Arra gondolt, hogy ilyenkor minden szürkés, bágyadt tónusú, a vakolat mintha mindent elnyelne a nagy falon. Míg keze keverte a matériát, szeme egyszerre felragyogott. A nap mégis áttört a gót cirádákon, s a színtelen falfelület egyszerre lángba borult. Kékek, veresek, aranyszínek tarkálltak: bal oldalon a vár, majd zöldek és ezüstök között hegy, folyó, kiserdő, középütt áll Borbála lebegő-kékjében, arcából még alig látszik valami, szeme tüzét még nem lehet érezni, de már alakul.

Milyen kevesen értenek ahhoz, hogy meglessék azt a titokzatos pillanatot, amikor fal és festék egymással egyesül. Vajon hajdani kegyes mestere, Cimabue meg tudta-e szelídíteni a makacs, göröngyös falsíkokat? Vajon a bizánciak nem ezért dugdosnak hideg, üres mozaikköveket a vakolatba, évszázadok óta, mert nem értik a nedves falra festés csodálatos titkait?

Egyedül volt, s mégis érezte, hogy valami zavarja. Lerakta az ecsetet, félretette a simítólapot. Megint nézte Borbálát, tájék, császár, hóhérok közepette. Nem a fény s az árnyék változásai hátráltatták munkájában, hanem valami idegen elementum. A hang. Megcsóválta fejét... hang még sohasem ingerelte. Ha korai estebédhez hívta a népeket a harang, mindenki elballagott szépszerével, zaj nélkül, az inasok fütyürésztek, segédei civódtak néha... Santa Croceban, Firenzében kiszűrődött a kolostorból a barátok kórusa... de ez nem háborgatta. Amikor Páduában élt, Scrovegni úr emberei vigyázták a kápolna környékét, hogy senki se zavarhassa meg, ha Giotto fest...

Még sohasem ette király kenyerét. Megfogadta a firenzei Signoria, szolgálta még Rómában a nagy Bonifác pápát, keresett mecénásokat, rendfőnököket és apáturakat, de királyt csak itt ismert meg, élemedett korában Nápolyban... Valójában nem is a király teszi itt az udvart. Bölcs Róbert foszló barátcsuhájában, ahogy napközben jár, ha nem köti a trónhoz ceremónia - kevéssé királyi jelenség, azokhoz képest, akik prémekben, bársonyokban, hermelines köpenyekkel töltik be naphosszat a termeket. Ha nevüket hallja, csupa gróf, főkamarás, lovag, szolgálattevő. Mellettük állnak a korona hercegei. Ezek talán a legcifrábbak, a tarka, léhűtő fiatalok, akik reggeltől estig, s estétől reggelig folytatják az örök bacchanáliát.

Fiorenzában ünnepen kitesznek magukért a tanácsurak, akkor ott is minden tele van cifrasággal, de hétköznap aztán mindegyikük egyforma polgár, eszi levesét, húz a boroscsobolyóból, nézi gyermekeit, veszekszik asszonyával. Dante Alighieri úrra gondolt, amikor még Firenzében élt. Ő sem szerette a cifraságot, vajon lekapartatták-e a "Feketék" az ő képmását, melyet tiszteletére odafestett a freskó szélére a firenzei falra?

A gondolata visszahúz Firenzéhez, holott most itt benne él ebben a másféle nápolyi világban, s együtt kellene ugatnia a Castel Nuovo ebeivel. Ezek a cifrák idegenek tőle. Scrovegni Páduában saját ágyát kínálta, a pápa kamarást rendelt mellé: ne legyen fogyatkozása semmiben. Bölcs Róbert több aranyat ígért, mint bárki más. Zsíros koszton él, csipkés a párnája... de elnéznek feje felett. Mintha azzal kitelne becsülete, hogy pénzért képet fest, Borbála képét a várkápolna falára. Mintha elrántanák előle köpenyük szegélyét, elhúz felette, köszönés nélkül a tekintetük. Mintha egybevennék a fekete arcú, mór szakáccsal, aki csillagos tortákat varázsol eléjük, csiklandozza a falánkság ördögét... Mintha szolga lenne, olyanfajta, mint kisgyermek korában, amikor a vespignanói dombok körül birkáit terelgette s fakéregre, széndarabbal rótta a képeket...

A zaj erősödik. Ilyenkor megáll kezében az ecset. Nem szokott hozzá, hogy arab dobok, csimpolyák verjék fel körülötte a csendet... Ez is távoli, pogány világokra emlékezteti, kalifák udvarára, ahol a miniátorok képek helyett szarkalábaikkal hintik tele a falakat, s azt hiszik, hogy az igaz istent dicsérik vele... Borbála most már majdnem mosolyog. "Csillagos ég"-kötényét félrehajtja, pár perc múlva elérkezik a csodálatos pillanat, amikor rászáll a lélek, minden vonás már felesleges lesz... a lelket a nedves vakolat titokzatos módon magához öleli.

Ahogy áll háttal az ajtónak, érzi, hogy valaki bejött s megáll. Átvillan emlékezetén, hogy nem reteszelte be szokás szerint az ajtót, amikor vízért ment. Vajon ki meri megszegni az öreg király tilalmát, ki lopódzik be most hozzá, a kápolnába, illendőség és szokás ellenére is? Vajon nem maga Róbert jött-e halk lépéseivel, hogy megálljon a sarokban, s próbálja hunyorgó, messzelátó szemével befogni az isteni harmóniát?... Nem fordul meg... most van a pillanat, amikor megelevenedik a szem... most elhallgatott az átkozott fertályban a lárma... csak valakinek halk gyerekpihegését hallja... nem fordul meg, egy oldalfigura gesztenyebarna haja elevenedik meg ebben a pillanatban, az arc lelket kap... körös-körül a gonoszak, vádolók, pribékek, maga a császár, aki kitekint a vár erkélyéről... most megint a Szent kerül sorra... szeme végigsimogatja a keskenyedő állat, alázatos szőkeségét, szeme kékjét... A pőre falra egymás után rakja fel a rétegeket. Mintha lázas lenne, úgy dolgozik, porrá tört, kenőccsé gyúrt színek közt, felrakja a csigák különös bíborát, a hegy okkerjét, a növények olajos masszáját, majd a cinóbert... A csoda bekövetkezett: Borbála a semmiből megszületett.

- Így születik a kép?

A hang tiszta, átható, mintha angyal mondta volna ki... mint gyermek hangja, Szent Ambrus legendájában. Az ecset lehanyatlik kezében, s most hirtelen hátrafordul, tekintete végigsöpri az ajtótól a falig a teret... A kislány, aki szemben áll vele, megbűvölten nézi a freskót... Arcán nem látszik, hogy érezné: tilosban jár. Bűvölten, önfeledetten tekint fel a magasságokba. Giotto nézi. Hét-nyolcesztendős lehet. Az ablakon keresztül hajára szalad egy kötegnyi szűrt sugár. Mintha meggyúlna tőle, lángol világosbarna puhasága, a nap egyszerre rőtarany csíkokkal szórja tele. Az arca is különös. Festő szemével nézi, aki angyalokat keres. Ez nem angyalarc. A szeme nagy, kerek, kék szem, de ahogy felnéz, eltűnik puhasága, hideg lesz... majdnem könyörtelen. Nincsen semmi gyermekes benne... a homloka is magas, domború, ahogy hátrasimítja haját... orra nem hajlott, ívelt, mint az idevalóknak. Inkább egyenes, merev, mint amilyen a földből kiásott szobroké... Tekintete végigszalad köntösén. Mintha kis hercegnő lenne, a ruhát brokátból szabták, s merev harangban leér a földig, eltakarva a szattyánbőr cipellőt. A nyaknál csipke, kedves keretbe zárja kis arcát. Ebben az udvarban, ahol napestig zajlik az élet, még alig látott gyereket. Csupa tarka lovag, bájait mutogató nemesasszony... örül neki, hogy gyermeket lát, aki unokája lehetne. Talán meg is zavarta a hangja. Ez az átható, erős csengésű gyerekhang, mely másként, szinte toszkánai kádenciával ejti ki a vulgáris nyelv egyszerű szavát.

- Hogy mertél bejönni, gyermek? Ki engedte meg neked?

- A palota az enyém. Nem büntethet meg senki érte. Néztem, amit kegyelmed csinál.

Először történt, hogy gyermek nem azzal a te szóval közeledett feléje, ahogy megszokta Firenze polgárai között.

- A várnagy kislánya vagy? Mi a neved?

- Johannának hívnak. Nincs más nevem. Apám Károly volt. Nagyapám Róbert.

Giotto letette az ecsetet. Közelebb ment a gyerekhez. Ez hát Johanna, akiről egész Itáliában tudják, hogy ha felneveli az Úr, Nápoly trónjára kerül. Átvillant rajta a gondolat - nem kívánná-e az udvari illendőség, hogy térdet hajtson a kislány előtt? Hatvanesztendős, szabad firenzei polgár. Odament a gyermekhez, megsimogatta.

- Szereted-e a képeket, kis hercegnő?

- Még sohasem láttam, amikor készülnek. Azt hittem... úgy születnek, készen. Angyalokat láttam aranyból, Szűz Máriát csillagokkal és kék éggel. De ilyent még nem láttam, ahogy kegyelmed teszi. Várat teremt, körülötte katonákat... középen a szentlányt. Ugye, nagyon nehéz festeni a kőre?

- Az embernek, fiacskám, látni kell az üres kövön is az alakot. Persze papírra, pergamenre, fatáblára könnyebb pingálni...

- Láttam én is... láttam a barátokat, amikor a kancelláriában nagyapánál rajzolják a címereket. De azok a képek nem olyan szépek, mint kegyelmednél, ahogy kijön az arc a fal ürességéből...

- Szeretnéd, ha téged is lefestene valaki?

- Azt hittem, hogy csak a Madonnát s Isten szentjeit lehet képre tenni.

- Valaha ők is emberi testet hordtak. Lehet, hogy valamelyikünkhöz hasonlatosak voltak... Az, akit ott látsz a képen, amikor cikázik a villám, az római császár volt. Ő végeztette ki Borbálát.

- Az én ősöm is római császár volt, Carolus Magnus. Ő engedte meg, hogy a trónon lányok is ülhessenek.

- Te is trónon fogsz ülni, hercegnő?

- Nincsen fiútestvérem... De kegyelmed miért kínoztatja e szent leányzót? Én nem szeretem a kínoztatást. Filippa mindig azt mondja, hozzá kell szoknom, ha király leszek...

- Ki az a Filippa, aki gyengéd szívedért korhol? Firenzében a kivégzésekhez nem engednek gyermeket.

- Én sem hallhatom, amikor szaggatják őket, amikor kiáltoznak, amikor a máglyát meggyújtják... De hallottam mégis... amikor ott emésztik el őket, a várudvaron... Filippa mondta, meg kell szoknom.

- Ki légyen ez a nemesdáma?

- Ő a dajkám. Cabanis felesége... Úgy félek tőle, mert minden lépésemre vigyáz, mindig utánam jön. Mindig tudja, mit mondtam, merre jártam. De most megszöktem tőle... most nem tudja, hogy képet nézek, ahogy születik... hogy kegyelmeddel beszélek. Talán nem is lenne szabad kegyelmednél időznöm. De nem mondom meg neki... Ha nem akarom, nem mondom meg neki.

- Mit csinálnál, ha nagy lennél, hercegnő?

- Ha nagy leszek, enyém lesz Nápoly. Ha enyém lesz - megkérem kegyelmedet, fessen tele minden falat ebben a palotában, hogy ne legyen minden olyan csúf, szürke meg barna meg piszkos. De én fogom megmondani, hogy a képen este legyen-e, vagy süssön-e a nap, angyalok legyenek rajta, hajók, gyerekek vagy királyok. Kegyelmed egész nap csak festeni fog, minden teremben, végig a palotában. Akinek nem tetszik, annak leüttetem a fejét.

- Ha oly hatalmas vagy, hercegnő, parancsolj csendet. Nem tudok festeni, ha a közelemben ily szörnyű lármát csapnak. Parancsold meg, hogy legalább sötétedésig ne zavarja senki a kápolna magányát.

- Legkegyelmesebben elrendelem. Ma ültem először királyi asztalnál, mert ma töltöttem be hetedik évemet. Tánc is volt, és sorban táncoltam mindegyik herceg úrral, akik az unokatestvéreim. Kegyelmed hány esztendős?... Nagyon öreg lehet!

- Amikor én születtem, azt csak a csillagok közé jegyezték fel. Úgy hiszem, hogy a hatvanadik felé járok. De ha ma lettél hétesztendős, én is ünnepelni akarok veled. Gyere közelebb.

- Miért jöjjek?

- Johanna, tudsz-e türelmesen állni? Vedd el ezt a széket, és támaszkodj rá... Látod-e, a kép alsó szélén... azt a kislányt, aki félve búvik anyja szoknyája mögé, s igen-igen siratja a Szüzet. Látod-e, még nincsen a gyermeknek arca... Én megfestem a te arcodat.

- Vajon mindig ott lesz-e vagy csak ma... s kegyelmed holnap lekaparja?

- Amíg az idő el nem porlasztja, ott fog virulni... De addig sok-sok idő fog elszállni Nápoly felett. Vajon szabad-e a te arcodat egyszerű, közrendű leányka köntöséhez rajzolni?

- Nem fogja tudni senki... amikor eljönnek tisztelni a Szüzet, énekelnek meg sóhajtoznak, csak akkor fogják látni. De kérem kegyelmedet, fesse meg az én hajamat is olyan szép szőkére, mint a Szűzé, aki ott áll, a pogányok császára előtt.

- Szép leszel rajta. Ha megnősz... nagylány leszel, eladó... asszony, anya, neked is lesz gyereked... eljöhetsz ide mindig, mutathatod lányodnak... Talán sohasem leszel ilyen szép, mint most vagy.

- Kegyelmed az első, aki ezt mondja nekem. Mindenki csak szid, mindenki sugdos, amikor elmegyek mellettük... Nagyapa mond néha jó szót, de ő trónon ül, ritkán látom, csak akkor, ha Filippa panaszkodik rám. Kegyelmed az első, aki törődik velem... és én hálából kegyelmeddel fogom kifestetni egész Nápolyt...

Látod-e innen a Vezúv füstjét?... Ez festi veresre Nápolyt. Ezért veres itt minden, keveredik a tenger zöldjével, az ég színével... Színes város ez, nem olyan szürke, mint Firenze. Ide nem kell piktor... csak kefe, amelyik eltakarítja a piszkot. Most állj szépen, egyenesen, Johanna... fordítsd oldalt fejedet, kicsit hajtsd le... a napsugárban...

A késő délután szétporzó fényei közt egyszerre színeket kapott a vakolat. Virág nyílt ki az üres kövön. A kis hercegnő égnek emelt, ájtatos arcocskája, kék, különös szeme, szívvirág álla, keskeny ajkacskája ott húzódott meg Szent Borbála meggyötört s megdicsőült figurája alatt.

- Egy tarit sem adhatok, messer Giovanni, annyira túl vagyunk már azon a mértéken, melyet kedves atyjaura szabott meg.

Az öreg számtartó széttárta karját, végigsimogatta a hatalmas, kapcsos könyv lapjait, mintha keresné a rubrikát, melyre nagy, fehér tollával lecsaphat.

- Nézze csak, messer Giovanni, kegyelmed éppoly jól ért a betűhöz s a számokhoz, mint jómagam, nélkülem is tudja, hány forintot vehet fel minden hó elején. Már így is adósságba került, mert nem tudtam kegyelmednek ellenállni, s megszegtem Boccaccio úr parancsolatait.

- Számoljon még egyszer utána, Bartolomeo bátyám, hátha valahová tévedés csúszott be? Amikor én vezettem itt a könyveket, nem is egyszer volt bennük hiba.

- Nem kegyelmed ínyére való a kalmármesterség. Pedig alig lehetett több tizenhárom esztendősnél, amikor kezem alá került. Emlékszik-e még arra, amikor megmutattam a nagykönyv első oldalát, ahol a könyvvezető megesküszik a Madonnának arra, hogy mindenkor csak az igazság fogja vezetni tollát, s attól soha el nem tántorodik? Látja, Giovanni úr, én ma is ebben a könyvben dolgozom, melyet Anno Domini 1275-ben boldog emlékezetű elődöm kezdett meg... Még arra is emlékeztem, hogy először így írta le nevét: Giovanni Boccaccio, studiosus... Akkor ki gondolta volna, hogy kegyelmed itt hagy bennünket, tudós ember lesz, a jog licentiatusa, a király ismerőse, poéta... Ki gondolta volna: kegyelmed neve is fel lesz írva ebben a könyvben ott, ahol helyet kapnak az adósaink?

Boccaccio kezébe vette a könyvet. Lapozott az elfakult írások között. Az elején még római számokkal dolgoztak s görög betűket róttak, de azóta, hogy Bonifác pápa kihirdette szent évnek az Úr 1300. esztendejét, már lágyabb lett a kalligráfia, kevésbé szögletesek a betűk, latin a szöveg, néhol vulgáris, s a számok egyszerűbbek lettek, könnyen olvashatók, mint ahogy az arabok jegyzik fel numerusaikat. Ezen a csendes délutánon, amikor hópénzért esengett, melyet fukar, firenzei apja oly szűkös kézzel mér ki Nápolyban tanuló fia számára - eszébe jutottak az első hetek, amikor apja akaratából a nagy hatalmú Bardi bankház szolgálatába lépett a kisdiák. Mintha a világ első hatalmasságai lettek volna a seniorok s a dominusok. Mintha ők szabták volna meg a világ folyását, úgy uralkodtak az írnokok, hajósok, ágensek seregén a ház teljhatalmú főnökei. Ha elábrándozott ültőhelyében, rámordultak, megrázták, meghúzták fülét, ha néhány percet késett, aznap nem kapott ebédet. Ha este elszaladt, mert szeme nem bírta a pislákoló mécsek világát - vasárnapon át böjtöltették. Egyszer, az egyik dominus megleste, amikor Ovidiust forgatta az asztal alatt. Kitépte kezéből, pedig szép egybefűzött példány volt, tiszta betűkkel. Gúnyt űzött belőle, végigvitte a szobákban... mondta: ecce, Poeta... Ebből lesz ám a kitűnő mercator. Csupa emlék, ezek a falak, melyek közt tíz hosszú esztendőt töltött el.

Az öreg még egyszer összeadogatta a rubrikát. Giovanni kitámasztotta az ablakot, kinézett. Hatalmas ház volt, s ilyenkor, kora délutánon nyüzsgött, zsibongott, mint megbolygatott hangyavilág. A raktárak felől kocsik érkeztek, megrakodva délszaki áruval, fűszerekkel, gyapjúval. Egy szolga selymet cipelt, aranysárga színén megcsillant a napsugár. Egy nótárius érkezett, fekete tógáján még a külváros pora. Lehet, hogy pecsétet vert valamelyik renyhe adós ajtajára. Ezekre is emlékezett... ezekre a kirándulásokra. Félve, szepegve ment a tógás megett, aki hadarta görög nyelvű formuláit, ahogy előírja még a régi jogszokás... ő ment mögötte, a kaput neki kellett kinyitnia, lesni, nem uszítanak-e rájuk házőrző ebet?... Míg a jegyző olvasott, megindult az átok, szomszédok jöttek, kiköptek előttük, átkozták, piszkolták, gyalázták őket... bent, a szegények csak néztek, nedves szemükkel. Ez volt a délutáni óra, amikor szép asszonyok kiosonnak, eljönnek a Bardi bankházhoz, hogy pénzre cseréljenek fülönfüggőt, rendeljenek bársonyt, vagy megkérdezzék, megjött-e a vég vászon vagy a magyarországi opál? Az őrt álló szolga leereszti alabárdját, kinyitja az ajtót, tarka gúnyáján megvillannak a Bardi-ház piros-sárga színei... a toll hullámzik kalapjukon. Olyan szép ez a kis, tarka világ, mintha minden benne foglaltatnék, mint cseppben a tenger vize. Oldalt állnak a hajósok. Néha napokig is főnöküket várják vagy a parancsot, hogy mikor szedjék fel a horgonyokat. Egyszer mind elindulnak. Egyik Constantinopolisba, másik Zárába, harmadik Herkules Oszlopai felé. Don Bartolomeo rubrikát tölt ki. Egy hajó elindult, megjött, gyömbért hozott, aranyat szállított... elsüllyedt...

- Higgyen nekem, messer Giovanni. Kifogyott minden pénze, és már pünkösdre hajolunk, amikor az új pénz megérkezik.

- Don Bartolomeo... nekem most nagyon kellene negyven forint.

- Kegyelmed még mindig firenzei... még mindig forintot mond, Nápolyban... éppen mint jómagam... Mintha egyszerűbb lenne, mint az itteniek aranyunciái... Ezek olyan otromba, nehéz pénzek, nem megy sehogy sem velük a multiplikáció. A forint... a firenzei forint, az más. Látja, én is poéta leszek, ha róla beszélek, annál nincsen szebb pénz a világon. A csengése, a finomsága, a formája, a verése... mind csak azt mutatja, hogy a világon az első a mi Respublicánk. Pedig akkor, amikor még a bancóban dolgoztam, hozzám ömlöttek a világ aranyai s ezüstjei. Láttam a bizánci basileusz-aranyakat, ezek voltak a legmegbízhatóbbak... a franciák pénzét, a magyar király dénárjait, a poloniai súlyos ezüstöket... de a fiorenzai forint... annak nem volt párja soha...

- Olyan ez, mintha éhhalállal vívódónak mesélné, miként kenegette hájjal a pirosodó kappanhúst...

- Húsz forint, messere, csak azért, mert igen szeretem, mert ezt sem szabadna, s ha megtudná atyjaura, tele lenne kiáltozással az egész ház. Isten irgalmával, húsz forintot, ha előbb megmondja, mire kell?

- Kegyelmed tudja, hogy nem mérik ingyen a kánonjogi tanulmányokat. A Studióban fizetni kell a professzorokat.

- Eltévedek, mihelyt pallérozott elmék útjához érek, de én is tudom, hogy kora tavaszon s késő őszön kell fizetni a leckékért. Nem erre kell a pénz, messere...

- Miért faggat? Tudja-e, hogy vénít a kíváncsiság... így mondják ezt már Justinianus császár Institutioi is...

- Talán már Hippokratész is így tanítá...? Kegyelmed mindig csak vesztemre tör. Hol húsz forint, hol harminc, s amikor én kérdezek valamit a világ soráról... nem szán meg. Láthatja, napestig itt görnyedek, pennával kezemben, elmerülve a numerusok világában, tusakodva a gonoszokkal, perlekedve, örök háborúságban a makacs adósnépekkel. Nekem, megvallom, ünnepnap, amikor kegyelmeddel ejthetek szót, lehet, hogy egész héten, amolyan özvegyember módjára, azon gondolkodom, amit kegyelmed mesél... Milyen szép lehet, ha valaki Nápolyban fiatal...

- Olyan szépek az asszonyok, Bartolomeo atya...

- Melyik... ne mindről beszéljen. Arról, aki kegyelmedet most épp kitünteti... Már azért, hogy ismerjem, példaképp, kegyelmed morálját, hogy mennyit romlott e gonosz napokban az ifjúság erkölcse.

- Akiről én beszélhetnék, az olyan messze van... olyan elérhetetlen, mint azok a csillagok, melyekből megjövendölték sorsát, amikor megszületett.

- Nemesdáma?

- Talán annál is több, az én szerencsétlenségemre...

- Kegyelmed képzeletében megint elkalandozik. Miként itt tette nálunk... szerelmes verseket olvasott, és strófát jegyzett rá a gyömbérlajstromra... Higgye el, messere, mindegyik azt mondja, hogy nemes származású, főrangú ágyban született... csak épp elkallódott a címereslevél... Kegyelmed is tudja, hogy itt, Apuliában egész falvak vannak, csupa nemesember, csupa királyvazallus, csak épp nyaranta nem koptatják a sarut, mezítláb járnak, s egy kamrában hálnak jószágukkal. Talán ilyesféle nemesdámán akadt meg kegyelmed szeme?

- Gyötörni akar ilyen beszéddel? Azt mondtam, nem nemeslány... ennél több.

- Az egyházatyák bocsánatos véteknek tartják a kíváncsiságot.

- Király leánya.

- Melyiké?

- Az ittenié, Róbert királyé. Mindenki tudja. Mindenki ismeri. A legszebb dáma Nápolyban, akiért versengenek a fiatal grófok, virággal szórják tele lábnyomát, ahol megjelenik... az egyetlen és csodálatos...

- Lám csak. Róbertnek nincsen hajadon leánya. Fia volt, Carlo Illustre, s maradt utána két leánygyerek. Csak nem kisgyermekekre vetett kegyelmed tekintetet?

- Gubbaszt könyvei felett, azt hiszi, ezekben benne van a világ bölcsessége, azt hiszi, mindent tud. Vén ember, nem hallotta még, hogy bal kéz is van a világon?

- Ily módon minden leányzó mondhatja, én vagyok a király lánya, hogy magasabbra tartsa szerelme árát...

- Kegyelmed annak idején egyszer összeállíttatta velem az Aquinói grófok számadásait.

- Magamfajta egyszerű ember nem követheti kegyelmedet könnyen. Hogyan kerülnek ide az Aquinói grófok?

- Akiről én beszélek, atyja után... név szerint Aquino kisasszony... Érti? Az anyja is grófleány volt, a Lingua d'oc vidékéről... Róbertet az idő tájt koronázták... a nagy ebéden meglátta Mária anyját. Ezt mindenki tudja Nápolyban. Mária a király leánya. Ő szerzett neki férjet, maga a király. Én kegyelmednek mindezeket vidám arccal mesélem, holott fájdalmas bennem a lélek, és a szív, azt hiszem, néha elakad.

- Messer Giovanni, kegyelmed mint poéta nagy licentiákat élvez, de kalmárfi létére mégis hogyan vethet szemet grófi, hercegi, királyi sarjadékra?

- A Quaresima utolsó napján, San Lorenzo templomában volt a gyertyaszentelés. Ott volt egész Nápoly... hamuszín köntösökben, csuklyákban, fátylakkal eltakarva, nem volt az orcákon csepp pirosító sem, alázkodának szent sírjában nyugvó urunk előtt... A barátaim már elmentek, én csak álltam, különös szédülést éreztem... Így láttam meg ugyanazt a dámát, akinek paripája végigporzott egyszer már előttem a Sorrento felé vezető úton... Nem láttam mást először, hamuszínű kámzsáját, édes aranyszőke fürtje kívánkozott ki belőle... először ezt láttam, a napsugárból szőtt fürtöt... aztán kicsit szétnyílt keze. Olyan volt, mintha éjszaka egyszerre kinyílnék az óriásliliom bimbója... A fátyol félrelebbent, egy pillanatra láttam az arcát, már tudtam: ő az, Maria d'Aquino, király leánya, aki ájtatosan lehajtja fejét... és akkor csoda történt.

- Kegyelmed tudja-e, hogy a mi nagy emlékezetű Szent Tamásunk e dámának messzi rokona lehetett? A csoda szenteket, Isten kegyeltjeit keresi. Nem unatkozó szép asszonyokat a nagyszombati sírimádáskor.

- Felemelte szemét, először körbehordozta. Ilyen szemet még soha, senki sem látott. Mély volt, fekete is, zöld is, kék is... minden színű, mint a tenger és a barlang, melyben varázslók virrasztanak, mintha pára szállta volna meg a havasi legelőket... én nem tudtam másra gondolni, hiába hangzott el a Miserere... Rám nézett. Érti, egykori kegyes tanítómesterem, érti, hogy énrám nézett? A szegény, halandó földi féregre nézett, aki itt áll, kegyelmed előtt. Nem vette le rólam tekintetét, hiába akarná mondani, hogy mindez nem volt igaz, mindez csak poéta vágyódó álma. Észrevett. Mintha mosolygott volna. Mintha kérdezte volna: ki lehetsz te, akinek más formájú a köntöse?

- Messer Giovanni, húsz forintot ígértem. Hozzám bizalmasak a fiatal legények, én megértem őket. Magam is voltam fiatal. De kegyelmed annyira az elején kezdi, hogy emberi ésszel nem foghatom fel, mikor fogja elérni szerelmének kézzelfoghatóbb állapotát?

- Trágárok, komédiások: a barátai és az én barátaim. Amint kacagnak rajtam. Királykisasszony széptevője. Pedig reám nézett. Aznap, másnap, harmadnap.

- Hol látta annyiszor?

- Ugyanott, a San Lorenzóban. Egy helyen ül, a padjában, melyet házának címere ékesít. Húsvét hétfője volt, mintha a föld is levetette volna kámzsáját, minden ragyogott. Mária is bársony köntösben parádézott, asszonyai kísérték, övében ékköves olvasója... kezében könyv. Olvasta. Érti, messere, olvasott. Láttam, nem is volt vulgáris... latin nyelvünkön írták imádságos könyvét. Ha befejezett egy oldalt, elszaladt tekintete, megkerülte a szentélyt, végigszaladt az oszlopokon, szántszándékkal késlekedett, hogy hozzám érjen, mintha próbát tett volna vélem az állhatatosságból, úgy talált el.

- Kegyelmed most ezzel tölti napját?

- Mindent ismerek körülötte. A palotakert bokrait tépdestem, amikor elzavart egy őrt álló legény. Ezüstöt adtam neki, így jutottam közelebb. Ha akarnám, leveleket is küldhetnek neki. A férjét Szicíliába küldte a király, hogy ösztönözze felkelésre a messinai elégedetleneket. Egyedül van. Ismerem ebeit, tudom, milyen paripán lovagol ki, ha a városba vezeti kedve s hogy szerszámozzák fel a szürke kancát, ha megkívánja a vadászatot... Tudom, ki a lantmestere, ki kíséri, ha énekelni vágyik, milyen nyelveken tudja kifejezni gondolatát... Tudom, milyen köntösöket szeret, türkiz a titkos köve... láttam a horoszkópját is. Calmetánál... a csillagásznál. A király kívánta látni, amikor megszületett.

- De mire kell a húsz forint? Epedni s palota előtt kószálni pénz nélkül is lehet.

- Kimegy Baiába. A kolostorba, ahol a sororok úgy kedvelik, mint saját gyermeküket. Árvasága alatt ott nevelkedett, Szent Scolasticának ajánlotta magát, fel is akarta venni a fátylat, míg Róbert király bölcsessége másként nem határozott. Kimegy Baiába, és nekem is ki kell oda mennem.

- Baia nagy, sok ám ott a kísértés. Ilyenkor, tavaszon, úgy mondják, nyüzsögnek a meretrixek. Elmarad a kánonjog. Elpocsékolódik minden tudomány. Marad a luxuria. Hol van hát a józan elme fékje, ha azt hiszi kegyelmed, hogy érdemes egy ilyen nagyúri dáma után kiköltözni Baiába?

- Tudhatná, hogy mi, poéták, varázslók is vagyunk, átrepülünk az akadályokon.

- Egy poétát én is ismertem. Annyi esztendős lehettem, mint most kegyelmed. Bardiéknál dolgoztam akkor is, én ellenőriztem a gyöngykereskedőket. Ott ismertem meg Ceccót... az öreg Angiolieri fiát.

- Kegyelmed ismerte Ceccót?

- Személy szerint atyját, akinek fejére a fiú verseiben halált kívánt. Vén uzsorás volt. Hibás árut szállított, mindenkit be akart csapni. Szidta a fiát, indulatosan káromkodott. Ilyen kemény, kőszívű ember volt az öreg Angiolieri. Nem szíveltük... a városban mindenki Ceccóról beszélt... hogyan is volt, amikor kandalló kéményén át ereszkedett le, hogy megtréfálja a famíliát, hogyan kapta ki az öreg markából az erszényét... elvitte a szajhájának, aki részeges anyjával együtt a falvakban állatbőröket gyűjtött. Egyszer ott ivott, a Giraffa kontrádájában, lányok is voltak... csupa bűn, csupa vétek. Ott trónolt Cecco, kompániájának közepén, mind őhozzá szabott figura. Éjfél is elmúlt már, ünnep vigiliája volt, én is ott maradhattam. Cecco akkor józanodott. Talán reggel óta szívta magába a bort, éjfélre megutálta. Kiköpte. Nyújtózott, mint a macska, zöld szemű, fürge ember volt, intett, mintha herceg lenne, három fickó ugrott az iszákjáért. Kotort benne. Kés volt, talán méreg is benne, kenyérdarabkák, polturák, kalamáris. Egy lap papírt húzott belőle elő. Olyan csend lett egyszerre, egy részeg dajna elvakkantotta magát, berúgták az asztal alá. Az egész kocsma hallgatott. Valami volt a részeg fiú szemében. Ahogy lassan beszélni kezdett, haját elseperte homlokából. Tudja, Giovanni úr, akkor ritka szó volt az ilyen, még kevesen ismerték a verset... ha valaki poéta volt, latinul beszélt, minden más tanult ember szemében a vulgáris csak karattyolásnak hatott... Lehet, hogy a bölcs elmék már így énekelgettek Palermóban, Frigyes császár udvarában... de ki hallott Sienában köznép szájáról ellesett verset, olyant, amelyik rímel s tartja a metrumot? Cecco ült az asztalnál, körmölt... törölt belőle, aztán odacsapta a kalamárist, felállt az asztal tetejére... olvasott... ma is emlékezem rá, először egészen halkan, aztán erősödött a hangja, úgy kellett kétszer, háromszor, sokszor olvasnia, míg mindenki megtanulta, aki ott dorbézolt azon az éjszakán a borozó ivójában... Elmondjam-e, messer Giovanni a verset... még emlékezem rá... így volt:

- ...Látja, így mondta... még most is végigborzong rajtam a hideg, ha arra a sorra gondolok, amikor apjára vetette rá az átkot. Én ismertem, pult mellől az öreget, fukar kalmár volt, de mégis ő nemzette a fiát, s az anyja akármilyen száraz szipirtyó volt, ő hordozta kilenc hónapig... Azóta, őszintén szólva, kevéssé szívelem a poétafajtát.

- Mi lett Ceccóval... tud-e róla, miként élt, hogyan pusztult?

- Talán elhullt egy árok mélyén, vagy elvitte a köhögés, mely úgy kísérte, mint vakot kutyája.

- Miért jutott most... épp most eszébe Cecco...? Miért beszél nekem róla?

- Kegyelmed is gyakorta szidalmazta jó atyját, a derék Boccaccio Chellino urat, kevesli mindazt, amit e derék úr jószántából küldözget. Én nem hiszek abban a mondásban, hogy a poéta az Úr tenyerén pihen. Cecco az ördögén nyugodott... Szeretném kegyelmedet, ifjú uram, megóvni az ilyen szomorú sorstól, már csak azért is, mert igaz szívű kereszténytől talán hamarább kaphatom vissza a húsz aranyforintomat.

A kislány kihajlik a csúcsívek között, mintha bújócskát játszanék a napsugárral. A kacagása olyan csengő, olyan éles, hogy felriasztja a szilenciumos apácákat, felrebbennek az álmos, kis madarak, a darázs ijedten hagyja ott a virág kelyhét, a kiscsirke riadtan emeli fel fejét...

Soror Angelica hívogatja a lázadót, aki kék ruhájában átfogja a pilléreket, átugrik az oszlopok közt, hol itt, hol ott villan ki különös arcocskája. A nővér mosolyog, szeretné elfogni a csendesség háborgatóját, aki három napja már megzavarja az áhítat langyos félóráit, s örömmé varázsolja szürke pihenőóráikat.

- Johanna kisasszonykám... gyere ide, kedves, kimelegszel, ha nem vigyázol... ne ülj le a földre, még nedves, és ne szaladj, elesel, megütöd magad...

A gyermek közel megy hozzá, hagyja, hogy a nővér átölelje. Felnéz rá, alulról, mosolyogva.

- Merre van most Mária?

- A fejedelemasszonnyal beszél... De lehet, hogy kiment a kálváriához. Akarod, hogy megkeressem?

- Ő nem hagyhat engem egyedül. Csak így engedett el Baiába nagyapa.

- Királyunk őkegyessége engedett el?

- Az udvari magiszter mondta, hogy sápadt vagyok, hallotta, amint köhögtem télen. Tudod, soror, nálunk mindig sötét van. A bástyák elfogják a napot, a kertemre is árnyékot vetnek, nem terem meg benne semmi. Télen összebújunk, úgy fázunk. Az őrök tál parazsat tesznek maguk elé, összecsapdossák kezüket, úgy melegednek. De nekem nem szabad közelükbe mennem, mert ők csak katonák. De azért nem félnek tőlem, mert tudják, hogy én szeretem őket.

- Miért félnének?

- Mert én leszek a király, és ők az én katonáim lesznek. De lehet nekem rabszolgám is, ha akarom, Acciajuoli úr ajándékozott is már egy szerecsen lányt. De nem hoztam magammal. Ketten jöttünk Máriával.

- Ő kért el téged a király úrtól?

- Csak tőle... Sancia nagyanya nem tudja, hogy együtt megyünk. Nem akart engedni ide a kolostorba. Azt mondta nagyanya, hogy alacsony a kerítés, s könnyen átrepül felette a vétek. Jobb szerette volna, ha ájtatosságra a domonkosokhoz megyek. Ott, úgy mondta, szigorúbb a főnökasszony.

- Kevesli a királyasszony a mi jó hírünket?

- Nem szereti Baiát. Azt hiszi, itt rossz népek laknak. Minek elmenni a kastélyból? Beszéltek nagyapával. Végül elengedtek.

- Mária grófasszony itt nőtt fel. Alig volt nagyobb, mint te most, amikor megismertem.

- Én már nyolc leszek. Nagyapa úgy mondja, ideje már, hogy férjhez adjon.

- Király ellen vétkezem, ha mondom, Isten bocsássa meg neki, amikor már ilyen kislánynál erre gondol. Alig nőttél fel, a gyermekségedből, már háborgatják a lelkecskédet. De ez nem az én dolgom. Én csak imádkozhatom érted, s megkereshetem neked Máriát.

- Menj, kegyelemben elbocsátlak, soror.

Nagyon messziről idehallatszott az apácák karéneke. Letépett egy nagy, sárga virágot, s egyenként levelezte a szirmát. Olyan csend volt, hogy hallani lehetett a méhek zümmögését, a kert túloldalán. Lehunyta szemét, megdörzsölte a lecsukódott szemhéjat. A nap felé fordult, s tűzvörös, kék, aranykarikák táncoltak előtte, foltok villantak, képek oldódtak fel. Egyszerre valami nagy fekete felhő ereszkedett rá, fátyolt vont két tenyér a szeme elé. A kislány felkacagott:

- Mária... Mária... megismertelek... a kezed illatáról... mindig érzem rajtad... Hol voltál ilyen sokáig, Mária?

Mária d'Aquino magához ölelte Johannát. Magas, karcsú alakján világos ruha redőzött, könnyű csipkefátyollal, ékszer nélkül volt.

- Szeretsz itt lenni, Johanna?

- Olyan jó itt, egész nap a napsütésben... Nem kell tanulnom és nincsen mindig megettem Filippa, hogy minden lépésemnél reám szóljon.

- Majd velem fogsz tanulni. Ha nem is könyvekből...

- Lehet anélkül is...? Élőszóból?

- Látod, kedveském, Sancia nagyanya egész nap olvassa az ő kegyes írásait, mégsem tudja, hogy mi történik körülötte. Ő még mindig ott él, Castiliában, úgy szeretné, hogy siralomvölgye légyen egész Nápoly, mindenki hordozza sírig a feketét... Nem szereti látni a fiatalokat. Pedig a vidámság még az Istennek is kedves.

- A sororok itt vidámabbak?

- Talán vidámabbak, talán kevesebb baj érte őket, mint nagyanyádat. Én itt nőttem fel közöttük, olyan vagyok, mint az ő leányuk...

- Mária, egyszer megígérted, hogy elmondasz valamit nekem... hogy miért hajolnak előtted mélyebbre, mint grófasszonyoknak jár, az illendőség szerint, és elmondod, hogy miért szeret téged nagyapa és miért nem szível nagyanya... Elmondod, Mária?

- Kedveském, ha nagyobb leszel... azon az estén, amikor nászra öltöztetlek... amikor meglesz napja a copulatiodnak... elmondom, hogy miért szeretlek téged úgy, mintha testvérem lennél... mintha az én kistestvérem lennél.

- Mindig mindent csak holnap... Csupa vén barát és unalmas gróf jár körülöttünk, egész nap csak hajlonganak... Olyan szomorú nekem, Mária. Nekem csak a kishúgom van... ketten egybebújunk, ha nagyon félünk, egyedül, de nekünk nincsenek játszópajtásaink, fiúkat nem engednek hozzánk, más lányokkal nem szabad játszanunk... Olyan egyedül vagyunk, mindig az öregekkel.

- Ma nagylány leszel, Johanna. Megmutatod, mennyire ismered az udvari illemet. Három ifjú lovag fog eljönni hozzám, hogy vitézi versengésükben kikérjék véleményemet.

- Milyen rangú lovagok, akik jönnek?

- Nem tudom, kedveském. Az udvari törvények köteleznek erre, hogy lovagi kérdésekben ne tagadjam meg ítéletem.

- Nevüket sem tudod?

- Olyan neveket hordanak esengő írásukban, melyeket valaha régi görögök viseltek. Disputájukat előttem fejtik ki.

- Miért vitáznak egymással?

- A szerelem argumentumaiban nem tud a három ifjú vitéz megegyezni. De ez nem szerepelt még a te feladataid között...

- Mindent eltitkoltok előlem?

- Hiszen hallhatod... úgy szól a kérdés: vajon leányzó, férjével élő asszony avagy özvegy méltóbb-e leginkább arra, hogy fiatal lovag kimutassa előtte hódolatát?

- Te tudod, mit fogsz felelni nekik?

- Majd megtaláljuk a fonalat, ha keressük... Eltöltjük vele a délutánt. Három ifjú jön, illendőséggel, levélben jelentve jámbor szándékukat.

Az idősebb nővérek elszundikáltak a délutánban, míg kezük ájtatos mozdulattal szorította a fehér csontgolyót. A fiatalabbak kiültek a napsütésbe, s élvezték e váratlan vendégjárás különös, édes izgalmát. Aquinói Mária grófasszonyt legtöbbjük ismerte, lányaként fogadta a kolostor, mosolyogtak rá az öreg, mohos falak, ránézett a fekete Madonna a kis kápolnában. Amikor ideért Baiába, a nővérekhez, egyszerre elmosódott Nápoly, színeivel, szerelmeivel, a napi divattal, melyet itt egyszerre levethet, megperzselheti tejorcáját a nap, hajára rápermetel a tenger sós párája, kezével megcsiklandozza a vizet, mikor lesz elég meleg ahhoz, hogy beleereszkedhessék.

Itt elfeledte az álmatlan éjszakákat a kietlen grófi palotában, ahol egyedül ődönghet a cselédség között, s éjféltájt lesheti a gyertya imbolygó fényénél a ház kísérteteit. Itt elfeledte az ezer apró szúrást, rejtett tőrdöfést, mely azok részéről érte, akik gyűlölték királyi származása miatt. Hisz vér szerint való atyja Róbert király volt, s ha a vér jogán számolták volna az Anjou-törvényt - igazság szerint neki, a legidősebb sarjadéknak kellett volna talán örökölnie a nápolyi trónt... Így meg kell hajolnia Katalin császárnő előtt, elismerni fantomkoronáját, s eltűrni maga felett az udvar hirtelen emelkedett, újsütetű grófjait. Házának szentjére, Tamásra gondolt, az örök alázatosra, akinek erében nyolc király vére keveredett el. A közkézen forgó legendák mellett megvolt róla az Aquino-háznak a maga külön kis legendáriuma. A régiek, akik még ismerték, elmesélték: miként könyörgött Tamásnak atyja, hogy legalább bencés s ne kolduló barát legyen. Ígérték neki Monte-Cassino apátságát, mitrát, püspökbotot... ha mindenáron pap akar lenni, talán a bíborkalapot is. Tamás éjnek idején szökött el hazulról, hogy odacsatlakozzék egy zarándokcsapathoz, s alázattal koldulta végig a latin földet, míg Párizsba el nem jutott... A legendárium szeretettel időzött az első párizsi évek emlékeinél, amikor társai gúnyolták vaskos latin szaváért, kinevették nehézkes mondatait...

Azok ott... Nápolyban, akik megalázzák, vajon kicsodák? Cabanis úr, az egykori rabszolga, aki fonnyadó hercegnőknél szította fel az életet. Ma: udvari méltóság, kegyes ajándék, rangemelése mind a Cabanisok kezén megy keresztül, s csak az boldogulhat, aki ennek a halk, barna bőrű embernek s feleségének, Filippának kedvében jár. Ilyenkor perzseli a forróság, s míg anyjára, a szép szőke francia grófnőre, Sibilla de Sabranra gondol, aki az auvergne-i dámák híres táncát járta el Róbert király előtt, azon az emlékezetes koronázási ünnepen - egyszerre eltelik megint vétekkel és vággyal, alantasnak érzi egyszerű grófi koronáját, hangosan szeretné kiáltani testvérségét a hercegekkel, s húgának mondaná Johannát.

A gyermek az egyetlen, akit szeret. Atyját, Róbertet alig látja, azóta még ritkábban, hogy elhatalmasodott rajta vénségbe hajoló pietizmusa. A híres Anjou-kalandok álruhás hőse, az egykori féktelen széptevő most szürke, hosszú háziruhában zsémbel, s az adólajstromok fölé hajlik. Talán már nem is emlékezik a szőke Sibillára, aki udvari illem szerint mindig meghajolt a király előtt, mielőtt csókot adott... Az egyetlen, vékonyka sugár, mely a királyság fényéből ráesik - Johanna. Tudja, hogy állandó veszély kerülgeti, s a Ház hercegei közül nem egy szívesen látná, ha erőt venne rajta a köhögés, leesnék valami meredélyről vagy elragadná lova, melynek füléből egyszer már parázsló taplót szedett ki a lovaslegény.

Átölelte a gyermeket, ő is gyönyörködött a napsütésben. Hirtelen, szinte értelem nélkül elmosolyodott. Az az ifjú legény jutott eszébe, akivel San Lorenzo templomában összevillant tekintete. Idegen szabású gúnyájában azóta éjjel-nappal ott kóborol az ismeretlen széptevő az Aquino palota körül. Arra gondolt, milyen csalódás lehetett az ifjú lovag számára, amikor meghallotta a szolgáktól, hogy a madár kiröppent, az úrnő Baiába utazott.

Visszament Johannával a napfényes vendégcellába, s válogatni kezdett ruhái között.

