ebben, hogy egy kapavágást nem szántak rá, hogy megmutassák, ember jár erre.

Úgy állott ott az a kicsi hajlék, mintha egy almát elveszítenek az útfélen, s az ott marad, míg el nem tapossa egy kocsikerék.

Nagyon kicsi is volt lakásnak. Egyetlenegy kis szoba, annak is oly magasan az ablaka az utca felé, hogy még a felnőtt is aligha látott ki rajta. Parányi konyhán át lehetett bemenni ebbe a szobába, setétből setétbe s úgy kellett a szoba küszöbén felfelé lépni, hogy az ember annyiszor esett az orrára, ahányszor bement.

A ház másik fele pedig a pokol volt, maga a fekete pokol.

A kovácsműhely volt ez. Itt minden kormos volt és ijesztő. Már messziről látni, mint a cigánysátraknál, ahogy a füst belepte a tetőt, az oszlopokat, az ajtókat, a félszeri és a patkoló karámot. De ha aztán az ember a műhely ajtaján benézett, ott mi volt! Füst, füst, füst. S milyen mély volt a földje, s milyen tágas a mélye, és mennyi titokzatos szerszám a falakon, ahogy ott lógtak a nagy s még nagyobb kalapácsok s a nagy és még nagyobb fogók. Középen egy nagy üllő nagy fekete tőkén, odább még egy üllő s óriási hosszú nyelű kalapácsok a földön az üllőkhöz állogatva, s a sarkok tele rettenetes sok vasdarabbal, félig kész és nyers állapotban. S a fúvó. Ez a legfurcsább, ha lábbal le- és felnyomintják, kidagasztja tátogó, harmonikás hasát és fúj, fúj. És szuszog. S mikor ég a tűz, ott fújja a tüzet, tele orral, s az szikrázik és perceg s szanaszét szórja a szikrákat, és benne ott sistereg a vas, még csak tejfehérre nem tisztul, s akkor lant alakú fogók szája markol bele, futva viszik az üllőre, s csitt-csatt, megindulnak a nagy kalapácsok s verik, verik, és a vas kezd ellaposodni, kinyúlni, nyelvét kiölti, s mikor már a veres nyelv feketére avul, akkor elunják a kopácsolást a mocskos kovácsok, és ledobják az egészet földre, de vigyázz, ne higgy a színének, az még akkor is harap, egyszer ráléptem, s átégette a cipőm, szerencse, hogy a lábam ott nem sült.

Nem jó hely volt. Én már az első percben éreztem, hogy itt nem vagyok jó helyen.

Hova lett a mi csudálatos nagy deszkakapunk, amin két ökör úgy ballagott be, hogy csakúgy párázott a hátuk az örömtől, hogy már hazajöhetnek, s a tehén, a tehén... És hol vannak a mi kedveseink, a válú a friss vízzel, amiben zöld moha emelgette a haját s oly szépségesen szép volt. S milyen jó volt benne bürökszárakat sündörgetni, a behasogatott vége úgy felkunkorodott, mint a kisbárány gyapja. S hol vannak barátaim, a Rontó, a kedves öreg kutya? kinek a hasán fogok én már olyan jókat aludni? s a tyúkok és csirkék és a háztetőn a cirmos macska, a Pista tigrise. És hol van Pista? Hogy lehet az, hogy így magamban kell maradni, és nem jön Pista, hogy "enyém, enyém", és nem kell ringatni Bálintot a rengőben? Megfoghatatlan, megérthetetlen. S tudtam, hogy ezt soha kérdezni nem szabad, érinteni nem lehet, szóba hozni tilos.

Ha be kellett menni, otthagytam a leső sarkot, a házvéget, ahonnan csak úgy leskelődtem, s fáztam, ekkor már derek jártak s hideg volt, nem lehetett mezítláb futkosni, s én azt hittem, ez mind ennek a falunak a szokása, itt hideg van és fehér fagy a füvek hegyin. S ha be kellett menni enni, a szoba milyen üres volt. Nem volt abban semmi bútor, s nagyon látszott, hogy nincs. Otthon az a kedves ház hogy tele volt rakva, de hogy tele mindennel. Nem fért már be egy szék, egy szeg. Itt? itt semmi. Ásítás és hideg. Otthon egy jó kemence volt s annak a karjába be lehetett pakolni a kis öcsöket, s azok ott elvoltak, itt egy hideg fekete vaskályha, s annak a bőrére ráragasztva egy emberi alak vasból, s az egész mintegy kürtő s kész. Valami idegen bútor, amit sose láttam, félni kellett tőlük, hogy az asztal a hegyes kemény lábával egyszer csak rám toppant, a sifon a kalapját rám hajítja, a tükörke nyelvet nyújt, s a kályhacső meglő. Bá!... Ilyen volt az egész. Én pedig akartam azt, ami otthon volt... Engem csak kiraboltak s elloptak, és ki fog ezután nekem örülni?

Ki biz a? Szomszéd nem is volt, s micsoda csúf deszkapalánk valahol messze, odáig el se lehet gyalogolni, addig megeszik az embert a farkasok.

Én azonban nem sírtam, nem követeltem, csak fáztam. Nagyanyám többet sírt, mint én, s kitől követeljek, mikor édesanyám nincs itt. Magamba vagyok, magamtól mit várjak. Laci bátyám, az mintha nem is lenne, rám se köp. De nem is merek arra menni. Se arra, se édesnagyanyám felé, s nincs egy bokor nincs egy dézsa, egy szeglet, ahova meg lehessen húzódni. Úgy bújtam el, hogy megöleltem a ház hátulsó sarkát, egyik karommal az egyik oldalt, a másikkal a másikat: hogy mindig lássam, merre kell szaladni... Ez a sarok volt a legbarátságosabb... ott el tudtam álldogálni sokáig s hol egyik oldalra nézelődtem, hol a másikra... Ha a házból kijött valaki, hátrahúzódtam, ha az úton jött valaki, akkor meg előrehúzódtam.

De legjobban édesnagyanyámtól féltem, soha úgy sírástól nem lehetett félni. Úgy sírt, mintha nem sírna, csak a szeme volt piros és ha beszélt is mindig kis fehér zsebkendő volt a kezében, azt egy pillanatra le nem tette, vagy ha dolgozott is, ott volt a zsebében, vagy oldalt valamin mellette, s folyton hozzányúlt s a szeméhez emelte, megtörölgette a szemét, és tovább szólott, mintha a kettő nem tartoznék össze, s a szeme magától csak nedvezne, mint a fa oldalán a gyantás forrás.

Nem volt beszédes, nem. Egész nap elvoltunk úgy, hogy se ő nem szólott énhozzám, sem én őhozzá. Nem lehetett neki szólani, mert ha megszólítottam, úgy meg volt lepve, mintha akkor látott volna meg, s előbb azon gondolkodnék, ki vagyok, hogy is kerültem ide, mit is akarok tőle? aztán meg nem válaszolt: "hallgass már, az isten áldjon meg", "de sokat tud járni a szád". Folyton tele volt a feje gondolatokkal, s kurta parancsokat adott, azt oly halkan, alig lehetett meghallani: "Ülj egyenesen... ne szeleskedj... ne bosszants. Mondtam már, hogy ne bosszants?" Igen, mondta, kedves szava volt, folyton csak ezt mondta, ha megmozdultam, vagy pláne, ha a szék körül körülcsúsztam, vagy legpláne, ha a széket felborítottam de olyan borulós szék volt, vékony és görbülő lába volt, s a feneke szalmából volt fonva, s az a szalma messze lelógott, egész a földig, mint a fecskefészek, igen, mert lyukas volt, kivált az egyik szék.

S legjobban szerette, ha nem is megyek ki a szobából. "Maradj itt. Megfázol. Meghűlsz. Beteg leszel. Most is olyan keshedt vagy! Beteg ne légy nekem, mert agyonütlek. Hol mászkálsz már, te kutya." De én nem is mentem ki szívesen. A műhely előtt irtóztató nagy lovak szoktak megállani, rúgós lovak, de el is bántak velük, felemelték a hátulsó lábát s dá-dá, tüzes vasat vertek bele. Leszel még rossz, s a buta ló tűrte, hogy mind a négy lábát megszögezzék. Bennem csak úgy visított a rémület, ahogy a rossz ló lábát égették s az füstölt: ha az én talpamra raknának ilyet, s erre úgy lehet, mint a karóra. S a szaga büdös volt, s a ló mégse szólt egy szót se. Ez igazán nagyon jó állat, hogy ilyen némán tűri a büntetést.

Gondoltam, ez igazán Istvándi. Ez nem Csécse, ott nincsen kovács, ott csak ökrök vannak és tyúkok, s itt minden más. Még a templom is össze van ragadva a toronnyal, az embernek el kell tátani a száját, hogy lehet az. Mi ez? Minálunk Csécsén olyan szépen állanak egymás mellett, itt a templom s ott a torony, mint egy kisfiú meg egy kislány, szinte fogják egymás kezét, ha mennek az iskolába az utcán.

Itt mindenki idegen. Ha a gatyás messze jön, az ember azt hiszi ismeri, s ha közel van, kisül, hogy idegen. Mind idegen. Akkor honnan tudják, hogy kell öltözni? Voltak ezek Csécsén s megtanulták?

- Zsiga. Gyere be. Hol csavarogsz megint? Ülj a fenekedre. Nézd csak.

De a szobában mit csináljak? Csak azért hogy meg ne fázzak? Hiszen itt is hideg van, ez a vas mindig hideg.

Kilopózkodtam sokára a konyhába, ahol édesnagyanyám főzött. Nem volt neki semmi edénye. Se segítsége. Csak vagy két kis fazék. "Nincs pénz."

Mindenre ez volt a felelet, nincs pénz. Ezzel a fogalommal itt ismerkedtem meg, hogy nincs pénz. Csécsén ez elképzelhetetlen szó volt. Ott soha nem került szóba, mióta élek, az, hogy van pénz vagy nincs pénz. Mire a pénz? Ott minden volt. Annyi búza volt, hogy a zsákokat keresztbe rakták a kisszobában, s a szuszék is tele volt, minden színig volt, s milyen jó volt a búzában játszani, mikor rostálták vagy mosták, s ki volt terítve nagy ponyvára. A tyúk is tudja: mi a jó, az is ott kapart velünk és Pista teletömte a búzával a saját szemét-száját, még az orrába is rakott, majd megfúlt, nem szabad az orrába rakni az embernek, se a szemébe, se a fülébe. Hát a szájába? Oda se. És Pista azt mondta: Már tudok ugrani, édesanyám, már tudok ugrani, s én irigyen vártam, tud-e, mert ugrani csak én tudtam. S Pista úgy ugrott, hogy a két kis kezét a derekához szorította, akkor úgy csinált, mintha lendítene magán, s ez volt neki az ugrás, de a talpát nem választotta el a földtől, s az ugye, így nem is igaz? Nem ugrás.

- Ugye, édesnagyanyám?

- Ne beszélj olyan sok butaságot. Hallgass.

Hogy lehet ezt megszokni Csécse után? Szerencse, hogy olyan beteges voltam, s ha beteg voltam, azt szabad volt megmondani, mert akkor muszáj volt velem foglalkozni, s ha beteg voltam, legalább el tudtam üldögélni az édesnagyanyám nagykendőjébe belepakolva sokáig. "Ne ülj a földre, felfázol, most is nyavalyás vagy, elvisz a szél. Kelj fel már, ha mondom, kutyateringette, ne bosszants."

Felkeltem. Hova üljek? A szék magas volt. Édesnagyanyám berakott az ágy végébe: Ülj itt, de le ne mássz.

Igen, de játszani csak kellett, kitaláltam, hogy a dunnán s párnán gombok vannak. Azokat egyenként lerágtam a fogammal. Így gyűjtöttem magamnak egy kis vagyont, s édesnagyanyám ahelyett, hogy örült volna a spórolásomnak, még meg is rakott. "Úgy megraklak, mint a kétfenekű dobot."

Mi is lett az életem Csécse után.

Egyszer aztán eljött Jakó Gyula, a pap unokája és akkor mingyár jobb lett, fiú volt és játszottunk, rögtön egymás hátán lovagoltunk. Persze felváltva, elébb én vittem őtet, akkor ő engem, s mikor ő vitt, elesett és egy cserép behasította a homlokom. A helyét tudom, de most kerestem, nem lelem a kis sebet a homlokomon a jobb szemöldök felett, már még ez is elmúlt.

 

KOVÁCS: KALAPÁCS

A falu szemében a kovácsműhely egy kicsit hasonlít a templomhoz. Mindenik önálló, különálló, egészen másfajta épület, mint a paraszt gazdasági vagy lakóépületek. S mindenikben hangos csattogások folynak, melyek hasonlóan érintik a lelket. A kovácsműhelyben is van ünnepélyesség. A kohó, a fújtatóval felszított tűz, a vörösen izzó s fehéren szikrázó vas, mely félelmesen megérinthetetlen s amellyel ezek a komor színű vidám emberek úgy játszadoznak; a ménkő nagy kalapácsok, a falu számára az egyetlen elem, amihez nem tud hozzányúlni: a vas s az ebből játszva előállított szerszámok. Ez mind már távoli, magasabb rendű s elkülönített. De ezenfelül a kovácsot mester úrnak kell szólítani s maguknál feljebbvalónak kell tekinteni, s ami azt illeti, ők el sem tudják képzelni, hogy a kovács mennyivel magasabb rangú embernek tekinti magát annál, amilyennek őt nézik a parasztok: a kovács már majdnem úr.

Laci bátyám, az bizonyos, határtalanul felsőbbrendű lénynek érezte magát az egész falunál. Ezek a szántóvető igás népek az ő szájában tulkok, barmok, istenökrei voltak. Persze csak ha nyilatkozott róluk. Szemtől szemben is gúnyosan fölényes volt, "no markolja meg kend azt a kis vasat, ne féljen tőle, mit reszket, fogja kézbe! ejnye, de gyáva szent! hiszen az már hideg"... s felkapta a vasat a földről, mert tényleg hideg volt, csak ugratta a parasztot.

Sok oka volt Laci bátyámnak, hogy lenézze a parasztot. Először is még nem régen, csak hat éve, hat-hét, hogy ő maga is majdnem beleragadt a parasztsors sarába. Csak az Isten mentette meg, hogy ma nem kapát húz Csécsén s gatyaszárban szánt-vet, mint a nagy Nyilasok. Még benne volt a rémület, s kinevette, mint gyerek az elmúlt veszélyt. Másik oka, hogy hiszen ő úr volt, úrnak tartotta magát, s megkövetelte, hogy más is annak tartsa. Az, hogy pénze nem volt hozzá? az nem számít. Olyan vastag fejű, kevély tartású, kemény nyakú fiatal férfi volt, a feje mindig az üllőre emlékeztetett, lapos volt és zömök, azon is lehetett volna vasat verni. De a legfőbb oka a nagyralátásra, hogy a paraszt fölött díszelegjen, az, hogy elégtételt kellett vennie az élettől, amiért a gonosz sors kisemmizte s mint egy arkangyalt az Úr trónja mellől letaszította az aljas tömeg szomszédságába. Semmibe sem vette, ha még annyit hencegett is vele, a gépészkovácsi oklevelét, ő református papnak született, lelkipásztornak, s ebből nem is engedett.

S milyen jó is lett volna annak.

Ha eléri ezt a foglalkozást, milyen tökéletesen megfelelt volna ez minden testi-lelki igényének. Laci bátyám nem volt telhetetlen, kielégíthető volt. Az ő szellemi képességei s az ő társadalmi vágyai meg a testi közérzése, mind a kálvinista pap ruhájába volt beleszabva. Ezt persze nem a mai kálvinista papokról kell lemérni, mert a mai pap annyira el van foglalva mindenféle hivatali kötelességgel, társadalmi s egyházi belmisszióval, hogy már nem is pap, hanem egy hatalmasan befogott hivatalnok, akinek a püspöktől le a legkisebb hitoktatóig, jóformán egy perc szabad ideje sincs, inkább túlhalmozott hajsza az életük. Más volt ez "a mi időnkben". Még az én időmben is, mikor Debrecenben magam is kezdtem teológus lenni, s mikor éppen az rendített el a pályától, hogy a tehetetlen dologtalanság vergődése volt még akkor a falusi papság élete s ezt tragikus konfliktusnak kaptam. Ezt írtam meg a Fáklyában s az egész átalakulás valóban a Fáklya megjelenése óta történt, az utolsó húsz évben.

A Laci bátyám papja az ideális sine cura lett volna. Ez a pap a világon semmi testi munkát nem végez. Egy fűszálat fel nem emel, egy gyomot ki nem húz, egy gallyat ketté nem tör. Hogy ásót, kapát, pláne kaszát vegyen a kezébe, az nonszensz. Vannak igen, gazdapapok, de azok ritkák. "Amelyik pap sokat rusztikál, abból rusztikus lesz", - mondta Pallagi nagyapámnak egy paptársa Rákoson, Munkács mellett, mikor legátus voltam nála: paraszt lesz a pap maga is, ha gazdálkodik. Hát Laci bátyám nem lett volna. Az ő papja reggel kényelmesen fölkél, gondosan felöltözik, s feketébe, mindig csak feketébe, amelyen egy szem pornak sem szabad lenni, az asztalon már ott várja a szép teríték, hogy mikor a templomból, a reggeli könyörgésről jő, csak leteszi a palástot s beleül a kövér székbe s tejhabos kávé, friss kalács, vaj, cukor, méz meg egy kis paprikás- és füstöltszalonna s szárazkolbász meg ódalas várja, hogy abból falatozzon, ami neki legjobban esik. Délig az ember elmotyog, elsétálgat, akkor jön a jó ebéd, haj, azok a pompás magyaros ételek a kövér levesek, jó marhahúsleves, vagy jó tejes- vagy rántottlevesek, mert leves nélkül az ebéd nem ebéd...

Micsoda gusztussal szokta az evéseket részletezni Laci bátyám. Nem volt egyéni ízlése: azt szerette, ami akkor a közvélemény szerint a legfajnabb úri koszt volt. S ahogy az első számlákat be tudta hajtani, rögtön hozzá is fogott az emberséges táplálkozáshoz. "No gazduram, akasszon csak le egy sonkát a pallásrul, meg egy-két rőf kolbászt, nem bánom mibe kerül, de lássa, nem halhatunk éhen." S a számlaárakban vette át. A hasától, szegény, sose sajnálta a pénzt. Mivel pedig édesnagyanyámnak az már sok volt, annyi mindent főzni, amit a kedves fia követelt, tehát hamarosan szolgáló jött a házhoz, no mert segéd is kellett, nemsokára kettő is.

A papi életnek abban az időben még volt egy dolga, ami Laci bátyámnak rettenetesen megfelelt volna. A pap volt a nép felett a tisztességnek a gyeplőszár vezetője, a becsületesség kortese és ellenőre. A kerek kis magyar kálvinista falvak nem voltak kitéve külső behatásoknak. Még valahogy az ősi patriárkális életben éltek a saját falutörvényük értelmében: hát ennek a törvénykönyvnek értelmében a kálomista pap járt elöl jó példával, s ő tartotta számon, ki hogy követi az ő példáját. Laci bátyám szorosan meg tudta volna tartani a külszínt. Be jól állott volna a vállán a habos selyempalást, kezében az aranyvágású imakönyv, s mikor bent a templomban elvégezte, ami az Istenre tartozik, ó, be tudott volna a templom előtt megállani s a nagygazdákkal elbeszélgetni erről-arról, mit ír az Egyetértés a héten, mi van Tisza Kálmán szegre akasztott elveivel, meg a terményárak hogy állanak. S aztán: "no atyafiak, ha ilyen jól elintéztük a világ dolgát, hát gondoljunk arra a jó tyúkhúslevesre is, ami azóta elázott s az asszonyok megpirongatnak érte". Mire az atyafiak nevetnek, igazat adnak és hazaballagnak avval a megnyugtató érzéssel, hogy egy héttel megint tovább éltünk. S Laci bátyám kezet fog a legnagyobb gazdákkal, de azoknak a szegénybelieknek is int távolról, akik odább húzódva lesik, mit is hántorgatnak itt elöl a nagyfejűek... Mert a jóisten úgy rendezte a világ dolgát még Istvándiban is, hogy nemcsak minden ujjunk másforma, de minden parasztnak is másmennyi birtoka van, s a nagy sokaságnak meg a jóisten kifürkészhetetlen akarata egyáltalán semmit se juttatott.

Így Laci bátyám igen megnyugodva és egészségesen tudott volna élni haláláig.

De azt nem szerette, hogy minden reggel, de kivétel nélkül minden hétköznap reggel, hajnalban felkelni, s ki a műhelybe, és ott kézbe venni a szerszámot, és ugyancsak verni azt a vasat! Még a vén pap, a szemközt kicsit odább álló házban, az ágyban szuszog, s a párnák közé viszik neki a reggeli kávét, s neki már egy egész szekérvasalást meg kellett csinálnia, a guta üsse meg ahon egy szekér van a világon...

Lehetetlenséget kívánt? Hiszen mindenkinek joga van azzá lenni, ami az apja volt. Az ő apja pap volt. Ő még annyit se kívánt volna, ami az apjának jutott. Mert ő nem fárasztotta volna magát spórolással, vagyongyűjtéssel. Nem kell neki semmi. Kicsi kell neki. Csak éppen hogy mindennapra meglegyen, dolog nélkül, az a három tál étel, de jól elkészítve és bőségesen. Hiába, az édesapja, az még parasztgyerek volt, s benne volt a parasztkapzsiság, azt még Tügyről hozta szegény. A ménkő törné a fejét valamin, mi állattartás, földek vetése, aratása s adósságfizetés... "Csak élni, barátom, élni, és a munkát vigye el a kánya."

Milyen jó, öblös, kicsit már ekkor is rekedtes hangja volt s micsoda hajlama a szónoklásra. Olyanokat tudott mondani, hogy "az én lelkem temploma", vagy "maga volt a megtestesült jóság", s hogy "a borgőz leigázva tartja a szabad akaratot" s be meg tudott dicsérni egy-egy "galamblelkű szelíd asszonyt" s ennél kisebbet alig mondott arra, akit jóakarattal említett, hogy "kicsordul belőle a jóság". Csak úgy ömlött belőle a szép kifejezés, amit frázisnak is szabad, de nem illik nevezni: "aki vet az ő testének, az a testből arat veszedelmet". És nem is volt fals, amikor az ő szájából egy-egy ilyen frázis kihullott. Hitte, hogy ez szép. S akármikor felállott politikai szépeket szavalni: "a nemzet oly setésségben él, hogy az Isten az ő orcáját elfordítja rólla", "atyámfiai"... Az emberek csak csóválták a fejüket: ez a Pallagi úr...

S ez a név, hogy Pallagi, az ő nyelvén három l-lel, öt l-lel volt írva. Csak úgy dalolta a szót, palllllagi lászló, - mint a nemzeti zászló, skálát énekelt bele az l-ekbe.

Mivel azonban a papság kiesett s nem is jöhetett meg soha - a szelídség ingerültségekbe, a jámborság dühös dorbézolásokba fordult.

Ő nem volt iparos. Ezt nem fogadta el soha. Ha ő abba belenyugszik, hogy ő iparos, akkor örökre lemondott volna az életről. Ő Pallagi úr volt, s okleveles gépészkovács. Gumibélyegzőt csináltatott, s ahova csak lehetett, mindenüvé odanyomta az ovális keretbe övezett "Pallagi László okleveles gépész-kovács"-ot. Nekem is tetszett, s ha hozzájuthattam, a falra, a székekre, a biblia minden oldalára odabiggyesztettem a bélyegzőt. Nem méltányolták, hogy milyen büszke vagyok Laci bátyámra.

Megkaptam az új ideált. Ahogy Csécsén édesapám volt a hős és mintakép, most Laci bátyám kezdett azzá válni. S itt is egy olyan álomkép után futottam, aki nem is törődött velem.

Hogy összezavarodott a két életszemlélet.

Itt egyszerre a falun kívül leltem magam. Többet paraszttal nem érintkeztem. Két évig éltem Laci bátyáméknál Istvándiban, egyetlenegyszer sem történt meg, hogy parasztember vagy asszony vagy lány szót szólott volna hozzám. Úgy tiltottak el tőlük, mint a rühes kutyáktól. Kutya egyáltalán nem is volt a háznál. Édesnagyanyám nem szerette a kutyát, Laci bátyám meg a macskát. Csak enni kell adni neki és hízeleg, mint egy nő. Semmi állat sem volt. Teljesen megszűnt a régi keret. Úrigyerek lett belőlem.

Úr. Itt az volt a reggeli, déli és esteli ima, hogy úr. S a Laci bátyám szájában az a szó, hogy úr, azt jelentette: semmi fizikai munkát nem végezni, sokat enni és mindenkit lenézni, aki nem úr.

Körülbelül fedte is ebben az időben a közfelfogást. Még ekkor a sport sem volt kitalálva. Úriember, úrigyerek úgy kellett viselje magát, mintha a ruhája üvegből lenne s a legkisebb mozdulatra porrá törne, tehát vigyázni kell a mozdulatokkal.

