ELSŐ KÖNYV

I. FEJEZET

Ezerhatszáznegyvenhét. Különös esztendő. Égen és földön különféle jelek rendkívüli csapásokat és eseményeket jósoltak.

Az akkori krónikások szerint tavasszal a Vad Mezőkről hallatlan tömegekben özönlött fel a sáska, elpusztítva vetést és rétet, ami a tatár betörések előhírnöke volt. Nyáron teljes napfogyatkozás volt, majd üstököscsillag jelent meg az égen. Varsóban a város fölött úszó fellegekben sírdombot és tüzes keresztet láttak. Az emberek böjtöltek, és alamizsnát osztogattak, mert sokan azt állították, hogy döghalál jön az országra, s kiveszejti az emberi nemet. Végül olyan enyhe tél következett, amilyenre a legvénebb emberek sem emlékeztek. A déli vajdaságokban a vizek be sem fagytak, ellenben az olvadozó hótól naponta felduzzasztva, kiléptek medrükből, s elöntötték a környéket. Sűrű esőzések jártak. A felázott sztyepp egyetlen hatalmas morotvává változott, délben pedig oly erősen tűzött a nap, hogy a Vad Mezőkön, a braclawi vajdaságban - csodák csodájára! - december közepén zöld fű borította a sztyeppet és a legelőket. A méhesekben a rajok nyüzsögni, dongani kezdtek, a tanyákon bőgött a jószág. Mivel pedig a természet rendje szemlátomást így felborult, a Ruténföldön mindenki rendkívüli eseményeket várt, s nyugtalan lelkét és szemét főleg a Vad Mezők felé fordította, mert onnan könnyebben jöhetett a baj, mint bármely más vidék felől.

Pedig a Vad Mezőkön semmi különös nem történt, nem is voltak ott másminő harcok és csatározások, mint amelyek rendszerint folytak, s amelyekről csak a keselyű, vércse, holló és a mező vadja tudott.

Mert hát ilyenek voltak azok a Vad Mezők. Délnek, a Dnyeper felől valamivel Czehrynen, a Dnyeszter felől pedig Humanyon túl már megszakadtak az emberi települések utolsó nyomai is, még távolabb már csak tavak terjengtek, a tenger felé pedig nem volt más, mint sztyepp és sztyepp, melyet keret gyanánt fogott közre a két folyó. A Dnyeper ívében a Nyizsen, a porogon[1] túl még pezsgett a kozák élet, ellenben a Mezők mélyén már senki sem tanyázott, legfeljebb itt-ott a part mentén mint sziget a tengerben zöldellt egy-egy gyepű. A föld de nomine[2] a Köztársaságé volt, de teljesen puszta. A Köztársaság megengedte a tatároknak, hogy ott legeltessék jószágaikat, mivel azonban a kozákok ennek gyakran ellene szegültek, a legelők gyakorta csataterekké váltak.

Hány csatát vívtak ott, hány ember esett el, soha senki meg nem számolta, fel nem jegyezte. Csak a keselyűk, vércsék és hollók látták, aki azonban távolról hallotta a szárnycsattogást, károgást, vagy egy hely fölött keringő madárrajt látott, az tudta, hogy ott temetetlen emberi hullák vagy csontok hevernek... Úgy vadásztak emberekre a magas fűben, akár farkasra vagy antilopra. S vadászott mindenki, aki akart. A törvény üldözte ember a vad pusztába menekült, a jószágot fegyveres pásztor őrizte, a lovagok kalandot, a latrok zsákmányt kerestek ott. A kozák tatárra, a tatár kozákra vadászott. Olykor egész fegyveres csapatok őrizték a gulyákat a támadókkal szemben. Puszta volt ez a sztyepp, s mégis tele veszedelemmel, csendes, de egyszersmind fenyegető, nyugodt, de tele tőrvetéssel. Vad volt nemcsak a Vad Mezők, hanem a vad lelkek miatt is.

Időnként nagy háború színhelye is volt. Ilyenkor, mint a tenger hullámai zúdultak keresztül rajta a csambulok, a kozák ezredek, a lengyel, avagy oláh zászlóaljak; éjjelente lónyerítés felelgetett a farkasok üvöltésére, az üstdobok és réztrombiták hangja elhatott az Owid-tóig és a tengerig, a kucsmani földeken, a Fekete Csapáson pedig mintha valóságos népvándorlás hömpölygött volna.

A Köztársaság határait Kamieniectől a Dnyeperig kozák őrtáborok és gyepűk őrizték, s hogy a csapáson mikor indul meg az áradat, azt ama madárrajok jelezték, melyek a tatár csambuloktól felriasztva, észak felé vonultak. Ám a tatár alig bukkant elő a Fekete Erdőből, alig lépte át Oláhország felől a Dnyesztert - jóformán a madársereggel egyszerre jutott el a sztyeppen át a déli vajdaságokba.

Azon a tájon azonban ilyen zajos madárcsapatok nem vonultak a Köztársaság felé. A sztyepp csendesebb volt, mint valaha.

Történetünk indulásakor a nap éppen lemenőben van, s vöröses sugarai puszta vidéket világítanak meg. A Vad Mezők északi szélén, az Omelniczek mentén, egészen a torkolatáig, a legélesebb szem sem fedezhetett volna fel egyetlen élő lelket, de még egy mozdulatot sem a sötét, száraz és fonnyadt gaz között. A nap korongjának már csak fele látszott ki a láthatár fölött. Az ég már sötét volt, s lassanként a sztyepp is mindinkább homályba borult. A bal parton egy inkább sírhalomhoz, mint dombhoz hasonló csekély magaslaton a Teodoryk Buczacki építtette hajdani erősségnek már csak maradványai fehérlettek, mert magát az erősséget elpusztították a későbbi betörések. A rom hosszú árnyékot vetett maga elé. A közelben csillogott az Omelniczek messze kiáradt vize, mely itt kanyarodik a Dnyeper felé. Ám a fények égen és földön egyaránt elenyésztek. Az ég alól csak a tenger felé húzó darvak krúgatása hallatszott, egyébként semmi sem zavarta a csendet.

A pusztára leszállt az éj, s vele együtt ütött a lelkek órája. Az őrtáborokban vigyázó lovagok ilyenkor arról beszélgettek, hogy a Vad Mezőkön éjszakánként feltámadnak amaz elesett vitézek lelkei, akik hirtelen halállal, bűneikben haltak meg ott, s ilyenkor végzik szertartásaikat, amiben őket semmiféle kereszt, sem templom nem háborgatja. Így aztán, mikor az éjfélt jelző zsinegek égni kezdtek az őrtáborokban, elmondták a holtakért való imádságot. Azt is beszélték, hogy ama lovasok szellemei a pusztákon végigsuhanva elállják a vándorok útját, s sírva rimánkodnak, hogy vessenek rájuk keresztet. De akadnak közöttük lidércek is, melyek üvöltözve rohannak az emberek után. A gyakorlott fül messziről megkülönbözteti a lidérc-üvöltést a farkasétól. Olykor egész kísértethadseregeket is láttak, melyek oly közel férkőztek az őrtáborokhoz, hogy a strázsa allárumot fúvatott. Az ilyesmi rendszerint nagy háború előjele volt. Egyes kísértetek felbukkanása sem jelentett semmi jót, de azért nem lehetett mindig rossz jelnek venni, hiszen gyakran élő ember is elsuhanhatott a vándor szeme előtt, és úgy eltűnhetett, hogy könnyen kísértetnek vehették.

Semmi különös sem volt tehát abban, hogy amint az Omelniczek táján leszállt az éj, a kihalt őrtábor mellett is megjelent egy kísértet, vagy talán - ember. A hold éppen akkor bukkant ki a Dnyeper mögül, s fehér fényt vetett a pusztára, a bogáncskóró gömbjeire meg a sztyepp mélyébe. Ekkor a sztyeppen, valamivel lejjebb, más éjszakai lények is feltűntek. Az égen úszó felhők minduntalan eltakarták a holdat, úgyhogy azok az alakok hol előbukkantak az árnyékból, hol ismét homályba borultak, időnként pedig teljesen eltűntek, mintha beleolvadtak volna a sötétségbe. Ama dombocska felé igyekeztek, ahol az első lovas állt, de csendesen, óvatosan, minduntalan meg-megállva lopakodtak előre.

Mozdulataikban volt valami félelmetes, éppen úgy, mint ebben a látszólag olyan csendes pusztaságban is. Néha szél lendült a Dnyeper felől, panaszos nesszel zörgetve meg a hajlongó s mintegy félelmében remegő száraz bogáncsot. Végül az alakok eltűntek a rom árnyékában. Az éjszaka bágyadt fényében már csak a dombocskán álló lovas látszott.

A nesz végül is felkeltette figyelmét. A dombocska széléhez lépve figyelmesen kémlelte a sztyeppet. E pillanatban a szél elállt, a nesz megszűnt, s tökéletes csend lett.

Egyszerre riasztó füttyszó sivított fel. Zűrzavaros "Allah, Allah! Jézus Krisztus! Segítség! Üsd!" kiáltások röpködtek. Puskaropogás hallatszott, s vörös fények szaggatták szét a sötétséget. Lódobogás keveredett a vas csattogásába. Újabb lovasok jelentek meg a sztyeppen, mintha a földből bújtak volna elő. Egyszerre mintha vihar tört volna ki e csendes, baljós pusztaságon. Azután emberi jajkiáltások vegyültek a borzalmas ordítozásba, végül minden elcsendesült. A harc véget ért.

Nyilván a Vad Mezők szokásos jeleneteinek egyike játszódott le itt.

A lovasok a magaslaton gyülekeztek, egyesek leszálltak lovukról, s szorgosan vizsgálgattak valamit.

Ekkor a sötétben parancsoló, érces hang csendült:

- Hej, ott! Kicsiholni, és világot gyújtani!

Kisvártatva már röpködtek a szikrák, s fellángolt a száraz nád és rőzse, amelyet a Vad Mezők utasai mindenkor magukkal hordanak.

Csakhamar földbe szúrták a lámpás rúdját, s a felülről elömlő fény jól megvilágított tíz-egynéhány embert, amint egy alak fölé hajoltak, ki mozdulatlanul hevert a földön.

A katonák vörös udvari öltönyt s fejükön farkasprém csuklyát viseltek. Egyikük, egy délceg paripán ülő lovag, mintha a többiek vezére lett volna. Ő is leszállt a lováról, s a földön heverő alakhoz lépve kérdezte:

- No, mi az, strázsamester? Él-e?

- Él, vitéz vicekapitány uram, de hörög; a pányva igen megfojtogatta.

- Aztán miféle?

- Nem tatár, valamiféle jeles személyiség lehet.

- Akkor hát hála Istennek.

A vicekapitány most már figyelmesebben megnézte a földön fekvő férfit.

- Ez netán valami hetman - jegyezte meg.

- A lova is derék tatár állat, a kánnál se igen akad párja - felelte a strázsamester. - Amott fogják, la.

A vicekapitány odatekintett, s arca felderült. Oldalt két legény valóban délceg paripát tartott. A ló, fülét lesunyva, táguló orrlikakkal nyújtotta ki nyakát, s rémült szemmel bámult urára.

- De a ló a mienk lesz, igaz-e, vicekapitány uram? - vetette közbe a strázsamester, kérdő hangon.

- Ejnye, ebadta, keresztény embert fosztanál meg lovától itt a pusztában?

- De hiszen zsákmány...

A megsérült férfi hangosabban felhördült, s ez megszakította a beszélgetést.

- Pálinkát a szájába - vezényelte a vicekapitány -, s kapcsoljátok ki az övét.

- Itt maradunk éjszakára?

- Itt. Lenyergelni, tüzet rakni!

A katonák ugrottak a parancsot teljesíteni. Némelyek a földön fekvő férfit kezdték élesztgetni és dörzsölni, mások tüzelőért mentek, megint mások a teve- és medvebőröket teregették szét éjszakára.

A vicekapitány a megfojtogatott emberrel mit sem törődve, kikapcsolta övét, s jól kinyújtózott a bundán a tűz mellett. Sötét hajú, keskeny arcú, igen csinos és nagyon fiatal, karcsú férfi volt, hatalmas sasorral. Szeméből bátorság és szilaj, kötekedő kedv sugárzott, de tekintete becsületes volt. Elég dús bajusza s nyilván régóta nem borotvált szakálla korát meghaladó tekintélyt kölcsönzött neki.

Eközben két legény hozzálátott a vacsora elkészítéséhez. Előkészített ürücombokat raktak a tűz fölé, a lovakról leszedtek néhány, napközben lelőtt túzokot, egy-két fajdot meg egy tatárantilopot, amelyet az egyik legény nyomban megnyúzott. A máglya lángja óriási körben vörös fényt vetett a sztyeppre. A megfojtogatott ember lassanként kezdett magához térni.

Egy darabig kémlelve jártatta végig vérbe borult szemét az idegen emberek arcán, azután megpróbált felállni. A vitéz, ki az imént a vicekapitánnyal beszélt, megragadta hóna alatt, s felállította, a másik kezébe nyomott egy botot, melyre az idegen teljes súlyával rátámaszkodott. Arca még vörös volt, erei duzzadtak. Végül fojtott hangon kinyögte az első szót:

- Vizet!

Odanyújtották a pálinkát, ő meg csak itta és itta, nyilván jót is tett neki, mert mikor a kulacsot végre elvette ajkától, már tisztább hangon kérdezte:

- Kinek a kezében vagyok?

A vicekapitány felkelt s hozzálépett.

- Azokéban, akik megmentették kegyelmedet.

- Akkor hát nem kegyelmetek fogtak pányvára?

- Hallja kend! A mi fegyverünk a kard, nem a pányva! Derék vitézeket sért kegyelmed ily gyanúsítással. Valamiféle apró latrok fogták meg kegyelmedet tatárok képében, ha kíváncsi vagy rájuk, megnézheted, mert amott hevernek, akár a levágott birkák.

Azzal a dombocska tövében heverő néhány sötét alakra mutatott.

Az idegen csak ennyit mondott:

- Akkor hát hagyjatok megpihennem.

Odatettek neki egy pokrócot, az idegen ráült, és hallgatásba merült.

Javakorabeli, széles vállú, robusztus testalkatú, középmagas férfiú volt, arcvonásai valóban szembeszökőek. Feje rendkívül nagy, fonnyadt arcbőre erősen napbarnított, fekete szeme kissé ferde vágású, mint a tatároké, keskeny ajka fölött vékony bajusz lógott lefelé, mely csak a végén vált szét két széles pamattá. Hatalmas arca bátorságot és büszkeséget fejezett ki.

Kicsit elüldögélt, aztán felállt, s várakozás ellenére, köszönés helyett elindult, hogy a holtakat megszemlélje.

- Paraszt! - dörmögte a vicekapitány.

Az ismeretlen jól szemügyre vett minden arcot, közben fejével bólogatott, mint aki mindent megértett, aztán visszatért a vicekapitányhoz, s oldalát tapogatva nyilván övét kereste, mert mögéje akarta dugni kezét.

Az ifjú vicekapitánynak sehogyan sem tetszett ez a fennhéjázó modor egy olyan férfiútól, akit csak az imént vágtak le a pányváról, kissé harapósan jegyezte hát meg:

- Azt vélné az ember, ismerőst keresel ama latrok között, avagy netán lelkük üdvösségéért imádkozol.

Az ismeretlen komolyan felelte:

- Igazad is van, meg tévedsz is. Igazad van, mert ismerőst kerestem, de tévedsz, mert nem latrok ezek, hanem egy bizonyos nemes úrnak s nekem szomszédomnak szolganépe.

- Akkor nyilván nem egy kútból meregettek ama szomszéddal.

Furcsa mosoly suhant végig az ismeretlen férfi arcán.

- Ebben is téved kegyelmed - morogta összeszorított fogain át.

Majd hangosabban hozzátette:

- De bocsásson meg kegyelmed, hogy előbb, noha úgy illett volna, nem mondtam méltó köszönetet az auxiliumért[3] és sikeres segítségért, mellyel ily hirtelen haláltól mentettél meg. Bátorságod az én vigyázatlanságomat ütötte helyre, mert elszakadtam embereimtől, viszont hálám nem lesz kisebb jóságodnál.

Azzal kezét a vicekapitány felé nyújtotta.

Ám a kevély ifjú meg sem moccant helyéről, s egy cseppet sem sietett a magáét nyújtani, ellenben így szólt:

- Elsőbben azt akarnám tudni, nemes emberrel van-é dolgom, mert ámbátor ebben nem kételkedem, névtelen embertől nem méltó dolog köszönetet elfogadnom.

- Látom ám, valódi gavallérfantázia lakozik kegyelmedben... de igazad van. Mindjárt nevemmel kellett volna kezdenem a köszönetet. Nevem Zenobi Abdank, a címerem Abdank a kereszttel, s mint a kijevi vajdaságból való nemes, itt telepedtem meg, s Dominik Zaslawski herceg kozák zászlóaljának ezredeskapitánya vagyok.

- Én pedig Jan Skrzetuski, Jeremi Wisniowiecki herceg úr őnagysága vérteszászlóaljának vicekapitánya.

- Nagy, híres hadvezér pálcája alatt szolgál kegyelmed. Most hát fogadd köszönetemet és kezemet.

A vicekapitány most már nem habozott. A vértes fegyvernem tisztjei felülről tekingettek ugyan az egyéb fegyvernemeknél szolgáló bajtársaikra, Skrzetuski azonban a sztyeppen, a Vad Mezőkön volt, ahol az ilyetén dolgok kevésbé estek latba. Egyébként is ezredeskapitánnyal állt szemben, amiről nyomban meg is győződhetett, mert amikor emberei előhozták Abdank uram övét és kardját, amelyet az imént leoldottak volt, hogy könnyebben életre keltsék, az övvel együtt átnyújtották csontnyelű, szarufejű buzogányát is, amilyent általában a kozák ezredeskapitányok használtak. Ezenfelül Zenobi Abdank uram gazdag öltözéke és ékes beszéde jó bizonysága volt éles elméjének és a világban való jártasságának.

Skrzetuski uram meg is hívta társaságába. A sült hús ínycsiklandó illata éppen terjengeni kezdett a máglya felől, kellemesen simogatva az ember szájpadlását. A legény kivette a tűzből, s egy cintálon átnyújtotta. Hozzáláttak az ételhez, s mikor előhoztak egy jókora kecskebőr tömlőt is tele jóféle moldvai borral, csakhamar megindult az élénk beszélgetés.

- Szerencsés hazatérésünkre! - köszöntötte vendégére Skrzetuski.

- Kegyelmed tehát hazatérőben van? Honnan, ha meg nem sértem?

- Messziről, a Krímből.

- S mit mívelt ott kegyelmed? Váltságdíjat vittél valakiért?

- Nem én, ezredeskapitány uram! Magánál a kánnál jártam.

Abdank élénken felfigyelt.

- Akkor hát kegyelmed igen jeles komitivába jutott! S mi dologban jártál a kánnál?

- Őnagysága Jeremi herceg úr levelével.

- Akkor hát követségben jártál! Miről írhatott a herceg úr a kánnak?

A vicekapitány éles pillantást vetett társára.

- Ezredeskapitány uram - felelte -, hogy belenézegettél a latrok szemébe, akik pányvára fogtak, az a te dolgod, de hogy a herceg mit ír a kánnak, az sem a tied, sem az enyém, hanem az ő kettejüké.

- Az imént még csodálkoztam - felelte Abdank ravaszul -, hogy a herceg ily ifjú embert küldött követségbe a kánhoz, de válaszodat hallván már nem csodálkozom, mert látom, években ifjú vagy ugyan, de experientiában[4] és értelemben nem. - A vicekapitány lenyelte a hízelgő szavakat, csak megpödörintette ifjú bajuszkáját, s megkérdezte:

- Monddsza kegyelmed, mit művelsz itt az Omelniczek mentén, s mi módon kerülsz ide egymagadban?

- Nem jöttem én egyedül, de embereimet elhagytam útközben. Kudakba igyekszem Grodzicki uramhoz, aki az ottani helyőrség parancsnoka, neki viszek levelet a nagyhetman úrtól.

- S mért nem bárkán mentél, a vízen?

- Így szólt a parancs, s attól eltérnem nem méltó dolog.

- Csodálatos, hogy a hetman úr ilyen parancsot adott, mert íme, a sztyeppen minémű bajba jutottál, amelyet pedig a folyón nyilván elkerülhettél volna.

- A sztyepp most nyugodt, ismerem én régóta, ami pedig engem ért, az emberi gonoszság és invidia.[5]

- S ki az, aki ennyire acsarkodik kegyelmedre?

- Hosszú sora van annak. Gonosz szomszéd, elhiggye kegyelmed. Birtokomat tönkretette, vagyonomból is kiforgat, fiamat megölte, s ehol, még életemre is tört.

- Hát kegyelmednek nincs kard az oldalán?

Abdank hatalmas arcán gyűlölet cikázott végig, szeme komoran felvillant, s lassan, nyomatékkal felelte:

- De van, s úgy segéljen Isten, hogy más védelemhez nem is folyamodom többé ellenségeim ellen.

A vicekapitány mondani akart valamit, de e pillanatban a sztyepp felől lódobogás vagy inkább a felázott fű gyors tocsogása hallatszott a lovak lába alatt. A vicekapitány strázsát tartó legénye is jött már, jelentvén, hogy valamiféle emberek közelednek.

- Bizonyára az enyémek - vélte Abdank -, kiket nem messze, a Tasmina mögött hagytam. Én pedig árulást nem sejtve megígértem, hogy itt bevárom őket.

Kis idő múlva csakugyan egy lovascsoport fogta körül félívben a dombocskát. A tűz fényénél felbukkantak a lófejek, a fáradtságtól prüszkölő, táguló orrlikakkal, fölöttük pedig a lovasok előrehajló arca, amint szemüket a tűz fényétől tenyerükkel védve, élesen meredtek a világosságba.

- Hé, emberek! Kik vagytok? - kérdezte Abdank.

- Isten rabjai! - felelték a hangok a sötétből.

- Úgy van, az én legényeim - ismételte meg Abdank a vicekapitányhoz fordulva. - Gyertek, gyertek!

Némelyek leszálltak lovukról, s a tűzhöz léptek.

- Siettünk, siettünk mi, bat'ku. Scso z toboju?[6]

- Kelepce. Az áruló Chwedko tudta a helyet, s már itt várt másokkal. Nyilván jóval korábban elindult, mint én. Pányvára fogtak!

- Szpasi Bih! Szpasi Bih![7] S ezek minémű lahok[8] itt körülötted? - Azzal fenyegetően tekingettek Skrzetuskira és társaira.

- Jó barátok - felelte Abdank. - Hála Istennek élek, és épségben vagyok. Tüstént indulunk is tovább.

- Hála Istennek. Mi készen vagyunk.

Az újonnan érkezettek kezüket melengették a tűznél, mert az éjszaka derűs volt ugyan, de hideg. Lehettek vagy negyvenen, valamennyien szálas és jól felfegyverzett férfiak. Egyáltalán nem olyanok, mintha lajstromos[9] kozákok lettek volna, ami nem kevéssé lepte meg Skrzetuskit, különösen, mivel ilyen jókora csapat volt. Mindezt fölöttébb gyanúsnak találta. Ha a nagyhetman küldte volna Kudakba Abdank uramat, nyilván lajstromos kozák őrséget adott volna melléje, s mi okból küldte volna Czehrynbe a sztyeppen át, nem pedig vízen? Így minden folyón át kell kelnie, melyek a Vad Mezőkön át a Dnyeper felé sietnek, s az csak késleltette az utazást. Inkább az volt a színezete e dolognak, mintha Abdank őkegyelme éppenséggel el akarta volna kerülni Kudakot.

Ám maga Abdank személye is gondolkodóba ejtette az ifjú vicekapitányt. Nyomban észrevette, hogy a kozákok, akik ezredeseikkel általában elég bizalmas lábon állanak, Abdankot nagy tisztelettel övezték, akár egy valódi hetmant. Igen jeles lovagnak kellett hát lennie, ami annál csodálatosabb volt Skrzetuski számára, mert noha jól ismerte Ukrajnát a Dnyeperen innen is meg túl is, ilyen híres-nevezetes Abdankról sosem hallott. Emellett volt e férfiú arcában valami különös, valami rejtett erő, amely úgy áradt belőle, akár a forróság a tűzből; valami törhetetlen akarat, mely elárulta, hogy senki és semmi előtt meg nem torpan. Ilyen akarat tükröződött Wisniowiecki herceg arcán is, de ami a hercegnél a természetnek az előkelő származással és a hatalommal együtt járó ajándéka volt, az méltán gondolkozásra adott okot ennél a sötét sztyeppen bolyongó, ismeretlen nevű férfiúnál.

Skrzetuski sokáig tűnődött. Hol az forgott elméjében, hogy ez alighanem valami hatalmas banitus,[10] aki a törvény szigora elől menekült a Vad Mezőkre - majd meg, hogy valami haramiabanda vezére; bár ez nem volt valószínű. E férfiú öltözéke, beszéde is másra vallott. A vicekapitány most már semmiképpen sem tudta, mihez tartsa magát, egyelőre tehát csak résen volt. Eközben Abdank elővezettette a lovát.

- Vicekapitány uram - mondta -, utas embert nógatja az idő. Engedd meg, hogy még egyszer megköszönjem segítségedet. Adná Isten, hogy hasonló szolgálattal hálálhassam meg!

- Nem tudtam, kit mentek meg, ennélfogva köszönet sem illet.

- Szerénységed beszél így, mely bátorságoddal egyenlő. Fogadd el ezt a gyűrűt.

Az ifjú összeráncolta homlokát, s egy lépést hátrálva végigmérte Abdankot, az pedig hangjában és egész tartásában szinte atyai méltósággal beszélt tovább:

- Nézd csak meg! E gyűrűnek nem értékét, hanem egyéb becsét ajánlom figyelmedbe. Még ifjúkoromban török rabságban lévén, egy zarándoktól kaptam, ki a Szentföldről volt visszatérőben. E kő Krisztus sírjából való port rejt magában. Ilyen ajándékot elutasítani nem méltó dolog, még ha megítélt kéz nyújtaná is. E gyűrű megóv a viszontagságoktól, és megvédelmez, ha elkövetkezik az ítélet napja, s bizony mondom neked, az a nap máris közeledik a Vad Mezőkön át.

Pillanatnyi csend állt be, csak a tűz ropogása és a lovak prüszkölése hallatszott.

A vicekapitány gépiesen elvette a gyűrűt, annyira elámult e különös férfiú szavain.

Amaz pedig a sztyepp sötét mélyébe meredt.

Aztán lassan megfordult, és lóra ült. Legényei már ott várták a dombocska lábánál.

- Indulj! Indulj!... Jó egészséget, bajtárs! - kiáltotta a vicekapitánynak. - Olyan időket élünk, hogy testvér testvérben nem bízhat, most azért azt sem tudod, kit mentettél meg, mert nevemet nem mondtam meg.

- Hát nem Abdank vagy?

- Az csak a címerem...

- S neved?

- Bogdan Zenobi Hmelnickij.

Azzal leléptetett a dombról, s legényei nyomon követték. Csakhamar elnyelte őket a köd és az éjszaka. Csak mikor már vagy fél futamatnyira eltávolodtak, hozta felőlük a szél a kozák nótaszót.

A hangok lassan elhalkultak, aztán beolvadtak a nádasban lengedező szél zúgásába.

 

II. FEJEZET

Skrzetuski másnap reggel Czehrynbe érkezvén, a városban Jeremi herceg házában szállt meg, s némi időt ott akart tölteni, hogy embernek és állatnak pihenőt adjon a Krímből megtett hosszú út után. A Dnyeper ugyanis annyira megáradt, s oly sebes volt, hogy a szárazföldön kellett megtenniük az utat, mert azon a télen semmiféle bárka nem bírt ár ellen haladni. Maga Skrzetuski is megpihent kissé, aztán sietett Zacwilichowski uramhoz, a Köztársaság volt komiszárosához, a kiváló katonához, ki nem szolgált ugyan Wisniowiecki hadánál, mindazonáltal a herceg bizalmasa és barátja volt. A vicekapitány azt akarta megtudni tőle, nem kapott-e számára valamelyes utasításokat Lubniéből. A herceg azonban semmi különleges utasítást nem küldött; csupán azt hagyta meg, hogy ha a kán válasza kedvező, akkor lassan folytassa útját hazafelé, embernek és állatnak pihenőt adván. A herceg ugyanis azt követelte a kántól, hogy büntessen meg néhány tatár murzát,[11] akik hordáikat önhatalmúlag ráeresztették a herceg Dnyeperen túli birtokaira, s akiket ő maga is alaposan megvert. A kán valóban kedvező választ adott: megígérte, hogy áprilisban külön követet küld, az engedetleneket megbünteti, s biztosítani akarván a maga számára a hírneves hadvezér jóindulatát, Skrzetuskival egy nemes vérű paripát és egy cobolyprém kalpagot küldött neki.

Skrzetuski becsülettel végezte küldetését, mely már önmagában is a herceg különleges hajlandóságának jele volt, örült hát, hogy Czehrynben maradhatott, s nem sürgették hazatérését. Ezzel szemben Zacwilichowskit nem csekély mértékben aggasztotta, ami az utóbbi időben Czehrynben történt. Együtt mentek el az oláh Dopulához, kinek a városban fogadója és bormérése volt. A korai idő ellenére máris sok nemes urat találtak ott, mert éppen hetivásár volt, s ezenfelül erre a napra esett a királyi hadak táborába hajtott vágómarha itteni pihenője, mely alkalommal rengeteg ember sereglett fel. A nemesség rendszerint a piactéren, az úgynevezett Haranglábnál, Dopula fogadójában gyülekezett. Ott voltak a Koniecpolskiak árendásai, a czehryni hivatali urak, a közeli uradalmak privilégiumos birtokosai, a független földbirtokos nemesség, továbbá az uradalmak tisztviselői, néhányan a kozákság főbb emberei közül és a kisebbfajta kurtanemesség, akár mások szolgálatában állottak, akár saját tanyáikon gazdálkodtak.

Ezek is, amazok is letelepedtek a lócákra a hosszú tölgyfa asztalok mellé, s mindannyian hangosan tárgyalták Hmelnickij szökését, mert a városban most ez volt a legnagyobb esemény. Skrzetuski és Zacwilichowski félrevonultak, s egy szegletben ültek le. A vicekapitány élénken tudakolta, ki és micsoda főnixmadár légyen ama Hmelnickij, akiről annyit beszélnek.

- Kegyelmed nem tudja? - felelte a vén harcos. - Ő a zaporozsjei hadak scribája, Subotov örökös ura és - tette hozzá halkabban - az én komám. Régóta ismerjük egymást. Sok veszedelmet végigverekedtünk együtt, s ő mindenütt derekasan helytállt, de különösen Cecora alatt. Netán az egész Köztársaságban nincs még egy katona, aki ennyire járatos volna háborús dolgokban. Hangosan nem szóltunk róla, de hetmani koponya őkelme, erőskezű és nagyeszű férfiú; az egész kozákság jobban engedelmeskedik neki, hogysem a táborok kapitányainak meg az atamánoknak; erényeknek sincs híjával, de keménynyakú, nyugtalan férfiú, s ha a gyűlölet elragadja, félelmetes lehet.

- Mi baj történt vele, hogy megszökött Czehrynből?

- Kutya-macska barátságban élt Czaplinski alsztarosztával, de az semmi! Tudni való, hogy a nemes urak, ha orrolnak egymásra, borsot is törnek egymás orra alá. Nem ő az első, aki ezt műveli, s akivel ilyesmi megesett. Azt is beszélik, hogy elcsavarta az alsztarosztáné asszony fejét; a sztaroszta elszerette őkelme szeretőjét, s feleségül is vette, ezért csábította el ő később az asszonyt. S ez nem is valami lehetetlen, hiszen tudjuk... a fehérnép könnyűvérű. Ez azonban csak amolyan szófia beszéd, amely mögött nyomósabb praktikák bújnak meg. A dolog úgy áll, hogy Czerkasyban lakik az öreg Barabasz kozák ezredes s nekünk jó barátunk. Ennek a kezében voltak valamiféle királyi levelek, privilégiumok, amelyek, amint mondták, a kozákokat ellenállásra bíztatták a nemesség ellen. Minekutána azonban az öreg Barabasz derék, emberséges úr, e leveleket magánál tartotta, s nem hirdette ki. Nomármost, ez a Hmelnickij Barabaszt meghívta magához lakomára Czehrynbe, s azalatt embereket küldött Barabasz tanyájára, kik az asszonytól elhozták ama privilégiumokat... s ezekkel szökött meg. Rágondolni is ijedelmes, hogy valamiféle rebellió, amilyen az Ostranicé volt, fel ne használja őket, mert repeto[12] Hmelnickij félelmetes ember, s nem tudni, hova szökött.

- Hej, a vén róka de kifogott rajtam! - kiáltott fel Skrzetuski. - Azt mondta, hogy Dominik Zaslawski herceg kozák ezredese. Hiszen én az éjjel a sztyeppen találkoztam vele, s a pányváról vágtam le!

Zacwilichowski a fejéhez kapott:

- Szent atyám! Mit beszél kegyelmed? Nem lehet az!

- Már hogyne lehetne, mikor úgy van! Azt mondta, Dominik Zaslawski herceg ezredese, és hogy Kudakba igyekszik, Grodzicki uramhoz, akinek levelet visz a nagyhetman úrtól. Ezt azonban már el nem hittem, mert nem a vízi úton ment, hanem a sztyeppen át lopakodott.

- Ravasz ember őkelme, akár Ulisses! S hol találkozott vele kegyelmed?

- Az Omelniczek mellett, a Dnyeper jobb partján. Nyilván a Szicsbe[13] igyekezett.

- És Kudakot el akarta kerülni. Most már intelligo.[14] Sok embere volt?

- Volt vagy negyven. De azok későn érkeztek. Ha az enyéim ott nincsenek, az alsztaroszta szolgái megfojtották volna...

- Várjon csak kegyelmed, mert ez nem gyerekjáték. Azt mondod az alsztaroszta szolgái?

- Ő maga mondta.

- Honnan tudhatta az alsztaroszta, hol keresse, holott itt a városban mindenki fejét veszti, nem tudván, merre futott?

- Azt én nem tudhatom. Hmelnickij netán hazudott.

- Nem lehet az, de furcsa dolog, annyi szent. Tudja-e kegyelmed, hogy levél érkezett a hetmantól, amely Hmelnickijt elfogni és in fundo[15] felkoncolni rendeli?

A vicekapitány már nem válaszolhatott, mert e pillanatban nagy robajjal lépett a szobába egy nemes úr. Kétszer is bevágta maga mögött az ajtót, s szilaj tekintetét széjjelhordozva kiáltotta:

- Adj' Isten, nemes uraim!

Negyvenéves, alacsony férfi volt, arca indulatos, s ezt még fokozták nyugtalan szemei, amelyek mint két szilva kéklettek homloka alatt. Szemlátomást igen élénk, viharos kedélyű, hirtelen haragú ember volt.

- Adj' Isten, nemes uraim! - ismételte meg hangosabban és élesebben, mivel nem kapott tüstént választ.

- Adj' Isten! Adj' Isten! - felelte néhány hang.

Czaplinski volt, a czehryni alsztaroszta s az ifjú Koniecpolski zászlós meghitt embere.

Czehrynben nem szerették, mert kötekedő, veszekedő, gyűlölködő ember volt, de hatalmas pártfogója lévén mégis akadtak, akik politikából szívesen dörgölődtek hozzá.

Egyedül Zacwilichowskit tisztelte komolysága, erényei és nagy bátorsága miatt. Amint megpillantotta, mindjárt hozzájuk is lépett, s Skrzetuski előtt elég dölyfösen meghajolva asztalukhoz ült a maga serleg mézborával.

- Nemes alsztaroszta uram, tudja-e kegyelmed, mi van Hmelnickijjel? - kérdezte Zacwilichowski.

- Lóg, zászlósuram, lóg, amint Czaplinski a nevem. De ha nem lógna is, majd fog. Most, hogy itt a hetman levele, csak kerüljön a kezem közé.

Azzal öklével olyat ütött az asztalra, hogy a bor kiloccsant a serlegekből.

- Ne öntözze ki kegyelmed a bort! - szólt rá Skrzetuski.

Zacwilichowski közbevágott:

- De megkapja-e kegyelmed? Mert megszökött, s senki sem tudja, hova!

- Senki? De én tudom, mint Czaplinski a nevem! Ismeri kegyelmed Chwedkót, zászlósuram. No, hát ez a Chwedko őt szolgálja, de engem is. Ő lesz a júdása Chmielnek.[16] Hosszú volna elmondani. Chwedko összeszaglászkodott Hmelnickij legényeivel. Nagy róka őkelme. Minden lépéséről tud. Vállalta, hogy élve avagy halva, de a kezembe adja, s közvetlenül Hmelnickij előtt ki is ment a sztyeppre, tudván, hol kell rá lesnie!... Megállj csak, átkozott pokolfajzatja!

Azzal ismét az asztalra ütött.

- Ne öntözze ki kegyelmed a bort! - ismételte meg Skrzetuski nyomatékkal, mert az első pillanattól kezdve furcsa ellenszenvet érzett az alsztarosztával szemben.

Czaplinskinak arcába szökött a vér, kidülledt szeme megvillant, vélvén, hogy bele akarnak kötni, s szilaj pillantást vetett Skrzetuskira. Ám látván a Wisniowieckiek színeit, nyomban megfékezte indulatát, mert noha Koniecpolski zászlós úr akkoriban hadilábon állt a herceggel, mindazonáltal Lubnie közel lévén, ajánlatos volt a hercegi színeket tiszteletben tartani.

De a herceg is úgy válogatta meg embereit, hogy mindenki kétszer is meggondolta, belekössön-e valamelyikbe.

- Egyszóval Chwedko vállalta, hogy Hmelnickijt a kegyelmed kezére adja? - kérdezte Zacwilichowski.

- Ő, és kezemre is adja, amint Czaplinski a nevem.

- Én pedig azt mondom, hogy nem adja. Hmelnickij elkerülte a kelepcét, és a Szicsbe menekült, amit még ma jelenteni kell a krakkói úrnak. Hmelnickijjel nem lehet kukoricázni. Egy szó, mint száz: jobban fog az ő értelme, keményebb a keze, és nagyobb a szerencséje, mint a kegyelmedé, ki fölöttébb indulatos vagy. Ismétlem, Hmelnickij teljes biztonságban odábbállt, s ha netán nekem nem hiszed, íme, e gavallér megbizonyíthatja, mert ő tegnap találkozott vele a sztyeppen, s tőle elbúcsúzván, egészségben látta továbbmenni.

- Nem lehet az! - ordítozott Czaplinski üstökét tépve.

- Sőt, mi több - folytatta Zacwilichowski -, ez a gavallér maga mentette őt meg, s kaszabolta le kegyelmed szolgáit, amiben a hetmani levél ellenére sem hibás, mert krími követségből van hazatérőben, s így a levélről mit sem tudott. Ő csak azt látta, hogy, amint vélte, latrok támadtak egy emberre a pusztában, annak hát segítségére sietett. Most azért Hmelnickij megmenekedvén, idejében óvom kegyelmedet, mert ő megteszi, hogy zaporozsjei embereivel gazdaságodban látogat meg, aminek, úgy vélem, nem nagyon örülnél. Túlfeszítetted a húrt a vele való erőszakoskodásban. Piha, az ördögbe!

Zacwilichowski sem szerette Czaplinskit.

Az alsztaroszta felugrott, s szinte a hangja is elakadt, csak arca lett céklavörös, s szeme dülledt ki még jobban. Így állt meg Skrzetuski előtt, s szaggatottan nyögte:

- Tehát kegyelmed a hetmani levél ellenére... Én kelmedet... én kelmedet...

Skrzetuski fel sem állt, csak az asztalra könyökölve bámult az előtte ugráló Czaplinskira, akár a sólyom a megkötözött verébre.

- Mit kapaszkodik belém kegyelmed, mint a kullancs a kutya farkába? - kérdezte.

- Én kelmedet... kelmed velem, a várba... Kelmed a levél ellenére... Én kelmedet a kozákokkal...

Úgy ordított, hogy a szobában kissé elcsendesült a zaj. A jelenlevők már feléje nézegettek. Mindig kereste ő az ilyen alkalmakat, olyan természete volt, hogy mindenkibe belekötött, aki útjába akadt, az azonban mégis gondolkodóba ejtette az embereket, hogy most Zacwilichowski jelenlétében mívelte ezt, holott egyedül tőle tartott, meg aztán egy katonába kötött bele, aki a Wisniowiecki hercegek színeit viselte.

- Csendesebben, kegyelmed - szólt rá az öreg zászlós. - E gavallér az én vendégem.

- Én ke... ke... kelmedet a várban... kalodába! - ordította tovább az alsztaroszta, most már senkivel és semmivel nem törődve.

Erre azonban Skrzetuski is felállt, s teljes magasságában kiegyenesedett, de kardot nem rántott, csak ahogy az mélyen lelógott a kardkötőn, közepén megragadta s felemelte, úgy, hogy a kereszt alakú markolat közvetlenül Czaplinski orra elé került.

- Szagolja csak kegyelmed! - mondta hidegen.

- Üsd, aki Istent ismersz!... Szolgák! - rikoltotta Czaplinski kardja markolata után kapkodva.

De kirántani már nem volt ideje. Az ifjú vicekapitány csak úgy ujjával megfordította, fél kezével elkapta a nyakát, a másikkal derékon alul megragadta salaváriját, s a veszettül kapálózó férfiút a magasba emelve vitte a lócák között az ajtó felé, közben harsányan kiáltva:

- Helyet a bikának, nemes atyámfiai, mert döf!

Az ajtóhoz lépve Czaplinski testével, kilökte azt, s kihajította az alsztarosztát az utcára.

Aztán nyugodtan elfoglalta régi helyét Zacwilichowski mellett.

A szobában egy pillanatra csend lett. Skrzetuski hatalmas erejének ilyetén bizonysága fölöttébb imponált a nemes uraknak. Csakhamar azonban az egész társaság harsány kacagásban tört ki.

- Vivant[17] a Wisniowiecki vitézek! - kiáltották egyesek.

- Elalélt! Elalélt és elöntötte a vér! - lelkendeztek mások az ajtón át kémlelve, hogy vajon mit mível most Czaplinski. - Legényei felemelték!

Csupán az alsztaroszta csekély számú hívei hallgattak, s nem mervén nyíltan kiállani mellette, komor pillantásokat lövelltek a vicekapitány felé.

- Igazán szólva, visszafelé veszi a nyomot ez az agár - jegyezte meg Zacwilichowski.

- Kuvasz az, nem agár - javította ki egy potrohos nemes úr feléjük közeledve. Fél szemét hályog borította, homlokán tallér nagyságú heg éktelenkedett, melyen átlátszott a fehér koponyacsont. - Kuvasz az, nem agár! Engedje meg kegyelmed - fordult Skrzetuskihoz -, hogy felajánljam szolgálatomat. A nevem Jan Zagloba, címerem: Wczele,[18] amit mindenki könnyen kitalálhat ama lyukról, melyet egy haramia golyója ütött homlokomban, mikor ifjúkori bűneimért vezekelvén, a Szentföldre zarándokoltam.

- Hagyná el kegyelmed! - intette Zacwilichowski. - Máskor meg azt mondtad, hogy korsóval vágtak fejbe Radomban!

- Haramia golyója, ha mondom! Radomban az más volt.

- Fogadalmat tettél talán, hogy a Szentföldre zarándokolsz, de hogy nem jártál ott, annyi szent.

- Nem hát, mert már Galacban elnyertem a vértanúi pálmát. Kutya legyek, ha nem igaz.

Közben mások is jöttek, hogy megismerkedjenek Skrzetuskival, és hajlandóságukról biztosítsák, mert Czaplinskit általában nem szerették, s örültek, hogy pórul járt. Különös dolog, s ma már nehéz is megérteni, hogy nemcsak az egész Czehryn környéki nemesség, nem is csak az apróbb tanyák tulajdonosai, az uradalmak árendásai, hanem a Koniecpolskiak szolgálatában állók is, tudván, hogy Czaplinski és Hmelnickij között milyen viszálykodás folyik, ez utóbbi pártján álltak. Hmelnickij ugyanis jeles katona hírében állt, s nem csekély érdemeket szerzett a különböző háborúkban. Tudták, hogy maga a király is szerette, s véleményét sokra becsülte, a kettejük között levő egész ügyet pedig közönséges patvarkodásnak tekintették, amilyenek ezrivel akadtak a nemesség körében, különösen itt, a Ruténföldön.

Jöttek hát Skrzetuskihoz kupáikkal, bíztatván: "Igyál, nemes atyámfia! Koccints velem is!... Éljenek a Wisniowiecki vitézek! Ilyen fiatal, s máris vicekapitány a hercegi hadaknál. Vivat Jeremi herceg, a hetmanok hetmanja! Ővele akár a világ végére is elmegyünk!... Törökre, tatárra!... Sztambulba! Éljen kegyelmesen uralkodó negyedik Wladyslaw királyunk!" Leghangosabban Zagloba kiabált, aki ivásban és kiabálásban egy egész regimenten túltett.

- Nemes uraim! - ordította, hogy az ablak is rezgett bele. - Törvény elé citáltattam én már a szultán őfelségét is az erőszakért, amely Galacban ért.

- Lármás fajdkakas kegyelmed.

- Hagyná abba kegyelmed...

Voltak azonban, akik nevettek, s velük együtt Skrzetuski is, mert a feje már kissé gőzölgött, a vén nemes úr pedig csak tovább kárált, akár egy igazi fajdkakas, ha tulajdon hangjától megittasodik. Szónoklatát szerencsére megakasztotta egy másik nemes úr, aki hozzálépvén, megrántotta dolmánya ujját, s éneklő, litván kiejtéssel kérte:

- Zagloba uram, mutass be engem is Skrzetuski vicekapitány uramnak... mutass be!

- Hogyne, hogyne. Nemes vicekapitány uram, íme, Powsinoga[19] úr.

- Podbipieta - helyesbítette a jövevény.

- Egykutya! A címere: Zerwipludry...[20]

- Zerwikaptur[21] - helyesbítette a másik ismét.

- Egykutya. Rezidenciája Psikiszki.[22]

- Myszykiszki[23] - javította ki amaz.

- Egykutya. Nescio,[24] melyik volna nekem kedvesebb, a kutya avagy az egér bele, annyi azonban bizonyos, hogy lakni egyikben sem szeretnék, mert megülni is bajos ott, de kijönni meg már éppenséggel kínos lehet. Nemes atyámfia! - mondta tovább Skrzetuskinak a litvánra mutatva. - Íme, már egy hete iszom e nemes úr pénzén, kinek az öve mellett erszénye éppoly súlyos, akár a kardja, kardja pedig akár az értelme. De ha ittam valaha nagyobb csodabogár pénzén, akkor nem bánom, nevezzenek olyan fajankónak, mint amilyen ez, aki a boromat fizeti.

- Jól megadta neki! - kiáltozták a nemes urak nevetve.

A litván azonban nem haragudott, csak kezét lógatva, szelíd mosollyal ismételgette:

- Ej, hagyná abba kegyelmed... rossz hallgatni!

Skrzetuski érdeklődve szemlélte az új alakot, akire valóban ráillett a csodabogár név. Legelsőbben is oly magas volt, hogy feje szinte a mennyezetet verte, s feltűnő soványsága még fokozta magasságát. Széles válla és inas nyaka rendkívüli erőről tanúskodott, de az egész ember csupa csont és bőr. Melle alatt, a hasa helyén akkora gödör volt, hogy bátran éhenkórásznak nézhette valaki, pedig öltözéke, a swiebodzini posztóból készült, szűk ujjú, testhez álló hamuszürke bekecs és magas szárú svéd csizma, amilyent Litvániában akkoriban kezdtek viselni, igen módos volt. Jól kitömött, széles szarvasbőr öve nem tudván mihez tapadni, csípőjén lötyögött. Övén lógó kardja akár a keresztes lovagok pallosa, oly hosszú volt, hogy ennek az óriás férfiúnak is majd a hónaljáig ért.

Ám ha kardjától megijedt volna is valaki, nyomban megnyugodhatott, ha tulajdonosának arcára pillantott. Sovány arc volt ez, akár az egész férfi, minden ékessége két lelógó szemöldök s egy pár szintén lefelé lógó kenderszínű bajusz, de oly becsületes és oly őszinte, akár egy gyermeké. Lelógó szemöldöke és bajusza arcának meggyötört, bánatos, de egyszersmind nevetséges kifejezést adott. Olyan volt, mint akit mindenki lökdös, taszigál, Skrzetuskinak azonban az első pillantásra megtetszett arcának őszintesége és jó módos felszerelése.

- Vicekapitány uram - kezdte -, kegyelmed Wisniowiecki herceg úr embere?

- Igen.

A litván összetette kezét, mintha imádkoznék, s szemét felvetette.

- Hej, micsoda harcos az, micsoda lovag, micsoda hadvezér!

- Adna Isten minél több ilyet a Köztársaságnak.

- Bizony! Bizony! S vajon nem lehetne-e beállni zászlaja alá?