- Második harangozáskor eresztik be a perlekedőket. A fejedelemasszony megengedte, hogy a törvényszéket a nagyfogadóban tartsuk meg. Úgy kívánom, hogy te is ott légy, nem árt, ha jártasságot szerzel ilyenfajta világi dolgokban.

Mindketten felöltöztek, Johanna Mária grófasszony ajándékát viselte, drága brokátköntöst, ketten úgy lépegettek le a lépcsőn, mintha a kis hercegnő kicsinyített mása lenne azoknak a dámáknak, akik bejáratosak az udvarhoz.

A bolthajtásos terem sivárságát szépen kovácsolt rács, néhány szentkép s imbolygó mécses enyhítette. A székeket úgy helyezték el, hogy a perbeli feleket a szerelmi bíróságtól korlát válassza el. Alig helyezkedtek el mindketten, amikor bejött a szolgálatos soror s jelentette: három úr, aki magát Filoccolónak, Thészeusznak s Filostratésznak nevezi - kegyes bebocsáttatást kér.

Amikor bejöttek, cicomás, laza erkölcsű ifjaknak látszottak, akik udvari illem szerint majdnem porig alázkodtak Mária grófasszony előtt. Az első, aki Filoccolónak mondta magát, felegyenesedett a mély meghajlásból, s Mária egyszerre felismerte benne a San Lorenzo-beli hódolót. Érezte, hogy a vér lüktetni kezd ereiben, elpirul e váratlan merészségtől, melyben épp annyi a kedvesség, mint a tolakodó legénykedés. Hűvös, kimért hangon viszonozta az üdvözlést.

- Üdvözöljük kegyelmeteket, saját magunk, valamint ez ifjú dáma nevében, aki egykor Szicília, Nápoly és Jeruzsálem királynője lesz s aki meghallgatni kívánja kegyelmetek szavát. Kérdezem, kinek becsületében esett hiba, melyet nekünk kellene ily sürgősen orvosolnunk akkor, amikor e csendes helyre vonultunk vissza, hogy megtisztítsuk lelkünket a városi élet bűnös emlékeitől?

- Madonna... Galenus és Hippokratész is azt tanították, hogy a szerelmes ugyan ép elméjű, de a poétával együtt ott áll az árok szélén, mely elválasztja a józant a bolondtól. Épp ezért kérek bocsánatot merészségemre, hisz poéta vagyok s szerelmes is egy személyben, s ha mindez nem lenne elegendő, hogy megfosszon józan értelmemtől, megtenné Madonna egyetlen szemvillanása, mely akár javamat, akár vesztemet jelenti, egyazon módon szívemig hatol.

- Különös a szavad, lovag. Szokatlan, hogy vallomással kezdődjék a cour d'amour. Míg színünk elé kerültél, Filoccolónak nevezted magad. Vesd le az álnév köpenyét, s mondd meg, kit takar a Filoccolo? Nápolyi nemes vagy-e vagy idegen város szülötte?

- Atyám firenzei polgár, de boldogult anyám párizsi nemesasszony volt. Nevem Giovanni Boccaccio, csak poéta vagyok, nincs címerem, koronával pajzsomat nem ékesíthetem.

- Lám, mindkettőnknek francia volt az édesanyja... Beszéli-e kegyelmed a langue d'oil szavát?

- Anyám nyelve volt... hogyan felejthettem volna el?

- Miért nem lépnek közelebb barátai, messere? Miért nem szólanak?

- Siketeket s világtalanokat vettem volna legszívesebben társaknak, hogy ne hallják s ne lássák túláradó boldogságomat, mert Madonna elé kerülhetek. De ők csak barátaim... személytelenek s hallgatagok.

- Megérzem szaván, hogy távoli... fiorenzai... Poétával még sohasem váltottam szót. De azt hiszem, hogy amióta Dante úr annyi tisztességet szerzett a költői rendnek, kegyelmednek sem kell magát szégyellnie amiatt, hogy nem gróf, nem lovag, csak versfaragó. Én magam is számos könyvet olvastam már...

- Mily boldogok lehetnek, fenn a mennyekben, a halhatatlanok, akiket Madonna már figyelmére méltatott.

- Ovidius, Vergilius s Catullus szavát ismerem. Talán mindhárman ott járhattak egykoron Baiában a tengerparton, innen sóhajthatták el szerelmes vágyódásaikat...

- Egyre többen mondják, hogy új aranykorba lépünk. A nápolyiak dicsekedni szoktak azzal, hogy Róbert urunk alatt beköszöntött az Aurea Aetas.

- Róma szépkora messze van tőlünk, s emlékét már csak a költők őrizték meg. A poétáknak pedig annyi a hitelük nálam, mint kegyelmednek, aki csellel s álorcával lopta be magát színünk elé. Ezért pedig kegyelmedre súlyos s szigorú penitenciát szabunk.

- Ember el tudja-e viselni ezt az édes, csodálatos vezeklést?

- Ez az első: a férfi próbája. A második a poétának szól. Már sok ízben töprengtünk azon, miért írnak a költők csak férfiak számára, s poémáik gyönyörűségéből kirekesztik az asszonyokat. Miért nem szereznek verset az asszonyoknak is Nápolyban vagy Fiorenzában, mint ez Franciaországban vagy Spanyolhonban szokás?

- Nem talált semmit gyarló írásunk közül, Madonna, mely szívéhez közel férkőzhetnék?

- Udvarló lovagjaim gyakran leptek meg kis kötetekkel, melyeket újabb időben Nápolyban szép, gömbölyű írással másolnak... Rossz alvó vagyok, s a hosszú éjszakákat néha megrövidíti a betű.

- Madonna... oly sokszor láttam ablakában imbolyogni a gyertyafényt...

- Ne emlékeztessen arra, messere, hogy néhány hét óta parázna sóvárgásával szüntelen megszegi a kilencedik parancsolatot. Kegyelmednek alighanem megsúgta már a fáma, hogy az Aquinói palotának nemcsak úrnője, de ura is vagyon.

- Oly boldog voltam ezeken a tavaszi éjszakákon, amikor lestem, hogy mikor fújják el odafent a mécseseket... Imádhattam...

- Fékezze nyelvét, messer Giovanni, mert hamar elragadja, ha nem vigyáz. Inkább vallja be alázatos szívvel: lovagi perlekedésük csak ürügy volt arra, hogy behatoljanak e szent falak közé, s megsértsék a jámbor erkölcsöt?

- Madonna, Seneca azt mondja egyik művében, hogy semmi sem oly biztos, mint a gyermek ösztöne. Szabadjon ezért megkérdeznem a kis hercegnőt, vajon álorcás gonoszok módjára viselkedtünk-e, amikor megszakítottuk e délután unalmát?

Johanna felemelte fejét, csengőn, édesen elkacagta magát. A hang királyi méltósággal válaszolt:

- Kegyelmed bizonyosan tud szép meséket s igaz történeteket. Ha kezemben lenne kegyelmed sorsa, arra ítélném, hogy szerezzen számunkra minél több verset s csodálatos mesetörténetet.

Mária grófnő átölelte Johannát, úgy vette át a szót.

- Hallotta-e kegyelmed a penitenciát? Halljunk majd egy szép históriát, melynek én adom meg textusát. Nemrégiben castiliai nyelven olvastam Florio királyfi s Biancofiore hercegkisasszony történetét. A vers régi volt s a történet kuszált, mintha bábjátékosok kezében összeakadt volna a rángatófonál. Kérjük kegyelmedet, szedje e versezeteket újból rendbe, tetézze meg elméjének legjavával, s fordítsa le végül toszkán nyelvünkre... Olvasta-e kegyelmed ezt a fabulát?

- Madonna, jósága oly végtelen, hogy azt hiszem, aligha élhetem túl... Én magam olvastam számos változatokban Florio s Biancofiore történetét. Boldog leszek, ha forró szavakkal élénkíthetem meg halvány figurájukat, melyekbe szeretnék halhatatlan lelket lehelni. Csupán egy... egyetlenegy kegyelmet kérek még...

- Mi lenne az, messere?

- Hívhatnám másként Biancofiorét... adhatnék-e neki más nevet, mely kifejezné azt a forró szerelmet, melyet én éreznék Florio királyfi helyett?

- Milyen nevet választana kegyelmed?

- Talán aranylángnak hívnám, szépséges tűznek, mely perzsel... mely olyan fényes és ragyogó, mint Madonna fürtjei, amint áttetszenek a csipkefőkötőn... Így hívnám hősömet, hogy Fiammetta.

- E pillanat szülötte volt a név?

- Amikor ott álltam éjszakánként az őrt állóval együtt, hogy megvárjam ablaka alatt az első hajnali szekereket... akkor hívtam így magamban, akkor ajándékoztam poéták dús kezével kegyességednek a Fiammetta nevet. Elfogadhatná-e új nevét, Madonna, egy szegény studiosustól?

Kinyílt a fogadószoba ajtaja. A soror halk hangon kérdezte, a főnökasszony szavával, hogy lezárták-e már ítélettel a kegyes disputát? Mária felállt, mintha búcsúznék, úgy szólt a fél térdre ereszkedett három lovag felé:

- A casus, melyet kegyelmetek elénk tártak, bonyolultabb, mintsem véges asszonyi elménkkel azonnal eldönthetnénk. Míg Baiában vagyunk, szívesen fordítjuk időnk egy részét arra, hogy a magunk részéről megfejthessük kegyes és jámbor tézisüket. Ezért arra kérjük kegyelmedet, Giovanni Boccaccio úr, hogy foglalja mindazt, amit itt elmondott, írásba, juttassa el hozzám a kolostorba, s érdeklődjék mindennap, az alkonyati órákban, hogy mikor készül el végső határozatom.

Kezét kinyújtotta a rács felé, s amikor elhagyta Johannával együtt a termet, elhaladt a lovagok előtt, s úgy mosolygott rá a térdeplő poétára, mintha közeli baráttól búcsúznék.

Rex Robertus a kancellária belsőbb, kertre néző szobájában ült. A sok hordástól megkopott köntöst viselt, hatalmas barétot, mely foltos, kitágult formájában inkább hálósüveghez hasonlított. Túl járt hatvanadik esztendején, szép francia arcélét kikezdte az öregség, szeme alatt táskásan fityegett a bőr, s amikor - szokott gesztusa szerint - kicsit paposan tartotta szét karját, a közel állók láthatták, hogy a király keze remeg.

Tulajdonképp már csak itt érezte jól, egészen otthonosan magát. Nem voltak körülötte hízelgő szavú, selyemköntösű, rózsaillatú grófok, nem látta a violaszín taláros udvari papokat. Kámzsás barátok ültek körülötte, az ítélőmester titkárai, királyi jegyzők, miniátorok. Az egész teremben nem volt egyetlen ember sem, aki fegyvert hordott volna. Századok óta megszentelt rend szerint cipelték ki a diakónusok az iratnyalábokat, az alkancellár rátette kézjegyét a pergamenekre, s így került a már feldolgozott "casus" a felség elé. Itt, ebben a kényelmes, párnás székben szeretett üldögélni a király. Válogatott a tollak között, előtte hevertek kisebb s nagyobb pecsétei, a levegőben érezni lehetett az olvadó viasz szagát.

Úgy dolgozott, mintha ő is kancelláriai hivatalra kiválogatott barát lenne, aki csak az Úristen kegyelméből gyakorolná - legrégebben a keresztény fejedelmek közül - a királyi mesterséget. Ha végiggondolja azokat, akik ma különböző országokban uralkodnak, legtöbbjére úgy tekinthet, mint rokonra, akivel Nagy Károly révén vérségi közösséget tart. Hatalmas foliokönyvbe jegyezte be az egyes királyi házakat, külön megjelölve, ha fiú s ha eladó királykisasszony cseperedik fel, s kihúzta nevüket, ha korai gyászukról értesült. Angliától Örményországig ismerte, gondozta a fejedelmi kapcsolatokat, s örült, ha trónfoglalás, házasság vagy választás révén Carolus Magnus ivadékai újból megtoldhatták atyáik örökét. Róbert király levelei bejárták az összes udvarokat, mindegyik hercegfiú számára tudott királykisasszonyokat, s hosszas évtizedek gyakorlatával le tudta mérni s a valóság mértékére leszállítani az ígért aranyat vagy hozományul kínált grófságokat. Családjában szinte vallásos áhítattal őrizték az üres címeket. Legszebb közülük öccsének, Fülöpnek birtokában volt, aki Courtenay Katalin kezével együtt kapta meg a konstantinápolyi latin császár titulusát. Ezért állt Katalin hercegnő széke egy lépéssel a többi előtt a nagy udvari fogadások során. Róbert király sokra becsülte a címeket. Néhány száz aranyért, sovány grófságért vásárolt is hercegségeket, magához váltotta Hellász, Acháia s az albán vidékek legszebben csengő őrgrófi, hercegi, fejedelmi titulusait. Lehet, hogy csak üresen konganak hosszú-hosszú évtizedekig, de aztán egyszer feléledhet az igény, hajók indulnak el távoli kikötők felé, s néhány száz zsoldos árán a Nápolyi Korona hűbérévé tehet egy régóta megvásárolt tartományt.

Ahogy ült szürkén, magas hátú székében, szemét kicsit lehunyva, mintha ringatóznék a kora tavaszi napsütésben, hallgatná a madarakat, senki sem mondhatta volna róla, hogy ez a fénytelen tekintetű, hajlott hátú ember ösztönében s szándékában talán legerősebben hirdeti valamennyi keresztény uralkodó közül a királyság isteni eredetét. Csend volt... az írnokbarát felemelte tollát, s várta, míg a király megszólal, lassan felnyílt az álmodozó szem, a hang megszólalt. A másolók felemelték fejüket, hallgatták Rex Robertus szép, kerek latin mondatait, melyekben nem lelhettek hibát a retorika magiszterei sem. De most hirtelen abbahagyta a jogesetet, melynek taglalásába belekezdett. Szava átcsapott a vulgáris beszédbe, a körülötte levők érezhették, hogy a király hangosan gondolkodik.

- Látjátok, ahogy elém kerülnek ezek a casusok, látom, hogy mindenki csak tépi egymást, emésztené, ha lehetne... A Rendek acsarkodnak egymásra... Azt hiszik, az az isteni rend, hogy a nemesek, a korona bárói kapjanak mindent, a mediocresek is haraphassanak még módjával, de a kisnépnek, a minoreseknek már semmi se juthasson. Nem jöhet elém olyan személy, város, község vagy közösség, hogy ne lobogtatná kiváltságlevelét. Ha másból nem, ebből megtudhatná mindenki, hogy a fejedelmek hosszú sora ült előttem Nápoly trónján, s nekem rendre jóvá kell hagynom százados pazarlásukat. Nemrégiben kiváltságlevelet hoztak, melyet bizonyos Sergius görög herceg állított ki, aki elűzte innen a longobárdokat. Másik még Belizár nevét is belekeveri a jogesetbe, melyet az ő adományára épít fel. A zsidók bírája a minap Procopius diplomáját mutatta, mely megparancsolta ezelőtt nyolcszáz esztendőkkel Izrael népének, hogy ők védjék meg Nápoly keleti bástyáit. Van, aki Tancredet tartja háza főpátrónusának, másik meg Frigyes császárt. A normann bárók, akik Guiscard Róbert kíséretéből kerültek erre a tájra, mindenkinél nemesebbnek tartják magukat. Van, akinek szicíliai Rogerius király adott adómentességet, másikát meg Henrik császár biztatta, hogy lője ki a fácánokat a királyi vadaskertből. Egy bizonyos, hogy mindegyik csak privilégiumát mutogatja, amikor katonát kellene állítani, amikor vámot, adót, adományt kellene fizetnie... Hányszor történt, hogy egyszerű vásáros kirakja a portékáját, s amikor jön a Civitas vámszedője, kérkedik nemesi származásával, s megtagadja a piaci vámot? Ha be akarná hajtani rajta a helypénzt a város számtartója, azonnal hozza aggastyántanúit, akik esküvel bizonyítják, hogy nemeslevelét tűzvész alkalmával fa odvába rejtette, s onnan a mókuska rágcsálta ki... Látjátok, így acsarkodnak, a plebejusok közössége a nemesek ellen, a kereskedők a céhek ellen, az itthoniak az idegenek ellen... Olvasd csak fel, Bartolomeo, sommázva a következő jogesetet!

- Legkegyelmesebb urunk... bizonyos falvacska, név szerint Tropea lakói kérik, hogy tétessék számukra igazság, azon reményben, hogy a királyi...

- Gyorsan, fiam. Mondd csak a succusát, a saját szavaiddal.

- Valaha atyáik nagy veszélyek idején, szabad akaratukból pátrónusuknak fogadták fel a montaltói gróf urat. Az évi védelmi taksa sohasem tett ki többet ötven ezüst tarinál. Mint írják, így folyik ez apáról fiúra, a legöregebb sem emlékezhet arra, mikor kezdődött. Most új gróf van, fiatal; emelni akarta az évi pénzt, mint hűbéri juttatást. A népek megsokallták. Tudják - ezt írják, hogy ők szabadok, jószántukból köszönik meg az eddigi szíves gondozást. Maguk közül kiállítanak néhány lovaslegényt, a többi gyalogszerrel fogja járni a falu határát, mindez olcsóbb, mintha a gróf minden apró szolgálatot még külön is megfizettet. Kérik a regia maestast, mondja ki, hogy a tropea-beliek nincsenek jobbágysorban, sohasem voltak hűbéri kötelékkel grófjukhoz kötve - ergo azt tehetik, amit akarnak.

- Mit mond a montaltói gróf?

- Hallgatott az idézésünkre. Lehet, a papja elhányta otthon a levelet, lehet, meg sem kísérli, hogy rendbe szedje ellenargumentumait. Nem felelt.

- Menjen levél Calábria Nagybírájának. Nézzen ő maga még egyszer utána az ügynek, s ha úgy találja, hogy a montaltói gróf igénye csak szokáson s nem jogon nyugszik - védjék meg magukat gróf nélkül a tropeaiak, s hagyják békében a királyi Curiát.

- Eggyel kész vagyunk - sóhajtott Róbert, s nézegetni kezdte a másik, előtte fekvő panaszt, a capuai körzetből. Itt a nemesi gyűlés panaszolta, hogy ők túl sok terhet viselnek a város kormányzásában, a nem nemesek nyomorultnak, éhenkórásznak tettetik magukat, s míg a nemesek bőségesen adóznak, ők nevetve számolják a megtakarított dénárokat. Ők is igazságot kérnek a Curia Regiától, hogy egyenlőképp, kinek-kinek rendje szerint oszoljék meg a teherviselés. Farkas panaszol bárányra... - mormogta Róbert, és intett, hogy elvi döntés lévén, saját személyében kívánja megfogalmazni a szentenciát... Mintha szószéken volna, kitárta két karját, intett a sebesírónak, aki elfogja s megkötözi az elreppenő királyi mondatokat:

- ...intelligimus de populo qui comuni vocabulo dicitur grassus et non de populo minuto... et artistis, qui soliti non sunt nec expediret eis talibus insolitis oneribus et honoribus implicari...

- Olvasd fel még egyszer... Így, mondjuk ki egyszer végre királyi szavunkkal, átemelve a köznapi szóbeszédbe, hogy igenis, vagyon kövér, tehetős középső réteg, olyan, mint amilyen fent Toszkánában igazgatja a városokat. Van szegény, egyszerű parasztember, aki nem bír el terhet, van, aki valahogy fenntartja magát a mesterséggel, s olyan is akad, aki vásárról vásárra járva sokszorosítja dénárjait, házat épít, évente ragaszt hozzá, oskolába küldi fiát, megtanul olvasni, jobb ruhát hord vasárnap, mint udvaromnál akármelyik nemesúr. De ő is csak kicsiny, törvényeink szerint... Aki fizet, tartson igényt tisztességre, s aki igényli a tisztességet, ne sajnálja megnyitni a bőriszákját, ahová elrakosgatja pénzeit...

Ült, két hatalmas keze lomhán esett maga elé, a nagy kövű gyűrű csak sápadtan, homályosan verte vissza a fényeket.

Delet vertek a Castel Nuovo kastély-harangján, s látta, hogy a szemben ülő barát halkan keresztet vet.

- Menjetek, egyetek ti is. Ha kedvem tartja, folytatjuk délután. Könnyebben megy ez így böjtben. Menjetek isten békéjével, én még néhány percig itt maradok.

Amikor kiment az utolsó referendárius, felkelt helyéről, kikeresett egy vaspántos iratládát. Leemelte övéről a kis ezüstkulcsot, s a feltárult levelesláda tartalma közt gonddal válogatott. Itt voltak egybegyűjtve a titkos családi iratok, az Anjou-ház hatalmas életfája, a hercegek s hercegnők horoszkópjai, a királyi plánumok, a születés, copulatio, a tor. Kiteregette maga elé az összegöngyölt, hatalmas családfát. Utóbbi időben, mert közelebb érezte magát már az elmúláshoz, gyakran történt vele, hogy a kancellária csendjében kiteregette a hosszú pergament, és végigélte házának életét. Heristali Pipin ősatyán kezdte, úgy ment át Nagy Károlyra, s folytatódott Capet gróf vonalán, eljutott Szent Lajos királyhoz, hogy aztán szerteszakadozzék Franciaország királyi házának rendje, s a szélsőben bennefoglaltassanak Anjou grófjai. Parányi fejecskék voltak, kis címerekkel, melyeket remekbe rajzolt az udvari miniátor. Ezt mutogatták parádés követjáráskor, s minden esküvő alkalmával ünnepélyesen hozzáfestették az új családtag pajzsának jeleit.

Anjou Károlytól kezdődött az uralkodó nápolyi família. Elnehezedő testével a tündöklő ágak felé hajolt. Látta atyját, II. Károly királyt, a harcos, izgága, szerencsétlen kezű embert, aki már serdülő herceg korában kormányozni engedte Róbert fiát... Még messzebb szaladt vele az emlék... Alig lehetett több, mint kilenc- vagy tízéves, annyi, mint most a kis Johanna... ott, a Sierrákban, majd feljebb, Toledo környékén, fogoly volt egy hegyi várkastélyban, fogoly apja helyett túszul adott szomorú gyermek. Emlékezett a várnagy hallevesére, a hitvány paripákra, az örök esőre, közöttük tanulta meg a castiliai beszédet, melyet azóta is használ, ha a királynéval néhanapján beszédbe ereszkedik. Olyan volt, mint valami kis áldozati állat. Túsz volt, ha apja nem adta volna meg a lázadó szicíliai királynak a kért sarcot, hajókat, földeket, címet és segélyt, Fredericus kedve-kénye szerint sanyargathatta volna, vagy kolostorba dugatja, esetleg elveszi férfiasságát, miként ilyesfajta szokásokról mesélnek a krónikák. Castiliából Szicíliába került. Emlékezik erre a hányattatásra, végig a viharos tengeren. Akkor hallotta először, mint csattognak a korbácsok, ha serkentik az evezős rabokat, hogy oldja fel láncáról a csónakmester azt a foglyot, aki örökre becsukta szemét... Szicíliába hajóztak, elkanyarodtak a fárosz előtt, ott állt a fedélzeten, amikor Agrigentum körül még látták a görög templomot. Új nyelv jött: vad szicíliai, az urak maguk közt gyakran mór szóval beszéltek egymással. Végre visszamehetett Nápolyba. Évek után megint látta beteg öreg apját. Anyja még szép volt, magyar asszony, mindenki büszke volt rá Nápolyban. Szent István vérének utolsó hajtása, ha nem számítjuk Velencés Istvánt és fiát, az utolsó Endre királyt. Édesanyjának fehér volt a haja, sohasem szokta meg a nápolyi beszédet, tele szájjal, ízesen ejtette a szavakat... Az anyja, milyen kedves, fehér asszony volt. Minden este bejött a szobába, s végigcsókolta őket... Martell Károlyt, Lajost, őt, Róbertet s a kis Fülöpöt...

Martell Károly volt a legidősebb. Neki jutott volna a nápolyi trón s talán a távoli Pannonia királysága is anyjuk, az Árpádok jogán. Előtte kellett térdet hajtaniok, e sápadt, szőke fiú előtt, aki oly hamar megérett a házaséletre... talán ez is vitte korai sírjába, hogy túlontúl siettették a copulatiót... Alig egy esztendő múlva Károlynak már gyermeke született... ő maga meg hamar befejezte a földi életet. Akkor Róbert Hispániában volt... Barcelónában várt hajóra, amikor megérkezett a halálhír... Mégis... a fáma úgy híresztelte, makacsul, gonoszul, esztendőkön át, hogy ő volt az, aki mérget töltetett Martell Károly italába, csakhogy a korona fejére kerülhessen.

Elgondolkozott. A fáma... az orvosok megírták az annalesekben, hogy fekete betegség pusztította el az elsőszülött herceget, nem méreg. Nehéz annak vértelenül kormányozni, aki erős kézzel tartja a salus reipublicaet... de Barcelonából mégsem keverhetett mérget a pohárba, melyet Nápolyban hajtottak fel...

Kisebb bátyja Lajos volt. A hír - talán Augsburgban költötték ezt is, Bajor Lajos udvarában - megint őt vádolta, hogy ő ijesztgette a jámbor, babonás princet a pokol képével, s addig-addig bizonygatta a földi élet hívságát, míg Lajos le nem mondott a földi bíborról, hogy felcserélhesse ezt a szentek égi aureolájával. Ahogy Lajos felvette az egyházi rendeket, már lassan-lassan Róbert tartotta kezében beteg apja helyett a Ház összes dolgait. Fiatal volt, nem félt a fáradtságtól. Megjárta a tengert, lovagolt Avignonba, Hispániába, Frankhonba. Ő volt a vikárius, aki a szentatya világi erejét jelentette az olasz félszigeten. Harcolt, vesztegetett, terveket szőtt, egybeboronált mátkapárokat. Minden mesterkedésének végén ott volt a nagy kérdőjel, vajon hogyan tehetné el szépszerével az útjából bátyjának, Martell Károlynak elsőszülöttjét, Károly Róbertet, aki az első Anjou-ősatya törvénye szerint örökli a trónt?

Ezért utazott. Ezért vetette magát hol a szentatya, hol a francia király lába elé. Ezért gyűjtött aranyat, privilégiumokat, jószágokat, menleveleket, hogyha elérkezik az óra, legyen miből adni majd. Magyarország volt a távoli reménység, az egyetlen, amibe belekapaszkodhatott. Még élt anyja... ő is segítette, neki adta gyűjtött kincsét, magával hozott drágaságait, csakhogy kellőképp tudja etetni a Dráván-túli urakat. Felemelte az adókat, a zsidóknak többet kellett fizetniök a kíméletért. Több fát volt szabad kivágni az erdőkből, mint ezt megengedte II. Frigyes császár törvénye. A pénz mind Magyarországra ömlött, mely ezekben az években senki földjeként feküdt a többet ígérő trónkövetelők előtt. Bajor és cseh hercegfiókák marakodtak a koronáért, de járták az országot még mindig Morosini Tommasinának, Velencés István özvegyének ügyvivői is. Ahogy nőtt a kis Caroberto - úgy csepegtette lelkébe a vágyat, hogy a távoli Pannonia felett egyszer ő uralkodhassék. A nagyanya esténként magyar szavakat mormolt, magyarul tanította unokáját, aki nem hallott mást, mint hogy milyen kietlen pusztaság Nápoly s milyen kánaáni világ van Magyarországon, melyért neki, a serdülő fiúnak csak ki kell nyújtania kezét... Most, hogy lehunyta szemét, emlékezett erre a növekedő unokaöcsre. Hányszor érezte hideg, okos szemében a megvetést: úgy tekint rá, mint bitorlóra. Ha nem lett volna oly szívós... nem készítette volna elő oly biztonsággal Károly Róbert magyar királyságát, talán sohasem szabadulhatott volna meg ettől a fiútól, akiről anyja váltig mondogatta, hogy Házuk nagy szentjére, Lászlóra hasonlít.

Így ért be a vetés... Harmincöt esztendős volt, amikor Avignonban végre a koronát fejére tette a szentatya. Amikor mindent elért, amikor nem volt senki, akitől félhetett volna, amikor már nem volt miért utazni, könyörögni és ígérni - egyszerre fáradtnak érezte magát, szeretett volna egy csendes szoba sarkában megpihenni, kerülni minden hadikalandot, s megindulni az Isten békéje felé vezető úton. Szegény, nyomorult országot kapott kézhez. Próbálta fékezni báróit, akik egymás ellen véres háborúkat viseltek. Szicíliában egyre biztosabban ültek az Aragonok, s az évről évre meginduló tengeri háború, a hajók, gályák, evezősök minden esztendőben elvitték a gabonavámokat... Azt hitte, lassan-lassan kilábalnak a bajból. E bölcs, derűs világ, melyben hetvenkedő kapitányok helyett rétorok, tógátusok, a teológia doktorai fognak példát mutatni már nem lehet messze, s Károly fiára, akit ő nevezett el Illustrisnak, fényes elméjűnek - olyan birodalmat hagy hátra, mely hatalomban s a szellem dicsőségében megelőzi a keresztény országokat.

Ujjával megbökte Károly nevét. A kereszt mellett az 1328. esztendő mutatta fiának korai halálát. Ebben az egér- és papírszagú kancelláriában csak neki volt szabad könnyezni s csak akkor, amikor egyedül maradt. Fiára gondolt, az egyetlen emberre, akit valaha igazán szeretett. Ha élne... most harmincöt-harminchat esztendős lenne... már átvehetne tőle a kormányzást... már neki adná a fele országot... ha itt lenne... Maga elé idézte magas, nyúlánk alakját, leomló szőke haját, szavát... az arcát, amikor elöntötte a mosoly.

Károly volt a jó herceg. A nyájas, az adakozó, a gyengéd szívű. Hagyta, hogy ő védelmezze meg a szegényeket, ő szállítsa le az adókat, engedje el a fejvételt, karcsonkítást. Osztogasson alamizsnát az özvegyeknek s mondjon oly ítéleteket, melyek hosszú-hosszú időkre megalapítják hírnevét. Utánahajolt az erkélyről, amikor Károly kilovagolt, s hallotta, mint úszik a vivát utána; gyermekek szaladnak elébe, asszonyok kacagnak, ha látják... Látta a guelf világot, melynek Károly lesz a feje. Hatalma szétnyílik Nápolyból Toszkánába, eljut Piemontba s Genuába is. Lassan-lassan kezébe kaparintja fél Itáliát, míg a többin majd a pápa nevében mint vikárius uralkodhatik. Akkor jött váratlanul a bukás... az első volt a vereség Montecatini síkján, amikor Házának három hercege maradt a csatatéren, s maga Károly is alig tudott elmenekülni az üldöző ghibellinek elől... De Montecatinit is kiheverték. Károly bölcsebb lett, tapasztaltabb, ennek köszönhette, hogy őt választották urukul tíz esztendőre a firenzeiek... A köteg írásban még benne van Gautier de Brienne-nek, Athén hercegének lelkes levele, melyben elmeséli a nagy bevonulást... még itt van a számla, melyet a Bardi bankház nyújtott be... húszezer aranyforintról, itt van az öreg udvarmesternek, Capece grófnak sárguló írása... Mindez egy csomóban, Anno Domini 1326. Ennek az esztendőnek gyümölcseként született Johanna.

A keresztény udvarokban nem sokat törődnek a leánygyermekkel. Amikor kedves menye, Valois Mária megszülte első gyermekét, s az lány lett, nem örült neki senki, csak az anyja, de senki sem bánkódott, azt mondták, majd jövendő esztendőben tartják meg a trónörökös-keresztelést. Egy év múlva fiú jött... Milyen boldogságban úszott a Castel Nuovo, fiú, kisfiú... ő lesz majd apja után Calábria hercege... De a horoszkóp gyászos, fekete foltot mutatott, s az udvari káplán sietve, az első órákban már reáhintette a keresztvizet. Mire idő lett volna őt is felrajzolni a családfára, már a születést jelző csillag mellé odakerült a kis fekete kereszt... Ezután alig telt el néhány hónap, amikor jött a legszomorúbb, legfájdalmasabb hír... fiának, Károlynak gyászhíre. Mintha szálfa tört volna ketté, mintha szétroppant volna minden reménység, egyszerre céltalan, üres maradt a Ház... A remény halkan, reszketve pislákolt csak: Mária hercegnő viselős állapotában maradt özvegységre, s méhének gyümölcse talán egy fiú lesz?...

Azokban a napokban hozta a világra második, kisebbik leányát, amikor Róbert már kijelölte Tinóval, a kőfaragóval együtt a Santa Chiara templomában Károly fiának s saját magának síremlékére a helyet... azzal a titkos reménységgel, hogy mégsem szakad magva ágának, s ha megtér, ideje teltével a márvány szarkofágba - fiúunoka gyászolja meg. Ez a remény is veszendőbe ment. Róbert király hajtásából csak két kis leánycsemete, Johanna s Mária maradt meg.

Károly halála után nézte meg először a kétesztendős Johannát, de csak a második lány születésekor hívta össze a Regnum magisztereit. Napokig tanácskoztak. Felturkáltak régi pergameneket, századok óta halott királyok akaratát, belemélyedtek a justinianusi jogba, s aztán - egyeztetve a tézist -, uruk kívánsága szerint kimondták, hogy a királyi ág legidősebb sarjadéka nemre való különbség nélkül örökölheti a trónt... Amikor kimondták, Johanna nemsokára egészen árva lett, anyját, Mária hercegasszonyt, korán elvitte a köhögés. Ő akkor alig volt ötesztendős, magasra nyúlt, vézna, nagy szemű kislány, csillagképe nem sok jót mutatott. A tudósok újból felállították a horoszkópokat, s Róbert király, amikor trónjának e sápadt örökösére nézett, úgy érezte, hogy az Isten gyermekében, unokáiban bünteti őt a hatalomvágyért, melynek mohóságában annyiszor sértette az Úr törvényeit.

Anyjára gondolt, a szép, galambősz, hosszú életű magyar Máriára, aki annyi gyermeknek adott életet, s majdnem valamennyit fel is nevelhette, fiaiban, unokáiban utolsó napjáig gyönyörködhetett... Neki nincs más ivadéka, mint ez a két gyermeklány. Johanna közeledik a kilencedik esztendőhöz, a kis Mária három évvel fiatalabb. Ahogy ült, magába roskadva, megjelent előtte a nagyobbik unoka képe, nyílt, okos tekintetével, kék szemével, dallamos hangjával, s egyszerre úgy érezte, mintha mélyről, nagyon mélyről melegedni kezdene a szíve.

Minden oldalról dicséretét hallotta. Ki a kislány szépségét, ki illendőségét magasztalta, tanulói éhségét, mellyel falja a betűt. A kancellária egy címfestője kódexlapocskát mutatott meg, melynek aranydíszét Johanna rajzolta... Kilencedik évéhez közeledik, s ebben a korban már a Ház szokásai s a keresztény udvarok hagyományai szerint ki kell jelölni a vőlegényt. Tudja, hogy ez a kérdés izgatja legjobban Házának hercegeit. Mint hallja, a királyi család két ága, a tarentói s a durazzói máris heves harcban áll Johanna miatt egymással. Kémeket tartanak, cselédszavak röppennek palotáról palotára, hol a tarentói hercegasszony, Katalin császárnő silányítja le a három durazzói hercegfiút, hol Talleyrand-Perigord Ágnes, a durazzói hercegnő veszi célba Róbertet, Lajost és a kis Fülöpöt, a tarentói princeket. Gyűlölködnek egymással, holott egyik sem tudja, hogy a király mire határozta el magát. Talán reszketnek attól a gondolattól, hogy Johanna kezét a Ház másik ága kaparintja meg... de ezzel talán könnyebben békülnének meg, mint azzal, hogy Nápolyba francia vagy angol királyi ivadék kerül. E sűrűvérű hercegek közt nehéz fenntartani az egyensúlyt, de Róbert király művésze az elejtett szavaknak, s már hónapok óta azzal nyugtatja meg őket, hogy az Anjou-vér legtisztábban Anjou-vérrel keveredik... a Ház ellen való vétek lenne, ha I. Károly örökségét mással kellene megosztaniok.

Talán egyik sem követi messze, északkeletre reppenő gondolatát. Senki se vigyázza a galamb járását, mely útra kél az Adria partjai felé. Ki tartaná számon, hogy jámbor dominikánus jön a királyi kancelláriába, s kebelén viszi Pannoniába Róbert király pecsétes levelét? Mindenki azt hitte, hogy az Anjou-ház nápolyi s visegrádi ága megőrizte azt a száraz gyűlölséget, mely ott izzott szép szavak, diplomák mélyén, több mint negyedszázadon át. Lehet, hogy Róbert király ifjabb éveiben félelemmel s gyűlölettel gondolt volna bátyja fiára, Károly Róbertre, aki Nápolynak jog szerinti királya lehetne, de akit kényszerített arra, hogy a bizonytalan magyar királyságért mondjon le nápolyi örökéről. Félt attól, hogy minden várakozása ellenére megszilárdulhat Pannonia trónja, véget érnek a belviszályok, Carolus Robertus megerősödik, kihasználja bátyja aggkorát, s hadai élén Nápolyba érkezik.

Róbert messze látott, és soha, egy pillanatra sem vesztette el szeme elől a magyar Archiregnumot. Míg élt Károly fia, aggódott trónjáért, érezte öccsének hűvös formulái mögött a nem felejtő emlékezetet, s tudta, hogy Károly Róbert hű szövetségese mindegyik német császárnak, aki lejön Rómáig, s onnan akarja megtámadni a nápolyi Regnumot. Amikor Johanna trónöröklése eldőlt, hosszú éjszakák töprengései után ő maga írta meg Budára az első levelet. Nagyatya volt, unokájáért tette, könnyebb volt szíve, amikor megalázkodott. Elsiratta újból Illustris Károlyt, időzött a gyász fordulatainál, majd fölvetette a kérdést, nem látná-e királyi öccse is hasznát annak, ha béke költöznék újból a család két ágába, testvéri szándékot mutatnának, melyet a gyermekek frigye pecsételhetne meg? Ajánlja trónjának örökösét, Johannát a kisebbik herceg, Endre mátkájául, míg a nagyobbik, Ludovicus, választhatná Máriát, az ifjabb unokát.

Amikor befejezte a levelet, álmatlanul forgolódott a hitvesi ágyban, s Sancia királynő felriadt, amikor látta, hogy még mindig imbolyog a mécs. Spanyol szóval kérdezte: történt-e valami baj?

- Nézd, Sancia - mondta neki -, te nem vagy vér szerint való nagyanyja a gyermekeknek, nem a te fiad volt Károly, s mégis úgy szereted ezeket az ártatlanokat, mint én magam... Én úgy gondolom, hogy Carolus Robertus s asszonya, Erzsébet, még hosszú esztendőkig uralkodhatnak a magyar Regnumban. Ha megkötjük a frigyet, s úgy halok meg, hogy Johanna jön utánam, mellette lesz a kisebbik magyar herceg - s akkor Nápoly nem marad árván, a visegrádiakban mindig segítőre, barátra talál. De épp azért úgy intézem, hogy cseréltessék meg a természet sorrendje. Az idősebbik lányt vegye el az ifjabbik herceg s a kisebbik lány kezére pályázzék a magyar trón örököse. Mindezt miért...? kérded... Csak az a cél, Sancia, hogy a nápolyi királyság egy kézben ne egyesüljön más Regnummal. Épp azért Johanna itt marad a Castel Nuovóban, s Endrének kell eljönnie hozzánk, hogy átplántáljuk, vissza, a nápolyi földbe, s már zsenge korától tanulja meg az itteni szokásokat. Mindezekről, azt hiszem, az avignoni Curia is éppúgy gondolkozik, mint ahogy mi, magunk közt ezt elhatároztuk.

Sancia királyné, aki hosszú esztendők óta már csak kedves nővéreivel, szerzeteseivel töltötte a napot - törölgette könnyeit, amikor hallotta: veszendőbe megy reménysége, hogy legalább az egyik a kislányok közül magára vegye az apácák fátyolát. Ehelyett éji órán végig kell hallgatnia Bölcs Róbert hosszú, szinte végtelenbe nyúló szavát, nem szabad félbeszakítania, amikor kiáltani szeretné, hogy elég volt már a világi hívságokból, elég volt a gyermeknászokból, tizenhárom esztendős anyákból, húszesztendős vénasszonyokból, sok-sok korai halálból, szomorú elmúlásból... hagyd, nagyatya, hogy gyermekként töltsék még napjaikat, hátha egyik vagy másik megriad a földi hivatástól, le akarja vetni eredendő bűnét, fátyol után sóvárog, ősei bűnéért is vezekelni akar? De úgy nevelték a csodálatos Maiorcában, hogy urának engedelmes szolgálója legyen. Így csak könnyezett s imádkozott, amikor férje, Róbert azt fejtegette, hogy mikorra tűzheti ki Johanna s Endre egybekelésének legkorábbi idejét?

Erre a különös éjszakai beszélgetésre gondolt Róbert, amikor szinte álomszerű tűnődéséből felriasztotta a délutáni harang szava. Lassan felkelt székéről, kinézett az ablakon. A siesta síri nyugalma uralkodott Nápolyon. A kertész letette gereblyéjét, az udvari népek szerszámaikat, a kancellária emberei levesüket kanalazták, csak az öreg király üldögélt itt, s házának védőszellemével beszélt. Betette maga után az ajtót, botja öregesen kopogott a kőfolyosón. Az ebédlőterem felé tartott, bár alig volt étvágya, s inkább terhes volt számára a napi étkezés. A rövidebbik utat választotta, s ezért a kislépcsőn került le, mely a távolabbi palotaszárnyból a hercegnők szobái előtt vezetett. Amikor elhaladt az ajtó előtt, csengő, éles gyermekkacagás ütötte meg fülét. Mintha az egyik, a legdallamosabb, olyan ismerős lett volna... mintha régen-régen hallotta volna egy fiú... a kis Károly szájából, aki már annyi esztendeje halott. Egy pillanatra megállt Johanna szobája előtt... tétovázott, azután benyitott. Körülnézett, talán esztendők óta nem járt ebben a szobában, látta a töredezett bútorokat, a fakult, kopott brokátokat. A merev hátú székek, nehéz, pántolt ládák közt ott ült fölényes méltósággal, parányi udvara élén Johanna, s körülötte táncoltak játszópajtásai. Az ajtónyílásra egyszerre elhallgatott a csicsergés, a kislányok riadtan néztek a fakó köntösű, komor idegenre, de Johanna azonnal felugrott, s fél térdre esve kézcsókkal köszöntötte a ritka vendéget, a királyi nagyatyát.

A gyerekek némán kisurrantak a folyosóra, s ketten maradtak. Róbert király most újból szemügyre vehette az unokát. Az első gondolata az volt, hogy a gyermek megnőtt, megerősödött... megszépült, mióta nem látta, mióta a tengerpartról visszatért. Unokáján felejtette tekintetét. Milyen szép lesz... gondolta, s ahogy megsimogatta haját, látta kezének reszketését, érezte testének fáradtságát. Vajon megérheti-e?...

- Megzavartam játékodat?

- Királyi Kegyességed nem zavarhat...

- Hagyd el, Johanna, most csak ketten vagyunk... magunk közt.

- Olyan ritkán látlak, nagyapa... mióta hazajöttem, nem engedtek be hozzád a kancelláriába.

- Sok dolgom volt az utóbbi hetekben. Jó volt-e az idő Baiában?

- A kolostorban laktam, de sokat voltam a tengerparton is... én és Mária...

- Melyik Mária?

- Mária grófasszony, az Aquinói-házból... hisz vele mentem.

- Tanultál Baiában?

- Tanítottak a kedves nővérek, szép és igaz legendákat olvastunk, ha esett az eső. Ha sütött a nap, akkor Máriával mentünk, akkor ő tanított...

- Mire taníthatott téged Mária?

- Illendőségre, udvari szokásokra... hogyan kell dámának lovagokhoz szólni.

- Ezt miként tanította?

- Úgy, hogy szerelmi törvényszéket ült Mária, és lovagok jöttek elébe, bemutatták hódolatukat s verset is mondtak. A cour d'amour-ra vitt el Mária.

- Még túlságosan gyermek vagy, hogy megérezd mindezekben a világ hívságát... A szerelmi törvényszékek ostoba szokása csóvát vet a régi, tisztes hagyományok közé. Ifjú dámák fesztelenül, szemlesütés nélkül beszélnek lovagokkal, talán még bűnös vágy is kél bennük, amikor reájuk tekintenek.

- Nem kedvelhet, nagyapa, egy lány egy lovagot?

- Csak szülei engedelmével... Tudod-e, ki engedheti meg, hogy ifjú hercegnő egy életre kiválassza magának lovagját?

- Nemeslánynak atyja, jó anyja választja mátkáját. Azzal lesznek boldogok. Így tanultam.

- Jól mondod. Neked, Johanna, nagyapád választ.

- Ha majd megnövök, nagyapa választ...

- Már megnőttél, Johanna. Nem vagy gyermek. Gyere közelebb most. Amit mondok neked, arról senkinek, de senkinek nem szabad tudni. Próbára teszlek, hogy gyerek vagy-e még, bízhatok-e benned, mint házamnak legidősebb kisasszonyában? Nem fogsz fecsegni?

- Nagyapa, tudom, hogy nekem Anjou Johanna a nevem, és aki elnyeri kezemet, az lesz Calábria hercege.

- Ezt ki tanította neked...?

- Amikor Ágnes néném és Katalin néném hozzám jönnek, és amikor látom Lajost, Róbertet és Károlyt... Nénéim jönnek, és mondják... játsszatok mátkásdit, s aki elnyeri Johannát, zálogba fogva, az légyen Calábria hercege...

- Johanna, ezt a játékot többé nem fogjátok játszani...

- Miért nem, nagyapa?

- Tudod-e, hol uralkodnak még házunknak sarjadékai?

- Messzi Pannoniában... ott uralkodik tisztelendő bátyám, Carolus Robertus úr, a magyarok királya.

- Derekas legényfia van Carolus Robertus úrnak.

- Hogyan hívják?

- Andreasso... az ő nyelvükön ez Andráska... vagy Endre.

- Talán nem is tudnék vele beszélni... Lehet, hogy csak pogány nyelven tudhat?

- A magyar nem pogány, Johanna. Szent István véréből eredt ő is. Boldogult dédanyád, mint tudod, Sanctus Stephanus távoli unokája volt. Vére éppúgy nemesíti a mi vérünket, mint Carolus Magnusé vagy Szent Lajos királyé. Egyebekben Budán is van educatio. Azért keresztény az ember, hogy beszélje Krisztus népének latin nyelvét. Tereád nem panaszkodik-e a deák nyelv professzora?