Az evés azonban, nem kell félni, nem volt annyira demoralizáló. A sódar meg a kolbász, az kizárólag a Laci bátyám számára termett. Édesnagyanyám alig evett egyebet, mint tejeskávét. Én egyiküknek az ételéből sem kaptam, tehát azt ettem, ami a konyhán főtt. Mivel pedig ebben a korban a cselédeknek külön főztek, a segédeknek is, s ez azt jelentette, hogy például kukoricakását, semmi mást, vagy törtkrumplit egy nagy lábossal, s kész. Vagy azt a rengeteg ciberét... Szilvacibere, aszaltszilvából, vagy alma-, körte-, meggycibere, mind aszalványból vagy korpacibere - ezt még édesnagyanyám is szerette. Én bizony azt hiszem, az én örökké beteg, hideglelős kis testem nem kapta meg a kellő táplálást ebben az úri világban. Még a katonapirítós volt a kedvencem. Ez pedig azt jelentette, hogy a tüzes kályhán megégettük hamar a kemény fekete kenyeret s gyorsan belemártani hideg vízbe és megsózni. Így csinálták a katonák, s nekem, azt hiszem, a neve miatt tetszett annyira. Meg sok szilvalekvárt ettünk. És rengeteg főtt kukoricát. Ez mindig volt. Egy fazék málé mindig ott párolgott a tűzhelyen, mert a segédek meg a cselédek szakadatlanul, de egész nap, tele marokkal morzsolták.

Ennek az életnek harmadik jellemzője, az emberek közötti válogatás: hogy kit kell tisztelni és kit kell lenézni.

Ez olyan fontos dolog volt, mint egy tantárgy a magasabb iskolákban. Természetesen elmélet nélkül, csak a gyakorlatban való magatartás alapján lehetett megtanulni, mint az anyanyelvet.

Ó, régen megszűnt, hogy ha munkás jött a házba, annak a nyakába ugorjak s a bajuszát cibáljam. Ez egyszerűen lehetetlen volt. Ahogy az utcán járó befogott lovaknak nem szaladtam neki, hogy összecsókoljam, hanem félve kellett messzire kikerülni, hogy meg ne rúgjon, úgy megtanultam óvakodni a falusiaktól. Hiszen a kovácsműhely előtt mindig ácsorgott egy-két gazdaember s néha nagyon is sok, és azok diskuráltak, pletykáltak és politizáltak. Énnekem azoktól harminc lépés távolságba kellett maradnom, sőt nem illett még oda se nézni rájuk. Hogy megkezdődött az iskola, nappal nem is igen voltam otthon. De féltem is az istvándiaktól. Mások voltak, mint a csécseiek. Sohase hallották hírét az én édesapámnak, s mind olyan gőgös gazda volt, még a szegénye is rátarti, menekültem előlük, mintha igazán haraptak és rúgtak volna. Lehet, hogy én nagyon is el voltam vágva tőlük, hiszen egyetlenegyszer sem vittek el parasztházba, és ők hozzánk már csak azért sem jöhettek, mert nem volt udvar, így nem láthattam, hogy folyik náluk a téli szövés-fonás, a kukoricamorzsolás, a házi mulatások, a tavaszi, nyári, őszi együttlétek. A gépészház a falu legközepén volt, a templom mellett, a kalapálás behallott a reggeli imához, s mégis annyira elválva állt a községtől, mintha nem is tartozott volna bele. És nem is tartozott, mert uradalmi épület volt.

Itt megint valami új fogalommal találkoztam, s érdekes, hogy anélkül, hogy valaki csak egy szóval is megmagyarázta volna, úgy meg is értettem a helyzetet, hogy mai napig ezen az alapon tudom felmérni az ezerholdasok társadalmi és gazdasági szerepét a magyar életben.

- Ki az a Kendezsiga? - jött be Laci bátyám a szobába, ebédelni, s míg lemosdott, törülközött, dörögve ömlött a szájából a felháborodás. Mi az a Kendezsiga? én is tudnék lenni kendezsiga, ha annyi földem vóna. Nekem ne hánytorgassák, nekem ne hetvenkedjenek, az én nagyanyám is bárókisasszony volt. Báró Bánhidy Mária, meg báró Bánffy Katalin neve előtt száz Kende Zsiga is leveheti a kalapját. De meg is mondom egyszer neki, ha kihordat is a határba! Az a különbség csak, hogy Kendezsigának nem kell dolgozni, csak lovagol egyik tanyájáról a másikra, én meg patkolom a lovát.

De az egészet valahogy úgy s oly durván böfögte ki, hogy édesnagyanyámnak még pirosabb lett a szeme, s a kis fehér zsebkendő még sűrűbben s egyre tovább volt odaszorítva a szeméhez.

- Gyerek nem felelős. Én nem tehetek róla, hogy meghalt az édesatyám. Én akkor sírtam és könyörögtem, hogy vigyenek vissza Patakra, tanulni akarok. De senki se törődött az én sírásommal, mert gyerek voltam. Beletaszítottak a legnagyobb nyomorba. Most itt kell nekem a kendezsigák lába alatt nyögni, mikor minden ősöm nemes volt, úr volt... úr... - s verte ököllel az asztalt, míg a törülköző lógott a kezéből, s meztelen felső testén dagadtak a pompás izmok. - Azt nem vehetik el tőlem, a báró nagyanyáimat, ha megdagad is a kevélységtől Kende Zsiga.

- Mit hánytorgatod, jó fiú - szólt szigorúan édesnagyanyám. - Inkább hallgass. Nem válik előnyödre. Aki valamit vállalt, tegyen eleget neki.

Laci bátyám alább hagyta. Fújt. Kifújta a dühének egy részét. Én reszketve vártam a kályha mellett a sarokban, mi lesz még itt.

- Mindenkinek a maga emberségéből kell megélni. Az ősanyáid sose jönnek segíteni. Csak bepiszkítod magad, ha őket dobálod...

Laci bátyám helyett én húztam össze magamat: tehát nem illik emlegetni a bárónő nagyanyákat... Laci bátyám maga is elhallgatott, megfésülködött; elöl hosszú hajat viselt, hátul egész apróra volt nyírva.

- No, jöhet az ebéd, édesanyám, ha van mit... - mondta szelídebben. S még ilyeneket tett hozzá: - Úgyse tudom, meddig tart! Kilökhetnek akármék nap! lám áskálódik az egész világ! Mindenki csak engem mar! Mér küldi az ispán olyan későn a munkát. Többet nem tehetek, felkelek a nappal, lefekszek a nappal. Hogy most már ilyen későn kél a nap, meg korán fekszik... Aggyák hamarább a munkát. Mi a? már megint cibereleves? hmm... még a kanalam se szeretem bemocskolni vele... ugyan üssön oda már édesanyám vagy nyolc tojást, vágjon bele egy kis kolbászt, nekem erő kell, én dógozok...

Aztán nagyot nyögött:

- Haj, ez a kutyaélet. Ez kellett nekem! Így befogva! S ez nem akar változni. Ez így tart halálomig! Amennyit én dolgoztam má! Mit ugatnak a parasztok? Jöjjön ide a marha, emelje meg az én kalapácsomat, akkor járjon a szája... Paraszt csak sétál az ökre után, de a kovács az vágja a vasat... Kende Zsiga meg jár a pej lován, mint egy pandúrkáplár, csak azt lesi, kinek törheti ki a nyakát...

De hiába mondott keserű szavakat Kende Zsigára, a hangjában tisztelet volt és félelem. Annyira, hogy ezekből a négyszemközti kesergőkből tanultam meg respektálni a földbirtokosokat, akik a Laci bátyám házában elérhetetlen, megközelíthetetlen földöntúli lények voltak, akiknek a kezében ott az élet és a halál. Én csak egyetlenegyszer láttam, tudtommal, Kende Zsigát. Könnyű fiatal ember volt. Karcsú és elég magas, s engem a fiatalsága lepett meg legjobban. Világosbarna lovaglóruhában volt, s a kalapja is más, mint amit eddig láttam; kisszélű vadászkalap volt sörtével. Ott állott a lópatkoló ráma mellett, s egyik lábát feltette a gerendára s úgy beszélt. Alig néhány percig tartott ez a jelenléte, s én ma annyira tisztán látom, hogy nemcsak hogy megismerném, de folytatni tudnám a pillanatot.

Mennyire föl lehetett verve előttem s bennem a tisztelet s mennyire felséges hatalomnak, teremtőnek és rontónak kellett látnom hatéves fővel ezt a fiatal földbirtokost, hogy egyáltalán tudomásul vettem, hogy ez a Kendezsiga, s hogy maig, ötvenkét éven át, elkísért akármerre jártam, hogy soha el nem felejtettem.

Ebből az egy pillanatból táplálkozott a feudális hatalom tisztelete bennem. Mert az ember mindent csak személyén keresztül érez meg s mér meg. Nekem a nagyúri mindenhatóság örökké ott van, mint fókuszban az istvándi gépészház lópatkolójánál egy őszi korai reggelben, amint fesztelen és közönyösen, nyugalommal áll s mozdul az uraság s körülötte, előtte, megnémulva és plasztikonná dermedve van mindenki.

Laci bátyám is igen tisztességes volt. Nem mondott semmit sem abból, amit a szobában. De nem is volt olyan alázatos, mint mások, a parasztok és segédek. A hangja muzsikált, dúdolt, behízelgő volt, de meg voltam vele elégedve, elég férfias volt.

Általában senki sem remegett ott, csak én. Nem tudom, ki világosíthatott fel, hogy ez a kendezsiga, talán saját ösztönömből jöttem rá? De én, a sovány, hidegrázós kisfiú úgy néztem, ahogy az óriáskígyót nézhettem volna, hogy mikor les ide s melyik pillanatban kap be. S igazán nem költői túlzás, hogy körös-körül némán állottak a fák, a házak, a templom, tornyostul s a fellegek az égen.

Aztán a kendezsiga megmozdult, nem nevetett, pedig azt vártam, hogy ránevet legalább szegény áldozataira, akikről tudhatja, mennyire félnek tőle. Valami száraz komolyság volt a hangjában, egy szót sem értettem meg, de bennem maradt a félsz: valamivel nem volt megelégedve. A nagyurak soha sincsenek mindennel megelégedve. A nagyurak sohasem elégszenek meg a szolgálattal s a hódolattal.

Ha akkor Kendezsiga kedves és mosolyog és enyhe örömet hagy maga után, akkor az a kisfiú, az a hatéves remegés meg tudta volna szeretni, hiszen folyton azon vitatkozott magában, hogy kedves ember ez a valami harmincéves ifjú úrilény. S ha megszereti, rajongani tudott volna érte, s abból milyen nagy bajok származtak volna, ha én Istvándiból a mágnások iránti szerelmet hozom magammal. Milyen áldás, hogy Kende Zsiga akkor megijesztett, s ez az ijedtség egy hosszú életen át elég volt, hogy pillanatra se felejtsem, hogy itt áthidalhatatlan távolság van. Hogy ők az urak, a nagyurak. S hogy ez nem jó.

 

KASZTOK KÜSZÖBÉN

De viszont volt is egy furcsa mozzanat, mely felszabadított a tökéletes lealázottság, a gyógyíthatatlan félelem és a kigyalogolhatatlan távolság érzéséből. Egyszer az ebédnél azt mondta Laci bátyám s közben letette a leveses kanalat:

- Na édesanyám... Hát most aztán sajnálhatja, hogy nem taníttatott ki!

- Ugyan ne beszélj már örökké bolondokat.

S édesnagyanyám belepirosodott a haragba, s kiment a másik ételért. Milyen karcsú s finom alak volt fekete testhez álló ruhájában. Gyula bátyám hasonlított hozzá, ő is oly pompás sportember volt, karcsú és hajlékony. De azt hiszem, nagyanyám nála is úribb lény volt, az úriasságot kiválasztottságnak, kitenyésztettségnek véve, ahogy a lovat lehet karcsúra és sportcélokra kitenyészteni. Még most is érzem, hogy már akkor méltatlannak találtam, hogy édesnagyanyámnak dolgozni kell a konyhában... Olyan finom bárónő tudott lenni, aki okosan néz az emberekre, s akinek mindenki kedvében jár. Volt benne valami, ami elsőséget biztosított számára, s anélkül, hogy valaha is panaszkodott volna, állandóan tiszteletteljes részvétet termelt ki neki.

Laci bátyám hozzá képest egészen alpári volt. Hangos, nem elég ízléses, teleszájú: az ő respektust keltő egyéniségét csak Gyula bátyám örökölte. Édesanyám apjalánya volt, a tudós; Laci valami keverék, olyan apró dzsentri; Józsi, a második fiú meg valami elkényeztetett szalonfigurának lett volna jó, aki tele van nevetéssel, kedvességgel, figyelemmel és sejtelme sincs a munkakötelezettségről, ami Laciban megvolt. De a négy testvér közt egyikben sem volt egyetlen vonás sem, ami a parasztokra emlékeztetett volna. Mind a négy már olyan üvegházi növény volt, amely nem bír a szabadban megbirkózni az időjárás viszontagságaival.

A miliő hihetetlen gyorsan okoz öröklési értékeket. Ha az egész öröklést tíz pontban állapítom meg, akkor ebből négy pontot az ellenkező nemű szülő, tehát fiúknál az anya származtat le, hármat az egynemű, tehát az apa. Egy pontot az apai, egyet az anyai ősökre szoktam venni, s a miliőnek s más külső és ellenőrizhetetlen befolyásnak egy egész pontot nyitva hagyok.

Laci bátyám esetében egy származási ponttal egyenértékű, hogy kilencéves koráig papi házban és kollégiumokban nőtt. Tökéletesen át volt itatva a papi élet és az iskolai pszichózis úrráválás ambíciójával. Ami azután történt vele, hogy az iskolából kivették, az csak incidensnek tűnt fel előtte, mindennek el kell múlnia, s ő előbb-utóbb követheti az indítás vonalát, s tovább haladhat azokon a síneken, amelyekre még az apja, tehát az élet állította. S tizenhárom évvel később, 1898-ban, mikor már megházasodott, három gyermeke volt és látszólag jómódú s nyugodt polgári módot ért el: egyszerre csak otthagyta a kovácsműhelyt, s Gyula öccsének a nyakára beállott diáknak, hogy leérettségizzen s pap legyen. Sajnos, késő volt, negyvenéves fejjel többet nem tudott megtanulni, csak éppen levizsgázott a negyedik gimnáziumi osztályból, s írnok lett a telekkönyvnél. Ezzel is meg volt elégedve, s majdnem oly boldog lett, mintha pappá lett volna. Nem kellett többet kalapácsot emelnie, hanem rajzolhatta pompás nagy kövér magyar betűit, s együtt politizálhatott a többi kisurakkal: de urakkal.

Apjának apja még földműves volt. Igaz, romantikus mesék voltak, hogy egy nemes ős valami szerelmi vagy családi összecsapás miatt szakadt ki az ősi famíliából - anyai ágon viszont oly messze kellett volna paraszt ősök után kutatni, hogy nem is sikerült. Ez aztán nemcsak a gondolkodásmód, a világnézet s életérzés miatt zárta el a falu paraszt lehetőségeitől, hanem bizonyosra veszem, hogy a fizikumukban már benne volt az alkalmatlanság a szántó-vető életre, s lelki összetételben a falu törvényei szerint való berendezkedésre.

Valamikor mindenki a faluból szakadt ki. De ez a kiszakadás vegyi átalakulással volt mindig egyenlő. Aki egyszer kiszakadt a faluból, soha többet oda visszahullani nem tud. Mintha valami színeződést kapna az egyén a kultúrában, messzire meglátszik, aki kultúrfertőzést kapott. Ha egy parasztlegényt találok, akinek a szeme tisztább, a gondolkodása logikusabb, intelligenciája megértőbb, ott legalább néhány gimnáziumot lehet kinyomozni.

Ebből már következtetni lehet arra, hogy ha a falunak van belső társadalomformáló s egybentartó törvénye, akkor ennek az úrivilágnak is kell hogy legyen s van is: és ez a gentleman-törvény. Úri törvény. Úri felfogás. Úri ember. Úr.

Az urakat végtelenül finom és szigorú törvénykönyv szabályozza életük minden pillanatában.

Laci bátyám ezt a törvénykönyvet úgy ismerte, úgy a kisujjában, az idegeiben volt az, hogy egyszerűen lehetetlen lett volna, hogy vétsen ellene. De mind a négy testvér: a négy közt Gyula volt a legtisztábban kikristályosodott gentleman. Ő olyan jelenség volt, aki, természetesen a legnemesebb értelemben, legelőkelőbb kaszinótaggá fejlett ki. Laci viszont kicsit visszaélt azzal, hogy az élet úrhoz nem illően bánt el vele, mikor egy kovácsműhelybe vágta be, tehát feljogosítva érezte magát számos bárdolatlanságra, szinte parasztos, de azért mindig úri hetvenkedésre és inkább olyan kurtanemesi kasztvitézkedésekre. De nemtelenségre, aljasságra, úriemberhez nem illő dologra képtelen volt. Minden felháborító tettének, amivel annyi keserűséget okozott édesanyámnak s különösen nekem, meg lehetett az úrijogban gyökerező alapját találni. Ő megengedhetett magának sok mindent, ami másnak fájdalmat okozott, mert egészen képtelen lett volna kvalifikálatlan becstelenségre, illetőleg olyan parasztságra, ami például édesapámat csöppet sem zavarta, ha megtehette.

S hogy az úri lét mennyire s mily tökéletesen át- meg átjárja, abszorbeálja és végzetesen uralja az embert, az itt az istvándi kis gépészházban sokkal tisztábban megvilágosodik előttem, mint ha a kaszinók keretében levőket analizálom. Könnyű egy magas vagyoni és társadalmi keretben élő embernek úrnak lenni s maradni: ott legyen úr valaki, ahol az úri miliőnek egyáltalán semmi lehetősége nincs.

De nem korrekt, amit mondok: az úr a pokolban is úr - Laci bátyámnak az időből bennem maradt kedves szava -, s valóban úgy is van. Aki úr, az nem tud más lenni, csak úr.

Laci bátyámnál ez a korlátozottság belső és külső magatartásban nyilvánult, kifelé: rangtartás. Éppen úgy nem tudott elkeveredni a paraszttal, mint az olaj a vízzel. Bármilyen jó viszonyba került is a falu legnagyobb gazdájával, lehetetlen volt, hogy magától ne érződjön meg rajtuk, hogy nem rangbeliek, hogy ő az úr s az a paraszt. Mint ahogy nem lehetett olyan nagy úr, akivel szemben ő ne érezze magát egyenrangúnak, csak éppen az ő öntudata s önmérséklése győzi le, hogy ezt nem érezteti. Mikor Kossuth Ferenc Szatmáron járt, Laci bátyám vele egy asztalnál ült s korteskedett neki, s hallani kellett az ő öntelt nyakas előadását Kossuth apánk fiáról, akit nem fogadott el magyarnak, mert nem tudott magyarul s nem fogadott el úrnak, mert nem értette a magyar urak nyelvét. Neki Kossuth Ferenc egy sült talián hivatalnok volt, egy magas állású gyárigazgató, de mi keresnivalója van a szatmári piacon és a magyar hordók tetején. "Nekem kellett, öcsém felállni, hogy egy kicsit kiköszörüljem a hangulatot, mert Kossuth apánk lelke hamarébb volt az én számban, mint annak a szegény fiának a műfogai közt." "Minek jött az haza, aj de kár volt neki hazajönni. Többet ront Kossuth Lajoson, mint Zimándy páter, mert azt mondják a népek, hogy Kossuth Lajos csak ilyen magyarnak tudta nevelni a fiát?"

Itt felismerhetjük, hogy úr és úr közt is különbség van a magyar földön. A magyar úr típusa az alispán. A nagybirtokos, a Kende Zsiga! Az már messze van a közfelfogás számára, hogy ezek a legnagyobb helyi birtokos nagyságok az udvar, már a királyi udvar szelleméből sarjadzanak - mert bizonyos tekintetben, magyarságukban rebellisek, szemben állanak az aulikus felfogással, még Kende Zsiga is, aki pedig megkérte az aranykulcsos királyi kamarásságot. A magyar úr a vagyonilag önálló, senkire rá nem szoruló, senkinek engedelmességgel nem tartozó - csak a törvénynek - az abszolút és rendíthetetlen függetlenség maga. Laci bátyám mint gépész, azt szokta mondani: "Ha kötelességemnek eleget tettem, éppen olyan magamura vagyok, mint akárki."

Laci bátyám vidéki kis magyar úr volt. Kicsit elkovácsosodott, de azért azt is szívesebben csinálta, mint a földet túrta vóna. Számára mindennél lehetetlenebb volt, hogy ő egy darab földet megszántasson, bevettessen, learattasson. Már inkább kalapált s számlát csinált. Ez mégis csak úribb foglalkozás volt. Mint gépészt egyenrangúnak érezte magát, mint ispán szolga lett volna.

Mikor édesnagyanyám bejött a konyhából, azt mondja Laci bátyám:

- Bizony édesanyám, ha én most pap vagyok, a Krisztusát, megismételném a nagyapám virtusát.

Édesnagyanyám bizonyára nagyot nézett.

- Tudja, édesanyám, itt van most ennek a Kende Zsigának egy kis unokahúga. Ha én most pap volnék, és nem kovács!... Ha én most nem ebbe a rozzant vityillóba vagyok bezárva, hanem egy házzal odább, a templomon túl lakok... a parókián!... megkérném...

- Mit beszélsz már megint! nem szégyelled magad!

S édesnagyanyám megtörülte a szemét.

- Mért? Ha az én nagyapám elvehette Isaák Erzsébetet, én se ijednék meg ettől a Kende Juliskától.

Édesnagyanyám lángvörös lett és igen mérges. Felpattant.

- Fogd be a szád, szamár. Isaák Erzsébetnek semmije se volt, összesen húsz holdat öröklött Csetfalván. Ezek meg ezerholdasok. Ennek gróf lesz az ura, azt se tudja, mi a falusi pap.

- Ej, én csak azt mondom, édes jó anyám, hogy ebből a Juliskából olyan aranyos kis papné tudna lenni, de olyan, hogy olyan még nem is vót.

- Ostoba - mondta édesnagyanyám s kiment.

Nem felejtettem el ezt a dolgot, mert aztán ahogy nőttem, évről évre egyre nagyobb hullámokat vert bennem. Laci bátyám ezzel parírozta ki bennem a főúri renddel szemben való rémületet s félelmet. Mikor már kisdiák voltam, elalvás előtti fantazmagóriáimban egyre nagyobb szerepet játszott, hogy mi lenne most, ha Laci bátyám elveszi Kende Juliskát? Egyszer életemben benéztem a kastély udvarára az utcáról, Istvándi oly hosszú falu volt, Csécse után elképzelhetetlen hosszú és félelmes útvonala nyúlik messzire a templomtól távol, távol, s valahol ennek a hosszú útnak a végén volt a kastély. Valahogy, mint iskolás, a gyerekekkel jártam egyszer arra; nyár volt, kora nyár, s nyitott kapun benéztem az "udvarba". Nagy fák voltak és zöld fű, kavicsos tér s földszintes öreg kúria... Sose láttam azóta, szeretném tudni, olyan-e? Igazán valami görcsös vágy van bennem ötvenkét év óta, hogy azon az utcán még egyszer végigmenjek és abba az udvarba benézzek... Már akkor bennem volt, hogy Laci bátyám ide akar házasodni, s megértettem az édesnagyanyám indulatát, éreztem hatéves fővel, hogy az a lány, aki itt él, nem fog eljönni a gépészházba, mert ott nincs kert és székek és padok... mégis talán páva is volt... Csak én remegtem, egész testem reszketett, s a szemem kitágult, és mint álomban, mikor az ember nem bír megmozdulni, úgy maradtam kővé válva, s a gyerekek már vígan elszaladtak, s én még mindig ott állottam, megdermedve, s még benézni se mertem: nem mertem nézni, csak éppen nyitott szemmel láttam, de mintha már az is lopás lett volna, hogy látom, s szégyelltem, hogy Laci bátyám olyat mert mondani...

1910-ben a Sári bíró után, finom levelet kaptam, nagyon öregasszonyos kis betűkkel írva, Kende Juliskától, hogy a legközelebbi vasárnapra délután ötórai teára meghív.

A levél utánam jött Barsendrédre, ahol egy nagyon kedves sógoromnál, a jegyzőnél voltam a feleségemmel... Roppant láz, amit bennem a levél keltett... Rögtön mondtam, hogy vasárnap reggel utazom Pestre... Janka nagyon felháborodott s meg volt sértve:

- És maga elmegy egy asszonyhoz, aki magát a felesége nélkül hívja meg?

Istvándi rémülettel néztem rá.

- Nem engem hív meg - mondtam mentegetőzve -, nem a maga urát hívja meg... a Sári bíró szerzőjét... a hirtelen divatba jött fiatal írót...

- S ez nem az én uram?

- Véletlenül összeesik a kettő - tréfáltam s ezzel végképp felgyújtottam a házat.

