A rendeket a halál harmadnapjára hívta össze Beltrando del Balzo, a királyság ítélőmestere. Kezében volt a király végakarata, ennek szavával kellett megnyitni a Regnum gyülekezetét. Már a halál éjszakáján végigrohantak a gyászba öltözött lovas legények, megszólaltak a harangok, szerzetesek, apácák gyűltek össze a templomokban, a föld népe elindult, hogy levett süveggel vonuljon el jó urának teteme előtt. A városok kiválogatták a küldöttségeket: a nemesek felvették jobbik köntösüket, amikor lóra ültek; a korona bárói is kitűzték várkastélyaikra a király gyászba borított címerpajzsát vagy a fekete lobogót.

A rendi gyűlés, mely a király véghatározatából a Castel Nuovóban tartotta ülését, egybefoglalta a korona egyházi és világi méltóságain kívül a nemesek, a mediocresek s a kisnép Piazzáit is. Az első sort fenntartották a királyi hercegeknek s főméltóságoknak, akik kezükben tartották az ország hivatalait.

A vártemplomban feküdt a halott király, a kastély nagytermében készülődtek az ünnepi gyászülésre, a kancellária sarokszobájában pedig már kora reggeltől fogva egybegyűlt az államtanács. Az asztalfőn Aymerick bíboros ült, a Szentszék küldötte, aki a királynak feladta az utolsó haldokló kenetet. Az asztal körül tíz gondterhelt férfi ült s egyetlen nő - a király kifejezett akaratából Cataniai Filippa.

Amikor a kamarások jelentették, hogy megérkeztek a rendi gyűlés részvevői a trónterembe, a kardinális székéről felemelkedett. Kitárták az ajtókat, s az őrség ünnepélyes, lassú kíséretével vonultak át az országgyűlésbe a tanács tagjai.

A parlamentet Balzo gróf nyitotta meg. Fátyolos hangon, meg-megtörő mondatokkal búcsúztatta Róbertet, a kegyes édesatyát. Férfiak borultak le a fekete posztóval bevont padokra, s mint nagypénteki lamentációnál, sírásba fulladt a szó. Fáklyák lobogtak: egy-egy szélroham betört a hasadékokon, magával hozta a január fagyos leheletét.

Amikor az ítélőmester hangjából érezni lehetett, hogy a beszéd utolsó mondataihoz közeledik, lassan felemelkedett a dominikánusok házfője, a király gyóntatója, kezében pergamentekerccsel, mely Rex Robertus végső akaratát rejtette. Már senki sem törődött a kegyes orációval, mindenki várta a végső szót: kire hagyja országát az, aki elköltözött? A rendek ráeszméltek arra: egy korszak fölé gördítik a sírkövet, s ami ezután következik - új és bizonytalan lesz, bölcs, öreg uruk nem fogja többé kezében a gyeplőt, s mosolya őszi napfényként nem árad már rá a nápolyi világra, mely egyszerre arra ébredt, hogy árva s elhagyott.

Dideregtek vékony köntösükben, hiszen a nagyteremben nem volt sem nyitott tűzhely, sem kandalló. Elcsendült Balzo gróf utolsó, kenetes mondata, egy percnyi csend támadt nyomában, majd előrelépett a Regnum három bírája, s tanúsították, hogy a királyi testamentumon a pecsétek érintetlenek. A királyi testőrség kapitánya kivonta tőrét, elvágta a tokot lezáró zsinórt. A prior kezével kisimította az összegöngyölt pergament.

Az első hangra felemelkedett a bíboros legátus, s az előtte fekvő párnára térdelt le. Az egész gyülekezet követte, s Nápoly rendjei térden állva hallgatták halott nagyuruk végső akaratát.

A mondatok először az erkölcs parancsairól szóltak. A király megvallotta sokszoros gyengeségét, engedelmet kért mindazoktól, akikkel szemben gyarlóságánál fogva valaha is vétkezett. A dominikánus megpihent az olvasásban, majd egyszerre felemelte hangját, mintha jelezte volna ezzel is, hogy Bölcs Róbert elhagyja már az égi tájékokat, s újból a földre ereszkedik le:

"Az Úr kifürkészhetetlen akaratából látnom kellett Házamnak pusztulását, s nekem kellett sírba tennem fiamat, akiben kedvem telt. De hálát kell adnom a Mindenhatónak, hogy egyetlen fiam nem halt meg magtalanul, s az ő emlékét is megtisztelem akkor, amikor Szicília, Nápoly s Jeruzsálem királyságának örököséül az ő idősebbik leányát, Johannát jelölöm ki... Kívánom titőletek, királyságomnak világi s egyházi bárói, nemesei, polgárai s egyszerű népe, hogy egyetlen örökösömnek s királytoknak Johannát tekintsétek, és hódoljatok előtte isteni s emberi törvényeink szerint. Minthogy pedig Johanna még aligha töltheti be az uralkodói értelem teljességét jelentő kort addig, míg halálommal megnyílik előtte a trón, rendeljük, hogy életének huszonötödik esztendejéig álljon mellette minden segítségül a királyi tanács. E tanács tagjaiul utolsó akaratommal kijelölöm ítélőmesterünket; a királyság másodkancellárját: Provence szénésálját; tengernagyunkat; a korona első jogtudorát; mindezeken felül pedig Artois Károly grófot, Roberto de Cabanist, Eboli grófját s Filippa de Cabanis nemeshölgyet, Johanna első szolgálóasszonyát... Rendeljük továbbá, hogy másik szeretett unokánk, a királynő férje, Andreas úr a calábriai hercegségen felül nyerje el Salerno fejedelmi címét, mely őt a Ház mindegyik vérbeli hercege fölé helyezi..."

Egy hang élesen s szenvedélyesen vágott bele a barát szavába:

- Éljen... sokáig éljen Johanna királynő!

A Pipino grófok közül visszadörrent a válasz:

- Sokáig éljen Johanna s Endre: királyaink!...

A térdeplők felugrottak, mintha egyszerre felbomlott volna a rend, a latinul nem értők egy pillanatig talán csak találgatták a hirtelen támadt zsivaj okát. Elsőnek a Ház hercegei ocsúdtak fel... Ők voltak azok, akik reszketve, remény, félelem közt, szinte vérükön keresztül követték Róbert király utolsó heteit... a durazzóiak s a tarentóiak itt álltak, az üres trón zsámolyánál, gyászruhában, szemük alatt a virrasztás karikáival. Királyi vérük titkos ösztöne súghatta nekik, hogy ez az a perc, melyben még semmi sem alakult ki egészen, még forr a szenvedélyek lávája, ezekben a pillanatokban születik az új, még ismeretlen államrend.

A hercegek fiatalok voltak, mindenik egyet akart: ízét érezni a királyi hatalomnak, mely ott hever Róbert király elárvult trónszéke előtt... A legidősebb tarentói, Róbert, nem érkezett meg, így Lajos volt a Ház seniora, nála csak Károly volt idősebb, a durazzói princ. Minden szem feléjük fordult. Ha ők megegyeznek - Lajos és Károly -, az ország sorsa el van vetve, ha most szétszakadnak, szikrázó szemmel, tőrüket markolászva, holnap már két lobogó köré gyűlik a csőcselék, egymást gyilkolva, a veres kakas felfut a palotákra, kést vernek az apátok hasába is. Lajos megérintette Károly kesztyűjét. Házuk könnyed, sajátos franciájával szólt hozzá:

- Úgy illik, hogy mi vezessük be Szicília, Nápoly és Jeruzsálem királyát. Menjünk a kápolnába, ott térdel Johanna!

Károly villanása felelt rá. Az arc sötét és talányos maradt. Látszott, lassabban, nehezebben gondolkodik, egy percre elszállt tekintete a magyar párt csoportján, azok felett, akik most suttogó beszéddel újrázták aggodalmaikat. Sem Róbert barátnak, sem a magyar uraknak nem volt helye a nápolyiak parlamentjében, s az ajtókat Balzo intésére elzárták az alabárdosok. Nem volt mód tiltakozásra, senki sem sérthette meg az agg király végakaratát... De hát semmis a szerződés, mely 1333-ban köttetett magyar s nápolyi királyok között?... A frigy, melyet elfogadott Avignon s jóváhagyott a pápa; ebben bíztak az urak, akik megépülni látták az aranyhidat a nápolyi palota s a visegrádi vár között?

Károly átölelte Lajost, mutatván a Házak hercegeinek testvéri szeretetét. Harsány hangon, nápolyi szóval fordult az ítélőmester felé:

- Nagyuram, kérünk, hívd be mindnyájunk nevében Johanna királyt, hogy közöljük vele, mit rendelt Róbert úr s mit hagytak jóvá Isten akaratából Szicília, Nápoly és Jeruzsálem királyságának rendjei.

Az ifjú asszony ott térdepelt a halott koporsója előtt. Homlokát odaszorította a padhoz, szemét lehunyta, könnytelen gyászba folydogálva hullottak az órák. Mintha mindez kívül lett volna az időn. Az utolsó éjszakák virrasztó-fáradtsága, a csendes agónia: a lélek mosolyos szelídséggel, majd szenvedélyes vadsággal búcsúzott porhüvelyétől... Először látott meghalni valakit, akit szeretett. Ott állt ágya mellett, hallgatta a végső feloldozás szavát. Azóta nem mozdíthatta el senki nagyapja mellől. Nem volt többé Rex Robertus, dinasztiák öregapja, kámzsában s fakereszttel mellén feküdt a januári kápolna közepén. Vigilia volt, egész éjszaka ültek vagy térdeltek, apácák váltották egymást, mindent mintha függöny vont volna el a való világtól, úgy maradt emlékében ez az éjjel... Nagyapa: anyátlan s apátlan, hirtelen serdült különös hercegkisasszony egyetlen jó barátja, nem akart tőle semmit, amikor homlokára tette kezét. Így búcsúzott nagyapától. Most asszony volt, a hősiesség elszállt belőle, csak a gyász, a válás fájdalmának pörölye zuhant le tompán, kibírhatatlanul... feje fájt, álmatlanság marcangolta, nem törődött vele, mint ahogy megszűnt körülötte órákra minden... nem kereste férjét, udvarát, belekarolt nagyanya karjába, s két gyászba borult, sötét asszonyalak: Sancia királyné s Johanna vigyázták Róbert király álmait.

Bejöttek a hercegek, fegyvercsörgés előzte meg lépésüket. Az országos méltóságok utat nyitottak előttük, füstölő a szerpap kezében, Johanna fel se rezzent, meg sem mozdult. Különös, távoli világában álmodta végig újból és újból a régi órákat, ahogy szokta... Egy csepp hideg víz érintette. Lajos felvette a szenteltvíz hintőt, s kegyes szokás szerint meghintette a katafalk lábazatát. Egy csepp Johanna arcára hullott. Felijedt, a valóság ott állt előtte a két herceg képében, akik gyűlölték egymást, de most, a gyász és szertartás erejénél fogva kedves rokonokként közelednek felé, három lépés távolságból mellükre szorítják barétjukat, s könnyedén térdet hajtanak húguk előtt. Károlynak, az idősebbnek hangja átzengett a gótikus ívek között.

- Légy üdvözölve, Johanna úrnő, Szicília, Nápoly és Jeruzsálem királynője, akinek igénytelen szolgái elsőnek mutatják be hódolatukat.

- Johanna királynő, Isten vezérelje felségedet országunk s népünk nagyobb dicsőségére. Éljen a király!

Johanna felegyenesedett. A fekete köntösben még karcsúbb, még lányosabb volt, szépségének teljében, átszellemült, különös asszonyalak. Arcán nem volt pirosító, illat sem áradt belőle, fekete csat fogta át övét, s kesztyűtlen keze szinte aléltan csüngött le. Révetegen nézett körül, a kápolnába tóduló fény aranyszínű reszketése, a bíborköntösök a fény, drágakövek hivalkodó pompája - szemben a szelíd halottal, aki Szent Ferenc köntösébe burkolózva veti meg már a világ hívságait. Felegyenesedett: egyetlen pillanattal átemelte a múltat a jelenbe. Tudta: kik jöttek érte, mit akarnak. Ő Johanna, a király.

Átvette a szenteltvíz hintőt Lajos kezéből; néhány cseppet odaszórt a márványlábakhoz. Keze végigsimított a fekete csipkefőkötőn, a térdelésből két fehér folt maradt a ruhán. Szeme riadtan kérdezett:

- Mi van Endrével, Lajos?

- Salerno hercegura a csatlakozó teremben várja, hogy királynő-asszonya országunk rendjei előtt jelentse be szándékát: elfogadja a koronát.

- Csak Salerno fejedelme... Így szólt a testamentum?

- A bölcs király így intézkedett. Te vagy Nápolyban az egyetlen király...

- Így akarjátok?... Hiszen nem így volt akkoron a stipulatio, amikor idejött Endre? Vajon nagyatya nem öreges feledékenységben hagyta ki végakaratából nevét?

- Miért beszélsz így, Johanna? Te tudod legjobban, hogy ennek így kellett lenni, és te is így akartad.

- Nagyapára gondoltam, nem vártam semmit, csak az Úristen irgalmát. Most jöttök... mondjátok, hogy csak én vagyok a király, s mondjátok, vegyem át... És utána itt hagytok engem, és elhagytok engem, és megint csak farkasok tanyája lészen a Castel Nuovo, egyedül leszek, csak több lesz az ellenségem...

- Endre férjedre mondod?

- Isten irgalmára, nem őt gondoltam... a barátot... a távoliakat, Ludovicust... mindenkit, aki őt akarja... aki férfit akart királynak, és azt akarták, hogy én mellette legyek, szolgálóleánya...

- Johanna, te csak az Úr szolgálóleánya lehetsz. Szicília királynőjének címét hordod. Felszólítunk téged, Johanna... kedves... szedd össze magad, tekints úgy minket, mint Házad oszlopait, akik ebben a nehéz percben melletted állnak, ebben a csodálatos percben...

- Lajos... Károly, mondjátok... ti, ti most nem gyűlöltök engem... és nem gyűlölitek egymást?

- Egy országban vagyunk, Johanna. Te vagy Nápoly királya. Ellened, ha akarnánk, sem lázadhatnánk. Csak férjed ellen... ha fejére akarná tenni a koronát...

- Miért gyűlölitek? Ebben a rettenetesen nehéz pillanatban is elszakíttok tőle... nincs itt, nem engeditek ide... kizárjátok mindenből, kizárjátok, és hagyjátok, hogy indulatában dörömbölni akarjon az ajtón, s hogy büszkesége riassza vissza?... Miért gyűlölitek Endrét, amikor ő az én uram, és ő hozzám tartozik, és nem lehet másként, mert ez vagyon a törvények szerint.

- Ő is gyűlöl bennünket... Most nem alkalmas az idő, hogy erről disputáljunk. Endre urat már bevezették kamarásai arra a helyre, mely őt méltóságai szerint megilleti. Te pedig, Johanna... siess... a nápolyiak türelmetlenek, hallod a vivát szavát, siess... Johanna, Nápolyban, sohasem tudhatod, mikor késő?

- Vigyetek.

A királyi menet megindult. Johanna a két herceg között, megette Sancia királyné, a kíséret: lovagok, apátok, familiárisok.

A nagy tanácsterem királyi ajtaja elé értek, melyet lelakatoltak. Hagyomány szerint ezen az ajtón át csak a király érkezhetett. Lajos odaszólt az őrt állónak:

- Verd le a zárt!

Az alabárd rázuhant az ajtóra, a vas koppant egyet, engedett. A katona feltépte az ajtót. A tömeg meglátta Johannát, amint lassú lépésekkel jön át a királyi ajtón, majd megáll a terembe vezető lépcső legtetején. Az ujjongás mennydörgő szava elnyelt minden más megnyilvánulást. Amerre ment, mindenki térdet hajtott előtte, amikor elért a trónszékhez.

Balzo felemelte a pergament.

- Úrnőm, boldog emlékezetű Róbert királyunk akaratából, hazánk törvényei szerint te vagy felettünk a király. Kérdezem Hercegségedet, kegyes indulattal elfogadja-e Szicília és Jeruzsálem rendei nevében a királyi méltóságot, s elküldi-e követeit a Szentséges Atyához, hogy tűzze ki a koronázás idejét?

Amikor Balzo elhallgatott, néhány lépést tett feléje. Olyan felséges, oly átszellemült volt, hogy maga Balzo is, a királyi háznak majdnem egyenlője, fél térden állva hódolt előtte. Johanna kezét csókra nyújtotta, amint ezt az öreg királytól látta. Johanna arcán fáradt mosoly villant át. Valami súgta benne, milyen csodálatos ez a pillanat... ez életed legszebb pillanata...

- A királyi méltóságot, melyet grófságod törvényeink szerint felkínált - elfogadom. Adja a Mindenható, hogy hibáim ellenére sikerüljön Bölcs Róbert királyunkat némiképp megközelítenem. Isten éltesse népeinket, Isten éltesse e szép királyság minden egyes lakosát.

Ez az éjszaka rosszabb minden éjszakánál. Mások didereghetnek, vasserpenyőkben izzik a parázs, az őrt állók feléje hajolnak, dörzsölgetik vastag, inas kezüket, forró bort nyakalnak, takarókat vesznek magukra. De bent, a nagy ágyasházban ők ketten, Endre és Johanna, szemben állnak egymással, tele kietlenséggel, kínzó, bizonytalan indulatokkal. Johanna csak köpenyét vetette le, az övet, kesztyűt, Endre feltépett ingmellel, bársonyköntösét szétvetve áll a kandalló mellett. Nyirkos, nehéz hasábok sisteregnek, alig jő ki valami meleg.

Mintha minden ólomsúlyokkal lenne megrakva. Az utolsó három napban a halál, a gyász, a nemzetgyűlés, a testamentum, a királyi jelölés, az eskü. Napközben mindenkit köt a vasfegyelmű illem, az udvari rend, a kegyes szokás. Most éj van, először kerülnek szemtől szembe úgy, hogy Johanna király lett, s Endre nem. Ma még - miként ott érezte, bent a kápolnában -, ma még minden alakját változtatja, minden történhet, minden másképp lehet. Holnap már nem lehet változtatni a dolgokon. Így állnak szemtől szemben. Harmadnapja alig beszéltek egymással. Johanna ott virrasztott, ezt az éjét s az azelőttit együtt töltötte a nagyanyával... Endre számára csak fáradt intés, legfeljebb mosoly jutott. De most nincs menekvés, végig kell szenvednie ezt az órát, amikor látja a feldúlt vonásokat, a szenvedés fekete karikáit a szeme alatt... Endre tizennyolc esztendős, lágy, serkenő szakállával, kuszált hajával megbántott fiúhoz hasonlít, akit letepert a szomorúság, mely kora ellenére osztályrészéül jutott.

Állnak egymással szemben. Egy csók, egy szó sok mindent jóvátehetne... van-e közöttük valami, ami nem szakadt el? Ki tudja megnyitni a hallgatás zárát úgy, hogy ne keserűség ömöljék ki?

- Endre... én nem akartam ezt, és nem tudtam... hiszed-e, hogy nem tudtam?

- ...mintha ostorral csapdostak volna. Mintha hallottam volna kacagásukat. Mintha Károlyék és Lajosék lángot vetve fújtattak volna körülöttem, mint kolostori komédiákban, húsvét előtt az ördögök. Így álltam... amikor jöttek, hogy Salerno fejedelmének mutassák hódolásukat, ahogy szemük sarkából láttam a gúnyt, az örömet... a vágyat, csakhogy elpusztíthattak engem...

- Nem tudlak hallgatni, Endre. Még nem történt semmi. Még nincs itt az investitura. Még Kelemen pápa engem sem erősített meg...

- Ne vigasztalj. A pápa tudja, miért küldte ide Aymericket. Tudta, mi lesz itt, ha nagyatya behunyja szemét. Tudta, hogy kezébe kerül minden. Talleyrand sem járt erre hiába. Róbert atya is mondta...

- Hol van az atya?

- Cellájában ül. Térdel, imádkozik. Nem szól egy szót sem, sem hozzám, sem máshoz. Ül és imádkozik. Hogy Isten világosítsa meg elméjét, mit csináljon? Be akartam hozzá menni, az ajtó zárva volt. Csak beszédet hallottam, valami idegen nyelven, melyet nem értek, mintha könyörgött vagy fenyegetett volna. Nem iszik, nem alszik, szeme kidülled, bőre sárga. Most meg ír. Végtelen sorokban. Ma éjszaka rohannak a lovas legények.

- Endre... nem hiszel nekem? Talán közelebb kell jönnöd az enyéimhez... Ők a nápolyiak... akármit írt nagyapa, akármit mondanak Avignonban... mégis ezek itt vannak, ők hallják az emberek szavát, amit nem hallhatsz sem te, sem én... Ők tudják, és azért kell velük is keresni a frigyet. Endre... Látod, most egyszerre együtt vannak. Lajos és Róbert és a másik Róbert és Károly, egyszerre kart karba öltenek, Ágnes és Katalin sem gyűlölik egymást... minden változik, mint ahogy te mondtad, a kolostori játékokban... ha alulra nézel: pokol, középen vagyon a mi világunk, fennen az égbolt... így van-e, Endre?

- Rokonaid ott pirulnak a Gyehennában...

- Úgy gyűlölöd őket, Endre... Én tudom, nem szentek; de mégis belőlünk, a mi vérünkből eredtek, apáink testvérek voltak, ha elpusztulnak - elpusztul Házunk.

- Ha a szégyen pirosra festi a lovagi orcát, akkor nincsen vérközösség.

- Így prédikálja Róbert a keresztényi alázatot?

- Ő is gyűlölködik. A minap mondta: Avignonban ülnek a potrohosak. Az aranykeresztesek. A szajhák szeretői. A selyemmel-bársonnyal-béleltek. Azt mondta, én nem alázkodom meg, mint egykoron Pietro da Corvara. Én tudom hordani csuhámat, s meztelen lábbal, egy szál bocskorban verem ki a Castel Nuovóból a gyalázatosakat. Nem alázkodom előttük...

- Majdnem haerezis ez, Endre, ahogy mondja... Csupa gyűlölet minden ellen. Vajon ezért teremtette-e Isten a királyságokat s benne a királyokat? Vajon Ábrahám atyának nem volt nyája és drágasága?

- Róbert atya tudja, mit csinál. Ő égi látomásokkal jár e földön, és Nápolyba akarja hozni az egeknek földi királyságát. Így vagyon.

- Úgy kezdi, hogy irt, kaszabol, fojtat?

- Tisztogat. Gyomlál, mint kertész. Így mondta: ha te leszel király, Endre, jövünk ám a seprővel. Vége lészen selyemnek, bársonynak, illatoknak. Hercegi cafrák nem fogják bűnös Babilonná rondítani Nápolyt.

- Hiszel ebben, Endre?

- Egyetlen ember, akiben hiszek. Igaz, amiket mond és tudja, mi történik a világban; tudja, mi fog történni a Mennyek Országában.

- Ha azt mondanám, Endre, választanod kell közötte és én közöttem. Mit mondanál?

- Hites feleségem vagy. Asszony kövesse jóban-rosszban urát. Ez a világ isteni rendje. Nem értem a kérdést. Akár hiszek Róbert atyában, akár elküldöm, akár alávetem magam, akár elvetem magamtól: te egyazonképpen asszonyom vagy és maradsz.

- Endre... hát nem érted: itt nem országok rendje, nem egyházunk írott szava szerint vagyunk most! Itt mi vagyunk ketten, Endre, ebben a szobában, összezárva, nem azért, mert kontraktust csinált apád nagyapámmal, nem azért, mert teneked s a te ágadnak kell örökölnie Nápolyt... Hanem azért, mert mi itt ketten vagyunk az éjszakában, nincsen kívülünk senki, ha zaj van, azért, mert a te szíved dobbant meg vagy az én szívem dobban meg... más nincs. Nem hittételt kérdezek tőled, nem törvényeket. Endre, küldd el a barátot. Amíg ő itt vagyon velünk, nincs kettőnknek boldogulása. Amikor csak kevéskét forradni kezd sebed, jő a barát, és sóval, méreggel meghintegeti.

- Segíts te rajta. Lásd be, Sodoma és Gomorra ez a város, kéjelgések fészke. Te felelsz majd mindezekért, ha nem engeded, hogy kézen fogjon téged az atya, aki felkészült a nagy söpörésre.

- Mit akar csinálni a páter?

- Átformálni a rezidenciát... hogy Sancia nagyanya is jól érezze benne magát...

- Kolostort és siralomházat akar csinálni Nápolyból?

- Atyám és anyám háza odahaza, Visegrádon tágas volt, gyakorta volt vígság, zene és tánc, atyám szerette a lovagi tornákat, anyám hallgatta esténként az igricek énekét, diákok szavát. De nem volt szenny, mocsok benne.

- Endre... kicsi voltál, amikor eljöttél. Nem tudod te, milyen a valóság arca... Hiszen onnan is hallottunk históriákat, melyeket fiorenzai kalmárok hoztak, Alberti úr írta nagyapának... amikor szegény anyáddal megtörtént a baj...

- Záchra gondolsz?

- Nem tudom nevét, csak írták, vad, bőszült odavaló nagyúr volt, s védte leánya erényét. Leányának Chiara volt a neve.

- Három esztendővel azelőtt volt, hogy eljöttem Nápolyba. Csak anyám sikítását hallottuk... Izabella, a dajkám berohant hozzám, elhurcolt, hogy ne lássam a vért... Ma már tudom, négyesztendős lehettem akkor, és láttam sápadó, ájult anyámat és apámat, akinek karköntösén elsiklott Felicián kardja... és mindenki sikított, és rohant összevissza, erre emlékezem, és amint berohantak, és keresték Klárát a poroszlók... Mi hallottunk róla, gyermekek... de csak Lajost engedték oda az ítélettevéshez...

- Úgy mondják, anyád öccse, Kázmér herceg tett becstelenséget e grófkisasszony erénye ellen?

- Én nem beszéltem erről senkivel. Csak láttuk anyácskánkat, amint az udvari francia felcser gyógyítgatja ujját. Soká feküdt. Először féltek, hogy üszkösödik sebe. Láza volt, hideg rázta. Aztán írt raktak rá, meg pókhálót... engedett a kórja... lassan-lassan gyógyult. De a kacagását nem hallottuk többé... vagy talán sokáig nem hallottuk...

- Nagyon vágyol anyád után, Endre?

- Te emlékezel anyádra?

- Én talán ötesztendős lehettem, amikor az egekbe távozott. Csak az a képe vagyon, melyet üvegre föstött egy otthoni festő. De ez csak kevéskét hasonlatos hozzá. Nem olyan kemény, és arca is másféle. Magamban, esténként, idézgetem, amikor imádkozom érte. - Szeretnéd, ha idejönne anyád egyszer?

- Nem is tudnám elgondolni, milyen lenne....

- Ha anyád jönne, vajon magával vinné a barátot?

- Azt akarnád, ezért jöjjön?

- Ha akarnád így... írnék neki... íratnék nagypecsétes levelet asszonyanyámnak, a magamé helyett, hogy nézze meg a fiát és leányát... és hátha úgy lészen már, hogy egyszer többen is leszünk, Endre... ne sajnálja az utat tőlünk...

- Írnál neki, Johanna?

- Ha ígérnéd, hogy nem gyűlölöd népem. Ha hagynál békességben, tengernyi világok bajai között... Nézd csak, annyi gond van és annyi baj van, és mindenki el fog engem hagyni, és mindenki ellenem jön. Neked kell egészen mellettem állanod, Endre, úgy, hogy fogod kezem, és nem engedsz el...

- Amikor így beszélsz, egyszerre enyhül szívem. Nézd csak... népeim... kamarásom is, Csór Tamás... Róbert barát, még öreg Izabella is úgy mondja: te is azon munkálkodtál, hogy nagyapa elfordítsa felőlem tekintetét, s testamentumában királyként engem meg ne nevezzen.

- Hiszed-e rólam, Endre? Hiszed-e, hogy én tizenhét esztendőmmel súllyal bírtam országos ügyeinkben?

- Amikor mi vadásztunk, mentünk a mezőkre és jártuk az országot igazságtevésben, te ott voltál nagyapádnál, mutogatta neked a titkos iratokat. Senki sem hallotta, mit beszéltek ti ott, ketten...

- Hát nem hiszed szavamat, Endre?

- Gyereklány voltál, megcsapott a hiúság. Egyszer gyerekkorodban mondtad, hogy Sába királynőjéhez leszel majd hasonlatos. Ezt rég-rég mondottad, amikor zálogos játékot játszottunk Baiában, mindenki kívánt valamit, emlékszel, Mária kislány volt... ő havat kívánt, amit csak egyszer látott még... te meg úgy mondtad: Sába királynője szeretnél lenni.

- Vajon gyerekjátékok után ítélsz-e, Endre?

- A jó kopó megkapja a nyomot. Szaglász... keres, és talál. Így kerestem én is, egyenként, éjszakák rendjén. Te egyedül akarsz uralkodni. Ez az igazság.

- Itt vagyunk ketten, Endre. Nagyapa ott fekszik egy emelettel lejjebb tőlünk. Nincs senkink. Most magunkat gyötörjük és egymást gyötörjük? Ez maradt meg abból, amit ígértél Castellamaréban?

- Ígértem, hogy jó urad leszek.

- Ígértem, hogy jó királyod leszek. Így tudok én is. Ha te csak ismétled a te fekete kánonaidat, én ismétlem országunk rendjét. Ettől nem lesz még szívünk körül melegebb.

- Elsőbben vagyon az igazság. Utána jön csak a szív indulata. Ez a férfiigazság, s hitemre mondom, szerencse, hogy az igazságot még ez idő tájt nem leányok s asszonyok diktálják.

- Hát nincs benned egy csepp szeretet sem, Endre?

- Szeretet vagyon, de lásd be, nem tudok galamb módjára turbékolni, amikor nyesegetik alattam a lócát. Egyedül vagyok, maroknyi magyarral, néhány kapitányommal, ötven őrt álló vitézzel... A többiek, akik otthonról jöttek, elszóródtak szanaszerte, ki Amalfiba, ki Apuliába.

- Még mindig otthonnak mondod Pannoniát? Még mindig ott van a szíved, ha rágondolsz? Hát hogyan akarsz te nápolyiak királya lenni?

- Te sem vagy nápolyi, Johanna, nagyapád sem volt az. Magatok közt gall nyelven szóltok, lenézitek az italicus beszédet, s csak Párizs felé tekingettek, hogyan mosolyog reátok francia főpátrónus uratok?... Vajon ti miért vagytok nálam nápolyiabbak?

- Én már itt születtem. Sohasem voltam túl Itálián. Még Provence-ot sem láttam. Ha írok leánysógoroknak, asszonysógoroknak, Veronába, Torinóba, Milánóba... a Savoya lányokhoz, a Monferrato lányokhoz, ha levelezünk a szicíliaiakkal... a Morosiniakkal, akikkel Magyar Mária nagyanya ágán tartjuk a rokonságot - mind csak itáliai nyelven beszélünk egymáshoz. Mi nápolyiak vagyunk, Endre, ahogy te magyar vagy és Ludovicus magyar, és az apád magyar lett, amikor vérezett és harcolt azért a szép országért...

- Vajon eljönnél-e vélem Magyarországra, Johanna? Ha mindketten királyok lennénk, szép nagy gályákat szereltetnénk fel, nagy szőnyegekkel, címeres lobogókkal, zenészekkel, katonákkal, és így mennénk végig a tengeren Dalmáciáig, ott várnának hintók és lovak, s mennénk át a tengerparton, át Kroácián és Szlavónián, jönnének a vitézek, bánok meg a korona urai, és kísérnének, egyre többen... és úgy jönnénk feljebb, amerre az út visz Alba Regiába, ahol Szent István király vagyon eltemetve, és onnan mennénk Duna felé, úgy mennénk királyi Budára...

- Úgy mondják, másként élnek ott az emberek. Szüntelen hadakoznak, vitézkednek. Nem tudják, mi az illem, csak egynéhányan, akik a király körül forgolódnak.

- Tele vannak vitézséggel. Ha ott körülviszik a kardot, lóra ül mindenki... nem úgy ám, mint itt, hogy csak egymás ellen tudsz nyeregbe ültetni lovagot... Húszezer, az semmi... harmincezer és negyvenezer... ha apám intett egyet, ha most Ludovicus int egyet... százezer lovasvitézig meg sem állunk, ha akarjuk, van ennyi...

- Ne bánts minket, Endre. Te a nápolyi királynő férje vagy, magad is leendő nápolyi király. Ne bánts minket. Nagyapa negyven esztendeig uralkodott ezen az országon. Idegen nem tette be a lábát, amikor egész Itáliát tépte, marcangolta hadak dúlása. Bajor Lajos imperátor menekült a nápolyi hadak elől. Mi másként csináltuk s ti is másként csináljátok. Mi tengerre küldjük a hajóinkat, nektek nincsen hajótok, csak csónakjaitok. Ti a hajókat veszitek bérbe a velenceiektől, mi a katonákat. Ki tudja, melyik jobb? Ti sok-sok ezer harcossal vitézkedtek, és mégis folyton-folyvást dúlja hol német, hol pogány, hol lengyel, hol cseh... meg Isten tudja, milyen keleti nációk Pannonia országát.

- Én mondom neked... a história, amit tanultam, másképpen beszél, mint szavaid, mert ha csak a moldovai becsapást vesszük...

- Endre, nagyon fáradt vagyok. Le szeretnék feküdni. Nem aludtam éjszakákon keresztül. Fáradt vagyok. Nem bírom tovább...

- Feküdj le...

- Nem maradsz mellettem, Endre?

- Átmegyek még a baráthoz...

- Miért hagysz egyedül?

- Levelet ír Visegrádra. Nem mehet el anélkül, hogy ne nézzek bele.

- Maradj velem ezen az estén... Hozatok neked bort, fűszert teszünk bele, forraljuk. Úgy didergek egyedül, olyan nehéz éjszakák voltak, és olyan nehéz nappalok jönnek...

- Ígértem Róbertnek, hogy bemegyek hozzá... Sietek majd visszajönni.

- Aki visszajön onnan, nem az az Endre, aki elment tőlem!

- Különöseket mondasz, Johanna. Asszonybeszéd, mellyel szemben férfinak meg kell keményítenie a szívét... Ha nagyon akarod, hogy csak holnap...

- Köszönöm, Endre... nem kell áldozat. Szaggassad meg köntösöd, s keresd a barátot. Nékem meg add ide azt az elefántcsont táblájú könyvet, melyet nehéz óráiban olvasott anyám.

- Miért van nehéz órád?

- Úgy fáj a fejem, mintha korona abroncsa szorítaná... Menj, Endre, siess... már vár pecséttel, gyertyával, lúdtollal s méreggel Róbert, siess, el ne késsél tőle, Endre!

Olyan rideg volt a cella, mintha siralomház várná, egyéjszakás vendégeit. Csak a hosszú deszkaasztal, a halálfőbe foglalt kalamáris, a vaspántos iratosláda mutatta, hogy e nyirkos, sötét falak közt literátus ember lakik.

A barát bevégezte az írást, s odatámolygott a feszülethez. Ő sem aludt napok óta, mióta megremegett alapjaiban mindaz, amit hosszú-hosszú fáradozással, tíz esztendő óta téglánként egybehordott. Róbert király utolsó hónapjai... ájtatosságba burkolt beszéde, a végzetes testamentum, a nápolyi rendek lázadása, mellyel megtagadták a két király között megpecsételt egyezményt... Endre hercegi címe s Johanna királyi esküje... Minden összedőlt, kezdhet mindent elölről.

Vedd kezedbe a keserű poharat, s hajtsd ki, fenékig. Még keményebb lett, még engesztelhetetlenebb. Kezdjük elölről. Keze ökölbe szorult, ahogy fogta a lúdtollat, és serényen tisztázta, mit elméje háborgásában először papírra vetett. Most másolt, itt-ott még keményebbre, még súlyosabbra kovácsolta, megállt, hadd tudjon meg mindent a Domina Regina, s hadd tudjon meg mindent Ludovicus, akik azt hiszik, Nápolyban az igazság szőnyegén lépdelnek a hercegek... Tűzeső hull itt mindenkire, Vulcanus parazsa zavarja az elméket... A sodomiták nem térnek észre, a gomorrabeliek nem látják ítéletüket. Domina Regina, haddal kellene ezekre reájönni, hogy belássák arcátlan tévelygéseiket... Először visszariadt a képtől... "Curarum mearum fluctus vides..." így enyhítené, mintha csak szókép lenne, de aztán egyre erősebb lesz benne a vágy, valahonnan, messziről felcsapnak a vitézi emlékek, a metafora leveti álköntösét, az idézet, melyet lázas elméje feldob, majd elveszti Tacitus szavát, s olyan lesz, mint valami harci kürt rivalgása, mely hevesebben dobogtatja az egykori vitéz szívét... A szó elragadja, a kezet most már víziók vezetik végig a papírlapon. Sodoma megérdemli vesztét, a nápolyiaknak vétkei betetőződtek, nem állták ki a megpróbáltatást, gyengéknek bizonyultak s könnyűeknek, miként a pelyva... Domina Regina s te, Ludovicus, ha meg akarjátok tartani magatoknak Nápolyt, ne késlekedjetek, ne fecséreljetek időt azzal, hogy követeket küldtök Avignonba s őutánuk új követeket. A hatalom és az erő itt az egyetlen erény, melynek láttára begörbed derekuk...

Endre keze a kilincsen. Lépését megismeri, a leheletét megismeri, szeme villanását, szavát, kedvét, arca színét. Mit tudnak erről a többiek, a magyar kapitányok, Csór Tamás, az otthonvalók, Drugeth és Gilétfi... mit tudnak erről a rettenetes harcról, melyben puszta szavával formálgatja Endrét, saját képe s hasonlatossága szerint? Tudta: eljön. Szólt hozzá. Éjszaka utolsó horája előtt nálam légy! Ott hagyja ágyasházát, ott hagyja asszonyát. Egy villanás mindez, míg Endre lenyomja és kinyitja a vasfogantyút, a zár feltárul, az ajtó nyílik.

Sápadt, a szeme körül mintha láng égne, melyet egy könny könnyen olthat el. Fegyvertelen, ingeleje felszakítva, a posztóköpeny csak épp hogy fedi köntöse ziláltságát.

Most még az asszony erősebb. Róbert érzi, s ahogy ocsúdik a test az írás görcsös fáradtságából, úgy kap erőre a lélek. Keze ökölbe szorul, a harc gyönyörűsége, küzdelem a sátán ellen, kísértetek óráján küzdelem a kísértetek ellen.

- Atya, eljöttem, mert ígértem. Mit akarsz tőlem?

- Olvasd anyád levelét, de elébb tisztítsd meg szíved indulattól s luxuriától.

- Nincs bennem. Mintha lázam lenne, ráz a hideg. Kint is hideg van, nálad is. Nem fűtenek sehol sem... nem tudják itt, miként kell hasábfákat lánggal égetni... hanemha nagypiacon, nagybűnösök alatt...

- Talán sajnálod őket?

- Mit bánom most őket. Mondd meg, mit írtál anyámnak és mit akarsz ma tőlem? Fáradt vagyok. Én sem aludtam éjjel.

- Vajon magam örömére írom, velem esett-e injuria? Hisz ha akarnám, riasztgatnám udvartartásod összes embereit, Tamás urat s a többit, rendre-rendre, tarthatnék egész éjszaka consiliumot. Kíméllek. Csak kérem, nézd meg, Endre, mit írok anyádnak?

- Add ide, Róbert atya... De mondd meg, kell-e keseríteni mindezzel, ami történt, az otthonvalókat, elsőképp kedves anyámat?

- Aki koronát visel, Endre, ne azért viselje, mert árnyékot s hűvösséget ad az arany. Szenvedjen érte, ha úgy hozza sorsa.

Olvasott, ujjával végigbaktatva a szövegen, ajka megmozdult, ment sorról sorra, megállt ott, ahol az értelem hidakat keres s az egymáshoz tartozókat szerterepíti a latin mondatrend. Szálakra van benne hasogatva az egész udvar, a hercegek, az udvari népek. Mögöttük a pénz alantas szolgái, kapzsi kezüket kinyújtó fiorenzaiak. Johanna. Itt... mintha hajszálnyit óvatosabb lett volna, bő példázatokkal, ótestamentumbéli fordulatokkal fonja a szó szorosabban körül.

- Johanna ártatlan. Nem tudott semmiről sem.

- Hiszed-e?

- Hites asszonyom. Nem vétett ellenem. Gyenge gyermek volt, amikor a testamentum készült. Őt kiáltották ki, de nem tehetett róla. Így mondta.

- Ha így lenne, szép lenne. De ő is hordozza mindazon gonosz csírákat, melyektől a lélek s a test elfekélyesedik. A többi gonoszok öregebbek, őket jobban kikezdte a kárhozat. De a métely megfészkelte már benne magát. Miért nem állt Johanna nyíltan melléd? Miért nem hirdette hangos szóval a rendek előtt: te vagy a király, s ő csak teutánad? Miért hallgatott, s miért fogadta el a koronát?

- Asszony. Most egyedül van, félelem bántja, reszket, és imádkozik. Visszamennék hozzá...

- Így pusztul az egészséges is a mételyestől. Mert asszonyod, s benne találod húsbéli örömeidet, már megáll a gondolat józan censusa. Már nem tudsz nélküle látni, nélküle hallani, nélküle ízlelni. Nápolyi lettél... maholnap lanttal kezedben végiggajdolod karneválkor az örömházakat... ezt várták tőled, Endre?

- Atyám, ma nem bírom el szavad. Olyan nehéz és szomorú minden. Nem tudom, hová jöttem és hová megyek. Nem tudom, mi vagyok. Olyan nagyon egyedülvaló vagyok. Szeretném, ha anyám és Lajos jönne...

- Olvasd...

A fej rácsuklik a tintatengerre. Ujja fürgébben szalad a betűn, egyszerre megáll, kört ír le, visszafordul. Kezdi elölről. A barát feszülten figyeli minden rezzenését. Endre megáll, felnéz Róbertre.

- Káprázat játszódik vajon velem, atya? Vagy te hadakat kívánnál Nápolyra ráereszteni, s vérrel szennyezni királyi székemet?

- Itt nem lenne ellenállás...

- De így jöjjek reájuk, tirannus módjára, miként a fejedelmek a keleti birodalomban?

- Az ő lelkük üdvére történnék...

- Az országnak törvénye vagyon, melynek megtartását magunk is vállaltuk.

- Isten országa mindennél előbbrevaló.

- Honnan tudod, hogy jobb világ lenne, ha tűzzel-vassal pusztítanánk mindent, s vér alvadna meg a vár pádimentumán?

- Fiatal vagy még, amikor megpróbáltatások érnek. Hagyd, hogy befejezzem az episztolát.

- Én fejezem be.

- Akarsz írni anyádnak?

- Adj külön lap papírt. Ha elfogják útszéli leselkedők az írást, ne lássa senki: egyszerre írtunk.

- Dicsérendő óvatosságod. Írj hát...

- Atya... valami úgy szorongatja a szívemet. Most másként szeretnék írni anyámnak... pár szót csak... úgy, hogy azt ne értse senki, csak otthon értsék. Valamit az anyámnak... Te, atya, mondd csak... lehet-e betűt vetni hungaricus nyelven? Még sohasem próbáltam, most oly nagyon kedvem lenne... Most fáradt vagyok ahhoz, hogy keressek citátumokat, ahogy az illendőség megkívánja.

- Odahaza egyszerű barátok róttak egynéhányszor magyar nyelven betűket. Én nem láttam s nem próbáltam. Az Úr nyilván úgy akarja, hogy Krisztus népének nyelvét használjuk írásra. Odahaza talán nem is értenék...

- Akarom, hogy Lajos lássa, még nem feledtem el a nyelvet, melyen egymással beszéltünk Visegrádon... Adj tollat!

"Anya... kedves anya, kívánnám látásod. Fiad és leányod mindkettő várja. Árván vagyunk itten. Szemem könnyel árad. Utánad epedek, édesanya."

- Olyan jó volt... így írni, atya. Mintha megkönnyebbültem volna. Várj csak... még írok hozzá deákul is.

"Szívem indulata szerint írtam, Domina Regina, e gyermeki vulgáris sorokat. Amikor látásod után vágyom, nem hadak járását kívánom velük s nem vértengert. Így kívánja Johanna is, aki szerfelett óhajtaná maga részéről is látásodat..." A toll nehéz és engedetlen volt, a gondolat ólomlábakon járt. Olvassa a betűt, s megtoldja: "Nos vero mandatis vestris obedire cupientes..." Az írószerszám kiesik kezéből, a fej lecsuklik a gyalulatlan asztalra. A barát áll felette. A véreres szem megszelídül. A földre hullott köpenyt ráteríti Endre vállára, halkan elkoppantja a gyertyát. Csak a mécs ég a Mária-képnél. Nézi. Lesz-e belőled valaha nápolyi király?

A jószeműek, akik felkapaszkodtak a tengerpart körüli píniák tetejére, már mutogatták egymásnak a láthatár ködös, homályos pereméről előtűnő három hajót. A süllyedő s emelkedő hullámok távoli taréján úsztak magas kastélyukkal, két sor evezőslapátjukkal, kibomló hármas latin-vitorlájukkal, példázva a velenceiek tengerjáró művészetét. Most egyszerre kisütött a nap. A messzeségből aranycsillogással verődött vissza a gályák fedélzetén tündöklő fegyveres sokaság, a zenészek kezében tartott kürtök, a kibomló bíborszőnyeg, mely jelzi, hogy fejedelmi személy érkezik.

Már két napja várta Manfredoniában Endre az édesanyját, és itt várt asszonyanyjára Johanna is. A lovas legények végigkísérték a pápai birtokok vonalától kezdve a gályákat, s tudták: csak a viharos idő akadályozza meg a hajókat, hogy elérjék előző napon a nápolyi kikötőt.

Johanna első éjszaka vadászsátorban aludt. Meleg, párás kora nyár volt, füstölőkkel elűzték a moszkitókat, különösen szép volt reggel felé a tengerpart, háttérben Manfredonia bástyáival, előtte a végtelen, virágba borult mezők, a fákról fákra szaladó szőlők éretlen gyümölcseivel. Hajnalban beúszott a tengerbe, s aztán egy kiálló sziklára fekve szárította kibomlott, nedves haját. A halászok, akik errefelé jártak bárkáikkal, keresztet vetettek, amikor látták a fehér karú, fehér lábú nőszemélyt. Olyan volt könnyű selyemköntösében a sziklán heverve, mint a parti emlékek mélyén lappangó istenasszony, akit felvetettek a hullámok. Olyan szép volt, közel járt a varázslathoz, amint kiemelte a habokból fejét, nevetett a tovaevező halászok felé. Ők vihart, nehéz időket, rossz fogást jósoltak, amikor látták tovaúszni a tengeri tündért, aki háton fekve próbál belekapaszkodni a tarajos hullámokba.

Endre a parton állt, már reggel óta. A közeledő gályák minden mozgását szemmel követte... úgy leste azt a pillanatot, amikor már arcokat... alakokat is ki tud választani, s a távolon mozgó, talán integető úszó nép közül ki tudja választani a legkedvesebbet, az egyetlent - az anyát. Irigyelte a halászokat, akik titokzatos szemmel fürkésznek ki minden távollevőt. Egyszer Acciajuoli mutatott domború üveglencsét, melyet Fiorenzában csiszolnak. Azzal tisztábban lehetett látni. Most szeméhez illeszthetné, s kereshetné vele azt, akit álmaiban ezerszer és ezerszer felismert.

Mellette álltak a magyarok. Küküllei János pirospozsgás, vidám arcával hunyorgatva nézett a napsütésbe. Homlokán kiduzzadtak az erek, a talár, melyet még Pannoniából hozott magával, túl vastag volt azokhoz a könnyű semmiségekhez képest, melyekből nápolyi reverendát fabrikálnak a szabók. Róbert nem jött el. Betegségére hivatkozott, de mindenki láthatta, szerzetesi szerénységből vette magára e nagy penitenciát, hogy távol legyen akkor, amikor kegyes pátrónája, bizalmasa s jóakarója, Erzsébet királyasszony megérkezik. Mindjárt kedvesebb, vidámabb volt a hang, nem borult mindenre rá a sötét árnyék, mely nyomon kísérte Róbert atyát.

A hajók fedélzetén már megzendültek a kürtök, s a kikötés előtti percek zsibongása kezdődött. Tengerészek másztak fel az árbocfára, leeresztették a vitorlákat. Az evezősök félütemmel dolgoztak. A kormányt kerék hajtotta, s mellette delejtű állt. Az asztalon feküdt, hártyapapírral beborítva, a csodálatos pergamen, Sabaudo világmappája, melyből ügyes kezek a velencei arsenálban kirajzolták a Mediterráneum tájékait.

