Eltelt néhány nap. Az emberek úgy érezték, mintha az ég boltozata omlott volna hirtelen a Köztársaságra. Zólte Wody, Korsun, a kozákok ellen eddigelé mindenkor győzedelmes királyi hadak megsemmisítése, a hetmanok foglyul ejtése, az Ukrajna-szerte dúló borzalmas tűzvész, a világ kezdete óta hallatlan gyilkosságok és mészárlások oly hirtelenséggel zúdultak az országra, hogy az emberek hitetlenkedve nézték, hogyan csaphat le egyszerre ennyi veszedelem egyetlen országra. Sokan nem is hitték, sokan megdermedtek a rémülettől, némelyek eszüket vesztették, mások az Antikrisztus eljövetelét és az ítélet napjának közelségét jósolgatták. Elszakadozott minden társadalmi kötelék, minden emberi és családi kapcsolat. Megszűnt minden felsőbbség, s az emberek közti különbség elmosódott. Az élet elvesztette értékét. Ezrek pusztultak el minden visszhang, minden megemlékezés nélkül. S mind e csapások, gyilkosságok, jajszavak és füstfelhők közepette egyetlenegy ember emelkedett magasabbra, növekedett egyre félelmesebb óriássá, már szinte eltakarta a nap világát, s tengertől tengerig vetette árnyékát. Ez az ember - Bogdan Hmelnickij.

Immár kétszázezer győzelemittas ember állt fegyverben, minden intésére készen. A köznép mindenütt felkelt; a várbeli kozákok minden városban hozzá csatlakoztak. Az ország a Prypectől a pusztaság széléig egyetlen lángtengerben úszott. A rutén, a podolei, a wolhyniai, a braclawi, a kijevi és czernihówi vajdaságokban egyre terjedt a felkelés. A hetman ereje napról napra gyarapodott. A Köztársaság még legfélelmesebb ellenségével szemben sem állított ki soha ekkora hadat, amilyennel most ő rendelkezett. Még a német császárnak sem volt készenlétben ekkora ereje. A vihar minden várakozást felülmúlt. Kezdetben maga a hetman sem ismerte fel saját hatalmát, s meg sem értette, milyen magasra emelkedett. Még mindig az igazsággal, a törvénnyel és a Köztársaság iránti hűséggel takarózott, mert nem tudta, hogy ezek már csak üres szavak, melyeket akár lábbal tiporhat.

A Zólte Wody-i győzelem, a hetmani hadak szétverése után, minekutána az összes déli vajdaságokban fellobbantotta a polgárháborút, a dolgok már nagyon is messzire tolódtak, az események meghaladtak minden várakozást, ezt a harcot most már meg kellett harcolni - életre-halálra.

S vajon kié lesz a győzelem?

Hmelnickij jól tudta, mily rettenetes ellenálló ereje van a Köztársaságnak - minden gyengesége ellenére. Hiszen erre a lazán összefogott, széjjelszaggatott, önkényeskedő, rendetlen és tehetetlen országra zúdultak a török veszedelem legerősebb hullámai, s íme, porrá zúzódtak, mint valami sziklaszirten. Így volt ez Chocimnál is, amit Hmelnickij jóformán tulajdon szemével látott. Hiszen ez a Köztársaság még gyengesége pillanataiban is ki-kitűzte zászlaját idegen fővárosok ormára. Akkor hát milyen ellenállást tanúsíthat? Miről tesz majd bizonyságot, ha kétségbeesésbe kergetik, ha az lesz a kérdés: győzni vagy meghalni?

Ilyen körülmények között minden újabb diadal egyúttal újabb veszedelmet is jelentett Hmelnickij számára, mert közelebb hozta az alvó oroszlán felébredésének pillanatát, s mindinkább lehetetlenné tette az alkudozást. Minden győzelemben megbújt a jövendő vereség, minden örömmámor alján - a keserűség. Most a kozák viharra a Köztársaság viharának kellett következnie, s Hmelnickij mintha máris hallotta volna távoli, tompa zúgását.

Íme, Wielkopolskából, Poroszországból, a nyüzsgő Mazowszéből, Malopolskából és Litvániából tömegesen jönnek a harcosok - csak vezér kell nekik.

Hmelnickij fogságba ejtette a hetmanokat, de mintha ebben a szerencsében is kelepcét rejtegetne a sors. A hetmanok tapasztalt vezérek voltak ugyan, de egyikük sem volt az a férfiú, amilyenre a félelem, a rémület és a csapás e pillanatában szükség volt.

Itt csak egyetlen ember lehetett a vezér - Jeremi Wisniowiecki herceg.

Éppen mivel a hetmanok fogságba estek, a választásnak reá kellett esnie. Ebben mindenki mással együtt Hmelnickij sem kételkedett.

Ezenközben Korsunba - ahol a zaporozsjei hetman az ütközet után pihenőt tartott - hírek érkeztek a Dnyeperentúlról, hogy a félelmetes herceg már elindult Lubniéből, útközben irgalmatlanul eltapossa a lázadást, hadai nyomán falvak, tanyák, szabad gyepűk, városkák tűnnek el, s helyükön véres karók és bitófák meredeznek az égnek. A rémület megkétszerezte-háromszorozta erőit. Azt beszélték, hogy tizenötezer főnyi válogatott hada van, a legjelesebbek a Köztársaság minden hadai közül.

A kozák táborban bármely pillanatra várták megérkezését. Röviddel a Kruta Balka-i ütközet után a kozákok között felröppent a kiáltás: "Jön Jarema!" - s a köznép között akkora rémületet keltett, hogy hanyatt-homlok menekültek, ki merre látott. Ez a rémület mélyen gondolkodóba ejtette Hmelnickijt.

Most két dolog között kellett választania: vagy minden erejével a herceg ellen indul, s megkeresi őt a Dnyeperentúlon, vagy seregének egy részét az ukrajnai várak megvétele végett otthagyván, másik részével a Köztársaság belseje felé veszi útját.

A herceg elleni hadjárat veszedelmes lett volna. Hiába volt Hmelnickijnek lényeges túlereje, ily híres vezérrel szemben a döntő csatában mégis vereséget szenvedhetett, s akkor minden egyszerre elveszett volna. A köznép, márpedig Hmelnickij hadainak túlnyomó része ebből állt, máris megmutatta, hogy Jeremi puszta nevének említésére is megfutamodik. Ahhoz pedig idő kellett, hogy ezt a gyülevészt olyan haddá formálja, amely helyt tud állni a hercegi ezredeknek.

Másfelől a herceg aligha bocsátkozott volna döntő ütközetbe, hanem a várakban védekezvén, megmaradt volna a részleges háború mellett. Az pedig eltarthat hónapokig vagy akár évekig is, miközben a Köztársaság kétségtelenül új erőket gyűjt, s a herceg segítségére indul.

Ilyen körülmények között Hmelnickij úgy határozott, hogy a herceget békén hagyja a Dnyeperen túli tartományban, ő pedig megerősíti magát Ukrajnában, megszervezi hadait, aztán elindul a Köztársaságba, hogy alkudozásra kényszerítse. Hmelnickij arra számított, hogy a lázadás elfojtása csak a Dnyeperentúlon is hosszú időre leköti a herceg minden erejét, neki viszont szabad kezet biztosít. A lázadást pedig a Dnyeperentúlon úgy óhajtotta szítani, hogy egyes ezredeket küld oda a köznép segítségére.

Végül úgy vélte, hogy a herceget majd ámíthatja az alkudozásokkal, s húzhatja-halaszthatja, amíg Jeremi erői felmorzsolódnak. E célból jutott eszébe Skrzetuski.

Néhány nappal a Kruta Balka-i ütközet után, a köznép körében támadt nagy ijedelem napján, maga elé állíttatta a vicekapitányt.

A sztaroszta házában fogadta, csupán Krzeczowski jelenlétében, akit Skrzetuski régóta ismert. Szívélyesen, de egyszersmind jelenlegi méltóságának megfelelő fensőbbséggel köszöntötte, majd így szólt:

- Nemes vicekapitány uram! Nekem tett szolgálatodért kiváltottalak Tuhaj bejtől, s szabadságot ígértem neked. Most íme, elérkezett az óra. Adok pjernacsot,[83] hogy szabadon járhass, ha netán valamelyes hadakkal találkoznál, meg katonákat is, védelmül a köznép ellen. Most azért visszatérhetsz a hercegedhez.

Skrzetuski hallgatott. Arcán az örömnek halvány mosolya sem suhant végig.

- Elindulhatsz az útra? Mert úgy nézem, szemedben betegség bujkál.

Skrzetuski valóban mintha önmagának árnyéka lett volna. Sebei és az utóbbi napok eseményei leverték lábáról ezt az óriás ifjút, ki most olyan volt, mintha már a másnapot sem igen érné meg. Arca megsárgult, s régóta nem nyírt fekete szakálla még fokozta ábrázata nyomorúságos színezetét. Mindezt a belső gyötrődések okozták, mert a lovag agyonemésztette magát. A kozák tábor után kullogván mindennek tanúja volt, ami a Szicsből való elindulásuk óta történt. Látta a Köztársaság gyalázatát és vereségét, látta a hetmanokat fogságban a kozákság diadalait, az elesett katonák levagdalt fejéből rakott gúlákat, bordájuknál fogva felakasztott nemeseket - mindent átszenvedett, annyival is inkább, mert agyába és szívébe hegyes tőrként hatolt a gondolat, hogy mindennek ő a közvetett okozója, hiszen nem más, mint ő vágta le Hmelnickijt a pányváról. De vajon keresztény lovag létére számíthatott-e arra, hogy a felebarátjának nyújtott segítség ilyen gyümölcsöket terem? Fájdalmának tehát nem volt határa.

Ha pedig azt kérdezte önmagától, mi történik Helenával, s ha elgondolta, hogy mi történhetett vele, ha balsorsa Rozlogiban tartotta, akkor kezét az égre emelve, hangjában határtalan borzalommal és kétségbeeséssel kiáltotta:

"Istenem, vedd el lelkemet, mert ez már több, mint amennyit megérdemeltem volna!"