Hogy én okvetlen elmegyek, abban semmi kétség nem volt, de hogy a feleségemet mivel győzöm meg, úgy gondoltam, erre nem is kell gondolni: ő éppen úgy tudja, mint én, hogy a magas társaságbelieknek megvan az az előjoguk, hogy a hírneves embereket saját szolgáiknak, vagy mondjuk barátjaiknak használhatják, s eszükbe sem jut, hogy a feleségtől viszonzást várjanak, ami a legtöbb esetben nagyon meg is nehezítené a dolgot, mert kétszoba-konyhás lakásban elég kényelmetlen egy palota úrnőjét viszontfogadni. Janka ugyan egy pillanatig sem érezte volna magát kényelmetlenül, mert benne különösképpen megvolt az életharmónia.

Nekem el kellett menni. Bár ez nem volt könnyű. Ha 1886 nyarán valaki int nekem az istvándi kastély udvaráról, hogy menjek be, valószínűleg úgy elszaladtam volna, mint a nyúl, s most sem volt könnyű magamat beleképzelni abba, hogy a legelső grófné, aki életemben meghív, éppen a legelső nagyúri asszony, akivel valami távoli értesülésbeli találkozásom volt. Jankának nem magyarázhattam meg, hogy miről van szó, ő ugyanis nagyon érzékeny volt az én "hencegéseimmel" szemben. Nem bírta elviselni a bárónő-nagyanyákat. Ezt oly illetlen s alaptalan szennynek tekintette, ha ezek szóba kerültek - egész házasságunk alatt, húsz év alatt legfeljebb kétszer-háromszor -, hogy azt hittem, szívesebben vette volna, ha tetvesen kap az anyám kezéből, mint ezekkel a "flekkekkel". A tetűből kitisztíthat, de hogy irtsa ki a fejemből a bárónőket? Én nem is mondom, hogy nem volt veszedelem az ő számára ez a probléma nálam: én ez ősanyák miatt magasan felette éreztem magamat a "polgári életnek", mindig ott volt az a lehelet, hogy mosolyba fullaszthatom türelmetlenségemet az ismerős rokon és baráti nőtársaság között. Hirtelen nem is vagyok bizonyos benne, hogy Barsendréden ért-e utol a grófné levele, vagy már Zólyomban voltunk, ahol a feleségem egyik unokanővére gyári előmunkás felesége volt, s hihetetlen spórolással, de a viszonyokhoz képest jómódban élt. Ebben a miliőben a grófnők világa távolabb volt, mint a mennyország. A paradicsomba erényes és egyházilag előírt élet után mindenki eljuthatott, de oda? Legfeljebb cselédnek. Én tehát avval mulattam magamat, hogy a bárónő-ősanyák következtében éppen olyan jogot érzek rá, hogy abban a világban otthon legyek, mint feleségem atyafisága révén ebben. Dehogyis nem megyek én el Kende Juliskához.

Csak azt nem tudtam, meg fogom-e neki mondani, hogy Laci bátyám, ha pap lett volna, papnévá tette volna?

Az attól függ, hogy milyen fesztelenséggel fogadnak.

Itt érzem az idegeimben azt a kényelmetlen érzést, amellyel elutaztam; árulónak éreztem magam. A feleségem fájdalmasan hideg volt, s szürke és elfakult. Úgy nézett, mintha utoljára látna: most engem elkap a nagyvilág, s már ezután lenézem azt, amelyben élünk, együtt... Nem mutattam meg neki, csak említettem, hogy táviratoztam, hogy ott leszek. Nem örült volna a távirat fogalmazásának. Dzsentri nyelven volt valahogy: "kegyelmes asszony parancsára örömmel jelentkezik..." Ezt a Janka nyugodt, tárgyilagos ízlése konfidenciának mondta volna s illetlennek az én polgári méltóságomhoz. De engemet hihetetlenül mulattatott ez a sorsszerű véletlen, hogy vasárnap délután nem Pucsekéknál leszek haboskávén, hanem Telekiéknél teán. Nem voltam már fiatal ember, harmincegy éves voltam, de az, hogy pontosan huszonöt éve volt annak, mikor Istvándiban bekukucskáltam a Kende Juliskáék udvarába, s most "meg vagyok híjva irodalmi teára", valósággal gyermekké tett. Még a kovácsműhely szagát is éreztem, s a Laci bátyám dudorászó hangját... Szerettem volna neki is táviratozni - még élt -, de először is meg kell várni, míg lefolyik a dolog s aztán Laci bátyám már öregember, s ki tudja, Emma néném, a felesége mit mondana. Sőt az is lehet, hogy már Laci se igen emlékszik arra, ami nekem oly hosszú időn át annyira megfeküdte a gyomromat.

Pontban öt órakor csöngettem be a Múzeum körúton egy öreg házban, a Nemzeti Múzeummal szemben, egy elnyűtt, emeleti öreg folyosón, a lakásába. Nem volt valami grófias az épület, csak a hely. Ma már új palota van a helyén.

Nem érkeztem korán s ez megnyugtatott, öten-hatan voltak jelen, írófélék, írójellegűek, de nem emlékszem másra, csak Pekár Gyulára: ő volt hozzám a legkedvesebb, egészen úgy viselte magát, mintha ő is író lett volna. A házigazda szobája földrajzi könyvtár volt, az összes falterület polcokkal borítva s számtalan nyelven, a mennyezetig, csupa szakkönyv. Tetszett nekem s megcsodáltam, hogy ilyen gróf is van a világon.

A grófné rövidlátó volt s lornyonnal nézett meg. Kicsit hervadásnak indult, kicsit komikus komolyság volt, sietve beszélt, s egyéni humora kizárta, hogy más is humorosan beszéljen vele. Ha más viccelt, meg volt ütődve s azt kérdezte: Igen? De ő nevetett azon, amit mondott, s nem volt benne semmi póz, azonkívül, hogy sokat adott arra, amit mondott. Szellemi életet élő embernek látszott, aki azonban szünet nélkül vigyázott rá, hogy élénk tudatban tartsa azt, hogy ő maga egy más világban él, s csak magához engedi a plebejusokat, nem egyenrangú barátkozásra, hanem hogy megnézze őket, sőt, hogy valamit profitírozzon tőlük. Mégpedig az irodalom, illetve az irodalmi érvényesülés terén. Elvárta, hogy mindenki referáljon neki, de ő kedves közvetlenséggel élét vette a hivatalos stílusnak, amit azonban a szembenállónak nem kellett komolyan venni s mindenki kissé feszes állásban játszotta meg a "pihenj" katonai jelszót.

Én ezen nevettem, s egyáltalán egész idő alatt a legfesztelenebben éreztem magam, mint aki hazajött, s ezt senki se tudja. Inkognitóban otthon.

Lornyonnal nézett meg s már ez mulatságos volt:

- Mondja, Móricz - s nem a bemutatkozáskor szólított meg, hanem jóval később s váratlanul fordulva hozzám. A bemutatkozáskor úgy tett, mintha már régi ismerősök volnánk, akivel nem kell különösebben foglalkozni, az ember csak észreveszi, hogy ez is itt van. De megkereste a pillanatot, mikor valakivel beszélgetve, a beszélgetést megszakítja s odafordult, mintha csak éppen valami ötletet akarna közölni: - Mondja, Móricz, magáról senki se tud semmit, magát senki sem ismeri?

Nevettem.

Erre kicsit kutatva s rossz hunyorítással nézett belém, mintha azt keresné, mit nevetek?

- Azt mondják, maga újpesti.

- Én? - nevettem.

- Azt hallottam, újpesti mérnök.

Nem várta ki a nevetésem végét, kicsit gügyögve mondta, nagyon gyorsan.

- Én mondtam, hogy maga az én vidékemre való, az írásaiban egészen szatmári szavakat találok - s hirtelen a társasághoz fordult. - Tudják, kérem, az ököritói tűzvészt a főszolgabíró ostobasága idézte elő, részeg volt, s megengedte, hogy a csűr kapuját beszegezzék a parasztok...

Logikus volt, hogy Szatmár megyéről az ököritói tűzvész jutott eszébe. Pár nappal azelőtt volt a borzalmas szerencsétlenség, háromszáznál többen égtek oda a beszegezett csűrbe egy táncmulatságon.

- Az alispán is ilyen marhaságokat csinál, ott vonaglanak a szegény nyomorultak az utcán, és ő lemondja a Mentőegyesület ajánlkozását, hogy itt már nincsen szükség csak temetésre...

A legnagyobb elégtétellel hallgattam. Úgy beszélt, mint aki nem olvas újságot, de minden fontos dolgot a szereplőktől tud. A döntő hatóságoktól. Talán a belügyminiszter volt nála az este vacsorán, s az mondta. Az egész előadása valóban olyan volt, mint a saját körében egy falusi papnéé. Válogatatlan szavakkal, az érzés és indulat rohamában idegessé válva s kapkodva és bugyborékolva. Az összes hatóságokat leszamarazza, részegek, ostobák. Mint akinek joga van ezen a nyelven beszélni, ahogy a papnénak joga van a kurátort és kisbírót, főleg távollétükben lehordani. Megmondja neki akkor is a véleményét, ha jelen van, de akkor mégis megadja a formáját, nem szidalmaz, hanem oktat.

Elővettem a noteszemet s jegyezni kezdtem.

- Mit ír?

- Ezt az ököritói tüzet. Írni fogok erről az Ököritóról. A Nyugat legközelebbi számába még talán be lehet szorítani.

A grófnő mintha kissé megdöbbenve nézne rám.

- Maga talán ököritói?

- Nem - nevettem fel -, nem vagyok az. Nem is voltam ott, pedig sok községet bejártam azon a tájon.

- Hát hova váló?

Újra nevettem. Folyton nevetni kellett. Oly furcsa volt, ami most jön:

- Gyermekkorom egy részét Istvándiban töltöttem.

A grófnő óriási módon elbámult. Úgy nézett rám, mint az eleven csodára.

- Kinek a fia? Nem tudok Móriczokról.

- 1885 és 1886-ban ott volt egy nagybátyám, gépész volt. Nála laktam abban a két évben, mint kisgyerek. A Kende Zsiga gépészénél.

A grófnő elhallgatott, másfelé nézett, akkor azt mondta:

- A bátyám mindig jó volt a néphez. Igen?

Muszáj volt nevetni. Laci bátyám "a nép"...

De milyen mentegetőzés volt ebben a szóban: "jó volt a néphez. Igen?" Ebben az időben - most huszonöt éve - izzó volt a két réteg közötti légkör. A grófné hangjában első pillanatban a kasztigazolás jelentkezett a szanszkülottal szemben.

Jó volt a néphez.

S én ismét láttam a karcsú fiatal urat, ahogy fél lábát feltette a patkoló gerendára s lovagvesszőjével könnyedén, de idegesen csapott a csizmája szárára, s nem veszekedett, nem lármázott: jó volt a néphez. De kemény volt és szigorú és nem nevetett. Ura volt a népnek, s jó volt hozzá, mint a gazda az alárendeltekhez. Jó volt, de ez a jóság pedagógiai értékű volt.

Á, nem ült le közéjük, s nem koccintott velük, nem adomázott és nem nevetett össze: elszánt, felsőbbséges gazda-céllal egyszerűen jó volt a néphez.

A nép is jó volt hozzá. Nem gyűlölték, nem átkozták, nem gyújtották fel az asztagját, s nem ütötték agyon. Ez a "jóság" a két fél között valami szerződést jelentett.

De a grófnő elidegenedett tőlem. Ennek semmi más jelét nem adta, csak hogy tovább nem beszélt velem.

Egyáltalán sajátságos helyzetbe kerültem a szalonban. Amint kiderült, minden külön megállapítás nélkül, hogy nem vagyok szórakoztató ember, nem hoztam adomákat, a szalon levegőjének megfelelő humort és cinikus jólértesültséget, s nem hoztam feltörlészkedő vágyat a feltörlészkedők után - azonnal kiestem a társalgásból, s senki sem zavart meg abban, hogy megdöbbenve s rossz érzéssel kritizáljam a nagy darab író gondos és körülményes előadását arról, hogy ő hogy szokta beszerezni a legjobb eredeti kínai teáját, s hogy ezt egy londoni követségi tanácsos küldi neki a hivatalos futárral s így vám nélkül.

Egyszerre úgy éreztem magam, mint valamikor Istvándiban, ahol a puszta ház sarkát öleltem a két kis karommal, hogy mindig lássam, melyik oldalról jön a veszedelem?

Még egy nagy katasztrófa is ért. Egy asztalon levél volt a könyvek közt s azon Méltóságosnak volt címezve a házigazda. Ezen aztán igen elszégyelltem magam, hogy én ezt nem tudtam, s folyton kegyelmesnek tituláltam a grófnőt. Félre fogja magyarázni, azt hiszi, hízelgés... hogy "bevándorló" vagyok.

Mi a fenének jöttem én ide. Milyen igaza volt Jankának. Inkább mentem volna el a csetneki papékhoz, ott egy írónak megfelelő fogadtatásban és bizalomban lett volna részem.

Láttam, hogy innen búcsú nélkül szokás eltűnni, "angolosan?", s én is egyszerűen felállottam s elmentem. Nem illett, hogy valakinek a távozását észrevegyék. A házigazda nem jött utánam. A gróf egyáltalán egyetlenegy szót sem szólott hozzám, s csak egy egyszerű és kellemes kézfogást kaptam tőle.

Az ököritói tűzről azonnal megírtam a cikket s másnap át is adtam a Nyugatnak. A cikk végéről egy részlet:

"És mi történt a tűz óta?

A nép, mint minden félcivilizált és erősen vallástalan nép, rettenetes apátiába süllyedt. Az égett emberek elbújtak és elmenekültek, mert jól ismerik orvosaikat, akik barbár módra henteskednek, s követelik az őket nagyon megillető s valóban igen kicsiny díjakat. De a parasztnak minden krajcár igen nagy pénz, még akkor is, ha vásárol, hát még mikor csak az egészségét kell vele megfizetni. Nem is lehetett összeírni, hányan sebesültek meg, míg végre egy hét múlva híre ment, hogy most valóban ingyen gyógyítanak s ingyen adják az orvosságot is. Az államnak valóban ingyen kellene adni a népnek tanítót, orvost és ügyvédet.
Azonban nemcsak a nép viselte magát paraszti állapotához illően, az urak is nagyon úri módon fogták fel a dolgukat. Csak az alispán és a főispán szerepét látni tisztán a lapok közlései alapján. Nagyon keményen kellene megtámadni a magyar közigazgatást ennek a két úrnak a magaviseletét általánosítva. Az alispán lesürgönyzi a budapesti Mentőegyesületet, mely felajánlotta segítségét: »Szíves készségükért köszönetet mondva értesítem, hogy Ököritón egyéb munkálat nincsen, mint háromszázon felüli hulla eltemetése.« Ebben a pár sorban benne
van a magyar úr gavallériája, hetvenkedése, oktalansága s a hivatalra, a nép atyjának szerepére nem termett ember minden lelketlensége. Míg az alispán ezt a táviratot írta, minden bizonnyal, ünnep után katzenjammerétől többet szenvedve (ezt s így hallottam a grófnétól szó szerint, s ezen az alapon írtam bele a cikkbe, mert az alispánt nem ismertem és nevét ma sem tudom), mint a szíve fájdalmától, azalatt száznál több ember ordított és nyögött halálverítékkel kivert, égett testtel... S az alispán csak egy hét múlva józanodott ki annyira, hogy a Mentőegyesület újabb ajánlkozására elfogadta segítségüket."

A cikkben a megyei autonómia alapján állok, mert úgy látom még akkor, hogy ez ad valóban szabad kezet a humanitásra s a nép nevelésére. Örültem, hogy ilyen közvetlen információkat kaptam, s az volt a felfogásom, hogy vállalkoznom kellene arra a munkára, hogy a vezető réteggel érintkezve, azonnal síkraszálljak az incidentaliter feltűnő hibák nyílt feltárására. Meg voltam győződve felőle, hogy cikkem után, mely csak kis részletében ilyen személy szerint támadó, például a főispánról is ezt írja... "ez az úr két nevezetes dolgot jelentett ki: »addig nem megy le Ököritóra, míg el nem temetik a halottakat, mert azt a látványt nem bírják ki az idegei« s hogy: »Ököritón nincsen szükség segélyre, csak egy díszes emlékoszlopra.« Az ököritói tűz világa mellett csak szomorú látnivalók tűnnek a szemünkbe."

Szóval meg voltam győződve, hogy cikkem után az alispán ellen vizsgálatot fognak indítani.

Természetesen naiv gondolat volt. Éppen úgy, mint ahogy naiv várakozás lett volna, hogy pör esetén a grófnő megismételje szavait, amelyeket saját otthonában, akárhány ember előtt is, de nem a nyilvánosság számára mondott. Bár én szemeláttára jegyeztem le szavait.

De a cikk úgy látszik, komoly hatást tett, mert az, hogy nem jött rá semmi reflexió, csak azzal magyarázható, hogy az érdekeltek sem látták célszerűnek a nyers és igazolható igazság bolygatását.

A grófnőnek megírtam, hogy a cikkem megjelent. Nem voltam benne bizonyos, hogy jár-e neki a Nyugat, bár kellett hogy olvassa, mert abban az időben még nemigen írtam másuva. Soha egy szóval sem reflektált rá, s nem is hívott meg magához többet.

Pontosan huszonöt év múlva, 1935-ben találkoztam vele egy kiadónál. Igen gyorsan, suttogva és különös, kellemesen maliciózus modorában, de keserűen elpanaszolta, hogy milyen komiszak hozzá a magyar kiadók. Kedves és komikus volt, folyton nevetni kellett, holott ő halálos komolyan beszélt. A huszonöt év alatt néhányszor összetalálkoztunk az élet csataterén, hol színházban, hol estélyen, egyszer egy premieremen becipelt egy páholyba s bemutatott a Kende Zsiga gyerekeinek. Pompás nép volt, örültem, egészségesek, szépek. Rokoni szemmel néztem őket, s nevettem. Én tudtam mit.

A kiadónál történt találkozás után néhány napra meghívót kaptam a grófnétól. Elmentem, féltem, félreért, ha nem megyek. Most is írók voltak jelen, s most is azok szerepeltek, akiknek nem volt istvándi múltjuk s nem vonultak vissza a társaságban hallgatásba, hanem csécsi elbizakodottsággal mertek szerepelni...

A grófnéval egy szót sem beszéltem. Köszöntés után többet nem nézett felém, ha közeledtem sem. Igaz, már az aggkori tünetek igen erősen kiütköztek rajta, sértés nem volt magatartásában, szegény, ő várt volna mindenkitől szórakoztatást, özvegyi bánatában, anyagi ügyeiben elég rendezetlenül, ahogy elmondta volt. Azóta meghalt.

Így sohasem volt alkalmam mulattatni azzal, hogy Laci bátyám szegény, papnét csinált volna belőle, ha... ha ő is pap lett volna, s ha...

Számomra az a legelső vizit nagyon súlyos következményekkel járt: beláttam, hogy a grófokkal sohase találkozhatom. Nem miattam, mert én őket ugyanazon szemmel néztem, mint a tanyai szegény embereket: az író megfigyelő szemével, s bajaikban éppen olyan résztvevő érzéssel. Ők azonban mást várnak, a századok óta beidegzett szolgálatot. Azt várnák.

Az emberek közt más alapvető különbség nincs, csak a társadalmi helyzeti energiapont következtében történt elferdülések. A magaslati levegő éppen úgy átalakítja a szervezetet, mint a mélytengerek fenekén élő nyomás, úgy tudjuk, a halak ott lent attól laposak és színtelenek.

 

NIL DE ME

Az iskola sem segített rajtam Istvándiban. Az iskola ott volt a szomszédban, s tele volt gyerekekkel, de ha én beléptem, még jobban magamban maradtam, mint otthon édesnagyanyámmal.

Nem lehetett az ellentétet kiheverni. A csécsi iskoláról csak a nyár és a vidámság árad bennem, az istvándi mindig tél volt, hideg volt, fázós és savanyú szagú. Alig emlékszem valami másra, csak, hogy fát kellett vinni a hónom alatt az iskolába. Édesnagyanyám mindig sokallta, amit vittem: Nem bírod, ne cipelj annyit.

Fát azért kellett vinni, mert ez volt az iskolafűtés megoldása. Voltak erős fiúk, akik kiszedték a sövénykerítéseket s azt hordták el, mert a szüleik nem adtak nekik fát az oskolafűtésre. Hogy vágytam rá, csak már rám kerüljön a sor, s csakugyan volt eset, hogy sötétben kellett felkelni, s az iskolában megraktuk ketten a tüzet. Hogy az iskolai tanítás az életben mily kevés eredménnyel jár, mutatja, hogy máig sem tudok tüzet rakni, se latinul olvasni. Pedig az a tűzrakás volt a legelső és a latin a legtöbb időtrabló foglalkozás egész iskolai pályámon.

Istvándi megtanított a szerénységre. Szerénység: ha valaki nem mer az emberek előtt fellépni.

Senki sem érdeklődött irántam. Oly magánosság szakadt rám, eleven halott lett belőlem: még meg sem született, már elfeledték. Amint beléptem a tanterembe s ott voltam a nyüzsgő, zsivajgó, büdös és szuszogó gyerektömegben, úgy magamban maradtam, betegen, sértődötten, szédülten. Pedig de szerettem volna első lenni; ha ujjonganak felém, mint még nemrégen a csécsi nyári iskolaudvaron. Nem lehet leírni, elmondani, érzékeltetni azt a meglepetést, azt a fájdalmat, ámulatot, ami bennem volt. Pirultam a szégyentől, a magánosság szégyenétől. Mintha nem is azon a nyelven beszélnének, amin én, nem az a fajta emberek volnának, hogy soha annyi gyerek közt hozzám egy se szólt egy szót sem. Legalább ez maradt bennem.

Minél nagyobb volt a csécsi hencegés, annál nagyobb lett az istvándi letörtség. Mai napig tart: mihelyt tömegbe kerülök, pontosan ugyanaz a rémültség, félős várakozás, leskelődő óvakodás fog el, amit Istvándiban éreztem meg s tanultam meg. Ugyanaz a lélegzetvesztett kisfiú vagyok. Megbénul a hangom, nincs se vágyam, se képességem, hogy megszólaljak, megmutassam magam, kellemetlen, hogy észrevesznek. Rám ne nézzen senki.

Az a gyerek ott, aki voltam, nem tudja mi baja: az a baja, hogy várja, míg mindenki ránéz és tapsol és nevet és csak őt becézi. Egy tapsoló termen ma is vígan tudok végigmasírozni, de ahol nem ismernek, borzasztó. Nem volt szerencsés sorrend, hogy Csécsén oly jó dolgom volt s utána Istvándiban annyira rossz. Minden gyereket úgy nevel az élet, hogy míg pólyában van, szemek ragyognak rá és hangok gügyögnek felé, és meleg szívek repesnek körülötte, mint csecsemő angyalka körül: aztán kihűl a lég, és elsötétedik a világ, magára marad s neki magának kell megkeresni a fényeket, mint kiscsirkének a szemet. De nálam az a boldog gyermekkor túl sokáig tartott, hatéves koromig csak tapsoltak és ujjongtak, idegenek, ismeretlen arcok, hangok és szívek is. Akkor egy pillanat alatt, egy rövid szekérút végén beledobtak egy nagy semmibe, üres és szürke pincébe, kietlenségbe. Kitártam karom a közösség után, s fecskendővel locsoltak le. A kép ugyanaz volt, a gyerektömeg ugyanolyan s más, mint Csécsén, nem család, ismeretlen s idegen: akkor mért nem szeretnek? Csécsén sem tettem én semmit a szeretetért, most mért kívánnak valamit, amiről nem tudom mi? Nem volt átmenet. Tanácstalanul állottam szemben a változott viszonyokkal.

Súlyosbította a helyzetet, hogy még mindig beteges voltam, nyafka, s ennek nem volt semmi oka, ellenben az a következménye volt, hogy mindenkinek terhére voltam. Legjobban saját magamnak, mert gyönge voltam, mint a levél, melyet elfúj a forgószél. Én nem birkóztam senkivel, se futni, se verekedni, se hancúrozni nem lehetett, fájt... Kis kidobott féreg, csak néztem, állva a sarokban, a többiek életét. A tűzrakás az iskolában azért volt oly nagy dolog, mert nem mertem remélni sem, hogy valaha rám bíznak ilyen felelősséget, s hogy édesnagyanyám elenged. Laci bátyám szólt ránk: Fiú a, hadd menjen, hagy szenvedjen a hazáért!

Hiába keresem, ebben az iskolában semmire sem emlékszem, se jóra, se rosszra, ezen az egy örömön, a tűzrakáson kívül. Szinte össze tudnám hasonlítani minden tűzrakási reggel hangulatát. Sötét volt olykor, és nyirkos hideg vagy csikorgó hó, érzem a talpam csiklandozását a cipőtalpon át, ahogy sirregett a hó. Fázásra azonban nem emlékszem, túl közel volt az iskola, hogy megfázzak. Gyertyát is vittem, büszkén, s azt odaragasztottuk, úgy égett... De hova ragasztottam, azt már nem tudom; mintha kívülről kellett volna fűteni az iskolát a konyhaszerű előszobából... Most már összezavarodik, mintha az ember reggel az álomképet akarja konstruálni, minél többet foglalkozik vele, annál jobban széthull, eltorzul s megmásul a kép.