A magyar urak ott álltak a fedélzeten, Erzsébet királyné körül. Reggel mindenik parádés dolmányt, tiszta gyolcsot, fényes fegyvereket viselt, a csatlósok fényesítettek bőrt, páncélt, fegyvereket. Gilétfi Miklós, a nádor, karját Nagymartoni Pál országbíró és Apponyi Tamás ispán karjába fűzte, s nevetve mondogatta: az ő francia ősei jobban bírták mindig a tengert, mint a magyarok, akik legfeljebb egyszer száz évben úsztatták át tömlőkkel a Dunát.

Egy csónak eloldódik a partról, hat-hat evező csapja az öböl szennyes dagályát, a hátsó padokon lovagi ruhás ifjú, a csónak kormányosa integet, valamit kiált, amit csak tengeri emberek érthetnek meg, a gálya irányt változtat negyedfordulóval, oldalát tárja meg az érkező csónak felé, s közben a hajókastély tetejéről, a lépcső mellől kezdik a kötéllétrát leengedni.

A királyasszony áll, kezében a fehér kendő, most száraz a szeme. A magyarok körülállják, s számítják magukban, még hány csapás, amíg az evezősök elérik a gálya oldalát. Egyszerre eltűnik a csónak, a nagy hajótest árnyéka ráborul, nem látni, ki kapja el a hágcsó alsó fokát; mint feszítik ki tengerészmarkok az imbolygó kötéllétrát, mint lendül meg egy fiatal test, a többi szem alulról kíséri útját, felülről kezek nyúlnak érte, eléri a peremet, átugrik a korláton, szeme végigszalad a sokaságon, a láb megremeg az erőfeszítéstől, megkerüli az útjában álló árbocot, átkanyarodik a trónszék felé, s amikor odaér, térdre borul.

Az anya, mintha vak lenne, behunyt szemmel, szomjasan cirógatja fiát. Az egyik kéz csonka barázdát szánt a bal orcán, örökösen kesztyűben pihenő, megmaradt két satnya ujja görbülten hordozza Zách Felicián vasának emlékét.

Aki elébe térdel: majdnem idegen, tafotaköntösében, testhez illő bársonynadrágban, kard helyett könnyű tőrrel, süveg helyett illatos kenetű fürtjein nyugvó cseppnyi baréttal, széles mellű ifjú vitéz... Ő lenne Endre, akit melengetett emlékében, mintha meghalt volna, éjszakáról éjszakára? Akinek képét odatette mécsese mellé, szöghajú, hétéves kisfiú, ijedt-kérdő szemmel, szótalan szájjal, gyerekhanggal... köntöse kisdolmány, hímekkel kivarrva, bő nadrágocska, csizma, zsinórral teleszórt felsőköntös... így látja, amikor Visegrád alól elviszi a gálya, s ő az öregtoronyból kendővel lobogtat fia után. Ő lenne Endre, aki most elébe térdel, homlokához szorítja kezét, valamit mond?... de a szó olyan tört, olyan idegen, mintha egyenként, betűnként kóstolna végig minden nyelvet, melynek tudását Isten büntetésként rótta rá a királyokra... keverve magyart, olaszt, franciát, egy-egy latin szó jő fel... még lengyel is van közötte, egy dal foszlánya csak, amivel gyerekkorában altatta, ahogy Erzsébet emlékezett nagyanyja istenes énekére. Az ölelés... így, mindenki előtt, a gályarabok alulról felpislanthatnak, az árbocok tetejéről a velencei tengerészek, a dereglye nápolyi evezősei, a magyar országnagyok. Anya öleli fiát. Olyan csodálatos ez a perc, hogy senki se mozdul. Csak a nap törte át a párákat, rásüt Erzsébet kicsit hervadó szépségére, aranyként ragyogtatja a gyászruhára ráhullott port, s tarka csillogásba borítja könnyeit...

- Hol van... Johanna...?

- Ott vár a kikötőnél, már ő is türelem híjával vagyon, hogy láthassa érkezésed.

Csend volt. Megint csak simogatta rossz kezével, másikkal fogta fia bal kezét. Lassan, mint búvó patak, apró, szürke kis szavak bugyborékoltak, érthetetlen szavak, melyeket nem ért meg más talán, mint egyik udvarló lengyel kisasszonya, aki elsírja magát, s átöleli a nagyasszony szoknyáját.

- Milyen volt az utad, anyám?

- Zenggig jöttünk magunk emberségéből. Onnan Velencébe. A Doge adott három gályát. Még sohasem láttam tengert. Sohasem jöttem ekkora vízen... Istennek legyen hála, hogy elérkeztem, és hogy neked nincs bajod, fiam.

- Miért lenne bajom, anyám? Azt hitted, beteg voltam, s előtted titkolják?

- Nem tudom... olyan nehéz volt szívem... nőtt az aggodalmam... Azt hittem, megszakadok az utolsó éjszakán... már alig bírtam ki hajnal óta... amikor királyságod határát elhagytuk.

- Salerno hercege vagyok csak, anyám...

- Nincs most itt az ideje, hogy erről beszéljünk. Magyar népem, lásd, úgy tisztel, mint király urat.

A Comes Palatinus, Gilétfi Miklós jött elébe, mint a király személye. Nem hajtott térdet, könnyű fejbólintással hódolt előtte, megnézte, majd két erős karjával átölelte, s jobbról-balról csókkal illette orcáját.

- Ludovicus urunk küldte neked, uram, Pannonia szép országának üdvözléseképpen, fogadd hát szeretettel.

Miklós, az egri püspök teljes ornátusában rajzolta feléje a kereszt jelét. Latinjának hangja kemény, érdes volt, de úgy ütötte szíven, mint a gyermekkorról érkező emlékek szava. A magyarok előbbre jöttek, kóstolták, az idegen köntös, az idegen pelyhező ábrázat, göndörített haj, csupasz száj, testhez simuló gúnya... vajon magyar herceg-e... aztán látták fiútekintetét, ahogy felnézett rájuk, az arc pirosságát, az akadozó mozdulatokat, melyek inkább félszegek, mint nagyúriak. Előbbre ment, elkapta, s ajkához emelte Vásári Miklós prépost kezét... Egy perc, amikor valami csodálatos és váratlan történik, megszólal a hallgató, és Endre elkacagja magát. Őérte jönnek, az egyedüliek, magyarok. Állnak szakállasan, melegben is mentésen-dolmányosan, kucsmásan, komoly kardokkal, a hangjukat átjárta a tenger, krákognak, köhögnek, köpködnek a tengerbe, melynek nehezen szokják meg sós leheletét... magyarok, kicsit meggörbült lábbal, ahogy megmaradt a gyermekkori vágták után, hatalmas, nehéz kezekkel, melyeken egy-egy gyűrű karbunkulusa izzik, vagyont érő aranyláncaik tompán esnek a posztóköntösökre... sehol selyem, bársony, brokát, szalag, könnyű kesztyűk, hálóból font barét vagy borostyánkoszorú. Ezek a nagy, nehéz tenyerek ráfeküsznek testére, vállára, fejére, homlokára, kezére, nem görbülnek be a lábak, nem térdelnek s nem fordítják ájtatos-hízelgőn ég felé tekintetüket, mint kívánja az illendőség a Castel Nuovo termeiben; állnak az inogó deszkákon, embercövekek, férfiak, akik közt úgy érezi magát Anjou Endre, hogy egyetlen magyar dédanyja révén test a testükből, vér a vérükből, azok, akik most ölelik, csókolják, simogatják: azokkal az idők eleje óta apa, fiú, testvér és rokon.

Az anya áll a trónszékbe kapaszkodva, arcára kent pirosítónál szebb pirossággal ömlik el rajta az öröm. Ezek mind, Miklós püspök, Duim gróf, Apponyi Tamás, Kanizsai István, Nagymartoni Pál, a nádor... mind, akinek rangja, méltósága van, most egyszerre egyformák lettek, Endre szemén át, aki tekintetével szinte végigöleli, csókolja az udvarlására érkezett magyarokat.

A hajó lassan befut a kikötőbe, a szelídülő tenger apálya ringatja tovább a partig, az evezők félcsapásokkal dolgoznak, a rector kiáltására előszedik a horgonyokat.

A parton sátrak vannak, a kikötőhelyig szőnyegeket terítettek, körös-körül tarka rét terül el. A hajóhídnál magányosan és egyedül áll Johanna hófehér köntösében, melyről válltól a saruja hegyéig egyetlen keskeny bíborcsík szalad le. Mihelyt elérték a dereglyék a partot, s a legények előtolják a mozgatható fahidat - Johanna megmozdul. Mintha rejtett zene ritmusára lépne, oly ünnepélyes járása, ő az első, aki rálép a hídra, megáll a pereménél, várja, hogy az országnagyok keze előresegítse a padok közül Erzsébet asszonyt, aki most előlép - Johannával szemben a szőnyegekkel takart palló másik felén.

Erzsébet királyi gyászába öltözött, koronából leomló fátyollal fején. Kesztyűs kezében kis csipkekendő, amikor felér a partra, kendőjével kitörli szeméből a könnyet, s felvillan meleg lengyel-mosolya. Tizennyolc esztendős asszonyt lát maga előtt, korona nélkül, ékkövek nélkül, fiatalságának időtlen, félelmes szépségében... oly köntösben, melyhez hasonlóan egyszerűet odahaza nem merne senki sem hordani. Talán régi képeken látta vagy imakönyv tábláján, mely ékkövek közt ábrázolja a bizánci ég szent asszonyait... Erzsébet egy pillanatra mintha meginogna... mintha babonák szakadnának fel valahol az öntudata alatt... valami szíven szorítja... menekülj, szaladj vissza, ne engedd fiad megint partra szállni, húzd fel két kezeddel a horgonyt, bontsátok ki a latin vitorlákat, csapjanak végig a korbácsok a tikkadt rabokon... menekülj, menekülj ez elől a tündér vagy boszorkány elől, aki itt áll, veled szemben... talányos arcán végigszalad a nap, szeme kitágul... talán most mondja a varázslatot. Barátok s nehéz kucsmák villannak fel, kócsagok lengenek, menték szárnyát kapja fel a szél, kürtök és fanfarok, hajósnépek, urak, asszonyok szava, fegyvercsörgés, mindez egy pillanatnyi kábulat, míg két asszony egészen egymáshoz ér. A mozdulat olyan, mint templomi szertartás: Johanna meghajtja könnyen térdét, anyósanyjának kezére borul, Erzsébet felvonja magához, csókkal borítja el orcáját.

Az anya hangja az első, e kedves, meleg, puha hang, összefolyó, lengyeles francia, melyet odahaza, Vilnában beszélhetett a távoli gyermekkorban.

- Olyan szép vagy, leányom. A képek, melyek elébem kerültek, szépségednek nyomába sem értek. Szívemből örvendek látásodon.

- Mindennél jobban kellene örülnöm kedves szavának, ha elhihetném úgy, mint anyám szavát.

- Isten legyen irgalmas szegény anyád lelkének. A szépséged bizonyára tőle örökölted. Amikor Nápolyba kísérték, úgy mondták a követek, hogy Frankhon megsiratta a legszebb hercegkisasszonyát.

- Vajon könnyű szívvel engedett-e el téged, kedves anyám, Ludovicus, vajon nélkülözheti-e segítő kezed?

- Istennek legyen hála, nyugodt lélekkel jöhettem el Pannoniából... az országban mindenütt béke volt.

A két királyasszony egymást átölelve jött keresztül a hídon, virágesőben. Egy percre még álltak a parton, szemük odasiklott a hajók közt fürgén cikázó csónakokhoz, melyekről izmos tengeri népek cipelték le a királyasszony málháit. Johanna a sátor bejáratához lépett, félrevonta a szőnyeget, s szíves szóval tessékelte be a derengő félhomályba magyar Erzsébetet.

- Kedves leányom, ti nehéz időket élhettetek át, mióta szegény nagyatyád behunyta szemét?!

- Anyám... minden oly nehéz, ha a kéz tapasztalatlan, mely egy országot vezet, Istennek kell hálát adni, hogy a szentatya kegyelme oly bőségesen árad az országra.

- Egy ifjú király keze... miként otthon is látom... bizony elkelne, leányom, a szentatya áldása mellett is.

- Nagyatya szoktatott hozzá, hogy mindennap, a nap bizonyos órájában az ország ügyeinek szenteljem időmet. De ő sem számíthatott arra, hogy néhány hónap alatt ennyire megváltozzék Itália képe, miként a csillagzatok, melyek ott mozognak égi pályájukon.

- Úgy mondják... leányom, hogy nincs hercegnő, aki világi tudományokban hozzád lenne hasonlítható...

- Ne hidd. Én lassan s nehezen igazodom el a világ dolgai között. Csak szeretem a betűt, melyhez nagyatya szoktatott, s az istenek megadták számomra a jó emlékezetet.

- Milyen istenekről beszélsz, Johanna... nem értem szavad?

- Nápolyi szólás ez, asszonyom... melyet újabban hoztak divatba ifjú poéták, akik felkutatják a régi auktorokat. Mi is már nimfákkal, faunokkal, latin istenségekkel díszítjük beszédünket, különösképpen, ha az ősök nyelvén ered el a szó... Valójában ez csak játék, alakoskodás, melynek jámbor keresztény érzésünkhöz nincsen semmi köze.

- Mi is játszunk odahaza kegyes játékokat, legfőképpen a nagyböjt utolján, húsvét körül a kolostorokban. Minálunk nem alakoskodhatnak a komédiások pogány köntösben.

- Magyarországnak jámbor híre van... elsők között áll buzgalomban a keresztény nemzetek között. Hitbeli erényekben kitűntek a nálunk járt magyar egyházi férfiak... kivált az egyik...

- Tudom, Róbert atyáról szólsz. Az ő tiszta lelkével éles elméje párosul.

- Fájdalom, nincsen hozzám való barátsága. Ellenem való indulatát alig leplezhette Magyarhonba küldött leveleiben.

- Mint igaz, jámbor lélek, mindenkit korhol, mindenkiben talál kivetni valót. Gyóntatóatyám volt, ma is nyögöm penitenciáit, melyeket egykor feladott.

- Róbert atya talán túl is megy buzgalmában azon, ami javára szolgál az igaz hívőnek... Gyűlölete uralkodik rajta... gyűlöl mindenkit, aki nápolyi.

- Szomorúsággal hallottam a követektől, valamint országos méltóságaidtól is eddigi nápolyi utam alatt. Talán ez is egyik oka érkezésemnek, hogy saját kezemmel, gyarló asszonyi módra építhessem meg a hidat kettőtök között.

- Kedves anyám csak engem dicsér... vélem foglalkozik. Holott égnék a vágytól, hogy halljam, mit csinál a magyarok ifjú királya, akinek hírét zengi az egész keresztény Respublika...? Vajon szabadna-e asszonyi szóval kérdeznem, nem népesül-e be az ifjú királyné palotája Visegrádon, melyet kicsiny Luxemburgi Margit oly korán üresen hagyott?

- Kedves kérdésedre anyai szívvel felelek. Ha Nápolyba érünk, látni kívánom Mária húgodat, akiről azt hallottam, hogy legszebb hajadon-virága a nápolyi földnek... olyan ifjú palánta, melyet könnyű lesz megint elültetni a mi országunkban.

- Mária most lép tizenötödik esztendejébe. Úgy mondják: szebb leányka még nem nevelkedett az Új Kastélyban. Minap is azt mondta Ágnes néném, illenék már fejére a főkötő.

- Nénéid virágoznak, élik-e még vidám életüket?

- Gyermekeikkel bajlódnak, mind a ketten... de maguk sem vetik meg még a cifra köntöst. Leányi s asszonyi szóval mondhatom: szépségben egyik sem érhet kedves anyám nyomába.

- Oly jó vagy hozzám, Johanna... kedves szavad megírom Ludovicusnak, hogy örvendezzék ő is neki. Az ifjú hercegek János és Fülöp ágából hű támaszai-e trónotoknak?

- Inkább a tarentóiak... Róbert és Lajos... hívebbek... Károlyról úgy mondják, tüskét hord szívében, mert nem ő a király.

- Ha férjed is uralkodnék, könnyebb lenne a pártos herceggel megküzdened.

- Tudom, Visegrádon nehéz szívvel fogadták nagyatya testamentumát...

- A te királyi investiturádat elhozta Beltram kardinális, Endréé... lemaradt.

- A hatalom teljességével engem sem ruháztak fel. Egyik oldalamon a legátus áll, a másikon a királyi tanács.

- Endrét még a tanácsba se hívták meg...

- Úgy hallom, hogy a Szentatya nem vonakodnék megadni férjemnek a királyi titulust...

- Csak a címet?

- Ha megjönne a breve... kivehetnénk a hűbérurakból az esküt, Endre nevében is... ha Endre egy kicsit kedvükben járna, ha nem makacsolná meg magát.

- Baljós szavakat hallok tőled, leányom. Vajon fiam alázkodjék meg a rendek előtt, mintha nem jog szerint illetné őt a korona?

- Aki Nápoly királya, annak közöttük kell élnie Meg kell mondanom, anyám, nem tudom, kinek hibájából, de Endre egészen idegen. Nem jár közöttük, elkerüli a processziót Szent Januarius napján... nem táncol vélük Lucia ünnepén. Hazátok szentjeit, Istvánt s Lászlót invokálja, az ő tiszteletükre emeltet oltárt, s egyszer sem rendezett a nép számára neve napján komédiás játékokat. Lehet, hogy mindennek a barát az oka...

- Róbert Isten szolgája, aki csak szívének sugallata szerint cselekszik.

- Őszintén szólok, asszonyom, Róbert a béke kerékkötője, miközöttünk s a Regnumban. Mindenki tudja: Endre azt cselekszi, amit a barát tanácsol neki... Róbert hatalmában tartja a királynő férjét, az ország első hercegét... korholja, flagellálja, penitenciát ad, melyet az alig viselhet el.

- Míg odahaza volt Visegrádon, egyetlen jámbor lélek sem neheztelt meg rá. Talán a túl nagy hitbuzgalma az, amit nem viselhetnek el a nápolyiak?

- Ha csak rólam volna szó, anyám, elébe vetném magam, kérnék tőle büntetést s egyben feloldozást. De a Regnum dolga az, melybe Róbert atya szüntelenül beavatkozik. Ő jámbor a lélek hányattatásaiban, megőrzi a gyónás titkát, de menten papírra vet mindent, amit hall, amit elébe hoznak hírhordói az ország ügyeiről. Senki se tudja, hogy a szó, amelyet ma valaki a Castel Nuovóban vagy saját palotájában kiejt - nem száll-e holnap már galamb szárnyán Avignon vagy Visegrád felé?

- Vajon nemcsak a rossz lelkiismeret az, mely szüntelen rémképeket mutat?

- Róbert atya a minap azt mondta az ifjú Caracciolónak, hogy ideje lenne elvágni már a barátság szálait, melyek hozzáfűzik tarentói Lajoshoz. Közeleg már Endre investiturája, s akkor Nápolyban megváltozik a világ... Ezenfelül egynéhány főurat szemben is fenyegetett...

- Mivel tudna fenyegetni egy egyszerű, védtelen szerzetes?

- Két karját egymásra fektette, s így mutatta atyám hű tanácsosának, az agg Capece grófnak, miként fogják viselni a bilincseket.

- Ha Róbert letöri a pártütést, te is csak erősebb leszel. Miért keresnél támogatást a nápolyi hercegeknél, amikor itt van a férjed s mögötte az egész magyar impérium?

- Anyám, így őrlődöm szüntelen, két malomkő között. Endréhez köt az esküm, de esküdtem a nápolyi rendek színe előtt is. Az uramat jóban s rosszban kell követnem, de meg kell védenem a rendek szabadságait. Hogyan egyeztessem össze mindezt, gyenge asszonyi elmémmel?

- Épp ez a bizonysága annak, hogy súlyos a korona, nem bírja el egy asszony egymaga...

- Segít-e nekem Endre? Kérdezte egyszer, amikor a kancelláriában virrasztottam át az éjt, hogy gondjaimból valamit átvegyen? A barát megtiltotta, hogy segítsen nekem. Rosszall mindent, ami a Castel Nuovóban történik, nem akarja, hogy mindabban, amit elhatározunk Endrének bár csak parányi része legyen. Olyan a páter, mintha arkangyal lenne, aki ostorral áll felettünk, s máris kimondja az ítéletet.

- Csendesedj, kedves. Magam is udvarban élek, én is ott álltam uram s fiam mellett, ha nem is kellett leveleket körmölnöm a világ hatalmasságaihoz, mégis tudom, miként folynak a dolgok a kancelláriák szobáiban. Lehet, hogy Róbert barát túloz... feketén lát... azt hiszi, csak úgy gyógyíthat, ha előbb tüzes vassal kiperzseli a beteg részeket... Mert hát minden királyi kastély egyformán bűnök melegágya, egyformán dédelgeti paráznaságát. Lehet, hogy valaki idegen szemmel egy s másban kivetni valót találhatna Visegrádon is, de azt te sem állíthatod, Johanna, hogy a Castel Nuovo szentek gyülekezete... Így csak példaképp említem őt, akiről annyit beszél a fáma s aki közvetlen közeledben vagyon... Cabanis asszonyról szólok, ha megengeded...

- Mellét szoptam, amikor anyámnak elapadt a teje. Ő pólyált engem, ő adta rám a gyászruhát, amikor négyesztendős koromban itt hagyott anyám. Ő hajtotta fel a nyoszolya takaróját, amikor gyermekként Endrével egy ágyba fektetett. Filippa bontotta meg a nyoszolyámat ott kint, Castellamaréban is.

- Látod-e, te Róbert barátot tartod kerékkötőnek... Sok hívünk Filippát. De én kerülni akarom, hogy házsártos asszony módjára zavarjalak meg benneteket...

- Kegyes anyám, gyakorta olvastam leveleidet, melyeket Endréhez intéztél. Boldog voltam, amikor meghívásomra elküldted kedves, beleegyező szavad. Nekem nincs anyám, akit hozzád hasonlíthatnék... Én megvallom, nagyon egyedül vagyok. Endre alig van velem, s ha férfiúi kedve hozzám is űzi, a lelke akkor is távol van, ha teste vágyik a testem után. Ilyenkor úgy érzem, mintha messze járna tőlem, nagyokat sóhajt, s én nem ismerem gondolatát, nincs közös vágyunk, közös tervelésünk. Mintha fal épült volna az én világom s az ő világa között, s ezen a falon kúszik néha fel éjszakánként... míg meg nem enyhül s el nem pihen... Ilyenkor nézem... Alvónak tettetem magam, de ha elszunnyadt, felkönyökölök, s árva mécs világánál nézem... Ilyenkor, anyám, keze ökölbe szorul, vagy két karja egymáson, ahogy Róbert atya mutatja az engedelmetleneknek, bilincsbe verten, félelmesen... Felneszelek, órákon és órákon át nézem, mint fekszik mellettem, bontott köntösében az én szép, fiatal uram... keze neki magának is béklyóba van zárva, s a zár kulcsát ott tartja magánál hideg, fekete cellájában az idegen barát.

"Első este, hogy nyugodtan, ágyban alhatom, Ludovicus, édes fiam, de nem vihetem törődött testem nyugovóra, míg nem írok megint neked. Ha jól számolom, ez már a tizedik levelem, azóta, hogy elhagytalak. Talán ünnep vigíliájára megkaphatod, s tudhatod, hogy anyád imádkozik érted... olyan féltve és olyan aggódva, mint akkor Endréért, amikor veled együtt Visegrádon vagyok. Mert, látod-e, most úgy érzem, míg itt vagyok, Endrét nem fenyegetheti veszély, s most te vagy, Lajos, akire szüntelen veszedelem leselkedik, mert én nem lehetek veled.

Tamás úr s Miklós nádor rendre szedik majd úgyis az országos praktikákat, nekem nézd el, ha ide-oda szökdécselek, mint madár, egyik ágról a másikra, mint ahogyan az episztoláimban szokásom. Szerfelettvaló nagy pompa, mely osztályrészemül jutott már az első napokon. De ha aprójáról nézem a fogadás rendjét, úgy látom, a nápolyiak nem nagyon bővelkednek aranyban s drágaságokban, tarkaságokkal pótolják, drága kelmékkel, virágokkal mindazt, amit minálunk, magyarok közt pompának nevezhetünk. Virágokról írván, nem feledkezhetem el róla, hogy ne írjam meg szívbéli örvendezésemet e sokszínű flóra láttára, melyet megterem itt a föld. Gondosan oltják őket, mielőtt hazamennék, néhány kertészt s magvakat kívánnék Visegrádra vinni, hogy otthon, a mi kertünkben is megmutassák művészetüket.

Ha a kíséretről írok, mellyel megtiszteltek, aligha mondhatok sokat. Vitézi ember kevés akad köztük, inkább parádés, udvari mihasznák, akik három nyelven hadarva mondják el cifraságaikat. Valamennyien sólymot hordanak, új szokásuk szerint valódi nemesember itt nem is lovagol ki, ha madarát nem viszi mögötte csatlósa. Maguk a lovagok oly színesek, szalagosak, tarkák, hogy legtöbbjük köntösét inkább leányok hordhatnák.

Mai szállásom Manfredonia kastélyában van. Tiszta és rendes, jó illatú. De ha lefekszem az ágyba, látom a terjedelmes pókhálókat, melyeket elfeledtek eltakarítani. Egyebekben le kellett reteszelnem az ablaktáblákat, s egész este füstölni, hogy reám ne szálljon szúnyogok raja, mely e vidéket megszálló egyiptomi csapás. Az estebédet a vár nagytermében szolgálták fel. Dicsérnem kell konyhájuk művészetét, sokféle s jóízű ételeket adtak, halat és rákot, melyeken nem lehetett érezni a tenger állott, poshadt ízét. Különösképp édes ételeik formája tetszett, ha lehet, szakácsot is viszek haza, aki érti, miként kell e cifraságokat udvari szokás szerint tálalni. A marha húsa szálas volt, s a kappan íze sem közelítette meg azt, ami a mi visegrádi asztalunkra kerül. Boruk sok s bőséges, de tudod, hogy anyád alig iszik egy-egy kortyot, egy egész pohártól nem kerülhetném el a gonosz szédülést.

Kérlek, fiam, nézd el, hogy világi hívságoknál ennyit időzöm, de elsőben ezeket otthoni, kedves fehércselédeimnek írom, akiket e passzusok felettébb érdekelnek, s kérlek rá, hogy mutasd meg azoknak, akiknek akarod. Most pedig rátérek arra, ami velem és Johannával esett. Elsőben is sógornő asszonyod nagyon szép. Hallottunk otthon eleget róla, leírták, miként nyaldossa körül a paráznaság lángja, mintha pokolbéli hatalmak tartanák őt kezük között. Én ma őt inkább olyannak láttam, mint a falba illesztett márványkép, mely Isten virágoskertjének szépségét példázza. Ma van első este, amikor szót váltottunk, s így még alig írhatok róla egyebet, mint szépségének dicséretét. Viselkedésében kedves volt, szelíd beszédű, kézcsókkal illetett, s kezdettől anyjának nevezett, bár módját ejtette, hogy szóba fűzve rám ruházza a királyasszonyi titulust.

Kettesben hosszú beszédünk volt. Arra gondolok, amikor szegény atyád behunyta szemét, te már embernyi ember voltál, Lajos, s engem az Úr megkímélt attól, hogy egyedül üljek a trónon, s kezem közé fogjam asszony létemre az Archiregnum gyeplőit. Itt - meg kell mondanom neked, minden bizony másképp vagyon. Ha meg is jő Endre számára a királyi titulus - a valódi király Johanna marad, s Endrére aligha jut majd több, mint az országos dolgok gyenge fele. Johanna nem hasonlít egyetlen nőhöz sem, akit ismerek. Alig múlhatott tizennyolc esztendős, de értelmét hosszú esztendők óta már kihajtotta a korai napsugár. Argumentumai szerfelett változatosak. Te tudod, hogy anyád is forgolódott elégszer már világ dolgaiban, országok praktikája sem egészen idegen tőlem - de leányelme ily sebes mozgását még nem tapasztalhattam soha. Hol szelíd s alázatos, majdnem könyörgő, hogy szívem szerint lehajolnék hozzá, becézném, mintha ő is méhemnek gyümölcse lenne. Máskor lángol szeme, szikrát vet, azt hiszem, elemészt majd, s motusában oly királyi, hogy szinte félelmes. Látod-e, ezt az asszonyt soha falak közé nem zárhatod. Gyengítheted, adhatsz mellé tanácsadókat, de amíg él, a mi utainkat mindig keresztezi.

Endre itt alszik, jobbról tőlem. Ha odamegyek halkan az ajtóhoz, megismerem lélegzését... most is olyan, mint tíz esztendőkkel ezelőtt, amikor az utolsó éjszakán alvását hallottam. Erős, szép lovag lett belőle, haja megbarnult, de még mindig aranyban játszik, ha rásüt a nap. Nálad valamivel kisebb, de talán erősebb, melle domború. A köntöse olyan, mint az idevalóké - inkább asszonyforma, nem látszik meg rajta lovagi virtusa. De amikor vezeti vitézeit, láttam: valamennyi közül csak az én fiam tudja valójában, magyar módra megülni a lovat. Láttam azt is, mint követi csillogó szemmel, gyönyörködő tekintettel Johanna az ő urát... Endrével még eddig alig válthattam szót, csak a kíséret, a többiek előtt, mert úgy kívánta az illem, hogy első beszédem Johannát tisztelje. Arcomon sokszor éreztem Endre tekintetét, lehet, ráncaimat nézte, melyeket bizony arcomra rajzolt a közeledő vénségem. De én bűnös módon ezt a vénséget még nem érzem, cseppecskét sem, holott ez idén röppent el felettem harminckilencedszer a nyár. Kell is testi erősségem, mert nem közönséges fáradozásokkal jár az út. Naponta ötször is köntöst kell váltani, s ügyelni arra, hogy ne maradjak mögötte semmiben a nápolyi dámáknak, akik, miként te is képzelheted, minden mozdulatomat lesik.

Róbert barát levélben kimentette magát, írta, hogy az ő durva szőrcsuhája rontaná az ünnep fényét, s inkább majd cellájának mélyén imádkozik azért, hogy utam Nápolyig szerencsés legyen. Én úgy hiszem, nem szerfelett való szerénység parancsolta csak ezt, hanem bölcs szándéka, hogy olyankor készítse elő egy s másban jövetelünket, amikor kiürül a Castel Nuovo, s akik otthon maradnak - azokra most is ügyelhessen. Ez újabb jele annak, mennyire gondos, körültekintő ember, aki szívén viseli Házunk ügyeit. Mégis, meg kell írnom neked, fiam, hogy útközben nyugtalanító híreket hallottam Róbertről, melyekről odahaza nem lehetett tudomásom sem. Úgy mondják, Avignonban kevéssé kegyelt. A bíborosok, akik sűrű vendégei a nápolyi Regiának - bevádolták őt a szentatyánál, azt mondják róla: titokban haereticus, osztja némely kolostorok tévelygését Krisztus igaz Egyháza tekintetében. Fennen hirdeti, hogy az Ecclesiának vissza kell térnie az apostoli szegénységhez, s ki kell űznie a javadalmasokat... E tanításokat - én mindehhez keveset értek - eretnekség számba veszi a Curia, mert úgy mondja, ez csak a szegény nép nyugalmát zavarja, s a turbulentiát arra használják a főkolomposok, hogy - miként Pietro da Corvaranál történt - saját malmukra hajtsák a vizet.

Én mindehhez nem értek, csak azért írom neked, fiam, hogy Róbertet ne küldjük követségbe a szentatyához, mert ott alaposan elronthatja nápolyi tervezgetéseinket.

Mert Róbertről írok, szerettem volna egyet-mást elmondani még abból, amit Johanna beszélt róla, de érzem, hogy testem mégiscsak törődött a hosszú úttól, s kívánom már a pihenést. Így mindezekre talán már holnap szó kerülhet, ma estére lezárom levelemet, s küldöm neked, Lajos, e sorok alján Erzsébet anyád forró áldását..."

Erzsébet kitárta kezét a tenger felé. Egy percre gyönyörködött a képben, a magas bástyákra rásütött a fogyó hold, a tenger ijesztően szép volt, hogy órákig nézhette volna. Megbontotta a kapcsokat ruháján. Szolgálóleányait elküldte, míg írta levelét, s most egyedül hámozta ki testét a suhogó selymekből.

Eloltogatta a gyertyákat, miközben elmondta az esti imát... Még szája mormolta az utolsó Avet, amikor füle valahonnan, az éjszakából ismerős, erősödő zajra lett figyelmes: egyetlen száguldó ló zajára. Ezt a hangot nem lehet mással soha összecserélni. Ha eltévedt lovas érkezik vagy őrség hadnagya, megérkező lovas - az mind csak csendesíti lovát; mire elér a palotapalánkhoz, megjött, megnyugszik... pihen... Csak a hírhozó rohan az utolsó mérföldön is, mert csak úgy kapja jutalmát, ha tajtékos lováról ugrik le, ő maga pedig lihegő, elfúlt szóval nyújtja át az üzenetet... Minden hírhozó egyforma, a zaj félelmes, s aki kapott már fekete pecséttel lezárt levelet - sohasem felejtheti el az éjszakai, baljós lódobogást. Már nem volt messze a lovas... hallotta elnyúlt kiáltását, mellyel riasztja a várkapust... a csikorduló zárat... a szó törten, értelmetlenül érkezett az idegen tengerpartról, s Erzsébet asszony most állva, reszketve imádkozott, hátha könyörgése talán még elriasztja a gonoszt. Az udvar kövén felpendül a legény sarkantyúja, végigharsan a várnagy hangja, egy fáklya kigyúl... kettő... három... egy egész sor követi, a fény betör az ágyasházba, a betett táblák közein.

Abbahagyta a vetkezést. Éji köntöse fölé nappali köpenyét vette. A nyugtalanság mintha hatalmába ejtette volna a várat, ajtók csapódnak, izgatott szóváltás távoli zaja szűrődik ki, végigrohannak a folyosón. Valaki bekopogtat az ágyasházba, melyben Endre s Johanna pihen. Egy halk sikoltást hall... vajon kinek a hangja volt? Egy percig csend van, megint nyílnak az ajtók, a szél nyikorgatja a rozzant tetőt, most egyszerre hozzá, szobája felé közeledik a lépések zaja, egy percre elhalkul ajtója előtt, mintha tanakodnának, hogy szóljanak-e, verjék-e fel az alvót álmából? A hang rekedten, fátyolosan tör elő torkából, amikor kikiált nekik, jöjjenek beljebb.

Endre s Johanna lépett be a szobába. Fia kezében szétteregetett levél, mögötte a királynő, ő is pergament szorongat.

- Mi történt... az Isten irgalmára kérlek, mondjátok meg, mi történt?

- Rossz hírt vettünk, anyám. Róbert atya írja: ma reggel Durazzói Károly gonosz ürüggyel palotájába csalta Máriát, erőszakot tett rajta, s a consummált vétek ürügyén a Ház káplánjával megáldatta frigyüket.

- Neked is küldtek üzenetet, Johanna?

- A levél Bertrando Artois-tól, Sant'Agata grófjától érkezett. Nagyjából így írja le a szörnyűséget, mint Róbert atya. Kérdezi, vegye-e körül a hadnagyokkal a durrazói palotát, nyisson-e ostromot ellene, s mentse-e ki belőle Máriát?

- Küldd vissza friss lóval az üzenethozót... Vessenek üszköt az áruló palotájába...

- Bertrando azt írja, az esküvő után Mária s Károly kikocsiztak, így mutatták be nászukat Nápoly népe előtt. Mária virágokat dobált a hintójából... nem mutatta, hogy mártíromság áldozatául esett. Károly... a gonosz Károly jól számított... Ezek után mily jogon ostromolhatnám San Giovanni in Mareban a durazzói palotát?

- Nem küldöd rá hadaidat?

- Már késő. Károly és Mária frigyét csak a Szentatya bonthatja fel.

- De nincs felmentésük a vérrokonság alól... nincs kezükben a pápai breve... enélkül semmis a nászúk, érvényét veszti, mielőtt megköttetett.

- Artois levele úgy szól, hogy Károly felolvastatta a Santa Chiara templomában a pápai diszpenzációt, mely egy esztendeje kelt, s amelyet, úgy látszik, Talleyrand bíboros küldött el öccsének.

- Hát minden ellenünk fordul, leányom? Azt se tudtátok, hogy Avignonban mit határoz Házatok ügyében a Curia?

- Nem tudom, anyám... nem tudok semmit, csak húgomat siratom, aki ennek a cselszövénynek ifjúkorában áldozatául esett. De sirathatom magamat is... Mária mögött áll már Károly, aki kinyújtja koronám után kezét.

- Fiamnak, Ludovicusnak megszeplősítették mátkáját. A törvény szerint ezt igazi lovagnak meg kell bosszulnia.

- Szegény Mária... nem lesz magyar királyné, csak a durazzói herceg megtiport asszonya.

- Dönts, Johanna. Ne késlekedj sokáig... Ne várd, míg helyetted Ludovicus cselekszik...

- Károly vazallusom. Házam becsületéért csak én állhatok helyt. Idegen nem teheti be lábát akaratom ellenére Nápolyba. Ha Lajos királyt megsértette Károly, bajvívásra hívhatja, mint férfi a férfit, de nem bosszulhatja meg magát, mint király az alattvalón.

- Szavadból úgy hallom, mintha megbékéltél volna már azzal, hogy fiam helyett a Durazzói lesz a sógorod?

- Anyám, ha ismernéd Károlyt... ha látnád örökösen komor, tépelődő arcát... ha hallanád szavát, melyben mindig rejtett tőr szúrását érzem... nem mondanád ezt nekem. Ha van valaki, akitől féltem a koronámat, csak Károly lehet... Hiszen ha engem elemésztenének, nagyatya testamentuma szerint Mária örökölné a koronát, akkor a hatalom Károly kezébe kerül... Károly bitorolni fogja Nápoly trónját...

- Úgy beszélsz, mintha nem lenne melletted férjed, mintha ő nem tudná megvédeni a trónt?

- Ha én elpusztulok, elpusztul Endre is. Ha én nem uralkodhatom Nápolyban, ő sem uralkodhatik.

- Lépj a hidra fejére. Ha Károly minden bajodnak kútforrása, vétesd körül még ma éjjel a durazzói palotát. Házatok becsületéért harcolsz, ha megsemmisíted a házasságot Károly és Mária között.

- Vajon mátkájául kérné-e Lajos fiad húgomat, ha meghallaná, hogy milyen gyalázat esett? Ki venné őt feleségül a keresztény fejedelmek közül? Én hiába ostromolom a palotát haddal, hiába küldöm bajvívásra legjobb lovagjaimat. Ha elválasztom Károlytól Máriát - a Házamat ért gyalázat még nagyobb marad.

Cataniai Filippa kísérte San Giovanni in Mareba, a durazzóiak palotájába Máriát. A küszöbön megállt, rárótta az ajtófélfára a kereszt jelét, előreengedte a karcsú, nádszál hercegkisasszonyt, ő maga Ágnes hercegasszony udvarlására sietett. A nagyteremben jött feléjük Ágnes. Magas, vékony alakján feszült a köntös, s negyven esztendejének francia szépségével még mindig elvarázsolta a látogatókat. Máriát rangja s trónt öröklő méltósága a Ház hercegei fölé emelte, most mégis hajtott térddel, kézcsókkal hódolt nénje előtt. Mögöttük ott állt Károly karmazsinvörös köntösében, melyet egészen elborított az aranyhímzés, haján könnyű, drágaköves baréttal. Édes illat áradt belőle, mintha távoli hercegségéből, Hellászból szedtek volna virágot, s küldték volna ifjú uruknak. Kézcsókkal köszöntötte Máriát, mint felnőtt, nagy kisasszonyt, akit a legnagyobb hódolat illet meg. A délebédre terített asztal már ott állt a hercegnő szobájában, s nem volt több teríték rajta, mint csak négy. Filippa szabódott, illem okáért, hogy túl nagy megtiszteltetés ez, melyben részesítik, s egyébiránt is országos dolgokban sürgősen el kell távoznia. Tiszte csak annyira kötelezte, hogy elhozza magával Máriát, átadja hercegasszony nénjének, s utána elbúcsúzzék, s este megint majd érte jön, ha a hercegkisasszony befejezi egynapos látogatását.

Mária szeme rávillant az asztalra. Mintha a keleti világ minden csodáját ide küldte volna, mintha szégyenbe akarnák ejteni a királyi asztalt, mely hétköznapokon nem volt valami bőséges. Sorakoztak a tálak, aranytestükkel gőgösködve, a hideg ezüst, melyben csillan a mártás, fűszerek garmadája, langyos borok. Tizenöt esztendős volt a kis hercegnő, talán még szebb, mint Johanna, a legszebb hercegkisasszony, aki Nápolyban született. Kortyolta a bort, melyet kristálypohárban nyújtott elé Károly, s Filippa nem láthatta, vajon több van-e betöltve, mint amennyit az udvari illem megengedett... Fojtó, fűszeres illat terjengett, a hercegasszony kedvelt rabszolgalánya szolgált fel mosolyával, melyet még a Tartarus mellől hozott magával. Károly nekicsendítette poharát Mária poharának, játszott véle, mint ifjú húgával, mutatta, miként isznak az egyes nációk, a nehézkes bajor, a pókhasú flamand, a firenzei polgár, a titokban dőzsölő szaracén, kiszáradt spanyol, asztalhoz ereszkedett magyar báró, kényeskedő gall, sima görög, mindezt mutatta, kacagott, vitte a beszédet, szinte észrevétlenül töltögetett kis szomszédja kelyhébe, aki átszellemülten, tágra nyílt szemmel vigyázta s csodálta e fejedelmi komédiát. Mária a második gyereklány volt. Az udvarnál Johanna számára nyílt dicsőség. Ő mindig hátul maradt. Míg Johanna, gyermekkora óta mint Endre herceg hites asszonya élt a palotában, Máriának csak Ludovicus halavány, bizonytalan képe jutott, s e frigyre senki sem számított biztosan. Most is elment Johanna Manfredóniába, ahonnan hírek jöttek, hogy kikötésre készül a magyar királyasszony, s ő egymaga Nápolyban maradt, a kiürült kastélyban, s Johanna alig mondott többet búcsúzóul, mint annyit, hogy nézze meg, rendbe szedték-e a kertészek a castellamarei kerteket?

Most mégis ő a vendég. Első vendég, aki előtt bókolnak, aki előtt leeresztették a nagykapu felvonóját, tiszteletére felrakták a nagyezüstöket, üvegtálak játszanak a szivárvány fényében, s a palota halk pompája mind mintha odaömlött volna a tizenöt esztendős leány elé. Minden szép és új volt a palotában. Oly ritkán jött ide, nem engedte volna az illem, hogy túl gyakran tüntesse ki a Ház egyik ágát, amikor a másik ág kastélya zárva marad. Már reggel óta cicomázta magát, felrakta anyjáról maradt ékköveit, fehér tafotába öltözött, melyet Johannától születésnapjára kapott. Nézte magát az egyetlen tiszta fényű tükörben, mely a velenceiek hódolataképpen díszítette a leányok szobáját. Nézte magát, egy fehér virágot dugott hajába, hogy hajadon lány módjára, fejkötő nélkül lévén, ez ékesítse fürtjeit.

Vendég volt. Mintha ezer fáklya gyúlt volna fel, úgy csillogott a szeme; a nehéz, fűszeres borok párája részegítette, vagy a szép szavak, melyeket távoli bátyja, Károly sugdosott fülébe? Alig beszélt, csak mosolya csillant át nevetésbe, lopva ránézett Filippára, vajon nem korholja-e szeme sarkából. De a termetes, hanyatló bájú asszony jóakaratúan bólintott. A hercegnő kézcsókra nyújtotta kezét... Filippa mélyen lehajolt, míg elkapta a kezet. Mária sokszor emlékezett arra: valami különös fényt látott, mintha sugár csapódott volna ki mindkettőjük szeme sarkából... különös, cinkos mosolyt, ahogy a két asszony között végigszaladt. Perigord Ágnes átölelte a kislányt.

- Mária, orvosaim úgy rendelték, hogy étkezések után egy órácskára nyugodni térjek. Károly majd megmutatja mindazt, ami új és látnivaló a palotában, felvezet a díszterembe, vagy kimehettek a kertbe a szökőkutakhoz. Akkor már majdnem délután lesz, amikor újból dolga lesz a szakácsnak, hogy megkoronázza e kedves napot.

Olyan csillogóan szép volt minden, ahogy megindultak felfelé a lépcsőn. Károly átölelte, hogy meg ne botoljék... így vitte kézen fogva, a csigalépcsőn... milyen különös, sehol egy lélek, mintha kihalt volna Szent János palotája, nem látni ajtónállókat, díszruhás szolgákat, vitézeket... mindenütt Károly nyitja ki az ajtót, ő maga csukja be. Mennek előre a folyosókon, ahová csak ritkán szűrődik be a nap, megállnak a kiszögellésekben, melyeket egy-egy oltárkép, tágra nyílt ablak vagy bársonykárpit tesz színesebbé. A csúcsíves kisterem küszöbén Mária visszariad. Ilyen szobát még sohasem látott. A falak bordái eltűntek, helyükben selymes lágyságú kép bontakozik ki: csupa szőnyeg a falakon, a márványpadlón, az alacsony bútorokon, sehol sincs szentkép, feszület, mécses. Csak néhány falra szegezett fegyver, hatalmas rézkancsók, a földön heverő selyemszőnyegek, az ablakkárpit megszűri a fényt, s csak tompazöld sugárban ereszti be a napot. Minden zöldes, különös fénnyel táncol a napsugár is, melyben smaragdszínben úszik a túlvilági por lehelete...

A kelyhet szájához emeli, mintha különös pezsgés áradna belőle... az utolsó csepp józanság elszáll, boldog, tompa kábultságot érez, valami különöset a testén... egy kar ölelő játékát, egy kezet, mely megérinti ott, ahol még senki sem érintette: átfogja keble tövét.

A szoba idegen és soha nem látott.

- A bagdadi kalifa küldte ajándékba atyánknak...

Ez volt az utolsó szó, melyre Mária még emlékezett. A szó olyan volt, mint bor mérge, fűszeres s ámító, egy korty, a részegség s kábulat küszöbéről, ital és szó, ahogy egybeolvadt, úgy hajlott lankadtan lejjebb s lejjebb karja, mely szétfeszítette volna Károly karját. Mintha vér csurrant volna végig, a fehér köntösön végigömlött egy korty malváziai... mintha vér csurgott volna kebelére, mely most már kibuggyanva rejtekéből ott verdesett s reszketett Károly mohó, parázna keze között. Semmire sem emlékezett. Így jobb volt álomnak s penitenciának egyaránt... Minden tompa volt, homályos, a szőnyeg selymét érezte, melyre rázuhantak, a kapocs szúrását, ahogy feltépte a ruhát, a haj szagát, amint fölébe hajol, valami észbontó hidegséget, ahogy közelebb jő, egyre közelebb a kéz, mely ijesztő messzeségekben táncolt még egy perccel ezelőtt... egy kéz, ezer kéz, valami félelmes van benne, nem lehet eltaszítani, minden öntudat kihamvad, vége... vége... így kiált, harangoz benne a lélek, amikor még elején volna, amikor még lehetne küzdeni, kisasszony-gyalázata ellen. Egy szó valahonnan, egy arc, a dülledt szemű barát arca, amint felemeli csontos, félelmes mutatóujját, a kéz, mely egyszerre meghajlik, lágy lesz és horgas, mint Acciajuolié, amikor kínálja legszebb barackját, aranyporral... így jön közelébb az öröm, véresre csókolt száján keresztül, s minden oly jó lenne, ha a fájdalom nem bénítaná meg fiatal testét, s ha puha lenne minden, s nem érezné a fekete márvány keménységét, a nászalommá gyűrt, egymásra tornyosult rózsaillatú perzsaszőnyegek alatt.

Fojtottan, majdnem hangtalanul beszélt. A szomszéd szobából rokkák egyhangú zaja szűrődött ki, szolgalányok szőtték a királyi ház végtelen szőtteseit. Ahogy szemben álltak, nem volt közöttük már semmi illem. Filippa sápadtan meredt Katalin császárnőre, aki az udvar francia beszédébe keverte a nápolyi nép közrendű utcai szavát.

- Pokolra való vagy, te is, a lányod is, menyedasszony is. Ha nem félnék, hogy veletek égek, már rég a Gyehennára taszítottalak volna. Ilyen szörnyűség, amit ti készítettek, mintha kezetekben tartanátok Nápolyt, mintha ti lennétek királyai, szajháitokkal, szeretőtökkel... egy rakáson...