Ám rádöbbenvén, hogy káromlást szólt, arcra esett, s úgy kért segítséget és bűnbocsánatot, s irgalmat a haza és amaz ártatlan galambocska számára, aki ott netán hiába hívta segítségül Istent és őt. Így szó, mint száz, annyit szenvedett, hogy most már az ajándékba kapott szabadságnak sem örült, ez a zaporozsjei hetman pedig, ez diadalmas hadvezér, aki kegyelmet akart vele gyakorolni, egyáltalán nem imponált neki. Hmelnickij ezt észre is vette, összeráncolta hát homlokát, s így szólt:

- Ne késlekedj kegyelmemmel élni, hogy valamiképpen meg ne bánjam e dolgot, mert csak erényem és a nemes ügyembe vetett bizodalmam tesz annyira vigyázatlanná, hogy ellenségeim számát szaporítom, tudván, hogy ellenem fogsz harcolni.

- Ha az Úr ád erőt hozzá - felelte Skrzetuski.

- Üsse kő. Hatalmasabb vagyok, hogysem egyetlen úrfi árthatna nekem. Uradnak pedig, a hercegnek megmondod, mit láttál itt, s meginted őt, ne vitézkedjék szerfölött, hogy türelmem valamiképpen el ne fogyjon, s meg ne látogassam a Dnyeperentúlon, mert alig hiszem, hogy látogatásom kellemetes volna számára.

Skrzetuski hallgatott.

- Megmondtam s még meg is ismétlem - folytatta Hmelnickij -, nem a Köztársaság, hanem a kiskirályok ellen viselek hadat, kik közül első a herceg. Ellenségem ő nekem és az egész rutén népnek, egyházunktól elszakadt kegyetlenkedő. Hallom, vérbe fojtja a lázadást: ám meglássa, hogy a tulajdon vére is rá ne menjen.

Egyre jobban nekimelegedett, már vére is a fejébe szökött, s szeme szikrát szórt. Látszott, hogy menten rájön a dühroham, s ilyenkor teljesen elveszíti önuralmát.

- Pányván vezettetem ide, Krzywonosszal! - ordította.

Skrzetuski nyugodtan felelte:

- Előbb győzd le.

- Nagyságos hetman! - szólalt meg Krzeczowski. - Hadd menjen már innen e vakmerő nemes, mert méltóságodhoz nem illendő, hogy haragra lobbanj ellene. Ő ugyanis arra számít, hogy szabadságot ígérvén neki, vagy megszeged szavadat, vagy kénytelen leszel hallgatni sértéseit.

Hmelnickij észbe kapott, kicsit még fújtatott, majd így szólt:

- Menjen hát, hadd lássa, hogy Hmelnickij a jóért jóval fizet. Adjatok neki pjernacsot, amint mondám, meg negyven tatárt, hadd kísérjék el egészen a táborig.

Aztán Skrzetuskihoz fordulva hozzátette:

- Te pedig tudd meg, hogy íme kvittek vagyunk. Vakmerőséged ellenére megszerettelek, de ha még egyszer a kezembe kerülsz, többé nem szabadulsz.

Skrzetuski Krzeczowskival együtt távozott.

- Ha a hetman ép bőrrel enged el - mondta Krzeczowski -, s mehetsz, ahova akarsz, mint régi ismerősömnek mondom, mentsd meg magad, s menj legalábbis Varsóba, de semmiképpen sem a Dnyeperentúlra, mert onnan egyetlen lélek ki nem jut közületek. Időtök lejárt. De íme, a szekér készen vár, s a tatárok is rendben állanak. Hová akarsz hát menni?

- Czehrynbe.

- Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát. A tatárok elkísérnek akár Lubniéig is, mert az a parancsuk. De meglásd, hogy herceged karóba ne húzassa őket, amit a kozákokkal kétségtelenül megtenne. Ezért is adtak melléd tatárokat. A hetman még a lovadat is visszaadta. Járj hát egészséggel, s tarts meg bennünket jó emlékezetedben, a herceget pedig köszöntsd a hetman nevében, s ha teheted, beszéld rá, hogy jöjjön, és hajtson fejet Hmelnickij előtt, netán kegyelemre talál. Járj egészséggel!

Skrzetuski felült a szekérbe, amelyet a tatárok nyomban körülfogtak, s útnak indultak. A piactéren bajos volt átjutni, mert azt teljesen megtöltötte a zaporozsjei kozákság meg a gyülevész nép. Ezek is, amazok is kását főztek maguknak, s közben énekelték a táborban mindenfelől felgyülekező vak lantosok új keletű dalait a Zólte Wody-i meg a korsuni diadalokról.

A piactér egyik oldalán leégett házak s közöttük a plébániatemplom üszkei feketéllettek még mindig forróságot árasztva és füstölögve. Égett szag terjengett a levegőben. A leégett házak mögött volt a tábor, amely mellett Skrzetuskinak el kellett haladnia, s ott voltak a sűrű tatár őrséggel körülfogott foglyok tömegei is. Aki a Czehryn Czerkasy és Korsun vidéki lakosság közül nem bírt elmenekülni és nem esett a csőcselék fejszéinek áldozatául, azt rabszíjra fűzték. Voltak tehát a foglyok között katonák is, akiket a két ütközetben fogtak el, meg környékbeli lakosok, akik eddigelé nem tudtak vagy nem akartak a lázadókhoz csatlakozni, voltak itt letelepedett nemes urak meg bocskoros nemesek, tiszttartók, hivatalnokok, tanyasi ispánok, gyepűkön élő mindkét nembeli kurtanemesek és gyermekek. Öregek nem voltak, mert ezeket mint eladásra alkalmatlanokat a tatárok meggyilkolták. Itt-ott egy-egy fogoly halálordítása hangzott, mert kérlelhetetlenül megöltek mindenkit, aki kétségbeesésében ellenállásra ragadtatta magát. Bikabőr korbácsok suhogtak a férfiak csoportjaiban, s suhogásuk összeolvadt a fájdalmas kiáltásokkal, a gyermekek sivalkodásával, a szarvasmarha bőgésével és a lovak nyerítésével. A foglyokat még nem osztályozták, s nem állították úti rendbe, így hát mindenütt a legnagyobb zűrzavar uralkodott. Szekerek, lovak, szarvasmarhák, tevék, juhok, nők, férfiak, halomszám összerabolt ruhák, edények, szőnyegek, fegyver - mindez egyetlen óriási táborban felhalmozva osztályozásra várt, és arra, hogy úti rendbe állítsák. A portyázó csapatok minduntalan újabb embercsoportokat és szarvasmarhákat hajtottak be, jól megrakott tutajok úsztak a Roson, a főtáborból pedig egyre újabb vendégek érkeztek, hogy szemüket jóllakassák a felhalmozott kincsek látásával. Egyesek a kumisztól vagy pálinkától ittasan, furcsábbnál furcsább öltözékben, papi ornátusokban, csuhákban, rutén reverendákban vagy akár női ruhákban máris civakodni kezdtek, veszekedtek, vásári lármát csaptak azért, hogy kinek mi jusson. A tatár csabánok barmaik között a földön ülve szórakoztak, egyesek fülsiketítő botjukkal. Az uraik nyomában idevetődött kutyák falkaszám csaholtak, vagy keservesen vonítottak.

A főtábor körül ezerszámra ölték és készítették el a szarvasmarhát és lovat a harcosok eledeléül. A föld vértől ázott. A nyers hús émelyítő kigőzölgése elfojtotta a lélegzetet, a húshalmok között pedig a vértől vöröslő tatárok forgolódtak, késsel a kezükben. Nagy hőség volt, a nap tüzelt. Skrzetuski csak egy jó óra múlva jutott ki kíséretével együtt a nyílt mezőre, ám a távolból még mindig odahallatszott a főtábor zaja és a szarvasmarhabőgés. Útközben ragadozó vadállatok nyomai látszottak. Itt-ott felperzselt emberi lakóhelyek, tanyák kéményei meredtek a magasba, vagy összetaposott gabonavetés, összetört fák látszottak, a házak körül a meggyeskertek fái pedig egy szálig kivágva tüzelőnek. Az országúton lépten-nyomon ló- vagy emberi hullák hevertek, borzalmasan megcsonkítva, kéken felpuffadva, rajtuk és fölöttük pedig varjú- és hollócsapatok, melyek aztán nagy károgással rebbentek fel az emberek közeledtére.

Mlejówban tatár portyázó csapatokkal találkoztak, amelyek a foglyok újabb tömegeit hajtották maguk előtt. Horodyszcze tövig leégett, csupán a harangláb meg a piactéren egy öreg tölgy meredt a magasba, ez utóbbi borzalmas gyümölccsel rakva, mert ágain néhány tucat apró zsidó gyerek lógott, kiket három napja akasztottak fel. Meggyilkoltak itt jó sok balakleji, konoplankai, starosielei, wiezóweki és wodaczewi nemes urat is. Maga a városka üres volt, mert a férfiak Hmelnickij zászlaja alá álltak, a nők, gyermekek meg az öregek pedig Jeremi herceg várt támadása elől az erdőkbe menekültek. Skrzetuski Horodyszczéből Smilán, Zabotynon és Nowosielcén át Czehryn felé tartott, csupán annyit időzvén útközben, hogy a lovak meg-megpihenhessenek. Másnap délfelé érték el a várost, melyet a háború megkímélt, csak egyes házakat romboltak le, s ezek közül a Czaplinskiét a földig. A várban állomásozott Naokolopalec viceezredes s vele ezer molojec, ámde mind ő, mind a molojecek, valamint az egész lakosság is a legszörnyűbb ijedelemben élt, mert mint útközben mindenütt itt is mindenki bizonyos volt felőle, hogy a herceg bármely pillanatban megérkezhetik, és olyan véres bosszút vesz rajtuk, amilyent ember nem látott, mióta a világ világ.

Skrzetuski szeretett volna valami biztosabb hírt hallani Naokolopalectől, kiderült azonban, hogy a viceezredes sem tud semmit a hercegről, éppen úgy, mint a többiek, sőt ő maga is Skrzetuskitól kívánt valamit megtudni felőle. Mivel pedig minden bárkát, gályát és csónakot a folyó innenső partjára vontattak, a túlsó partról most már szökevények sem érkeztek Czehrynbe.