Micsoda primitív iskolaélet volt az akkor. Gúnyképe az iskolának. Az első két év hogy múlhatott el ennyire bennem? Tudom, írni-olvasni már tudtam, még édesanyám tanított meg Csécsén, ötéves koromban, most is itt zümmög a fülembe a hihetetlen édes ének:

ábé cédé éefgé
hái jéká ellemenópé

Milyen öröm volt, hogy egyszer egy lemezt kaptam, s a gramofónban Galli Curci ugyanezen a dallamon énekelt, Mozart muzsika... Hogy jutott el Csécsére gyermekdalnak ez a dúd?

ikszet ipszilont mondok még
így tudom az ábécét

gyermek mondom jól vigyázz
egy betűt is nehogy elhibázz
mert ha elhibázzátok
megkeserüli a hátatok...
bizúgy, bizúgy, bizúgy...

Édesanyám folyton dúdolt, igazán, mintha a dallamhoz a hang is hozzátartozott volna, édesanyámnak ugyanaz a vékony csengő és édes üveghangocskája volt, mint a lemez énekesnőjének. Az élet legkisebb mozdulataihoz mindig énekhang csendül, az ő hangja... Ó, soha parasztnóta, mindig valami magas kultúrából való műdal: éppen az, amit később elvből úgy lenéztem.

Életem mindvégig úgy van összerakva, hogy a legnagyobb ellentétek nyiladoznak, bomladoznak s zavarognak benne. Boldog csak abban a nyílt, egyszerű napsütéses csécsi világban voltam, de szintén boldogsággal merültem bele, mint valami langyos tóba az édesanyám és a nagyanyám, sőt a Laci bátyám zenéjébe, ahol semmi sem volt egészen igaz, egészen őszinte és egészen becsületes. De finom volt, nem sértő, kíméletes és veszélytelen. Csak egy veszély lehetett, az, hogy nem örültem nekik. Nem is tudom, nem merem azt mondani, hogy nem szerettem őket, csak úgy hiányzott az eddigi kövér, erős, nyers öröm, s nem tudom, beleütköztem-e valaha az ők ellentmondásába - valószínűleg nagyon is, csak az is finoman jelentkezett -, azt tudom, hogy nagy vigyázással őriztem meg gondolataimnak titkát, hogy ne vegyék észre, hogy lenézem őket.

Az is túl erős kifejezés, hogy lenézem őket. Nem tudtam, mi a lenézés, de a tény az volt, hogy magamban elgondolkodtam, s örültem, hogy nem tudják, mit gondolok, s így az az enyém, és nem szidhatnak meg érte. De ez az én kincsem a kályhasuton többet ér, mint ők... Én nagyon tiszteltem édesnagyanyámat, de bizonyos, hogy türelmetlen voltam vele szemben, nem becsültem, amit mondott: hamuval bepiszkítottam a ruhámat, hogy ne legyek olyan úrifiú, ahogy ő kívánta.

De hát persze ezek inkább csak villanások voltak, mert mihelyt volt alkalom egy kis vidámságra s örömre, rögtön hagytam elcsábíttatni magamat. Estékre emlékszem, hogy a magas lábú asztal körül ültünk. Édesnagyanyám olvasott, néha Laci bátyám is. Én meg forgattam a Clayton-Shuttleworth képes gépárjegyzékét, és átrajzoltam a lehajtott kéményű gépeket, rostákat és ekéket. Laci bátyám néha igen ügyesen és roppant egyszerűen hintót rajzolt, s azt én utánoztam, de sose tudtam olyan pompásan megcsinálni.

A széken csak térdelve tudtam lenni, ha az asztalon írni vagy rajzolni akartam. S így üldögéltünk nagy csöndben mi hárman vagy mi ketten estéről estére. Édesnagyanyám szakadatlanul olvasott, vastag könyveket, pihenés nélkül, egyiket a másik után, elolvashatatlan nevű emberek laktak azokban a könyvekben, s én ámulva néztem a sárgult és piszkos oldalakat, amelyekhez még a mutatóujjammal se volt szabad hozzáérni. Ebben az időben már bemenekült a regényolvasásba, mely neki, mint valami mámor pótolta az életet. Én, aki még nem tudtam, mi a könyv, ismeretlen kéjjel s borzadva néztem az érthetetlen varázslatot, hogy ezekbe a pontokkal teletömött, vékony papírlapokból álló játékszerbe, amiket úgy szerettem forgatni, főleg mert nem volt szabad, bűvöletes emberi csodák laknak. A könyv még el volt ekkor válva az írás-olvasástól, még saját olvasásom nem hozott számomra meglepetést: a nagy megütődést Laci bátyám hozta, aki rendkívül szeretett felolvasni, s órák és órák hosszáig szokott olvasni ilyen könyvekből folyamatosan, s én nem értettem, vagy alig, a francia regényeket. Magyarul beszéltek ott, de nyakatekert nevű népek, s ez annál titokzatosabbá tette a dolgot. Dumas-t nagyon szerette nagyanyám, s valószínűleg Montépin Xavért. A legelső könyv, amit megértettem valamennyire, vagy legalábbis, ami valódi bűvölettel hatott rám, a Zarándok útja volt a papéknál. S a legelső igazi tűzrakás, egész képzeletem s minden csepp vérem felgyújtása Jókai dolga volt. A csodálatos kastély című elbeszélése, melyet szintén Laci bátyám olvasott fel egy téli este.

Laci bátyám jobban szeretett felolvasni, mint olvasni. Én pedig jobban szerettem hallgatni, mint meghallgatni. Míg a kukoricacsutkákkal játszottam a kályhasarokban, mindenféle csodálatos emberekkel éltem együtt. Akik bejöttek Laci bátyámhoz, azok mind gázt leheltek, s féltem, hogy felrobbannak, ha pipára gyújtanak s valósággal hallottam a tündérkisasszony énekét a kéményen át.

Ebből a csodálatos magánosságból született meg a jellem. Istvándi jellemképző iskola volt nekem. Hogy nem volt kivel beszélnem, el is zártam magam a beszédtől, és megrettentem, ha valaki kérdezett. Hogy nem volt senki, akitől valami jót és kedvezőt kaptam volna, valósággal emberkerülő lettem. Megrezzentem, ha valaki rám nézett. Menekültem, ha úgy vettem észre, hogy valaki felém közeledik.

Tíz évvel később már rájöttem, hogy az emberek utálatosan csak saját magukról szeretnek beszélni. Megfigyeltem a csöndben, amely Istvándi óta mindig kísért s azóta soha el nem hagyott, hogy aki kinyitja a száját, az azért teszi, mert valamit közben meg akar mondani saját magáról. Összeszorítottam a fogam, hogy én nem mondok magamról semmit. Senki sem kíváncsi arra, amit én magamról mondanék, tehát nem is mondom: Nil de me, csináltam meg a jelmondatomat, s további tíz év múlva ezt ismét felállítottam a magam számára szabályul, s még további tíz év múlva megint. Talán még most is megvan az a mappapótló diósgyőri papírtömeg, amely az íróasztalomon állott, erre mindig fel volt írva tollal, hogy Nil de me...

Most alaposan megtörtem a magam szabta varázst, s kibeszélem az egészet.

 

PISTA ÚJRA

Milyen furcsa és terhes, hogy az élet úgy folyik, hogy hihetetlen türelemmel jön egyik perc a másik után. S míg az ember a percek kategóriájában áll, mintha soha változás nem következhetne. Minden áll, de a felnőtt már tudja, hogy föltétlen bizonyossággal jönnek, mégis jönnek változások s olyan életsíkok, amelyek mintha nem is volnának összeköttetésben az előbb valami egészen más síkon folyó percállásokkal.

Csécse után Istvándi. Hogy lehet ezt megérteni egy gyermeknek? Mind a kettő a nagyok oltalmában, a valóság nyugalmában. S ott minden jó volt, itt minden rossz. Mikor börtönbe viszik az embert, ilyen ámulattal néz körül. Az elébb még a tornácomon ültem, gyönyörű napsütésben, minden virágzott s boldog volt, s most egy szenespincében állok megrettenve s a dolgok értelmét keresve, s a percek az előbbi nyugalommal állanak, az óra a zsebemben mily közömbös: mindenhez asszisztál. S egyszerre csak Pista újra mellettem van, és kinyújtja a kezét az után a játék után, amit éppen kitaláltam s nevet.

Valahogy a második év közepén, éppen, mikor már kezdtem beleszokni a magánosságba, Pistát elhozták Istvándiba. Nem tudom, ki hozta el. Nincs semmi emlékem az érkezésről. Mondták, hogy édesanyámnak valahol a távolban, ahol én soha nem is voltam, új fia született, Gyula nevű, s azért küldte el Pistát, hogy könnyebb legyen a két gyerekkel a dolga. A kis Bálint már kétéves volt s Gyula semmi. Én már hétéves voltam, de még nem tűnődtem édesanyámnak ezen a furcsa szokásán, hogy folyton új fiút tesz a bölcsőbe, valahogy természetesnek vettem, a szülők így szokták, én is folyton új játékot kezdek, s tán azért küldték el Pistát, mert el akarta venni az édesanyám játékát, hiszen én is elküldtem volna, mert nekem most volt egy olyan játékom, amihez hasonló nem volt, de ezt nem volt szabad tudni se Pistának, se édesnagyanyámnak, szóval senkinek a világon. Talán a Pista érkezését is azért nem vettem észre, mert éppen ebben a játékban voltam elfoglalva.

Tavasz végén lehetett. Nem mertem többé a Zsuzsika közelében állani.

Jobbról ültek az iskolában a lányok, balról ültünk mi, a fiúk. Én a harmadik padban ülhettem, Zsuzsika a másodikban, szélen. Mindig azon vettem észre, hogy ha az írásból a palatábláról felnézek, őt nézem. Megszoktam, hogy folyton néztem. A tanító urat meg se ismertem, mit nézzek rajta, a fiúkat összetévesztettem, mindig Zsuzsikát néztem. Csak éppen rajta volt a szemem, ahogy az ember a lámpába bámul. Észre se veszi, egyszer csak megvakul, káprázik a szeme és hunyorog.

Ez a Zsuzsika kivételes lány volt. Éppen úgy, ahogy a többi lány is mind lány volt azon az oldalon. Zsuzsikát, azt hiszem, azért vettem észre, mert szoknyája volt. A többi kislány tudniillik itt elöl még mind éppen úgy kantusban járt, mint a fiúk. Nekem is kantusom volt és cipőm. Zsuzsika azonban mezítláb járt, és kurta kis bő szoknyát viselt. A nagyobb lányok már mind szoknyásak voltak, de Zsuzsika elsős volt, mint én. Mért foglalkoztatott a szoknyája annyit? Ma is élénk kép az emlékemben - hányszor leírtam: mint a harangvirág, reng-ring a szárán; - s olyan kép, amiről sose mertem beszélni, mert rögtön megszűnt emlék lenni, azonnal érzéssé alakult át, s az ember az érzéseit nem leplezheti le, legfeljebb, ha már csak érzésemlékek. Semmi életemben annyira nem tudott melegíteni, mint a Zsuzsika szoknyája, s nagyon sokáig nem értettem, tehát szégyelltem. Még egy hónap híja lehetett annak, hogy jött a Péter-Pál, tehát hatéves lehettem.

Tévedek, a húsvéti locsoláskor már megvolt a baj, mert húsvétkor szöktem el.

Istvándiban olyan húsvéti locsolódások voltak, mint valami háború. Olyankor a férfiak halálra üldözték a nőket, s én ámulva állottam és néztem, hogy a mi legényeink is ütötték-vágták a hosszú szoknyás nőket, akik sikítottak és kacagtak. Ott lent folyt a Túr, lucskos volt a lejáró, ahol a lovakat lehajtották, az ember elcsúszott s a legények lekergették a lányokat a Túrba, és ők is rohantak velük s odalent belenyomták a vízbe és megtaposták, s ez nekem tetszett... Ez majdnem olyan szép volt, mint Csécse. Eznap nekem is szabad volt visítanom torkomszakadtából s éreztem, hogy most valami magas helyen állok, a gépész úr öccse vagyok, s csak én vagyok a gépész úré, és nekem is szabad a nagylányokat megijeszteni, rájuk visítani és csúnya szavakat kiabálni. S ettől nagyon melegem lett és elszaladtam, otthagytam az egész társaságot és szaladtam, szaladtam, egyedül s egyre gyávábban, végig azon a hosszú istvándi utcán, és hiába szaladtam, sehol sem leltem meg a Zsuzsika házát, pedig mikor nem volt húsvét, akkor tudtam hol van s én csak őrjöngtem és vágtattam, kifulladtam, már egész a kastély felé közeledtem, onnan megretiráltam, visszafordultam s szaladtam vissza a templomig, mikor a templom kapuját megismertem, újra visszafordultam, vissza a kastély felé, s ez így ment, és én úgy rohantam, mintha kengyelfutó lettem volna, akinek az a mestersége, hogy szaladjon, már ismertem egy mesét, hogy egy kengyelfutó nagy súlyokat kötött a lábára, mert olyan nagyon tudott szaladni, hogy nem tudott megállani. Én így szaladoztam, a fejemet előreszegezve, se jobbra nem nézve, se balra nem ügyelve, tisztára őrült, s még tán most is szaladnék, ha egy kovácslegény értem nem jön s el nem kap s ölben haza nem cipel. Rúgtam, vágtam és sírtam, és nem értették mi történt velem: akkor kellett volna meghalni, akkor semmi baj se lett volna azóta a szerelem miatt.

Ha én akkor megállok s gondolkozom, akkor én a Zsuzsika házát megismerem, mert én ismertem a kapujukat, a házat nem, de a kaput igen, mert olyan kapu volt, hogy egy igen hosszú s nagyon vastag végű fa volt rajta a sarkán és a kapu, ha nyitva volt, az a fa kiállott az utcára; olyan volt ez a fa, mint a kútgém boldogabbik vége, hogy könnyebb legyen az ostort húzni... Én ezt a kaput mindig láttam, mert este, ha hazamentünk, én is arra mentem, úgy tettem, mintha nekem szabad volna arra járni, amerre akarok, mint Csécsén... de nem ismertem meg, mert nem mertem ráismerni, mert az súlyos következményekkel járt volna, be kellett volna menni és meglocsolni Zsuzsikát... Már kezdtem otthonos lenni Istvándiban, már igyekeztem a fiúkkal tartani, de ezt világért sem mertem volna megtenni... Én sokszor mentem Zsuzsika után, de sohase Zsuzsika mellett; én nem úgy mentem, mintha azért mennék, mert Zsuzsika is arra ment, én csak úgy mentem, mintha csak arra mennék. S mikor láttam, hogy Zsuzsika befordult az udvarra, akkor már nem mentem tovább: igazában én soha egyszer se értem el a Zsuzsikáék kapujáig, de egyszer Zsuzsika rám nézett, s én ettől megfordultam és ész nélkül rohantam haza, s otthon azonnal elbújtam a hideg kályha mellett, belől a zugba. S reszkettem, hogy édesnagyanyám megkérdi, mi bajom?

Milyen jó, hogy neki annyi baja volt, s nem is vett észre. Kijött, bejött, leült, fúvogatta az orrát, törülgette a szemét, aztán megint kijött, bejött, leült.

Én pedig lassan megnyugodtam, és hozzáfogtam várni a holnapi napot. Másnap előreláthatóan rengeteg esemény volt. Az iskolábamenés már új értelmet kapott, már szerettem iskolába menni, és nagyon jó fiú voltam, folyton ott ültem a helyemen és néztem Zsuzsikát. Délben nem mentem utána soha, mert sietni kellett az ebédhez, mert Laci bátyám éhes volt. De este, iskola után sokszor elcsámborogtam, s azt oly ügyesen tudtam csinálni, mintha figyelnék a fiúkra, mit beszélnek, szóval, csak mentem velük, s mikor a Zsuzsika kapujok már látszott, addig vártam, visszanéz-e vagy nem. Ha visszanézett, eszeveszett boldogság fogott el, és belesápadva rohantam haza; ha nem nézett vissza rám, akkor elmúlt a meleg, s lehullott kezem-lábam, s nem bírt hazavonszolni, de ha egy kutya megjelent, akkor egyszerre felébredt minden vérem és hűhaj, akkor tudtam szaladni.

Most már gazdag lett nekem Istvándi, az egész életem ki volt töltve, zsúfolt volt, és még az éjszakáim is tüzesek voltak, s nem bírtam aludni, mintha a kemence tetején lett volna a vánkos.

És Pistát azért is nem akarta elhozni édesnagyanyám, mert Pista, mikor kicsi volt, a kövérségtől - indokolták - sokszor nem szállott le az ágyról, mikor kellett volna: én jó fiú voltam, én mindig leszállottam, és nagyon tudtam vigyázni, s ezért mindig nyilvánosan megdicsértek, s ez igen lelkesített, s nekem nagyon jó is volt, hogy Pista ilyen, ezért szabad volt lenézni s ezt akármikor a szemébe lehetett vágni... Igen, de egyszer arra ébredtem fel, hogy no most nagyon szégyellni kell magamat, s majd el is süllyedtem a szégyentől, azt hittem, meg kell halni, ha édesnagyanyám észreveszi, szerencse, hogy csak nagyon picit.

A szerelem jelent meg Istvándiban.

A magánosságra ítélt kisfiú, aki végképpen el volt zárva az élettől, s nem bírt megnyugodni ok nélküli gyászában, szabadulást keresett magának. Ott volt az emberek közt, a kis kortársak közt, és senkit sem volt szabad szeretnie, senkivel sem lehetett bizalmas, senkin se csapolhatta le azt a gyorsan felforró érzéki lázat, ami a gyermekben oly hirtelen fel-felpezsdül. Ez volt az oka bizonyára, hogy valósággal egy szabályszerű szerelem tört ki rajtam.

Mi a szerelem? A gyengébbiknek a vágya az erősebb után. Ha én oly egészséges vagyok s annyi kielégülésem van, mint Csécsén volt, akkor nem kellett volna szerelembe menekülni. Akkor éltem volna, vigadtam volna, tomboltam volna, és fizikai kielégülésben lett volna részem. De folyton csak visszahúzódni, senkit meg nem fogni, meg nem markolni, tiporni, birkózni, verekedni, az izmokat jóllakatni: én egy lefojtott szellemke lettem ebben a szerencsétlen Istvándiban. Ilyen állapotban meg lehet őrülni. Még a nagyanyámat sem ölelhettem meg, nem engedte, hogy zavarjam: "hagyj békét, bepiszkítod a ruhámat, meg vagy bolondulva, mit kapaszkodsz rám, ilyen illetlenség"! De éppen az hiányzott, hogy senkire se kapaszkodhattam: az embernek kell egy másik ember, akivel fizikailag érintkezzék, vagy beszárad a szív.

S csak most látom, hogy aztán egész életemben ugyanilyen módon voltam szerelmes. Most valósággal szégyellem magamat: nálam a szerelem mindig az volt, hogy nagyon lebecsültem magam és rettenetesen túlbecsültem a nőt, akit szerelemre kiválasztottam. Az elébb leírtam, hogy szakadatlanul néztem Zsuzsikát. A szememmel ettem, faltam, rágtam. De ugyanígy voltam mindenikkel később. Mentem az utcán, s a szemem Jankára volt függesztve s így mentünk végig az egész hosszú Üllei úton, folyton az arcán égett a pillantásom, s lestem, ahogy kipirult ettől a törvényes bujálkodástól. S én büszke voltam erre a nevetséges dologra, hogy az "egyetlen nő a világon" az enyém és én nézhetem, mindig nézhetem, mert az enyém. Zsuzsika esetében még nem volt ez a jogcím, s mégis szakadatlanul rajta legeltettem a szemem. Nem tudom, szebb volt-e a többi kislánynál, nem hasonlítottam össze, valahogy kiválasztódott, s én csak néztem, mintha egyetlen dolgom az volna, hogy nézzem és nézzem. Ez az első szerelem még csak ennyiből állott. Nem tudok arról, hogy valaha beszélgettünk volna. Szólt hozzám az bizonyos, az itt van valahogy az emlékemben, de én nem valószínű, hogy tudtam volna beszélni az elfogultság miatt, amiben benne voltam. Ha az egész falutól csak rettegnem kellett és senkihez se szólhattam, hogy mertem volna ehhez az egyhez... Főleg az arcát... Arc-fetisizmus?... Így emlékszem az alakjára is, olyan volt, mint a világon minden kis parasztlány a kurta kis szoknyáiban, mint egy pici nagy. Az anyja kicsikében. És bizonyos, hogy mai napig érzéki hatással van rám minden kis parasztlány. Nem kell rosszat gondolni, csak annyit akarok mondani, hogy megdobban a szívem, ha ilyen kis Zsuzsika-típus kerül elém... S most már tudom, honnan van az írásaimban a paraszt naiva. Én ezt nagyon szeretem és rendkívül könnyen tudom írni. Azok a bájos butaságok, azok a bölcs bambaságok, az a különös parasztnyelvi virágbaborulás, ami mindig elragad, ha ezt a falut írom, ez mind onnan jön: Istvándiból és Zsuzsikából... Már nem tudom emlékezet alapján visszaidézni, hogy ő hogy beszélt? de föltétlenül, már abban a hatéves kislányban benne volt a bátorságnak, a naivságnak és a tréfás szófordulatoknak az a varázsa, amely engem egész életemre megtöltött, mintha a kis méh, akit Zsuzsikaméhnek lehetne mondani, valami kis sejtet az agyamban színig megtöltött volna mézecskével, s ez a méz azóta egyre s magától gyarapodott volna. Mert már kerestem, hogy hol a csudában vettem én ezt a lánytípust, aki mindenfelé felbukkan, az Úri muriban, a Sári bíróban, egyfelvonásosokban, novellákban: nekem soha életemben viszonyom parasztlánnyal nem volt, s ennek ifjúkori behatásnak kell lenni. Sőt visszafordul a dolog: annyira szeretem ezt a nyelvészeti édes csodabogarat, hogyha egy falusi lányban megérzem; hogy ért ehhez a nyelvhez, akkor már oda vagyok az örömtől. Nem fantasztikus, hogy hatéveskori benyomás a hatvanéves korig eltartott, s most már nyilván tartani fog mindhalálig.

De ha ezt az egy vonást így vissza tudom vinni a hatéves korra, akkor a többi karaktervonást is oda kell visszacipelnem, s ott kell megkeresnem az eredetét.

Például nem tudom hová tenni a parasztlegény alakját. Dehogynem? - most hangosan gondolkozom, ugye? - hát az édesapám! Soha senkit se hallottam oly frissen felülről és könnyedén beszélni menyecskével, ahogy édesapám beszélt. Igen, még odahaza is, s akárkivel, mindig megvolt benne ez a hetyke, dacos és fordulatos stílus, de különösen, ha parasztféle nőkkel találkozott. Abban a pillanatban ismerték egymást s oly könnyedén diskuráltak, mintha együtt őrizték volna a libát gyerekkorukban. Általában férfialakjaimnak egy nagy galériáját édesapám inspirálta, főleg természetesen a falu levegőjében levőket. De édesapám lányokkal sohase állott szóba. Ez nála férfi-szemérem volt.

A lány csak legénynek való. Házas ember nem alázza magát odáig, hogy csitri lányokkal évődjön. Édesapám nagyon is kurtán utasította rendre, ha nyelves volt egy lány. A menyecske az egészen más. Az ő és a falu saját külön morális felfogása szerint a menyecske, akinek be van kötve a feje, az szabad ember. Házas embernek menyecskével eljátszogatni, még ha vastagon megy is a szövés, az jogos és szabad; s ilyenkor a férj, nemcsak hogy nem sértődik meg, hanem megragadja az alkalmat, hogy a saját feleségének egyszer ő is odamondogasson. Én például jól emlékszem egy igen komoly esetre, ami még Csécsén történt. Két fiatal gazda beborozott, s egymás feleségét elcserélték, s az egész falu rettenetes soká egyébről sem beszélt, csak arról, hogy az egyik menyecskénél sikerült a dolog, de a másik megismerte az éjjeli betörőt és kilúgozta. Nem volt ebből se pör, se párbaj, se elhidegülés a házasok közt: nagyszerű farsangi tréfa volt, amiből rettenetes sok példabeszéd és szójáték faragódott.

Szóval csak ott akarok maradni, hogy az első szerelemnek bennem irodalmi kincstári jelentősége van. Vajon él-e még ez a drága kis Zsuzsika? A kapujokat meg tudnám ma is mutatni, ha arra járnék. De ha él, a Deák Ferenc adomájával: "milyen öreg feleségem volna". Nem is beszélve arról, hogy ő valószínűleg akkor ment férjhez, mikor én a negyedik gimnáziumba jártam. Ugyanis volt egy unokatestvérem, Pallagi Erzsi, akinek a lakodalma akkor volt, mikor még Debrecenben voltam diák, tehát harmadik gimnazista koromban, s pontosan egyidős volt velem. Tizennégy éves korában ment férjhez s rettenetes nagy lakodalma volt.