- Csendesen, császárnő. Fékezd magad, nagyasszony, ne kívánd tőlem, hogy elveszítsem illendőségemet... Mondd szemembe vétkem, melyért úgy piszkolsz és korholsz, mint hosszú életemben még soha, senki sem.

- Miért kerítetted Károly ágyába Máriát?

- Nem én voltam... Császárnő... ne bánts érte. Nem tudtam semmiről semmit. Nem hallottam róla... nem vettem neszét. Bűnhődöm érte, fejem a falba verem... nem tudtam...

- Aranyat kaptál, pénzt kaptál... úgy mondják, száz unciát számoltak le elébed, amikor kikísértek a palotából.

- Dénárt sem láttam... egyetlen aranyat sem. Hazahívtak a Castel Nuovóba, csel volt csak, hogy ott hagyjam őrizetlenül a kislányt. Nem tudtam semmiről, nem adtam el Máriát...

- Minden ellened szól, mindent te rendeztél, mint komédiás, aki zsinórra fűzi s rángatja bábjait. Te akartad, hogy Ágnes kezére jusson, az ő águkra szálljon Nápoly... Ha elszámolnám, hogy istápoltalak, tanítottalak, miként lepleztem tudatlanságodat, elrejtettem fattyú csecsemődet, amikor urad halála után esztendőkkel szülted, s nem tudtad, kitől is lehet... akkor jó voltam Császárasszonynak. Most Perigord Ágnessel együtt ketten ellenem összefogtatok... Róbert ellen, Lajos ellen... Fülöp ellen... Megvárod, amikor nincs itt egyik fiam sem. Jól rendezted, Filippa, jól elrendezted...

- Asszonyom, ha nem hiszel nekem, talán hiszel más szavának. Én is megcsalatkoztam, mint ahogy mindenki megcsalatkozott. Akarod hallani gyónásomat?

- Tegnap szentelt húszéves barát se hinné el, hogy igazában vered melled.

- A bűnös: fiam felesége volt, Margit. Bevallotta. Látod-e, úrnőm kezedbe adom magam.

- Gonoszak, sóvárak, paráznák vagytok. Ez az igazság.

- Kérlek, nagyasszonyom, ne ítélj túl hirtelenül. Nem vagyunk rosszabbak, mint a hercegasszonyok.

- Ceccanói Margit adta el Máriát?

- A tervet együtt főzték ki Ágnes hercegasszonnyal. Ebédre szóló meghívót hozott a durazzói palotából. Nekem kellett elkísérnem a kis hercegnőt. De nekem nem szólt semmit... nem tudtam semmit, amikor koholt ürüggyel hazahívattak a Castel Nuovóba, hogy Mária egyedül maradjon, szabad prédájukul.

- Pénzt kapott?

- Egy báróság jövedelmét ígérték, ha minden úgy sikerül, amint tervezik.

- Beszélni kívánnék Margittal.

- Ha megígéred, asszonyom, hogy nem esik bántódása.

- Hívd be, hiszen itt van a palotában.

Ceccanói Margit vékony, fekete alakja megjelent az ajtónyílásban. Körülnézett, a falon virágfüzérek, tarka zászlók, címeres selymek, az ablak előtt ül sápadtan s gőgösen Katalin. Hagyta, hogy leboruljon előtte, csókkal illesse köntöse szegélyét.

- Grófnő, kevéssé törte magát gráciánkért.

- Madame, tudom, asszonyanyám elmondott mindent. De az is lehet, hogy sok dologról megfeledkezett. A tervben, mely Ágnes hercegnőben fogamzott meg, én csak egyszerű eszköz voltam. Mióta megtörtént az esküvő Károly s Mária között, úrasszonyom kerül engem, s egy szót sem ejtett arról, hogy be akarná váltani ígéretét.

- Most nemcsak a szégyenről beszélek, mely az egész Anjou-házat érte... minden keresztény udvar gúnnyal emlegeti nevünket... de arról is, hogy Mária elragadásával elvesztettük a reményünket, hogy megszerezhetjük a nápolyi koronát.

- Endre s Johanna mindketten élnek... Mária csak akkor örököl, ha túléli Johannát, s a trónnak nincs vér szerinti örököse.

- Nem azért hívattalak, hogy disputáljak veled. Néhány nap múlva megérkezik Erzsébet királyasszony... Úgy mondják, haza akarja vinni magával fiát. Ha Johanna egyedül marad - Károly herceg Mária jogán kinyújtja a trón felé kezét. Azt hiszed, mindezért nem neked kell felelned, aki szántszándékkal eladtad a királynő húgát?

- Asszonyom, irgalmat kérek. Nem tudtam, mit teszek s ma sem tudom, miért tettem? Én itt nőttem fel a Castel Nuovo környékén, ismerem a veszélyeket. Kérlek, Asszonyom, ne neheztelj rám, s fogadd el jó szívvel szolgálataimat. Látod-e, ott éltem a durazzói palotában... Ágnes hercegnőnek ismerem szokásait... tudom, hol s miként szerez kölcsönöket... tudom köntöseinek titkát... ismerem vénasszonyait, akik készítik a főzeteket...

- Milyen asszonyról beszélsz?

- Javasasszonyról, aki ismeri a füveket.

- Látod-e, engem epém kínoz, hátha arra is tudna a boszorkány gyógylevest?

- Kegyességed be merne venni idegen orvosságot, amit vénasszony kotyvasztott?

- Az epefájás különös fájdalom. Néha magától is megszűnik, máskor meg a nyugtalan léleknek kell előbb megbékélnie.

- Vajon olyan cseppekre gondol kegyességed, melyeket nem asszonyom, hanem valaki... más... vesz be?

- Sok mindenhez nem értenek a magiszterek. Néha az öröm is gyógyít, s ehhez jobban értenek a méregfőző vénasszonyok.

- A javasasszony cseppjeinek árát a betegség nagyságához méri, számba veszi azt is, ha főrangú személy az, aki az orvosságot igénybe veszi.

- Egy báróság jövedelmét ígérte neked Ágnes úrnő?

- A báróságot előbb el kell vennünk a szicíliaiaktól... Nagyasszonyom, Ágnes hercegnő megfenyegetett, amikor kértem, gondoljon szolgálataimra. Nem is merek Nápolyban megmaradni, félek, elemésztet, mert ismerem titkát.

- Ha akarod, Durazzo helyett Tarento lesz az otthonod... de csak titokban... Ágnes visszakérte-e tőled kulcsait, melyeket kezeltél?

- Nem még... azokat még őrzöm...

- Menj vissza hozzá. Vesd magad lába elé. Mondd neki, hogy megbántad merészségedet, boldog voltál, hogy szolgálatára lehettél, ha elősegíthetted Háza diadalát... Menj vissza hozzá, Margit. Vigyázok rád, megvédelek... s ha mindent úgy csinálsz, ahogy mondom... annyi aranyat kapsz tőlem, amennyiről nem is álmodhatsz.

- Mikor kaphatnám meg az aranyakat, nagyasszonyom?

- Hathetes gyászt rendelnek el a palotában, ha elhalálozik egy hercegnő... Aranyakkal hálhatnál, Margit, mielőtt letelik a hathetes gyász a durazzói hercegnőért.

- Ha kegyességed firenzei aranyakról beszélne, kérhetnék-e hozzá még egy kegyet... Vajon Miklós úr is szavatolná az ezer unciát, melyet a halál utáni napon kapok?

- A pénz Sienában fog feküdni. Ha akarod, átíratom nevedre.

- Ki véd meg attól, hogy az úton ne támadjanak meg orgyilkosok?

- A pénz a te nevedre, anyád és férjed nevére fog szólni. Mindhármukat egyszerre nem fenyegetheti veszedelem.

- Kegyes asszonyom, milyen cseppekre gondoltál... vajon gyorsan vagy szelídebben gyógyítsa Ágnes hercegnő fájdalmait?

- Az orvosok, mint hallom, erős kúrának vetették alá. Minap is panaszkodott nekem, szédülései vannak, kihagynak vérzései, minduntalan rosszullét fogja el. Ő is említette javasasszonyát... Neked csak össze kell cserélned a tincturákat, végig kell nézned, mily erős a hatása, s szaporítod a cseppeket, ha úgy látod, hogy megszokhatja...

- Megértettem kegyességed szavát. Kérem a császárnőt, írassa meg Acciajuoli úrral az aranyra szóló adóslevelet.

Kelemen pápa lehunyta szemét. Elmerült a hallgatásban, arca mintha felragyogott volna. Odahajlott Talleyrand bíboroshoz:

- Figyelje, eminenciád, mily művésze a szónak ez az ifjú ember, aki most beszél. Novitas dicendi - újszerű varázs van szónoklatában.

Június második hetébe lépett az idő, ilyenkor gyönyörű a Rhône völgye, mintha a tavaszi esők megtisztították volna minden téli szennytől Avignon városát. A szentatya hallgatta Róma új tanácsának fiatal jegyzőjét, aki a követséget vezette. A Curia csak vonakodva ismerte el az új magisztrátust, mely tizenhárom mesterségbeliből állott, s amelyből kimaradtak a főrangú nemzetségeknek, a Colonnáknak, Orsinieknek, Savellieknek tagjai.

Ezek a plebejusok, akik önmagukat a "jó emberek kormányának" nevezték, esetlenek, de illedelmesek voltak, ezt első látásra megállapíthatta a szentatya. Hallgatta nevüket, ahogy felsorolta az udvarmester, Cola, Giovanni vagy Petrus, utána atyjuk neve vagy mestersége, esetleg falucska, ahonnan eredtek. Kelemen arra gondolt: fiatal korában soha nem kerülhettek volna a pápai Curia elé... ki mert volna követséget rábízni olyanokra, akiknek nincsen grófi pajzsuk, kastélyuk, Jeruzsálemért harcolt lovagősük? Változik a világ, egyszerűbb lesz, egyre több ember ismeri meg a betűt. Itália-szerte a kisnép, zsírospolgárok, céhatyák kormányoznak, s az Urbsból is úgy jöttek először követségbe, hogy nincs közöttük egy patrícius sem.

A lapról, melyet az udvarmester tartott elé, olvashatta, hogy a szónok Cola, Rienzo fia, aki magát Rómában tribunus plebisnek nevezi, valójában a magisztrátus jegyzője.

Tekintete, mely a Rhône-on végigkísérte a ringó hajókat, elfordult az ablaktól; megnézte a legényt, aki magát ily ősi, római címmel ékesítette fel. A hangja mint valami új zenei instrumentum, a Rómából hozott szó szétárad, megtölti a kihallgatások termét, zeng és uralkodik. Még ifjú ember, erős, húsos testtel, hatalmas fejjel, melyet vereses-szőke haj övez, s a haját úgy hordja, mint látni a régi, földből kiásott szobrokon. Fehér köntöse is a tógát utánozza, ráncokban hull alá... A hang emelkedik, nem akad meg, nem vár biztatásra, nem szorongatja izzadt kézzel a beszéd manuscriptumát, hogy istápolja a kihagyó emlékezetet... Egyszerű név a Cola, s az apja Rienzo volt... csupa paraszti név, melyet használhattak az ősök, s megtartottak a barbárok vándorlása alatt... A pápa szerette a finom beszédet, a szépen csengő rímeket, a szó nemes szárnyalását, maga is szívesen írt szonetteket. Először csak Cola hangjára figyelt fel, de alig törődött azzal, ami e nyilván betanult mondatokban rejtőzik. Évről évre ugyanazt hallja, s már kívülről tudja, hogy ebben az esztendőben megint szárazság pusztított a Campagnán, a lappangó mocsárláz betört a városba, az adókat nem lehet összeszedni, ezért a Szentatya irgalmát kérik, engedjen el valamit a tizedből, s fogadja jó szívvel kevesüket... Máskor alig hallgatott oda, várta, vége legyen a beszédnek, válaszol rá néhány kegyes mondattal, s reájuk adja a pápai áldást. De most felfigyelt... a beszéd csillogó éke alól komor szó feketesége bontakozott ki, egy fordulat új s mégis ismerős volt... Clemens kutatott a régi emlékekben, hol hallotta ezt a mondatot, mely fenséges és mégis alázatos? Lassan megvilágosodott elméje: megismeri Sallustius szavát, s most már tisztán áll előtte a beszéd egész merész szerkezete.

Szembenéztek egymással, Isten szolgáinak szolgája, a francia király barátja, számtalan uradalmak született ura, Kelemen előrehajolt, s úgy figyelte a plebejus szavát. Ez a latin más volt, mint amit Párizsban tanítanak, de különbözött Petrarca hűvös, gondosan elemzett mondataitól is. Eleven volt, élő és teljes, megtöltötte az Audienciák termét, felszállt a karzatokhoz, s visszaverték a bolthajtások. Úgy beszélt latinul, mintha ez lett volna az első szó, mely elhagyta ajkát, így fecsegett volna gyermekkorában pendelyes öccsei között, e nyelven mondta volna el az első szerelmes szavakat, így álmodnék, latinul kérné a kocsmában sörét s vasárnap sültjét, ha erszénye megengedi... Az élő, tiszta latinnak ez a félelmes áradása elborította a Curiát. A bíborosok egymásra néztek, a gúnyos mosoly lefakult az ajkakról, úgy tekintettek Colára, mint különös csepűrágóra, akibe valamelyik távoli latin ős lelke költözött.

A Plebejus beszélt. Így szólhattak a Szent Hegyen, amikor Agrippa maga köré intette a hangadó kisembereket. Így beszélhettek azok a római népvezérek, akiket a tömeg emelt feje fölé... A szó mágikus varázsa ült a termen. Cola beszélt. A képek úgy tükröztek, villantak, tünedeztek, mint Fata Morgana a hegyvidékeken. Nem volt szabályos oratio. Maga a szónok sem tudta, merre viszi zabolátlan szava? Még sohasem mondták el mindezt latin nyelven a Trastevere ősi kocsmáiban? Cola szava szétbontja a csend kárpitját, egyszerre minden tele lesz az élet ízével, nem menekül el tunya megadással a túlvilág reménységei mögé, plebejus, aki megvetette lábát Róma hét halma között. Megveti lábát, s nem akar elmenni. Itt voltunk, itt maradunk, ahogy mondja, amikor gúnyosra fordul szava, először csak köröz, mint óvatos vívó, aztán egyre közelebb jő az ellenfélhez, s kimondja, kire célozott. Colonna. A bíbornokok egymásra néznek. Giovanni úr nincs itt, öreg és fáradt. De estére tudni fogja, hogy Cola, Petrarca úr pártfogoltja majdnem szentségtörően bírálta Háza nevét. Bírálta? Mi ez? A Consistorium felneszelt - a paraszt könyöröghet, a kispolgár esedezhetik. A nemesek valamivel feljebb állhatnak a hanggal... de ez az ember, Cola nótárius kinyújtja ezüst tollát, mintha döfni akarna, s hangosan, tagolva, félreérthetetlenül mondja el Cicero szavával az accusatiót. "Szentatya, tudd meg, vadállatok, farkasok, gyilkosok módjára leselkednek életünk és szabadságunk körül. Gyalázzák leányainkat, elragadják fiainkat, szétszedik az ősök palotáit, hogy maguknak bástyákat építsenek, nem járulnak hozzá semmivel az Urbs állapotának javulásához, sanyargatják a náluk gyengébbeket. Alázatosak azokhoz, akik hatalmasabbak. Hitszegésre, haeresiára, árulásra mindig készek, egymás ellen acsarkodók, orgyilkosok gazdái, méregkeverők fő pátrónusai. Szentatya, a Gyehenna kevés lenne nekik, ha már ezen a földön nem vennék el büntetésüket. Vajon ki bánhatna el velük, ha nem az ő Istentől felébük rendélt uruk? Ki bánhatna el velük, ha nem az Urbs örök pátrónusa: Te! De te, Szentatya, itt ülsz Avignonban, szemed nem a Tiberis hullámaira téved, amit látsz magad előtt, az csak a Rhône. Ájult szárnyú madár szavad, mire eléri a Campagnát, s fáradt lesz a vándorlástól, míg szózatodat Rómába viszi. Merre tekintsenek a rómaiak, Szentatya? A császár felé, aki meggyalázta őket, s mindenek nevetségéül hamis pápát rendelt, akivel egymás fejére tették a koronát? Nápoly felé, ahol asszony fátyla borítja el a trónt, melyen egykor Robertus, Itália vikáriusa ült?... Merre nézzen...? Honnan várjon védelmet, ha gazok és hatalmasok páncélöklükkel arcul vágják, s a népnek nincsenek liktorai, akik vesszőnyalábjaik közt kifent bárdot vihetnek? Avignon messze van Rómától, Szentatyám. De van-e szentebb hely a világon, mint a Capitolium, s lehet-e nagyobb csodatétel, mintha a porból, a gyalázatból újraépíted az Urbsot, melyet már-már elhagynak dicső múltjának sápadt emlékei is? Ha közelebb jönnél, Szentatyám... ha erőt vennél indulatodon, mellyel gyászoló s árva Rómánkat sújtod... megváltoznék egyszerre a világ képe, megnyílnék az ég, a hegyek széttágulnának, a halmok leborulnának előtted, a síkságok szőnyeget terítenének a Hazatérő lába elé... Exultent in circuito vestro montes: induantur colles gaudio et universe planities... Ecce namque coeli aperti sunt."

Kelemen végignézett a jelenlevőkön. A literátorok, jegyzők s magiszterek padjain keresztülsuhant tekintete, s a tógás, magányos Petrarcát kereste. Vajon felháborodás pírja önti-e el, hogy a szó freccsenő gyalázata sárba rángatja a Colonna-pátrónusokat, szétnyílik-e tiltakozásra keze, amikor a plebejus vissza akarja űzni Rómába a pápát, a héthalom miazmás mocsarai közé? Petrarca ült magányosan. Szemében valami volt... mintha láng égett volna, égi malaszt borítaná el, álom és ébrenlét percei közt imbolyog a földi eksztázis határterületein. Petrarca itta a plebejus szavát. A pápa tekintete most átfordult a bíbornoki karra. Egyetlen pillanatban fogta el valamennyiük mozdulatát, mint ahogy festők képén az örökkévalóságig jegesedik ki egyetlen pillanat. Volt, aki felemelte méltatlankodásában kezét, volt, akit levert a vénség, s szunyókálását nem törte meg semmi elokvencia, volt, aki összeszorított szájjal, márvány arccal hallgatott. Kérdően nézett Talleyrand-ra, aki mellette foglalt helyet. A kardinális mintha felrezzent volna álmodozásából, odafordult a Szentatya felé, s halkan, alig hallhatóan fülébe suttogta:

- Sanctissime Pater, azt hiszem, ennél jobban érdekli majd szentségedet, hogy ma hajnalban megérkeztek a magyarországi követek.

A pápa hallgatott, csak szemével intett: megértette, amit a bíboros mond. Talleyrand folytatta:

- Kérem a Szentatyát, nyújtson módot arra, hogy a kihallgatás után magunk között beszélhessünk.

Halk bene röppent el a pápa ajkáról, tekintete most megállapodott Colán, aki hirtelen fordulattal befejezte beszédét, melynek utolsó mondata még ott bongott, visszhangzott a bolthajtások között.

Kelemen rögtön válaszolt, szokása ellenére. A néhány halk, inkább suttogott kegyes mondat helyett, mellyel el szokta küldeni békében a követeket - most egyszerre megerősödött a hangja: felrezzentek néma elmélkedéseikből a curialis bíborosok. Ő is a Városról, Rómáról beszélt. Megemlítette Petrarca szavát, mely szerint, ha Rómából csak a Tarpei szikla marad meg, akkor is itt lesz a világ fővárosa. Kicsit rosszallva mondta ezt - azzal az avignoni tézissel szemben, hogy ott van Róma, ahol Péter választott utóda tartja székhelyét. Kelemen beszélt Rómáról, annak siralmas állapotáról, az örök viszályról, a békétlenség szelleméről, a mételyről; ezek a bajok hatalmukba kerítették a jámbor, istenfélő népet, mely tizenhárom századon át tisztelte s félte a szentatyát... Sajnáljuk Rómát, szánjuk s szeretjük... a pénzt, amit magatokkal hoztatok, vigyétek vissza, vegyétek kezetekbe dolgos, hasznos szerszámaitokat. Miként fogtok az emberek szemébe nézni... az idegenek szemébe, akik nemsokára meglátogatnak ezrével s tízezrével benneteket, hogy térden kússzanak az Apostolok sírja elé? Vajon előttük is szégyenben akartok-e maradni, vagy úgy fogadjátok majd őket, miként Krisztus nevében kell fogadni a vendégeket... Rómaiak, készüljetek, mert az idő közeledik!

Kelemen kihirdette e szavakkal az Úr születésének 1350-ik fordulójára a jubileumi esztendőt.

A terem felmorajlott, a rómaiak térdre borulva köszönték meg a váratlan bőséggel reájuk záporozott kegyet. Kelemen szeme még egyszer végigsimogatott a sokaságon, intett szerpapjainak, akik magasba emelték a mozgó, pápai trónt. Amikor áldást osztva elhagyta a termet, még látta, amint Francesco Petrarca odalép a római tribunushoz, s magához öleli, csókkal illeti Cola di Rienzo izzadt, verejtékes arcát.

Egyszerű, mázas limoges-i korsó volt a szentatya előtt, könnyű borral, melyet a hazai szőlők termeltek. Ha elvonulhatott a világ zajától, levetette a pompát, bíbornokaival könnyed, francia szóval érintkezett, a régi barátoknak elengedte a címet, hisz legtöbbjével bíbornok vagy püspök korában együtt szolgálta Avignon első pápáit.

Talleyrand bíbornokhoz intézte szavát:

- Jól választottak a capitóliumi vargák. Szépen beszélt ma a követük.

- Én is figyeltem szónoklását. Legfőképp az ragadott meg, hogy sohasem vesztette el a beszéd fonalát... ha kicsúszott kezéből, felkapta, rögtönzött. Olyan volt, mint valami alkalmi színjátszó, élénk, de bárdolatlan taglejtéseivel.

- Ez az ember hitte mindazt, amit mondott. Szava nem volt betanult beszéd. Ha rajta tartjuk szemünket, hasznos szolgája lehet a Curiának. De ha az ilyen emberbe belefullad a szó - még eretnekké... szakadárrá változhat.

- Megérdemli ez a fickó a túláradó kegyességedet?

- Szóltam a protonotáriusnak, keressen számára valami kisebb itáliai javadalmat, mely évente száz aranyforintnyi jövedelemmel jár. Lehet, hogy valaha még szükségünk lesz rá... az ilyen ember gyújtani, de oltani is tudja a tüzet.

- Bevallom, nem szenteltem túl nagy figyelmet arra, amit mond, hisz ismerem eléggé az Urbs bajait. Ezenfelül tudomásomra jutott, hogy megérkeztek a magyarországi követek. Úgy hallom, vezetőjük, Gergely prépost már járt a Curiánál, és sürgős kihallgatást kért.

- Eminenciád tudja, mi a szándékuk?

- Harcolnak, mint eddig, Endre király címéért. Úgy mondják, most is több mázsányi ezüsttel támasztják meg az argumentumot.

- Mi volna a kívánságod?

- Róbert király testamentumában nincs szó Endréről. A Szentszék se másítsa meg a bölcs halott király akaratát, aki az egyház kardja, vikáriusa, mindenkori hű szolgája volt.

- Félek... hogy te nem annyira Ecclesiánk üdvét, mint inkább Házad s öcséid diadalát tartod szemed előtt. De öcséd, Károly, gyalázatos módon visszaélt jóságunkkal, pedig épp a te kérésedre állítottuk ki múlt ősszel azt a dispensatiót, mely feloldja őt a vérfertőzés alól... Amikor kérték, egy szó sem esett Máriáról...!

- Valamennyien esendőek vagyunk... Én sem helyeslem, amit Károly csinált, de lehet: kényszerűség hajtotta, s másként nem cselekedhetett.

- Mi hajtotta volna?

- Erzsébet királyasszony annyi arannyal érkezett, mint amennyi nem volt soha talán abban a Regnumban, mióta Augustus császár behunyta szemét. Romae omnia venalia esse - miért lenne másként Nápolyban? A mi derék fra Robertónk aranyat tölt a csatornákba, a puliaiak lehasalnak, s nagyokat kortyolnak belőle. Ez az igazság. Ha nem sietünk, elvész a nápolyi Ház számára Szicília királysága, s olyan király ül a Castel Nuovóban, akinek hónalja alatt zsinór van, melyet Visegrádról rángatnak. Ecclesiánk hadat viselt II. Fridericus ellen, mert Észak és Dél közé szorította Rómát. Kiátkoztuk Bajor Lajost is, mert Isten akaratának nem felelhet meg, ha északi királyok Nápolyba küldik uralkodni a fiaikat.

- Itt déli király küldte fiát Pannoniába, ha jobban ismerné Eminenciád a históriát...

- A Ház, mely a miénkkel s Szentségedével is egybe van szőve, olyan erecskékből táplálkozik, melyeknek valamennyije francia földről eredt. De Caroberto néhány esztendő után, amikor megszokta már a magyar Archiregnumot, maga is hungaricussá vált, Poloniából vette gyermekei szülőanyját, feledé gall beszédét s a köntöst, gyermekeivel magyarul társalgott, udvarában alig van egy-kettő a mi vérünkből, a többi mind magyar... Az Ecclesia engedelmes szolgájaként küldtük el Duna vidékére Carolus Robertust, hogy sohase tagadja meg a Szentszék iránti köteles hódolatot. Ma ivadéka s özvegye akar regulát szabni, csillogtatja hatalmát, mindent eláraszt aranyával, s legközelebb talán már azt akarja, hogy maga a pápa is honfitársa legyen...

- Kegyelmességed most nem egyházunk bíbornokának ajkával, hanem Házának sáfáraként beszél. A magyar Archiregnum kegyes gyermekünk, s örömünkre szolgál, ha az ottani bajok csillapodnak, melyekkel annyit bajlódtak elődeink. Nem lehet fülünk süket akkor, ha kérelemmel járulnak elénk...

- Hallám dübörögni társzekereiket... Így csak arany alatt remeg az avignoni híd...

- Csak nem vádolnád meg simoniával magát a szentatyát?

- Sanctissime Pater, curiális korából tudhatja, édeskevés az, ami adófillérekként ide kerül. A többi szétárad, mint szúnyog petéje, amikor megerjed ősszel a Rhône. Ha sine ira et studio mérlegelnők dolgunkat...

- Eminenciád mit kér tőlem?

- Az Ecclesia javát akarom. Semmi mást.

- Mielőtt szót ejtettünk, már határoztam. Johannának adom meg az investiturát, elismerve őt Szicília, Nápoly és Jeruzsálem királyának, Provence grófnőjének. Ifjú Endrének megerősítem titulusait, de úgy formulázom, hogy olvasván a kancelláriában, reményt meríthessenek belőle, miszerint rövidesen megkapja a királyi címzést is. Próbát teszek. Johanna gyermeklány, becsülöm értelmét, melynek jelét láthattam már uralkodásának rövid hónapjai alatt is. De régi idők óta nem kormányozott asszony egyedül nyugati keresztény ország trónusán. Alá van vetve sexusa gyöngeségeinek, s ha bekövetkezik a természet rendje, gyermekágyból aligha igazíthatja országának dolgait. De hagyok néhány hónapot neki, amikor ő lehet egyedül király... Ez erősíti akaratát, lezárja a vitát a prioritás kérdésében, megalakíthatja tanácsát, ha kell, végezhet azokkal, akiket cselszövőknek tart... közben hallgathatja Endre panaszkodását, s néhány hónap múlva tiszte szerint cselekszik, amikor ő maga kéri a Curiától, hogy a herceg számára is adjuk meg a királyi titulust.

- Szentséged mikor fogadja Ludovicus követét?

- Ünnepek következnek. Az audiencia napját hamarább, mint jövő hét dereka, ki nem tűzhetem. Az investitura szövegén tegnap este óta dolgoznak a kancelláriában. A hajót felszerelték, minden pillanatban indulhat Nápoly felé. Elégedett-e most Eminenciád?

- Szentatyám, jósága és kegyessége meghat. De szavai, őszintén szólva, nem egészen megnyugtatóak. Úgy érzem belőlük, hogy csak néhány hónapnyi nyugodt lét az, mely Johannának biztosíttatott.

- Eminenciád szerencsés, hogy csak Házának ügyeit kell itt képviselnie, s ezt meg is teszi, szíve és indulata szerint. Én a szolgák szolgája vagyok, s ez azt jelenti, hogy tárházául rendeltettem minden gondnak, mely eltölti a keresztény országokat. Egyelőre minden úgy történt, ahogy kegyelmed akarta, s kedvem szerint történhetett. A jövendőmondás nem a Szentszék dolga, s a pápától ne várjon senki semmiféle próféciát...

Csend volt. A harangok Angelusra csendültek, az avignoni harangok, melyek a harangöntő cég büszkeségeiképpen megszépítették a provence-i alkonyatot. Kelemen pápa felemelkedett, ajka szélén kegyes mosoly derengett, kinyitotta a francia órakönyvet, s két tenyerébe fektette fejét; halkan imádkozott. Talleyrand elhallgatott. Sok szó rekedt benne, melyet ki szeretett volna mondani, érezte a félbeszakított vitának lankadó erejét. Szeme rátévedt a térdepelő egykori apátra, akit klerikus kora óta ismert, s aki most orbi et urbi fölébe került. Mert Angelus szólt, ő is keresztet vetett, s aztán bíbornokok lassú, méltóságos lépésével elhagyta a pápai dolgozószobát.

Arcához emelte a gyöngyházzal berakott számszeríjat. A lesből zörrenő levelek halk neszét hozta feléjük a szél, mely elterelte a vad elől a vadászok szagát. Az őzbak szelíden és csendesen kilépett a tisztásra. Néhány száz lépéssel tovább egy lovas vágtatott, az őz csodálkozva, önfeledten nézte az esős párában úszó paripát. Az íj ravasza elkattant, az acélhúr zizzenésére fájdalmas, hörgő zaj felelt. Torkában királyi nyílvesszővel ott hevert az őzbak tört, üveges szemmel Johanna előtt.

- Nagyobb vadra is mehetnél, húgom... olyan szép volt lövésed!

Szattyáncipőjének orrát megfestette a halkan csergedező vér, lehajolt, hogy megmártson benne néhány tölgylevelet... a hang váratlanul érte a les halálos némasága után. Megfordult... most nézte meg először társát a vágtatásban, akivel együvé került a vadászszerencsében, a sorshúzás különös szeszélye szerint. Most ért csak fülébe Róbert herceg szava, a hang, mely játékosan húgomnak szólítja, elhagyja a királyi titulust, a fejedelmi többest, te-szóval szól hozzá, mint gyermekkorukban, amikor Róbert már nagy volt és erős, ő meg Máriával együtt riadt szemmel sóvárogta a fiúk játékait a Quisisana kertjében. Esztendők óta nem látta, mióta Tarentói Róbert harcolt hellászi birtokaiért. Egy-egy levél, néhány soros kérés, pénzt vagy hajót szeretne, egy rabszolga érkezik, hatalmas amforában ciprusi bort hoz, mézet, szokásos hűbérajándékokat, párolt rózsaolajat, mely távoli szigetek illatát lopja be a selyemköntösbe... Róbert, Lajos bátyja, a legidősebb tarentói herceg, a konstantinápolyi császárcím ura van mellette, mint vadásztársa, a véletlen akaratából. Kopott, viszontagságoktól cserzett zekében, hatalmas íjjal, könnyű süveggel olyan, mint valóságos mesevadász, arca széltől járt, sötét, napbarnított, nem olyan tejfehér, mint ahogy divatba jött az itteni hercegek között, keze széles, tenyere hatalmas, hangja reccsen, nevetésére megrezzennek a bokrok, ahogy közelebb jön hozzá, átöleli, lehajol, s nevetve mondja: kishúgom...

Először néz fel Róbertre. Mintha keresné... kutatná arcán Lajos, a lelkéből száműzött Lajos vonásait, a tarentói arcot, mely egy kicsit az övé is, a sajátját, ahogy lehunyt szeme mögött megjelenik a castellamarei este képe... Lajos... Róbert is ugyanazt az éles sólyomorrot, keskeny ajkat, magas homlokot hordja apjának emlékéül, mint Lajos, de homlokára rá van már írva az idő s a kaland. Egy sebhely barázdája, amint végigszalad az orcáján, kardvágás árka, a halántéknál ezüstös csík, mellkasa széles, a köntösön alig van cicoma, egyetlen széles aranyláncát szkarabeusz kapcsolja össze. Úgy mondja: kishúgom... akkor, amikor a többiek hajlonganak, térdelnek előtte; kérnek, hazudnak vagy fenyegetnek... Róbert tegezi, átöleli, s ahogy testét érinti kesztyűtlen keze, érzi, mint lüktet benne a vér, s forrósága átüt a könnyű florenci ingen, melyet ma hord először a vadászaton.

A szél meglengette a címeres zászlócskákat a nyílvessző fején, mely megakadt az őz torkában. Róbert felnézett az égre.

- Nagy eső lesz... vihar... ilyenkor érzem combomban a naupliai nyíllövést...

- Sok harcban állhattál már, Róbert...

- Sokban... de a legszebb mégis egy vadászat volt... Ez volt a legnagyobb lovagkaland...

- Hellászban?

- Távolabb. Egy mongol herceg jött át Bizáncból. Együtt ittunk s beszéltünk egy éjszakán át. Hajókról, lovakról, fegyverekről. Hívott... Múlt ősszel elmentem hozzájuk. Te nem is tudod, merre van Kaukázus vidéke? A föld határos már a Tartarusszal. Láttam, miként vadásznak a mongolok, három hónapig. Lehettek talán tízezren is a vadászok. Törzseik minden férfia. Hetekig szűkítették, szorították szorosabbra a kört. Nem volt szabad állatot ölni. Beküldték a fiúkat a medve barlangjába, puszta kézzel birkózhattak, de megölni nem lehetett... csak kihajtani. Így vadásztak a mongolok... mintha csel lett volna minden s háború művészete, úgy mentek a körben... sok-sok napi lovaglás volt még, de már a vadak érezték a halál leheletét. Próbáltak kitörni, de nem lehetett... de még mindig nem emelhettél rájuk sem nyilat, sem kopját, csak mikor kánjuk... a főkán akarta, s amikor megmondták a szerencsés napot jósaik... Akkor kezdődött el a harc. Mintha valóságos harc lett volna... rengett a föld, medvék és szarvasok, párduc és tigris... ahogy megszorultak, mind harcolt az életéért, és az öreg kán, aki talán negyedik unokája ama félelmetes Dzsingisz kánnak... ő ereszté egy tigrisbe az első kopját. A második lövésre én tarthattam igényt.

- Ott szerezted e súlyosabb forradást?

- Egy medve volt... gyenge volt a nyilam...

- Fájt?

- Feküdtem, az arc lobot vetett, a testem könnyű lett a láztól. Aztán elmúlt.

- Minden olyan szép lesz... ha messze történik, Róbert. Én sohasem fogok Apuliából kiszakadni, legfeljebb Provence-ba... Olyan jó nektek, Róbert, férfiak vagytok, és mehettek, szabadok vagytok, nem vagytok asszonyok és nem vagytok királyok, nincs semmi, ami vágyatoknak útját állja...

- Szépen beszélsz, Johanna... Hallom szavad, olyan, mintha szél szaladna keresztül az erdőn... Olyan, mintha nem is lennél a húgom, talán nem láttalak volna soha eddig, mintha nem lennél királyné asszony, házunk magasztos pátrónája...

- Ne bánts, Róbert... olyan szép így, a csend... a többiek most messze vannak, senki se törődik velünk, senki se tudja, merre vagyunk... csak az erdő van körülöttünk, olyan szép ez... egyedül lenni a csendben, Róbert...

- Nem félsz, Johanna?

- Miért félnék? Fegyverem van s veled vagyok.

- Vihar lesz, Johanna. Nem félsz tőle?

- Menekülnek... Királyasszony-anyám valahol messze, talán hintóba ült már... a férjemet ott tartották a most érkezett követek, nekem is ott kellett volna maradnom... Avignonból jöttek... még nem a fő követek, de már hozták a jelentéseket, s egybegyűlt holnapra a kisebb tanács... de most nem akarok erről tudni, most olyan jó, ahogy zúg az erdő, én akartam, hogy ma kijöjjünk, körülöttem legyen az erdő, simogassanak a fák... és a sors akarta, hogy te légy mellettem, Róbert, akinek még nem ismerem minden szavát, minden mozdulatát. Olyan szép ez így most, Róbert!

- Térdelnék előtted, trubadúr módjára, ahogy apáink s nagyapáink tették, mi már csak kacagunk rajtuk... nem merték kézzel, se csókkal illetni asszonyukat, kendőjét szorongatva hulltak el Saint Jean d'Acre poklában, s meg se csókolták volna azt, akinek nevét hordozták kardlapjukon... Most, látod, jó lenne trubadúrnak lenni, s emlékezni verseinkre, mint egykoron...

- Menjünk tovább, Róbert, oly szép az erdő, ahogy majdnem ránk borul, most már én is érzem a vihart... a lovak is érzik... küldd előre őket a lovásszal, mi menjünk be ezen a csapáson. Talán találunk egy kunyhót, melyben az erdőőr megpihen... ott megvárhatjuk, amíg a vihar elhalad.

Gázoltak az avarosban. Körös-körül senki se volt, nagymessze kürtök hívták a portyázó vadászokat. A csapás tisztán mutatta az utat keresztül az erdőn. Tört gallyak, fák kérgébe nyesett jelek... egy vízmosás szélére gurított gázolókő, kapaszkodó a másik parton... házacska, néhány otromba, ácsolatlan gerendából, fatörzsből összeróva, benne hatalmas deszka nyugovónak. A vihar elvonult, csak az eső kezdett rá vigasztalanul. Mintha cérnaszálakat feszítettek volna ki ég és föld között, úgy állt a víz a tisztás feletti égen. Ketten voltak, Róbert leoldozta övét. A tőr mellett kis tömlő volt. Eltörülte széles tenyerével. Odakínálta. Johanna nevetett. Édes, nyugtalan kacagás. Kortyolt. Ahogy itta, ügyetlenül, kislány módjára, szeme rávillant Róbertre, aki úgy hajolt feléje, mint nagy, félelmes barna s zöld árnyék. Úgy hajolt feléje, s míg ivott, átölelte. Nem volt szó közöttük. A bor félrecsurgott, és sörtés arca, mint forró párna arcához tapadt, az édes görög bor ízét elmosta Róbert szájának különös illata, mely friss volt s mámorító, mint az erdei fű szaga. Olyan forró volt minden körülöttük, szó se esett, a hasadásokban kis erek gyűltek meg, pára szürkült végig a kunyhó levegőjében, a fűalom szénája nedves, tapadós volt, mintha nyúlós, tegnapi testek hidege érné meleg testüket... Ahogy átfogta, már ölelte is, szorította, ezek a szörnyű hatalmas, erős karok, hatalmas férfi karja, a melle, mintha bolond kovács fujtatója lenne, úgy emelkedik és süllyed, még sohasem látta így férfimellnél, amint reszket és táncol, a perc örömével, melyet nem lehet felmérni egyszerre, ahogy végigvágódnak az avarban, a levelek zörögnek, a vadászcipő koppan, a tőr kiesik hüvelyéből, a szkarabeusz érinti mellét, valami különös, babonás van e sír mélyén rejtőző kő kékségében, mely titokzatos módon egybeolvad a feléje hajoló Róbert szemével... Egy pillanatra nem érez semmit, mintha halálos ájultság fogta volna le minden tagját, félelemtől s gyönyörtől lebilincselve hagyta, hogy szaggassa, tépje, ölelje ez a férfi, akinek arca, szaga, beszéde idegen, akiben csak egy csodálatos: hasonlít Lajosra... olyan a szeme, olyan az ajka... olyan forró a lehelete, mint Lajosé, amikor megcsókolta Castellamaréban... A szeme... félelmes férfiszem, mint ragadozó, úgy lopakodik közel az ő tekintetéhez, s amikor eléri, már ott vergődik karjában, a szem mosolyog, s aztán lecsukódik az aléltság küszöbén.

Ahogy csókolja, vadul s lihegve, alattuk megzörren az avar, idegen, síró asszony hangját hallja, amint üzen a távollevőnek:

- ...kedves... kedves Lajos...

Az idegen hangra, mely az ő szájából szökik ki, felnyílik szeme, s szembe találja magával Róbert vad, kutató, fájdalmas tekintetét.

A királyasszony megállt a térdeplő barát előtt:

- Mióta Nápolyban vagyok, Róbert, szüntelen nyavalyákkal kínlódom. Görcs fog el, szédülök, s amikor az udvari fő fizikust kérdeztem, ő csak az emberi s az asszonyi kort és ezenfelül Galenust emlegeti.

- A lélek hánykolódik benned, kegyes asszonyom. Annak betegségeit kellene kúrálnod... nem a testét. A nápolyi fizikusoknak nehéz dolguk van, ha alaposan akarják felismerni a testet elöntő mérgek természetét. Mert ezeket szüntelen használják e városban...

- A bárók között sok agg, fehér szakállas férfiút láttam, s maga Róbert király is szépszámú esztendőt hagyott maga mögött.

- Ha Kegyes Asszonyom szeme egyszer Ágnes durazzói hercegnő arcára téved, látni fogja: a gyógyfüvek nem mindig ártatlanok Nápolyban.

- Magam is láttam... arca sárga, szeme alja telehintve szarkalábbal, termete görnyedt, mintha egyszerre pótolná ki rajta a vénség, amit eddig elmulasztott. Itt méregről beszélnek?

- Az orvosok, úgy mondják, tanácstalanok. Valaki hosszú időn keresztül cseppenthetett gonosz nedveket a poharába...

- Így megy ez itt, Nápolyban?

- Mióta mi vagyunk itt az udvarnál, kevesebb az éji les, a tőrszúrás, hajadonok elragadása. De a mérgező néne halkan, puha talppal jár, mint az éjszakai ragadozó. Senki sem tudja, mikor mit kóstol? Az udvari dámák mindegyikének van bizalmas javasasszonya, aki füvet hoz, porokat, tincturát, szépítőszernek, magzatelhajtásra, gyorsan vagy lassan ölő méregnek. Nem szent ezek előtt semmi, nem félvén a földi büntetéstől, nem reszketnek a Gyehenna tüzétől sem.

- Ha őszintén beszélsz, ez erősíti, keményíti a lelkemet. Mit mondanak Ágnesről, ki akarja őt megöletni... kinek áll útjában?

- Eleinte féltem attól, hogy valaki ellenünk fordítja siralmas állapotát. Megöletik Durazzo asszonyát, s minket vádolnak azzal: mi bosszultuk meg a sérelmet, mely rajtunk Mária elrablásával esett... Be kell vallanom, asszonyom, lelkemben egy pillanatra gyanakodtam, hátha királyi kegyességed ejtett el egy szót, mely valamelyik alávaló lélekben a kelleténél mélyebb gyökereket eresztett... De most már hírem s bizonyosságom van afelől, hogy a gyilkos Katalin úrnő udvarában rejtőzködik.

- Katalin bérelte fel a méregkeverőt?

- Híreim úgy szólnak: hosszú beszéde volt nemrégiben Filippával s annak menyével, Ceccanói Margittal, aki Ágnes hercegasszony legbensőbb szolgálatában állt, de nemrégiben egyszerre csak kegyvesztett lett. Látták egy-ketten a pozzuoli javasasszonyt, aki bejáratos a durazzói házhoz is, amint kopogtatott Margit grófasszony ajtaján. Én már tizenkettedik esztendeje élek e fertelmes Babilon közepén, tudom, hogy minden kút mérgezett, minden tál fenekén üröm van, minden borospohárban gyorsan ölő port oldanak fel... Most már értheted, asszonyom, miért voltak komorak, baljósak leveleim. Nápoly nem változik.

- Megerősítettél újra akaratomban. Magammal viszem Endrét.

- Hová vinnéd?

- Rómába... először csak oda jön velem... Ott betegséget fogok színlelni... úgy kérem majd, ne hagyjon egyedül... jöjjön velem, jöjjön haza Visegrádra, ahol nem leselkednek minden lépése nyomán gyilkosok.

- Asszonyom, ezt nem teheted. Anya vagy, s megértem, szíved reszket a fiadért. De boldogult Carolus Robertus úr s mindazok, akik fáradoztak e tervben, nem azért alapozták meg Endre nápolyi királyságát, hogy mindezt szerterombold asszonyi gyengeséged percében. Nem azért köveztem ki Endre útját... nem azért tettem tenyeremet minden lépése alá, nem azért töltöttem éjeimet vigiliában, hogy magaddal vidd, mint gyenge bábut, s mögöttünk összeomoljék Endre reménye, hogy valaha még egyszer hatalmába kerítheti a Castel Nuovót.

- Temettem már gyermekeket, gyenge korukban. Megsirattam őket, megnyugodtam az Úr rendelésében. De Endre más... ha elmegyek, nincs pillanatnyi nyugodalmam sem, folyton őt látom, amint skorpiók környékezik. Élete forog kockán... ez fontosabb, mint száz korona s királyság. Azt kívánod, barát, szakadjon meg a szívem mindennap a félelemtől?

- Csillapodj, nagyasszonyom. Ma kaptam levelet Gergely préposttól, aznap este írta, hogy a Szentatya elé kerülhetett. Kelemen pápa kegyes szavakkal beszélt hozzá, jóságosan méltatta a magyar Archiregnum érdemét. Úgy mondta: a brevet, mely Johannát jelöli ki a nápolyi trónra, már magával vitte legátusa. Ezt megmásítani nem lehet. De ünnepi szóval megígérte, mihelyt a korona érinti Johanna fejét, ha így beteljesedik Rex Robertus testamentuma - a szentatya késedelem nélkül kibocsát újabb diplomát, mely Endrét királynak, conregensnek ismeri el. Tudhatod, asszonyom, hogy én mindig sötétnek látom a szemhatárt, hamarább megérzem a vihart, mint bárki más. Most mégis azt mondhatom, oszlasd el lelked aggodalmát, végy magadon erőt. Bírjuk a pápa ígéretét, s Clemens pápa meg fog segíteni.

- Én mégis féltem Endrét... haza szeretném vinni. Megvárnók, míg megjön javára az investitura. Úgy térne vissza, hatalomban és dicsőségben.

- Gondolod, hogy visszajöhetne? Nem űznék-e ki mindazon hűségeseket, akiket itt-ott hivatalba tettünk? A nemesség elfordulna, s válogatni kezdenének durazzóiak és tarentóiak között... Endre helye nem maradna üresen...

- Trónja se... Ágya se...

- Súlyos a szavad. Miért mondod?

- Az adulterium nem bűn Nápolyban. Alig serdült lányok s vén kancák egyformán viszik piacra buja testüket. Így mondják. Te kegyes voltál hozzám, barát, s nem itattad meg vélem az anyaság keserű poharát. Tedd szívedre kezed, s mondd meg, mit beszélnek Johannáról, akit leányomnak nevezek... Mit beszélnek róla, vajon úgy ment-e nászba, miként Isten rendeli?...

- Endre úr nem volt gyermek, amikor elérte a consummatiót. Johanna úrnő elméje élesebb, mint Endréé... tudását nagyapja is öregbítette napról napra. Nem gonosz lélek, csupán mérhetetlen nagyravágyás lakozik benne. Féktelenség, mely jóra s rosszra egyaránt hajlamossá teszi. Minap, amikor kilovagolt, egy latrot vittek veszíteni, aki meglátta, s hangosan kurjongva kérte gráciáját - egy szóra megkegyelmezett neki. Szereti állatait, virágai között napokat tölt. Nem hallám, hogy üldözné s bántaná szolgálóasszonyait. Néha hirtelen, féktelen a haragja, tör s zúz maga körül. Máskor meg ül egymagában, s könnybe lábad a szeme, ha valahol egy kósza lantos goliárdikus énekére rázendít. Hiszem, asszonyom, elhálásáig nem esett áldozatul a bűn szavának.

- Vajon azóta, Róbert?...

- A falak, asszonyom, a Castel Nuovóban körbeviszik a hangot. De ez a hang nem mindig ugyanolyan, mint ahogyan elindult...

- Úgy beszélsz te is, szent ember, a legjobb emberem... mintha nápolyi báró lennél?...

- Világi életemből tudom... a szív dolgai közt tekervényes a járás. A pap könnyen ítélhet, ha büntet...

- Hallottál valamit?

- Nézd meg magad szemével. Mintha hetek alatt hirtelen kivirított volna. Nem olyan halotthalvány, az élet rózsája arcán, a hangja végigszalad a termeken, kacagását, ha kinyitom ablakomat, idehozza a szél... Gondolod-e, hogy nem koptatják szájukat asszonycselédek, amikor keresik-kutatják e metamorfózis okát? Gondolod-e, nem szimatolnak vizslák módjára titkai után?...