A vicekapitány tehát nem töltötte az időt Czehrynben, hanem kíséretével átkelt a folyón, és elindult Rozlogi felé. Erejét és egészségét visszaadta a bizonyosság, hogy hamarosan megtudja, mi történt Helenával, s még inkább a reménység, hogy hátha megmenekült, avagy nagynénjével és a knyázokkal együtt Lubniében húzta meg magát. Most azért otthagyta a szekeret, lóra ült, s irgalmatlanul hajszolta tatárjait, kik őt követnek, magukat pedig alája rendelt kíséretnek tartván, nem mertek ellenkezni vele. Repültek hát, mintha kergették volna őket, mögöttük pedig, paripáik patái nyomán, gomolygó porfelhő emelkedett. Elszáguldottak tanyák, majorságok és falvak mellett. Az ország puszta volt, az emberi tanyák üresek, olyannyira, hogy sokáig nem találkoztak egyetlen élő lélekkel sem. Ám az is lehetséges, hogy a lakosok éppen előlük bujkáltak. Skrzetuski néhol kutattatott is utánuk a kertekben, méhesekben, a csűrökben és padlásokon, de hiába.

Csak Pohrebyn túl pillantott meg az egyik tatár egy embert, amint a Kahamlik partját borító nádas között el akart bújni.

A tatárok a folyóhoz ugrattak, s néhány perc múlva visszatérve. Két teljesen mezítelen embert vezettek Skrzetuski elé.

Az egyik öreg volt, a másik mintegy tizenöt-tizenhat esztendős nyurga fiú. Mindkettőnek vacogott a foga félelmében, úgyhogy sokáig egyetlen szót sem bírtak szólni.

- Hová valók vagytok? - kérdezte Skrzetuski.

- Sehova, uram! - felelte az aggastyán. - Koldulni járunk lanttal kezemben, s íme, ez a néma gyerek a vezetőm.

- Most honnan jösztök? Melyik faluból? Beszélj bátorsággal, nem bántalak.

- Mi, uram, bejártunk minden falut, míg most valami ördög megrabolt. Volt jó csizmánk, elvette, volt jó süvegünk, elvette. Jó emberektől kaptunk jó sukmanát^[84] is, elvette, még a lantomat sem hagyta meg.

- Azt kérdeztem, ebanyád, melyik faluból jösztök?

- Ne znaju, pane... ja did.[85] Íme mezítelenek vagyunk éjjel fázunk, nappal irgalmas szíveket keresünk, hogy felöltöztetnének, és enni adnának, mert éhezünk!

- Hallod-e, ember: felelj arra, amit kérdezek, mert nyomban felköttetlek.

- Nem tudok én semmit, uram. Ha így, vagy amúgy, vagy hogy lesz-e valami, akkor engem a... és kész!

Kitetszett, hogy a koldus, nem tudván, ki-micsoda a kérdező, elhatározta, hogy semmit sem mond.

- Rozlogiban voltál-e? Ott, ahol a Kurcewicz knyázok laknak?

- Ne znaju, pane.

- Kössétek fel! - kiáltotta Skrzetuski.

- Voltam, uram! - bökte ki a koldus, érezve, hogy nem babra megy a játék.

- Mit láttál ott?

- Öt napja már, hogy ott jártunk, azután Browarkiban hallottuk, hogy lovagok érkeztek oda.

- Miféle lovagok?

- Nem tudom, uram! Egyik azt mondja: lahok, a másik meg hogy kozákok.

- Indulj! - kiáltotta Skrzetuski a tatároknak.

A csapat elszáguldott. A nap lemenőben volt, éppen úgy, mint akkor, amikor a lovag Helenával és a knyáznéval találkozván, Rozvan hintaja mellett léptetve kísérte őket. A Kahamlik éppen úgy bíborban úszott, a nap még csendesebben, derűsebben és melegebben készült nyugovóra térni. Csakhogy akkor Skrzetuski uram keble boldogságtól feszült, s benne édes érzelmek ébredeztek, most pedig száguldott, mint egy elkárhozott lélek, mert hajtotta a nyugtalanság vihara és a baljós előérzet. A kétségbeesés hangja azt kiáltotta lelkében: "Bohun elragadta! Nem látod többé!", a reménység hangja pedig: "A herceg járt ott, és megmentette!" S e különféle hangok úgy rángatták egymás között, hogy majd széttépték a szívét. Minden erőt kiszorítottak a lovakból. Elmúlt egy óra, majd a másik. Felkelt a hold, s egyre magasabbra kúszva, mindinkább elhalványodott. A lovak tajtékban úsztak, s horkolva lihegtek. Berúgtattak az erdőbe, s az úgy zúgott el mellettük, mint a villám, utána a mélyútba, azután már közel Rozlogi. Még egy pillanat, s a lovag sorsa eldől. Közben fülében süvít a szél a száguldástól, kucsmáját elvesztette, lova nyög alatta, mintha legottan össze akarna rogyni. Még egy pillanat, még egy ugrás, s itt a szurdékút vége. Már, már!

Egyszerre ijesztő, állati ordítás tört fel Skrzetuski kebléből.

Az udvarház, a fészerek, istállók, csűrök, a forgókapu, a meggyeskert, minden - eltűnt.

A halovány hold megvilágította a dombot, s rajta a már nem is füstölgő üszköket.

Egyetlen szó sem törte meg a mély hallgatást.

Skrzetuski némán állt meg az árok partján, csak kezét emelte a magasba, aztán csak nézett, nézett, s furcsán ingatta fejét. A tatárok megállították lovaikat. A vicekapitány leszállt a nyeregből, megkereste az elégett híd maradványait, egy keresztgerendán átment az árkon, s az udvar közepén leült egy kőre. Ahogy ott ült, körülnézett, mint aki először jár valahol, s igyekszik megismerkedni a hellyel. Elhagyta öntudata. Egyetlen sóhaj sem szállt fel ajkáról. Kis idő múlva kezét térdére támasztva lehorgasztotta fejét, s úgy maradt mozdulatlanul, mintha elaludt volna. Ha nem aludt is el, legalábbis megrévült fejében gondolatok helyett csak homályos képek kergették egymást. Mindenekelőtt Helenát látta, olyannak, mint amikor legutóbb elbúcsúzott tőle, csak az arcát homályosította el valamiféle köd, úgyhogy vonásait nem lehetett felismerni. Ő igyekezett a leányt kiszabadítani e ködfelhőből, de nem bírta. Így hát nehéz szívvel vágtatott tovább. Aztán a czehryni piactér villant el előtte, a vén Zacwilichowski, meg Zagloba szemtelen arca; ez az arc különös makacssággal állt meg előtte, míg végül Grodzicki uram komor ábrázata foglalta el helyét. Azután még látta Kudakot, a torlaszokat, a Chortycán vívott harcot, a Szicset, egész utazását és annak minden eseményét, mind az utolsó napig, az utolsó óráig. De attól kezdve - sötétség! Hogy mi is történik vele, azt nem tudta. Csak valami ködös érzése volt, hogy Helenához igyekszik Rozlogiba, de ereje elhagyta, ezért pihen az üszkökön. Íme, szeretne már felkelni és továbbmenni, de valami hallatlan gyengeség a földhöz szegezi, mintha százfontos béklyókat kötöztek volna a lábára.

Csak ült és ült. Telt, múlt az idő. A tatárok elfészkelődtek éjszakára, tüzet raktak, s kezdték az esett lovak húsát sütni, mikor aztán éhüket elverték, leheveredtek a földre.

Ámde még egy óra sem telt el, s máris talpra ugrottak.

A távolból olyan zaj hallatszott, mintha gyorsan haladó nagyobb lovascsapat közelednék.

A tatárok mihamar fehér ponyvát kötöztek egy rúdra, s jól felszították a tüzet, hogy minél messzebbről felismerhessék bennük a békés küldötteket.

A lódobogás, prüszkölés meg a kardcsörgés egyre közelebbről hallatszott, egyszerre az úton megjelent egy lovascsapat, s legottan körülfogta őket.

Rövid párbeszéd kezdődött. A tatárok a magaslaton ülő alakra mutattak, aki különben igen jól látszott, mert a hold megvilágította, s kijelentették, hogy ők követet kísérnek, de hogy kihez, azt alighanem ő maga mondhatja meg a legjobban.

Ekkor a csapat kapitánya néhány bajtársával együtt fellovagolt a halomra, de közelebb jutván, alig pillantott az ott ülő alak arcába, karját széttárva kiáltotta:

- Skrzetuski! Az ég szerelmére, ez Skrzetuski!

A vicekapitány meg sem rezdült.

- Vitéz vicekapitány uram, nem ismersz meg? Bychowiec vagyok. Mi bajod?

Skrzetuski hallgatott.

- Ébredj hát, az Isten szerelmére! Hej, bajtársak, ide gyorsan!

Valóban Bychowiec uram volt, aki Jeremi herceg hadainak előőrsét vezette. Ezenközben egyéb ezredek is odaérkeztek. Skrzetuski fellelésének híre villámként terjedt el a zászlóaljak között, mindenki sietett hát üdvözölni a kedves bajtársat. A kis Wolodyjowski, a két Sleszynski, Dzik, Orpiszewski, Migurski, Jakubowicz, Lenc, Longinus Podbipieta és számos más tiszt egymással versenyezve igyekezett a dombra, de hiába szóltak hozzá, hiába szólították nevén, rángatták karját, hogy talpra állítsák - Skrzetuski csak bámult rájuk tágra nyitott szemmel, s nem ismert meg senkit. Vagy talán ellenkezőleg, úgy tett, mintha megismerné, de már teljesen közömbösek volnának számára. Longinus uram kezét tördelte. Mindnyájan körbeálltak a vicekapitány köré, s szánakozva néztek rá.