Istvándi volt az én jellemformáló kohóm. Lám, még a szerelem szomorú csapása is innen származott.

Szomorú csapásnak mondom, mert - ha már benne vagyunk, essünk túl rajta, hogy is áll az én életemben a szerelem vonala? - én a szerelemben mindig gyáva voltam, a kielégületlen, a felfelé reménykedő, a saját magát végtelenül lebecsülő fél. Ez mind Istvándi. A hatéves gyereket mesterséges eljárással el lehetne vadítani a természeti képekben való gyönyörködéstől is. Nem kell hozzá semmi más, csak annyi, hogy mutassák meg a gyereknek a legszebb kilátást, s ugyanakkor másszon rá a béka, kígyó vagy valami, amitől irtózik. Ha ezt következetesen csinálják két évig, soha életében nem fog tudni gyönyörködni a szép természetben. Velem ezt tették: két évig úgy meg volt mérgezve az életem, hogy nem mertem megmutatni magamat, mert mihelyt a legszebb bakugrásomat produkáltam, mihelyt egy parasztra örömmel néztem, vagy elfeledkeztem magamról, tehát boldog voltam, azonnal jött a hideg zuhany, s a "nem illik"-nek ebben a világban sokkal súlyosabb a tiltása, mint a magasabb és gazdagabb gyerekeknél. Hogy nem illik az asztalnál csúnyán enni? a gazdag gyereknél azt is jelenti, hogy nagy élvezet, ha szépen eszik. De nálam, ha csúnyán ettem, irtóztató megszégyenítésben részesültem s ha szépen ettem - lehet szépen enni a puliszkát? s érdemes? A szemem mindig ott volt Laci bátyámon, aki húst evett, csámcsogott, neki szabad volt, rá nem mert rászólni nagyanyám és nem adott belőle, én meg rághattam a sülttököt, bár különben szerettem.

Én tehát egész istvándi életemben nyomorultul éreztem magam, de Zsuzsikával kapcsolatban soha a legkisebb zavar sem lépett fel. Ki gondolt volna arra, hogy egy hatéves gyerek szerelmes? Én tehát szívemre szívtam a Zsuzsika arcának csodálatát, szakadatlan rajta tartottam szememet s az ezzel együttjáró nagyon-nagyon boldog érzést s különösen azt a paraszti tökéletes, sőt művészi öltözéket, amiben járt... s később is ez volt nekem mindig az igazi szerelem: én nem szerettem a pongyolát, a megbontott rendet, nekem a nőnek mindig teljesen korrektnek és minél szebben öltözöttnek kellett lenni, hogy zavartalanul gyönyörködhessek benne. Janka sokat pukkadozott amiatt, hogy egy pillanatra sem tűrtem bizonyos, számomra nagyon szegényes és ízléstelen ruháját. "Nem lehetek a konyhában estélyi ruhában!" Nem kívántam, hogy abban legyen, de nem is lett volna ellene semmi kifogásom. Janka aztán a másik végletbe ment. Már lánykorában megtette, hogy direkt abban a bordóvörös blúzban fogadott, amit már annyira nem szerettem, hogy megmondtam neki... A dacossága imponált, mint jellem, de nagyon elkeserített, hogy ennyire szembeszáll... "Ha nem tetszik, nem muszáj látni" - mondta... Nem tetszett s beadtam a derekam, mert valami sajátságos alapvonásom volt, hogy azt tartottam, hogy a szerelemben nincs gyávaság, a nőért minden aljasság szabad...

Milyen furcsa, a szüleim házassága egészen más volt. Hogy lehet azt elképzelni, hogy édesapámat a felesége ne a legrabszolgaibb serénységgel szolgálja ki, minden kívánságát isteni parancsnak véve... Szegény apám, mikor látta a házasságomat, el is volt nagyon keseredve. Köpött: Fi!... De én elég kemény voltam ahhoz a szüleimmel szemben is, hogy megvédtem a saját módszeremet, mint valami felséges találmányt, és szolgáltam tovább, mint egy sipszi... Viharokban ennek szeretett nevezni szegénykém...

Különben pedig, ha a dolognak gyökere Istvándi volt is - azért nem dicsekedhetem vele, hogy az én találmányom a feleségnek zsarnokká való nevelése. Ez a középosztály legfőbb eljárása volt abban az időben. Lehet, hogy már kezdték érezni a nőemancipáció közeledtét, s az úriemberek evvel akarták megelőzni, hogy a feleségüknek annyi jogot adtak, hogy saját magukat valósággal alacsonyabbrendű állatfajjá tették. A napokban egy villanyosmegállónál egy tekintélyes megjelenésű úriasszonyt látok, aki jó hivatalnokforma urára rászólt: "Aztán vigyázzon, fiam!" Szerettem volna neki azt mondani: "A maga ura, az egy beszámíthatatlan gyerek? Minek él vele, ha ez az ember még a villanyos előtt se tud keresztülmenni?" Persze nem szólottam bele, hadd szekírozza s féltse szegény az urát, szegényt. Mind a ketten szegények. A modern házasságban, azt hiszem, ez a téboly már meg is szűnt: cél, hogy a két nembeli fél normális nyugalomban élhessen együtt. Egyenrangúak, egygondúak, egycélúak. S legyenek egyerejűek is. De hisztériára nincs szükség.

Én, sajnos, a feleségemet mindig úgy neveltem, hogy nem volt jelző elég szép az ő szépségét dicsérni, nem volt engedelmesség elég alázatos, az ő istenségét imádni. Borzasztó. S nem volt elég pénz, hogy a mennyei angyal szolgálatára álljak vele. Igazán, ha visszagondolok, valósággal megmérgeztem akit szerettem: én kemény s kritikus ember vagyok mindenkivel szemben. Sose voltam senkihez más, mint természetes, de a szerelemmel valami hamis és kietlen önmegalázás járt együtt, ami annyira elviselhetetlenné vált már, hogy orvoshoz fordultam, győzze meg a feleségemet, hogy nem okos, amit csinál... S nem lehetett szegénnyel semmire se menni, mert sajátságos módon azonnal öngyilkossággal fenyegetett. Vita, az volt, de érvelés soha. Most már, ha egy oly asszony, mint Janka, aki valóban rendkívüli lény volt, magas kultúra és jellem és élethez s emberekhez értő s zseniális szellemiség, ha egy ilyen nő is képes volt kikényszeríteni magának a férjnek ilyen fokú megalázkodását, akkor egy kisebb kapacitású nő még sokkal könnyebben beleszédülhet ugyanebbe a kábítószernél kellemesebb férjkínzásba. Ez nem éppen a papucs, ez egy még annál is rosszabb kölcsönös önkínzás. Mesterséges megnehezítése az együttélésnek; a féltékenységnek súlyos állapota: csak az a fél szenved benne, aki úgy érzi, hogy a másiknak elvesztését ő nem tudná megakadályozni, mert nem veheti fel a versenyt a nagyon könnyen elképzelhető versenytársakkal - tehát be akarja zárni könyörtelen bűvkörébe a házastársát. Tíz percet nem bír ki, hogy ne tudjon róla: ha már tíz percig kiesett a szeme elől, hogy hol van ő s mit csinál, remegés tör ki rajta, hogy többet nem kap tőle pénzt. Már mást szeret, már másnak adja, jaj, de szerencsétlen vagyok, de én tudtam előre, hogy el fogom veszíteni. Meg kell halni... De ha jön egy egészséges válás, s az élete biztosítva van, akkor felőle addig a pontig eltűnhet a férj az éj sötétségében, míg a tartásdíj nincs kockáztatva. Vagyis nem fiziológiai okai vannak az önkínzó féltékenységnek, hanem jogi és anyagi.

No jó, de ezért most felelőssé kell tenni a nőket, mint valami alacsonyabbrendű lényeket, akik képtelenek felismerni, hogy kell nekik magukat a teremtés uraival, a férjükkel szemben viselni?

Nem. Az egész különös viszony abból a társadalmi és gazdasági helyzetből következik, amely a nőkre egyre nagyobb súllyal nehezedik: abból, hogy a feleség elvesztette a régi házassági állapotban értelmezett s fennállott egyenjogúságát s valóságos eltartottá lett. Édesanyámnak világéletében rettenetes sok baja volt, a szegénység, a sok gyerek, társadalmi lehetetlenülés, szellemi érdeklődésének abszolút korlátozása, családi felelősség, anyja, testvérei, férjének rokonsága és az alkalmazottak hiányából származó fizikai túlterheltsége, el sem lehet mondani, mennyi fajta bajtömeget zúdított rá az élet: de egy, egyetlenegy pontban soha gond, aggodalom, kétség fel nem merült: soha életében nem is vetődött fel egész életsorsában az a gondolat, hogy azt a férfiút, akije volt s azt az eltartást, már amilyen volt, el is veszíthetné.

Édesanyám nemcsak a saját személyében volt ilyen immunis, sehol az ő életéig válás elő nem fordult a család történetében, sem keletre, sem nyugatra.

Ma igazán mélyen el kell gondolkozni azon, mi is volt az a régi házassági állapot. Nem is mondom, hogy érzés, mert hiszen nem merném azt állítani, hogy tisztán az érzés tartotta össze a házastársakat. Nem, egy sziklaszilárd állapotba kerültek. Válás a falvak törvénye alatt elképzelhetetlen valami volt, de a középosztályban talán még inkább. Úgy látszik, a váláshoz magasabb kultúra kell, mint a családi lét másik kilendüléséhez, az "egykéhez" is. Édesanyám életében az a gondolat sem fordult elő, hogy sok a gyerek, akiket az Isten adott. Úgy viselte el, mint a természet parancsát és ajándékát. Soha nem fordult elő, hogy valaha is zúgolódott volna érte. Kilenc gyermeke volt, ezek közül kettő erőszakos halállal halt meg. Egyik tejhiány miatt, valósággal elsorvadt s elmúlt, a másik szintén fiú, gaztettnek áldozata lett, meggyújtotta rajta a ruhát egy szomszédbeli kisfiú. De a többi hét gyereket fölnevelte, hat fiút s egy lányt. Ebben nem volt a falu álláspontján: a falu nem volt tudós ugyan abban, amit oly jól értenek a mai egykés vidékek, de a gyerektúlszaporodást meg tudták gátolni azzal, hogy nem állottak útjába a kaszásnak, amely betlehemi gyermekirtásra indult el minden ősszel s minden tavasszal, mikor az esős idők beállottak. Még száz évvel ezelőtt, amint hallom, nyolcvanszázalékos volt a gyermekhalandóság. Ez nemcsak a higiénia s más kulturális hiánynak volt a következménye, hanem elsősorban annak, hogy a gyermek élete a falu törvényében nem volt megvédve.

A közélet megállapodása tehát a biztos házassági állapot és a kevés gyermek megmentése volt.

Hogy édesanyám milyen nyugodt házasságot élt morálisan, az mutatja, hogy egyetlen gyermeke sem halt meg az ő kezelése következtében. Bármilyen nagy volt is a pillanatnyi pénzhiány, az erkölcsi tőke mindig teljes és tökéletesen tárolt aranyvalutában állott készen.

Ehhez azonban kellett, hogy mind a két házastárs egygondolkodású legyen. A fődologról, az egymás iránti viszonyról azonos nézetük kellett, hogy őrködjön az élet felett. Édesapám soha egy pillanatra sem csüggedt el, hogy valóban, mint a fecske behordja a család és életpárja számára az élelmet; s édesanyám egy pillanatra sem fáradt bele s a legnagyobb fáradság idején sem hagyta abba azt a képzelhetetlenül nagy munkát, hogy hét gyereket minden segítség nélkül maga gondozzon és neveljen fel. Mivel mind a ketten állották a tudattalanul vállalt feladatot, mind a ketten büszkék tudtak lenni egymás teljesítményére.

A mai házasságban a férj lassan átalakul eltartóvá, a feleség eltartottá. Teljesen megváltozott a viszony alapja. Különösen ott, ahol gyermek sincs. Illetve, abban a pillanatban, mikor nyilvánvalóvá lett, hogy a házasság nem gyermektermő céllal alakult. A régi házasság, amelyet én oly boldogan éltem, mint tartalom, valóban boldogsági keret volt: az én házasságom már nem is hasonlított ehhez. Én az apám s anyám alapérzését és lendületét akartam belevinni a házasságba, s legnagyobb megdöbbenésemre egyáltalán nem kaptam harmonikus viszonzást. Kiderült, hogy én egy elavult alföldi vagyok, aki divatból kiment erkölcsöket hozott a szerelmi szövetségbe, ellenben Janka olyan új gondolatokkal jött, ami ellenkezett az én primitív családiságommal. Az ő vágya a biztosított élet volt, s a nyugdíjjal örökös nyugalommá változtatott anyagi szilárdságból világért sem engedett, inkább a fészek keretét volt hajlandó kisebbre, még kisebbre s minél kisebbre szűkíteni, csak tudja, hogy "mi a határ", hogy beoszthassa az életét és a filléreket. Az ő szűzi gondolataiban már benne volt, hogy isten őrizzen minden bútól, bajtól, csapástól s három gyereknél többtől. Mekkora erőt, energiát és zsenialitást fordított arra, hogy velem megértesse, hogy az életben semmi sem fontos, csak ez: a fix fizetés, a szabályozott nyugdíj és a három gyerek. Ő olyan ember volt, aki ennek érdekében kész volt aztán mindenről lemondani, ami ezt kockáztatta.

Nyilvánvaló, hogy az ő felfogása is még átmeneti állapot volt, mert a mai generáció még tovább ment: mikor a fix fizetés és a nyugdíj állami életi csökkentésének ellensúlyozására és a saját életüknek kényelmére beállítják a korlátozást a szerelem kezdeti stádiumában, mikor a régebbi nemzedékek önfeledtek voltak; be tudják osztani életüket a magános életre, a kettes idillre, a farkaskutya, vagy a kávéházi pótlásokra. A mai házasságot egyáltalán nem lehet össze sem hasonlítani a szüleinkével. Azok a faj, az emberiség, a kozmosz katonái voltak, a mi kettes párharcunk után a legújabb generáció már eljutott a teljes egocentrikus boldogság keresésére.

A csökevényes alakok s jellemek kerülnek aztán bele abba a kölcsönös önkínzás állapotába, amiről beszélek. A nők, akik még szüleiknél a család termőföldjén nőttek, de akik már mesterségesen meddőkké tették magukat, azok olvadnak bele a férjimádat és férjre támaszkodás bűvöletébe. Kijük van? Senkijük. Ha még a férj is megszűnik, hova legyenek? Életüknek semmi más alapja nincs, csak a kereső férj. S ezt lehetetlen egyéni bájakkal egy életen át lekötni. Még a család, a gyermekek tömege is nehezen bírja lekapcsolni a fészek horgonyához, hát még ha nincs a fészekben más, csak egy otthon ülő, rá váró és rettegésében egyre elviselhetetlenebb hisztériájú feleség. A jogokra hivatkozó ősz feleség, aki az utcán hangsúlyozottan kiáltja a deresedő urának: "Ha feleséged vagyok, tessék megbecsülni, ahogy az egy feleségnek kijár! Nem tehetek róla, hogy megvénültem, te még nagyon fiatal vagy: az én ifjúságomat neked ajándékoztam, és megmentettem a te fiatalságodat másoknak? Barátom, ebbe nem egyezem bele."

Ez a házasság menthetetlenül torkollik be a jogi és az anyagi csődbe.

S mondom, ez társadalmi jelenség, amiről azonban senki sem beszél. Még arról sem tudok, hogy idegorvosok nyíltan letárgyalták volna. Csak olyan házasságban nem léphet fel, ahol a férj nem érzelmi lény. Az apámnál efféle nem lehetett. Hogy nálam hogyan lépett fel ez a boldogtalan állapot, arra van egy magyarázatom: édesanyám annyira bensőségesen és kezére nevelt, hogy mikor megházasodtam, a feleségemet az anyám helyébe állítottam - ugyanazt a hódolatot juttattam neki, amiben édesanyámat részesítettem odáig. Nagyon fájdalmas volt, hogy a feleségem aztán felnyitotta a szememet, hogy az édesanyám a legrosszabb gazdasszony a világon, hogy pénzzel bánni nem tud, hogy minden munkája dilettáns, és hogy csak sajnálni lehet... Ha mármost én egy ilyen anyát akkora imádattal tudtam körülvenni: mekkorát kellett nyújtanom annak a feleségnek, aki annyival különb: mert tényleg sokkal jobb gazdasszony volt, az én akkori kis bevételemből nagyszerű háztartást vitt, s még félre is tett, és mindenben a legelső volt, az iskolában, kézimunkában, az életben... Biztos vagyok benne, hogy azért Istvándi nélkül ez nem lett volna így. Ha én a csécsi önállóságot és elkényeztetést kapom továbbra is, akkor föltétlenül más ember fejlődött volna belőlem... Akkor az egészséges nőt szerettem volna: de mindig volt valami egészségügyi hiány abban a nőben, aki rám hatást gyakorolt. Istvándiban a beteg nagyanyám mellett, úgy látszik mégis jó dolgom volt.

Milyen jó volna azt is tudni, hogy az a kis Zsuzsika milyen típus volt?... Ha a nyelvi, stílusbeli bizonyságom nem lenne, akkor most meggyanúsíthatnám, hogy ez is beteg volt. Bár lehetett a nyelve felől, hiszen a lány annál vagdalkozóbb és kényesebb, ha beteg, tehát ha el van kényeztetve. Már az is, hogy már az első osztályban szép kis szoknyácskában járatták, azt mutatja, hogy jómódúak voltak és túlbecézték.

Én mindenesetre tökéletesen el voltam vele foglalva, s Pista megjelenése csak zavart. De annyira zavart, hogy valaha meg is szűnt miatta az egész szerelem. Pista olyan izgékony volt, mint valami lány. Körülötte állandóan zaj, vígság, zűrzavar és hemzsegés volt. Az én szerelmemnek hajszálfinom szövete úgy szétzilálódott, mintha a pókhálóba valami kemény bogár mászik s az egészet szétmarcangolja. Pista mellett mindig dolgom volt, s hogy lehet annak szerelemben élni, akinek dolga van, ahogy édesanyám szakadatlanul mondta, hogy a szerelmet csak a gazdagoknak találták ki a regények. Legyen szerelmes az, akinek annyi pelenkát kell mosnia, mint neki.

Szóval Pista megjelent, s attól kezdve jelen volt. Már még ugrani is tudott. Éppen olyan kövér volt, mint azelőtt és éppolyan lusta, de igazán ugrott. Már ötödik éves volt. Még azzal is fenyegetett a sors, hogy nemsokára ő is iskolába fog járni, de a legnagyobb örömömre, ezt nem kívánta. Így valamim mégis volt, amit megtarthattam magamnak. S ő is az enyém volt. Azon a címen, hogy már az előző életemben is ismertem, kisajátítottam és parancsoltam neki. Ebben nem is kételkedhetett senki, hogy Pista az én tulajdonom, ha kutyám nem volt, volt egy Pista. És csakugyan megcsináltam azt is, hogy a hasán aludtam.

Hát Pista nem járt jól avval, hogy Istvándiba jött, mert már nem voltam olyan gyáva vele szemben, mint Csécsén. Édesnagyanyám most ugyanis mindig Pistát szidta, a lármáért.

- Te kutya - mondta neki -, míg nem voltál itt, csend volt.

Evvel én nagyon visszaéltem, s ha próbált visítani, már mondtam neki:

- Te kutya, ne visíts, ha nem visítanál, most is csend volna.

Szegény kis Pista, milyen szerencse, hogy olyan hatalmas életkedv és életerő volt benne, hogy őt nem lehetett elhallgattatni, megfélemlíteni. Ő visított, csak azért is, nem volt semmi oka, de ha túl jó kedve volt, megállott, a hasára tette a két kis gödrös öklét és visított, mint egy fújtató: iiii... iiii...

- Ne visíts!... hiii, ne visiiiiíts...

Így elszórakoztattuk aztán egymást egy évig.

Egészen a betegségig.

Mikor tél volt, Pista beteg lett. Isten tudja, hol szedte, nem én kaptam meg a vereshimlőt, hanem ő, pedig én jártam az iskolába, de nem én kaptam meg, az biztos, mert ezt sokszor megállapítottuk, hogy nem én voltam bűnös a betegségben, hanem Pista. És ott feküdt az ágyon, s nem volt szabad hozzámenni és megérinteni, ezt mindennél jobban tiltotta édesnagyanyám. S azt hiszem, ez volt minden orvossága, meg a bodzavirágtea. Igen, ő mindenre a bodzavirágot használta, de különben mikor én is beteg lettem, egy ágyba fektetett Pistával.

Mi ugyanis Pistával ketten egy ágyban aludtunk: mikor ő megbetegedett, átvett saját ágyába; de ha én is megkaptam a betegséget, logikus volt, hogy újra összefeküdtünk, már nem árthattunk egymásnak.

Volt még egy ágy a szobában, a Laci bátyámé, de az a Laci bátyámé volt!

Egyelőre én még csak a gőzös szobától voltam kipirosodva.

Fülledten forró volt a szoba, mint a kemence, a betegség szagával és a bodzavirág párájával volt tele minden legkisebb zuga. Pista piros volt, mint a pipacs, s engem is borzongatott valami. Úgy látszik, a régi örökös betegségem nem járt lázzal, mert csak ekkor ismertem meg a borzongást, amit a forróláz okoz. Furcsa, de később szinte úgy emlékeztem vissza rá, mint valami büszkeségre, hogy fájdalmat nem adott, inkább kéjes borzadásnak tűnt fel előttem, s szinte kívántam, hogy újra érezzem. Laci bátyámat nem láttuk, édesnagyanyám járkált körülöttünk nesztelen lépteivel, előre görbedve, az élő reménytelenség, negyvenhét éves korában síri lény. S Laci bátyám, ha megjött, mert nem is aludt otthon, valahol barátjánál, a tanítónál vagy a jegyzőéknél? nem tudom hol, de ha néha éccaka, mikor még égett a lámpa, bejött, tele volt borral. Mérgeskedett vagy nevetett, oly furcsa volt, mintha a levegőben járna gólyalábakon, mint a fiúk az istvándi utcán. Ha visszagondolok erre a szegény Lacira, micsoda értelmetlen élet is volt, amit akkor élt. Falun egy fiatal kovács számára semmi sincs, csak a bor: ez az élet értelme és célja. Annak örüljön, hogy az elnyűtt patkókat leszedi a ló lábáról s újat ver rá, vagy a rossz fejszét újra élezi? a vasat nádolja? Úgy látszik a parasztélet sokkal több belső megnyugvást és lelki örömet tud adni. A paraszt télen pihen, ül és beszélget s készül a nyárra. De a kovács? Annak nyáron is hiányzik a mesterségbeli nagy eredmény, az csak ellógja az életet, teng-leng, csak akkor nyer értelmet az egész, mikor megházasodik s gyereke lesz, s most már tudja, mért él? azért, hogy a gyerekeket felnevelje s bennük öröme lesz.

Öröme lesz? mint az anyjának a gyerekeiben? Édesnagyanyám mint valami sorsüldözött nézett a gyermekeire. Laci itt van a szeme előtt, s látja, hogy az ő nagyszerű ereje is megtörik rajta, mint a nagyszerű tenger habja a sziklán. Hiába adna neki parancsot, ha nincs, ki megfogadja.

- Eccer élünk, édesanyám - ha rápörölt s ha sírt: - Ne sírjon, lelkem anyám, avval úgyse segít, attól úgyse lesz belőlem még csak káplán se.

S a többi fia! A másik, Józsi? azon is folyton csak sírnia kell, hónapok telnek, évek telnek, még csak azt sem tudja, hol jár? Ki tudja megmondani, egészséges-e vagy beteg, s ha beteg, ki ápolja? nem került-e rossz társaságba; hogy olyan mulatós volt, ettől kellett mindig félni legjobban... az is iparos, tehát értelmetlen életet él: a suszter a legháládatlanabb mesterség, mert csak addig látja a munkáját, míg az ölében van, s ha fél nap elkészül egy cipővel, az már repül előle, és nem találkozik többet vele; úgy tűnik fel neki, hogy az ő térde csak átmeneti hely a véghetetlen számú cipők számára... Még a kovácsnak vannak örömei, az a ló, azt megpatkolni, egy kicsit virtus és magasabb tudomány, mert ha nem ért a bonctanhoz, úgy megnyilazza, hogy a szegény ló arról koldul a gazdájával együtt, s vannak esetek, mikor igazán hőstett, ha vad a ló, fiatal, most jött a ménesből, azt megfogni, legyőzni, megszelídíteni, ez nagy lelki izgalmakkal jár, erről el lehet beszélgetni: de mit csinál a szegény suszter? S mit sír a szegény suszterlegény anyja, aki folyton csak attól reszket hogy az a kedves fia, az oly gyenge jellem, azt akármikor elkaphatja a szél, s azon veszi észre magát, egy nő lehorgonyozta.