- Egyszer elhozta Ovidius regéit... olyan édes volt és olyan szépen olvasott... még télen... a versekben tavasz volt, és arról írt, milyen volt régen tavasszal a világ.

- Ott, Budán, későbben süt a napsugár. Ott esik is a hó, sűrűn, te nem is láttál még havazást. Ott egy nagy folyó folyik, a Duna. Néha be is fagy. Hidegebb van, mint minálunk. Bundákban, süvegekben járnak az emberek. Nagy urak vannak. Mindenik úrnak sok-sok száz lova, fegyverese. Nagy az ország. Sok a pusztaság benne. Az uraknak, vitézeknek annyi földjük van, amennyit akarnak. Városa kevés. Ennek az országnak lesz királya a te távoli, nagyobbik bátyád, Ludovicus, akiről hallottál már...

- Mi lesz a kisebbikkel?

- Ő lesz az én akaratomból Calábria hercege.

- Nekem ajándékozod Andrást?

- Mióta ajándékozzák lánynak a fiút?

- Én leszek, nagyapa, Johanna királynő, és András nékem csak egyik hercegem...

- Ügyelj a szavaidra, Johanna...

- Olyan nehéz a beszédre ügyelni, nagyapa. Akkor inkább hallgatok.

- Sokféle a hallgatás is, gyermek. A bölcsek kevés szavúak, mert az emberi nyelv már nem tudja utolérni az elreppenő gondolatot. Az ostobák szótalanok, mert bennük hiányzik a lélek kinyílásának öröme. A gyerekeknek még szabad fecsegniük, de neked nem szabad, Johanna, mert a te kezed között lesz egyszer még egész Nápoly.

- Mikor, nagyapa?

- Ha majd meghalok. Imádkozz, hogy addig ne menjek el tőletek, míg nagyobb nem leszel, amíg nem lesz, aki vigyázzon tereád...

- Andreas fog majd vigyázni rám?

- Ha az Úristen is úgy akarja... Gyere ide közelebb, Johanna.

A kislány odament a királyhoz. Nyílt, kérdő tekintetét ráfüggesztette a barázdás, elborult s mégis mosolygó ábrázatra. Róbert lehajolt. Két kezét rátette a kislány fejére, kicsit kenetesen, mintha papi áldást adna. Népének apja, itt nagyapja e leánygyermeknek. Fölébe hajolt. Nincs sem apja, sem anyja ennek az árvának. Sápadt, nyurga, hirtelennőtt kislány. Vajon megéri-e, hogy korona lesz a fején? - Magához ölelte, Johanna csak a dohszagot érezte, a sok ódon pergamen furcsa egérszagát. Valami meleg és puha érzés szállt az arcára, szakállszőr simogatta, érezte, hogy nagyapja ajkával megérinti homlokát.

Így maradt az ablaknál. Erre a különös délutánra évek és évek múltával mindig emlékezett. Valami felkavarodott benne, valami összeomlott. Néhány napja jött meg csak Baiából, s most másvalaki volt, mióta visszavette régi szobáját, visszakapta régi környezetét. Valami történt vele Baiában. Nagyobb lett, szélesebb a világ, ő kevésbé szeles, néha ellankad a karja, mintha elzsibbadna, a csend körülöleli. Megmagyarázhatatlan dolgokra gondol. Különös, soha nem látott emberek képe táncol előtte, ha lehunyja szemét. Valamit vár, aminek nem szabad beteljesülnie soha. Imádságba menekül. A gyóntatója jámbor, öreg bencés, még mindig kisgyereknek nézi, akit elcsent ínyencségekért pirongat. Néha úgy rohan rá a csend, hogy érzi a bőrén: valami megfoghatatlan van körülötte. Mondta a gyóntatóatya: ez őrangyalod szárnyának suhogása... Hitte is egy darabig, de most már kételkedik benne. Másféle, különös suhogás, halántékán érzi, amint lüktet a vér... a suhogás talán benne van, mintha valami kiszakadni készülne belőle.

Csak mindig egyedül lehetne. Rémülten néz az ajtó felé, ahogy lassan nyílik. Mielőtt a rés nagyobb lett, már érzi mindennél biztosabban, hogy Filippa jön. Vége lesz a varázsnak. Ez a nagy, fekete asszony most egyszerre elszakítja a csodálatos csendet, épp amikor úgy érezte, hogy szebb lett körülötte az egész világ.

- Hallottam, hogy királyunk volt itt nálad, kisasszonyom!

Johanna most megfordult, hátranézett. Cataniai Filippa volt, címe szerint Cabanis grófné, az egykori mór rabszolga özvegye. Még mindig szép volt. Olyan szép, hogy dacolni tudott a gyors, délszaki hervadással; színeiben hordozta a csodálatos apuliai őszt. Sokat szült, sokat szeretett. Rég asszony volt, amikor először adta mellét királyi csecsemőnek, aki szomjasan kortyolta paraszttejét. Dajka volt, jobb háziállat, aki dolga végeztével visszasüllyed a falusiak közé. De Filippa az udvarnál maradt. Újból született királyi sarjadék, Filippának még mindig volt teje. Tárgy lett, tejelő, tőgyét kínáló asszonybarom. Vétkeztek, szerettek, beszéltek előtte. Dajka volt, karján a csecsemővel - királyi világuk fényében mint ember, nem is létezett. De Filippa látta őket. Lassan eszmélt rá. Először bűnnek érezte a leselkedést, melynek vétkét titkolta maga előtt, de lassan-lassan nem tudott attól a gondolattól szabadulni, hogy ezek a csodálatosak, az arannyal borítottak - ezek is csak közönséges emberek. Újra és újra próbára tette magát. Behunyt szemmel, bóbiskolva hallgatott végig egyszer vitát két ifjú herceg között. Aranyakat akartak kipréselni egymásból, valami kölcsönt emlegettek, mindkettő tőréhez kapkodott, s alig lehetett volna elkerülni a vérontást, ha nem jön be közben az udvarnagy. Máskor ott csókolt meg egy grófkisasszonyt az egyik princ, annál az oldalfolyosónál, melynek ajtaja az ő kamrácskájába nyílt. Gyenge, parányi kis sikoltást hallott, nem úgy, mint falujában, ott vasvillákat vetnek a legényekhez a lányok, ha megtámadják erényeiket. Terlizzi kisasszony felemelte két karját, átfonta Lodovico fejét... a rés nem engedett többet látni, csak két mohó férfikéz játéka villant, a gyöngyös főkötőcske elgurul, egy ajtó nyílik az oldalszárnyon... Ült, karján az alvó gyermekkel egymagában, nem tudta számolni az időt. Egyszerre megnyílt megint szemben az ajtó. Terlizzi kisasszony halovány arcán nem látszott szégyenpir.

Filippa kezdett látni. Először magános, sarokban ülő bútordarab lehetett, falusi asszony, aki nem teszi le egy napra sem népének kecskeszőr köntösét. Aztán lassan-lassan felemelkedett. Húsvét ünnepén ruhával jutalmazta a kegyes úrnő, mert éjjel és nappal vigyázta hűséggel a kis herceget. Amikor először meglátták az új, udvari szolgákat illető köntösben - szépségére rádöbbentek maguk az udvari emberek is. Lehet, későn érő fiatal özvegy volt, gyereket szoptató dajka. Nem kellett a férfiaknak. De most, ahogy apadóban volt a teje - mintha változás történt volna, egymás után próbáltak bezörgetni kamrájába udvari szolgák, ajtónállók, az őrség tizedesei s lassanként az udvartartás kisebbik méltóságai is. Eleinte alig beszélt... csak amikor egyedül volt, alig susogó hangon morzsolta az ellesett, elkapott mondatokat. Mint kecskeszőr gúnyáját, úgy vetette le lassan hegyi népének nehéz, durva tájszólását. Egy sienai konyhalánytól szép, virágos szavakat tanult, elleste, hogy a kastélybeli urak új szokás szerint ugyanazokat a fordulatokat használják, mint Nina, a konyhalány. Most már egészen otthonosan mozgott. Ő mosta a királyi gyermekek ingét, vigyázott ételükre, főzött nekik, reájuk adta szeles időben a melegebb kisköpenyt. Arcukon meglátta a halál vagy gyógyulás jegyét. Ismerte a füvek erejét, s emlékezett még arra gyerekkorából, mivel kuruzsolta nagyanyja a növő-fogyó gyereksereget. Kuruzsolt ő is, amikor nem látta az udvari orvos. Arra gondolt, hogy ezek is csak gyerekek, s a füvek nem tudják, hogy fenséges porontyok azok, akik tőle várják a gyógyulást.

Jobban nevelte fel a gondjaira bízott gyermekeket, mint azok, akik őelőtte dajkáskodtak. Lassan-lassan mindegyik sápadt, ösztövér kis jószág Filippa kezére került. Így vándorolt a durazzóiaktól a tarentói hercegekhez, adogatták kézről kézre, míg Károly calábriai herceghez nem került. A gyenge, nyomorék kisfiú keze között halt meg. De a két kislányt, Johannát és Máriát ő, Filippa nevelte fel.

Már akkor rég nem volt egyszerű szoptatós dajka. Udvari ember lett, aki egy-egy elejtett jó szóért jó szóval, rosszért rosszabbal fizetett. Eleinte még fényesre sikálta az ezüstpénzeket, melyeket ünnepkor, hófordulóra, gyermek születésekor kapott. Később nem becsülte, csak a drága fülönfüggőket, ékköves aranyékszert, selymeket és bársonyt, melyeket alkalmi széptevőitől kapott. A palotagróf egyszer berendelte magához.

- Nézd, Filippa, Károly herceg urunk szólt nekem, hogy szerezzünk számodra férjet.

Megmondták neki, hogy az első főszakácshoz, a sötét bőrű mór Cabanis Raimondóhoz kell feleségül mennie. Udvari szolgálatban akart maradni. Ha a főszakács felesége, míg ura él - mindig van kenyere. Különös, idegen ember volt Cabanis. Egy tuniszi sejk fia, akit kiskorában elragadtak a kalózok, Krétába hurcolták, eladták Granadába, innen Maiorca szigetére került, míg Sancia királynő egyik familiárisa rabszolgaként Nápolyba küldötte. Szép szál, magas, csendes ember volt, csak a szeme lángolt, irtózatos ereje volt. Úgy keverte, szinte művészettel a ritka ételeket, mindenbe színt, illatot, édességet elegyített; ismerte a bagdadi kalifák ebédjét, a mozlim étrendet, a hispán fogásokat, megtanulta, mit szeretnek a francia nagyurak, s hogyan szórakoznak a gazdag firenzei polgárok, ha tömik hasukat. Ketten összekerültek. Egyikük sem volt már egészen fiatal. Mindketten szerették az aranyakat, de mindkettőjükben olthatatlanul élt a szomjúság, hogy egyszer ne a szolgaoldalról szívják be az udvari élet illatát.

Cabanist a vér hajtotta: ragadozó nomádvére. Filippa okosabb volt, de soká nem tudta levetni paraszti őseinek apró, földhöz ragadt cselfogásait. Segítettek egymáson, Raimondo letette a szakácsság jelvényeit, eleinte a konyhák felügyelője, majd étekmester, ünneprendező lett. Mindig megüresedett előtte egy-egy grádus, a halál elragadta azt, aki előtte állt. Ilyenkor Filippa közbenjárt a kegyes atyáknál, felkereste a régi szeretőket, nem fukarkodott a csókkal, gyerekek szájával lágyította a palotagrófot, s Raimondo Cabanis lépésről lépésre emelkedett.

Ahogy teltek az évek, Filippa egyre több segítő kézre talált. A csecsemők, akiket karján ringatott, lassanként eladó lányok lettek, a fiúk vőlegénysorba ért hercegfiúk. Filippa volt a mindennapi kenyér, a hű barát, a biztos tanácsadó. Szerelemgerjesztő kis fiolát éppúgy lehetett kapni tőle, mint jó tanácsot, ha teherbe esett egy kiscseléd, vagy fel kellett hajszolni másnapig néhány aranyat. Filippa ládájában mindig volt néhány forint, mely szegény, de mulatni vágyó hercegfiúk tarsolyába vándorolt, s ezeket az aranyakat nem kellett egyiküknek sem visszafizetnie.

Az első donációra emlékezik. Ez ment a legnehezebben. Róbert király sokáig vonakodott. Az Úr rendelte, hogy a nemes maradjon nemes, és a minoresek ne tolakodjanak. Egy granadai kabalistával ejtett szót, s nemsokára ékes arab pergamenek érkeztek, melyek Cabanis Raimondónak fejedelmi eredetét szép skuffita írással bizonyították. Az udvari emberek közül már nem mert senki ellenkezni a Cabanisokkal. Filippa árnyéka egynéhányszor feltűnt azon a tájon, ahová néhány nap múlva bekopogtatott a kaszás. Róbert Vízkeresztkor rátette a nemesi diplomára királyi kézjegyét. Sire lett Raimondo - de Cabanis úr, s felesége nemesasszony, akit ezentúl Donna Filippának neveztek.

Emelkedett. Rang, vagyon, birtok, udvari tisztségek, vámok, jövedelmek jutottak hozzá. Néhány értesülés, melyért Bardi és Peruzzi urak bankháza csengő arannyal fizet. A követek szokásos ajándékai, a koronajavak bérlőinek subsidiuma, grófságok jövedelme... Mikor három esztendeje Raimondo sírba szállt, úgy temették el örök nyugalomra, mint a Királyság báróinak egyikét. Azóta egyedül van Filippa, s most már minden vágya gyermekei sorsához tapad. Fia és lánya most szökken virágba, királyi hercegecskékkel, hercegnőkkel nevelkedtek együtt, s amilyen kifürkészhetetlenek az ég útjai, talán még fejedelmi frigyre is gondolhat.

Valamennyi gyermek között Johanna volt az, aki szívéhez legközelebb került. Amikor melléhez szorította, vékony kis csecsemő volt - mintha vérét adta volna neki, úgy dédelgette, takargatta, óvta anyjától, a köhögő Valois Máriától, a szél fuvallatától, ha sirokkó fújt be az ablakon... A magáénak érezte, aki az anyatej titokzatos kapcsolatán keresztül vele is rokonságba került.

Ha a sápadt, nyurga kisgyermekre gondolt, akit valaha meleg leheletével tartott csak életben, amikor elkapta a torokgyík - anyai szeretettel szerette. Ha látta villanó, kemény szemét, amikor megtagadtak tőle valami alkalmi játékot, ha elkapta kurta, parancsoló, akaratos szavát - megrettent tőle, s arra gondolt, hogy királyok módjára Johanna lesz az első, aki elfelejti majd szolgálatait. Uralkodott felette, hisz ő volt címe szerint az első nevelő, a gyermek-udvartartás látható feje. De engedelmesen alávetette magát, ősi parasztösztönnel megérezte, hogy a kislány különös, kiválasztott fajta, aki töretlen biztonsággal viszi majd tovább homályba vesző koronás ősei sorát. Viszonyuk változott. Tegnap még gyermek módjára dorgálhatta, senki sem ütközött meg, ha a rakoncátlan leánykával szemben fenyítést alkalmaz. Ma még erősebb, kezében a hatalom, s döntése ellen nem fellebbezhetett az akaratos, durcás kisleány... De Filippa már a következő esztendőre gondolt. Csecsemőkora óta ismerte Johanna testét, mintha minden rezzenését nyomon követte volna, s saját érdemének tartotta, hogy a beteges anyától született kisleány megérte nyolcadik évét, duzzad erőben, s egy és más jel mutatja, hogy a zöld, éretlen bimbó hamarosan virágba fakad.

Filippa árnyéka a folyosó hajlatánál keresztezte a távozó Róbert királyt. Miért jön el az öreg király - minden udvari szokás ellenére - a távol eső gyermekszobába, hogy unokájával beszélhessen? A kancelláriától a királyi termekig nem erre vezet az út. Az ebédet már rég elkongatták, s nem jött híre annak, hogy a király ma böjtölni akar. Miért jött ide? Félelmes titoknak látszott, melyet ebben a pillanatban az egész palotában csak Cataniai Filippa tud. A gyermekeknek hetente egyszer, a vigilia előtt kellett tisztelegniök a nagyatya előtt. Sancia királyné nehézkes lépéseivel gyakran lebotorkált a lépcsőn, néha éjszaka is, ha elkerülte az álom, rosszat álmodott vagy felriadt arra, hogy a kislányokat kerülgeti a gonosz. De a világtól elfordult asszonyt nem érdeklik az országos dolgok, s szívében melengette a vágyat, hogy valamelyik kislány felvegye majd a benedictinák fátyolát.

Róbert király bölcs volt híre szerint. Félig lehunyt, savószín szeme mögül néha váratlanul éles fény lövellt, nem feledte el a világi dolgokat, s néha egy flórenci forinttal is elszámoltatta az udvari népeket. Róbert király nem jött véletlenül. Valaminek történnie kellett, valamit mondott neki, amit senki sem tudott még a száz fülű udvari nép közül.

A kislány szembenézett Filippával. Mintha sohasem látta volna, úgy nézett rá, szemében töretlen kék sugár csillant. Alakoskodó volt Filippa, egyike az udvar leghomályosabb jelenségeinek. Most szinte megrettenve, tehetetlenül állt a kislány előtt, akinek nem bírta el jeges, azúrszínű tekintetét. Egyik sem talált szavakat. Filippa érezte, hogy szokott dajka-nyájassága most bántaná Johannát. Az ösztön diktálta, hogy ne ő kezdje el a beszédet... várjon, míg Johanna elfelejti az alkonyodó csend varázslatát. Odalépett hozzá a nagy, nyitott ablakhoz. Így álltak halálos csendben. Végül a gyermek törte meg a hallgatást.

- Nagyapám csókot adott.

Filippában valami felrezzent. Hátha az öreg és unokája titkos frigyre léptek... ellene, Filippa ellen megy a játék... hátha Róbert elmondta, hogyan kell csapdát állítani Filippának, s a gyermeken keresztül akarja ellesni a Cabanisok szándékait...? Hátha kör vonódik körülötte, melynek egyik láncszeme Johanna, s Johanna fajtájának játszi könnyedségével, mosolyogva vállalja a halálos játékot...?

- Úgy mondják, királyok leheletében az Úr kegyelme is bennfoglaltatik.

Tompán, kenetesen hulltak alá a szógöröngyök. Johanna megérezte a fekete ürességet Filippa szavai megett.

- Hidd el nekem, azért jött, hogy megcsókoljon. Nem korholt, nem büntetett. Hidd el nekem, Filippa, nem tettem semmi rosszat. A nagyapám volt itt, nem a király.

- Az Úristen kegyelme világítja meg az ő elméjét. Mi nem tudhatjuk, merre vezeti.

- Ezelőtt nem volt még nálam, csak amikor beteg voltam, akkor látogatott meg. De így, napközben még sohasem jött le... Apámról és anyámról beszélt.

- Apád helyett nagyapád vigyáz reád és Sancia királyné.

- Én mindennap imádkozom értük, hogy sokáig legyenek még velem, mert megvédenék a veszélytől. Mindig megvédenek, míg mellettem lesznek. Amíg egyedül vagyok, amíg kislány vagyok. Amíg férjhez nem megyek.

- Messze vagy te még attól, kisasszonyom. Látod, most olvadnak meg a zúzmarák az ágon... még tavasz sincs... Ki beszélt neked már mátkaságról? Valami cseléd tehette vagy száját jártató udvari vitéz... Kinek szabad beszélni kisleányka előtt mátkaságról, ha nem fél attól, hogy megsérti szemérmét és az udvari illemet?

- Mindenki az udvari illendőség szolgája?

- Mindenki. Csak király urunk változtathat rajta, mert ő maga hozza a törvényeket.

- Neki szabad a mátkaságról beszélni?

- Az Úristen kegyelme táplálja. A király úrnak mindent szabad.

- Másnak miért nem szabad menyegzőre gondolni... ünnepségre, amikor eljön ezüstpáncélban a mátka...?

- Azelőtt sohasem beszéltél ilyenről... azelőtt nem tudtad, mi a mátka és milyen az ezüstpáncélos vőlegény-lovag. Johanna, kisasszonyom, kérlek, nem mondtál-e valamit, ami megharagíthatta a király urat, és ő engem büntet majd meg érte, azt hivén, hogy én adtam szájadba a bűnös szavakat?

- Hiszen ő beszélt róla... úgy, ahogy még sohasem beszélt róla senki... Nem az ezüstpáncélról... azt énekben hallottam, lantosoktól. Nagyapám beszélt arról, hogy meg kell történnie az ő akaratának, ha az én időm elérkezik.

- Király urunk nemcsak példabeszédben említett téged, mint ahogy madárkákról, virágokról beszélnek...? Ahogy a prédikációkban hallhatod?

- Nem. Ketten beszéltünk. Amit mondott, megértettem. Amit én kérdeztem, arra felelt. Nem szidott egy szóval sem nagyapám.

- Talán jobb lenne, ha elmondanád, miről beszéltél.

- Nagyapám pecsétet tett szájamra.

- Vajon gyermekre bíz-e titkot urunk?

- Elmondta az én mátkám titkát. Érted, Filippa, én már nem vagyok gyermek. Nem vagyok egyedül. Ugye, nagylány az, akinek kiszemelték mátkáját?

- Ha megtartják a kézfogót - menyasszonynak számít. Ha összeadják őket - liliomos asszony, míg el nem jő a copulatio...

- Mi az a copulatio, Filippa... annyiszor hallottam ezt a szót, és nem értem, hogy mit kötnek egybe ezen a napon, ha már a házasságot megkötötték?

- Gyóntató atyádtól kell megkérdezned. Az ő engedelme nélkül erre én neked nem felelhetek...

- Miért nem vagy jobb hozzám, Filippa? Miért őrizel te is titkokat, amikor mindezeknek a nyitjára nekem most szükségem lehet?

- Te nem őrizel titkokat...? Épp most mondtad, hogy szavadat pecsét takarja. Hogyan kívánhatnád tőlem, hogy én neked áruljam el azt, amit reám bízott nagyapád?

- Az enyém más... Nekem így parancsolt nagyapám.

- Látom, örülsz neki, fényben van arcod... bizton jól választott király urunk, s választása a te tetszéseddel is találkozott...

- Én nem tudom... hiszen nem láthattam még soha...

- Nem láthattad meg sohasem?

- Hiszen messze-messze van...

- Nincs udvarunknál... így mondod. Akkor messze van. Akkor soká lesz, míg eljutsz hozzá... talán tengerek, országok, hegyek választanak el tőle. Soká lesz még, kisasszonyom, míg mátkakísérettel útra kelsz.

- Miért kelnék én útra a mátkakísérettel?

- Úgy tartja az illendőség. Ha távoli király mátkát szerez magának, elküldik a jegyajándékot, kelengyét készítenek, megtetézik arany és ezüst ékességgel, kiválaszt magának a menyasszony udvari népet, s azután útnak indítják a menetet...

- De ezek csak hercegkisasszonyok. Belőlük sohasem lesz király...

- Te nem fogsz útra kelni?

- Nagyapa nem beszélt róla. De hogyan hagyhassa el egy király az országát, amelyben uralkodik?

- Nincs itt a mátkád és nem te mész el hozzá? Vajon megértetted-e jól a király urat?

- Nem hallottad sohasem az énekekben, hogy lovag jött mátkájáért, messzi hegyeken át... tengereken át... folyókon át...? Így énekelik ezt a lantosok.

- Eljön érted a mátkád?

- Eljön, és itt marad. Messziről jön, és ezüstpáncél lesz rajta. De most mondd meg nekem, mi az a copulatio?

- Zavarba ejtesz, Johanna, hogy ezt kérdezed. Mintha bizony már nászra öltöztetnélek, és most kellene előkészítenem az éjszakát.

- Miért tartják éjjel a copulatiót, amikor nappal van az ünnepség?

- Kisasszonyom, te tudod, hogy dajkád voltam és Házatok hercegeinek kegyelméből adtam fel szolgasorsomat. Én a te korodban már tudtam minden világi bűnös dolgot. Nem lettem tőle se jobb, se rosszabb. Mi, szegény lányok már tudtunk mindent... anyánk ki se küldött, amikor születtek a gyerekek...

- Kell-e ahhoz copulatio, hogy szülessenek gyerekek...?

- Johanna, kedves, az ezüstpáncélos lovag, ahogy énekelik a lantosok, csak epekedik, fogadalmakat tesz, harcol, vezekel. A vár asszonya lengeti fehér kendőjét, megkoszorúzza a tornabeli győző lándzsáját... de ettől még nem születik gyermeke. Mindegyik arra vágyódik, hogy együtt háljon azzal, akit szívébe illesztett. A mátka is arra vár, a vőlegény is. Ha betelik az idő, és eljön koruk, kiválasztanak egy napot, és - ahogy mondják - consummálják a megkötött frigyet.

- Még mindig nem tudok mindent, Filippa... Mikor telik be az idő? Mikor telik be az én időm? Ha most már lehet mátkám, mikor lehet consummatio?

- Ha eljönnek az idők... ha az Úristen megengedi... ha kibomlik, látod, kedveském, az asszonyi mivoltod, nem leszel ilyen vékony, ilyen sápadt, nem fordulsz el minduntalan az ételtől... jobban tömöd magad, kevesebbet szaladgálsz, őrződ magad a hideg fuvallattól, igyekezel úgy járni, úgy beszélni, mint felnőtt, nagy hercegkisasszonyok, mindenkit utánozol abban, amiben kiváló... Sancia királyasszonyunkat a jámborságban...

- Aquinói Máriát abban, ahogy ifjú lovagokkal beszél...

- Szép világ lehetett Baiában... A királyasszony ma sem tudja, hogy nem ájtatosokkal mentél el... De talán mégsem árt, ha úgy beszélsz majd a lovagokkal, mint Aquinói Mária nénéd...

- Miért mondod róla, hogy néném?

- Elég nagy vagy, hogy megtudd. Vére vérednek rokona. Azért üdvözöljük főhajtással grófnő létére mi is, idősebb grófasszonyok. Kegyelmes királyunk, Róbert úr az ő édesapja is.

- Miért nem királykisasszony akkor... miért nem ő örökli a trónt? Miért csak grófasszony, és miért mondják, hogy Aquino a neve?

- Lelkecském, a királyoknak nincsen vétkük. Máriának más volt név szerinti atyja, mint az, akinek véréből ered. Elég nagy lány vagy ahhoz, hogy ezt megtudd. De ne mondd el senkinek sem.

- Olyan különös ez a mai nap, Filippa... minden nap, mióta megjöttem Baiából... Egy nap Mária vesz már nagylány számba, ma nagyapa tesz pecsétet a számra, most te mondasz el különös dolgokat, Filippa... Néha megborzongok. Úgy félek.

- Az Úristen nagy sorsot szán a királyoknak. A te korodban más lány még csak játszik és énekel, ruhácskákat öltöget, segíti mosdatni kistestvérét. Te már távol levő... tengerentúli mátkádra gondolsz, gyötresz engem a consummatio értelme felől.

- Nem jön tengerentúlról a mátkám!

- Filippa engedelmes szolgálóasszonyod, királykisasszony. Nem kérdezgetek.

Johanna kinyújtotta két karját. Valami kellett... valami különös volt benne... túl sok ahhoz, hogy gyermekként elbírhassa. Kinyújtotta kezét, átölelte Filippát, befúrta szép, fekete udvari ruhájába, puha melle közé magát, és rázkódva, szinte magafeledten zokogott.

A Cataniai simogatta. Alig ismerte Itáliát, nem tudott távoli országokról. Idegen nagy feketeségeket érzett, már rohant volna mágusokat keresni, taláros magisztereket, akik elmondhatják neki... merre fekszik az az ország, melyet nem választanak el Nápolytól tengerek, inkább folyók... hegyek... az Alpesek... Ahogy simogatta csókos szájjal Johanna arcát, Cataniai Filippa úgy érezte, most ő tart kezében minden titkot, amikor átöleli azt a kislányt, akinek fejére kerül a nápolyi korona.

A ferde szemű tatár lány elnevette magát. A pántolt láda előtt fekvő kopó felemelte farkát, hangosan megkopogtatta a pádimentumot. Az ajtónálló szélesre kitárta az érkező előtt az ajtót. Középmagas, zömök ember volt, hatalmas fejjel, erős sasorral, kemény vonásokkal. Hajcsigái már a nápolyi divat szerint göndörödtek, de világos szeme, borotvált kemény álla, éles metszésű, csupasz ajka elárulta a firenzeit.

Otthon volt, ahogy jött, rövid, sötétvörös bársonyzekében, nyakába vetett aranylánccal, köpeny nélkül, melyet bizonyára valahol, házi szokás szerint lerakott. Remekmívű gótikus dobozt szorongatott két kezében, melynek elefántcsont-faragásán aranyosan csillant meg az idő. Lépése magabízó emberre vallott, kissé hajlott lábszárai ruganyosan himbálták törzsét. Valami megmagyarázhatatlanul kellemes, barátságos volt az érkezőben; mintha az élettelen tárgyak is szeretettel fogadnák a palotában, a krími rabszolgalány, a lusta vadászkutya, a napi udvarosok, az arany, mely játékosan, megértően csörren, az apró csecsebecsék, ahogy köpenyének zsebéből elővándorolnak, s eltűnnek egy-egy szolgáló, ajtónálló markában, a merev hátú, csúcsíves szék, mely egyszerre egybefonódik alakjával, a hang, mely akadás nélkül árad belőle, bármely nyelven is kellene beszélnie, a színek, ahogy egybefonják ezt a középkorú embert, drága, de kevés ékű köntösében...

Acciajuoli Miklós meghajlott a Császárnő előtt.

Valois-Courtenay Katalin, Tarentói Fülöp herceg özvegye, Konstantinápoly címzetes latin császárnője már nem volt egészen fiatal. Örökölte anyjának babonás szépségét, de a Valois-k keményebb vonásait is. Már nem volt egészen fiatal, hisz három fia most nőtt egymás után legénysorba, s akárhogy számolgatták a korai consummatiója óta eltelt éveit, mindenképp kijött legalábbis harminchét-harmincnyolc, póroknál öregkor, rendbéli asszonynál is a matrónaévek korai kezdete... De Katalin nem volt nápolyi, s nem akarta még elaltatni a vágyakat, özvegyek illendősége szerint. Mint tizennégy esztendős kislányt vitték az özvegyi ágyba, atyjánál öregebbel váltotta első fájdalmas csókjait... Most özvegy volt, csodálatos cím hordozója, mely Balduin császár óta, másfél század elteltével is még mindig megdobogtatta a latin világ lovagjainak szívét... Mintha mindig imperatrix koronáját cipelte volna, oly méltóságosan hajtotta meg fejét, elvárta, hogy a külföldi követek Sancia után elsőnek előtte bókoljanak, s lába elé helyezzék a császárnőnek járó ajándékokat is.

Mindez, persze, csak a kívülállók, az avatatlanok számára volt csupa fény, csupa pompa. Az udvar tudta, a szolgálók, házilegények, szolgáló fráterek nem is tettek lakatot szájukra, itt-ott az utca is rigmusba foglalta, hogy kevés az arany a palotában, a cím sápadt félderengésében örökös a pénzhajsza, riadt, tőkéjük után rohanó alkalmi uzsorások, zaklató fiskálisok, számtartók és papok kilincselnek, a cifra Nápoly, mely alkonyaira legszebb színeibe öltözik, felrakja aranybarétját, drága illatokat fecskendez a levegőbe, szép asszonyok arcára keni porrá tört festékeit...

A naplemente sápadt színe esett rá, ahogy végignyújtózkodott a heverőn. A tompa világításban liliomfehér volt bőre, töretlen alakja, látszott a fehér selyem alatt a telt kerek kebel, s a láb hosszú, elnyúló vonalát is kirajzolta a könnyű kelme.

Várta Acciajuolit; e pillanatban elfeledte a hívságos világot, melyben megőrizhette az egykori latin császárság szomorúan csengő címeit. Elfeledte a böjti idők magános vezeklését, a tavaszt szívta be, a virágba borult Parthenopét, a sárgában, lilában, rózsaszín szirmokban fürdőző kerteket, úgy érezte: most meg kellene e nyirkos kastélyból szabadulni, rohanni a tengerpartra, belevetni testét a hullámok közé, levetni e könnyű köntöst, mely mintha szertepattanna öröm után sóvárgó tagjain.

Régi barát, új szerető volt Acciajuoli. Eleinte csak csengő aranyainak muzsikáját ismerte, mielőtt még látták egymást, mielőtt Miklós úr először átlépte palotájának küszöbét, hogy meglássa császárnő adósát, aki már annyi kamattal tartozik. Akkor... eleinte még idegennek, plebejusnak látta, fukarnak s számítónak, mint amilyenek mind a firenzei bankárok. Ma már tudja, hogy szabad polgárok azok, mind egyformák, akik ott élnek, fallal körülvéve, katedrálisuknak árnyéka alatt.

Már megszokta mozgását, mosolyát, szavának csengését, ajándékait. Fejet hajt a köszönő szolgák előtt, szóba elegyedik egy öreg udvarossal, végignézi a cselédek ebédjét, s minden apró szolgálatért ezüst dénárokkal fizet. Nem hordja aranyát maga után, mint hitte eleinte, amikor Acciajuoli nevével barátkozott. Tarsolyában alig cseng néhány florenus, de egyetlen sor írására Londonban vagy Trapezuntban megnyílnak a pántolt vasládák, s az arany titokzatos csatornáit megtölti Niccolo szava.

A nagy, erős férfi odament a kerevet széléhez, fél térdre esett, két hatalmas, dolgos férfikezébe vette a selyemköntöst, parányit felhajtotta, s fejét odatemette egy pillanatra a két lábfő közé. Egyszerre felnézett, valami megzavarta - szeme egy rabszolgalány tekintetével találkozott. Egy idegen ember lélegzik a szobában. Katalin elmosolyodott:

- Csak Mirka... hiszen tudod, siketnéma, nem érti a beszédet. - A szó halkan rebbent el ajakáról, Acciajuoli ismerte már a hangot, mely forró s bágyatag egyszerre, látta az intést, mely a lánynak szólt, aki lehajtott fejjel húzódott kifelé, a kopó után. A császárnő lábáról lassan lefoszlott az aranysarkú saru, melyet Andronikosz császár küldött ajándékba Konstantinápolyból. A bíbor halavány csíkja eltűnt a firenzei kezében. A császárnő egy pillanatra érezte Miklós rózsaolajjal szagosított fürtjének szagát, mely egyszerre émelygős s bódító, aztán lassan felemelkedett a kerevetről, szemtől szemben Acciajuoli-val.

Reájuk alkonyodott, s szavaik szerették egymást a nagy megbékélésben: két, élete delelőjén túljutott ember csendes, magános beszélgetései voltak ezek. Lefoszlottak róluk a címek, a méltóság verőfénye, s Tarento hercegnője s Róbert király főkamarása ilyenkor forrott szoros szövetségbe, ilyenkor születtek a különös, merész tervek, melyeket legtöbbször a firenzei eszelt ki, s Katalinnak kellett végrehajtania. Az asszony szólalt meg először.

- Filippa elmúlt napokban járt nálam...

- Kölcsönre lett volna szüksége?

- Homályosan beszélt... még nem találtam meg szavának nyitját.

- Híre volt, s felkínálta?

- Johannáról ejtett szót.

- Hány esztendős a királykisasszony?

- Nyolc elmúlt már. Ki hitte volna, hogy ezt is megéri... Olyan sápadt, vézna gyermek volt, annyiszor hallottam köhögését, mely anyját is korán sírba fektette. Ő mégis felnőtt, s egyre szépül. Meglátod, ő lesz Nápoly legszebb hercegkisasszonya.

- Törvényetek szerint király lesz s királynő, egy személyben.

- Ha a visegrádiak nem szállnak szembe - a királyság megilleti, nagyatyja jogán. De consummatiójára még hosszú évekig várni kell.

- Erről beszélt Filippa?

- Rex Robertus dispensatiót kért a pápától, hogy Johannát vérrokon vehesse el.

- Három durazzói s három tarentói fiú van. Melyik számára kérte az engedélyt?

- Filippa sem tudja. Csak Johanna, akinek lepecsételte ajkát a bölcs király. Nem beszélhet. Ez a hallgatás Johanna első királyi aktusa. Johanna csak annyit szólt, hogy talán tengerentúlról jönne az ara...

- Angolhonból? Edward túl sok aranyammal tartozik ahhoz, hogy valamit szándékaim ellenére tehessen. Több mint hárommillió aranyforint...

- Örökösen pénzre s kamatokra gondolsz. Bouillon Gottfried vékony aranylánccal indult a Szentföldre, és senki se vitte utána pénzesládáját.

- A barcelonai bankárok könyvében még ma is nyitva vagyon a helye azoknak az aranyaknak, melyeket a genuai gályákért fizettek a keresztesek... De most nem róluk beszélünk. Arról van szó, hogy Edward valamelyik fia lehetne a választott?

- Filippa ravasz, mint a kígyó, de tudatlan, mint egy vén mosónő. Nem tudja, mely országok mellett fekszik tenger, hol van vége a világnak, kik élnek túl az Alpeseken? Johanna ifjú mátkájáról beszélt, aki nagy folyó partján lakik, s a folyó valahol beömlik a tengerbe.

- Lehet-e, hogy Buda felé hajlik Róbert szíve?

- Szíve aligha, de lehet, hogy bűnei kínozzák, s éjszakánként megint látja a kísérteteket.

- Nem hiszek a babonáitokban, bár lenne ok bőségesen arra, hogy a Castel Nuovóban megtelepedjenek a szellemek. Hány gyermeke van Carolus Robertus királynak, akikre gondolhatott a király?

- Három... Filippa próbálta Johannát, hátha kifecsegi a választott princ nevét. De Johanna csak nevetett, s mondta: ő nem hagyja el Nápolyt - mátkájának kell ide jönnie.

- Az elsőszülött Ludovicus. Ő atyját követi. A második fiút miként hívják?

- Andreasnak. Filippa nem tud többet. Én elmondtam mindazt, amit hallottam tőle. De neked tudnod kellene, ha Visegrádra indultak volna Róbert király lovasai.

- Kora tavasszal járt néhány vendég Firenzében, az Alberti-kertben. Emlegették, hogy Budára s onnan Visegrádra tartanak. Pap is akadt közöttük, meg néhány kufár. Amikor hallottam, nem törődtem a hírekkel. Tudhatnád-e, Katalin, hány esztendős lehet a magyar király fia?

- Öreg szolgálóasszony jött vissza múlt hónapban Visegrádról. Elérte a vénség, hazai földbe akar temetkezni. Ő mesélt szolgálóimnak Caroberto udvaráról. Úgy mondta, hogy a legidősebb herceg kilenc-tízéves lehet, a másik talán kettővel fiatalabb.

- Mit mesélt még a vénasszony? Talán hasznát vehetjük?

- Úgy mondta, hogy Carolus Robertus gyakran sóhajtozik Nápoly után. Vele is naponta beszélt, csakhogy ne felejtse el egészen azt a nyelvet, melyet gyermekkorában tanult. Mintha vágyódnék ide, hozzánk...

- Országa egyike a legnagyobbaknak valamennyi keresztény ország között, s az Impériumtól keletre a kereszténység támasza. Aranyat is bányásznak, pénzük is van s temérdek marhájuk...

- De miért jönnének a magyarok ide? Miért nem hagyja Róbert az országot a nápolyi ágra? Hiszen itt vannak az én fiaim... A magyaroknak, mint mondod, ott van a hatalmas földjük, miért jönnének Nápolyba?

- Erre neked most nem felelhetek. Lehet, hogy Rex Robertus meg szeretné támasztani országát, s ezért kapcsolná be egy mindenképpen bővelkedő Archiregnumba. Talán kell a magyarok katonája s pénze is... hogy kezébe kaphassa Szicíliát... meghódíthassa Hellászt... hogy te is megkaphassad bizánci örökséged... hogy visszaűzhesse, ha támadnak, a pogányokat...

- Olyan félelmes vagy, Niccolo, amikor átöleled a világot, mindehhez én semmit sem értek. Csak amikor az én császárságomat emlegeted, eszembe jut mindig az ötezer aranyuncia, amellyel adósod vagyok.

- Tudod, hogy nem kértem soha adóslevelet... miért bántasz? Mindenütt adósaim a királyok, legelsősorban angliai Edward, a franciák... az Impérium lázadó hercegei, a kölni érsek... Mindezek tetejében Nápoly, mely annyival tartozik, hogy talán már nem is számolhatom. Míg Róbert király uralkodik s te vagy, Cathérine, az udvar első asszonya - addig nem aggódom a tőke miatt. De mihelyt idegen kerül a trón közelébe, akit nem köt hozzánk sem pénz, sem hála - egyszerre megbomlik a dolgok előírt rendje. Hiába kaptunk privilégiumokat, hiába béreljük a tizedeket, a gabonavámot, a sókivitelt - mindezt el lehet törölni egy tollvonással, mindent tönkretehet egy hadjárat, amikor nem terem semmi a földön, s a paraszt sem fizeti a fejadót.

- Sopánkodsz, mintha már kapud előtt lenne a veszély. Nem érzed: tenned kellene valamit?

- Mire gondolsz?

- A Castel Nuovo környékén a férfiak nem szokták kérdezni asszonyaikat akkor, amikor megrendelik a mérget, vagy lesre küldik legényeiket.

- Asszonyom, megint elfelejted, hogy én firenzei vagyok. Pajzsomon még friss a nápolyi címer, s nemrég csináltattam grófi palástomat. Mi nem gondolunk mindjárt a halálra, nehezebben mondjuk ki az ítéletet. Először argumentumokkal próbálkozunk, hiszen a szó erejével is nyertek már ütközetet. Ha kell, használjuk a pénzt, viszályt szítunk, egyenetlenséget, lassan-lassan megbontjuk a káros egyensúlyt. Mindehhez jobban értünk, mint a bérgyilkossághoz. Ma még azt sem tudod, ki a kiszemelt ellenség s ellenség-e valójában az, akire gyanakszol... Ma kiküldöm már leveleimet, s egy hónap múlva mindnyájatoknál jobban fogom tudni, hogy Bölcs Róbert miként határozott.

- Úgy eltévedek benned, Niccolo, mint labirintusban. Míg ölelsz, leborulsz előttem, szolgámnak érezlek. Ha megszólalsz, egyszerre nagy és hatalmas leszel.

- Az kell, hogy velem legyél, Katalin...

- Míg velem vagy, átitat a szavad. Ha elmész, megszáll a kétség. Vajon te látsz-e mindent másként, mint mindazok, akikhez tartozom? Vajon minden másként van-e Firenzében, mint Nápolyban? Vajon ti előretoltátok-e az időt, s szabadabban kóboroltok menny és pokol közt, mióta Alighieri megmutatta nektek az utat?

- Kicsinyek voltunk, s mégis megálltunk a magunk lábán. Nem kértünk sehonnan királyokat, s ha jöttek, kivertük őket a kapun. Lassanként a grófok, a környékről, bekéredzkedtek hozzánk, s segítettek szépíteni Firenzét. Ti hivalkodtok azzal, hogy Augustus aranykorának közepét éljük, ez itt a régi Parthenopé, Bölcs Róbert királysága alatt. Közben éheznek a népek, a Stúdio professzorai hószámra nem kapnak fizetést, Apuliában kéregből őrölnek lisztet s megszöknek uraiktól a szolgák, vagy mind a kettőből útonálló lesz.

- Frankhonban szebb a világ...

- Ők most az erősek. A kereszténység minden polcára helyezgetik a királyokat. Miként Dubois Péter, a derék szerzetes megírta, kis idő múltán Európa francia lesz; talán Nagy Károly császári koronáját is fejére teszi a francia király... De mindez messze van, s én azt kérdezném, miben segíthetek neked?

- Azt akarom, hogy fiaim közül vagy Róbert vagy Lajos vegye feleségül Johannát.

- Túl sokat kívánsz tőlem. Mindnyájan gyermekek. Ki tudja, mit határozott a király s ki tudja, hogy megérik-e mindannyian a copulatio idejét?

- Kitérsz a válasz elől. Segítesz-e abban, hogy fiaim közül valamelyik örökölje a trónt s elhárítsz-e mindenkit az útból, aki akaratomat keresztezi?

A firenzei elővette az elefántcsont dobozt, melynek fedőlapján ékkövekből rakták ki a bizánci Hagia Sofiát. Mosolyogva nyújtotta a császárnőnek.

- Mintha azt ígérném, hogy bevezetlek e fényes bazilikába, s hozzásegítlek ahhoz, hogy megszerezd a latin császárok trónusát...

- Ha átadnád nekem Bizánc trónját, cézárként magam mellé vennélek, mint a krónikák szerint a szépséges Zoé...

- Látod-e, így kedvesebb a játék...

- Mióta tizenhárom esztendős koromban Tarentói Fülöp özvegyi ágyába cipeltek, te vagy az egyetlen, aki jó voltál hozzám... Miért nem ígéred meg, hogy segíteni fogsz akkor, ha az óra elkövetkezik?

- Johanna még csak nyolcesztendős.

- Ha sem ő, sem Mária nem lenne... az idősebbik ágra maradna a trón, s az idősebbik ág mi vagyunk.

- Rossz tanácsokat adnak, asszonyom, a Castel Nuovo kísértetei. A kénes gőzök, melyek felszállnak szüntelen a Vezúvból, bizonnyal megfekszik lelketeket.

- Ígérd meg, könyörgöm, Niccolo, ha minden összecsap felettünk, ha nem tudunk másként menekülni... ha valaki ott áll keresztben az úton, akkor számíthatok rád?

- Tartom a tarentói palota mennyezetét, s nem is vakon, miként bibliai Sámson. De panaszló szóddal pihenj meg, asszonyom. Johanna, mint mondod, most múlt el nyolcesztendős. Még hat esztendeig nem szülhet Nápolynak trónörököst.

Cathérine de Courtenay az ékköves mozaik felé hajolt. Mindketten tudták: sohasem láthatja meg a gyönyörű Bizáncot, sohasem ringhat végig bíbordíszes császárnői hajója a Hellespontus vizén. Törpének érezte magát, címei közepette: árván él az ingatag, idegen Nápolyban, s a plebejus egyetlen hűséges embere.

A Monte Gargano alján ért először nápolyi földre. Mintha hirtelen összeszorult volna a szíve. A gyermekkor mélyéről emlékek szakadtak fel, a selymes zöld lankákon futó őz, fiú ugrat utána, érzi a számszeríj agyának keménységét, egy vadászpajtás arca... Mindez álomszerű, az őz szeme, kiröppenő nyílvessző futása, a piniák közt belopózkodó napsugár.