- Örvendeni fog kegyelmednek.

Most már Zagloba is beleelegyedett a beszélgetésbe:

- Két nyársa is lesz konyhája számára, az egyik kegyelmed, a másik a kardod, avagy bakónak fogad fel, de az is lehet, hogy a haramiákat akasztatja majd rád, vagy netán posztót mér veled rőfre! Piha, hogy nem sül ki a szemed, hogy katolikus ember létedre ily hosszú vagy, akár a serpens,[25] avagy egy pogány kopja!

- Rossz hallgatni - dörmögte a litván türelmesen.

- Régen eljöttél Litvániából? - kérdezte tovább Skrzetuski.

- Ó, már két hete Czehrynben vagyok. Meghallván Zacwilichowski uramtól, hogy kegyelmed erre jön hazafelé, itt várakoztam, hogy kegyelmed oltalma alatt adjam a herceg elé kérésemet.

- Monddsza már kegyelmed, mert fölöttébb kíváncsivá tesz, miért hordod ezt a hóhérpallost hónod alatt?

- Nem hóhérpallos ez, vicekapitány uram, hanem keresztes lovagé volt, s azért viselem, mert zsákmány, s már régóta családunké. Már Chojnice alatt is litván kézben szolgált... hát csak viselem én is.

- Pogány egy machina ez, s nyilván kegyetlenül súlyos is, alighanem kétkezes?

- Lehet kétkezes is meg egykezes is.

- Mutassa csak kegyelmed!

A litván kivonta s odaadta, ám Skrzetuski uram keze nyomban lehanyatlott súlya alatt. Sem nekilendülni, sem szabadon vágni nem bírt. Két kézzel győzte ugyan, de még így is nehezére esett. Kissé el is szégyellte magát, s a jelenlevőkhöz fordult:

- Nosza, nemes uraim, ki vág vele keresztjelt?

- Mi már megpróbálkoztunk - felelte néhány hang -, az egyetlen Zacwilichowski komiszáros uram emeli meg, de keresztet ő sem vág vele.

- Hát kegyelmed? - kérdezte Skrzetuski a litvántól.

Podbipieta fogta a pallost akár egy nádszálat, s könnyedén tíz-egynéhányat suhintott vele, hogy a levegő csak úgy zúgott, s az emberek arcát megcsapta a szél.

- Hej, az Úristen szekundáljon kegyelmednek! - kiáltotta Skrzetuski. - Kész a szolgálat számodra a herceg úrnál.

- Isten látja lelkemet, vágyódom is utána, mert ott legalább be nem rozsdál a kardom.

- De értelmed annál inkább - vágta oda Zagloba -, mert azt nem tudod ily serényen forgatni.

Zacwilichowski felkelt, s a vicekapitánnyal együtt menni készült, mikor éppen egy galambősz férfi lépett a szobába, s Zacwilichowskit megpillantván odakiáltotta:

- Zászlós, komiszáros uram! Éppen kegyelmedhez jöttem!

Barabasz volt, a czerkasyi ezredes.

- Akkor jöjjön kegyelmed kvártélyomra - felelte Zacwilichowski. - Itt már úgy gőzölögnek az üstökök, hogy a világot nem látni tőlük.

Együtt mentek ki Skrzetuskival. Alig lépték át a küszöböt, Barabasz megkérdezte:

- Hmelnickijről nincs hír?

- Van. Elszökött a Szicsbe. Íme, e tiszt úr találkozott vele tegnap a sztyeppen.

- Hát nem vízi úton ment? Én hírvivőt bocsátottam Kudakba, hogy fogják el, de ha így van, akkor hiába.

Azzal kezével eltakarta szemét, s felsóhajtott:

- Ej! Szpasi Christe! Szpasi Christe![26]

- Mitől fél kegyelmed?

- Tudja-e kegyelmed, mit csalt ki tőlem ármányosan? Tudja-e kegyelmed, mit jelent a Szicsben ilyen dokumentumokat közhírré adni? Szpasi Christe! Ha a király nem kezd háborút a hitetlenekkel, akkor ez olyan, mint a csóva a puskaporos hordóba!...

- Rebelliót szimatol kegyelmed?

- Nem szimatolom, mert látom, márpedig Hmelnickij különb, mint Nalevajko és Loboda.[27]

- S ki az, aki vele tart?

- Hogy ki? Az egész Zaporozsje, a lajstromos kozákság, a polgárok, a köznép, a birtokosok... meg az ilyenek, la!

Azzal a piacra s az ott nyüzsgő népre mutatott. Az egész teret megtöltötték a katonaság számára Korsun felé hajtott ökrök. Mellettük csapatostul a pásztorok, az úgynevezett csabánok, akik egész életüket a sztyeppeken és a pusztán töltik - teljesen vad nép, semmiféle vallást nem ismerő -, religionis nullius nép, amint Kisiel vajda mondta. Voltak közöttük inkább haramiákhoz, mint pásztorokhoz hasonló, borzalmas, félelmetes alakok, ruházatuk a legkülönbözőbb viseletek szedett-vedett rongyos maradványaiból állt. Nagyobbára báránybőr ködmönt vagy szőrével kifelé fordított nyers állatbőröket viseltek, elöl, mellükön széjjelnyitva, úgyhogy a téli hideg ellenére kilátszott a sztyepp viharos szeleitől barnára cserzett mellük. Mindegyik fel volt fegyverkezve, de a legkülönbözőbb fegyverrel: némelyiknek íj és puzdra volt a hátán, másnak pisztolya vagy, amint a kozákok mondták: "fütyülője", megint másoknak tatár kardjuk vagy kaszájuk volt, végül egyeseknek minden fegyvere egy fütykös, melynek végére lóállkapocs volt kötve. Közöttük forgolódtak a csaknem olyan vad, de némileg jobban felfegyverzett nyizsbeliek,[28] kik eladásra szárított halat, vadat és birkazsírt vittek a táborba; továbbá csumákok,[29] szekerükön sóval; pusztai és erdei méhészek meg viaszöntők mézzel, erdei telepesek kátránnyal és szurokkal, azután a parasztok előfogatokkal, lajstromos kozákok, bialogrodi tatárok, s Isten a tudója, még miféle csavargók, koldusok - a világ végéről. A város tele volt részegekkel, mert Czehrynre esvén az éjjeli szállás, ezt természetesen általános korhelykedés előzte meg. A piactéren tüzet raktak, imitt-amott egy-egy szurkoshordó is égett. Mindenfelől zaj, kiáltozás hallatszott. A tatár sípok és a dobok fülszaggató hangja összevegyült a szarvasmarha bőgésével és a lantok lágy zenéjével, melynek kísérete mellett énekelték a vak koldusok az akkor kedvelt kozák dalt:

Sólyom testvérem,
Fényes fehéren,
Be magasra felszállhatsz,
Be messzire elláthatsz.

Közben hangzott a szurokkal összekent tökrészeg kozákok vad "hu! ha! hu! ha!" kurjongatása, amint a trepakot járták a piacon. Mindez együttvéve fékevesztett vad duhajkodás volt. Zacwilichowskinak elég volt egy pillantást vetnie a térre, hogy meggyőződjék róla, Barabasznak igaza volt, mert a legkisebb izgatás valóban forrongásba hajszolhatja ezt a rablásra hajlamos, harchoz szokott, fékezhetetlen elemet, amellyel pedig tele volt az egész Ukrajna. Ezenfelül ott volt még a Szics meg a régóta megfékezett és Maslowy Staw után kordában tartott Zaporozsje, amely azonban türelmetlenül rágja a szájába vetett zablát, nem felejti a régi privilégiumokat, gyűlöli a komiszárosokat, s szervezett erőt jelent. S e hatalom mögött álltak a megszámlálhatatlan paraszti tömegek, amelyek kevésbé voltak türelmesek, mint a Köztársaság egyéb tartományaiban.

- Vitéz ezredes uram - fordult Barabaszhoz -, kegyelmednek nyomban a Szicsbe kellene mennie, ott Hmelnickij befolyásának útját állnod, s pacifikálnod, pacifikálnod.

- Nemes zászlósuram - felelte Barabasz, - elég, ha annyit mondok, a puszta hírre, hogy Hmelnickij a papírokkal megszökött, czerkasyi embereim fele már az éjjel utánaszökött a Szicsbe. Az én időm lejárt. Sírhalom való már nekem, nem ezredesi buzogány!

Barabasz valóban jó katona volt, de öreg, s befolyása semmi.

Közben elértek Zacwilichowski szállására. Az öreg zászlós már némileg visszanyerte galamblelkéhez méltó derűjét, s mikor leültek a mézboros kancsó mellé, már derűsebben szólt:

- Mindez gyerekjáték, ha igaz az, hogy a pogánnyal háború praeparatur,[30] pedig nyilván úgy van, mert jóllehet a Köztársaság nem akar háborút, s a sejmek eleget rontották a király vérét, mindazonáltal a felség sarkára állhat. Ezt az egész tűzvészt a török ellen lehetne zúdítani, de mindenesetre van időnk. Magam megyek a krakkói úrhoz, s megkérem, hogy hadaival lopózzék minél közelebb hozzánk.

- Én akár két nap múlva elindulhatok Czehrynből - jelentette ki a vicekapitány.

- Akkor jó. Két-három nap mit sem számít. Kegyelmed, czerkasyi uram, bocsáss hírvivőket tudósítással a királyi zászlótartó úrhoz meg Dominik herceghez. De amint látom, már alszol is?

Barabasz, kezét hasán összefonva, valóban édesdeden elszundított, sőt csakhamar horkolni is kezdett. Az öreg ezredes, ha nem evett vagy ivott - mindkettőt egyaránt szerette -, akkor aludt.

- No, nézze kegyelmed - súgta Zacwilichowski Skrzetuskinak -, íme, a varsói nagyurak e vénember kezével akarják féken tartani a kozákokat.

A vicekapitány az öreg zászlós iránti részvéte jeléül nagyot sóhajtott. Barabasz pedig horkantott, aztán álmában motyogta:

- Szpasi Christe! Szpasi Christe!

- Mikor indul kegyelmed Czehrynből? - kérdezte a zászlós.

- Úgy illik, hogy vagy két napig itt maradjak, mert Czaplinski nyilván meg akarja torolni sérelmét.

- Azt ő nem teszi. Inkább orvul küldené rád cselédeit, ha nem a herceg színeit viselnéd. Ám a herceggel még a Koniecpolskiak embereinek is félelmetes dolog kikezdeni.

- Tudatom vele, hogy várom, s két vagy három nap múlva elindulok. Kardom s egy maroknyi emberem is lévén, kelepcétől sem félek - felelte Skrzetuski.

Azzal elbúcsúzott a zászlóstól, és távozott.

A város fölött a piactéren rakott tüzektől oly erős fény világított, mintha egész Czehryn égett volna, a zaj és lárma pedig az éj beálltával még erősödött. A zsidók ki se mozdultak házaikból. A piactér egyik szegletében a csabánok üvöltve énekelték komor, pusztai dalaikat. A vad zaporozsjei legények sapkájukat felhajigálva, puskáikat elsütögetve és fertályos kupákból pálinkát kortyolva táncoltak a tüzek körül. Itt-ott parázs verekedés is támadt, amelyet az alsztaroszta emberei nyomtak el. A vicekapitánynak kardja markolatával kellett utat törnie a tömegben, s amíg e zajt, ordítozást és a kozákság zúgását hallgatta, olykor bizony azt hitte, ezek már a rebellió hangjai, meg hogy ellenséges pillantásokat vetnek rá, sőt feléje küldött halk káromkodásokat is vélt hallani. Még fülébe csengtek Barabasz szavai: "Szpasi Christe, szpasi Christe!", s szíve erősebben megdobbant.

A lövöldözés meg a vad "u-ha! u-ha!" kiáltozás még akkor is a vicekapitány fülébe csengett, mikor nyugalomra tért szállásán.

 

III. FEJEZET

Néhány nap múlva vicekapitányunk csapata már gyors ütemben haladt Lubnie felé. Miután átkeltek a Dnyeperen, a sztyepp széles útján haladtak tovább, mely Czehrynt Zukin, Semi-Mogilyn és Chorolon át Lubniével köti össze. Egy másik ilyen országút vezetett a hercegi rezidenciától Kijevbe. Zólkiewski hetman solonicai csatája előtt ezek az utak még nem voltak meg. Lubniéből Kijevbe a sztyeppen és az őserdőkön át kellett menni, Czehrynbe vízi út vezetett, visszafelé pedig Chorolon át lehetett eljutni. Ez a Dnyeper menti birodalom, ez az ősi polowieci föld általában a Vad Mezőknél alig népesebb pusztaság volt, a tatárok gyakran betörtek, s a zaporozsjei kozákság csapatai előtt is mindig nyitva állt.

A Sula partjain szinte emberi láb nem tapodta rengeteg erdőségek zúgtak, helyenként, mint a Sula, Ruda, Sleporod, Korowaj, Orzawiec, Pszola és egyéb kisebb-nagyobb folyócskák és delták mélyebb partjain, részben bozóttal és fenyőerdőkkel benőtt, részben pedig pázsittal borított ingoványok keletkeztek, melyeknek mindegyikét zöldellő rétnek nézhette az ember. Az ilyen fenyvesekben és ingoványokban jó rejtekekre talált mindenféle vad, az erdőségek legmélyebb zugaiban pedig tömegével élt a szakállas bölény, a medve, vadkan s ugyanakkor rengeteg farkas, hiúz, nyest, csordaszám őzek meg tarka tatárantilopok. A mocsarakban és holtágakban építették váraikat a hódok, melyekről az a hír járta Zaporozsjén, hogy vannak közöttük a vénségtől hófehér, százéves aggastyánok is.

A magasabb fekvésű, száraz sztyeppeken ménesszám legelésztek a bozontos fejű, véres szemű vadlovak. A folyókban hemzsegett a hal, s a partok mentén tömegesen tanyáztak a vízimadarak. Különös vidék volt ez, félig mintha aludt volna, s mégis magán viselte a hajdani emberi élet nyomait. Minden lépten-nyomon őskori várak maradványai omladoztak; magát Lubniét és Chorolt is ilyen romokból építették újjá. Mindenütt számos sírdomb, részint újabbak, részint régiek, melyeket már benőtt a fenyves. Éjszakánként, mint a Vad Mezőkön, itt is előjöttek a kísértetek és lidércek, s a vén zaporozsjei kozákok az őrtüzek mellett csodadolgokat meséltek arról, ami időnkint az erdők mélyén végbement, ahonnan nem tudni, miféle állatok vonítását, félig emberi, félig állati rikoltozást, borzalmas csatazajt vagy vadászlármát lehetett hallani. A vizek fenekén megkondultak az elmerült városok harangjai. Nem volt ez valami vendégszerető, sem könnyen megközelíthető föld, helyenként túlságosan nedves, másutt száraz, aszályos, kiégett, a településre meg éppenséggel veszedelmes, mert a lakosokat, alighogy megültek és gazdálkodni kezdtek, kiirtották a tatár betörések. Csak a zaporozsjei kozákság látogatta gyakran hódfarkakért, a vadászat és halászat kedvéért, mert a Nyizs lakói béke idején nagyobbrészt elkóboroltak a vadászat, vagy ahogyan ők mondták, az "ipar" kedvéért, ott cserkésztek, gázoltak minden folyóban, szakadékban, erdőben, nádasban, olyan helyeken, amelyek létezéséről is alig tudott valaki.

Mindazonáltal a telepes élet is igyekezett meggyökerezni e földeken, mint ahogyan a növény igyekszik gyökeret ereszteni a talajba, hogy megkapaszkodjék, s ha kitépik, más helyen próbálkozik.

Városok, telepek, falvak, szabad gyepűk és tanyák létesültek a pusztán. A föld helyenként termékeny volt, s a szabadság nagy kísértő. Ám az élet csak akkor virágzott fel, amikor ez a tartomány a Wisniowiecki knyázok kezébe került. Michal knyáz egy Mogillanka kisasszonyt vett feleségül, s elkezdett gondosabban gazdálkodni e Dnyeperen túli birodalmában, embereket hívott be, betelepítette a pusztákat, harminc évre szabadságjogokat biztosított a lakosoknak, monostorokat építtetett, s életbe léptette a maga hercegi törvényeit. Még az olyan lakosok is, akik, emberemlékezet óta e vidéken lakván, azt hitték, a saját birtokukon élnek, szívesen lettek a herceg úrbéreseivé, mert ez azzal járt, hogy a herceg hathatós oltalma alá kerülvén, uruk megvédte őket a tatároktól s a gyakran még gonoszabb nyizsbeliektől. Ám az igazi élet csak az ifjú Jeremi herceg vaskeze alatt virult ki. Benépesült az egész vidék. A régi országutak nyomain új utakat építettek, a folyókat gátak közé szorították, melyeket tatár rabokkal vagy a fegyveres rabláson ért nyizsi kozákokkal hányattak. Ahol hajdan éjjelente vad szél fütyült, a nádasokban a farkasok meg a vízbefúltak lelkei üvöltöztek, ott most malmok zakatoltak. Csupán a Dnyeper menti tartományban is több mint négyszáz malomkerék őrölte a gabonát, a szélmalmokat nem is számítva. Negyvenezer úrbéres hordta be az úrbért a herceg pénztárába, az erdők benépesedtek méhesekkel, a tartomány peremén egyre újabb falvak, gyepűk, tanyák létesültek. A sztyeppeken a vadlovak mellett ott legeltek a szelíd gulyák és ménesek is. A fenyvesek és sztyeppek beláthatatlan, egyöntetű tengere falusi házak füstjétől s mindkét felekezet templomainak aranyos tornyaitól kezdett tarkállani - a pusztaság elég népes tartománnyá változott.

Skrzetuski vicekapitány uram tehát vidáman menetelt, nem is sietett, s mintha a saját birtokán járt volna, útközben minden kényelméről gondoskodtak. Még csak 1648 januárjának elején jártak, de ez a kivételes tél csodálatos módon egyáltalán nem éreztette fogát. A levegő már a tavasz illatát lehelte, a tél felengedett, s az olvadt hó vizét csillogtatta, a réteken zöldellt a fű, s a nap oly erősen tűzött, hogy délidőben a ködmön úgy égette a katonák hátát, akár nyáron.

A vicekapitány csapata alaposan megnövekedett, mert Czehrynben kíséretével együtt hozzá csatlakozott Rozvan Ursu uram, az oláh hoszpodárnak Lubniébe menesztett követe. A követ kíséretében volt tíz-egynéhány török zsoldos, azután a szekerek és a megfelelő cselédség. Ezenfelül a vicekapitánnyal tartott ismerősünk, Longinus Podbipieta de Zerwikaptur uram is, néhány szolgalegényével és hóna alatt hosszú pallosával.

A napsütés, a gyönyörű idő és a közeledő tavasz illata vidámsággal töltötte el a szíveket, s a vicekapitány annál is vidámabb volt, mert hosszú útról tért vissza a hercegi hajlék felé, amely neki is otthont adott, s minekutána dolgát jól végezte, bízott benne, hogy jó fogadtatásban lesz része.

Vidámságának azonban egyéb oka is volt.

A herceget teljes szívéből szerette ugyan, de ura kegyén kívül ott várt rá egy - méznél édesebb - koromfekete szempár is.

E szempár tulajdonosa Anusia Borzobohata-Krasienska leányasszony, Gryzelda hercegasszony neveltje és kedvelt palotáskisasszonya, boszorkányosan kacér teremtés, kiért mindenki bolondult Lubniében, csak éppen az ő szíve nem fogott tüzet. Gryzelda hercegasszony udvarában szigorú erkölcsök uralkodtak, ami azonban nem akadályozta a fiatalokat abban, hogy tüzes pillantásokat és epedő sóhajtásokat váltsanak egymással. Skrzetuski szintén a fekete szempár után sóhajtozott, mint mindenki más, s ha magára maradt szállásán, elővette a lantot, s annak kísérete mellett énekelgette:

Különb vagy te mindenki másnál...

avagy:

Mint a tatár a híveket,
Rabul ejted a szíveket!

Mivel azonban vidám ember volt, s emellett vitézi mesterségének is szerelmese, nem nagyon vette szívére, hogy Anusia éppen olyan szépen mosolyog őrá, mint Bychowiec uramra, az oláh zászlóalj kapitányára, avagy a pattantyús Wurcelre, vagy a dragonyoszászlóaljban szolgáló Wolodyjowskira, sőt a huszár Baranowskira is, holott őkelmének már alaposan deresedik az üstöke, s ráadásul még selypít is, mert egy puskagolyó összeroncsolta szájpadlását. A vicekapitány egyszer már meg is verekedett érte Wolodyjowskival, ám ha sokáig ott kellett ülnie Lubniében, s nem készültek hadba a tatárok ellen, még Anusia mellett is elunta magát, és ha menni kellett, ment jókedvvel, vonakodás és panasz nélkül.

Persze, a viszontlátásnak is örült. Most azért, hogy dolgát jól végezve hazafelé tartott, vidáman dalolgatott, s lovát meg-megtáncoltatta Longinus uram mellett, ki óriási livóniai kancáján poroszkált, s gondterhelt és bánatos volt, mint mindig. A követ szekerei, török zsoldosai és a kíséret alaposan elmaradt mögöttük.

- Azt beszélik - jegyezte meg a vicekapitány Longinus uramhoz fordulva -, hogy nagy háború készül a török ellen, s maga a király is megindul a Köztársaság egész haderejével. Azt is tudom, hogy a tatároknak szóló figyelmeztetést is visszatartották, pedig azok úgy félnek, hogy a legkisebb vállalkozást sem merik megindítani. A Krímben is hallottam erről, s ott alighanem azért fogadtak olyan honeste,[31] mert híre járt, hogy ha a király és a hetmanok megindulnak, a herceg a Krímre támad, s végképp elsöpri a tatárságot. S bizony igaz, hogy ezt a feladatot nem bíznák másra.

Longinus uram magasra emelte kezét, s felvetette szemét.

- Add meg, könyörületes Istenem, add meg ezt a szent háborút a kereszténység és nemzetünk dicsőségére, nekem pedig engedd meg a háborúban betöltenem fogadalmamat, hogy in luctu[32] megnyerhessem a vigasztalást, avagy a dicső halált!

- Kegyelmed hát fogadalmat tett a háborúra nézve?

- Úgy van. Ily jeles gavallér előtt lelkem minden titkát feltárom, ámbátor sok itt a mondanivaló, mindazonáltal ha van kegyelmedben hajlandóság végighallgatni... incipiam:[33] Tudja kegyelmed, hogy címerem a Zerwikaptur, ami onnan ered, hogy mikor ősöm, Stowejko Podbipieta még Grunwald alatt megpillantott három kámzsás lovagot, amint egy sorban léptettek, rájuk esett, s egy csapásra mind a háromnak a fejét levágta. E híres cselekedetről a hajdani krónikák is megemlékeznek, ősöm nagy dicsőségére...

- Akkor hát neki sem lehetett könnyebb keze a kegyelmedénél, de méltán kapta a Zerwikaptur nevet.

- A király címert is adományozott neki: ezüst mezőben három kecskefejet, mivelhogy ama lovagok címerében is ilyen fejek valának. E címert, meg ímhol e pallost ősöm, Stowejko Podbipieta utódaira hagyta azzal a kívánsággal egyben, hogy igyekezzenek a nemzetség és e pallos fényét megőrizni.

- Szó, ami szó, jeles nemzetség szülötte kegyelmed!

Longinus uram itt nagyokat sóhajtott, s minekutána némileg megkönnyebbült, így folytatta a szót:

- Most azért nemzetségünk utolsó sarja lévén, Trokiban fogadalmat tettem a Boldogságos Szűznek, hogy ártatlanságomat megőrizvén, mindaddig nem járulok az esküvői oltárhoz, amíg dicső ősöm, Stowejko Podbipieta példájára ugyanezzel a pallossal három fejet egy csapásra le nem vágok. Te látod, irgalmas Istenem, hogy mindent megtettem, ami tőlem tellett! Érző szívemnek csendességet parancsolván, ártatlanságomat a mai napig megőriztem, kerestem a háborút, harcoltam, de nem volt szerencsém...

A vicekapitány bajusza alatt elmosolyodott.

- Nem sikerült a három fejet levágnod?

- Bizony, nem adatott meg. Nincs szerencsém! Kettesével többször is akadt, de három soha. Nem sikerült meglepnem őket, arra meg már bajos volna megkérni az ellenséget, hogy álljanak fel szép renddel a vágásra. Csak Isten látja bánatomat. Erő volna a csontomban, jószág is akad bőven... ám az ifjúság elillan. Negyvenötödik évemet taposom, szívem érzelmekre szomjúhozik, a nemzetség kihal, s a három fej csak nem adódik!... No, ilyen Zerwikaptur vagyok én. Emberek nevetsége, ahogy Zagloba uram helyesen mondja, amit türelmesen el is viselek, s mindent az Úr Jézusnak ajánlok.

Erre aztán olyan sóhajtozás következett, hogy a livóniai kanca, már ura iránti részvétből is, nyögni és siralmasan horkolni kezdett.

Skrzetuski és Longinus éppen a Kahamlik folyóhoz közeledtek, mikor egyszerre nagy darucsapat húzott el fejük fölött, s oly alacsonyan repült, hogy botot lehetett volna közéjük hajítani. A madársereg rettenetes krúgatás közben ahelyett, hogy lecsapott volna a nádasba, váratlanul a magasba emelkedett.

- Mintha valami kergetné őket - jegyezte meg Skrzetuski.

- Ahol ni! Látja kegyelmed? - kiáltotta Podbipieta egy fehér madárra mutatva, amely a levegőt rézsútos repüléssel szelve igyekezett a darvak alá kerülni.

- Sólyom! Sólyom riasztja őket, hogy le ne szálljanak! - lelkendezett a vicekapitány. - A követnek vannak sólymai, nyilván ő bocsáttatta fel.

Éppen akkor ugratott hozzájuk Rozvan Ursu fekete anatóliai paripáján, nyomában néhány török szolgalegénnyel.

- Vicekapitány uram! Kérem egy kis mulatságra! - invitálta Skrzetuskit.

- Kegyelmességedé a sólyom?

- Az enyém, mégpedig igen derék madár, meglátja kegyelmed.

Mind a hárman előrevágtattak, nyomukban az oláh solymár a karikával, s tekintetét a madarakra szegezve, torkaszakadtából buzdította harcra a sólymot.

A derék madár már elérte, hogy a darvak kénytelenek voltak a magasba emelkedni, ekkor ő is villámgyorsan feltört, s egyszerre a darvak fölé került, amelyek most viharos szárnycsattogtatással egyetlen óriási örvénnyé tömörültek össze. Fenyegető kiáltások röpködtek a levegőben. A madarak kinyújtották nyakukat, felfelé fordították csőrüket, mint megannyi lándzsát, s várták a támadást.

Közben a sólyom fölöttük keringett. Hol feljebb emelkedett, hol ismét alább bukott, mintegy habozva, lecsapjon-e oda, ahonnan száz éles csőr mered feléje. A napfényben csillogó fehér tollazata úgy ragyogott, mint maga a nap a kéklő égen.

Egyszerre ahelyett, hogy lecsapott volna, mint a nyíl, nekivágott a messzeségnek, s csakhamar eltűnt a lombok és a nádas mögött.

Elsőnek Skrzetuski rúgtatott utána. A követ, a solymár és Longinus uram követték példáját.

Az út kanyarulatánál a vicekapitány egyszerre visszarántotta lovát, mert újabb, különös látvány tárult szeme elé. Az országút közepén egy hintó állt, féloldalt dőlve törött tengelyére. A kifogott lovakat két kozák legény tartotta. A kocsis nem volt sehol, nyilván elment, hogy segítséget keressen. A hintó mellett két nő állt, az egyik rókamálas bundában s ugyanolyan kerek tetejű kalpagban, kemény, férfias arccal, a másik sudár termetű fiatal leány, vonásai előkelőek és nagyon formásak. Ott ült a sólyom nyugodtan az ifjú leányzó vállán, s csőrével rendezgette mellén felborzolt tollazatát.

A vicekapitány visszarántotta a lovát oly hirtelen, hogy annak patái a homokba fúródtak, aztán kucsmájához emelte kezét, nagy zavarában nem tudván, köszönjön-e, avagy a sólymot kérje vissza? Zavarát az is okozta, hogy a nyestprém kámzsácska alól olyan szempár pillantott feléje, amilyent soha életében nem látott: fekete, bársonyos, fátyolos, s oly ragyogó és tüzes, hogy Anusia Borzobohata szeme elhomályosult volna mellette, akár a gyertya fénye a fáklya lángja mellett. A két szem fölött finom ívben hajlottak meg a selymes, sötét szemöldökök, a rózsás arc, akár a legszebb nyíló virág, a kissé széthajló, meggypiros ajkak közül kivillanó fehér fogak, akár egy sor igazgyöngy, a kámzsa alól pedig tömött fekete hajfonatok omlottak alá. "Junó ez, tulajdon személyében, avagy más istenség?" - gondolta magában a vicekapitány e magas, karcsú termet, a domború kebel, s a leány vállán a fehér sólyom láttán. Ott állt hát az ifjú vitéz födetlen fővel, belemerülve a gyönyörű képbe, csak szeme csillogott, s szívét mintha vasmarok szorította volna össze. Már-már meg is szólalt volna, ily szavakkal kezdve beszédét: "Ha halandó lény vagy, s nem istenség..." - mikor váratlanul odaérkezett a követ, Longinus és a solymár a karikával. A leányasszony ezt látván, a sólyom elé tartotta kezét, melyre az azonnal át is lépett, s lábát váltogatva csakhamar el is helyezkedett. A vicekapitány a solymárt megelőzve át akarta venni a sólymot, erre azonban különös dolog, mintegy rejtélyes jel történt. Íme, a sólyom egyik lábát a leányasszony kezén tartva, a másikkal megragadta a vicekapitány öklét, s ahelyett, hogy arra átült volna, örvendezve vijjogni kezdett, s oly erősen húzta egymáshoz a két kezet, hogy azoknak végül is érintkezniük kellett. Skrzetuskin villámütés cikázott végig, a sólymot pedig csak akkor lehetett áttenni a karikára, mikor a solymár fejére húzta a kámzsát. Ekkor az idősebb hölgy szólalt meg kérlelő hangon:

- Lovag uraim! - mondta. - Bárkik vagytok, ne tagadjátok meg segítségteket a szegény fehérnéptől, akik az országúton maradván maguk sem tudják, mitévők legyenek. Már alig hárommérföldnyi utunk volna hazáig, de hintónk tengelye eltört, s immár alighanem itt kell éjszakáznunk a szabad ég alatt. Kocsisomat fiaimhoz futtattam, hogy legalább egy szekeret küldjenek értünk, de mire a kocsis odaér meg visszajön, besötétedik, s e néptelen helyen ijedelmes volna éjszakáznunk, különösen mivel a közelben sírdombok vannak.

Az idős hölgy gyorsan s oly mély hangon beszélt, hogy a vicekapitány elcsodálkozott, de azért udvariasan felelte:

- Olyat ne is gondolj, asszonyom, hogy mi kegyelmességedet és bájos leánykádat segítség nélkül hagynánk. Lubniébe igyekszünk, Jeremi herceg úr őnagysága katonái vagyunk, s úgy nézem, utunk egyfelé visz, de ha nem úgy volna is, szívesen letérünk, hacsak társaságunkat terhesnek nem találjátok. Szekereim azonban nincsenek, mert katona módra csak könnyű csapattal, lóháton utazunk, de a követ úrnak van, s remélem, ildomos gavallér lévén, szívesen szolgál vele kegyelmességednek és a leányasszonynak.

A követ megemelte cobolyprémes kucsmáját, mert értvén a lengyel nyelvet, tudta, miről van szó. Mint lovagias bojár nyomban előkelő bókot vágott, s utasította a solymárt, hogy ugrasson hátra a szekerekért, mert azok alaposan elmaradtak. Ezalatt a vicekapitány a leányt nézte, aki azonban e mohó pillantást el nem bírván, lesütötte szemét, a kozák ábrázatú hölgy pedig ígyen folytatta a szót:

- Isten fizessen meg kegyelmeteknek segítségükért. Minekutána azonban Lubniébe még hosszú az út, reménylem, nem vetitek meg magam és fiaim szerény hajlékát, ahol örömest látnánk vendégül kegyelmeteket. Rozlogi-Siromachy a mi fészkünk, magam Kurcewicz-Bulyha knyáz özvegye vagyok, a leányzó pedig nem leányom, hanem az idősebb Kurcewiczé, férjem bátyjáé, ki árváját a mi oltalmunkra bízta. Fiaim most otthon vagynak, én pedig Czerkasyból tartok hazafelé, ahol a Boldogságos Szűz oltáránál áldoztam. Íme, útközben ért e baleset, s kegyelmetek úri segítsége nélkül nyilván az útfélen éjszakázhattunk volna.

A knyázné még tovább beszélt volna, ha messziről fel nem tűnnek az ügetve közeledő szekerek, a követi török zsoldosok és Skrzetuski emberei kíséretében.

- Kegyelmességed tehát Wasyl Kurcewicz knyáz úr özvegye? - kérdezte a vicekapitány.

- Nem! - tiltakozott a knyázné élénken, szinte haragosan. - Én Konstantyn özvegye vagyok, az pedig Wasyl leánya - tette hozzá a leányzóra mutatva.

- Wasyl knyázról sok szó esik Lubniében. Jeles katona s boldogult Michal herceg meghitt embere volt.

- Lubniében nem jártam - jegyezte meg némi gőggel Kurcewiczowa knyázné -, hogy milyen katona volt, azt sem tudom, későbbi dolgait pedig nem szükség emlegetni, hiszen azokat anélkül is mindenki ismeri.

Helena knyázkisasszony feje hirtelen lecsuklott e szavak hallatára, akár a virág, melyet a kasza ért, a vicekapitány pedig élénken közbevágott:

- Ne szóljon így kegyelmességed. Wasyl knyázt az emberi igazságszolgáltatás rettenetes errorja[34] ítélte fej- és jószágvesztésre, úgy, hogy szökéssel kellett életét mentenie, később azonban kiderült ártatlansága, ami promulgáltatott[35] is, s ezáltal nagy becsületes hírét visszaszerezte; méltó dolog pedig, hogy híre annál dicsőbb legyen, minél nagyobb volt sérelme.

A knyázné éles pillantást vetett a vicekapitányra, s kellemetlen, nyers ábrázatáról szemlátomást harag tükröződött. Ámde Skrzetuskiban ifjú kora ellenére annyi lovagi komolyság volt, a tekintete is oly becsületes, hogy a knyázné nem mert vele ellenkezni, hanem Helena knyázkisasszonyhoz fordult:

- Nem méltó dolog, hogy a leányasszony ilyesmit hallgasson. Nosza, indulj, s nézz utána, hogy a cókmókot átrakják a hintóból a szekérre, amelyen őkegyelmeik engedelmével továbbutazunk.

- Megengeded, kisasszonyom, hogy segítségedre legyek? - ajánlkozott a vicekapitány.

Együtt mentek hát a hintóhoz, de amint megálltak egymással szemben a hintó két ajtajánál, a knyázkisasszony szemének selymes függönye felemelkedett, s pillantása, miként a fényes, meleg napsugár esett a vicekapitányra.

- Hogyan köszönjem meg kegyelmednek... - kérdezte, s hangja mint a lant és fuvola zenéje csengett a vicekapitány fülébe -, hogyan köszönjem meg, hogy atyám jó hírének védelmére keltél ama sérelmek ellen, amelyek legközelebbi atyjafiai részéről érték.

- Kisasszonyom! - felelte az ifjú, s érezte, hogy szíve olvadozik, akár a hó tavasszal. - Úgy segéljen Isten, hogy ily köszönő szavakért készen volnék tűzbe menni, vagy akár véremet ontani, de minél lángolóbb a kedv, annál kisebb az érdem, s nem méltó arra, hogy érte kisasszonyom szájából köszönetet elfogadjak.

- Ha kegyelmed megveti köszönetemet, nékem mint szegény árvának nincs módom hálámat másképpen kimutatni.

- Nem vetem én meg - felelte az ifjú egyre növekvő hévvel -, de ezt a nagy kegyet hosszú és hűséges szolgálattal akarnám kiérdemelni, s csak arra kérlek, fogadj el engem kegyelmesen e szolgálatra.

A knyázkisasszony e szavak hallatára elpirult, majd zavarában hirtelen elhalványodott, aztán kezét arcához emelve, bánatosan szólt:

- Kegyelmedre legfeljebb szerencsétlenséget hozhatna ez a szolgálat.

A vicekapitány pedig áthajolt a hintó ajtaján, s halk, érzelmes hangon mondta:

- Hozzon, amit az Úr ád, de ha fájdalmat hozna is, én mégis készen vagyok kisasszonyom lábához borulva kérni e kegyet.

- Nem lehet az, lovag uram, hogy alig láttál meg, máris ily nagy kedved legyen e szolgálathoz.

- Alig pillantottalak meg, önmagamról nyomban megfeledkezém, s látom már, hogy eddig szabad katona létemre rabszolgává kell változnom, de nyilván ez Isten akaratja. A szerelem, akár a nyíl, váratlanul hatol át a szíven, s én immár érzem is a vasát, ámbár ha tegnap mondta volna valaki, el nem hittem volna.

- Ha kegyelmed tegnap nem hitte volna, mi módon hihetném én ma?

- Erről leghívebben az idő tesz majd bizonyságot, őszinteségemet pedig nemcsak szavaimból, hanem arcomból is kiolvashatod.

A szép szemek selymes függönye ismét felemelkedett, s tekintete találkozott az ifjú vitéz nemes, bátor ábrázatával, s oly elragadtatott pillantásával, melytől sötét pírba borult a leányasszony arca. De most már nem sütötte le szemét, s az ifjú egy darabig szomjasan ihatta fel a gyönyörű szempár édességét. Úgy néztek egymásra, mint két teremtés, akik - noha itt a pusztai országúton találkoztak - érzik, hogy egyszerre indultak el, s lelkük máris egymás felé repül, mint két galamb.

Ám az elragadtatás e pillanatát megszakította Konstantowa knyázné éles hangja, amint a knyázkisasszonyt szólította. A szekerek megérkeztek. A török zsoldosok hozzáfogtak a málha átrakásához, s kis idő múlva minden készen állott.

Rozvan Ursu, a lovagias bojár, saját hintaját engedte át a hölgyeknek, a vicekapitány is lóra ült, s elindultak.

A nap már nyugovóra hajlott. A Kahamlik vizét bearanyozta a lenyugvó nap és az alkonypír. Fent az égen apró felhőfoszlányok csoportosultak, s mind vörösebbé és vörösebbé válva húzódtak a láthatár pereme felé, mintha az égen való röpködéstől elfáradva, igyekeznének nyugovóra térni valami ismeretlen bölcső felé. Skrzetuski a knyázkisasszony oldalán lovagolt, de nem szórakoztatta beszéddel, mert mások előtt nem beszélhetett volna oly nyíltan, mint az imént, semmitmondó szavak pedig nem jöttek ki a száján. Csak nagy boldogságot érzett szívében, s feje zúgott, mintha bortól ittasult volna meg.

A karaván gyorsan haladt, s a csendet csak a lovak prüszkölése és az egymáshoz ütődő kengyelek zaja zavarta meg. Közben besötétedett. Az égen felragyogtak a csillagok, s a nedves réteken fehér gomolyagok végtelen tengere emelkedett fel.

Erdőbe értek, de alig haladtak néhány futamatnyit, mikor lódobogást hallottak, s öt lovas jelent meg a karaván előtt. Az ifjú knyázok voltak, akiket a kocsis értesített az anyjukat ért balesetről, eléje siettek hát, egy négylovas szekeret hozván magukkal.

- Ti vagytok, fiacskáim? - kérdezte az öreg knyázné.

A lovasok a szekerekhez léptek.

- Mi vagyunk, anyám!

- Gyertek csak! Hála e nemes uraknak, már nincs szükségünk segítségre. Íme, fiacskáim, kiket kegyelmetek kegyeibe ajánlok: Symeon, Jur, Andrzej és Mikolaj... hát az ötödik kicsoda? - kérdezte az ifjak felé kémlelve. - Hej, ha öreg szemem nem csal a sötétben, akkor Bohun... mi?

A knyázkisasszony hirtelen behúzódott a hintó mélyébe.

- Üdv neked, Knyázowa asszony és neked is, Helena knyázkisasszony! - köszönt az ötödik lovas.

- Bohun! - szólalt meg az öregasszony. - Az ezredtől jöttél, sólyom? Mégpedig teorbánnal?[36] Istenhozott! Isten hozott! Hej, fiacskáim! Én már meginvitáltam őkegyelmeiket éjjeli szállásra Rozlogiba, most hát ti is hajtsatok fejet előttük! Vendég a házban: Isten a házban! Tiszteljék meg kegyelmetek szerény hajlékunkat.

A Bulyhák megemelték kucsmájukat.

- Alázatosan kérjük kegyelmeteket szerény hajlékunkba.

- Nekem már megígérte a követ úr őnagysága meg a vicekapitány úr őkegyelme is. Jeles gavallérokat látunk vendégül, csak éppen azt nem tudom, hogy a nagyúri udvarok lakomáihoz szokván, megfelel-e majd nekik a mi egyszerű étkünk.

- Katonakenyéren nevelkedtünk mi, nem pedig udvari lakomákon - jegyezte meg Skrzetuski.

Rozvan Ursu még hozzátette:

- Kóstoltam én már a vendégszerető nemesi porták kenyerét, s tudom, az udvari étkek fel nem érnek vele.

A szekerek elindultak, az öreg knyázné pedig folytatta:

- Régen, bizony régen elmúltak azok az idők, amikor még mi is jobb napokat láttunk. Wolhyniában és Litvániában vannak még Kurcewiczek, akik bandériumot tartanak, s úri módon élnek, ám azok a szegényebb atyafiakat ismerni sem kívánják, Isten büntesse meg őket érte. Nálunk szinte kozák szegénység van, amiért megbocsássanak kegyelmetek, s fogadják szívesen, amit jó szívvel ajánlunk. Nekem és öt fiamnak egyetlen falucskával és néhány szabad gyepűvel kell beérnünk, s ehhez még e leányasszony is a mi oltalmunk alatt vagyon.

Skrzetuski elcsodálkozott a hallottakon, mert Lubniében azt hallotta, hogy Rozlogi nem megvetendő nemesi birtok, mely hajdanában Wasyl knyáz, vagyis Helena édesapja birtoka volt. Nem tartotta azonban illendőnek afelől tudakolni, hogy milyen úton-módon került Konstantyn birtokába, s utána özvegye kezébe.

- Kegyelmességednek tehát öt fia van? - kérdezte Rozvan Ursu.

- Öt volt bizony, akár az oroszlánok, de a legidősebbnek, Wasylnak, a pogányok Bialogródban fáklyával kiégették a szemét, amitől értelme is megzavarodott. Ha a fiatalok hadjáratra mennek, csak ővele meg e leányzóval maradok otthon, akivel több a gond, mint az öröm.

A vicekapitány figyelmét nem kerülte el az a megvető hang, amellyel az öreg knyázné sógorának leányáról beszélt. Vére felforrt a haragtól, s már-már gonosz káromkodásra fakadt, de a szó torkára forrott, mikor a knyázkisasszonyra pillantva, a hold fényénél meglátta a leány könnybe lábadt szemét...

- Mi bajod, kisasszonyom? Miért sírsz? - kérdezte halkan.

A knyázkisasszony hallgatott.

- Nem viselhetem el könnyeidet - mondta Skrzetuski hozzáhajolva, s látván, hogy az öreg knyázné Rozvan Ursuval beszélget, s nem néz feléjük, tovább faggatta:

- Istenemre, szólj hát valamit, mert Isten látja a lelkemet, véremet és életemet adnám, hogy megvigasztaljalak.

Egyszerre megérezte, hogy az egyik lovas oly erővel nyomakodik feléje, hogy lovaik oldala már egymást horzsolja.

A knyázkisasszonnyal folytatott beszélgetés megszakadt, Skrzetuski ámulva, egyszersmind bosszúsan fordult a tolakodó felé.

A hold fényénél egy szempárt pillantott meg, amely vakmerően, kihívóan s egyben gúnyosan nézett rá.

E félelmetes szemek égtek, akár a farkaséi a sötét erdőben.

"Mi az ördög? - gondolta a vicekapitány. - Lidérc vagy micsoda?" - azután közelről nézve támadója szemébe, megkérdezte:

- Miért tolakodik kegyelmed annyira, s miért furkálsz tekinteteddel?

A lovas nem felelt, csak tovább meredt rá éppoly makacsul, mint vakmerően.

- Ha nem látsz, csiholhatok tüzet, ha pedig az országút keskeny neked, lódulj a pusztába! - szólt rá a vicekapitány, most már emeltebb hangon.

- Te pedig lódulj a hintótól, laszku,[37] amíg előtted a puszta - felelte a lovas.

A vicekapitány, amilyen tettre kész férfiú volt, felelet helyett olyat rúgott a támadó lovának hasába, hogy a paripa nagyot nyögött, s egyetlen ugrással az országút szélén termett.

A lovas nyomban visszarántotta lovát. Egy pillanatig úgy látszott, a lovagra veti magát, de már hangzott az öreg knyázné éles, parancsoló szava:

- Bohun, scso z toboju?

A szavak hatása nem késett. A lovas helyben megfordította lovát, s átment a hintó túlsó oldalára a knyáznéhoz, ki így folytatta:

- Scso z toboju? Hej, nem Perejaslawban vagy, sem a Krímben, hanem Rozlogiban... hát úgy vigyázz! Most pedig ugrass előre, s vezesd a szekereket, mert közel a szakadék, s abban sötét van. Lódulj!

Skrzetuski amennyire elámult, éppoly mérges is volt. Bohun nyilván alkalmat keresett arra, hogy belekössön, s meg is találta volna. De vajon miért kereste? Mit jelent e váratlan támadás?

Agyán átvillant a gondolat, hogy nyilván a knyázkisasszonyról van itt szó, s efelől meg is bizonyosodott, amint a leány arcába nézett, s a sötétben is észrevette, hogy az sápadt, mint a patyolat, s rémület tükröződik róla.

Közben Bohun a knyázné asszony parancsához híven, előreugratott, az asszony pedig utánapillantván, félig önmagához, félig a vicekapitányhoz fordulva mondta:

- Veszett koponya ez, és ördöngös kozák.

- Nyilván nincs ki mind a négy kereke - felelte Skrzetuski megvetően. - Kegyelmességed fiainál szolgál e kozák legény?

Az öreg knyázné a hintó mélyébe vetette magát:

- Ne szóljon így kegyelmed! Ez Bohun viceezredes, jeles vitéz és fiaim bajtársa, nekem pedig mintegy hatodik fiam. Nem lehet az, hogy kegyelmed ne hallotta volna nevét, mert őt mindenki ismeri.

Skrzetuski valóban jól ismerte e nevet. Az egyéb kozák ezredesek és atamánok nevei közül egyszerre kiemelkedett, s közszájon forgott a Dnyeper mindkét partján. A vak koldusok róla énekeltek a vásárokon meg a csárdákban, a fonókban pedig csodákat meséltek az ifjú leventéről. Hogy ki volt, s honnan jött - senki sem tudta. Annyi bizonyos, hogy a bölcsője a sztyepp, a Dnyeper, a sziklatorlaszok és a Czertomelik, szorosainak labirintusával, öbleivel, lápjaival, szigeteivel, sziklaszirtjeivel, szakadékaival és nádasaival. Kamaszkora óta begyökerezett e vad világba, s összeforrott vele.

Békeidőben együtt járt a többiekkel halászni és vadászni, bebarangolta a Dnyeper kanyarulatait, végiggázolta a lápokat és mocsarakat félmeztelen társaival együtt, máskor meg hónapokat töltött az erdőségek mélyén. Iskolája az volt, hogy ki-kirándultak a Vad Mezőkre tatár gulyákért és ménesekért, meg a kelepcék, ütközetek s a part menti uluszok[38] elleni portyázások, a betörések Bialogródba és az Oláhföldre vagy sajkákon a Fekete-tengerre. Napjait lóháton, éjszakáit a sztyeppen, az őrtüzek mellett töltötte. Csakhamar az egész Nyizs kedvence lett, korán vezérelt másokat, s bátorságával hamarosan túltett mindenkin. Képes volt századmagával nekimenni a Bahcsiszerájnak is, s a kán szeme láttára felgyújtani; felperzselte az uluszokat, a városkák lakosait egy lábig lekaszabolta, az elfogott murzákat lovakkal tépette szét, lecsapott, mint a vihar, s elillant, mint a halál. A tengeren eszeveszetten vetette magát a török gályákra. Behatolt Budziak szívébe, s amint mondták, az oroszlán torkáig merészkedett. Olykor határozottan őrült vállalkozásra is rászánta magát. A kevésbé bátrak, a kevésbé vakmerőek karóba húzva pusztultak el Sztambulban, vagy a török gályákon rothadtak meg, ő azonban mindig épen és bőséges zsákmánnyal megrakva került ki a vállalkozásaiból. Beszélték, hogy töméntelen kincset szedett össze, s a Dnyeper nádasaiban rejtette el. Gyakran látták, amint sáros csizmájával taposta az aranyszőtteseket, selyemkelméket; szőnyegeket teregetett a lovak lába alá, avagy drága damasztba öltözve fürdött a szurokban, hogy így mutassa ki kozák megvetését e drága holmik iránt. Soha sehol sem melegedett meg. Cselekedeteit vad képzelete irányította. Néha Czehrynbe, Czerkasyba vagy Perejaslawba érkezve, félholttá dorbézolta magát a többi zaporozsjei kozákkal együtt, máskor meg úgy élt, mint egy szerzetes, emberekhez nem szólt, s a sztyeppbe menekült. Volt úgy is, hogy vak koldusokkal vette körül magát, s azok énekét és játékát hallgatta naphosszat, őket meg elárasztotta arannyal. Nemesi társaságban tudott finom gavallér módjára viselkedni, a kozákok között ő volt a legvadabb kozák, lovagok között lovag, fosztogatók között fosztogató. Sokan őrültnek tartották, mert valóban zabolátlan, vad lélek volt.