Míg ő ilyenekkel volt tele, meg hogy a lánya, a szegény a gyerekekkel? hogy vannak, s a legkisebb fia, a kollégiumban: van egy polgári anyának egy perce, mikor szabad lehet a gondolata? Azért voltam én ott annyira rossz, mert most mindig én voltam a rossz folyton én kaptam ki, azokkal a pici legyintésekkel és a sok sűrű szidalmazó szavakkal. "Na, te haszontalan, te istenátka, mit csináltál már megint annak a szegény öcsédnek, ha semmit se csináltál volna, nem ordítana, mint a fába szorult féreg. No, az a szegény anyátok, meg is bolondulna veletek. Mit fog az csinálni, ha ezek a nekiszilajodott vadállatok elkeserítik az életét. Csak az isten megszabadítana már."

Ilyenkor én elhatároztam, hogy én is beteg leszek. Mért csak Pista? Eddig az én jogom volt beteg lenni, és az is voltam, de Pista olyan szemtelen gyalázatos, hogy még le is fekszik. Ha ez nekem eszembe jut, akkor én is lefeküdtem volna és akkor édesnagyanyám engem is ápolt volna.

Egy este Laci bátyám hatalmas nagy széles jókedvvel beállított:

- No, anyám, holnap vásárra megyek. Adjon ki tisztát, átviszem, majd ott öltözök fel.

Én csudálkozva néztem rá: vásárra megy. Édesapám járt vásárra. El nem tudtam képzelni, mit keres Laci bátyám vásárba. Úgy felújult bennem a sok emlék. Én is voltam már vásárba, engem édesapám már elvitt az újlaki vásárra.

- No, gyerekek, mit hozzak nektek vásárfiának?

Pista nem kérette magát, azt mondta:

- Lovat.

Laci bátyám nagyot nevetett, mondom, boros volt.

- Lovat?... A ménkőbe. Lovat!... Hát neked, Zsiga?

Én meg azt mondtam, hogy:

- Könyvet.

Laci bátyám ezen még sokkal jobban elbámult:

- Könyvet?... Könyvet?!... - s tapsolt, összecsapta a két tenyerét. - Könyveet? No, jó hát hozok neked könyvet, annak a veres kis vitéznek meg lovat.

Már szerettem volna, ha nekem is hoz lovat, mert én voltam a vitéz, én a Kiskatonavagyok én, honvédanevem... De ha könyvet mondtam, akkor könyvet és semmi mást, viszont rosszkedvű lettem, s nem tetszett, hogy Laci bátyám lenézi az én könyvemet, és egyre többet lármáz, hogy Pistát felvidítsa a lovával.

Mikor Laci bátyám a vásárból megjött, már én is beteg voltam. Sikerült. Olyan melegem volt, mintha nem a kályhában lett volna a tűz, hanem bennem valahol a karomban, lábamban, s most tanultam meg, mi a borzongás. A betegség nagyon új és igen nagy érzéseket adott, nagyon imponált nekem, hogy én még sokkal betegebb voltam, mint Pista. Nem is lehetett ehhez hasonlítani a Pista betegségét, kisebb is volt nálam, még csak ötéves, és ő akar beteg lenni.

Meghozta az ajándékokat. Pistának hozott egy kis falovat. Mi azt hittük ugyan, hogy igazi nagy lovat hoz, és beszéltünk Pistával, az ágy két végéből egymással, hogy hova tesszük. Ő a szobába akarta; azt mondta, kidobja az asztalt és a lámpához köti a lovat, de én azt gondoltam, az asztalt nem lehet, az édesnagyanyám ágyát lehet, de az asztalt nem, mert te mit képzelsz, akkor hol eszünk? de ha a ló lesz az édesnagyanyám ágyába, akkor ő nem fog éccaka folyton betakarni.

Ebbe Pista is megnyugodott, de azért a falónak még jobban örült, s én a könyvnek. A könyv gyönyörű szép új könyv volt. Egészen olyan, ahogy én szerettem, piros volt, remek szép piros, és a neve is az volt: "Piros könyvek", és én igen hamar elolvastam, s ez megint új tündérvilágot szerzett nekem: kastélyban játszott, és Karolina volt az egyik kislány. Karolina, ilyen nevet még nem is hallott senki e világon. Karolina, s olyan ruhában járt és mindenki, ahogy el sem lehetett képzelni: már az egész könyvből csak arra emlékszem, hogy Karolina és hogy kuglóf. Ezt sem hallottam addig, de a könyvből megtudtam, hogy az valami igen finom étel lehet, mert nagyon ízlett a kislányoknak, s én magamban ezentúl mindent kuglófnak hívtam, ami ízlett. Még az aszalt szilvát is meg a pattogatott tengerit.

Az első percben azonban annak örültem oly igen, hogy a könyv olyan csudálatos piros. Úgy öleltem magamhoz, ahogy bírtam, s szerettem volna elvenni a Pista falovát, de a könyvet nem adni neki egy percre se. Nem is lehetett, mert ő nem kívánt könyvet, nem is tud olvasni semmit, egy betűt se. De a lovat én találtam ki, igaz, nem mondtam neki, de azért én kívántam, a lovat én szerettem, hamarább láttam azt is, hogy patkolják. Pista semmit sem tud és nem akarja ideadni a lovat.

- Édesnagyanyám, Pista nem akarja ideadni a lovat. Édesnagyanyám, Pista nem akarja ideadni a lovat. Édesnagyanyám...

- Hallottam már, ne mondd százszor! mit akarsz?

- Pista nem akarja ideadni a lovat.

Nem is akarta, ráfeküdt, és a párnát is rátette, és úgy elbújtatta a lovat, hogy Laci bátyám ugratott bennünket s uszította:

- Ne is add oda, vagy könyv vagy ló... Hát nem tetszik neked a könyv? már megbántad?

- Neeem.

- Nahát akkor...

- De a lovat is nagyon szeretném egy kicsit.

- Nohát egy kicsit megkapod, add csak oda, Pista fiam, hadd rúgja meg.

A lónak olyan szaga volt, hogy el lehetett ájulni a gyönyörűségtől. Még most is, a nyáron a váci vásárban felemeltem egy ilyen kis falovat, ami négy pici fakeréken húzható egy kis asztalforma alapon s megszagoltam. Ma is ugyanaz a szaga van, mint ötvenkét évvel ezelőtt Istvándiban, akárki megpróbálhatja.

 

ÉDESAPÁM

Mikor elaludnak az emberek, akkor többet nem szabad meggyújtani a lámpát. De én nem tudtam elaludni a betegségben, és sötét volt. A könyv ott volt az arcom alatt, a párnára ráfektettem s arra az arcomat és a könnyeim folytak és feláztatták a piros könyvet, s az nekem jó volt, olyan volt, mintha lágyabb lenne, nagyon szerettem a könyvet és nagyon boldog voltam, de sírtam, mert édesanyám nem volt ott. Ha édesanyám itt volna, egészen másképp volna. Neki szabad volna betakarni is.

Az ember nem is tudja, mi mindenre képes a teste, olyan zsibongásra és zsibbadtságra, akármi van, mindig az egész teste van tele vele. Zsuzsikával is, a piros könyvvel is, a tűzrakással is, kendezsigával is: mindig valami olyat érez az ember a testében, amit nem lehet többet elfelejteni. De különösen a láz. Nem az, hogy az ember szája kicserepesedik és nem adnak enni, hanem valami bizsergés végig-végig az egész nyakamban, s hajamban és le a hátamon, az ujjaimban, a beleimben és a forró szájamban.

Egyszer csak azt hallom, hogy édesapám kiált.

Ez is a betegség, milyen jó, hogy a betegségemben hallom édesapám hangját:

- Anyám, kőjjenek már fel, ne aludjanak, mint a dög.

Édesnagyanyám felül. A setétben. Én már régen ülök. Nem hittem, hogy igazában édesapám szól, csak azt, hogy beteg vagyok.

- Ki az?

- Ki az, ki az, ne aludjanak már olyan mélyen, nyissa ki az ajtót, anyám.

- Bálint?

- Még úgy híjnak.

- Bálint, te vagy? Jóságos teremtőm.

S leszáll az ágyról, motoz, jaj, de soká megy. Minek gyújt elébb lámpát.

- Édesapám, édesapám - és számtalanszor -, édesapám, édesapám.

Az én édesapám ez, hogy kinyitja az ajtót, jaj, még a falat is kidönti, de látom, ahogy belép, hangtalanul mosolyogva, hetykén és vidáman, félrecsapott süveggel, s kék szemei nevetnek mint az ibolya.

- Édesapám! - és sírunk.

- No, mi az, Gazsi? Mi van itt? lázáret? Mit ez, anyám, egész kórház.

- Jaj, ne vedd a karodra, még te is megkapod, ne csókold.

- Micsoda, hogy én az én nagy fiamat meg ne csókoljam?... Hallássam milyen nagy vagy? Hűj, anyám, ennek maga kirángatta a töviből kezét-lábát, hogy ez ilyen hosszú lett. Na, milyen erős vagy? Le tudod már fülelni a bikát?... Mi baja van ennek, összevágta magát?

Édesnagyanyám ijedten jön közelebb. Piros a félarcom.

- A könyve. Benyálazta s ráragadt.

- Micsoda könyve?

- Laci hozza neki a vásárból. Könyvet kért.

- Hahó, könyvet! Pap lesz. Fenét pap, fiskális... A pap csak hever, de a fiskális visszapereli a csécsi birtokot. Hát hogy vannak, anyám?

- Erzsi hogy van?

- Hát mán megint két darabba. Megvan. Megvagyunk. Még élünk.

- No, vetkezz le. Tedd le azt a kabátot. Új?

- Új, valami rossz. Mit gondol, gubába nem járhatok.

Letette a kurta bekecsét. Odaült mellém az ágyra.

- Nem jó lesz az, fiam, még hazaviszed a nyavalyát. Minek jöttél éppen most.

- Írta Laci, hogy most jöjjek, vigyem a pujákat.

- A, micsoda beszéd, télen, fagyban, lázasbetegen. Lehetett volna annyi eszed, most csak nem viheted el...

- Hát, anyám... Hol van Laci?

- Mingyán érte küldök, nem hál most itthon.

- Fél a gyerekektől. Hogy megkapja. Jól van.

- Tudod, nehéz munkát végez, nem tud itthon aludni. Ott meg, ahol van, van elég hely és nincs gyerek.

Felőlem beszélhettek, én ott bújtam az édesapám ölében. Ez milyen jó, nem tudtam eléggé bebújni, belehelyezkedni, az én édesapám karjai közé. Mer ez az én apám, ilyen csak egy van a világon, ez a kis törpe bajusz, a meleg szája, a nagy roppant homloka és az a nevető két kék szeme s a kemény keze, ahogy magához kap...

Akkor felül Pista s csak néz. Most ébredt fel, soká csak néz, aztán elkezd kacagni...

- No, mókus, te is kidugod az orrod a dunna alól?... No gyeride...

Soha senki úgy nem tudta befogni a száját s előrehajtani a fejét a gyerekei felé s kitárni a két kezét s bekapni, mint a legyet, a gyereket, mint édesapám.

- Jaj, fiam, de félek én ettül, ragályos betegség ez. És felnőttre még veszedelmesebb, mint a gyerekekre.

- Hát akkor meghalunk, anyám. Olyan nagy dolog? Kell attul félni? Nem kell attul félni.

S megrántotta vállát, fejét.

- Mit mond az orvos?... Vót náluk orvos?

- Orvos még nem volt.

- Még nem vót?... Itt hever a sok uradalmi kocsi?... Mért nem szól Laci az ispánnak, hogy küldjön orvosért? Tél van, nincs más dolguk!

- Fog szólani.

- Fog szólani. Mikor fog szólani, ha már el is temette őket. Meg is büntetik, ha orvos nélkül halatja meg a gyerekeimet... Nem így bántam én véle, mikor ő feküdt betegen a kovácsnál... Rögtön vittem orvoshoz... Meg Pesten! Micsoda dolog ez. Nem ilyen betegségből kúráltam én ki. Azért maradtam Pesten két hónapig, hogy rá keressek. Beteg volt... Mit firkál nekem, hogy vigyem a pujáimat... Az istenit, ha megharagít. Rögtön összeszedem ezeket és viszem, ahogy vannak. Ha megfagynak, megfagynak. Nekem ne hánnya-vesse.

- Nem tudtam, hogy írt... - könnyezett édesnagyanyám - de megbánta, azért kedvezett a gyerekeknek, azért kérdezte, mit hozzon vásárfiának, Pista lovat kért, Zsiga meg könyvet.

Édesapám ahogy szokott, összeomolva ült, csak simogatott bennünket.

- Szóval, pakolja össze őket. Viszem még a hajnali vonattal - s kiabálva tette hozzá: - Nem fogja nekem senki a szememre hányni, hogy sógor, az én házam nem lazarét, vidd a pujáidat, az istenit, valahol egy sógor kibújt a tojásból. Mi vagyok én, ilyeneket ír nekem?

A könny elfojtotta a hangját:

- De hát az én rossz, rothadt feleségem talál ki ilyeneket; hogy odaadja a gyerekeit, másoknak... Kínlódjon velek otthon... ha meghalnak, meghalnak... otthon hal meg. Mindenütt van pap, aki keres a temetésen.

- De Bálint, fiam, ne add oda magad a keserűségnek... Fiatal az is, most van a legrosszabb korban... Most lett nagykorú s...

Mint egy ijedt egér kuksoltam az édesapám ölében. Csak Pista igyekezett a hátára mászni, de nemigen bírt, beteg volt.

- Nagykorú - vetekedett édesapám -, nagykorú! Még most is most lett nagykorú? Mikor gépet vettem, akkor is azt mondták, most lett nagykorú... most már hótig most lett nagykorú?... s még hogy az a mentsége, hogy nagykorú lett?

- Jó lakásotok van? van fűtőanyag? ennivalótok van?

- Má mondtam, hogy még élünk...

S velem kezdett játszani:

- Bezony, jobb lesz nektek otthon. Hüühö, iskola lesz... Játszotok egymással... Na? szerettek egymással játszani?...

- Nem.

- Neem?

- Pista mindent elvesz.

Édesapám nagyot nézett:

- Pista?... Mit vesz el? e még csak egy darab, egy darab hasas karalábé... mit vesz el ez tetőled?... Akkor mit fogsz szólani a másik öcsédhez, Bálint, az igen: ksz, ksz, még nem mond egyebet a világért se a betyár, csak nyújtja a két pracliját, és az igen, az mindent elvesz: ksz, ksz...

S jóízűen nevetett. Ennyit is ritkán beszélt a gyerekeiről. Aztán édesnagyanyámhoz fordult:

- Nem házasodik még?... Nem onnan fúj a szél?

- Á, mit gondolsz. Hogy házasodna. Mire?

- Mire? mire? Hát bizony most két éve nagyon cudarul állott a szénája. De azt hiszem, most már házasodhatik...

- Ne beszélj nekem ilyeneket.

- Jól van, anyám, csak mondom - nevetett fel édesapám -, én csak mondom. Úr, úrfi, mindent meg kellett neki próbálni. Ha otthon maradt volna Csécsén, nem lett volna efféle baja... Még a végén anyám fog hamarabb férhez menni...

- Ne bosszants már.

Megjött Laci. Nem tudom értesítették, vagy csak meghallotta, de nagyon hamar beállított.

És ezt a csodát. Úgy jött be, mint valami ragyogó csillag.

- Sógor, Bálint sógor, nahát ilyen csudát, ebbe a kutya télbe ilyen utat? Hogy jöttél be az állomásról?

S nem volt vége-hossza a széles nagy kurjantó örömöknek.

- Jól van - mondta édesapám. - Viszem a gyerekeket. Azér jöttem.

- Viszed a patvarba! édesanyám, ilyet még hallani is! Ebbe a télbe lázas gyerekeket. Majd elviszed nyáron. Felőlem itt is maradhatnak, míg édesanyám marad, csak hát már én se igen leszek itt a jövő télen. Nem, sógor, énnekem ehhez nincs gyomrom... Inkább koplalok, vagy akármit, de engem nem kunéroznak... Nem vagyok urak bocskora, ami azt illeti, nekem ezt nem veszi be a természetem...

Erre édesapám nagyot nézett s megbékélt. Elborult. Lacinak is gondja van? Akkor lehet ideges. Míg ők beszéltek, édesnagyanyám friss bodzateát adott nekünk. Édesapámnak vacsorát csinált, ott bent melegítette meg a vasasemberes kályhán, s jó kolompérszag töltötte be a szobát.

Aztán annyi beszéd lett, s úgy összevidámodtak, hogy már egyik kacagás a másikat verte agyon.

Egyszer csak édesapám valamit fúr-farag, bicskáz s hopp, készen van egy oly csuda ügyes játék, amilyet addig nem is láttam: brúgattyút csinált dióból.

Kifúrt egy nagy diót a két végén és közepén s beleillesztett egy erre a célra faragott fejes pálcát, arra spárgát kötött, a pálca végére meg egy burgonyát szúrt, s akkor meg lehetett a zsinórnál fogva pörgetni a krumplit. Rácsavarodott a vékony spárga a dió belsejében s azt úgy lehetett húzni, hagyni, mint a harmonikát. Csak úgy brúgott, mint májusban a cserebogár, s mint a cserebogárból csinált brúgattyú.

Még most is érzem azt az ámulatot, csodálatot és elismerést, amit akkor éreztem az édesapám tudományával szemben. Soha többet nem kaptam ilyen játékot tőle, se én, se a testvéreim: mikor lett volna neki arra ideje?

És oly meleg, boldog, édes álom, ami akkor jött rám... Mert akármilyen sokáig voltunk is ébren, mégiscsak elaludtunk... A búgódiót azonban Pista elcsikarta, én viszont a könyvvel együtt megszereztem az ő lovát, így valahogy sikerült elaludnom...

Még egyszer fel kellett ébredni, édesapám megcsókolt és elbúcsúzott tőlünk; Pista nem bírt felébredni, nem tudtak bele lelket verni, oly álmos volt, de én annyira felébredtem, hogy még azt is megértettem, hogy édesapám most elmegy és kétségbeesetten sírtam...

 

PISTA MINDIG PISTA

Istvándi, amit Pistvándinak is mondtak ott gyerekkoromban, nevében viselte csakugyan életem egyik legnagyobb problémáját, s ez Pista, az öcsém.

Nagyon kedvesen el lehet tréfálni az embernek a testvérével való viszonyán, de alapjában véve ez a társadalmi élet alapja: én és a testvérem. Vagyis két idegen embernek első összeköttetése, ami alól nincs menekvés.

Én és Pista annyira két különböző egyéniség voltunk, amennyire egy angolszász meg egy zulukaffer lehet: ez a kettő is közös az összes emberi külső és belső karakterizáló tulajdonságban s mégis idegen. Mi is idegenek voltunk. Most megvallom, hogy én Pistát annyira szeretem, amennyire csak megszereti az ember azt, aki vele töltötte élete első és benyomásra legérzékenyebb részét, a testvériség közös börtönében. Nagyon szeretem őt ma is - tizenkilenc éve halott -, szeretem, mert elviselhetővé tette számomra a viszonyt, melyet fel nem bonthattunk. Ritka szeretetreméltó egyénisége volt, annyi humora, amiből egy korszak humoristáit ki lehetne stafírozni és oly tiszta ártatlansága, hogy ő maga vált szakadatlanul humor tárgyává.

Ő is ugyanazokat az ősöket örökölte meg, akiket én. Sőt felteszem, hogy pontok arányában ugyanúgy osztozott az ősi örökségen, apain s anyain, ahogy én. De egészen elbámító, hogy mindent másat örökölt apánktól-anyánktól s az ősök végtelen áradatától, mint én.

Nem is tudom jellemezni, ki volt ő, ahogy azt sem, hogy én ki vagyok. Először is Pista az összes egészségi géneket behabzsolta. Soha életében beteg nem volt s valószínű, hogy ha világháború nem jön, az emberi kor legvégső határáig él, mert nemcsak a fizikai egészségnek örvendett, hanem kedélye, észjárása is veszélytelen volt s ha hosszú életre született, meg is volt benne minden, ami ezt a célt szolgálhatta volna.

Én viszont sárga voltam és sovány és mindig rosszkedvű, s ha nevettem, az mindig valami olyan volt, hogy ugyanakkor Pista nem nevetett, hanem csodálkozott. Ez a piros, kicsattanóan piros arcú és sajátságosan korlátolt testvér, hiába volt tele humorral s élccel és váratlan kapcsolatokkal, a könyvet nem kívánta, absztrakciókra semmi hajlama nem volt, mindig csak a legrosszabb tanulókkal barátkozott, mikor nekem a legjobbak is keveselltek voltak. Aztán nem volt ám sportember sem, nem voltak virtusai, soha nem vetélkedett, s nem akart semmiben kitűnni. Mindenesetre, ha valamit meg akartam beszélni, nem hozzá fordultam.

De az a furcsa, hogy ez a mindig jóakaratú s szolgálatkész fiú egy olyan képességgel bírt, amellyel pokollá tudta tenni nekem az életet: tudott heccelni, felhúzni, robbanásig bosszantani. Kaján volt, rettenetesen tudott nevetni, ha másvalakit baleset ért: "Hogy tud nevetni a rosszon." Szinte ez volt az ő humora. S ez annál furcsább volt, mert soha életében senkiről rosszat nem mondott s pláne senkinek kárt nem tett, vagy hogy ő valaki ellen intrikált volna? Soha. Az ő apró s résen álló csipkelődései is talán senkinek úgy nem fájtak, mint nekem, mert én komolyan akartam venni a dolgokat s különösen őt.

Most tessék összeláncolni a családi kalitkában ezt a két gyereket: állandóan úgy volt, hogy megesszük egymást. De Pista mindig kacagott, s én mindig dühöngtem. Minél jobban kacagott, engem annál jobban tört a frász. Mire ő nem bírt kijózanodni:

- Te Pista, én soha életemben senkit meg nem öltem, de téged megöllek.

Ezen oldalnyilallást kapott a kacagástól.

Ez olyan dolog, hogy hálót kötni nagyon bonyolult, hosszadalmas és komoly dolog: az egyik köti a hálót, a másik felbontja, eltépi, összezavarja, s azon kacag, hogy a bősz bőszül ezen. Pista soha életében hálót nem kötött: soha semmi távoli célt maga elé ki nem tűzött, örökre az a kis kövér maradt, aki pici korában volt. S nekem ez volt a legközvetlenebbül mellém rendelt testvérem, az adjutánsom. Mit csinál egy király, ha az adjutánsa azon mulat, hogy parádén kihúzza az ő gatyamadzagát, s folyton kacag, hogy mi lesz, ha a tömeg észreveszi, hogy őfelségének lóg a függönyzsinórja. Nagyban ez voltunk mi ketten. S erre volt ám fantáziája, a percek tört részeit ki tudta tölteni ilyen ötletekkel.

De nem volt ebben semmi rossz szándék, csak az, hogy neki semmit sem jelentettek az én játékaim. Nem azért kérte el, add ide, hogy ő tovább játsszon vele, hanem azért, hogy eldobja, otthagyja, elrontsa. Egyetlenegyszer hatott meg avval, hogy megőrzött egy eldobott kéziratomat, egy egész regényt. Örömömet még az sem csökkentette, hogy ezt a kiadatlant többre becsülte, mint a belőle írt későbbi regényemet.

Az ember kétéves korában az, aki ötéves korában s ötvenévesen ugyanaz, mint huszonöt évvel s így nyilvánvalóan a teljes élet harmonikus folyamat, s nem lehet felosztani másképp, csak fejlődési korszakokra. Átváltozás, mint az ebihalnál, a születésen túl már nincs. Pista, mikor megházasodtam, azon a napon tökéletesen úgy viselte magát, ahogy az istvándi Pista alapján ezt el lehetett várni.

Első reggel megjelent nálunk, korán reggel, vidáman, kemény piros arccal, szinte kékespiros volt az arca így téli reggel. Kacagott rajtunk, a nyakán nem volt gallér s beszéd közben odament a ruhaszekrényhez, kinyitotta, kivett a gallérjaim közül egyet, s kezdte felgombolni a nyakára.

- Te, mit csinálsz? - kérdi Janka megütődve.

- Nem vitték el a mosodába ezek a cudar gyerekek a gallérokat, egy gallérunk sincs otthon.

Én nevettem, s lapulva vártam, Janka mit szól ehhez.

- De hát ez a Zsigáé! - mondta ő elbámulva.

- Az mindegy - szólt Pista könnyedén, s már a nyakkendőt kötötte a gallérra.

- Mi ezt így szoktuk.

- No de hát ezután nem mehet így, hogy gondolod?

- Mért? Nálunk az szent elv, hogy akinek van, azét a másik is használhatja.

- Ennek pedig vége.

- Nem látom be, mért lenne vége - s kuncogva kacagott.

Én is nevettem. Ez aztán Jankát végképp kihozta a sodrából.

- De én ezt kikérem magamnak.

- Te is viseled talán a Zsiga gallérjait?