Ha fényt akarunk deríteni arra, hogy mi történt Rozlogiban, vissza kell térnünk a múltba, egészen addig az éjszakáig, amikor Skrzetuski uram Kudakból elküldte Rzedziant egy levéllel az öreg knyáznéhoz. A levélben a vicekapitány kérve kérte a knyáznét, hogy késedelem nélkül induljon Helenával Lubniébe, Jeremi herceg oltalma alá, mert a háború bármely pillanatban kitörhet. Rzedzian beült a csónakba, melyet Grodzicki puskaporért küldött Kudakból, s útnak indult; ár ellen lassan haladtak. Krzemienczug alatt érték a hadat, melyet a hetmanok Krzeczowski és Barabasz vezérlete alatt küldtek előre Hmelnickij ellen. Rzedzian találkozott Barabasszal, s elmondta neki, hogy a szicsi utazás milyen veszedelmeket hozhat Skrzetuski uramra. Meg is kérte az öreg ezredeskapitányt, hogy amint Hmelnickijjel beszél, emelje fel hathatós szavát a követért. Aztán továbbment.

Hajnalban értek Czehrynbe. Itt nyomban körülfogták őket a szemenek őrszemei, kilétüket tudakolván. Azt felelték, hogy Grodzicki uramtól, Kudakból, levelet visznek a hetmanoknak. Ennek ellenére a sajkások vezetőjét és Rzedziant behívták, hogy menjenek, s adjanak számot az ezredeskapitánynak.

- Miféle ezredeskapitánynak? - kérdezte a vezető.

- Loboda úrnak - felelték az őrségbeli eszaulok -, a nagyhetman néki parancsolta meg, hogy tartóztasson fel és tapogasson ki mindenkit, aki a Szicsből érkezik Czehrynbe.

Elmentek. Rzedzian bátran lépkedett, mert semmi rosszra nem gondolt, tudván, hogy ide már kiterjed a hetmanok hatalma. Elvezették őket a Harangláb sarka közelébe, Zelenski házába, mert ott volt Loboda ezredeskapitány kvártélya. Ámde ott közölték velük, hogy az ezredeskapitány még hajnalban elment Czerkasyba, s addig a viceezredes helyettesíti. Elég sokáig várakoztak, mígnem kinyílt az ajtó, a várt viceezredes lépett a szobába.

Láttára Rzedzian lába megremegett.

Bohun volt.

A hetmanok hatalma kiterjedt ugyan Czehrynre is, mivel azonban Loboda és Bohun eddigelé nem álltak át Hmelnickijhez, sőt ellenkezőleg, hangosan bizonyságot tettek a Köztársaság iránti hűségükről, a nagyhetman éppen őket bízta meg, hogy Czehrynben maradván, ott őrködjenek.

Bohun leült az asztalhoz, s onnan vizsgálta a jövevényeket.

A vezető, aki Grodzicki levelét vitte, felelt mind maga, mind Rzedzian helyett. Az ifjú viceezredes a levelet megtekintvén, szorgosan tudakolta, mi újság Kudakban, s kitetszett, hogy nagyon szeretné tudni, mit akar Grodzicki uram a nagyhetmantól, és miért küldi a sajkáját. Ám a vezető erre nem tudott felelni, a levelet pedig Grodzicki uram lepecsételte. Bohun kitapogatván őket, már éppen el akarta bocsátani, s tarsolyába nyúlt, hogy nékik némi jutalmat adjon, de ekkor nyílt az ajtó, s mint a fergeteg rontott be a szobába Zagloba uram.

- Hallod-e, Bohun! - kiáltotta. - Az a gazember Dopula legjobb mézborát eltitkolta. Lemegyek vele a pincébe, nézem: széna az vagy nem széna ott a szegletben? Azt mondja: száraz széna. Nézem közelebbről, hát látom ám, hogy a széna közül úgy kandikál ki a butykos szája, akár a tatár feje a fűből. Hej az áldódat, mondom, megosztjuk itt a munkát: te megeszed a szénát, mert ökör a neved, én meg megiszom a mézbort, mivelhogy ember vagyok. El is hoztam egy üveggel, illendő kóstolónak, addsza csak a kupákat.

Azzal egyik kezét csípőre téve, a másikkal magasra emelve a butykost, énekelni kezdett:

Hej, Jagus, hej, Kundus, addsza a kupát
Autem ne kukoricázz, nyújtsd ide a szád.

Itt hirtelen abbahagyta, mert megpillantotta Rzedziant, a butykost az asztalra tette, s így szólt:

- Istenemre, hiszen ez Skrzetuski uram legénykéje!

- Kié? - kérdezte Bohun élénken.

- Skrzetuskié, ama vicekapitányé, aki Kudakba ment, de mielőtt elment volna jól tartott olyan lubniei mézborral, hogy minden csárdai mézbor elbújhat mögötte. Mi van uraddal? He? Egészséges-e?

- Egészséges és tisztelteti kegyelmedet- felelte Rzedzian zavartan.

- Jeles gavallér az. Hát te mi módon kerültél ide? Mi végett küldött urad vissza Kudakból?

- Az urak már ilyenek - felelte a legényke. - Vagynak neki különb-különb dolgai Lubniében, hát elküldött, meg aztán ott amúgy sem volt mit keresnem.

Bohun az egész idő alatt élesen szemlélte Rzedziant, majd hirtelen megszólalt:

- Én is ismerem uradat, Rozlogiban találkoztam vele.

Rzedzian félrehajtotta fejét, s fülét hegyezte, mintha nem hallotta volna, s megkérdezte:

- Hol?

- Rozlogiban.

- Az a Kurcewiczeké - jegyezte meg Zagloba.

- Kié? - kérdezte ismét Rzedzian.

- Úgy nézem, megsüketültél - vetette oda Bohun szárazon.

- Mert hát nem aludtam ki magam.

- No, majd még alszol. Azt mondod, urad Lubniébe küldött?

- Oda.

- Nyilván valami fehérnép van a dologban, s annak küld veled szerelmetes üzenetet - vetette közbe Zagloba.

- Tudom is én, nagyuram!... Lehet, hogy van, de az is lehet, hogy nincs - csűrte-csavarta a dolgot Rzedzian.

Aztán meghajolt Bohun és Zagloba felé.

- Dicsértessék - köszönt, s menni készült.

- Mindörökké! - felelte Bohun. - Várj csak, madárkám, ne siess annyira. Mi okból titkoltad el, hogy Skrzetuski úr legénye vagy?

- Mert hát kegyelmed nem kérdezte, én meg azt gondoltam, mit beszéljek, ha nem kérdeznek. Dicsértessék...

- Mondtam már, hogy várj! Némi leveleket viszel uradtól?

- Az urak dolga írni, az enyém meg, mint afféle szolgáé, átadni, de csak annak, akinek szól. Most pedig hadd búcsúzzam el kegyelmességtektől.

Bohun összehúzta cobolyszemöldökét, s tapsolt. Nyomban két szemen lépett a szobába.

- Motozzátok meg! - kiáltotta Rzedzianra mutatva.

- Istenemre, ez erőszak! - ordította Rzedzian. - Nemes ember vagyok, ha szolga is, s kegyelmetek e tettükért a várban fognak felelni.

- Bohun, hagyjad! - intette Zagloba.

Közben azonban az egyik szemen két levelet talált Rzedzian zsebében, s átadta a viceezredesnek. Bohun nyomban kiküldte a szemeneket, mert szégyellte volna előttük, hogy nem tud olvasni, azután Zaglobához fordult:

- Olvasd, én meg addig a legényt vigyázom.

Zagloba behunyta hályogos bal szemét, s elolvasta a címzést:

- "Én szerelmetes úrnőmnek, Kurcewiczowa knyázné őnagyságának adassék, Rozlogiban."

- Egyszóval Lubniébe igyekeztél, jómadár, s nem tudod, hol van Rozlogi? - sziszegte Bohun, félelmetes pillantást vetve Rzedzianra.

- Ahova küldtek, oda igyekeztem! - felelte amaz.

- Feltörjem? A nemesi sigillum[86] szent dolog - jegyezte meg Zagloba.

- Engem a nagyhetman felhatalmazott, hogy bármiféle írásokat megvizsgáljak. Törd fel és olvasd.

Zagloba feltörte s olvasta:

Szerelmetes nagyasszonyom etc. Tudatom kegyelmességeddel, hogy megérkeztem Kudakba, ahonnan is ma reggel indulok a Szicsbe - adná Isten, hogy jó szerencsével járjak -, most pedig éjszakának idején írom e levelet, mert a nagy nyugtalanságnak miatta nem bírok aludni, attól félvén, hogy kegyelmességteket valami baj találja érni ama haramia Bohun és cimborái kezétől. Minekutána pedig Krzysztof Grodzicki uram is úgy véli, hogy a nagy háború egykettőre kitör, melynek következtében a csőcselék is feltámad, annak okáért kérve kérem kegyelmességedet, hogy eo instante,[87] még ha a sztyepp fel nem szikkadt is, ha másképp nem, hát lóháton, de legottan induljatok a knyázkisasszonnyal Lubniébe, s ettől el ne állj, mivelhogy én idejében vissza nem érkezhetem. Most azért, szerelmetes asszonyom, ne késedelmezz e kérésemet nyomban teljesíteni, hogy a nékem ígért boldogság felől biztonságban lehessek, s visszatérvén, örvendezhessek neki. Mert minek is akarna kegyelmességed Bohunnal szemben cunctálni,[88] s a leányasszonyt nekem ígérvén, amannak félelemből port hintegetni a szemébe, holott sokkal jobb én uramnak, a hercegnek gyámsága alá sietnetek, aki kétségtelenül praesidiumot[89] küld Rozlogiba, s így a birtokot is megmentitek. Minekutána maradok etc. etc.

- Hm, Bohun uram - jegyezte meg Zagloba -, ama huszár nyilván szarvakat kíván homlokodra rakni. Úgy, hát egyazon leányzó körül tapossátok a sarat? Miért nem mondtad? No de vigasztalódj, mert velem is megesett egyszer...

Ám a megkezdett tréfa egyszerre Zagloba ajkához fagyott. Bohun mozdulatlanul ült az asztalnál, de arca sápadt volt, s mintha görcs rántotta volna össze, szeme lehunyva, szemöldöke ráncokban. Valami borzalmas dolog ment végbe benne.

- Mi bajod? - kérdezte Zagloba.

A kozák lázasan hadonászni kezdett, szájából pedig elnyomott, rekedt hang szakadt fel: - Olvasd, olvasd a másik levelet.