Legutóbb perejaslawi viceezredessé lett, de az ezredeskapitányi hatalmat ő gyakorolta, mert a vén Loboda már csak gyengén szorongatta a vezéri buzogányt kihűlő markában.

Skrzetuski tehát igen is jól tudta, kicsoda Bohun, s ha mégis megkérdezte a knyázné asszonytól, hogy fiainak szolgálattevő kozákja-e, azt szándékosan, megvetése jeléül tette, mert megérezte benne az ellenséget, s Bohun minden nagy híre ellenére felforralta a vérét, hogy ez a kozák ily vakmerően bele mert kötni.

Előre sejtette, hogy ha már elkezdődött, egykönnyen be nem fejeződik. De hát Skrzetuski uram is kemény legény volt és fullánkos, akár a darázs, netán túlságosan is bízott önmagában, s nem egykönnyen hátrált meg bármitől, a veszedelmeket pedig szinte mohó vággyal kereste. Készen lett volna, lovát nekieresztve, akár nyomban Bohun után eredni, de hát a knyázkisasszony mellett lovagolt. Különben is a szekerek már áthaladtak a szakadékon, s a távolban megvillantak Rozlogi fényei.

 

IV. FEJEZET

A Kurcewicz-Bulyhák családja ősi hercegi nemzetség, címerük a Kurcz,[39] állítólag Koriattól származtatták magukat, valójában azonban Ruriktól[40] származtak. A család két fő ága közül az egyik Litvániában, a másik Wolhyniában telepedett le, a Dnyeperentúlra csak Wasyl knyáz költözött át, ki a wolhyniai ág számos leszármazottjának egyike volt. Wasyl szegény ember lévén, nem akart gazdag rokonai között maradni, s ezért Michal Wisniowiecki hercegnek, a hírneves Jeremi apjának szolgálatába lépett.

Itt nagy, becsületes hírt, nevet szerezvén, jeles lovagi szolgálataiért a herceg Krasne Rozlogit adományozta neki, amelyet az arrafelé tanyázó rengeteg farkasról későbben Farkas-Rozloginak is neveztek. Itt aztán véglegesen le is telepedett. 1629-ben a római egyházba tért át, s az Oláhországból származó Rohogok előkelő nemesi családjából nősült. Egy esztendővel későbben született e házasságból leánya, Helena. Az anya gyermekágyban meghalt. Wasyl herceg pedig újabb házasságra nem gondolván, teljesen a gazdálkodásnak és egyetlen gyermeke nevelésének szentelte életét. Wasyl herceg kiváló jellemű, rendkívül becsületes férfiú volt. Elég gyorsan közepes vagyont szerezvén, legottan bátyjára, Konstantynra gondolt, aki szegényen Wolhyniában maradt, s a gazdag rokonoktól eltaszíttatván, kénytelen volt árendák után járni. Ezt feleségével és öt fiával együtt magához vette, s minden falat kenyerét megosztotta velük. Így élt a két testvér, jó egyetértésben, mind 1634-ig, mikor is Wasyl Wladislaw király hadaival Szmolenszk alá vonult. Ott történt ama végzetes eset, amely Wasyl knyáz vesztét okozta. A király táborában elfogtak egy levelet. A levél Sehinnek szólt, s alatta a knyáz aláírása és pecsétje. Ez a nyilvánvaló árulás nemcsak megdöbbentett, de meg is rémített mindenkit, hiszen a knyázt eddigelé általában feddhetetlen, kristálytiszta jellemű lovagnak ismerték. Hiába hívta Istent tanúságul, állítván, hogy sem az aláírás, sem a pecsét nem tőle származik, a levélen virító pecsét minden kétséget eloszlatott, ama védekezésnek pedig, hogy pecsétgyűrűjét elvesztette, senki nem adott hitelt. Így aztán a szerencsétlen knyázt pro crimine perduellionis[41] fej- és becsületvesztésre ítélték, amiért is szökésben kellett menekülést keresnie. Éjszakának idején toppant be Rozlogiba, ott könyörögve kérte bátyját, hogy atyjaként vegye oltalmába leánykáját, ő maga pedig örökre eltűnt. Beszélték, hogy később még egyszer írt Jeremi hercegnek Barból, kérve, ne fossza meg egyetlen leánykáját mindennapi kenyerétől, hanem hagyja békében Rozlogiban, azután végleg híre veszett. Voltak olyan hírek, hogy meghalt, de azt is beszélték, hogy a császáriakhoz állt, s Németországban esett el egy háborúban. De hát ki is tudhatott volna biztosat? Nyilván meghalhatott, ha leánykájáról többé nem kérdezősködött. Csakhamar el is felejtkeztek róla, csak akkor került elő ismét emlékezete, mikor ártatlansága kiderült. Egy bizonyos witebski Kurcewicz halálos ágyán meggyónta, hogy Szmolenszk alatt ő írta azt a levelet Sehinnek, aztán Kurcewicznek a táborban megtalált pecsétgyűrűjével pecsételte meg. E bizonyságtételre általános volt a sajnálkozás és az elképedés. Az ítéletet megváltoztatták, s Wasyl herceg lovagi hírnevét régi fényébe visszaállították, ám neki magának a szenvedésekért már későn jött a kárpótlás. Ami Rozlogit illeti, Jeremi hercegnek eszébe sem jutott, hogy azt visszavegye, mert a Wisniowieckiek sokkal jobban ismerték Wasylt, hogysem ártatlanságában csak egy pillanatra is biztosak ne lettek volna. Nyugodtan veszteg maradhatott volna, a Wisniowieckiek hatalmas oltalma alatt fittyet hányván az ítéletnek, de ő elmenekült, mert nem bírt gyalázatban élni.

Helena tehát nyugodtan élt Rozlogiban nagybátyja gyöngéd gyámsága alatt, csak Konstantyn halála után kezdődtek el sanyarú napjai. Konstantyn felesége bizonytalan családból származó, nyers, lobbanékony és erélyes nő volt, akit csak férje bírt kordában tartani. Férje halála után azonban vaskézzel ragadta magához Rozlogiban a kormányrudat. A cselédség félt tőle, a kasznárok, ispánok reszkettek tőle, s hamarosan a szomszédokkal szemben is kimutatta a foga fehérjét. Kormányzásának harmadik évében kétszer is fegyverrel támadt a Siwinskiekre, Browarkiban, mikor is férfiruhát öltve ő maga vezette fegyveres cselédségét és a felfogadott kozákokat. Mikor egyszer Jeremi herceg ezredei szétszórták a Siedem Mogil környékén garázdálkodó tatár hordát, a knyázné, cselédsége élén, egy lábig lekaszabolta a tatár had egyik maradékát, mely egészen Rozlogiig merészkedett. Rozlogiban így alaposan megfészkelte magát, s kezdte a birtokot saját és fiai tulajdonának tekinteni. Fiait úgy szerette, akár az anyafarkas a kölykeit, de ő maga műveletlen lévén, fiai méltó neveltetéséről sem gondoskodott. Egy Kijevből hozatott görögkeleti barát megtanította őket írni és olvasni - s ezzel be is fejeződött taníttatásuk. Pedig hát Lubnie közel volt, s ott a hercegi udvarnál a fiatal knyázok kicsiszolódhattak volna, a kancelláriában megismervén a közügyekben való forgolódást, avagy a hercegi zászlók alá állván, a lovagi iskolában képezhették volna magukat. A knyáznénak azonban megvolt a maga jó oka, amiért nem adta őket Lubniébe.

Hátha Jeremi hercegnek eszébe jut, hogy kié is az a Rozlogi, s utánanéz a Helena fölötti gondoskodásnak, vagy netán Wasyl emléke kedvéért ő maga kívánta volna azt kezébe venni? Akkor tán takarodniuk is kellett volna Rozlogiból. A knyázné tehát úgy vélte, jobb, ha Lubniében teljesen elfelejtik, miféle Kurcewiczek élnek még a világon. Így azonban az ifjú knyázok félig vadon, inkább kozák, mint nemesi módra nevelődtek. Már suhanc korukban részt vettek az öreg knyázné csetepatéiban, a Siwinskiek elleni rajtaütésekben meg a tatár csapatokkal való csatározásokban. Ösztönszerűen undorodván a könyvektől és írástól, napok hosszat lövöldöztek nyíllal, s gyakorolták magukat az ólmosbot és a kard forgatásában meg a pányvavetésben. Még gazdálkodással sem foglalkoztak, mert azt az anyjuk ki nem adta kezéből. Fájdalmas volt látni a jeles nemzetség sarjait, kiknek ereiben hercegi vér csörgedezett, ám erkölcseik parlagiak és vaskosak voltak, s értelmük és megkérgesedett szívük a sztyepp műveletlen talajára emlékeztetett. Közben pedig sudár tölgyekké növekedtek, de tudván magukról, hogy műveletlenek, szégyenkeztek volna a nemesi társaságban. Jobb szerették tehát a vad kozák legények környezetében tölteni idejüket. Jó korán kapcsolatba kerültek a Nyizzsel is, ahol bajtársakként fogadták őket. Olykor fél évig vagy annál tovább is megültek a Szicsben; a kozákokkal együtt jártak "ipart űzni", részt vettek a törökök és tatárok elleni kirohanásokban, s végül is ez lett legfőbb és legkedveltebb foglalkozásuk. Anyjuk nem is ellenezte, mert gyakran hoztak haza gazdag zsákmányt. Egyszer azonban egy ilyen vállalkozás alkalmával Wasyl, a legidősebb testvér, a pogányok kezébe került. Öccsei Bohun és a zaporozsjei legények segítségével kiszabadították ugyan, de már megvakítva. Ettől fogva Wasyl kénytelen volt otthon ülni, s noha annak előtte ő volt a legvadabb, most nagyon is megszelídült, s teljesen elmerült a vallásos töprengésekben. A fiatalok tovább folytatták a hadi mesterséget, ami idővel megszerezte nekik a "kozák knyáz" előnevet. Elég volt szétnézni Rozlogi-Siromachyban, s menten meglátszott, micsoda emberek laknak ott. Mikor Skrzetuski és a követ szekereikkel együtt befordultak a kapun, nem is annyira udvarházat, mint inkább egy tölgyfa gerendákból összerótt fészert pillantottak meg, lőrésszerű, keskeny ablakokkal. A cselédházak, lomtárak, magtárak, istállók és a kozákok lakásai össze voltak építve a házzal, s azzal együtt egy hol alacsonyabb, hol magasabb részekből összetákolt, idomtalan épületet alkottak, mely kívülről olyan szegényes volt, hogy ha az ablakokban világ nincsen, fel sem lehetett volna tételezni, hogy itt emberek laknak. A ház előtt az udvarban két gémeskút volt, a kapu mellett egy oszlop, a tetején kerék, s azon üldögélt egy saját nevelésű medve. Az ugyancsak vaskos tölgygerendákból ácsolt kapun át lehetett bejutni az udvarra, melyet mindenfelől árok és karósánc övezett.

Nyilvánvalóan megerősített hely volt, hogy a támadások és betörések ellen védhető legyen. Mindenben egy határszéli kozák gyepűre emlékeztetett, s noha a határ menti nemesi udvarházak mind ilyenfélék voltak, ez mégis inkább látszott valamiféle rablófészeknek, mint nemesi kúriának. A cselédség fáklyákkal sietett a vendégek fogadására, ámde ezek is inkább haramiákhoz hasonlítottak, hogysem szolgalegényekhez. Az udvaron hatalmas szelindekek rángatták láncukat, mintha el akarnának szabadulni, hogy az idegenekre vessék magukat, az istállókból lovak nyerítése hallatszott, az ifjú Bulyhák anyjukkal versenyt kiabáltak, parancsokat osztogattak, és káromkodtak. Ily zsivaj közepette léptek a vendégek a házba, s ha Rozvan Ursu uram az előbb e nyomorúságos, elvadult hajlék láttára már sajnálta, hogy elfogadta az éjjeli szállást, a most elébe táruló látványon annál jobban elámult. A ház belseje egyáltalán nem volt összhangban hitvány külsejével. Mindenekelőtt egy tágas pitvarba léptek, melynek falait csaknem teljesen elborították a fegyverek, páncélok és állati bőrök.

Két hatalmas kandallóban egész fahasábok égtek, s fényüknél díszes lószerszámokat, csillogó vérteket, török karacénokat[42] lehetett látni, amelyeken itt-ott drágakövek csillogtak, voltak ott aranygombokkal kapcsolódó láncingek, félpáncélok, hasvédők, mellvasak, értékes acélvértek, lengyel és török sisakok, ezüstözött láncsisakok, az átelleni falon abban a korban már nem használatos pajzsok, mellettük lengyel kopják és keleti dzsiridek,[43] tömérdek vágófegyver kardoktól kindzsálokig és jatagánokig, melyeknek markolata úgy csillogott a sokféle drágakőtől, akár a csillagok a tűz fényében. A szegletekben kötegekben lógtak a róka-, farkas-, medve-, nyest- és hermelinbőrök - a knyázok vadászszenvedélyének megannyi gyümölcse. Lentebb, a falak mentén, a farkasvadászathoz használt vércsék, sólymok és a keleti vad sztyeppekről hozatott hatalmas sasok gunnyasztottak karikákban ülve.

A vendégek a pitvarból a tágas vendégházba léptek. Itt is hatalmas tűz lobogott az ernyős tűzhelyen. E szobában még nagyobb volt a pompa, mint a pitvarban. A falak mezítelen gerendáit drága szőttesek takarták, a padlókat pompás keleti szőnyegek borították. A középen egyszerű deszkákból összerótt, hosszú x-lábú asztal állt, rajta aranyozott vagy metszett velencei üvegserlegek. A falak mentén kisebb asztalok, komódok és polcok, azokon ládikák, bronzzal ékített puzdrák, sárgaréz gyertyatartók és órák díszlettek, mely utóbbiakat annak idején a törökök rabolták a velenceiektől, majd a kozákok a törököktől. Az egész szoba tele volt fényűzési tárgyakkal, melyekről a háziak többnyire azt sem tudták, mire használhatók. Mindenütt a pompa és a legszélsőbb sztyeppbeli egyszerűség váltakozott egymással. Bronz-, ében- vagy gyöngyház díszítésű drága török komódok mellett gyakran egyszerű, gyalulatlan deszkapolcok álltak, másutt durva faszékek mellett szőnyegekkel letakart, párnázott kerevetek. A kereveteken keleti módra párnák hevertek aranyhímes selyem- vagy finom patyolat huzatban, de csak ritka esetben voltak pehellyel töltve, gyakrabban szénával vagy borsószárral. A drága szőttesek és fényűzési tárgyak mind úgynevezett török és tatár "jószág", melyet gyakran potom pénzért vásároltak össze a kozákoktól, avagy még az öreg Wasyl knyáz zsákmányolta számos háborúiban, részben pedig az ifjú Bulyhák szerezték a nyizsbeliekkel együtt végrehajtott vállalkozásaik során, mert szívesebben eljártak sajkákon a Fekete-tengerre, hogysem megházasodván, a gazdaságot vigyázták volna. Skrzetuski jól ismervén a határ menti udvarházakat, nem csodálkozott e látványon, viszont annál jobban elámult az oláh bojár, hogy e pompa közepette ott látta a Kurcewiczeket, borjúbőr csizmájukban, s ködmöneik is alig jobbak a szolgákénál; ugyancsak álmélkodott Longinus Podbipieta uram is, mert Litvániában más rendhez szokott.

Ezenközben az ifjú knyázok őszinte vendégszeretettel látták a vendégeket - ám kevés világias csiszoltságuk lévén, ezt oly ügyetlen darabossággal mívelték, hogy a vicekapitány alig bírta visszafojtani mosolyát.

Symeon, az idősebb, így szólt:

- Örvendezünk kegyelmeteknek, s hálásak vagyunk szívességetekért. A mi házunk a ti házatok, érezzétek hát magatokat otthon. Köszöntjük kegyelmeteket, mint jótevőinket, szerény hajlékunkban.

S ámbár hangjában semmiféle alázat vagy oly meggyőződés nem volt, mintha magánál magasabb rangú személyiségeket fogadott volna, mégis kozák módra mélyen hajlongott, a többiek pedig követték példáját, vélvén, hogy a vendégszeretet így kívánja.

- Hozta Isten, hozta Isten kegyelmeteket... - ismételgették.

Ezalatt a knyázné, Bohun dolmánya ujját megrántva, kihívta magával a másik szobába.

- Hallod-e, Bohun - mondta gyorsan -, nincs időm a sok beszédre, de látom, ama fiatal nemes úr szemet szúrt neked, s mindenáron tengelyt akarsz vele akasztani?

- Maty[44] - felelte a kozák, kezet csókolva az öregasszonynak. - Széles a világ, más az ő útja, más az enyém. Nem ismertem én őt, nevét sem hallottam, de azt mondom, ne igen hajlongjon a knyázkisasszony felé, mert Isten engem, megvillantom kardomat az orra előtt.

- Hej, megveszett, megveszett! Hol a fejed, kozák! Mi van veled? El akarsz-e veszejteni bennünket is meg magadat is? Wisniowiecki katonája ő, és vicekapitány, jeles férfiú, a herceg követe volt a kánnál. Csak egyetlen haja szála görbüljön meg itt, minálunk, tudod-e, mi lesz abból? A vajda szeme nyomban Rozlogi felé fordul, őérette bosszút vesz, minket kiűz innen a világ négy tája felé, Helenát pedig elviszi Lubniébe, s akkor mi lesz? Neki is a szemébe ugrasz? Rátörsz Lubniére? Csak próbáld meg, ha még nem kóstoltál karót, kótyagos kozákja!... Ha hajladozik is az úrfi a kisasszony felé, hát aztán? Ahogyan idejött, úgy el is megy, s megint szent a békesség. Fékezd hát magad, vagy ha nem, vidd az irhád oda, ahonnan jöttél, de ránk ne hozz bajt!

A kozák bajuszát rágta, fújtatott, de belátta, hogy a knyáznénak igaza van.

- Holnap odábbállnak, én pedig megfékezem magam, csak az éjszemű ki ne jöjjön hozzájuk.

- Még mit nem! Hogy azt higgyék, rabságban tartom itt? Igenis, kijön, mert én úgy akarom! Te pedig ne rendelkezz itt, mert nem te vagy a gazda.

- Ne haragudjék, asszonyanyám. Ha másképp nem lehet, olyan édes leszek hozzájuk, akár a törökméz. A fogamat meg nem csikordítom, a markolatot meg nem ragadom, még ha elöntene is az epe, még ha szívem szakadna is bele. Legyen meg asszonyanyám akarata!

- Nohát, akkor így beszélj, sólyom, vedd a teorbant, játssz el egy nótát rajta, énekelj egyet, s megkönnyebbedik a lelked. Most pedig gyere a vendégekhez.

Visszamentek a vendégházba, ahol a knyázok, nem tudván, hogyan mulattassák a vendégeket, folyton bíztatták, hogy érezzék magukat jól, s egyre hajlongtak előttük. Skrzetuski büszkén és élesen Bohun szemébe nézett, de nem látott abban sem kötekedést, sem kihívást. Az ifjú kozák arca ragyogott a vidám szívességtől, melyet oly híven színlelt, hogy a leggyakorlottabb szem sem ismerte volna fel. A vicekapitány jól szemügyre vette, mert az imént a sötétben nem láthatta vonásait. Karcsú, deli leventét látott maga előtt, napsütötte arcát tömött, fekete bajusz ékesítette. Arcának vidámsága úgy szűrődött át az ukrán ábrándosságon, mint a napfény a ködön. Magas homlokát eltakarták üstökének fekete fürtjei, melyek sörény módjára egyenletes fogakba voltak nyírva erős szemöldöke fölött. Sasorra, táguló orrcimpái, minden mosolyra elővillanó fehér fogai kissé ragadozó színezetet adtak arcának, de általában az üde, viruló, kötekedő ukrán férfiszépség típusa volt. A csodálatos díszes ruházat szintén kiemelte e pusztai leventét a ködmönös knyázfiak közül. Bohunon vékony ezüstszőttes dolmány és vörös mente volt, mert ezt a színt viselték az összes perejaslawi kozákok. Derekát finom selyemöv szorította át, melyről selyem kardkötőn drága művű szablya függött alá. Ám kardja és egész ruházata elhomályosult az övébe dugott pompás török kindzsál mellett, melynek markolata annyira tele volt drágakövekkel, hogy csak úgy szórta a szikrát. Ebben a ruházatban mindenki inkább nézte volna előkelő családból való úrfinak, hogysem kozáknak, főleg, mivel könnyed mozgása, nagyúri viselkedése semmiképpen sem vallott alacsony származásra. Longinus uramhoz lépve meghallgatta a Stowejko ős történetét, hogy miképpen vágta le egy csapásra három keresztes lovag fejét, majd a vicekapitányhoz fordulva - mintha semmi bajuk nem lett volna egymással - könnyedén megkérdezte:

- Hallom, a Krímből tart hazafelé kegyelmed?

- Onnan - felelte a vicekapitány szárazon.

- Magam is jártam ott, s ámbár a Bahcsiszerájig nem jutottam el, reménylem, még oda is eljutok, ha ama kedvező hírek valóra válnak.

- Minémű hírekről szól kegyelmed?

- Úgy hallik, hogy ha király őfelsége háborút indít a török ellen, akkor a herceg vajda tűzzel-vassal a Krím ellen indul. E hír fölöttébb nagy örömet kelt Ukrajna- és Nyizs-szerte, mert ha ilyen vezér alatt ki nem mulatjuk magunkat a Bahcsiszerájban, akkor soha!

- De ki ám, amint Isten van az égben! - kiáltották a Kurcewiczek.

Skrzetuskit megnyerte az a nagy tisztelet, amellyel Bohun a hercegről beszélt, elmosolyodott hát, s immár szelídebb hangon jegyezte meg:

- Úgy látom, kegyelmedet nem elégítik ki a nyizsbeliekkel művelt csatározások, amelyek pedig nagy dicsőséget szereztek neked.

- Kis háború: kis dicsőség, nagy háború: nagy dicsőség. Konasewics Szahajdacsni sem sajkákon nyerte nagy becsületes hírét-nevét, hanem a Chocim alatt.

E pillanatban kinyílt az ajtó, Wasyl, a legidősebb testvér lépett lassan a szobába, kit Helena kézen fogva vezetett. Érett korú, sápadt, sovány férfi volt, bánatos aszkétaarca a bizánci szentképekre emlékeztetett. A balsorstól és fájdalmaktól korán megőszült, hosszú haja vállára hullott, szeme helyén csak két vörös gödör volt; a kezében tartott rézfeszülettel keresztet vetett a szobára és a benne levőkre.

- Az Atya Isten, a Megváltó és a Boldogságos Szűz nevében! - mondta. - Ha apostolok vagytok, s örömet hirdettek, köszöntelek benneteket e keresztény hajlékban. Ámen.

- Bocsássanak meg kegyelmetek - mormogta a knyázné -, megzavarodott az értelme.

Wasyl pedig csak egyre vetette a kereszteket a feszülettel, s így folytatta:

- Meg vagyon írva az apostolok beszédeiben: "Akik a hitért ontják vérüket, megtartatnak, akik pedig földi javakért vagy ragadományért harcolván esnek el: elkárhoznak..." Imádkozzunk! Jaj nektek, testvéreim. Jaj nekem is, mert mi ragadományért viseltünk háborúkat! Isten, irgalmazz nekünk, bűnösöknek! Isten, irgalmazz... Ti pedig, férfiak, kik messze földről jöttetek, minémű híreket hoztatok? Apostolok vagytok-é?

Elhallgatott, mintha válaszra várna, a vicekapitány tehát így felelt:

- Messze vagyunk mi az ily magasztos tisztségtől. Csak katonák vagyunk, de készek meghalni hitünkért.

- Akkor üdvözültök - felelte rá a vak -, de számunkra még nem jött el a szabadulás órája... Jaj nektek, testvéreim, és jaj nekem!

Az utolsó szavakat már csaknem sírva mondta, s oly mérhetetlen kétségbeesés tükröződött arcán, hogy a vendégek nem tudták, mitévők legyenek. Közben Helena leültette egy székre, ő maga pedig kisietett a pitvarba, s lanttal a kezében tért vissza.

Halk hangok zendültek meg a szobában, a knyázkisasszony pedig vallásos énekbe kezdett:

Éjjel és nappal Nevedet kiáltom!
Enyhítsd kínomat, s fékezd könnyeimet,
Irgalmazz, Atyám, szánd meg bűneimet,
Halld meg hívásom!

A világtalan hátrahajtott fejjel hallgatta az éneket, mely mintha enyhítő balzsamként hatott volna reá, mert arcáról lassanként eltűnt a fájdalom és kétségbeesés kifejezése. Végül feje előrecsuklott, s úgy maradt, mintegy a félálom révületében.

- Csak meg ne szakítsuk az éneket, akkor teljesen megnyugszik - jegyezte meg a knyázné. - Íme, látják kegyelmetek, abban rejlik tébolyultsága, hogy folyton az apostolokat várja, s amint valaki a házba érkezik, előjővén legottan azt tudakolja, nem apostolok-e...

Helena tovább énekelt. Kedves, lágy hangja egyre erősebben csengett, s kezében a lanttal, felvetett szemével oly gyönyörűséges volt, hogy a vicekapitány nem bírta levenni róla a szemét. Megigézve merült el nézésében, s megfeledkezett az egész világról.

Elragadtatásából az öreg knyázné szavai riasztották fel:

- No, elég! Ő most már nem ébred fel egyhamar. Addig is kérem kegyelmeteket az estebédhez.

- Tessék, tessék egy falat kenyérre, egy csipet sóra! - mondták anyjuk után az ifjú Bulyhák.

Rozvan mint nagyvilági gavallér, karját nyújtotta a knyáznénak, Skrzetuski pedig ezt látva, nyomban Helena knyázkisasszonyhoz sietett. Szíve miként a viasz olvadozott, s szeme szinte szikrát szórt, amint a leányzó kezét sajátján érezte, majd így szólt:

- Úgy vélem én, az égi angyalok sem énekelhetnek csodálatosabban, mint te, kisasszonyom.

- Vétkezel, lovag, ha énekemet az angyalokéhoz hasonlítod - felelte Helena.

- Nem tudom én, vétkezem-e, de annyi bizonyos, hogy szívesen kiszúratnám mindkét szememet, ha halálomig hallhatnám énekedet. De mit is beszélek, hiszen vakon nem gyönyörködhetném benned, s az ugyancsak elviselhetetlen kínszenvedés lenne számomra!

- Ne szóljon így kegyelmed, hiszen holnap elutazván, már holnap elfelejtesz.

- Ó, nem lehet az, annyira megszerettelek, kisasszonyom, hogy más szerelmet életem fogytáig nem kívánok ismerni, ezt pedig soha el nem felejtem.

Erre égő pír öntötte el a knyázkisasszony arcát, s keble pihegve hullámzott. Felelni akart, de csak ajka remegett, így hát Skrzetuski beszélt tovább:

- Te hamarabb elfelejtesz engem, kisasszonyom, ama deli levente oldalán, ki majd énekedet balalajkáján kíséri.

- Soha, soha! - suttogta a leány. - De kegyelmed óvakodjék tőle, mert rettenetes ember.

- Mit nekem egy kozák, s még ha az egész Szics vele tartana is, teérted mindenre készen vagyok. Olyan vagy nekem, mint a megfizethetetlen drágakő, te vagy egész világom, csak azt tudjam, hogy én is kedvet találtam-e nálad.

Egy halk "igen", mint valami mennyei zene zendült meg Skrzetuski fülében, s máris mintha tíz szív dübörgött volna a mellében: szemét verőfény öntötte el, az egész világ napfényben fürdött; ismeretlen erők ébredtek benne, s vállán mintha szárnyai nőttek volna. Az estebéd alatt néhányszor megvillant előtte Bohun elváltozott, sápadt arca, de tudván, hogy Helena viszontszereti, most már mit sem törődött a vetélytársával. "Üsse kő! - gondolta magában. - De utamba ne álljon, mert összetaposom!" Egyébként gondolatai egészen másfelé csapongtak.

Érezte Helena közelségét, érezte, hogy karja csaknem a leány karját érinti, látta az arcáról el nem múló pírt, s érezte a felőle áradó forróságot, látta keble hullámzását, és szemét, melyet hol szerényen eltakart szemhéja, hol ragyogott, mint a csillag. Mert hát Helena hiába élt itt szomorú árvaságban és félelemben, hiába tartotta rémületben a knyázné, mégiscsak tüzesvérű ukrán leányzó volt. Amint ráestek a szerelem forró sugarai, nyomban kivirult, mint a rózsa, s eddig ismeretlen, új életre ébredt. Arca boldogságot és bátorságot sugárzott, s a szűzi szeméremmel viaskodó gerjedelmek a rózsa gyönyörű színeit varázsolták ábrázatára, Skrzetuski tehát majd kiugrott a bőréből örömében. Ivott körömszakadtig, ám a mézbor nem hatott rá, mert már a szerelemtől volt mámoros. Nem látott senki mást az asztalnál, csak az ő leánykáját. Nem látta, hogy Bohun mindjobban elsápad, s minduntalan kindzsálja markolatát szorongatja, nem hallotta, hogy Longinus uram immár harmadszor mondja el ősének, Stowejkónak hőstettét, a Kurcewiczek pedig a "török javakért" viselt háborúikat.

Az öreg knyázné most vette észre Bohun elváltozott arcát.

- Mi bajod, Sólyom?

- Fáj a lelkem, maty - felelte komoran -, de a kozák szó nem levegő, hát lebírom.

- Terpy szinku, mohorycs bude.[45]

Az estebéd már véget ért, de a mézbort még mindig töltögették a kupákba. Jöttek a kozák fiúk, hogy táncot járjanak a nagyobb vidámság kedvéért. Megpendültek a balalajkák, megszólaltak a tamburák, s ezek hangjánál kellett táncolniuk az álmos legényeknek. Később az ifjú Bulyhák is beálltak a guggolóba. Az öreg knyázné csípőre tett kezekkel helyben járta a topogót és rezgőt, s dúdolgatott hozzá. Skrzetuski ezt látva, Helenát vitte táncba. Mikor derekát átölelte, mintha a mennyország egy darabját szorította volna kebléhez. A perdülések közben a leány hosszú hajfonatai körültekerőztek az ifjú nyakán, mintha örökre magához akarná őt kötözni. Ezt már nem bírta a lovag, s mikor úgy látta, senki sem néz oda, lehajolt; s teljes erejéből a leány ajkára forrasztotta ajkát.

Késő éjszaka volt, mikor Longinus urammal nyugovóra tértek a szobában, ahol éjjeli szállásukat elkészítették.

A szolgalegény lépett be. Vén tatár volt, szeme fekete, tekintete éles, arca ráncos, akár a susinka. Amint belépett, sokatmondó pillantást vetett Skrzetuskira, majd megkérdezte:

- Nem kívánnak kegyelmességtek valamit? Netán egy kupácska mézbort, álomhívogatónak?

- Nem kell.

A tatár Skrzetuskihoz lépve dörmögte:

- Van egy szavam kegyelmességedhez a leányasszonytól.

- Légy hát Pandarusom! - kiáltotta a vicekapitány örvendezve. - E gavallér előtt beszélhetsz, mert feltártam előtte titkomat.

A tatár egy darab szalagot húzott elő kabátja ujjából.

- A leányasszony e szalagot küldi kegyelmességednek, s azt üzeni, hogy teljes szívéből szereti.

Skrzetuski elkapta a szalagot, megindultan csókolgatta, majd kebléhez szorongatta, s csak midőn kissé lecsillapult, kérdezte meg:

- Mit üzent hát?

- Azt, hogy teljes szívéből szereti kegyelmességedet.

- Íme, egy tallér, jutalmul. Azt mondta hát, hogy szeret?

- Azt.

- Nesze még egy! Isten áldja meg érte, mert nekem is ő a legkedvesebbem. Mondd meg neki... avagy várj, magam írom meg, csak hozz kalamust, pennát és papírt.

- Micsodát? - kérdezte a tatár.

- Kalamust, pennát és papírt.

- Az nincs a mi házunknál. Wasyl knyáz idejében még volt, meg későbben is, mikor a fiatal knyázok írni tanultak a szerzetesektől..., de az már régen volt.

Skrzetuski pattintott ujjával.

- Podbipieta uram, nincs kegyelmednek kalamusa meg pennája?

A litván széttárta karjait, s felvetette szemét.

- Piha, az ördögbe! - robbant ki a vicekapitány. - Most vagyok csak bajban!

Eközben a tatár leguggolt a tűz elé.

- Minek írni - jegyezte meg a tüzet kotorva. - A leányasszony aludni tért. Amit kegyelmességed írna neki, azt holnap megmondhatja élőbeszéddel.

- Akkor hát jó. Úgy látom, hűséges szolgája vagy a knyázkisasszonynak. No, nesze a harmadik tallér is. Régen szolgálod?

- Hohó! Negyven esztendeje már, hogy Wasyl knyáz foglyul ejtett... s attól kezdve híven szolgáltam. Mikor pedig amaz éjjelen világgá ment, hogy neve is elvesszen, a gyermeket Konstantyn knyázra bízta, nekem meg imígyen szólt: "Csehly! Te pedig egy pillanatra el nem hagyod a leányasszonyt, s vigyázol rá, akár a szemed világára." Lacha il Allah!

- S úgy is teszel?

- Úgy bizony, és rajta a szemem.

- Monddsza, mit látsz? Hogyan megy itt dolga a knyázkisasszonynak?

- Rosszban törik itt a fejüket, mert oda akarják őt adni Bohunnak, ő pedig átkozott kutya.

- Nem lesz abból semmi! Majd akad, aki megvédelmezze!

- Igaz! - felelte az öreg, az égő rőzsét megrázva. - Bohunnak akarják adni, hogy vigye, ragadja el, akár a farkas a bárányt, őket pedig hagyja meg Rozlogiban... mert hát Rozlogi nem az övék, hanem Wasyl knyáz után a kisasszonyé. Bohun pedig meg is teszi ezt, mert a nádasokban több aranya és ezüstje van neki, mint amennyi a homok Rozlogiban, ámde a leányasszony gyűlöli őt azóta, hogy egy embert a szeme előtt hasított ketté fokosával. Vér ömlött ki közéjük, s gyűlölet fakadt belőle. Egy az Isten!

A vicekapitány ez éjjel le sem hunyta a szemét. Fel s alá járt a szobában, a holdra meredt, s latolgatta, mire határozza el magát. Most már megértette a Bulyhák mesterkedését. Ha a knyázkisasszonyt valamelyik környékbeli nemes úr veszi feleségül, az netán szót emelne Rozlogiért, és helyesen, mert az a leányasszonyt illeti, de ezenfelül még a gyámságról is számadást kérhetne. Ez okból határozták el a már úgyis elkozákosodott Bulyhák, hogy a leányasszonyt a kozákhoz adják. E gondolatra Skrzetuski keze ökölbe szorult, s kardjához kapkodott. Elvégezte hát magában, hogy összezúzza ezt a mesterkedést, s érezte, hogy ereje is van hozzá. Hiszen a Helena fölötti gyámkodás Jeremi herceget illette, legelsőbben is azért, mert Rozlogit a Wisniowieckiek adományozták az öreg Wasylnak, másodszor pedig, mert Wasyl Barból írt levelében maga kérte a herceget, hogy vegye oltalmába a leányt. Csak a közügyek torlódása, a nagy hadjáratok tették, hogy a herceg eddigelé nem tekintett be ama gyámkodásba. De elég lesz egyetlen szóval említeni előtte, s ami igazságos, azt megteszi.

Odakint már pitymallott, mikor Skrzetuski fekhelyére vetette magát. Mélyen elaludt, s másnap kész elhatározással ébredt. Sietve felöltöztek Longinus urammal együtt, mert odakint a szekerek már készen álltak az indulásra, s Skrzetuski katonái is nyeregben ültek. A vendégházban a követ borlevessel erősítette magát a Kurcewiczek és az öreg knyázné társaságában. Csak Bohun nem volt sehol, nem tudni, aludt-e még, avagy útra kelt valamerre.

Skrzetuski befejezvén reggelijét, a knyáznéhoz fordult:

- Szerelmetes asszonyom! Tempus fugit,[46] hamarosan lóra kell ülnünk, most azért, mielőtt hálásan megköszönnénk a vendégszerető szállást, fontos dologban szeretnék kegyelmességeddel és fiaival néhány bizalmas szót váltani.

A knyázné arca csodálkozást tükrözött, fiaira, a követre, majd Longinus uramra pillantott, mintha az ő arcukról akarná leolvasni, miről van szó, s hangjában némi nyugtalansággal felelte:

- Állok kegyelmed szolgálatára.

A követ fel akart kelni, de a knyázné nem engedte, hanem ők mentek át ama pitvarba, amelynek falai úgy meg voltak rakva fegyverzettel és páncélokkal. A fiatal knyázok anyjuk mögé sorakoztak, a knyázné pedig Skrzetuskival szemben megállva, kérdezte:

- Minémű ügyről kíván kegyelmed beszélni?

A vicekapitány szinte beledöfte szilaj, csaknem éles tekintetét, s így szólt:

- Bocsássa meg kegyelmességed, és ti is, ifjú knyáz urak, hogy a szokást félretéve, nem tisztes követek útján szólok hozzátok, hanem magam leszek ügyem szószólója. Mivel azonban a szükség ellen nem rugódozhatván, más módot nem választhatok, minden késedelem nélkül kegyelmességtek mint gyámok elé adom alázatos kérésemet, hogy Helena hercegkisasszony kezét tőlem meg ne tagadjátok.

Ha e pillanatban téli időben villám vágott volna be a rozlogi ház udvarába, az nem keltett volna akkora hatást a knyáznéban és fiaiban, mint a vicekapitány szavai. Egy darabig ámulva tekingettek a beszélőre, aki kiegyenesedve, nyugodtan és büszkén állt előttük, mintha nem is kérne, hanem parancsolni akarna, s egyetlen szót sem találtak a válaszadásra - ellenben a knyázné megkérdezte:

- Hogyan? Kegyelmed? Helenát?

- Én, szerelmetes asszonyom, és ez törhetetlen elhatározásom.

Pillanatnyi csend állt be.

- Várom válaszodat, szerelmetes asszonyom.

- Megbocsásson kegyelmed - felelte a knyázné száraz, éles hangon, miután kissé lecsillapodott -, fölöttébb nagy tisztesség számunkra ily jeles gavallér kérése, de hát nem lehet abból semmi, minekutána Helenát már másnak ígértem.

- Mindazonáltal vegye fontolóra kegyelmességed, mint gondos gyám, nem történt-e az a knyázkisasszony akarata ellenére, s vajon nem vagyok-e én különb annál, akinek őt elígérted.

- Hogy ki különb, az én dolgom megítélni. Lehetsz bár a legkülönb, nekünk mindegy, mert nem ismerünk.

Erre a vicekapitány még büszkébben kiegyenesedett, s tekintete hideg és éles volt, akár a kés.

- De én ismerlek benneteket, árulók! - mennydörögte. - Parasztnak akarjátok odaadni a rokont, csak azért, hogy az meghagyjon benneteket az igaztalanul eltulajdonított birtokban...

- Magad vagy az áruló! - rikoltotta a knyázné. - Így fizetsz hát a vendéglátásért? Ez a hála? Hej, viperafajzat! Ki fia, borja vagy? Mi szél hozott ide?

Az ifjú Kurcewiczek már ujjukat pattogtatták, s a falakon fegyverek után néztek. A vicekapitány pedig így kiáltott:

- Pogányok! Elkaparintottátok az árva vagyonát! De nem lesz abból semmi. A herceg már holnap tudni fogja.

A knyázné ezt hallván a szoba végébe ugrott, s kopját ragadva indult a vicekapitány felé. A knyázok szintén felkapták, ki mit ért, az egyik kardot, a másik fütyköst, a harmadik kést, s a lovagot félkörben körülfogva, fújtattak, akár a nekivadult farkasok.

- A herceghez mégy? - kiáltotta a knyázné. - Honnan tudod, hogy élve kikerülsz innen? Honnan tudod, nem utolsó órád ütött-e?

Skrzetuski karját összefonta mellén, s még csak szeme sem rebbent meg.

- Mint hercegi követ térek vissza a Krímből - mondta. - Ha egyetlen csepp vérem elfolyik itt, három nap múlva e helynek hamvai sem maradnak, ti pedig a lubniei pincetömlöcökben rothadtok el. Van-e olyan erő a világon, mely megszabadíthatna benneteket? Ne fenyegessetek hát, mert nem félek tőletek.

- Elveszünk, de te előbb pusztulsz el.

- Akkor hát üss! Itt a mellem!

A knyázok anyjukkal az élükön a vicekapitány mellének szegezve tartották fegyvereiket, de mintha valami láthatatlan lánc kötötte volna béklyóba kezüket. Fújtatva, fogcsikorgatva vonaglottak tehetetlen dühükben - de támadni egyikük sem mert. Megbénította őket Wisniowiecki félelmetes neve.

Most már Skrzetuski volt a helyzet ura.

A knyázné tehetetlen dühe csupán a szidalmak özönében talált lefolyást:

- Hej, toprongyos, gaz bocskoros, hercegi vérre fájna a fogad... de abból nem eszel! Odaadjuk bárkinek, csak éppen neked nem, s ezt még a herceg sem tilthatja meg nekünk.

Mire Skrzetuski nyugodtan így felelt:

- Nem alkalmatos az idő, hogy nemességemet bizonygassam, mindazonáltal úgy vélem, a ti hercegségetek méltán hordhatná utánunk a kardot meg a pajzsot. Egyébként, ha az a paraszt jó volt nektek, én csak jobb lehetek. Ami pedig birtokomat illeti, az is versenyre kelhet a tietekkel. Arra pedig, hogy Helenát nem adjátok nekem, íme, ezt felelem, s jól eszetekbe vegyétek: én is meghagylak benneteket Rozlogiban, s számadást sem kérek a gyámkodásról.

- Sose ajándékozgasd azt, ami nem a tiéd.

- Nem ajándékozom, csupán ígéretet teszek a jövőre nézve, s ezt lovagi szavammal is megerősítem. Most azért válasszatok: vagy számot adtok a hercegnek a gyámkodásról, s Rozlogiból eltakarodtok, vagy pedig nekem adjátok a leányasszonyt, s akkor megtarthatjátok a birtokot...

A knyázné kezéből lassan kifelé csúszott a kopja, s csakhamar koppanva hullott a földre.

- Válasszatok! - ismételte meg Skrzetuski. - Aut pacem, aut bellum![47]

- Szerencse - szólalt meg a knyázné immár szelídebben -, hogy Bohun még tegnap elnyargalt a sólymokkal, nem akarván kegyelmedet látni, mert ő már tegnap gyanakodott. Másképpen meg nem úsztuk volna vérontás nélkül.

- Én sem csak azért hordok kardot az oldalamon, asszonyom, hogy az övemet húzza.

A knyázné fiaihoz fordult:

- No, fiacskáim, mit szóltok e gavallér ily alázatos kéréséhez?

A Bulyhák egymásra tekingettek, könyökükkel bökdösték egymást, és hallgattak.

Végül Symeon szólalt meg, így dörmögve:

- Ha azt mondod, maty, üssük, ütjük, ha azt mondod, adjuk oda Helenát, odaadjuk.

- Ütni is rossz, meg odaadni is rossz.

Aztán Skrzetuskihoz fordult:

- Úgy a falhoz szorított bennünket kegyelmed, hogy szinte odaragadunk. Bohun eszeveszett ember, semmitől vissza nem riad. Ki védelmez meg bosszújától?

- Ti dolgotok.

A knyázné egy darabig hallgatott.

- Hallja hát kegyelmed, gavallér uram. Mindennek titokban kell maradnia. Bohunt elküldjük Perejaslawba, magunk Helenával elmegyünk Lubniébe, kegyelmed pedig megkéri a herceget, hogy küldjön helyőrséget Rozlogiba. Bohunnak másfélszáz szemenje van a közelben, kiknek egy része már itt is van. Most mindjárt nem viheted el Helenát, mert Bohun elragadná tőled. Nem lehet másképpen. Menj hát, a titkot senkinek el ne áruld, s várj ránk.

- Hogy becsapjatok?

- Bár megtehetnénk! De nem lehet, magad is tudod. Add szavadat, hogy a titkot egyelőre megőrzöd.

- Legyen! Most azért nekem adjátok a leányzót?

- Nem tehetünk egyebet, ámbár Bohunt sajnáljuk...

- Piha! Piha, nemes uraim - kiáltotta a vicekapitány hirtelen, a knyázokhoz fordulva -, négyen vagytok, mindmegannyi sudár tölgy, s egyetlen kozáktól féltek-e annyira, hogy csalással akarjátok rászedni? Én ugyan hálával tartozom nektek, mégis azt mondom, nem nemes urakhoz méltó dolog ez!

- Kegyelmed ebbe ne szóljon bele - kiáltott a knyázné. - Ez nem a te dolgod. Mi mást tehetünk? Hány embere van kegyelmednek az ő másfélszáz szemenje ellen? Megvédelmezel minket? Avagy megvédelmezheted-e magát Helenát is, kit ő erővel is kész elragadni? Ez nem a kegyelmed dolga. Te csak menj Lubniébe, s hogy mi mit teszünk, az a mi dolgunk, az a fő, hogy elvigyük neked a leányzót.

- Tegyetek hát, amit akartok: csak egyet mondok. Ha a knyázkisasszonyt bárminémű sérelem érné itt, jaj nektek!

- Ne cselekedd ezt velünk, hogy valamiképp desperatióba[48] ne kergess.

- Mert erőszakot akartatok mívelni vele, s íme, most is, hogy Rozlogiért eladjátok, eszetekbe sem jutott megtudakolni, vajon kedves-e neki az én személyem?

- Most azért füled hallatára kérdezzük meg - felelte a knyázné, újraéledő haragját elfojtva, mert a vicekapitány szavaiból tisztán kiérezte a megvetést.

Symeon elment Helenáért, s kis idő múlva a leánnyal együtt jelent meg a pitvarban.

Gyönyörű arcocskája úgy ragyogott fel a levegőben még ott rezgő, de viharként tovatűnő haragos fenyegetések, ez összevont szemöldökök, e szilaj tekintetek és kemény arcok közepette, akár a vihar után a napsütés.

- Kisasszonyom! - kezdte komoran a knyázné, Skrzetuskira mutatva. - Ha te is úgy kívánod, íme, jövendőbeli férjed.

Helena elsápadt megindultságában, arcát tenyerébe rejtette, majd kezét Skrzetuski felé nyújtotta.

- Igaz lehet ez? - suttogta kábultan.

Egy órával későbben a követ és a vicekapitány kísérete lassan Lubnie felé haladt az erdei országúton. Skrzetuski és Longinus Podbipieta haladtak az élen; nyomukban a követ szekerei hosszú sorba széthúzódva. A vicekapitány vágyakozó ábrándozásba merült, amíg fel nem serkentették egy dal szaggatott szavai:

Tuzsu, tuzsu szerce bolit...[49]

Az erdő mélyén a parasztszekerek vágta keskeny úton feltűnt Bohun. Lovát teljesen belepte a tajték és a sár.

A kozák, nyilván szokása szerint, nekivágott a sztyeppnek és az erdőségnek, hogy megrészegedjék a széltől, elmerüljön a messzeségben, s elfelejtse, ami a szívét nyomja.

Most éppen hazatérőben volt Rozlogiba.

Skrzetuski, e valóban lovagi alak láttára, mely csupán elvillant szeme előtt, és eltűnt, önkéntelenül is azt gondolta, sőt orra alatt el is mormolta: - Mégiscsak szerencse, hogy a szeme láttára hasított szét egy embert!

 

V. FEJEZET

Skrzetuski Lubniébe érve nem találta otthon a herceget, mert Sienczába ment keresztelőre Suffczynski uramhoz, aki hajdani udvari embere volt, s vele ment a hercegné, két Zbaraska kisasszony meg számos udvari ember. Nyomban hírvivőt szalajtottak Sienczába, jelentvén, hogy a vicekapitány megjött a Krímből, és követ is érkezett.