Harminc esztendeje nem járt nápolyi földön. Most itt ül, a hintó belsejében, köpenyébe burkolózva. Magyarország koronás nagyura. Nagyobb úr azoknál a császároknál, akik Frigyes óta végiglátogatták Itáliát. Most mégis összeszorult a szíve. Arra gondolt, hogy atyja után neki, az árva, veszélyek közt élő hercegnek kellett volna örökölnie a nápolyi trónt... ha nem lett volna felette, mint az árnyék, Róbert, a nagybátyja, aki nem fogyott ki Pannonia dicséretéből - menj, Carlo, menj a gyönyörű országba, a Dunához, kitárt karral várnak bárók és országnagyok s a Regnum minden népei... téged várnak.

Hiszékeny s gyanútlan kisfiú volt. Csak csodálatos ösztöne segítette. Először meghúzódott a déli vidékeken. Szerb despoták, bosnyákok, dalmátok, horvátok közt, belebonyolódva vérbosszúk, törzsszövetségek, eretnekségek szövevényébe, amint lépésről lépésre északra küzdte fel magát - a magyar határ felé. Vajon hitte-e az első küzdelmes években, hogy egyszer még bíborpalástban s dicsőségesen fog visszajönni Itáliába, aranyabroncs fogja át homlokát, kettős kereszt mutatja méltóságának szentségét? Így jön el Szent István országából a nápolyi királyság határára, ahonnan három évtizeddel ezelőtt útra kelt.

Megállíttatta a díszes királyi szekeret, lovát kérte. Kiküldte az előőrsöket - kutassák fel a nápolyi urakat, akik Noláig megadják nekik a kíséretet. Kikívánkozott a kocsiból, fellovagolt egy domboldalra, s végignézte a magyarokat. Megette három hatalmas hintó döcögött, Csanád érsekkel, Endre váradi s Jakab csanádi püspökkel.

A fiatalok közt találta meg fiát, portól lepett, egyszerű bőrdolmányban, amint űzte apró, barna lovát. Arra a reggelre gondolt, amikor elindultak Visegrádról, s a gyermek letérdelt anyja elé, Erzsébet ráadta az áldást, nyakába akasztotta az amulettet, mely a családban anyáról fiúra szokott szállani, s a lengyel babonák szerint mindenféle gonosztól megvéd. Az anyja felemelte csonka kezét, és keresztet rajzolt Endre homlokára. Lajost majd oltalmazzák a magyarok, téged oltalmazzon ez a lánc... Üzent a dajkának, Izabella asszonynak, aki elkísérte Endrét, hogy öltöztesse fel vitézi módra a kis herceget. A dajka nedves kendővel áttörölte makrancos, engedetlen kis arcát, ráadta az aranyhímes dolmányt, kisimította a tollat a baréton, s rákapcsolta az ezüst mellvértet, melyet a budai fegyverkovácsok céhe adott elutazásuk előtt.

Az előőrsök visszavágtattak. Egy negyedóra múlva már itt lesz a nápolyi kíséret, mely parádésabb, mint amilyent a hadnagy valaha is láthatott... Néhány perc ideje maradt a királynak, hogy végigvegye magában az egész hosszú itáliai utat. Arra gondolt, hányszor lábaltak át a követek az Alpeseken, míg megkötötték a contractust, s elhozhatta Nápolyba Johannának jövendő urát... Negyedszázad alatt mennyire megváltozott Itália... Már alig hallani latin beszédet, a toszkán kiszorította a deák szót az előkelők között is. A togátusok még latin orációjukkal jönnek - idegen, fennkölt szavakkal élnek, melyeket fiatal korában sohasem hallhatott... Minden változik, minden romlik, így mondják Itáliában. Mióta a pápa Avignonban székel, az Egyház országa megsínyli a gyenge kezű vikáriusokat. Mindenütt új signoriák keletkeznek, uraik már grófoknak, marcheseknek, sőt hercegeknek nevezik magukat. A respublikák elzárják a határt, s ha nem kalózkodhatnak a tengeren, egymás jószágait fosztják... A császár utolsó mécsesének fénye is kialudt. Terhes méltóság ez Itáliában annak is, aki hordja, annak is, akinek a császárt fogadnia kell. A földeket, országokat garázda katonatársaságok látogatják, két-háromezer zsoldos legény kapitányt választ, s ha nem talál gazdát: rabol, gyilkol, fosztogat. A városok s urak sarcot fizetnek, ahelyett hogy összeállnának, s megteremtenék maguk közt azt az Aurea Aetast, amelyről annyit beszélnek manapság.

Minden úrnál, aki idáig vendégül látta - hallotta a panaszokat. Mindegyik kiöntötte előtte lelkét, mintha nem a távoli Archiregnum ura lenne, hanem még mindig csak dél-itáliai princ. Eleinte nehezen, lassan csikordult szava. Már elszokott e régi volgarétól. Odahaza magyart használt, urak közt deákot, a család azt a frankhonbéli nyelvet, mely valamennyi Capeting-unokának titkos öröksége... Ezen a változó, tarka vulgáris beszéden át oson hozzá az Emlék. Minden szó ízével visszajön valami nehéz gyermekkorából, amikor Nápoly-Szicília volt számára az egész világ... Minden perc mesél valamit, mint a szél, ha messziről érkezik s sohasem látott leveleket sodor...

A tengerparton találkozott először szegény emberekkel. Olyan különös volt, amikor elébe térdelt az öreg, szakállas halász, ő szólt hozzá, az figyelt, megértette szavát... Lehet, többet ért ez a perc a szegénynek, mint az ezüstdénár, melyet az ő kivert képével a hadnagy csúsztatott tenyerébe... A halász és Róbert, a két véglet, két magányos, szakállas öreg. Ahogy nézte a távolodó arcát, önkéntelenül Róbertre gondolt, s most már - idők múlásával - nem érzett iránta semmi gyűlöletet. Valaha önmagában gyilkosnak, usurpátornak hívta. Bosszút esküdött, amikor atyjának halála napján a Budán felállított ravatal mellől hallgatta a rekviemet. Akkor - már annak is negyedszázada - megfogadta: fegyverrel kezében, magyarjainak élén tör be nápolyi földre, megostromolja a Castel Nuovót, s alázatos, térdeplő bárók előtt taszítja le Róbertet a trónról, melyet előle foglalt el... Azóta... minden másként lett. Ma, ennyi esztendő után, talán igazat is kell adni Róbertnek. Szabad lett volna-e neki, Itália vikáriusának kiadni a hatalmat kezéből, s rábízni egy kisfiúra, aki még nem tanulhatta meg, milyen bonyolult tudomány az uralkodás? Hiszen abban az időben Nápolyt két császár is fenyegette, Henrik északról készült, a Palaeologosok Bizánc felől... délen az aragonok acsarkodtak Szicíliában, s az ország szélét napról napra háborgatta az afrikai pogány.

Ma már másként látja Róbert plánumát, mint akkor, amikor halálos sértés tüskéit érezte. Talán meg is könnyezte, amikor Illustris Károly haláláról megjött a levél, melynek így kezdődött első mondata: "Cecidit corona capitis mei..." - Fejemről lehullott az én koronám... Talán azon az éjjelen, fiának ravatala mellett gondolta el, hogy az unokák kezével újból egybeszerzi a békességet Anjou Károly ivadékai között. Emlékezik arra, amikor Nápolyból megjött a levél. Október lehetett, darvak szálltak a levegőben, íjászok lestek vadkacsára, a kastélyba akkor érkezett egy lengyel herceg... Tollba mondta a választ az udvari káplánnak. Első szava az isteni rendelés volt... de már ő is szót ejtett Endréről, az elhunyt fiú helyett kínálva a kicsiny gyermekunokát.

A láthatár szélén porfelhő jelezte, hogy közeledőben vannak a nápolyiak. Magához intette Drugeth urat, aki félkörbe állította a vitézeket. Látta, amint a szekér mélyéről előbújik Endre fésülten, ezüstvérttel, kardocskájával, kezét engedelmesen Róbert barátnak nyújtva, aki, mint az árnyék, percet sem tágít mellőle. Szeme megpihent a szerzetesen. A ferences villogó tekintete úgy szaladt ki az éles metszésű arcból, mintha penge keresne ellenfelet. Amikor lecsúszik csuklyája fejéről - arca inkább seregek kapitányára, mint a Poverello alázatos szolgájára vall. A barát lehajlik Endréhez, még egyszer kikérdezi a betanult orációt, mellyel köszöntenie kell leendő hazájának követeit.

A díszmenet élén János, Durazzo hercege s Achaia fejedelme haladt. A hegyes-dombos vidéken ügetésben közeledett királyi öccse felé. Bíborszínű, hermelinekkel szegélyezett palástja bő redőkkel takarta el lovát. A kelme gazdagságának ez a fitogtatása első pillanatban csodálkozást, aztán mosolyt csalt ki a magyar urakból. Páncélt sem ő, sem kísérete egyetlen tagja sem viselt, s fegyverük mindössze könnyű kard volt, melyet a nápolyi urak megkedveltek az örök béke alatt. Sisak helyett fejüket ékszerektől csillogó barétok, prémes sapkák, nagy karimájú kalapok fedték be.

Endre apja szemét kereste, érezte, most, egy pillanatra elkapja kegyes, meleg mosolyát. A király int - a magyar csapat laza ívben megindul, hogy középen találkozzanak. Még a csúfondáros ifjú legényeknek is elmegy kedvük a szófaragástól, amikor túloldalról megzendülnek az ezüstkürtök, s olyasféle zsolozsmát zengenek, mint sátoros ünnepeken a nagytemplomokban. Károly Róbert s János herceg megállnak, szemtől szemben. A király kitárja karját, magához öleli, majd ajkával érinti e húsos, vörös arcú ember izzadságtól fénylő homlokát.

A bevezetést még értik a magyarok - amikor János herceg belefog az ünnepi orációba -, de aztán ingoványos utakra téved az udvari latin, mintha elszöknék az anyaföldtől, attól a férfiszóval beszélt, komoly deáktól, melyet anyanyelvnek éreznek a főrendű magyarok. A nap olyan kegyetlenül tűz, mintha a Tiszaháton kellene árnyék nélkül állniuk. A herceg nem cifrázza sokáig, levegőbe lengeti tarka tafotába bújtatott karját, s egy takaros fordulattal berekeszti az ünneplést. Most Károly Róbert veszi át a fonalat. A magyarok szeme felcsillan. Hányszor hallották követfogadáskor, tanácsban, országjáráskor uruk szép, mély hangú szavát... a hang otthoni, a Budán beszélt latin, melynek szinte kívülről ismerik kegyes fordulatait... Egy perc múlva összenéznek. A király nyelve lágyabb lett... mintha elolvadtak volna az otthoni kemény hangzók, mintha gyermekkorból térnének vissza a régi, lágy hangzatok, melyek úgy követik János herceg kádenciáját, mint testvér testvérét.

A barát előrebocsátotta kis Endrét. A nyolcesztendős gyermek kitárta két karját a durazzói herceg felé. Alighogy elérte palástjának szegélyét, egy pillanatnyi csend támadt, amíg megkapaszkodott a biztató tekintetekben, s aztán gyerekek kántáló hanghordozásával végigfújta az üdvözlő mondatokat... Utána felborult az ünnepi rend. Az ismeretlenek összekeveredtek, megindult a víg parolázás, azon a kevert, vulgáris nyelven, melyet latinnak neveztek. A nápolyiak látták a magyarok hadi vértjeit, a karvastagságú aranyláncokat, a fegyverhordók címeres pajzsát, a drágaköves kardmarkolatokat s a nyereg mögé akasztott csákányt, melyet Itáliában nem ismertek. A nápolyiak fiatalja csupasz arcú volt, sem bajuszt, sem szakállt nem viselt, hajuk könnyű, ékköves hálóba volt szorítva a barét alatt, s derekukat talán fűző tette még karcsúbbá. A magyarok hosszú, egyszínű köntöse alól nagysarkantyús, nehéz lovagi lábbelik villantak ki. A nápolyiak könnyű harisnyanadrágot hordtak s szattyáncipellőik sarkán csak parányi sarkantyúkat.

Nézték egymást, kóstolták, több-kevesebb barátsággal, mint uruknak hív szolgái. Mindegyik igyekezett ellesni az idegen udvar szokását, s a magyar lovagok dühösen csaptak szét közvitézeik, csatlósaik között, amikor azok gúnyolódva mutogatták egymásnak a kisasszonynak beillő, csupasz arcú, majdnem fegyvertelen nápolyi urakat... A katonák barátkoztak először össze. Az egyik magyar leemelt a nyeregről egy hatalmas kulacsot. A nápolyi keresztet vetett hátára, majd ajkához emelte, s oly szakértelemmel kortyolta, hogy egy csepp sem folyt ki mellette. Ez már megszerezte becsületét, s a néma jelbeszéd barátságos kínálgatássá alakult. Percek múlva a lovas legények hangos vivátozással köszönték meg a jó szándékát, mellyel táncot s leányokat ígért az estebéd után.

A nolai vár bástyáiról nézte Róbert király az előtte elterülő dombos vidéket. Ma levetette a szürke köntöst, mely Illustris Károly halála óta kedvenc ruhadarabja volt. Ma ő is királyi palástot viselt, s a körülötte álló idősebb országnagyok, Terlizzi, Capece, Chiaramonte grófja, az idősebbik Artois, mind udvari díszben várták, hogy a királyi menet megérkezzék.

A homokóra szűri porát. Mire majd félig lepereg, már megtörténik a találkozás. Mára elvégeztetett a reggeli beszélgetés kedves orvosával a planéták szaváról, melyek titokzatos mozgásukkal irányítják az emberi test nedveit. Ma - alighanem - élénk mozgásban vannak, mert fáj a veséje, egyszer-egyszer nyilallást érez, s ahogy szolgálattévői ráaggatják a parádés, királyi ruhákat, pokolba küldi őket s velük az egész ceremóniát. Valamit kortyoltat vele a magiszter. Ettől könnyebb lesz belsejében, mosoly fut fel arcára: kései, kenetes mosoly, mely sokat gyóntató gvardiánok arcára szokott rátelepedni, s nem fakul le onnan soha.

A kis városka dísztermében fogadják a magyar királyt. Nápolyból takaros trónszéket szállítottak a fuvarosok, szőnyegeket kölcsönöztek, ide hoztak egy szárnyasoltárt, hogy színes folt kerüljön a hideg, román ívek közé, a leányokkal virágot szedettek, s ezzel szórták tele az utat, mely a város kapujától a Palazzóig vezet. Végignéz urain, a vele jött országbárókon és ifjú hercegeken. Hajlonganak előtte, körüludvarolják... Bezzeg, míg Károly fia élt, ő már vén volt, sírba teendő. Károly volt az új nap, privilégiumok könnyű forrása, Calábria hercege... Károly, szegény, eltűnt. Ő meg itt van, roskatag évei lehajló mezsgyéjén, s mégis, változatlanul, esztendők és esztendők óta - ő a király.

Valamit mond, a kamarása leszalad az ónkarikás ablakhoz, üggyel-bajjal feltárja. A nyirkos, napot nem látott falak vakultan hunyorognak a napsütéstől, évtizedek szennye, pora, kopása villan elő. Az emeletről látszik a kapuhoz közeledő tarka, különös formájú, kocsikkal megszakított ünnepi lovagmenet. Megzendül a toronyban a harang. A barátok temploma átveszi, az oratóriumok előtt megkongatják a régi időkből itt felejtett kongatótáblákat.

A ceremónia úgy kívánja, hogy lovas heroldok jelenjenek meg a podesta kíséretében Róbert király előtt, s kegyes engedelmét kérjék, hogy az idegen fejedelem előtt megnyithassák a város kapuit. A kulcs ott fekszik, bíborpárnán, hosszú, csúcsos vége szentet ábrázol, aki kitárt karjával őrködik a város felett.

Róbert bólint, maga adja át a párnát, s aztán int, hogy álljon rendbe az udvari menet. Kicsit nehézkesen mozog már a hosszú palástban, a nagy melegben égeti a bíborkesztyű s a korona aranyabroncsa. Hosszú kormánypálcájára támaszkodik, s maga elé engedi apródját, aki kardját cipeli. Óvatosan lépked az idegen lépcsőkön, próbálva a karmazsinszínű szőnyeget. Mire leér a tanácsház udvarára, szembejő vele a másik királyi menet.

Néhány lépésnyi távolságból már keresi a két Anjou egymás szemét. Mindkét tekintetből ugyanaz a hideg, nyugodt ész sugárzik, mely felülemelkedik közrendű halandók értelmén, s támasza trónjuknak. A tekintet végigsiklik Róberten. Vajon kérdi-e most tőle, ő volt-e, aki mérget töltetett atyjának, Martell Károlynak poharába? Ő volt-e, aki tízesztendős korában elküldte öccsét pártütő dalmátok, bosnyákok, horvátok közé, hogy gyermekésszel, gyermektapasztalattal őrlődjék fel küzdelmében a magyar Archiregnumért?

Vajon gondol-e erre Károly Róbert, vagy csak idősebb bátyját látja, az Anjou-ház nagy, terebélyes tölgyét, mely lassan elerőtlenedik. Emlékeiben felmerül-e még a kemény, erős herceg, aki elfoglalta atyja örökét? Most ezüstös aggastyán áll előtte, akinek remeg ajka széle, s szemére könnyes fátyol borul. Udvari illem kívánta ölelésnél melegebben, szorosabban vonja magához öccsét, s azok, akik közel állnak, hallják, hogy a király alig tudja visszatartani a feltörő zokogását.

Talán most fiára, Károlyra gondolt, az egyetlen emberre, akit valójában, egyedül szeretett? Vajon tényleg lehullt-e fényes koronája, miként gyászbeszédében hirdette? A kéz reszket, amikor kibontakozik az ölelésből, s most, úgy látszik, mintha az ereje teljességében, férfikora hajlásában levő magyar királyt is elfogná az elérzékenyedés. Egyszerre eltűnik előle a küzdelmes harminc esztendő szívós munkája, mellyel idegen magyar földbe eresztette be házának gyökerét. Most újra itt van, a hatalmas Anjou-tölgy alatt, mely egykor elszívta előle a napot. Valami fojtogatja torkát, valami felszakad belőle, mely ott lappangott lelke redői közt. Mintha mindig ide tartozott volna, mintha álom lenne a Duna Visegrád előtt, a magyar ég enyhébb kéksége, a végtelenbe szaladó búzamezők... Nápoly, a tenger sós ezüstje, nagyvízi népek kevert világa, a szó, mely ízes s egyforma, ha herceg beszéli vagy szerelmes szolgálóleány dúdolja... Nézte a csupasz ajkú princeket, karcsúak, vékonyak, lányosak, egymáshoz hasonlatos köntösben, majdnem fegyvertelenül... Tekintete magához öleli Endrét, naptól égetett arcában nincsen semmi franciás, és senki sem fedezheti fel rajta a Nápolyból elszakadt herceget. Endre zömök, vállas legényke. Egyik keze kardján, másikkal barétját babrálja. Kis mellpáncélján megcsendül az aranylánc, ő itt az egyetlen herceg, aki vitézhez illően vértet visel. Mindenki érzi, hogy Róbert hangja öreges, papos, meghatott. Kezét kinyújtva, ájtatos mozdulattal fogadja Endre kézcsókját, nem öleli mindjárt magához a gyermeket, egy pillantásra lehunyja szemét, s jobbját áldóan a fiú fejére teszi. Utána ránéz. Ez volna hát a magyar Regnum ifjabb hajtása... az ágacska, melyből férfimagot kap majd a kiszáradó Nápoly? Ez volna hát Calábria jövendő hercege, Johanna ura, conregens, dinasztia fundátora...? Öreges testtel magához vonja, a kéz eltapogat felette, méri az időt: vajon megérem-e, hogy a legényke karja átfogja a lányunokát, s Johanna testébe beleoltja az anyai örömet? Vajon megéri-e... Ahogy nézi, erős legényke, kicsit vaskos, északi fajta. Gondolata Johannára fordul. Sic fata volunt.

Filippa megbontotta a gótikus, pántolt láda zárját, felcsapta fedelét, s egymás után rakta ki belőle mindazt a mátkaholmit, melyet egykor, kislány korában Valois Mária viselt. A gyermek az udvari díszben követte az etikettet, s ha könnyedebb, lazább volt is az udvari dísz, mint a bizánci hercegnők gálaruhája, az aranyhímzések gazdagságában alig volt egyetlen udvar, mely a nápolyi mellett megállhatta volna helyét. A kicsinyek viselték a nagyok ruháját. Ha hosszú volt a köntös ujja, bevették, a fejkendő csipkéjét szűkebbre szabták, a derékon szorosabbra húzták az aranypaszomántos övet, kurtább lett az uszály is, apróbb a lovagkesztyű, de az életstílus külső formájában Johanna már mint parányi dáma szerepelt.

Reggel óta tartott az öltöztetés. Filippa lezárta az ajtókat, kirekesztette a kíváncsiakat. Élete művének, sorsa fordulójának tekintette ezt a napot, amikor Johannának véget ér kislánysága, s gazdagítani fogja az Anjou-ház gyermekmátkáinak sorát. Fésülte, cicomázta, öltöztette. Ahogy emelkedett a felhőtlen, júliusi égbolton a nap, úgy aggatta rá egyre teljesebb színeit a Castel Nuovóra e hívságos nápolyi világ.

Johanna állt az öltöztetőasztal előtt, könnyekkel szemében, ingerülten, fáradtságtól remegve. Mintha áldozatra öltöztetett állatka lenne, úgy húzta le testét a nehéz, udvari köntös, az arany- és ezüstszálakkal átszőtt palást, a fátyol vége, s lábát szorította a veresesbarna kisasszonycipő. Amikor elkészült, bejöttek az udvari tanácsadók, a kancellária első magisztere. Mindnyájan csipkés, szalagos, brokátokba, tarka színekbe öltözött emberek voltak, akik a valóság és játék határán élvezték a nagy nap eseményeit.

Csak ő áll egyedül és tanácstalanul, ennyi mozgás, idegen fény, idegen ember között. Kinéz a kertbe. Milyen jó lenne most elszaladni, versenyt szaladni a vadászkutyákkal, almát szedni a kertész fájáról, kilopózni az istállóba, és felkantározni lovát, hogy levitesse magát a tengerpart, Baia felé. Tanulta az udvari hajlást, a féltérd-mozdulatot, az illendőségnek minden változatát. A kéz mereven előrenyúlik, majd fokozatosan legörbül, hogy virágsziromhoz hasonlóan tegye meg az ifjú lovag felé az előírásos félutat. Minden mozdulata betanult formaság. Egy pillanatra elmosolyodott. Vajon kis Endrét is így gyötrik-e, ilyen szigorú az ő számára is az instrukció?... Vajon hol öltöztetik menet közben... hogy verik le ruhájáról a port... mint beszél véle király atyja, s kinek vagyon öröme benne, ha jól csinálja végig az illemet?

A Castel dell'Ovo adta meg először a jelt. Utána átvette a Castel Capuano toronyőre... a harsonahangok végigriasztották Nápolyt, s mire a Castel Nuovo kürtjei is megszólaltak - elkezdődött a ceremónia. Lassú, kimért lépésekben vonult végig parádés lovain a két király, a nép tömött sorfala előtt. Menet közben halkan szót váltottak. Károly Róbert felcsillanó szemmel látta újra Nápolyt... a várost, melynek népe három hosszú évtized alatt éjszakánként álmában annyiszor megjelent. Nézte a virágba szökkent új palotákat, a hercegek hajlékait, az új templomokat, oratóriumokat, az utcák szélesebb, tágabb rendjét, a kövezetnek használt lávadarabokat, melyek felett a nyár poros fátyoltengere feküdt. Az úton, amerre mentek, mindenütt virágok, tarka szőnyegek, címeres zászlók, lovagi tornákra készült drapériák. A nép erkélyeken szorong, házak tetején. Minden tele zölddel, tele illattal, de a nép különös tarkasága már olyan idegen... Vajon idegen-e ő is egészen? Vajon ez Nápoly, álmai városa, mely után titkon esengett akkor is, amikor Szent István koronája érintette fejét? A díszteremben végigjártak a kamarások. A szolgák leporolták a fal mentén húzódó padokat, ülésre igazították az oszlopközökben, pillérek mentén a díszszékeket. A fal tölgyfa burkolatába Róbert király hasíttatott hatalmas, csúcsíves ablakoknak való helyet. A nagyon öregek még emlékeztek Sánta Károly korára, amikor ősz végén bereteszelték a nehéz fatáblákat, dohszag és sötétség feküdt rá a palotavilágra az első februári napfényig, amikor füstölővel kellett kiűzni a tél emlékeit. Ma már a kisebb ablakokat pergamen lapokkal borították be, míg a díszterem körül, végig a palotaszárnyon francia mester illesztett üveget ólomkarikákba, s így télen-nyáron szivárványló fénnyel tudott áttörni a napsugár.

Johanna feltérdelt az ablakpárkányra, s innen nézte a bekanyarodó díszmenetet. Tekintete végigkísérte a heroldok hagyományos játékát, a zászlók tarka erdejét, a leereszkedő hidat, az első testőrcsapatot, mely rászalad a hídra, s utána megállapodott a magyarokon. Valaki tenyerét szattyántalpacskája alá tartotta, így emelte magasba, hogy mindent láthasson... Idegen, pompás, hatalmas emberek jöttek, sötét köntös borult rá vértjeikre, sisakjuk forgójából drágakő villant. Nehéz, görbe kardokat viseltek, mentekötő aranyláncokat, lovagi sarkantyúkat. Arcukat szakáll s bajusz keretezte, egészen mások voltak, mint a nápolyi udvar csupasz képű lovagjai. Most lépett rá a hídra Carolus Robertus úr, aki előtt le kell borulnia, s el kell mondani a betanult latin orációt. Mintha közeli rokon lenne, úgy nézi... tetőtől talpig vörös királyi köntösben van, a paláston aranysujtás, bíborsipkával védi feje búbját, mióta leemelte sisakját. Szakállt nem hord, de bajusza szélesebb, lengőbb, mint az itteni öregeké. Kezét feltartja, s megvillan a napfényben az aranyos pálca, mellyel integet, mintha viszonozni kívánná a népnek a mennydörgő robajú vivátozást.

Most látja meg kis Endrét... Nyergében ül, kis fehér paripán, mintha oda lenne nőve, úgy lovagol. Köntöse fehér, ezüsthímmel olyan, mintha valóságos meseherceg lenne... idegen északi fiúcska, aki nem mosolyog, s talán szomorú. Tisztán látja az érkező mátka riadt tekintetét, amint atyját keresi, akit a felvonóhídon előresodort a bevonuló udvari tömeg.

Miként bizánci képek mutatják, úgy áll fel szent rendben az udvar. Középen két aranyozott trónszék, oldalt, valamivel alacsonyabban Sancia királyné helye. Már ott ül kendővel legyezve arcát a nagy hőségben, cifraság nélkül, öregasszonyok feketéjében, a Szentatyától nyert aranyrózsa egyetlen ékessége s egy régi, smaragdos fedelű szent órakönyv. Így ül Sancia, aki erre a napra visszajött a jámborabb kolostorvilágból, megint látja az unt, elfeledett arcokat, sógornőit, ángyait, húg-asszonyait, bátyáit, öccseit, a gyermekeket, az egész nápolyi Anjou-nemzetséget úgy, ahogy cellája félhomályában végiggondolta bűnös életüket.

A többiek egy-egy lépéssel oldalvást. Ülnie csak Katalin császárnőnek szabad, aki címe és rangja szerint előbbre való lenne a királyoknál, de minthogy szűkölködik valóságos birtokokban, mindaddig, amíg vissza nem szerzi a latin császárságot, Nápolyban tarentumi hercegnőnek tekintik... A másik oldalon a vörösbe játszó hajú Ágnes, Durazzo hercegasszonya, három fiú anyja, az udvari szóbeszéd kimeríthetetlen bőségű figurája... Ágnes hangja végigszalad a termen, tekintete megáll egy bolthajlás alatt, és keresi legutolsó széptevőjét, Artois grófot, a fiatal Balzót-e, vagy pedig mégis Acciajuoli Miklóst, akit szeretne Katalintól elhódítani?... Selyemben-bársonyban az ifjú princek, három tarentói és három durazzói, Gravina grófja és Achaia hercege áll, arcukra rászállt keserűséggel, hogy a melegben hordaniok kell a lószőrrel tömött, szúrós díszkabátot, szűk nadrágot, keskeny cipőt... Szemük lopva Johannára téved, aki egy lépéssel áll mindenki előtt, fátyolával, ezüstvirágokkal kezében, ahogy várja, kis mátka, eljövendő szerelmes úrfiát...

Ezeket a perceket sohasem lehetett többé elfeledni, amint felkísértettek éjszaka sokáig, az első magyarokat, akiket látott. Ott volt-e már akkor Róbert barát? Hogyan nézett rá, amikor először meglátta, a sápadt, nagy homlokú, kopasz fejű barát? Magára húzta-e kámzsáját, akkor is... lehunyta-e alázatosságában szemét, vagy szabadon és tüzesen fürkészett szeme végig? Mintha korbácsot keresne, hogy kiverje a gonoszt...

Kitárják az ablakokat. A nap beszabadul, ezer és ezer fáklya fényével esik egyszerre be a trónterembe, lángolni kezd az arany, a mennyezetre festett égbolt ragyogni kezd; a magyar urak szeme feltéved a tetőre... mintha csodát látnának: csillagos égbolt, fényes nappal. Színes kőpadlón állnak, melyre virágokat szórtak, nagy, fehér, húsos liliomok, rózsák és ismeretlen, odahaza sohasem látott virágok hevernek a pádimentumon, a falon képek a mécsesek felett.

A bíboros érsek áldóan tárja ki kezét. Ő mondja el az Egyház köszöntőjét, s adja rá a gyülekezetre a Főpásztor áldását. A kerek mondatok biztonsága, az ősz arc mosolya, az egyház szava feloldja az első pillanat zavarát, az udvari nép elhelyezkedik, a soros apródok mutogatják kinek-kinek a helyét, minden elrendeződik, míg beszél a kardinális, kezét kitárja, ebben a magához ölelő szélességben benne fekszik mindenki, magyar és nápolyi, vulgáris és latin. Senki sem figyel arra, amit mond. De maga a szó kegyes és rendező, mindenki megtalálja benne helyét.

A magyarok a trónterem déli oldalán állanak, a nápolyiak az északin. Sancia királyné felemelkedik. Most látni csak a megtört öregasszony nagyúri biztonságát, egy ősi nemzetség hagyományos mozdulatát: asszonyi alázattal hajtja meg öccse előtt fejét, Carolus Robertus körülnéz. Szemben véle, imbolygó mécs fénye felett ott áll sötét keretében Szent Januáriusnak, Nápoly vértanú püspökének képe. Lehajlik a térdeplőre, a páncél nagyot csörren, mindenki láthatja az aranysarkantyút, melynek fejében két rubinszem ég. Nem feledte el a gyermekkori leckét; nem feledte el, hogy ezzel tartozik Nápolynak. Utána Sancia királynőhöz ér. Féltérd hajlással köszönti, ajkához emeli a viaszszerű kezet.

Az asszonyok mély meghajlással, a hercegek féltérd hajlással érik be, a grófoknak megrogy térdük. Róbert áll trónszéke előtt. Most ő is előrelép, karjaiba zárva Károly Róbertet, még egyszer megöleli városok, signoriák követei előtt, köszörül torkán, megkezdi orációját.

Ez az ünnep tüskéje, amire kevéssé vágyódnak, akiket tisztük az ünnepségre hozott. Messziről indul el a kezdet, kiterjeszkedik a Szentírásban Noé atyánk fiaira. Onnan elér Carolus Magnusig, akinek érdemein rajta felejtkezik. Innen hajlik a mitológiába, előkerül Jason, aki Colchisba volt indulandó, szó esik a mirmidonokról, akik évszám keresték elveszett atyáikat, elkanyarodik Pontus felé, melynek téli fuvalma a Duna vizét is hullámossá teszi... Így jött egyre közelebb, egyik keze mutatta, miként halt ki időnek előtte Szent István dicsőséges, fiúági háza, s miként rendelte az Úr asszonyágról utódul Capet kései unokáit.

A homokórán szaladtak a szemek. Róbert király latin szavainak árnyékában pihenésre vágyott értelem és gyomor. Egy-két magyar úr megzökkentette a szablyát, hajnal óta lovagoltak, s alig ettek mást, mint amit a hazai tarisznyákból odanyújthattak a csatlósok. De mindennek vége van egyszer. Róbert király is elmondta az áment, mely benépesítette újból a két ház ölelkező angyalaival Nápolyt, elűzte az Erinniszeket, s a béke kegyes trombitaszavával segítségül hívta az Anjou-háznak mennyekben levő védőszentjeit, míg Endrére mutatva elismételi a Szentírás szavát: itt vagyon az én szerelmetes fiam, akiben nékem kedvem telik...

A jeruzsálemi lovagok álltak őrt a két király előtt. Fehér palástjuk, ezüstös páncélingük harcias színt kevert a selymes, csipkés sokaság békés pompájába. Nyakukban hatalmas csomó függött, melyet a nagymester kötött meg Szent Szilveszter napján, s amelyet csak akkor volt szabad feloldozni, ha a Szentföldre zarándokolván teljesítették fogadalmukat. Negyvenen voltak, közöttük a legszebb, legfényesebb nápolyi nemzedékek sarjai, Caracciolók, Balzók, Capecék, Orsinik, egy Gaetani, szicíliai Chiaramonte, Terlizzi... mintha folyondár lett volna, úgy szőttek a királyi pár köré lovagi szőnyeget.

Carolus Robertust illette meg a szó. Hosszú bíborpalást borult lovagi köntösére, hasítékából elővillant a páncéling ezüstös fénye. Mintha őt is elragadta volna a nápolyi latin édes kádenciája, mintha elszálltak volna az évtizedek, a nehéz hazai disputák, éjfélbe nyúló férfivigasságok, melyeken meg kellett szoknia magyar urak és püspökök keményebb, zordabb latin szavát.

Röviden beszélt. Mi messziről jöttünk - mondta -, az út hosszú volt s fáradságos, fiunkat hoztuk, kit szívünk egész teljességével szeretünk. A szó végigröppent a Duna tájékán, ott időzött a távoli, égbe nyúló hegyek közt, Kárpátok hófedte világánál, melyből megtérni kényszerült... innen délebbre jött, már szelíd dombok, halmok, erdők világa, békés, jámbor nép közt vitt el az útja... a dalmát városoknál látta meg ismét a tengert... így jött, magába zárva hajójában az egész otthoni világot, Hungáriát, mely most aggódó szeretettel várja, miként fogadja fiául a fényes és hatalmas Nápoly királysága az ő kicsinyke Endre fiát...

Az udvarmester intett Filippának, aki kézen fogva hozta a kis hercegnőt a trón emelvénye elé. Megette mentek udvari szolgálói, ifjú grófkisasszonyok s végül Aquinói Mária, a belső familiáris. Mária csodálatos volt, divat szerint való francia köntösében. Házának címerruháját öltötte magára, s az azúrkék alapon leomló selymet vérpiros szálú ezüstkígyók színezték.

A trón melletti karosszékekben Katalin s Ágnes hercegnő foglalt helyet. Katalin magas, süvegszerű főkötőt viselt, melynek tetején ott ragyogott a császári korona. Hermelines derekát aranybrokát szoknya váltotta fel, végigomlott a trón lépcsőjén, mint a bizánci császárnők udvari köntöse. Ágnes hercegnő hullámos haja nyitva hevert fürtökben vállán, csak gyöngyös háló szorította le. Ruhája egyszínű kék bársonyból volt, mely alól kilátszott sűrű ezüstszálakkal szőtt parádés alsóköntöse.

Johanna kibontakozott Filippa karjából, s bátor lépésekkel a trónemelvény felé sietett. Kezét előrenyújtja, arcán mosolygás ül, egyenesen Endre felé tart, aki zavartan áll nevelője, Róbert barát előtt. Endre keze görcsösen fogja a könnyű kardocskát s a tollas barétot, leszegett fejjel áll Johanna előtt, hagyja, hogy az udvarmester szelíden lefejtse jobbját a fegyvermarkolatról, s odafektesse a kislány kezébe.

Ebben a pillanatban megszólalnak a kürtök, égnek emelkednek a lobogók. Minden szem a két gyermekre tapad, amint itt állnak, illetődötten, lesik az udvarmester intését, akinek be kell rekesztenie a ceremóniát. Johanna magasabb, nyúlánkabb, idősebbnek látszik. Nápolyban nyíló délszaki virág, nagy szemű, fehér arcú különös kislány, aki királyi örökséget hord Anjou-vonásaiban. Endre zömökebb, barnás arcú gyermek, félénken keresi Róbert atya tekintetét, bólintására előlép, meghajtja térdét, s iskolás intonálással megkezdi üdvözlőbeszédét.

"Kegyes hercegkisasszony, jövendőbéli mátkám..." Lassan, megfontoltan mondja végig, úgy, ahogy tanították a praeceptorok. Szeme rátapad a jóságosnak látszó aggastyánra, kegyes nagyatyának, "avus"-nak mondja, s kéri, hogy fogadja unokájaként, mint Johanna leendő urát.

Gilétfi nádor s a magyar urak izgalommal hallgatják, szeretnének segíteni, félnek, hogy megakad. De a kis herceg hősiesen végigropogtatja a körmondatokat, s barétlengetéssel fejezi be az üdvözlőbeszédet. Mindenki fellélegzik, körülölelik a kisfiút, aki izzadtan törli homlokát, kérdően néz lelkiatyjára, nem vétett-e el valamit? Az atya bólint, s arcán végigsuhan valami röpke mosoly, odalép Endréhez, s kendőjével megtörli a kisfiú verejtékes homlokát. Most minden szem a hercegnőre tapad, aki szembefordulva mátkájával megkezdi az orációt.

Mintha ének szólna, ez volt kis Endre gondolata. Ki törődik a szó értelmével, ki értheti ezt a nápolyi latint? A leány feléje fordul, mosolyog tekintete, köntöse oly finom s méltóságos, mint odahaza, édesanyja első dámáinak. A szó csilingel, elandalodik, úgy hallgatja a félig értett mondatokat... most egyszerre elhallgat, a teremben hangosan vivátoznak. Filippa s az udvarmester segítenek, hogy átölelje egymást a két gyerek. Ünnepélyesek, zavartan néznek egymásra. Johanna érzi, hogy valamit kellene még mondani saját magától ennek az idegen kisfiúnak, ami nincs benne az ünnepi beszédben: talán hangokat hall, valahonnan, a lélek mélyéről, megleli anyja távoli, francia szavát. Így szólítja meg Endrét, aki küszködik a forró nyárral, mely mintha üszköket hajítana a terembe. Elviselhetetlenül szűk a parádés dolmány, le szeretné tépni az inget tartó boglárokat. A hang törten, latinul reppen ki:

- Olyan meleg van itt, Johanna!

A kislány néz rá, vár talán még valamit, aztán lassan-lassan lehervad arcáról a mosoly. Állnak szemben egymással, s most ráeszmél az udvarmester, hogy a két gyerek számára nincs több szerep a fogadás rendjében. A tanácsurak szónoklata következik, megfontolt beszédek, de mindenki a mátkapárt nézi még, legfőképp Johannát, akinek korai szépségén megakad az udvar tekintete. A bíboros töri meg a némaságot, a gyermekek fölé hajol, kardinális kalapja árnyékot vet az arcokra. Széttárja köpenyét, magához öleli őket, mintha az Egyház áldását adná tiszta ölelésükre. Tenyerét ráteszi fejükre, s aztán szelíden lenyomja őket a bíborpárnákra, míg reájuk adja áldását. A hangja kicsap a tömegbe, mintha hatalmas orgona zúgna.

- Imádkozzatok!

A nehéz, páncélba bújtatott lábak hangos zörejjel koppannak a kőpadlóra, asszonyok selymének suhogása, a ministránsok megrázzák a füstölőket, az Ecclesia adja meg ősi biztonsággal az ünnep ritmusát.

A királyi ágyasház kopott bíborát foltokba csíkozta a gyertyafény. A teremnek beillő szoba közepén ott díszelgett a hatalmas bizánci thalamus, méltó mása annak az ágynak, mely nászra fogadta a kelet-római birodalom urát. Négy oldalára címeres tartófákat erősítettek, melyek összetartják a baldachint. Oldalvást selyemmel hímezett flandriai szőnyegeket akasztottak, úgyhogy a nászágy olyan, mint felcicomázott hadisátor, melyben a vezér a hódoló vár követeit várja.

A hatalmas, kietlen terem sötétbe vesző, fekete oldalával mintha beleveszne a semmibe. Hangszerek zaját hordta a vigasságtól rég elszokott folyosó, lantok pengését, harsonák ezüstszavát; egy húroshangszer mély akkordot ver - férfiének zendít rá, egybecsendülő ezüstkupák, a király hajósnépének evezősei kórust formálnak... Mindez halkan oson be a hallgatás pitvarába, ahol annyi esztendő óta nem ültek nászt már a Nápolyi-ház hercegei.

Egy percre egyedül maradtak, Johanna odament az ágyhoz, visszájára hajtotta a brokátterítőt, kis tenyerét végigsimította az ágykészségen:

- Nézd csak, Andreasso, ez selyem... ez mind selyem...

A gyermek közelebb ment az ágyhoz. Felemelte az egyik gyertyát az asztali tartóból, rávilágított az aranysárga, kínai selyem ágyhuzatra. Simogatta. A sikló, sima felület különös, szokatlan örömet tartogatott, könyökig eltűnhetett benne a kar. Még beszélni nemigen tudtak egymással, inkább csak mutogattak. Johanna szeme körbeszaladt.

- Ez mind a miénk most, nekünk adták... ez az egész terem a mienk.

Endre leszegte fejét. Odahaza, ilyenkor már vetkezni vitte a dajkaasszony, néha arra sem ébredt fel, ha homlokát érintette anyja csókja. Ma könnyű és csodálatos volt minden, ezer új benyomás, minden félelmes és mégis szép volt, minden az övé és semmi sem az övé... Mellette a mátka, akivel nehéz szót váltani. Tört, zavart latin mondatokkal közelednek egymáshoz, a kislány végigpróbálja anyja francia szavát, a mindennapos nápolyi beszédet. Andreasso ajkán még mindig idegen, ismeretlen szavak buggyannak, aztán nehezen, mintha csikordulna, a latin. Néha csak mutogatnak egymásnak. Johanna kacag, a kacagása olyan csengő, mintha apró, színes madarak énekelnének. Így érzi Endre, amint felé hajol, hogy elkapja az ágyszegély aranyzsinórját... megcsapja valami különös illat, amitől sírni és nevetni lehetne. Mintha ezer rózsa szagával telnék meg az ágyasház.

Amikor Filippa kiszöktette kettőjüket a díszebédről, vezette a két gyereket a díszbe öltözött folyosókon, őrt álló katonák előtt, végig a lépcsőkön, míg el nem értek az ágyasházba... egy percre megállt. Elővette a nehéz lélegzés, ilyenkor egyesével kellett vennie a lépcsőket, kifújta magát. A bor szaga bennemaradt szájában, zubogott, kavargott halántéka megett a vér. Az ágyasház küszöbén eleresztette a két gyermeket, ő maga kiment a folyosóra. Levegő... a tenger felől a csípős esti levegő sós ízét sodorta a szél... frissebb lett, megenyhült a fejzúgás... visszament a gyermekekhez, akiket neki kell ágyba fektetni.

Látta, amint játszanak, nehéz szavakkal, mutogatva. Milyen sudár, milyen leányos már kis Johanna, valódi dámácska, néhány év, és megint itt fog állni, ő fog megint itt állni velük, valóságos egybekelésre... Mert ez, a mai, csak parádé. Néha háromesztendős menyasszonyt dugnak ágyba négyéves úrficskával, máskor meg hat tavaszt látott vőlegény kísér a thalamushoz tizenkét esztendős hercegkisasszonyt. Ez a megszentelt forma, mely közös ágyban töltött éjszakával erősíti meg a pontokba szedett nász pergamenjeit. Az udvari rend úgy kívánja, hogy levetkőztessék őket, feküdjenek egymás mellett, míg be nem jön az ablakon a reggel. Akkoron bejönnek ünnepélyes menetben az ország világi s egyházi bárói, jegyzők és törvénytudók, ünnepi formulákkal jegyzik fel e gyermeki egybekelést a királyi annalesekben.

De most még este van. A két gyerek tépi, ráncigálja a zsinórt, az egyik beleakad az ágy oroszlánkörmébe, elvágódnék, ha el nem kapná... így sikonganak és kergetőznek egy percre... aztán mindkettőben elapad a beszéd. Johanna felnéz, meglátja Filippát.

- Mit csináljunk most, Filippa?

- Pihenjetek meg, kedveskéim... üljetek le az asztal mellé, addig hívom a szolgálóasszonyt, s együtt megbontjuk az ágyatokat.

Johanna kézen fogva viszi az asztalhoz Endrét. A fiú hagyja, valami félelem van benne, szemén tükrözik, amikor ezt a nagy, erős, fekete asszonyt meglátja, akinek nem érti még szavát, nem lehet vele deákul beszélni, szeme intésével kormányozza a palotaházat, s olyan idegen, rettenetesen idegen. Egyszerre kő fekszik a szívén. Felijed. Mi történt vele? Miért van egyedül? Miért nincs itt az anyja? Miért hagyta el apja messzi teremben? Valami idegen szalad át rajta, egy pillanatra tőröcskéjéhez tapad keze, ahogy látta otthon, Visegrádon. Miért van egyedül? Lajos otthon van, a lányok mind otthon vannak, leszaladnak a Duna partjára, a víz ilyenkor meleg, megáztatják magukat, várnak, hátha jön a királyi csónakosok tisztje, akivel hajókázni mehetnek... A Duna ilyenkor szelíd, nem kell félni tőle, madarak énekelnek, egy ág úszik a víz tetején, tarka nyakú kacsa bukik le, a túlsó partról harang hallatszik... Miért nem jött Lajos ide, miért őt küldték egyedül, csupa néma, akivel nem lehet beszélni, mindnek más a szava... az apja meg ül, idegen nyelveken beszél, fogja sűrűn a poharát, most olyan nagyon király, mint csak kevésszer otthon, Budán, most korona van a fején és palást a vállán, minden arany és fény, és minden olyan, mint Izabella meséiben. Ez a kislány az egyetlen, aki vele van, akivel szót ejthetne. A többi mind gonosz lehet, ahogy nézik, ahogy tapogatják, megfogják karját, megfogják lábát, megdöngetik mellecskéjét: erős vagy-e... mintha orvos hajolna felé... a szemük olyan különös: sárga és szürke szemek, mint a macskáé... a kedves visegrádi fehér macska, melyet távoli követségből hozott neki egy apátúr...