- Mi lehetne gyanújuk oka?

- A múltkor... a nagy vadászaton, így hírlik, sokáig elmaradt a legidősebb tarentói herceggel, s órák teltek, míg meglelte őket, nem messze egy erdei kunyhótól a kutatásukra küldött csapat. De azóta Róbert úr nem túl gyakori vendég a Castel Nuovóban, s ellene mondana eme híresztelésnek, hogy Róbert úr hosszú esztendők óta alig-alig járt Nápolyban, aligha beszélhetett Johanna úrnővel, véletlen, sorshúzás szeszélye volt, mely Róbertet a királynő mellé helyezé... Így hát a fáma mást is keres... keresi Lajos úrban, aki most hetek óta Apuliában igazgatja birtokait, s úgy látszik, mintha sértődés érte volna, mert múltkoron is kitért, amikor az udvari vadászatra hívták, s maga helyett csak bátyja érkezett... Gondolnak másokra is. A fattyú fiára.

- Van itt annyi, se szeri, se száma... s oly nagy a becsületük, mintha hites ágyban vajúdott volna anyjuk. Melyik az, akiről beszélsz?

- Artois gróf fia... Közös nagyatyjuk volt. Rex Robertus. De Beltram szerelmes, nyöszörgő epedését ismeri mindenki, aki beteszi lábát e szégyenletes világba, melynek csak irántad való illemből nem mondom ki valóságos nevét. Nézd meg, Regina, hogy forgatja szemét, hogy jár Johanna után, mint igyekszik figyelmét magára vonni, mint édeskedik apró ajándékokkal, cifrálkodik tarka ruhákban, reá záporozva lovagi szolgálatait, s úgy mondják, Johanna királynő csak nevet rajta, néha-néha elejti keszkenőjét, s hagyja, hogy hódolattól fuldokolva emelgesse fel ez a bolond...

- Visegrádon más világ járta.

- Nem minden hír jutott el ott sem hozzád...

- Isten legyen irgalmas minden bűnösöknek. Emberek s asszonyok, ha összekerülnek... De öcsém, Kázmér, nem volt Zách Klárával bűnös...

- Klára meghalt, időknek elején. Nyugodjék szegény pora békében. A többit meg ki tudhatja?...

- Ne ezekről beszélj, barát, hanem arról, hogy veszély fenyegeti-e Endrét?

- Mindenkit veszély fenyeget, aki nem szegény s alázatos, akit kirendelt az Úr valami méltóságra. De különösképp még nem hallottam semmiféle szövetkezésről ellene, nem is tudnám, miért akarná őt valaki elemészteni? Többen vannak s hívebbek még embereim, mintsem tudtom nélkül Nápolyban megzörrenjen egy levél.

- Te vagy az egyetlen, Róbert atya, akiben megbízhatom. Én haza akarom vinni Endrét. Te vagy az egyetlen, aki megfordíthatod szándékomat... Te vagy az egyetlen, akire hallgatok és akire hallgat Lajos fiam. Lelkedre mondod, Róbert, hogy itt hagyhatom Endrét?

- Az élet, asszonyom, csak olyan játéka Istennek, mint akármi más, melyet nem mér ki az ő kegyelme egyforma kézzel. Lehet, az én gyertyámat hamarább elkoppantják... Akkor jöjj ide, királyasszony, magad, s óvd meg Endrét. Míg én vagyok itt Nápolyban, fiadat e városban baj nem érheti...

Most rakosgatták ki hamis ereklyéiket a kegyszerárusok, a sekrestyés végigcsoszogott a templomon, rekviemleső öregasszonyok végignyújtották fáradt tagjaikat, s vereses szemmel tekingettek a napfényt szűrő sárga biforák felé. A fiatalasszony megállt a kisajtó bejáratánál. Kocsiját elküldte, asszonyai kint maradtak. Fejére fátyolt vetett, s hosszú, barna ruhája fölé boruló köpenye nem mutatta, hogy Nápoly királynője látogatja meg e kora reggeli órában Santa Chiara templomát.

Néhány nap választotta el a koronázástól, s jó templomi szokás szerint még egy kéz sem mozdult, penészes drapériák aludták őszi álmukat a templomládák fenekén, az udvarmesterek kopogtattak Bardiék és Acciajuoli bankházainak ajtaján. Mire eljön az utolsó óra, fényben és bíborban fog hömpölyögni a menet, arany és smaragdok ragyogását szítják fel majd a fáklyalángok, kórusok crescendója csendül fel a templomívek alatt, a padlót teleszórják bíborszőnyegekkel, térdepelőpárnákkal, ahová ájtatosságukban leereszkedhetnek a külországi követek. De ma még csak néhány öregasszony kémlel a gyér, szűrt világosságok felé, s hunyorogva mered a belépő szépasszonyra, aki talán valami szerelmi légyottja után rótta magára a penitenciát.

A csendben éles, elnyúló kalapácsütést hall, melyre dacosan, keményen visszacseng a márvány szava. A pöröly csendül a véső hátán, ütemes csattanással veri ki a munka ritmusát. Johanna számára Santa Chiara nem volt egyszerű templom. Őseinek, kisvilágának, familiárisainak találkozó-, ünneplő-, majd nyugvóhelye. Hányszor látta, húsvét delén virágok illatában felhőzve, melyek elkeveredtek délszaki pompájukban a tömjén szagával s gyertyák átható melegével. A bíboros intonálja a nagymisét, az udvar szépei imakönyveik fölé hajolva lopva nézik a lovagokat, amott elöl Maria d'Aquino felemeli szépséges fejét... a trónszéken üldögél magányosan, gondolataiba vagy szendergésbe merülten nagyatya, kényelmetlen udvari köntösébe burkolva, míg nagyanya az apácák kórusán foglal helyet kedves klarisszái között, maga is apáca módjára; gyér ezüstös haján átvetett fehér gyolcskendővel, merev, megközelíthetetlen áhítattal, majd a hercegek, rangjuk szerint, ország nagyjai, brokátjaikban. Az öregebbek, akik túlmentek azon a mezsgyén, melyet Alighieri mester az élet közepének nevezett, még emlékeztek arra a napra, amikor Santa Chiarát felszentelte a szentatya legátusa.

Állt a küszöbön, mint magányos látogató, aki nagyon messziről érkezik: meg sem meri kérdezni, ki van életben azok közül, akiket egykoron szeretett, csak a szegletekkel barátkozik, szeme szalad szét, de még nem ért el odáig, hogy otthonos mozdulattal bontsa szét köpenyét.

Mintha végtelen messzeségbe veszett volna el a templom, mintha nem lett volna se eleje, se vége, úgy terült el a szürkés reggeli áhítatban. Kereszthajó nem vágta ketté, s a kápolnák koszorúi is csak lépésnyi zsákutcákba vezettek, melyek nem bontották meg a szerkezet harmóniáját. Csupa kedves, aki itt pihen. Az első, kegyes szállást a meghitt öreg orvos, Antonio da Pena kapta, akit még nagyatya tisztelt meg ennyire, mint belső, bizalmas familiárisát... Pár lépést ment előre. A napsugár ráesett a kegyes Anyára, aki fáradt ölébe fogta a keresztről levett fiát. Mintha Borbála testvére lenne... rámosolyodott, ahogy közelebb ment hozzá. Milyen ritkán látta e képet. Mindig csak elöl ült, az oltár mellett, hercegnők ünnepi helyén, égnek emelt tekintettel, ahogy megkövetelte az udvari rend. Most látja csak sok-sok idő óta először a fáradt Madonnát, melyet, úgy mondják, még maga a kedves öreg mester, Giotto tervezett s egyik mesterlegénye fejezett be. Zúgott a feje, az éjjel megint mintha elszabadultak volna a fúriák. Endre szava felverte a csendet, ökle rázuhant az asztallapra, táncoltak tőle a kupák és poharak. Minden csak fosztó hangok fájdalmas szava, sóvárgás valaki után, aki nem Endre, nem Róbert, nem Lajos, nem a bolondos Artois, de valamennyi, mindegyikükből egybegyúrva, fájdalmas lobogás, melynek hevét talán le tudta volna fékezni a bölcs öreg Antonio, ha hozta volna gyíkporból szűrt csillapító főzeteit... Álmatlan éjszakája volt. A párnák tömlöcként vették körül, a derékalja fojtogatta... így riadt fel, mintha valami puhaság ért volna szájához, a fehér toll mint gonosz, sűrű folyam felfoghatatlanul zúdul fulladó, hörögő torka felé, hogy elnyelje és betemesse. Itt veszkődött s hánykolódott pirkadás óta, amikor hallotta a nyitott ajtajú szobából, hogy Endre kilép nyoszolyájából, lábára húzza saruját... Ilyenkor lemegy az istállókhoz, elővezeti paripáját, vágtatásban hűti le vérét, végigrohan a tengerparton. Még néhány percig hanyatt feküdt, mint a halott. A csengő keze ügyében volt, már rázta volna. De nem akarta látni szolgálóinak álmos, átéjszakázott arcát. Féktelenül tombol a Castel Nuovóban a luxuria. Minden sarokban titkos jelek, a folyosókon megzendül az őrt álló vitézek hívogató füttyjele...

Tino di Camaiano... hasas, ízes beszédű firenzei volt. Bőrkötényében, kövek közt, derékig porban hajol meg, homlokába csapódó hajával végigtapogatja torzóit. Az arc már elmosódik, alig marad meg belőle más, mint egy-egy mozdulat emléke, a kéz, ahogy megsimogat egy kiálló, kemény szögletet, s tőle egyszerre szelíd, gömbölyű, kecses lesz a márvány; mosolya, mely úgy világítja meg az arcot, mint a nap, amikor a középső hatalmas monoforán áthalad. Tino is elment azok közé, akiknek ő építette a nyugalmas hajlékot. Apja és anyja között állt meg, a szentély korlátján belül. A zaj elhallgatott... mintha siető alakok osontak volna el a sekrestye felé, egy apáca fehér fátyolos feje... utána senki, csak a csend, mely őrt áll a koporsók között. Egyikről másikra szaladt szeme. Apja harmincon alig haladt át, anyja még ennél is jóval kevesebb lehetett... Mintha mosolyogna a márvány, táncra kelnének figurái, olyan könnyed, olyan halk az alak lépése, aki elindul hosszú útjára a Santa Chiara küszöbéről az örökkévalóság felé. Illustris Károly csendben békíti a bárányt a farkassal, s az Igazság kardja törten hever. Az angyalok körültáncolják Máriát, mintha égi nyelven kacagnának vele, a kedvessel, akinek távoli kacagására néha éjszaka felriad.

Egyedül volt halottai között. Mintha félig készült volna még el a márványköntös, mintha csak most öltözködnék végtelen útjára a halott... ott fekszik hatalmas kőszarkofágban Rex Robertus, a nagyapa. Az egyetlen, aki életében jó volt hozzá. Messziről úgy látszott, mintha csak szenny s porfelhő borítaná, de már készen állhat az egész hatalmas síremlék. Ez volt első királyi akarata. Temetés napján - azon a jeges, januári napon -, amikor idehozták nagyapát, este levélben kérte meg a firenzei Signoriát, küldje el neki a sírfaragó mestert, akit a kedves, öreg Tino örökébe beiktathat. Hetek múlva megcsendült Giovanni és Baccio szerszáma, amikor kijelölte Róbert király földi maradványainak végső nyughelyét. Szívós, kemény firenzeiek voltak, akiket csak egyetlen földi dicsőség kápráztatott el: a kialkudott arany. Fiatal s vidám testük nekirugaszkodott a munkának, aminthogy megszokták otthon vagy Pisában még, Andrea Pisano alatt.

Mintha élne... úgy fekszik, szemén a halál rezzenése, barátkámzsában, mely durva esésével elfedi a Bölcs tagjait. Úgy fekszik, alul szeretteitől körülvéve, majd emeletről emeletre magasabbra szállva, trónusán ülve, koronával fején, nyitott szemmel. Ahogy nézi, a könny elfutja szemét. Halkan tapsol. A sekrestyeajtó mögül két szökés, nagy kezű fiatal mester lép ki, leemelték bőrsapkájukat, s talán szenteltvízben meg is öblítették fekete foltos kezüket. Johanna rájuk mosolyog. Fiatalok, erősek mind a ketten, a két Berlini testvér, akiket a Signoria úgy küldött hozzá, mint a márványfaragás legjobb mestereit. Mosolya nagyon fájdalmas lehet, hogy nem mernek közelebb lépni, várják, míg kinyújtja kezét, s hagyja, hogy elkapják, ajkukhoz emeljék, miközben ügyetlenül, bizonytalanul roppan meg térdük a hatalmas bőrkötények alatt.

- Mintha valódi testet rejtene a köntös, faragjátok úgy a halott királyt.

- Kegyes királyné asszony, így tanított minket pisai Andrea, aki apjaurától tanulta ezt a művészetet. Nézze meg, Serenissima... miként próbáljuk kiformálni köntöse alatt a tagokat... itt... mintha emelkednék a melle... az ülő szobor meg kieresztette a lélegzetét. A szemét nyitva hagyom... a szem a világ tükre, miért ne legyen nyitva? Miért ne nézzen rád, ha szembe fordulsz vele? Őseink, római őseink is kinyitották néha, ha a lehunyt szemhéj álmossá, halottá tette a követ. Mi csak úgy csináljuk, ahogy magiszterünk, az élet tanít... Lehunyjuk szemünket, s úgy nézzük, vajon élhetett volna-e... mozoghatott volna így... vajon erekkel szórjuk-e tele arcát, melyet megkeményített a halotti álarc... az egyetlen, amiből láthatjuk: milyen is lehetett az istenben boldogult úr...

- Ezelőtt nem csinálták így. Nem hasonlítottak az élőre. Hosszúak voltak, szakállasak... Miért nem csinálják kegyelmedék úgy... miért másként?

- A világ megyen előre, úgy mondják. A piktorok kezdték. Ők jártak oda, ahol az orvosok boncoltak. Ők próbálták ki először az emberi s asszonyi test meztelenségeit. Most már Sienában senki sem tudna megélni, sem piktor, sem kőfaragó, aki nem tudna mást, mint csak a régi mesét...

- Itt, Nápolyban miért nem csinálják még?

- Serenissima Regina, itt még békések, nyugalmasak az emberek. Mindenki csak bora-söre után jár, tömi hasát, tisztelettel... s nem érdeklik a közügyek. Fiorenzában, ha új templomot építenek, húsz-harminc mester ostromolja terveivel, rajzaival, viaszfiguráival a Signoriát. Megtudják, kinek van a tanácsban nagyobb szava, annak zaklatják házát, bizonygatják, hogy az ő rajzuk szebb s a legméltóbb arra, hogy feldíszítse a templom falát...

- Úgy mondják, gyakorta vér is folyik...

- Már a régi rómaiak is köpölyöztek, ha az emberi orgánumban megszorult, feketedett a vér. Fiorenzában is így csapolnak, amikor sűrű... s Isten legyen megmondhatóm, egy kis csetepaté után eltűnnek a hetvenkedők, a gézengúzok, tisztább lesz a levegőég, miután megvívták a maguk argumentumait.

A két angyal leheletkönnyen tartotta a márványfüggönyt, mely mögött szelíden és csendesen aludt a király. Felnézett a márványhalottra, akiből a véső fakasztott új életet. A kör bezárult, mely elkezdődik az első öleléssel, azon az éjszakán, amikor a magzat megfogan. Miért nincs gyermeke? Miért nincs gyermeke Endrétől, és miért nincs... Itt elijedt. A gondolat kigyújtotta halántéka megett a lobogást. Miért nincs méhében még magzat, s miért szórja el hónapról hónapra asszonyságának hiábavaló kincseit? Nagyapa... ha most itt lenne, és nagy, fehér kezébe vehetné kezét, s mondana valamit, reszketeg hangján, úgy, ahogy egyedül vele, Johannával beszélt. Valami hiányzott az emlékről, szó, mely a kései korokban reávilágít majd arra, ki volt az, aki itt fekszik, miért öleli porait márvány, miért nevezték Bölcsnek azok, akik vele együtt élhettek?...

- Vésnétek-e rá halotti rigmust?

- Ha kegyes asszonyom megadná textusát...?

- Várj csak... Baccio... amikor meghalt nagyatya, levelet kaptam Petrarca úrtól. Hallottátok-e hírét? Onnan írta, messzi Avignonból, Szentatyánk mellől... Várj csak, hogyan is kezdődött levele?

Egy perc csend lett. Az írószerszám megvillant Giovanni kezében. Johanna lehunyta szemét. Most újból a márvánnyal hűtötte forró homlokát.

- Cernite Robertum regem virtute refertum!

- Írd ezt... hisz értesz deák nyelven? Annyit tesz ez, Francesco Petrarca szavával: csodálja mindenki Robertus urat, a királyt, aki visszahozta az erényt...

A bőrkötényesek utána néztek, amint megfordult, megérintette a szarkofág alját, keze távolin, búcsúzóan intett, mintha megint idegen világokban kalandoznék tekintete. A sienai Pieta előtt megállt. Bement a kápolnába, s a térdeplőre ereszkedett. Holnapután hatalomban s dicsőségben fog itt ülni, koronával fején. Harmadnapra hatalmasabb lesz, mint a világ bármelyik asszonya. Szeme rajtafüggött a Madonna szelíd arcán. Ilyenek lehettek egykoron a jámborak. Nem jártak kedveseikhez éjjeli órán, nem gyilkoltak, mérgezték egymást, nem esengtek egymás jószága, trónja, gazdagsága után! Nézte a kedves, egyszerű képet, mely meleg, aranykék s ezüst-veres színeivel szinte derűssé vidámmá tette a legszentebb halál komor jelenlétét. Mintha köntös hímzését bontaná szálról szálra, úgy bomlik fel minden körülötte. Egy sugár aranysárga csíkkal világította meg keze fejét. Valakire gondolt valaki alaktalanra, aki régi-régi idők óta már a szerelmese. Ahogy közeledett az ajtóhoz, hallotta az udvari lovász hangját, asszonyoknak perlekedését, az őrt álló lándzsája koppanását. Kint kendőiket lobogtatják, virágot szórnak felé... vagy elfordulnak tőle fekete tekintettel, ha nem dobál ezüstdénárt, réztarikat. Szeme kereste a sírokat. A véső koppant, a pöröly ráesett a szerszámra, a márvány csengett, a csiszolópapír hangja átsüvített a zajon. Így nő Rex Robertus síremléke emeletnyi magasságokba, így válnak epitáfiummá a gyér, halavány mondatok. Így borul kupola az államszerkezetre, melyet asszony tart a kezében, aki ijedős-babonás szemmel még egyszer térdre rogy a templomajtóban, mielőtt elhagyja Carolus Magnustól eredt őseinek pihenőhelyét.

Egy hét telt el a koronázás után, s ez alatt a hét alatt sohasem aludtak ki hajnal előtt a koronaterem gyertyái, futva söpörtek csak a cselédek, s roskadásig megtöltötték a vendéglátó házakat a követségek és kíséreteik.

A fiorenzai követ, Villani úr nagy bölcsességével fölébe hajolt a parádés, lovagi világnak, mintha minden szavával, minden mozdulatával csak védeni akarná a Respublikát. A Posillipo alján francia íjászok ölelgették a leányokat, ha megunták, beültek a kocsmákba, lármáztak, verekedtek, s szidták a Vezúv környéki bort.

A fejedelmek árasztotta fény átszaladt a szürke, komor bástyafalakon, megszűrve, bágyadtan mégiscsak kiáradt a népre, mely reszketett az újság s ünnep lázában, tudta, ha jól megy az uraknak, számára is kerül valami konc. Egész nap ott hullámzott a palota körül a tömeg. Tarka rongyaikat lengette a szél, ők maguk nyomon kísérték a vendégek érkezését, ismerték a lovagok színeit, s otthonosak voltak mindenféle udvari mendemondában, mely bőségesen áradt ki a kisajtók mögül.

A lovagi tornák előtt a nápolyi egyetem, a Studio hirdette meg az új király első doktori avatását. A kar tanárai, a magiszterek s doktorok reggel óta fogadták az érkező vendégeket. A diákok cipelték beszédes jelképeiket, s homokóra, csipesz, klistér és olló ott szerepelt a görebek és fiolák között. A népet kevéssé érdekelte a sok fekete tógás alak. De annál inkább megéljenezte a királynőt, aki ünnepi köntösében déltájban hajtatott az Aula elé, hogy megnyissa a promóciót.

Nagyatyjától hallotta, hogy a fejedelemnek legszebb éke, ha pártfogolja a tudományokat. Így elhelyezkedett, köpenyébe burkolózva a Rector széke felett, s intett, hogy a magiszterjelölt megkezdheti téziseinek kifejtését, mely az emberi szervek nyolcszáz csoportja s az égitestek mozgása közt keresvén összefüggést, idézi bőségesen Galenust és Hippokratészt, s az egészség aranyszabályait belekényszeríti Arisztotelész rendszerébe. Mintha figyelmesen hallgatta volna, kicsit lehunyta szemét, s csak akkor neszelt fel, amikor a kandidátus példákkal bizonyította, hogy a gyíkfőzet oltja a vágyat s a teknősbékáé erősíti. Castellamare képe villant fel, a rózsalugasok... a végtelen, szabad tenger, s míg felsorolták a csodatévő szereket, Johanna arra gondolt: valódi szerelemnek aligha lehet köze a reptiliák porából készített főzetekhez.

Miként a Studio ünnepsége, úgy kapcsolódott királyi személyéhez a háromnapos nagy torna is. Az első nap csatlósok gyalogvívását mutatták, bolondok kopjatörését s dámák könnyű viadalát. A nép már egész éjjel ott szorongott a hatalmas gyep szegélyén, morzsolta magával cipelt kenyerét, s itta a vizes bort. Hullámoztak, mint ősi, latin tömeg, mely tudja: nélküle nem ér semmit a játék arisztokratikusan zárt formája, a hanyatló középkor osztályrendje - neki kell biztatnia a lovagot, ha gyengül, kiáltása sarkantyúzza a lovat, tetszése kérés nélkül is eldönti az ünnep sorsát, s a névtelenség félelmes erejével csap le haragosaira, de szenvedélyének ereje égig emeli kedvenceit. Kellett a plebejusok mozgása, a végeláthatatlan, tarka félkaréj, mely csak ott szakadt meg, ahol lándzsások reteszelték el az utat a páholyok előtt.

Egy hét óta tartottak a játékok, anélkül hogy belefáradt volna a tömeg. Mintha minden érette lett volna, úgy belenőtt, beleszépült e ritkán ismétlődő szerepbe, s észre sem vette, mily nehézkesen, mily vontatottan tudja csak kielégíteni vágyát a nápolyi államszerkezet. Ha Acciajuoli nem állt volna ott a kormánykeréknél, már napok óta csúfságba fulladt volna a parádés napok sora. De a bankár mint valóságos mágus irányította az ünnepek folyását, s az utolsó napig biztosította a sikert.

Kürtök rivalgásában, hulló virágkoszorúk közt, ernyedő s újraszülető harci zajban mosolyogva mondta Erzsébet királyasszony, hogy Johannával beszélni szeretne. Virágot nyújtott felé, melyet hajából vett ki, szeme csillogott, s szalagot adott egy fiatal luxemburgi vitéznek, aki kivetett nyergéből egy nehéz lotharingiai lovagot...

Így kellett végigülnie a tornát, nyomasztó gondolatokkal, chimaerákkal harcolva. Csillogó vértek, fanfárok, díszmenetek közt, bandériumok zászlódíszében, heroldok pajzsjátéka között fel-felújrázott a tömeg üvöltése, mely nem tudott betelni annak gyönyörével, hogy most az egyszer szeme láttára püfölik, döfködik, szabdalják egymást urai. Jó néhányat törött tagokkal visznek el lepedőben, valakit keresztülszúr egy kettétört kopjaszál, egy ifjú vitézt levet lova... csupa élmény, urak egymás közötti közjátéka, melynek egyszer a kisember is örvendhet...

Kisétált Erzsébettel az elkerített kis bástyakertbe, melyben parányi ágyásokban illatoztak Johanna virágai. Ketten beszéltek csak, s Johanna megint megcsodálhatta a királyasszony könnyű, röppenő szavát, mely mégis ősi ösztönnel kormányozta az egész beszélgetést.

- Látod-e, lejár itt, nálatok az időm. Nem hagyhatom egyedül oly sok időre Lajos fiamat, annyi gond között. Nem... mintha baj lenne... de körös-körül folyvást fékezni kell a hűbéres tartományokat... mert Hungária nagykirálysága talán hússzorosa a te országodnak, s bizony nagy gond ez akkor is, ha béke van, akkor is, ha háborúra készül, s fegyverbe hív százezer lovast... Kéri, anyja segítsen néki... nem mondhatok neki ellent, szegény jó uramnak is így ígértem meg. Úgy gondolom, látod, hogy mielőtt gályára szállók, előbb elmegyek Rómába, mint már sokszor kiterveltem magamnak, s leborulok az Apostolok sírja előtt... Levelet kaptam Rómából. Most ott Cola úr, Rienzo fia a tanács első jegyzője. Ő írta nekem, hogy amióta a szentatyák a Rhône mentén székelnek, Rómában alig járt fejedelmi személy, s ezért úgy kívánna fogadni, mint a Napkelet leghatalmasabb királyasszonyát... Látod-e, milyen botorok az emberek, azt hiszik, én világi hívságaimat szeretném legyeztetni Rómában? Írtam néki, hogy egyszerű, vezeklő asszony érkezik, aki teljesíti fogadalmát, s szeretné odacsúsztatni adományát Szent Péter lépcsője elé. Úgy gondolom, jó sietni azzal, ha az embernek be kell váltani fogadalmát... Ki tudhatja, mikor s melyik pillanatban szakadhat meg az életem? Hiszen Ágnes nénéd is nemrég még oly viruló volt, s most az arcán megjelent a halál...

- Kegyes anyám is látta? Hallott róla, hogy Ágnes méregtől kornyadoznék?

- Látod-e, odahaza, nálunk is gyakorta mérget emlegetnek, ha nem tudják valakinek halála okát. De nem hisz azért senki sem benne, mert még senkit sem ítéltek el Magyarországon, akire rábizonyult volna, hogy méregkeverő. De itt... nálatok kevesebb a népeknek bizodalma, s lépten-nyomon hallom: nénédet ismeretlen méreg nedve emészti lassan.

- Méregtől való félelmében hagyná el Nápolyt, kedves anyám?

- Kinek állana útjában ilyen öregasszony, mint én?

- Boldog lennék, ha nálam is így megmakacsolná magát a szépség, mint asszonyanyámnál...

- Kedvesen szólsz, s érzem, szívedből beszélsz. De most már utazásomról kell szólanom... Úgy tervezem, hogy jövő hó elején felkerekednék Róma felé.

- Róma: Örök Város, még várhat anyámra... Miért oly nagyon sietős az útja?

- Majdnem fél esztendeje már, hogy terhetekre vagyok... Tudom én, minden látogatásnak egyszer csak vége szakad. De látod, Johanna, én nem megyek el innen egyedül...

- Oly lovagi kíséretet adok, amilyent nem látott sok esztendő óta Róma.

- Csak egyetlen lovag fog kísérni...

- Vajon szerelembe esett-e országunkban, asszonyanyám?

- Ezzel a szerelemmel jöttem ide, lányom. Ezzel tartottam kezemben először gyengécske Endrét, ezzel sirattam meg, amikor hatesztendős kora után Visegrádról útra engedtem... Ezzel a szeretettel vártam, hogy enyhüljön a világ folyása s eljöhessek Nápoly felé...

- Endrével akarnál Rómába menni?

- Rómáig, s még tovább is...

- Ahol elválik Itália a barbár világtól?

- Mindenik ország Nagy Károly öröksége... Innen is, túl is. Johanna, én hazaviszem innen Endrét.

- Vajon tudja-e, anyám, mit beszél? Józanul szólott?

- Még senki se tudja... a híveim sem. Én forgattam ezt éjszakákon át magamban, míg hánykolódtam...

- Endre elmenne innen?... Itt hagyna engem?

- A por, mely Ágnes poharát mérgezte, nincs messze asztalunktól. Én félek. Endre még nem tudja, de ha az anyja akarja, nem hagyja eltávozni egyedül.

- Vajon gondol-e, anyám, arra, mit fog mondani az egész világ? A keresztény Respublica fejedelmei?... Hallott-e már valaki ahhoz hasonlót, hogy hites, ifjú férj hazamegy anyjához, világcsúfjára hagyva asszonyát?

- Bevallom, lányom, nem hittem, hogy tenálad e szándékom ellenzésre talál.

- Vajon rossz hitvese voltam Endrének? Ártottam-e neki? Beszennyeztem nevét?

- Csendesebben, leányom. Nemcsak ágyban lehet megszegni a hitvesi hűséget... A házasságkötésnek megvannak a maga spirituáliái is. Hiszed-e, hogy boldog volt Endre, amikor mint Salerno hercege foghatta királyi uszályodat? Lehet-e boldog egy férj, aki feleségének vazallusa?

- Mindezt így írta elő nagyatya testamentuma. Gyenge és tehetetlen vagyok arra, hogy megmásítsam az ő akaratát.

- Sajnállak, érte, leányom, ha más az érzésed, de nem tudtad kimutatni. Elviszem Endrét. Te magad is tudod, boldogult uram e trónnak jogszerű örököse volt...

- Anyám kétségbe vonja, hogy koronámat jog szerint hordozom?

- Minden sebet lassan behegeszt az idő, s a vita a nápolyi trón dolgában már idestova félszáz esztendeje folyik. De látod-e, nagyatyád épp ezért tervelte ki mátkaságotokat, azért ültette el gyermekként Endrét nápolyi földbe, hogy örökre megszűnjék a trónöröklés vitája, ti ketten együtt uralkodjatok. Vajon mi történt vele, amikor reáborult a vénség, vajon kik adhattak rossz tanácsot neki? Csak egy a félő, ha elmegy innen Endre... akkor újra felszakad a seb... vérezni fog.

- Zavarban vagyok, anyám. Míg nem szóltál státusügyekben királyasszony módjára, elébed vethettem magam, könyöröghettem: ne ártsd magad kettőnk dolgába. Fiatalok vagyunk, megszeretjük lassan egymást, Endre is növekedik elméjében, megérti, hogy hitvesét az Isten rendelte trónra... Könyörögtem volna neked, de szavamat elvágja szavad, mellyel felszakítottad e régi, áldatlan vetélkedés sebét. Ha most esdekelnék, azt hinnéd, már csak a félelem adja számba a szavakat.

- Vajon szereted te Endrét?

- Együtt nőttünk fel, egyforma korban. A természet rendje, hogy a leány előbb érjen meg, mint az ifjú. Míg én a kancelláriában másoltam a régi írásokat, Endre vadászott, s nem mutatta, hogy örömét lelné abban, ha egykor Nápoly királya lesz.

- Pannoniában nem szokásos az, hogy férfi alázkodjék asszonya előtt, lantot pengessen ablakánál, s gajdolja parázna rímeit.

- Asszonyanyám... ne ítéld el a lant szaván szálló szerelmet, mert akkor nem beszélsz te sem szíved szerint. Olyan szép, ha virágokat szed valaki, s elküldi egy szép szonettel, vagy postagalamb érkezik, nyakán kedves lovag levelét hozza, sólymot kapok, mely színeimet viseli... De látod, én nem kaptam Endrétől semmit... csak ékköveket, melyeket tetőled hozott el a követség, s neki kellett ünnepkor átadnia. De nekem nem arany kellett... Endre kellett, akivel együtt nőttem fel, akiről tudtam, ő lészen az, aki megtépi lányságomat, ő lesz az én hites uram... Ezért nem nézhettem én rá, mint kisasszonylányok más lovagra, idegen fejedelmekre, gyermekkortól tudtam, nem lehetek senki más mátkája, nem álmodozhattam torony ablakában, nem hallgathattam idegen lant pengését... Csak arra várhattam, hogy Endre szívén megolvad a pecsét... eljön értem, ő lesz az én szerelmesem. Erre vártam.

- Ily nagy eszű dáma, mint te, miért nem kormányozza lovagját kedve szerint?

- Közöttünk állt a barát. Ő zárta el az utat. Ő épített közibénk akadályokat... Érted-e, anyám, mindig ott volt közöttünk... mint a rontás, sápadt arcával, dülledt szemével, okosan és félelmesen. Mintha falon keresztül lesné el szerelmes szavunk elejét, s már korholna is érte, felemelné ujját... mintha megvetné s paráznaságnak mondaná mindazt, ami a természet rendelése szerint esik... mintha ő akarta volna, hogy mindeddig ne foganjon bennem Endre magja... úgy legyek itt, szégyenben, asszonyanyám előtt, hogy meddőségem hírével kelljen hazamennie... Azt hittem, ő vert meg szemével... amikor... anyám... épp most, amikor... szólni akartam.

- Amikor?

Johanna lehajtotta fejét. Szeméből valami villámló dac, félelmes elszántság tört ki, mintha megváltozott volna benne minden, mintha ott ingadoznék élet és halál mezsgyéjén. Csak asszony érezhette meg a mélységes változás okát. Odament hozzá, egészen-egészen közel. Lehajlott a dacosan ülőhöz, két kezébe fogta Johanna fejét. A villogó, gyűlölködő Anjou-tekintet most egyszerre eltűnt könnyes fátyola mögött, a kevély, fejedelmi tartás megenyhült, a fej lehanyatlott, s Johanna odaborult anyósának brokátköntösére, s halkan, feltartóztathatatlanul zokogott...

Délben érkezett Castellamaréba. Csak az öregek szolgálták, akiknek terhes már a nápolyi udvar, s télen-nyáron itt húzódnak meg, a királyi villa körül. Mindent úgy látott viszont, ahogy Bölcs Róbert hagyta, a bútorokat, virágokat, embereket. A fák terebélyesre nőttek, az encián beborította a sziklákra hajló meredek részt, olajfák suhogtak a szélben. A szél keresztülszaladt a fákon, minden nedves volt a sok párától, eső, sós íz keveredett a levegőben, a lovasköpeny alatt, szoknyaalján lassú cseppekben gyűlt meg a nedvesség. Egyetlen csatlós kísérte, tudta, csak fel kell nyitni a hatalmas, pántolt ládákat, s kivehet magának friss ruhát. Az aggastyán udvarmester kopogtatott, betipegett, botjára hajolva kérdéssel: hány személyre terítsenek a vacsorához, s milyen halat és húst kíván a királynő, hogy a hosszú út után eloltsa éhségét? Halk hangon folytatta, szolgálatának rendjében, hogy az elmúlt este tarentói Lajos herceg is stabiai lakába érkezett, s vajon nem kívánná-e a királynő, hogy átüzenjen a herceg úrhoz: együtt költhessék el a vacsorát? Valami megenyhült benne. A pillanat fojtogató szorongása, az eső csendesebb lett, a szürkeség ritkásabb. Letette könnyű barétját, melyet lovaglásnál viselt, lassú mozdulattal lehúzta a nehéz bőrkesztyűt. Felnézett az öregre.

- Köszönöm figyelmét, gróf úr! Vigye üdvözletünket a tarentói hercegnek, s közölje véle, szívesen látjuk asztalunknál, ha ideje s foglalatosságai megengedik. Kegyelmességed pedig jelentse nekem, vajon lesz-e így vendégünk, hogy alkalmas időben még ruhát cserélhessek.

- Küldjem be feleségem, Serenissima Regina, hogy segítségére legyen?

- Köszönöm, Adelmonte... Ne fárasszuk a grófasszonyt. Fáj a fejem, s örvendek, ha most kis időre magamban maradhatok.

Várt. Párnába fúrt fejjel, égő homlokkal, valami furcsa émelyedéssel. Mintha számolta volna a lépéseket, ahogy tipeg az öreg, koppan botja... most lelép a nagy kőlépcsőről, a szolga előreszalad, kitárja a kaput... innen vagy kétszáz lépés a nagy, szomszédos villa, melyet még Fülöp herceg építtetett családja tagjainak. Ha kinéz, láthatja, imbolyog-e lámpafény, vagy nehéz vaspánt zárja el odaát az ablakokat? Várt. Szívta a virágok szagát, melyek betörtek a gótikus rácsok közé, s odahajlottak hímporos orcájukkal az ő arca felé.

A válasz gyorsabban érkezett, mint remélte. Lajos herceg hálát mond a megtisztelő kegyelemért, s egy óra múlva felkeresi a királynőt. Feltépte magát az ágyból, s a láda fölé hajolva válogatni kezdte köntöseit. Csupa nyári, könnyű kelme, csak olyankor hordja, ha nem jönnek mások hozzá, mint leányok s asszonyok. Úgy suhog egyik, nehéz, különös esése van, a színe is aranysárgában játszik, a perzsa követ hozta, aki e vég selyemmel rótta le ura tiszteletét. Olyan vékony s mégis oly erős... ha napfény felé tartja, minden átlátszik rajta, de ki tudná elszakítani, talán még a legerősebb lovag sem?

Öltözködött. A nagy acéltükör a régi idők óta állt itt, amikor még csak Velencében csiszolták az üveget. A tükör mutatja az alkonyatban figuráját, amint lehántja magáról a nehéz posztót, s aztán aranysárgán veri vissza a selyembe burkolt alakot. A nap kiszívta az úton, a tengeri levegő felcsípte arcát. Kendővel, illatos vízzel eltörölte a port. Közelebb hajolt a tükörhöz. Csillogott szeme, friss volt arca, a nyakon a bőr üdén, ruganyosan feszült, a váll kibújt a gombolatlan köntös alól, s fedetlenül hagyta melle tövét. A festék halavány pirosságára ma nincs szüksége, inkább hajával kínlódik, míg beszoríthatja a színes kövekkel kirakott, ezüstszálból font háló alá.

Mire kiment a nyitott tornácra, Lajos már ott ült, világos harisnyanadrágjában, aranybrokát zekével, fedetlen fővel, fegyvertelenül. Kezében hatalmas virágcsokrot tartott, most, jöttében téphette le, s úgy szorította össze aranyláncával, mely épp keze ügyébe esett. Egy pillanatig álltak egymással szemben. Lajost nem látta hónapok óta, nem jött el a nagy vadászatra, Erzsébet udvarlására... lent maradt a csapatoknál Dél-Apuliában akkor is, amikor koronázták, s csak annyit üzent az ajándékvivővel, hogy nem engedik meg távozását a hadiállapotok.

- Köszönöm, hogy megtiszteltél, Lajos. Másként egyedül lettem volna, bár azért lovagoltam ide e késői napon, hogy megpihenjek egy kicsit a sok ünnepség után.

- Egyedül jött ki a kegyelmes királynő?

- Hagyd el, Lajos... ketten vagyunk...

- Egyedül vagy itt?

- Egészen egyedül. Királyasszonyanyám, Erzsébet, negyednapja ment el tőlünk. Egy napig én adtam néki kíséretet, s utána visszafordultam, mert nem engedtek több nyugvást az otthoni ügyek. Endre anyjával ment Róma felé... vele lesz, míg megteszi zarándoklását, s utána... talán tíz nap múlva ő is hazatér.

- Én is egyedül vagyok.

- Már azt hittem, mátkával térsz vissza... vagy legalábbis jó hírrel, mely megengedi a nápolyi udvarnak, hogy tiszteletedre ünnepet rendezzen?

- A várat néztem meg Amalfiban. Erősebb minden várnál, melyet eddig láthattam. Acciajuoli úr nem kíméli a pénzét, ha a sajátjáról van szó. Úgy mondják, Párizsból hozatta el a legjobb építőmestereket. Ezt néztem meg, s nem leányokat.

Megállt vendége előtt. Követte tekintetét, ahogy végigvillan rajta, köntösén, a testén, megáll nyakánál, keresi szemét. Olyan jó, hogy itt van közelében Lajos. Nem ült le, megindult lassú, imbolygó lépésével a belsőbb szobába, s Lajos udvari illem szerint meghajtott fővel követte.

- Ülj le, Lajos... még minden rendetlen itt, nem készültek arra, hogy kijövök. Váratlanul lovagoltam ide. Fáradt voltam. Így vedd jó szívvel, amit adhatok, s ne keress ma nálam semmiféle ünnepélyes fogadtatást.

- Oly jó, hogy itt lehetek nálad... Úgy vágyódtam utánad... mindenkiben csak a te tekintetedet kerestem, és nem találtam... egyszer sem találtam... Szonettet írtam rólad, s megint egyet...

- Rég volt, Lajos, amikor ketten sétáltunk a kertben. Nagyapa élt még. Nekem még nem volt korona fejemen.

- Keveset hallottam az udvari dolgokról. Róbert bátyámat elhívták Franciaországba. Úgy mondják, neki szánták Bourbon Mária kezét.

- Így mondják...

- Hallottam, hogy ünnep ünnepet követett nálad, de én nem kívántam ott lenni. Mindenki idegen, aki körülötted táncol. Legfőképp a magyar urak.

- Ne bántsd őket. Védik, ami az övék, s hűségesek ahhoz, akit szeretnek.

- Szép s fiatal biztosan volt köztük...

- Endre lovagjai nem emelik rám szemüket. Magyarok s hűségesek.

- Erősen hitükre tértél... Hiszen Erzsébet asszony tartotta kezében a sceptrumot... így mondták, az alatt csak az történt, amit ő akart s Robertus, a mindnyájunk által hőn szeretett barát.

- Ne bántsd őket. Endre anyját sem. Ki tudná megmondani, jobbak-e, rosszabbak-e, mint mi vagyunk?

- Egyeztek Endrével?

- Férjem. Fáj neki, hogy nem lehetett király. Másnak is fájna.

- Aki rajta ül a trónon, az a király...

- Merészen beszélsz, Lajos. De látod, ez most a trón, ahol ülök, s itt nincs kettőnek hely... látod... itt sincs.

Lajos felnyúlt két karjával, félig térdelve, félig ülve elhelyezkedett Johanna lába előtt. Derekánál átfogta. Az asszony magasan ült, különösen s majdnem könnyesen mosolygott. Lajos fogta, feje egyre közelebb jutott Johanna arcához, olyan halkan s észrevétlenül, mint ahogy az eső szivárog be az omladékos fal rovátkái között. Arcuk egymáson pihent, Johanna felemelte kezét.

- Várj, Lajos... most terítik az ebédlőtermet... Bejöhetnek...

- Rekeszd ki őket királyi szóval... Mondd, hogy államügyekről beszélünk, melyeknél senki jelenléte nem kívánatos... Menj, mondd meg!

- Ilyen kései órán státusügyeket... ki hinné el...?

- A tarsolyomban pergamenek vannak... Acciajuoliéktól kaptam. Hajolj föléjük, ha bejönnek, s elalszik gyanújuk.

- Mit akarsz tőlem, Lajos...?

- Téged. Egészen, nem úgy, hogy csak epekedem érted, hogy csak messziről láthatlak, egyszer-egyszer elérlek, s aztán kisiklasz, mert te vagy a király, s az történhetik mindig, amit te akarsz...

Johanna csengetett. Az öreg Adelmonte érkezett.

- Kérem kegyelmességedet, hozza be kalamárisomat s az írószerszámokat. Vacsoráig nem zavarhat senki, s a vacsorát későbbre kérem, amikor a nyolcadik hora leszáll. Ezenfelül kérek pecsételéshez alkalmatos viaszt. Utána nincs szükségem már kegyelmed szolgálatára, s grófságod szíves üdvözletemmel ma estére visszavonulhat.

Amikor kiment az öreg, gondterhelten berekesztette az ajtót, ellenőrizte a zárakat, kint, az előcsarnokban felállította alabárdjaikkal kivénhedt csatlósait - Johanna röviden, kemény hangon elkacagta magát.

- Így kívánta hercegséged... hogy fegyveres őrizet alatt csak ketten legyünk... Így kívánta... Hát akkor halljuk, miféle státusügyeket kell még elintéznünk, vacsora előtt.

Lajos kigöngyölte a pergament, melyet tarsolyából előhúzott.

- Olvasd...

- Ki írta, Lajos?

- Cino... pistoiai Cino... ez volt, úgy mondták, utolsó szonettje, melyet számkivetése alatt szerzett... ez maradt belőle. Egy jokulátor pengette el előttem Amalfiban. Megvettem tőle, s most neked adom, ha fennhangon elolvasod...

Johanna ráhajlott Lajos vállára, a versmondáshoz nem szokott hang most egyszerre elértette, megízlelte a költemény fájdalmas, merengő ritmusát... a vers csengett, s az utolsó rím úgy halt el a szobában, mint amikor lantjáték után utolsót peng a húr.

- Szeretném tőled hallani, Lajos, az utolsó terzinát...

- Szeretnéd, Lajos... ha nem lennék szűkmarkú... fukar hozzád?

Lajos elnevette magát. Ahogy ültek, felnyúlt hozzá, elérte. Így ültek az eső, az ősz, a virágok között, csendben, míg Johanna érezte: Lajos keze egyre szorosabban fonja magához, s vékony selyemköntösén keresztül átsüt az állhatatos férfiszerelem tüze... Valahol megszólalt a kisharang, s egymást váltó őrök hosszú, nyújtott kiáltása jelezte, hogy az éjszaka Castellamare di Stabiába megérkezett...

Talleyrand bíboros egyenként leszámolta a lovas legény elé a pápai aranyakat.

- Hajnalban indulhatsz, Provence-ban sietsz, míg el nem éred a tengert s hajóra nem szállsz. Ha nagyon viharos a tenger, úgy az első kikötőtől bérelj újra lovat, siess, hogy mielőbb átlépd a nápolyi Regnum határát.

Gyertya fölé tartotta a papírszeletet, mely alatt ott ékeskedett Kelemen pápa titkos kézjegye. A Consistorium ülése után kapta meg az írást, melyen ő nem vehetett részt. A gyertyalángban lassan elhamvadt a papír, a pernyét kifújta a hatalmas, csúcsíves ablakon... A szél elvitte, de a rövid, pár soros levél minden szavát emlékezetébe véshette. A szentatya a maga könnyű, gyors francia szavával tudatta: nem állhat többé ellen a magyar akaratnak, s Endre herceg számára a bíborosokkal egyezően megadja a királyi titulust. A brevet legátus viszi, aki kiveszi majd az investitura alkalmából Endre szájából a királyi esküvést.

A bíboros lenézett Avignonra, úgy érezte magát, mint megvert sereg kapitánya, aki bezárkózott magános várába. Most hangos triumfussal ihatnak áldomást a magyar követek, vágtatnak kelet felé a lovas legények, viszik a jó hírt Pannoniába, hogy Endre mégis nápolyi király lesz.

Talleyrand tudta, a győzelem nem ment könnyen, sok fáradságba, de még több aranyba került. Sok-sok ezer márka ezüstöt, sok ezer flórenci aranyforintot küldött ide a visegrádi kincstár, megdöntötte a Castel Nuovo gyengébb hadállásait, mely aranyra nem tudott hasonló argumentummal felelni. Ezenfelül nincs Nápolyban semmi egység, mindenki a másiknak ellensége, még akkor is, ha napközben mézes szavakat váltanak. Acciajuoli Miklós külön utakon jár; durazzói Károly vigyázatlan, szinte nyíltan sóvárog a korona után, talán megmérgezné magát Johannát is, vagy elátkozná méhét, hogy Mária jogán őrá jusson a korona. Minden, amit tehet a Curiánál, amit még megbír a Kelemennel való barátsága - az csak némi halasztás, a királyi diploma szűkkeblű fogalmazása, Johanna jogainak védelme, a trónöröklés rendjének épen tartása... semmi több. Az itáliai urakra alig lehet támaszkodni. Mindenki csak önérdekét nézi, mintha elmosódott volna guelfek s ghibellinek között az az éles határ, mely ifjúkorában még keresztül-kasul szabdalta az egész félszigetet. Ma mindenki csak hasznot szeretne húzni a zavaros közállapotokból. Mindenki csak a jó szerencsét várja, s úgy állítja fel horoszkópját, hogy abban az erősebb számára megtalálhassa a kedvező jeleket.

Utolsó hírei úgy szóltak, hogy Erzsébet királyasszony nyugtalanul ment el a fővárosból. Megtorpant elhatározásában, nem vitte magával fiát. Hírek szerint Johanna távolodik a durazzóiaktól, nem bocsátja meg Károlynak, hogy csellel kerítette kezére Máriát, s nem bocsátja meg Károlynak azt sem, hogy itt-ott elejtett szavai szerint ő tart a trónra igényt. A tarentóiak erősebbek, hátuk mögött a firenzei pénzeszsákok, melyeket néha megold Niccolo. Róbert herceg Párizsban jár, a francia király kishúga a tét. Lajos utolsó időben Johanna legkedvesebb familiárisa, mióta visszaérkezett Apuliából még erősebben a Acciajuoli-hitre adta magát, erősíti fegyveresei számát, hír szerint szabad kompániákkal tárgyal, melyek bérbe adják számára fegyvereiket. Johanna hadainak parancsnoka, ő lesz a szicíliai hadjárat fővezére... Vajon Tarentói Lajos lenne a választott, aki bevette Johanna szívét?