Ha nincsenek ama fojtogató nyugtalanságok, amelyek a szerelemmel, még a viszonzottal is mindenkor együtt járnak, Skrzetuski boldog lehetett volna, hiszen Lubniébe visszatérve kedves arcokat látott maga körül, s körülvette a katonaélet zaja, amellyel már oly régóta összeforrt. Lubnie ugyanis, noha mint a herceg vára és rezidenciája, pompa tekintetében bármelyik "kiskirály" székhelyével felvehette a versenyt, ezektől mégis abban különbözött, hogy itt valóban szigorú, tábori élet folyt. Aki az itteni rendet és szokásokat nem ismerte, az - még a legbékésebb időben is - azt hihette volna, hogy valami hadjáratra készülődnek. Több volt itt a katona, mint az udvarnok, több a vas, hogysem az arany, több a trombitaszó, mint a pohárcsengés és a lakomák zaja. Mindenütt mintaszerű rend és másutt ismeretlen fegyelem uralkodott, mindenütt nyüzsögtek a különféle páncélos, dragonyos, kozák, tatár vagy oláh zászlóaljakhoz tartozó lovagok. S e zászlók alatt szolgált nemcsak az egész Zaporozsje, hanem a volontér[50] nemesség is az ország minden részéből. Aki igazi vitézlő mesterséget akart tanulni, az Lubniébe igyekezett, voltak ott tehát a ruténeken kívül mazurok, litvánok, malopolskaiak, sőt poroszok is. A gyalogregimentek meg a pattantyúsok, az úgynevezett "tüzes vitézek" ezredei főleg magas zsoldért szegődött, válogatott németekből álltak, a dragonyosoknál leginkább a helybeli lovagok szolgáltak, a litvánok a tatár zászlóaljakba, a malopolskaiak pedig legszívesebben a vértes fegyvernemhez húzódtak. A herceg nem tűrte, hogy a lovagok eltespedjenek, így hát a táborban meg nem szűnt a mozgás. Egyes ezredek kivonultak, hogy felváltsák az őrtáborok és gyepűk legénységét, más csapatok visszatértek Lubniébe, naphosszat tartottak a mustrák és gyakorlatok. Noha a tatárok felől békesség volt, a herceg néha távoli hadjáratokat rendelt a sztyepp és a vad pusztaság mélyébe, hogy a katonákat hozzászoktassa a meneteléshez, s eljutván oda, ahova még senki el nem jutott, nevének újabb dicsőséget szerezzen.

A vicekapitány minden bensőbb bajtársának bemutatta Longinus Podbipieta uramat, aki a maga szelídségével nyomban megnyerte mindnyájuk szívét, s minekutána pallosa forgatásával emberfölötti erejét is bemutatta, egyben általános tiszteletet keltett maga iránt.

A litván vitéz elhatározta, hogy a vértes lovassághoz áll be, csak azért, hogy Skrzetuski alatt szolgálhasson, akiről nagy örömmel hallotta Lubniében, hogy mindenki igen jeles vitéznek s a hercegi hadak egyik legjobb tisztjének tartja. A zászlóaljban, melynek Skrzetuski uram volt a vicekapitánya, valóban megüresedett egy hely, mégpedig a Zakrzewski, más néven Miserere mei[51] uramé, aki immár két hét óta az ágyat nyomta, semmi reménye sem lévén a felgyógyulásra, mert a nagy nedvesség miatt minden sebe kiújult. A vicekapitány szerelmi gondjaihoz most még az a bánat is hozzájárult, hogy íme, el kell veszítenie régi bajtársát és hűséges barátját, aki emellett kitűnő tiszt is volt. Naponta órák hosszat elüldögélt barátja ágya mellett, vigasztalgatta is, ahogyan tudta, s reményét élesztgette, mondván, hogy bizonnyal még nem egy hadjáratot küzdenek majd végig együtt.

De az öregnek nem volt szüksége vigasztalásra. Nyugodtan haldoklott lóbőrrel leterített kemény lovagi fekhelyén, s szinte gyermeki mosollyal tekingetett az ágya fölött függő feszületre. Skrzetuskinak pedig így felelt:

- Miserere mei, vicekapitány uram, én immár mennyei hópénzemet megyek felvenni. Testem annyira lyukacsos a sok sebtől, hogy csak attól félek, vajon Szent Péter, az Úristen marsallja, ki a mennyei rendnek is őrizője, beenged-e ilyen rongyos gúnyában. De megmondom neki: "Szerelmetes Bátyám uram, Malchus fülére könyörgök, ne míveljed e csúfságot velem, hiszen a pogányok csúfították így el testi öltözékemet..." Miserere mei! Ha pediglen Szent Mihály netán néminemű hadjáratot indítana a pokol hatalmasságai ellen, a vén Zakrzewskinek még hasznát is veheti.

A vicekapitány mint afféle katonaember, sokszor szembenézett a halállal, sőt maga is osztogatta azt, mindazonáltal most nem bírta visszafojtani könnyeit e vén lovag szavainak hallatára, kinek haldoklása olyan volt, mint a békés napenyészet.

Egy reggel aztán Lubnie minden templomában, rómaiban és görögben egyaránt, megkondultak a harangok, hirdetvén, hogy Zakrzewski uram elköltözött az élők sorából. Ugyanezen a napon érkezett haza a herceg Sienczából, Bodzynski és Lassota urakkal meg az egész udvarral, valamint számos nemes úrral együtt, jó néhány tucat hintón, mert Suffczynski uramék fölöttébb nagy keresztelőt csaptak. A herceg pompás temetést rendelt elhunyt vitézének, részint, hogy érdemeit megtisztelje, részint, hogy kimutassa, mennyire szereti a lovagi erényeket.

Skrzetuski jelentést tett követi munkájáról, utazásáról és mindenről, amit útközben Hmelnickijről és a Szicsbe való szökéséről hallott. A herceg elhatározta, hogy néhány ezredet előretol Kudak felé, de az egész dolognak nem tulajdonított valami nagy fontosságot. Mivel tehát a Dnyeperen túli birodalom békéjét és hatalmát semmi sem fenyegette, Lubniében megkezdődtek az ünnepélyek és mulatságok, egyrészt Rozvan követ tiszteletére, másrészt azért, mert Bodzynski és Lassota urak végre nyilatkoztak Przyjemski vajdafi nevében, megkérvén számára Anna hercegkisasszony kezét, s kérésükre a hercegtől is meg Gryzelda hercegasszonytól is kedvező választ kaptak.

Mikor a herceg esténként a jelesebb tisztekkel és udvarnokokkal be-benézett a hercegasszony társalkodószobájába, hogy némi beszélgetéssel mulassa magát, Anusia úrnője háta mögül tekingetett ki (mert a hercegasszony magas volt, Anusia pedig alacsony), s onnan fúrta be fekete szemét a vicekapitány arcába. Ámde Skrzetuski szeme másutt révedezett, akár a gondolata, s mikor tekintete egy pillanatra a leányasszony arcára esett, akkor is olyan merengő, szinte üveges volt, mintha nem is arra nézne, akinek hajdanában énekelte:

Mint a tatár a híveket,
Ragadozod a szíveket...

"Mi lelhette?" - kérdezte önmagától az egész udvar e kényeztetett kedvence, s lábacskájával toppantva elhatározta, hogy végére jár a dolognak. Nem volt ő szerelmes Skrzetuskiba, de már igen hozzászokott a hódolathoz, nem bírta hát elviselni, hogy valaki rá se hederítsen, s haragjában képes lett volna beleszeretni a vakmerőbe.

Egyszer, ahogy fonalmatringokkal futott a hercegasszonyhoz, találkozott Skrzetuskival, ki a herceg szomszédos ágyasházából lépett ki. Úgy rohant rá, mint a vihar, csaknem meglökte mellével, s akkor visszahőkölve rebegte:

- Ah, hogy megijedtem! Jó reggelt kívánok!

- Jó reggelt, Anna kisasszony! Avagy olyan monstrum vagyok én, hogy megijeszthettelek?

A leányzó lesütött szemmel, lábát váltogatva állt ott, szabad kezének ujjaival hajfonata végét tekergette, s mintegy zavartan, mosolyogva felelte:

- Ej, dehogy, szó sincs róla, már hogyan is... Isten engem!...

Hirtelen az ifjúra nézett, s ismét lesütötte szemét.

- Kegyelmed netán haragszik rám?

- Én? Avagy törődöl te, kisasszonyom, az én haragommal?

- Igazán szólva... nem. Volna is mivel törődnöm! Kegyelmed netán azt hiszi, mindjárt sírva fakadok? Bychowiec uram kedvesebb...

- Ha így van a dolog, akkor számomra nem marad más hátra, mint hogy átengedjem a teret Bychowiec uramnak, s magam eltűnjek a szemed elől, kisasszonyom.

- Avagy fogom én kegyelmedet?

Azzal elállta Skrzetuski útját.

- Kegyelmed a Krímből tért vissza? - kérdezte.

- Onnan.

- S mit hoztál magaddal a Krímből?

- Podbipieta uramat. Úgy vélem, láttad őt, kisasszonyom. Nagyon kedves és állhatatos gavallér.

- Kegyelmednél bizonnyal kedvesebb. S mi okból jött ide?

- Hogy legyen kin erőidet kipróbálnod, kisasszonyom. Ajánlom azonban jól gyürkőzz neki, mert ismerem a gavallér egy titkát, amely őt legyőzhetetlenné teszi... úgy, hogy még, te sem boldogulsz vele.

- Miért volna legyőzhetetlen?

- Mert nem házasulhat meg.

- Mi közöm nekem ahhoz! Aztán mért nem házasulhat?

Skrzetuski a leány füléhez hajolt, de nagyon hangosan és nyomatékkal mondta:

- Mert ártatlanságot fogadott.

- Bolondos kegyelmed! - kiáltotta Anusia gyorsan, s abban a pillanatban elrebbent, mint a felriasztott madár.

Mindazonáltal aznap este első ízben vette szemügyre alaposabban Longinus uramat. Jó sok vendég volt aznap, mert a herceg Bodzynski uramat búcsúztatta. A litván lovag igen jól festett gondos ruházatában, fehér atlaszdolmányában és sötétkék bársonymentéjében, különösen mivel a hóhérpallosszerű Zerwikaptur helyett egy aranyos hüvelyű, könnyű görbe kard lógott oldalán.

Anusia szemecskéje szikrákat lövellt Longinus uram felé, kicsit oly szándékból is, hogy Skrzetuskit bosszantsa. A vicekapitány azonban ezt észre sem vette volna, ha Wolodyjowski oldalba bökvén, meg nem jegyzi:

- Fogjanak pányvára, ha Anusia nem ama litván komlókaróval kacérkodik.

- Ezt neki mondd meg.

- Meg is mondom. Igen összeillő pár lesznek.

- Majd viselheti mentecsatnak, mert éppen így arányoznak egymáshoz.

- Avagy a kalpagján forgó helyett.

Wolodyjowski a litvánhoz lépett.

- Atyámfia! - szólította meg. - Nemrég kerültél ide, de látom, nem mindennapi szívrabló vagy!

- Aztán miért, testvérkém, jó uram? Aztán miért?

- Mert a legszebbik palotáskisasszonynak máris elcsavartad a fejét.

- Ugyan mit beszélsz, barátom uram! - sopánkodott Podbipieta kezét összetéve.

- Nézz csak oda Anna Borzobohata leányasszonyra, akibe itt mindnyájan szerelmesek vagyunk, nézd csak, mi módon villogtatja feléd szemecskéjét. Csak jól vigyázz, valamiképpen bolonddá ne tegyen, mint minket mindnyájunkat.

Azzal sarkon fordult, s faképnél hagyta az elámult Podbipietát. Longinus uram oda sem mert nézni egyhamar Anusia felé, csak némi idő múlva vetett oda titokban egy pillantást - s megremegett. Gryzelda hercegasszony válla mögül valóban egy tüzes szempár villogott feléje makacs kíváncsisággal. - "Apage satanas!"[52] - fohászkodott fel a litván, s miként egy diák, elpirulva menekült a terem túlsó szegletébe.

Ám a kísértés igen súlyos volt. A hercegasszony háta mögül kikandikáló kis sátánban annyi csáberő volt, szemecskéje oly káprázatosan ragyogott, hogy Longinus uramat erővel vonta valami feléje, csak egyszer akart még beléjük pillantani. Ekkor azonban eszébe jutott esküje, szeme előtt megjelent a Zerwikaptur, majd őse, Stowejko Podbipieta meg a három levágott fej, s szinte megdermedt ijedtében. Keresztet vetett magára, s aznap este többet nem nézett Anusia felé.

Bodzynski, Lassota és Rozvan Ursu uraimék végre eltávoztak, s teljes nyugalom állt be. Az élet kezdett egyhangú lenni. A herceget elfoglalta óriási birtokainak ellenőrzése, s minden reggel bezárkózott a rutén és a sandomierzi földek minden részéből érkező komiszárosokkal, úgyhogy még a katonai mustrákra is csak ritkán kerülhetett sor. A tisztek zajos lakomáikon örökösen a jövendő háborúkat tárgyalták, s ez kimondhatatlanul untatta Skrzetuskit, úgyhogy puskával a vállán menekült a Slonica partjára, ahol Zólkiewski oly szörnyen megverte Nalevajkót, Lobodát és Krepskit. Amaz ütközet nyomai már elenyésztek az emberi emlékezetben meg a csatatéren egyaránt.

Csak nagy ritkán vetett ki a föld egy-egy megfehéredett emberi csontot, s a vízen túl állt még a kozák sánc, amely mögött oly ádázan védekeztek Loboda zaporozsjei kozákjai és Nalevajko szabadlegényei, de már a sáncon is megeredt a sűrű bozót. Oda menekült Skrzetuski az udvar lármája elől, ám ahelyett, hogy madarakra lövöldözött volna, ábrándozott; lelki szeme elé idézte a szeretett leány alakját, a köd, a nádas zúgása és a hely búskomorsága közepette enyhült lelkének sóvárgása.

Később azonban megindultak a tavaszt hirdető bőséges esőzések. A Slonica valóságos pokolsárrá változott, az ember ki nem mozdulhatott a házból, a vicekapitány tehát elvesztette a magányos bolyongás vigaszát is. Közben fokozódott nyugtalansága - és méltán. Kezdetben abban reménykedett, hogy ha a knyázné el tudja küldeni Bohunt a háztól, akkor Helenával együtt hamarosan megérkezik Lubniébe, most azonban ez a reménye is szertefoszlott. Az esőzés elmosta az utakat, a sztyepp a Sula mindkét partján néhány mérföldnyi szélességben valóságos ingovánnyá változott, úgyhogy az átkeléssel várni kellett, míg a tavaszi forró napsütés felszívja a fölösleges vizet és nedvességet. Helena tehát az egész idő alatt oly emberek oltalmára volt utalva, akikben Skrzetuski nem bízott. Ott kellett élnie ama valóságos farkasodúban, bárdolatlan, vad emberek között, akik Skrzetuski iránt ellenséges érzülettel viseltettek. Igaz, hogy saját érdekükben meg kellett tartaniuk szavukat, s úgyszólván nem is volt más választásuk - ki tudhatta, mit eszelnek ki, mire vetemednek, különösen, hogy ott áll fölöttük ama félelmetes kozák legény, akit szerettek is, meg féltek is tőle. Könnyen kényszeríthette is őket, hogy adják neki a lányt, hiszen az ilyesmi nem ment ritkaságszámba.

Elhatározta hát, hogy cselekedni fog. Volt egy inaslegénye, Rzedzian, egy polesiei kurtanemes fiú, alig tizenhat éves, de minden hájjal megkent ravasz fickó, kivel a legkörmönfontabb himpellér is bajosan boldogult volna. Elhatározta, hogy ezt a legénykét küldi el Helenához, egyszersmind kémszemlére. Már elmúlt február, az esőzés elállt, a március elég derűsnek ígérkezett, úgyhogy az utaknak is meg kellett javulniuk. Rzedzian tehát útra készülődött. Skrzetuski adott neki levelet, ellátta papírral, pennával és kalamussal, s tudván, hogy ilyesmi Rozlogiban nincsen, figyelmeztette, hogy úgy őrizze, mint a szeme világát. Azt is megmondta neki, hogy ne szóljon arról, ki küldte, csak annyit mondjon, hogy Czehrynbe igyekszik, s közben mindent jól figyeljen meg, különösen pedig tudja meg, Bohun hol van, és mit mível. Rzedzian nem mondatta el magának kétszer az utasításokat, sapkáját félrevágta, egyet suhintott a korbáccsal, s útnak indult.

Skrzetuskira a várakozás nehéz napjai következtek. Hogy az időt valahogyan agyonüsse, fokosharcot vívott Wolodyjowskival, aki nagy mestere volt ennek a fegyvernek, vagy dzsiridet hajigált karikába. Egyszer olyasvalami is történt, ami a vicekapitánynak majdhogy épségébe nem került. Egy alkalommal a medve eltépte láncát, s elszabadulván, a várudvarán megszabdalt két lovászt, megvadította Chlebowski komiszáros lovait, s végül a vicekapitányra vetette magát, aki éppen a herceghez igyekezett a fegyvertárból, kard nem volt az oldalán, csupán rezes végű, könnyű fokos a kezében. Skrzetuski menthetetlenül elpusztul, ha ott nincs Podbipieta, aki a fegyvertárból látva, mi történik, fogta Zerwikapturját, s segítségül sietett. Longinus uram bizonyságot tett róla, hogy méltó ivadéka Stowejkónak, mert egyetlen csapással leütötte a medve fejét, mancsával egyben. Rendkívüli erejének e bizonyságát látta maga a herceg is az ablakból, s utána legottan vitte Longinus uramat a hercegasszonyhoz, ahol Anusia Borzobohata olyan csábító pillantásokat vetett rá, hogy a lovagnak másnap gyónnia kellett, s azután három napig nem mutatkozott a várban, amíg buzgó imádsággal el nem űzött magától minden kísértést.

Ezenközben eltelt tíz nap, s Rzedzian még nem tért vissza. Skrzetuski lesoványodott a várakozástól, s olyan rossz bőrben volt, hogy Anusia követek útján tudakolta, vajon mi baja - Carboni doktor pedig, a herceg orvosa, gyógyírt is rendelt neki búskomorság ellen. De hát neki más gyógyírra volt szüksége, hiszen éjjel-nappal szerelmetes leánykájára gondolt - s egyre jobban érezte, hogy bizony nem valami könnyű, múló érzés, hanem igazi, forró szerelem vert fészket szívében, amelyet ki kell elégíteni, mert különben úgy széjjelveti a szívét, mint valami hitvány edényt.

Könnyű hát elképzelni Jan uram örömét, mikor egy napon hajnalban Rzedzian lépett a szobájába, sárosan, lesoványodva, kimerülten, de vidáman, s homlokáról sugárzott a jó hír. A vicekapitány nyomban kiugrott az ágyból, hozzárohant, s karját megragadva kiáltotta:

- Levél van?

- Van, uram! Íme!

Skrzetuski kikapta kezéből, s olvasni kezdte. Sokáig kételkedett benne, hogy Rzedzian - még a legszerencsésebb esetben is - hozhat-e levelet, mert nem volt benne biztos, vajon Helena tud-e írni. A határvidéki leányzókat nemigen taníttatták, s ráadásul Helena bárdolatlan emberek között nőtt fel. Úgy látszik azonban, még apja megtanította a betűvetés művészetére, mert hosszú, négyoldalas levelet írt. Szegényke nem tudta magát ékes retorikával kifejezni, csak úgy, a szíve szerint írta a következőket:

Én már kegyelmedet soha el nem felejtem, hamarabb kegyelmed engem, mert hallom, vannak kacér leányzók is körülöttetek. Minekutána azonban e legénykét külön elküldötted ily hosszú útra, látom, kedves vagyok szívednek, csakúgy, mint kegyelmed nekem, s ezt hálás szívvel meg is köszönöm. Ne gondolja kegyelmed, hogy szerénységem nem tiltja szerelemről írni, mindazonáltal úgy vélem, jobb megmondani az igazságot, hogysem füllenteni avagy szimulálni, holott szívemben merőben más dolog megyen végbe. Ki is faggattam Rzedziant, hogy mit mívelsz Lubniében, s minémű szokások vagynak a hercegi udvarnál, s mikor elmondta, milyen szép leányzók sürgölődnek ott körülöttetek, bizony csepp híján sírva fakadtam...

Itt Skrzetuski abbahagyta az olvasást, s Rzedzianra förmedt:

- Mit fecsegtél ott, te fajankó? - kérdezte.

- Csak azt, ami jó! - felelte a legényke. A vicekapitány tovább olvasott:

... Mert hogyan is mérhetném magamat hozzájuk, én, egyszerű leányzó. Ám a legényke megmondta, hogy kegyelmed egyikre sem néz rá...

- Ezt igazán mondtad! - hagyta helyben a vicekapitány.

Rzedzian nem tudta ugyan, miről van szó, mert Skrzetuski magában olvasta a levelet, de azért okos képet vágott, s sokatmondóan krákogott. Skrzetuski pedig tovább olvasott:

... Mindjárt meg is vigasztalódtam, kérve az Istent, hogy tartsa meg ezt az irántam való hajlandóságodat, s áldjon meg mind a kettőnket, ámen. Úgy vágyódtam már kegyelmed után, akár édes szülőanyám után, mert szomorú az árva sorsa ezen a világon, de nem kegyelmed mellett... Isten látja, hogy tiszta a szívem, más dolog a míveletlenség, de azt meg kell bocsátanod...

A továbbiakban közölte a szépséges knyázkisasszony, hogy nagynénjével együtt azonnal indulnak Lubniébe, amint az utak jobbak lesznek. Maga a knyázné sietteti az utazást, mert Czehrynből bizonyos kozák háborgások hírei érkeztek, most már csak az ifjú knyázok visszatértére vár, akik Boguslawba mentek, lóvásárra.

Igazi varázsló kegyelmed - írta tovább a knyázkisasszony -, hogy még nagynénémet is meg tudtad nyerni.

A vicekapitány elmosolyodott, mert eszébe jutott, milyen úton-módon kellett a knyáznét megnyernie. A levél azzal végződött, hogy Helena biztosította Skrzetuskit állhatatos és becsületes szerelméről, amilyennel a jövendőbeli feleség tartozik férjurának. Általában kisugárzott a levélből az őszinteség, miért is a vicekapitány tízszer, tizenötször is elolvasta elejétől végig a kedves sorokat, melyekből egy tiszta szív őszinte érzelmei sugároztak, s egyre ezt hajtogatta magában: "Én édes leánykám! Ne maradjon velem az Úr, ha téged valamikor elhagynálak."

Aztán Rzedziant kezdte faggatni mindenféléről.

A talpraesett legényke pontosan beszámolt egész útjáról. Rozlogiban tisztességgel fogadták. Az öreg knyázné a vicekapitány felől tapogatta, s megtudván, hogy Skrzetuski uram igen jeles lovag, a herceg bizalmasa, s ráadásul még gazdag ember is - nagyon meg volt elégedve.

- Azt is megkérdezte - jelentette Rzedzian -, vajon kegyelmességed megtartja-e, amire szavát adta, mire én így feleltem: "Szerelmetes asszonyom, ha a vicekapitány úr ezt a derék paripát, amin idejöttem, nekem ígérte volna, biztosan tudnám, hogy az máris az enyém..."

- Nagy kópé vagy te - mosolygott a vicekapitány -, de ha már ígyen kezeskedtél értem, hát csak tartsd meg. Nem szimuláltál semmit, megmondtad, hogy én küldtelek?

- Meg, mert láttam, hogy lehet. Arra még szívesebben láttak, kiváltképpen pedig a kisasszony, aki oly gyönyörűséges, hogy hozzá hasonló a világon sincsen. Megtudván azért, hogy kegyelmességedtől jöttem, még a széket is megtörölte előttem, s ha nem böjtidő lett volna, nyilván minden jóban fürödtem volna, akár a mennyországban. Kegyelmességed levelét olvasván, könnyeivel öntözte nagy örömében.

A vicekapitány is elnémult az örömtől, s csak kis idő múlva kérdezte tovább:

- Hát ama Bohun felől nem tudtál meg semmit?

- Nem volt alkalom, hogy a knyázné asszonytól avagy a kisasszonytól megkérdezzem, de összebarátkoztam Csehlyvel, a vén tatárral, ki pogány létére is hűséges szolgája a kisasszonynak. Ő mondta, hogy eleinte mindnyájan morgolódtak kegyelmességed ellen, de későbben megcsillapodtak, mégpedig akkor, mikor megtudták, hogy ami Bohun nagy gazdagságáról hallik, az mind csak olyan mese.

- Mi módon tudták meg ezt?

- Tudja kegyelmességed, az úgy volt, hogy tartoztak ők Siwinskinek, s vállalták, hogy le is fizetik. Mikor aztán elközelgett a terminus, nosza Bohunhoz: "Adj kölcsön!" Az pedig így felel: "Némi török jószágom van, de pénzem nincsen, mert ami volt, azt elszórtam." No, hogy ezt meghallották, egyszerre olcsóbb portéka lett szemükben őkelme, s hajlandóságuk kegyelmességed felé fordult.

- No, szó se róla, jól kifürkésztél mindent.

- Tudja kegyelmességed, ha egyet megtudtam volna, a másikat meg nem, akkor az én uram méltán mondhatta volna: "No, adtál lovat, de nyereg nélkül." Márpedig mi haszna a lónak, ha nincs hozzá nyereg?

- Hát csak vidd a nyerget is.

- Alázatosan köszönöm kegyelmességednek. Bohunt legottan el is küldték Perejaslawba. No, mikor ezt meghallottam, mindjárt azt mondtam magamban: miért ne juthatnék el én is odáig? Ha az én uram meg lesz elégedve, nyilván hamarabb kerül új ruha is...

- Kerül, kerül az új negyedre. Tehát Perejaslawban is jártál?

- Jártam, de Bohunt nem találtam ott. Az öreg Loboda ezredeskapitány beteg. Azt beszélik, utána hamarosan Bohun lesz az ezredes... Ott azonban valami furcsa dolog történik. Alig egy maroknyi szemen maradt a zászlók alatt, a többi, amint mondják, Bohunnal ment el, vagy tán a Szicsbe szökött, és tudja kegyelmességed, ez fölöttébb fontos dolog, mert ott valamiféle rebellió készül. Mindenáron meg akartam tudni valamit Bohun felől, de csak annyit hallottam, hogy által kelt a rutén partra.[53] No, gondoltam, ha így van, akkor a mi kisasszonyunk őfelőle biztonságban van, s erre hazajöttem.

- Jól végezted dolgodat. S néminemű viszontagságod nem akadt útközben?

- Nem, vicekapitány uram, csak éppen veszettül ehetném.

Rzedzian kiment, a vicekapitány pedig magára maradva, ismét Helena levelét kezdte olvasni, s ajkához szorongatni ama betűcskéket, melyek bizony nem voltak olyan formásak, mint a kezecske, mely papírra vetette őket. Nagy bizodalom költözött szívébe, s azt gondolta magában: "Az utak hamarosan felszáradnak, csak az Isten adjon jó időt."

 

VI. FEJEZET

Az egész Ukrajnán és a Dnyeperentúlon valami zúgott, süvöltött, mintha közeli nagy vihart jelezne. Furcsa hírek röpködtek faluról falura, tanyáról tanyára, mint a nép nyelvén iringónak nevezett virágok, melyeket ősszel a szél hord magával a sztyeppen. A városokban nagy háborúról suttogtak, ámbár senki sem tudta, ki háborúskodjék és ki ellen. Valami azonban kétségtelenül előrevetette árnyékát. Az emberek nyugtalan arccal jártak-keltek. A szántóvető ember nem szívesen ment ki ekéjével a földekre, noha korán beállt a csendes, meleg tavasz, s a sztyeppen már régóta danáztak a pacsirták. Estennen a falvakban összeverődtek az emberek, s az utakon sustorogtak rettenetes dolgokról. A lanttal vándorló vak énekeseket hírekért faggatták. Némelyek mintha különös jeleket láttak volna az égen, meg mintha a hold is vörösebben kelne fel a fenyvesek mögül, mint máskor. Nagy csapásokat avagy a király halálát jósolgatták - s mindez annyival is furcsább volt, mert ez a vidék régóta megszokta a nyugtalanságot, harcokat és betöréseket: a félelem tehát nem egykönnyen férkőzhetett a szívekbe, nyilván rendkívül baljós szelek fújdogálhattak a levegőben, ha az izgalom most ennyire általánossá lett.

Még szorongóbbá, még súlyosabbá tette a helyzetet az, hogy senki sem tudta, micsoda veszély fenyeget. Mindazonáltal a sok baljós jel közül kettő különösképpen azt hirdette, hogy valóban valami nagy csapás fenyeget. Íme, legelsőbben is rengeteg sok énekes koldus jelent meg a falvakban és városokban, s voltak közöttük idegen alakok, akikről azt suttogták, hogy álkoldusok. Ezek mindenfelé elcsavarogva, titokzatosan hirdették, hogy elközelgett az ítélet napja. Másodszor pedig a nyizsbeliek kezdtek nyakló nélkül részegeskedni.

A másik jel még vészesebb volt. A Szics szűkös területe nem bírta egész lakosságát élelemmel ellátni, hadjáratok pedig nem akadtak minden lépten-nyomon, a sztyepp tehát nem adhatott elég kenyeret a kozákoknak, s ennélfogva békés időkben a Nyizs népének tetemes része évről évre szertekóborolt a lakott területeken. Tele volt velük Ukrajna, sőt még a Ruténföld is. Sokan bevonultak a sztaroszták bandériumaiba, mások pálinkát mértek az országutakon, megint mások a falvakban és városokban űztek kereskedelmet és kézművességet. Csaknem minden falu végén akadt egy-egy elkülönített ház, amelyben zaporozsjei kozák lakott. Némelyek feleségükkel együtt laktak és gazdálkodtak az ilyen házakban. Az ilyen zaporozsjei kozák rendszerint ügyes, talpraesett ember lévén, szinte jótétemény volt az egész falura nézve. Náluknál jobb kovácsot, kerékgyártót, tímárt, viaszöntőt, halászt és vadászt keresve sem lehetett volna találni. A kozák mindenhez értett, mindent megcsinált; házat épített, nyerget varrt. Általában azonban nem voltak nyugodt letelepülők, mert mind csak amolyan átmeneti életet éltek. Ha valaki fegyveres kézzel kívánta végrehajtani az ítéletet, vagy rá akart törni szomszédjára, avagy a várt támadás ellen kívánt volna védekezni, elég volt egyet kurjantania, s a kozák legények összesereglettek, akár a hollók a kész zsákmányra. Felhasználta őket a nemesség, az egymással folytonosan perlekedő urak, mikor azonban már az ilyen vállalkozások is elfogytak, a kozákok nyugodtan megültek, s körömszakadtig való munkával keresték meg mindennapi kenyerüket.

Így tartott ez néha egy, néha két esztendeig is, míg egyszerre villámként csapott le egy-egy nagyobb hadjárat híre, akár valamelyik atamán készült a tatárok vagy a lahok ellen, akár valamelyik lengyel nagyúr indult hadjáratra az oláh földekre, s ilyenkor a kerékgyártók, kovácsok, tímárok, viaszöntők nyomban a sutba dobták békés mesterségüket, s mindenekelőtt eszeveszett ivásnak adták magukat valamennyi ukrajnai kocsmában.

Ez a jelenség így ismétlődött állandóan, úgyhogy későbben a tapasztalt emberek már csak azt mondták: "Ohó, nyüzsögnek már a nyizsiek a csapszékekben - Ukrajnában készül valami!"

Ilyenkor a sztaroszták megerősítették a várak őrseregét, s mindenre éberen ügyeltek, az urak összeszedték bandériumaikat, a nemesség az asszonyokat és gyermekeket a városba küldte.

Ezen a tavaszon a kozákok olyan ivásnak adták magukat, mint még soha, vakon szórták mindenfelé megtakarított pénzüket, s nem is csak egy járásban vagy vajdaságban, hanem az egész Ruténföld széltében, hosszában.

Csakugyan volt valami készülőben, ámbár maguk a nyizsbeliek sem tudták, mi legyen az. Hírek kezdtek szállingózni Hmelnickijről, a Szicsbe való szökéséről, meg arról, hogy Czerkasy, Boguslaw, Korsun és egyéb városok őrseregéből hányan szöktek utána - de beszéltek egyébről is. Évek óta szállongtak már a hírek arról, hogy a király nagy hadjáratot akar indítani a pogányok ellen, hogy a derék kozák legények jó zsákmányhoz jussanak, ámde a lahok nem akarják. Most ez a sokféle hír mind összekeveredve, nyugtalanságot keltett az emberi lelkekben, s mindenki valami rendkívüli dologra várt.

E nyugtalanság behatolt Lubnie falai közé is. E sokféle jelre nem lehetett szemet hunyni, s különösen nem volt ez szokása Jeremi hercegnek. Az ő birodalmában a nyugtalanság nem csapott ugyan forrongásba - mert mindenkit féken tartott a félelem -, de bizonyos idő múlván Ukrajnából kezdtek hírek beszivárogni, hogy a parasztok itt is, ott is ellenszegülnek a nemességnek, gyilkolják a zsidókat, és erővel regisztráltatni akarják magukat a pogányság elleni háborúra, végül, hogy a Szicsbe szökött emberek száma egyre növekszik.

A herceg tehát hírvivőket bocsátott a krakkói úrhoz, Kalinowski uramhoz, Lobodához, Perejaslawba, ő maga pedig összevonatta gulyáit a sztyeppről, s a helyőrségeket a gyepűkről. Ezenközben megnyugtató hírek érkeztek. A nagyhetman mindenről értesítést küldött, amit Hmelnickijről tudott, nem hitte azonban, hogy abból bármiféle lázongás származhatnék. A tábori hetman azt írta: "A garázda nép rendszerint megzsendül tavasszal, akár a méhraj." Csak az egyetlen öreg Zacwilichowski zászlós könyörgött a hercegnek, hogy ne vegye könnyedén a dolgokat, mert nagy vihar közelget a Vad Mezők felől. Hmelnickijről azt írta: "A Szicsből a Krímbe érkezett, hogy a kántól kérjen segítséget. S amint a barátaim értesítenek - írta -, az ottani főatamán az összes árterületekről és folyókról összevonja a gyalog- és lovascsapatokat, senkinek sem szólván róla, hogy ezt mi okból véli, most azért úgy vélem, hogy ama vihar miellenünk készülődik, s ha tatár segítséggel zúdul ránk, adja Isten, hogy ne járjon az egész Ruténföld pusztulásával."

A herceg jobban bízott Zacwilichowskiban, mint magukban a hetmanokban, tudván, hogy az egész Ruténföldön senki sem ismeri úgy a kozákokat és minden fortélyukat, mint ő. Elhatározta hát, hogy minél nagyobb hadat igyekszik összevonni, s egyúttal a teljes igazságot kideríteni.

Egy napon aztán magához hivatta Bychowiec uramat, az oláh zászlóalj kapitányát, s így szólt hozzá:

- Elmegy kegyelmed a Szicsbe, a főatamán úrhoz követségbe, odaadod neki a gaszpogyini pecsétemmel ellátott levelemet. De hogy tudd magad mihez tartani, halld a következőket: a levél csak ürügy, egész küldetés súlya pedig a te értelmeden nyugszik. Mindent jól végy szemügyre, ami ott történik, mekkora hadat vontak össze, folytatják-e még az összevonást. Különösen lelkedre kötöm, szerezz megbízható embereket, s tudj meg mindent Hmelnickijről, hol van, igaz-e, hogy a Krímbe ment a tatárok segítségét kérni. Érti-e kegyelmed?

- Akárha a tenyeremre írta volna nagyságod.

- Menj Czehryn felé, sehol sem pihenvén többet, mint egy-egy éjszakát. Odaérvén, nyomban felkeresed Zacwilichowski zászlóst, leveleket kérsz tőle szicsbeli barátaihoz, melyeket aztán titokban adsz azoknak. Azok majd mindent elmondanak neked. Czehrynből gályán Kudakba mégy, ott köszöntöd nevemben Grodzicki uramat, átadod neki e levelemet. Ő majd átkelet a sziklatorlaszokon, s ellát a szükséges révészekkel. A Szicsben se vesztegelj, nézz, hallj és siess vissza, ha ugyan életben maradsz, mert ez a küldetés nem tréfadolog.

- Hercegi nagyságod véremnek sáfára. Sok embert vigyek magammal?

- Negyven embert kíséretül. Ma estennen indulsz, de előbb még jelentkezel utasításokért. Igen fontos missziót bíztam rád.

Bychowiec örvendezve távozott, s az előtérben találkozott Skrzetuskival és néhány pattantyústiszttel.

- Mi újság? - kérdezték mindjárt.

- Ma indulok.

- Hova, merre?

- Czehrynbe, s onnan tovább.

- Akkor gyere velem - mondta Skrzetuski.

Azzal elvitte szállására, s nyomban kérlelni kezdte, engedné át neki e küldetést.

- Ha barátom vagy - mondta -, kérj, amit akarsz: török paripát, jó harci mént, megadom, semmit meg nem tagadok, csak mehessek, mert a lelkem repes ama vidék felé! Pénzt akarsz? Megadom, csak engedj. Dicsőséget ugyan nem hozhat rád, mert ha háború lesz, akkor itt korábban kitör, de életedet ott vesztheted. Azt is tudom, hogy Anusia neked is olyan kedves, mint a többieknek, márpedig ha elmégy, elcsavarják a fejét.

Ez az árgumentum jobban szíven találta Bychowiec uramat, mint minden más, de azért csak vonakodott. Mit mondana a herceg, ha engedne? Nem venné-e rossz néven tőle? Nagy kegy a hercegtől az ilyen küldetés.

Skrzetuski ezt hallván, nyomban a herceghez sietett, s szólt az apródnak, hogy tüstént jelentse be.

Kis idő múlva jött az apród a válasszal, hogy a herceg kéreti.

A vicekapitány szíve úgy vert, akár a pöröly arra a gondolatra, hogy csakhamar elhangzik a herceg szájából a rövid "nem", s akkor már nem marad más hátra, mint mindenről lemondani.

- No, mi jót hoztál? - kérdezte a herceg, a vicekapitányt megpillantva.

Skrzetuski a herceg lábához hajolt.

- Nagyságos herceg úr, alázatosan könyörögni jöttem, hogy hadd menjek én a Szicsbe. Bychowiec netán átengedné, mert jó barátom, nekem pedig olyan fontos ez, mint maga az élet, Bychowiec csak attól fél, hogy hercegi nagyságod megneheztelne érte.

- Istenemre! - kiáltotta a herceg. - Senki mást nem küldtem volna én, mint téged, de úgy véltem, nemrég térvén haza oly nagy útról, netán nem szívesen mozdulnál hazulról.

- Nagyságos herceg úr, ha naponta küldetném is, mindig libenter[54] mennék arrafelé.

A herceg hosszasan ránézett fekete szemével, majd megkérdezte:

- Kit hagytál ott?

A vicekapitány zavartan állt ott, mint valami bűnös, s nem bírta el a herceg fürkésző tekintetét.

- Látom már, hogy igazat kell szólnom - mondta -, mert hercegséged értelme előtt semmiféle titok meg nem állhat, csak azt nem tudom, kedvet találok-e hercegséged szeme előtt.

Erre elbeszélte, mi módon ismerkedett meg Wasyl knyáz leányával, hogyan szerette meg s most nagyon szeretné meglátogatni, s a Szicsből visszafelé jövet elhozni magával Lubniébe, hogy a kozák zavargásoktól és Bohun erőszakosságától megóvja. Csupán az öreg knyázné mesterkedéseit hallgatta el, mert erre szava kötelezte. Ellenben oly buzgón könyörgött a hercegnek, hogy Bychowiec küldetését bízza őrá, hogy a herceg így szólt:

- Én anélkül is elengednélek, s embereket is adnék veled, de ha már oly szépen egybehangoltad szerelmedet ama funkcióval, akkor már csakugyan meg kell tennem a kedvedért.

A vicekapitány örvendezve csókolta meg a herceg kezét, az pedig megölelte a lovag fejét, nyugalomra intvén őt. Nagyon szerette Skrzetuskit mint vitéz katonát és jeles tisztet, akire mindenben számítani lehetett. Ezenfelül az a kötelék is megvolt közöttük, ami az alantas és felettes között akkor alakul ki, ha az alantas teljes szívéből szereti és tiszteli felettesét, s a felettes ezt igen jól érzi.

Skrzetuski néhány óra múlva már útra készen volt. Siettette az elindulást, s mindent elrendezvén, átvette a hercegtől a leveleket és az utasításokat, a kincstartótól pedig az útra való pénzt, s még jócskán az éjszaka beállta előtt elindult Rzedziannal és a herceg kozák zászlóaljából negyven legénnyel.

 

VII. FEJEZET

Már március második felére járt az idő. A fű alaposan nekizsendült, az iringó kivirágzott, a sztyeppen zsongott az élet. A vicekapitány amint reggelenként csapata élén haladt, mintha tengeren járt volna, melynek hullámzó vizét a szélringatta pázsit jelentette. Mindenütt csupa vidámság és tavaszi hang, csupa kiáltozás, csicsergés, füttyszó, szárnycsattogás s a rovarok örvendező döngicsélése. Olyan volt ez a zengő sztyepp, mint egy líra, amelyet az Isten ujjai pengetnek. A lovasok feje fölött vércsék lebegtek mozdulatlanul a kék égbolton, mint megannyi felfüggesztett kereszt, meg a vadludak háromszögei, a darvak V betűi, a földön elvadult ménesek dobogása; amott egy csomó sztyeppi ló száguld, látni, amint szügyükkel szelik a füvet, repülnek, mint a fergeteg, s egyszerre megállnak, mintha földbe gyökerezett volna a lábuk, s félkörben állnak fel a lovasok körül; sörényük a széltől borzas, orrlikaik tágulnak, szemükből ámulat tükröződik, s mintha össze akarnák taposni a hívatlan vendégeket. Még egy pillanat, s éppoly gyorsan rebbennek széjjel, amilyen hirtelen felbukkantak, csak a fű zizeg, csak a virágok hajladoznak! A lódobogás elhangzott, csak a madárhangok hallatszanak megint. Látszólag vidám itt minden, de van benne valami szomorúság, látszólag zajos, s mégis üres - s ó, milyen téres, milyen tágas! Lóval el nem éred, gondolattal végig nem szárnyalod... csak megszeretni lehet ezt a bánatos, ezt a puszta sztyeppet, sóvárgó lélekkel keringeni fölötte, a halmokon megpihenni, hangját hallgatni és felelni rá.

Hajnalodott. Nagy cseppek csillogtak az üröm és a szamárcsipke levelein, friss szellő fuvallata szárította a földet, amelyen az esőzés után hatalmas tócsák fénylettek a napfényben, mint megannyi kiáradt tavacska. A vicekapitány csapata lassan haladt előre, mert sietni nem lehetett, hiszen a lovak gyakran csülökig merültek a lágy földbe. Ám Skrzetuski nem sok pihenőt engedett nekik a magasabb dombocskákon, sietett kedvesét köszönteni s egyben búcsúzni is tőle. Másnap nagy darab erdőn áthaladván, megpillantották a rozlogi szélmalmot, szerteszórva a dombokon és a közeli halmokon. Szíve kalapált, mint a pöröly. Ott senki sem várja, nem is gondolják, hogy jön; vajon mit mond majd Helena, ha meglátja? Íme, ott vannak már a szomszéd parasztházikók, elrejtve a meggyeskertekben; távolabb a falu, az uradalom telkes gazdáinak lakóhelye s még távolabb a gémeskút az udvarház előtt. A vicekapitány megsarkantyúzta lovát, s vágtába ugratott, a kíséret nyomon követte; így száguldottak végig a falun nagy zajjal, csörtetéssel. Itt-ott egy-egy paraszt előbújt kunyhójából, odapillantott, keresztet vetett magára: ördögök vagy tatárok? Úgy fröcsköl a sár a paták alól, hogy meg sem ismerni, kik vágtatnak. Ők pedig ezalatt elérték az udvart, s megálltak a bezárt kapu előtt.

- Hé, nyiss kaput, aki élsz!

A zaj, dörömbölés és a kutyaugatás előcsalta az embereket az udvarházból. Rémülten rohantak kaput nyitni, vélvén, hogy netán valami támadás.

- Ki az?

- Nyisd ki!

- A knyázok nincsenek itthon.

- Nyitod már, ebanyád! A lubniei hercegtől jövünk.

A cselédek végre megismerték Skrzetuskit.

- Hej, kegyelmességed az! Mindjárt, mindjárt!

Kinyitották a kaput, ezalatt a knyázné is kijött a ház elé, s kezét szeme fölé tartva kémlelte a jövevényeket. Skrzetuski leugrott a lóról, s hozzálépve kérdezte:

- Nem ismer meg kegyelmességed?

- Ah, kegyelmed az, vicekapitány uram. Úgy véltem, tatár támadás. Köszöntelek, tessék beljebb kerülni.

- Nyilván csodálkozik kegyelmességed - kezdte Skrzetuski már a házban -, hogy Rozlogiban lát, pedig szavamat nem szegtem meg, mert maga a herceg küld Czehrynbe, és még onnan is tovább. Meghagyta, hogy útközben álljak meg Rozlogiban, kegyelmességed egészsége felől tudakozódván.

- Hálás vagyok őhercegségének, mint kegyes uramnak és jótevőmnek. Hamarosan ki akar-e bennünket űzni Rozlogiból?

- Ilyen dolgot semmiképpen sem forgat fejében, mert nem is tudja, miért kellene kegyelmeteket kiűznie. Amit pedig én megmondtam, meglesz. Itt maradtok Rozlogiban, nekem megvan a magam kenyere bőséggel.

Ennek hallatára a knyázné nyomban felderült, s így szólt:

- Foglaljon hát helyet kegyelmed, s örvendezz, amint én is örvendezek néked.

- Hát a knyázkisasszony egészséges-e? Hol van?

- Jól tudom én, hogy nem hozzám jöttél, gavallér uram. Jól van, nagyon is jól, ama nagy szerelemtől még meg is hízott. Nyomban szólítom, s magam is körülsimítom magamat kissé, mert szégyen így fogadni a vendéget.

A knyáznén valóban valami vásott gúnya volt kifakult pamutszövetből, afölött prémes ködmön, a lábán pedig borjúbőr csizma.

Helena e pillanatban hívatlanul is a szobába perdült, mert a tatár Csehlytől megtudta, ki a vendég. Lihegve rohant be, pirosan, akár a meggy, a lélegzete is majd elakadt, csak a szeme mosolygott boldog örömében. Skrzetuski odaugrott, hogy kezet csókoljon, s mikor a knyázné tapintatosan kiment, már a száját is csókolgatta, mert fölöttébb lobbanékony ifjú volt. A leány nem is nagyon védekezett, érezvén, hogy egészen elernyed a túláradó boldogságtól és örömtől.

- Nem is vártam kegyelmedet - suttogta gyönyörű szemét lesütve -, de azért ne csókolj annyira, mert nem illendő.

- Hogyne csókolnálak, mikor a méz sem oly édes nekem, mint a te szád - felelte a lovag. - Már azt hittem, kiszáradok nélküled, míg végül is a herceg maga küldött el.

- Akkor hát a herceg tudja?

- Elmondtam neki mindent. Ő meg még örült is, Wasyl knyázra gondolván. Hej, alighanem megitattál te engem, galambocskám, hogy a világot sem látom már tőled!

- Isten kegyelme, hogy ennyire elvakultál!

- Emlékszel-e ama jelre, melyet a sólyom mívelt, mikor kezeinket egymáshoz vonta. Már akkor megtetszett, hogy az Isten rendelése.

- Emlékszem...

- Mikor Lubniében nagy sóvárgásomban kijártam a Slonica partjára, gyakran úgy láttalak, akárha előttem álltál volna, de valahányszor kinyújtottam a kezemet, eltűntél. Most azonban többé el nem tűnsz előlem, mert úgy vélem, ezentúl semmi sem állhat utunkban.

- Ha állna is, nem az én akaratom.

- Monddsza még egyszer, hogy szeretsz.

Helena lesütötte szemét, de tisztán, komolyan mondta:

- Mint senki mást a világon.

- Ha arannyal, avagy méltóságokkal árasztanának el, annál is kedvesebbek nekem e szavaid, mert érzem, igazán szóltál, ámbátor nem tudom, mivel érdemeltem meg e jótéteményt tőled.

- Mert könyörületes voltál, felkaroltál, s úgy beszéltél hozzám, ahogyan annak előtte soha senki.

Helena elhallgatott a megindultságtól, a vicekapitány pedig ismét csókolgatni kezdte a kezét.

- Úrnőm leszel, nem feleségem - jelentette ki.

Egy darabig hallgattak, de a férfi le nem vette róla a szemét, így akarván kárpótolni magát azért, hogy oly régen nem látta. Most mintha még szebb lett volna, mint régebben. S valóban, a félhomályos szobában, az ablaküvegeken szivárvánnyá porladó napsugarak fényjátékában olyan volt, mint ama szent hajadonok képei a templomok homályos kápolnáiban. S ugyanakkor annyi melegség, annyi élet áradt belőle, a női csábnak annyi gyönyöre és varázsa sugárzott arcáról és egész alakjáról, hogy az ember igazán elveszíthette a fejét, hogy halálosan, örökre beleszeressen.