Filippa asszony hatalmas, bőrbe kötött könyvet tesz le eléjük. Az arannyal szegett kordován táblán Miurunk vékony, kereszten függő képe. Johanna átöleli. Édesanyjának öröksége, melyet csak ünnepeken szabad lapoznia.

- Nézd csak... ez mind a Miasszonyunkról szól, csupa kép. Szűz Mária csodatétele... látod, milyen szép itt, ahol vihar kerekedik a tengeren, ezt szoktam mindig nézni, ahogy leszáll a fáklya az árbocfára, és világít, amikor körös-körül sötét a tenger, s mind beleesnek a tengerbe, és akkor Miasszonyunk köpenyébe kapaszkodnak, ő nem engedi megfulladni őket... látod... Mondd csak, Andreasso, te értesz az olvasáshoz?

A fiú leemeli ujját a képről. A lapokkal zavartan babrál.

- Olvasok. Ismerem a betűt. De hiába nézem ezt a betűt, nem tudom, mit jelent?

- Anyám nyelvén van. Apád is beszél ezen a nyelven. Franciául. Így írták. Minden cseng benne, olyan szép. Minden versben van benne. Ha akarod, majd olvasok neked... akarod?

A fiú leszegte fejét. Úgy, alulról nézett át a kislányra, aki már széttárta karját, betemetkezett a gyertyafénybe, aztán felemelte hangját, olvasta Gautier mesternek, a soissoni poétakanonoknak Máriát dicsérő rigmusait.

Az árnyék megjelent az ajtóban. Belepte az ágyasház bejáratát, fatalpának koppanása felverte a csendet. Selymek, drágaságok, arany és damaszt közt szerzetes csuha. Hatalmas, kopasz koponya, kicsit sárgás bőr, beesett arc, villanó szem, kemény, csontos kéz, magas alak. Endre felugrott, mintha valami csodálatos történt volna a nagy egyedüllétben, szalad Róbert barát felé, átölelné, de a szeme találkozik a magiszter szemével, s akkor kedve félúton lelohad. Róbert uralkodik a termen, betelik az ágyasház, árnyéka - mint óriás csontváz - táncol a sima falon. Johanna riadtan nézi, a hangja elcsuklik, az istenes francia vers az asztalra esik.

Két árnyék. A gyermekek az árnyjátékokra tapadnak. Cataniai Filippa majd földig hulló ruhaujja mint lidércszárny siklik a falon. A barát előrehajlik, övéről előreesik a csontgombos olvasó. A két árnyék táncol, távolodik. Filippában felretten valami a gyermekkor emlékrétegeiből. Püspökök, érsekek, apátok: terveinek engedelmes kovácsai, s nem kötötte hozzájuk lelkében az Isten dicséretét. De ezek a kámzsás testvérek, a szemükben felvillanó fény, testük, melyet nem sebezhet meg semmi, sem kard, sem asszony, sem aranylánc: még mindig félelmesek.

- Köszönjük atyaságodnak, hogy felkeresett minket ezen az estén. Bizonyosan áldását kívánja adni, amikor nyugovóra térnek a gyermekek.

Róbert tekintete végigsöpri az erős, díszruháiban is paraszttesttel virágzó asszonyt. Beszéde lassú, ismeri Itália vulgáris nyelvét.

- Isten békéje legyen veletek. Tisztem szerint jöttem, s ezért nem jár nekem sem köszönet, sem hála.

- Te vagy, atya, a hercegúrfi udvari gyóntatója?

- Az Úristen kezében mindnyájan por és semmi vagyunk. Mi, akik Szent Ferenc ruháját hordjuk, ezt mindenkinél jobban tudjuk. Az Úristen rendelése szerint kezembe veszem e két gyermek lelkét.

- Udvari életünk, atyám, mindenről pontosan rendelkezik...

- A cifraságok keddje van. Ha érted az írást, hallhattál róla, miként bánt el az Úr Nabukodonozor palotájával... A harmóniát megköveteli az isteni rend. Ami nem igazodik ehhez, annak pusztulnia kell.

- Atyaságod, most nem szószéken hirdeti az igét. A királyi gyermekek hálótermébe jött, akik gondjaimra vannak bízva az ország törvényei szerint. Míg élénkek voltak, engedtem őket játszani. Ha elnyomja őket az álom, mind a kettőt lefektetem.

- Ország törvényeibe ne ártsd magad. Ha királyi szolgáló vagy, tedd meg, amit parancsolok neked, kerüld a sok beszédet, járj el tiszted szerint.

- Köszönd köntösödnek s annak, hogy ide csak ma érkeztél, hogy nem vitetlek ki a nászházból, ahol most barátnak nincsen semmi keresnivalója. Ha itt maradsz Nápolyban, jegyezd meg, hogy ezen a szárnyon Filippa asszony, Cabanis gróf özvegye, számos grófságok úrasszonya s e palota udvarnagya az úr. Te lebeghetsz égiek felett, lehet hazád nyelvén édes a szavad, mint a méz, de én azt mondom neked, barát, hogy a királyi gyermekek dolgába te ne ártsd be magad.

Róbert most kiegyenesedett. A csuklya lehullt fejéről, éles, hatalmas imperátorarc volt, mely Filippával szembefordult. Felemelte kezét, hangja érdes volt, cseppet sem kenetes. Senki se érezhette szaván a fráterek kegyes hanglejtését, úgy szorult ökölbe keze, mint amikor haragra lobbannak a világi nagyurak.

- Egy régi mondás úgy tartja, Nápolyban korbáccsal kell tanítani az alázatot. Ez este nem akarok praeceptorod lenni, asszonyom. Én is úgy kívánom, ne keserítsük meg a királyi gyermekek éjjelét. A nappal, remélem, bölcsebb lesz, mint az este, amikor sok józan elme tisztaságát eltompítja a borital. A Megváltó kezünkbe tette le a bűnök bocsánatát. Ellenem vétkeztél, Filippa grófnő, keresztény szívvel megbocsátok neked.

A hangon túl volt valami, a szem, az alak, az éj, mely lelohasztotta a harag lobogását, s csendesebbre hangolta Filippa szavát is.

- Szent ember lehetsz, még nem ismerjük egymást. Kérem elnézésed, ha hirtelen volt szavam. Tudnod kell, jó barát, hogy hetek óta minden dolog vállaimon nyugszik, mindenért engem nógatnak, s mindig én vagyok a hibás, ha valami nem megy a rendelések szerint. De ne hidd, hogy borital adott haragos szavakat számba. Neked is tudnod kell, hogy magad is bűnt követtél el, amikor beszéded egyházi ember ellen ingerelt. Mondd meg, atya... hogyan hívhatlak?...

- Itt, Nápolyban már nem emlékezhetnek rá, hogy nem mindig hordtam Szent Ferenc köntösét. Ma Róbert néven ismernek, s Carolus Robertus király rendelte, hogy fia mellett Nápolyban maradjak.

- Úgy... sokszor látjuk majd egymást, ha így szólt rendelésed. Kívánom, hogy e palotában ne háborgassanak. Ha tehetek érted valamit, vagy teljesíthetem kívánságodat, tisztem szerint megteszem.

- Miként láthatod, asszonyom, e képekkel ékes könyvben, Szűzanyánk csak azokat segíti, akik benne tartják bizodalmukat. Ezt a hitet élesztgetem itt, Endre mellett, s vigyázok, hogy ezt a hitet ne bonthassa meg sem Endre, sem Johanna lelkében Belzebub.

- Johanna jámbor lélek... ha látnád, miként tiszteli hazai szentjeinket, miként imádkozik Januárius előtt... hogy hívja Szent Lajost, Házának szószólóját... E földön a régi királyok még oroszlánokkal szakíttatták szét a keresztényeket, de nálatok... ahogy száll a szóbeszéd, még felettébb vékonyka az igazhit, s úgy mondják, hogy a köznépek áldoznak is még pogány isteneik bálványa előtt.

- Hallám hírét ennek az ostoba mesének. Hungária népe egyszerű és jámbor. Nem él szertelen vigasságban, nem fedi tagjainak pőreségét tarka rongyokkal, selyemcafatokkal, nem káromolja szűnes-szüntelen a Madonnát, mint itt teszik, kastélyokban s piacokon. Nem látsz ennyi töméntelen egyházi embert, de aki a nép közé megyen, azt tisztelettel megsüvegelik. Ami a paráznaság bűnét illeti, boldog vagyok, hogy a kis Endre annak elkövetésétől még messze vagyon, mert úgy mondják, hogy a luxuriának vétkével e palota lakói bőségesen tetézik magukat.

- Böjti beszéd ez, atyám... Ha akarod, add áldásod, mert én lefektetem a gyermekeket. Lehet, hogy te szent vagy, vagy annak készülsz. Mi esendő emberek vagyunk, végezzük világi mesterségünket, mint te azt, hogy gyóntatsz s akit akarsz, feloldozod...

Halkan, szenvedélyesen folyt a párbeszéd. Egyikük sem törődött a gyermekekkel. Most mind a ketten megfordultak, pár lépés kellett, míg az ajtón túli gyér fénykévéből átléptek az ágyasház nagyobb fényességébe. Endre feje lehajlott az asztalra, egy-kettőt hánykolódott, aztán elaludt. Johanna szeme nyitva volt, de mintha idegen világba kalandoznék, mereven és riadtan nézett a különös párra, szinte álomból rezzent fel, amikor Filippa ismét feléje fordította szavát.

Először Endre került ágyba. Félálomban anyját hívogatta, s aztán megcsendesedve, fel-fellobbanó öntudattal mormolta végig az Ave Mariát. Róbert föléje hajlott, s e nagy, rideg embertől szinte elképzelhetetlen szeretettel érintette meg homlokát. Újból olvasót csörrentő barát lett, aki alázatosan kitér majd a palotalépcsőn, ha egy udvari emberrel találkozik.

De Filippa, míg Johannáról lehántotta az udvari leplet, kisimította a meggyűrt selymeket, észrevette, hogy keze idegesen megremeg... Mintha tüske sebezte volna, olyan félelmes, olyan idegen volt a távolról jött barát szava... Nem volt kedve mézes szavakat gügyögni Johanna örömére, valami végigreszketett benne, hogy kettőjükre ráhajtotta a brokáttakarót, kezébe vette a gyertyaoltogatót, hogy két mécses kivételével elnyomja a fényeket.

Elfeledte az imádságot is, az esti keresztvetést, a képek előtti alázatot. A tenger felől szél kerekedett. Egy ablakdeszkát a falhoz döngetett a készülő vihar. Ahogy kiért a folyosóra, hogy fegyveresért szóljon, aki helyére igazítja a meglazult támlát - Artois grófba, a királyi fattyúba ütközött, aki nyilván most hagyta ott a vígságba merülő asztalt, s lakosztálya felé igyekezett.

- Szép grófnő... kegyelmed magános sétán, ilyen későn éjjel? Az ember azt hihetné, hogy talán lovag leselkedik az ablak alatt?...

- Éj van, uram. Olyan fáradt vagyok. Félelem van bennem...

- Talán megvigasztalhatnám, szép asszonyom?

- Valaki beszélt nekem... Belzebubról... és nem tudom, hogy ő maga... hogy ő maga nem volt-e ezen szörnyű órán itt, Isten bocsássa meg nekem, de nem tudom, hogy akit az Assisi köntösében láttam, nem volt-e maga Belzebub?

Artois csodálkozva, értetlenül nézett utána. Filippa nem sokat törődött a szentekkel. Nem sokat törődött, ha víg órát akart, ha vágyódott szerelmese csókjára, ha vénasszonnyal porokat töltögetett vagy szót ejtett hurkot vető, biztos brávóival. Kinézett a vasráccsal elzárt erkélyen. Vihar lesz. Nehéz, forró levegő feküdt rá Nápolyra. Mintha a szél pernyeszagot hozna, valahonnan... a Vezúv felől. Ördögöt látott Filippa? Arra gondolt: holnap elmondja a férfifertályon, majd kacagnak rajta, akik ismerik az újdonsült grófné viselt dolgait. De aztán valami különösen fájdalmas hang csapta meg... Filippa hangja. Arra gondolt, senki sem marad örökösen fiatal... ha Filippa látta már az ördögöt... ez, a világ folyása szerint csak annyit jelenthet, hogy a szép asszony is öregedik.

"Domina Regina, remélem, megérkezett Hozzád Boldogasszony napján írt levelem, melyet arra a csatlósra bíztam, aki Drugeth úr megbízásából asszonyi cifraságokat, selymeket vitt haza. Ha most újból háborgatlak, csak azért teszem, mert sietve szeretnék beszámolni arról, hogy az első napok ünnepélyes rendjének megszűntével mit lát, mit tapasztal Szent Ferenc legalázatosabb szolgája a nápolyi udvarban.

Kegyes Asszonyom, amikor reám ruháztad e nehéz, néha szinte elviselhetetlenül súlyos tisztet, hogy én vegyem kezembe Endre herceg nevelését s mellette legyek az élet mindennapi dolgaiban is - tudtam: számtalan megpróbáltatás vár rám, de hiú érzéssel talán még örültem is a veszélynek, azt hittem, a próba az erőseknél még jobban megacélozza az akaratot... De látod-e, Kegyes Úrasszonyom, ha szívem szerint cselekednék, most megszaggatnám köntösömet, elébed vetném magam, és mondanám: nem vagyok méltó, gyenge vagyok, erőtlen, olyan nagyok a veszedelmek, melyek közt át kell vezetnem a fiadat. Kérni kellene Téged, hogy ments ki engem e bűnös városból, mely mellé a Gondviselés hiába állította a Vezúv hegyét, hogy akármikor megnyíljék torka, s olyan megérdemelt sorsra juttassa, amiből egykor csak Lót s leányai menekülhettek meg.

Ha elgondolkozom azon, miért épp engem választottál ki, nem tudom megtalálni az argumentumokat. Tudatlan vagyok a bölcs magiszterekkel szemben, hisz alig két-három esztendeig koptattam férfikoromban a nagyiskolák padjait. Szavam is nyers, ha hitszónokokkal mérem össze, s írásom formája sem felel meg annak, ahogy a stilisztikában tanítják... Ezenfelül elmémet gyakorta alig tudom megfékezni, úgy háborog, széttöri a rendet, melyet sűrű flagellálással, virrasztások óráin tudok ráerőszakolni. Mindezt csak azért írom, hogy lásd, Asszonyom, mennyire méltatlannak ítéli magát Róbert atya arra, hogy fiadnak kezét ott tartsa gyarló keze között.

Amikor első levelemet elvitte a csatlós, csak az ünnepségekről, pompáról írhattam, a tanács egynémely tagjáról, magáról a király fennkölt személyéről. Még senkit sem ismertem az udvarnál, nem voltak nyelvek, melyeknek forgását meggyorsította volna a körmöci arany. Hetekig tartott, míg megvilágosodott előttem az áthatolhatatlannak tetsző homály, leszedték az ünnepség fényes kárpitjait, s alatta megláttam a nápolyi világ foltos lelkét, miként harapódzik el az erény külszíne alatt a vétek, s hogyan lesz e városból, az Úrnak szépségekkel teleszórt, jókedvében alkotott virágoskertjéből bűnökkel tetézett, fertőben fuldokló Sodoma.

Rendet kell tartanom ez írásban, ha azt kívánom, hogy ne vesd el, Kegyes Asszonyom, mint semmirevaló szolga levelét. Tudom, hogy anyai szíved kívánalma szerint cselekszem, ha hátrább tolom aggodalmaimat, s rátérek Endre köznapi dolgaira. Endre egészséges, étvágya megnőtt a tengeri sós fuvalmakban, bántódása nem esett, múló köhögés, ha rázta s egy-két csömör, míg meg nem szokta a halban dúskáló, olajban úszkáló ételt, mely annyira különbözik azon táplálékok rendjétől, melyet Visegrádon megszokott. Teste nyúlik, karcsúsodik, mint megfeszített nyíl idege. Kedvét leli a kardforgatásban, melyet itt könnyebb pengékkel, hosszú tőrökkel tanítanak lovagi oskolájuk grádusai szerint. Kis lova, mely hátán hordta végig Itáliában, ma is kezéből kapja reggelenként az abrakot. Köntösei, úgy vélem, még elegendő hosszúságúak, de hirtelen növése mutatja, hogy vígan csattoghat a szabó ollója, mert rövidesen apródruha dukál neki. Arcszíne sötétebb, pirosabb, mint odahaza, Visegrádon, ahol hamarább esett le az este s a Duna tükrében megenyhült a napsugár heve. Itt tűző napsütés éri már reggeli órán, az ablakok támláját kiemelik tavasz hasadtával, s a nyitott falakon át beáramlik a szúnyog és levegő. Kezdetben csípésekkel volt teli úrfink. Vakarnia kellett, miként egykoron ótvaros Jóbnak. Az itteniek már fel sem veszik, megszokták vagy túl elegyes a vérük, elkerüli őket ez az egyiptomi csapás. Egy udvari magiszter gyógyító írt hozott hozzám. Állati nedvek keveredtek benne cser levével. Ezen orvossággal dörzsöltetém be Endre testét, örömmel mondhatom, azóta elkerülik e szárnyas bajhordók, s most már semmi sem zavarja meg az éjszakát.

Ennyit a testiekről, hiszen tudom - nem korholásként mondom -, a természet úgy teremtette az anyai ösztönt, hogy gyermekének testi mivoltáért reszket szüntelenül. Első napokban Endre herceg kicsit zavart volt, félénk, ijedős, amit nem is vethetett senki szemére. A gyökér még nem kapaszkodott meg ebben a földben, mely itt Vulcanus műhelyének közelében maga is állandóan remeg. Nyelve még nehezen fordul, a latin, melyet odahaza gyakoroltunk, átsegítette az első napokon. Ma már minden másként vagyon. Összekerül az apródokkal, gyermekekkel együtt koptatja az oskola padját, s miként hímpor, oly észrevétlenül száll rá e nápolyi nyelv tudománya. Mert itt minden ajakon a vulgáris szó hallható, bármennyire is parádézzanak az urak egymás közt a francia beszéddel. Úgy szándékozom folytatni, ahogy elkezdtem Visegrádon a sintaxis tanítását, a gall szóban pedig keresni fogok magam helyett alkalmasabb praeceptort.

Megkísérelem annak a világnak leírását, mely Endrét körülveszi. Istennek kell hálát adnom, hogy gyermeki lelke még oly tiszta s oly ártatlan, hogy nem szennyezheti be parányit sem mindaz, ami serdülő ifjúra veszélyt jelentene. Asszonyom, szinte szégyenkezve gondolok korholásaimra, melyekkel a visegrádi udvart, annak pompáját, a magyarok fényűzését illettem. Szinte remetebarlangnak mondhatnám, ha a Castel Nuovóval hasonlítanám össze, mely hajnaltól hajnalig üli mindennap bűnös ünnepét. Mintha kiújultak volna a pokolbeli vigadások, melyeket pogány költők bacchanáliáknak neveztek. Az igazak, mint Sancia királyasszony is, mentik lelküket, s a kegyes asszony többet lakozik a jámbor nővérek kolostorában, mint e Sodoma falai között. Mert erre kell gondolnom, ha estebéd után dolgom végeztével végigmegyek ünnepi termeiben, s látom azt a vigasságot, mely itt nap nap után folyik. Láthatsz itt, Asszonyom, császárnői címmel pompázó hetaerát, aki szeretetvacsoráján fogadja a firenzei plebejust. Láthatsz ifjú lovagokat, akik szerelmes szavakat váltanak egymással, s akiktől - így mondják - a görög vétek sem idegen. Láthatsz gróf úrfikat, akik fogdmegeikkel hurcoltatják kéjtanyáikba parasztok fejletlen leánygyermekeit, majd felkerekednek szövétnekes szolgáikkal együtt, hogy felkeressék alantas hajósnépek undorító lupanarjait.

Ha e teménytelen bűnre és fekélyre gondolok, szomorú szívvel kell látnom, hogy miként hanyatlik Róbert király ereje. Ő valóban kegyes és jámbor, de az öregség reszkető kezére rányomta bélyegét, e kéz gyenge már ahhoz, hogy megfékezze a hanyatló állapotokat. A király bezárkózik a teológia magisztereivel, s naphosszat velük együtt fejtegeti a hitbéli tételeket. Ez lelkének jámborságára mutatna, ha kora férfiéveinek számtalan bűne, jó néhány udvarában élő fattyúja nem emlékeztetne arra, hogy Rex Robertus a maga idejében nem vetette meg a parázna örömöket.

Vajon látja-e Róbert király, miként mállik szét a százados épület, melyet egykor Anjou Károly vasmarka összetapasztott? A habarcs szétporlik, Asszonyom, ahová nyúlsz, ott mindenütt a pusztulás képére tekinthetsz. Ha leszedik az ünnepnapok kárpitját, alatta minden csupa pókháló, piszok, szakadás. A székek sánták, a szőnyegek rongyosak, a kóc kiáll a székekből, a trón vánkosa kopott. E világ úgy tombol agg királya körül, mintha nem is remélne holnapot... Ha valamelyik ifjú dáma nevét kérdem, menten hozzáteszik: e pillanatban mely lovag örvendhet kegyeinek. A lovagi játék, melyet annyi tisztelet övez tornáinkon, itt alig egyéb az udvar kerítő praktikájánál, melyben egyaránt cinkosak a dámák s lovagok. Maguk a vitézek itt alig csinálnak egyebet, mint táncoltatják hatosával, nyolcasával lovaikat, egymás felé lovagolnak kinyújtott lándzsákkal, s az utolsó lépésnél egymásnak vitézül hátat fordítanak.

Még sivárabb lenne a kép, ha apránként leírhatnám az ország kincsesházának szomorú állapotát. Való igaz, hogy nem szegném meg szegénységi fogadalmam, ha elvállalnám a kincstárnokságot, mert a fiscus ládáiban nemcsak hogy nincs aranytalentum, de ezüstpénz is ritkán találtatik. Pannoniában az arany s ezüstmarha csak főrendű emberek kezén forog bőséggel, a többi népet ellátják a föld termékei. Itt a korona nagybárói azon panaszkodnak, hogy mindenüket elszívják kisebb vazallusaik, de ők maguk adósak maradnak hűbéruruknak a köteles kilenceddel. Itt behajtani járandóságot az erősebbtől - meddő feladat. Az urak bezárkóznak váraikba, kastélyaikba, kutyát uszítanak, nyilat lőnek az adószedők felé, egy lépést sem tesznek anélkül, hogy megettük ne menjen fegyveres kíséret. Az egyetlen a szegényparaszt, ki nem tudja senkin behajtani saját adóját. Így hát mindenki a földmívest meg azt az alantasabb városi népet nyúzza, mely két keze munkájával keresi meg kenyerét.

Róbert király maga is panaszolja, hogy latrok kezén van az ország, akik tál lencséért kibérelték tőle a vámokat s egyéb jövedelmeket. E Regnum gazdag ország lenne, számos s bőnépű város tarkítja, melyben jobban forog a pénz s bőségesen kellene befolyni magának az adónak is. Azok, akik értenek a világi tudományokhoz, úgy mondják: évi százhúszezer unciára rúg fel csak a generális subventio. E sarcot fizetni kell nemesnek s polgárnak, de nem mentesek alóla a papi személyek sem. Általában egyszeres mértékkel hajtják be, de ha nagy öröm vagy nagy gyász éri a Regnumot, ha készül a szicíliai háborúra, vagy megerősítik a hajóhadat - kétszeresen is beszedik. A Castel Nuovóban van egy öreg torony, melynek Brana a neve. Itt kellene lennie Róbert király egybegyűjtött kincsének nagy, pántos ládákban, melyekről legendák keringenek városszerte, de a benső udvari emberek úgy mondják - ezek a ládák üresek.

Míg a király lelke talán igaz hittel tárul fel az Örökkévaló felé, addig az udvari népek színlelt jámborságát ki hinné el, amikor legtöbbjüknek lelke oly kemény, mint a kő? Miként Urunk a templomból kihajszolta a kufárokat, úgy kellene e keresztény Regnumból is kiütni a sarcolókat, akik hitvány ürügyekkel maguk felé ássák a keskeny medret, melyben a nápolyi arany csörgedez. Valamennyiük között legnevezetesebb az, akiről Kegyes Asszonyom bizonnyal számos esetekben hallott már. Niccolo Acciajuoli úr büszke arra, hogy tarsolyában őrzi a keresztély világ majd' minden fejedelmének hálatelt szívvel írt adóslevelét. Fondorlatos módján nem kéri vissza a tőkét, ha egyébiránt zsoldjában tudja tartani adósait. Sokat beszélnek parázna életéről is, melynek középpontjában Katalin hercegasszony áll. Hír szerint már ötezer unciát adott aranyban e tékozló asszonynak, akinek achaiai hadjárata felemésztett minden pénzforrást.

A másik hercegasszony, Durazzói Ágnes aligha jobb sógorasszonyánál. Miként Clementiád tudja, ő is királyi vérből szakadt, anyjának nevét Kelemen pápa korában ismerte az egész Curia, s úgy mondják, hogy az Avignonban lakozó Brunisenda de Foix-nak része vala abban, hogy a pápai udvar elhagyta Rómát, s a Rhône-mentére költözött. E két hercegnő trónol minden világi élvezetek felett, ők palástolnak el minden bűnt. Míg Katalin támasza - Acciajuoli úr, aki megkapta Málta grófjának címét -, Talleyrand-Perigord Ágnes idősebb fivére, Eliás kardinális az, aki döntő szóval bír a Consistorium ülésein. Ők ketten uralkodnak a Castel Nuovo felett, de beszámolóm mégsem lenne teljes, ha nem emlékeznék meg ugyanekkor a cataniaiakról is.

Filippa mosónő volt, majd dajka, végül Cabanis Raimondo gróf özvegyasszonya, s így lett az udvartartás első dámája. Semminemű gaztett, cselszövés, melyben bővelkedik az udvari élet - e némber lelkétől nem idegen. Filippa asszony engem is nemegyszer megkísértett. Eleinte alantas fráter módjára gyalázott, mint aki előtt magának a Poverellónak köntöse se szent. Amikor látta, hogy nem alázkodom előtte, változtatott fortélyán. A világ minden dicsőségét kínálgatta, példázta, hogy Nápolyban sebesebben térnek örök nyugovóra a javadalmas püspökök s apátok, mint máshol a keresztény országokban, utoljára azt is említette, hogy barátcsuhához illő a bíboroskalap. Ha világi életemben még nem övezett volna az élet pompája, talán meg is tántorodhattam volna praktikáinak súlya alatt.

Meg kell vallanom mindezeken túl, hogy Filippa mégsem közönséges személy. E nőnek, aki orgyilkos, méregkeverő, kerítő s felbujtó hírében áll - a teremtés éles elmét, bőséges ékesszólási képességet adott. Hajnalban kel, űzi a palota cselédnépét, rendelkezik, ő főzet e töménytelen népnek, rendet tart a lusta szolgahad között. Mindent kell tudnia, kémei leselkednek, akiket jó pénzzel fizet, hogy tudta nélkül a Castel Nuovóban ne eshessék le egyetlen falevél sem. Latolgattam elmémben, hogy e némberrel traktátust kötök, mely körmöci aranyak ellenében engedelmes személlyé teszi. De vajon nem fertőzi-e meg a rossz a jót s a féreg nem hatalmasodik el az igazhivőkön? Vajon nem font volna már be valamely gonosz praktikába, melyet magának kitervelt?

Mindezeket átgondolván, úgy határoztam: felveszem a harcot Filippa háza népe s mindazok ellen, akik a Cabanisok körül csoportosulnak. Minthogy nem az a szándékunk, hogy a nápolyiak uralkodjanak felettünk, hanem, hogy Visegrádról igazgassák inkább Nápolyt - én is felállítottam plánumaimat. Ha Filippa asszony kémeket, besúgókat tart, én sem leszek rest, s lassan-lassan embereim fognak ülni Nápoly nagyobb magisztrátusaiban. Lassan s lépésenként igyekszem előrehaladni, válogatni a jókat, küzdeni a gonoszok ellen, istápolni a gyengéket s ártalmatlanná tenni azt, aki szándékainkat keresztezi, hogy amikorra Endre urunk közelebb jár teljes korához - már semmit se hasonlítson mai képéhez az a Nápoly, mely felett ő uralkodni fog.

Ezért kérem kegyes jóindulatodat, Serenissima Regina s figyelmedet mindazon dolgokban, melyeket papírra vetek. Úgy hiszem, kiöltem magamból a nagyravágyás csíráját, megbántam világi tévelygéseimet, melyek alatt hívságokban, örömekben s dicsőségben bőséges részem akadt. Ezért kérlek, Asszonyom, úgy alakítsd a királyi tanácsban az urak akaratát, hogy mindenki mást megelőzve a nápolyi magyarok közt - én kapjam meg azt a suprema auctoritást, mely nélkül gyengének, erőtlennek érzem magam az itt leselkedő hidrával szemben, ha az száz torkából szór lángot, fenyegeti a fiad.

Kegyes leveledben, mellyel megtisztelted szolgádat, felszólítottál arra, Asszonyom, hogy írjak Johanna úrnőről is, akit leányodnak szólítasz. Gyermek és leány ő egy személyben, s így még változásoknak lehet alávetve, melyeket nem tudok követni. Mégis, úgy hiszem, hogy helyes úton járok, ha kiemelem a hercegnő elméjének élességét, mely mindazoknak feltűnik, akik láthatják s szót válthatnak vele. Hallottam baljós próféciákat is, gyorsan nyíló, szárba szökkenő virághoz hasonlíták, virághoz, mely hirtelen hervad s lehull, apja-anyja után. Lehet, hogy maga Róbert király is nem sokkal ezelőtt még számolhatott korai elmúlásával, mert a kontraktusba is befoglalta, hogy Mária kövesse Johannát, ha az idősebbik korai sírjába száll. Én mindezen jóslások ellenére Johanna úrnőt cseppet sem látom ványadtnak vagy betegesnek. Magas, vékony teremtés, magasabb évtársainál, növésben elhagyta a mi Endrénket is. A lovat jól megüli, szeret vágtázni, a minap láttam, amint saját maga húzta fel számszeríjának idegét, s első nagy vadászatánál nyílvesszője egy őzbak torkán szaladt át. Lehet, hogy a természet rendelése szerint való, hogy leánygyermek hamarább érjen, de ezekben a hónapokban még elméje is előtte jár Endréének.

Nevelésében számos hiányt s rést láttam, alantas asszonyszemélyek gondjára bízva árván nőtt fel, s a Castel Nuovo nem a legjobb oskolája leánygyermekeknek. Járatos az udvari szokásokban, valamint a kereszténység különféle idiomáiban is. Az előbbire ama hírhedt Filippa asszony oktatta, aki belecseppentette a nagyravágyást, hiúságot, uralmi kedvet, de ugyanakkor elzárta a moralitásoktól, nehogy a jámbor alázatban s kegyes gyakorlatokban lelke megtalálja a helyes kiegyenlítődést. Szólnom kell arról is, amit az utolsó hetekben tapasztaltam s ami nemcsak nekem, de mindenkinek feltűnhetett a Castel Nuovo környékén. Rex Robertus ősz kezdete óta szinte naponta hívja unokáját, kézen fogva vezeti, s leülteti a kisebbik tanácsteremben vagy a kancellária szobáiban. Itt a kislány végighallgatja a Regnum ügyes-bajos dolgait, hallja, amint felolvassák a beérkező okleveleket. Nagyatyja figyel rá, felkérdi, mit értett mindebből, csiszolja szavát s elméjét szoktatja a világ dolgaihoz, sűrűn magyarázza előtte a határozatokat is. Mindez, úgy vélem, felesleges terhelése egy gyermek elméjének, akit a természet arra rendelt, hogy urának hű és segítő hitvesévé váljék, de ő maga ne uralkodjék. A sok szó csak arra jó, hogy növelje uralomvágyát, melyből a kis Johannába amúgy is túlontúl sok szorult.

Ezzel szemben Endre mindezen világi tudományokból úgyszólván kóstolót sem kap. Oktatása úgy történik, amint ezt előírják a régi szabályok s a Regnum iskolamestereinek szokásai. Mindezt nem írom le ok nélkül, mert - Kegyes Asszonyom - valójában elszorul a szívem, ha arra gondolok, miként lészen e két, ennyire eltérő természetű gyermekből hites férj s feleség? Vajon csillapul-e Johanna elméjének szertelen lobogása, alábbhagy-e féktelen indulata, mely senkit és semmit se kímél, legkevésbé Endre urat, csendesedik-e szomjúsága, mely űzi, hajtja új meg új írott betű után... vajon elérti-e asszonyi alázat szavát, melyet minden női lélekbe belehelyezett az Úr? Ki tudja, Asszonyom, hogy megcserélődhetik-e a szerep, melynek elseje most nem Endrét, hanem Johannát illeti? Látnod kellene, miként bókol fiad a hercegnő előtt, miként nyújtja Johanna csókra kezét, s Endre elfogadja, mintha udvari dáma lenne s nem törvény szerinti hites asszonya. De nemcsak a szokásokban uralkodik felette, hanem szemére veti járatlanságát, ha tudományokról, a hét művészet valamelyikéről esik szó. Mintha nevelője lenne Endrének, úgy olvassa rá a leckét, s ha a kis herceg szégyenben marad - napestig gúnyolja. Endre úgy vesz erőt indulatán, hogy lova hátára pattan vagy nyilat ragad. Ilyenkor Johanna áhítatos tekintettel nézi szerfeletti jártasságát minden vitézi dolgokban, s ő maga is nyeregbe száll, hogy kövesse kis urát.

Domina Regina, ha kinézek, valahol messze, a tenger szélén piroslik a hajnal, s lassan elsápad a gyertyaláng. Vajon túlontúl visszaéltem-e kegyes türelmeddel e hosszú levelem során? De itt oly ritka a lovas legény, akire rábízhatok egy bizalmas írást, s nem kell attól félnem, hogy jó pénzért lemásolni engedi. Így zárom írásomat én, a tévelygő, bűnös Robertus, Kegyességed egykori lelkiatyja. Kívánom, hogy békében találjon téged, Asszonyom, Visegrádon e levél, s érezd minden sorából gyarló szolgád igyekvesét, aki tudja, hogy kezébe tetted le legdrágább kincsed, szerelmes Endre fiadat."

Virágba borultak az avignoni mandulafák. A bíboros felnyúlt egy ágért, s fehér hajára rázáporozott a puha, illatos kelyhek pora. Olyan nyugalom áradt a kertből, mintha templomi rendet teremtett volna benne a provence-i kertész keze. Alkonyodott, megszólaltak sorban a harangok, hirdetve az ünnepi vigiliát.

A kardinális oldalán még fiatal, izmos férfi haladt, aki magiszterek sötétvörös köntösét hordta. A nap utolsó sugarait felfogta a kőkerítés, Francesco hátratolta a csuklyát, s a szelíd, kora estéli fényben élesen rajzolódott ki az arca.

- Sziromeső hull le ezekről az ágakról... Mintha e szelíd virágocskák mutatnák Eminenciáddal szemben Zeusz osztogató kegyét.

- Kegyelmed a hízelgést is versbe szedi, mint egykor Horatius. De az ő füle nem hallotta meg a plebejusok szavát, Horatius sohasem írt volna köznapi nyelven verseket.

- Nálam jóval nagyobb szellem... maga Dante gyomlálta ki a közönséges itáliai beszédből a gazt.

- Tudom... tudom, hogy Istenben boldogult Alighierit egész Itáliában szinte szenteknek kijáró tisztelet övezi. Már majdnem szégyenkeznem kell, ha elmondom kegyelmednek: én sohasem voltam vele egy párton. Nem szívelhettem ingadozásait, lelkének töprengését, mely akkor volt talán a legerősebb, amikor pártjának kezébe jutott a kormányhatalom. Azalatt, míg ők guvernálták Firenzét - esténként senki se mert az utcára menni, elfogyott a hús a mészárszékekből, egyre több rezet kevertek bele a forintokba... Mindezeken felül Dante úr maga is latin nyelven dicsérte a köznép szavát.

- Oly disputa ez közöttünk, Eminenciád engedelmével, melyet sohasem fejezhetünk be. Nálam senki sem lehet nagyobb tisztelője az ősök világának, de lelkem gyakorta vágyódik az után is, hogy gyermekként megpihenhessen édesanyja kebelén... A volgare édesanyám hangja, s a latin beszédet előlünk ma már tizenkét százados por takarja el.

- Vitatom. Hiába mondja kegyelmed, hogy Róma halott. Mi, Colonnák, bíborszegélyű tógát hordtunk, mint mindannyian, akik a Gens Julia tagjai. Egy percre sem szűntünk meg rómaiak lenni... legfeljebb már csak kevesen vagyunk. Számomra, Francesco, a latin nyelv nem halott.

- Nyolc esztendeje, hogy először jártam az Urbsban. Avignonból érkeztem... az első napokban hajnaltól estig bolyongtam a város utcáin s útvesztőiben. Olyan volt ez a néhány hét, mintha részegség szállt volna meg. Minden csodálatos volt, de minden torz, szétrombolt, megrokkant. A Capitolium mögött egy fészerben ott találtam meg a római császárt, Marcus Aureliust, lováról ledöntve, horpadtan, porosan... Megtörölgettem arcát, s szembenéztünk egymással... mintha még azt kérdezte volna tőlem... Róma még halott? Mintha elfordult volna a tekintete a Várostól, melyben már csak bűnt, nyomort, szomorúságot láthatott... Eminenciádnak könnyű... mondhatja: Colonna vagyok, véremben van az Urbs, ahol én vagyok, ott van Róma... Kegyelmességed ősei építették a diadalkapukat, melyek még ma is állnak, s ha hazamegy Rómába, megtarthatja mindenkor magányos triumfusát. Eminenciád ezt így gondolhatja... de én egy vagyok a sok ezer plebejus közül... Hogyan kívánná, hogy elképzeljem az egykori Urbsot, a Forumot, ahol Brutus és Scipio beszélt... vajon láthatok-e én itt, a Rhône mentén egy Lupercáliát... s mondhatom-e, hogy Avignonban van Róma, csak azért, mert ezelőtt negyven esztendővel néhány francia kardinális Avignonba helyezte át Szent Péter trónusát?

- Ha itt ülök, hallgatom az ér csobogását, látom a virágzó fákat a tavaszi napsütésben, megborzadok, amikor gyermekkorom Rómája jut emlékezetembe. A képzelet is visszariad attól a szörnyű zűrzavartól, mely elhatalmasodott az Urbson, s arra késztette a conclavét, hogy szakítson a hagyományokkal. Én római vagyok, minden ősöm ott született. De nem vágyódom vissza a Városba, melyet az emberi bűnökön felül még megfertőzött százféle epidémia is. Azt vallom, hogy az Egyház ma az egyetlen akol, ahol a népek egymással megférhetnek. Kegyelmed vissza akarná állítani Rómát... hogy megint az Urbs legyen a világ ura? De kinek kellenének ma már cohorsok és légiók... ki sóvárog ma latin Impérium után? Nyugodjék meg, messer Francesco, Róma halott, csak a nyelve él.

- Az Apocalypsis lovasai szaladnak át Itálián. Nincs városhatár, mely ne véreznék. Egy helyen eretnekeiket égetik, más helyen a guelfeket vagy a ghibellineket. Ki törődik már avval, hogy mind csak egy anyának gyermekei... Talán egyetlenegy ember lehetett volna, aki egyesíteni tudta volna egyszer, fiatal korában Itáliát...

- Nápolyi Róbert?

- Bölcs és szelíd ember. Szereti a tudományokat. Itáliai földön látta meg a napvilágot, ha ereiben francia vér kering is.

- Lehet, hogy az agg Róbert jámborabb lett, elkergeti magától ma már a világ hívságát, poéták s magiszterek közt leli kedvét... De az én ifjúkoromban éppoly tirannus volt ő is, mint azok, akik napjainkban harmincfelé szaggatják Itáliát. Kegyelmedet pártolja a nápolyi király?

- Nem neheztel-e meg érte Eminenciád, ha személyi dolgaim miatt veszem igénybe türelmét?

- Míg állnak az oszlopok címerünkben, messere, házunk mindenkor s mindenben Petrarcának igaz pátrónusa marad.

- A dicsőség vágya... bevallom, bajosan egyeztethető össze a szerénységgel, melynek legszebb példáját a névtelenül alkotó barát mutatja. Eminenciád sokszor vont határt a poéták s a jokulátorok közt, kijelölve mindegyiknek helyét, mely őket megilleti. De vajon sokan vannak-e a főrangúak közül, akik Eminenciádhoz hasonlatosan tisztelik a tiszta szellemet? Azok, akik egybefoglalják a törvényeket, lenézik az írástudókat, a gúnyolódok számosabban vannak, mintsem kegyességed képzeli. Épp ezért a magamfajta studiosus szomjasan sóvárog az után, hogy a világ is elismerje a csendben gyakorolt erényt... Ez bizonnyal vétkes nagyra vágyás, de...

- Kegyelmed szava olyan, mint a búvópatak. Lesnünk kell, mikor fog felszínre érkezni.

- A poéta már a régi világokban is sóvárgott a dicsőség után, örvendett, ha minél többen hallgatták szavát, olvasták rigmusait, fejtegették versének értelmét. Vétkezem-e én a keresztény moralitás ellen, ha világi felmagasztaltatásomban is örömemet lelem?

- Talán kancellárjának hívta meg kegyelmedet az öreg Róbert?

- A párizsi egyetem vizsgálja, vajon érdemes vagyok-e arra, hogy magiszteri címüket hordjam.

- Dicsérendő szándék a párizsiaktól, hogy háborúk, megpróbáltatások között ily módon ápolják a tudományt.

- De ez még nem minden... Eminenciád engedelmével Nápolyra kell rátérnem, melyről előbb emlékeztünk meg. Robertus király megtisztelt azzal, hogy levélben kereste fel csekélységemet.

- Horoszkópot akar-e vagy valamelyik fattyúja számára síriratot?

- Eminenciád az egyetlen, akinek elmondom e levél tartalmát. Rex Robertus tudomást szerezve a párizsiak hívásáról, hajlandó saját személyében vizsgának vetni alá, s ha megállom a próbát, oly megtiszteltetést készít elő számomra, mely valóban utánozná Augustus aranykorának kegyes szokását.

- Aranyát jobban félti... de talán felveszi kegyelmedet címeres bárói közé?

- Mindennél többet ajánl. Róbert király mint Itália pápai vikáriusa hajlandó engem költők királyává koronázni a római Capitoliumon.

- Nem titkolhatom megindulásomat. Rómáról beszél kegyelmed s királyi koronázásról. Udvari genealógusunk szerint az utolsó koronás római király, Tarquinius Superbus, Házunknak távoli őse volt.

- A poéta álmaiban babérkoszorúról álmodik, melyet az Urbsban, a világ közepén helyeznének fejére... De mindez még messze van. Én itt szolgálok Avignonban, s Róbert király még nem tűzte ki a nagy vizsga idejét.

- Petrarca, te tudományod bírájául fogadnád a vén kenetes szószátyárt, aki Bölcsnek hívatja magát, s közben ölbe tett kézzel nézi, mint szedi szét országait a romlás? Francesco Petrarca szellemének fénye az, mely elborítja a nápolyi Regiát, s ki hinné el kegyelmednek, hogy poéta-dicsőségét földi király még megtetézheti?

- Az Úristen tette meg királynak Róbertet, s bizony nem utolsó a föld királyai közül... mégis, egyezem Eminenciáddal abban, hogy egyetlen személy döntése, légyen bár korona hordozója, még nem adhatja meg önmagában azt az elismerést, melyet sóvárgok... Itt jönne kérésem Eminenciádhoz...

- Én koronázzak Rómában...? Vagy talán szerepeljek az egzaminátorok között?

- Rút hálátlanság lenne részemről, ha ki akarnám űzni Avignon csendjéből. Valóban, nem szándékom. De kegyességed mondta az imént, hogy ahol Colonnák vannak - ott van Róma, ahol Colonnák vannak, ott van a Szenátus... Róma szegény lenne, ha nem állana a Santi Apostolinál a Ház palotája... Ha a Colonnák magukévá tennék kérésem, hogy maga a római populus hívjon meg... maga a nép végezze a consacratiót... Hogy az Urbs szenátusa legyen jelen, s ne úgy tegyék fejemre a babérkoronát, mint amikor a serfőzők céhe új mestert avat.

- Ha újból bujdokolnom kellene, mint ifjúkoromban, amikor Bonifácius pápa sóval hintette be a Colonnák házának helyét - akkor is megosztanám kegyelmeddel fedelem, kenyerem, sajtomat. Ma én vagyok a Gens Julia feje. Házam kitárul kegyelmed előtt, s familiárisaim fogják kísérni az Urbsban, ahová kedve s hajlandósága vezeti. Én már nagyon öreg vagyok ahhoz, hogy szívhassam Róma levegőjét. De Stefano s fiai ott lesznek kegyelmed mellett, amikor a Szenátus kihirdeti felmagasztaló határozatát.

- Eminenciád annyi éve távol van Rómától, s mégis szavaiból az Urbs lelke szól felém. Vajha megérhetné azt, hogy a Város is felmagasztaltatik.

- Tisztem szerint, mint a Curia bíborosa, ellenzem, hogy a Szentszék visszatérjen a Vaticanusba. De mint római... lelkemet küldöm el kegyelmeddel, s mint a Gens Julia minden tagja, én is arra vágyakozom, hogy abban a földben pihenhessek meg... Lehet, messere, hogy az én öreg csontjaim nem fogják jól érezni magukat e szelíd avignoni dombok alatt...

Petrarca felnézett az aggastyánra, aki a lebukó nap bíbor fényeibe öltözött. Csend volt, mint amilyen beáll egy perccel a halál előtt. Mindketten megborzongtak. A poéta nehézkes testtel letérdelt az ágyások közé. Levette kopaszodó fejéről a könnyű barétot, a bíboros elé hajlott, s érezte, amint homlokán megpihen az egykori Róma félelmes s nyugtalan kardinálisának fehér aggastyánkeze.

A március az Úr 1341. esztendejében sok szelet s kevés napot hozott Nápolyba. A roskatag öreg, aki csuhában hajszolja Háza népét, szinte megfiatalodott a szertartástól, s megint a régi, érces királyhang szólalt meg, amikor Róbert megkezdte a vizsgáztatást.