- A másik Helena knyázkisasszonynak szól.

- Olvasd, olvasd!

Zagloba olvasta:

Drága, szerelmetes Halszkám, szívemnek úrnője és királynője! Minekutána a herceg úr szolgálatában még nem csekély időt kell errefelé eltöltenem, asszonynénédnek írtam, hogy legottan induljatok Lubniébe, ahol ártatlanságodat Bohuntól semminémű veszedelem nem érheti, s egymás iránti szerelmünk sem szenvedhet sérelmet...

- Elég! - rikoltotta Bohun hirtelen, s veszett dühében felugorva, Rzedziannak esett.

A fokos felsüvöltött a levegőben, s a szerencsétlen legényke mellen találva csak felnyögött, s elterült a földön. Bohunt vad téboly szállta meg, Zagloba elé lépett, s kitépte kezéből a levelet.

Zagloba megragadta a mézboros palackot, s a kandallóhoz ugorva kiáltotta:

- Az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevében! Ember, megvesztél vagy megőrültél? Csillapodj, nyugodj meg! Az ördögbe is, dugd a fejed egy csöbör vízbe!... Hallod?

- Vért, vért! - üvöltötte Bohun.

- Eszedet vesztetted? Mondom, dugd a fejed egy csöbör vízbe. Ott a vér, máris kiontottad, mégpedig ártatlanul. E szerencsétlen kamasz már nem is szuszog. Az ördög szállt meg, vagy netán magad vagy az ördög mindenestül fogva. Térj magadhoz végre, vagy ha nem, hát vigyen el az ördög, pogány fajzatja!

Így kiabált Zagloba uram, aztán az asztal túlsó felénél Rzedzianhoz lépett, s föléje hajolva megtapogatta mellét, kezét pedig a fiú szájához lette, amelyből bőségesen ömlött a vér.

Ezalatt Bohun fejét két keze közé fogva szűkölt, akár egy megsebzett farkas. Aztán a lócára rogyva szűkölt tovább, mert a lelkét düh és fájdalom marcangolta. Egyszerre felugrott, az ajtóhoz rohant, lábával kirúgta, s kiugrott a tornácra.

- Csak rohanj, s törjön ki a nyakad! - dörmögte Zagloba uram. - Rohanj, és verd szét a fejed az istálló vagy a csűr falán, ámbátor szarvakat viselvén, bátran öklelhetnél is. Hej, micsoda méregzsák! Ilyent még életemben sem láttam. Úgy csattogott a foga, akár a kutyának bagzás idején. Ám ez a legényke él még, szegény feje. Istenemre, ha ez a mézbor sem segít rajta, akkor nyilván hazudott, azt állítván, hogy nemes ember.

Azzal Rzedzian fejét a maga ölébe fektette, s így dünnyögve, csurgatta a mézbort kéklő ajkai közé.

- Majd elválik, jó véred van-e - mondta tovább az ájult fiúnak -, mert a zsidó vér, ha mézborral, avagy rendes borral locsolják, megalszik; a paraszté, mivel lusta és nehéz, az aljára száll, csak a nemes emberé elevenedik meg, s pompás folyadékot alkot, amely bátorságot és kurázsit ád a testnek. Jézus Urunk a különféle nemzeteknek más és másféle italokat adott, hogy mindegyiknek meglegyen a maga állhatatos öröme.

Rzedzian halkan felnyögött.

- Aha, még kéne, mi? Nem úgy, atyámfia, most én hadd igyam... így la! Most pedig, hogy megnyikkant benned az élet, jobb lesz, ha kiviszlek az istállóba, s lefektetlek valahol a sarokban, hogy az a kozák sárkány valamiképpen mindenestül széjjel ne tépjen, ha visszatér. Veszedelmes cimbora őkelme, vigye el az ördög, mert látom, a keze gyorsabb az eszénél.

Azzal könnyűszerrel karjára emelte Rzedziant, amivel bizonyságát adta rendkívüli erejének, s kilépett a pitvarba, majd onnan az udvarra. Ott tíz-egynéhány szemen kockázott egy földre terített kis szőnyegen, de megpillantván őt, felálltak, Zagloba pedig rájuk szólt:

- Fiúk! Fogjátok csak e legénykét, s fektessétek le valahol a szénára. Valamelyikőtök pedig ugorjon a borbélyért.

Parancsát legottan teljesítették, mert a kozákok, mint Bohun barátját fölöttébb nagy tisztességben tartották.

- Az ezredes hol? - kérdezte.

- Lóra szállt, s elnyargalt az ezred kvártélyára, meghagyván nekünk is, hogy nyergelt lovakkal, készen várjuk.

- Az enyém is kész nyeregben van hát?

- Igenis.

- Akkor ide vele. Az ezredest tehát az ezrednél találom?

- Amott jön már, la!

A ház sötét, bolthajtásos kapuján át csakugyan feltűnt Bohun, amint lóháton közeledik a piactér felől, mögötte pedig száz-egynéhány molojec lándzsája villogott a távolban, kik már nyilván útra készen követték.

- Lóra! - kiáltotta Bohun a pitvaron át a még ott maradt szemeneknek.

A legények egykettőre ugrottak. Zagloba kiment a kapuhoz, s figyelmesen nézte az ifjú daliát.

- Útra indulsz? - kérdezte.

- Útra.

- S hova visz az ördög?

- Lakodalomba.

Zagloba közelebb lépett hozzá.

- Az Istenért, fiacskám! A hetman parancsolta, hogy a várost őrizd, te meg elmégy, s még a szemeneket is magaddal viszed. Megszeged a parancsot. Itt a gyülevész nép, csak az alkalmas pillanatot várja, hogy a nemességre vesse magát, elveszejted a várost, s a hetman haragját vonod fejedre.

- Pusztuljon a város is, meg a hetman is!

- Fejeddel játszol.

- Pusztuljon a fejem is!

Zagloba belátta, hogy hiába is beszélne tovább ezzel a kozákkal. Az most megkötötte magát, s ha másokkal együtt önmagát is elveszejtené, mégis véghezviszi, amit elvégzett magában. Zagloba sejtette is, hova igyekszik Bohun, csak azt nem tudta, mitévő legyen: menjen Bohunnal, vagy maradjon veszteg? Vele menni veszedelmes volt, mert annyit jelentett, mint főbenjáró kalandos dologba keveredni e kemény háborús időkben. Itt maradni pedig? A csőcselék csak híreket vár a Szicsből, csak a pillanatot, a jelszót lesi, hogy megkezdje a mészárlást. S talán arra sem várna, ha ott nincs Bohun a maga ezer szemenjével és Ukrajna-szerte híres, félelmetes nevével. Zagloba meghúzódhatott volna a hetmanok táborában is, de megvolt a maga jó oka arra, hogy ezt ne tegye. Száműzetés volt-e az valamiféle emberölésért, vagy bizonyos hiányosságok a könyvekben, azt egyedül csak ő tudta, elég az hozzá, hogy nem kívánt a hetmanok szeme előtt lenni. Sajnálta itt hagyni Czehrynt! Jó volt itt neki, senki nem kérdezősködött felőle, megbarátkozott már mindenkivel, a nemességgel, a sztarosztasági tiszttartókkal meg a kozák felsőbbséggel is! Igaz, hogy e felsőbbség most szétszéledt, a nemesség pedig a vihartól való félelmében, csendben meghúzódott, de hát ott volt Bohun, a cimborák gyöngye, a nagy ivó. Alig ismerkedtek meg poharazás közben, ő és Zagloba legottan barátságot kötöttek. Ettől kezdve mindenkor együtt látták őket. A kozák kettejük helyett szórta az aranyat, a nemes úr kitartóan hazudozott, s mint afféle nyughatatlan rokon lelkek, jól megfértek egymással.

Most azért, mikor arról volt szó, hogy itt maradjon-e Czehrynben, a csőcselék kése alá kerüljön, vagy elmenjen-e Bohunnal, Zagloba uram ez utóbbit választotta.

- Ha ilyen desperátus vagy - mondta -, hát veled tartok. Hátha hasznomat veszed, avagy megfékezlek, amikor éppen kelletik. Mi már úgy megtaláltuk egymást, mint zsák a foltját. Ezt azonban mégsem vártam volna.

Bohun nem felelt. Félórával később kétszáz szemen állt úti rendben. Bohun a csapat élére lovagolt, s Zagloba vele. Elindultak. A piactéren csoportokba verődött parasztok sandán pislogtak feléjük, s találgatták, hova mehetnek, megtérnek-e hamarosan, vagy sem.

Bohun magába zárkózva, szótlanul lovagolt, s titokzatos és komor volt, akár az éjszaka. A szemenek nem kérdezték, hova vezeti őket. Vele akár a világ végére is elmentek volna.

Átkeltek a Dnyeperen, s kifordultak a lubniei országútra. A lovak gyors ügetésbe vágtak, porfelhőt verve maguk mögött, mivel azonban meleg, száraz nap volt, csakhamar egész testük tajtékban úszott. Ekkor lassították az iramot, s hosszú, szaggatott sorba húzódtak szét az országúton. Bohun előbbre ugratott, Zagloba pedig, beszédbe akarván vele elegyedni, felzárkózott melléje.

Az ifjú levente arca nyugodtabb volt, de szemlátomást halálos fájdalom ült vonásain. Mintha a sebes száguldás meg a sztyepp levegője lecsendesítette volna a belső vihart, melyet a Rzedziannál talált levelek keltettek benne.

- Tűz árad az égből - jegyezte meg Zagloba -, szinte éget a szalma a csizmámban. Még vászonzubbonyban is megsül az emberfia, mert egy csepp szél sem mozdul. Bohun, ide figyelj csak, Bohun!

A kozák úgy nézett rá azzal a mély, fekete szemével, mintha most serkent volna fel álmából.