- Oly szép vagy, hogy akár meg is vakulhatnék tőle! - lelkesedett a lovag.

A knyázkisasszony fehér fogai vidáman villantak meg mosolyában.

- Anna Borzobohata leányasszony biztosan sokkalta szebb nálam.

- Olyan ő hozzád képest, mint ama cintányér a holdvilághoz.

- Rzedzian őkelme mást mondott nekem.

- Rzedzian őkelme megérett egy nyaklevesre! Mit nekem Anna leányasszony! Csak szedjék a mézet más méhek ama virágból, úgyis vannak ott elegen.

Beszélgetésüket a vén Csehly zavarta meg, aki sietett a vicekapitányt köszönteni. Skrzetuskit már jövendő urának tekintve, a küszöbtől kezdve hajlongott előtte, keleti módra szálemezve.

- No, öreg Csehly, elviszlek téged is a leányasszonnyal. Szolgáld őt halálodig.

- Nem soká kelletik már várni reá, kegyelmességed, de hát amíg az élet, addig a szolgálat. Egy az Isten!

- Talán egy hónap múlva, ha a Szicsből megtérek, indulunk Lubniébe - fordult a vicekapitány Helenához -, ott aztán Muchowiecki atya már a stólával vár reánk.

Helena megijedt.

- A Szicsbe utazik kegyelmed?

- A herceg küld el levelekkel. De ne félj. A követ személye a pogányoknál is szent. Téged a knyázné asszonnyal együtt akár most mindjárt elindítanálak Lubniébe, de hát az utak fölöttébb rosszak. Magam láttam, még lóháton is bajos volna eljutni.

- Sokáig időzöl Rozlogiban?

- Már ma este indulok Czehrynbe. Minél hamarabb búcsúzom, annál hamarabb köszöntelek megint. Egyébként a herceget szolgálom, sem az idő, sem az akarat nem az enyém.

- Tessék asztalhoz, ha a szerelemből és turbékolásból elég volt - invitálta őket a knyázné asszony a szobába lépve. - Hohó, piros a kisasszony ábrázata, nyilván nem loptad a napot, gavallér uram! No de nem is csodálom.

Azzal Helenát kegyesen vállon veregette, s átmentek ebédelni. A knyázné pompás jókedvében volt. Bohunt már régen elsiratta, most pedig a dolgok - a vicekapitány bőkezűsége folytán - oly kedvezően alakultak, hogy Rozlogit most már minden fenyvesekkel, tölgyesekkel, szántókkal és tanyákkal együtt a maga és fiai birtokának tekinthette.

Pedig ez nem megvetendő uradalom volt.

A vicekapitány azt tudakolta, hogy a knyázok hamarosan megtérnek-e.

- Bármely napra várom őket. Eleintén orroltak kegyelmedre, de aztán cselekedeteidet mérlegre téve, annál jobban megszerettek, mint jövendő atyjukfiát is, mondván, hogy ily jeles gavallért bajos már találni a mai lágy inú világban.

Ebéd végeztével a vicekapitány és Helena kisétáltak a meggyeskertbe, mely az árkon túl, közvetlenül az udvarhoz csatlakozott. A gyümölcsöst hólepel gyanánt borították a korai virágok, mögötte pedig, tölgyes sötétlett, s abban szólt a kakukk.

- Ez jó jel nekünk - jegyezte meg Skrzetuski -, de kérdezni kell.

Azzal a tölgyes felé fordulva nagyot kiáltott:

- Monddsza, Isten madárkája, hány esztendőt élünk egy párban a leányasszonnyal?

A kakukk rákezdte, s csak szólt és szólt. Skrzetuski ötvennél is többet számlált.

- Adja Isten, úgy legyen!

- A kakukk mindig igazat mond - jegyezte meg Helena.

- Ha így van, akkor még tovább kérdem! - lelkesedett a lovag.

S kérdezte is:

- S lesz-e sok fiúnk, monddsza, Isten madárkája?

A madár, mintha csak megrendelték volna, kakukkozni kezdett, s meg sem állt tizenkettőig.

Skrzetuski nem bírt magával örömében.

- Istenemre! Sztaroszta lesz belőlem! Hallottad-e, kisasszony? He?

- Nem én, semmit - felelte a leány pipacspiros arccal -, azt sem tudom, mit kérdeztél tőle.

- Megkérdezzük még egyszer?

- Nem, nem!

Ilyen beszédekkel és mulatságokkal úgy eltelt a nap, akár az álom. Estennen elkövetkezett a hosszas, érzelmes búcsú pillanata - aztán a vicekapitány útnak indult Czehryn felé.

 

VIII. FEJEZET

Skrzetuski Czehrynben nagy izgalomban és lázban találta Zacwilichowskit. Az öreg zászlós türelmetlenül várta a herceg követét, mert a Szicsből egyre fenyegetőbb hírek érkeztek. Most már nem volt kérdés abban, hogy Hmelnickij fegyveres kézzel készül megtorolni sérelmeit, s megvalósítani a régi kozák privilégiumokat. Zacwilichowski hírt kapott arról, hogy Hmelnickij a Krímben járt, ahol a tatáraitól könyörgött ki segítséget, s a Szicsben naponta várják érkezését segítséggel együtt. Így hát a Nyizsben általános hadjáratra készülődik a Köztársaság ellen, amely - ha a tatárok segítségével indul meg - végzetes lehet.

A sötét felhők egyre fenyegetőbben tornyosultak az ukrajnai látóhatáron, s vészjósló éjszaka áradt belőlük, belsejük egyre zúgott és gomolygott, s mennydörgések dübörögtek egyik végétől a másikig. Az emberek pedig még mindig nem voltak tisztában azzal, hogy milyen arányú vihar készülődik. Csupán két férfiú nem áltatta magát egy pillanatig sem.

Ez a két férfiú: Zacwilichowski és a vén Barabasz volt.

A vén ezredeskapitány levelet kapott Hmelnickijtől. Gúnyos és fenyegető levél volt ez, s tele szidalmakkal: "Az összes zaporozsjei hadakkal együtt kezdünk most már könyörögni és apellálni - írta Hmelnickij -, hogy valósíttassanak meg végre ama privilégiumok, amelyeket kegyelmességed eltitkolván, magánál tartott. Minekutána pedig ezt saját érdekedben és hasznodra mívelted, az összes zaporozsjei hadak kinyilvánítják, hogy nem embereknek, hanem disznóknak, vagy birkáknak lehetsz méltó vezére. Magam pedig bocsánatodat kérem, ha czehryni szerény hajlékomban a Szent Miklós ünnepen valamiben netán nem tettem volna kedvedre, valamint, hogy tudtod és engedelmed nélkül távoztam Zaporozsjébe."

- Tehát bejelenti - aggodalmaskodott Zacwilichowski -, hogy az összes zaporozsjei hadakkal együtt követeli a privilégiumokat. Ez hát valódi testvérháború, mely minden háborúnál gonoszabb.

- Látom már, hogy sietnem kell - jegyezte meg Skrzetuski. - Adjanak kegyelmetek leveleket azokhoz, akikre szükség lehet.

- A főatamánhoz van levele kegyelmednek?

- Van, maga a herceg írta.

- Akkor én adok az egyik szállás-atamánhoz, s Barabasz uramnak is van ott egy atyjafia, ugyancsak Barabasz nevezetű; azoktól mindent meghallasz. Ám netán már kései is ez az expeditio. Azt akarja tudni a herceg, hogy valójában mi újság van ott? Rövid a válasz: baj van! Azt akarja tudni, mitévő legyen? Rövid a tanács: állasson talpra minél nagyobb hadat, s csatlakozzék a hetmanokhoz.

- Akkor hát küldjenek kegyelmetek hírvivőt a herceghez e válasszal és e tanáccsal - mondta rá Skrzetuski. - Nekem mennem kell, s a herceg parancsát el nem fordíthatom.

Skrzetuski távozott, s egyenesen a piactérre, a herceg házában levő kvártélyára sietett, hogy a végső előkészületeket megtegye. Hiába beszélt Zacwilichowski az őt érhető veszedelmekről, a vicekapitány nagy megelégedéssel gondolt útjára. Megláthatta a Dnyepert csaknem egész hosszában, egészen a Nyizsig és a porogiig, ami az akkori lovagok számára valóságos elvarázsolt, titokzatos föld volt, s fölöttébb vonzott minden kalandvágyó lelket. Sokan egész életüket Ukrajnában élték le, s mégsem dicsekedhettek azzal, hogy a Szicset látták, hacsak be nem léptek a "testvérek" közé, erre azonban az utóbbi időben a nemesség körében már mind kevesebb vállalkozó akadt. A Szics és a Köztársaság közötti hasadás Nalevajko és Pawluk idejében keletkezett, de azóta sem szűnt meg, sőt egyre növekedett, s nemcsak a lengyel nemességnek a Szicsbe való beáramlása csökkent egyre, hanem a ruténé is, holott az sem nyelv, sem vallás tekintetében nem különbözött a Szics népétől. Az olyanoknak, mint a Bulyha-Kurcewiczek, kevés utánzójuk akadt; általában a nemességet a Szicsbe most legfeljebb a szerencsétlenség, a száműzetés, egyszóval olyan bűn hajtotta, amelyet lehetetlen volt levezekelni.

Ily gondolatok közepette nézegetett ki piactéri kvártélya ablakából. Közben eltelt egy óra, majd a másik, s Skrzetuski egyszerre két ismerősnek látszó alakot pillantott meg. A férfiak a Harangláb szeglete felé tartottak, ahol az oláh Dopula csapszéke volt.

Jobban szemügyre vette őket: Zagloba uram volt Bohunnal.

Karöltve mentek, s csakhamar eltűntek az ajtóban, amely fölött ott lógott a csapszéket és bormérést jelentő forgácsköteg.

A vicekapitány elámult azon is, hogy Bohun Czehrynben van, s azon is, hogy Zaglobával ilyen jó cimboraságban látja.

- Rzedzian, gyere csak! - kiáltott legényének.

A legényke megjelent a szomszédos szoba ajtajában.

- Hallod-e, Rzedzian; elmégy a bormérésbe, oda, ahol ama forgácsguzsaly lóg, ott megkeresel egy vastag nemes urat, akinek lyuk vagyon a homlokán, s megmondod neki, hogy van valaki, akinek sürgős beszéde volna vele. Ha megkérdezné, ki légyen az, ne mondd meg.

Rzedzian már ugrott is, s kis idő múlva a vicekapitány látta, hogy Zaglobával együtt jön visszafelé.

- Üdv, nemes atyámfia! - köszöntötte Skrzetuski, amikor Zagloba megjelent az ajtóban. - Emlékszel-e rám?

- Hogy emlékszem-e? A tatárok olvasszanak belőlem faggyút, gyúrjanak gyertyává a mecsetjeik számára, ha elfelejtettelek! Kegyelmed volt az, aki néhány hónapja Czaplinskival nyitottad ki Dopula csapszékének ajtaját, amivel fölöttébb kedvet találtál előttem, mert hajdanában magam is ily módon szabadultam meg sztambuli rabságomból. Mit mível Pwsinoga uram meg a címere, a Zerwipludry, szűzi ártatlanságával és pallosával egyben? Még most is a fejére szállnak-e a verebek, kiszáradt fának vélvén őkelmét?

- Podbipieta uram egészséges, s köszönteti kegyelmedet!

- Fölöttébb gazdag nemes úr ő, de fölöttébb ostoba is. Ha három olyan fejet vág le, mint amilyen az övé, akkor is csak másfélnek számíthatja, mert az üres fejek csak fél fejek. Piha! Olyan hőség van, holott még csak márciusban járunk. Az ember nyelve a torkára szárad.

- Kiváló mézborom van, nem kóstolna meg kegyelmed egy cseppecskét?

- Bolond, aki szabódik, ha nem bolond kínálja. A borbélyom is éppen mézbort rendelt innom, hogy a melankóliát valamiképpen kiszívja a fejemből. Nehéz napok következnek a nemességre, dies irae et calamitatis.[55] Czaplinski dögrováson van ijedtében. Dopulához már nem jár, mert ott a kozák főemberek isznak. Egymagam állok elejbe a veszedelemnek, s kitartok amaz ezredeskapitányok mellett, noha ezredességük fölöttébb csirizszagú. Jó mézbor ez... valóban jeles mézbor. Honnan vette kegyelmed?

- Lubniéből. Sok főember van itt?

- Azt kérdezze kegyelmed, ki nincs itt! Fedor Jakubowicz itt van, az öreg Filon Dziedziala itt van, Daniel Necsaj itt van, s velük együtt a szemük fénye: Bohun, ki cimborámmá lett ama pillanattól fogva, hogy egyszer az asztal alá ittam, s megígértem, hogy fiammá fogadom. Ezek most mind itt bűzlenek Czehrynben, s azt mérlegelik, melyik oldalra forduljanak, mert egyelőre nem mernek nyíltan színt vallani Hmelnickij mellett. De ha nem mellé állanak, az az én érdemem lesz.

- Mi módon?

- Mert velük iddogálván, a Köztársaság felé hajlítgatom, s hűségre intem őket. Ha a király ezért nem adományoz nekem egy sztarosztaságot, akkor higgye el kegyelmed, hogy csipetnyi institia[56] sincs e Köztársaságban, sem pedig az érdemek elismerése, s akkor inkább tyúkot ültessen az ember, hogysem pro publico bono[57] a fejét vesse kockára.

- Jobban kockára vetnéd, ha verekednél velük, de úgy érzem, csak sárba vágod a pénzedet, traktákra költvén, mert ily úton-módon ugyan meg nem nyered őket.

- Én vágom sárba a pénzemet? Kinek tart engem kegyelmed? Nem elég, hogy a parasztnép közé elegyedem, még fizessek is értük? Nagy kegynek tekintem, ha megengedem, hogy fizessenek értem.

- Ama Bohun mit mível itt?

- Hegyezi a fülét, akár a többiek, hogy mi hallik a Szics felől. Ezért jött ide. Minden kozákok szerelmese ő. Mind úgy kelletik magukat előtte, akár a majmok, mert az már bizony dolog, hogy a perejaslawi ezred őutána megyen, nem Loboda után. Azt is ki tudja, ki után mennek Krzeczowski lajstromos kozákjai? Testvére ő minden nyizsi kozáknak, ha a törökre vagy a tatárra kell menni, most azonban nagyon is kalkulál őkelme, mert részeg fejjel bevallotta nekem, hogy egy nemesi leányzót akar feleségül venni, nem volna hát méltó dolog, hogy az esküvő előtt parasztokkal komázzék. Ezért akarja, hogy fiammá fogadjam, s címeremet is megosszam vele... Hej, de felséges ital ez a kegyelmed mézbora!

- Igyék kegyelmed.

- Iszom, iszom. A forgácsguzsaly alatt nem mérnek ilyent.

- Nem kérdezte kegyelmed, mi a neve ama nemesi leányasszonynak, akit Bohun feleségül akar venni?

- Mi közöm nekem a nevéhez? Én csak annyit tudok, ha Bohunt felszarvazom, akkor szarvasné asszonynak fogják hívni.

A vicekapitánynak nagyon viszketett a tenyere, hogy fültövön vágja Zaglobát, az azonban semmit észre nem vevén, tovább fecsegett.

- Legénykoromban fölöttébb nyalka levente voltam! Hátha még elmondanám kegyelmednek, mivel vittem el a pálmát Galacban! Látod-e azt a lyukat homlokomban? Elég ha annyit mondok, hogy az ottani basa szerájában ütötték rajtam az eunuchok.

- Hiszen azt mondtad, hogy egy haramia golyója ütötte!

- Azt mondtam? Akkor hát jól is mondtam. Minden török haramia, Isten engem!

Beszélgetésüket Zacwilichowski érkezése szakította meg.

- No, vitézlő vicekapitány uram - kezdte az öreg zászlós -, a bárkák készen vannak, a vezetők megbízhatóak: indulj hát Isten nevében, akár rögvest. Ímhol a levelek.

Akkor hát embereimet máris indítom a révhez.

- Hova készül kegyelmed? - kérdezte Zagloba.

- Kudakba.

- Hej, meleged lesz ott.

Ám a vicekapitány már nem hallotta ezt a jóslatot, mert kiment az udvarra, ahol a szemenek már csaknem útra készen álltak.

- Lóra és ki a partra! - vezényelte Skrzetuski. - A lovakat vezessétek fel a bárkákra, aztán várjatok meg!

Ezenközben a vén zászlós odabent így szólt Zaglobához:

- Úgy hallom, kegyelmed most a kozák ezredeseknek udvarol, velük együtt iszol.

- Pro publico bono, nemes zászlósuram.

- Csavaros eszed vagyon s úgy vélem, nagyobb is, mint szemérmed. In poculis kívánod a kozákokat convincálni,[58] hogyha netán övék lenne a győzelem, barátaid legyenek.

- A törököknek már mártírja voltam, ha nem akarnék még a kozákoké is lenni, abban sem volna semmi, mert két rossz gomba a legjobb barszczot is elrontja. Ami pedig a szégyent illeti, én ugyan senkit sem invitálok, hogy velem igyék belőle, magam iszom ki, s megadja az Úr, hogy az íze sem lesz rosszabb a számban, mint ezé a mézboré. Az érdemnek felül kell maradnia, akár az olajnak a vízen.

E pillanatban lépett be Skrzetuski.

- Embereim már indulnak - jelentette.

Zacwilichowski töltött:

- Járj szerencsével!

- S térj meg egészségben! - tette hozzá Zagloba.

- Könnyű lesz az út, mert a víz igen magas.

A városban Úrangyalára és vecsernyére harangoztak.

Kimentek. Skrzetuski a római, Zacwilichowski a görög templomba, Zagloba uram pedig a Haranglábhoz, Dopula csapszékébe sietett.

Már sötét volt, mikor ismét találkoztak a Tasmin partján, a révnél. Skrzetuski emberei már a bárkákban ültek. A révészek még hordták befelé a málhát. Hideg szél fújt a folyó közeli torkolata felől, s az éjszaka nem ígérkezett derűsnek. A folyó vize véresen csillogott a parton rakott tűz fényétől, s mintha hallatlan sebességgel rohant volna valahova az ismeretlen sötétségbe.

- No, szerencsés utat! - búcsúzott a zászlós, melegen megszorítva az ifjú kezét. - Vigyázzon magára kegyelmed!

- Semmit el nem vétek. Megadja az Úr, hogy hamarosan találkozunk.

- Hacsak Lubniében, avagy a hercegi táborban nem.

- Kegyelmed hát mindenáron a herceg úrhoz igyekszik?

Zacwilichowski felemelte mindkét kezét:

- Mit nekem? Ha háború, hát legyen háború!

- Jó egészséget, nemes zászlósuram.

- Isten oltalmazzon!

- Vive valeque![59] - kiáltotta Zagloba. - S ha a víz netán Sztambulig elvinne, köszöntsd nevemben a szultánt. Különben, üsse kő!... Hej, de jó is volt az a mézbor!... Brr! De hideg van itt!

Megcsikordultak az evezők, és megcsobbantak a vízben, a bárkák elindultak. A parton lobogó tűz gyorsan távolodott. Skrzetuski még sokáig látta az agg zászlós alakját, amint a tűz fénye megvilágította, s hirtelen szomorúság szorította össze szívét. Viszi ez a víz, viszi, de eltávolítja a baráti szívektől, a szeretett leánytól meg az ismerős vidéktől, viszi kérlelhetetlenül, mint a végzet, a vad vidékek felé, a mély sötétségbe...

A Tasmin torkolatán át bekerültek a Dnyeper sodrába.

Skrzetuski beburkolózott köpönyegébe, s leheveredett a katonák készítette fekvőhelyre. Helenára gondolt, az járt eszében, hogy a leány még mindig nincs Lubniében, hogy, íme, ő eltávozik, Bohun pedig itt maradt. Úgy meglepte a félelem, a rossz előérzet meg a sok gond, mint valami hollósereg. Harcba szállt velük, míg bele nem fáradt, gondolatai összezavarodtak, furcsán összevegyültek a szél zúgásával, evezők csobbanásával, a halászok énekével - aztán elaludt.

 

IX. FEJEZET

Másnap frissen, egészségesen s vidámabb hangulatban ébredt. Gyönyörű, derűs idő volt. A langyos, lágy szellő apró fodrokba redőzte a szélesen kiáradt vizeket.

A partok ködbe borultak, s egyetlen beláthatatlan síksággá olvadtak össze a víz színével. Rzedzian felébredt, de mikor szeméből kidörzsölte az álmot, szinte megrémült. Ámuló tekintetét körülhordozta, sehol sem látván partot, felkiáltott:

- Istenemre, nagyuram, mi már netán a tengeren járunk...

- Nem tenger ez, a folyó ilyen széles - felelte Skrzetuski -, a partokat is meglátod, amint a köd felszáll.

- Úgy vélem, nemsokára majd még török földre is el kell vándorolnunk.

- El hát, ha az lesz a parancs; különben is láthatod, nemcsak mi vagyunk úton.

A szemhatáron belül csakugyan látszott tíz-egynéhány bárka, dereglye, vagyis "tumbas" és sással befont, keskeny, fekete kozák csónak, népnyelven sajka. E járművek közül egyesek lefelé haladtak a sebes árral, mások viszont szorgalmasan felfelé igyekeztek, evezőkkel és vitorlával küzdve az ár ellen. Halat, viaszt, sót és szárított meggyet vittek a part menti városokba, avagy a lakott területekről visszafelé haladva, élelmet szállítottak Kudakba, és egyéb árut, melyet szívesen vásárolt meg a szicsi Táborbazár.

A vicekapitány érdeklődve szemlélte ezt a folyami életet, közben pedig bárkái gyorsan siklottak Kudak felé. A köd felszállt, s a partok tisztán látszottak. Utasaink feje fölött a vízimadarak milliói, pelikánok, vadludak, darvak, kacsák, bíbicek, lilék és sirályok röpködtek, a part menti nádasokban pedig olyan zsivaj volt, úgy kavargott a víz, suhogtak a szárnyak, mintha a madarak országgyűlést tartottak vagy háborúskodtak volna.

Krzemienczugon túl a partok mélyebbek és nyíltabbak voltak.

- Nézze csak kegyelmességed - kiáltott fel Rzedzian -, noha a nap tüzel, amott mégis hó borítja a földeket.

Skrzetuski odanézett, s csakugyan, ameddig a szem ellát, a folyó mindkét partján valami fehér lepel csillogott a nap sugarainak fényében.

- Hé, öreg! Mi fehérlik amott? - kérdezte a kormányost.

- Meggy, uram! - felelte az öreg.

Csakugyan, egész meggyerdők voltak, törpe fáik a Pszolán túl teljesen elborították a folyam mindkét partját. Nagy szemű édes gyümölcsük ősszel élelmül szolgált a madárvilágnak, az állatoknak és a pusztában eltévedt vándornak, ezenfelül azonban kereskedtek is vele, dereglyéken szállítván Kijevig, sőt még tovább is. Ezeket az erdőket most teljesen elborította a virág. Mikor a parthoz irányították a bárkát, hogy az evező legények megpihenhessenek, Skrzetuski és Rzedzian kiszálltak, hogy közelebbről megnézzék ezeket a ligeteket. Olyan bódító illat árasztotta el őket, hogy lélegzeni is alig bírtak. Rengeteg szirom hevert már a földön. A fák helyenként áthatolhatatlan sűrűséget alkottak. A meggyfák között törpe vadmandulafák is akadtak, s rózsaszínű viráguk még bódítóbb illatot lehelt. Millió dongó, méh, színes pillangó röpködött a virágok e tarka tengere fölött, melynek végére nem lehetett ellátni.

- Csuda ez, kegyelmességed, csuda! - lelkesedett Rzedzian. - De miért nem laknak itt emberek? Hiszen úgy látom, vad is akad itt bőséggel.

A meggybozót között csakugyan szürke nyulak szökdécseltek, s megszámlálhatatlan tömegei a kék lábú, hatalmas fehér fürjeknek, Rzedzian néhányat le is lőtt belőlük flintájával, de nagy bosszúságára megtudta a kormányostól, hogy a húsuk mérges.

A lágy földben szarvasok és tatárantilopok nyomai is látszottak, a távolból pedig mintha vaddisznók röfögése hallatszott volna.

Utasaink kigyönyörködvén magukat és meg is pihenvén, elindultak további útjukra. A partok hol emelkedtek, hol ellaposodtak, jó kilátást nyitva a gyönyörű tölgyesekre, erdőkre, tisztásokra, halmokra és határtalan sztyeppre. A folyam helyenként holtágakat, kanyarokat alkotott, elöntötte a szakadékokat, tajtékos hullámai a sziklapartokat paskolták, s vízzel árasztották el a sötét sziklabarlangokat. Az ilyen barlangokban és kanyarokban voltak a kozákok búvóhelyei. A nád, és káka valóságos erdeivel borított folyótorkolatok csak úgy feketéllettek a rengeteg madártól. Egyszóval vad, szakadékos, helyenként süppedékes, de puszta, titokzatos világ tárult utasaink szeme elé.

A hajózás kellemetlenné vált, mert a forró nap miatt a szúnyogok és egyéb, a száraz sztyeppen ismeretlen férgek rajai jelentkeztek, némelyek ujjnyi vastagok voltak, s csípésük nyomán csak úgy csordult az ember vére.

Estennen megérkeztek Romanówka szigetére, melynek tüzei messziről látszottak. Ott meg is szálltak éjszakára. A halászok összeszaladtak, hogy megbámulják a vicekapitányt és kíséretét. Ingük, arcuk és kezük be volt mázolva mézgával, a szúnyogok elleni védekezésül. Vaskos erkölcsű, vad emberek voltak ezek, tavasszal tömegesen gyűltek ide halászni és halat szárítani, amelyet aztán elszállítottak Czehrynbe, Czerkasyba, Perejaslawba és Kijevbe. Foglalkozásuk nehéz volt, de jól fizetett, mert rengeteg hal volt itt, olyannyira, hogy nyáron valóságos csapást jelentettek a vidék számára, mert a vízhiány miatt tömegesen döglöttek meg a holtágakban meg az úgynevezett "csendes zugokban", s rothadással fertőzték meg a levegőt.

Skrzetuski megtudta a halászoktól, hogy a nyizsiek, akik itt szintén halászattal foglalkoztak, mind elmentek a szigetről a Nyizsbe, mert behívta őket a főatamán. A szigetről minden éjjel látni lehetett tüzeket, amelyeket a Szicsbe igyekvő szökevények gyújtottak a sztyeppen. A halászok tudták, hogy hadjárat készül a lahok ellen, s ezt egyáltalán nem titkolták a vicekapitány előtt. Most már Skrzetuski is látta, hogy expedíciója alighanem elkésett, mert mire ő a Szicsig eljut, a kozák ezredek talán már el is indulnak észak felé, de hát az volt a parancs, hogy menjen, ő tehát mint igazi katona, nem sokat latolgatott, hanem elhatározta, hogy megy, még ha a zaporozsjei tábor kellős közepén lyukadna is ki.

Másnap reggel továbbindultak. Maguk mögött hagyták a gyönyörű Tarenski Rógot, a Sucha Górát meg a lápjairól és töméntelen hüllőjéről nevezetes Konski Ostrogot, mely éppen ezért lakóhelynek nem is volt alkalmas. Itt már minden, a vidék vadsága meg az ár sebessége is a sziklatorlaszok közelségére vallott. Végre a láthatáron feltűnt Kudak tornya - útjuk első felét tehát megtették.

A vicekapitány azonban éjszakára már nem jutott be a várba, mert Grodzicki uram olyan rendet tartott, hogy ha napenyészet előtt kiadták a jelszót, attól kezdve a várból se ki, se be nem engedtek senkit, lett légyen az maga a király, ő is kénytelen lett volna a várfaluk tövében, Slobodkában éjszakázni.

Ezt tette a vicekapitány is. Nem volt ez valami kényelmes éjjeli szállás, mert Slobodka mintegy hatvan kunyhója mind oly szűk volt, hogy némelyikbe négykézláb kellett bemászni. Másféléket építeni nem volt érdemes, mert hiszen a vár ezeket minden tatár támadáskor felperzselte, mégpedig azért, hogy ne nyújtsanak a támadóknak fedezéket, s ne könnyítsék meg a sáncok megközelítését. Slobodkában a Lengyelországból, a Ruténföldről, a Krímből vagy az Oláhföldről idetévedt vándorok laktak. Jóformán mindenkinek másféle hite volt, de hát az itt senkit sem érdekelt. Földet nem műveltek, mert azt a hordák folyton veszélyeztették, ellenben hallal és Ukrajnából hozott gabonával éltek, italuk a kölespálinka volt, s mindenféle kézművességet űztek, amiért a várbeliek megbecsülték őket.

A vicekapitány jóformán szemét sem hunyta le a lóbőrökből áradó, undorító bűz miatt, melyekből itt szíjakat készítettek. Másnap hajnalban, amint megkondult a harang, s trombiták elharsogták az ébresztőt, nyomban meghagyta, jelentsék a várban, hogy a herceg követe megérkezett, s kihallgatást kér. Grodzicki még jól emlékezett a herceg látogatására, személyesen sietett tehát a követ fogadására. Ötvenéves félszemű férfiú volt, mint egy ciklopsz, komor, mert hiszen itt élt a pusztaságon, a világ végén, s embereket nem látván, elvadult, mivel azonban korlátlan hatalmat gyakorolt, nagy komolyságra és szigorúságra tett szert. Emellett arcát elrútította a himlő, de megszépítették a kardvágások, valamint a tatár golyók nyomai, melyek fehér bélyegekként ütöttek el sötét arcbőrétől. Jeles katona volt, és éber, akár a daru, szeme állandóan a tatárokat és kozákokat kémlelte. Nem ivott mást, mint vizet, naponta hét óránál többet nem aludt, néha éjszaka is felugrott fekhelyéről, hogy megnézze, vajon a strázsák jól őrködnek-e a sáncokon, s a legkisebb gondatlanságért halálra küldte katonáit. A kozákokkal szemben minden szigorúsága mellett is megértő volt, s ezzel megnyerte tiszteletüket. Ha télidőben a Szicsbe ellátogatott az éhínség, Grodzicki uram gabonával segítette őket. Rutén volt ő is, abból a fajtából, akik hajdanában Przeclaw Lanckoronskival és Samek Zborowskival a sztyeppet járták.

- Kegyelmed tehát a Szicsbe igyekszik? - kérdezte Skrzetuskit miután bevezette a várba, s megvendégelte.

- Oda. Minémű hírei vannak kegyelmednek onnan, kapitány uram?

- Háború! A főatamán valamennyi holt ágról, folyóról és szigetről összevonja a kozákokat. Ukrajnából vonulnak a szökevények, de ezeket feltartóztatom, ahogyan tudom. Van ott már harmincezer főnyi had, vagy netán több is. Ha elindulnak Ukrajnába, ha a várbeli kozákság meg a csőcselék hozzájuk csatlakozik, lesznek százezren.

- Hát Hmelnickij?

- Mindennap visszavárják a Krímből a tatárokkal. Talán már meg is jött. Igazán szólva, kegyelmed fölöslegesen igyekszik a Szicsbe, mert rövidesen itt találod őket; s hogy pedig Kudakot ki nem kerülik, sem maguk mögött nem hagyják, az már bizonyos.

- S meg tudod védelmezni a várat?

Grodzicki, komor tekintetét a vicekapitányra vetve, nyomatékkal, de nyugodtan felelte:

- Nem...

- Hogyan?

- Mert nincs puskaporom. Több mint húsz csónakot elküldtem, hogy legalább egy keveset adnának... de nem adtak. Nem tudom, embereimet fogták-e el, avagy nekik maguknak sincs, annyi bizonyos, hogy eddigelé nem küldtek. Két hétre való van, de több egy szem se. Ha volna porom, hamarabb a levegőbe röpíteném Kudakot önmagammal együtt, mint hogy egy kozák betehetné ide a lábát. Az a parancs, hogy maradjak itt, én hát maradok, vigyázzak, vigyázok, vicsorgassam a fogam, vicsorgatom, s ha meg kell halni, raz maty rodila...[60] annak is megfelelek.

- S kegyelmed maga nem csinálhat puskaport?

- A zaporozsjebeliek már két hónapja egy szem salétromot sem engednek be ide, pedig azt a Fekete-tengerről kell hozni. Mindegy no... meghalunk!

- Tanulhatnánk tőletek, öreg katonáktól! Hátha kegyelmed maga menne el porért?

- Atyámfia, én Kudakot itt nem hagyom, s nem is hagyhatom. Itt éltem, meghalni is itt akarok. Kegyelmed se higgye, hogy valami pompás fogadásra meg lakomára mégy oda, amilyenekkel másutt látják a követet, de azt sem, hogy ott követi méltóságod megvédelmez. Hiszen azok a tulajdon atamánjaikat is meggyilkolják, s mióta itt ülök, nem emlékszem, hogy valamelyik is természetes halállal halt volna meg. Te is elpusztulsz.

Skrzetuski hallgatott.

- Látom már, hogy a lélek olvadozik benned. Akkor pedig inkább el se indulj.

- Vitézlő kapitány uram - felelte erre Skrzetuski haragosan -, találj ki valami jobb módot, hogy engem megijessz, mert amit mondtál, azt már vagy tízszer hallottam. Ha pedig azt tanácsolod, hogy ne menjek, abból úgy látom, te az én helyemben nem mennél. Most azért gondold meg, csak porod, avagy kurázsid is kevés ahhoz, hogy Kudakot megvédelmezzed.

Grodzicki, ahelyett, hogy megharagudott volna, most már derűsebben nézett a vicekapitányra.

- Fogas egy csuka! - morogta ruténul. - Bocsásson meg kegyelmed. Feleletedből látom, hogy a herceg méltóságát is, meg a nemesi rendét is meg tudod őrizni. Most azért adok neked néhány sajkát, mert bárkákkal a porogin át nem jutsz.

- Azért is jöttem, hogy ezt kérjem kegyelmedtől.

- A Nyenaszitec mellett a parton vontattatod át, mert noha a víz nagy, ott sosem lehet vízen átjutni. Legfeljebb, ha valami apró csónak átbújhatna. S ha kijutsz a mély vizekre, meglásd, hogy meg ne lepjenek, s vedd eszedbe, hogy a vas meg az ólom beszédesebb minden szónál. Ott csak a bátor embernek vagyon becsülete. A sajkák holnapra készen lesznek, csak még második evezőt is adatok hozzájuk, mert a porogin egy kevés.

Azzal kivezette a vicekapitányt, hogy megmutogassa neki a várat és az itteni rendet. Mindenütt mintaszerű volt a rend és a fegyelem. Éjjel-nappal sűrű strázsák őrködtek a sáncokon, amelyeket a tatár foglyok szakadatlanul javítgattak.

- Minden esztendőben egy-egy singnyivel magasabbra rakatom a sáncot - magyarázta Grodzicki -, most már annyira megnőtt, hogy ha volna elég porom, akár százezren sem árthatnának nekem. De puska nélkül meg nem védhetem, ha túlerő tör rám.

Az erőd valóban bevehetetlen volt, mert az ágyúkon felül védtek a Dnyeper-parti szakadékok meg a víz felé merőlegesen lenyúló, megközelíthetetlen sziklabércek is; még nagy őrségre sem volt szüksége. Nem is volt ott több hatszáz embernél, de mindmegannyi válogatott muskétákkal és karabéllyal felszerelve. A Dnyeper medre itt összeszűkült, s oly keskeny volt, hogy a vársáncról kilőtt nyíl messze elrepült az átellenes parton. A várbeli ágyúk uralkodtak mindkét part és az egész vidék fölött. Ezenfelül a vártól félmérföldnyire állt egy magas torony, melyből nyolcmérföldnyire lehetett látni, benne pedig száz katona, kikhez Grodzicki uram mindennap ellátogatott. Ha ezek bármiféle népet pillantottak meg a környéken, nyomban jelentették a várba, ahol ilyenkor félreverték a harangokat, s csakhamar az egész őrség fegyverben volt.

- Alig múlik el hét - mondta Grodzicki uram - valamiféle allárom nélkül, mert a tatárok, akár a farkasok, falkástul kószálnak efelé, olykor több ezerre rúgó csapatokban is, ezeket aztán az ágyúkkal ugrasztjuk széjjel, ahogyan lehet, de az is megesik, hogy az őrök vadlovak csordáját nézik tatároknak.

- S nem unja kegyelmed, itt ülni e néptelen vidéken? - kérdezte Skrzetuski.

- Kínálnának bár a királyi szálákban hellyel, jobb szeretnék itt. Több világot látok én innen, hogysem a király a maga varsói ablakából.

A sáncokról csakugyan mérhetetlen területet be lehetett látni. A határtalan sztyepp most egyetlen zöldellő tenger volt; északra látszott a Samara torkolata, délre a Dnyeper egész folyása, sziklák, szakadékok, erdők, el egészen a második, a Szurszkij porog tajtékzó vizéig.

Este még megszemlélték a tornyot, mert Skrzetuski most először látván ezt a pusztaságba merült várat, mindenre fölöttébb kíváncsi volt. Ezenközben Slobodkában előkészítették számára a sajkákat, mindkét végükre evezőt szereltek, hogy ezáltal mozgékonyabbak legyenek. Másnap reggel akart indulni, ám egész éjjel le sem hunyta a szemét, egyre azt latolgatván, mitévő legyen, mert e követi útján a rettenetes Szicsben a biztos halál fenyegeti. Kedves volt neki az élet, hiszen fiatal volt, szeretett, s szerelmese oldalán akart élni; a becsületet és hírnevet azonban még életénél is jobban szerette. De eszébe villant, hogy közel a háború, s míg Helena Rozlogiban várja, a legnagyobb tűzvész kellős közepébe kerülhet, s nemcsak Bohun, hanem az egész nekivadult tömeg ösztönei fenyegetik, s lelkét rémület és fájdalom marcangolta. A sztyepp már bizonnyal felszáradt, Rozlogiból el lehetne jutni Lubniébe, s íme, ő maga mondta Helenának és a knyáznénak, hogy várják meg, amíg ő visszatér, de hát nem gondolta, hogy a vihar ilyen hamar kitörhet, s azt sem, mivel fenyegeti ez a szicsi utazás. Most hát gyors léptekkel rótta a várbeli szobát, szakállát tépte, s kezét tördelte. Mit tegyen, mihez fogjon? Gondolatban már látta az égő Rozlogit, amint körülfogja az inkább ördögökhöz, hogysem emberekhez hasonló üvöltöző csőcselék. Saját lépteinek hangja verődött vissza a vár bolthajtásairól, ő meg már azt hitte, hogy, íme, a gonosz lelkek jönnek Helenáért. A sáncokon takarodót fújtak, de ő már úgy hallotta, Bohun kürtje szól, s fogát csikorgatva szorította kardja markolatát. Hej, minek is kapott úgy ezen a küldetésen, minek is nem hagyta Bychowiecnek.

Rzedzian látván ura indulatát felkelt a küszöbön levő fekhelyéről, szemét megdörzsölte, felvillantotta a vaskarikában égő fáklyát, aztán ott sündörgött a szobában, így akarván felhívni magára ura figyelmét.

A vicekapitány azonban végképp belemerült fájdalmas gondolataiba, csak tovább rótta a szobát, lépteivel felriogatva a szunnyadó visszhangot.

- Nagyuram! Hej, nagyuram! - kiáltotta Rzedzian.

Skrzetuski üveges szemmel nézett rá, s hirtelen felocsúdott merengéséből.

- Rzedzian - kérdezte. - Félsz te a haláltól?

- Kitől? Miféle haláltól? Mit beszél kegyelmességed?

- Mert aki a Szicsbe megy, az onnét vissza nem tér.

- Akkor hát kegyelmességed minek megy oda?

- Az én dolgomba te ne üsd az orrod, de téged sajnállak, mert gyerek vagy még, s ha agyafúrt is, ott ugyan a ravaszsággal nem sokra mégy. Menj vissza Czehrynbe, onnan meg Lubniébe.

Rzedzian a fejét vakarta.

- Nagy jó uram, bizony félek én a haláltól, de hát aki nem fél, az az Istent sem féli, mert az Ő dolga éltetni valakit, vagy elpusztítani; minekutána azonban kegyelmességed saját jószántából megyen a halálba, az hát kegyelmességed bűne lészen, mint uramé, nem pedig az enyém, mint szolgáé.

- Tudtam, derék legényke vagy, mindazonáltal egyet mondok: ha jó szándékból meg nem teszed, elmégy parancsszóra, mert ennek már így kell lennie.

- Ha agyonüt kegyelmességed, akkor sem megyek. Mit gondol kegyelmességed, Júdás vagyok én, hogy halálra adjam uramat?

Azzal mindkét kezét a szeméhez emelve, elbődült nagy fennhangon. Skrzetuski ezt látván, eszébe vette, hogy ezen az úton célt nem ér, szigorúan ráparancsolni pedig nem akart, mert sajnálta.

- Hallod-e? - kezdte ismét. - Rajtam semmit sem segíthetsz, meg aztán én sem hajtom jó szándékból pallos alá a fejemet, Rozlogiba pedig levelet viszel, amely tulajdon életemnél is fontosabb nekem. Megmondod ott a knyázné asszonynak meg a knyázoknak, hogy a kisasszonyt, mit sem késedelmezvén, azonmódon vigyék Lubniébe, mert ott éri őket a rebellió, s magad is gondoskodol róla, hogy ez meglegyen. Fontos funkciót bízok rád, mely nem szolgához, hanem baráthoz méltó.

- Hát csak küldjön kegyelmességed mást, a levelet akárki elviszi.

- Megbolondultál? Ki van itt nekem bizalmas emberem? Csak azt mondom, ha kétszer mentenéd meg az életemet, akkor sem tennél nekem ily nagy szolgálatot, mert kínokban élek arra gondolván, hogy mi történhet ott, s a fájdalomtól kiver a verejték.

- Ó, Istenem! Látom már, hogy mennem kell, de úgy szánom kegyelmességedet, hogy ajándékoznád bár nekem azt az aranypöttyös övet, bizony az sem vigasztalna meg.

- Megkapod az övet, csak jól iparkodj.

- Nem kell nekem az öv, csak kegyelmességeddel mehessek.

- Holnap visszatérsz a sajkával, amelyet Grodzicki uram küld Czehrynbe, azután minden késedelem és pihenés nélkül mégy tovább Rozlogiba. Ott se a knyázné asszonynak, se a kisasszonynak egy szót se arról, hogy engem minémű veszedelem fenyeget, csak kérd meg őket, hogy legottan induljanak Lubniébe, ha kell, lóháton, ha kell, minden málha nélkül is. Íme, ez az erszény az útra, a levelet nyomban megírom.

Rzedzian a vicekapitány lábához borult.

- Nagy jó uram, meglátlak-e még valaha?

- Ahogy Isten rendeli! Ahogy Ő rendeli! - felelte a vicekapitány a legénykét felemelve. - Ámde Rozlogiban vidám arcot mutass, most pedig térj aludni!

Az éjszaka többi részét Skrzetuski levélírással és buzgó imádsággal töltötte, mire nyomban leszállt hozzá a békesség angyala. Közben szürkülni kezdett az ég, s a hajnal kelet felől fehérre festette a keskeny ablakokat. Nappalodott - már rózsaszínű fények is lopakodtak a szobába. A toronyban és a várban a trombiták rázendítettek az ébresztőre. Csakhamar Grodzicki nyitott be.

- Vitézlő vicekapitány uram, a sajkák készen várnak.

- Magam is készen vagyok - felelte Skrzetuski nyugodtan.

 

X. FEJEZET

A könnyű sajkák úgy suhantak tova, akár a fecskék, s vitték magukkal az ifjú lovagot és sorsát. A vízállás magas volt, s így a porogok nem jelentettek nagyobb veszedelmet. Elhagyták Szurszkijt, a Lochannyt, egy szerencsés hullám átvetette őket a Woronowi Torlaszon, a Knyáz és Strzelczy torlaszokon kissé megreccsentek a sajkák, de csak éppen horzsolták, nem tört össze egy sem, míg végül a távolban megpillantották a félelmetes Nyenaszitec tajtékzó örvényeit. Itt már ki kellett szállni, s a parton vontatni a sajkákat. Ez rendes körülmények között egy álló napig tartó, hosszadalmas és nehéz munka volt. Szerencsére - nyilván a korábbi átkelők - egy csomó dorongot hagytak a parton, ezeket aztán a sajkák alá rakták, s így könnyebben görgethették azokat előre. Az egész környéken és a sztyeppen egyetlen élő lélek, a folyón egyetlen sajka sem látszott, mert most már nem is mehetett arra más csónak, csak amelyet Grodzicki uram áteresztett. Márpedig ő szándékosan vágta el a Zaporozsjét a világtól. A csendet csak a Nyenaszitec szikláihoz csapódó hullámok harsogása zavarta meg. Amíg az emberek a sajkákat görgették, Skrzetuski ezt a természeti csodát bámulta. Ijesztő kép tárult szeme elé. A folyót egész szélességében egymás után hét sziklatorlasz szelte keresztbe, feketén emelkedve ki a vízből, megtépázva a hullámoktól, melyek mintegy átjárókat, kapukat törtek maguknak. A folyó egész víztömegét zúdította e torlaszokra, visszaverődött róluk, s fehér tajtékos péppé zúzódva vad dühvel igyekezett átugrani rajtuk, akár a nekivadult paripa. Ámde ismét visszaverve, mielőtt még átzúdulhatott volna a töréseken, mintegy fogával rágta a sziklákat, tehetetlen dühében borzalmas örvényekké csavarodott, vízoszlopokat lövellt a magasba, fortyogott, mint a forró víz, s lihegett, mint a kimerült vadállat. Aztán ismét irtózatos dörej, mintha száz ágyút sütöttek volna el, mintha egész farkasfalkák üvöltenének, horkolás, erőlködés, s minden torlasznál ugyanaz a harc. A víz fölött madarak rikoltoztak, mintha megrémültek volna ettől a látványtól, a torlaszok között a sziklák komor árnyai remegnek a habokon, mint megannyi elkárhozott lélek.

A sajkákat vontató emberek - noha már megszokták e látványt - kegyesen keresztet vetettek magukra, s figyelmeztették Skrzetuskit, hogy ne merészkedjék nagyon közel a parthoz. Voltak ugyanis hagyományok, melyek szerint ha valaki huzamosabban nézi a Nyenaszitecet, az végül olyasmit pillant meg ott, amitől értelme megzavarodik; azt is állították, hogy az örvényekből néha hosszú, fekete kéz nyúlik ki, elkapja a vigyázatlan embert, aki túlságosan közel merészkedik, s ilyenkor rémes kacagás hallatszik a szakadékból. Éjszaka még a zaporozsjebeliek sem merték a csónakokat átvontatni.

A Nyizsben senkit fel nem vettek a testvérek közé, aki a torlaszokon egyedül, csónakkal át nem kelt, de a Nyenaszitec kivétel volt, mert ennek szikláit sosem borította el a víz. Csakis Bohunról énekelték a vad dalnokok, hogy ő még a Nyenaszitecen is átsiklott, ezt azonban senki sem hitte el.

A sajkák átvontatása csaknem egy álló napig tartott, s a nap már lemenőben volt, mikor a vicekapitány ismét csónakba ült. Ellenben a többi torlaszon átjutottak könnyűszerrel, mert azokat teljesen elárasztotta a víz, s végül kint voltak a "csendes nyizsi vizeken".

A Szics innen már nem volt messze, mivel azonban a vicekapitány nem akart éjszakának idején benyomulni a czertomelyki labirintusba, elhatározta, hogy a Chortycán éjszakáznak.

Valamiféle zaporozsjei embert is szerettek volna találni, s előre tudtul adni, hogy nem akárki, hanem követ érkezik az atamánhoz. A Chortyca azonban mintha teljesen üres lett volna, amin a vicekapitány fölöttébb csodálkozott, hiszen tudta Grodzickitól, hogy ott a tatár betörés óta állandóan kozák védőrség állomásozott. El is indult néhány emberével kémszemlére, s elég mélyen behatolt, ám a szigetet nem bírta végigjárni, mert az több mint egy mérföld hosszú volt, már be is sötétedett, s az éjszaka nem is volt valami derűs. Visszatértek hát a sajkákhoz, amelyeket azalatt az emberek kivontattak a vízből, és tüzeket gyújtottak, hogy éjszakára távol tartsák a szúnyogokat.

Az éjszaka nagy része nyugodtan telt el. A szemenek és a révészek elaludtak a tüzek mellett, csak a strázsák virrasztottak, s velük együtt a vicekapitány, mert mióta Kudakból elindult, rettenetes álmatlanság gyötörte. Érezte, hogy láza is van. Olykor mintha a távolból közeledő léptek zaját hallotta volna, máskor meg furcsa hangok jutottak a fülébe, mintha valahol messze kecskék mekegtek volna. De azt hitte, rémeket hall.