Hetekkel előtte ő maga aggódó gonddal dolgozta ki a ceremónia minden apró részletét. Tanulmányozta a régieket, keresett analógiákat a hajdani császárok történetében, s felkutatta azokat a passzusokat, amelyek a régi évkönyvekben arról szóltak, hogy valaki a fejedelem kezéből megkapta a corona civilist. A király a fogadás örömében élt. Ő maga rendelte el, hogy a megérkező magiszter két napig egyedül, társaság nélkül elmélkedjék, szobájában fogyassza el ebédjét, senki se zavarja, legfeljebb a Studio professzorai vidítsák fel elméjét tudós beszédeikkel.

Petrarca királyi ágyban aludt. Kinyújtózott a hatalmas, baldachinos fekvőhelyen, s igyekezett elfeledni a hosszú, kéthónapos utazást, mely Itáliában nem tartozott az élvezetek közé. Nagyúr módjára utazott, néhány csiszolt elméjű baráttal, titkárral, pappal, fegyveres őrizővel. Kerülte a nagyobb városokat, kényes gyomrának nem tettek volna jót az ünnepi lakomák, inkább egyszerű vendégfogadókban szállt meg, ahol a gazda benne csak a vendéget süvegelte meg, és senki sem akadályozta őt abban, hogy esténként, gyertyavilágnál papírra ne vesse az út élményeit s az ezekből fogant alkalmi meditációkat.

Még sohasem járt Nápolyban, s most látott először békés itáliai várost, melyet hosszú századok óta megkímélt a pusztítás. Nem estek útjába haragos várostornyok, melyekből a szomszédra nyilaznak a város pártos urai. Nem látott romba dőlt palotákat, tűzvészek nyomát, ostromgépek kőgörgetegeit... jobbára széles, alacsony, kertes házakban laktak az előkelőbbek, az udvarokat kővel rakták ki, körös-körül virágszőnyeg, hispán vagy mór szokás szerint. Az utcákon csupa fegyvertelen ember ődöng, nem látott katonákat, inkább csak sziesztázók tömegét, akik a napsütésben visszahúzódtak a fekete kapualjakba.

Ez a kétnapi magány olyan, mint valami csodálatos recreatio. Ott fekszik az ágyban, melyet II. Frigyes hozott el az Impériumból, még érezni lehetett a deszkák közt az északi fenyők gyantás illatát. Nyitott szemmel fekszik. Nem tud olvasni s szemét kerüli az álom. Amint így pihen, halk lantpengetést hall valahol, szobája alatt megzendül egy húros instrumentum, s néhány akkord után több másik követi. Az énekhang: először nem tudja, vajon lányé-e vagy fiatal fiúé? Az első szót elnyeli a kőfal, de aztán mintha magasra emelkednék, s betöltené a szobát.

Egy asszony arca ködlik fel a messzeségben, akit stanzáiban Laurának szokott nevezni. Laurának, mert hasonlatos a levegő illatához, aranyhoz, babérhoz, mert mindezek kitelnek ez egyetlen szóból, melynek sokrétű értelmével öltözteti drága köntösbe asszonyát... Kiakasztja az ablaktáblát, maga elé húzza a gyertyát, így néz le a várudvarra... Meglátja a lantost... vékony, karcsú alak... most egyszerre élesen válik el az apródok sokaságától, látja: leány. A hold fénye ráesik, látja a többieket is, valamennyien drága ruhába, selymekbe öltözött alakok, lehet, hogy a nápolyi udvar legendás hercegei. A lantosok felfelé néznek, amerre a gyertyavilág imbolyog, s az ablaknyílásban megjelenik Petrarca feje. Most olyan éles, átható lesz az éjjeli világosság, hogy tisztán látják egymást. A serdülő lány meglóbálja a poéta felé kezét, az arcát elborítja valami édes, titokzatos mosoly. Francesco Petrarca többé az életben nem felejti el Johanna különös, éjféli tekintetét.

Roskatag a király, halántékán csomósan dagadnak ki az erek. A test hajlott a fáradtságtól, a szellem erősebb, s végigéli a Logos felmagasztaltatásának áhított ünnepét. Titkon, lelke legbelsejében már esztendők óta csak arra vágyott, hogy költők zarándokoljanak a nápolyi várba, kérjék véleményét egyetemek professzorai, s Parthenope újra az legyen, ami volt Augustus korában: a múzsák székhelye.

Petrarca próbája a vizsga előírt szabályai szerint zajlott le, mely külső formájában: kérdés-felelet. A király s a bírálók csak alkalomra lestek, hogy ők is fejtegethessék tételeiket, áhítattal várva a választ, melyet kérdésükre a magiszter ad. Mint a szellem lovagi tornája, olyan volt e három nap, mely alatt a kandidátusnak gyakorolnia kellett a türelem erényét. Maga Róbert király az orvostudományok s a teológia viszonyáról tartotta meg terjedelmes tractatusát, s a püspököknek, apátnak, nagypriornak feszült figyelmet kellett mutatni, ha nem akarta eljátszani a királyi kegyelmet.

A költő harminchét esztendős volt. Férfiasságának ragyogásában ült a bársonnyal bevont padon, körülötte mindenütt kéziratgöngyölegek, arcán méltóságteljes szerénység mosolya. Szava kellemesen gördült, s latinságának választékos formáit csak azok érthették meg, akik előtt nyitva álltak a klasszikus ókor legjobb auktorai.

Harmadik nap delén Petrarcát visszakísérték lakosztályába, s a magas bíróság megkezdte a tanácskozást. A kora délutánban kigyúltak a nagyteremben a fények, gyülekezni kezdtek a meghívottak, mintha országos ünnepre készülnének Nápoly rendjei. Az asztal lapját ítéletmondások fekete leple helyett karmazsin bársonnyal takarták le; kard s feszület helyett a Tudomány és a Hét Művészet jelképei kaptak rajta helyet.

Késő délutánba hajlott az idő, amikor Róbert király bevonult a Studio professzorainak élén, s az udvarmester követet küldött Petrarca úrhoz: jelenjék meg az egybegyűltek előtt. Hangos vivát fogadta, amikor a ráeső fáklyafényben hosszú, fehér köntösében térdet hajtott a király előtt. Legtöbben csak most látták először a bűvös magisztert, aki feltámasztotta a régi, halott világot, s ezenfelül oly édes rigmusokat szerzett, melyek megolvaszthatják a legkegyetlenebb nemesdáma szívét. Robertus lassú, ünnepélyes mozdulattal nyújtotta át a pecsétes írást az alkancellárnak, aki saját hangjában gyönyörködve kezdte meg a királyi allokuciót.

- ...Mi, Robertus, Isten kegyelméből Szicília, Nápoly és Jeruzsálem királya... helyet adtunk Avignon városunkban lakozó Franciscus Petrarca úr kérésének, hogy vizsgáljuk meg erényeit, művészetekben s tudományokban való jártasságát, s ha méltónak ítéljük erre, ruházzuk rá a királyi magiszter titulusát. A Királyi Szék mindezek okáért kemény próbának vetette őt alá. Három napon át minden kedvezéstől, minden részrehajlástól menten vizsgálták jelenlétünkben országnagyjaink, doktoraink. Visszavonulva a deliberatio csendjébe, egybehangzó szóval határoztuk el, hogy mindazon grádusokra, melyekre tudományánál fogva felhághat egyházi vagy világi férfiú - Franciscus Petrarca úr méltónak találtatott.

Nem tudjuk, vajon mit dicsérjünk inkább e nemes férfiúban, mocsoktalan erényét-e, melynek fényében régi tisztasággal ragyog újból e poéta neve, megemlékezzünk-e arról, hogy távol élvén hazájától mily hűségesen őrizte meg szülőföldjének s magának az egész itáliai földnek töretlen szeretetét? Valljuk, hogy e poéta versben s prózában egyaránt elérte a tökéletesség fokát. Miként kincskereső, úgy lelte meg az Aurea Aetas egy-egy becses darabját, Titus Livius nagy művének második dekádját, Plinius történetét s Marcus Tullius Cicero leveleit, nem is beszélve Platón néhány ismeretlen dialógusáról s Homérosz nagy művéről, melyet szorgos kutatással ő tisztított meg a százados salaktól. Bár még a férfikor delelőjét alig érte el, mégsem tudunk senkit megnevezni, aki hozzá hasonlítható bőséggel ápolná a művészeteket. Tengernyi poémái, a tractatusok, fordítás és compilátiói közt nehéz volt választásunk - mégis úgy hisszük, szelleme legtisztábban az Africá-ban tündökölt. Scipio Africanus, akiről költeménye szól, éppúgy e föld nemes szülötte volt, mint mi valamennyien, akiket a "gentil sangue italiano" egymással összeköt. Opusai rendjén - úgy véljük, erről is meg kell emlékeznünk - pihenésképp néha köznapi, vulgáris nyelven gyengéd játékszereket ácsolt, melyeknek moralitása a szigorúbb elmékben aggodalmakat támaszthat. E verseket, melyeket ő canzonék-nak nevez, amúgy is a múlandóság veszi körül, latin műveinek híre viszont örökre fennmarad.

Mindezeknek okáért azt valljuk, hogy amikor megjelentél e Városban, újból teljes fénnyel ragyogott fel a hét művészet fáklyája, mely elaludt akkor, amikor Vergiliust Parthenope szívében sírjához kísérték. Érdemesnek találtunk tehát téged, provence-i városunkban, Avignonban lakozó Franciscus Petrarca, hogy az általunk kiállított magiszter-diplomáddal megjelenhessél Róma városának szenátusa előtt, s személyünkre, mint Itália vikáriusára hivatkozva, kérhessed: homlokodat koszorúval díszítve adja meg a Populus Romanus számodra azt a jutalmat, melynél nagyobbat poéta számára nem nyújthat semminemű földi hatalmasság...

Róbert barát széttárta kezét:

- Láthatod már, hogy kóbor jokulátoroknak, rímfaragóknak lett tanyája a királyi ház, s mint gyom, úgy üt ki rajta a világi hívságok gaza.

- Miért kárhoztatod nagyatyát azért, mert Petrarcának kiadta a magiszterlevelet?

- Még gyermek vagy, azért vezetlek kézen fogva ebben a világban, melyben lépten-nyomon eltévednél, oly sűrű s áthatolhatatlan az útvesztő. Nem veszed-e észre, fiam, hogy ez is csak az ellened irányuló szándék egyik formája, mely mint a Gonosz, szüntelen változtatja alakját? Valójában Petrarca úr felmagasztaltatása alantas hízelgés, s nem jelent mást, mint annak hirdetését, hogy akik kívül esnek a bűvös itáliai körön - sajnálatraméltó barbárok. Hallottad-e, amikor a király a "gentil sangue italiano"-t említette, s az alkancellár még erősen meg is nyomta e vulgáris mondatot, melynek hallatára az itteniek egymásra mosolyogtak, mint a cinkosok? Hidd el, hogy ez az ünnep ellenünk történt, s Petrarca mester fiának magasztalása valósággal triumfusa azoknak, akik benned betolakodót látnak.

- De hiszen Petrarca úr nem kapott semmi földi jószágot, legfeljebb néhány jó szót, melyet hasonló szóval viszonzott?

- Ha látod, jámbor egyházi köntösében, melyet mint javadalmas viselhet... ha olvasod néhány ájtatos tractatusát - azt hiszed, oly emberrel állsz szemben, aki Istennek tetsző dolgot művel. De már úton-útfélen hallod, amint kóbor lantosok az ő verseit gajdolják az erkélyek alatt, s úgy mondják, akik olvasták e szemérmetlen poémákat, hogy merészsége nem ismer határt.

- Napokban hallottam egyet... Johanna próbálta, lantkísérettel. Amikor kérdeztem, mi légyen, azt mondta rá, hogy szonett.

- Látod, Endre, hogy mindenkit kikezd a rontás? Vajon elegyedhetik-e jámbor szemérmű leányka lantosok, versfaragók, éjszakai danolászók közé? Hallott-e már valaki királyi leányszemélyről, aki saját hangjával verset énekel tiszteletből egy plebejus ablaka alatt?

- Róbert atya, én is ott voltam, harmadnapja este. Nem volt bűnös a szándék... csak zavarni akartuk Francesco urat a meditációkban. Róbert is ott volt, Lajos is, meg a kis Fülöp... Johannával volt Cabanis s még két kisasszonya. Vártunk, míg Petrarca úr eloltotta szobájában a lángot, akkor zendítettek rá. Én nem énekelhettem, minthogy ők azt mondták, hogy hangom durva ahhoz, hogy velük együtt recitáljam a versezetet.

- Nem szakítottalak félbe, hallgattam, milyen mélyen kezdte ki már a te gyermeki szívedet is a Gonosz. Úgy vélem, hogy atyáid s Pannonia szent királyai nem így készültek, gajdolással s lantpengetéssel arra, hogy férfikorba lépve átvegyék a Regnumot. Te szolgalegényekkel elegyedsz egy kóbor rímfaragó ablaka alatt. Te, aki e trón örököse vagy, beállsz azoknak csapatába, akik ellened szövetkezve magasztalják erkölcstelen canzonéit? Látom már, minden fáradságom hiába való. Ahelyett, hogy Johannát is kimenthetném e fertőből - Sodoma előbb-utóbb téged is magával ragad. Hiába írtam meg könyörgéseimet Visegrádra, nem kapok támogatást abban, hogy Johanna nevelése is az én kezembe tétessék le. Ők is csak a földi javakkal törődnek... Atyád csak országait szaporítja, s nem érzi, hogy ragadós kórság az, mely megmérgezi mindenki lelkét, aki bálványként tiszteli az aranyat...

- Vajon nem Istentől való-e az arany s a drágaság is?

- Engem... hátam megett eretneknek mondanak, mert megvetem drágaságaikat. Érted-e, Endre... hogy miként élek én, e szörnyű bűnök fertőjében ebben a kastélyban, ahol a magam s mások bűnéért éjszakánként flagellálom magam, megvonom számtól a húsételt, szeges deszkán fekszem, csakhogy távol tartsam magamtól a mérget, mely itt belopódzik a test millió pórusán...? Heretikusnak mondanak, mert gyűlölöm a földi gazdagságot, megvetem az aranyat, nem kápráztat el a földi pompa, legyűrtem a hús örömeit... Én benned azt a leendő királyt látom, aki rátapos a hidra fejére. Sodoma s Gomorra földjéről kiűzi a világi hívságot, elűzi a fényes grófokat, kapzsi püspököket, s úgy fog uralkodni, miként Krisztus kívánta, az ő új országa felett.

- Hát mindenütt veszély környékez, atya, ott is, ahol nem gondoljuk? Nem örülhetek már semminek?

- Aki a trón lépcsőjén áll, annak nem szabad az örömre gondolnia. Nézd meg a király urat. Lába dagadt, szemhéja minduntalan leesik, keze reszket. A láz egy fuvalma elviheti, s akkor elkövetkezik nehéz órád, amikor meg kell szerezned s meg kell tartanod a trónt. Hogyan akarod, hogy jó szemmel nézzem örömeidet, melyeknek néhanapján titokban s azt hiszed, tudtom nélkül, odaadod magad? Szívesen látlak-e a tarentói palotában, mely e Regnumnak egyik fekélye, Caterina asszony jóvoltából? Vagy azt hiszed, nem tudom, hogy ott voltál Maria d'Aquino grófasszonynál, amikor céda rableányok táncoltak? Vajon örömem teljék-e abban, hogy így készülsz hivatásodra, melyet egy napról a másikra be kell majd töltened?

- Mind kedvesek hozzám... hívnak. Nem mondhatom nekik, hogy nem megyek velük...

- Hiszékeny vagy, nem ismered még ezt a nápolyi nyelvet. Dörgölőznek hozzád s egyben lesik szándékaidat. Talán elcipelnének minden tivornyára, aranyat ejtenének tarsolyodba, hogy majdan a trón alsó lépcsőjéről bőségesen megkérjék jutalmukat. Meg kell magad keményítened, Endre, hisz most folynak a tárgyalások Visegrád, Nápoly és Avignon között, hogy mihamarabb megérkezzék a te királyi investiturád, még mielőtt Róbert úr örökre behunyja szemét.

- Már hét esztendeje, hogy nem láttam sem apámat, sem anyámat. Azóta csak veled vagyok, atyám, s azóta mindig csak rémeket mutatsz nekem. Nekem nem szabad örülnöm... ha eszem, megkóstoljátok előttem az ételt, ha vadászni megyek, nem haraphatok a sajtba, amit felém kínál a paraszt. Mindenkinek bűnös, alávaló szándékait kell keresnem... ha levelet írok anyámnak, arra kell gondolnom, hogy a levél s vivője idegen kézre kerül. Úgy irigylem Petrarca urat, akinek nincs ellensége, mindenki szereti, s ő azt teszi mindig, amit akar.

- Nehéz gyermekésszel gályát kormányozni. Értsd meg, Endre, hogy a király az Isten kegyelmének nagyobb részese, mint a földön bárki más. Egy napja sem múlhatik el anélkül, hogy ne kellene véghezvinnie említésreméltó dolgokat.

- Nekem mit kell majd véghezvinnem?

- Belülről s kívülről is ki kell verned a pogányt.

- Úgy mondják, alig tudja a fiscus fizetni a zsoldosokat.

- Róbert úr bölcsnek hívatja magát, nem sokat törődik a vitézi virtussal. Az isteni gondviselés mindeddig megkímélte, hogy gyengesége miatt veszítse el országait. Ha te leszel a király, itt minden másként lesz.

- Úgy tanultam, hogy mindennél előbbrevalóbbak a Regnum törvényei.

- Ha gyenge a király... Ha te vagy az erősebb, te válogatod meg főszolgáidat, s aki nem egyezik veled - letörheted.

- Hátha Johannával nem egyezem?

- A természet törvénye azt tanítja, hogy asszony tisztelje urát.

- Nagyatya őt minden világi dologba beavatja. Engem még sohasem hívtak be a kancelláriába, amikor országos ügyekben mondanak határozatot.

- Ha szóltam mindezekért, az volt a válasz, hogy te még nem sajátítottad el a Regnum szokásait s értelmed még azt sem engedi, hogy átvedd a calábriai hercegség ügyeit.

- Vajon hogyan viselkedjem, atyám? Mit kell tanulnom, hiszen már valamennyi nyelvet beszélem, mely itt használatos.

- A hamisságéban még akadozol, fiam, s ezért próbálnak elveszíteni. Látod-e, nem tolhatjuk elébbre az idő kerekét. Nem tehetünk mást, minthogy őrködünk, sürgetjük királyi titulusodat, s siettetjük az országtanács határozatát, melyben kitűzik a menyegző idejét.

- És mikor fog bekövetkezni, atyám?

- Mihelyt mátkád kora megengedi... Talán a jövő tavaszon.

- Szeretném siettetni a napokat...

- Lám csak, belőled már kibújt a luxuria ördöge. De tudd meg, hogy a királyi nász egyetlen s mindenekfelett való célja az, hogy a királyi nemzetségeknek magva ne szakadjon, nem a gyönyör, miként a rímfaragók dalolják.

Egy apród jelentette, hogy Róbert király kívánja látni a calábriai herceget. Róbert végigsimított a fiú fején.

- Az Írás azt mondja, fiam, hogy "édes az ő szájában a gonoszság, mert el van rejtve az ő nyelve alá". Vigyázz... hogy kivel mit beszélsz, s gondolj arra, hogy a te világod komédiások s jokulátorok világával nem egyezhetik.

Lehajtott fővel ment le a lépcsőkön Endre, mintha vállán cipelné a barát komor terhének nagyobbik felét. Egy fordulónál kiért az árkádok alá, s egyszerre megcsapta a tavaszi este lehelete. Mintha mindent elfelejtett volna, egyszerre elmosolyodott... egy ág piros futóvirággal hajlott hozzá, ha felkapaszkodnék a karfára - elérhetné. Körülnézett, vajon nem látja-e senki, amikor átveti a korláton magát, letöri a virágot, beszívja illatát, s halkan, boldogan elkacagja magát.

Petrarca állt a kör közepén, s fogadta a királyi ház ifjabb tagjának üdvözlését. A magiszter Endre herceg karjába fűzte karját, elsétált a nyúlánk ifjúval az erkélyablak felé. Egy pillanatig nézte a csodálatos képet, mely innen, a Castel Nuovo magasságából teljes szépségében tárult elé.

- Vajon tudod-e, kedves hercegem, mikor tették sírjába a Posillipón azt a poétát, aki mindenkinél inkább megérdemelhette a költők fejedelmének nevét?

- Ha kegyelmed Vergiliusról beszél, ő Krisztus urunk születése körül fejezhette be életét.

- Hallottál-e arról, miként szólt e nagy poéta sírirata, melyet már életében házának homlokára vésetett?

Csend lett. Endre zavartan hallgatott, a királyi kör hangtalanul hátrább húzódott, figyelve a különös jelenetet. Petrarca mosolyogva Endre vállára tette kezét. Körülnézett:

- Vajon hercegségtek közül meg tudná-e valaki mondani?

Tisztán csengő leányhang szólalt meg:

- Mantua me genuit, Calabri rapuere, tenet nunc Parthenope: Cecini pascua rura duces!

Petrarca hátrafordult, s meglepetten ismerte fel a kis hercegnőt.

- Másodszor tüntetsz ki, hercegnőm... Hallottam, amikor igénytelen versemet tegnap este ajkadra vetted.

- Oly szépek a canzonék, mintha felszabadulna a szó, a köznapi nyelvet oly lággyá teszi a rím.

Endre szólalt meg:

- Ördög incselkedése is lehet, mert túl sűrűn használod a szerelem szavát.

- Kemény a beszéded, ifjú uram, de vajon még nem érezted-e, hogy szívbéli szerelmünk éppúgy az Isten ajándéka, mint emberi természetünknek számtalan egyéb jele? Enélkül csak állatok módjára kívánkoznánk, anélkül, hogy vágyainkért cserébe kínálhatnánk lelkünknek jobbik felét. Vajon bölcs nevelőid kárhoztatták-e előtted a világi rigmusokat?

- Magiszter uram... Endre mindezt Róbert atyától hallja, aki nem kedveli a verset, s mindenben bűnös szándékot keres.

- Fékezd indulatodat, hercegnő, e nyilván tudós és jámbor egyházi férfiúval szemben, akit nem ismerek. Neki az a hivatása, hogy seperje a tisztátalanságot, míg mi igyekszünk megszépíteni mindazt, amit az Úristen a földön meghagyott.

- Messere, ha én uralkodnék Nápolyban, nem engedném el most kegyelmedet. Vagy talán magam kísérném Rómába, s én vinném fel a Capitoliumra, hogy kezemmel tegyem homlokára a babérkoszorút.

- Nápolyban nem kaphattam volna ennél kedvesebb dicséretet. Kegyes nagyatyádról mondják: új hajlékot épített a didergő múzsáknak, s azok hálából továbbzengik azóta az aranykor dicséretét. De én azt hiszem, hogy az igazi Aurea Aetas csak ezentúl köszönt be, s aligha tévelyeg elmém, ha e ragyogó világnak küszöbén egy ifjú leánykát pillantok meg. Hiszem, Johanna hercegnő, hogy te vagy Itália virágoskertjének legszebb hajtása. Látod, meghajtom előtted térdem, pedig nem szoktam alázkodni földi hatalmasságok előtt. Kérlek, leányka, ne felejtsd el a trón magasságából se mindazt, amit füledbe súgnak a múzsák, a te kedves nővéreid... Engedd meg, hogy az ítélt ítéljen, s megosszam veled, kegyes Johanna, ma este a babérkoszorú triumfusát!

A juhász szétzavarta az egymást öklelő kosokat, aztán kiejtette a botot kezéből, feje alá rongydarabot csavart, bocskoros lábát nekitámasztotta egy oszlopfőnek. Álom és ébrenlét küszöbén feküdt a tavaszi napsütésben. Körös-körül, mintha vért harmatozott volna a föld, az egyenetlen hepehupás mezőn foltokban tarkálltak a pipacsok. Egy arra vonuló zarándokcsapat megbontotta a csendet. Felült, végignézett az anyajuhokon, milyen keshedtek, kedvetlenek. Ezredszer gondolta végig, hogy sovány itt a fű, a sok hitvány kő eszi a földet, a régiek megbabonázták, halottak fekhetnek alatta; akik itt éltek, ide is temetkeztek. A Campagnán kövérebbek lesznek a birkák, ízesebb a húsuk, telibb a gyapjuk.

A szeme ölelkezett éggel és földdel, megszokta, hogy messzire lásson. Egy ember ül a földön, kőhajításnyira tőle, rádől egy kőre, mintha késével piszkálná, dörzsölgeti, lám most ráköp, előveszi kendőjét, újra csak dörzsöli, fölébe hajlik... Ez is csak kincskereső, mint a többi, akik jönnek esténként, amikor nem űz belőlük gúnyt az őgyelgő vitéz s nem látják a városporoszlók, ha netán valamit kikapar. Ásnak, kivetik a köveket, letörnek belőle, nincs-e aranyból, turkálnak mélyebbre. Apró csecsebecséket vet néha ki a föld, egy kőlábat vagy régi világból való szobor fejét... Úgy ismeri már, annyi éve, a turkálókat. Egyik veti a keresztet, másik az ördögöt űzi, harmadik hívogatja. Némelyik megvárja az éjfélt, akkor kezd keresgélni, a többi Luca-nap hajnalán veszi kezébe az ásót. De ez az ember, akinek nem látja az arcát, ez másként fog hozzá, mint azok, akik ide járnak. Nincs nála se ásó, se csákány, pedig vehetne magának szerszámot... lám csak, most táblát vesz elő, írószert, a vessző sebesen szalad a viasztáblán, most mondogatja a varázsigéket, jár a szája, ha nem vinné el a szél, hallaná, mit mormol... A köntöse olyan se póri, se úri, mintha klastromból ugrott fráter venne magára civil köpenyeget, gyér szakálla aranyosan csillan a napsugárban...

- Találsz-e aranyat, jó ember?

A hang elszalad. Mintha kővel hajítanák, hirtelen egyenesedik fel a kincskereső. Szeme a hang irányába téved, megleli a heverő juhászt. Egyszerre ő is nevetni kezd. A kacagás végigoson a Forum Romanum pipacsai között.

- Azt hiszed, bátya, hogy aranyat ások...?

- Csak ássál, öcsém, még lejjebb... kicsivel, ott vannak a sárkányok, azok őrzik Augusto kincsét...

- Gyere közelebb, öreg. Ha római vagy, mutatok neked kincset.

- Bár ne születtem volna itt, hanem túl a hegyeken. Ott jobb a legelő, úgy mondják, Nápoly felé.

- Tudod-e, ember, hogy mi ez itt, amire a lábad teszed?

- Kő. Valaha talán nagy palota volt. A ház is meghal, mint az ember. Ilyenkor tavasszal szekérszám visznek belőle, akiknek az építésnél hiányuk vagyon.

- Itt csupa palota volt és templomok. Minden nagyobb volt, szebb, ékesebb, mint most.

- Aztán te mindezt megálmodtad?

- Mindez rá van írva a kövekre. Ha ledörzsölöd róluk a piszkot, előjönnek. Mindezt el tudnád olvasni, ha ismernéd a betűt.

- Mit mondanak ezek az írások?

- Nem értenéd, ha olvasnám ősapád nyelvét.

- De nagyra vagy a tudományoddal. Pedig te se lehetsz bárófióka. Hogy hívnak?

- Colának. Mit érsz vele, ha mondom, hogy apámnak kocsmája volt a Tiberis túlsó partján, Szent Tamás templomával szemben? Az apámat Rienzónak hívták... De lehet, hogy nem is ő volt az apám.

- Talán bizony valami részeg nemesúr ejtette meg anyádat? Szavad után szinte azt hihetném...

- Együgyű vagy, mint a juhaid. Mióta legeltetsz erre?

- Vagy huszonöt tavasz óta.

- Emlékszel-e arra, amikor itt járt az a szőke német császár... Henrik... imperátor?

- Ifjú legény voltam. Itt, errefelé verekedtek. A Colonna urak fent álltak a Capitoliumon, az Aventinus felől jöttek a bajorok, pápa is talán kettő volt abban a rossz világban, de itt Rómában volt, s akkor bőségesebben folyt a víz, a bor is errefelé... Te akkor még nem élhettél, fiú!

- Már éltem anyám testében... Nézd csak, szőke a hajam és kék a szemem. Az apám fekete, idevaló ember volt... Henrik császár álöltözetben osont el Szent Péter sírjához, amit őellene szálltak meg a zsoldosok... a császárpártiak nem jutottak előbbre a Lateránnál. Egy tanácsúrral együtt mentek, ketten, álruhában. Mind a kettő szőke volt, teuton... Így térdeltek, amikor egy sekrestyés elkiáltotta magát: itt vannak a németek. Ők ketten kirohantak, a népek utánuk, elszórták köpenyüket, így ugrottak be anyám kocsmájába. Apám kint járt szüreten Tusculanum felé... Anyám egyedül volt, ahogy mesélte, amikor bejött a császár, köntöse alatt aranying fénylett, haja aranyból volt szőve, miként a colchisi juhoké...

- Aranyból nincs gyapjú, fiú. Eddig jó a mese... de a birkákhoz én jobban értek... De azért mondd csak tovább...

- Maddalena, az anyám, szolgálta a császárt, míg nálunk rejtezkedett. Ő mondta meg, hogy maga az Imperátor.

- Most kinek vagy te szolgalegénye?

- Rómának. Megyek a régiek sírjához, és megyek a templomok elé és oda, ahol követ vet fel a föld. Olvasom őket, leírom magamnak. Tudom, mit tettek a régiek. Elhiszed nekem, öreg, hogy nem kincset ások?

- Ahogy nézlek, elhiszem. Lehet, bolond vagy, Cola, de úri arcod van és szépen beszélsz... de hát mi hasznod azzal, ha ilyenfajta szegény ember, mint én, naphosszat hallgatlak...?

Egy kis erecske tört magának utat az egymásra roskadt márványívek alatt. Az öreg vizet mert a csobolyóval. Délfelé lehetett, megélénkült a mező, a Savelliek csapatnyi szárd íjásza készülődött céllövéshez, hadnagyuk nyers szavát idehozta a szél. Szőke örömlány ment az úton piros nadrágköntösben, megette kosárral szolgaleánya. Egy kis cseléd szalad keresztül a mezőn, lehajlik pipacs után, benyomkodja kócos, fekete varkocsába. A Capitolium felől emberek kezdenek feketélleni, megnyitják a nagyerkélyt, poroszlók lepik el, a harsonák szavát megértik nagy messzeségekből is.

- Valami történt megint odafent!

Cola összeszedi köpenyét, írószerszámját, tarisznyáját, melyben érintetlenül rejtőzik a darab kenyér. Oldalt kerül, felkapaszkodik a dombon, a juhász egyet int utána, amikor a fiú eltűnik az emelkedő mögött.

A magisztrátus két jegyzője vonul ki, s hirdeti a Tanács határozatát.

- Krisztus urunk feltámadásának másnapján, húsvét ünnepének vasárnapján Róma népe és szenátusa előírt rendben s őseink hagyománya szerint minden tudományok magiszterévé avatja a fiorenzai Franciscus Petrarca urat, s a költők fejedelmének nagyobb dicsőségére fejére helyezi a babérkoszorút...

A nép hallgatja, az egyszerűbbek nem értik a latin beszédet, bár a nótárius igyekszik átformálni lehetőség szerint közbeszéddé. Egy varga, aki árasztja maga körül a cserlé orrfacsaró szagát, meglöki Colát: mit mondanak már megint odafent?

- Poétát fogunk koronázni, jó ember, Pasqua vasárnapján...

- Azt hittem, elfogtak valami híres rablót, s húsvéti ünnepként egész nap tartani fog a kerékbetörés... Ez a koronázás, meglátod, ez megint csak a nép bőrére megy. Valahányszor koronáztak, mindig meghasasodott az adó. Látod, fiú, ilyen a világ rendje. Már nem férnek bőrükbe az emberek. A régi világban csak az imperátorok jöttek ide koronázásra, s hajigálták ezüstdénárjaikat... Ma meg egy poéta kedvéért, aki Isten tudja, honnan került elő - ekkora ünnepre készülnek tanácsuraink...

Egy asszony beleszólt:

- Ha a pápa itt lenne, nem engedné, hogy jöttment ember legyen itt a király.

Cola di Rienzo elneveti magát.

- Ez az egy király nem marad a nyakatokon. Poéta annyit jelent, hogy szavai közt az igazságot hordozza. Így volt ez a régi világban is, amikor nagy volt Róma, a császárok korában. Akkor is koronáztak költőket.

- Sokat tudhatsz, fiú, de ha mégis pénzbe kerül a parádé, ahogy a saruid állapotát nézem - nem rajtad fogják behajtani a rendkívüli subsidiumot...

Olyan komor, olyan sivár volt a Capitolium nagyterme, hogy megdidergett benne az, aki először látta, s nem szokott hozzá a padlóján szomorkodó vérfoltokhoz. Petrarca korán kelt, hogy megnézhesse holnapi tisztességének színhelyét. Avignonra gondolt, a selymekre, bársonyokra, a nagy, festett üvegablakokon áttörő nap szivárványos színeire, az ezüstből ötvözött hatalmas kandeláberek százaira, a zászlókra, melyek hirdették a pápa s a kardinálisok dicsőségét. Itt csupa romlás, pergő vakolat, az ősi kövek közé beesik az eső. Néhány hosszú asztal, kopott posztóval, kinyúló fáklyatartó vasak, magas hátú tanácsszékek kopottan, töredezve. Holnap majd a két szenátor jóvoltából megérkeznek a szolgalegények, palotáikból elhozzák a szőnyegeket, függönyt, ezüstöket, asztalt, kupákat. De az igazi Róma most tárul elé, amikor finom, apró szemekben esőzik le a harmat a Forum Romanum rommezőire. Kitámasztotta az ablaktáblát. Ismerte a képet, még nyolc esztendővel ezelőttről, nézhette, mennyit nyelt el ennyi idő alatt a régi relikviákból a mindennapos pusztítás...

Pompeius egykori színházából épült az Orsinik várkastélya, Marcellus teátrumában a Pierleoni grófok ütöttek tanyát, s most Flaminius cirkusza helyén is ott serénykednek építőmestereik... A Quirinál a Colonnáké, ők őrzik Augustus temetkezőhelyét... Crassus tornyát fallal vették körül a Gaetaniak... Minden csupa metamorfózis. A kő átváltozik, a lélek kiszáll belőle, s Rómának, úgy lehet, lassanként már csak a régi neve marad meg... Összehúzta köntösét. Még nyirkos, hűvös a reggel, míg ismeretlenül lejött a Capitolium lépcsőin, az az érzése: az a költő, akit holnap babérkoszorúval fognak itt megtisztelni - valójában már tizenkét század óta halott.

Róma két szenátora vezette fel a Capitoliumra a menetet. Orsim Jordán és Ursus, Anguillara grófja mentek elöl díszköntösükben, mely fehér pompájában valamelyest emlékeztetett az egykori "egybeírt atyák" makulátlan tógájára, de a hímezett kesztyű s a lovagkard elárulta az alkonyodó középkort. A menet tarka és különös volt. Egy város ünnepelt, mely még csak nem is ország fővárosa, de neve egyedülálló a világon: Urbs. Sem király, sem pápa, sem császár lobogója nem ékesítette, s mégis a négy betű, mely gótikus szálkáival elborította a zászlók vásznát - a S.P.Q.R. - több volt minden fejedelmi címernél. A menet különös volt, tarka összevisszaságban vándoroltak fel meghívottak s érdeklődők, magisztrátusok tagjai, hosszú fekete, zöld vagy vörös talárjaikban, céhek mesterei, legényei, inasai, a papi kollégiumok tanárai, s köztük harcias csoport: a Sevelliek nemzetsége, vazallusaik, báróságaik bérlői, udvari legényeik harci díszben, majd az Orsini s Gaetani nemzetség, kisebb nemesek a Campagnáról, akiket behajtott a kíváncsiság, itáliai városok követei, guelfek és ghibellinek egyaránt, akik e koronázás csodáját híven akarták megörökíteni követleveleikben. A városporoszlók, a szenátus írnokhada, a nótáriusok, köztük egyszerű magányos plebejusok, ifjú legények, akik csak befurakodtak, külországi nézelődők, zarándokok, fogadalmasok: mind békésen, egymás mellett hágtak fel e lágy, április elejei húsvétvasárnapon a Capitolium felé, mely előtt vas ketrecben szorongott Romulus és Remus emlékére Róma hatalmas anyafarkasa.

A magisztrátus elfoglalta helyét. Ursus gróf, homlokán babérkoszorúval - megadta az ünnepség megnyitására az engedelmet. Egyik oldalon tizenkét skarlát ruhába öltözött nemesapród, a legősibb patrícius nemzetségek sarjai. Másik oldalt ugyanennyi zöld habitusban levő polgárifjú, akiknek az előkelőségekkel szemben képviselniök kellett a "populus"-t. Ursus kesztyűs keze felemelkedett. Megszólaltak a harsonák, tarka lobogókat vetettek a levegőbe a zászlótartó legények, s az ünnepi küldöttség elindult, hogy bevezesse Petrarca urat.

Különös jelenség volt, amint Róbert király adományában, a földig érő, aranyliliomokkal hímes nehéz bíborpalástban hajadonfővel, éles római arcával megállt a Senatus Romanus előtt.

Hogy ki légyen Petrarca úr, milyen világi méltóság birtokosa, akit e szokatlan megtiszteltetés ért - erre talán az a vörösesszőke fiatalember tudott volna egyedül felelni, aki összeszorított ajakkal, övén írószerszámaival, fényben égő szemének eksztázisával hallgatta az Africa eposz hömpölygő latin ritmusát.

A tizenkét nemesifjú kórusban szavalta Scipio Africanus szavát, melyben Róma dicsőségét minden világi dicsőségek fölé emeli. Az iskolás latin hang tisztán csengett fel a fiúk ajkán, s a Capitoliumon szorongó nemesek, polgárok, a kisnép apraja-nagyja megrészegedett e versek dübörgő ütemétől.

A költő felállt székéről, s lassú lépésekkel ért a két szenátor elé. Szép baritonja, nemes veretű latinsága betöltötte a nagytermet.

- Rómaiak! Amikor beléptem e megszentelt helyre, mintha a Carmen Saeculare versét hallottam volna, mely tizenkét századdal ezelőtt tiszta gyermekek ajakáról ugyaninnen szállt az egek felé. De amiként a mai Róma aligha mérhető össze azzal az Urbsszal, mely Augustus világának aranyfényét árasztotta a föld minden népe felé - éppúgy ki merészelné az én igénytelen szavamat ama költőfejedelem szavához mérni, aki sohasem tudott betelni e Város dicséretével? Ha körülnézek közöttetek, látok diadalmas lovagokat, bölcs tanácsurakat, akiknek kezében nyugszik világi sorsotok. A ti poétátok nem ragadhat fegyvert érettetek, nem jegyezheti be nevét a törvénykönyvekbe. Csak éjszakáinak hosszú sorára hivatkozhat, mely alatt a lélek Via Sacráján bolyongott, hogy a halott világ emlékeiből keltse újból életre az elfeledett hagyományokat. Ti, rómaiak, dicső őseitek példája szerint idéztetek meg, megnyitottátok előttem a Capitoliumra vezető utat. Miként az egykori szenátusbeli atyák előtt, úgy állok előttetek, s érzem, hogy nem változott semmi e világon, ti, Róma polgárai, ti vagytok minden jog örök kútforrása, ti emelhettek cézárokat magasba, s taszíthattok le császárokat, ítélhettek a világ minden nemzete közötti perben, s ti magasztalhatjátok fel szegény szolgátokat azzal, hogy fejére helyezitek azt, ami minden világi koronánál több s ékesebb neki - a babérkoszorút.

A bársonyvánkosra térdelt, Ursus szenátor lába elé. A sebhelyes, szabdalt arcú, őszbe csavarodó gróf körüljártatta tekintetét. Életét itt élte le ebben a teremben, pártviszályok, fegyverzörgés, tortúrázottak jajgatása, véres disputák között. Oly hihetetlen volt minden e pillanatban, e szelíd kép, olajágat ringató ifjak, csillogó szemű polgárok, koszorús szüzek s előtte a poéta, aki e szomorú, viszályoktól gyötört városról azt hirdeti messze hangzó szóval, hogy Róma még mindig a világ fővárosa.

A dörrenő arisztokrata hang megszólalt, a szenátor most majdnem meghatottan beszélt. A frakciók nyers, vulgáris nyelvét felváltotta egy távoli aranykor feléledt emléke: a latin.

- Te dicséred Rómát, s Róma nem hálátlan azokhoz, akik nagyságában vagy hanyatlásában megemlékeznek arról, hogy ez az Urbs volt valaha a világ szíve. Ma e helyen, mely a Respublica Romana dicsőséges századait láthatta - nem zsarnokot ültetünk a trónra, nem tirannus előtt hajolunk meg: a te koronázásoddal a tudomány nyeri el méltó jutalmazását. Vedd, Franciscus Petrarca e babérkoszorút, mely eddig az én homlokomon volt, s engedd meg, hogy úgy tegyem homlokodra erényed diadalául, mintha Roma Genitrix tette volna rá.

Anguillara grófja leemelte fejéről a koszorút, s miközben megölelte Petrarcát, a babér már a térdeplő költő fején nyugodott. A húsvéti napfény betört a nyitott ablaktáblákon, lent a Capitolium alján egybegyűlt tömeg hallotta az üdvrivalgásokat. Minden ajakon Róma neve, minden kéz Petrarca felé integet, az ősi acclamatiok üteme csendül végig a szűk utcákon, az emberek a terekre tódulnak, egybefolyik az Ünnep és Róma, pálmás gyermekek éneklő kórusa hordozza a feltámadás örömét, s Róma feltámadásának ünnepe, mint örök vágyódás árad a polgárok csodálatos körmenetéből.

A Capitolium kiürült. A nótáriusok most fognak a diplomához, mely rendre-rendre elmondja az édes szavú magiszter Franciscus érdemeit. A lovagok a Colonna-palotába mennek, ahol ma ezer személyre teríttetett Stefano úr. A nép a szenátorok vendége, a városporoszlók hatalmas nyársakat cipelnek, melyeken nemsokára ökrök pirulnak. Az asszonyok eldobják hervadt virágaikat, míg felötlik emlékükben a szép poéta egy-egy szerelmes sora. A csatlósok bontogatni kezdik a drapériákat. A Capitolium húsvéthétfője után visszanyeri szomorú habitusát.

A veres hajú ifjú megáll a pulpituson, ahonnan egy órával ezelőtt Orsini Jordán szenátor indította el a menetet. Széttárja karját, mintha szónoklatra készülne, s közben ajka hangtalanul mozog. Kinéz a nagyerkély felé, innen látni a halk ködben úszó Örök Várost. Mintha feloldódna benne az ölelés, a szó bugyogni kezd szájából, s a sekrestyések, akik kárpitot bontogatnak, leteszik szerszámukat, és nézik kicsit félénken az eszelős Colát, aki előrehajolva a capitoliumi emelvényről, beledörgi az üres terembe:

- Velimus, nolimus, enim, rerum Caput Roma erit...! (Akár akarjuk, akár nem - újból Róma lesz a világ ura...!)

A király Castellamaréban töltötte a tavaszt. Itt megenyhült fojtogató köhögése, mely Nápolyban napestig kínozta. A várpalota nyirkos, bolthajtásos termeiből e kedves villába költözött, órákig sétált a kertben, majd a rózsalugasok, grották közt egy padon megpihent. Ő maga nevezte el Casa Sanának e nyári rezidenciát, s kiváltságokkal halmozta el a régi Castrum de Stabiis ad Mare városát.

A titkos királyi tanács tagjai ide siettek ki, uruk üzenetére. Riasztó híreket hallottak, szolgaszáj terjesztette, hogy hanyatlanak a király erői, szüntelen imádkozik, kegyes könyveket olvas, s jóformán sohasem veti már le komor barátköntösét. De amikor Rex Robertus unokájának, Johannának karján belépett a tanácsszobába - az egybegyűltek arcán öröm futott át. Ha nem is duzzadt a király ifjonti erőtől, mégis látszott arcszínén, mozgásán, hangja ércességén: egészségét megjavította a castellamarei magány.

Mosolyogva köszöntötte az országbárókat, maga mellé ültette a padra Nápoly bíboros érsekét, s aztán csendes hangon megindította a tanácskozást.

- Köszönöm, kedveseim, mert eljöttek hozzám, hogy harmincadszor megünnepeljük azt a napot, amikor fejemre tették a koronát. Bizony ma nem az anima gaudens tölt el, ha végiggondolom mindazt a tengernyi megpróbáltatást, melyet végig kellett élnem az Úr akaratából e hosszú esztendők alatt. Ha reátok nézek... apátok, nagyapátok jut eszembe, akikkel így ültem együtt, némelyikével még mint ifjú legény... s bizony az ő tetemeik már rég átadattak az anyaföldnek, csak én vagyok itt még az öregek közül... Ma azért kérettelek benneteket, hogy hűséges szívvel, bölcs elmétekkel számoljatok be a Regnum dolgairól, ne érezzem azt, hogy már mindentől távol estem, s nem tudom felfogni a világ dolgait.

Nehéz, fojtott csend támadt, a király elakadt, Johanna felugrott, átölelte. A pillanatnyi hallgatásba szinte vidáman csendült bele Acciajuoli Miklós firenzei szava.

- Kegyes Királyunk, én, valamennyiünk közül a legalantasabb s legszerényebb... én mondok ellent neked. Való igaz, hogy mindnyájunkra úgy tekinthetsz le, mint patriarcha törzse népére, de mi, gyermekeid, még mindig hozzád vándorolunk, ha meríteni akarunk a világi bölcsességek kútjából. Csak ennyit akartam mondani, s engedelmet kérek, ha megzavartam a tanácskozást.

Balzo gróf, a nagy ítélőmester vette át tőle a szót.

- Az éjjel érkezett a hír, hogy Benedek szentatya halott. A bíbornokok már összeültek a választásra, s a francia korona is képviselteti magát.

A csendben, mely a halott pápa emlékének szólt, felhangzott a király szava:

- Benedek pápa kegyes atyánk volt. Nem töltötték el lelkét harcos indulatok. Békésen megült Avignonban, s nem oldozta fel az átkot Bajor Lajos fejéről. Isten magasztalja fel halhatatlan lelkét. Számba véve a pápa halálát is, miként látja Grófságod házunk helyzetét az itáliai félszigeten?