Ült magába roskadtan Talleyrand kardinális. Finom, fehér keze szétmorzsolta a pernyemaradványokat. Kelemenre gondolt, aki maga köré gyűjtötte a limousinokat, a gascogne-iakat. Háza népe, öccsei, sógorai, távolabbi familiárisai mind itt vannak Avignonban. Az új kardinálisok közül legtöbbjéhez vérségi vagy hűbéri kapcsolatok fűzik. A Consistorium többsége francia, s ma, amikor senki sem tudhatja, hogyan dől el az angol háború, a szentatyának is ügyelnie kell, hogy ne erősítse kelet felől túlságosan a francia király ellenségeit. Az Antikrisztus, Bajor Lajos, akit annyiszor átkoztak ki, mint Canossa óta talán egyetlen német imperátort sem, ott tülekedik vazallusaival, választóival, Kelemen pápa kijátssza ellene a Luxemburgokat. Az új, kiszemelt császár ott ül nevelője, Kelemen lába előtt, s hallgatja áhítatosan a szavait... De mégiscsak római császár lesz egyszer, az impérium titokzatos törvényei úgy kívánják: ne kösse le magát Róma vagy Avignon felé. Ezek az ősi bölcsességek kívánják, hogy álljon szemben a nápolyiakkal is, forralja a bátorságot az itáliai ghibellinekben. Magyarországi Lajosra szükség lehet, ha az új német király dél felé fordul, vagy fel akarná emelni pajzsát Avignon felé. A Szentatya, mint Kelemen mondta, egyformán törődik a keresztény közösség minden népével. Ez... a Consistoriumban másként hangzik, de a pápa számol a keresztény fejedelmek erőivel, s nem hagyhatja, hogy a nápolyi ügyek miatt felboruljanak legszebb tervei.

Írt neki a pápa, ő legyen első, aki megtudja. Hűséges híve volt mindig, Kelemenre adta szavát, s nem utolsó hely az, mely a Talleyrand-okat megilleti a francia pairek közt. De a vége mégis az, hogy elveszett a nápolyi sakkjáték, s Endre mától néhány hónapra, amikor megjön a pápai legátus a koronázásra - Nápoly királya lesz. Így szerfelett erősödik Endre pártja, Róbert barát lesz a főminiszter, a durazzóiak aligha kapnak újabb javadalmakat, hacsak... Itt elgondolkozott, ezen a váratlan fordulaton... hacsak meg nem térnének Endre hűségére, abban a reményben, hátha meddő marad Johanna s Endre frigye? Próbáljon meg mindent Károly, ne üssön pártot, ne közeledjék a tarentóiakhoz, kerülje a Cabanis családot, őrizkedjék a turbulensektől, súgjon be minden való vagy álhírt Endre fülébe, igyekezzék kedvében járni, erősíteni, ha kell, Johanna ellen is... hátha ez az út lehet a könnyebb s egyszerűbb... hátha ezen az úton gyorsabban éri el azt, amire sóvárog s amit anyja is akar?

Visszahívta a lovas legényt. A toll sebesen szántott a fehér folyadékkal a papíron, mely csak akkor kezd sötétedni, ha kéntartalmú gőzök fölé kerül. Nápolyban minden gőz kénszagú, gondolta; sok-sok szép, derűs napra s estére emlékezett, melyet régen... esztendőkkel ezelőtt élt át abban a kis aranyvilágban, mely oly szívesen kérkedett azzal, hogy örökölte Augustus fénykorát.

A barát vitte Endréhez Gergely prépost levelét. A szentatya döntött, hosszas tanácskozás után. A breve most készül. Még nem lehet tudni, vajon miféle korlátok közt fog mozogni Endre úr regia potestasa, de a királyi esküt kiveszi a legátus, aki legkésőbb az ősz első napjaiban megérkezik.

Róbert atya belesápadt a győzelembe, melyet ennyi ellenség felett aratott. A legnehezebb megpróbáltatás akkor volt, amikor Erzsébet királyasszonyt eltérítette attól, hogy hazavigye Magyarországra fiát. Hogyan viaskodott, mintha angyalokkal kellene ütközetbe menni... cselt cselre halmozott, megnyerte még Filippát is, boruljon le ő is a nagyasszony elé... az egész udvar esengett: ne vigye el Endrét, s csak így sikerült elhárítani a plánumra leselkedő végső veszélyt. Most minden fáradozásáért megjött a jutalom. A breve készül, a koronázást nem tartóztathatja fel már semmi földi hatalom. Végre eljön a nagy nap, minden gonoszok bűnhődő s számadó napja, amikor Sodoma felett beteljesedik az ítélet.

Nem tudott alázatos és megalkuvó lenni. Nem borult tanítványa elé, nem illette kézcsókkal vagy hangos hozsannával, hogy mégis, mindenek ellenére - ő lett a nápolyi király. Térdre nyomta, állt felette, míg fenyegetően kiáltotta: "imádkozzál." - Ne bízd el magad, Endre, légy még alázatosabb, még jobban tiszteld az Ő törvényeit, s kövesd a legfelsőbb útmutatást. Látod-e, a jók elnyerik jutalmukat, a gonoszok büntetésüket. Látod, hogy az igazság útját nem állíthatja meg semmi hatalom! Paráznaságból nem születnek légiók, s a bűn csak aranyat termel, de a világ mérges dicsősége hamarosan leáldozik. Örvendj szívedben, de legyen néma a szájad. Ne mondd meg, merre készülsz, ne mondd meg, mi a szándékod mindaddig, míg öklödben nem tartod a jogart... Ne mondj semmit, Endre, csak készülj arra: ha már fejeden a korona - az evangéliumbeli tisztogató seprővel fogod megtisztogatni e vétkeknek, bűnöknek pitvarát.

Endre ökölbe szorította kezét, emlékezett. Minden tűszúrásra, minden bántó szóra, minden gúnyos mosolyra, mely azóta érte, hogy a Castel Nuovónak átlépte küszöbét. Mindenre emlékezett, amit hallott, amit látott, amit elhallgattak előtte. Imádkozott... de a gondolat szerteszaladt, az ájtatosságba belereppent csodavárása, lesi, hogy meghasadozzon az ég, ledőljenek a gonoszság kárpitjai, a latrok levessék álorcáikat, reszkessenek paráznaságuk fészkén, váljék ürömmé a bor s epévé az étel... Az Apokalypsis lovagjai fogják megzúgatni a harangokat azon az ünnepen, amikor e szép város felett végre Endre lesz a király.

Károly megállt a sápadt, gyermekágyban pihenő Mária előtt.

- Filippa jött el hozzám, beszélni kívánt velem.

- Nálam is járt, mielőtt téged meglátogatott.

- Sógorod... Endre... király lesz, ezt újságolta. De nekem ezt a hírt már megüzenték az avignoniak... Amiről most beszélünk, temesd magadba.

- Király unokája vagyok, Károly!

- Filippa lassan szólt, s nehezen hámozhattam ki beszédének értelmét.

- Pénzt akart?

- Nem kért... ilyenkor talán még veszedelmesebb... Keverik a vénasszonyok a mérget... valamelyik ezek közül segített elemészteni szegény anyámat...

- Filippa méregről beszélt?

- Nem ilyen egyszerűen... de ez volt értelme... kérdezte, tudom-e, hogy csodatévő amulettet visel nyakán Endre, mely megvédi a méreg s a tőrszúrás ellen is.

- Ki állhat Filippa mögött? Saját magától aligha gondolhatna arra, hogy hercegekkel szövetkezzék Endre vesztére.

- Hátha maga Johanna az, aki urától szabadulni akar?

- Nem lehet... nem eredhet Johannától... Johanna viselős... Endre magzatját hordja, a gyermek télire megszületik.

- Ha fiúgyermek lesz, uralkodni fog Nápoly felett... ha ugyan megszületik s életben marad.

- Miért tűnődsz e kisgyermek sorsán? Mit változtat ez a te szándékodon?

- Megváltozik a konstelláció. Így hát Endre halálával még megtörténhet, hogy magzatára marad a korona... A terv sántít...

- Miféle terv... Károly? Te is tervről beszélsz? Hát odaadtad magad a gyalázatosságnak?

- Nekem nincs részem semmiben sem. S ha lenne, akkor sem mondanám meg egy gyenge asszonynak, mit határoztak a férfiak.

- Filippa üzenetet hozott?

- Katalin nénénk szeretné, ha összetartana a Család. Sötétek a fellegek Nápoly felett. Ezzel kezdte... Hagytam, kedves szavakkal bátorítva. Néhányát említette azoknak, akik egymás közt parolát adtak. Az egész Cabanis-ház. Róbert, Margit, Filippa, a lánya... Terlizzit említette, a bastardot, Artois-t és fiát... mondta Squillace nevét is...

- Valamit tervelnének Endre s Johanna ellen?

- Miért Johanna ellen? Ő nem idegen...

- Endre fiát hordja... a férje...

- Hátha...

- Károly, nem lehet... nem lehet. Johanna nem dobhatja oda prédának Endrét. Lehet... irtózik most tőle... de nekem nem szólt soha rossz szót rá, éretlen gyermeknek tartja csak, akire nem bízhatja országát, mert minden plánumát menten felfedi Róbert barát előtt. Nem volt benne gyűlölség... nem kotyvaszt mérget Filippával, azokkal, akik Endre vesztét szeretnék... De mondd meg nekem, Károly, ha így lenne... ha mindenki ellene lenne, Endre ellen, miért nem engedték őt haza Pannoniába? Miért nem küldték, amikor az özvegy királyasszony kérte, bocsássák el vele Endrét?

- Endre biztosabban tartja a nápolyi királyságot Visegrádon, mint a Castel Nuovo ágyasházában. Mögötte áll Ludovicus, mögötte állnak a magyar seregek. Kérésére a pápa talán új legátust is küld, aki Johanna fejére olvassa bűneit.

- Milyen bűnei vannak Johannának?

- Lajos a szeretője!

- Ki látta... ki tud róla? Már te is vénasszonyok nyelvével piszkolod a királyi reputatiót?

- Az öreg Adelmonte látta, amint egymásba hajoltak.

- Hazug hír! Johanna nem lehet Lajos szeretője...

- Ő lenne egyetlen Nápolyban? Ő lenne egyetlen, aki megcsalja urát...?

- Úgy fáj, ha így beszélsz róla. Testvérem, egyetlen testvérem, fáj minden bántódása.

- Az én asszonyom vagy, Mária. Ha Johanna meghal, s nem marad utóda - te vagy a király. Érted?

- ...hogy te ülj rá a trónra... erősebben, mint szegény Andreasso... Károly, tudd meg, nekem nem kell ez az átokverte Regia... a korona, ami után ti mind nyújtogatjátok kezeteket, nekem nem kell más, mint az élet békessége, a gyermekem békessége... Johanna békessége...

- Asszony vagy, s ne akarj férfiak dolgába belelátni. Pihenj most, fáradt vagy, erősödik a lázad.

- Csak annyit, mit mondtál, Károly, Filippának?

- Durazzo hercege vagyok s a kereszt lovagja. Orgyilkosságokkal nem foglalkozhatom.

Megállt a meredek kapaszkodónál, mely a tenger felől erős emelkedőben a kolostor felé vezetett. A szem ellátott messze, a nápolyi öbölbe, s e félreeső fokról meg lehetett közelíteni a várost. Nagyatya körül akarta venni falakkal, ha netán a tenger felől éri támadás. Nagyanya nem engedte. Az Isten véd - mondta -, s minden falnál erősebb a hit, mely a szeretet leányait minden rossztól őrizi... Így maradt a kolostor sziklalépcsőivel, kis kápolnájával, bolthajtásos celláival. Amikor felért, kiegyenesedett. Szíve erősen, hevesen vert. Mióta méhében megmozdult a gyermek, gyakran előveszi a félelmes szívdobogás. A két fegyveres kísérő lent maradt a kiskapunál. Ide csak asszonyoknak s lányoknak volt szabad bemenete. A fakopogtató ráesett a nehéz tölgykapura, s a kis nyíláson át egy apácaarc tekintett ki.

- Chiara di Santa Croce nővért keresem...

A kémlelőnyílás kitágult, ijedt szem látott rá az érkezőre, egy hang végigszaladt. Kicsapódik az ajtó, s három öreg apáca hajol be, hogy elkapja s csókkal illesse a királynő köntösszegélyét. Johanna mosolyogva intett; elengedi nekik a tiszteletadást. Három soror, amint hajlonganak, sopánkodnak, hogy miért nem is tudták előre a fejedelmi látogatást, nem készülhettek illőképpen, mert hisz Chiara soror... azazhogy Sancia királyasszony úgy parancsolta, hogy ő csak egy legyen a szegény nővérek közül... Egy percig hallgatta őket, aztán türelmetlen mozdulattal nyitott magának utat a kolostorkert felé, ahol csendes sarokban, meditáció közben, apácaruhában találta a nagyanyját.

Arcon csókolta Johannát, s csak úgy nyújtotta kezét neki. Szép, tört fényű szeme kicsit távollátóan szaladt szét a kerten, amikor alkalmas ülőhelyet keresett, ahol elhelyezheti Johannát.

- Nehezen jöttél fel, látom. Hamar fáradsz?

- Pár hete, mióta jobban érzem... A szívem rendetlen, és néha úgy alszom, hogy azt hiszem, ájulásban voltam, amikor felébredek.

- Az Úristen rendelése, hogy szenvedjünk, Johanna... Ezen mi mindnyájan túlestünk, akik földi bűnök közt hánykolódtunk egykoron. Másként nem értenéd meg, miért is szereted a gyereked... De kérdem tőled, ilyen állapotban miért másztál ily magasra... csak nem azért, hogy lássad a szegény öreg nagyanyát?

- Te vagy az egyetlen, akihez jöhetek. Beszélni szeretnék, itt talán nincs füle a falaknak...

- Csak az Úr hallgatja meg annak szavát, aki hozzá fordul. Ezek a kedves sororok egész nap csak dédelgetnének... a maguk módjára, bizony kíváncsiak, lesik szemed járását. Beviszlek, kedveském, a magam cellájába.

Csendes kis fehér szoba volt ággyal, asztallal, kereszttel s egy székkel.

- Nálam maradsz estebédre, Johanna...?

- Ha szabad maradnom. Küldesd el az őrt állókat, s én holnapig nálad maradok.

- Valami bánt téged... rossz hírek jöttek valahonnan?

- Neked nem fájtak soha nagyon az országos ügyek. Nagyatya kímélt tőlük, nem kellett magadnak hánykolódnod, nem voltál sohasem egyedül... nem kellett küzdened, ellened nem volt senki...

- Az Úristen mindennek mondhatója. Senki sincs hívságok, vágyak, bűnök nélkül...

- De te Rex Robertus hitvese voltál, aki maga volt a király. Én itt vagyok magzattal testemben, gyűlölten... egészen elszakadva hitvesemtől, néha úgy, mint űzött vad, aki ellen már körben felálltak az íjászok.

- A vad oktalan állat. Te imádkozhatsz, hogy segítsen ki mindebből a bajból az Úr.

- Nagyanya, hírt vettem, hogy Endre megkapja a királyi címet... Kelemen pápa engedett. Úgy mondják, Bertrand bíbornok hozza diplomáját, aki a szentatya nevében fejemre tette a koronát... Most is ő jön, s ő veszi ki Endre királyi esküjét.

- Asszony ossza meg urával dicsőségét. Endre jámbor, derék ifjú volt mindig, úgy éreztem, mintha ő is unokám lenne. Engedelmes s illedelmes volt mindig... Nem látok injuriát.

- Engedelmes, főképp a barát előtt. Most is csak neki engedelmeskedik. Nem nekem.

- Királya vagy-e vagy asszonya?

- Én vagyok nagyatya akaratából Nápolyban a király. Ha nagyatya így rendelte... az egyetlen, aki tudta, milyen a világ forgandósága... ha nagyatya kirekesztette Endrét, akkor én... én a magam jószántából dobjam oda nemcsak a felét... hanem magát az egész királyi hatalmat?

- Miért az egészet?... Ha jól vettem ki szavad, Endrét conregensnek jelölték?

- Ha az Úr akaratából én egyedül lehetek az isteni kegyelem teljességében, asszonyi mivoltom ellenére, miért kell megosztoznom, miért kell másnak... Róbert barátnak átadnom a sceptrumot, melyet nagyapa olyan szépen, olyan bölcsen hordozott?

- Mit tehetsz a végzések ellen? Ha így döntött Kelemen szentatya, meg kell hajtanod fejed, s kérned az Istent, fordítsa lelked üdvösségére lelki megpróbáltatásodat.

- Ha én is nagyanya lennék... ha megtérhetnék én is ezek közé a falak közé, így mondanám én is, nagyanya... De én még nem vagyok húszesztendős... most hordom első gyermekemet... alig három esztendeje vagyok asszony... Én nem vagyok szent, nagyanya, bennem minden lázadozik, minden fáj, én nem alázkodhatok uram előtt, aki Isten akaratából az én vazallusom.

- Hallgattalak. Belőled, Johanna, a gőg beszél. Királynő vagy, s férjed melléd akar ülni. Ebben lássak injuriát?

- Nagyanya... nézd csak, én gyerekkel leszek, nála lesz a pecsét... hozzá jönnek az ország rendjei, a csapatok kapitányai, a követek, a prelátusok... mindenki Endréhez jön, és én nem leszek más, mint dajkáló asszony, aki csak a Castel Nuovo ágyasházában király.

- Miért jöttél hozzám, gyermek, hiszen tudod, én nem mondhatok semmit, hímezem szemfödőmet, melyet ítéletkor akarok viselni, s nem bántanak s nem örvendeztetnek már a világ dolgai... Miért jöttél?

- Farkasok közt vagyok, nagyanya. Olyan minden, mintha elborítanának a sebek. De ez a kisebbik megpróbáltatásom... A nagyobbik az, hogy körbenjárnak a farkasok. Ahova érsz, mindenütt csapdák vannak... mindenki árulni akar, mindenki koncot vár, mindenki keresi kegyemet, alázatos módon, hogy még valamit kifacsarjon belőlem, míg meg nem érkezik az investitura, s mindent meg nem kaparintanak az ellenpártiak. Róbert barát fennhangon hirdeti, amikor kedve telik: rövidesen jő a nagy leszámolás... Rövidesen jön a Nagy Seprő, Sodoma és Gomorra megszűnik...

- Minden barát így prédikálja, lányom. Sohase jő Nagy Seprő.

- Nagyanya, új zászlót készíttetett Endrének.

- Királyi koronával?

- Nem a korona a fontos. A bosszú. A lobogója fehér lesz. Fekete rajta a bilincs és a nyakazó bárd. Ezt találta ki, nagyanya, a barát.

- Honnan tudod ezt? Tőle magától?

- Mindenki tudja már. Sokan hímezik... a városban, Nápolyban, az én Nápolyomban, az én trónom árnyékában, az én örökségemben hímeznek fekete zászlót, bilinccsel és nyakazó bárddal... Kit akar nyakaztatni Róbert, s ki felett töri el vesszejét Endre? Azt mondd meg nekem, nagyanya... hiszed-e, hogy kis latrokat akarnak irtani, akik az Abruzzókban leselkednek a vásárosokra? Gyilkosokat, akik elállják az utakat a déli grófságokban? Ezeknek szánják a pallost?... Nem mindazoknak, akik Anjou Károly ideje óta szolgálták a két Szicíliát? Kit irthat Róbert? Téged és engem. Lajost és Róbertet. Károlyt és Fülöpöt, az ország nagyjait... Csak azokat hagyná, akik híven hozták hozzá hazug híreiket s azokat, akiket új királya majd szolgálataikért megerősít. A többi...? Nagyanya... a többi ne számítson kegyelemre, így mondják, mert szörnyű lesz a bosszú s hetedizigleni...

- Ezt a biblia mondja, fiam. Ilyen messze csak az Úristen tekint.

- Anyjától tanulhatta. Tudod te is, hogy ítélték azt a bárót, aki levágta királyasszonyanyám ujját? Hogy tépessék szét háza népe, harmadíziglen, asszonyaival, gyermekeivel. Azt gondolod, nagyanya, nála nagyobb lesz az irgalom...? Mindenki el fog vérezni, aki valaha vele szembekerült, aki akadályozta királyságát, aki pénzt küldött Avignonba, aki egyszer beszélt Talleyrand-nal, aki szidta a Pannoniaiakat... Kinek lesz nyakához nőve a feje, nagyanya?

Az öregasszony hallgatott. Kint megkondult a harangocska. Sancia, az özvegy királyné letérdelt a térdeplőre. Intett Johannának, kövesse példáját. Míg szólt a harang, térdepeltek. Sancia mosolygott.

- Johanna, az Úristen mindenkinél erősebb. Ha ő azt akarja, hogy tisztogatás történjék, a büntetés, bárki kezével essék, nem ér senkit céltalanul. De - most egyszerre kemény, erős lett a hangja, olyan mint amikor fiatal királyasszony korában régensként vitte a Regnum ügyeit - ha ártatlanok vádoltatnának, Johanna, légy erős, s ne tántorodj meg. Eljöttél nagyanyádhoz, hogy kiöntsed szíved. Nagyanya gyenge, erőtlen, tehetetlen. De unokámért még egyszer használom királyi pecsétemet. Ma este írok Kelemenhez Avignonba, s kérem... látod, kedves, én ismerem Kelement, amikor fiatal volt... Luxemburgi Károly nevelőapja, sohasem kértem tőle semmit... Ma még, ha van gyorshírnököd, vigye levelemet... írunk Kelemennek, egy öreg apáca kérésével, hogy ne bántsa Johannát... úgy szövegezze meg a brevét, hogy Endre királysága ne jelenthessen többet, sem szóban, sem tettben, sem hatalomban, mint csak e szép ország gyengébbik felét. Elég ez neked, Johanna?

- Isten a tanúm rá, nem akarom megvonni Endrétől címeit. Megbékélek azzal is, hogy ő nem lesz vazallusom. De azt tedd meg, nagyanya... te tudod csak egyedül megtenni, hogy mindenki felett uralkodhassék Endre... de felettem soha ne lehessen király.

A secretarius egy pillanatra letette a tollat, pihent. Acciajuoli szokása szerint az ablaknál állt, kinézett a tenger felé, összeszorította ajkát, s halk, színtelen hangon diktálta a Firenzébe induló levelet.

"...Kegyes Doffo, ideje, hogy rátérjek mindezek után azokra a státusügyekre, melyek ma megnehezítik Nápolyban boldogulásunkat. Őszinte szóval kell említenem, hogy, ha volt is kevéske bizodalmam a dolgok jobbra fordulásában, ez a bizalom most lassanként elpárolog. Miként a régiek mondták, bellum omnium contra omnes az, ami itt, a Castel Nuovo körül dühöng. Talán kegyelmedhez is eljutott híre annak, hogy nem maradt hiábavaló magyarországi Lajos király szüntelen buzgólkodása, készül az investitura, melyet híreim szerint San Vittorio bíborosa hoz el. E hír itt, Nápolyban talán egy hete terjedt el, de elegendő volt ez a rövid idő ahhoz, hogy megváltoztassa az ügyeket. A magyar párt, mint kegyelmed hiheti, napról napra erősödik. Robertus fráter triumfusát látja, régiek szavával élve, megkettőzteti légióit. A királyi udvar nem egységes. Durazzói Károly látszik valamennyi között a legerősebbnek. Némely jelek azt mutatják, szálai elhúzódnak Ludovicus király felé is, és sokan látták az utolsó napokban, amikor mosolygó szájjal, tárt karokkal Endre herceg üdvözlésére sietett. A tarentóiak szomorúbban vették a hírt, s nem tudják egyhamar leküzdeni kétségbeesésüket. Róbert már megjött Franciahonból, elismerték császári címét, melyet anyja után örököl. De mindez csak üres titulus, a való igazság az, hogy grófságaikból még vékonyabban csurognak az unciák, s az achaiai birtokok évről évre több aranyat nyelnek el. A császárné akarata az lenne, vegyem szemügyre a dolgokat, s próbáljak valamit segíteni. Ez alatt ma, meg kell mondani, Doffo, hogy lassanként e nápolyi világban csak egyet értenek. Ha Endre úr elköltözik az élők világából, akkor ki-ki úgy marakodhat tetszése szerint a nápolyi koncon, ahogy legjobban bírja a foga. Így, nyíltan írom, de kérem kegyelmedet, ha megjő levelem s olvasta, égesse is el. Én mindezen dolgoktól szokásomhoz képest távol maradok. Firenzében meg sem értenék, miként élnek e fejedelmek, akik ahelyett, hogy egybefognának - saját házuknak legmérgesebb ellenségei. Úgy látom, néhány hónapig még jobbra-balra fog ingani a szerencse mérlege, míg megállapodik. A királynő teherbe esett, harmad-negyedhónapos, s ez megint csak megmásítja a dolgokat. Minap beszéltem vele, már a hír megérkezése után. Sápadt, szeme karikás, hangja ijedős. Tárgyalt államügyekben, olvasta számadásainkat is, kemény szóval rám támadt, miért nem sietünk a só-tizeddel, aztán csendesebb lett, mosolygó, mint aki úgy érzi, hogy e nagy háborgásában nem akarna egyedül maradni.

Endre herceg most naphosszat szállásán van, sorozatosan tanácskozik honfitársaival. Innen... a dolgok természete szerint, kevesebb szivárog ki. Úgy mondják, Róbert barát már felkészült rá, hogy a maga módja szerint tisztogassa Nápolyt, mihelyt az investitura megérkezik. Ezért is írok különösképp, Doffo, hogy kérdezzem bölcs véleményed, melyet megcsiszolt, mint forrásban heverő kavicsot - az idő. Vajon nem kellene-e nekünk valamit tennünk, hogy elhárítsuk magunkról s házunkról a fenyegető veszélyt? Bizony, kölcsöneinknek dolga nem a legvigasztalóbb. Edward Londonban egyre húzza a fizetési terminusodat, gorombán támad agendáriusunkra, amikor az emlegetni kezdi a lejárt kamatokat. A nagy háborúban Frankhon ellen... ez idő szerint az angol bizonyul erősebbnek, egy okkal több annál, hogy hozzánk forduljon megint, ha nem tudja felszerelni hajóit, vagy már nem szállítanak hitelbe páncélt és fegyvert a barcelonaiak... Ilyenkor kellünk majd megint, s azt hiszem, Doffo, el tudunk megint ragadni valamiféle privilégiumot, mely befektetéseinknek legalább tisztességes kamatát meghozza. Az Impériumban zavarokra van kilátás. Bajor Lajosról rossz hírek járnak, úgy mondják, gyenge az egészsége, s lassan-lassan hajlik a sír felé. Szeretne békülni a pápával, s világi dolgait szegre akasztva a lelkiek felé hajolt. Utóda, ma már alig kétséges, hogy Luxemburgi Károly lesz, aki meg fogja kapni a választóktól - ebben mi is segítünk - az összes szavazatot. Károly hajlik a szentatya szavára, nem kívánja megtámadni sem az északi, sem a déli Itáliát. Magyarország, az Archiregnum a legkeményebb dió. Híre sincs pártharcoknak, urak közötti csetepatéknak, melyekről gyermekkoromban hírhedt volt Pannonia. Lajos hódoltatja a körülfekvő tartományokat. Keze mélyen belenyúlt a bosnyák s szerb ügyekbe, hatalmáról azt beszélik, hogy majdnem eléri már a Tartarust, de legalábbis a Fekete-tenger idefelé eső partjait. Ezért én még habozok. Fontolgatom, vajon merre lenne bölcsebb megkísérelni a kitörést? Közeledjünk-e Endréhez, s ami e pillanatban még lehetetlennek látszik, magához a baráthoz is, vagy ejtsük be aranygolyónkat abba a tégelybe, melyből bátorságot olvaszthatnak maguknak az egybegyülemlett összeesküvők? Róluk most nem szólok, mert nem szeretném, ha alkalmatlan helyen s időben nyitná fel titkát ez a levél... de mondhatnám, hogy ez a szövetkezés nemcsak kisebb méltóságokat fog össze. Doffo bátyám, látlak magam előtt; mintha hallanám bölcs szavadat, mellyel intesz, ne térjek le Johanna hűségéről, melyet már örököltünk Róbert királytól, szép, nyugodt évei után. Másrészről, egy utat se hagyjak nyitva, s ha úgy gondolom, hogy Andreashoz lehetne közeledni, próbáljam-e meg, s ez meg is érne némi áldozatokat. Úgy vélem, helyesen cselekszem, ha így teszek, kérek kegyelmedtől előre is jóváhagyást, ha ez a kísérlet több aranyat csapolna belőlünk, mint amennyire számítunk. Kegyelmedet kérem, beszéljen barátainkkal, meg kell érteniök, hogy a mi hatalmunknak legerősebb vára Nápoly, innen húzzuk jövedelmünk javát. Ha úgy történik minden, ahogy a barát akarja, minden egyik napról a másikra megszűnik. Egy tollvonással keresztülhúzhatja Endre minden privilégiumunkat, kiűzheti Nápolyból a kompániát, s ha nem akar fizetni, mit tehetsz...? Nem vonhatod ellene össze a titkárok, szolgák, pénzváltók csapatát. Kérem kegyelmedet, nézzen szét Fiorenzában, mit hall, mit mondanak az emberek, mire várnak... hallhatok talán valamit a magyar királyról, akinek most Zára körül sűrűsödtek meg bajai... Hátha Velence felől lehetne megélénkíteni a mozgást, nehogy Lajos királynak eszébe jusson az, amiről hallottunk, hogy Róbert barát Itáliába csalogatja, s ezen a régi földön megjelenjenek újból az Apokalypsis lovasai. Így zárom levelem, várom a választ. Ha időközben történnék valami, szokásomhoz híven kegyelmeteknek tudtul adom..."

Kibontotta a posztódarabot, s odahajította a nagyasztalra.

- Nézzétek, urak, ezt a zászlót használja majd Endre s a barát!

Akik ültek a Cabanis-palota nagyszobájában, most rámeredtek a különös zászlóra. Hatalmas fehér lepedő volt, fekete hímzéssel bilincs és bárd, felettük királyi korona Andreas kezdőbetűjével.

Terlizzi gróf sápadtan nézte a zászlót.

- Honnan szerezte, Filippa grófné?

- Ismertem egy hímező lányt, akihez munkába adták. Andreas inasa, Tommaso Pace hozta hozzá... Pace szólt Margitnak, ez elhozta a lánytól munkáját...

- Sokat csináltatnak ilyet... hátha talán csak ijesztés... egy zászló, maskarára...?

- Ezzel a jellel fognak ellátni minden csapatot, mihelyt a kardinális Gaetába megérkezik.

- Kinek a kezére kerül bilincs, s ki ellen akarják ezek kifenni a bárdot?

- Kegyelmed ellen, gróf úr, éppúgy, mint ellenem vagy fiam ellen. Sem Eboli grófja, sem Squillace, sem Terlizzi nem menekül meg a vad haragtól, melyet egy évtized óta melenget magában a barát, s amellyel táplálta Endrét, aki most már vágyik arra, hogy gyakorolja a regia potestast.

- Beszélj, Filippa, mit mondott Durazzói Károly?

- Hallgat. Ha a gondolat beszélni tudna, ilyképpen hangzana: "Jó híveim, s kegyelt barátaim, ti tegyétek azt, amit legjobbnak gondoltok, én ülök a kastélyomban s várakozom. Ha minden úgy történik, ahogy szándékotokban állt - elvárom, hogy elsőnek nekem küldtök üzenetet..." Károlyt gyermekkora óta ismerem. Tudom, mindaddig, míg nem szaladt le az utolsó szem a homokórán, rá nem számíthatunk. Csak ha sikerülne minden, azután érkeznék.

- Miért nem jött el hozzánk Katalin?

- Acciajuoli van ma nála... a császárnő üzenetet küldött nekünk. Szívvel s lélekkel a miénk. De fiai közül egyiket sem akarja tervébe beavatni. Lajos nincs Nápolyban s Róbert Frankhonba készül, hogy királylányt hozzon haza...

Artois szólalt meg:

- Azt hittük, Filippa grófasszony, hogy kedélyes vacsorára gyűlünk össze, s most azt látom, tort kell ünnepelnünk - de előre.

- Kevés szóval, beszéd nélkül is ismerjük egymás szándékát, nagyuram... még akkor is, ha a plánumot asszonyok szerkesztették.

- Így van ez, grófasszony. Kegyelmed innen és túlról csupa nőszemélyt kever bele az összeesküvésbe... leánya, menye, a többiek... mind a két oldalról...

- Johannát melyik oldalra állítja kegyelmed?

- Veszélyes kérdés... csendesen urak... Johanna a király.

- De melyik oldalon áll... a miénken-e, Filippa, erre felelj?

Cabanis özvegye halk lépésekkel az ajtóhoz ment, kinyitotta. Csak a siket tatár szolga állt a folyosóvégen, kezében lándzsával. Visszaült székére, a bőrre festett címer alá.

- Johanna gyermeket vár, urak. Ily állapotban ti is tudhatjátok, az asszony fecsegő lesz, ájulás fogja el nehezebb pillanatban, s alélt állapotban szája szóra nyílhatik.

- De mégis ő a király... Endre asszonya. Tudnunk kell, minderről miként vélekedik Johanna, hogy ehhez szabjuk mindazt, amit cselekednünk kell.

- Kegyelmed miért nem firtatja mindezt Durazzói Károlynál, aki a korona leggazdagabb vazallusa, férfi, s a természet tiszta ésszel, értelemmel ruházta fel? Miért kell Johannának az első szóra színt vallania?

- Tudnunk kell, miért történik minden... ki akarja? Mi lesz a mi jutalmunk, ha Endre elpusztul, s Johanna egyedül, félelem s veszély nélkül uralkodhatik Nápolyban? Mit várhatunk mi akkor tőle, jutalmat-e vagy büntetést?

- Minderről semmit sem mondhatok. A szájamon lakat van. Elégedjenek meg kegyelmetek annyival most, hogy Johanna nem tud semmiről semmit, s nem fog senkit sem meggátolni abban, hogy ott s úgy keresse igazát, ahogy akarja... Johanna sokat szenved, a magzat nyomja szívét, gyakran napokig kell feküdnie. Ilyenkor szerfelett szeszélyes. Ha idejét látom, hogy szóra bírjam, nem fogom elmulasztani.

- Mikorra tervezitek mindezt, urak, hiszen ma határoznunk kell?

- A pápai legátus augusztusban hagyta el Avignont. Úgy számítottuk, hogy ide a szeptemberi napéjegyenlőség előtt nem érkezhetik meg. Én úgy gondolnám, azelőtt kellene... miért várnánk meg a bíborost? Miért nem végezhetünk hamarább? - Hátha az Úr vagy a Gonosz addig csodát mivel? Hátha meghal a pápa... hátha a Consistorium mégis az ellen foglal állást, hogy Endre megkapja a koronát? Hátha vihar támad, elsüllyed a legátus hajója, nem érkezik meg Endre oklevele... Hátha a természet segít a maga titokzatos módján? Ezért nem tanácsolnám előbb, mintsem a bíboros indulásáról megkaptuk az üzenetet. Később pedig... Endre koronázása után túl merész s túl veszélyes lenne mindez, hiszen akkor már ő s a barát rendelkeznének az országos főhatalom felett.

- Bizonyos-e, hogy vér folyna, ha Endréhez kerülne a hatalom?

- Ismered Endre zászlóját, melyet száz formában hímeztet a Vomero-negyedbeli munkáslányokkal? Nem sok jóval biztatnak a bilincsek s a csontváz... a sújtó igazság keze elkap mindenkit, akit valaha Róbert barát felírt titkos lajstromaira.

- Mi is szerepelünk-e rajta?

- Mindnyájan, hölgyek és lovagok. Ha Endre trónra lép, s nektek nincs erőtök szembeszállani - mindannyian elvesztetek.

Gyűlölte a férfiköntösök nehéz, dohos szagát. Elviselhetetlen volt minden, ami hímre, nászra, csókra emlékezteti. Endre behúzódott éjszakánként a másik ágyasházba, hogy ne zavarja Johanna nyugtalan, nehéz álmait... A királynő alig tűrt meg maga körül valakit, legkevésbé a férfiakat. Ahogy nőtt testében a magzat, szinte borzadállyal gondolt arra, hogy a gyermek fejlődését talán megakadályozhatná egy ölelés. Nem volt anyja, aki segített volna nehéz állapotában, melyben gyakran élet és halál mezsgyéjén ingadoznak az asszonyok. Ha vért látott, alig bírta rejteni iszonyatát. Elrendelte, tegyék ki a város másik végébe a vesztőhelyet, mert elviselhetetlen lenne számára, ha ott nyakaznának s törnének kerékbe a nagytéren, a Castel Nuovo előtt. Néha vendégül látta kedves asszonyait. Eljött Aquinói Mária, aki alkonyodó szépsége őszi színeit hordta, s gyakran beszélt a távoli Boccaccióról, aki szép, fiatal leánykát örökít meg változatlanul Fiammettában, s közben fiorenzai kisasszonyokkal szerelmeskedik.

Gyermekkor, melyben árnyékok, emberek imbolyognak. Petrarca, amint belekezd az orációba... Tino, felemeli kalapácsát, egy régi-régi emlék, Giotto bíborfestékével s a kobaltkékkel, melyet szeme láttára porból s olajból kevert, Borbálának csak fél arca látszik még a kápolna falán, egy torna, melyben ő is hölgydárdával lovagolt előre, leeresztett rostéllyal, mint a többi lovagok, sólymászás az erdő szegélyén, mely olyan álomszerűen szép, mintha ő állana egy helyben, s mellette szélsebesen vágtatnának el a píniák.

Mindez messze van, s boldog, gondtalan világot hoz vissza, amikor megbújhatott Filippa karja közt, s nem kellett félnie attól, hogy ez az asszony előáll fekete rémmeséivel. Gyűlöli. Ez a valódi szó, gyűlöli Filippát, aki itt áll mögötte, mintha korbács lenne kezében, szüntelen űzi, sarkallja, benyit hozzá hússzor is egy nap, mintha csak nehezíteni jönne dajkamesékkel testének nyomorú állapotát. Így jön Filippa s Cabanis... A kis Sancia, akit még nagyanya tartott keresztvíz alá, onnan kapta nevét, még alig töltötte be tizenhatodik évét, de már végigszeretkezett az udvar testőreivel és lovagjaival. Ahogy perdül és reppen... valami van benne a cataniai parasztősökből, fekete és zsíros a bőre, ha nem éri festék, ragyog a szeme, a melle úgy buggyan ki, ha a forróságban megoldja övét, mint két vidám fehér galamb... itt van Margit, Ceccanói Margit, az ifjú Cabanis felesége, Eboli grófnője, akinek kezéhez, így mondja a fáma, lépten-nyomon bűn, méreg, szenny tapad... Hosszú, vékony asszony, ha a királynő elé léphet, eltakarja fátylával arcát, s nem látni mást, mint fényben úszó, forró tekintetét. Mindenki felett Filippa trónol, aki egyedüli úr a Castel Nuovo felett. Szava nyers, ha a nápolyi nyelvet beszéli, s nem igyekszik a kásás, furcsa francia szóval, mely évtizedek óta reá ragadt. Őtőle, Filippától tanulta meg a nápolyi nyelvet, s oly jól beszéli, hogy észrevétlenül elegyedhet - hányszor megtette - kofák, piaci asszonyok, mesternék, borozgatók közé. Ha nagykendő takarja el arcát - senki sem ismeri fel, hogy Johanna az a viselős asszony, aki alkuszik a tengeri rákra, s csípősen odavág, ha valaki nápolyi szokás szerint vidám éji óráját emlegeti.

Szereti mégis Filippát, talán parasztnyugalma miatt. Nagy, testes, fekete némber, ilyen lett volna akkor is, ha cataniai mosóasszony marad, széthízott arcával, ringó, hatalmas keblével, oszlop lábaival... kemény, ütésre emelt kézzel, mely pörölyként sújt a szolgálók közé. Hiába szeretne százszor és százszor szabadulni tőle, elkergetni birtokaira - amikor itt van, érzi, nem tudna nélküle megmozdulni. Kell ez a mély hang, az erős kéz, a hangossága, mellyel életet s forgást hoz be minden múlandó dolog közé. Kell nápolyi kofaszava, mely kikívánkozik a fényes díszebédlőből, kiáltása, mely felveri az udvart, érezteti, hogy ez a nagy, fekete asszony az egyetlen, aki ebben a palotában rendet tart.

Filippa meglesi, mikor riad fel a délelőtti szunnyadásból, amikor pótolni próbálja az álmatlan éjjeleket. Ilyenkor odaül ágya fejéhez, kezébe veszi erőtlen kezét, felfogja fejét, ha hirtelen megoldódik az émelygés, vizes ruhát tesz szívére, ha dobogni kezd. Mikor megered szava, mindig van valami benne, ami lassan mérgez, mintha lelkébe cseppentené. Egyszer Róbert barát ellesett szavát hozza, mely sötét és fenyegető, miként bosszúálló próféták mondása a bizánci képeskönyvekben. Megered szava, ha a királyfi beteszi hallgatagon maga után este az ágyasház ajtaját. Ilyenkor illatos kenőccsel dörzsöli homlokát, befonja haját, elkeni arcán a titokzatos balzsamot, melytől elmúlik a bőr petyhüdése, a szem karikái, a halánték szarkalába, aki használja, örökösen fiatal marad. Csak ne beszélne... ezzel a szapora, bőséges beszéddel, ezzel a plebejus nápolyi szóval, melyből úgy érzi, nem is egy, nemcsak Cataniai Filippa beszéli, ide áramlanak a nápolyi nagypiacok, halászasszonyok, a kikötőmunkások alkalmi szeretői, a polgárasszonyok vasárnapi tereferéje... mind áramlik, zajlik Filippa szavából, ahogy ezerszer és ezerszer királynőnek mondogatja, egyetlennek, mindenki felett valónak. Így mondja: ne engedj, légy te az erősebb, gondolj nagyapádra, gondolj a testamentumra... ha egyszer engedsz te leszel a letaszított, mindenki szánakozik majd azon, hogy elkergettek egy királynőt trónjáról, saját népe közül... Hallod-e, Johanna, hallod-e, mit mondanak az asszonyok, akik uruktól hallják... akik harsányan ordítják: szégyen az, ha olyan királyunk lesz, aki nem itt született, nem beszéli azt a nyelvet, amit mi beszélünk, nem eszi ételünket, nem szeret minket. Így mondják az asszonyok, és félnek... Kérdezed, Johanna, mitől félnek?... Ahogy végigszalad a borzongás, felnéznek a Vezúv felé... valami van a levegőben. Az öregek emlékeznek rá, hogy sokszor folyt itt a vér, amióta Corradinónak, az utolsó sváb királynak a nápolyi piacon leütötték a fejét... azóta béke volt Nápolyban, azóta nem járt itt ellenség... most jönnek az északiak, a kegyetlenek, akiknek erős az öklük és erős az ölelésük. Csupa ostoba, szószátyár beszéd, de azért vagyok közöttük, azért járok reggelenként egyedül közöttük, hogy halljam, mit beszélnek a nápolyi piacokon az asszonyok.

Így fekszik behunyt szemmel, hallja a piaciak mormolását, mely mint a tenger dagálya: Nápolyban örök. Hallja az asszonyokat, amint reggelenként keserű szóra cihelődnek, igazgatják porontyukat, férjüknek odalökik a híg borba mártogatott kenyeret, szurtosak és ápolatlanok, szavuk nyers, csak templomban láttak valaha betűt... Ezek az asszonyok rámutatnak, nevetnek rajta: Johanna... te lennél a király? Aki hagyod magad letaszítani, hagyod, hogy mindenki nevessen rajtad? Egy asszony, akinek az Úristen minden férfinál erősebb hatalmat adott, jószántából bevárja, hogy valaki hátrapenderítse, vállára tegye vasba öltöztetett férfikezét, idegen szóval kiáltsa, úgy, hogy mindenki hallhassa: hátrább, asszony!

Endre... kedves Endre... Ha most jó lenne hozzá, ha eljönne hozzá, és mondana valamit. Egy verset? Valami régi szonettet, melyet még Bertrand de Born szerzett Provence-ban, egy szót... hogy mókust hozott az erdőből, kagylót, mely úgy fénylik, mintha ezüstből lenne... egy szál virágot, melyet most szakított. Endre összeszorítja száját, hallgat. Ha bejön hozzá esti órán, dolgaik felől értekezik. Beszámol néki a calábriai herceg terveiről, elébe ad pergameneket, valamelyik kedvelt híve számára aláírat egy privilégiumot. Mintha ilyenkor mosoly játszana ajka körül. Tegnap este azt mondta: "Már nem sokáig zavarlak, Johanna..." Vajon ezt is a barát mondta... hogy éreztesse vele, mint pergő szirom, úgy fonnyad el királysága az őszben... Ha itt lesz a breve nem kell Johanna névírása, nem kell pecsétje. Endre fog írni és pecsételni, Endre lesz Nápolyban a király.

Hallja a másik szobában, amint peng sarkantyúja, leteszi kardját, könnyebb köntöst vesz fel. Megcsobban a víz, most mossa kezét, hallja a törlőkendő friss suhogását. A lépés errefelé tart, ismeri keze nyitását, ahogy lenyomja a kilincset. Most felnyitja szemét. Mintha valami nagy, barna felhő feküdnék felette. Ott áll Endre. Arcán nincs semmi mosolygás, kezében feltört levél.

- Írt bátyám. Tengernyi gondja között törődik azzal, miből fedezzem koronázásom költségeit. Húszezer márka ezüstöt kínál, mert hallja, hogy a nápolyi kincstár nem tudná kifizetni az ünnepet. Kínál köntösöket is. Prémeket, aranyhímzéssel palástot.

- Mintha alamizsnára szorultál volna...

- Calábriai s salernói herceg vagyok, de ha anyám nem hagyott volna itt aranyakat, nem tudom, miből fizetném meg a köntösöket, amelyeket viselek.

- Miért osztod el pénzed embereid közt? Miért nem fordulsz Acciajuolihoz, hogy adjon a jövő esztendei termésre előleget? Miért kérsz Ludovicustól, aki azt hiheti, hogy mi itt, Nápolyban, hamu közt ülünk, rongyokba öltözünk?

- Ha tudnád, mennyivel szívesebben fogadok el tőle egy dénárt, mint Acciajuolitól egy aranyat... Istennek legyen hála, megalázottságom nem tart már soká, ezeket a jó urakat mi fogjuk alaposan elszámoltatni.

- Mindig csak arra gondolsz, Endre, mi történik akkor, ha kezedbe kapod a Regnumot... miképp teszel ítéletet azokon, akik hűségesen szolgálták nagyapát?

- Mindegyik ellenem mesterkedett... Ha nem lett volna mellettem bátyám, ha anyám nem adott volna az aranynak lelket, úgy álltam volna előtted, mint szánalmas, rongyos herceg, akit épp hogy megtűrnek a többiek. Miért szeressem őket? Szeretnek ők engem? Amikor gyenge voltam és tehetetlen, ki állt mellettem más, mint Róbert barát? Volt-e nekem közöttük egyetlen barátom? Mondott-e valamelyik jó szót nekem?... Csak nagyapa: ő jó volt, kedves volt hozzám, megsimogatta fejem, ha látott. És látod, mégis... a testamentum úgy szólt, hogy engem kitagadott.

- Fáradt vagyok, Endre... Olyan mindegy most minden...

- Mihelyt én szólok országos ügyekről, fáradt vagy. Ha apródjaid gajdolnának vagy Filippa jönne boszorkánymeséivel, Lajos herceget jelentenék... vagy Alifei Miklós érkeznék pergamenekkel... Egyszerre megváltoznék minden... felkelnél, megélénkülnél... De ha én jövök hozzád, és kérlek, segíts nekem e nehéz órákban, akkor te fáradt vagy.

- A barát a segítőtársad. Kedve szerint eddig is ő igazgatta volna a Regnumot. Ezentúl mindnyájan kezében leszünk. Te is, én is, Nápoly is. Ha megjön a breve...

- Ludovicus írja: az én királyi méltóságomon nem esik csorba.

- Mondd, Endre, Ludovicus gyűlöl engem? Miért nem ír nekem sohasem levelet? Miért nem tisztel meg engem úgy, mint húgát a bátya?