Láttam, hogy az egynapos asszonyság nem bír szóhoz jutni a felindulástól, s egyszerre igazat adtam neki.

- Nézd, Pista, én most már elköltöztem hazulról, ez azt jelenti, hogy két sejt különvált, s egyiknek a másikhoz tovább semmi közössége nincs... Szóval, tedd le a gallért s tedd vissza helyére.

Pista eltátotta a száját, s úgy nézett, mint a kétségbeesés maga:

- Hát akkor én most mit csináljak?

- Vegyél magadnak.

- Nincs pénzem.

- Egy gallérravalót még adok.

- Még mit nem - szólt Janka felindulva. - Dehogyis ad! Nincs olyan sok kidobálni való pénzünk.

- Már még a pénze is a tied? - kiáltott fel Pista, aki már régen megtegeződött Jankával, ki velem sohasem lépett ilyen bizalmas hangba, s egyúttal vademberi ártatlansággal nézett ránk, még miféle lehetetlen játékszabályokat nem akarnánk rásózni?

- Ne viccelj, hanem tedd vissza a gallért.

- Vasárnap van - kiáltott fel Pista diadalmasan -, ma nincs is bolt.

- Nagyon sajnálom, a gallért nem adom, s megvan.

- Zsiga adja.

- Adhatja, de akkor engem is kiadott a házból. Ha a gallért le nem teszed, megyek. S éljetek itt, ahogy akartok.

- Az volna a legjobb - s Pista dühében megragadta a nyakán a gallért, hogy letépi.

Erre nekem is fel kellett bőszülni. A helyzet kritikus volt. Én azt a gallért mire se becsültem, s szívesen adtam volna Pistának, de éppen súlyos vitában ébredtünk a feleséggel!... Este érkeztünk a lakodalomról a Keleti pályaudvarra. Onnan villanyossal mentünk először haza a szüleimhez, aztán gyalog a közelben levő saját lakásunkig. Janka a nagyrőcei állomáson, legnagyobb sajnálatomra észrevette, hogy én váltottam meg a vasúti jegyet édesapámnak s Dezső öcsémnek, akiket magammal vittem a lakodalomra. Ebből egy hosszú úton tartó fojtott rosszkedv és magyarázkodás származott, s Jankának az a megdöbbenés volt az első benyomása az én családomról, hogy apám, öcsém az ő pénzén voltak jelen az ő lakodalmán. Ez neki szinte elképzelhetetlen volt, hogy a szüleimnek még vasúti jegyrevalója sem volt. Valósággal beleszédült a reménytelenségbe: mi van akkor itt?... Az aztán még egy fokozottabb kérdés, hogy ilyen körülmények közt mért váltottam másodosztályra jegyet?... "Nem vihetem magát harmadikon... most... haza..." De mért vett másodikat az apjának? meg az öccsének? "Ha együtt megyünk, nem vehetek nekik alacsonyabb rendűt, mint magamnak." De, hogy lehet, hogy ők azt elfogadják?...

Ezt az életet nem volt elég ismerni, ahogy mi éltünk: abban benne kellett élni, hogy valaki magáévá tegye a mi "elveinket".

Janka tehát igen rossz kedvvel érkezett; annyit kivitt, hogy nem engedte, hogy kocsiba üljünk: villanyoson kellett a Keletitől a Ludovikáig menni, ott lakott mindenki... Az ő nagyanyja s a szüleim egy házban laktak. Előbb az ő lakásukban viziteltünk, aztán nálunk... Itt megint fatális dolog történt... Édesanyám fekvő beteg volt, s megsúgta, hogy: "te se vagy már, fiam... és egy fillér nem sok, annyi sincs a házban..." S Janka abban a pillanatban lépett be, mikor éppen kiürítettem a zsebem s minden pénzem odaadtam édesanyámnak, aki kínos zavarba jött, hogy éppen most kellett belépni az új "lányának". Janka valóban jégszoborrá dermedt, s nem is bírt magán uralkodni. Nem szólt, csak meg volt fagyva.

Szerencsétlenségre annyira odaadtam mindent, hogy még kapupénzre valóm sem maradt. Egyetlen fillérem sem volt, mikor hazavittem a menyecskét. Már a kapupénzre tőle kellett elvennem pénzt, s ő tíz fillért adott összesen egy-egy kapusnak. Igaz, még csak negyedórával múlt tíz óra.

Éjjel még egy szerencsétlenség történt: az egész napi izgalmak következtében ideggörcsöt kapott, s én kétségbeesésemben - pénzhiányban orvoshoz nem szaladhatván - a legközelebbi kávéházba futottam, hogy egy korty konyakot szerezzek. Mikor megállottam a kaszírnő előtt, aki ezt mérte, akkor villant eszembe, hogy egy fillérem sincs. Végigkutattam a zsebeimet s szerencse, egy húszfillérest találtam. Húsz fillér ára konyakot kértem, s azt a kölcsönkért pohárban vittem el - s a "kisasszony" gyanakodva hitelezte a poharat, amiből még ki is locsoltam az úton a becses folyadék egy részét...

Ilyen előzmények után jelent meg Pista, egész ártatlanul, mert az egészről semmit sem tudott, gallérexpedícióra.

Szegény aztán erkölcsi felháborodásba esett, hogy az új asszony, ami még nem volt a famíliában, mióta élünk - mert úgy esett, hogy gyermekkorunk óta se halál, se házasság nem történt a családban -, tehát Pista tökéletesen feljogosítva érezte magát tréfára és felzúdulásra az ilyen "kicsinyesség" ellen...

A gallért ugyan eldobta, sőt laskára szaggatta, hogy "nektek se legyen benne örömötök", de aztán oly felindulással rohant el, hogy engem is ugyanolyanban hagyott. Janka egész nap nem mozdult ki a lakásból, végső kétségbeesésbe került, s megállás nélkül fejtegette a két család közötti különbséget: az ő családja mindennel elhalmozott bennünket, "szegénységükhöz képest" - a dúsgazdag nagybátyja például egy papír húszkoronást adott lakodalmi ajándékul, amin én úgy meg voltam sértve... "Ó, nyavalyás - mondta Janka -, de büszke, s most éhen halna, ha nem volna ez a húsz korona: ebből ebédel... az ételt megeszi, de a húsz koronát lenézi... Kevés."

Pista odahaza nagy kravált csinált, sírt, jajgatott és kétségbeejtette édesanyámat, hogy mi lesz velem egy ilyen áspisnak a kezében, aki még egy gallért sem ad... s édesanyám gyöngédségből nem mondta meg, hogy én az este odaadtam, ami kis pénzem maradt a lakodalmazás után...

Ellenben Janka estére odáig jutott, hogy fél tízkor otthagyott; igen, elvált. Otthagyott és elment a nagyanyjához, hogy soha többet nem jön vissza. "Éljen meg, nyomorult, ahogy tud; menjen haza, vigye haza a pénzét a szent családnak; hiszen maga csak a családjának akar élni, hát énmiattam ne haljon éhen a család..." Elment, én dühöngtem és sírtam. Nem tudtam mit csinálni, mert valóban egy fillérem sem volt, s még csak hatodika volt, január hat, 1905, s én csak február elsején kaptam legközelebb pénzt, száz koronát; annyi volt a fizetésem a szerkesztőségben... Csak egy év múlva lett száztíz.

Nem is akartam megházasodni, de egyrészt a szerelem, másrészt Janka azt mondta, hogy száz korona az nagy pénz! ő abból fényesen ki tud jönni! az ő apjának csak nyolcvanöt korona fizetése volt, s három gyereket neveltek fel belőle, hát micsoda szégyen volna az, ha ő száz koronából ki nem jönne.

Mindenesetre a gyönyörű kis alkóvos lakásban, amit Zsani néni rendezett be, meglepetésül egy olyan altgótikus modern bútorral, hogy Jankát a hideglelés érte utol, mikor meglátta az ajándékot, hogy még meg is kell köszönni a rettenetességet, pedig Zsani néni, nagyanyjának, Pepi néninek, a jóságos fillértelen özvegynek gazdag nővére, külön büszke volt, hogy azt az ebédlőt ócskán igen olcsón meg tudta venni. 180 korona volt az egész és majdnem új... Az ebédlőből nyílt egy alkóv, s abban meg az én bútorom volt, amit Kispesten vettem hatvan koronáért. Már negyvenért lehetett ilyen politúr-ablakos szekrényt s ágyat venni, tehát ez az "erősebb" kivitelben készült. Nem elég, hogy én már megtettem ezt az ostobaságot, hogy ronda bútort vettem, még Zsani néni is, ez sok volt. Hiszen Janka szülei 2000 koronát vettek fel a jolsvai házukra, hogy a lányukat kistafírozzák. Most ezt a pénzt el fogják költeni haszontalanságra... Már meg is volt, hogy mire: a lakodalmon megalkudott az anyósom - aki a gyermekkérdésben nem tudott az apámmal megegyezni, reverzálist akart az apám, amire ő, mint egy hitvalló luterána mártírnő a kassai piacon, úgy emelte fel a két kezét s átkozta meg a lányát, ha valaha is megteszi, hogy anyja hitét elhagyja - az ő ura tudniillik katolikus volt, s mi reformátusok: háromszorosan komplikálva a fiatalok közt s a családok közt anélkül is véghetetlen sok ellentét. De másnap abban megegyeztek, hogy az apám a jolsvai házat újjáépíti abból a pénzből, ami megmaradt a lány stafírungjából... Hogyne lett volna Janka akkor éjjel idegbajos, s nem a legokosabb gondolat volt-e, hogy el akart hagyni?...

Hát ő szegény elment este fél tízkor, és én megvetettem az alkóvban az egyik ágyat. Ha nagy indulat jön rám, azonnal le kell feküdnöm. Az még helyes volt, hogy nem mentem utána. Egy férfinak így kell tenni, ha az asszony megy, menjen... ha a szív megszakad is... De az volt a baj, hogy a jobb oldali ágyat vetettem meg magamnak... evvel rontottam el a dolgot örökre: ez tudniillik az ő ágya volt. Huszonnégy óra óta.

S alig fekszem le, kopogtatnak az ablakon. Ki az? - kérdem mérgesen. "Nyissa ki" - mondja ő.

Visszajött a drágám. Kapucsukás előtt visszajött.

Igen, mert Zsani néni nem adott neki szállást. Azt mondta: nála egyszer se hál meg. Bizony, csak eredj vissza az uracskádhoz...

Most ha én "okos ember" vagyok, kihasználhattam volna az ő megszégyenülését, de én szerelmes voltam s boldog, hogy nem nekem kellett másnap megalázni előtte magamat... Még én támadtam meg másnap Zsani nénit, hogy egy éccakai szállást se ád az én feleségemnek?

Janka nagyon jó volt, hozzánk is bejött és édesanyámmal sírva csókolóztak össze. Janka nem érthette meg, hogy micsoda élet az, ahol öt fiú meg egy lány van, s csak az egy apa keres, és az is mit keres, és mindenkinek igénye van...

Aztán Pistával ő jobb viszonyba került, mint velem, mert nem is lehetett vele másképp lenni, olyan aranyos volt: még kölcsönt is adott Pistának, s bár sohasem tudta megadni, "beláthatod, hogy most nem tehetem" - több ízben is kiegészítette azt a kölcsönt...

 

HONFIBÚ

A legelső szó, amit a politikából megtanultam, ez volt:

- Abcúg!

A második pedig hasonlatos ehhez:

- Abcúg Tisza Kálmán!

Tulajdonképp ennyi volt a politikai iskolám. Ott, ahol én nevelkedtem, valósággal pásztoridillekben élt a politika. Senki ott a politikáról semmit nem tudott: mit jelent abban a korban ez az "abcúgtiszakálmán"?

Most itt, írás közben, eszembe jutott, hogy ugyan mi is történt azalatt, míg én a kis magyar, falvak porában nyeltem a gyermekkor édes emlékeit, s felhozattam a szerkesztőség pincéjéből az 1885. és 1886. évi Pesti Naplót. A lap még nagy alakú volt, s ahogy kinyitom, már süvölt belőle a csontvázak hideg lehelete. Hetek óta szakadatlanul olvasom s borzongva, az országgyűlési tudósításokat. Miniszterelnök Tisza Kálmán. Már tíz éve. Január elsején azt írja a vezércikk:

"Mit hozhat nekünk ez a kormány, valami jót? Csak egyet, a lemondását."

Kétheti olvasás után szédülve és fáradtan nézek fel: ebben a magas nyilvános életben, amelyet egy fővárosi napilap jelent, semmi, de semmi sincs, ami az én világomra, az istvándi életre vonatkoznék. Ha a tenger mélyén élő faunát s flórát fölemelnék a tenger felszínére - el kellene pusztulnia ebben a mélynyomásnélküli s gyilkos napfénnyel telített atmoszférában. Ugyanígy semmi kapcsolat a mélyfalusi élet s a magas politika között. Más csillag, más élet, más dimenziók.

S libabőrös borzongás. Muszáj kimondani: ez a Tisza Kálmán, aki tizenöt évig uralkodott korlátlan teljhatalommal ebben az országban, ez oly súlyos csapás a magyar sorsra, hogy nem érheti a magyar fajt semmiféle tektonikus rázkódtatás, amely ennél nagyobb szerencsétlenséget hozzon.

Kétségbeejtő az a teljhatalom, amely ennek a miniszterelnöknek rendelkezésére áll. A kor politikai elvei még csak kialakulóban vannak. Tisza Kálmán nem a mai értelemben vett miniszterelnök: ő minden, politikai főhatóság, akinek a közigazgatás gépezetén kívül, a közbiztonság szervein, a pandúrság, zsandárság, városi rendőrségek összes karhatalmán túl, a katonai erő is rendelkezésére áll, ha nem közvetlen parancsnoksága alatt is, de minden pillanatban készenlétben. Ezt a végtelen hatalmat tudattal kezeli. S ennek a hatalomnak az árnyékában gyakorolja a gazdasági, a morális és a "húsosfazék" előnyeit a vezetők s a számba jövők számára. Mindene van, s csak neki van mindene; ő az egyetlen, aki az összes magyar pénz és vagyon fölött áll. S ez a kormányzás csak azért nem válik rémuralommá, mert ahhoz kényelmes és mégis van benne annyi jóság, hogy nem gyönyörködik a fölösleges bajokozásban, s mert nem is kell valósággal gyakorolnia a hatalmat: magától megy minden, mint a karikacsapás.

Ez azt jelenti, hogy ebben az országban jóformán semmi sem mozdul meg, amit ő nem engedélyez. Ő pedig mindent enged, csak egyet nem: politizálni nem szabad... Szabad fehérasztal mellett eldiskurálni, szabad a honfibút kisírni, szabad megkönnyebbülni némi káromkodásban: de nem szabad szociális vagy nemzetiségi jelszót kiejteni, nem szabad kelletén túl kiabálni. A falu maradjon csendben s dolgozzon hűségesen. Mi dolog volna az, hogy még a paraszt is politizáljon. A munkás dolgozzék s hallgasson. Örüljön, hogy semmi baja. Ő nem ellensége a népnek, inkább jóakarója s a nép ezzel érje be. Gyűlések, népkörök, szónoklatok, szervezések: mire az? A jó becsületes magyar népet Blaha Lujza képviseli, s a falu tanulja meg a nemzet csalogányától, hogy milyennek kell lennie. A nemzetiségek meg pláne: köszönjék meg, hogy olyan jó dolguk van, hogy az anyjuk kötőjében se volt olyan.

1867-től kezdve béke van az egész világon, s ha nincs, az csak színesítheti egy kicsit az életet. Magyarországon semmi baj sincs. Volt egy kis orosz-török háború, volt egy kis boszniai okkupáció, ez nem számít, bandaszóval folyt. Itthon jött a télre a tavasz, a parasztok, mint a méhek, kirajzottak a mezőre s dolgoztak becsülettel, s mikor ősszel behordták a termést, megint letehették a fejüket a gubára s átaludhatták a telet, mint a medve. Nem szólt hozzájuk senki a kerek ég alatt, s ha jól viselték magukat, és ők nem szólottak senkihez, és nem avatkoztak semmibe, csak nekik volt jó: mindig legjobb, ha a csendőrök ingyen kapják a kenyeret, s nem kell megszolgálniok érte.

Minél többet olvasom ezeket az újságokat, annál jobban meg-megráz a hideg. A miniszterek milyen kedélyesen tudnak csevegni a tárcájuk vitájánál, s milyen mindig nekik van igazuk. Mulatságos, mikor Herman Ottó felpanaszolja, hogy az egyetemi leckepénz mekkora különbséggel fut be a tanárok zsebébe, van, aki hatvan forintot kap egy évben, s van, akinek tizenhatezer forint is jut... "Hja, ez így van Angliában is - feleli Tisza Kálmán -, s ezt úgy híjják, ha a képviselő úr nem tudná, hogy tanszabadság." De mikor meg azon panaszkodik az öreg "bogarász", hogy hatszáz tanár van alkalmazva a középiskoláknál diploma nélkül, arra már nem is válaszol semmi miniszter. Beszéljen az ilyen ember a pókokról! Azokról könyvet írt.

A kultusztárca évi vitája mai szemmel nézve valósággal megrendítő. Technikai kérdéseket vitatnak meg és soha fel nem vetődik olyan szempont, aminek áldásos hatását a mai generációban kellene éreznünk. Ha olvasom a nemes szónoklatokat, ott ásít rám a falusi iskola, a mesterrel s pedig az asztalosmesterrel az élén, aki a csécsi iskolában ellátta harminc éven át a népet tudománnyal.

Igen, ez egy Eldorádó volt, ez a Tisza Kálmán Magyarországa. Itt nem volt soha semmi baj. Itt soha nem volt lázadás, nem volt egy hangos szó, itt az embereken behajtották az adót s elárverezték a földeket. Itt az örökségek lassacskán porladoztak, nadrágszíj-szeletekre hasogatták fel őket, s a nagybirtokosoknak soha e világon olyan jó dolguk nem volt. Tessék a Nemzeti Múzeum körül azokat a szép palotákat megnézni, mind akkor épült. Csodálatosak. Olyan dísztermekkel, hogy nyolcszáz vendégnek lehet bennük zsöllyét állítani fel egy-egy hangversenyre; mikor a király 1885. január 7-én udvari bálon jelent meg feleségével, Sziszivel, nekünk: a tündéri szép Erzsébet királynéval; fiával, a szeretett Rudolf királyfival s lányával, a drága Mária Valéria királykisasszonnyal - pár nap múlva gróf Andrássy Manó január 9-én akkora bált rendezett, hogy az egész ország beszélt róla.

Áhítattal olvasták a grófok hosszú névsorát s hogy az estély kilenc órakor "vette kezdetét s fél tízkor már teljes volt a meghívottak létszáma. A palota első emeleti nagy kék terme volt táncteremmé átalakítva, s Berkes zenéje mellett harminc-negyven pár táncolt az egzotikus növényekkel gazdagon díszített szalonban. A vacsorára a társaság a gróf nagy képtárában gyűlt össze, mely a második emelet hátulsó részét foglalja el..." Nekem erre eszembe jut, hogy nem mindenkinek ment ilyen jól ebben az országban. Nekünk mindenesetre ez a kor volt Magyarország történetében a legrosszabb korszak. De úgy értem, hogy nemcsak nekünk, egyénileg, a Móricz Bálint-családnak, hanem abban a nagy rétegben, ahol milliók osztoztak hasonló sorsban, mindenkinek. Ott, ahol a cibereleves ünnepi étel volt, ott ahol ma is csak kétszer esznek naponta. Éppen ott a gróf Andrássy Manó vidékén, mert éppen a szomszéd faluban lakott ez a gróf, akiről a legnagyobb meglepetéssel olvasom, hogy 1885-ben ilyen fényes bálat adott, mert két-három évvel később már eleget hallottam róla, hogy milyen cinikus volt s milyen durva örömei voltak.

De a kornak épp az volt a jellemvonása, hogy szélsőségekben hányódott az egész tömeg. Elszakadva a nemzeti céloktól és eszméktől, minden magasabb morális, etikai s ideális vágy nélkül, valósággal röfögött az ember.

De ezt mind csak ma lehet meglátni, hogy mi is volt az a Tisza Kálmán-világ? Ma, amikor a magyar földművestömeg ugyanabban a jobbágygazdálkodásban él, amiben ottfelejtették, s a főúri paloták itt vannak üresen, semmire sem lehet őket használni, mert többe kerülne az átalakításuk bérházakká, mint újat építeni... Ellenben a főurak éppen úgy, mint a parasztok, elproletarizálódtak.

Bekiáltani az 1885-ös parlamentbe! urak, gondolkozzatok! nem tart örökké az a mai világ, építsétek a jövőt, mentsétek meg a magyart! Adjatok iskolát ennek a népnek, tanítsátok meg gazdálkodni, az asszonyaikat főzni, mosni, higiéniára. Az istenért, adjatok szabadságot nekik a gondolkodásra. Nézzétek, mi van odaát Ausztriában, építik a gyárakat, iparosítják a lakosságot, civilizálódnak és felemelt fejjel járnak. Ti ezt a magyar népet nomádnak hagyjátok és belekényszerítitek a magánosságba és a tunya hallgatásba! Nem lesz ez mindig így: az istenért, tanítsátok meg arra, hogy magyarok, s hogy mit jelent az! Tisza Kálmán, az Isten azért állított arra a helyre, s azért adott időt, hogy megnyisd a lelkeket, s megnyisd a holnapot ez előtt a szegény magyar nép előtt. Jókai Mór, ne ülj össze olyan boldogan Rudolf trónörökössel, ne írj vele könyveket, vagy ha igen, vásárolj a népnek valami kis szabadságot, valami kis igazságra és tudományra.

Jókai, ugyanebben a lapban olvasom, hogy megy Szegedre az Aranyember előadására, ahol "nagy ovációkban fog részesíttetni. A színházban a szegedi hölgyek nagy fénnyel fogják a nagy író iránti hódolatukat kifejezni. Egyik felvonás közben a színpadon a hátsófüggöny felemelkedik, és kis gyermek-lánykák fogják a meseírónak a koszorút átnyújtani, ezután a serdülő lánykák csoportja az ifjúsági írónak, aztán a fiatal asszonyok küldöttsége a ragyogó tollú regényírónak nyújtják át hódolatukat s egyszersmind fiúk, diákok, férfiak és aggok deputációja..." Mit mondjak erre: Blaha Lujza a kor egész népiségét, Jókai a kor egész szellemiségét és Kossuth Lajos a kor egész mesevilágát jelenti.

De hol van az a nemzeti, az az emberi szellem, mely idesugároz a mába? Itt a rémületes ma, szirénákat és légvédelmi lámpákat szerelnek fel Budapest utcáin. De hol van a nemzet szíve, mely lángban égve izzik? Az Ormánság beszüntette a magyar fajt. Ma délután egy háztulajdonossal beszéltem, aki Erdélyből jött, s ezért elképed, hogy tizenhat lakója van és egyetlenegy gyermek sincs az egész házban.

De Tisza Kálmán ragyogó fényben él, s fenntart egy ragyogó fényben élő úri világot, s ezt másképpen nem teheti, csak ha arra szoktatja a millió koldusokat, hogy békésen hallgassanak. A mozdulatlanság minisztere idemutat száraz ujjaival: ma mozdulatlan az egész magyarság.

Ne ide nézzetek a budai várra, ahol most készültök új királyi palotát rakni, reneszánsz palotát a hegy tetején - nézzétek, odalent a falvakon a líceum kicsírázik a szobákban, és a libák benéznek az ablakon, ha ugyan lehet, mert az is mind be van tapasztva sárral.

Nem kell nekem, az országnak, a nemzetnek, az embernek és emberiségnek díszmagyaros pompás ragyogó miniszteri galéria: nekem elég egy hivatalnok-minisztérium, mely a legegyszerűbben és a legeredményesebben intézi el az én gazdasági és életbeli ügyeimet.

Ha hallaná, szentségtörésnek tekintené ezt a polgári kívánságot még az ellenzék is ebben a korban, mert ezek nem látnak semmit, nem tudnak semmit. Az uraknak, akik bent ülnek a Házban, saját halálukig biztosítva van a jó életük, s aki hátul marad, tegye be az ajtót.