- Az Anjou-ház, nagyuram, hatalmában zsugorodik. Ha ifjú korodban, amikor a Szentszék vikáriusa voltál, remélhetted, hogy jogarod alatt egyesíteni fogod majd Itáliát - ma már mindnyájan tudjuk, hogy ez a szép terv csak az álmok országába való. Milánót megülik a Viscontiak, egyre hatalmasabbak lesznek, már Lombardia kardinálisa is házukból kerül ki. Genua majdnem egészen elveszett. Ha Savoia s Monferrato békét köt - veszélyben forognak odavaló birtokaid. Lucca, Pisa, Volterra örökös rebellióban élnek, s nincs módunk arra, hogy fegyverrel segítsük meg a guelfeket. Szicíliában a Chiaramonte grófok kegyelméből élünk, ha ők is elpártolnak tőlünk, elveszik az aragonok Messinát s néhány csekély birtokainkat.

- Hellászi városainkról mi a hír, Acciajuoli?

- Katalin császárnő nevében szívesen megindulnánk Korinthosz felé. A vállalkozás szép sikerrel kecsegtetne, de fenséged is tudja, hogy a hadjárat kiadásait aligha engedheti meg magának a Tarentói-ház.

- Elfogytak volna forintjaid, Niccolo, hogy a Regnum segítségéért folyamodol?

- Amikor, esztendeje, Albániában kikötöttek a durazzóiak - te nyújtottál segítséget nekik, Kegyes Urunk. Maguktól nem sokra mentek volna.

- Mindig így vagyon, minden tanácskozásnál. Mindig csak pénzt, aranyat, katonát, hajót kértek tőlem, ahelyett hogy ti mondanátok meg, miként erősíthetnénk meg a mi szegényedő országunkat. De most nehezebb és súlyosabb kérdést teszek fel mindnyájatok számára. Mi lesz itt, ha Isten akaratából behunyom a szemem?

Balzo gróf felemelte fejét. Hangja komor, nehéz szavú volt.

- Mindnyájan férfiak vagyunk, akik aligha félünk a haláltól. Szabadjon nagyuramtól azt kérdeni: mikorra tervezi Endre úr s Johanna úrnő közt a tényleges elhálást?

- Kérdésre kérdéssel válaszolsz. Miben változnak meg a dolgok, ha megtörténik a copulatio?

- Kegyes uram, mi itt voltunk már Nápolyban, amikor Anjou Károly elfoglalta a trónt. Azóta mi, Balzók, hűséggel szolgáltuk koronádat, s hűséggel őrködtünk, hogy sehonnan se közelítsen veszély. Mi egyaránt félünk a német Impériumtól, az aragonoktól, a francia királytól is, de nem téveszthetjük szemünk elől azt sem, hogy házad magyarországi ága nemegyszer hangoztatta elsőszülöttségi jogát. Országos csapásnak látnánk, ha te, kegyes urunk, nem érhetnéd meg e gyermekek egybekelését, mely megbékíti Nápolyt és Visegrádot s örökre eltemeti a haragvó Erinniszeket.

- Ha hamarább halok meg vagy később... mindegy. Johanna a király. Minoritása alatt az ország felett a királyi tanács rendelkezik.

- De mi légyen Endre herceg jogállása? Híreink voltak, melyek szerint Benedek pápa hajlott arra, hogy Johanna trónra lépésének esetére Endrének is megadja a királyi titulust.

- Veszélyes a kérdés, Balzo gróf...

- Egyszerű szavakkal beszélek, nagyuram. Te gyenge ágacskát ojtottál be királyi házadba, s nem veszed észre - erre az ágacskára sólyom telepedett. Bármerre járok a Regnumban, a magisztrátusok közt, püspököknél, országbáróknál - egyformán újul ki panaszuk, amikor Róbert barátra terelik a szót. Tisztem azt kívánja, hogy vigyázzak e királyság rendjére, olyan eszközökkel, amilyenekkel lehet. Így nemegyszer módját ejtettem annak, hogy elolvassam azokat a leveleket, melyeket a barát Visegrádra küld. Kíméletből, nagyuram, nem szóltam ezekről eddig, de hidd el, kígyót melengetünk kebelünkön... egy ember él a Castel Nuovóban, aki szüntelen ellenünk izgatja Magyarország urát. Nem élek vissza türelmeddel, uram?

- Folytasd, Balzo... Míg élek, mindent el kell viselnem.

- Én nem korholom Róbert frátert. Megmondja nyíltan: gennyes sebnek tartja Nápolyt, melyet tüzes vassal kell kiégetni. Szeretne tűz s vas lenni egy személyben, s oly gyorsan orvosolni, hogy mire Endre úr elnyeri az investiturát - úgy uralkodhassék Nápoly felett, mint ahogy a barát elképzeli.

- S mi lenne Johanna?

- Mint jámbor feleség hímezne asszonyszobáiban... a természet rendje szerint nevelné gyermekeit, ha méhét az Úr megáldaná.

- Tele vagy keserűséggel, gróf úr... Ti mindnyájan gyűlölitek a barátot, mert erényes életű, szigorú erkölcsű, s nem rejti véka alá, hogy mit tart felőletek.

- Szent Ferenc köntöse a legjobb páncél, uram. Ellene tehetetlenek vagyunk. Meg nem győzhetjük s el nem pusztíthatjuk. Mindig védekezhetik azzal, hogy Isten szolgája, s mindig csak az Úr Országáért cselekszik. Holott másként vagyon sok minden, s ha közelebbről nézzük, azt hiszem, fel tudjuk fedezni e derék Róbert barát lelkében a féktelen ambíció ördögének nyomát. Nem származott egyszerű, paraszti házból... bár eredetére nézve nem egyeznek meg híreim. Úgy mondják, anyja a miletói grófok családjából eredt, atyja nemes kapitány volt a magyar Archiregnum délibb részein. Róbert barát ifjú éveiben maga is vitézkedett, részt vett várak vívásában, világi életet élt, s egyike volt az udvar lovagjainak... Hiába tért meg, hiába végezte el az universitást, hiába emelkedett magiszterségig, szava s cselekedete szerint kemény, engesztelhetetlen világi úr maradt.

- Vajon egész udvarom, egész országom tehetetlen egyetlen baráttal szemben?... Nincs senki, aki megvédje Nápoly igazát?

- Ki merne ellene szólni? Hisz Endre úrfi azt teszi, amit Róbert parancsol, s Endre lesz a király, ha behunyod szemed.

Durazzói Károly szenvedélyes hangja vágott bele a párbeszédbe.

- Gyalázatban él Nápoly, ez az igazság. A nép semmibe sem veszi régi urait, már minket, a korona hercegeit sem süvegeli meg. A nagy hűbéresek panaszkodnak, hogy vazallusaik megtagadják a köteles szolgáltatásokat. Fennen hirdetik: új világ készül, melyben minden nemes egészen egyforma, mert ez most így van a régi magyar Regnumban. Láthatod, uram és bátyám, hogy egyetlen gonosz demiurgos megbonthatja az ország alapvető fundamentumát.

Az érsek felemelte kezét:

- Ti világi szempontok szerint ítéltek, ez a ti dolgotok. Mi azért vagyunk, hogy őrizzük az Egyház tanításainak tisztaságát, s e tekintetben Róbert barát, sajnos, alapos kifogás alá esik. Nem áll messze, úgy mondják, a fraticelliktől, akik a szegénység tételében Corvarai Péter nyomdokán haladtak... Tudnak kapcsolatairól, melyek egybefűzik bizonyos heretikus rendházakkal is...

- Miért nem lép fel akkor eminenciád ellene? Miért nem érvényesíti jogait? Miért nem űzi el őt kolostor magányába, ahol penitenciát tarthat? Miért él egy a hamis alázatú szerzetesek közül udvarunk közepében?

- A magyar Archiregnum különösen kegyelt leánya az Egyháznak. Róbert barát nem egyszerű franciskánus, csak névleg az ifjú herceg nevelője, valójában több ennél, olyan tisztelet övezi, mint a korona első hercegének titkos kancelláriusát. Ha Róbertet fenyítenénk, ezt a Szentszék és Magyarország viszonya sínylené meg.

- Anjou Károly testamentuma szerint én sem örökölhetem a trónt. Közönyösen nézhetném ezért, miképp garázdálkodik a barát? De Istenemre mondom, felforr a vérem, ha arra gondolok, hogy én is, mint vérbeli herceg, egy csuhással szemben tehetetlen vagyok.

- Károly... miért e hevesség, hisz magunk közt vagyunk. Nem bánt senki... egyet akarunk... Lássuk csak, azt mondjátok, hogy Róbert baráttal szemben tehetetlenek vagyunk, s ha hazaküldenénk, jönne más helyébe, aki még keményebben szeretné megfogni a nápolyi dolgok gyeplőjét... Miért ne hódolhatnánk, Károly, mi is, a korona hercegei, a barát előtt?

- Úgy látom, te még jobban gyűlölöd őt, Lajos, mint unokafivéreid. Hallgattalak benneteket: úgy beszéltek, mintha én már nem is élnék, mintha egész Nápoly egyetlen üszkös seb lenne, melyet testébe égetett Róbert barát.

- Igazában, nagyuram, mi mindnyájan már úgy érezzük, mintha egészen kezében lennénk... Ki tudhatná, milyen napokra virradunk, ha egyszer te már nem leszel velünk?

- Miként vélekedel Endre öcsédről, Lajos?

- Hallgatag, magába zárkózott ifjúnak tartom, aki nem enged senkit sem bizalmába. Néha enyhül lelkének komorsága, ilyenkor beleveti magát a lovagi játékokba, barátkozik velünk, palotáinkban látogatást is tesz. Máskor hetekig alig látjuk, néhány szó mindaz, amit válthatunk... Nem mondhatnánk, hogy dölyfös méltóságára... hogy éreztetné uralomvágyát. Inkább úgy érezzük, nem vert még gyökeret Nápolyban - kegyes engedelmeddel, Endre idegen.

- Endréről beszélünk, ő nincs itt. De Johanna itt van velem, s úgy akartam, hogy unokám hallgassa végig a mai tanácskozást. Van-e szavad, Johanna?

- Köszönöm, uram, hogy szólni engedsz s nektek is, ha meghallgattok. Szíves figyelmeteket szeretném arra irányítani, hogy a leány nem tehetetlen báb a nápolyi királyságban, megvannak jogai, rendelkezhetik vagyonával, búvárkodhat tudományokban is, mint Monna Francesca, aki a salernói orvosok tudós magisztere lett.

- Mindezt miért mondod nekünk?

- Mert számos esetben hallottam már... tanácsurak szájából is, hogy nem illik asszony fejére korona. Engedjétek meg nekem a kérdést: vajon csak akkor lehetek én Nápoly királya, ha trónomat megosztom férjemmel?

- Nehezebb kérdést nem tehettél fel... Hallgasd tehát a választ: törvényeink sehol sem tiltják, hogy a Jeruzsálemi Királyság trónját leány foglalja el. A jurisprudentia doktorai búvárkodtak mindebben, s úgy tartják, hogy a Sali-törvény Nápolyban nem irányadó. Így állunk e kérdéssel jog szerint... de kérdezem tőletek, vajon bölcs dolog volna-e ily nehéz s zavaros időkben megengedni, hogy egy nő egyedül uralkodjék egy ország felett? Vajon nem támadnának-e fel ellene mindjárt a hatalmasok, akik megérzik, ha férfikézből kicsúszik a gyeplőszár? A természet rendje az, hogy férfikirály védje meg asszonyát.

- Nagyatya, én férfiak közt nőttem fel. Kezelem úgy a törvénykönyveket, mint ők kezelik, s ha kell, a fegyvert is kezembe vehetem.

- Én Endrének ígértem kezed, s ha betelik az idő, teljesíted asszonyi hivatásodat. Lehet-e király valaki, aki várandós vagy szoptat, hordozza magzatát, vagy épp vajúdik... vajon a bábaasszonyon keresztül kérjenek a tanácsurak sürgős és bölcs deliberációt?

- Én azt kívánom: legyen mellettem Endre, de én legyek a király.

Felugrottak. A szó félelmesen egyszerű s tiszta volt, nem hagyott kétséget az iránt, mi a szándéka a gyermekleánynak, aki izgalomtól piros arccal állt nagyatyja karosszéke előtt. A teremben nem lehetett már tisztán hallani a szót, egyszerre mindnyájan beszéltek. Végre az érsek erős hangja ütötte át a szobát:

- E leányzó szava eszembe juttatja Ambrus legendáját... amikor a pogány kormányzót egy tiszta gyermekhang kiáltotta ki püspökké... Vallom, hogy Egyházunk rendje szerint az asszonynak követnie kell jóban s rosszban férjeurát, de Egyházunk nem mondja ki sehol sem, hogy az asszony egymaga nem lehet király.

Róbert úr lehunyta szemét, mintha fáradt lenne vagy gondolkoznék. Olyan csend volt, hogy hallani lehetett a kertből idezümmögő méheket.

- Testamentumot készítettem, melyben mindazok bennefoglaltatnak, amikről itt ma szó esett. Ha úgy halok meg, hogy nem tudtok halálos ágyamnál mindnyájan egybegyűlni - a temetés napján ültessétek Johannát az asztalfőre, s a kancellár olvassa fel utolsó akaratomat.

- De mi légyen Endre úrral, urunk-e ő, s ha igen, milyen méltóság illeti?

- Endre fogadott unokám, ha vele szemben a vér szerinti különbség nagyobb is. Mint Johanna férjét királyi előjogok illetik meg.

- De vajon király lészen-e?

- A testamentum megmondja mindezt, az Úr rendelése szerint.

Egymás után léptek a király elé, először Johanna, utána a hercegek, végül a tanács többi tagjai, s fél térdet hajtva csókolták meg kegyes szokás szerint kezét. Utána lassan oszladozni kezdett a consilium, vihar előtti szél szaladt át a fákon, hívták kocsisaikat, mások hátaslovukat sürgették, a hivatalbeliek visszavonultak a szomszédos villába, melyben a kancellária dolgozott. Róbert király magánál tartotta Gautier de Brienne herceget, hogy értekezzék vele a firenzei ügyekben, Durazzói Károlyt Sorrentóban várta valamelyik szép asszony, a hercegek közül csak Tarentói Lajos maradt ott, aki kénytelen-kelletlen búcsúzkodott. Róbert egy percre fején felejtette kezét. Nézte a sápadt, nyúlánk herceget, akinek arcán visszatükröztek Sánta Károly vonásai.

- Sápadt vagy, Lajos, látod, a ti életetek Nápolyban dorbézolás, luxuria... ahogy hallom, mintha feje tetején állna a világ, anyád se nagyon törődik veletek... Látod, engem Stabia mindig kisegít, jó a levegő, jó az egyszerűség, nincsen annyi köntös az emberen, tisztábban adják be reggel a tejet a majorosok, mint otthon, ahol mindennek a szolgák eszik le a tetejét... Maradj itt velünk, Lajos, pár napra, üzenünk majd haza. Ha kedved telik, úszhatsz a tengerben s lovagi szolgálatot tehetsz Johannánál, míg megérkezik vőlegény-ura.

Lajos tétovázott... a kert, király közele, a nagy megtiszteltetés, melyben ritkán részesülnek az egymásra féltékeny családok tagjai. Kérdően fordult Johanna felé.

- Vajon nem lennék udvarotok terhére, kegyes hercegnőm?

- Hercegséged tudja: jelenléte mindnyájunknak örömet szerez.

- Csak mulassatok, Lajos, könyveket találsz a kápolnához csatlakozó kisszobában, most kaptam meg latin fordításban Platón néhány újabb dialógusát, s ugyanott vagyon az egész Aeneis is - rád fér, mert úgy mondják, nem kedveled túlságosan a régiek nyelvezetét...

Mosolyogva, kegyesen intett utánuk, mintha egyházfő volna vagy biblikus paterfamilias. Amikor előrehajolt, Athén hercegéhez, csendesen mondta:

- Látod, amikor Lajosra nézek, mindig eszembe jut boldogult atyám.

Ketten álltak a holdtalan égbolt alatt, s számolták a legördülő augusztusi csillagokat. A kert a sötétségben félelmetes labirintussá vált, bújóutak, lugasok szegélyezték, a nyírott fák egymásba ölelkező útja rózsaligetbe vezetett, a szélen kis csermely indult el, szabad útja volt a villa ágyasházához, ahol hatalmas kőmedencében osont tova.

- Lajos, olyan szép, amikor reggel felébredek, ha a karom kinyújtom, beér a vízbe, rózsaleveleket halászhatok ki belőle.

- Így üzent Tristan szerelmesének...

- Isolda így kapta meg az üzenetet...

- Milyen kár, hogy ma már minden másként van, s nem szerethetnek szívük szerint azok, akik királyi ház sarjadékai...

- Van-e már választott jegyesed, Lajos?

- Nem magamról beszéltem, Johanna. Rólad.

- Miért gondolod, hogy szívem ellen való frigyben vagyok?

- A csillagok meséltek róla...

- Büntetésül épp azt a csillagot hajították le az égről...

- Zuhantában is rád mosolygott...

- Úgy beszélsz, Lajos, mintha olvasnál a Roman de la Rose-ból.

- Emlékezel-e arra, hogyan kezdődik...?

- Ha tudod, mondd el, Lajos!

- Nincs itt a gitár, engedd meg, hogy csak szívem dobogása adja hozzá a kíséretet...

- Szép volt, Lajos... mintha régi-régi nyelven írták volna, aki írta, már régen nem él.

- Amikor írta, húszesztendős volt, mint én most...

- Megtanulnád szerelmesed nevére...?

- Te vagy az én szerelmesem...

- Ezt nem merte nekem még senki sem mondani. Lovagi köntösben kellene jönnöd s mondanod, hogy dámádnak kívánsz lovagi törvények szerint...

- Én nem úgy gondoltam... Nem fogadalmas ajakkal akarok színed elé jönni, meghajolni előtted, bókolni kesztyűs kézzel, oldozva csomókat s mindenféle csecsebecsét, mely színeidre emlékeztet. Nekem nem ez a játék kell, Johanna.

- Mi kell, Lajos?

- A szájad...

A király pihenőpadja lett kísértőjük. Lajos sötétvörös köpenye lassan ráborult Johanna vállára, mint szerelmes lepel, mely alatt két karja átfonta Johannát. A lány reszketett. Mindaz, amit valaha hallott, tömjénillat különös félhomályában a luxuria sápadtan, kéjesen festett ördögéről, Francesca arca, ahogy szerelmese, Paolo felé tekint, a thalamos, a nászágy képe, mely reá várakozik az ágyasházban, Aquinói Mária kacaja, ahogy leszórt egy rózsát az erkélyről Boccaccio felé... Reszketett. Kislánytestét mintha finom aranykapcsokkal szorította volna össze Lajos keze, szőkesége világított az éjben, arcának tejszíne egybeolvadt Johanna köntösszegélyével, hajának rózsaolaj illatát érezte, el akarta lökni magától, gondolatban tőréhez kapott, valami fájdalmas szép volt mindebben, ami történt... míg ajka Lajos száján pihent. Hirtelen mind a kettő kibontakozott az ölelésből. Lajos sápadt arcáról lefagyott az örökös mosoly, szertartásos és ünnepélyes lett, leterítette köpenyét a virágágyások közé, s a szótalan, könnyes szemű Johanna elé térdelt, megmeztelenítve fejét.

- Hercegnő, vedd fogadalmam, melyet jó szándékból, szívem szerint kínálok neked. Ha van benne, ami nem tetsző az égnek, csupán engem büntet meg vele.

- Hallgatom fogadalmadat, Isten bocsássa meg, ha vétkezel!

- Fogadom, Johanna, hogy nem lesz hites feleségem addig, míg te nem nyújtod nekem örök frigyre kezed.

- Szörnyű, Lajos, amit beszélsz... hiszen én Endre hitvese vagyok...

- Az élet forgandó, Johanna. Három tarentói herceg van, legfeljebb nem aprózódik fel az örökség, s nem én leszek az első fogadalmas lovag, akinek távoli familiárisok zárják le szemét.

- Könyörgök neked, Lajos, ne beszélj így... Húszesztendős vagy, nem dobhatod el magadtól az életet. Én nem akarom ezt tőled... nem adhatok semmit neked cserébe...

- Mondd nekem, hogy szíved szerint engem szeretsz.

- Szívem szerint téged szeretlek. Ha látni fogjuk egymást, Lajos, hordd ezt az aranycsatot, melyet lefejtettél vállamról. Most pedig engedd meg, hogy felavassalak az én titkos lovagomnak.

Kihúzta a Lajos övéről lecsüngő hosszú, keskeny tőrt, s vállára csúsztatva karcolást ejtett a könnyű szöveten. Ráfektette arcát a térdelő arcára. Lajos átölelte, keze újból átfonta a friss, ruganyos leánytestet, s elárasztotta csókjaival. Johanna arca halk mosolyban fürdött, földöntúli ragyogás tükröződött tekintetében...

- Megtettelek, Lajos úr, ez augusztusi csillagos éjszaka lovagjának. Kérlek, e titulusodat el ne feledd...

Valahol messze feltárult egy ajtó, szolgák szaladtak olajlámpával. Késői horára kongattak. Ilyenkor tér nyugovóra a király s elvárja, hogy unokája, Johanna saját kezével készítse el éjszakára orvosságait. Az ablakban megjelent Róbert király kövér, szürke figurája, s kikiáltott a sötétségbe:

- Johanna... gyere már, Johanna...

A hercegnő felemelte fejét. Leheletnél könnyebb volt a csók, melyet Lajos arcára dobott. Aztán felállt, ágak súroltak köntösén végig, egy hajcsomó kiszabadult gyöngyös hálójából, keble tövén gyűrött ránc mutatta Lajos keze helyét. Arcán ott fénylett titokzatos mosolya, mely - már kisgyermek korától - megejtette, lebilincselte a nápolyi palotát.

Hajnal óta lovagoltak. A szikes, napsütötte tarlók közt alig volt élet. Néha-néha egy nyúl szaladt keresztül, ha meghallotta a közeledő paták zaját. Nyomorúságos parasztkunyhókat hagytak maguk megett, melyeket tarka rongyokkal fedett be a szegénység. Jó messze le kellett kerülniük a lápos felől. A miazmás, dögletes levegő megduzzasztja a májat, és sárga embert csinál abból, akit elkap, korai haláláig. Azok, akik egyenesen Pannoniából érkeztek, csodálkozva s szánakozva néztek végig a tájon. Egy-egy magányos pálma koronáját feltolja az égre, olajliget, ezüstöszöld levelekkel, a szél erre hozza a fák különös, meleg szagát. A szőlők fáról fára aggatva várják hatalmas duzzadt bogyóikkal éretten a szüretet. Egy tábla néha három-négyféleképp változik, gyümölcs, búza, szőlő, olajfa, parányi legelő, egy kecske, amott néhány juh, szegény parasztok jobbágyvilága. Detrefia László elkomorodott.

- Úgy látom, kevés errefelé a nemeslélek, uram. Mióta megyünk, alig egy-két helyen szakította meg cölöp a határt. Kegyes engedelmeddel, miként vagyon e nép osztozása a közönséges szabadságokban?

Róbert barát válaszolt. Hatalmas, csontos kancáján ülve, tartása, mozdulata elárulta a jóvérű lovasvitézt.

- Endre urunk is tanulja, hogy e nehézségekben kiismerje magát, hogy megértse kegyelmed, úgy vagyon e királyságban elrendelve, hogy a korona nagybáróinak valósággal minden szabad.

- Vajon a comeseket nem hű szolgái közül nevezi ki a király?

- A comes itt mást jelent, mint odahaza, Pannoniában. Itt apáról, nagyapáról száll át az első fiúra, néha másodikra is, s grófsága felett a gróf mint kis király, úgy uralkodik.

- Hallottam a korona báróiról is szót ejteni...

- Báró minden olyan nemesember, aki egy gróf hatalmának nincs alávetve. Ennélfogva a gróf urak is valóságos báróknak számítanak. Csak épp, ha egy gróf elveszti birtokát, elkockázza, idegen országbélivel elcseréli, vagy zálogba veti - azért ő még a korona bárója marad, de az egyszerű nemesember félig-meddig elveszíti privilégiumait.

- Hol tanyáznak az egyszerű nemesek, olyanok, akikből minálunk összetevődik a vitézi sereg?

- Látod-e, itt úgy rakták egymásra a nápolyi világot, mint odahaza, nálunk a szegényparaszt a vályogviskóját. Réteget rétegre kentek fel a sárból, alighogy megszáradt kevéskét, amire ráhányták. Ti valamennyien, akik hazulról jöttök, gyengék vagytok a históriában, talán téged kivéve, Apród János!

- Nagyuram, mióta királyasszonyunk akaratából idekerültem, azóta próbálom megtanulni ez ország történetét. De talán Noé apánk idejétől kellene kezdenem, hogy megérthessem, hányféle dominium volt itt azelőtt, míg az Anjou-ház át nem vette a hatalmat.

Endre herceg visszafordult az ifjú klerikus felé:

- Magam is sokat bajlódtam a tudományokkal. Nem egyszerű ez, mint ahogy odahaza vagyon. Itt egyesek még római jog szerint élnek, s a városok ezért tagadják meg az adót. Vannak nemesek, akik sok esztendővel ezelőtt görög hercegektől kapták a privilégiumot. Amikoron a mórok becsapdostak Szicíliából, megint másokat sodort ide az ár. Rendet először csak a normann urak teremtettek, akiktől átvették a sváb császárok, s így került foltozva, ütött-kopottan valahogy mihozzánk.

- Engem királyurunk azért küldött, hogy megszerezzem magamnak a kancellária körüli jártasságot, de jöttem magamtól is, hogy kifoltozzam szegény apám szerencséjének repedt fazekát.

- Mi történt apáddal?

- Károly Róberttel vívta Csák Máté várát. Sebet is kapott. Király úr szánta, s néki adta donációját, Tót-Solymosra. De király urunknak elveszett nagyobbik pecsétje. Hírvivők mentek keresztül az országon, hogy mindenki mutassa be adományos levelét, merthogy latrok kezébe juthatott a sigillum. De ki hallott erről valaha Tót-Solymoson? Egyszer jött az ország bírája, nézte, forgatta a pecsétet, én csak gyermek voltam, mikor hazajött bírójárásból apám, s mondta: ebhátára kell kötni a gubát. Sógorunk fogadott fel, így maradtunk.

- Nem tudott olvasni apád?

- Nem tudott ott senki se, a legközelebbi konventig. Amikor Csák Máté urat füstölte, lándzsa kellett hozzá, nem betű.

- Vajh, ezért dugott téged klastromba s királyi kancelláriába apádurad?

- Így akarta, hogy keressem meg igazának elveszett fonalát. Ebben is bízva csukta le szemét...

- Látod, Róbert atya, ezek az idevalók mind böngészik a betűt. Ezeket nem lehetne kiforgatni, szaladnak menten prókátorok után, akik lelopják számukra a királyi palota fedelét is.

- Róbert atya, engedelmeddel, szavadból úgy látom, terjedelmes rés tátong az odahazavaló világ s az itteni között.

- Nézz meg engem, János fiam. Csupa csont, csupa bőr az ember. Nem is azért, mert korbácsolom magam és sanyargatásomhoz mérem testi porcióimat: a szüntelen vigyázás apaszt. Miként gyenge palántácskát, úgy engedé el velem Endrét király anyja. Eskünél erősebb fogadalmat tettem, hogy védem s istápolom igazát. Most nincs közöttünk nápolyi, elmondhatom neked: minden sarokban orgyilkosok tanyáznak. A nemesek civódnak maguk között, a hercegek néhány aranyunciáért egymás torkához kapdosnak. A király úrtól sem lehet megtudni, hányadán vagyunk? A nagyklérus az urak fiaiból áll, akik kiszorultak grófságaikból. Csak javadalmaikat gondozzák, maguk meg éppoly sólyomkedvelők, mint idősebb, tele szájjal zabáló testvéreik.

- Hogyan lehet hidat verni a hitványságtól a jámborságig?

- Ez lészen majd Endre dolga. Mihelyst behunyja Róbert király szemét, Endrét kell kikiáltani királynak, akkor is, ha késik a pápai bulla, mely ezt megengedi.

- A király népe minderről miként vélekedik?

- Fent, nálatok, Sárosban, kígyófészkek vannak az erdőn. Belenyúlsz, ha apád gombászni küldött, s talán észre se veszed, hogy halálos marással érsz haza. Ekképpen vagyon itt is, a Regiában. Csak hallod a kegyes szavakat, míg rá nem jössz, hol buggyan ki az üröm?

- Ki a feje mindennek az ellenkezésnek?

- Miként távol keleten falvak vannak, melyekben csupa bélpoklos vert tanyát, úgy vagyon a Castel Nuovóban is. Mindnyájára átragadt a gyűlölet. Mindegyik görbe szemmel néz ránk, mézes szavaival mérget fecskendez.

- Hogyan bírod, atyám, tartani magad?

- Mert ők egymást is gyűlölik, s csak egyet szeretnek: a vagyont. Ha aranytollal szalad Endre ajándékozó keze, megjuhászkodnak, s elmondják azt is, amit testvérüktől tegnap hallottak. Ezenfelül: ne feledkezzél meg a szakadékról, mely a tarentóiak s a durazzóiak között tátong.

- Most is gyűlölik egymást, amikor össze kellene fogniok?

- E nápolyiak gyűlölete nem olyan, mint a perbe szállt magyarok haragja. Itt mást se hallhatsz, testvérem, mint szép szavakat, gyönyörködnél bennük, mint mérges gombában. Dicséred jártasságukat a retorikában, s elfeleded, hogy a tudomány bírása még nem az erény... Ki kárhoztatná atyádat, mert nem tudta eligazítani balsorsát s ki mondhatná, hogy te több vagy apádnál, mert alaposan megtanultad a betűvetést?

- Pedig a nagy szellemek is errefelé néznek, akikhez nem is tudjuk méltón felemelni fejünket. Itt történt elmúlt esztendőben Petrarca úr egzaminációja is.

- Ez is ellenünk irányult, csak azt a célt szolgálta, hogy kikürtölje a nápolyi udvar dicsőségét, s új, hasznos barátot szerezzenek maguk számára Avignonban a hercegek.

- Igaz-e, amit mondanak, atyám, hogy itt asszonyságok guzsalyán át szaladnak az országos dolgok szálai?

- Talán nincsen még egy ország, ahol annyi boszorkánykonyhán főzné szakácsnő a mérgeket. Itt nincs nyugvásuk a lányoknak sem. Korán érnek, tizenkét-tizenhárom esztendős csak, s már ott illeg, táncol, kelleti magát. A hatalomért akárki ágyába bekúsznék, az első jöttmentnek oda adná magát. De ez csak a paráznaságuk, melyről nem kell neked elöljáró beszédet mondanom. Nagyobb átok az, hogy nem egy közülük oly hévvel elegyedik bele a világi dolgokba s olyan jártassággal, melyben nem mindig bővelkednek az ország tanácsosai.

- Naphosszat tereferélnek, ahelyett hogy házukat rendezgetnék s várnák férjükurukat?

- Rengeteg az özvegyasszony. Ki kutatja, fiam, ki vett be néhány csepp laudánumot, kit vetett le hirtelen megvadult lova... ki az, aki felhevült állapotában tüdőszakadást kapott? Szokásban vagyon, hogy élemedett, ötvenesbe hajoló herceg fiatal, tizenöt esztendős feleséggel frissíti fel hanyatló erejét. Így vagyon a tarentóiaknál is, ahol az özvegy hercegasszony tizenhárom esztendős volt, amikor a többször özvegyült Fülöp úr felesége lett. Özvegyi állapotra jutván, parázna vigassággal pótolja, amit néhai férje megtagadott. Olyan, mint a katlan, ha nincs tűz alávetve, hideg vas; ha felszítod alatta a szenet - izzásba jő az egész terem.

- Valaki szítogatja?

- Profán dolgokat kérdezel, János. Neked mindenre vagyon praetextusod, az, hogy ez ország dolgát krónikába szeded. Én mindezt már leírtam királyasszonyunknak, de tudd meg te is, hogy az arany szolgája az, akivel e hercegasszony szerelmeskedik. Minden, ami Nápolyban történik, nem ellenkezhetik azzal az akarattal, melyet Acciajuoli Miklós képvisel. Hárman vannak a firenzei nagybankárok, akik uralkodnak Angliától Constantinopolisig - az egész Mediterránumon. Bardi, Peruzzi és Acciajuoli uraknak frigye szorosabb, mint hűbéri kötelék, szorosabb, mint testvérnek testvérhez való viszonya. Mindegyik szereti pénzét, aranyát, melyet a szentatya jóvoltából megtoldhat kamatokkal is.

- Miként tartják kezükben a hatalmukat?

- Acciajuoli szép szavú, kellemes úr, készséggel áll szolgálatodra. Egyszerű szálláson lakik, melynek fénye meg sem közelíti a hercegi palotákat, nem is őrzik, ha úgy tetszik, besétálhatsz hozzá. Nincs is nála arany, nehogy félnie kelljen attól, hogy zsiványok áldozata lesz. Keze írása maga az arany. Egy lap papírra váltólevelet állít ki, s ezt kifizetik neked bármilyen távol, a Nagy Kán országában is.

- Velünk szemben milyen érzülettel van ez a nagy hatalmasságú úr?

- Ellenünk dolgozik. Róbert király hatalmas summákkal adósa neki. Beszélnek négy- és ötszázezer forintokról, de senki sem látta a szerződések titkos záradékait... Ha a király behunyja szemét, zavar tör ki, melyben Miklós úr kezére kaparinthatja a koronajószágokat. Ha Johanna egyedül ül trónra - a gyámtanács minden egyes tagját külön vásárolja meg. De ha Endre úr lesz Nápoly igazi királya, akkor Acciajuoli úrnak velem lesz dolga, s Isten akaratából széttöröm plánumait.

- Nem látja akkor viszont pénzét?

- Módom szerint azon leszek, hogy igaz bírákkal átvizsgáltassam Acciajuoli úr kontraktusait. Ez így majd elhúzódik jó sokáig, de akármiként is berzenkedik a főkamarás, visszaszerezzük tőle a koronajavakat.

- Sok kiváltságot kapott?

- Selymet csak neki szabad behozni Nápolyba. A gyapjas állatot csak ő viheti ki az Angol Szigetre. Itt nemrég száz meg száz takácsot költöztettek egybe, hogy megfonják, megszőjék az idegen gyapjút, s amikor szép, tarka színekre is festették, Acciajuoli úr hajói szerteviszik az egész világban.

- Tengernyi hatalom korona nélkül. Nekünk őellene kell fegyvert viselnünk?

- Csábított, mint ahogy keresztényt lehet csábítani. Ahogy a Megváltó előtt megcsillant a világ dicsősége. Lehettem volna püspök e szép országban, királyi alkancellár, grófság ura, szépasszony szeretője, kaphattam volna vámokat, küldtek volna követségbe császárhoz vagy Avignonba. De Isten akaratából mindeddig elháríthattam a kísértéseket.

- Johanna kisasszonyunk mégis illatozik e tengernyi bűn kellős közepén.

- Szépen mondod, öcsém, hogy Johanna sápadt virág, mégis illatozva nyílik ennyi tenger rossz között. Nem mondanék igazat, ha halálos vétekkel vádolnám, de miként te sem mehetsz túl a platánsoron a láp közé, mert elkapod a miazmát - úgy nem élhet senki büntetlenül a nápolyi vétkezők között.

A két pap lassította a lépést. A francia fősolymász felnézett az égre.

- Aligha érünk már be Montechiaróba, nagyuram... Inkább vernénk tanyát az éjszakára, minthogy keresztülgázoljunk az ingoványokon.

Szép tiszta vidék volt, egy kis pálmaliget szegélyezte a látóhatárt, a naplemente kék fényében szelídek és kedvesek voltak a szomszéd jobbágyfalu vidám színű házacskái. Néhány nyíllövésnyire innen hírhedt útonállók tanyája, akik a hegyekben meghúzódva lesik a vásárosokat. Miért ne maradjanak itt éjszakára? A lovas csapat lekanyarodott a tisztásra, a patak mentén jelölték ki a sátraknak a helyet. A falubeliek kimerészkedtek, miután látták, hogy nem pusztító nép jött, hanem díszes lovas csapat. A szokás kívánta, hogy kenyeret és sót hozzanak. A falu örege fatálcát tartva hajlongott, s kereste azt, aki előtt bemutatja hódolatát. Róbert barát odavezette Endre herceghez.

- Ez lészen a ti királyotok, hódoljatok előtte, emberek.

A csupasz arcú öreg s két szakállas, fiatalabb társa leborult. Kopott, tarka köntösük szétesett, s látni engedte inas, sovány, kiaszott lábukat. A kenyér, melyet hoztak, száraz és korpás volt, ha valaki hozzányúlt, göröngyökre esett.

- Kinek a népei vagytok?

- Filippa grófasszony a mi gazdánk, ő uralkodik az egész határ felett.

- Láttad-e már úrasszonyodat?

- Még nem járt erre... nemrég kapott minket királyúrtól, s azóta még nem lett nekünk jobb dolgunk.

- Papotok van-e?

- Három-négyszer egy évben ha látunk barátot, nekünk magunknak kell eltemetni a halottakat.

- Mi terem a földeteken?

- Olaj meg fű a birkáknak, kevés búza, a határban egy kis szőlő... alig elég arra, hogy lerójuk az úrasszonynak, amit rajtunk követel.

- Láttál-e már aranypénzt, öreg?

- Aranyat láttam, nagyuram, amikor fiúkoromban erre járt Róbert király hada... de pénzt, aranypénzt közülünk nem látott talán senki sem.

- Van bárányod?

- Valami kevéske... ha hódolattal ajánlhatnám, nagyuram!

- Itt az arany, ha megnézed, meglátod rajta kiverve a király urat. Most pedig hazamégy, öljetek le nyolc-tíz fiatal bárányt. Mindegyikért ezüstpénzzel fizetünk.

Ahogy ment, görbülő háttal, vidáman nézegetve a kapott aranyat, mindnyájan utána néztek, senki se vetett feléje parasztot ingerlő, gúnyos szót; a távozó, kopott ruhás kora öregben volt valami kimondhatatlanul szomorú. Róbert barát odaszólt Endrének:

- Ha meghal Róbert, amit késleltessen az Isten, ezeknek a népeknek javul majd sora.

- Miért javulna?

- Első dolgom lesz, hogy bekérem a Cabanisoktól számadásaikat, s amit jogtalanul összeparáználkodott Filippa asszony, a korona visszaveszi.

A magyar lovas katonák elemükben voltak. Szabad ég, csillagos világ, két szellős kis sátor, melyben épp a herceg s néhány főúr meg a két barát húzhatja meg magát. A többi kint alszik a szabadban, mely így, estéli állapotában a hazai világra emlékeztet. A fiatalabbak hegyezték a nyársat, ágast vertek a földbe, rőzsét tördeltek. Közben megérkeztek a bárányok, s a vitézek nyúzni kezdték a bőrüket. A sövény megett csillogó szemű falusi gyerekek lepték el a környéket, akiket kivetett vackukból a csodálatos látnivaló. A falubeliek is tágra nyitották szemüket: soha nem látták, nem hallottak róla, miként sütik nyárson húsukat a magyarok?

Volt a nyereg melletti iszákokban más étel is, noha nem készültek arra, hogy útközben kell tölteniük az éjszakát. Míg pirultak az állatok a friss tűzön, a kíséret tagjai vígan öntözgették torkukat. A falubeliek közelebb merészkedtek a tűzhöz. Egy lányt elkapott egy katona, erővel szájába préselte a borosedény csőrét, s a visító lánnyal jó nagy korty bort itatott. Másként indult a hirtelen, parázs mulatság, mint amikor garázda zsoldos katonák vetődtek errefelé! Minden időtlen volt, messzi s közel is az otthonhoz, az ízes, hazai szóbeszéd, melynek hallatára Endre szemére felfutott a könny, maguk között magyarok, e végtelen idegen tájban, ahol idegen a föld, a fák formája, a kenyér, a füvek íze... Mintha megváltoznék a világ színe, ahogy sistereg a hús, a nyársat úgy forgatja a katona keze, mint az otthoni táborban... valaki játszani kezd egy kis lantfélén, néhányan összefognak és énekelnek. A papok megszentelik az alkalmi estebédet, előkerülnek a kések, ki-ki nekiül: egyszerű, boldog este.

A csend kiteríti őket egymás mellé a fűre. Jóllakottan végigheverednek, csak a rőzserakások parazsa villog, s őrszemnek állítanak ki két legényt.

Mintha nagyon-nagyon messziről jönne, lódobogás közelít. Az öregebbje felfigyel. Számolnak. Öt-hat lovas lehet csak, nem több. Megszakad a perc gyönyörűsége. Ki kantároz, ki fegyveréhez kap. A lódobogás egyre közelibb, ők a domboldalon vertek tanyát, meg kell várni, míg az érkező eléri a lankás közepét.

Négy-öt fénypont a lovas legények feje felett, a fáklya fénylő kört ír le a semmibe. Elöl vértbe öltözött lovag, jobbról-balról három legény, egyszerre lefordítják szövétnekeiket. A lovag pajzsot mutat fel, melyet fekete szövettel vontak be. Itteni szokás szerint a hírvivő gyász színeiben érkezik.

A baljós árnyék végigvonul a kis csapaton, egy hang messziről kiáltva keresi Endre urat. Róbert barát Endre mellé áll. Úgy érzi, ez a pillanat a betetőzés, az uralom kezdete: a diadal. Ha így üzennek értük, Róbert király halálhírét hozzák, Endre királyságát, a rég sóvárgott, várva várt diadalt. Átkarolja Endrét, úgy érzi: e nehéz percben őrködnie kell tanítványának királyi méltósága felett.

A herold leszáll lováról. Kezében a fekete pajzzsal előlép, majd fél térdre ereszkedik Endre herceg előtt. Felcsapja sisakellenzőjét, s a mélyről jövő, fátyolozott hang csendesen mondja:

- Endre herceg, rossz hírt kell átadnom neked. Ma érkezett Nápolyba a pecsétes levél. Meghalt Magyarország királya, Endre herceg - meghalt apád.

Róbert király a nagy horoszkóp felé támaszkodott, mely a két királyi gyermeknek jegyét egybefogta a Venus köreivel. Egypercnyi szünetet tartott, míg bevégzi a mondatot íródeákja, s aztán egyetlen lendülettel lezárta az episztolát.

"...mert miképpen a tavasz elindítja mindennemű állatoknak, füveknek s virágoknak gyarapodását, azonképpen ezekben a hetekben szökken az emberi természet is virágba az Úristen kegyelméből, mindkettőnk királyi házának üdvös gyarapodására..."

Még egyszer végigolvasta a levelet, mielőtt reá rakta a kisebbik királyi pecsétet. Az ajtónálló beengedte Johannes Pennát, az udvar medikusát.

- Magiszter uram, te ismered az emberi test titkos mozgását, többet tudsz mindeme világok titkáról, mint mi valamennyien. Vagyon-e kifogásod az ellen, ha Endre s Johanna egybekelését május calendájára tűzöm ki?

- Ritka öröm orvos számára, ha nem betegség az, amiben consultálhat, hanem ép és erős fiatalok dolgában adhatja meg tanácsait. Egyetlen kifogásom az lenne, hogy Johanna úrnő érettebb a szerelemre, mint Endre, de a természet bölcs, nagyuram, s könnyűszerrel kiegyenlítheti azt, amit látszólag még megtagadott. Ha az Úristen is úgy akarja, jövő tavaszra új lombokat fog ereszteni Nápolyban az Anjou-tölgy.

Acciajuoli palotájába hívta mindazokat, akiket komor sejtésekkel töltött el a királyi ház közelgő ünnepe. Hivatalosak voltak a Ház két ágának hercegei, Katalin megígérte, elhozza Johannát is, annál inkább, mert Endre Capuában időzik, hogy megszemlélje a vár új erődítéseit. Váratlan vendégként Talleyrand-Perigord bíbornokot is itt tisztelhették, aki húgának, Ágnes hercegnőnek látogatására néhány nappal ezelőtt Nápolyba érkezett.

Mintha megelevenedett volna a letűnni készülő világ, mely két hosszú évtizeden keresztül uralkodott a Castel Nuovo felett. Filippa hajának ezüstje áttörte a fekete festéket, s bőre fáradtan esett össze a pirosító alatt. Fiával, Roberto de Cabanisszal, annak feleségével, Ceccanói Margittal s leányával, a szép Sanciával érkezett, aki ez idő tájt már jegyben járt Terlizzi grófjával. Megérkezett Artois Károly, Róbert király fattya, a szép Raimondo csak később jött valamelyik kalandjáról. Míg Katalin császárnő a Ház kegyes patrónájaként foglalkozott a vendégekkel, addig Ágnes hercegnő bíborosfivérével s fiával, Károllyal egy sarokba húzódott. Utolsónak Aquinói Mária érkezett hosszú uszályos aranybrokát ruhájában, mint távoli világból idereppent csodálatos madár.

Mór szolgák s tatár leányok szolgáltak fel, hogy előttük nyugodtan beszélhessenek a vendégek. Mindenki kedve szerint ült vagy hevert a puha szőnyegeken, s a pihenők megcsodálhatták minden sarokban a Hellászból Nápolyba hozott görög szobrok idegen, félelmes szépségét.

Már javában folyt a beszélgetés, amikor a majordomus széttárta az ajtót, s halk hangon jelentette: a két ifjú hercegnő, Johanna s Mária most lépte át a palota előcsarnokát. Mindenki felállt, amikor a két fiatal lány, egymást kézen fogva, mosolyogva nézett körül. Johanna felemelte kesztyűs jobbját, s úgy intett mindenkinek szíves üdvözletet. Csodálatos volt ezen az estén. Haja fedetlenül maradt, csak a vállon fogta a csigákba kényszerített hajsátort a Valois-k híres gyöngysora.

Acciajuoli megadta a jelt, s most már mindnyájan átvonultak az ebédlőterembe, ahol megkezdődött az ünnepi lakoma. Spanyol aszú keveredett ciprusi borokkal, a tálakban idegen világok ritkaságai díszelegtek, melyeket karavánok szállítanak egyik világrészből a másikba. Míg a bor megoldta a nyelveket, provence-i dalosok szórakoztatták a vendégeket. Mintha elreppent volna ezer esztendő, s a régi Parthenopéban, Petronius asztalánál találkoznának Róma legkényesebb ínyencei. Acciajuoli házában nem voltak lovagi ceremóniák. Magával hozta Fiorenza levegőjét, minden könnyedebb, latinos formákat kapott. A férfiak fegyvertelenül ültek asztalhoz, az asszonyok virágos köntöseiket virágokkal szórták tele. Acciajuoli halk hangon kínálta a tálakat, s azzal fűszerezett minden ételt, hogy elmesélte történetét.