- Miért gyűlölne? De Ludovicus olyan, mint a napkeleti király. Hódít országokat és tartományokat. Északon oroszok és lengyelek... már békéért könyörögtek, Kunország felől... a dalmaták segítségét kérik Velence ellen, a bulgár kenézek Budára érkeznek, s a szultán nem mer Ludovicus ellen hadat indítani... az osztrák herceg, a morva őrgróf, a cseh király, az új német király s a régi császár... Odaérkeznek követeik Visegrádra, leborulnak Ludovicus előtt, mindegyik hódol a magyar Archiregnumnak. Csak én ülök itt, szégyenben és megvetésben. Ha új köntös kell, alázatos lélekkel fohászkodhatom a kincstartódhoz, fizesse ki a calábriai hercegség elmaradt járandóságait. Otthon Ludovicus uralkodik hatalomban és dicsőségben. Nápolyban én csak idegen, jöttment, kitaszított lehetek? Ezért legyek hálás nektek? Te is tudod jól, hogy Anjou Károly akarata szerint sem téged, sem engem nem illet a nápolyi királyság, egyes-egyedül Ludovicust, csak Lajos rendelkezhetik a trónussal, ezen nem segít Bölcs Róbert hagyakozása, nem segít Kelemen pápa szava, sem a családi kontraktusok. Ezt a törvényt talán még százévekkel Carolus Magnus előtt hozták, e törvény szerint atyáról fiúra s innen megint a legidősebb fiúra száll a trón, kizárja az asszonyokat az öröklésből, s aki kilép az ősi, megszentelt rendből, az nem uralkodik, csak bitorol.

Még sohasem látta ilyen halotthalványnak urát, amint állt előtte, kezében a levéllel... Hangja fojtott, reszkető volt, mint olyan ember beszéde, akiben az indulat széttörte a zsilipeket, a szó szerteárad, ősi ösztönének engedve, akkor is, ha már fékezni kívánja.

Johanna felkönyökölt az ágyra. Két kezével feltámasztotta fejét, úgy nézett Endrére. Szeme sárgás fényben csillogott, idegen és félelmes volt, mint a tenger, melyet nagy mélységekből kavar fel a vihar.

Egy szót sem szólt, csak nézte Endrét. A szem kutatott a lélekben, vádolt, kérdezett... Endre tanácstalanul állt előtte egy percig, nem bírta el a tekintetét. Ingadozott, gyűlölet, félelem, önvád között. Egy mozdulat keresett formát, az ősi békítő gesztus, hogy fölébe hajoljon, megsimogassa, csókkal illesse. Egy szó után kutatott, mely megbékítené a gyermeket váró asszonyt, feloldaná az áthatolhatatlan hallgatást. Keze végigsimított Johanna homlokán. A homlok olyan hideg, élettelen volt, mintha földből kiásott, ezeresztendős márványszobor hordozná.

Terlizzi gróf felemelte ezüstbotját. Harminc kürtös zendített rá egyszerre az indulás jelére. Langyos szeptemberi hajnal volt, a párák alacsonyan úsztak, s nagy, vöröses korong jelezte, délben tűző napsugarakat fog rájuk vetni a majdnem tropikus nap. Az urak közül legtöbben előző nap indultak, estére beérkeztek Aversába, hogy innen hajnalban kerekedjenek fel. Hadviselés rendje szerint kitervelt nagyvadászat volt, melyben részt vett az udvar.

A vadászat Johanna kedvéért történt. Javult állapota, ritkultak az ájulások, nem kínozta már az émelygés. Mielőtt gyermekágyhoz köti testi állapota - most van az utolsó alkalom, hogy a harmatos őszi réteken még egyszer megkeresse a vadat. Endre boldog volt, élvezte, hogy nem kötik Nápolyhoz államügyek, szabadon lehet vágtatni csatlósai, vadászai, apródjai között, kiszaladhat a Castel Nuovo dohos, fekete köréből, s ölelkezhet a végtelen mezőkkel, melyek a királyi vadászterületeket övezik. Majdnem hadjárat volt, ahogy felkészültek rá, társzekerekkel, sólymászokkal, udvari jokulátorokkal, több naposra tervezték, miként Artois Bertrand mondta: csak akkor hagyják abba, ha sikerül elejteniük az erdőség legendás, egyetlen unicornisát. Endre nevetve kérdezte, vajon valójában szalad-e ilyen állat, vagy csak az Artois-k címerén ágaskodik? A vadászok egymásra néztek, Eboli grófja halk hangon csak annyit mondott, hogy a herceg nézze el nekik, ha a vad elejtéséhez - vadászszokás szerint - nem kívánnak neki se szerencsét.

Mielőtt Endre elindult, valami aggodalom támadt benne. Féltette Johannát, s kétszer is megkérdezte az udvari orvost, vajon miként állította fel plánumait a csillagjós? Vajon nem fut-e be a szeptemberi aequinoctium a fekete körbe, amikor a magzat rossz csillag alá kerül? Az udvari asztrológus ingatta fejét. A magzat plánuma még nem világos, hisz nincs hová lerögzíteni még érkezésének idejét... A herceg kívánjon mást, megfoghatóbbat, s arra majd szívesen, bőven válaszol. Az orvos annyit mondott, hogy terhes asszonynak nem árt a mozgás, de kímélje magát a királynő az erős lovaglástól. Nézzék meg jól a nyerget, biztosak-e a szíjak, legyen kocsi készenlétben, ha múló rosszullét környékezné, s legyen mellette mindig egy tudósasszony, aki - ha Isten úgy akarja - megteszi a szükségeseket. Az udvar készült már a vadászatra, ilyenkor meglazul az illendőség, hangosabb a szó, vidámabb az élet. Johanna vágyódik a szabad levegő után, elmúlt sápadtsága, örül, ha elhagyja a hetek óta őrzött asszonyszobát... Az itteni tudós asszonyokban nem bízott. A királyfi félt tőlük, mióta látta, miként sorvadt el Perigord Ágnes. Az orvosok bevallották: az ismeretlen méreggel szemben tehetetlenek. Ilyenkor megérintette az amulettet s a gyűrűt, melyet Erzsébet asszony Visegrádon adott, s amelyet örököltek, számlálhatatlan idők óta, a Lokietek-család tagjai. Abban az egyetlen asszonyban bízott, aki dajkaként jött Magyarországról vele. Izabella már jócskán kiöregedett, özvegy állapotában úgy terebélyesedett el, mint odahaza a királyi vitézek asszonyai. Az udvar körül él, kis kertet gondoz, néhanapján arra jár Endre, ilyenkor bemegy hozzá, tréfál, magyarul szólnak egymáshoz, egyetlen nyelven, melyet Izabella asszony beszél. Ilyenkor megered szájából a panasz a világ itteni rendje ellen, simogatja egykori neveltjét, s szeret hozzá még mindig úgy beszélni, mint amikor ő maga mosta, szárította pendelyét. Az orvos szava után hívatta Izabellát, akit orvosi titkokban járatos, füvekhez, főzetekhez értő asszonynak tartott, s akire, úgy gondolta, rá lehet majd bízni a kisgyereket is.

- Velünk jössz - mondta, s egy mozdulattal elsimította Izabella asszony szégyenkező mosolyát, melyben felszáradt könnyek, titkos bántódások emléke éppúgy kísértett, mint a titkolt és féltett öröm, hogy most egyszer... most megint, annyi esztendő múlva, hasznos lesz Izabella tudománya. A félretett öreg dajkára, lám csak, a fényes udvarnak megint egyszer szüksége lehet.

- Nézd csak, Izabella, a királynőnek nem szóltam semmit, azt hiszi majd, hogy az udvar rendje kívánja ezt, én nem akarom ijeszteni azzal, hogy rosszra is fordulhat állapota. De te mindig légy közelünkben, kocsit kapsz, kísérheted a vadászatot, parancsot adtam, a te szobád mindig annak közelében legyen, ahol én és a királyasszony töltjük az éjszakát. Hozz magaddal mindent, amit ilyenkor szokás. Tudom, te vagy az egyetlen, aki ha baj van - nem veszti el sohasem a fejét...

- Miért kell a királyasszonynak rázódni, hurcoltatni lóháton magát, amikor egyszerűbb lenne, ha kocsiba ülne, s nem keltené fel heves ügetéssel a magzatot a szíve alatt?

- Kedve telik benne - úgy mondják, hogy ő kívánt még egyszer vadat űzni, még egyszer szeretné kilőni nyilát, míg gyermekágyba esik. Az orvos úgy mondta, ne szegjük, ha lehet, örömét. Az eljövendő hetekben már úgysem vadászhatunk.

- Miért nem, Endre úrfi, amikor odahaza is az őszi avarban űzik legjobban a vadat?

- Egész Nápoly beszéli okát. Október elején nagy napokra virrad a város. A pápa is úgy akarta... hogy Nápolyban én legyek a király.

- Egyedül, uram?

- Johanna mellett... De látod, természet rendje, hogy asszony hordja magzatát, ágynak essék, szüljön, szoptasson. Férfi dolga, hogy hordja ország dolgát, vitézi sorban vagy koronával fején.

Mosolyogva végigsimított a ráncos arcon, elkapta kezét, amikor a dajka ajkához akarta emelni. Mintha még valamit akart volna mondani, egy pillanatra tétován megállt a kerti kisajtóban, aztán csak kezével intett, s elindult Róbert barát szállása felé...

A kürtök hangja végigszaladt az erdőben, s valahol, a rengeteg mélyén makkoló vaddisznók ijedt, kurta röfögése felelt. A királyasszony úgy kívánta, ma maradjon élve minden kisvad, madarak, őzek, dámvadak - a valódi verseny vaddisznósörtéért folyjék, az legyen győztese a lovagi játéknak, aki a legszebb kant elejti. Mint csillogó mesefolyam, úgy vonult végig a lovasmenet az erdő szélén, bíborköntösbe öltözött apródok, marcona csatlósok, fegyvermesterek. Bent, az erdő mélyén dorongjaikkal csapkodják a fákat a paraszthajtók, az urak közül némelyik már átveszi vadászától a fegyvert, az ifjú Bertrando Artois, Stella grófja felemeli öt láb hosszú angol ívét, melyből egyszerre három nyílvesszőt is lehet repíteni. Legtöbbjük új szokás szerint könnyű vadászszámszeríjat tart kezében, melynek letekerése csatlósi munka - az urak csak a megtöltött fegyvert veszik kezükbe. A nyereg mellett két-három könnyű gerely, hajítódárda, övükben hosszú, egyenes tőr. A vaddisznóvadászat nem vértelen játék, s mindnyájuk emlékezetében ott derengenek szomorú kalandok, ahol a vadász egy feldühödött állatnak áldozatul esett.

Johanna könnyű kalapot visel, melyről lelóg a fátyol; ha erősödik a szél, nyakára csavarja, máskor meg úszik utána a lágy, redős selyem. Köntöse vadászruha. Sötétzöld színű, ezüst hímzésekkel fogja be a ruha szegélyét, ez a ló hasa alá ér, hisz nem lehet az erkölcsnek nagyobb veszedelme, mintha a szoknya alól kivillanna a kengyelbe fogott szattyánsaru. A nyereg széles, öblös s biztosan tartja testét annak, aki gyerekkora óta hosszú, kitartó lovaglásokban vett részt. Szeme megcsillan a reggeli fényben, mintha elsimulnának a terhesség keserű, fájdalmas vonásai; a nap, a fény, a levegő simogatja, pirosság önti el, keresztbe fekteti könnyű vadászíját, megpengeti a húrt, elsimogatja a királyi színekben játszó tollat a nyílvessző fokán. Endre mellett lovagok, most megint merev, kemény az arca, nincs rajta csepp öröm sem... Aztán lassan Endre is felderül, a ló úszik a levegőben, a párás, puha szőnyeg selymesen ring a lábaik alatt, az erdő szegélye lehúzódik a melitói útig, mely a vadaskerteket keresztezi. A sólymok nyugtalanul csavarják fejüket a gyöngyös kissipkákban, hallják a kürt jelét, fekete vakságba zárva már repülnének a fény, a préda felé, de a királynő nem engedi még el sólymait, most halad el az erdő mellett. A nagy, fehér ló ritmikusan, egyenletesen üget, a kép felejthetetlenül szép, egy kunyhó ajtajából szőlőmunkás nézi: mintha tündérek csapata lenne, lovagi urak, nemes dámák, s elöl, mindenki előtt liliomos, égszínkék takaróval borított kancáján lovagol az asszonykirály.

A királynő adja a lakomát. Zsákmányának szemét fúrta át nyílvesszője, s most már mesterek perzselik szőrét, hasítják húsát, szeletelik sonkáját, s a tisztás közepén fellobban a máglya. Endre előhívja magyar szolgáit, akik a nyitott tüzű konyha utolérhetetlen férfimesterei. A szeptemberi nap emelkedik. Egyszerre fojtó, tikkasztó lesz a világ; a tompa, rezzenéstelen kánikulai hőség beesik a lombok közé, egy levél sem rezzen meg, mindent átölel az ernyesztő forróság. A dámák észrevétlenül megoldják övüket, széjjelnyitnak egy fibulát, mely egybefogja mellükön köntösüket, a szempillák itt-ott lecsukódnak a déli melegben, melyben elnémulnak lassan a szavak.

Artois Károly megérinti fiának, Bertrand-nak karját. Egymásra néznek. Sant'Agata grófja halkan bólint. Terlizzi feláll, kicsit nehézkesen, mintha dolga űzné ki az erdő szélére. Egy ágat tör le mentében. A pihenő másik szárnyáról percek múlva Eboli grófja, Cabanis Rajmondo is arra veszi útját, amerre Terlizzi, a főudvarmester ment. Beérnek egy csapásba, innen néhány lépés már csak az erdő széle, ahová az út vezet. Az íjászok, akik szétterpeszkedve rágódnak a közebéd maradékán s pirítják a vaddisznószalonnát - felugranának, tisztük szerint, de az úr int egyet, visszaheverednek, s az erdőt újból belepi az álmos csend. Ők négyen, Terlizzi, a két Artois s Cabanis Rajmondo kint állnak az erdő szélén. Cabanis felnéz az égre, s a nap állásából méregetni kezdi az időt.

- Itt kell már lennie lovasomnak... - mondja halkan, s azután, percek múlva a láthatár szegélye felől feltűnő fekete pontocskát kezdi figyelni, mely egyre nő, egyre jobban gomolyodik, ki lehet venni a lovat s lovast. Percek telnek el így. A csend olyan átható, ólmos lesz a déli hőségben, hogy nincs ember, aki ásítás nélkül, nyitott szemmel ki tudja tartani. De ők mereven, feszülten állnak, gyalogszerrel, s várják a lovast. A hírhozó már messziről lobogtatja a pecsétes írást. Cabanis veszi át. Megnézi a pecsétet. A kikötő kapitánya nyomta bele Gaeta címerét. A levél sértetlen, s a lovas derekasan igyekezett. Tarsolyába nyúl, ezüstdénárt vet felé. A fiatal lovas legény elveresedik, mintha tiltakoznék a pénz ellen, aztán kinyújtja tenyerét, boldog, önfeledt, lihegő nevetésben oldódik fel feszültsége, s ez a kacagás az egyetlen emberi hang, mely e különös, fojtott csenden uralkodik.

- Menj, fiam, a többi közé, még találsz magadnak falnivalót. Jól lovagoltál...

Elnyeli az erdő. Cabanis feltépi a pecsétet. A kéz, mely írta, aligha szokta meg a kancelláriai munkát. Lehet, alkalmi baráté, aki odavetődött, s egy jó falatért lekörmölné halálos ítéletét. Mindaz, ami benne van, alig több egy sornál. Csak ennyi:

"Kegyelmes gróf úr - a pápai legátus, aki a koronázásra jön, Gaetában kikötött."

A papiros összetépett darabkái, mint álmos, fehérlő foltok, úgy szállingóznak egy csomóban. Terlizzi bekaparta egy kupac friss avar alá. Egymásra néztek, egy percig hallgattak.

Az öregebbik Artois, Rex Robertus fattyúja, halálosan sápadt. Amikor megszólal, hangja remeg.

- Úgy akarsz mindent, Rajmondo, ahogy megbeszéltük...?

- Kegyelmességed kívánja, hogy elismételjünk újra mindent?

- Beszéltél-e már a celestinus atyákkal? Előkészítették estére a kolostori szállást?

- Tisztem szerint cselekedtem, uram. A mai nagy vadászatért én vagyok a felelős.

- Vadért s vadászért egyformán, Terlizzi?

- Csak a vadászért, nagyuram. A vad... miként láthattátok, menekülni igyekszik. Nyíl nem fogja, sem tőr, se méreg.

- Adtál pénzt az ajtónállóknak?

- Tommaso Pace szolgálatunkra áll.

- Ki fog szolgálni még Andreas mellett?

- Bort itatok velük. Délben is bővebben adtam a csatlósoknak. A magyarok, látjátok, sokat ettek, nekik kínáltam a nyitott tűzhelyet. Ismerem őket. Ilyenkor nekiheverednek, sütnek, csepegtetik zsírral kenyerüket, kortyolnak melegben is hozzá, s akkor rázendítenek azokra a barbár énekekre, melyeket mindig hallunk tőlük, s amelyeket senki nem ért. Ma énekeljenek... erősebb bort adtam nekik, nem azt, amit szolgák kapnak... előhozattam a tizenöt esztendős falernumit, megfestettem kicsit veresre, hogy ne ismerje meg senki a színét... ebből nyakalnak... Még alkonyatig jő a futás, a királyasszony fáradt, hamar lefújjuk a vadászatot... Aequinoctium van holnap, urak, a nap már hamar alkonyodik... Még csak egy-két órácska, egy kis lovaglás... sólyommal madarakat űzünk... Innen egy óra San Pietro in Majella, s ott már vár bennünket, mindannyiunkat Capece prior.

- Jártál már ott?

- Napokban, amikor kértem a celestinus atyák vendégszeretetét. Megnéztem mindent. Kevés a hely az uraságoknak. Nincs több tíz szobánál, még akkor se sok, ha mindegyikben két-három úr helyezkedik el. A szolgalegénység, csatlósok csak a hátsó udvarokban kaphatnak helyet. Ott fog ránk esteledni ma az idő.

- Láttad a királyi szobát?

- Csak egy van. Király s királyné ma egy nyoszolyában hálnak.

- Királyt mond kegyelmességed?

- Ma érkezett meg Gaetába a legátus. Tiszteljük, egy napra vagy egy éjszakára... őszentsége akaratát.

Ott ültek körben, mint fekete varjak. Négy gróf, Niccolo da Milazzo, a királyi jegyző, Tommaso Pace, az ajtónálló s a vitézi kíséret két hadnagya. Az asztalon hatalmas kancsóban bor, tálban sült étel, alig érintve, homokóra, melyből lassan, feltartóztathatatlanul pergett az idő. Lassan elhalkult a kolostori élet, a celestinus atyák fatáblán eldöngették a késő esti órát, a kápolnában kialudt az esti imádság fénye. A barátok elhúzódtak a kolostor távolibb szárnyába, hogy helyet adjanak a kegyes donátoroknak, akik e falak közt pihenik ki vadászszerencséjük fáradalmait.

Kincstárnok, fővadászmester, első ajtónálló, udvarmester. Címük szerint ülnek, az asztalon szétgöngyölve hatalmas számadás van, a nagyvadászat kiadásait rója egymás alá Milazzo mester... Az írószerszám elakad a kézben. Valaki ránéz a homokórára, melynek alját már jócskán ellepte a finom, szitált por.

- Még kétszer kell lefordítani, s hagyni, hogy peregjen, úgy vélem...

- Még kétszer. Hosszú az éjszaka, gróf úr.

Terlizzi töltött. Az ezüstpohár odaverődött fogához. Hallani lehetett szaggatott kortyolását. Hallgattak. Egyszerre megszólalt Tommaso Pace, majdnem síró suttogással.

- Nagyuram, mi lesz akkor... ha valami mégsem úgy történik, ahogy kegyelmességetek kitervelték? Ha netán felijednének a vitézek?

- Esküdtél, Pace, s megkaptad aranyaidat. Mondd el neki mindazt, jegyző, amit nekünk mondtál, hadd nyugodjon meg.

Éltes, fekete ember volt, termetes, talárba burkolva, övén tőr függött kalamárisa mellett, ez mutatta nemes eredetét. A királyi ház jegyzője volt, örök lázongó s elégedetlen. Eltolta magát az asztaltól, kicsit hátrahajlott a széken, s a nótáriusok édeskés hangján inteni kezdte a remegőt.

- Mindaz, amit mondok neked, annál erősebben legyen lelkedbe vésve, minthogy tőlem ered, aki Bernardo Gui úr, a toulouse-i nagyinkvizitor mellett szolgáltam ifjúkoromban. Figyelj rám, Pace: mi most valójában egy eretnekkel végzünk. Mint tudod, eretnekkel érezni, őt segíteni, az igazság útjába szalmaszálat is tenni - már maga is haeresis, hisz mindnyájan tudják kegyelmetek is, hogy a tévtan ragályosabb, mint mindazon dögvész és pestilentia, mely megmérgezi a levegőt... Kérdezed, hogyan lehetne Endre úr eretnekekkel cimboráló, hiszen őt korona fogja ékesíteni a szentatya akarata szerint? Igen ám, barátom, az eretnekség olyan, mint a titkos betegség, melyet megkaphat minden főrangú, lett-légyen az király vagy fejedelem.

- Egyszerű ember vagyok, uram. Félek, ha hallom a szót, hogy szent Inkvizíció... Nem akarok semmire sem gondolni, ami áthághatja a hit parancsolatait. Mondd meg, uram, miben lenne vétkes a herceg?

- Hányszor mondtátok magatok közt, hogy Róbert fráter a gyehenna küldöttje a mi Nápolyunkban... De nem hittétek, ki hinné, hogy papi köntösben lakhatik haereticus? Holott így vagyon, s ez nem is vitatható, senki által. Még kevesen tudjuk, s nem voltak együtt még mind a bizonyítékaink... Most halljátok meg, urak: Robertus eretnekségéhez nem fér kétség. Titkos üzeneteket váltott egy kolostor ferencrendi gvárdiánjával, aki a szent Inkvizíció tudomása szerint is a spirituálisok tévelygését vallja, s kolostorának fráterei fraticellinek neveztetnek.

- Nem értek, könyörgöm, mindehhez... barát az barát, nagyuram, s mi, egyszerűek, járatlanok vagyunk abban, hogy ítélhessünk felettük.

- Azt hiszed, hogy ment téged együgyűséged? Ha annyiszor álltál volna ott, mint én, amikor a kínzószobában megkezdtük a vizsgálatot... álltam jegyzőkönyvvel kezemben, hátha megszólal a vádlott, mielőtt még nyögnek a csigák, ráakasztják a nagyobbik súlyt lábára, meghúzzák...

- Rettenetes, amit mondasz, uram... Egyszerű ember vagyok.... nem tudok semmiről. Nem tudom, kik azok, akiket, te, uram, spirituálisoknak mondasz, s kik azok, akik fraticellik...

- Mindez nem ment, Tommaso, attól, hogy ne érezd magadon az Inkvizíció tekintetét. Én mindezt jobban tudom... A spirituálisok esztelenségükben odáig vetemedtek, hogy tagadják a vagyon, a jószág, a tulajdon s birtok isteni eredetét. Tagadják, hogy többre lenne valaha is jogunk, mint a dolgok egyszerű használatára, merészen állítják: mindenki bűnös, aki valamely jószágához ragaszkodik...

- Nemes uram, hogyan jön Endre herceg mindehhez? Ő bizony ragaszkodik mindenéhez, eleget mondja, ha kifogy erszényéből a dénár, királyasszony anyjának aranyát őrizgeti, most meg ország után nyújtja ki kezét. Nem foghatom fel, miként helyezheted el Endre urat e szegény eretnekek között?

- Minderre felel Ince pápa. Ő mondta, az is bűnös, aki irgalommal van a tévelygő iránt. Vajon ki hívebb híve s igazabb barátja Robertus fráternek, mint maga a királyfi? Ergo: ő is álcázott haereticus, mert hiszen ki tehetné fel róla, hogy nem ismeri a barát tévelygésének valódi, benső szándékait? Ki hinné el róla, ha az Inkvizíció elé kerülne, hogy nem ketten főzték ki, sok éjféli órán, nem híveiknek mentek levelek, nem az lebegett célként előttük, hogy letaszítják a pápát, miként azt a megtért álpápa, a corvarai barát hirdette? Vajon nem az ő titkon lappangó népéből akartak választani maguknak szentatyát... ha ugyan nem Robertus akarta saját magának a hármas koronát?

- Nagyuram, mondd meg még egyszer, mit kell tennem? Te eligazodsz a világ dolgaiban, s nálamnál jobban tudod, a járatlan lélek hol véti el az igaz utat. Kérlek, nagyuram, hidd el nekem, nem értek semmit az eretnekségből, mindenkor követtem Egyházunk parancsolatait, nem gondoltam boszorkányságra, nem ismerek senkit, aki ebbe keveredett volna. Egyszerű, közrendű nápolyi népek vagyunk...

- Bemégy, vigyázol, hogy lefeküdjenek. Királyasszony és Andreas úr egy szobában fognak pihenni. Adhatsz kevés altatót a borba, ne sokat, mert akkor nem tudod felrázni a herceget... Johanna úrnő is ihat belőle... jobb lesz, ha... nem hallja...

- Ha vele jönne, uram? Ha a királyasszony jönne ki előre?

- Ne törődj ezzel. Nem fog kijönni!

- Mit csináljak akkor?

- Mi megadjuk a jelt, még mielőtt pirkadna a reggel. Akkor zörgetsz addig, míg bebocsáttatol. Felvered a herceget. Kint hallani fogod, amint messziről lovas legény érkezik. Bemégy az ágyasházba, és mondod: Robertus atya sietős üzenettel Nápolyból futárt küldött, s a parancs úgy szól, hogy azonnal, még éjszaka alatt adja át uradnak a levelet.

- De így megint csak belekerülök az eretnekek hálójába, ahogy mondtad, uram... Ha a barát üzen, s én segítek neki, én is társa lettem tévelygéseiben.

- Bízzál bennünk. Elhárítod fejed felől a nagyobbik bajt, ezenfelül élvezed bizalmunkat s támogatásunkat. Meg aztán nem is jő semmi üzenet a hercegnek Róbert baráttól. Senki sem jön...

- Hát miért hívják ki kegyelmességtek?

- Tudod-e, hogy aki álmából veretik fel, az árulja el magát a legkönnyebben. Hányszor cselekedtük... Toulouse-ban úgy, hogy rácsaptunk a vádlottra éjjel, amikor hánykolódott, egyszerre rácsapott a kérdés... Most is úgy lészen. Torkára forrasztjuk eretnekségét. Ügyesen téve fel a kérdést, csapdába esik az, akinek bűnös a lelkiismerete. Ha elárulja magát, menten felvesszük, látod, a protocollumot, melyet itt, előtted szorongatok. Akkor felemeli kezét az Inkvizíció, s nem lehet Endre herceget megkoronázni Nápolyban. Érted-e, Tommaso?

- Félek, nagyuram. Egyszerű legény vagyok, és messze van tőlem mindaz, amit mondtok. Eretnekek tanítása, a fraticellik, a szegénység. Csak az Inkvizíció van közel. Úgy félek mindettől, imádkoznék vagy énekelnék napestig litániákat, elmondanék száz rózsafüzért, csak ne kellene részt vennem mindebben...

- Igyál bort, istennek tetsző dolgot fogsz művelni, nyugtatod lelkedet, csendesíted a gonosz indulatokat. Ezenfelül, fiam, mi nem leszünk hálátlanok... már eddig is kaptál húsz carlinust... most meg, látod, egy egész aranyunciát kínálnak neked nagyuraink, ha mindaz úgy történik, ahogy előírtuk és rendeltük. Az uncia nálam van, hites személynél. Nem kell félned attól, hogy tényleg megkapod-e.

- Mutatnád meg legalább őket, uram... hogy lássam, s erősödjem tőle.

A jegyző előhúzta bársonyiszákját. Kendőből kicsavarva ott fénylett tíz nehéz nápolyi arany.

A csendnek nincs arca. Róbert felállt a térdeplőről, kinézett a keskeny, lőrésszerű ablakon, mely felszabadította tekintetét a tengerig. A szürkületben ijedt sirályok keringtek, kergették egymást. Ember embernek farkasa, hullt rá a gondolattalanság percében az öregek keserű szava. Sirályok kergetik egymást, s ő már órák óta kémleli a tengert, már akkor odaállt, amikor végezett a hajnali imádsággal, még alig-alig derengtek csíkok a láthatár szélén, szeptember hónapja, egyenlő a nap az éjszakával. A kikötőben fel kell lobbannia a tűznek, ha megérkezik a legátus hajója. Olyan fáradt volt, összetört, mintha angyalokkal viaskodott volna. Mindent elért, amit akart. Minden vágyának, megfeszített akaratának itt van a summája. Mégis hideg és üres minden körülötte, mint anyamadár vissza-visszaröpdös, nincs-e baj, nem támadták-e meg a fészket? Sirályokat látott, és szárazföldi emberben e kergetőző, különös fehér madarak csak a baj képét, a veszélyt, az ismeretlent idézik fel. Mintha boszorkányok lennének körülötte... Erre a gondolatra önkéntelenül is keresztet vetett. Bezárta a kört, melyen belül nem közelítheti meg a sátán. De most nem róla van szó. Endréről. Hogy kérlelte: most ne menj, kedves, két nappal a ceremónia előtt... Holnapután jön a legátus, meg kell tanulnod a beszéded, próbálni kell a díszruhákat, ki kell tervelni első dekrétumunkat, szövegezni a hitlevelet. Kérte, ne menjen. Nem mintha féltené... hisz csatlósok, kipróbált vadászbarátok állanak oldala mellett. Aversánál kisebb csapat csatlakozik, udvari nép, a fővadászmester és udvarmester, ezek a bárók most jönnek hozzá, egymás után. Őnála is, e rideg cellában egy hét óta több méltóságot, rangot s hercegséget látott, mint az elmúlt tizenhárom esztendő alatt összesen. Mind jönnek, van olyan, aki gazságával telítődvén gyóntatószéke elé vetné magát, hogy - mint gyanakvó bűnös az Inkvizíció priorja előtt - a gyónás titkával leplezze s enyhítse földi sorsának veszedelmeit. Mind jönnek... még a tarentói hercegek is, Róbert, Lajos, Fülöp, s a durazzóiakat is látja, a kisasszonyok most egyszerre ájtatosak lettek, egyszerre otthagyják apátjaikat, hogy kezükbe vegyék csuhájának szegélyét, döngessék mellüket, mondván hamis meaculpákat.

Miért ne ment volna még egyszer vadászni Endre, mielőtt király lesz? Könnyű hajítódárdával vagy számszeríjjal kezében, dámvadat űzni, szarvast... Ellágyult, amikor erre gondolt. Endre, kisfiú, ahogy vezeti először a kastély felé, megbicsaklik térde a gyereknek, kezében érzi kezének remegését, majdnem hogy kiszakítaná a magáéból, ha nem fogná erősen, ha nem szorítaná s nem adna erőt neki a magáéból a vér különös forróságával, ott, ahol legközelebb érintkeznek egymással. Erősíti, s leheletét leheli belé. Nincs gyermeke, egy volt, valaha világi, távoli életében, aki meghalt. Nagyobb lenne négy-öt évvel, mint Endre. Milyen rég nem gondolt rá, arra, akit letakart Isten akaratának fekete szemfedőjével. Most előjön kis habos szájával ezen a hajnali, őszbe fagyó órán, s néz rá. Mi baja lehet a gyerekeknek a túlvilágon? Az eredendő bűn megtört rajta. De a szája... ahogy a kis, sápadt ajak elpetyhűdik, lassan-lassan, és akkor nincsen semmi. Miért gondol e régi, negyedszázados sorscsapásra, melyre hálás szívvel emlékeznék, hisz ez vezette lépését a béke, csend s a hívságok tagadása felé?

De csend-e ez, és béke lenne, mely most körülveszi? Imazsámolyánál megtörnek-e a világi gondolatok? Nem rajzik körülötte örök kavargásban, mint haláltánc zörgő, ijedt figuráinak köre - a pápa, hercegek, a legátus, szép asszonyok, megettük a szolgák, sorvadt ínyük kilátszik a halottas csuklya lebbenőjéből. A sirályok se tépik úgy egymást, gondolta, mint ezek a fenevadak. Ő csinált királyt Endréből. Felemelte fejét. Senki se látja. A hajnal első pirkadásában fellázad az alázatos Robertus. Ecce Ego qui... itt megszakadt. A hét bűnre gondolt. Kevélységére, mely vérében áramlott a csuha, durva ing, cilicium, kínzóöv alatt. A vér, mely ősei eréből áramlott benne, szilaj s féktelen volt, harcos és bosszúálló, könyörtelen. Mint örök gúzst, úgy viselte magán a szellem erejét. Az akarat erejét, mellyel fékezte, törte, irtotta passzióit. A vágyat... a test bűnös vágyait, a hús örömének sóvárgását vetkezte le leghamarabb. Ez volt a legkönnyebb, hogy szűz s tiszta barát maradjon, parázna nép között, hogy lepattanjon páncéljáról kísértők sóvár villanása, elreteszelje ajtaját, nehogy éjjeli órán kísérteni jöjjön fiatal szolgaleányka, mint történt ez missziójának első hónapjaiban... Az öröm megérte a fájdalmat. A gőg és a nagyravágyás volt a valódi ördög. Bujkált benne, forró lett tőle a cella. Angyalszavakkal közelített, Isten országa volt rigmusa. Isten országának útjait járod s szélesíted. Ezerszer és ezerszer végigmondta a saját magára való absolutiót: én nem akarok semmit, és nem vágyom semmi után, szegény, egyszerű barát vagyok, kemény fekhellyel, böjttel és tisztasággal, sápadt vagyok az álmatlanságtól, és nincs más örömem, mint a munka, mellyel viszem nehéz keresztemet. Ilyenkor szállta meg a kétség. A borisszák, nyakalók, falánkok világa szerencsésebb, a paráznák elalélnak a gyehenna kéjétől. De nem vágyódnak felfelé ilyen bűnös indulattal. Nincs bennük a féktelen akarat: mindenkit magam alá gyűrni, mindent kezembe kapni, minden fonalat én gömbölyítek. Ők gyönyörködnek kertjeikben, leszakítanak egy virágot, játszanak ebeikkel, simogatják lovaikat. Robertus, e néven Szent Ferenc rendjének tagja nem néz rá virágra, nincs mosolya a földi teremtmények légiói felé. Nincs öröme abban, ha tavasz van, és bimbókat ver a Castel Nuovo falához a tengeri szél. Nincs kutyája, nincs lova, nincs köntöse, nincs rabszolgája. Nincs könyve sem, melyet gyűjtögetne. Nincs senki, aki írna neki levelet, az egykoriakból... Nincs, aki azt mondaná neki: amice... s valami melegség simogatná, ahogy világban élő, egykori emberek orcája emlékében még néhanapján felédesedik... Nincs senki és semmi körülötte, csak a gondolat, mely pörölyözi, mint kovácsok a rúdvasat, ha belőle kardpengét edzenek. Nincs senkije. Endre van s a hatalom van, melyet most itt tart görcsös, téltől fagyos keze között. Halálfejes olvasóján keresztül gombolyodik a sors, melyet Moirának mondtak a görögök.

Én, Robertus... Isten akaratából... Elszégyellte magát. Mivel s hogyan flagelláljon már, amikor megszállja a sátán, s magával mondatja szajkó módjára, önmagához címezve, önmaga átkozott nevével, hogy Én, Isten kegyelméből, Robertus, Jeruzsálem, Nápoly és Szicília királya, Provence grófja... én, a barát, a mezítlábas, veres kezű, dülledt szemű barát, gonosz magyar, ahogy mondják, holott nem születtem Pannoniában, s csak anyámtól tanultam ezt a beszédet... Úgy kell ez a gyűlölet, mely között élek, a félelem, mely elfogja őket, ha hajnali órában látják imbolyogni mécsesemet íródeszkám előtt, a vádolás szava, mely áradni fog belőlem, mint memento. Mindenre emlékezünk, in nomine Endre királyunk, mindenre emlékezünk, ami történt, mióta ráléptünk Manfredoniában a kietlen nápolyi homokra. Mindenre emlékezünk, jó urak s hölgyek, minden bántásra, a gyanakvásokra, a félelemre, a reszkető éjszakákra, ezer levélre, mely jött, szaladt, zizegett nótáriusok karma között... A gyűlölet szava fog belőlem áradni, s nem lesz megállás, mert én, Endre, a király, mindenre emlékezem. Mögötte fogok állni akkor is, amikor az élet szivárványai közt bolyongana, amikor simogatná asszonya kezét s szopós gyermeke fölé hajolna. Az egyetlen fölé, akitől félek. Erősebb leszek-e, mint a gyermek, aki most tépi anyja méhét? Az egyik fehér madár elkap egy halat a gyengébbik hímtől, odahullatja asszonyának. Vajon azt hiszed-e, Regina, hogy senki se tud terólad semmit...? Azt hiszed, nincs szeme, füle, tapintása itt minden kőkockának, mely elhozza szerelmes sóhajodat, amikor megsimogatod Lajos herceg haját, kibontakozol Róbert bőrzekéjének szárnya alól, amikor virágot vetsz a gyengeelméjű ifjú grófnak? Bertrando Artois letérdel előtted, ki tudja, vajon oly siketen hangzik-e el bűnös, szerelmes könyörgése, mint ahogy ő fennhangon udvarszépeinek füle hallatára hirdeti? Szeretkezz, csalj, törj házasságot Johanna, Nápolyban, Szicíliában, Jeruzsálemben, Provence-ban s mindazon széles tájékokon, ahová elvisz az akarat, holnaptól kezdve Endre lesz a király. Endre legyen a férfi, bárd és béklyó, miként hirdettük a zászlón, legyen irgalmatlan bosszúálló, félelmesebb, mint az Inkvizítor... Tegye önmagát királlyá, legyen tűz, vád, gyűlölet körülötte, álljon magasan, félelmesen. A többi reszkessen, hunyászkodjék, hajtsa meg fejét. Utolsónak kerül a Serenissima Reginára majd a sor.

Roskadozott, a cilicium belevágódott derekába. Az akarat jajgatott belőle, az akarat, mely romba döntötte volna a százados, imádságtól fekete cellát, melyben egykor veszteni indulók lesték az egyetlen holnapot. Az akarat ott tombolt vérében, mely fekete, nagy bajuszú törzsfők hegyi világából eredt, anyja bírta-e szelídíteni, bírta-e az imádság, a böjt s vezeklés, bírta-e a hallgatás, mely ijesztő árnyékokat dob a falra, melyek közt mintha szarvak imbolyognának, s kecskepatáján újból és újból fölébe hajol, vérét csiklandja a kevélység démona. Holnap bezárul a kör. Látta önmagát, amint bíborcappát visel, szerpapok s diakónusok cipelik karmazsin uszályát, előtte s mellette nemesapród, fejét hajtja a montecassinói apát... s aztán megváltozik a kép, Robertus tonzúrás fején kinő a beretvált üstök, komor, nagy hollószárnyat vet, tetején őrgrófi koronát hordoz, oldalán kard, melyet megszokott, otthonos mozdulattal zörrent, nehéz, délvidéki vitéz kardja, kiböki az aranyos palástot, mely vékony, szívós, inas tagjai fölé borul... Robertus előrehajol, int, hozzák a vétkest, aki várja reszketve ítélését; körös-körülötte sápadtan a szajha grófnők, festetlen homlokukon cseppekben gyöngyözik végig a félelem... És mindenki felett Andreas Rex Dei gratiae... akinek nevében ő, csak egyes-egyedül ő, Róbert, a mezítlábas uralkodik.

Flagellált. Az ostor ritmusban csattogott a meztelen háton, s néhány csepp vér hullt a többi folt közé. Így lett reggel. Szeptember huszadikának reggele. Eleredt az eső, s lehet, hogy a part felől közelített már a legátus hajója, lehet, hogy északabbra, a partoknál vetett horgonyt, s ide csak hintóval érkezik.

Valaki dörömböl a tölgyfa kapun. Az őr lenéz a bástyafalra. Szavak zuhannak alá a mélybe, onnan fel a magasságba. Róbert nem hallhatja, hiszen a szél elviszi a hangot. A koppantó hevesebb, riadtabb lesz, mintha valaki egész testével be akarná dönteni a kaput... A hang szélesedik... először csak egy veszi át, utána rikoltják, valaki lerohan, a rekesztékek csikorognak, a hajnal beoson a tajtékos legény után, a hang... őrt állók, szolgák, fegyveresek, szolgálók, majoros gyereke, tejhordók... hajnali népek, akiket kiűzött szennyes vackaikból a reggel, melyben nem lelhetnek semmi jót, valami elered, fekete kórus, hömpölyög, mindent árként magával ragad, nem menekülhet előle senki. Mint a láva, amikor megindul a Vezúv tetejéről, perzsel és rombol, zúdul a Hír, betör a Castel Nuovo fekete kastélyába, szertetépi a sirályok rikoltását, eltépi a csendet... hömpölyög... árad, betör minden ajtón, megbont minden csendet... mintha minden barát egyszerre mondaná a misererét, úgy zeng és jajgat a tömeg, mely viszi ellenállhatatlan sodrával ajtóról ajtóra a Hírt.

Harmadszor kopog, most már a gyűrű fejével Pace, az ajtónálló sápadtan várakozik a hangra, mely megszólal bent, az ágyasház mélyéről. Valami megmozdul, egy reccsenés a csendben, valami nagyon-nagyon halk hang. Tommaso Pace próbálja az ajtó reteszét. A zár enged, az ajtó nyitva van. Megriad, hátranéz, vajon mit tanácsolnak most urai? De egyedül van, olyan egyedül, hogy hallhatja, mint dörömböl mellében a félelem. Minden fekete körülötte, csak kezében imbolyog az olaj mécses, ez vet parányi világot körülötte. Hátul, a folyosó hajlásáig minden fekete és sötét. Ott ráveti fényét a kanyarodóra egy falhoz vasalt fáklya...

- Én vagyok, fenséges király uram... én vagyok, Pace... engedelmeddel...

Megbontja a szoba feketeségét, a nyílás nő, bent van fél testével, még mindig menekvésre, visszahúzódásra készen. Az aranyra gondol, s benyit. A szoba keskeny, mélyre nyúló. A kolostor legszebb vendégszobája, melyben fejedelmi vadászok szoktak meghálni, szarvasles után. Az ágy sötét, gótikus formája lezárja a teret. Mire belép, a herceg fél kézzel könyököl az ágyban, látja fehér köntösét, a test lassan ébredni kezd, egy kéz kitörli szeméből az álmot, a nagy hullámú fürtöket hátraveti, míg másik kezével ösztönösen kap a hosszú, háromélű tőr után.

- Én vagyok, uram... Pace...

Endre hangja. Még fojtottan és majdnem dadogón a hirtelen riadástól, mely nehéz, testi kimerültség utáni álmot szakít meg. Már eszmél, míg szeme körüljár a szobában, ismerkedik az éjszakával, szeme a mellette alvóra téved. Johanna arcára ráesik a fény. Mintha viaszsárga lenne, halottsárga. Az arcán nincs ránc sem, oly sima a bőre, s most, ahogy fölébe hajol Endre, látja, így lesz majd öreg, így vénül majd meg, amikor sok-sok gyermeket hoz világra, megőröli a királyasszonyt is a vénség... lehunyt, csodálatos szeme, halk pihegése, ajkának alig észrevehető rándulása, egy folt, fény és árnyék kergetőzik rajta.

- Miért zavarsz, Tommaso?

A hang suttog, már emelkednék is, még mindig határozatlan, fény és fegyver között. Látja, a szolgalegény egyedül van, mögötte nincs senki, lábujjhegyen jár, saruja alig érinti a földet. Int neki, hajoljon közelebb, úgy mondja:

- Valami történt, fiam?

A legény megretten. Ágya elé vetné magát, s átölelné két kezével, ahogy nézi urát és hercegét ágybéli fehérségében, az ismert arcot, az ismerős szavakat, ezt a suttogó, különös nyelvet, mely sohasem utánozza a nápolyiak szavát, úgy beszél, mint a fiorenzabéliek... az ajtónálló feléje hajol és suttogja:

- Nagyuram... könyörgöm, lovas ember érkezett Nápolyból sürgős hírrel. Úgy szól parancsolata, hogy verjenek fel téged éjjel, amikor ideér. Így hagyta meg néki Robertus páter, aki kezébe adta levelét.

- Így mondta... verjen fel éjjel?

- Percet se várjon. A hír, melyet hoz, nem tűr percnyi halasztást sem...

- Kelek már. Csendben menj innen, nehogy felébredjen a királyasszony. Menj a futárhoz... adj neki bort, pihenjen. Megyek már. Hol vár az ember?

- Fenséges úr... a folyosón, ha kiérsz... a nagyteremben ültettük le... ott vár, amerre a fáklya fénye veti a világot...

- Menj csak...

Az árnyék eltűnik az ajtó mögött. Pace kilép. Mellén összekapja egy kezével a köntöst. Mintha keresztet vetne, félúton elakad, tőrét kaparássza. A homlokán nagy verítékcseppek gyöngyöznek. Mire kiér, meglóbálja a mécset. Ez a jel. Nem megy tovább, visszahúzódik a folyosó hajlásának kiszögellőjébe. Vár, beleolvadva a feketeségbe. Kint... messze, a hajláson túl halk beszéd, mintha emberek járnának, fegyver pengene...

Endre. Széles ujjú, bomlott elejű éji köntösben. Ahogy jön, kezében gyertyával, Pace látja, nincs nála fegyver. Egyet köhög, öblös hangját visszaveri a bolthajtás. Túlról elcsendesedik minden. Pace lehajol... macskalépésekkel visszaoson az ajtóhoz...

Lépések. Először csak a puha ágyelői cipő csoszogó hangja, melyben kijött a herceg... utána valami különös, sercegő zaj, ahogy kőkockákhoz vasat súrolnak. A hajlásban megnyúlik egy árnyék. A fáklya fénye tört, furcsa figurát vet ki, mintha szellemek járnának a celestinus atyák házában. Endre megy, amerre a fáklyafény vezeti, meggörbül a folyosó, oldalt hajol, mintha kígyómód tekerődnék. Itt hajlik be a nagyterembe az út... Emberek. Felemeli a gyertyát. Kik ezek? Mi történt? A szem szélsebesen rebben egyiktől másikig. Kik ezek? Csupa vadászpajtás... lám csak, öreg Artois és Bertrando... és Terlizzi, és most előrehajol Cabanis... a jegyző, hátul. Milazzo... a vadásztársak... két udvari tiszt... valami történt? Valami baljós hírt hoztak hozzá, melyet már mindenki tud, s most kisereglettek az éjszakába, vagy csak vadat űzni indulnak... mert már jön a virradat, s ilyenkor, ősz fordulóján oly szürke és setétes a hajnal függönye? A csend olyan mély, hogy nem lehet előle menekülni... a csend, melyben már szinte ordítva kérdi:

- Miért vagytok már fent... hiszen még nem kezdődik a hajtás? - Az arcok borostásak, szemük kidagadt, vérben úszik, borgőzös leheletük... valami van, valami forog körülötte, az egész világ... valami vaskos, otromba tréfa, ahogy Bertrando mögéje lép, elkapja köntöse ujját, magához szorítja... de nincs fegyver egyik kezében sem, csak a jegyző kap tőre vagy kalamárisa után... mi történt? Az arcára ráfagy a mosoly, mintha ízetlen gyermekcsínyt gyanítana, részeg vadászok kompániája, akik átdorbézolták az éjet, s most őt se kímélnék, rajta mulatnának, hogy felverték... a szavak... messziről, alig-alig érkeznek, mindez pillanat tizede alatt, ahogy mögéje kerül Artois és Cabanis, elkapják kezét, valaki nyaka felé kap... mi ez? Mi történik itt... egy rántással lerázza őket, még mindig szabad, még vissza lehetne rohanni... mi van itt... a fegyver... kinek van fegyvere... senkinek?... Pace... Pace... a hangja zúg végig a folyosón, ez az irtózatos hang, ahogy sebzett állat torkából jő ki... Pace... Pace... egy rántással megszabadul, még lerázza őket, de látja szemüket, látja kidagadt brávótekintetüket, a gyilkolás fekete ösztönét, amely elkapja őket, lehet-e innen menekülni?... Kiszakad Artois markából a csipkés ing eleje, melynél fogva megragadta, kitépi, félvillanással hátratekint, a fáklya ég még, szabad hátrafelé az út - a szobáig, ott van kardja, tőre és a lándzsa... ha feltépi az ablakot... lent vannak a lovászok, kísérete, a magyarok... vitézei... Ezek őrültek, részegek és gyilkosok... így zihál a lélek és hörög, ahogy kitépi magát, eliramlik... mindnyájuknál fiatalabb. Az erő most irtózatos benne, ahogy visszaverekszi ököllel magát, most már minden összeborul, ahogy csimpajodnak bele, rángatják, öklözik, egy kép villan fel, kopók támadnak vadkanra, de neki nincs agyara, csupasz öklével sebezheti csak őket, de jól verekszik, mert lassan-lassan visszafelé hajlik az út, mind utána, nyomában, hörögnek az indulattól, szennyes, fekete nápolyi szavak, sikátorok és szajhák szavai, orgyilkosok és brávók szavai, ahogy zuhannak, záporoznak ebben a halálos csendben, melyben alszik a kolostor, alszik a világ, alszik-e az Isten, hogy nem hall semmit, ahogy végigkínlódja magát a folyosó tekervényén? Nincs mécs a kezében, csak tapogatja a reteszt, az ajtó... ott van a menekvés, az ajtó, melyhez most elért... már nyitná... már tapogatja egyetlen reszkető jobbja, míg baljával valamit keres, egy széket, ablakrámát, melyet leszakítna, s feléjük vetné. Az orgyilkosok most megriadnak, egy pillanat, most bemenekülhetne... az ajtó... az ajtót hiába próbálja, hiába... a retesz... závárok, régi zárak... kívülről-e vagy belülről?... Zárva... most lehajlik, az ajtózár felé... nincs más, egyetlen őrjítő gondolat, a menekvés kapuja... ahogy hajlik, valami zizzen a levegőben... egy selyempányva... aranykapoccsal, zizeg, amint biztos lendítéssel kiveti az orgyilkos keze. Roberto mint bőszült, gonosz Herkules, úgy veti nyakába a kötelet, Endre érzi, hogy szorul valami, elhagyja az ajtót, nyakához kap, ahol aranyláncába gabalyodik a selyem, megkapja, dulakodnak, valaki beleharap kezébe, mind rajta vannak, ráugranak... a hang még egyszer félelmesen sivít, irtózatos, soha nem hallott hang... halálra sebzett emberállat, amint utolsó szavát rivallja neki, az égnek... anyját hívta-e vagy inasát, asszonyát-e vagy a sorsot, Isten után könyörgött?... Nem tudta, nem hallotta senki már, a hang végigbődült a bolthajtások között, aztán lelankadt, hörgés és csuklás lett belőle. Cabanis elkapja a hurok másik szárát, Bertrando Artois letépte kezét, öreg Artois feléje hajolt, majd odakiáltott Terlizzinek:

- Fogd te is a szárát... Társakra, nem tanúkra van szükségünk...