Egyszerre, már virradat táján, egy alak jelent meg előtte. Az egyik legény volt az őrségből.

- Uram, jönnek - jelentette sietve.

- Kicsoda?

- Bizonnyal a nyizsiek: vannak vagy negyvenen.

- Jól van. Az nem sok. Költsd fel az embereket. Rakjatok tüzet.

A szemenek egyszerre talpon voltak. A felszított tűz fellobbant, s megvilágította a sajkákat és a vicekapitány maroknyi csapatát. A többi strázsa szintén odarohant a körbe.

Ezenközben már jól lehetett hallani a közeledő csoport egyenetlen lépteit; a zaj bizonyos távolságban elhalt, ellenben valaki fenyegető hangon kérdezte:

- Ki van ott a parton?

- Ti kik vagytok? - vágott vissza a strázsamester.

- Felelj, ebanyád, mert mindjárt a karabélyom kérdez meg!

- Őkegyelmessége, a nagyságos Jeremi Wisniowiecki herceg úr követe a főatamánhoz - hirdette ki a strázsamester emelt hangon.

A csoportban elcsendesültek a hangok; rövid tanácskozást tartottak.

- Gyere csak ide - bíztatta a strázsamester. - Ne félj semmit. A követeket nem bántják, de a követek sem bántanak senkit.

Ismét hallatszottak a léptek, s csakhamar néhány tucat alak bukkant ki a sötétből. Alacsony termetükről, sötét arcbőrükről, szőrével kifelé fordított gubáikról a vicekapitány nyomban megismerte, hogy nagyrészt tatárok; alig tíz-egynéhány kozák volt közöttük. Skrzetuski agyán villámként cikázott át a gondolat, hogy ha a Chortycán tatárok vannak, akkor Hmelnickij már nyilván visszatért a Krímből.

A csoport élén egy óriás termetű, félelmetes, kegyetlen ábrázatú zaporozsjei kozák állt, s a tűzhöz lépve megkérdezte:

- Melyik a követ?

Erős pálinkaszag terjedt mindenfelé. A zaporozsjei nyilván részeg volt.

- Melyik itt a követ? - kérdezte ismét.

- Én vagyok - felelte Skrzetuski büszkén.

- Te?

- Nono, testvéred vagyok tán, hogy tegezel?

- Tanulj politikát, paraszt! - kapta fel a szót a strázsamester.

- Úgy mondják azt: nagyságos követ úr!

- Pusztuljatok, eblelkek! A dögvész emésszen meg benneteket, nagyságos úrfiak! Aztán mit akartok az atamántól?

- Semmi közöd hozzá, de tudd meg, a nyakad rajta, hogy minél hamarabb eljussak az atamánhoz.

E pillanatban egy másik zaporozsjei lépett elő a csoportból.

- Mi az atamán akaratából vagyunk itt - mondta -, vigyázunk, hogy a lahoktól senki át ne jusson, aki pedig közeledik, azt meg kell kötöznünk és bevinnünk, amit, íme, meg is teszünk.

- Aki jószántából is megy, azt nem kötözöd meg.

- Meg én, mert az a parancs.

- Tudod-e, paraszt, mit jelent a követ személye? Tudod-e, kinek a képét viselem én itt?

Az óriás öreg közbevágott:

- Bevisszük a követet, de a szakállánál fogva, így la!

Azzal Skrzetuski szakálla után nyúlt.

De e pillanatban feljajdult, s mintha villám sújtotta volna, zuhant a földre. A vicekapitány széthasította a fejét fokosával.

- Koli, koli! - üvöltötték a dühödt hangok a csoportban.

A hercegi szemenek nyomban elősiettek vezérük védelmére; eldördültek a karabélyok, s a "koli, koli!" ordítás összefolyt a vas csattogásával. Zűrzavaros verekedés támadt. A kavarodásban összetaposott tüzek kialudtak, s a küzdőkre sötétség borult. Csakhamar annyira összetorlódtak, hogy karddal vágni már nem lehetett, s most a kések, öklök és a fogak helyettesítették a szablyát.

Egyszerre a sziget belsejéből újabb hívó kiáltások hallatszottak. A támadók segítséget kaptak.

Még egy pillanat, s a segítség elkésett volna, mert a fegyelmezett szemenek kezdtek a tömeg fölé kerekedni.

- A sajkákba! - kiáltotta mennydörgő hangon a vicekapitány.

A katonák egy szempillantás alatt teljesítették a parancsot. Szerencsétlenségükre a sajkákat nagyon is messze kihúzták a partra, s most nem lehetett egykönnyen vízre tolni.

Ezalatt az ellenség vad dühvel rohant a part felé.

- Tüzet! - vezényelte Skrzetuski.

A sortűz nyomban megállította a támadókat, azok összezavarodtak, összegomolyodtak, s rendetlenül vonultak vissza. Némelyik test görcsösen vergődött, akár a partra vetett hal.

Ugyanakkor a révészek, tíz-egynéhány szemen segítségével, a földnek támasztott evezőkkel, minden erejüket megfeszítve igyekeztek a sajkákat a vízre taszítani, de hiába.

Az ellenség a távolból kezdte meg a rohamot. A vízbe csapódó golyók csobbanása összekeveredett a lövések süvöltésével és a sebesültek jajgatásával.

A tatárok félelmetesen allahozva buzdították egymást, amire a kozákok "koli, koli!" kiáltásai, valamint Skrzetuski egyre sűrűbben ismétlődő nyugodt vezényszavai feleltek, amint harsányan kiáltotta:

- Tüzet!

A nap első sugarainak halvány fénye megvilágította a harcot. A szárazföld felől látszott a kozákok és tatárok sűrű tömege, melyben egyesek muskétájuk agyát szorították arcukhoz, mások hátrahajolva ajzották fel az íjat; a víz felől pedig a folyton ismétlődő sortüzek villanásaitól megvilágított két füstölgő sajka. Középütt, a homokon, hevertek a már nyugodt, kinyújtózott holttestek.

Az egyik sajkában Skrzetuski, magasan kiemelkedve a többiek közül, büszkén és nyugodtan, kezében a századosi buzogánnyal, födetlen fővel, mert egy tatár nyíl lesodorta a kucsmáját.

A strázsamester melléje lépve súgta:

- Vicekapitány uram, nem bírjuk ki, túlságosan nagy a csapat!

A vicekapitánynak most már csak az volt fontos, hogy követi mivoltát vérrel pecsételje meg, méltóságát meggyalázni ne hagyja, és ne pusztuljon el dicstelenül. Így aztán, míg a szemenek az élelmiszeres zsákokból fedezéket emeltek maguknak, s azok mögül lövöldöztek az ellenségre, ő nyíltan kiállt a puskagolyók elé.

- Jó! - felelte. - Akkor mindnyájan meghalunk.

- Meghalunk, bat'ku! - felelték a szemenek.

- Tüzet!

A sajkák ismét füstbe borultak. A sziget mélyéből újabb tömegek bukkantak fel lándzsával és kaszával felfegyverkezve. A támadók két csoportra oszlottak. Az egyik szüntelenül tüzelt, a másik, mintegy kétszáz kozák és tatár legény, csak az alkalmas pillanatot várta, hogy a kézitusát megkezdhesse. Ugyanakkor a sziget nádasaiból négy csónak siklott elő, azzal a céllal, hogy hátulról és két oldalról támadják meg a vicekapitányt.

Teljesen kivilágosodott. Csak a füstcsíkok húzódtak széjjel hosszú sávokban a mozdulatlan levegőben, s takarták a küzdőteret.

A vicekapitány húsz szement a csónakok felé irányított, amelyek az evezők gyors csapásaitól hajtva, a madarak sebességével suhantak előre a csendes folyón. Ezáltal azonban a sziget mélyéből támadó kozákok és tatárok elleni tűz lényegesen gyengült.

Azok mintha csak ezt várták volna.

A strázsamester ismét a vicekapitányhoz lépett.

- Uram! A tatárok foguk közé veszik handzsárjaikat; legottan ránk esnek.

S íme, csaknem háromszáz tatár, kezében karddal, foga között késével csakugyan támadásra készült. Néhány tucat kaszás zaporozsjei kozák csatlakozott hozzájuk.

A támadásra minden oldalról számítani kellett, mert a csónakok már lőtávolba értek. Oldalaikon kivirultak a füstgomolyagok. Valóságos golyózápor zúdult a vicekapitány embereire. Mind a két sajka jajgatástól hangzott. Tíz-egynéhány perc elteltével a szemenek fele elesett, a többiek azonban elkeseredetten védekeztek tovább. Arcuk fekete volt a füsttől, kezük lankadt, tekintetük zavarossá vált, szemüket elöntötte a vér, a muskéták csöve már égette a kezüket. Nagyobb részük már megsebesült.

E pillanatban borzalmas ordítás és üvöltés hasított a levegőbe. A horda indult támadásra.

Az óriási tömeg lendületétől széjjeloszlott a füstfelhő, s látni lehetett a vicekapitány két sajkáját, amint teljesen elborítja a tatárok sötét tömege, akár két ló hullája, melyeket farkasok falkái marcangolnak széjjel. A tömeg tolongott, örvénylett, üvöltött, kapaszkodott, s mintegy önmagával harcolva pusztult el. Tíz-egynéhány szemen még mindig ellenállt, Skrzetuski pedig ott állt az árboc tövében véres arccal, bal karjában tolláig hatolt nyíllal, de azért vad dühvel védekezett. Termete óriásinak látszott a körülötte tolongó tömegben, kardja cikázott, mint a villám. Ütéseire jajgatás, üvöltés felelt. A strázsamester egy másik szemennel két oldalát vigyázta, a tömeg időnként kétségbeesetten hátrált e hármas elől, ám hátulról taszítva, maga is taszította az előtte levőket, s hullott el a kardok csapásaitól.

- Élve vigyétek őket az atamánhoz! - ordítozták némelyek a tömeg közül. - Add meg magad!

Skrzetuski uram azonban már csak az Istennek adta meg magát, mert, íme, hirtelen elsápadt, megingott, s a sajka fenekére zuhant.

- Proscsaj, bat'ku[61] - rikkantotta a strázsamester kétségbeesve.

Csakhamar azonban ő is elesett. A lázadók mozgékony tömege teljesen elborította a két sajkát.

 

XI. FEJEZET

A katonai kantazsér[62] kunyhójában, a szicsi Hasszan Basa külvárosában két zaporozsjei kozák ült az asztalnál kölespálinkát iddogálva, melyet az asztal közepén álló csöbörből meregettek. Az egyik már-már pudvás vénember: Fylyp Zachar, maga a kantazsér, a másik pedig Anton Tatarczuk, a czehryni szállás atamánja, mintegy negyvenesztendős férfiú, magas, erős, arckifejezése vad, szeme ferde vágású, mint a tatároké. Mindketten halkan beszéltek, mintha attól félnének, hogy valaki ki találja hallgatni őket.

- Akkor hát ma? - kérdezte a kantazsér.

- Alighanem nyomban - felelte Tatarczuk -, csak a főatamánra meg Tuhaj bejre várnak, aki Hmiellel együtt a Bazawlukba ment, mert ott állomásozik a horda. A legénység már összegyűlt az udvaron, a szállás-atamánok pedig még alkonyat előtt megérkeznek a tanácskozásra. Az éjszaka beállta előtt mindent megtudunk.

- Hm! Ebből baj lehet - dörmögte az öreg Fylyp Zachar.

- Hallod-e, kantazsér, láttad te, hogy nekem is hozott levelet?

- Hogyne láttam volna, mikor magam vittem a leveleket a főatamánhoz, én pedig írástudó ember vagyok. Három levelet találtak a lahnál, az egyik magának a főatamánnak, a másik neked, a harmadik a fiatal Barabasznak szólt. A Szicsben már mindenki tud róla.

- S ki írta? Nem tudod?

- A főatamánét a herceg, mert a levélen ott volt a pecsétje, de hogy a tiedet meg a Barabaszét ki írta, azt nem tudom.

- Uram, irgalmazz!

- Ha nem mondják ki rólad nyilván, hogy a lahokkal cimborálsz, akkor nem lesz semmi.

- Uram, irgalmazz! - ismételte meg Tatarczuk.

- Látszik, érzed a büdöst!

- Piha! Mitől érezném?

- A főatamán netán mind a három levelet elfordítja, mert a saját feje neki is drága. Őneki is csak úgy írtak, mint nektek.

- Lehet.

- De ha ludasnak érzed magad, akkor...

Erre a vén kantazsér még halkabbra fogta a szót:

- Vidd az irhád!

- De hogyan és hova? - kérdezte Tatarczuk nyugtalanul. - A főatamán minden szigeten strázsákat állatott, hogy senki át ne szökhessen a lahokhoz, s el ne mondja, mi megyen itt. A Bazawlukban tatárok strázsálnak. Egyetlen hal át nem csusszan, madár át nem surran.

- Akkor hát bújj el a Szicsben, ahol tudsz.

- Megtalálnak. Hacsak te el nem rejtesz a bazárban a hordók közé? Atyámfia vagy!

- Nem én, még az édestestvéremet sem! Ha félsz a haláltól, idd le magad; részegen meg sem érzed.

- De hátha a levélben semmi sincsen?

- Az lehet...

- Nagy baj ez, hej de nagy baj! - sopánkodott Tatarczuk. - Nincs nekem semmi takargatnivalóm. Rendes kozák vagyok én, a lahoknak ellensége. Ám ha a levélben semmi sincs, fene tudja, mit mond majd a lah a tanács előtt. El is veszejthet.

- Veszett lah az, nem szól az egy szót se!

- Voltál már nála?

- Voltam. A sebeit bekentem mézgával, s hamuval elegy pálinkát töltöttem a szájába. Meggyógyul. Veszett lah az! Azt mondják, míg a Chortycán el nem nyomták, úgy vágta a tatárokat, akár a disznókat. Felőle nyugodt lehetsz.

A tábor udvarán megszólaltak az üstdobok, s komor pufogásuk megszakította a beszélgetést. Tatarczuk e hangokra megremegett, s egyszerre talpra szökött. Arcáról és mozdulataiból rendkívüli nyugtalanság tükröződött.

- A tanácsba hívogatnak - mondta szájával levegő után kapkodva. - Uram, irgalmazz!... Fylyp, ne mondd senkinek, miről beszélgettünk. Uram, irgalmazz!

Azzal két kézzel megragadta a pálinkáscsebret, szájához emelte s ivott, ivott, mintha halálosan le akarná inni magát.

- Gyerünk! - szólt a kantazsér.

Az üstdobok pufogása egyre erősödött.

Kimentek. A Hasszan Basa külvárost csak a tulajdonképpeni tábort övező töltés, egy kapu és egy magas bástya választotta el az udvartól. A bástyáról sötéten ásított a felvontatott ágyúk torka. A külváros közepén állt a kantazsér kunyhója, valamint a bolt-atamánok kunyhói, a meglehetősen tágas tér szélein körös-körül fészerek sorakoztak s itt helyezkedtek el a boltok. Nyomorúságos építmények voltak ezek tölgygerendákból összeróva, melyeket bőségesen szolgáltatott a Chortyca, és gallyakkal meg haraszttal befonva. Maguk a kunyhók - s ez alól a kantazséré sem volt kivétel - inkább lombsátorokra hasonlítottak, mint házakhoz, mert csupán tetejük emelkedett ki a földből. A tetők feketék, kormosak voltak, mert ha a kunyhóban tüzet raktak, a füst nemcsak a tető felső nyílásán áramlott ki, hanem a gallyfonatokon át is, s ilyenkor azt hihette volna valaki, hogy nem is kunyhó az, ami így füstöl, hanem egy rakás gally és avar, amelyből kátrányt olvasztanak. A fészerek között volt a szállások harmincnyolc csapszéke is, s ezek előtt, a szemét, forgács, tölgyfadorongok és trágya kupacok között, mindig látni lehetett félholtra részegedett zaporozsjebeli kozákokat; némelyek mély álomba merülve feküdtek ott, mások ajkukon tajtékkal, a delírium görcseiben vonaglottak. Megint mások félig részegen, kozák dalokat üvöltve, köpködve, verekedve vagy csókolózva, a kozák sorsot átkozva, avagy a kozák nyomorúságon sírva, tapostak a földön heverők fején és mellén. Csak akkor parancsoltak józanságot, amikor hadjárat készült a tatárok ellen vagy a Ruténföldre, s ilyenkor a hadjárat résztvevőit halállal büntették a részegeskedésért. De közönséges időben, különösen a Táborbazárban csaknem mindenki részeg volt: a kantazsér, a bolt-atamánok, az eladók és a vevők egyaránt. A bundapálinka savanyú szaga, a szurok, a halak, a füst és lóbőr bűzével elegyedve, telítette mindig az egész külváros levegőjét, amely boltjainak tarkaságával török vagy tatár városkára emlékeztetett.

E pillanatban az egész Hasszan Basa még zsúfoltabb volt, mint máskor, bezárták a kapukat meg a csapszékeket, s mindenki sietett a tábor udvarára, ahol a tanácsot tartották. Fylyp Zachar és Anton Tatarczuk is ment a többiekkel, ám ez utóbbi vonakodva lépkedett, s hagyta, hogy mások megelőzzék. Arcáról egyre nagyobb nyugtalanság tükröződött. Ezenközben átmentek az árok hídján, majd a kapun is, s már bent is voltak a harmincnyolc terjedelmes faépülettel szegélyezett udvarban. Ezek az épületek a kozák szállások, jobban mondva a szállások épületei, amolyan laktanyafélék voltak a kozák katonák számára. Az egyforma nagyságú és méretű szállások semmiben sem különböztek egymástól, legfeljebb neveikben, melyeket az egyes ukrán városokról kapták. Ugyanezt a nevet viselték az illető szállás ezredei is. Az udvar egyik szegletében állt a tanácsház. Itt ültek az atamánok a főatamánnal az élükön, a tömegek pedig, vagyis az úgynevezett "Testvérek" a puszta ég alatt tanácskoztak, minduntalan deputációt menesztve a felsőbbséghez, néha azonban erőszakkal is benyomultak a tanácsházba, és terrorizálták a tanácskozást.

Az udvaron szörnyű tolongás volt, a főatamán ugyanis már korábban Szicsbe vonta össze a szigeteken, folyókon és holtágakon szerteszórt mindenféle hadakat, a "Testvérek" tehát ezúttal többen voltak, mint máskor. A nap már nyugat felé haladt, tehát jókor meggyújtottak tíz-egynéhány szurkoshordót; itt-ott pálinkáshordók is álltak, mert minden szállás kigurított magának egyet-egyet, s ezek aztán alaposan fokozták a tanácskozás hevét.

Fylyp Zachar és Tatarczuk egyenest a tanácsházba mentek, mert egyik kantazsér, a másik szállás-atamán lévén, mindkettőjüknek jussuk volt a felsőbbség körében helyet foglalni. A tanácskozószobában csak egy kisebbfajta asztal volt, e mellett ült a katonai íródeák. A szállás-atamánoknak és a főatamánnak megvolt a maguk helye falak mentén leterített bőrökön. E helyek azonban e pillanatban még nem voltak elfoglalva. A főatamán nagy léptekkel járkált a szobában, míg a szállás-atamánok apróbb csoportokba verődve halkan beszélgettek, csak itt-ott tarkították egy-egy hangosabb káromkodással. Tatarczuk észrevette, hogy ismerősei meg barátai is úgy tesznek, mintha nem látnák, ezért hát az ifjú Barabaszhoz lépett, aki körülbelül ugyanolyan helyzetben volt, mint ő. A többiek sandán pislogattak feléjük, amivel az ifjú Barabasz nem sokat törődött, mert fogalma sem volt róla, miről van szó. Rendkívül szép és óriási erejű férfiú volt, s főleg ennek köszönhette szállás-atamáni rangját, mert egyébként Szics-szerte igen ostoba embernek ismerték. Ez a tulajdonsága szerezte meg neki a "buta atamán" nevet, valamint azt a privilégiumot, hogy minden szavával nevetséget keltsen a felsőbbség körében.

- Ha kicsit várunk, majd még netán kővel a nyakunkban kerülünk a víz alá! - súgta neki Tatarczuk.

- Aztán miért? - kérdezte Barabasz.

- Nem hallottál a levelekről?

- A dögvész az anyját! Írtam én valamilyen leveleket?

- Nézd csak, milyen sandán bandzsalognak felénk.

- Ha fejbe vágom valamelyiket, tudom, nem bandzsalog többet, mert a szeme kiugrik.

Eközben a kívülről behatoló kiáltozás jelezte, hogy odakint történt valami. S csakugyan, a tanácskozószoba ajtaja szélesen feltárult, s Hmelnickij lépett be Tuhaj bej társaságában. Őket köszöntötte a tömeg olyan örvendezve. Néhány hónappal ezelőtt Tuhaj bej mint a legvitézebb murza, és a nyizsbeliek réme, vak gyűlölet tárgya volt Szics-szerte - most pedig a "Testvérek" sapkájukat a magasba hajigálták láttára, mert őt Hmelnickij és a Zaporozsje legjobb barátjának tartották.

Tuhaj bej lépett be előbb, utána Hmelnickij, vezéri buzogánnyal a kezében, mint a zaporozsjei hadak hetmanja. Ezt a méltóságot azóta viselte, mióta a Krímből visszatért a kántól kapott segédcsapatokkal. Ekkor a tömegek karjukra emelték, s a hadi kincstárat feltörvén, elhozták neki a buzogányt, valamint a zászlót és pecsétet, melyeket rendszerint a hetman előtt hordoztak. De alaposan meg is változott. Meglátszott rajta, hogy az egész Zaporozsje rettenetes erejét hordozza magában.

Megkezdődött a tanácskozás. Tuhaj bej egy magasabb gereznán ült a középen, két lábát maga alá húzva szárított napraforgómagot rágcsált, s az összerágott héjakat maga elé köpdöste a szoba közepére. Jobb keze felől ült Hmelnickij a buzogánnyal, bal felől a főatamán, majd az atamánok meg a Testvérek küldöttei már távolabb a falak mentén. A beszélgetés megszakadt, csak kívülről hallatszott be a szabad ég alatt tanácskozó kozákság lármája, mint a tenger zúgása. Hmelnickij indította a szót.[63]

- Vitézlő urak! A felséges krími császárnak, sok népek urának, az égi seregek rokonának kegyelméből, hajlandóságából és bizalmából, valamint a mi urunk, őfelsége Wladyslaw lengyel király engedelmével és a vitéz zaporozsjei hadak jóvoltából, bízván ártatlanságunkban és az isteni igazságban, megyünk, hogy bosszút vegyünk kegyetlen sérelmeinkért, melyeket keresztényi alázattal tűrtünk, amíg tűrhettünk az álnok lahoktól, komiszárosoktól, sztarosztáktól és ekonomusoktól,[64] az egész nemesi rendtől meg a zsidóktól. E sérelmeken ti, vitézlő atyámfiai és az összes zaporozsjei hadak már fölöttébb sűrű könnyeket hullatván, azért adtátok kezembe a vezéri buzogányt, hogy magunk, valamint hadaink ártatlanságáért annál méltóbban szót emelhessek. Mindezeket én, vitézlő atyámfiai és jótevőim, irántam való nagy kegyeteknek ismervén el, a felségesen uralkodó kánhoz siettem, hogy az ő segítségét kérném, amit ő meg is adott. De magam, hajlandóságban készen lévén, fölöttébb megszomorodtam, hallván, hogy akadhatnak közöttünk árulók, akik az álnok lahokkal fondorkodván, hírül adják nekik készülődéseinket, ami ha valóban úgy van, el kell venniük büntetésüket a kegyelmetek kedve és akarata szerint. Most azért kérünk, hallgassátok meg ama leveleket, amelyeket ellenségünk, Wisniowiecki herceg követe hozott, ki nem is követ, hanem spion lévén, azért jött, hogy készenlétünket és barátunk, Tuhaj bej hajlandóságát kikémlelvén, azt a lahoknak elárulja.

Hmelnickij elhallgatott; odakint a zaj egyre erősödött, az íródeák tehát felállt, s elkezdte olvasni, előbb a hercegnek a főatamánhoz írt levelét, mely így kezdődött: Mi, Isten kegyelméből Lubnie, Chorol, Przyluka, Hadziacz etc. knyáza és gaszpogyinja, rutén etc. vajda és sztaroszta etc. - A levél teljesen hivatalos jellegű volt. A herceg, hallván, hogy a holtágakról összevonják a hadakat, azt kérdezte a főatamántól, ez igaz-e, s ugyanakkor felszólította, hogy a keresztény országok nyugalma érdekében hagyjon fel ezzel. Hmelnickijt pedig, ha a Szicset lázítaná, adja ki a komiszárosoknak, akik ugyan maguk is kikérik őt. A másik levelet Grodzicki írta ugyancsak a főatamánnak, a harmadikat és a negyediket Zacwilichowski és az öreg czerkasyi ezredes Tatarczuknak és Barabasznak. Egyik levélben sem volt olyasmi, ami a gyanú árnyékát vethette volna a levelek címzettjeire. Zacwilichowski csak arra kérte Tatarczukot, vegye pártfogásába a levél átadóját, s adjon meg a követnek minden szükséges segítséget.

Tatarczuk fellélegzett.

- Mit szólnak kegyelmetek e levelekhez? - kérdezte Hmelnickij.

A kozákok hallgattak. Minden tanácskozás így kezdődött, mert amíg a pálinka fel nem fűtötte a koponyákat, addig egyik atamán sem volt hajlandó elsőként szót emelni. Mint egyszerű, de ravasz emberek azért viselkedtek így, mert féltek, hogy valami ostobasággal találnak előhozakodni, ami nevetségessé tehetné, avagy egész életükre csúfondáros előnévvel ruházhatná fel őket. S így is volt ez a Szicsben, ahol a legtudatlanabb paraszti nép között is fölöttébb nagy volt a hajlandóság a csúfolódásra, de éppen úgy féltek is a gúnytól.

A kozákok tehát hallgattak. Ismét Hmelnickij szólalt hát meg:

- A főatamán nekünk atyánkfia és őszinte barátunk. Én úgy bízom benne, akár a tulajdon lelkemben, s aki másként vélekedik, az maga forgat árulást a fejében. Az atamán régi bajtárs és katona.

Azzal felállt, s megcsókolta a főatamánt.

- Atyámfia! - szólalt meg most már a főatamán. - Én vonom össze a hadakat, a hetman meg hadd vezérelje; ami pedig a követet illeti, ha hozzám küldték, hát az enyém, én pedig nektek ajándékozom.

- Ti, deputátus atyámfiai, hajtsatok fejet a főatamán előtt, mert ő igaz ember, s nosza, mondjátok meg a "Testvéreknek", ha van is itt áruló, az nem ő, mert ő volt az első, aki strázsákat állított, ő maga parancsolta meg, hogy az árulókat, akik a lahokhoz igyekeznének, el kell fogni. Most azért, deputátus atyámfiai, mondjátok meg, hogy nem ő az áruló, mert ő a legkiválóbb mindnyájunk között.

Kis idő múlva a kintről behallatszó örömordítás jelezte, hogy a küldöttség teljesítette feladatát.

- Éljen főatamánunk, éljen a főatamán! - ordították a rekedt hangok oly erővel, hogy szinte a szoba falai is remegtek belé.

Ugyanakkor eldördültek a puskák és pisztolyok.

A küldöttség visszatért, s ismét helyet foglalt a szoba szegletében.

- Atyámfiai! - kezdte Hmelnickij, mikor odakint némileg elcsendesült a zaj. - Azt hát bölcsen kimondtátok, hogy a főatamán igaz ember. De ha a főatamán nem áruló, akkor hát ki az áruló? Kinek vagynak barátai a lahok között? Kivel fondorkodnak, kinek irogatnak leveleket? Kinek ajánlják oltalmába a követ személyét? Ki hát az áruló?

Hmelnickij hangja egyre erősebbé vált, s baljósan villantott szemével Tatarczuk és a fiatal Barabasz felé, mintha világosan rájuk akarna mutatni. A szobában moraj támadt, néhány hang már el is kiáltotta: Barabasz és Tatarczuk. A szállás-atamánok közül néhányan felálltak, s a küldöttek között már fel-felhangzott a kiáltás: "Vesszenek!"

Tatarczuk elsápadt, az ifjú Barabasz pedig ámuló tekintettel nézett körül a jelenlevőkön. Lomha értelme kezdetben mintha egy ideig megfeszült volna, hogy megértse, mivel vádolják, végül megszólalt:

- Ne bude szobaka mjasza jisty![65]

Azzal idétlen kacagásban tört ki, s mások követték példáját. Csakhamar a legtöbb szállás-atamán vadul hahotázott, maga sem tudván, miért.

Odakintről egyre hangosabb kiáltások hallatszottak be, nyilván a pálinka kezdte már fűteni a kobakokat. A hullámzó embertömeg zúgása percről percre erősödött.

Anton Tatarczuk azonban felállt, s Hmelnickijhez fordulva szólt:

- Mit vétettem kegyelmed ellen, zaporozsjei hetman uram, hogy életemre törsz? Mit vétettem? Ha írt is nekem Zacwilichowski komiszáros levelet, hát aztán? Hiszen a knyáz is írt a főatamánnak! Megkaptam én a levelet? Nem! De ha megkaptam volna is, mit tettem volna? Íme, elmentem volna a diákhoz, hogy olvassa el, mert én ugyan nyi csitati, nyi piszati nye umiju.[66] Így hát kegyelmed nyomban megtudta volna, mi van ama levélben. A lahnak pedig színét sem láttam. Én hát áruló vagyok? Hej, zaporozsjei testvérek, Tatarczuk járta veletek a Krímet, ha pedig Oláhföldre kellett menni, oda is veletek ment, ha meg Szmolenszk alá, hát Szmolenszk alá, együtt harcolt veletek, derék legényekkel, együtt is élt veletek... vérét is együtt ontotta veletek, jó legényekkel, együtt is éhezett veletek, derék legényekkel, nem lah hát ő, meg nem is áruló, hanem kozák, és nektek édes véretek. Ha pedig a hetman az életemre tör, hát mondja meg, miért teszi! Mit vétettem én ellene, miben látja álnokságomat?... Ti pedig, testvérek, legyetek könyörületesek, s igazságosan ítéljetek!

- Tatarczuk derék legény! Tatarczuk igaz ember! - hallatszott néhány hang.

- Te, Tatarczuk, derék legény vagy - mondta Hmelnickij -, nem is kívánom halálodat, mert te bajtársam vagy, nem lah, hanem kozák, és nekünk testvérünk. Mert ha egy lah volna áruló, azon én nem búsulnék, és nem sírnék, ámde ha egy derék kozák legény az áruló, ha az én bajtársam áruló, az nyomja a szívemet, és fölöttébb sajnálom a derék kozák legényt. S minekutána a Krímet, Oláhországot meg Szmolenszket is jártad, még nagyobb a bűnöd abban, hogy álnok módon akartad a lahoknak elárulni a zaporozsjei hadak készségét és harci kedvét. Azt írták neked, segítsd mindenben, amit kíván. Most azért mondjátok meg nekem, atamán urak, mit kívánhat a lah? Vajon nem az én halálomat, meg hűséges barátomét, Tuhaj bejét? Vajon nem a zaporozsjei hadak vesztét? Úgy van, Tatarczuk bűnös vagy, s többé semmiben nem mesterkedel. Barabasznak pedig nagybátyja, a czerkasyi ezredes írt, ki Czaplinskinak is meg a lahoknak is barátja, aki eldugta a privilégiumokat, hogy azokat a zaporozsjei kozákok valamiképpen meg ne kapják, s hogy ez így van, Istent hívom tanúságul! Most azért mind a ketten bűnösök lévén, könyörögjetek az atamánokhoz irgalomért, s én veletek együtt könyörgök, ámbár bűnötök súlyos, s árulásotok nyilvánvaló.

Odakintről most már nem zúgás és zaj, hanem mintegy mennydörgésszerű vihar hallatszott. A "Testvérek" tudni akarták, mi történik a tanácskozóteremben, s újabb küldöttséget menesztettek.

Tatarczuk érezte, hogy elveszett. Nem ijedt volna ő meg a kardtól, golyótól vagy akár a karótól sem, ám az olyan haláltól, amilyen reá várt, csontja velejéig megremegett, felhasználta hát az alkalmat, s mikor Hmelnickij beszéde után a zaj némileg lecsendesült, rémülten felkiáltott:

- Krisztus szent nevére, atamán testvéreim, szerelmetes bajtársaim, ne veszejtsétek el az ártatlant, hiszen én a lahnak színét sem láttam, egy szót se beszéltem vele! Könyörüljetek, testvéreim! Nem tudom, mit akarhatott tőlem az a lah, kérdezzétek meg őt!

- Vezessétek be a lahot! - kiáltotta a főkantazsér.

- Ide a lahot, ide vele! - ordítozták a szállás-atamánok.

Nagy kavarodás támadt, némelyek a szomszéd szobába rohantak hogy az oda bezárt foglyot a tanács elé vezessék, mások fenyegetőleg közeledtek Tatarczuk és Barabasz felé. Hladki, a mirhorodi szállás-atamán mondta ki elsőnek: "Halált reá!" A küldöttek átvették a szavát, Czarnota pedig az ajtóhoz ugorva feltépte azt, s kikiáltott a tömegnek:

- Atyámfiai, testvérek! Tatarczuk áruló, Barabasz áruló! Halál reájuk!

A kozákság borzalmas üvöltéssel felelt. A teremben nagy kavarodás támadt. A szállás-atamánok mind felálltak helyükről, egyesek azt kiáltozták: "A lahot! A lahot!", mások a zűrzavart igyekeztek lecsendesíteni, ekkor az ajtó a tömeg nyomására felpattant, sarkig kitárult, s az udvaron tanácskozó köznép bezúdult a szobába. Mérget okádó, borzalmas, dühös alakok töltötték meg a helyiséget, ordítva, kezükkel hadonászva, fogukat csikorgatva és pálinkabűzt lehelve! "Szmert Tatarczuku! i Barabasu! Halál reájuk! Ide az árulókkal! Ki az udvarra velük!" - ordítozták a részeg hangok. "Üsd, vágd!" S egyszerre ezernyi kéz nyúlt a boldogtalan áldozatok felé. Tatarczuk nem ellenkezett, csak siralmasan jajgatott, ellenben az ifjú Barabasz borzalmas erővel védekezett. Végül is megértette, hogy meg akarják gyilkolni; arcáról félelem, kétségbeesés és vak düh tükröződött, ajkait elborította a tajték, melléből állati ordítás tört fel. Kétszer is kitépte magát a nekivadult kozákok kezéből, s azok kétszer is megragadták karjait, mellét, szakállát, befont üstökét, ő pedig rángatózott, harapott, ordított, el-elbukott, s ismét felállt véresen, borzalmasan. Ruháját elszaggatták, hajfonatát letépték, szemét kiütötték, végül a falhoz szorították, s kezét eltörték. Ekkor összeesett. A kozákok megragadták lábát, és Tatarczukkal együtt kivonszolták az udvarra. Ott aztán az égő szurkoshordók világa és a holdfény mellett megkezdődött a rögtönzött kivégzés. Néhány ezer ember vetette magát az elítéltekre, s darabokra tépte, marcangolta őket, egymással verekedve a helyért, hogy az áldozatokhoz férhessenek. Lábukkal tiporták, húscafatokat téptek ki belőlük, s a nekivadult tömeg szörnyű hullámzásával kavarogtak körülöttük a borzalmas tolongásban.

Így büntették a "Testvérek" árulóikat.

Amint a kozákok kihurcolták Tatarczukot és az ifjú Barabaszt, a tanácskozóházban ismét csend lett, s az atamánok elfoglalták régi helyüket a fal tövében, mert a benyíló szobából bevezették a foglyot.

Arcát árnyék borította, mert a tűzhelyen is kialudt a tűz. A homályban csak a büszkén kiegyenesedő, délceg alak látszott, bár két keze össze volt kötözve hánccsal. Hladki azonban egy csomó rőzsét dobott a tűzre, s egyszerre hatalmas láng csapott a magasba, világos fénnyel árasztva el a foglyot, ki Hmelnickij felé fordult. Hmelnickij összerezzent.

A fogoly - Skrzetuski volt.

Tuhaj bej kiköpte a napraforgómag héját, s ruténul mormogta:

- Én ezt a lahot ismerem, ez járt a Krímben.

- Halál reá! - kiáltotta Hladki.

- Halál! - ismételte meg Czarnota.

Hmelnickij már erőt vett felindultságán. Tekintetét végighordozta Hladkin és Czarnotán, akik e pillantás súlya alatt elcsendesedtek, majd a főatamánhoz fordulva így szólt:

- Én is ismerem.

- Hogyan kerültél ide? - kérdezte a főatamán Skrzetuskitól.

- Követségbe jöttem hozzád, főatamán, de a Chortycán haramiák estek rám, embereimet a legvadabb népeknél is tiszteletben tartott szokások ellenére meggyilkolták, engem pedig, követi méltóságomat és nemesi voltomat nem tekintvén, megsebeztek, meggyaláztak, és foglyul hoztak ide, ámde az én uram, Jeremi Wisniowiecki herceg őnagysága, megtalálja a módját, hogy ezt tőled, főatamán, számon kérje.

- Hát te mért mutattad ki álnokságodat ama derék molojecet[67] kettéhasítván? Miért öltél rakásra négyannyi embert, mint amennyien ti voltatok? Azért jöttél hozzám levéllel, hogy készülődésünket kikémleld, s a lahoknak elmondd? Tudjuk, hogy a zaporozsjei hadak árulóinak is hoztál leveleket, hogy velük együtt míveljétek az összes hadak vesztét, minek okából nem mint követtel, hanem mint árulóval bánunk veled, s igazságosan megbüntetünk.

- Tévedsz, főatamán, meg te is, botcsinálta hetman - felelte a vicekapitány Hmelnickijhez fordulva. - Ha voltak is nálam levelek, ezt míveli minden követ, ki ismeretlen vidékre indul. Ismerősöktől ismerősökhöz levelet visz, hogy ezáltal ő maga is ismeretséget szerezzen. Én a herceg levelét hoztam, nem pedig azért, hogy vesztetekre fondorkodjam, hanem hogy visszatartanálak az oly dolgoktól, amelyek a Köztársaságra elviselhetetlen bajokat, reátok pedig és a zaporozsjei hadakra teljes pusztulást hoznának. Jól tudom, hogy a halált el nem kerülöm, mert azt ti véghezviszitek rajtam, s ezzel be is töltitek aljasságotok mértékét. Előttem a halál és a kínszenvedés, de utánam az egész Köztársaság hatalma és bosszúja, amelytől mindnyájan reszkessetek!

A délceg alak, az előkelő beszéd és a Köztársaság neve valóban nagy hatással volt a jelenlevőkre. Az atamánok szótlanul tekingettek egymásra. Egy pillanatig úgy érezték, hogy aki itt áll előttük, az nem fogoly, hanem egy hatalmas nemzet félelmetes követe. Tuhaj bej azonban felmordult:

- Szerditi lah![68]

- Szerditi lah! - ismételte Hmelnickij is.

A beszélgetést azonban megzavarta, hogy kívülről az ajtót veszettül döngetni kezdték. Odakint éppen befejezték Tatarczuk és Barabasz maradványainak kivégzését: a "Testvérek" újabb deputációt küldtek be.

Tíz-egynéhány lihegő, véres, verejtékező, részeg kozák lépett a terembe. Megálltak az ajtóban, s még vértől mocskos kezüket előrenyújtva, így indították a szót:

- A testvérek köszöntik a felsőbbség urait - s azzal mindnyájan mélyen meghajoltak -, s kérik, adjátok ki nekik ama lahot, hadd játszadozzanak el vele csakúgy, miként Tatarczukkal és Barabasszal.

- Kiadni nekik a lahot! - rikkantotta Czarnota.

- Nem lehet! - vélte egy másik. - Várjanak! Ez követ!

- Halál reá! - dörögték mások.

Ezután mindnyájan elhallgattak, várván, mit mond Hmelnickij és a főatamán.

- A testvérek kérik, de ha meg nem kapják, elviszik maguk - vágták ki a küldöttek.

Úgy látszott, Skrzetuskinak menthetetlenül vége, ám ekkor Hmelnickij Tuhaj bej füléhez hajolt.

- Ő a te foglyod - súgta -, a tatárok fogták el, a te foglyod. El hagyod-e venni magadtól? Ez gazdag nemes úr, de Jeremi knyáz anélkül is arannyal fizet meg érte.

- Ide a lahot! - kiabáltak a kozákok egyre fenyegetőbben.

Tuhaj bej nagyot nyújtózkodott helyén, aztán felállt. Arca egy szempillantás alatt elváltozott, szeme kidagadt, akár a bölényé, fogai megvillantak. Egyszerre mint a tigris ugrott a foglyot követelő kozákok elé.

- Pusztuljatok innen, birkafejű, hitetlen kutyák, disznóevő rabszolgák! - rikoltotta két kozák szakállát megragadva s veszettül megrázva. - Pusztuljatok, részeg disznók, tisztátalan állatok, ocsmány férgek! Az én foglyomat akarjátok elvenni, azért jöttetek? Íme a válasz, birkafejűek!... - azzal egymás után rángatta meg a legények szakállát, végül az egyiket a földre terítve, összerugdosta. - Arcra, mert menten rabszíjra fűzetlek, az egész Szicset összetaposom, mint titeket, felperzselem, s hulláitokkal borítom be.

A küldöttek rémülten hátráltak. A félelmetes barát megmutatta, mit tud.

És csodálatos, a Bazawlukon mindössze hatezer főnyi horda állomásozott. Igaz, hogy mögöttük állt a kán is, a Krím egész hatalmával, de ezzel szemben csupán a Szicsben tíz-egynéhány ezer molojec állt fegyverben, azokon kívül, akiket Hmelnickij már elküldött volt Tomanówka alá - s íme, egyetlen hang sem hangzott el Tuhaj bej ellen. Nyilván ez volt az egyedüli módja annak, hogy a félelmetes murza a foglyot megmentse, s a kozákokat meggyőzze, mert a Zaporozsje számára a tatár segítség most nélkülözhetetlen volt. A küldöttség rohant az udvarra, s ordítva közölte a tömeggel, hogy nem lesz "játszadozás" a lahhal, mert az Tuhaj bej foglya, Tuhaj pedig - mondták megdühödve - "kirángatta szakállunkat". Az udvaron is szállongott már a kiáltozás: "Tuhaj bej megdühödött! Megdühödött!" - s egymásnak adták tovább siránkozva: "Megdühödött, megdühödött!" - kisvártatva pedig egy éles hang énekelni kezdte a tűz mellett:

Hej, hej,
Tuhaj bej
Megdühödött szörnyen.
Hej, hej,
Tuhaj bej
Meg is békél könnyen!

Csakhamar ezer meg ezer hang kapta fel a nótát: "Hej, hej, Tuhaj bej!" - S így keletkezett ama nóták egyike, amelyeket mintha a vihar vitt volna szét Ukrajna-szerte, s megszólaltatta a lantok és teorbánok húrjait is.

Egyszerre csak félbeszakadt a nóta, mert a Hasszan Basa felőli kapun tíz-egynéhány ember rontott be s "utat! utat!" kiáltozással tört keresztül a tömegen, és zúdult a tanácsház felé. Az atamánok már éppen menni készültek, mikor az új vendégek benyomultak a terembe.

- Levél a hetmannak! - kiáltotta egy vén kozák.

- Honnan jösztök?

- Czehrynből. Éjjel-nappal nyargaltunk a levéllel. Ímhol van.

Hmelnickij átvette a kozáktól a levelet, s olvasni kezdte. Arca hirtelen elváltozott, abbahagyta az olvasást, s nagy fennszóval mondta:

- Vitézlő atamán urak! A nagyhetman ellenünk küldi fiát, Stefant, hadakkal. Háború!

A teremben furcsa zaj támadt, nem tudni, az öröm, avagy a rémület moraja-e. Hmelnickij kiállt a terem közepére, csípőre tette két kezét, szeme villámokat szórt, s hangja félelmetesen, parancsolóan mennydörgött.

- A szállás-atamánok a szállásokra! A toronyban el kell sütni az ágyúkat. A pálinkáshordókat feltörni! Holnap hajnalban indulunk!

E pillanattól kezdve megszűntek a Szicsben a közös tanácskozások, az atamánok kormányzása, gyűlésezések és a "Testvérek" túlsúlya. Hmelnickij kezébe ragadta a korlátlan hatalmat. Íme, kevéssel ezelőtt még attól tartván, hogy a háborgó "Testvérek" szavát meg sem hallgatják, csellel volt kénytelen megvédelmezni a foglyot s csellel elpusztítani az idegenkedőket; most élet és halál ura volt. Így volt ez mindig. A hadjárat előtt és után, noha a hetmant már megválasztották, a tömeg ráerőszakolta akaratát az atamánokra meg a főatamánra, s nem lett volna bátorságos ezzel szembeszállni. Mikor azonban megszólalt a harci kürt, s a hadjáratot kihirdették, a "Testvérek" a katonai disciplina alá tartozó hadakká váltak, a szállás-atamánok tisztekké, a hetman pedig vezérré és diktátorrá.

Most azért Hmelnickij parancsát hallván, az atamánok rohantak szállásaikhoz. A tanácskozásnak vége volt.

Kis idő múlva a Hasszan Basa és a tábor udvara közötti kapu felől megdördültek az ágyúk, a dörej megrázta a tanácskozóterem falait, s komor visszhangot keltett az egész Czertomeliken, hirdetvén, hogy kitört a háború.

 

XII. FEJEZET

Hmelnickij meg Skrzetuski a főatamánhoz mentek éjjeli szállásra, s velük ment Tuhaj bej is, mert már késő lett volna hazamennie a Bazawlukra. A vad bej a vicekapitányt olyan fogolynak tekintette, akiért busás váltságdíjat fognak fizetni, nem úgy bánt hát vele, mint valami rabszolgával, sőt, több tiszteletet tanúsított iránta, mint bármely kozák iránt, hiszen a kán udvaránál, mint követet látta őt. A főatamán ezt látva, őt is meghívta a házába, s szintén változtatott a vele való bánásmódon. A vén főatamán, ki szívvel-lélekkel Hmelnickij híve volt, s a hetman minden tekintetben uralkodott rajta, már a tanácskozások folyamán észrevette, hogy Hmelnickij mindenáron igyekezett a fogoly életét megmenteni. De még jobban elámult, mikor odahaza, alighogy asztalhoz ültek, Hmelnickij Tuhaj bejhez fordult:

- Tuhaj bej! - mondta. - Mennyi váltságdíjat akarsz kérni e fogolyért?

A murza Skrzetuskira pillantott, majd így lelelt:

- Azt mondád, hogy ő jeles férfiú, azt meg én tudom, hogy a félelmetes knyáz követe, márpedig a félelmetes knyáz szereti az övéit. Bismillah! Fizet ez is meg amaz is... együtt...

Itt elgondolkozott:

- Kétezer tallért.

Hmelnickij kész volt a válasszal:

- Megadom a kétezer tallért.

A tatár egy pillanatig gondolkozott. Ferde szeme mintha keresztül akarta volna világítani Hmelnickijt.

- Adsz te hármat is - mondta.

- Mi okból adjak hármat, mikor magad kértél kettőt?

- Mert ha annyira akarod, akkor a fogoly személye nyilván fölöttébb fontos neked, ha pedig fontos, megadod a hármat is.

- Ő életemet mentette meg.

- Allah! Az még ezerrel többet ér.

Most már Skrzetuski is beleszólt az alkudozásba.

- Hallod-e, Tuhaj bej! - mondta haragosan. - A herceg kincses-kamrájából nem ígérhetek semmit, de a magaméból, ha romlásomat okozná is, megadom a háromezret. Csaknem ennyi pénzem van a hercegnél provízióra, meg egy jó falucskám is, abból hát futja, de azt nem akarom, hogy életemmel és szabadságommal e hetmannak legyek adósa.

- Honnan tudod, mi célom van veled? - kérdezte Hmelnickij

Aztán Tuhaj bejhez fordult:

- A háború megindul. Te elküldesz a knyázhoz, de mire a követ visszatér, igen sok víz lefolyik a Dnyeperen, én pedig holnap elviszem a pénzt a Bazawlukra.

- Adj négyet, s akkor a lahhal szóba sem állok - felelte Tuhaj bej türelmetlenül.

- A te szavadra megadom a négyet.

- Nemes hetman uram! - szólalt meg a főatamán. - Ha kívánod, tüstént leszámolom. Van itt a fal tövében netán több is.

- Holnap elszállítod a Bazawlukra.

Tuhaj bej nyújtózkodott, és nagyot ásított.

- Alhatnám - mondta. - Holnap hajnalban nekem is indulnom kell a Bazawlukra. Hol a fekvőhelyem?

A főatamán a fal mellett levő juhbőr gereznára mutatott.

A tatár a gereznára vetette magát. Kis idő múlva már hortyogott is, akár egy ló.

Hmelnickij néhányszor végigjárta a keskeny szobát, majd így szólt:

- Szememet kerüli az álom. Nem bírok elaludni. Adj innom valamit, főatamán uram.

- Pálinkát vagy bort?

- Pálinkát. Nem bírok elaludni.