- Meglásd, fiacskám - folytatta Zagloba -, hogy a melankólia valamiképpen erőt ne vegyen rajtad, mert ha a májból, ahol rendes lakozása vagyon, az ember fejébe száll, könnyen megzavarhatja értelmét. Nem is tudtam, hogy ennyire szerelmetes természetű gavallér vagy. Alighanem májusban születtél, mert az Vénusz hava, mikor is olyan szerelmetes érzelmek szállongnak a levegőben, hogy még a forgácsszál is szerelemre gerjed a másik iránt, a májusban született emberek csoportjában pedig fölöttébb nagy a hajlandóság a fehérnép iránt. Mindazonáltal az nyer, aki fékezni tudja magát, most azért azt tanácsolom, hagynád el a bosszút. A Kurcewiczekre jussod van neheztelni, de hát más leányzó nincsen ezen a világon?

Bohun azonban mintha nem is Zaglobának, hanem saját sérelmének válaszolna, inkább siránkozáshoz, hogysem emberi beszédhez hasonló hangon mondta:

- Egyetlen kakukkmadaram ő nekem, egyetlenem ezen a világon!

- Még ha úgy volna is, mi hasznod belőle, ha másnak szól. Igazán mondják, hogy a szív, akár a volontér, olyan zászló alatt szolgál, amelyik alatt akar. Azt is vedd eszedbe, hogy a leányzó fölöttébb jeles nemzetségből való, mert úgy hallom, a Kurcewiczek hercegi nemből származnak... Magas küszöb bíz az.

- Üsse kő a magas küszöbötöket, nemzetségeiteket meg a kutyabőrötöket! - kiáltott a levente, s teljes erejéből kardja markolatára ütött. - Íme, az én nemzetségem, íme, a jussom meg a kutyabőröm! Íme, a leánykérőm meg a násznagyom! Hej, árulók! Hej, átkozott, galád vér! Jó volt nektek a kozák, jó volt bajtársnak meg testvérnek, jó volt a Krímet járni, török jószágot harácsolni meg a zsákmányon osztozni vele. Hej, becézgettek, fiacskájuknak neveztek, a leányzót is ideígérték, most pedig itt van, la! Jött a nemes úr, a kipingált úrfi, és íme, a kozákot, fiacskájukat, a jó cimborát elvették, lelkét megtépték, szívét kiszakították, a leányzó amazé, te meg, szegény kozák, rágd a földet, ha úgy tetszik, és szenvedj, szenvedj!...

Hangja megremegett; fogát összeszorította, széles mellét öklével döngette, hogy szinte a föld alól visszhangzott.

Pillanatnyi csönd lett. Bohun nehezen lélegzett. A fájdalom és harag marcangolta azt a zabolátlan, elvadult kozák lelkét. Zagloba várta, míg alaposan kimerül és megnyugszik.

- Mit kívánsz hát tenni, te szerencsétlen? Hogyan veszel bosszút?

- Mint afféle kozák... amúgy kozák módra!

- Hm, látom már, mi lesz ebből. De hát üsse kő. Csak annyit mondok, ez Wisniowiecki birodalom, s Lubnie nincs messze. Skrzetuski megírta a knyáznénak, hogy a leányzóval egyben oda siessen, ők tehát a herceg oltalma alatt vannak, a herceg pedig kegyetlen oroszlán.

- A kán is oroszlán, mégis a torkába másztam, s csóvával világítottam a szemébe.

- Mi az, megveszekedett kozákja, a hercegnek akarsz hadat üzenni?

- Hmel a hetmanokra is kezet emelt. Mit nekem a ti hercegetek!

Zagloba uram erre még nyugtalanabb lett.

- Piha! Az ördögbe. Ennek már egyenesen rebellió-szaga van! Vis armata, raptus puellae és rebellio[90]... vagyis... bakó, bitó és kötél. Szép hatos fogat, elmehetsz vele, ha messzire nem is, de magasra annál inkább. A Kurcewiczek is védekezni fognak.

- Hát aztán? Vagy én pusztulok bele, vagy ők! Íme, én a lelkemet vesztettem el, értük, Kurcewiczekért, testvéreim voltak nékem, az öreg knyázné meg anyám, kinek úgy néztem a szemébe, mint egy kutya! S mikor Wasylt a tatárok elfogták, ki ment utána a Krímbe? Ki szabadította ki?... Én! Szerettem és szolgáltam őket, akár egy rabszolga, mert úgy véltem, megszolgálok a leányasszonyért. Ők pedig eladtak, eladtak, mint egy rabszolgát, eladtak nagy balsorsra, szerencsétlenségre... Elűztek maguktól, hát jó, elmegyek, csak előbb még elbúcsúzom; a náluk megevett sóért és kenyérért megfizetek amúgy kozák módra... aztán elmegyek, mert tudom, melyik utat járjam.

- Aztán hova mégy, ha a herceggel ujjat húzol? Hmel táborába?

A kozák nem felelt, csak megcsapta a lovát a korbáccsal, s előrenyargalt, Zagloba pedig gondolkozóba esett afelett, hogy minémű kátyúba keveredett. Abban nem volt kérdés, hogy Bohun a Kurcewiczekre akar támadni, sérelméért bosszút venni, s a leányzót erővel elragadni. Ebben a vállalkozásban Zagloba uram még vele tartott volna. Ukrajnában gyakran történtek ilyen dolgok, s nemegyszer büntetlenül is maradtak. Ha a garázdálkodó nem volt nemes ember, a dolog nyomban bonyolódott és veszedelmessé vált, ezzel szemben a kozákot bajos lett volna megítélni, mert hát hol keressék, hol fogják el? A bűntett elkövetése után eltűnt a vad sztyeppeken, ahova az emberi kéz el nem ér - aztán nyoma is veszett -, mikor pedig kitört a háború, mikor tatárok törtek az országra, a tettes ismét előkerült, mert olyankor a törvény aludt. Így menekülhetett Bohun is a felelősség elől. Zaglobának pedig nem kellett őt tettekkel is segítenie, hogy ezzel a bűn felét magára vegye. Ezt ugyan semmiképpen nem is tette volna meg, mert ámbár Bohun a barátja volt, hozzá, mint nemes emberhez, nem lett volna méltó egy kozákkal szövetkezni nemes emberek ellen, kivált, mivel Skrzetuskit ismerte, s ivott is vele. Zagloba uram nagy betyár volt ugyan, de betyárságának megvolt a mértéke. Mert a czehryni csárdákban együtt korhelykedni Bohunnal és egyéb kozák főemberekkel - különösen az ő pénzükért -, azt igen; a fenyegető kozák veszedelemmel szemben még jó is volt, ha az embernek ilyen barátai vannak. Zagloba uram nagyon vigyázott a bőrére, még ha itt-ott meg volt is szabdalva - míg egyszerre ráeszmélt, hogy a barátkozása révén csúnyán kátyúba jutott. Mert abban nem volt kétség, hogy ha Bohun a leányzót, a herceg egyik tisztjének és kedvencének menyasszonyát elragadja, azzal a herceggel húz ujjat, s akkor aztán nem marad számára más hátra, mint átszökni Hmelnickijhez s a lázadókhoz állni. Ez ellen azonban Zagloba a saját nevében határozottan vétót emelt, mert semmiképpen sem kívánt Bohun szép szeméért a lázadókhoz állni, ráadásul pedig a hercegtől is félt, mint a tűztől.

- Piha! Piha! - morogta bajusza alatt. - Farkánál fogva tekertem az ördögöt, most meg ő fogja az én nyakamat kitekerni. A mennykő üssön a kozákjába, azzal a lányos képével és tatár kezével! Íme, jól kilódultam erre a lakodalomra! Tisztára ebek lakodalma, Istenemre! A ménkű csapjon minden Kurcewiczbe és minden fehérnépbe! Mi közöm hozzájuk?... Nekem ugyan már semmi szükségem rájuk. Más főzi a levest, s én iszom meg a levét. És miért? Netán én akarok házasodni? Házasodjon az ördög, nekem mindegy; mi dolgom nekem ebben a vállalkozásban! Ha Bohunnal megyek, Wisniowiecki ugrat ki a bőrömből; ha pedig Bohunt itt hagyom, a parasztok ütnek agyon, vagy maga Bohun, minden halogatás nélkül. Nincs rosszabb dolog, mint paraszttal komázni. De úgy kell nekem! Én már ezzel a lóval is cserélnék, amelyen ülök. Kozákok bolondja lettem, ilyen hoppneki emberbe kapaszkodtam, most azért jól teszik, ha mindkét felől kicserzik a bőrömet.

Ilyetén gondolatok közepette Zagloba uram alaposan megizzadt, s kedve még jobban elborult. Nagy volt a hőség, a ló járása nehéz, mert régen nem jártatták, Zagloba pedig nagy testű ember volt. Boldog Isten, mit nem adott volna érte, ha most valahol egy hűs csapszékben ülhetne egy korsó hideg sör mellett, ahelyett, hogy ebben a hőségben az aszott sztyeppen nyargal!

Noha Bohun sürgette, mégis lassította az iramot, mert szörnyű hőség volt. Kicsit pihentették a lovakat, miközben Bonhun az eszaulokkal beszélgetett, nyilván parancsokat adott nekik, mert eddigelé azt sem tudták, hová mennek. Zagloba fülébe csak a parancs utolsó szavai jutottak el:

- Várni, míg lövés dördül.

- Igenis, bat'ku!

Bohun hirtelen hozzája fordult:

- Te velem jössz előre.

- Én? - kérdezte Zagloba, szemlátomást rossz hangulatban. - Én annyira szeretlek, hogy lelkem felét máris kiizzadtam érted, miért izzadjam ki a másik felét is? Mi ketten olyanok vagyunk, mint dolmány meg a bélése, az ördög is alighanem egyszerre visz el bennünket, ami nekem már mindegy, mert úgy vélem, a pokolban sem lesz ennél melegebb.

- Gyerünk!

- Ha a nyakunkat törjük is.

Elindultak, s utánuk a kozákok is. De ez utóbbiak lassan haladtak, úgyhogy hamarosan elmaradtak tőlük, végül pedig egészen eltűntek.

Bohun meg Zagloba, mély gondolatokba merülve, szótlanul lovagoltak egymás mellett. Zagloba a bajuszát ráncigálta, s szemlátomást erősen dolgozott az agya: nyilván azt latolgatta magában, mi módon tudna ebből az egész dologból kievickélni. Időnként félhangon dörmögött, majd meg Bohun felé sandított, kinek arcán a féktelen düh és szomorúság kifejezése váltogatta egymást.