Terlizzi kesztyűben van. Így nehezebben csúszik le a kéz a nyakról, puhábban, kényelmesebben dolgozhatnak az orgyilkosok... az ajtó felől néma, halálos csend, hang sem szűrődik ki, senki sem riad fel... egy kakas a távoli udvaron, mintha már hajnal lenne... Még egymáson hörögnek és dulakodnak a nemes lovagok, csípnek, harapnak, rugdalnak, öklöznek, tépik Endre kezét, de talán babonából, senki sem nyúl késéhez, senki sem akar vért látni, csak a pányva szorul egyre szorosabban, a fuldokló elereszti Bertrando torkát, melyet féltében, ösztönében megkapott... azt fogja, amibe belekap, már az utolsó lobbanó, életen túli mozdulat, ahogy kalimpál még egyet, elfordul... hörög, a nyelve kéken, dagadtan előreesik...

A pányvát fogják. Egyre szorosabban, amikor látják, hogy most reppen el a lélek, amikor a zihálás lecsendesedik, elvégezték a fekete munkát, az életet lebírta a halál... még mindig szorítják, még mindig szorosabbra... majdnem hogy ujjnyi mélyen vág bele a finom, egybesodort, elszakíthatatlan selyem a nyakba... s az ő szemük is görcsösen, ijesztően dagad ki, mintha ők is végigélnék a halál fulladó, szörnyű processzusát... Így állnak egy percre az orgyilkosok, valaki feláll, az öreg Artois, aki eddig térdelt. Egymásra néznek. A bolthajtás mögül előlép Pace.

- Nyisd ki az ablakot!

Szó, az első szó, mely valamit mond, valami hang. Egy tőr, a jegyző tőre megvillan. Kegyelemdöfés. A királyfi oldalába meríti acélját. Alig szivárog már ki belőle vér a fehér köntösre. Halott.

Grófok és királyi fattyak hullahordozó barátok módjára ragadják meg a holttestet... lám csak... még nem halott... mégsem... még egyet hörgött... még egy kalimpálás... A jegyző tőre még egyet villan... most megemelik, az ablakdeszkát széttárta a szolga, tíz kar belelendül, leengedik, ijesztő, ólomnehéz, ilyen nehéz lehet-e maga a halál? Még egy rántás, ahogy valaki letépi a pányvát nyakáról, az áldozat nyakáról, zsebébe dugja, utána lendül egyet Endre teste, s kilódítva az emeletes magasságokból - a kolostor kertjének őszi virágai közé zuhan.

A hang. A csúcsívek néma tanúkként sorakoznak Pace s a gyilkosok mögött. Hallották a kiáltást, mely lassan elhal a semmibe vesző folyosók tekervényei között, a nyöszörgést egyre tompábban labdázza fordulóról fordulóra az echó. A test zuhan. Senki se látta, senki se volt itt, a fáklya fénye hirtelen elalszik, két kis mécs próbálja átütni a sötétséget. Terlizzi kihajol, alant a kertben senki, egy folt, melynek nincs eleje, se vége a földön.

- Kapát hozzatok... vagy a körmötökkel is, az ördögbe... - Egy gyertya magasba emelkedik: merre a lépcső e pokoltornácában, a kanyargós, nyaktörő csigalépcső, mely egybeköti az emeleti termeket, kerteket, a refektóriumot... Nincs emberi beszéd, mely utol tudná érni lihegő, szétesett félszavukat. Lökdösik, taszítják egymást, mindenki ügyel a másikára, el ne illanjon, hogy ő ordítson gyilkos után, megtévén a szörnyűséget, csak alája hasaljon a hordócskának... innen a körből, közülük, senki nem mehet el. Most leosonnak, feltépik a virágágyás szegélyét, ahol puha a föld, s lovagi kardjuk belenyúlik giliszták és lárvák közé, gyűrűjükkel kaparják a madártrágyát, körmük alá feketedik az alvadt vér, a nagyurak most egymás után osonnak a csigalépcső felé, amikor megszólal a hang.

Asszonyé. Valami idegen hang. Nem olasz beszéd. Mintha anya hívná fiát, mintha a távoli, ismeretlen Dunától szaladna ide a szó. Így beszélt Erzsébet asszony, a királynő. Így beszélt... Erzsébet. Valaki meglöki Roberto Cabanis karját... a babona. Egyszerre cöveket ver a láb, a kéz lehanyatlik, a gyilkolásba fáradt izmok most zsibbadt, halálos ájulásba esnek... a hang? Erzsébet hangja? A babona mindennél erősebb Nápolyban... Éj van, gyilkosság közjátéka, a kolostor s a szellemek bőségesebben kísértnek, mint valaha is, elmúlt időkben. Anyját hívja a halott, s az anya válaszol?... A hang még egyszer felsikít... most már erősebben, ellenállhatatlanabbul. De mégse jön a Duna felől, nem jön Pannoniából. Itt van, élő, egyetlen némber hangja, öregé, aki sikításba gyömöszölte be reszketését, mindent, ami még halandó testébe szorult. Az asszony, ki ez az asszony, aki hazai szóval üvölti a "segítség"-et? Ördög szava, ahogy végigfut magyarok hívogatója, magyar beszéd... senki sem érti azok közül, akik a folyosón megrekedtek.

Izabella ott áll az ablaknál, gyámoltalanul és sötétben tapogatózva. Nincs keze ügyében tűzszerszám, az ablaknyitástól elaludt mécse... tapogatva nyújtja ki kezét arrafelé, amerre sejti, hogy pihennek vagy dorbézolnak a sátoros magyar katonák. Valami szörnyűség szorítja össze torkát, melynek nincs neve, nincs alakja, nincs szó, hogy megmondhassák... Endre... hallotta hangját, azt a hangot, melyet ezerszer és ezerszer hallott nevetve, vinnyogva, pici módjára gőgicsélve, zümmögve, énekelve, dacosan és fortyogón, kamaszkor akadályán keresztültörve, felemásan, lágyan és szelíden, sokféle nyelven, sokféle változatokban... Endre... millió hang közül is ismerné, ahogy hallotta, legelőször, amikor anyja testéből kiszakadt e világra. Első hangját hallotta Izabella, és most vajon nem ez volt-e az utolsó... a hang... Az ajtóhoz botorkál... mintha valami súlyos feküdne előtte, mintha valamit keresztbe tettek volna, nem lehet kimenni, bár ha feszítené, nyílna... a hang... a sikítás, rettenetes jajkiáltás, melyet nem hallott más senki? Hát nem hallotta senki? Úrasszony, aki ott fekszik, a harmadik szobában, mellette grófasszonyai... körös-körül főméltóságok, udvarmesterek, kamarások, ajtónállók... hát nem hallotta senki a kiáltást? Senki sem neszelt fel, azok sem, akik óvatos fülükkel felfogják a vad selymes lábának alig hallható neszét, végigkísérik az ágak titokzatos dalát, amikor élőlény kúszik keresztül a bozóton, hogy mentse nyomorult irháját, s most ezt a zajt nem hallja senki?... Vajon ólommal telíték-e meg a gonoszok fülét, vagy mind gyilkoltan hevernek, s valahol pogány ostromolja a fekete világot, melyből már nem emelkedhet ki a celestinus atyák kicsiny szigete sem? Senki se neszel fel. Most valami visszhang ideér... egy fatábla dörrenve, csapdosva megszólal. Nem a hajnali harang hangja, valaki csapdossa, aki eloldotta a végzetes zajt, most dörren a tábla, valahonnan barátok suhannak ki, de ezek messze vannak, a hátsó öreg kolostorban, az újat odaadták a királyi társaságnak... a kapuk bereteszelve éjszakára, a népek, vadászok kívül a falain... most azok is felneszelnek, valaki rőzsét vetett a tábortűzre, egyszerre fellobban a fény, rőt, veres szikrázásában. Gyenge, öreg szeme csak ugráló, karjukat rázó figurákat láthat... most mintha bent is megzendült volna valami... a hang, a szörnyű hang elhalt, az éjszaka továbboson, de már nincs csend, ajtók nyikorognak, reteszeket tolnak előre és hátra, mindenki ruhát kapkod magára, az éj bontott nyugalma most egyszerre, százszoros zajjal támad fel. Izabella nekidől az ajtónak, az ajtó enged. Egy alabárd volt keresztbe állítva, most végiglódul, hanyatt esik, s a vas nehéz, zuhanó csengése végigfolyik a folyosón.

Valahol feldörren Franciscus Capece, a gvárdián hangja. Mint ijedt madarak rebbennek elő a szerzetesek. Izabella tapogatva, vaksin bolyong a térben, melynek számára nincs eleje, se vége. A hang Endre s Johanna szobájából szólt? Tapogat... a másik szoba az udvarhölgyeké... innen a harmadik, a díszesebb, az a királyi páré... A zárt próbálja tolni gyenge, erőtlen kezével, mely most mégis bontja, oldozza, csavarja az ellenszegülő vasat. Érthetetlen zavar, rugók és reteszek kapcsolódnak egymásba, kívülről és belülről egyaránt, aki nem érti, nem tudja sohasem megbontani... Nem kínlódhat, öreges lába viszi valamerre, az ösztöne után, mely hívja, kergeti, botorkálva, roskadozva a csigalépcsőn lefelé, a kertbe, ahol most már egyre több lesz, egyre szaporább az árnyék... mintha gyűlnének félelmes tömegekben a népek, akik elűzik, talán most már mégis elűzik a kísértetjáró éjszakát...

Így ér le a kertbe. A papok némán nyitnak az öreg dajkának utat. A vénség, mint görnyeteg ember kezében a bot, úgy csoszog, tétovázik a kövek között. Aztán föléje hajlik. Inkább kezével nézi, mint tekintetével. Valahonnan eléri egy fáklya lángja. Ott fekszik, duzzadt, kékes arccal, szörnyű nyakkal, élettelenül és tágra nyílt szemében a végső rémület képével. Ott fekszik Endre. A szeme vádol, ahogy riadtan, iszonyatos félelemmel mered vissza a világba, melynek már átlépte túlsó küszöbét. Endre homlokán még nem fagyott meg az agónia verítéke, a test... mintha most élne még, egy csepp vér alvadtan s feketén esik ki a szája széléről, a bordák közt vércsomó, alig parányi. A dajka lehajlik hozzá. Amulettjét keresi s csodatévő gyűrűjét. Az amulett méreg ellen véd, a gyűrű a gyilkot tartja fel. Így mondta Erzsébet királyasszony, amikor elindultak Visegrádról, hogy hajóra szálljanak Calábria felé. A lánc s a gyűrű vigyázott Endrére. A nyaka fedetlen volt, s ott érte el a gyilkosok keze. A hang, e tört, fekete hang úgy bugyog belőle, mintha kénköves gázok törnének elő egy megnyitott erecskéből a vezúvi kráteren. Nem tudja, mit mond, gyermekét sirató anya, egyszerű dajka, aki most ijedten néz körül, vajon az ő parányi életét védhetik-e ezek a jámbor csuhások, akik riadt, éjszakás szemmel, áhítatukból kilódulva s örök mozdulataikkal hajladoznak, imbolyognak a kertben, melynek alját valami alig-alig halavány, különös fénnyel kezdi derengetni a pirkadat.

Endre ott fekszik, s a barátok fekete kórusa elered. Valaki intonálja a misererét, az örök szót, mely előbb-utóbb mindenkit elkísér. Már együtt mondják végül az őrt állók, udvari vadászok, csatlósok, akik megbontották a nagykaput, kulcsot szereztek, s ijedten, félmeztelen testtel, de fegyveres kézzel berohantak a vitézek. Egyik megáll, leveszi süvegét, s vár, míg az utolsó vers fájdalmas lebbenéssel el nem száll az ágyások közül.

Izabella látja a fekete árnyékokat. Egyszerre megoldódik a hangja. Egy bajuszos legény arca ijesztő és félelmes lesz, ahogy homlokán kiduzzadnak az erek. Magyar arc... magyar katona arca. Izabella beszél. Magyar szóval, mely csak imádságát őrizte, s ezer és ezer hosszú gondolatláncot, mely özvegy óráiban betöltötte életét. A bajuszos megáll előtte, ismeri. Mindenki ismeri Endre dajkáját.

- Mi történt, anyám... mi történt itt... ki ölte meg?

- Hallottam sikítását... a hangját... Sikított... Úgy sikított... mint amikor gyerek volt, úgy sikított, lejöttem... itt fekszik... emberek szaladtak... arra szaladtak... menjetek... arra szaladnak, a lépcsőkön. Engem sem engedtek ki... jaj... jaj... királyasszony, Erzsébet királyasszony... rám bízta Endrét...

- Menj utunkból... nénő... jövünk utána... próbáljuk elfogni a gyilkost... zárjátok le a kapukat... hahóha... hó... zárjátok le a kapukat, mindenki álljon meg, ha asszony, ha barát... senki nem mehet ki innen... Én kiáltom, halljátok, György, a kapitány... én mondom, emberek... emberek... kardot a kézbe. Senki se meneküljön, csak a kardot a kézbe... álljatok el minden ajtót, senki se menekülhessen, barát se... nézzétek meg, nem bújtak-e csuhába... emberek... emberek...

Valami felötlik az öregasszonyban. Endre? Csak Endre? Hová lett a másik, a királyasszony... a gyermek... ígérte, mellette lesz, nehéz órán, percig sem tágít mellőle, percig sem megy el tőle... Hátha... hátha kell majd mindaz a bölcsesség, melyet évről évre az Úr roskadásig reá rakott... Johanna? Hol van most Johanna? Miért nincs itt, miért nem hallja hangját, miért nem látja... Hol van Johanna? Valami szörnyű gyanú cikázik át rajta... hátha Johannát is...? Hátha az úrnővel is végeztek azok, akik... Egyszerre ólmosan, ijedten érzi, hogy nincs vége még mindennek... hátha elölről kezdődik a baj... az asszony... Valaki, az ő ajka motyogja, mintha kifáradt volna a sikítástól:

- Johanna... nem láttátok a királyasszonyt? Johanna...?

Már megy fel a lépcsőn, melynek árnyékát most csak szobrok kitárt, nehéz kőkarja keskenyíti. Megy fel, ahogy lába viszi, e dagadt, visszeres lábak, melyek nem szokták meg már a lépcsőjárást. A második fordulónál kiakad szíve, liheg. Meg kell egy percre állnia. Felér, húzza magát, majdnem vonszolja, a gondolat dörömböl, és ijedten kering szegény, zavart asszonyagyában. A závárok... Megáll az ajtó előtt, már valami ideesett a reggeli fényből, az ajtó most enged, egy reteszt félretol... ezt belülről is talán meg lehet oldani... az ajtó nyílik... Belép. A keze keresztet formál a mellen, mintha lágy, olvadó matériát szorongatna, s most félnie kellene, hogy eliramodik tőle. Bemegy a szobába. A gótikus ágy hatalmas teste lezárja a szobát, de már a tér szürkülő foltjai mutatják, merre vezet az út. Johanna fekszik az ágyban. Mozdulatlanul. Kicsit keresztben... mintha sok-sok helye lenne azóta, hogy Endre elhagyta fekvőhelyét. Első gondolata: őt is meggyilkolták? De most hallja pihegését. Erős, szívós pihegés. Terhes anyák pihegése, akik két életért szívják be a levegőt. Sápadt az arc, de nem küszködik kórral vagy halállal... Nem hallotta? Ez az asszony nem hallott semmit? Nem hallotta a sikítást, Endréét s az ő sikítását... az emberek zaját, a misererét, a fatábla döngő, rémült szavát... Nem hallott semmit, s most, kísértetek óráján nyugalomban szenderedik tovább? Johanna... Ébredj, Johanna... most már cibálja, rázza, tépi, mintha életre hozná, s vigyázza, hogy önti el lassan az arcot a vér, a szem felnyílik, ijedten s kérdőn ránéz, a sárgaság lassan-lassan lefakul a szemek környékéről.

Izabella megfogja Johanna kezét. Rázza. A szem tüze erősödik, az arc ereiben erősen kezd lüktetni a vér. Halálos ájuláson innen ér el a hang, mintha gonosz mákonyt itattak volna vele, úgy néz maga elé; meredt, élettelen tekintettel néz, de még nem zárkóznak egységes cselekménybe a képek, még minden új s idegen. Az ismeretlen ágy, körülötte az ismeretlen szoba, mely egyre jobban tágul, imént még tarkóját szorította, most meg már lassan-lassan emelkedik belőle, mintha ködpárák tengernyi világát hagyná maga mögött, amikor a szörnyű, valódi létbe visszabillen.

- Asszony, úrasszony... királyné, valami nagy baj történt... valami szörnyű baj, Serenissima... ébredj, nem hallod-e, szörnyű baj történt!

Johanna néz, olvasni akarja a dajka szájáról tört, rossz olasz szavának valódi értelmét, a rémület hangját, mely értetlenül is ott vibrál minden mozdulatában, a kidagadt szem, a véreres tekintet, a reszkető, öreg kéz kékes ércsomói...

- Mi történt, Izabella... mi van, Izabella?

- Endre... Endrét... Uradat... Gyilkolták... jaj, Istenem, gyilkolták gonoszok... uradat. Endrét, a királyt...

- Gyilkolták...?

Ugyanazon tört, magányos szóval mondja, mint a dajka. A szó különösen, fénytelenül szakad le ajakáról. Nem riad meg, nem lepődik meg, nem sikít fel, nem üvölt, nem tépi haját. Halk, megnyomja szavát, formálja, csak a szeme mered előre, élettelenül, mintha messze-messze nézne, s nem kívánna visszafordulni.

Valamit magára kap, melle meztelen, a köntös lecsúszik róla, a válla szabad, a nagy, ijesztő fehérségekre egyszerre ráborul az ágyi köntös. Még mindig... nézi a dajka... valami szörnyű van benne, az asszony... ezek a mozdulatok, a szem... semmi sem változik... a dajka keze még jobban reszket. Valami elindul benne. Még nincs neve, még nem vallaná be lelke egyetlen gyóntatójának sem, de oldódik, ahogy oldódik lassan, mintha fekete vizek partjairól indult volna el, s úszna a végtelenségben. Gyanú. Az úrasszony ül az ágyában, maga elé néz, nincs szava, nincs könnye, nincs mozdulata. Nem szól semmit. Nem sír, nem jajgat. Ül. Mereven és mozdulatlanul, maga elé meredve. Ül, s Izabella valami görcsöset, valami szörnyűt érez... mintha két öreg, inas keze most fojtogatásra ébredne, mintha gyilkosság ösztöne kerengene benne, mintha valaki súgná s ösztökélné: gyilkos... gyilkos... Nézi. Olyan közel vannak egymáshoz, hogy a lehelet is áthallatszik egyik szájról a másikra. Közelébb megy... még közelébb, Johanna néz maga elé, s aztán halkan, észrevehetően csúszni kezd, elernyed a test tartása, az arc hirtelen megint halálos sápadt lesz, petyhüdt, majdnem élettelen. Johanna elnyúlik az ágyban, s a pillanat szörnyűségét belepi a halálhoz hasonlatos ájulás.

A Durazzói ül a palotában. A lovas legény beesik sárosan, csatakosan az őszi esőtől, amint szélsebesen nyargalva San Pietro in Majella kolostorából hozza hozzá a szörnyűséges hírt. Már nincs életben anyja, aki kezébe vehetné kezét, s mondhatná francia szavával: Károly, te leszel Nápolyban a király. Mintha vissza akarná hozni anyja szavát. Mintha görcsösen szeretné megidézni a túlvilági létből. Legalább a kardinális lenne itt, s hallatná szavát, adná töredékét bölcsességének. Most minden pillanatokon múlik. Most talán hamarább, könnyebben kézhez tudja kaparintani azt a csodálatos, illó valamit, mely füstből, aranyból, vérből és levegőből áll, s királyi hatalom a neve. Feláll. Egy perce van még, mielőtt megfúvatja a várőrség trombitáit, mielőtt félrevereti a nápolyi harangokat, fellármáztatja a várost, őrséget állít a tarentóiak elé, mielőtt még tudja, mit fog s mit kell mondani, ha fekete, tépett gyászköntösben kilép a néphez, s fennen hirdeti: a bosszúálló Isten lépését senki se tudja feltartóztatni. Ki lehet ellene? Kezében van a hatalom, kezében van minden, a palota emberei, az őrség, a testőrző osztagok, a tengerészek, a gályák... Ő a Királyi Ház legidősebb hercege, s Johanna letétele után Mária jogán király. Egy gondolat villan fel. A pápai legátusnak most kell megérkeznie. A legátus döntő személy Avignon nevében, s bár élőt jött koronázni - ítéletet tarthat a halott gyilkosai felett... Egy perce van még, hogy önmagával megegyezzék, mit kell tenni? Vajon lekaszaboltassa-e a magyarokat egy szálig, vettessen tőrt a gyűlölt barátba, nyakaztassa le János prépostot, György kapitányt, a magyarokat, akik egy lelkek Endrével, s most testük riadtan, sápadtan bolyong a bizonytalan világok között... gyilkoltasson, s akkor Vivát Johanna, Nápoly egyetlen királya, térdre előtted, kishúg...

Durazzói Károly fekete, szakállas arcán átszalad a megváltó gondolat: Lajos erős, Magyarországi Ludovicus százezer lovast ültet nyeregbe, ha úgy akarja. Johanna gyenge, erőtlen. Lajos sohasem lehet Nápoly királya - Avignon nem adja meg sohasem a magyar koronának az investiturát Nápolyra... Vikárius kell... Ha letaszítják Johannát. De miért taszítanák le trónjáról? Ki tudja, hogy bűnös-e valójában? A dajka csacska rémképe, vénasszony szava, mely végigszalad az őrt álló legények között, imbolyog a kastély hajtásaiban, míg ideért... már hírlik, alighanem, végig a városon, mert kint morajlik a nép, a veszélyes, ingatag Plebs kiszámíthatatlanabb, mint a Vezúv. Károly már menne előre, valami visszarántja. Tétovázik. Még egyszer végiggondol mindent. Valaki dörömböl az ajtón. Ordítják, hogy lent, a kastély előtt gyűlik a nép, jajgatnak, hozzák Endre fekete zászlóit, kórusok erednek el, melyek fekete szavukba gyömöszölik a gyászt.

Most kilép. Felmegy a bástya alsó fokára, egy kiugróig, ahol keskeny a fal, lelátni. A hang szélesen, feltartóztathatatlanul hömpölyöghet, s Durazzói Károly herceg odaáll az egybegyűlt sápadt, indulatában lázongó, reggeli nép elé, s vádolók örök egyforma kézmozdulatával az ijedt, botránkozott magasságokba lódítja fel fekete kesztyűs kezét.

Rohan, mint a szélvész. Estére már Firenzébe akar érni, holnap meg tovább... nyolc napra végig Italián Zára felé, onnan majd csak hazajut, váltott lovakon. Hisz ő a gárda legjobb lovasa, ő volt a királyfi hív testőrzője, akit hazaküld üzenettel a barát. Magyar Miklós egyszerű fiatal nemesember, ura s királya szolgálatában, most aggodalmasan simogatja lovát, nem dől-e ki addig, amíg válthat, hogy beérjen Toszkánába, s hajnalhasadáskor friss lóra pattanva, vigye tovább, Pannonia felé a halálos izenetet.

Fiorenza. Mire alkonyatkor bejut a kapun, vérveresben úszik az Arno jobb partja, a hegyek felől lángol a szelet ígérő ég. Ahogy kifáradt az állat, úgy fullad ki maga a vitéz is. Felnéz az égre, teste sajog, a fájás lerángatja, néhány óra csak, amit pihenőre megengedhet magának, csak épp beszólhat a Villani-portán, melyben jövő s menő magyarok megkapják maguknak s lovuknak a tisztességes éji pihenést.

- Consul úr - mondja, és szeme könnybe lábad, amikor a gesztenyeszakállú Máté kitárt karral elébe lép, hogy vendégként megölelje. Ez az egyetlen titulus, mely hirtelen eszébe jut. Valaki, aki hivatalbéli, de nem gróf, nem lovag, mégis uralkodik tanács és ország felett. - Consul úr... - mondja neki, s mutatja köntösét, mely meg van tépve a gyász sötét, külső jeleként. A szó lassan tör elő szájából. A szó, mely Firenzében hatalmat jelent, világot annak, aki először keríti birtokába, aki először fogja üstökön, s többet tud belőle, mint a tanácsház urai. Villani rákönyököl az asztalra, amely mellé odatuszkolja vendégét, maga tölt kupájába, kizavarja szolgáit, hogy senki se leshesse el a szörnyűséges nagy újságot, melyet e pillanatban még senki, de senki nem tud azok közül, akik itt lélegzenek Firenze városában.

- Mondja, nemesuram... ki tette... Ki akarta... kik valának a felbujtók... mit mond a nép, kik a tettesek...?

- A gyilkosság hajnalhasadás előtt történt. Én egy óra múlva lovagoltam el. Csak annyit tudok, amennyit addig láttam. Elfogták, a katonák ott fogták meg a házak körül azokat, akik osonni akartak... csupa gróf, országos emberek, a vén szajha Filippa fia s vőura, két gróf, a Sant Agatá-i s a másik, Eboli ura... jegyzők... ott álltak, egy csomóban, vádolták egymást hangos szóval, egy ajtónálló szolga, Tommaso... aki mellette vala... mind ott voltak, amikor trombitálva jöttek a durazzóiak, zászlóval... mi magyarok kevesen voltunk, mi őriztük őket, s vívtunk velük, alighogy vér nem csurrant végig a tisztes kolostorban...

- Hol van a királyasszony... Mit csinált Johanna Serenissima?

Csend lett. Miklósnak kigyúlt orcája. Irtózatos tenyerében lassan-lassan elgörbült az ónkupa fedele.

- Úgy mondják... Nagyuram, én azt mondom, amit hallottam... úgy mondják, hogy ő adá ki a parancsot, végezzenek Endre királlyal.

- Emberi szájnak is szörnyű, amit kegyelmed mond... ha nem lenne benne igazság. Ezt mondják Nápolyban a népek?

- Mikor indultam, már ott rajzottak, nyüzsögtek, a Castel Nuovo körül. A Durazzói mondta, Johanna a gyilkos... ő hirdette a bosszúálló Isten közelét. Ő indította el a lovas legényt Avignonba, magához hívatta a kancellária diákjait, éjjel és nappal körmölnek a barátok, s ha elkészültek egy levéllel, ráüthetik Károly herceg címerét. Aki ezekben az órákban ott élt az udvarnál, csak azt láthatta, hogy Károly herceg kaparintotta kezébe a Regnumot.

- Kegyelmedet is ő indította útnak?

- Magamtól jöttem. Szélnél sebesebben megyek Budára, ha kell, Visegrádra, hogy király uramnak s úrasszonyomnak megvigyem a szomorú hírt. Csak attól féltem, nem tudom baj nélkül magam mögött hagyni a nápolyi országot...

- Lovagságod ott volt, ahol mindezen dolgok történtek. Látta-e Johanna királynőt a gyilkosság után?

- Mi nem láttuk. Úgy mondták, ájultan találta Endre herceg öreg, magyar dajkaasszonya. Mások azt mondták, szívébe állt be a görcs, mert a magzat nyugtalankodott. Biztosat senki sem tudott felőle... Ha ártatlan volt, akkor az Úr könyörületből vette el néhány órára eszméletét.

- Hát lehet-e, hogy bűnös volt ő is a gyilkosságban?

- Tudatlant faggat, kegyelmességed. Csak azt mondhatom, amit ott hirtelenjében beszéltek összevissza a katonák és az udvari emberek. Mi, magyarok, pereat-ot kiáltottunk neve hallatára... hadnagyunk szajhának nevezte, mint a többi udvari rongyokat.

- Ha Nápolyban mondta volna mindezt... fejével játszhatna szavaiért!

- Ezért kaptam sarkantyúba lovam, hogy túl legyek már átkozott határukon. Kérem kegyelmedet, nézze el nekem, ha most megszakítom szavamat, s Nagyuramtól elköszönök. Holnap, ebben az időben új hírvivő jön Róbert atya levelével, s úgy tudom, ő sem fogja elkerülni a Villaniak portáját. Kegyelmednek olyan híre van köztünk, hogy legbölcsebb ember Firenze városában... Hisszük, hogy mindezekből a kósza hírekből ki tudja szemelgetni mindazt, ami a tiszta igazság.

A festék lefakult a császárnő arcáról. Keze idegesen remegett, ahogy végigszaladt a szék karfáján. Szemben vele Acciajuoli ült. Ilyenkor, amikor senki sem látta őket, felegyenesedett a merev tartás, a beszéd udvari máza alól előtörtek a fekete szavak. Már hosszú ideje egyikük sem szólt. Két egymáshoz támasztott tenyeréből úgy nyílt ki Katalin arca, mint fáradt, túlérett virág. Még mindig szép volt, gyönyörű szeme, az arc nemes formája, a finom, hajlott orr, keskeny száj, a test harmóniája... de a bőr, mely valaha patyolatfehér volt, most kérgesen, petyhüdten fakult el az örökös festékek, oldatok hatása alatt.

- Hát nem érted, hogy mindent, de mindent éretted csináltam, Niccolo?

- Magam szeretem intézni a magam dolgát. Nézd csak, Cathérine, te a hitványakkal... a legutolsókkal szövetkeztél... udvari rongyokkal, akik bizalmadba férkőztek, s alighogy elvégezték bűnüket, már jönnek, hogy behajtsák rajtad vérdíjukat.

- Hiszen még minden jóra fordulhat. Endre halott, s Johanna a király. Nem te akartad ezt mindig így, Niccolo?

A plebejus arca, mely egyszerű, rusztikus volt, de lágy és érzelmes is tudott lenni, most egyszerre szoborszerű, merev lett. A ránc ajka két oldalán mélyebbre árkolódott - egyszerre látszott, nehéz gondokkal küzdő férfiember, aki közeledik az ötven felé. Hangja halk, fojtott volt.

- Nézd csak, Cathérine, te sohasem tanulod meg a bazilisszák udvari művészetét. Grófok, országnagyok estek neki Endrének, mint utolsó latrok, a főudvarmester tartotta a pányvát... Ezekkel kellett szövetkezned? Velük, s ezenfelül Margittal és Sanciával, akik fiaid szeretői, s ezt mindenki tudja is. Ezek voltak a cinkosaid...

- Hát te, Niccolo, minderről semmit... de semmit se tudtál?

- Semmit. Az orgyilkosság nem firenzei szokás. Ha a salus reipublicae mégis rákényszerítene erre - nem országos méltóságokat bérelnék, csak egyszerű brávókat, akiket megfizetek, s aztán eltétetek láb alól.

- Hát nem te vágyódtál az után, hogy Endre csendes, hideg halott legyen? Hiszen neked üzente a barát, készülj a vezeklésre, mert nem tudod, mit hoz a holnap!... Izente, hogy menekülj, míg tudsz, Nápolyból. Köszönj le méltóságaidról, hiszen az investitura után úgy szórják majd szét a pénzed, mint szennylét a kloákák körül. Ha Andreasso ül a trónra - nem számíthattál volna több megértésre, mint angliai Edwardnál... Miért vagy kegyetlen hozzám... épp most akarnál elhagyni?

- Csendesebben, asszonyom, még nem történt semmi. Még van idő a fontolgatásra. E pillanatban védtelen vagy. A Durazzói emberei tartják a várost, ő rendezi a temetési menetet, ő fogadta a legátust mint testvér, aki bosszúért liheg. Látod-e - ő okosan csinálja. Akármiként is volt, eltereli magáról a gyanút... s ez az egyetlen most, Cathérine... amit neked sem szabad egy pillanatra sem elmulasztanod...

- De mit tehetek? Lajos fiam lent van a hadakkal Puliában. Egy hét, míg ideér velük. A férfiakat... Cabanist, Terlizzit, Milazzanót... már a magyarok s a durazzói csatlósok kísérik... Mire megjön Lajos, ezeket már tortúrázzák, s vallanak majd a gyávák Károly kívánsága szerint.

- Kit vontál be bizalmadba?

- Filippát, Sanciát, Margarétát.

- Hol vannak ezek az asszonyok?

- Ülnek a Cabanis-palotában, üzengetnek, hogy nyújtsak feléjük segítő kezet. Reszketnek, hogy csatlósokat küld értük Róbert barát... Mert látod-e, erre senki sem számított, Niccolo, hogy Károly az ördöggel kössön paktumot. Ahelyett, hogy ő végzett volna az átkozott baráttal - hódol előtte, s kínálja frigyét.

- Ludovicustól fél...

- Hány heti járás, míg onnan ideér a levél? Olyan messze van Visegrád, ki félne Lajostól?

- A magyar király nagy és erős. Lehet, Károly jól számol. De lehet az is, hogy csak alkalmanként eszeli ki terveit. Lehet, tortúráztatni akar, s ellenetek fogja hozni, ha kell, magát a külvárosok népét is. Csakhogy letaszíthassa Johannát, s Mária jogán ő foglalhassa el a trónt.

- Mit hallottál Johannáról, Niccolo?

- Ott volt a menet élén gyászban, amikor ravatalra vitték Endre holttestét. Arca, mindenki láthatta, merev s kemény volt, mint a kő. A nép vádolja... s a Durazzói emberei a kocsmákban széthintik cinkosságáról a szót.

- Miért nem beszélsz vele?

- Veszélyes lenne... S vajon mit válaszolhatna nekem arra a kérdésre, melyet én tehetek fel? Akik válaszolhatnának, maholnap a kínzókamrákban vallják meg valódi vagy csak kiagyalt vétkeiket.

- Johanna tudott mindenről?

- Te sem tudtál mindenről. Ő semmiről sem tudott. Egyformán ártatlan mindenki, míg nem keveredik bele e szörnyűségbe. Johanna nevét e vétekkel kapcsolatban nem vehetem ajkamra.

- Előttem beszélhetsz... Te mit tudsz... mit hiszel?

- Akarod tudni... akarod, hogy őszinte szóval beszéljek? Én azt hiszem, nem tudott semmit. Talán valami végigborzongott rajta, amikor felverték éjjel... egy szó hozzá érkezhetett a suttogásból... éreznie kellett valamit oly éles elmével, mint az övé. Talán nem kellett volna fegyver nélkül kiengednie Endrét, hogy úgy fogassa meg magát, mint lépre csalt madár... Talán valamire célozhatott Terlizzi... vagy epedése közben baljós szót ejthetett el a derék Bertrando... Ennyiben vétkes, de nem súlyosabb vádban. Vagy hallottál-e többet Johannáról? Beszéltek volna vele mégis az asszonyok?

- Úgy mondták nekem, míg érik a gyümölcs, nincs szükség rá. Terhes, nehéz álmai vannak, fecseghet... csak az utolsó órában váltanak vele szót, amikor az óra közeledik.

- Cathérine, itt napról napra több a fecsegés. A dajka sikított egyet, s néhány órára rá már fellázadt Nápoly, a hír ma még Itáliát veti szét, egy hét múlva Ludovicus is tudni fogja, holnap megérkeznek Avignonba a gyászlovasok. Nekünk most nagyon gyorsan és biztosan kell cselekednünk...

- Mit csináljak? Nincs katonám, nincsenek itt a fiaim. Tehetetlen vagyok, érzem szándékodat, hogy most, amikor mindenki elhagyott már, most te is ingadozol...

- Melletted vagyok. Tanácsom így szól: hívd ide a reszkető, cinkos asszonyokat. Üzenj nekik: félted őket, hírét vetted, hogy a Durazzói már holnap érettük küldi zsoldosait. A Tarentói palota az egyetlen, ahol ma még menedéket lelhetnek. Ajánljad fel nekik, hogy még ma... még ma este költözzenek ide.

- Megőrültél? Most hívjam őket ide?

- Ha bezárult mögöttük a kapu, mindegy, cellába záratod-e őket, vagy szobákat nyittatsz nekik, s az elé állítod az én siket fegyvereseimet. Ők azt is hihetik, hogy mindez érettük van, te csak őket védelmezed... De kifelé... Cathérine... kifelé szálljon a hír, talán szolgálók száján, akik szanaszét viszik Nápolyban, hogy te voltál az, aki gyanú alapján elfogattad őket, s nem adod ki a gonoszokat másnak, csak a szentatya ítélőbíráinak.

- Hátha Johanna váltja ki Filippát, s akkor mindnyájan ellenünk fordulnak?

- Johanna... egyedül lészen, mint vihar után a magányos szálfa. Hálás lesz, ha megszabadul a méregkeverőktől, akik túl sokat beszélhetnének ahhoz, hogy kellemes lehessen neki, még akkor is, ha ártatlan. Addig kell kihúznod itt ezekkel a szajhákkal együtt, míg Lajos fiad a hadakkal meg nem érkezik. Nekünk óvnunk kell Johannát is, Cathérine, mert vele együtt mi is elveszünk.

- S ha Johanna lesz az erősebb, miért menekülünk akkor meg?

- Két fiad közül valamelyik Nápoly királya lehet...

- Te tervelted így ki, Niccolo?

- Talán te is... kedves. Mi ketten ezt így akarjuk, ha a veszedelemből megmenekülünk. Küldj sietve üzenetet a reszkető asszonyoknak, hogy már nálad tölthessék a mai éjszakát. Üzenj nekik: te véded őket. Ha megjönnek, zárasd le a kapukat, s úgy bánj velük, mint foglyokkal - de hitesd velük el, hogy mindez csak a külszín miatt van így...

Acciajuoli, a hatalmas ember most fakó, pergamen orcával, kezébe temette fejét. Oly fáradt lett egyszerre, mint vezér a körülostromolt várban, az utolsó támadás előtt. Az asszony megérezte. Hajlékony testével közelebb jött hozzá, ösztöne megborzongott, kínálta magát.

Acciajuoli felnézett rá. Szemében kialudt a régi tűz, ajka kékes, színtelen volt, s a szélén megremegett. Csendesen eltolta magától szeretőjét, amikor mondta:

- Siess, írd meg leveled a Cabanisokhoz... egy pillanatig se késlekedj, Katalin.

Halotthalvány volt Kelemen arca, s ahogy tenyerét végighúzta homlokán, egy ezüst tincs kiesett a fehér sapka alól.

- Ily szégyene rég nem volt a keresztény világnak. Krisztus népének kellő közepén orgyilkosok ölik meg azt, akinek épp most kellett volna kezünkbe letennie királyi esküjét. Te ismerted Endrét, Petrarca?

- Szentatyám, a hír oly váratlanul talált rám, hogy nehezen s tétován tudom csak összeszedni a gondolatokat. Kérem Szentségedet bocsásson meg érte. Ahogy emlékezem Endrére... kétszer is láttam Nápolyban, két esztendeje talán, hogy utoljára... Egy episztolámra gondolok, amelyben azt írtam róla: "puer alti animi..." Így írtam, de ha Szentatya kérdez, a halottról mit mondhatok? Nehezen érő fiú volt, más fajta, mint a nápolyiak, kevés beszédű, nem gondolt Afrikára és Asia Minorra, mint a durazzóiak, nem volt benne semmi Robertus bölcsességéből... Talán más volt benne. Kemény volt, akaratos, makacs, de nagy- és széplelkű ifjú. Lovakat szeretett, jól vívott, úgy kezelte a balestrát, mint akármelyik vitéze. Hitünknek pajzsa lett volna, ha felnő, s ha sorsa úgy kívánta volna, hogy pogánnyal mérhesse össze fegyverét... Mi, alázatos szolgái a szellem humánumának, fejünket meghajthatjuk korai sírja felett, de nem mondhatjuk el, hogy Endre a miénk volt.

- Poéták sokat látnak, tisztábban, mint minden földi halandó. Francesco, miként láttad a nápolyi Reggiát? Gonosznak, mételyesnek?

- Szentatya: én a Castel Nuovóban sok-sok farkas őrizetére bízott két szegény bárányt találtam. Láttam országot király nélkül... amikor Róbert úr behunyta szemét.

- A hír tegnap jött. Durazzói Károly küldte. Talleyrand hozta hozzám. A levél úgy mondja: árnyék esett a Regia Potestásra. A vox populi bűnösnek kiáltozza Johannát.

- Így kiáltottak akkor is: feszítsd meg... Nem Isten szava, amit a turbulens nápolyiak kiáltoznak... Én nem hiszem Johanna bűnösségét.

- Hévvel védi kegyelmed. Lelkem örömére szolgál, ha hallom szavát, s támaszkodhatom rá, amikor megrendül bennem a lélek, hiszen beszennyezték legkedvesebb országunkat. Vajon való-e, hogy asszony uralkodjék országokon s férfiakon? Hogy szépszerével kiűzze a legátusomat, akit Robertus halála után azért küldtem, hogy ő vezesse a királyasszony ifjúkora alatt az ügyeket. Alig lett tizennyolc esztendős, már kezébe fogta a gyeplőt, s úgy vágott az ország lovai közé, mint valóságos király.

- Az ingenium sugárzott belőle. Nagyatyja is erre nevelte. Hordta Isten nehéz áldását, mely emberi értelmet, észt jelent. Johannával többször szót ejthettem. Dicsérem elméjét, gyors ítéletét, mellyel dönt elmúltak, a régi világ nagyjainak alkotásai felett. Ha mindent egybevetek, amit tapasztaltam, esendő elmémmel nem tudom felfogni, hogy az ifjú regina e szörnyű vétekben részes legyen.

- Nápoly állapotai szomorúak voltak...

- Nem kellett jósnak lenni ahhoz, hogy megérezzem a Castel Nuovo felett a fekete felhőket... Néha azt hittem, a felhő maga a barát.

- Kegyelmed sem szívelheti?

- Testben s lélekben száraz, kegyetlen elméjű, de nagyakaratú férfiút láttam benne. Endre földi királyságáért talán feledte lelkének üdvösségét is... Ámbár úgy mondták róla, Clareno híve volt, titokban talán hajlott a spirituálisokhoz, az eretnek ferences kolostorok szelleme a szegénység kérdésében nem volt tőle idegen...

- Azt hiszi, messere, nem tudtam? De miként ezt mondtam egyszer Talleyrand-nak - a pápának egyformán kell szívére szorítani Krisztus nagy respublicájának minden egyes fejedelmi személyét. E Róbertről nem bizonyosodott be soha eretnek hajlandósága. Ha inkvizíció elé utaltam volna a királyfi nevelőjét - ezt a Szentszék s Pannonia viszonya sínylette volna meg. Ki tehet itt igazságot, Petrarca?

- Csak egyetlenegy... Maga a Szentatya... Szentséged az egyetlen, aki a kereszténység e nagy pörében ítélkezhet, abban a perben, melyben maga az áldozat is király, színhelye egy egész ország, vádlottja számtalan, s gyanúja alatt áll maga a koronás király.

- Balzo gróf szavunkkal s pecsétünkkel holnap este már hajóra szállhat Nápoly felé.

- Tíz napja történt mindez Aversában... A Curia szokását tekintve, túlságosan gyorsan hozza, meg Szentséged határozatát. Igénytelen elmémmel nem foghatom fel e sietség okát.

- Budán vagy Visegrádon négy-öt nap múlva fogják csak megtudni, s az anya gyászában a Curiát fogja váddal illetni, s megtetézi a vádat, ha nem vesszük kezünkbe bírói pálcánkat, melyet Krisztus nevében a föld valamennyi királya fölé emelhetünk. Ítélőmesterünk viszi bullánkat, mely átkot mond mindazokra, akik valamelyest is részesek Endre gyilkolásában. Az anathema, Francesco, olyan mint maga az igazság - vak és könyörtelen... mint maga a halál, mely elragadott egy ifjú palántát, amely a keresztény Ecclesiának hűséges fejedelme lehetett volna. Hogyan is mondta az előbb kegyelmed? Látott a nápolyi kastélyban két fehér bárányt, melyet farkasok őriztek? Endre s Johanna volt a két szelíd bárány... Ma este könyörögni fogok az Úrhoz, erősítse meg kegyelmed poéta-szavát s Johanna királyasszony, miként fehér bibliai bárány, oly tisztán álljon színünk előtt, mert felette e világon egyedül csak mi ítélhetünk.

Egy pillanatig egyedül maradt. A halott ott feküdt San Gennaro egyházának hatszáz esztendős ívei alatt. A nép, mint felbolygatott méhkas, ellepte a szeptemberi utcákat, felhágott a várfalak meredélyére, onnan leste, jön-e már a gyászoló menet? Úgy találta Nápolyt, mintha megbomlott volna az elemek rendje, s titokzatos mélységekből özönlene elő a gyűlölet. Kit gyűlölnek? Vajon András oly kedves volt nekik? Testükből való testnek érezték-e idegen hercegüket, aki nem beszélte sohasem a kikötők, bárkások, kofák és vargák nápolyi nyelvét, nem táncolt leányaikkal, mint megkövetelte volna a régi szokás? Mégis... valami elemi erő volt a megdöbbenésben, mely ellepte Nápolyt, átszakította az illem gátját, hangot adott a hangtalannak, mely a lélek mélyén eddig csak suttogva merte bírálni világi urait. Az indulat kiömlött, a szenvedély eltépte láncát, a tömlöcök mélyén nyugtalankodtak a rabok, az ebek vonítani kezdtek, a reggeli felhőszakadásból itt maradt felhőrongyok mögül váratlan támadásra készült a vihar.

Szerették-e Endrét a nápolyiak, vagy megérezték a végzet suhogását, s most vak, példa nélkül való gyűlölettel akartak rátörni mindazokra, akik közt gyilkosait keresnék? Miért van mindenki száján a királyasszony neve? Miért emelkedtek égnek az öklök, amikor kinyitották a kaput, páncélosainak lándzsákkal kellett megtisztítani az utat. Egy virágot se dobtak kocsijába, egy hang se kiáltotta a szokásos "sokáig éljen"-t, hol volt az öröm, ahogy máskor leányok s asszonyok tekintetükkel simogatták, mint aki felszabadította a férfirabságtól a nápolyi asszonynemet? Hol voltak a hunyászkodók, a leborulók, az alázatosak? A lovagok, akik letérdelnek az út porába, s csak akkor lépnek kicsit távolabb, ha a királyné lova súrolja a köntösüket. Nápoly nagy, dühödt, félelmetes volt, mint a tenger vihar előtt.