- Az égen már fénylik a Fiastyúk - jegyezte meg a főatamán.

- Későre jár. Menj te is aludni, öreg cimbora. Igyál és menj.

- Szerencsénkre és dicsőségünkre.

- Szerencsénkre.

A főatamán dolmánya ujjával megtörölte a száját, aztán kezet fogott a hetmannal, majd átment a szoba másik végébe, s szinte beásta magát a juhbőrökbe, mert életkora már lehűtötte vérét. Csakhamar erős hortyogással felelgetett Tuhaj bejnek. Hmelnickij mély hallgatásba merülve ült az asztalnál. Egyszerre felrezzent, Skrzetuskira nézett, s így szólt:

- Vicekapitány uram, szabad vagy.

- Hálás vagyok érte, zaporozsjei hetman uram, ámbátor nem titkolom, jobb szeretném másnak köszönni szabadságomat.

- Akkor hát ne köszönd. Megmentetted életemet, s ezért én is jóval fizettem, most már kvittek vagyunk. De még azt is megmondom, nem eresztelek el most mindjárt, csak ha lovagi szavadat adod, hogy hazaérvén egyetlen szót sem szólsz sem készenlétünkről, sem erőinkről és semmiről, amit itt a Szicsben láttál.

- Látom, hiába kóstoltattad meg velem a szabadság édes gyümölcsét, mert arra nem adom szavamat, hiszen ha megtenném, semmivel sem lennék különb azoknál, akik az ellenséghez pártolnak.

- Nyakam és az egész zaporozsjei had épsége függ attól, hogy a nagyhetman minden hadaival reánk ne essék, amit azonban kétségtelenül megtenne, ha erőinket megjelented neki. Most azért, ha nem adod szavadat, ne csodálkozz, hogy addig el nem engedlek, amíg magamat biztonságban nem érzem; jól tudom, mire vállalkoztam, jól tudom, mily hatalmas erők állanak velem szemben; mindkét hetman, a te félelmetes knyázod, ki maga felér az összes hadakkal, a Zaslawskiak, a Koniecpolskiak meg mind ama kiskirályok, kik lábukat a kozákság nyakán tartják! Ha a köznép meg a várakbéli kozákok, meg minden hitében és szabad akaratában elnyomott lélek úgy mellém áll, miként a zaporozsjei kozákság meg a kegyelmesen uralkodó krími kán, akkor, reménylem, helytállok az ellenségnek, mert magamnak is számottevő hadaim lesznek, de legelsőbben is Istenben bízom, ki látta sérelmeimet és ártatlanságomat.

Azzal felhajtott egy pohár pálinkát, s nyugtalanul járt az asztal előtt, Skrzetuski pedig végigmérte, s nyomatékkal így szólt:

- Ne káromolj, zaporozsjei hetman, az Istenre és az Ő gondviselésére hivatkozván, mert bizony mondom, csak haragját és koraibb büntetését vonod magadra. Méltán hívod-e védelmedre a magasságos Istent, ki a magad sérelmeiért és privát perpatvaraidért ily borzalmas vihart keltesz, s a testvérháború tüzét gerjesztvén, pogányokkal szövetkezel keresztények ellen?

Hmelnickij elvörösödött, kardja markolatához kapott, s úgy nézett a vicekapitányra, mint az oroszlán, mely már-már felordít, s áldozatára rohan - de megfékezte magát, így szólt:

- Mástól el nem tűrném e szavakat, ámde te is jól vigyázz, hogy vakmerőséged valamiképpen fel ne falja türelmemet. A pokollal ijesztgetsz, s privátával meg árulással vádolsz, pedig honnan tudod, hogy csak önnön sérelmeimért kívánok bosszút venni? Hol találnék segítőtársakat, honnan venném amaz ezereket, kik máris mellém álltak, s még mellém állanak, ha csupán az én sérelmeimet és bántódásaimat akarnám helyreütni? Nézd, mi megyen végbe egész Ukrajnában? Hej, dúsföld, hűséges anyaföld, drága szülőföld, s íme ki bizonyos benne holnapi napja felől, ki boldog rajta, kit nem fosztottak meg a hitétől, kit nem forgattak ki a szabadságából, ki az, aki nem sír itt, és nem sóhajtozik? Csak a Wisniowieckiek, a Potockiak, a Zaslawskiak, a Kalinowskiak, a Koniecpolskiak meg egy maréknyi nemes úr! Övék a sztarosztaságok, a méltóságok, övék a föld és a nép, övék a boldogság és az arany szabadság, de a nép, az egész nép, könnyes szemmel emeli kezét az égre, s Isten irgalmát várja, mert a királyé mit sem használ! Hány nemes is elszökik a Szicsbe, mint magam is, mert nem bírja elviselni e kiskirályok zsarnokságát? Nem akarok én háborút a királlyal, sem a Köztársasággal! Amaz atyánk, emez anyánk! A király kegyes urunk, ámde a kiskirályok! Velük nem bírjuk ki, az ő nyúzásuk, árendáik, a halászbérek, házasságbérek; a szárazőrlés, a kaptárbér, a szarvasmarhaadó; meg a zsidók által mívelt minden zsarnokságuk kiált bosszúért az égre. Milyen köszönetet láttak a zaporozsjei hadak azokért a nagy érdemekért, melyeket számos háborúban szereztek? Hol a kozákság privilégiumai? A király megadta, a kiskirályok elvették. Nalevajkót felnégyelték! Pawlukot rézökörben sütötték meg! A vér még meg sem alvadt ama sebekben, amelyeket Zólkiewski és Koniecpolski kardja vágott testünkön! Avagy felszáradtak-e a megöltekért, levagdaltakért, karóba húzottakért hullott könnyek, most pedig nézzed, mi fénylik amott az égen - s a mennybolton sziporkázó üstökösre mutatott -, Isten ostora, Isten haragja!... Most azért, ha nekem adatott, hogy Isten ostora legyek e földön, hát legyen meg az Ő akarata, én vállamra veszem e terhet.

Azzal kezét a magasba emelte, s olyan volt, mintha lánggal égne, mint a bosszú hatalmas fáklyája, aztán egész testében megremegett, s mintegy küldetésének súlya alatt a padra rogyott.

Csend lett, melyet csak Tuhaj bej és a főatamán hortyogása zavart meg. A szoba egyik zugában bánatosan ciripelt egy tücsök.

A vicekapitány lehorgasztotta fejét, mintha választ keresne Hmelnickij szavaira, melyek mint megannyi kőszikla nehezedtek reá. Végül halk, szomorú hangon megszólalt:

- Hah! Még ha igaz volna is mindez, ki vagy te, hetman, hogy bíróvá és bakóvá teszed magad? Micsoda kegyetlenség, micsoda gőg ragad el ennyire? Mi okból nem hagyod az Úrra az ítéletet és a büntetést? A főurak és a nemesség zsarnokságát látod, de azt nem, hogy az ő páncélos mellük, erejük, váraik, ágyúik és seregeik nélkül ez a tejjel és mézzel folyó föld a török, a százszorta súlyosabb török, avagy tatár járom alatt nyögne! Mert ugyan ki védelmezné meg? Ki oltalmaz benneteket, hogy fiaitokból janicsárokat nem nevelnek, s leányaitokat a mocskos háremekbe nem viszik? Ki ülteti be a pusztaságokat, ki épít falvakat és városokat, ki emeltet templomokat?... Avagy nem a mi vérünkből való vér, nem a mi csontunkból való csont ők? Nem a ti nemességetek, nem a ti hercegeitek? Ha pedig így vagyon, akkor jaj neked, hetman, mert ifjabb testvéreket az idősebbek ellen lázítasz, parricidákká tévén őket. Isten szent nevére! Még ha gonoszok volnának is, még ha mindnyájan törvénytiprók, a privilégiumok megrontói volnának is, ami nem igaz, ítélje meg őket a mennyben Isten, a földön pedig a sejm, de semmiképpen sem te, hetman! Elmondhatod-e, hogy tiközöttetek csak igaz férfiak vagynak, jussotok van-é követ dobni más bűnére? Ki mívelte a legszörnyűbb erőszakoskodásokat? Ti magatok! Ki miatt nincs biztonságban sem a nemes, sem a kalmár, sem a paraszt? Timiattatok! Ki lobbantá fel a testvérháborúk tüzét, ki perzselte fel Ukrajna falvait és városait, ki rabolta ki templomait, ki gyalázta meg asszonyait, ti és százszor is ti magatok! Mit akarsz hát? Avagy testvérháborúra, haramiáskodásra akartok privilégiumot? Bizony többet megbocsátottak nektek, hogysem elvettek tőletek! Gyógyítani akarták a kelevényes tagokat, nem kivágni,[69] s bizony nem tudom, van-e a világon hatalmasság e Köztársaságon kívül, amely ily fekélyt megtűrne tulajdon testében, s amely annyi türelmet és kegyelmet tanúsítana!

Hmelnickij felhajtott egy pohár pálinkát.

- Mikor annak idején Barabasszal együtt felséges urunknál járván, elnyomatásunk és sérelmeink miatt siránkoztunk, király urunk így szólt: "Avagy nincsenek puskáitok, nem viseltek kardot oldalatokon?"

- Ha a Királyok Királya elé állanál, Ő így szólna: "Avagy megbocsátottál ellenségeidnek, amint én megbocsátottam az enyéimnek?"

- A Köztársasággal nem akarok háborút!

- Csak kardodat teszed a torkára!

- Megyek a kozákokat kiszabadítani bilincseikből.

- Hogy aztán a tatárok kössék őket gúzsba.

- Takarodj innen, mert nem vagy lelkiismeretem szava! Takarodj, ha mondom!

- A kiontott vér fejedre száll, az emberi könnyek lesznek vádolóid, ítélet és halál vár reád!

- Kuvik! - kiáltotta Hmelnickij vad dühvel, s kése megvillant a vicekapitány melle előtt.

- Ölj meg! - felelte Skrzetuski.

Ismét pillanatnyi csend lett, s megint csak az alvók hortyogása meg a tücsök siralmas ciripelése hallatszott.

Hmelnickij egy darabig úgy állt ott, kését Skrzetuski mellének szegezve, de egyszerre összerázkódott, feleszmélt, kését leeresztette, ellenben felkapta a pálinkásüveget, szájához emelte, és ivott.

Skrzetuski nemrég kapott sebeitől meg a beszélgetés okozta izgalomtól elsápadt és elgyengült, azt hitte, a halál közelget feléje, s fennhangon imádkozni kezdett.

 

XIII. FEJEZET

Másnap hajnalban a kozák gyalog- és lovashadak megindultak a Szicsből. Noha vér még nem ejtett foltot a sztyeppen, a háború mindazonáltal már megkezdődött. Ezred ezred után vonult; akárha sáskahad kelt volna életre a tavaszi nap melegétől, s rajzott volna ki a Czertomelik mocsaraiból, hogy elárassza Ukrajna rónáit. A Bazawluk mögött az erdőben már útra készen vártak a tatár hordák. Hatezer válogatott harcos, a közönséges rabló csambuloknál sokkal jobb móddal felfegyverkezve, jelentette a segítséget, melyet a kán Zaporozsjének és Hmelnickijnek küldött. Láttukra a kozák legények felhajigálták kucsmájukat. Eldördültek a puskák és karabélyok. A kozákok eget verő ordítozása összekeveredett a tatárok allahozásával. Hmelnickij és Tuhaj bej, mindketten vezéri boncsok alatt, egymáshoz ugrattak, s szertartásosan köszöntötték egymást.

Tatárok és kozákok a megszokott gyorsasággal sorakoztak menetoszlopba, aztán megindult a menet. A tatárok elfoglalták a kozákság két szárnyát, a középet Hmelnickij töltötte ki lovasságával, melyet a félelmetes zaporozsjei gyaloghadak[70] követtek. Hátrább a pattantyúsok az ágyúkkal, utánuk a szekerek, rajtuk a tábori cselédség, az élelemkészletek, s végül a csabánok a tartalék ménesekkel és szarvasmarhával.

A bazawluki erdőn áthaladva az ezredek kitódultak a sztyeppre. Derűs nap volt. Az égen egyetlen felhőcske sem úszott. Észak felől könnyű szellő fújdogált a tenger felé, a nap játszadozott a dárdák hegyén és a puszta virágain. A Vad Mezők kitárultak a hadak előtt, mint a végtelen tenger, s felvidították a kozák szíveket. A málnavörös, hatalmas, arkangyalos zászló többször is meghajolt, hogy a hazai pusztát köszöntse, s példáját követték a boncsokok és az ezredek zászlai is. Egyetlen kiáltás tört fel minden kebelből.

Az ezredek szabadon felfejlődtek. A teorbánosok és dobosok a hadak élére ugrottak, pufogtak az üstdobok, megzendültek a litaurok[71] és teorbánok, s e kíséret mellett ezer meg ezer torokból zengett az ének, megrázva a sztyeppet és a levegőt:

Hej te puszta, széles róna,
Virágokkal teleszórva,
Mint a tenger végtelen!

A teorbánosok elengedték a kantárszárat, s nyergükben hátradűlve, az égre emelt szemmel csaptak húrjukba; a litaurosok fejük fölé emelték kezüket, s úgy ütötték réz hangszerüket, a dobosok püfölték az üstdobokat, s mindezek a hangok, a dal egyhangú szövegével és a tatár sípok fülsiketítő visításával összekeveredve, valami félelmetes, vad dallammá olvadtak össze, de egyben bánatossá is, mint maga a puszta. Mámorossá lett minden ezred; a fejek az ének ütemére billegtek jobbra-balra; végezetül mintha az egész sztyepp énekelt és együtt ringatózott volna az emberekkel, lovakkal és zászlókkal.

A felriasztott madársereg felrebbent a hadak elől, s repült előttük, mint egy másik, légi hadsereg.

A sereg élén Hmelnickij haladt a málnaszínű zászló és a vezéri boncsok alatt, fehér lovon, teljes bíborban, kezében aranyos buzogánnyal.

A tábor lassan vonult észak felé, fenyegető árral borítva el a folyókat, tölgyeseket és dombokat, s zúgással, lármával telítve a sztyepp pusztaságát.

Czehryn felől pedig, a puszta északi szélétől egy másik áradat zúdult e hullámmal szemben, a királyi hadak áradata, az ifjú Potocki vezérlete alatt. Itt a zaporozsjei kozákok meg a tatárok, ajkukon vidám énekkel, mintha lakodalomba mentek volna; amott komor csendben haladt a méltóságteljes huszárság, semmi kedvét nem lelve ebben a dicstelen háborúban. Itt egy régi tapasztalt vezér fenyegetően rázta buzogányát, mintha biztos lenne győzelmében és a bosszúban, amott egy ifjú lépdelt az élen, elmélázó arccal, mintha tudatában volna, közeli, szomorú rendeltetésének.

Most még a sztyepp hatalmas területe választotta el őket egymástól.

Hmelnickij nem sietett. Úgy vélekedett, hogy minél mélyebben behatol az ifjú Potocki a pusztába, minél jobban eltávolodik a két hetmantól, annál könnyebb lesz őt megvernie. Ezenközben pedig egyre újabb szökevények érkeztek Czehrynből, Powoloczából és valamennyi part menti ukrán városból, napról napra növelvén a zaporozsjei hadak erejét, de egyúttal híreket is hoztak az ellenséges táborból. Hmelnickij megtudta tőlük, hogy az öreg hetman szárazföldön csak kétezer főnyi sereget küldött fiával, hatezer szement és ezer német gyalogost pedig a Dnyeperen gályákon.[72]

A két csapatnak az volt a parancsa, hogy állandóan tartsa egymással a kapcsolatot, a parancsot azonban már az első napon sem teljesítették, mert a Dnyeper árja magával ragadta a gályákat, úgyhogy azok jóval megelőzték a parton haladó huszárságot, melynek útját késleltette az is, hogy a Dnyeper minden mellékfolyóján át kellett kelnie.

Hmelnickij azt várta, hogy a lengyel sereg két része minél jobban eltávolodjék egymástól, ennélfogva egyáltalában nem sietett. A harmadik napon tábort ütött a Komysza Woda mellett, és pihent.

Közben Tuhaj bej előőrsei hírhozót fogtak. Két dragonyos volt, akik mindjárt Czehrynen túl megszöktek Potocki táborából. Éjjel-nappal vágtatván, messzire megelőzték csapatukat. Nyomban Hmelnickij elé állították őket.

Az ifjú Stefan Potocki erejéről tett vallomásuk megerősítette mindazt, amit Hmelnickij már amúgy is tudott. Ellenben új hírt is hoztak, mondván, hogy a gályákon haladó szemenek és német gyalogosok vezére az öreg Barabasz meg Krzeczowski.

Hmelnickij ez utóbbi név hallatára felugrott.

- Krzeczowski, a perejaslawi lajstromos kozákok ezredeskapitánya?

- Igenis, nagyságos hetman uram - felelték a dragonyosok.

Hmelnickij a körülötte levő ezredeskapitányokhoz fordult.

- Indulunk! - vezényelte mennydörgő hangon.

Alig egy óra múlva a tábor már útnak indult, ámbár a nap már lemenőben volt, s az éjszaka nem ígérkezett derűsnek. Félelmetes rőt felhőtömegek terjengtek az ég nyugati felén, mint a sárkányok avagy leviatánok, s úgy repültek egymás felé, mintha össze akarnának csapni.

A tábor balra a Dnyeper partja felé tartott. Most már nótaszó, dobpergés meg litaurok nélkül, csendben és gyorsan haladtak, amennyire a magas fű engedte, mely itt oly vadul elburjánzott, hogy az ezredek néha elvesztették egymást szem elől, s a tarkabarka zászlók mintha maguktól úsztak volna a fű színén. A lovasság egyengette a szekerek és a gyalogok útját, mert azok csak nagy üggyel-bajjal haladhattak, s csakhamar alaposan el is maradtak. Ezenközben a sztyeppre ráborult az éjszaka. A hold óriási vörös korongja lassan felkúszott az égboltra, de minduntalan eltakarta egy-egy felhőfoszlány, úgyhogy olyan volt, mint a lámpás a szélben, hol fellobbant, hol elhomályosult.

Már jól éjfélre járt az idő, mikor a kozákok és tatárok megpillantották az ég sötét hátterétől élesen elütő fekete tömegeket.

Kudak falai voltak.

A sötétségbe burkolt előőrsök oly óvatosan és csendesen lopakodtak a vár alá, akár a farkasok vagy az éjszakai madarak. Hátha váratlanul meg lehetne lepni az alvó várat.

Ám a sáncok fölött egyszerre villámfény szaggatta szét a sötétséget, borzalmas dördülés rázta meg a Dnyeper szikláit, s egy tűzgolyó hatalmas ívet írva le, hullott a sztyepp füvébe.

Grodzicki, a komor ciklopsz jelezte, hogy őrködik.

- Félszemű kutya - morogta Hmelnickij Tuhaj bejnek -, még éjjel is lát!

A kozákok a várat elkerülve továbbmentek, hiszen elfoglalására nem is gondolhattak most, mikor ellenük is útban vannak a királyi hadak. Grodzicki uram azonban utánuk tüzelt, hogy csak úgy remegtek a várfalak, nem is annyira, hogy kárt tegyen bennük, mert hiszen nagy távolságban vonultak, hanem inkább, hogy a Dnyeperen közeledő hadakat figyelmeztesse, amelyek már nem lehettek nagyon távol.

A kudaki ágyúk dörgése azonban legelsőbben is Skrzetuski szívében talált visszhangra. Az ifjú lovagot Hmelnickij parancsára a kozákság szekértáborába vitték, de ő már a második napon súlyosan megbetegedett. A Chortycán lefolyt ütközetben nem kapott ugyan halálos sebet, de annyi vért vesztett, hogy alig maradt benne élet. Sebeit az öreg kantazsér kötötte be amúgy kozák módra, azok hát felszakadtak, s a lovag ezen az éjjelen lázasan, Isten világáról mit sem tudva feküdt egy kozák taligában. Csak a kudaki ágyúk dörgése ébresztette fel. Kinyitotta szemét, felült a taligában, s körülnézett. A kozák szekértábor, mint valami szellemkaraván lopakodott előre a sötétben, a vár pedig bömbölt, s rózsaszín füstgomolyagokat eregetett, a tüzes golyók, mint megannyi dühödt eb szökdécseltek és dübörögtek a sztyepp füvében. Skrzetuskit e látványra akkora vágyakozás, oly keserű fájdalom fogta el, hogy szívesen meghalt volna nyomban, csak elrepülhetett volna övéihez. Háború! Háború! Ő pedig, íme, itt van az ellenség táborában, fegyvertelenül, betegen, fel sem bír ülni a szekéren. A Köztársaság veszélyben van, s ő nem siet segítségére! Pedig Lubniében a hadak már bizonnyal készülődnek. A herceg villámló szemmel vágtat a sorok előtt, s ahova buzogányával int, ott nyomban háromszáz kopja csap le, mint a villám. Egymás után ismerős arcok bukkannak fel szeme előtt. A kis Wolodyjowski vágtat a dragonyosok élén, vékony kardjával a kezében, de ő a mesterek között is mester a kardforgatásban. Akivel kardját összeméri, az mintha már a sírban feküdnék. Amott meg Podbipieta emeli a magasba hóhérpallosát, a félelmetes Zerwikaptur! Levágja-e a három fejet, vagy sem. Jaskólski atya körülszáguldozza a zászlóaljakat, s kezét magasra emelve imádkozik, ámde régi katona lévén, nem bírja megállni, hogy egyszer-egyszer el ne rikkantsa: "Üsd! Vágd!" Amott a vértesek már előreszegezik kopjáikat lovuk füle mellett, az ezredek megindulnak, nekilendülnek, vágtatnak, ütközet, kavarodás!

A látomás egyszerre megváltozik. A vicekapitány szeme előtt Helena áll leeresztett hajjal, sápadtan, s könyörög: "Segíts, mert Bohun üldöz!" Skrzetuski ki akar ugrani a szekérből, mire egy hang szól rá, de ez már igazi:

- Feküdj veszteg, gyermekem, mert megkötözlek!

Zachar az, a tábori eszaul, őrá bízta Hmelnickij a foglyot, hogy őrizze, miként a szeme világát. Az öreg visszafekteti, betakargatja lóbőrrel, s még megkérdi:

- Mi van veled?

Skrzetuskinak erre teljesen visszatér öntudata. A látomások eltűnnek. A szekerek közvetlenül a Dnyeper partján döcögnek. A folyó felől hűvös fuvallat száll, hajnalodik. A nádasok madárnépe lármásan ébredezik.

- Hallod-e, Zachar, elhagytuk már Kudakot? - kérdi Skrzetuski.

- El! - feleli a vén kozák.

- S hova igyekeztek?

- Nem tudom. Azt mondják, ütközet lesz, de hogy hol, azt nem tudom.

Skrzetuski szíve örvendezve dobbant meg. Azt hitte, Hmelnickij Kudakot fogja ostrom alá, s ezzel kezdi meg a háborút. Ez a sietség azonban arra vall, hogy a királyi hadak már közel lehetnek, s Hmelnickij azért kerülte el a várat, hogy ne legyen kénytelen a várbeli ágyúk tüze alatt megütközni. "Talán még ma szabad leszek!" - gondolta a vicekapitány, s hálálkodva emelte szemét a magasba.

 

XIV. FEJEZET

A kudaki ágyúk dörgését hallották az öreg Barabasz és Krzeczowski gályákon közeledő hadai is.

Hatezer főnyi lajstromos kozákból állt ez a had, és egy regement német gyalogosból, kiknek kapitánya Hans Flik volt.

Mikolaj Potocki uram sokáig habozott, amíg Hmelnickij ellen kozákokat indított hadba, mivel azonban Krzeczowskinak igen nagy befolyása volt reájuk, őbenne pedig a hetman fenntartás nélkül megbízott, megelégedett azzal, hogy a szemenek tegyék le a hűségesküt, aztán elengedte őket - Isten nevében.

Krzeczowski tapasztalt katona volt, s az előző háborúkban jó vitézi hírt, nevet is szerzett, egyébként a Potockiak nemzetségének kliense, s nekik köszönhetett mindent: ezredeskapitányi tisztségét meg nemességét is, amelyet a sejmen szereztek meg neki, s végezetül terjedelmes birtokát a Dnyeszter és a Ladawa egybefolyásánál, melyet szintén a Potockiaktól kapott életfogytiglan való haszonélvezetre.

Annyi kötelék fűzte hát a Köztársasághoz és a Potockiakhoz, hogy a hetman lelkében a bizalmatlanságnak még csak árnyéka sem ébredt vele szemben. Javakorabeli férfiú volt, alig ötvenesztendős, s nagy jövő nyílt előtte az ország szolgálatában. Egyesek Stefan Chmielecki utódját látták már benne, aki mint egyszerű sztyeppbeli lovag kezdte, s mint kijevi vajda és a Köztársaság szenátora végezte.

Krzeczowskit csak az emésztette, hogy e megbízatásban Barabasszal kellett osztoznia, ámbár ez az osztozkodás csak színleges volt. Czerkasy öreg ezredeskapitánya a valóságban, de különösen az utóbbi években annyira elvénhedett, hogy jóformán már csak teste járt ezen a földön, ellenben lelke és értelme szakadatlan élettelenségbe és révületbe merült, ami az igazi halál előhírnöke szokott lenni. A hadjárat elején felserkent, s elég szorgalmatosan forgolódott, mintha a harci zaj hevesebb lüktetésre pezsdítette volna öreg katonavérét, mert hiszen valahanapján híres-nevezetes lovag és pusztai vezér volt őkelme; ámde alig mozdultak ki, nyomban elringatta az evezők csobogása, elaltatta a szemenek lágy éneke és a gályák szelíd ringása, úgyhogy mindenestül elfelejtkezett Isten világáról. Mindenben Krzeczowski rendelkezett, mindent ő intézett, Barabasz csak evés idejére ébredt fel, s jóllakván, már csak szokásból megkérdezte ezt, amazt, adtak is rá akármilyen feleletet, végezetül nagyot sóhajtott, mondván: "Bizony jobb szerettem volna másminő háborúban a sírba feküdni, de hát Isten akaratja!"

Azonban a Stefan Potocki vezérlete alatt menetelő királyi hadakkal a kapcsolat hamarosan megszakadt. Krzeczowski panaszkodott, hogy a huszárság és a dragonyosok lassan haladnak, az átkeléseknél szerfölött sokat bajmolnak, a fiatal hetmanfinak nincs elég katonai tapasztalata, mindazonáltal megnyomatta az evezőket, s ment tovább.

A gályák tehát a Dnyeper sodrával haladtak Kudak felé, s egyre jobban eltávolodtak a királyi hadaktól.

Egyszerre aztán egy éjjel ágyúdörgést hallottak.

Barabasz aludt, s fel sem ébredt, ellenben Flik felrettent, csónakba ült, s Krzeczowskihoz sietett.

- Nemes ezredeskapitány uram - mondta -, a kudaki ágyúk szólnak. Mit tegyek?

- Tartsa vissza kegyelmed a gályákat. Éjszakán át itt maradunk a nádasban.

- Hmelnickij nyilván a várat vívja. Véleményem szerint segítségül kellene sietnünk.

- Nem kérdeztem kegyelmed véleményét, hanem parancsot adtam, a vezérlés az én dolgom.

- Nemes ezredeskapitány uram!...

- Megállni és várni! - vágott közbe Krzeczowski.

Látván azonban, hogy az erélyes német sárga szakállát ráncigálja, s nem hajlandó megnyugodni, engedékenyebben hozzátette:

- A kastellán[73] holnap reggelig megjöhet a lovassággal, egy éjszaka alatt pedig a várat meg nem veszik.

- És ha nem jön meg?

- Akkor két napig is várunk. Kegyelmed nem ismeri Kudakot. Kitöredezik rajta a foguk, én pedig a kastellán nélkül felmentésére nem mehetek, jussom sincs hozzá. Ez az ő dolga.

Úgy látszott, valóban Krzeczowskinak van igaza, Flik tehát nem erőltette tovább, s visszament német katonáihoz. Kisvártatva a gályák kezdtek a jobb part felé közeledni s benyomulni a nádasba, amely itt egy futamatnyinál is szélesebb területen borította el a kiáradt folyót. Végezetül az evezők csobogása megszűnt, a hajók eltűntek a nád között, s a folyó mintha teljesen kiürült volna. Krzeczowski nem engedte, hogy tüzet rakjanak, megtiltotta az éneklést meg a beszélgetést is, így tehát teljes volt a csend, melyet csak a kudaki ágyúk távoli dörgése szaggatott meg.

A gályákon azonban az egyetlen Barabaszon kívül senki sem hunyta le szemét. Flik, a harcra éhes, tüzes lovag, repült volna Kudak alá. A szemenek önmaguktól kérdezgették halkan, mi történhetik a várral? Kibírja-e, vagy sem? Közben pedig az ágyúdörgés egyre erősödött. Mindnyájan meg voltak győződve róla, hogy a vár heves támadást ver vissza. "Chmiel nem tréfál, de Grodzicki sem tréfál!" - suttogták a kozákok. De mi lesz itt holnap?

Alighanem ugyanezt a kérdést tette fel magának Krzeczowski is, amint gályája orrában ülve, mélyen elgondolkozott. Hmelnickijt régen és jól ismerte. Mind ez ideig rendkívül tehetséges embernek tartotta, akinek csak alkalom kellett hozzá, hogy egyszerre a magasba törjön, s íme, most kétségei támadtak eziránt. Az ágyúdörgés tart, akkor pedig Hmelnickij nyilván valóban Kudakot ostromolja?

"Ha így van - gondolta Krzeczowski -, akkor ez az ember elveszett!"

Hogyan? Ő, aki fellázította a Zaporozsjét, biztosította magának a kán segítségét, s akkora hadat gyűjtött maga köré, amilyennel eddigelé egyetlen kozák vezér sem dicsekedhetett, ahelyett, hogy minden erejéből igyekeznék Ukrajnába, hogy fellázítsa a népet, s magához vonja a várbeli kozákságot, ahelyett, hogy villámsebesen szétverné a hetmanok hadait, s meghódítaná az egész országot, mielőtt még újabb hadak jöhetnének segítségére, ő, Hmelnickij, a régi katona, egy bevehetetlen várat ostromol, amely akár egy évig is lekötve tarthatja? S elnézi, hogy legkitűnőbb erői úgy porladjanak széjjel Kudak falain, akár a Dnyeper habjai a torlaszok szikláin? Bevárja Kudak alatt, hogy a hetmanok megerősödjenek, aztán ostrom alá fogják őt, mint hajdan Nalevajkót Slonica alatt?

- Az az ember elveszett! - ismételte meg újra Krzeczowski. - saját kozákjai adják majd ki. A sikertelen roham kedvetlenséget és rémületet kelt. A lázadás szikrája csírájában kihamvad, s Hmelnickij sem lesz veszedelmesebb, mint a markolatnál kettétört kard.

- Ostoba!

"Ergo - gondolta Krzeczowski -, ergo, holnap partra szállítom szemenjeimet és a németeket, s a következő éjjel váratlanul ráütök a rohamoktól elgyengült Hmelnickijre, a zaporozsjeieket egy lábig lekaszabolom, Hmelnickijt pedig bilincsbe verve a hetman lába elé lököm. Az ő hibája, mert lehetett volna másképpen is! Ha egyszerre Ukrajnába sietett volna!... Lehetett volna másképpen is!... Ott minden zúg, forrong, ott a földön fekszik a puskapor, csak szikrára vár. A Köztársaság hatalmas, de Ukrajnában nincsenek hadai, a király pedig már nem fiatal és beteges!"

A Zaporozsje egyetlen megnyert ütközete beláthatatlan következményekkel járhatna...

Krzeczowski tenyerébe temette arcát, s mozdulatlanul ült helyén, közben pedig a csillagok egyre lejjebb és lejjebb ereszkedtek, s lassan lecsúsztak a sztyeppre. A fűben rejtőző foglyok megszólaltak. Közeledett a hajnal.

Az ezredeskapitány gondolatai végezetül rendíthetetlen elhatározássá merevedtek. Holnap rajtaüt Hmelnickijen, és porrá zúzza. Hmelnickij holttestén keresztül jut el a gazdagsághoz és méltóságokhoz, büntető fegyverré válik a Köztársaság kezében, ő lesz az ország védelmezője, a jövőben pedig egyik főméltósága és szenátora. Ha a Zaporozsjét és a tatárokat legyőzi, semmit meg nem tagadnak tőle.

S lám, a lityniai sztarosztaságot mégsem ő kapta meg.

E visszaemlékezésre ökölbe szorult a keze. Nem adták neki a sztarosztaságot, hiába pártolták a hatalmas Potockiak, hiába voltak hadi érdemei, nem adták neki, mert hát ő homo novus, míg vetélytársa knyázi családból származik. Ebben a Köztársaságban nem volt elég nemessé lenni, várni kellett, míg az ármálist belepi a penész, akár a bort, és megrozsdásodik, akár a vas.

Hmelnickij volt az egyetlen, aki új rendet teremthetett volna itt, amelyet talán a király is helybenhagyott volna - de hát a szerencsétlen jobbnak látta, hogy íme, Kudak sziklafalán verje szét a fejét.

Az ezredeskapitány lassanként lecsillapodott. Egyszer megtagadták tőle a sztarosztaságot - hát aztán? Annál inkább igyekezni fognak megjutalmazni őt a győzelem után, miután elfojtotta a lázadást, megszabadította a testvérháborútól Ukrajnát, sőt az egész Köztársaságot!

Már világos volt, mikor felébredt. A gályákon még mindenki aludt. A távolban a Dnyeper vize csillogott a halvány, remegő napfényben. Körös-körül teljes volt a csend. Ez a mély csend ébresztette fel.

Kudak ágyúi már nem dörögtek.

"Mi az? - gondolta Krzeczowski. - Az első rohamot visszaverték? Vagy tán Kudak elesett?"

Lehetetlen!

Nem! Egyszerűen az összelőtt kozákok valahol a vártól távol hevernek, s sebeiket nyalogatják, a félszemű Grodzicki pedig a várból egy lőrésen át nézi őket, s újabb lövésre irányítja ágyúit.

Holnap megismétlik a rohamot, s megint beletörik a foguk.

Közben nappal lett. Krzeczowski felköltötte embereit a maga gályáin, s csónakot küldött Flikért.

A német nyomban jött is.

- Nemes ezredeskapitány uram! - mondta Krzeczowski. - Ha a kastellán estvélig meg nem érkezik, s éjjel megismétlik a rohamot, a vár felmentésére sietünk.

- Embereim készen vannak - felelte Flik.

- Oszd szét a puskaport meg a golyóbisokat.

- Megtörtént.

- Éjjel partra szállunk, s nagy csendben elindulunk a sztyeppen át. Váratlanul esünk rájuk.

- Gut, sehr gut![74] De ne menjünk-e kissé közelebb a gályákkal? A várig lesz vagy négy mérföld. A gyalogságnak kissé messze van.

- A gyalogok felülnek a szemenek lovaira.

- Sehr gut!

- Az emberek maradjanak veszteg a sás között, a partra ne menjenek, s zajt ne csapjanak. Tüzet se rakjanak, mert a füst elárulhatna. Semmit sem szabad tudniuk rólunk.

- Olyan sűrű a köd, hogy a füstöt sem látnák.

Valóban, a folyót, a náddal benőtt holt ágat, amelyben a bárkák álltak, meg a sztyeppet, ameddig a szem ellát, áthatolhatatlan fehér ködfelhő borította. Egyelőre azonban hajnal volt, s így a köd még felszállhatott, és szabaddá tehette a sztyepp térségét.

Flik távozott. Az emberek a gályákban lassan felébredtek; csakhamar kihirdették Krzeczowski parancsait, hogy mindenki csendben legyen - így hát a szokásos katonai zaj nélkül készülődtek a reggeli étkezéshez. A parton haladó ember, avagy aki a folyó közepén evez, fel sem tételezte volna, hogy a holt ágban néhány ezer katona húzódik meg. A lovakat kézből etették, hogy ne nyerítsenek. A ködbe borult gályák meglapultak a náderdőben. Csak imitt-amott suhant el egy-egy kétevezős kis csónak, mely a kétszersültet meg a parancsokat hordta szét, egyébként mindenütt halálos csend honolt.

Egyszerre a fűben, a nádasban, a sás és a part menti bozót között sűrű egymásutánban különös hangok hallatszottak:

- Pugu! Pugu!

Aztán csend...

- Pugu! Pugu!

Aztán megint csend, mintha a partról jövő kiáltások válaszra várnának.

De válasz nem volt. A kiáltások harmadszor is hangzottak, de gyorsabban, türelmetlenebbül:

- Pugu! Pugu!

Ekkor a gályák felől, a ködben, Krzeczowski kiáltása hallatszott:

- Ki az?

- Pusztai kozák!

A gályákon rejtőzködő szemenek szíve nyugtalanul dobogott. Igen jól ismerték ők ezeket a titokzatos hívójeleket. A zaporozsjei kozákok ily módon értekeztek egymással a téli szállásokon, háborúkban így hívták magukhoz lajstromozott és várbeli kozák testvéreiket némi beszélgetésre, akik között sokan titkos tagjai voltak a testvéri közösségnek.

Ismét Krzeczowski hangja hallatszott:

- Mit akartok?

- Bogdan Hmelnickij zaporozsjei hetman tudatja, hogy ágyúi a holtágra vagynak irányítva.

- Mondjátok meg a zaporozsjei hetmannak, hogy a mieink meg a partra néznek.

- Pugu! Pugu!

- Mit akartok még?

- Bogdan Hmelnickij, zaporozsjei hetman, beszélgetésre hívja barátját, Krzeczowski ezredeskapitány urat.

- Adjon túszokat.

- Ímhol van tíz szállás-atamán.

- Állom!

A holt ág partjai egy pillanat alatt kivirultak a fűben rejtőző s most egyszerre előbújt zaporozsjei kozákoktól. A sztyepptől messze vonultak a közeledő lovasezredeik meg ágyúik, száz meg száz zászló, harci jel, boncsok. Énekelve, üstdobot püfölve közeledtek. Mindez sokkalta hasonlatosabb volt az örvendező üdvözléshez, hogysem két ellenséges hatalom találkozásához.

A szemenek kiáltásokkal felelgettek a gályákból. Közben megérkeztek a csónakok a szállás-atamánokkal. Krzeczowski beült az egyikbe, s elindult a part felé. Ott lovat adtak alá, s nyomban Hmelnickijhez vezették.

Hmelnickij megemelte süvegét, s melegen köszöntötte.

- Nemes ezredeskapitány uram - kezdte -, s nekem régi barátom és komám! Mikoron a királyi hetman úr azt parancsolta neked, hogy fogj el és vitess a táborba, te megvontad magad e dologtól, sőt megintettél, hogy menekülvén, mentsem meg életemet. Mindezekért hálával és testvéri szeretettel tartozom néked.

Azzal kezét barátságosan Krzeczowski felé nyújtotta, ám az ezredeskapitány sötét arca hideg maradt, akár a jég.

- Most azonban, hogy megmenekültél, hetman uram - mondta -, rebelliót támasztottál.

- A magam, a te és az egész Ukrajna sérelmeinek orvoslásáért megyek én királyi privilégiumokkal a kezemben, reménykedvén, hogy felséges urunk nem tulajdonítja bűnömül.

Krzeczowski szilaj tekintetét Hmelnickij szemébe mélyesztette, s nyomatékkal szólt:

- Kudakot vívtad?

- Én? Ha eszemet vesztettem volna! Kudakot elkerültem, egyetlen lövést nem mívelvén, ámbátor a vén vaksi álgyúkkal riogatott. Nékem Ukrajna volt sürgetős, nem pediglen Kudak, íme, hozzád, régi bajtársamhoz és jótevőmhöz siettem.

- Mit akarsz te tőlem?

- Jöjj velem egy darabon a sztyeppbe, majd szót értünk.

Megfordították lovukat, s elindultak. Vagy egy óra hosszat elmaradtak. Mikor visszatértek, Krzeczowski arca sápadt volt és ijesztő. Visszatért a gályákhoz. A vén Barabasz, Flik meg a tisztek már türelmetlenül várták.

- No, mi újság? Mi újság? - kérdezték mindenfelől.

- Kiszállni a partra! - felelte Krzeczowski parancsoló hangon.

Barabasz feljebb húzta álmatag szemhéját, s szemében különös láng csillant meg.

- Hogyan? - kérdezte.

- Kiszállni a partra! Megadjuk magunkat!

Barabasz sápadt, sárgás arcát elöntötte a vérhullám. Felállt az üstdobról, amelyen ült, egyszerre kiegyenesedett, s az a görnyedt, pudvás aggastyán egy pillanat alatt életerős óriássá változott.

- Árulás! - rikoltotta.

- Árulás! - ismételte meg Flik, rapirja[75] markolatához kapva.

Ám mielőtt kihúzhatta volna, Krzeczowski kardja megvillant, s egyetlen vágással leterítette a gyaloghídon.

Ezután beugrott a közelben álló csónakba, melyben négy zaporozsjei kozák ült evezőkkel a kezükben, s rájuk rivallt:

- A gályák közé!

A csónak gyorsan suhant, Krzeczowski pedig, süvegét véres kardja markolatára akasztva, égő szemmel, hatalmas, érces hangon kiáltotta:

- Gyermekeim! Nem fogjuk tulajdon véreinket gyilkolni! Éljen Bogdan Hmelnickij, zaporozsjei hetman!

- Éljen! - ordította ezer meg ezer hang.

- Vesszenek a lahok!

- Vesszenek!

A gályákból hangzó kiáltásokra a parton levő zaporozsjei kozákok ordítozása felelt. Ám a távolabb álló gályákon sokan még nem tudták, miről van szó, de mikor mindenfelé elterjedt a hír, hogy Krzeczowski átállt Hmelnickijhez, szinte tébolyult öröm szállta meg a szemeneket. Hatezer kucsma röpült a magasba, hatezer puska dördült el. A gályák megremegtek a legények talpa alatt. Zűrzavar és tumultus támadt. Mindazonáltal e nagy örömet vérnek kellett beszennyeznie, mert a vén Barabasz inkább meghalt, hogysem elárulja a zászlót, mely alatt egy életen át szolgált. Néhány tucat czerkasyi kozák állt mellé, mire rövid, de annál borzalmasabb harc kezdődött, mint mikor egy maroknyi ember védekezik tömegekkel szemben, s nem a kegyelmet, hanem a halált kívánja. Sem Krzeczowski, sem a kozákok közül senki sem várta ezt a kemény ellenállást. A vén ezredesben felébredt a hajdani oroszlán. Mikor felszólították, hogy tegye le a fegyvert, lövéssel felelt, s látták őt, amint kezében a buzogánnyal, szétzilált ősz hajával, de annál fiatalosabb energiával mennydörögte a vezényszavakat. Gályáját minden oldalról körülfogták. A távolabbi gályák nem bírtak már az övéhez férkőzni, ezért azoknak a legénysége a vízbe ugrált, s úszva, vagy a nádasban gázolva közelítette meg a gályát, aztán a szélét megragadva kapaszkodtak fel rá vad dühvel. Az ellenállás rövid ideig tartott. Barabasz hűséges szemenjei összeszurkálva, összevagdalva vagy a nekivadult kozákok kezétől széjjelmarcangolva, holtan borították a gyaloghidat - az öreg, karddal kezében, még védekezett.

Mintha senki sem akarta volna elsőnek kezét az aggastyánra emelni. Szerencsétlenségére azonban az ezredes megcsúszott a véres pallón, s elesett.

A pallón heverve már nem keltett akkora tiszteletet vagy talán félelmet, s egyszerre tíz-egynéhány penge merült testébe. Az öreg már csak ezt kiálthatta: "Jézus, Mária!"

Ekkor aztán kaszabolni kezdték, s apró darabokra vagdalták. Levágott fejét gályáról gályára dobták tovább, mintegy labdázva vele, mindaddig, amíg egy ügyetlen dobás után a vízbe nem esett.

Maradtak még a németek, akikkel bajosabb volt elbánni, mert a regement ezer öreg, harcedzett katonából állt.

A derék Flik Krzeczowski kezétől esett ugyan el, de a regement élén ott maradt Johann Werner viceezredes, ki még a harmincéves háború veteránja volt.

Krzeczowski csaknem bizonyos volt győzelmében, mert a német gályákat mindenfelől körülfogták a kozákok, mindazonáltal szerette volna megőrizni Chmielnicki számára ezt a jól felfegyverzett, kitűnően képzett gyalogcsapatot, s ezért inkább alkudozásba fogott velük.

Kezdetben úgy látszott, mintha Werner hajlott volna a megegyezés felé. A zsoldot, mellyel a Köztársaság hátralékban volt, és még egy esztendei zsoldot előre is azonnal kifizettek volna, s egy esztendő elteltével a knechtek mehettek volna, ahova akartak, akár a királyi hadakhoz is.

Werner úgy tett, mintha gondolkoznék, közben azonban halkan kiadta a parancsot, hogy a gályákat tolják egymás mellé úgy, hogy zárt gyűrűt alkossanak. A gyűrű külső kerületén falként álltak fel a szálas, erős legények, sárga köpenyben s ugyanolyan kalapban, teljes hadirendben, bal lábukat lövésre készen előretéve, jobb felől a muskétát tartva.

Werner kivont karddal állt az első sorban, s sokáig gondolkozott. Végül felvetette fejét:

- Herr Hauptmann![76] - kiáltotta. - Elfogadjuk.

- Nem fizettek rá az új szolgálatra! - felelte Krzeczowski nagy örömmel.

- Ámde az a feltételünk...

- Előre is elfogadom.

- Akkor hát jó. A Köztársaságnál vállalt szolgálatunk júniusban jár le. Júniusban átállunk hozzátok.

Kemény káromkodás csúszott ki Krzeczowski száján, de visszatartotta dühkitörését.

- Netán gúnyolódol, lajdinand[77] uram? - kérdezte.

- Nem! - felelte Werner egykedvűen. - De katonai becsületünk azt parancsolja, hogy szavunknak álljuk. Szolgálatunk júniusban végződik. Pénzért szolgálunk, de nem vagyunk árulók. Másképpen senki el nem szegődtetne, s ti sem bíznátok meg bennünk, mert ki biztosítana afelől, hogy az első ütközet után át nem állanánk ismét a hetmanokhoz?

- Mit akartok hát?

- Hagyjatok elvonulni.

- Abból ugyan nem eszel, eszeveszett ember! Egy lábig lekaszaboltatlak benneteket.

- S a magadéból mennyit veszejtesz el?

- Hírmondó sem marad belőletek.

- A tieidnek is elpusztul a fele.

Mindketten igazat mondtak; éppen ezért Krzeczowski, noha a német egykedvűsége felháborította vérét, s a düh fojtogatta torkát, egyelőre nem akarta elkezdeni a harcot.

- Mielőtt a nap lemegy a holt ág felett, gondoljátok meg magatokat, mert akkor meghúzatom a ravaszt.

S sietve eleveztetett csónakjában, hogy Hmelnickijjel tanácskozzék.

A várakozás pillanatai következtek. A kozák gályák szűkebb gyűrűben fogták körül a németeket, azok pedig megőrizték hűvös magatartásukat, amire csak a nagyon harcedzett katonák képesek ilyen veszedelemben. A kozák gályákról minduntalan felhangzó fenyegetésekre és szitkokra megvető hallgatással feleltek. Valóban imponáló látvány volt ez a nyugalom, a kozák legények körében egyre gyakrabban kirobbanó dühkitörések közepette, mert amazok nem bírván dühüket fékezni, dárdáikat és puskáikat rázva, fogukat csikorgatva és káromkodva, türelmetlenül várták a jelt a harc megkezdésére.

Ezenközben a nap, delelőjéről az ég nyugati felére hajolva, lassan felszedegette fényfoltjait a holtágról, úgyhogy az mindinkább árnyékba borult.

Végül teljesen elmerült a homályban.

Ekkor felharsant a kürt, s közvetlenül utána távolról hallatszott Krzeczowski hangja:

- A nap lement! Meggondoltátok-e magatokat?

- Meg! - felelte Werner, s katonái felé fordulva egyet suhintott kivont kardjával.

- Feuer![78] - vezényelte nyugodt, egykedvű hangon.

A muskéták eldördültek! A vízbe zuhanó testek csobbanása, veszett dühkitörések és lázas lövöldözés felelt a német muskétáknak. A partra vontatott ágyúk mélyen megdördültek, s kezdték szórni a golyókat a német gályákra. A füst teljesen eltakarta a holtágat, s az ordítozás, ágyúdörgés, a tatár golyók süvöltése, a "fütyülők" és pisztolyok ropogása közepette csak a muskéták szabályos sortüzei hirdették, hogy a németek még mindig védekeznek.

Napenyészetkor a harc még tartott, de mintha gyengült volna, Hmelnickij Krzeczowski, Tuhaj bej és tíz-egynéhány atamán társaságában a partra lovagolt, hogy megszemlélje a harcot. Táguló orrcimpái mélyen beszívták a puskapor füstjét, füle élvezettel hallgatta az elsüllyedő, leöldösött németek halálordítását. A három vezér úgy nézte ezt a mészárlást, mint valami látványosságot, mely számukra kedvező jóslatot jelent.