"Furcsa - gondolta magában Zagloba -, hogy ilyen deli legény létére nem bírta ama leányzót maga felé hajlítani. Igaz ugyan, hogy kozák, de jeles lovag és viceezredes, aki - ha csak át nem áll a rebellióhoz - előbb-utóbb nemességet is kap, ami csakis tőle függ, Skrzetuski uram is jeles gavallér és jóképű legény, de szépségre ezzel a leventével fel nem veheti a versenyt. Hej, de nagyon összeakaszkodnak ezek, ha találkoznak, mert mind a kettő nagy duhaj, mégpedig a javából!"

- Ismered te jól Skrzetuskit, Bohun? - kérdezte hirtelen.

- Nem - felelte amaz kurtán.

- Nehéz dolgod lesz vele. Láttam ám, mi módon nyitotta ki maga előtt az ajtót Czaplinskival. Góliát biz őkelme, nemcsak a serleghez, de a kardhoz is.

A kozák nem felelt, s mindketten ismét saját gondolataikba merültek, amit Zagloba időnként dörmögve kísért ilyetén szavakkal: "Bizony, bizony! Hiába!"

Így telt el néhány óra. A nap már elvándorolt valahova Czehryntől nyugatra; kelet felől hűvös szellő indult, Zagloba levette hiúzprém kucsmáját, tenyerével végigsimította verejtékes fejét, s még egyszer megismételte:

- Bizony, bizony! Hiába!

Bohun mintha álmából ébredt volna.

- Mit mondtál? - kérdezte.

- Azt, hogy hamarosan besötétedik. Messze megyünk még?

- Nem.

Egy óra múlva csakugyan besötétedett. Most már azonban egy erdős szakadékban haladtak, végül a szakadék végén fény csillant fel.

- Rozlogi! - jelentette ki Bohun hirtelen.

- Igen! Brr! Valahogyan hideg van e szakadékban.

Bohun megállította lovát.

- Várj itt! - mondta.

Zagloba ránézett. A kozák szemének az volt a tulajdonsága, hogy éjszaka világított, most pedig olyan volt, akár az égő fáklya.

Mindketten sokáig mozdulatlanul álltak a szakadék szélén. Végül a távolból lovak prüszkölése hallatszott. Bohun kozákjai közeledtek lassan az erdő mélyéből. Az eszaul előrejött a parancsokért, amelyeket Bohun suttogott, mire a kozákok ismét megálltak.

- Gyerünk! - szólt Bohun Zaglobának.

Kis idő múlva az udvarház gazdasági épületeinek sötét tömegei, lomtárak, kútgémek tűntek fel szemük előtt. Az udvarházban csend volt. A kutyák sem ugattak. A házak fölött ott világított a hold nagy, aranyos korongja. A gyümölcsösből a meggy- és almavirág illata áradt; mindenütt olyan nyugalom honolt, oly csodálatosan szép éjszaka volt, hogy valóban csak egy teorbán játéka hiányzott a szép hercegkisasszony ablaka alatt.

Némelyik ablakban még világ volt.

A két lovas a kapuhoz közeledett.

- Ki az? - hangzott az éjjeliőr kérdése.

- Nem ismersz meg, Makszim?

- Kegyelmességed az? Szlava Bohu![91]

- Na viki vikiv![92] Nyiss ki. Mi újság nálatok?

- Minden rendben van. Kegyelmességed régen nem járt Rozlogiban.

A kapu sarka vészesen megcsikordult, a csapóhíd leereszkedett az árok fölé, s a két lovas belépett az udvarra.

- Ide hallgass, Makszim: a kaput ne zárd be, a hidat se húzd fel, mert hamarosan továbbmegyünk.

- Kegyelmességed hát csak úgy kutyafuttában?

- Úgy van. A lovakat kösd a karóhoz.

A Kurcewiczek még nem aludtak. Éppen estebédnél ültek abban a fegyverekkel megrakott pitvarban, mely végignyúlt a ház egész hosszában az udvartól a túlsó oldalon a gyümölcsösig. Bohun és Zagloba láttára felugráltak. A knyázné arcáról csodálkozás, de egyszersmind elégedetlenség és félelem is tükröződött. Az ifjú knyázok közül csak ketten voltak ott: Symeon és Mikolaj.

- Bohun! - kiáltotta a knyázné. - Mit keresel te itt?

- Jöttem, hogy fejet hajtsak kegyelmed előtt, maty. Nem is örvendezik nekem kegyelmességed?

- Örülök, hogyne örülnék, csak éppen csodálkozom, hogy itt látlak, mert úgy hallottam, Czehrynben őrködöl. S kit hoz Isten veled?

- Ez Zagloba úr, nemes ember s nekem barátom.

- Örvendünk, örvendünk - köszöntötte a knyázné.

- Örvendünk! - ismételte Symeon és Mikolaj.

- Szerelmetes asszonyom! - felelte Zagloba. - Régi igazság hogy a rosszkor érkező vendég, tatárnál rosszabb ellenség, viszontag az is igaz, ki a mennyországba akar jutni, az ne késlekedjék az utast befogadni, az éhezőnek enni, a szomjúhozónak inni adni...

- Üljenek hát le kegyelmetek, egyenek és igyanak - bíztatta őket az öreg knyázné. - Köszönjük, hogy eljöttetek. Nono, Bohun, terád azonban igazán nem számítottam... hacsak valaminémű dolgod nincs velünk.

- Netán van is - felelte az ifjú vontatottan.

- Mi legyen az? - érdeklődött a knyázné nyugtalanul.

- Ha eljön az ideje, majd beszélünk róla. Hadd pihenjünk meg. Egyenest Czehrynből jövünk.

- Akkor nyilván nagyon sürgetős dolog néked?

- Mert hova is lenne nekem sürgetős, ha nem kegyelmességtekhez. A knyázkisasszony egészséges?

- Egészséges - felelte a knyázné szárazon.

- Szeretném szememet megörvendeztetni véle.

- Helena már nyugovóra tért.

- Kár. Mert én nem maradok sokáig.

- Hová sietsz?

- Háború van, maty! Ilyenkor semmire sincs időnk. A hetmanok bármely napon hadba küldhetnek, s bizony szomorú lesz nekem a zaporozsjei testvéreket ütni. Nem jártunk eleget velük együtt török jószág után... igaz-e, knyáz urak?... Együtt hajóztunk a tengeren, ott ettünk sót meg kenyeret, együtt ittunk, együtt mulatoztunk, s íme, most ellenségek vagyunk.

A knyázné élesen Bohunra nézett. Agyán átsuhant a gondolat, hogy Bohun netán a rebellióhoz akar átállni, s azért jött, hogy fiait kitapogassa.

- Hát te mit akarsz tenni? - kérdezte.

- Én, maty? Mit tennék, nehéz a sajátunkat ütni, de muszáj.

- Azt míveljük mi is - jegyezte meg Symeon.

- Hmelnickij áruló! - tette hozzá az ifjú Mikolaj.

- Halál az árulóra! - mondta Bohun.

- A hóhér világítson nekik! - fejezte be Zagloba.

Bohun megint megszólalt:

- Így van ez ebben az életben. Aki ma barátod, holnap már júdásod. Az ember senkinek sem hihet ezen a világon.

- Csak a jó embereknek - tette hozzá a knyázné.

- Persze, a jó embereknek lehet hinni. Ezért hiszek én kegyelmességteknek, és szeretlek benneteket, mert jó emberek vagytok, nem árulók...

Volt a kozák vezér hangjában valami olyan furcsa, hogy egy pillanatra csend lett. Zagloba a knyáznéra pislogott ép szemével, az meg Bohunra meredt.

Az ifjú így folytatta:

- A háború nem élteti az embert, hanem pusztítja, azért akartam én kegyelmességteket még egyszer látni, mielőtt hadba indulnék. Ki tudja, megtérek-e, s kegyelmetek meg sajnálnának, hiszen szerelmetes véreim vagytok... igaz-e?

- Úgy segéljen minket az Isten! Gyerekkorodtól fogva ismerünk.

- Testvérünk vagy nekünk - tette hozzá Symeon.

- Ti, knyázok, nemes nagyurak vagytok, s íme, a kozákot nem vetettétek meg, házatokba fogadtátok, a rokon leányzót neki ígértétek, tudván, hogy nélküle a kozáknak nem élet az élet, no, így könyörültetek a szegény kozákon.

- Erről nincs mit beszélni - felelte gyorsan a knyázné.

- Nem úgy, maty, van mit beszélni, mert ti jótevőim vagytok, s íme, én e nemes urat, nekem barátomat megkértem, fogadna fiává, a címerét is osztaná meg velem, hogy valamiképpen szégyenkeznetek ne kelljen, amiért a rokon leányasszonyt kozákhoz adtátok. Zagloba uram bele is egyezett, most azért mi együtt igyekezünk a sejmben nyélbe ütni e dolgot, a háború után pedig fejet hajtok a nagyhetman előtt, kinél kedvet találtam, netán kész kérésemet támogatni; hiszen Krzeczowskinak is ő szerezte meg a nemesi armálist.

- Isten segítsen meg benne - mondta rá a knyázné.

- Igaz emberek vagytok, amit köszönök is kegyelmességteknek De háború előtt még egyszer hallani szeretném, hogy szavatoknak állván, a leányasszonyt nékem adjátok. A nemes ember szava nem füst és levegő, márpedig ti nemes knyázok vagytok.

A kozák vezér vontatottan, ünnepélyesen beszélt, de szavaiból kitetszett némi fenyegetésféle, hogy mindent meg kell neki adni, amit kíván.

Az öreg knyázné fiaira nézett, azok meg őrá, s egy darabig csend volt. Egyszerre a fal tövében az egyik buzogányon ülő sólyom felsivalkodott, ámbár a hajnal még messze volt: utána megszólaltak a többiek, egy nagy sas felébredt, megrázta tollazatát, és kárálni kezdett.

A kemencében égő hasábok alig parázslottak. A szoba komor homályba borult:

- Mikolaj, tégy a tűzre - utasította a knyázné.

Az ifjú knyáz rálökött egy hasábot.

- No, megígéritek? - kérdezte Bohun.