Igaz, aranyosak, kedvesek, eredetiek! de csókolnivalók! Mint a fehérasztalnál, csak még édesebbek. Ilyen remekeket is hallunk: "Mi nem ismerünk külön dzsentritársadalmat, külön polgári társadalmat, mink csak a negyvennyolcban megteremtett társadalmat ismerjük." Csak ez a társadalom ne volna kitéve efféléknek, mint ez a nyitrai eset. Nyitrán a Birly-váltók hirtelen rémesen leleplezik ezt a társadalmat. "Azt firtatja a Pester Lloyd, hogy ez a Birly nem volt-e dzsentri? 160 000 forint ára váltót hamisított, ilyen nevekre, mint herceg Odescalchy Gyula, meg gróf Eszterházy István..." A váltókra tönkremennek a nyitrai bankok, de még Bécs is el van árasztva velük... De megvédik ám egymást: "Hogy nem dzsentri-é? Hát persze hogy dzsentri, de ebből semmi sem következik, mindenki csak magáért felelős. Különben is a váltóhamisítás a kiválóbb nem kereskedelmi osztálybeliek közt szokott előfordulni, mert e társaságban divatos a befogadottak között pazarolni a bizalmat. Ahogy a hamisbukás viszont kereskedőknél szokott előfordulni... Hogy a katolikus körök a liberalizmust teszik felelőssé érte? s ilyenformán a kormányt? Hát hiszen ez a kormány olyan távol van a liberalizmustól, mint Makó Jeruzsálemtől, ennek a kormánynak annyi köze van a liberalizmushoz, hogy éppen hangoztatja. A dzsentrinek meg pláne semmi köze sincs a liberalizmushoz. Már abba bele kell nyugodni, hogy az osztrák pénzügyi körökben a meggazdagodás vágya, nálunk meg a koldusuraskodás csillogása az ok. Meg aztán nézzük csak: hiszen az uzsorások viszik bele a szegény dzsentrit a váltóhamisításba, egyik bankár százezreket lop a bankban, a másik meg százezreket hamisíttat a szegény dzsentrivel... Hanem ami azt illeti, a kormányrendszer azért valamiért mégis felelős: éspedig abban, hogy a korrupció Magyarországon csak ez alatt a kormány alatt nőtt meg. Nem mondjuk, akadt ezelőtt is ez-az, de most aztán burjánzik. Hosszú őszön az egerek szaporodnak el, hosszú kormány alatt meg a korrupció. Mert ez a kormány mást nem csinál, csak lekenyerez, mert nem elvekre s politikai célokra fekteti a súlyt, hanem csak arra, hogy minél tovább uralkodhassék, tehát elszántan korrumpál."

S ezt híják úgy, hogy Tisza Kálmán és kora.

Míg ezekkel a szédítő és fájdalomsugárzó újságokkal foglalkozom s a csontvelőmben érzem, hogy vész el az idő és semmi sem történik a mai válságos napokra, s átkozom a sorsot, amely éppen ezt a Tisza Kálmánt állította az ország élére és tartotta ott oly hosszú ideig - közben fantasztikus véletlen történik velem. Egy bús délután a klubban találkozom egy történésszel, aki egyszer csak mondja, hogy ő évekig búvárkodott a bécsi udvari titkos levéltárban, és Ferenc József sokezernyi levele ment át a kezén, sőt ki is adott ezekből a levelekből egy kötetnyit.

Megdöbbenve bámulok rá. Ferenc József sajátkezűleg írt levelei?

Éppen itt van a titok kulcsa! Ennek a kornak, ennek a hatvan esztendőnek ő volt a központja, az ő kezébe futott össze minden, az ő szelleme lebeg a rónákon és a kor romjain, s jóformán semmit sem tudunk Róla. Most egy éve jártam olyan kis nyaralókban, Alsó-Ausztriában, ahol ő éldegélt, s magyar ámulattal néztem, hogy a király is ember volt?... Mert aki az életben meg nem tanulta, az soha megérteni nem fogja, ki volt Ferenc József a magyar nemzetnek. Az élő mese, a tündéri népmese: a király! A legszentebb személy. A megközelíthetetlen. A méltóság és Hatalom. A nem emberi, a szivárvány-jelenség, akiből azonban csak villámok csattognak e gyáva földre.

Kölcsön kértem a könyvet. Magyarul nem jelent meg. Megjelent németül, angolul, svédül, dánul, belgául, minden nyugati európai nyelven: magyarul nem. Nem csodálkozom. A magyar politikai szellem még ma sem bírná el, hogy a Király levelezése proli-szedésben a kirakatba kerüljön. Nem lehet a királyt profanálni. Hogy lehet a királyt kompromittálni? Őfelsége arcképe hat évtizeden át, de sok helyen még ma is ott függ a törvényszéki tárgyalótermek falán: hogy lehet a királyt esetleg embernek látni.

Egy éccaka végigolvastam az egész könyvet.

Életemben soha ilyen izgalmam könyvolvasás közben nem volt. Csak az a kár, hogy még nem teljesebb. A magyar szempontok el vannak hanyagolva, a kiegyezés koráról egy szó, egy távirat sincs. S mégis, ez is tanulságos. Ferenc József mániákus táviratozó volt, mindent táviratban intézett el: a saját lakásában, a szomszéd szobában ülő hivatalnoknak is táviratozott. Valamennyi táviratát olvasni szerettem volna. Nem fáradtam volna bele, hogy betűről betűre elolvassak minden szót, amit leírt. A Ferenc József ceruzája az én életemet döntötte el. Mindnyájunk életét befolyásolta. Én nem a stílusában gyönyörködöm: én őt hatvan évig akarom látni, amint a szemem előtt megnőtt hivatalnok-Mount Everestté.

Mekkora megdöbbenések értek utol, micsoda véralászállások s szédülő megértések.

Az első döbbent megállásom akkor volt, mikor a Ferenc József sajátkezű levelében - nagyon sok facsimile van a könyvben - megértettem, hogy Magyarország az ő szemében mekkora jelentőséggel bírt! a birodalom másik fele.

A húszmilliós Magyarország a huszonötmilliós Ausztriával szemben valóban jelentékeny fele volt a monarchiának. Szinte megnőtt bennem a magyar probléma, császárivá lett.

A másik megdöbbenésem pedig az volt, hogy Ferenc Józsefnek mennyi baja volt Ausztriával. Éppen most olvasom, hogy 1885, az egész év micsoda zavarokkal volt tele. Állandóan nemzetiségi harcok, német és szláv súrlódások. A császár kénytelen volt szétkergetni a Reichsratot. Tavasszal oszlatta fel s csak őszre hívta össze, új választás után, s az új képviselőválasztások erősen csökkentették az ellenzéket. El lehet képzelni, micsoda atrocitásokról számolnak be a lapok. De ezek nem a királyt, csak a helyi hatóságokat terhelik.

S ha már csak megdöbbenésekben beszélek, a harmadik az volt, hogy ugyanakkor Magyarországon még a gyenge falevél se mozdult meg az ágakon, itt semmi baj se volt in politicis.

De mekkora szükség is volt arra, hogy Magyarországon ne legyen semmiféle politikai zavar. Hogy lehetett volna azt királyi idegekkel bírni, ha még itt is van. Hogy kellett ennek a Tisza Kálmánnak ébren aludni, hogy a legtávolabbi moraj se korduljon fel a szűkre húzott nadrágszíjak megöl.

Mert ezek a levelek valami csodálatos élességgel mutatják meg, hogy Ferenc József valódi, elszánt és fáradhatatlan uralkodó volt. Nem szalmabáb ült a trónon, hanem férfi, aki egy életet tett rá erre a hivatásra. Igazi született uralkodózseni. A tragédia abból származik, ha az ember abszolút hittel veti bele magát valamibe. Ferenc József a meg nem alkuvó uralkodó volt, acélember, akit a rozsda sem fogott. Kitűnő szimbólum az a jelző, hogy "ruganyos léptekkel" jelent meg. Tökéletes ruganyosság volt benne, mihelyt kormányténykedésről volt szó.

S egy olyan sajátságos egyéni módszere volt, hogy ahhoz rajta kívül senki sem értett, s ezért soha nem is engedett beleszólni senkit a munkájába. Az öccsének, Miksának, ki kellett vándorolni abba a zilált Mexikóba, hogy felakasszák, a fiának sajátmagának kellett belerohanni a halálba, s családjának szinte minden tagja boldogtalan házasságot kötött, vagy mésalliance-ba menekült, hogy a hideg uralkodói magaslati levegőt életté változtathassa: ez őt mind nem érintette, ő rendületlenül és "népei boldogságáért" uralkodott. Nem kormányzott: uralkodott.

Micsoda rendőr-császár volt. Soha pihenője nem volt. Mint a művész, éjjel-nappal ott volt a szeme a dolgán. Itt egy táviratváltása:

Windischgrätz herceg miniszterelnök, Bécs.

Remélem, hogy Bianchininak a Szerbia elleni mozgósítási hírekről szóló interpellációjára a válasz éles lesz, és hogy a "kroatische Truppen" kifejezés nem marad megrovatlanul.

Fj

A táviratot délben tizennégy óra negyven perckor továbbították Cap Martinból a császári jachtról, a Griffről. Már este hét órakor megjött a válasz:

Legalázatosabban jelentem, hogy az interpellációra a reggeli ülésen válaszolok és a megfelelő kifejezések éles megrovást fognak jelenteni

Windischgrätz

"Bianchini nem szégyellt - mondta másnap a miniszterelnök a parlamenti beszédében - egy olyan kérdést szőnyegre hozni, amely már minden irányban s tökéletesen dementálva volt, s mely már senkinek nyugtalanságot nem okozott az interpelláló képviselő úron kívül. (Derültség.)" A horvát csapatokra vonatkozólag pedig fölénnyel és gúnnyal s mindenekfelett dinasztikus lelkesedéssel jelentette ki, hogy a k.u.k. Heer-ben nincsenek sem horvát, sem másfajta csapatok, csak a Legfelső Hadúr parancsára készen álló haderő, melynek semmi más rendeltetése nincs, csak a legmagasabb parancsnak engedelmeskedni. (Élénk és megújuló tetszés.)

A császár - mondja Ernst dr., a történész - jachtján, a Riviérán, tűzijáték és cigánymuzsika mellett nyugodtan időzhetett: Bécs parírozott, a kormány, a parlament, a sajtó, minden.

Szinte megborzad az ember ezen a legalázatosabb hódolaton. Micsoda világ volt ez. S ha Bécs így szolgált, hogy kellett rendelkezésre állani Budapestnek.

1883. októberben, legnagyobb bámulatomra, Budapesten szocialista zavargások voltak. Három napig tartottak, s hol itt, hol ott ütötte fel a fejét a tüntetés, s a rendőrség folyton lekésett. Persze, el lehet képzelni, milyen kevesen voltak akkor szocialisták, s mennyire nem is tudott róluk a rendőrség.

A császár a következő táviratot írta:

A császár Tisza miniszterelnöknek, Budapest, siffrírozva.

Remélem, a már három este ismétlődő excessusok határozottan meg lesznek gátolva. Kérem a Korpskommandóhoz fordulni, kiadós és áttörő csapatok igénybevétele végett.

Fj

Egyszerre lezuhant előttem a Tisza Kálmán felelősségének kérdése. A Végzetnél súlyosabb és keményebb parancs alatt állottak ezek a miniszterelnökök s rajtuk keresztül a népek.

Micsoda jól kellett nekem Istvándiban viselnem magamat hatéves koromban a kis gépészlakásban s velem ennek az egész országnak keresztül-kasul, az utolsó emberig.

Itt megmoccanásra semmi lehetőség nem volt.

No igen, mindenkinek joga volt enni, inni, ha volt mit; dalolni is, ha kedve volt rá s tudott s a feleségével is veszekedhetett, aki olyan természetű volt: de politikai, vagy szociális legkisebb megmoccanás, de egyetlen lépés sem történhetett, ami a rendőrségre tartozott.

S a Tisza Kálmán felelőssége?

Megszűnik a személy: ebben az uralmi állapotban nem Tisza Kálmán kellett, itt olyan miniszterelnök kellett, aki garantálja a csöndet, a nyugalmat és a vidám nemzetet. Ha Tisza Kálmán nem tudja adni, jöjjön a jobb: az aki hozza.

S ha így áll a dolog, akkor már inkább Tisza Kálmán, mint valaki, aki nem ilyen jó bihari magyar.

Az angol királynőt, Viktoriát, ezekben a napokban ünneplik az angolok valamilyen jubileum alkalmából s megállapítják róla, hogy a királynőjük tökéletesen alkotmányos, sőt, hogy ez a királynő Angliának "az első tökéletesen alkotmányos" uralkodója.

Az alkotmányosság azonban ekkor még csak annyit jelentett, mint a cikkből kiderül, hogy a királynő elfogadta az elvet, hogy csak miniszterei által kormányoz.

Ebben az értelemben Fj is alkotmányos uralkodó volt, mert soha a legkisebb rendeletet sem adta ki miniszteri ellenjegyzés nélkül. Míg azonban Viktoriát az angolok dicsérik, hogy gyermekeinek valósággal iskolát tart az alkotmányos kormányzásból, és sorra beosztja őket s végigvezeti a birodalom ügyeinek egész labirintusán, hogy tökéletesen beletanuljanak a kormányzás titkaiba, addig Ferenc József magánügyének tekinti az uralkodást, és egyetlen családtagnak sem ad semmi beleszólást. Éppen ezzel leplezi le a tökéletes abszolutizmust, mert személyes döntése kiterjed, még a felesége útjaira is, táviratban tiltja meg, hogy kiszálljon Smyrnában:

Kann leider weder Fahrt durch die Dardanellen, noch Landung in Smyrna zugeben.

F

Viszont a Taaffe miniszterelnökének ugyanilyen kurtán adja ki a parancsot:

Bitte für rasche und strenge Bestrafung der Verhafteten zu sorgen.

Fj

Ezek a letartóztatottak szocialisták, akik Ischlben rendeztek tüntetést. Senki oly gyorsan fel nem ismerte a szocializmus jelentőségét a kettős birodalomban, mint az uralkodó: a veszélyt érezte meg ösztönösen.

Császári szó, parancs: a miniszterek aztán mindent jobban hajtottak végre, mint ő maga tehette volna.

Ferenc József a legnagyobb őr volt, akit a világhistória felmutat. Családjában ez a típus volt különben a hagyomány. De ő tökéletesebb volt még I. Ferdinándnál és I. Lipótnál is. Mindenkinél tovább is uralkodott. 1848-1916, hatvannyolc év. Nem véletlen, ha egy uralkodó soká uralkodik.

A mai ember valahogy úgy néz vissza erre a korra, mintha az egész idő alatt kényszerképzetek alatt állott volna: megdermedve a helyén minden élőlény. Egy tökéletes kormányrendszer s tökéletes társadalmi berendezkedés. A legszebben felépült gúla, a csúcson a királlyal, akinek hatalom adatott élők és gondolkozások felett, s ezt a hatalmat a népek maguk szolgáltatják a pénz és véradó formájában.

De a magyar sors szemével nézve valami mély rendeltetése is volt ennek a dermedt nyugalomnak: a magyar élet megrémült a negyvennyolcas forradalom következményeitől, s a jobbágyfelszabadítás következményeit hatvan éven át igyekezett tudomásul nem venni.

Valósággal áldásnak és szerencsének számította a "nemzet", hogy az uralkodó ily kitűnő segítségére jön. A politikai jogokat bíró politikai rétegek az új gazdasági világversenyben hamar elvesztették volna a csatát, ha nincs ez a rendszer, amely életüket félszázaddal meghosszabbította.

Ferenc Józsefnél nagyon magas, sorsszerű rendeltetés volt, amire vállalkozott. Nem egyszerűen az öreg embernek az új eszméktől való félelme volt ez, hanem az a meggyőződés, hogy kötelessége s népeinek érdeke, hogy ő napról napra ily bámulatos intenzitással és agresszivitással ellenőrizze a világ folyását. Magára öltötte az örök nyugalom képét s tökéletes hivatalnoka lőn e síri nyugalomnak, amely lassan mindent megőrölt. A Ferenc József uralkodását úgy kell megérteni, ahogy a parádés ötösfogat kocsisát.

A kocsis fent ül a bakon, díszruhában, strucctollas kalap, s egész figyelmével azon van, hogy a lovak pontosan repüljenek. Most nem tartozik rá, hogy a lovak származási táblája milyen, hogy jól vannak-e abrakolva s hogy egyénileg hogy tűrik egymást. Elég nehéz kézben tartani őket, három osztrák s kettő magyar ló.

A kocsis érzi idegeiben, egész fizikumában a fogatát, az az ő teste: neki ezzel a fogattal el kell hajtania ez európai versenyben, s benne nem lehet semmi könyörület a személyi kérdésekben, hajtania kell.

Egy olyan államformátumban, ahol sok a széthúzó elem - hajdan a valláskülönbségek, most a nemzetiségi tagozódások, a jövőben a vertikális kategóriák - az az uralkodó feladata, hogy az állam szerkereti egységét, területi integritását, belső harmonikus nyugalmát és külső védelmi biztonságát fenntartsa.

Ferenc József mind a négy szempontot, ott fenn a bakon, állandóan tökéletes uralkodói higgadtsággal tartotta számon.

Magyarország végtelen egyszerű probléma volt számára; itt volt egy uralkodó nemzetiség, ez volt a nemzet, s erre rá volt bízva, hogy az összes többi nemzettel, akik csak nemzetiségek voltak, bánjon.

Ausztriában ez a probléma sokkal nehezebben volt megoldható, mert ott egynyelvű népek is kerültek tartományi alacsonyabb helyeztetésbe. Itt tehát alkudozások és politikai manővrírozások pótolták a közigazgatási és katonai fegyelem árnyékában a nacionalista fölényt. Amiből az lett, hogy az osztrák nép rétegeinek sokkal több alkalma volt előnyöket szerezni, könnyebben jutottak pénzhez és kultúrához és a jövőt építhették az uralkodóház előrelátható megszűnése idejére. Itt a császári ház jelen volt, s embereknek számított s valósággal elkeveredett a lakosság legfelsőbb rétegeivel s így torkon lehetett őket fogni és hol sírással, hol hízelgéssel, hol erővel ki lehetett becses engedményeket belőlük csikarni.

Szegény Magyarország nem tehetett egyebet, a távolban élő uralkodóházat imádhatta, s közben megfúlhatott a saját zsírjában, vagy elsorvadhatott a maga szegénységében. Magyarországot túl nagy szerencse érte a kiegyezéssel: az az önállóság, amit kapott, csak arra kötelezte, hogy mozdulatlan maradjon. Ausztria népei élhették a maguk saját külön ambíciójuk szerint az életüket - Magyarországon elviselhetetlen súly volt az a morális kötelezettség, hogy vele semmi baj sem lesz, de nemcsak vele, hanem a saját nemzetiségeikkel sem, s hogy ez a birodalomfél tökéletesen mentesíti az uralkodót a kormányzás feladataitól.

Mert egész más dolog, uralkodni s más kormányozni. Uralkodik: a kocsis a lovain hajtás közben, kormányoz az ispán, akinek elő kell állítani a jó lovakat s a fogat alapjául a tökéletes és fejlődő birtokot.

A mi uralkodónk az ország lemérsékelt belső fejlődési forrását, pezsgését, mert ha még úgy meg is volt bénítva minden valami csak volt: soha másképpen nem nézte, csak avval a szemmel, hogy mennyiben veszélyeztetik az előterjesztett tervek az összmonarchia nyugalmát.

S ez hatvannyolc éven át azt jelentette, hogy az élő és harcoló Ausztria - hiszen ennek sem volt rózsás az élete, de mégis az Élet útján baktathatott előre - mint valami élőhalottal volt összekötözve Magyarországgal, s hurcolta magával, mint valami terhet. Kihasználni ha lehet, de még az sem lehet... Ezek a kis örökös tartományok élték a saját rendeltetésüknek megfelelő életet s az óriási nagy Magyarország mozdulatlanul asszisztált, mintha meg volna babonázva, mintha ki volna lopva ereiből az erő és agyából az akarat.

Milyen más volt egy osztrák faluban a gépész kisfiának a helyzete, mint Istvándiban. Károlyi Sándor ha elutazott külföldre, a búcsúzáson díszben jelent meg tisztikara s az állomáson rideg haptákban szalutáltak neki. Mikor Tirolba ért, már ott fesztelenül diskurált el a jó öreg fiákeressel. Kérdezte tőle udvari káplánja, mért tesz ilyen különbséget? Mért nem szól bizalmas hangon otthon még az uradalmi igazgatójához sem? A gróf azt felelte:

- Az más. Azokat odahaza úgy kell kezelni.

Uralkodott. Az egész országban mindenki uralkodott. Csak egy ilyen uralkodói láncolat hozhatta meg a kiegyezés pontos végrehajtását, az abszolút csöndet és nyugalmat.

A Károlyiaknak akkor csak Szatmár megyében 160 000 katasztrális hold birtokuk volt. Ma semmi nincs. S ezt ennek a tökéletes uralkodói módszernek köszönhetik.

Ugyanúgy, ahogy a Habsburgok is azért vesztették el kedvelt népeik szeretetét.

A leghűbb népnek sincs szüksége bizonyos kultúrfokon többé uralkodóra. Minek? Mindenki tud uralkodni magán. Kormányra szükség van. A kormány a népek szolgája. A kormány az élet teljességét munkálja. A kormánynak kell elvégezni azt, amit a tömeg számára végezni kell: a közdolgok intézését, a célok kitűzését, a mindenki boldogulását.

A kormányok azóta óriási átalakuláson mentek át, de még mindig túl sok bennük az uralkodói allűr. Ám ez csak idő kérdése. Mihelyt a kormányok ráeszmélnek, hogy a polgári kormány is értéktelen a népek számára, ha a régi módszerekkel, csendőrrel, katonasággal, paranccsal és végre nem hajtott ígéretekkel akar féken tartani, majd csak átcsúsznak a valóságos kormányrudakhoz, a csónak közepén emelt trónusról - hogy izzadva szolgálják a hajó irányát a kormány kezelésével.

Az én gyermeki koromban így folyt, az élet, már a gyermek lelki ébredésében is. Nem az a fontos, hogy katonásdit játszottunk, de az, hogy dinasztia volt minden család és az embert tökéletesen belenevelték abba, hogy az Isten azt akarja, hogy egyik ember a másikon uralkodjék. Ez a lényeg: ez az átmeneti kor nem tudta másképp a közrendet fenntartani, csak azzal, hogy vérébe iktatta az embereknek, hogy vannak uralkodó emberek s vannak szolgaságra születettek.

Föl, egészen a fajok harcáig. A gyermek, aki tudta, hogy ő úr vagy szolga, egyáltalán nem csodálkozott, hogy vannak fajok, melyek más fajoknak urai.

Az az elv, hogy egy faj által fel kell falatni a többit, most bukott meg, éppen ma, Csehország katasztrófájával. A monarchia szétbomlásakor a cseh államférfiaknak sikerült elérni, hogy önálló állami vágyukat kielégítsék. Állítólag ezt azzal a demokratikus állásfoglalással érték el, hogy Genfben arra vállalkoztak, hogy egy ideális nemzetiségi szerkezetet hoznak létre, olyan államformát, amelyben minden faj jól fogja érezni magát. Ha ezt meg is teszik, akkor vezéreszmének képviselői lehettek volna. De nem számoltak azzal, hogy a tömeg, a nép, ki nem élt álmoknak varázslatába fog esni, s velük ők is, a vezetők. Minden államdemokrácia nélkül tisztára az egyeduralmi elvet vitték tovább, folytatták, ahol a monarchikus kormányok abbahagyták. Benes úr valósággal a Bach úr ágyába feküdt, álmodni. Jogosultnak tartotta magát arra, hogy a népjogokat úgy értelmezze, ahogy a Ferenc József kormánya: van - a nemzet s ez a cseh, és vannak nemzetiségek, akik a vezető nemzet kegyelmétől függenek. A gyűlölt és általuk szétrobbantott monarchia összes kormányzási bűnébe beleestek.

Ha azonban most sikerül a Mussolini szózata szerint lokalizálni a tisztulási folyamatot, a kisebbségeknek minden uralom alól való felszabadítását, akkor azonnal megvalósul az egyesült Európa. Nem lesz többet szükség fegyverkezésre, ha kiküszöbölik a nemzetek azt az elvet, hogy egyik faj elfoglalhatja a másiknak a birtokát s rabbá ejtheti őt magát. Ahogy Anglia és Franciaország között öt század óta nincs háború, éppen úgy nem kell többet hogy legyen a többi népek és fajok között sem. Így aztán igazán megvalósítható lesz a Népszövetség, ha az csak tárgyaló területe lesz az összes nemzeteknek, de nem kell hogy hadsereg álljon parancsaik végrehajtására készen. Mert az a Népszövetség baja, hogy fegyvertelen, s nem tudja "szentesíteni" - mert csak gyilkolással lehet olyan "törvényeket" végrehajtani, amelyeknek a felek nem örülnek -, nem bízta szentesíteni jószándékait. Nyilvánvaló, hogy ha Chamberlain egy népszövetségi parancs által lecsillapíthatta volna a hullámokat, Genfbe repül. De a hatalom- és bírvágynak csak a fegyver állhat útjába.

Hogy lehet az, hogy nem látják, hogy a kor jelszava az "önrendelkezési jog", az autonómia. Valóban legelőször is az egymás melletti elhelyezkedés, a területi rend és az emberi életlehetőség, aztán jön az autonómia-elv más területen is. A mai élet lebontja a gúlákat minden vonalon.

Azt kérdem egy öreg embertől, a gúlák fenekén, egy öreg magyar paraszttól:

- Mikor lesz jobb, András bátya?

- Mikor, uram? majha király lesz!

Majha király lesz. Majd ha a népmese újra kivirágzik.

- De mikor lesz újra király? Bátyám!

- Majha jó világ lesz.




Hátra Kezdőlap Előre