 

XV. FEJEZET

Skrzetuski, sebei okozta nagy fájdalmában, nyugtalanságában és álmatlan éjszakáin minden reménységét a hercegbe vetette. Hmelnickij szerencsecsillagának el kell homályosulnia, amint a herceg felkerekedik Lubniéből. Ki tudhatja, vajon máris nem csatlakozott-e a hetmanokhoz? Bár Hmelnickij erői jelentősek voltak, bár a hadjárat kezdete kedvezően alakult számára, bár vele volt Tuhaj bej, s szükség esetén maga a Krími "császár" is megígérte segítségét, Skrzetuskinak egy pillanatra sem fordult meg a fejében a gondolat, hogy ez a vihar sokáig tarthasson, s hogy egyetlen kozák megrendíthetné az egész Köztársaságot, s megtörhetné annak félelmetes erejét. "Ukrajna küszöbén szétporlik ez a hullám" - gondolta magában a vicekapitány. Mert ugyan mi módon végződött eddig minden kozák lázadás? Fellobbantak, mint a szalmaláng, s nyomban elaludtak, amint először találkoztak a hetmanokkal. Így volt mindeddig. Itt egyfelől a nyizsi ragadozók odúja támadt fel, másfelől olyan hatalom indult ellene, melynek partjait két tenger mossa, a megoldás tehát előre látható volt. A vihar nem tarthat sokáig, elvonul, s ismét kiderül az ég. Ez a gondolat táplálta Skrzetuski uramat, s elmondhatjuk, ez tartotta benne a lelket, mert egyébként akkora súly nehezedett rá, amekkorát eddigelé soha életében nem hordott. A vihar, ha elvonul is, elpusztíthatja a mezőket, lerombolhatja a házakat, és pótolhatatlan veszteségeket okozhat. Íme, ő is majdhogy életét nem vesztette e vihar miatt, ereje elhagyta, s keserű rabságba esett éppen akkor, mikor a szabadság majd olyan fontos lett volna neki, mint maga az élet. Hát még mennyit szenvedhettek ettől a vihartól a gyengébbek, akik védekezni sem tudnak? Vajon mi lehet Rozlogiban Helenával?

Ó, Helena már bizonnyal Lubniében van. A vicekapitány álmában gyakran látta őt, jóságos arcok között, magának a hercegnek és Gryzelda hercegasszonynak oltalma alatt, a lovagok bámulatától övezve, de ő csak a maga huszárja után vágyakozik, aki valahol a Szicsben eltűnt. De majd csak eljön a pillanat, mikor a huszár visszatér. Íme, maga Hmelnickij is megígérte, hogy szabad lesz, s a kozákság hulláma csak hömpölyög és hömpölyög a Köztársaság kapuja felé; mikor aztán porrá zúzódik, vége lesz a keserveknek, bánatnak és nyugtalanságnak.

A hullám valóban hömpölygött. Hmelnickij nem késlekedvén, elindította a tábort, s elébe ment a hetman fiának. Ereje már valóban félelmetes volt, mert Krzeczowski szemenjeivel és Tuhaj bej csambuljával együtt csaknem huszonötezer főnyi harcra szomjas, jól képzett haderőt vezérelt. Potocki hadereje felől nem voltak megbízható hírek. A szökevények azt beszélték, hogy kétezer nehézlovasa és tíz-egynéhány kis ágyúja van. Ilyen arányú erőkkel kétséges lehetett az ütközet kimenetele, mert a félelmetes huszárság egyetlen rohama gyakran elégséges volt tízszeresen nagyobb hadak összezúzására. Így például Chodkiewicz litvániai hetman Kircholm alatt háromezer főnyi huszárságával tizennyolcezer főnyi válogatott svéd gyalogost és lovast szórt szét, vagy Kluszyn alatt egyetlen vérteszászlóalj szörnyű rohamával néhány ezer angol és skót zsoldost vert széjjel. Hmelnickij jól tudta ezt, így hát - a rutén krónikás szavai szerint - lassan, óvatosan haladt előre. "Értelmének szemeit megfeszítve, miként a mindenfelé gondosan körültekintő ravasz vadász, s előőrseit a tábortól egy mérföldnyire vagy még távolabb is kitolva"[79] - ígyen közeledett a Zólte Wodyhoz. Megint elfogtak két szökevényt. Ezek bizonyságot tettek a királyi hadak csekély voltáról, és közölték, hogy a kastellán már átkelt a Sárga Vízen. Hmelnickij ezt hallván megállt, mintha földbe gyökerezett volna, s elsáncolta magát.

Szíve örvendezve dobogott. Ha Potocki elég merész lesz rohamot indítani, akkor feltétlenül vereséget szenved. A kozákok nyílt mezőn nem állhatnak helyt a vértes lovasságnak, de a sáncok mögül pompásan védekeznek, s ily nagy túlerővel a rohamot kétségtelenül visszaverik. Hmelnickij számított Potocki fiatalságára és tapasztalatlanságára. Ámde az ifjú kastellán mellett ott volt egy tapasztalt régi harcos, a zywieci sztaroszta fia, Stefan Czarniecki, a huszárság ezredeskapitánya. Ő rájött a veszedelemre, s rábírta a kastellánt, hogy vonuljon vissza a Zólte Wody mögé.

Hmelnickijnek nem maradt más hátra, mint utánamenni. Másnap átkelt a Zólte Wody árterületén, s a két had szemtől szemben állt egymással.

Ám egyik vezér sem akart elsőként támadni. Az ellenséges táborok nagy sietve elsáncolták magukat. Május ötödike volt és szombat. Egész nap szakadt az eső. A felhők annyira elborították az eget, hogy déltől kezdve olyan sötét volt, akár télvíz idején. Estefelé a zápor még erősbödött. Hmelnickij kezét dörzsölte örömében.

- Csak lágyuljon fel a sztyepp - mondta Krzeczowskinak -, akkor aztán akár a huszársággal is szívesen megütközöm, mert azok nehéz páncélzatukban a sárba ragadnak.

Az eső meg csak esett és esett, mintha az ég is a Zaporozsjének akart volna segíteni.

A hadak komoran, lomhán hányták a sáncokat a locsogó víz közepette. Tüzet nem lehetett gyújtani. Néhány ezer tatár kiosont a táborból, vigyázni, hogy a lengyel sereg a ködöt, záport és az éjszakát felhasználva meg ne kísérelje a szökést. Ezután mélységes csend lett. Csak a zápor csobogása és a szél zúgása hallatszott. Bizonyos, hogy egyik táborban sem aludt senki.

Reggel felé a lengyel táborban megszólaltak a trombiták, vontatottan, bánatosan, mintegy félelmet hintve, s csakhamar itt is, ott is megperdültek a dobok. Komor, sötét, nedves nap volt, a zápor elállt, de az apró eső tovább szitált.

Hmelnickij elsüttetett egy ágyút.

Utána csakhamar megszólalt a második, a harmadik, a tizedik, s mikor a két tábor között megindult az ágyúk szokásos "feleselgetése", Skrzetuski így szólt kozák őrangyalához:

- Zachar, vezess ki a sáncra, hadd lássam, mi történik.

A kozák maga is kíváncsi volt, így hát nem ellenkezett. Kimentek egy magas szegletbástyára, ahonnan jól látszott a sztyepp kissé horpadt völgye, a Zólte Wody árterülete és mind a két sereg. Ámde Skrzetuski alig nézett oda, máris fejéhez kapva kiáltotta:

- Irgalmas Isten, hiszen ez csak előőrs, semmi egyéb!

S valóban, a kozák tábor sáncai negyed mérföldnyi hosszúságban húzódtak, míg a lengyeleké amahhoz mérten olyan volt, mint egy csekély gátacska. Az erők egyenetlensége oly nagy volt, hogy a kozákok győzelme nem lehetett kétséges.

A vicekapitány szívét összeszorította a fájdalom. Nem jött hát még el a dölyf és a lázadás összeomlásának órája, az pedig, amely elközelgett, a lázadás újabb diadalának órája lesz. Legalábbis ez volt a látszat.

Az ágyúk tüzében már megkezdődött a csatározás. A szegletbástyáról látni lehetett egyes lovasokat vagy lovascsoportokat, amint megütköztek egymással. A tatárok harcoltak a Potockiak kék-sárga színeket viselő szemenjeivel. A lovasok egymásnak ugrattak, majd gyorsan visszaperdültek, oldalba kapták egymást, pisztollyal, íjjal lövöldöztek, vagy lándzsával mentek egymásnak, s igyekeztek egymást pányvával elfogni. Ezek az apró csetepaték a távolból inkább játéknak látszottak, csak az itt-ott lovas nélkül száguldozó paripák árulták el, hogy itt bizony életre-halálra megy a játék.

Egyre több tatár áradt kifelé a táborból. Csakhamar már zárt tömegeik feketéllettek a mezőkön, erre a lengyel táborból is egyre újabb zászlóaljak jöttek elő, s álltak fel hadirendbe a sánc előtt. Olyan közel voltak, hogy Skrzetuski sasszeme tisztán láthatta a zászlókat, boncsokokat, sőt a zászlóaljtól kissé oldalvást álló századosokat meg a vicekapitányokat is.

Szíve ugrált örömében, halvány arcára pírrózsák ültek ki, s ahogyan az egyes zászlóaljak előjöttek a sáncok mögül, mintha Zachar és a szegletbástyán, az ágyúk mellett álldogáló kozákok mind csupa hálás hallgatói volnának, lelkesen magyarázta:

- Ez Balaban uram dragonyoszászlóalja. Láttam őket Czerkasyban!

- Ez az oláh zászlóalj, a zászlajukon keresztjel van!

- Nézzétek! Amott a gyalogság jön lefelé a sáncról!

Aztán még nagyobb lelkesedéssel tárta szét karját:

- Huszárok! Czarniecki uram huszárjai!

Valóban megjelentek a huszárok is, fölöttük a sasszárnyak egész fellege az aranyos rojtokkal és hosszú, zöld-fekete zászlókkal ékes lándzsák erdeje. Hatos sorokban vonultak ki a sáncok közül, s álltak fel a töltés előtt. Nyugalmuk, komolyságuk és gyakorlottságuk láttára a könny is kicsordult Skrzetuski szeméből, s egy pillanatra elhomályosította látását.

Noha az erők ennyire egyenlőtlenek voltak, noha e néhány zászlóaljjal szemben ott feketéllett a zaporozsjei és tatár hadak beláthatatlan tömege, mely utóbbiak, rendes szokásuk szerint, a szárnyakat foglalták el, noha soraik olyan hosszan elhúzódtak a sztyeppen, hogy végeik alig látszottak, Skrzetuski máris hitt a győzelemben. Arca mosolygott, ereje visszatért, a mezőkre meredő szeme lángot lövellt, s nem bírt egy helyben megállni.

- Hej, detino![80] - mordult fel az öreg Zachar. - Repülne már a lelked a paradicsomba, mi?

Ezenközben néhány különálló tatár csapat nagy allahozással előrerohant. A táborból lövésekkel feleltek neki. De ez csak riasztás volt. A tatárok még a lengyel zászlóaljakig sem jutottak el, s máris kétfelé rebbentek, s eltűntek a tömegben.

Ekkor megszólalt a Szics nagy dobja, s hangjára az óriási kozák-tatár félhold vágtatva előreszáguldott. Hmelnickij nyilván megpróbálkozott, vajon egyetlen lendülettel összeroppanthatja-e a lengyel zászlóaljakat, s elfoglalhatja-e a tábort. Ha amazok megrémülnek, sikerülhetett volna. A lengyel zászlóaljak körében azonban ennek nyoma sem volt. Nyugodtan álltak, elég hosszú vonalba fejlődve, melyet hátulról a töltés védett, oldalról pedig az ágyúk, úgyhogy csak elölről lehetett megtámadni. Egy pillanatig úgy látszott, hogy ott, helyben állva veszik fel a harcot, ám mikor a félhold a mező közepéig ért, a sáncok között rohamra fújtak a trombiták - s a kopják erdeje, mely eddigelé a magasba meredt, most egyszerre leereszkedett a lovak fejével egy magasságba.

- A huszárság támad! - kiáltotta Skrzetuski.

S valóban, előrehajoltak nyergükben, s megindultak, nyomukban a dragonyoszászlóaljak is és az egész harcvonal.

A huszárság rohama borzalmas volt. Első lendületük három kozák szállás legénységét találta: a két steblowit és a mirhorodit - s ezeket egy szempillantás alatt elsöpörték. Az üvöltés Skrzetuski füléig eljutott. A vaslovasok súlyától az elsodort emberek és lovasok úgy dőltek rendre, miként a gabona a vihar csapására. Az ellenállás oly rövid ideig tartott, mintha valamiféle óriás sárkány nyelte volna el ezt a három ezredet. Pedig hát azok a Szics legkeményebb vitézei voltak. A szárnyak suhogásától megbokrosodott lovak rémületet keltettek a zaporozsjei sorokban. Az irklejewi, kalnibolocki, minski, szkuryni és titorówi ezredek teljesen összekeveredtek, s a szétrebbenők tömegétől nyomva, ők maguk is rendetlenül hátrálni kezdtek. Ezenközben a dragonyosok utolérték a huszárokat, s velük együtt megkezdték a véres aratást. A wasiuryni szállás ezrede ádáz, de rövid ellenállás után szétrebbent, s vad rémületben száguldott a kozák sáncokig. Hmelnickij derékhada mindjobban ingadozott, s rendetlen csoportokba szétugrasztva, verve, vágva, a vasáradattól hajtva, egy pillanatnyi lélegzethez sem jutott, hogy megálljon, s rendbe szedje magát.

- Czorti, ne Lachi![81] - kiáltotta az öreg Zachar.

Skrzetuski szinte belekábult e látványba. Beteg lévén, nem bírt uralkodni magán, egyszerre sírt is, nevetett is, néha meg vezényszavakat kiabált, mintha maga vezényelné a zászlóaljakat. Zachar dolmánya szárnyát markolva tartotta, s még másokat is segítségül kellett hívnia.

Az ütközet annyira közeledett a kozák táborhoz, hogy már csaknem az arcokat is fel lehetett ismerni. A sáncok közül tüzeltek az ágyúk, de a golyók, sajátjukat éppen úgy pusztítva, mint az ellenséget, csak növelték a zűrzavart.

A huszárság a hetman gárdájára, a paszkówi szállásra talált, s ennek közepében tartózkodott maga Hmelnickij is. Egyszerre borzalmas ordítás hangzott végig a zaporozsjei sorokban: a málnaszínű nagy zászló megingott és ledőlt.

De e pillanatban indult a harcba Krzeczowski, ötezer szemenje élén. Óriási fakó lován ülve, hajadonfőtt, kardját feje fölé tartva vágtatott az első sorban, maga előtt seperve a szétszórt nyizsieket, akik az érkező segítség láttára rendetlenül is támadásba csaptak át. A vonal közepén ismét fellángolt a harc.

A két szárnyon a szerencse megint nem kedvezett Hmelnickijnek. A tatárokat a Potockiak szemenjei kétszer is visszaverték, amitől azok teljesen elvesztették harci kedvüket. Tuhaj bej alól kilőttek két lovat. A győzelem határozottan az ifjú Potocki felé hajlott.

De az ütközet már nem tartott sokáig. A zápor egy idő óta folyton erősödött, s rövidesen olyan méreteket öltött, hogy a víztömegektől már látni sem lehetett. Most már nem is vízsugarak, hanem vízpatakok zúdultak lefelé az egek megnyílt csatornáiból. A sztyepp egyetlen tóvá változott. Oly sötét lett, hogy az emberek néhány lépésnyire nem látták egymást. A zápor zúgása elnyomta a vezényszavakat. A beázott muskéták és pisztolyok elnémultak. Maga az ég vetett véget a mészárlásnak.

Hmelnickij bőrig ázva, dühösen rontott táborába. Egyetlen szót sem szólt senkihez. Tevebőrökből sátort ütöttek neki, abba bebújt, ott ült egyedül, keserű gondolatain rágódva.

Visszaszorították, megverték, csaknem összezúzták, oly csekély erőkkel, amelyeket méltán tartott portyázó csapatnak. Tudta ő, mekkora ellenálló ereje van a Köztársaság hadainak, számolt is vele, mikor rászánta magát a háborúra, de íme, elszámította magát. Mi lesz akkor, ha majd a hetmanokkal és az egész Köztársasággal kell megmérkőznie?

Tűnődésében Tuhaj bej megjelenése zavarta meg.

A tatár szeme szikrázott veszett dühében, arca sápadt volt, s fogai elővillogtak bajusztalan ajka alól.

- Hol a zsákmány? Hol a foglyok? Hol a vezérek fejei? Hol a győzedelem? - kérdezte rekedten.

Hmelnickij felugrott.

- Ott! - mennydörögte, a királyi táborra mutatva.

- Menj hát oda! - rikoltotta Tuhaj bej. - S ha nem, pányván vitetlek a Krímbe!

- Megyek! - felelte Hmelnickij. - Még ma elmegyek, megszerzem a zsákmányt meg a foglyokat, de te majd a kánnal számolsz, mert a zsákmány kellene ugyan, de a harctól megvonod magad!

- Kutya! - üvöltötte Tuhaj bej. - Elveszejted a kán seregét!

Így álltak egymással szemben egy darabig, prüszkölő orrlikakkal, mint két nekivadult bika. Hmelnickij csillapodott le hamarabb.

- Nyugodj meg, Tuhaj bej! - csendesítette. - A zivatar megszakította az ütközetet, amikor Krzeczowski már megtörte a dragonyosokat. Ismerem én őket! Holnap már csekélyebb fúriával hadakoznak! A sztyepp végképp felázik. A huszárság beleragad. Holnap valamennyien kezünkbe esnek.

- Te mondád! - mordult rá Tuhaj bej.

- S állom is! Tuhaj bej, én jó barátom, a kán segítségemre, nem keservemre küldött téged.

- Győzelmet ígértél, nem vereséget.

- Elfogtunk néhány embert a dragonyosok közül, azokat neked adom.

- Add hát. Menten karóba húzatom őket.

- Ne míveld e dolgot. Engedd őket szabadon. Ezek ukrajnai emberek, Balaban zászlóaljából valók. Elküldöm őket, hogy hajlítsák felénk a dragonyosokat. Úgy leszen, miként Krzeczowskival volt.

Tuhaj bej megbékélt; élesen Hmelnickijre pillantott, s úgy dörmögte:

- Kígyó...

- A ravaszság is megér annyit, mint a bátorság.

A zápor zúgása lassan csendesült. Alkonyodott. Skrzetuski az örömtől kimerülten, gyengén, sápadtan, mozdulatlanul hevert a taligán. Zachar közben már nagyon megszerette, s most megparancsolta kozákjainak, hogy fölé is húzzanak valami tetőt pokrócokból. A vicekapitány hallgatta a zápor komor zúgását, de lelkében derű, fény és boldogság volt. Íme, az ő huszárjai megmutatták, mit tudnak, íme, az ő Köztársasága fenségéhez méltó ellenállást tanúsított, íme, a kozák vihar első ereje máris széjjelzúzódott a királyi hadak kopjáinak hegyén. Pedig hát ott vannak még a hetmanok, ott van Jeremi herceg és annyi nagyúr, annyi nemes, annyi hatalom, s mindenekfelett a király mint - primus inter pares.[82]

Olyan büszkeség dagasztotta Skrzetuski uram mellét, mintha mindez a hatalom most benne összpontosulna.

E hatalom érzetében, mióta a Szicsben fogságba esett, most először érzett szívében szánalmat a kozákok iránt: "Bűnösök ők, de hát elvakultak, léppel akarván oroszlánt fogni - gondolta. - Bűnösök, de szerencsétlenek, hogy egyetlen hitető elámíthatta, s most íme, vesztükbe viszi őket."

Azután gondolatai távolabb kalandoztak. Utána békesség leszen, s akkor mindenkinek jussa lesz hozzá, hogy a maga boldogságával törődjék. Erre emlékezete és egész lelke Rozlogi felé szállt. Ott, az oroszlán barlangjának közelében nyilván mély csend van, hogy a légy szárnya is hallik. Ott a lázadás soha fel nem üti fejét, de ha felütné is, Helena már bizonnyal Lubniében van.

Másnap vasárnap volt. Az egész nap nyugalomban, egyetlen lövés nélkül telt el. A két tábor úgy állt egymással szemben, mintha csak szövetséges hadak volnának.

Skrzetuski e csendet a kozákok kedvetlenségének tulajdonította. Sajnos nem tudta, hogy ezalatt Hmelnickij "értelmének szemeit megfeszítve" azon munkálkodott, hogy Balaban dragonyosait maga felé hajlítsa.

Hétfőn már hajnalban megkezdődött a harc. Skrzetuski most is vidáman, mosolygó arccal nézte, mint előbb. A királyi ezredek ismét kivonultak a sáncok elé, most azonban rohamba nem bocsátkozván, helyben állottak ellen az ellenségnek. A sztyepp felázott, nemcsak a felületén, mint az előző napon, hanem mélyen. A nehézlovasság szinte nem is mozdulhatott, ami nyomban nagy fölényt biztosított a könnyű zaporozsjei és tatár zászlóaljaknak. Skrzetuski ajkáról lassan elmúlt a mosoly. A lengyel sánc előtt a támadók tömege szinte egészen eltakarta a királyi zászlóaljak keskeny sávját. Úgy látszott, azt a láncot nyomban széjjelszakítják, s megkezdődik a támadás közvetlenül a sáncok ellen. Skrzetuski most felét sem látta annak a lelkesedésnek és harci kedvnek, amellyel a zászlóaljak az első napon küzdöttek. Keményen védekeztek, de nem csaptak le, mint a vihar, nem zúzták porrá a kozák szállások ezredeit, nem seperték ki maguk előtt a harcteret orkán módjára. A mélyen felázott sztyepp lehetetlenné tette a vad harci lendületet, s valósággal a sáncokhoz szögezte a nehézlovasságot. A lendület volt a nehézlovasság ereje, az döntötte el az ütközeteket, s íme, most helyben kellett vesztegelniük. Hmelnickij viszont egyre újabb ezredeket vetett a harcba. Mindenütt ott volt. Minden szállás népét személyesen vitte rohamra, s csak közvetlenül az ellenség kardja elől húzódott vissza. Lelkesedése átterjedt a zaporozsjei hadakra, s noha sűrűn hullottak, egymással versenyezve, üvöltve rohantak a sáncok ellen. Beleütköztek a vasmellek falába, a kopják hegyébe, s széjjelverve, megtizedelve ismét rohamra indultak. E nyomásra a zászlóaljak kezdtek inogni, hajladozni, helyenként hátrálni. Miként a birkózó, ha ellenfele vaskarja szorítja, hol elgyengül, hol ismét magához tér, s megfeszíti minden erejét.

Délfelé már csaknem az összes zaporozsjei hadak harcoltak. A tusa oly ádáz volt, hogy a két vonal között mintegy újabb töltés keletkezett emberek és lovak hulláiból.

A kozák sáncok közé minduntalan visszaszállingóztak vérrel, sárral mocskolt, kimerültségtől rogyadozó, lihegő sebesült kozák csoportok. Ámde énekelve tértek vissza. Arcukról az ütközet heve és a győzelem-tudat sugárzott. Még ájuldozva is azt kiabálták: "Halál a lahokra!" A táborban hagyott őrsereg is rohant volna a harcba.

Skrzetuski elkomorodott. A lengyel zászlóaljak kezdtek visszahúzódni a sáncok közé. Már nem bírták a nyomást, s visszavonulásukon látszott a lázas sietség. E látványra húsz és egynéhány ezer ajakról harsant fel az örömrivalgás. A roham ereje megkétszereződött. Potocki szemenjei fedezték a visszavonulást, de a zaporozsjei kozákok már a sarkukban voltak.

Ámde az ágyúk és a muskéták záporozó tüze visszavetette őket. A harc egy pillanatig szünetelt. A lengyel táborban felharsant a parlamenter trombitahangja.

Hmelnickij azonban most már nem kívánt alkudozni. Tizenkét kozák szállás legénysége leszállt a lóról, hogy a gyalogsággal és a tatárokkal együtt menjen rohamra a sáncok ellen.

Krzeczowski háromezer gyalogossal készen állt, hogy a döntő pillanatban segítségükre siethessen. Minden üstdob, kisdob, litaur és trombita egyszerre megszólalt, elnyomva a kiáltozást és a muskéták ropogását.

Skrzetuski remegve nézte a kiváló zaporozsjei gyalogság mélyen tagozott sorait, amint a sáncok felé rohantak, s egyre szorosabb gyűrűvel fogták körül. Hosszú, fehér füstsávok robbantak feléjük a sáncok mögül, mintha valami óriási mellkas akarná visszafújni ezt a tömeget, mely minden oldalról könyörtelenül rohan feléje. Az ágyúgolyók barázdákat vágtak bennük, a muskéták tüze is egyre hevesebb lett. A harsogás egyetlen pillanatra sem szünetelt. A tömeg szemlátomást olvadozott, helyenként görcsös vonaglásba rándult, mint a megsebzett kígyó, de csak ment előre. Már-már elérik! Már a sánc tövében vannak! Az ágyúk már nem árthatnak nekik. Skrzetuski behunyta a szemét.

Most villámgyorsan cikáztak agyában a kérdések: ha kinyitja a szemét, vajon megpillantja-e még a lengyel zászlókat a sáncokon? Igen - nem? Ott egyre nagyobb a zaj, ott valami szokatlan ordítozás hangzik. Valaminek történnie kellett! A tábor belsejéből kiáltások hallatszanak. Mi az? Mi történt?

- Mindenható Isten!

Skrzetuski kebléből tört fel a kiáltás, mikor szemét kinyitva a sáncokra pillantott, s ott a nagy, aranyos, királyi zászló helyett az arkangyalos málnaszínű lobogót pillantotta meg.

A tábort elfoglalták.

A vicekapitány csak estefelé tudta meg Zachartól, hogyan folyt le az egész roham. Tuhaj bej nemhiába nevezte Hmelnickijt kígyónak, mert Balaban elcsábított dragonyosai a védelem legsúlyosabb pillanatában álltak át a kozákokhoz, s hátulról támadva saját zászlóaljaikra, segítettek azokat egy lábig lemészárolni.

Estennen a vicekapitány már látta a foglyokat, s jelen volt az ifjú Potocki halálánál, kinek torkát egy nyíl lőtte át, s az ütközet után alig néhány óra hosszat élt. Stefan Czarniecki uram karjaiban halt meg. "Mondjátok meg atyámnak - suttogta az ifjú kastellán utolsó pillanatában -, mondjátok meg, hogy lovaghoz méltóan..." - de már nem fejezhette be. Lelke elhagyta porhüvelyét, s repült az ég felé.

Skrzetuski még sokáig nem felejtette el az ifjú sápadt arcát, s a halál pillanatában az ég felé emelt kék szemét.

Nagy, fényes győzelem volt bíz ez, azért korántsem döntötte el a háborút Hmelnickij javára. Sőt, könnyen kárára is fordulhatott, mert elképzelhető, hogy a nagyhetman - fia halálát megbosszulandó most majd annál nagyobb dühvel ront a zaporozsjei hadra, semmit el nem mulasztván, hogy azt egy csapásra összezúzza. A nagyhetman nemigen szívelhette Jeremi herceget, s noha ezt az érzelmét udvariasságba burkolgatta, mégis, mindenféle dolgaikban lépten-nyomon kiütközött. Hmelnickij jól tudta ezt, de úgy vélte, hogy ez az ellenségeskedés most megszűnik, s a krakkói úr elsőként nyújtja kezét békülésre, ami majd biztosítja számára a hírneves harcos hajlandóságát és hatalmas hadainak segítségét. Az így egyesített erőkkel s ilyen vezérrel, mint a herceg, Hmelnickij még nem mert mérkőzni, mert egyelőre még nem bízott eléggé önmagában. Elhatározta hát, hogy siet, s igyekszik a Zólte Wody-i vereség hírével egyszerre Ukrajnába érvén, a hetmanokra ütni, mielőtt még a herceg segítsége megérkezhetnék.

Nem engedett hát pihenőt hadainak, s az ütközetet követő napon már hajnalban útnak indultak. Oly gyors volt ez a menetelés, mintha csak menekültek volna. Mintha valami áradat hömpölygött volna a sztyeppen, elöntéssel fenyegetve a vidéket, s előrehaladván folytonosan dagad, duzzad, mert útközben minden vizet felvesz. Így hagytak el erdőket, tölgyeseket, dombokat, s keltek át folyókon, szinte lélegzetvételnyi pihenő nélkül. A kozákság ereje egyre gyarapodott, mert útközben az Ukrajnából menekülő parasztok újabb és újabb csapatai csatlakoztak hozzá. A parasztok híreket is hoztak a hetmanokról, de ezek ellentmondóak voltak. Egyesek azt állították, hogy a herceg még a Dnyeperentúlon van, mások meg, hogy már egyesült a királyi hadakkal. Ellenben egy lélekkel mindnyájan bizonygatták, hogy Ukrajna már lángokban áll. A parasztok nemcsak megszökdöstek, hogy Hmelnickijhez csatlakozzanak, hanem felperzselték a falvakat és városokat, megtámadták uraikat, és mindenütt fegyverkeztek. A királyi hadak már két hét óta harcban álltak. Steblew lakosságát teljesen kardélre hányták, Derenhowcében pedig véres ütközetre került sor. A várbeli kozákság itt-ott már átállt a lázadókhoz, de mindenütt csak a jelszóra várt. Hmelnickij mindezekre számított, s annál jobban sietett.

Végül is megérkezett Ukrajna kapujához. Czehryn tárt kapukkal várta. A kozák várőrség azonmódon átállt zászlaja alá. Czaplinski házát lerombolták, a városban menedéket kereső maroknyi nemességet legyilkolták. Az örvendező ordítozás, a harangozás és körmenetek pillanatra sem szüneteltek. A tűzvész mindjárt az egész környéket elborította. Aki csak élt, kaszát, dárdát ragadott, s a zaporozsjei hadakhoz csatlakozott. A köznép óriási tömegei özönlöttek mindenfelől a táborba. Jöttek kedvező hírek is: Jeremi herceg felajánlotta ugyan segítségét a hetmanoknak, de még nem egyesült velük.

Hmelnickij fellélegzett.

Késedelem nélkül el is indult, s most már lázadás, tűzvész és vérengzés közepette menetelt előre. A lázadás útját üszkös romok és hullák jelölték. A kozák had zúdult előre, akár a lavina, mindent elsöpörve útjában. Ment a bosszúállás angyala, miként a mondabeli sárkány. Léptei vért sajtoltak, lélegzete tüzet gerjesztett.

Czerkasyban megállapodott a derékhaddal, de előreküldte Tuhaj bejt a vad Krzywonosszal, akik a hetmanokat Korsun alatt utolérve, habozás nélkül rajtuk ütöttek. Ámde vakmerőségükért drágán kellett megfizetniük. Visszaverve, megtizedelve, péppé zúzva, vad rémületben vonultak vissza.

Hmelnickij felkerekedvén, segítségükre sietett. Útközben kapta a hírt, hogy Sieniawski néhány zászlóaljnyi hadával egyesült a hetmanokkal, akik elhagyták Korsunt, s Boguslaw felé nyomulnak. Ez igaz is volt. Hmel ellenállás nélkül elfoglalta Korsunt, otthagyta a szekereket, az élelemkészleteket, szóval egész táborát, csupán a könnyű hadakkal eredt a hetmanok után.

Nem kellett sokáig kergetnie őket, mert még nem jutottak messzire. Előcsapatai Kruta Balka alatt elérték a lengyel tábort.

Skrzetuskinak nem adatott meg, hogy lássa ezt az ütközetet, mert ő a szekerekkel együtt Korsunban maradt. Zachar a piactéren helyezte el Zabokrzycki uram házánál, akit a csőcselék már korábban felakasztott. Őrséget is állított a ház elé a mirhorodi szállás embereinek maradványából, mert a csőcselék folyton fosztogatta a házakat, s mindenkit meggyilkolt, akit lahnak vélt. Skrzetuski a kitört ablakon át látta a részeg parasztok csoportjait véresen, felgyűrt ingujjal, amint házról házra, boltról boltra járva felforgattak minden zugot, padlást, s időnként egy-egy vészes ordítás jelezte, hogy lahra, zsidó férfira, nőre vagy gyerekre bukkantak. Rávetették magukat az őrséggel körülvett házakra is, ahol a jelesebb foglyok voltak bezárva, azért hagyván őket életben, mert busás váltságdíjra számítottak értük. Ilyenkor a zaporozsjei kozákok vagy a tatárok úgy szorították vissza a tömeget, hogy fejüket püfölték dárdájuk nyelével, íjaikkal avagy birkabőr korbácsukkal. Így volt ez Skrzetuski háza előtt is, Zachar irgalmatlanul csépeltette a tömeget, a mirhorodiak pedig élvezettel teljesítették a parancsot. A nyizsbeliek ugyanis a lázadások idején szívesen vették a csőcselék segítségét, de sokkal jobban lenézték őket, mint a nemesek. Hiszen nemhiába nevezték magukat "nemes születésű kozákoknak"!

A távolból rettenetes ágyúdörgés hallatszott, Kruta Balka alatt nyilván egyre erősödött a harc.

- Melegük lehet ott a mieinknek! - morogta a vén Zachar. - A hetmanok nem tréfálnak. Hej, Potocki uram nagy harcos!

Aztán az ablakon át a csőcselékre mutatott:

- No, ezek most kimulatják magukat, de ha Hmelt megverik - mondta -, akkor majd rajtuk is mulatnak!

E pillanatban lódobogás hallatszott, s ötven-hatvan lovas robbant a piactérre tajtékos lovakon. Puskaportól fekete arcuk, rendetlen ruházatuk s rongyokkal bekötözött fejük tanúsította, hogy egyenesen az ütközetből jönnek.

- Emberek! Aki Istent ismer, segítsetek! A lahok verik a mieinket! - ordítozták égbekiáltóan.

Nagy ordítozás és riadalom támadt. A tömeg úgy hullámzott, akár a vihartépte tenger. Egyszerre vad rémület fogott el mindenkit, Menekülni akartak, mivel azonban az utcákat eltorlaszolták a szekerek, a piactér egyik oldala pedig lángokban állt, nem volt merre futni.

A csőcselék tolongott, ordítozott, verekedett, fojtogatta egymást, s irgalomért üvöltött, bár az ellenség még távol volt.

A vicekapitány hallván, mi történt, majd eszét vesztette örömében; úgy rohangált fel s alá a szobában, mint egy őrült, öklével teljes erejéből döngette a mellét, s úgy kiáltozott:

- Tudtam én, hogy így lesz, tudtam! Istenemre, tudtam! Itt már a hetmanokról van szó! Meg az egész Köztársaságról! Ütött a büntetés órája! Mi az?

Ismét lódobogás hallatszott, de ezúttal néhány száz lovas, csupa tatár jelent meg a piactéren. Szemlátomást vaktában menekültek. A tömeg elállta útjukat, ők azonban közéje vetették magukat, gázolták, verték, szabdalták, s rohantak a Czerkasyba vezető országút felé.

- Futnak, akár a szélvész! - kiáltozta Zachar.

Alig mondta ki, már vágtatott a másik csapat, utána a harmadik. Ez mintha már általános menekülés lett volna. A házak előtt az őrök forgolódni kezdtek, mintha maguk is menekülésre gondoltak volna. Zachar kiugrott a tornác elé.

- Megállj! - kiáltott mirhorodi legényeire.

A füst, a hőség, a zűrzavar, a lódobogás, a rémület kiáltásai, a tűzvésztől megvilágított tömeg üvöltése, mindez egyetlen pokoli képpé olvadt össze, amelyet a vicekapitány az ablakon át szemlélt.

- Micsoda mészárlás lehet ott! Micsoda mészárlás! - mondta Zacharnak, mit sem törődve azzal, hogy az öreg semmiképpen nem osztozhatott örömében.

Ezenközben ismét egy menekülő csapat vágtatott végig a városon, mint a villám.

Az ágyúdörgés alapjaiban reszkettette meg a korsuni házakat.

Egyszerre egy rémült hang ordította közvetlenül az ablak előtt:

- Meneküljetek! Hmel halott! Krzeczowski halott! Tuhaj bej halott!

A piactéren most már valóban tombolt az ítélet napja.

Az emberek tébolyultan vetették magukat a lángokba. A vicekapitány térdre rogyott, s kezét az égre emelte.

- Mindenható Isten! Nagy és igazságos Isten... dicsőség Neked a magasságban!

Imáját Zachar félbeszakította, amint berohant a tornácról.

- Gyere csak, gyerekem! - kiáltotta lihegve. - Gyere ki, s ígérj kegyelmet a mirhorodiaknak, mert el akarnak szökni, s akkor a csőcselék betör ide!

Skrzetuski kilépett a tornácra. A mirhorodiak ott tekeregtek a ház előtt, s szemlátomást nagy kedvük lett volna elhagyni őrhelyüket, s elszelelni a Czerkasyba vezető úton. A városban mindenkin úrrá lett a félelem. Minduntalan újabb és újabb menekülő csapatok száguldottak a városon át Kruta Balka felől. Parasztok, tatárok, zaporozsjei és várbeli kozákok menekültek a legnagyobb kavarodásban. Hmelnickij főserege azonban még bizonnyal ellenállt, az ütközet még bizonnyal nem dőlt el, hiszen az ágyúk kettőzött erővel dörögtek.

Skrzetuski a mirhorodiakhoz fordult.

- Amiért hűségesen őriztetek - kiáltotta hangosan -, nem kell menekülnötök, megígérem, hogy kérni fogom számotokra a hetman kegyelmét.

A mirhorodiak egyszerre levették kucsmájukat, ő pedig csípőre tett kézzel, büszkén nézett végig rajtuk és az egyre üresebbé váló piactéren. Micsoda sorsfordulás! Íme, Skrzetuski, az imént még a kozák szekértábor után kísért fogoly, most úgy áll a vakmerő kozákság között, mint úr az alattvalói között.

Bizonyos volt afelől, hogy a hetman kegyét megnyeri számukra, mert hiszen ismerte, gyakran járt nála Jeremi herceg levelével, s meg tudta nyerni hajlandóságát. Ott állt hát csípőre tett kezekkel, s a tűz fényében égő arcáról öröm sugárzott.

"Íme, vége a háborúnak! Íme, a hullám a kapunál megtört!" - gondolta.

Büszkeség feszegette mellét, nem az az alantas büszkeség, amely bosszúra vágyik, s azt reméli, hogy most jóllakhatik vele, nem az ellenség megalázásából, sem a közeli szabadság reményéből fakadó büszkeség volt ez, nem is arra volt büszke, hogy íme, most mindenki megsüvegeli, hanem arra, hogy ő is ennek a győzedelmes, ennek a hatalmas Köztársaságnak a fia, lengyel nemes és hazafi, hogy kételyei, íme, eloszlottak, hitében nem csalódott. Most már nem kívánta a bosszút.

- "Fenyített, mint királyné, megbocsát, mint anya" - gondolta.

Ezenközben az ágyúdörgés egyetlen szűnni nem akaró mennydörgéssé erősödött.

Ismét lovak patái csattogtak az üres utcákon. Egy kozák vágtatott be a piacra, lovát szőrén ülve, hajadonfőtt, egy szál ingben, arcán kardvágás, s abból patakzik a vér. Berontott, lovát egy rántással megállította, kezét széttárta, s nyitott szájával levegő után kapkodva, kiáltotta:

- Hmel veri a lahokat! A nagyságos és kegyelmes hetman urakat, az ezredeseket, a lovagokat, a gavallérokat!

Azzal megingott, és a földre zuhant. A mirhorodiak siettek segítségére.

Skrzetuski arcán tüzes pír és sápadtság váltotta egymást.

- Mit beszél ez? - kérdezte Zachartól lázasan. - Mi történt? Nem lehet az! Az élő Istenre, nem lehet!

Csend! Csak a láng sziszeg a piactér túlsó oldalán, szikrakévék pattognak, s olykor-olykor egy-egy leégett ház omlik össze nagy robajjal. De íme, újabb hírnökök vágtatnak.

- Megvertük a lahokat! Megvertük!

Nyomukban egy tatár csapat vonul, lassan jönnek, mert gyalogosokat - nyilván foglyokat - kísérnek.

Skrzetuski nem hisz tulajdon szemének. A foglyokon tisztán felismeri a hetmani huszárok színeit, kezét összecsapja, s idegenszerű hangon hajtogatja makacsul:

- Lehetetlen! Lehetetlen!

Az ágyúdörgés még mindig hangzik. Az ütközetnek még nincs vége. Ám valamennyi le nem égett utcán át zúdulnak a zaporozsjei és tatár hadak. Arcuk fekete, mellük lázasan zihál - de mintegy ittasan, énekelve jönnek visszafelé!

Így csak a győzelmes katonák térnek haza.

A vicekapitány sápadt, mint egy halott.

- Nem lehet az - ismétli egyre rekedtebben -, lehetetlen... a Köztársaság...

Újabb látvány vonja magára figyelmét.

Krzeczowski szemenjei jönnek, s egész nyaláb zászlót hoznak. A piactér közepére érve ledobják a zászlókat a földre.

Bizony - lengyel zászlók.

Az ágyúdörgés gyengül, a távolból szekerek zörgése hallik. Elöl egy magas kozák taliga halad, utána a többiek egész sora, valamennyit Paszkowski szállásának legényei fogják körül, mind sárga süveget viselnek; közvetlenül ott haladnak el a ház előtt, amelyet a mirhorodiak őriznek. Skrzetuski homlokához emeli kezét, mert a tűzvész fénye vakítja, s úgy bámulja az első szekéren ülő foglyokat.

Egyszerre hátrahőköl, keze a levegőben kalimpál, mint akit nyíl talált, torkából borzalmas, nem is emberi kiáltás szakad fel:

- Jézus Mária! A hetmanok!

Azzal Zachar karjába omlik, szemét hályog borítja, arca megmerevedik, megdermed, akár a holtaké.

Néhány pillanat múlva, megszámlálhatatlan ezredek élén, három lovas léptet a korsuni piactérre. A középső bíborszín öltözékben, fehér lovon, aranyos buzogányát csípőjére támasztva, büszkén néz széjjel, mint egy király.

Ez Hmelnickij. Jobb és bal keze felől Tuhaj bej és Krzeczowski.

Íme, porban, vérben hever a Köztársaság, egy kozák lábánál.


Jegyzetek

1. Küszöb. (ukrán) Itt a Dnyeper déli folyását csaknem teljesen elzáró sziklatorlaszokról van szó. Innen a torlaszokon túl elterülő vidék Zaporozsje neve. [VISSZA]

2. Névleg. (latin) [VISSZA]

3. Menedék. (latin) [VISSZA]

4. Tapasztalat. (latin) [VISSZA]

5. Gyűlölet, irigység. (latin) [VISSZA]

6. Bátya, mi van veled? (ukrán) [VISSZA]

7. Uram, irgalmazz! (ukrán) [VISSZA]

8. Lengyel. (ukrán) [VISSZA]

9. Lajstromos kozákság volt a lengyel király és a sejm által szabaddá nyilvánított s ennek igazolásául név szerint lajstromba foglalt kozákság. [VISSZA]

10. Száműzött. (latin) [VISSZA]

11. A tatároknál a nemesember, a törzsfő vagy az ezredparancsnok címe. (tatár) [VISSZA]

12. Ismételten. (latin) [VISSZA]

13. A zaporozsjei kozákok főtábora a Dnyeper egyik szigetén. [VISSZA]

14. Értem. (latin) [VISSZA]

15. A helyszínen. (latin) [VISSZA]

16. Chmiel - komló, Hmelnickij (lengyelesen Chmielnicki) csúfneve a lengyel közszájon. [VISSZA]

17. Éljenek. (latin) [VISSZA]

18. Homlokban. (régies lengyel) [VISSZA]

19. Csavargó. (lengyel) [VISSZA]

20. Gúnyaszaggató. (lengyel) [VISSZA]

21. Fejszaggató. (lengyel-latin) [VISSZA]

22. Kutyabél. (lengyel) [VISSZA]

23. Egérbél. (lengyel) [VISSZA]

24. Nem tudom. (latin) [VISSZA]

25. Kígyó. (latin) [VISSZA]

26. Krisztusom, irgalmazz. (ukrán) [VISSZA]

27. Nalevajko Szemen kozák atamán, a törökök ellen harcolt, de azután Lengyelország ellen fordult. Lefejezték Varsóban 1597-ben. Lobodát 1596-ban maguk a felkelők végezték ki árulásért. [VISSZA]

28. Alföld. (ukrán) A Dnyeper alsó folyásának két partján elterülő síkság régi neve. [VISSZA]

29. Ökörfogatos fuvaros. (ukrán) [VISSZA]

30. Készülődik. (latin) [VISSZA]

31. Tisztességgel. (latin) [VISSZA]

32. Gyászomban. (latin) [VISSZA]

33. Elkezdem. (latin) [VISSZA]

34. Tévedés. (latin) [VISSZA]

35. Kihirdetni. (latin) [VISSZA]

36. Nagyobb fajta lant, koboz. [VISSZA]

37. Lah, laszek (ukrán) - lengyel, lengyelke. A lengyelek gúnyos elnevezése. [VISSZA]

38. Tatár település. (tatár) [VISSZA]

39. Az agárnak más kutyával való keveréke. (lengyel) Vonatkozhat minden állatra, sőt a keverék fajú emberre is. [VISSZA]

40. Az orosz birodalom alapítója. [VISSZA]

41. Árulás bűntette miatt. (latin) [VISSZA]

42. Vaspikkelyekből való páncél. (török) [VISSZA]

43. Rövid nyelű kopja. (török) [VISSZA]

44. Anyám. (ukrán) [VISSZA]

45. Tűrj, fiacskám, lesz kárpótlás. (ukrán) [VISSZA]

46. Az idő röpül. (latin) [VISSZA]

47. Vagy béke, vagy háború. (latin) [VISSZA]

48. Kétségbeesés. (latin) [VISSZA]

49. Szomorú a szívem, de fáj... [VISSZA]

50. Önkéntes. (franciából) [VISSZA]

51. Könyörülj rajtam. (latin) [VISSZA]

52. Távozz tőlem, sátán. (latin) [VISSZA]

53. A Dnyeper jobb partját nevezték rutén, a bal partját tatár partnak. [VISSZA]

54. Örömmel. (latin) [VISSZA]

55. A harag és bajok napja. (latin) [VISSZA]

56. Igazság. (latin) [VISSZA]

57. Közérdekből. (latin) [VISSZA]

58. In poculis convincálni - poharazás közben megnyerni. (latin) [VISSZA]

59. Élj egészségben. (latin) [VISSZA]

60. Egyszer szült anyám. (Egy életem, egy halálom) (ukrán) [VISSZA]

61. Ég áldjon, bátya. (ukrán) [VISSZA]

62. Katonai tisztviselő a Zaporozsjén, aki a Szicsben az úgynevezett Táborbazárban a mérlegekre és mértékekre felügyelt. [VISSZA]

63. A szicsi tanácskozások módját megírta naplójában Erik Lassota, akit a császár küldött követként a Zaporozsjére, 1594-ben. [VISSZA]

64. A nemesi földesurak és a királyi birtokok tiszttartói. (latin) [VISSZA]

65. Nem kap húst a kutya! Itt: belőlem ugyan nem esztek. [VISSZA]

66. Sem írni, sem olvasni nem tudok. (ukrán) [VISSZA]

67. Kozák legény. (ukrán) [VISSZA]

68. Dühös egy lah. (ukrán) [VISSZA]

69. Zólkiewski történelmi szavai. (A szerző jegyzete) [VISSZA]

70. Az általános felfogással ellentétben Bauplan azt állítja, hogy a zaporozsjei gyalogság magasan felülmúlta a lovasságot. Bauplan állítása szerint 200 lengyel lovas könnyűszerrel szétszórt 2000 kozák lovast, ellenben 100 zaporozsjei gyalogos, sáncok mögött, sokáig védekezhetett 1000 lengyel ellen. (A szerző jegyzete) [VISSZA]

71. Az üstdobhoz hasonló ütős hangszer. [VISSZA]

72. Rutén források, pl. Szamuel Velicsko szerint a lengyel hadak száma 22 000 volt. Ez a szám azonban természetesen hamis. (A szerző jegyzete) [VISSZA]

73. A magyar várispánnak megfelelő főméltóság, mely szenátorsággal járt. [VISSZA]

74. Jól van, nagyon jól van. (német) [VISSZA]

75. Hosszú, egyenes, kétélű kard. A külföldi lovasság használta. [VISSZA]

76. Kapitány úr. (német) [VISSZA]

77. A németeknél is használatos katonai rang, megfelelt az akkori időkben a nálunk használatos viceezredesnek. (francia) [VISSZA]

78. Tűz! (német) [VISSZA]

79. Szamoil Velicsko, 62. [VISSZA]

80. Gyerekem. (ukrán) [VISSZA]

81. Ördögök ezek, nem lahok! (ukrán) [VISSZA]

82. Első az egyenlők között. (latin) [VISSZA]




Kezdőlap Előre