Artois gróf felemelte poharát, s keserű tréfával halotti beszédet mondott, mintha Róbert barát torára gyűlt volna egybe az egész vendégsereg. Acciajuoli kérlelte: - Grófságod ne rontsa el a páva húsának ízét... a sír gondolata akkor sem vidám, ha a hant az ellenségeink felett domborul... - Az asszonyok kacagtak a szokatlan tréfán, s lovagjaik felé dobtak egy-egy szál virágot.

Az asztalfőn Johanna ült, alig beszélt, csak különös mosolya villant fel. Acciajuoli, aki szemben ült vele, szótlanul gyönyörködött az ifjú hercegnőben. Szeme átsiklott egy görög márványtorzóra, melyet ott találtak, de Brienne úr akropoliszi palotája alatt. Csodálatos látomás volt, a fáklyafény megvilágította az imbolygó képet, mely egy percre mintha egybeolvasztotta volna Pallasz Athéné s Johanna rokonszépségű fejét.

Míg a szolgák a palota kertjében színes rőzselángokat lobogtattak, s ráhintették a görögök vörös tüzének porát - bent a szobában lassan megkezdődött a beszélgetés. Durazzói Károly herceg hispán útjának emlékeit idézte, a temérdek vért, melyben fulladoznak a castiliai s aragon udvarok - Acciajuoli megkísérelte, hogy lassan a nápolyi ügyekre terelje a szót.

- Ha igaz, herceg úr, hogy Itália a világ édenkertje, akkor Nápoly a bűnös almafa, melynek gyümölcsei tilosak mindnyájunk számára. Ha körülnézek, valóban az Aurea Aetast látom magam előtt: e gyönyörű köntösöket, asszonyok virágkoszorúját, főrangú lovagokat... ha hallom vendégeim szavát, mely megint tisztán cseng, annyi évszázad barbársága után, azt hihetnem, hogy most kezdünk meg néhány boldogabb esztendőt... De mindez, kegyességetek engedelmével, csak látszat, csalóka pillanat fénye, s e virágokon ki ne erezné novemberben nyíló rózsák fájdalmas illatát? Vajon hasonlíthatjuk-e aranykorhoz azt a világot, melyet összezilálhat az ősz egyetlen jeges fuvallata? A Vezúv aljára építettük mindnyájan palotáinkat, melyeket tönkresilányíthat egyetlen eruptio. Egyszerű szóval beszélve, mi mindnyájan Róbert király kegyelméből vagyunk. Ha bölcs urunk lehunyja egy napon áldott szemét, kirobban a láva, s elborítja Nápoly rózsakertjeit.

Johanna felemelte kezét, jelezte: beszélni akar. A teremben csend lett, mindenki hallani kívánta Nápoly leendő királyasszonyát.

- Miklós gróf, úgy véljük, kegyelmed azért önt ecetet vígságunkba, hogy utána megint édesebb légyen az öröm. Mert egyébiránt nem tudnám véges elmémmel megérteni, hogy miért parentálja el kegyelmed boldogabb világunkat, melyben megélünk, lombosodunk, jól érezzük magunkat? Mindenki tudja: nagyatyám a föld egyik legnagyobb uralkodója. De Házunk ősei már Carolus Magnus előtt uralkodtak, ezután is fognak uralkodni, s ha szabad magamról is szólnom, nekem eltökélt szándékom, hogy még szebbé teszem Nápolyt, s megőrizek minden elnyert privilégiumot.

- Szívem szerint márványba vésetném az ifjú hercegnő szavát. Már csak azért is, hogy emlékezhessék rá, ha beborul mindnyájunk felett az ég.

- Acciajuoli úr, kegyelmességedet feloldom az udvari illem tartózkodása alól. Kérem, beszéljen, olyanképpen, mintha mindnyájan körasztal lovagjai lennénk, s egyformán tisztelné mindenki a másik szavát. Indokolja meg, kérjük, szokatlan gyászbeszédét, melyet ma este mondott el Nápoly felett.

- Nem szándékoztam ily ragyogó elmék s a Regnum főméltóságai előtt nyilvánosan szólni országos dolgokról, kis hercegnőnk kérésének is csak vonakodva engedhetek. A mi nemzetségünk szerény gyökerekből lombosodott ki Fiorenzában, ott szereztünk hajlékot, de palotát csak Nápolyban építhetett magának az Acciajuoli-ház. Ezért az én életemmel s minden földi javammal Johanna hűségére esküszöm. Hitem szerint, ifjú hercegnőnk bölcsessége már előreveti sugarát, s aligha csalódom, ha felismerem benne a jövendő Nápoly egyik legnagyobb királyát. De mégiscsak asszony lesz, aki trónra kerül, s a természet rendelése szerint való, hogy az ő méhének fájdalmával szaporodjék a királyi ház... Őszintén beszélek, ha úgy érzem, hogy aggódnunk kell e Regnum sorsán, melyet talán tizenhat esztendős királynő fog kormányozni, s akinek férjeura nem fog bővelkedni sem világi bölcsességben, sem férfiúi tapasztalatokban.

- Mi bajotok András herceggel?... Látom arcotokon, hogy ellene fordul beszédetek. Miért áskálódtok szüntelen ellene?

- Heves vagy, hercegnő, s ilyenkor senki sem oszt igazságos kézzel. Mi Endre úrban nagy s kitűnő ősök ivadékát tiszteljük. Jövendő reménységét tekintjük benne, szívünk megtelik örömmel, ha látjuk lova hátán, akkor is, amikor vezeti fegyvereseit. Ha ő lesz a trón mellett, melyet hercegséged foglal majd el - bizonnyal nem kell drága pénzen felfogadnunk zsoldos kapitányokat: az ő vitézsége elegendő lesz ahhoz, hogy Nápolyt ne érje támadás. De nem is itt van szorongásunk oka. Egyikünk előtt sincs rejtve, hogy az ifjú herceg lelke nem szabad... ez a lélek rabbilincseket hord, melyeket reákovácsolt egy hatalmasabb, komorabb akarat.

- A barát egyszerű, tiszta lélek. Lelkiatyja Endrének... Ha én leszek uramnak hitvestársa, megküzdök vele, s nem félek attól, hogy e viadalban megaláztatom.

- A barát tiszta lélek. Ha nem lenne... nevét már régen megtaláltuk volna messer Bartolomeo titkos adóskönyveiben. Tiszta lélek, de Isten félelmét összetéveszti a vak gyűlölettel, mellyel Nápollyal szemben viseltetik. Ezért szólok, hercegnő, idejében. Én azt hiszem, ha nem távozik el innen még copulatiód előtt a barát, befolyása megronthatja nászod, miként megrontaná Nápoly sorsát, ha Endre úgy uralkodnék, hogy háta megett szüntelen erezné Róbert atya tekintetét.

- Lovagi illendőség úgy kívánja, hogy védjük azokat, akik távol vannak s nem védhetik meg magukat. Vajon azt hiszed, Niccolo gróf, hogy ellened nem emel vádat a népszáj, nem veti szemedre a magas kamatokat?

- Mindezt, hercegnő, el kell bírnunk. Ez hozzátartozik ahhoz, hogy helyesen sáfárkodjunk. Nekünk, akik megszabjuk az arany útját, sok mindent kell tudnunk, s nem szabad igaznak hitt utunkról letérnünk sohasem. Ismernünk kell, miként szólnak hozzánk a királyok, mielőtt megkapják a kölcsönt, s azután... amikor először kell megfizetniük a kamatot... Tudnunk kell, miként csillapítsuk le a kikötő népét, ha éhínséges esztendőkben meg akarja rohanni a gabonaszállító hajókat... Lehet, hogy uzsorásnak mondanak minket, de nélkülünk nem lenne selymed, ékköved, nélkülöznéd a drága kéziratokat, a bizánci faragásokat. Kinek lenne toledói pengéje, angol íja, cseh vászna, magyar bora? Építettek volna páncélos lovagok olyan hajókat, melyek már nem imbolyognak vakon a vízen, hanem a delejtű éjjel is látó szemével szelik át a tengereket? Vajon grófok s hercegek hoznak-e ide finom gyapjú birkákat, rezet és vasat? Kik visznek gyapjat Angolhonba, hogy ott megszőjék Edward takácsai? Egyszerű kalmárok vagyunk, hercegnő, évről évre viseljük a magunk titkos, csendes háborúságait... Mi tudunk békét kötni, frigyeket ápolni, háborúba menni, ha így kívánják házunk érdekei. De egyet kell tudnod: amíg Fiorenzában a Bardi, Peruzzi s Acciajuoli-házak szövetségben élnek, Nápolynak mindig lesz annyi aranya, hogy megvédelmezze a te veszélyben forgó trónodat.

- Nápoly, mi mindnyájan úgy tudjuk, gazdag. Miért kellenek betegágyához firenzei doktorok?

- Firenze kicsinyebb, de arányosabb. Ott minden ember egyforma, s a nép nem szokta meg az adószedők korbácsát, mint egynémely nápolyi tartományokban.

- Róbert atya úgy mondja: minden bajnak a luxuria ördöge az okozója, itt valójában a gonosz uralkodik, melyet nem tud Nápoly kiűzni soha.

- Az urak egynéhánya telve van drága jószágokkal. De szegényedik a kisnép, s üresen marad a király thezauruma.

Katalin császárnő érezte, hogy veszélyes pontokhoz közeledik a disputa. Felállt, megbontotta az asztalt, s a vendégek kitódultak a kert lugasai felé.

Durazzói Károly megérintette nagybátyjának, Elia bíbornoknak a karját.

- Vajon nem rendelhetné-e el Avignon, hogy e gyűlölt Róbert barát valamelyik távoli kolostorban kezdje meg szilenciumát? Sokat beszélnek arról, hogy nem áll távol bizonyos eretnek tanoktól...

- A jámbor emberekről, fiam, gyakorta hoznak a Curiához ehhez hasonló híreket. A Szentszék, amíg nincs kezében bizonyíték, aligha hiszi el papi emberekről az eretnek felfogást. Ezenfelül, tudod-e, hogy Róbert ma egy a magyar Archiregnummal? Vajon kihez vonzódhatnék jobban a francia pápa, mint egy francia vérű keleti királyhoz, aki támasza az Ecclesiának, szemben a keleti s a nyugati Impériummal? Józan ésszel feltehetjük-e a szentatyáról, hogy a visegrádi udvar bizalmasát, Endre herceg nevelőjét fogatja perbe inkvizítoraival?

- De Róbert izgat. Minden szava lazítás a javadalmas főpapok ellen, ostorozza a simoniát, irtózik a selyemtalároktól, s ő maga az udvar legnagyobb bosszúságára sohasem veti le a koldulóbarátok sírszagú köntösét.

- Ne felejtsd el, fiam, hogy az apostolok sem jártak bársonyban, s az első pápák maguk is éheztek...

- Ismerem kegyes szavaidat. Ha mindez így vagyon, ahogy mondod, s egyformán tehetetlenek vagyunk, te, én, Acciajuoli, az egész nápolyi udvar... egyetlen csökönyös baráttal szemben, akkor mi célt szolgált a mai vacsora?

- Niccolo mester bölcsebb annál, semhogy könnyen kifürkészhetnéd szándékait. Lehet: rendre puhatolózik mindnyájunk véleménye felől, hogy mindent egybeszűrjön, megvitassa honfitársaival, s mindebből kialakítsa plánumát... Hírt vettem arról, hogy Acciajuoli két vendéget kapott, akiket nem láttunk a mai vacsorán.

- Kik lennének ezek az urak?

- Tegnap este óta itt van a palotában Doffo, a Bardi-ház feje s társa, Peruzzi lovag.

- Ezért hívott ma össze bennünket a kalmár?

- Még nem tudom, de úgy hallottam, hogy a vacsorát tanácskozás fogja követni...

- Attól függünk, hogyan határoz a kufárok gyülekezete?

- Hiába gúnyolódol felettük, Károly, ha szükséged van ötven aranyunciára, megalázkodol előttük, zálogba veted valamelyik báróságodat. Mi Avignonból talán jobban látjuk Európa dolgait, mint ti, akik megszoktátok, hogy a Castel Nuovo falain kívül véget ér a világ. De látod, ha nem lennének kereskedők s navigátorok, megállana egyszerre az élet, visszasüllyednénk azokba a századokba, melyekben mindenki csak azt hordhatta, amit asszonya megfont s megszőhetett, köpenyük sem volt más, mint cserzetlen állatbőr. Ma te brokátokat hordasz. A selyem onnan jött, ahol a messer Milione, Marco Polo úr járt. Kesztyűdet Norinbergában hímeztetted, a páncélodat Toledóban vagy Firenzében kovácsolták, bőrcsizmádhoz a bőrt a cordovai tímárok adják, s a lányt, akit bűnös indulattal megkívántál, mint hallom - a Pontus környékéről hozták le Genuába a rabszolgakereskedők. Nálunk a számszeríjasok maguk kérik, hogy Angliából hozassunk nekik fegyvereket, Velencében tudják az üveget fújni és csiszolni, s Fiorenzában keretbe foglalnak olyan domború lencsét, melytől megint látni kezdenek a vaksi öregek.

- Mindezt mi teremtettük meg. A keresztény Respublica fejedelmei.

- Rokonotok, Brienne úr is így hitte, amikor Firenzébe indult, hogy uralkodjék a Madonna városa felett. Egy fél esztendő múltán már látta, hogy hiába lovagjainak számtalan őspróbája, ha szembehelyezkednek vele a Lana - a gyapjúfonók céhének - makacs urai. Ma már de Brienne is másként kezdene hozzá, hogy engedelmességre szoktassa Firenzét... Én azt hiszem, Károly, hogy ti túlságosan magatok között éltek, nem ismeritek, mi történik a világban... mindent ráhagytok Niccolóra... s talán magára Johannára is.

- Mit akarsz a gyermektől? Csúfsága lesz a Castel Nuovónak, ha leány ül a trónon, azt kérdik majd a keresztény országokban, castrálták-e Nápolyban a korona összes hercegeit? Johannáról beszélsz, mintha nem tudnád, hogy ha trónra jut, őhelyette is csak a barát uralkodik.

- Fékezd magad, Károly. Szokd meg, hogy némán gondolkozol. Azt hiszed, nem látja mindenki rajtad... nem érzik-e ellenségeid, hogy téged csak egyetlen vágy tölt el... csak az után sóvárogsz, hogy Nápoly királyi lajstromában Bölcs Róbert után az ifjú Károly következzék?

- Nem gyóntam neked, s te mégis feladod a penitenciát?

- Féltelek, Károly. Oly nagy benned a gyűlölet, hogy nem tudod elleplezni. Te egyformán kívánod Endre s Johanna halálát...

- Te bölcs vagy s öreg, bátya, aki nem tudod megérteni, milyen érzés, amikor férfi létemre hajlonganom kell a trón leányörököse előtt, s el kell ismernem, hogy esetleg egy idegen fiúnak nagyobb jussa lesz a koronához, mint nekem, aki a legidősebb vagyok a Ház hercegei között. Gyűlölöm őket... előtted nem tagadom.

- Ifjúkoromban még éltek vitézek, akik a Szentföldön hűtötték le haragjukat. Ti már csak egy plánumot ismertek, Károly - a pártütést.

- Úgy érzem, mintha le lennék láncolva. Érted-e, Elia, miként érzem magam, amikor ülök a palotában, s kínoz a semmittevés. Ha rajtam állana, ha én ülnék a trónon, innen, Nápolyból rohannám meg a ghibellineket, kiűzném a Viscontiakat... átmennék Hellászba vagy Constantinopolisba... megteremteném a fleur de lys hatalmas, déli Impériumát.

- Meglátod majd, fiam, hogy az idő jobban fogja gyógyítani nagyravágyásodat, mint a firenzei orvosnak, Alderotti magiszternek csodaszere, mellyel kiűzi az epeköveket. Sajnállak... de hozzád hasonló láncokat visel minden herceg, akire nem vár a korona... Te az elébb Johannáról beszéltél... arról, hogy mögötte áll a barát, s ő csak báb, akin keresztül a visegrádi udvar fog uralkodni... Azt hiszem, tévedsz. Az utóbbi napokban többször váltottam szót az ifjú hercegnővel. Veled szemben védelmembe kell vennem őt, s ezt a véleményemet fogom kifejthetni a szentatya előtt. Azt hiszem, Károly: ha az Úristen Johannát trónra segíti, egyike lesz Nápoly nagy királyainak. El fog törpülni mellette Endre, s Johanna meg fog ütközni Róbert baráttal. Nincs kétségem, hogy ebben az ütközetben Johanna lesz a győztes.

- Honnan szerezhetett a kölyöklány ekkora bölcsességet?

- Róbert királyt senki sem hasonlíthatja Carolus Magnushoz. De legnagyobb ellensége is elismeri, hogy mesterként kezeli az államügyeket. Mint hallom, már hosszú esztendők óta, napról napra oktatta Johannát, hogy felébressze benne az uralkodásvágy ösztönét. Tanult a nagyapjától akkor, amikor ti solymásztatok s kergettétek vágyaitokat, miként a Satyricon parázna Gitonja... Johanna ült Róbert király mellett, s böngészték a régi okleveleket.

- Mégiscsak megalázó, hogy egy lány uralkodjék a férfiakon...

- Csendesen, Károly. Már amúgy is sokan vannak a Castel Nuovo nyugtalan kísértetei. Jó lesz vigyázni...

- Tudsz valamit... hallottál valamit, azért mondod?

- Az én koromban az ember csontjaiban érzi, ha beköszöntenek a borús idők. A gonosz nedvek összegyülekeznek a testben, s nyomást gyakorolnak az epére... Mindezt azért mondom, mert nem szeretném, ha lépre csalnának. Nővérem fia vagy, azt hiszed, nem kívánnám, hogy trónon lássalak? De Johanna ellen te nem emelheted fel a kezed, mert ezzel magad döntöd meg a legitimitást... Ha Johanna meghal, s Máriára marad a trón... mindez, persze, alaposan megváltozik.

- Mária még gyermek szinte... ma jött először az országnagyok közé.

- Nápolyban gyorsan érnek a narancsok... Én a te helyedben, Károly, erre gondolnék.

- Oly bölcs vagy, hogy mindig új irányt tudsz adni a gondolatnak. Beszélhetek-e anyámmal? Ő jobban ismeri Máriát... a gyermek látogatta néha, de én ügyet sem vetettem rá.

- Beszélj anyáddal... Kísérje Máriát figyelemmel. Azt hiszem, véges elmémmel, hogy ebben nincs semmi bűn, semmi, amit kárhoztatna a Curia. Ha felmentés kell a házassághoz, Kelemen megadja nekem.

Acciajuoli kikísérte az utolsó vendégeket. A kerten át került vissza, egy törpebokorból leszakított maroknyi illatos levelet. Tiszta s békés volt minden a csillagos ég alatt. Kiszellőzhette hercegnők rózsaolaj illatát, a fűszerek aromáját, a bor gőzét, a sok, céltalan beszédet, melynek hulláma elöntötte. Lassú lépésekkel ment vissza a palotaházba, s arra az éjszakai beszélgetésre gondolt, mely most fog következni firenzei érdektársaival.

A titkos, belső dolgozószobákban a két vendég már órák óta lapozgatta a kulccsal lezárt, pántos üzleti könyveket. Doffo dei Bardi úr betette az ablakot, melynek átlátszó karikáin keresztül nézte, miként vonul át a kerten a nápolyi udvar, mely annyi fényt kölcsönöz Niccolónak, s minden esztendőben annyi aranyat nyel el. Simone Peruzzi magába mélyedt, ilyenkor halkan összependítette sarkantyúját, frissen szerzett lovagi címének látható jelét.

Még boldogult atyja hozta létre az örök frigyet a három gyűlölködő bankház között. Igaz firenzeiekhez illően Miasszonyunk oltára előtt fogadtak egymásnak örök barátságot, saját maguk s minden leszármazóik nevében is. Megesküdtek arra, hogy amíg Bardi, Peruzzi s Acciajuoli-fajták élnek, úgy járnak kéz a kézben, mint egyazon atya gyermekei. Pontokba szedtek mindent, hogy milyen jogok s kötelezettségek illetik meg az egyes házak seniorjait. E pontok közt volt egy, melyben elhatározták: súlyos s nehéz fordulatok előtt bármelyik társ köteles kikérni a másik kettő szavát.

Mielőtt belépett a dolgozószobába, Niccolo Acciajuoli arra gondolt, bölcs dolog-e tőle, hogy erre a pontra hivatkozással kérette Nápolyba Doffót s Simonét? Vajon sorsukba vágó fordulat előtt áll-e Nápoly, szükséges-e, hogy ő, Málta grófja gyengének mutassa magát a szerződő társak előtt, s tanácsukhoz folyamodjék, mintha már hosszú esztendők óta nem az történnék a három egyesült házban, amit ő, Niccolo Acciajuoli elhatározott? Levelében így írta: "Elmém gyarló, s kérlek benneteket, ne vonjátok meg tőlem a ti bölcs tanácsotokat..." Megértették-e a társak, hogy nem kell az alázkodását szó szerint venni, ez csak levelekben megszokott fordulat, inkább csak kegyes gesztus a firenzeiek felé?

Amikor beért a szobába, kiküldték a könyvelőket, íródeákokat. A tatár lány elvitte a nehéz, finom borokat, helyettük könnyű sert hozott, kanna hideg kútvizet, melybe az, akinek kiszáradt a szája, citromot csepegtetett.

Doffo dei Bardi kezdte a beszélgetést.

- Niccolo öcsém, kegyelmed a hercegekkel elegyedvén, nem átall-e leülni a szegény plebejusok közé, amikor elmondhatná, hogy szívének aggodalma miért diktálta hívásunkat?

Acciajuoli Miklós hátradőlt székében. Most nem aranyra éhes hercegekkel játszik mint mester; valódi torna kezdődik, melyben tapasztalt lovagokkal mérheti össze a szellem fegyverét.

- Atyám után atyámnak őszinte szóval felelhetek, és Simon úr is elhiheti, hogy nyugtalanságomnak komoly alapja van. Úgy érzem, frigyünk szerint kegyelmetek bölcs tanácsát nem nélkülözhetem. Rövid leszek, nem használom a Nápolyban szokásos beszédet, mely sokrőfnyire toldja ki minden mondat köntösét. Úgy vagyon a dolog, hogy Róbert király lábát dagasztja a víz. A fődoktornak, Penának famulusa jó pénzért közlé velem, hogy fokonként emelkedvén a gonosz nedv, az öreg király őszön túl alig húzhatja már...

- Nézegettük a számadásokat. Ebben az esztendőben újból ötezer unciát kapott az Öreg. Kegyelmed könnyű kézzel mér, Miklós öcsém.

- Tízezret kért a király... alkudtam, alkudtam, de a messinai katonák már három hónapja nem kaptak zsoldot, s mégsem adhatjuk fel egész Szicíliát.

- Kegyelmed grófságai s tisztségei szerint a nápolyi korona vazallusa... de kontraktusunk erejénél fogva itt is csak Fiorenzát képviselheti... Ezért feleljen tiszta szóval: mi közünk nekünk ahhoz, győz-e vagy nem győz Róbert úr Szicíliában az aragonok fölött?

- Az elmúlt esztendőben, amikor Bajor Lajos Trientbe érkezett, s hír keringett, hogy megújítván frigyét Aragonnal, felülről s alulról támadják meg Nápolyt - itt mindenféle rendű és rangú ember reám esett, hangos szóval, aggódva kérte vissza letett pénzét, s ha nem szedtem volna több adót a kelleténél, nem tudtam volna hirtelenében visszafizetni letéteiket. Ezért fontos Szicília. Amíg Messinában fizetett katonáink vannak, addig nem kell félni attól, hogy Ferdinand száraz lábbal kel át a szoroson...

- Mennyivel tartozik tőkében Róbert király?

- Ha nem számítjuk a kamatokat, novemberi calendától talán... kitesz százezer unciát és valamennyit... Mióta itt vagyok, Nápolyban, alig-alig emelkedett...

- De nem is fogyott, öcsém!

- Simone, nézd csak... amikor ide jöttem, még nem volt a sókivitel a miénk. Még nem kaptuk meg a privilégiumot, hogy minden renyhe adósunkat itt perelhessük, Nápolyban. Nem szállíthattál tizenkétezer öszvértehernyi búzát minden királyi tizedtől mentesen... és kérdezem, vajon mindenkinek, például a Buonaccorsiaknak is ölébe estek-e a városi vámok, melyek ilyen fényűző népnél, mint a nápolyi... megérnek még ma is egy-két carlinust...?

- Nem gáncsolni jöttünk ide. Te vagy itt mindhármunk akaratából, és úgy ítéltük, hogy jól végzed dolgodat. Te hívtál ide minket...

- Doffo bátyám, Róbert király úr egy esztendei jövedelmét háromszázezer unciára becsülik. Ha firenzei mértékkel mérnénk, bizony ez szegényes, de el kell gondolni kegyelmeteknek, mi minden tűnik el a bárók s a nagyklérus kezén. Lehet, hogy a kamat, melyet Róbert király fizet, nem sok. Ha számítom, alig éri el az esztendei huszonegy-huszonkét százalékot, de számolni kell a temérdek privilégiumot, kedvezést, könnyebbséget... a bírák jóindulatát, a behajtás könnyűségét, az állásokat, ahova behelyezik hű embereinket, hogy ők kezeljék a bevételek királyi könyveit.

- De azok otthon ülnek asszonyaik mellett, s nem akarnak hercegnők köntösével takarózni...

- Kemény beszéd, Simone. Mondd el, ha panaszod van rám!

- Kegyelmednek hozzá kell szoknia, mi így beszélünk egymással Fiorenzában. Magunkat sem kíméljük, mást sem, mégis élünk.

- Hogy élnek kegyelmetek... szeretném hallani élőszóval?

- Brienne kormányzásának már napjait számolgatom. Alig hiszem, hogy van rajta olvasónyira való. Ha nem félnénk a tengernyi vértől, házdúlástól, már erősítettük volna a mozgalmat. Athén hercege azt hitte, hogy kecskepásztorok között van, az Akropolisz alatt. Parádéztatja testőreit, oly udvartartást rendezett be magának, melyet nem láthatott Róbert úr udvarában sem. Amikor érezte, hogy hűvösödik a szél, a Tanácsban fordított egyet. Dörgölődött a kicsinyekhez, a jog nélkül valókhoz, mesterlegényekhez, akik céheken kívül kontárkodván tengetik napjaikat. Csak franciául gajdol, mintha megvetné firenzei nyelvünket. Mintha csak a francia lenne a valamirevaló beszéd. "Notre bon peuple" - mondta a minap is, amikor a takácsok béremelésért odasereglettek a Palazzo elé. Mintha bizony király lenne... úgy adta magának a fejedelmi többes számot, s a nép álmélkodva hallgatta, mert nem értette, mit mond gallus nyelven az ő szerelmes hercege...

- Ez is gyengíteni fogja Nápolyt, ha kitelik Gautier becsülete.

- Majd fogadunk magunknak olcsóbb urat. Firenze meglesz, mert ügyel a pénzre. De mi lészen itt Nápolyban, Niccolo, ha az Öreg lehunyja szemét?

- Ha lehunyja, százezer unciára kell adóst találnunk. Valakit, aki megfizesse a kapitalist, de legalább a kamatokat. Ha emellett még növeljük a firenzei forint s a nápolyi uncia között a különbséget, aranyban hajtjuk be a jutalékunkat...

- Apróságokból nem lehet megélni. Miként kegyelmed mondta, könnyen megrezzen a szél, s akkor megint rohan kegyelmedhez gróf, apát, polgár, hogy visszakövetelje letett aranyát... Nagyobb bizodalom kell, királyi hatalom, mely mellé megint csak megtelepedhetünk.

- Miként kegyelmetek hallották, a holnapi napon lesz Endre s Johanna éjszakája...

- Úgy mondják, Valois Mária vére buzog a leányban. Boccaccio Chellino fia pajkos történetet küldött róla...

- Kamarás vagyok a Castel Nuovóban. Tudom, mi történik a palotaházban; Johanna szűzlány.

- Csak a szél járásáról ítélünk, s most nem is róla beszélnék, hanem András hercegről. Miként tudja kegyelmed, nekünk nem szándékunk grófi koronával fejünkön megtérni Firenzébe. Simone ugyan lovagságot kapott Róbert úrtól, amikoron megadtuk az előleget a pápai tizedre, de én magam nem élek ilyen drága orvosságokkal... A pénzünket féltem. Kérdem kegyelmedtől, mi lészen akkor, ha Bölcs Róbert behunyja szemét, Johannát koronázzák meg s Andreasso ül mellette...?

- Doffo bátyám, ma még nem tudhatom. Mindazok, akik Johannához közel állnak, a Cataniaiak, Artois-k, Capece, a főfizikus, csillagolvasó, kameráriusok: a mi embereink. A kancellária számadói rendes fizetséget húznak. Johanna nem fogja elűzni sem a Bardi, sem a Peruzzi-házat, s nem kell félnünk olyan fenyegetésektől, mint amelyeknek Edward úr udvarában, Londonban nap nap után ki kell tennünk magunkat. De Endrét nem ismerem, s félek tőle. Mint kegyelmetek tudják, magyar kísérete igaz lovagokból áll, ők hordhatják a Regnum kardját, biztosabbak azoknál a zsoldosoknál, akiket a mi pénzünkön fogadhatnak fel az idevalók. De itt vagyon ez a Róbert barát, akit az ördög miniszterének mondanak, s aki az egyetlen félelmes ellenfél. Keze közt van Pannonia birodalma, s Erzsébet királyasszony gombolyítja guzsalyán a szálakat, melyekből Róbert barát megszövi a szemfedőt.

- Voltak, akik megesküdtek, hogy elpusztítják a barátot...

- Rosszabb lenne. Talán haddal jönnének Nápolyra, vagy aranyukkal ellenünk lázítanák a nápolyiakat. Könnyű itt mindig garázda népre találni, mindig akad pár ezer naplopó, aki szívesen kifoszt néhány palotát. Maga a Curia is védi a barátot, tudva, hogy Magyarország akaratából ő uralkodik Endre s Nápoly felett.

- A barát befolyásának nem lehetne gátat szabni a magunk módja szerint?

- Miként az algebra mesterei mondják, minden rezultátum componensek eredménye. Így vagyon itt is. Én tudom, ki az ő fizetett embere, s mellé állítom a magamét. Felettébb hiábavaló vetélkedés ez, s annyi pénz ömlik így az udvartartásba, hogy vérszemet kapnak a tányérmosók és kukták is.

- Azt hiszed, a barát el akarja törölni kiváltságainkat?

- Érzésem szerint ilyesmit forgat elméjében. Miért kellenénk mi abban a Nápolyban, melyet Visegrádról igazgatnak, ha már megbékélt az Impérium császárával, megfizeti a pápai tizedet, s egy fráter tartja kezében a kormányrudat?

- Megtagadnák egyszerűen a fizetést? A kamatot s a tőkét?...

- Ha egyszer rátérnek az útra? Nem kell friss pénz, ha nem fizetik a régi tartozásokat, s visszaperlik a zálogba vett vámokat.

- Elég fekete hír ez. Ezért izent kegyelmed?

- Most szólok, amikor még nem sürgős az, hogy cselekedjünk. Lehet, mindez egy hét vagy egy esztendő múlva. Lehet: elég erős lesz befolyásunk, de tudják kegyelmedék is, az emberek hitványa mindig az új úr felé tekint.

- Folyamodtak-e már Avignonba Endre királyi címéért?

- A kancellária pecsétes levele elment Kelemenhez. Az érsek vitte, aki a magyar frigy barátja. Mások azt beszélik, hogy Talleyrand bíboros Róbert királytól ezzel ellenkező titkos instrukciókat kapott.

- Ma itt volt a kardinális...

- Házunk barátja, s már egynéhányszor szót emelt értünk Avignonban s Párizsban is.

- Olvastuk nevét a kapcsos könyvben... Szép summa...

- Mióta VI. Kelemen a szentatya, a bíbornok úrra nagyobb szerep vár. A pápa tudja: Talleyrand reá adta szavazatát.

- A pápa őszentségénél szavunknak van ereje. Nápolyban is vannak híveink. Itáliában tudjuk, mi történik, s a kezünkben tartunk néhány nagyobb német fejedelmet is.

- Csak a visegrádiak állnak velünk szemben. Ellenségnek tartanak minket, s vádolnak azzal, hogy mi késleltetjük a királyi investiturát... Kérdezem kegyelmeteket: nem lehet-e tennünk valamit, hogy az új fiatal királynál, Ludovicusnál megalapozhassuk házaink becsületét? Annyi florinusa van-e a magyar kincstárnak, hogy csak úgy szórhatja? El akarja venni tőlünk a nápolyi üzletet?

- Kértem kegyelmeteket, adjanak tanácsot. Elmém ingadozik. Vagy igyekezünk szép-szelídséggel egyezni a magyarokkal, s akkor nem fáj nekünk Róbert barát, Erzsébet királyasszony s ifjú Ludovicus... megadjuk barátságuknak árát, s marad, mint eddig - kezünk között Nápoly. Vagy hiábavaló minden próbálkozásunk, visszalökik kezünket, akkor harcolunk. Ha így lenne, egybeszedjük erőinket, s győzünk is, ha az Úristen megengedi.

- Akkor kereshet kegyelmed új férjet Johannának...

- Mi lészen a régivel, Simone?

- Emberi fajtánk kezdete óta mindig úgy történik, hogy a győzelmes azért győz, mert elpusztítja a gyengébbiket.

- Így vagyon... de mi még eddig nem folyamodtunk orgyilkosok tőréhez s doktorok titkos patikaszeréhez. Legfeljebb a Buonaccorsiakat vádoltuk meg vele, hogy eltették láb alól Verona urát... Mi nem veszünk s adunk el emberportékát, s rabszolga nem viselheti hármunk házának bélyegét. Immár talán száz esztendeje, hogy tisztességben visszük dolgainkat. Gyengének érzem magam arra, hogy elpusztítsak egy hercegfiat.

- Miklós, érzik rajtad, hogy gyakorta fordulsz meg poéták közt, barátod Boccaccio Chellino fia is... Te csak tartsd hüvelyben a tőröd, s óvakodj attól, hogy orgyilkosságról beszélj. De használd fel hercegeidet. Cseppents fülükbe bűvös italt, melytől még nagyravágyóbbak, még hiúbbak lesznek, koholj híreket, terjessz pusztító fámaként egy-egy fenyegetést, melyet Róbert baráttól vagy valamelyik társától hallottál a minap... egyengesd útjaikat, ha egymás kezét keresik... oldd meg nyelvüket kupázás közben... szerezz nekik alkalmatosságot arra, hogy már most is királynak érezhessék magukat... Te csak maradj kalmár, Niccolo, maradj hátul, ne menj előre, őrizd a privilégiumokat, s gondolj arra, hogy mi lenne, ha terved nem sikerül?

- Ti, bátyáim, miben segíttek?

- Megpróbáljuk Pannoniában. Az ottani telepet kibővítjük, ügyesebb embert küldünk, szaporítjuk befolyásunkat. Kalmárok rakodnak majd, akik olcsó áron viszik a királyi udvarba Firenze céheinek legszebb portékáit... Én ügyelek, magam szabom az árt meg, én adom az utasításokat. Te, Niccolo, itt szövöd a hálót. Mi, odafent, egyezkedni próbálunk. Valamelyikünknek egyszer igaza lesz.

- Legyen meg a ti akaratotok, bátyám...

- Emlékezel arra az estére, Endre?

- Az első éjszakára, amit Nápolyban töltöttem. Féltem a sötét ágyasházban. Imbolyogtak a gyertyák, és Filippa vigasztalt, mert anyám után esengtem s reszkettem.

- Hány éve annak, Endre?

- Tíz lészen... Ezóta férj és feleség vagyunk. Ezóta kellett kerülnünk egymást, mert így kívánta az udvari illendőség szava.

- Most mindig velem leszel, Endre?

- Vitézi ember kalandra is indul...

- Alig engedtek hozzám, már el akarsz menni tőlem?

- Jó itt, nálad, Johanna, de nekem nem lehet mindig itt maradnom. Micsoda király lesz az, aki hagyná, hogy vitézi népe szerteszéledjen?

- Mindig csak arra gondolsz, Andreasso?

- Mire gondoljak? Mindenik ősünk kardot hordott, Szent László égbeli pátrónusunk is...

- Nagyapa alig viselt hadat. A lábát törte a vascipő, és nagyon sokat sóhajtott, amikor páncélingét fel kellett vennie...

- Johanna... ha bemegyek nagyapához a kancelláriába, elfullad a torkom. Szörnyű szag terjeng, tele minden poros pergamennel, a diplomákra használt cserzett bőröknek messzire érezni a bűzét. A tollforgatók, pecsétes köntösökben, lerágott körömmel, borostásan ülnek, hegyezik lúdtollukat, összedugják fejüket, tanakodnak, mint kotnyeles verebek... Nem akarok bölcs fejedelem lenni. Te még nem láttál vitézi királyt. Olyant, mint apám volt, olyant, mint a magyar ősök, akiknek képe ott lóg az esztergomi palotában. Csak egy volt bölcs közöttük, Colomanus, de ő is több hadat viselt, mint a nápolyiak valamennyien.

- Én békességben szeretnék veled élni, szeretném, ha udvarunk olyan lenne, mint ahogy Párizsról mesélik... Fülöp udvaráról, ahol nem hallani hangos szót, a dámák mindig bársonyba öltöznek.

- De országába egyre mélyebben fészkelik be magukat az angolok. Edward gyalogosokat küld a francia lovagok ellen, az angolok ezerszámra vannak, egyszerre lépnek, s egyszerre tudják felhúzni parancsszóra számszeríjukat.

- Most nem akarok háborúról hallani. Sétáljunk még a rózsakertben. Úgy szeretek itt lenni, Castellamaréban. Kértem nagyapát: erre a hétre adja a kastélyt nekünk...

- Olyan nehéz szaguk van a virágoknak... ha a szobámban volnának, megfulladnék tőlük.

- Olyan jó lenne, ha szeretnéd őket... meg a madarakat is... Látod-e, ha akarnád, kihoznám a lantom... most, hogy senki se hallja, énekelnék egy szonettet vagy madrigált. Endre... olyan szép volt, amikor kivágtattunk a tengerpartra... a nép... ahogy virágot szórt felénk... Endre, olyan jó egyedül lenni... nem kell félnem attól, hogy nyílik az ajtó, s belép Róbert atya...

- Szomorúságom oka, hogy nem szívelheted...

- Csak félek tőle... ha nincs velünk, egyszerre könnyebb lesz az egész világ. Mióta eszemet tudom, mindig közöttünk van... olyan, mint egy nagy, fekete felhő... mint a Vezúv felhője, mely mindig ott borong a kráter körül.

- Látod-e, nekem nincs senkim, csak Róbert atya, akit szeretek. Apám meghalt, szegény... anyámat nem láttam már több mint tíz esztendeje... Az apródjaim, a kamarásaim, testőrző hadnagyaim, akik velem jöttek Pannoniából, egymás után elhagynak... A minap is bejött a kis Gilétfi, s azt mondta nekem: eressz haza... itt olyan édes minden, a bor, a virág, a lányok, az ének. Mintha mézzel vonta volna be az Úristen ezt a Regnumot... Nem bírom, engedj haza, uram, vágyódom egy marék hó után... szeretnék szopogatni egy jégcsapot... medvére mennék az erdélyi havasokban... szeretnék megvívni egy menyecske fejszés urával... szeretnék magyarul beszélni... eressz el, Endre herceg... Így mondta. S nem ő az első...

- Te is szeretnél hazamenni?

- Engem kivettek az anyaföldből, s beültettek ide. Arra kell gondolnom, miért nő fel gyermek anyja nélkül, amikor életben van az anyja, s mindketten vágyódnak arra, hogy lássák egymást? Nem láttam bátyámat, Ludovicust sem, mióta eljöttem. Úgy emlékezem rá csak, mint gyermekre, nem volt sokkal erősebb s izmosabb nálam, de uralkodott fölöttem, makacsabb volt, akaratosabb... Úgy szerettem Lajost, mindig csak utána mentem, kértem, hányszor kértem: ne rekesszen a játékból ki, ha kicsi vagyok is, játsszék velem. Mielőtt eljöttem ide, Nápolyba... velem együtt tanulta a latin köszöntőket...

- Én is tanultam, s amikor elmondtuk, egyik sem értette a másik szavát.

- Milyen régen nem beszéltünk így, egymással, Johanna. Milyen rég volt, hogy kettesben lehettünk... nincs körülöttünk az udvar... nem beszélnek ötféle idiomát, hogy a végén azt sem tudni, milyen nyelven válaszolsz... otthon ez olyan másképp van...

- Mindig csak odahaza van a gondolatod, Endre...

- Ilyenkor, amikor végigfut a szél... fáj bennem, édes is.

- Endre, olyan jó most csendben lenni...

Visszamentek a villaházba. Johanna könnyű, égszínkék bársonyruhát viselt. Övén csat volt aranypillangóval, főkötőjét lerázta, haja kibomlott Endre vállára. Kis csipkekendővel letörölte arcáról a festéket, szájáról a pirosítót. Majdnem egyforma magasak voltak. Endre zömökebb, erős testű. Tafota selyemből köntöst hordott, zöld bársony harisnyanadrágot, veresbe játszó kordovai cipőket. Könnyű tőr volt oldalán, s kis, lapos erszény, melyből szórta útközben a dénárokat. Flandriai takácsok szőtték ingét, Nápolyban mosták hófehérre. Kezén gyűrű, a jegyajándék, mely ma díszíti először kezét - a másikon kis, rubinszájú kígyó; ezt Erzsébet királyné vonta ujjára, amikor Endre elhagyta a visegrádi palotát.

Bementek az ágyasházba, mely igénytelenebb, egyszerűbb volt, mint a Castel Nuovo gótikus nászszobája, töltött az üvegkancsóból: mézédes ciprusival ott állt az asztalon.

- Szent Márk köztársasága küldte ezt az újfajta üvegkupát. Átlátszó, láthatod, ha zavaros benne az ital.

- Nem adhatják el a rossz bort jónak...

- Miért nincs így lányok erkölcsével...?

- Sok leányt szerettél már, Endre?

- Ágyasházadban dicsekedjem azzal, amit bűnként sokszorosan meggyóntam?

- Nem bánom... most semmit sem bánok. Most itt vagy, enyém vagy, hercegem, királyom, Endre. Most mesélhetsz nekem... hogy csókoltad őket... akiket kerestél, a lányokat, Capua körül... Puliában, a tábortűznél, amikor dobra szorítottátok őket... Mindent hallottam, mindent hallottam rólad, leselkedők hozták híredet, amikor elindultál a pajtásokkal, hogy estére leányt keress... azt hiszed, mindezt nem súgták meg nekem? De én hallgattam róla, mert úgy vélem, az erény s a bűn kergeti egymást, miként hullámok a kert tövében.

- Vajon azért mondod ezt, mert neked is van meggyónni valód?

- Nem értesz engem, Endre? Nem érted, hogy én nem a test paráznaságáról beszélek most, amikor vádolom magam... neked is tudnod kell, hogy erre az estére tartogattam magam, míg te játszottál férfi módjára az elébed hajtott lányokkal...

- Úgy beszélsz, Johanna, mintha férfi s nő bűne egyforma lenne. Amit én tettem, kaland volt csak, melynek emléke sem marad meg.

- S ha én tettem volna hozzád hasonlóan?

- Te tudod legjobban a törvényt, hogy a parázna lány máglyát érdemel.

- Miért nem kovácsoltattál fegyvermestereddel szeges s kulcsos övet ölemre, hogy bezárhassál, míg nem vagyok veled? Úgy mondják, Frankhonban gyakoriak e szerkezetek... Miért nem gondoltál erre, Endre?

- Olyan félelmes vagy, amikor így beszélsz... ahogy kigyúl a szemed, olyan vagy ilyenkor, mintha gyűlölnél engem... egészen zöld a tekinteted, mintha a tengert korbácsolnád fel... Pedig én csak azt akarom, hogy minden úgy legyen közöttünk, mint az írás mondja, hogy az asszony szolgálja urát...

- A királyokra más versezet van megírva a Királyok könyvében.

- Ilyenkor... minden eszembe jut, amit felőled suttognak, hogy megbabonázod a Castel Nuovót, ismered a mágia bűvös jelét, s ha akarod, démonná változol, aki kiszáll a szoros zárakon is... Hiszed-e, hogy ostoba szájak ezt beszélik? De most olyan jó, hogy nincs senki közelünkben... gyere egészen közel, Johanna... kérlek, bontsd meg a köntösödet.

Az utolsó szem is leszaladt a homokórán, alsó serpenyőjét senki sem fordította vissza. Endre végigjárt a koppantóval, s egyenként oltogatta el a gyertyákat. Az imbolygó mécses rávetette fényét a borra, mely kristálytartójában csillogott, mint a vér. Türelmetlen fiúkeze le akarta tépni az aranyfibulát, mely összefogta a brokátköntös két szárát, a tű hegye megsebezte, szisszent, ajkához kapta, amikor kibuggyant az első csepp vér.

- Látod, Endre... kedves, én sebeztelek meg téged először, s nem te engem... A te véred előtte járt az én véremnek, mert én vagyok a király...

Részegen s mámorosan szorította a fiú magához. A sebzett ujj vércsíkja lassan végighúzódott a nyak csodálatos vonalán, eltűnt, mint búvó patakocska a szétfejtett aranyköntös sarkában, hogy előbukkanjon lejjebb, a mellkendőnél, mely fedetlenül hagyta a kebel tövét, elérje a halmok szelíd, titokzatos rejtekét... Johanna ajka kipattant, szomjasan s mégis idegenül szegte hátra fejét, arca most megint emlékeztetett a fehér szobrokra. Szemét lehunyta, fejét odahajtotta Endre vállára, keze lágy, megadó mozdulattal oldotta meg az öv aranyzárát, s a brokátra tűzött türkizek nagyot koppantak, senki se nyúlt értük, a nászköntös szétnyílt, a sebes ujj sajgott tovább, s amikor csókoktól fulladtan belezuhantak a homályosan tátongó nagy fehérségbe - csodálatos történt. Vér a vérrel egybevegyült.