Kísérte halott urát. Nézte a ravatalon fekvő testet, melyet csak félig takart el a sebtében ráhajtott halotti lepel, s az arc, e szörnyű, duzzadt arc, lecsukódó szem, kékült s félreesett száj - mintha mindenünnen rávetné könyörtelen tekintetét. A hullát átengedte a chirurgusoknak, akik most mérkőznek az enyészettel, amikor beleoltják földi örökkévalóságot ígérő balzsamaikat. Kísérete, bárói, grófjai szorosan körbevették, s így mentek vele kocsijáig, így kísérték be a Castel Nuovo kapuján át, melynek hídját megettük újból felvonatta a várkapitány.

A kíséret tagjai számba vették azokat, akik nincsenek itt. A nagy csarnokban, ahol máskor udvaroncok léha, bársonyos serege lopja naphosszat az időt - most riadt, komor öregek járnak csoportról csoportra, mérlegelik a sors forgandóságát, kiutat keresve a bajból, mely hirtelen reájuk szakadt.

Acciajuoli épp hogy lepecsételte Firenzébe írt levelét, amikor jelentette a palotaőr: mindenki, aki a tanácsnak tagja, a királynőhöz hivatalos. Egy pillanatig kinézett a tenger felé. A palotából le lehetett menni a kis kert végéből nyíló öbölhöz, melyhez hozzásimulva ott állt mindig egy könnyű, gyors járatú vitorláshajó. Acciajuoli felállt. Egy pillanatig tétovázott. Hívja-e be két mongol szolgáját, emeltesse-e ki a nagy, záros ládát, szökjön rá a hajóra, oldassa el a horgonyt, s fogja be vitorlájába a megelevenedő északi szelet? Szaladjon-e Nápolyból, mely most olyan lett egy szemvillanás alatt, mint a pokol egyik köre...? Meneküljön-e, amíg nem késő, amíg minden elsimulhat, vagy nézzen szembe a végzettel, ahogy férfira reá méretett? Arra gondolt: nagyapja kovács volt. Ő grófságok ura, ha akarja, holnap herceg. Látta az idegen kézjegyet, mely Johanna szavával körbejárta a tanácsurakat. Bólintott a hírhozó felé, felvette udvari palástját, még egyszer végigsimogatta szeme a fehér vitorlát, s megindult a Castel Nuovo felé.

Johanna állt. Még nem adta meg a jelt, hogy elébe bocsássák a tanácsurakat. Még nem jött meg hangja. Valami kimondhatatlan csend szállta meg, melyben kín még a légy zümmögése is, a magzat mintha felsírna szíve alatt, ez az egyetlen hang, amit érez, amit fájdalmas is, jó is elviselni. E pillanatban mindenható Domina Regina még, akinek élet s halál minden szava. Ez a gondolat erősítette, tartást adott, s fényesebb lett tőle szeme. A tekintet már nem vándorolt élő s holt tájékok közt, magára talált körmével, kapaszkodott meg a trónszék szegélyében, elrendezte ruháját, utána halkan, háromszor tapsolt. E jelre benézett a második udvarmester, aki Terlizzi után rangban következett.

- Kéretjük királyságunk tanácsadóit, akik szavunkra megjelentek!

A hang lebbenő, foszlányos volt. Caracciolo úr, közelebb menvén a királyasszonyhoz, megismételtette vele parancsolatát. A kendő felrebbent a kezében, a csipke szakított széllel repedt ketté, a hang, mely most felcsattant - ingerlékeny, magafeledett volt. Aztán megcsillapodott, megjött mosolya, s intett a fél térdre ereszkedő felé:

- Ne csodálkozzék kegyelmed, Caracciolo... Vajha mindnyájan egy parányit csak tudnátok segíteni nekem...

Az udvari ember lehajolt, kezet csókolt. Míg ajka érintette a jéghideg, élettelen húst, az villant végig agyában: vajon... vajon nem igaz-e mégis az, amit reggel óta kiált a népszáj... nem illette csókkal egy gyilkos kezét?

Felállt. Széttárta az ajtót. Udvari tiszt volt. Látott sok halált, nagy tanácskozásokat, koronázást, születést és nászt. Mindenre megvolt arcának változása, s most mindegyikből hozzákevert, amikor elmondta az egybegyűltek előtt a hagyományos formulát.

Johanna ott állt a trónszék előtti kis emelvényen. Ruhájára még rátapadt az út pora. Nem volt ideje köntöst cserélni, s ha körültekintett tanácsosai közt, vadászruhájukról rögtön láthatta, kik azok, akik vele együtt megjárták a gyászos Aversát. Előrement az emelvény széléig. A keze nem reszketett, a hangja sima, majdnem egyhangú volt. Arca sárgásabb a szokottnál, szemhéján mintha halálos fáradtság ült volna, s aki ismerte, láthatta: erősen fogódzik a karfába, hogy el ne veszítse erejét.

- Országunk urait üdvözöljük s köszönjük, hogy nehéz óránkban segítségünkre sietnek. A hír gyorsabban szalad, mint minden élő ember, s kegyelmességtek tudják: a hír igaz. Férjem, Andreas, a Szentatya kegyelméből immár uralkodótársam is - gonosz gyilkosok kezétől holtra gyötörtetett. Uralkodói szavunkat most nem nyomhatja el asszony könnye, s nem őrizhetjük, miként illenék, Endre ravatalát. A gyászra nem enged időt az ország gondja, mely most súlyosabb, mint bármikor volt, Házunk uralkodása alatt. A korona kéri kegyelmetektől, szálljanak magukba, emlékezzenek Robertus királynak tett esküjükre, emlékezzenek fogadkozásaikra, amikor fejemre tették a koronát. Kegyelmességetektől, tanácsosaimtól várom a bölcsesség szavát.

Bizonytalanság ült az arcokra. Ki merjen szólni először, ki üsse meg először a lélekharangot...? Halk beszéddel ösztökélték egymást, zsongó félszavak repkedtek, a királynő sápadtan állt egy percig, aztán meglátta maga előtt Acciajuoli urat, aki fél térdre hajlik, elsepri drága palástját, s az okosak rögtönzésével orációba kezd.

- Serenissima Regina, engedtessék meg nékem, hogy most ne mint ez ország alázatos szolgája, ne mint a tarentói hercegség kamarása, hanem mint Firenze követe beszélhessek. Nekem jutott a szomorú szerep, hogy a külországok nevében e nehéz órában részvétem fejezzem ki. Domina Regina Clementissima, mi szívünkből siratjuk az ártatlan nagyurat, aki orgyilkosok selymével nyaka körül korai sírjába szállt. De ha egy pillanatra elnémult bennünk a részvét hangja, csupán Reád kell tekintenünk, hogy újra erőre kaphassunk. Királyasszony, tested állapota ismert s örömteljes mindenikünk előtt. E nehéz gyászban mindnyájunk gondja a gyermek, aki a Nápolyi Státus nagyobb reménységére, hisszük, fiúörökös lesz. Erre a születendőre, a méhedben növekvő egészségére kérünk, kegyes Asszonyom, ügyelj magadra. Ne izgasd magad, s hidd el, vannak még tanácsosok... vannak még tanácsadóid Nápolyban, akik szívüket, életüket is odaadnák azért, hogy a Domina Regina arcát árnyék ne fátyolozhassa el...

Ahogy beszélt: egyszerre alakot öltött a káosz. A grófok egymásra néztek, a hang kimérte már a királyság porcióit, gyermeket említett, aki maholnap uruk lesz. Endre életét elsiratta, de egy perc múlva már államügyekről beszélt, mintha a halál maga is jól ismert, országos aktus lenne, melynek helyet kell szorítani a királyi udvar örök törvényszerűségei közt.

- Acciajuoli gróf úr, mindig emlékezni fogok kegyes szavára. De most mondják el saját tanácsuraim, hogy mi történik Nápolyban, miért háborog az utca, mi az, amit a város népe követel?

A tropeai püspök lehajtotta száraz, kopasz fejét.

- Clementissima Regina... bosszúért esengenek... véres megtorlásért. Mindenkit halálra akarnának hurcolni, akinek Endre úr halálában bárcsak parányi része lehet. Vért akarnak.

Az ablakokból látni lehetett a tömeget. Aki felkelt, lenézett a térre, többet nem kérdezett. Nápolyt korbácsolta a vihar, népe lázong, s a bástyákat a Durazzói hadai őrizik.

Minden szem a sápadt, összetört fiatal nőre szegeződött, akinek az arcára ráncokat rajzolt az előrehaladott terhesség. Johanna intett, hogy beszélni szeretne. Megint kiegyenesedett, az akarat ereje megfékezte a test gyengeségeit.

- Köszönjük, püspök úr, az őszinte beszédet. A nép kívánsága egybevág akaratunkkal. A pallós, mely lesújt a bűnösökre, legyen éles, és senkit se kíméljen. Királyi jogaink szerint nekünk kellene kezünkbe venni a büntető főhatalmat, de mindez túlmegy testi erőnkön, mely most egyre gyengül a természet rendelése szerint. Asszony vagyok, nem tudnám megkeményíteni magam, nem bírom a tortúrákat, a jajgatást, ha kínozzák a vádlottakat. Épp ezért úgy gondoltuk, bírói hatalmunk teljességét - ha a Szentatya mint felsőbb hűbérurunk nem rendelkezik másként - reáruházzuk kegyelt hívünkre, Avellino grófjára. Kérjük őt, vállalja magára e nehéz gondot, s mindnyájunk előtt erősítse meg esküjével tiszta szándékait.

Az ősz országnagy felállt székéről, melyet kiváltsága szerint a király jelenlétében is elfoglalhatott. Róbert király kedvelt híve volt, sorsának osztályosa, hetven esztendeje felé közeledvén, otthagyta az udvart, s a mai tanácsülésen is csak Johanna kérésére jelent meg. Botjára támaszkodva lépett előre, meghajlott. A fiatalabbak, akik most látták először, megcsodálhatták ódon habitusát.

- Úrasszonyom, ha úgy akarod, hogy én vegyem kezembe az igazság kardját, visszaköltözöm a kolostor csendességéből e gonosz világba, s gyakorolni fogom a megtorló igazság kérlelhetetlen hatalmát. Az élő Istenre esküszöm mindnyájatok előtt: nem fogok ismerni sem rokont, sem barátot, ha úgy látom, hogy gyanú hull fejére, s nem lesz oly földi erő, mely megakadályozhat majd abban, hogy fellebbentsem e szörnyű vétek belsőbb kamaráiról a fátylat, s ott találjam meg a gyilkost, ahol az találtatik. Az Úristen ereje lesz kezemben.

Mindnyájan felemelkedtek az esküvésre. Johanna valamit mondott Ugo grófnak, hangja halk volt, csak ő hallhatta meg. A sápadtság megint elömlött rajta, valaki hívta szolgálóasszonyát, egy korsóban vizet hoztak a trónemelvényhez, míg megérkeztek a komornák, s a tanácsurak komor rendje közt kicsit támolyogva, az elkínzott arc tompa mosolyával intett búcsút Johanna.

- Aequinoctium hetében mindenkor bajt zúdítanak a földiekre a csillagok. A horoszkópok bizonytalanok, s aki ismeri a planéták járását, már semmin sem csodálkozhatik.

Töttös István, a királyi ajtónálló mester csendesen megfogta Laczkfi vajda kezét.

- Már órák hosszat állunk, és várunk, vajon nyílik-e ajtó, s beengednek-e minket, hogy legalább odatehessük eléjük a vigasztalás gyenge szavát...

- Csak ketten vannak bent... amióta megjött a hír.

- Ki hozta?

- Miklós vitéz... amonnan délről. Pokolországából. Ültünk a vacsoránál, ahogy szoktunk. Gilétfi palatinus, Nagymartoni Pál, Haraszti Miklós... Tóth Lőrinc kimentette magát. Dámák is ültek az asztalnál, a királyasszony körül. Kicsiny vacsora volt. Keveset beszéltünk. Kint, úgy látszott, elered a Duna felett a vihar, sírtak a szélkakasok a dél felől érkező forró szélben. Mint mindig, most is Endréről beszéltünk... A pápa... meg a királyság... meg ott lent, az avignoni urak... ilyesmire emlékezem, hogy szót ejtettünk. Ludovicus vidám volt, szokása ellenére a második pohár bort is megkóstolta, mert Erzsébet asszonyunk felettébb unszolta. Hogy merről jött a lovas - nem tudhattuk. Senki se hallotta. Mi ültünk a vacsoránál, amikor egy szolgalegény Gilétfi mögé került, s valamit súgott neki. Így történt, hogy a nádorispán ment ki először, megbontva az asztal rendjét. Már akkor mindnyájan tudtuk, valami súlyos bajnak kellett bekövetkeznie, hogy így megfeledkezvén az udvari illemről, szó nélkül elhagyja helyét. Aztán bejöve. Sápadt volt orcája, szeme könnyben. Ha, nagyuram, láttad volna, nem kérdeztél volna magad sem többet. Csak állt, állt Miklós, ahogy én teelőtted; ment királyasszonyunk elé. Ott aztán letérdelt, tudod-e, hogy nem látta Gilétfit senki se térdelni, még Úrasszonyunk oltáránál is csak áll, egyenest... most megrogyott térde. Elkapta asszonyunk csonka kezét. Magához szorítá. Valahogy úgy lehetett, hogy eddigre már mindenki felugrott, mindenki kereste, ki s mi hozta a bajt... így volt, Gilétfi Miklóst, ahogy fogta a csonka kezet, csak rázta a zokogás, nem tudott szót ejteni... Aztán csak egy nevet mondott...

- Endre?

- Endre. Csak ennyit. A csázmai prépost volt még ott. Ő fogta kegyes kezébe Erzsébet asszonyt, s megindítá bennünk a miserere szavát. Így volt, nagyuram...

- S utána?

- Beengedték a vitézt, aki eddig lemosta kevéskét az út porát. Hozta az írást, melyet először a nádor olvasott el. Mondta, amit tudott... Hogy hány napja nyargalt, veszkődött, úgy jött árkon-bokron át, úsztatott lovával, hajón vitorlázott. Elmondta mindazt, amit tudott, de ettől Endre úr, szegény, nem lett élőbb, s olyan mindegy már a holtnak, mit mondanak róla a gyászolók.

- Most meg csak ülnek, s nem engednek be senkit?

- Senkit. Az ételek úgy mennek ki, ahogy beviszik őket. Haraszti étekfogó mester csak küldi be tálait, igyekszik... de bánatot nem kerget el az éhség, nagyuram.

- Várjunk még?

- Várjatok, urak. Egyszer csak elernyednek a csendben, meg fogják ők is bontani a hallgatás rendjét, hívatnak deákot a kancelláriából, megszólal a király csengettyűje, asszonyát kéri majd Erzsébet. Várjatok csak, ha kell, végig az éjszakán át. Mire valók lennénk mi, magyarok, ebben a bánatos házban, ha még a végső dolgokban sem adhatnánk szegényeknek asszisztenciát...?

Összegubbaszkodtak a nagyteremben. Tízen, tizenketten az első zászlósurak. Magyarország nagyurai most elfeledték a vetélkedést, a gyűlölködő udvari játékot, a csend egyformán borult rájuk, mint fekete árnyék, melyben mécsek fakó fénnyel lobognak. Süvegben voltak, legtöbbje széket kerített, egy szőnyeget hajított rá; leültek. A nehéz kard zörrent egyet, aztán lecsukódott a szem, egyet mozdult a száj még, a kéz keresztet szántott a mellen, s aztán halk, álomba hajoló hallgatásba mélyedtek a király szobája mellett virrasztó nagyurak.

Bent ült Lajos és Erzsébet. A király fekete köntösben, sápadtan és fiatalon, Erzsébeten végigszántott a szörnyű elmúlt éjszaka, az egész nap, s ez a kezdődő, második virrasztás. Csak ült, könny nem volt szemében, mintha távoli mosoly derengett volna az arcán, mintha együtt szaladoznék lelkében kis Endrével, kísérné le a visegrádi partra, megállna a szeszélyes kanyargó előtt, ahol kérésére korlátot építettek az udvari hajóácsok.... úgy vigyázza lépését, ha Lajossal vagy Istvánnal mennek, a szeme kíséri... úgy félt itt, Visegrádon, valahogy el ne ragadja fiait a kalandvágy, ne lopózkodjanak fel sajkáslegények közé, ne oldhassanak el dereglyét, ha ott horgonyozik. Oly széles a Duna, hogy alig látni a túloldali partot, csak a harang szavát hozza át a szél... Kicsi Endre, ahogy visszafordul hozzá, mindig őt keresi tekintetével... a szeme... ez a mély, barna szem, melyen nem változtatott cseppnyit sem az idő; fényes, dióbarna volt, amikor elébe érkezett Manfredoniába... ahogy várta, ölelte... Kicsi Endre... két Endre, ahogy egybeolvad, a gyerek s a fiú, s mire férfi lett volna, ember és király... most ott fekszik... Ilyenkor reszketés szalad keresztül testén. Lajos megérezte, hisz már órák és órák óta tartotta anyja csonka, fájdalmas kezét, s érezte, amikor átszalad rajta a lélek, mely most hánykolódva szeretné kipattantani hüvelyét.

Erzsébet királyasszony felemelte a fejét.

- Viperafészek.

Lajos hallgatott. Keskeny ajkát még jobban összeszorította, a kiserkent szakáll elborította arcát, szemhéja duzzadt volt a virrasztástól. Most ő szólalt meg. Magyarul beszélt, míg Erzsébet gyakran keverte a francia nyelvet ilyenkor, amikor nagy mélységekből érkeztek a szók, azon a nyelven emlékezett, ahogy boldogult urával beszélt. Lajos hangja színtelen, egyforma volt.

- Csendesedj, anyám. Endre most nyugszik. Ma nem tehetünk semmi mást, mint hogy gyászolunk. Most ne gondolj, anyám, a bosszúra. Erre még lesz időnk. Minél jobban fontoljuk, annál szörnyűbb lesz. Most neked kell, édes, nyugodtnak lenned. Légy erős... meglátod, az Isten is segít, hogy könnyebben vedd. Látod, itt vagyok melletted, segítelek, nem vagy egyedül...

- Endre, kicsi Endre... Mindennek én vagyok az oka. Lajos, én vagyok az oka. Ha nem hallgattam volna a gazokra s koronás méregkeverőkre, a latrokra, orgyilkosokra... Ha elhoztam volna magammal Endrét, ahogy akartam, ahogy súgta nekem a lélek, testemmel védtem volna egész úton... kóstoltam volna ételét, vigyáztam volna a levegőre is... Érted, Lajos, én vagyok mindennek oka...? Miért nem hoztam haza Endrét, amikor mondták, hogy orgyilkosságra készülnek, suttogták nekem, úton-útfélen, hogy vesztére szövetkeznek... De akkor jöttél te is, Lajos... ahogy írtad: nem adunk fel egy szeszélyért országot, anyám... Házunk nagyobb dicsőségére élünk... Így írtátok nekem. Ezt mondotta a Barát is, aki nem engedte, hogy elhozzam Endrét... Ezt mondta az a koronás némber, Katalin... és maga... az irtózatos... ő is, akit szerettem, akit nagyon szerettem... mintha lányom lett volna, Lajos... Johanna sem engedte.

- Kérted, hogy engedje?

- Beszéltem véle. Letérdelt elém, asszonyanyámnak hívott. Könny volt szemében. Akkor... amikor beszéltünk, nem hazudott. Akkor még nem volt gyilkos... akkor még nem azért törleszkedett hozzám, hogy megmártsa kését... akkor még nem volt pányvája... Nem hazudott. Látod, Lajos, én Johannára hallgattam. Így mondom neked, fiam, hogy a többi... annyi volt nekem, mint a pelyva. Az, hogy te féltetted Nápolyt, a szép Szicíliát, hogy Róbert barát megint hidegre böjtölte magát, hogy a kardinális megijedt, s egymásba haraptak a hercegek - mindez semmi sem volt. De Johanna leborult elém, és sírt. Én arra gondoltam, vajon Istennek tetszhet-e, ha hites asszonytól elszakítom urát...? Ki tudja, nincs-e már magzat szíve alatt, akit gyanú árnyékával illethet mindenki, ha elhagyja anyja ölét...? Ki tudja... ott sírt s vergődött előttem, és én szántam. Nagy, országok felett való botránkozástól nem féltem volna, de asszony asszonynak nem mondhatja: elviszi tőle hites urát... Így voltam, Lajos, látod, s ezért vert meg engem az Isten, mert hittem... én voltam az, aki hittem nekik, neki... annak a sátán fajzatának, aki hálóba kerítette... elvakította, megfojtotta fiamat... Látod, Ludovicus, kisfiam, ezért nem bírok továbbmenni... mert mindig csak magamra gondolok, az én hibámra... mindig csak arra, amit én hibáztam...

- Anyám, hiszed, hogy Johanna bűnös?

- Hiszen a hírt hozó vitéz mondta, hogy Nápolyban halálát ordították...

- A nép kiált, ez még nem mindig az igazság! Azok, délen, kiáltoznak, de ritkán kapnak fegyverhez. Hátha mégsem igaz mindez, anyám...? Nekünk még várnunk kell, mielőtt vádat emelünk. Te mondod, hogy Johanna bűnös. Én is úgy érzem. De még nem tudjuk... még nem jöhetünk elő a váddal. Hiszen te is tudod, gyermeket vár. Még örvendeztünk minden levelünkben. Jó hónapja írtuk az utolsót, amikor a kis magzatnak gyöngyös ingecskét küldtél. Hátha nem volt asszonya vele...? Hátha eszméletlen volt, hátha védte? Egyetlen lovas érkezett, aki egy órával azután nyargalt el, hogy megtörtént a gyalázat. Ő nem volt ott, s csak Izabella mondta azt, amit elmondott előtted... De mindez nincsen benne a levélben. Róbert még nem ír semmit arról, hogy Johanna bűnös lenne. Még in secretis sem. Talán maguk a bűnös szájak vádolnak? Gondold meg, anyám, hogy asszony a mi emlékezetünk szerint a nyugati keresztény világban ura nélkül nem hordott koronát. S hallottál-e olyat, hogy koronás asszony megölette urát, mert ura, a férj is uralkodni akart? Ezért ülök veled, anyám, s könyörgök neked: várj még. Még ne sikoltsd el magad. Még ne kiálts ki mindent, még ne szennyezd be Johannát szavakkal. Az Úristen hatalmas, kezünkbe adja, ha a bűnben vétkesnek találtatik.

- Mit csinálsz, Lajos?

- Írok minden keresztény fejedelemnek, s bejelentem nekik a gyalázatot. Azoknak, akikkel követséget váltottam, a leveleim elmennek még a Tartarusba, a pogányok közé is. De legesleginkább Szentatyánknak... Kelemennek... De neki nem fog kedve telni benne. Szentatya, servus servorum... nem civakodhatom véle, nem mondhatom meg nyers szóval, amit érzek. De fogadom, anyám, hogy a Curia összes bíbornokait kiveri a veríték, ha olvassák, miként vádolom meg én magát Kelement sok mindenért, amit Endre ellen elkövetett.

- Lajos... itt ülünk, ketten. Mintha koporsója felett virrasztanánk... Nem beszéltünk senkivel. Nem engedtünk magunkhoz egyetlen embert sem. Gyászoljuk Endrét, s te már akkor leveleket mondogatsz magadnak, deákot hívnál, felvernéd éji órán a kancellárt?... Nyugodj meg, kisfiam. Ez az éjszaka legyen még Endréé. Úgy szeretett téged, mindig rólad beszélt Nápolyban. Ha felnőtt volna... jó testvér marad. Engedelmes. Úgy beszélt rólad, mintha Szent László lelke szállt volna beléd Váradon. Lelkem nevetett, amikor látta: sok-sok keresztény udvar gonosz szokása helyett milyen szép szeretettel vannak egymás iránt az én fiaim. És most itt ülünk ketten, amikor kérlek, ne gondolj a pápával, én se gondolok a viperafajzatokra. Majd holnap reggel. Bemegyünk a kápolnába, megkezdődik a rekviem. Utána írhatsz, szövegezhetsz, szidhatod a királyokat, hercegeket, perelhetsz Clemensszel, s én csak sírhatok megint, ha lesz könnyem... De ez éjszakán másról ne essék szó közöttünk, fiam, mint csak arról, aki megboldogult.

Lajos hallgatott. A fonnyadt, csonka kéz mint hervadt virág pihent hatalmas tenyerében. Fölébe hajolt. Anyja magához emelte, megcsókolta a férfikezet, s Lajos érezte: egyszerre minden megtelik lágy, langyos nedvességgel. Betört a száraz bánat gátján, Erzsébet asszony zokogni kezd...

"Lajos, kedves Lajos, fogadd üdvözletem, messze Capuában. Kegyes hívem, most in secretis írok, s egészen bizalmasan, láthatod, hogy csak titkos pecsétem van a levélen. Nem írja más - én írom, nem olvashatja más élő, csak te, Lajos, akinek írom. Üzeneteidet vettem, s hiszek benned, Lajos, tudom, nem hagysz el engem, s eljössz értem, ha úgy kívánom. Vajon kívánom-e, Lajos? Minden lángba borult körülöttem. Az egész látóhatár mind veres. Mintha Posillipo ormán ütött volna Vulcanus tanyát magának, s Polyphemus ki akarná billenteni e világot sarkaiból. Mindez bátyánknak, Carlónak mesterkedése. Eljutott hozzád is a hír, Lajos, hogy gyilkosnak hirdetnek, s a kiáltók durazzói pólyákat viseltek címeres ruháikon. Így kiáltozának, hogy talán meghallják a Duna mentén is, hogy eljusson a hír Erzsébet és Ludovicus elé.

Kérded, Lajos, miként vagyok? Még ülök a gyászban, még nem ocsúdtam fel. Mindarról, ami történt, nem tehetek papírra semmit, túlontúl nehéz és fáradságos lenne. Csak ülök itt, asszonyaim között, s ha nem fújnák litániájukat, már felhallanám a kínzottak kiáltását a palota pincéiből.

Elfogták őket. Roberto Cabanist, Terlizzi grófját, Milazzanót, a jegyzőt, Catanzarót, Pacét, a többit... Csak Artois menekült el fiával, s most bezárkózott várába. Károly elindította ellene fegyvereseit, s a bastard védheti magát, mint űzött fenevad. Én itt ülök a Castel Nuovóban. Nem mozdulok ki innen, mióta visszatértem Aversából. Lajos, kedves Lajos, olyan szörnyű az egyedüllét, magasra nőnek az árnyékok. Ülök magamban, ha elfog a szorongás, már nagyon nehéz bennem a magzat... ilyenkor feledem asszony voltomat. Bemegyek nagyatya elárvult könyvei közé, s keresek valamit. Augustinust vagy Cicerót. Egyszer kezembe akadt Petronius is, akinek nevét először Giovanni Boccacciótól hallottam. Neked írok, Lajos, ezért vallhatom meg dolgaimat, mert másoknak szemében egész nap sírnom kellene. A gyermek már nem hánykolódik bennem. Ahogy számítá főfizikusunk, karácsony körül meg kell érkeznie.

Kedves anyádat hetek óta nem láttam. Ugo gróf, akit megbíztam azzal, hogy szedje ki búvóhelyeikről a bűnösöket - kedves anyád palotájából fegyveresekkel vezettette el Filippát, Sanciát, Margitot s egynéhány szolgálójukat. Okét, te is tudod, kedves anyád tartotta zár alatt. Már ítélt volna felettük bírám, ha nem jött volna meg Clemens levelével Balzo gróf, akit a Szentatya küldött, mint a bosszúálló igazság legfelsőbb vikáriusát. Balzót ismered. Sértődött, gőgös ember, aki jobbnak s nemesebbnek tartja magát, mint bárkit miközülünk. Avellino grófjával első napon összetűzött, úgyhogy a jó öreg letevé tisztségét, s most már Balzo egyedül szállhat alá a tortúrázó kamarákba, hogy meghallgassa a vallomásokat.

Minderről nem írhatok többet. A falaknak fülük van, s a láthatatlan írást is el tudják olvasni. Hírem vagyon, hogy Filippa, Sancia s Margit is kínvallatásnak vétettek alá. Úgy mondják, kedves anyád próbálta, hogy elvágja nyelvüket, ha a kíntól hazudni kezdenének, ne legyen emberi fül, mely megérti szavukat. Mindebből mi igaz, nem tudom. Nekem, a királynőnek - nem szólnak a bírák, néha azt hiszem, magam is vádlott lettem, akivel nem közlik, mi bűnben vádolják? Ezért írok neked, Lajos. Félek. Olyan egyedül vagyok, nincs senki mellettem. Csupa farkas. Csupa fenevad, aki testemre, koronámra leselkedik. Ki véd meg, kérdezem, ha holnap reám akarnák törni a kapukat? Durazzói Károly, aki egy üstben kevergeti a mérget minden ellenségemmel, s aki megszállta a Castel Nuovo környékét, hogy még éjjel, álruhában se lopódzhassak ki, s közben küldi üzeneteit, melyekben tiszteletét s hódolását jelentgeti. Kiben bízzam? Abban a pár száz fegyveresben, aki szét van osztva a bástyafalon? A báróimban, akikről nem tudom, mikor adnak egymásnak kezet elvesztésemre?... Hiszen elég, ha csak annyit mondanak: Johanna a gyilkos, s menten elfordul tőlem mindenki, aki eddig mellettem állt... Lajos, kedves Lajos, látod-e, anya nem hozta még nehezebb szívvel világra magzatját, én így hordozom a magam kicsinyét. Apját elemésztették, s úgy híreszteli Nápolyban a rágalmazó fáma: én, Johanna... én ölettem meg.

Királyod vagyok, Lajos, te vagy Szicília királyságának legnagyobb hűbérura. Tietek a tarentói hercegség, s ha akarod, átmehetsz Achaiába, ott igazgatod grófságaidat. De én kérlek téged, Lajos, azokra a szavakra gondolok, melyeket megőrizett Castellamare kertje... azokra gondolok, melyekben ígérted hűséged és ragaszkodásodat. Jöjj. Látod-e, nem tudom, vajon mint regina kérlek-e, aki érzi szorongattatását, érzi, hogy elhatalmasodnak veszedelmei s nem tudja, mi borul feje fölé holnap? Nem tudom, úgy kérlek-e, mint aki félti gyerekét, az elsőt, akit a természet rendje szerint világra kell hoznia. Vagy magam vagyok, Johanna, aki kinyújtja kezét Capua felé, s mondja Lajosnak, kedves rokonának, hogy irtózatos ez az egyedüliség, e nápolyi fogság, s kéri asszonyi szóval, szedje össze fegyvereseit, induljon meg királyasszonya nevében... induljon meg Johannával szívében Capuából - Nápoly felé..."

Csengetett. Magas, száraz ember, Alifei Miklós, a titkár lépett be. Különös, magas homloka volt, mélyen ülő szeme, keskeny ajka. Mintha árnyék lett volna, oly simán, nesztelenül járt.

Ha ketten voltak, megenyhült az alázatos, udvari tartás. Miklós leülhetett, az alacsony széken előrehajlott, kicsavarta a tintatartót, elővette a tollat s papírt. Aztán várt... szemét asszonyára függesztve. Johanna kinézett az ablakon. Ezek voltak a csendes percek, amikor megfogant valami gondolat, melynek lényegét Miklós mesternek kellett levélbe beillesztenie.

- Clementissima Regina írni kegyeskedett, látom.

- In secretis, Lajos hercegnek.

- Kevés dámája van országunknak, aki saját magának íródeákja.

- Nagyatya nevelt így, Miklós. Jobb így. Ki tudja, merre visz az Úristen rendelése. Nem szorulok senkire. Magam deákja leszek.

- Ha meghalok, Regina... csak akkor.

- Hű ember kegyelmed. Ha lesz módomban, jutalmazom. Ha kívánja, örömét leli benne, címert rajzoltatok, lovaggá üttetem. De úgy hiszem, kegyelmedék mindnyájan lenézik a mi nemeseinket. Garázda, ostoba népnek tartják őket, s többre becsülik sarkantyúnál s címerpajzsnál a saját pennájukat.

- A szándék, Serenissima, az, ami legtöbbet jelent. Ha a királynő gondolt rám, méltatlanra, már majdnem annyi, mintha nemesi koronát ajándékozna.

- Miklós, mit mondanak... mit beszélnek az őrök... azok, akik a vizsgálat után vitték őket... tortúra után...? Mit mondanak Bertrando del Balzo legényei...? Mindenki mindent tud itt a palotában, csak én ülök egyedül, elzártan, mintha bélpoklos volnék vagy süketség környékezne, melyben elhalványulna minden emberi szó.

- Kegyes asszonyom, sokat nem tudok. Csak annyit, hogy a gyalázatosok gyengén viselik sorsukat. Zokognak, jajgatnak, vádolják egymást.

- Egymást...?

- Így mondják, s ezenfelül... Engedelmével, sok mindent mondanak.

- Miklós, ketten vagyunk... Ismerjük évek óta egymást, legyen kegyelmed oly őszinte, mint amilyen hű emberemnek tartom.

- Katalin császárnőt vádolják. Sancia is, Filippa is, Cabanis Róbert is... Terlizzi is... "Katalin akarta", így mondják, amikor felhúzzák a csigát, s lábukat beszorítják a pecek közé.

- Tortúráznak?

- Még csak gyengén. Először csak mutogatják szerszámaikat, majd kicsinykét sütögetik őket vasakkal. Ez az első. Visszamennek börtönükbe. Jő a második tortúra. Ne feledje, Clementissima: most nem az Inkvizíció cselekszik, nincs a világi hatalom keze megkötve. Nem kell protocollumot vezetni, mint az eretnekeknél, bizonyítva, hogy csak folytatása ez az elsőnek s nem ismétlés az újabb kínvallatás. Filippa már félholt... Folyton téged emleget, királyasszony... Folyton-folyvást neved invokálja.

- Miért az én nevem... mit mond... mit mond Filippa?

- Kiáltozza... segíts meg, Johanna, segíts meg, Johanna... ölj meg, öless meg, Johanna...

- Ezt... csak ezt kiáltozza?

- Asszonyom: csak ezt... Kegyelmet, Clementissima... így hallják az őrök, akik locsolják s a pribékek, akik nehéz húsát tépdesik. Úgy mondják, nem szoktak hozzá, hogy öreg s meztelen asszony bőrét égessék. Félnek tőle, boszorkánynak, bűbájosnak tartják, talán nem is kínozzák nagyon, nehogy reájuk hozza a Gonoszt, ha egyszer kiszabadul.

- Mit vall Filippa... mondd, Miklós úr, mit beszél?

- Könyörög folyvást, fiát, leányát, unokáját emlegeti.

- Van-e, akit vádol?

- Katalin úrnőt... de a bírák úgy vélik, ezt bosszúból is teheti, hiszen a császárnő a Cabanisokat tőrbe csalta, amikor magához hívatta őket a gyilkosság után, s őrt állíttatott az ajtajuk elé...

- Nézz szemembe, Miklós, mondd meg őszintén... engem nem vádol Filippa... nem kiáltja nevem, csak azért, hogy megfélemlítse a bírákat s ő maga megmenekülhessen?

- Egyetlen szót sem hallottam erről, asszonyom. A jegyzőkönyvekben sincs egyetlen utalás...

- Miklós... te engem szolgálsz, hűséggel... Mondd szemembe: hiszed-e azt, amivel áltatsz... Nézz ki. Menj az utcára... azt ordítja egész Nápoly, hogy én bujtattam fel a gyilkosokat, én taszítottam előre a reteszt... Erre válaszolj, Miklós... mit hiszel te, aki egy lélek vagy Nápoly népéből... miért hallgatsz, ha kérdezlek?

A titkár közelebb ment. Megállt a királynő széke előtt. Lelkében mély szánalom volt, amint látta e magából kikelt arcot, reszkető kezet, árkolt homlokot, melyet kikezdett a gond.

- Clementissima Regina, most csak ketten vagyunk... ilyenkor beszélhetek, anélkül hogy megsérteném az udvari illemet. Isten legyen tanúm arra, hogy igazat mondok, s véremmel pecsételem meg, ha kell. Én felségedet ártatlannak tartom abban, amiben vádoltatik... amiben elítéli a népszáj... de, engedelmeddel szólva, nem tartalak minden dolgokban hiba nélkül valónak...

- Ha te ítélkeznél felettem, Miklós, miben találnál bűnösnek?

- Domina Regina, sorsodat vonnám perbe, mely a megboldogult Endre úrral egy nyoszolyába fektetett. Mi... mindannyian, akik az udvarnál voltunk, de talán mások is... sokan a nemességből... tudtuk, hogy Kegyességed nem vonzódik úgy hites urához, miként asszonyok szoktak, s lehet, ezért gondolhatták a bűnösök, hogy könnyebben menekülnek, lomhább lesz a hatalom büntető karja, mert hiszen ők nem saját örömükre, kedvükre gyilkoltak, hanem megvédték a salus reipublicae-t.

- Endre halála lett volna az ország üdve... ezt gondolhatták?

- Ők maguk ordítják ezt, amikor felocsúdnak ájulásukból, meztelenen, pörkölt tagokkal, amikor csikorognak a kötelek, s csigákkal húzzák fel széttört tagjaikat. Mindegyik úgy mondja: Endre halála az ország szava volt.

Johanna nem válaszolt. Kezében forgatta a kisebbik királyi pecsétet, mialatt a secretárius beszélt. Ráhajlott a címerrajzra. Nézte a dombokat, a keresztülszaladó pólyát, a vidám méheket s mindezek szívében a szomorú liliomot, az egyetlen védelmet, mely számára még megmaradt. Megcsendesedett. A hangja szelíd lett. Megint mosolygott, ahogy Alifei Miklós felé fordult.

- Messere, ma este eljön a tropeai püspök. Nyolcadnapos a gyász, s ideje, hogy követségem Pannoniába útra kelhessen.

- A püspök viszi asszonyom szavát?

- Őt választottam. Járt már korábban Magyarországon. Ismeri az embereket, valamit ért a nyelvből, szokásokból. Gilétfi, a comes palatinus francia végről rokona. Nekünk hűséges hívünk, mindenkor szívesen vette, ha kikértük tanácsait. Kegyelmed egy véleményen volna velünk?

- A püspököt felséged jól választotta. Most meg kell választani a szót is, melyet magával vihet.

- Ezért hívtam kegyelmedet, messere...

- A királyasszonyhoz vagy Ludovicushoz szóljon-e levelünk?

- Úgy vélem, mindkettőhöz. Anya gyászolja fiát s bátyja az öccsét. Másként írok az anyának s másként a királynak. Kegyelmedet én most kegyelemben elbocsátom, s várom estebéd előtt, hogy elhozza conceptusait.

- Megroskadok a bizodalom alatt, hiszen nehezebb feladat még nem súlyosodott íródeákra. Kegyes asszonyom, ne hagyj engem segítség nélkül. Mondd meg egyszerű szóval, mit írjunk egyikének s másikának is.

- Anyámnak... nehezebb. Könnyei nem apadnak még el, míg elér hozzá a levél. Hallja a gonosz hírt, átkozni fog engem. Bármit írok, taposni fogja, Gyehennába kíván majd asszonyanyám, aki itt szeretettel simogatott. Kegyes szóval írj neki. Mint gyermekét vesztett asszonynak, akinek nincs ura, hogy pótolja azt, amit elvett tőle az Úr. Kegyes szóval s egyszerű szóval. Minek a világ minden bölcsessége... szegény nagyatyáról mondták, hogy furor praedicandi az, amiben szenved... Úgy írj, hogy mindenki megértse... magyarjai, akik előtt olvassa. Ne legyen benne semmi más, minthogy asszonyanyám könnyét szárítom, értem bánatát, s nekem magamnak sincs más, amellyel ideig-óráig megfeledkezhetem gyászomról, mint a magzat, aki ha felnő, talán mása lesz atyjának, s akinek a számára az Úristen talán nagyobb kegyet tartogat, mint amelyet elvont szegény apja s szegény anyja felől.

- Így légyen hát fogalmazva az egyik levél. Ludovicus úrnak mit írjunk?

- Írj szorongattatásaimról. Arról, hogy Nápolyban minden ember a másik farkasa. Írd, hogy Károly az, aki felidézi a testvérátkot. Hívd Lajost kegyes bátyámnak... De ne alázkodj túlságosan előtte. Ő is király, én is az vagyok. Nincs felettünk más... csak Clemens pápa s az imperátor... De úgy írj neki, ahogy kancelláriánkban készül a levél. Lehet egy s más benne még a szicíliai készülődésről, a pogányról, aki előbbre húzódott Afrika partjainál, Málta veszedelméről, melynek védelmére Acciajuoli uramnak adományoztuk a szigetet... Így írj... ne alázkodj, ha olvassa, érezze: királyasszony kezétől ered a levél.

Ő maga töltetett olajat a mécsekbe, hogy ne aludjanak ki, ha megint késő éjszakába fordul az idő. Álmatlanság gyötörte, s úgy kívánta volna, néha kegyetlen örömmel, hogy megelevenedjék estére az egész Castel Nuovo, s reggelig ne hunyja le senki sem szemét. Ilyenkor sétált a magányos folyosókon, mint köpenyébe burkolt őszi kísértet, aki vigyáz a kapuk zárára, riogatja az őrt álló vitézt, s megvárja az első kukorékolást, hogy végre lehunyja fáradt, meggyötört szemét.

A tropeai püspök jött be hozzá. Ahogy ránézett, már tudta: magára veszi követségének keresztjét. Kicsit roskatag volt, megropogtatta száraz kezét, ujjai táncoltak a levegőben, s ösztövér mellén - míg beszélt - ide-oda himbálózott az aranykereszt. Az asztalon levelek feküdtek, követutasítás, királyi pecséttel ékeskedő ajánlólevél, mely minden keresztény fejedelmek s városok lakóit arra kéri, részesítsék illő vendéglátásban küldöttségét. Tele papír és pergamen, egy zsákocska arany, melyet a misszió céljából összekaparhatott. Néhány episztula a magyar lovagokhoz, akik valaha Nápolyban jártak, s most elfoglalták Visegrádon bárói széküket. Ezeknek íratott, kinek-kinek megadva a nagyúrnak járó tiszteletet. Napok óta már csak ez az egy gondolat fűtötte: készüljön el a püspök, vegye magára az ország keresztjét, s ha elindul roskatag lábán, elszáll minden átok talán innen, megenyhülnek a gyűlöletek, eloszlanak észak... Pannonia felől a viharfelhők, s a Castel Nuovo önkéntes foglya újból kezdheti régi életét.

A püspök olvasott. Szeme átszaladta a sorokat, melyeket díszes pergamenre vetett nápolyi veres festékkel a legszebb rajzú deák. Négy oldal volt, előre-hátra hullámzott a mondat, hűvös formái beburkolták a szó kegyetlen értelmét. Könnyű a kancelláriában mesterkedni, cicerói fordulatokkal. De állj csak ott egyedül, egy idegen előtt, aki most indulna felgyújtani a világot. Nincs semmi más benne, csupa szó, melyben vádoltatnak az ismeretlenek, szó esik arról, hogy kínozzák már az összeesküvőket, az igazság útban vagyon. A püspök olvasta, de Johanna látta rajta, hogy apró szeme rendre elkalandozik.

- Nem egyezik szándékoddal e levél, püspök úr?

- Az írás jó, Clementissima, de én fogok ott állni, Isten segítségével, a haragvó király előtt, én leszek ott csak egyedül, felszaggatom a friss sebeket, olajat öntök a tűzre, amikor rendre-rendre elmondom: mit vallottak a tortúrázottak?

- Honnan tudja kegyelmed?

- Balzo gróf mutatta a protocollumot. Kértem tőle, írasson másolatot arról, ami a vádjának alapja.

Johanna közelebb ment hozzá.

- Atyám, ismertél akkor, amikor gyermek voltam. Gyóntam is neked. Akaratomból most felkeresed a külországokat. Kérlek, bízzál bennem. Akármit hallasz, bízzál bennem, mert ha nem hiszed te sem, amit mondasz, ki hinné el, hogy igazat beszél egy királynő prókátora? - Atyám, mondhatnám, hogy kegyes missziód után sürgetni fogom a Szentatyánál számodra a bíborkalapot... mondhatnám: úgy jutalmazlak, mintha világi báróm lennél... mondhatnám, hogy könnyű út ez, szép a téli tájék, ott messze Hungáriában fehérbe, zúzmarába öltözik a világ. De én megfogom, atyám, a kezed, s kérlek, mint amikor te voltál az egyetlen, aki beengedtél a kápolnába, ahol Giotto mester festette Szent Borbálát. Apámat ismerted... nagyatyát szolgáltad... te fogtad le Sancia nagyanya szemét... Igaz hittel felelj: hiszel nekem?

- Johanna... az Úristen lát csak bele a mi gyarlóságainkba. Én útra készülök. Életem lefelé fordul, nem félek attól, hogy az út s viszontagságai megőrlik erőmet. Ludovicustól félek, hideg, átható szemétől, mellyel ifjúkorában, amikor követséget vittem Budára - esztendőkkel ezelőtt találkoztam. Lajostól félek, attól, hogy nem tudok neki mit mondani. Ül, miként egyetlen úr a magyar főkirályság trónján, körülötte hevernek hűbéres országai. Távoli őséhez, magyar Szent Lászlóhoz hasonlíthatja magát, s szereti, ha világi orcáját glorióla övezi.

- Erzsébet anyától félek. Endre anyja. Elvesztette fiát. Égnek emeli csonka kezét, s így hívja tanúul az eget arra, hogy betetőzi bosszúját.

- Elmegyek hozzájuk, ha az Úristen úgy engedi. Amit letettél gyarló kezem közé, igyekszem továbbvinni, keresztény fejedelmek nagyobb dicsőségére. De az ember, asszonyom, tehetetlen, ha nincs vele a kegyelem... Az én imám egyedül kevés ahhoz, hogy elhárítsa a veszedelmeket...

- Az enyém kellene, atyám?

- Tudsz te még imádkozni, királyasszony... és hiszel az imádságban?

- Miért kérded... miért épp te kérdezel, aki ismertél engem, vezettél, amikor a benedictinák kolostorában tisztítottam meg lelkemet... miért kérded te, atyám?

- Látod, a világ gonosz nyelve füstöt okád, mint máglyára hányt rőzse, úgy hamvad el benne az igazság. Tudod, asszonyom, miről beszélek? Tudod, ugye, hogy nemcsak tettel, akarattal, temagad testével vétkezhetsz... néha a hallgatásban, mulasztásban... renyheségben, elnézésben is lehet bűn... a lélek néha sóvárog, hogy tisztára mossa köntösét...

- Milyen különös ez az éjszaka, atyám. A királynő kérette alkancellárját: menjen követségbe Magyarország urához. Te meg kinyújtod felém kezedet, és én letérdelek előtted az éjszakában, s arra kérlek, hogy mint nagyon-nagyon régen... igen, atyám, mielőtt hajnalban útrakelsz majd... hallgasd meg Johannától azt a gyónást, melyet nem hallhat senki soha.

A főpap felállt. Körülment a szobán, gondosan bereteszelte az ajtókat. A pergameneket összecsavarta, beillesztette tokjukba, kis ládácskába zárta az aranyakat. Kint fekete éj volt; csak egy-egy imbolygó fénypont, az őrség fáklyája mutatta: Nápolyban még nem halt meg a világ. Visszajött a szobába. Középre húzta a széket, mely eddig az asztalhoz támaszkodott. Johanna nehéz testét odacipelte a székhez, a puszta padlóra térdelt. Fejét, melyet most sem fátyol, sem csipke nem ékesített, odahajtotta a merev, kemény karfára. A mécsesek imbolyogtak, s ahogy egyik rávetette arcára a fényt, a püspök látta: az anyaság fáradtsága ólomsúllyal nehezedik rá. Így maradtak. Talán percekig, talán tovább, ki számolta a homokóra szemcséit, melyek halkan, feltartóztathatatlanul csörgedeztek lefelé. Élet és halál közt imbolygott, s a püspök tudta, hogy nemcsak ő indul el hajnalban a nehéz utazásra, de a vergődő, hozzá hajoló lélek harcot vív önmagával: a messzire induló fülébe súgja mindazt, amit nem hallhat meg senki sem.

A pap ült, hallgatott. A csend áttetsző volt, mint amikor nyitott ablakon bejön a köd, s fehér párájával betölti a szobát. Túl voltak a penitencián. Az élet, mely Nápolyban oly ellenállhatatlanul, oly hatalmasan lobog, betölti a nappalokat, a Vezúv torkából lángokat szór az ég felé... most keskeny pallóval volt csak hozzákötve az elmúláshoz, egy mozdulat elég volna ahhoz, hogy Johanna ájultan zuhanjon el. A pap emelkedett fel először. Ösztövér teste megremegett az erőfeszítéstől, amikor felemelte az elalélt királyasszonyt, s ahogy a csengőért nyúlt, hogy behívja szolgálóleányát, irgalmas lélekkel rárajzolta gyűrött, fehér homlokára a kereszt jelét.