- Meg kell kérdeznünk Helenát.

- Majd beszél ő magáért, ti is szóljatok magatokért. Megígéritek?

- Meg - felelte a knyázné.

- Meg - ismételték meg a knyázok is.

Bohun hirtelen felállt, s Zaglobához fordulva hangosan szólt:

- Nemes Zagloba uram, hajts te is fejet, s kérd a leányzót, netán neked is odaígérik.

- Mi lelt, kozák, részeg vagy? - kiáltotta a knyázné.

Bohun válasz helyett elővette Skrzetuski levelét, s Zaglobához fordult:

- Olvasd! - mondta.

Zagloba átvette a levelet, s a mély csendben olvasni kezdte.

Mikor befejezte, Bohun keresztbe fonta karját a mellén.

- Most azért kinek adjátok a leányzót? - kérdezte.

- Bohun!

- Árulók! Hitszegők! Ebhitűek! Júdások!... - kiáltotta a levente, s hangja olyan volt, akár a kígyó sziszegése.

- Hej, fiacskáim, fegyverre! - vezényelte a knyázné.

A Kurcewiczek mint a villám ugrottak a falhoz, s kardot ragadtak.

- Nemes uraim, nyugalom! - kiáltotta Zagloba.

Ám mielőtt befejezhette volna, Bohun öve mellől előrántotta pisztolyát, és elsütötte.

- Jézus! - nyögte Symeon knyáz, még egy lépést előrelépett, keze a levegőben kalimpált, aztán elterült a földön.

- Emberek, segítség! - sikoltozta a knyázné kétségbeesetten.

De e pillanatban az udvaron, a kert felől, szintén lövések hallatszottak, ajtók és ablakok csörömpölve szakadtak be, s néhány tucat szemen tódult a pitvarba.

- Halál reájuk! - dörögték a vad kiáltások.

Az udvaron felhangzott a riasztó harangkongás. A pitvarban a sok madár éktelen zsivajt csapott, zűrzavar, kiáltozás, lövöldözés lármája verte fel az imént még szendergő udvarház csendjét. Az öreg knyázné mint az anyafarkas vetette magát Symeon még utolsókat vonagló testére, de csakhamar két szemen megragadta hajánál fogva, s félrevonszolta, ezalatt pedig az ifjú Mikolaj a pitvar szegletébe szorulva, halálmegvető bátorsággal védekezett.

- Félre! - rikoltotta Bohun hirtelen a körülötte tolongó kozákoknak. - Félre! - ismételte meg mennydörgő hangon.

A kozákok visszahúzódtak, vélvén, hogy a vezér meg akarja menteni az ifjú életét. Ámde Bohun karddal a kezében maga vetette magát a knyázra.

Borzalmas párviadal kezdődött, s a knyázné, kit két markos szemen tartott hajánál fogva, kénytelen volt azt nyitott szájjal és lángoló szemmel végignézni. Az ifjú knyáz viharként rohant Bohunra, ki lassan hátrálván, kicsalogatta a pitvar közepére. Hirtelen leguggolt, elhárított egy hatalmas vágást, aztán a védekezésből támadásba csapott át.

A kozákok visszafojtott lélegzettel, leeresztett karddal álltak ott, mintha földbe gyökerezett volna a lábuk, s tekintetükkel kísérték a harcot.

A mély csendben csak a harcolók lihegése és szuszogása, fogak csikorgása és kardok süvöltése, meg az egymáshoz csapódó acél csattogása hallatszott.

Egy darabig azt lehetett hinni, a kozákot már megtöri az ifjú óriás ereje és szívóssága, mert ismét hátrálni és védekezni kezdett. Arcát szinte eltorzította az erőfeszítés. Mikolaj szaporázta csapásait, kardja szakadatlanul ott villogott Bohun körül, a padlóról porfelhő szállt fel, s eltakarta a küzdő feleket, de a szemenek a porfelhőn keresztül is észrevették, hogy vezérük arca vérzik.

Bohun hirtelen félreugrott, s a knyáz szablyája a levegőt vágta át. Mikolaj a lendülettől megingott s előrehajolt, a kozák pedig e pillanatban úgy nyakszirten vágta, hogy a knyáz mintha villám sújtotta volna, zuhant a földre.

A kozákok örömrivalgása összekeveredett a knyázné egetverő sikoltásával, hogy szinte a mennyezet is meghasadt bele. A harc véget ért, a kozákok nekiestek a falakon függő fegyvereknek, s vadul leszaggatták, egymás kezéből tépve ki az értékesebb szablyákat és handzsárokat, közben pedig végigtapostak a knyázok meg saját társaik holttestén, akiket Mikolaj knyáz kaszabolt le. Bohun mindent megengedett. Ott állt a Helena szobájába vezető ajtó előtt, s nehezen lihegve állta el az utat. Arca sápadt és véres volt, mert a knyáz kardja kétszer is érte a fejét. Révült tekintete Symeon holttestéről a Mikolajéra siklott át, s olykor a knyázné elkékült arcán akadt meg, kit a molojecek hajánál fogva tartottak, s térdükkel szorítottak a földhöz, mert mindenáron ki akart szabadulni kezükből, hogy fiai holttestéhez rohanjon.

A pitvarban az ordítozás és a zűrzavar nőttön-nőtt. A kozákok pányvára fogták, s irgalmatlanul gyilkolták a Kurcewiczek cselédségét. A padlón folyt a vér, a pitvar tele volt holttesttel és puskaporfüsttel, a falak lekopasztva, még a madarakat is mind elpusztították.

Egyszerre sarkig kinyílt az ajtó, mely előtt Bohun állt. A levente megfordult, s hirtelen visszahőkölt.

Az ajtóban megjelent a világtalan Wasyl, s mellette fehér patyolatban Helena, ki maga is fehér volt, mint a patyolat. Szeme tágra nyílt, s szája is nyitva volt a rémülettől.

Wasylnál kereszt volt, melyet két kézzel tartott arca magasságában, a pitvarban uralkodó kavarodás, a holttestek és a tócsákban álló vér, a villogó kardok és égő tekintetek közepette különösen ünnepélyes volt ez a magas, sovány alak, őszülő hajával s szeme helyén ama fekete gödrökkel, mint egy szellem vagy halott, aki ledobta magáról a gyászleplet, s eljött, hogy megtorolja a gaztetteket. A kiabálás elcsendesült. A kozákok rémülten hátráltak. A knyáz nyugodt, de fájdalmas hangja törte meg a csendet:

- Az Atyának, Fiúnak, a Szentléleknek és a Boldogságos Szűznek nevében! Férfiak, akik messze földről érkeztetek, vajon az Úr nevében jösztök-e? Mert: "Áldott a férfiú, ki az utat járván, Isten igéjét hordozza ajkán." Avagy örvendetes hírrel jösztök-e? Avagy apostolok vagytok-é?

Szavait halálos csend követte. Ő pedig a kereszttel a kezében előbb az egyik, majd a másik oldal felé fordulva így folytatta:

- Jaj nektek, atyámfiai, mert aki a maga hasznáért, avagy bosszúból míveli a háborút... az örök kárhozatra vettetik... Imádkozzunk, hogy irgalmat találjunk. Jaj nektek, atyámfiai, és jaj nekem! Ó, ó, ó! - tört fel a sóhajtás a knyáz ajkáról.

- Hospodi pomiluj![93] - hangzott a molojecek halk válasza, s leírhatatlan félelmükben rémülten vetették magukra a keresztet.

- Wasyl, Wasyl!... - hasított a levegőbe egyszerre a knyázné fülszaggató, vad sikoltása.

Volt a hangjában valami szívet tépő, mintha egy szakadozó élet utolsó szava lett volna. A kozákok, amint térdükkel a földhöz szorították, csakugyan megérezték, hogy már nem igyekszik kiszabadulni kezükből.

A knyáz megremegett, de csakhamar arrafelé tartotta a keresztet, ahonnan a hang jött, s így felelt:

- Jaj neked, elkárhozott lélek, ki a mélységből kiáltasz!

- Szemenek! - kiáltotta ekkor Bohun, s lába megingott alatta.

A kozákok hozzáugrottak, s karjánál fogva támogatták.

- Megsebesültél, bat'ku?!

- Meg! De sebaj! Sok vérem elfolyt. Hej, fiúk, vigyázzatok e leányzóra, mint a szemetek világára... Fogjátok körül a házat, s senkit ki ne eresszetek... Knyázkisasszonyom...

Többet nem bírt mondani, ajka elhalványodott, szeme elhomályosult.

- Vigyétek az atamánt a szobába - rendelkezett Zagloba, ki e pillanatban került elő valamelyik szegletből, s váratlanul jelent meg Bohun mellett. - Semmi, semmi! - jelentette ki, a sebeket körültapogatva. - Holnapra jól lesz. Majd én gondját viselem. Nyomkodjatok csak össze némi kenyérbelet pókhálóval. Ti fiúk, takarodjatok innen az ördögbe, szórakozzatok a leányzókkal a cselédházban, itt semmi szükség rátok, ti ketten pedig vigyétek az atamánt. Vigyétek! Így la. Mozogjatok hát az ördögbe, mit álltok itt? A házra jól vigyázzatok, magam nézek utána.

Két szemen átvitte Bohunt a benyílóba, a többiek pedig kitakarodtak.

Zagloba Helenához lépett, s szemével erősen hunyorgatva, gyorsan, de halkan szólt:

- Skrzetuski barátja vagyok, ne félj tőlem. Csak vidd aludni a prófétádat, s várj rám.

Azzal bement a szobába, ahol a két eszaul egy török szőnyeggel leterített kerevetre fektette Bohunt. Nyomban elküldte őket kenyérért meg pókhálóért, s mikor elhozták, hozzáfogott az ifjú atamán sebeinek bekötözéséhez azzal a hozzáértéssel, amelyet akkoriban minden nemes ember elsajátított, a párviadalokban avagy a kisgyűléseken bevert fejek összeragasztása során.

- A szemeneknek pedig mondjátok meg, hogy az atamán holnapra egészséges lesz, mint a makk, addig pedig senki se törődjék vele. Kapott ugyan egypárat, de derekasan viselkedett, s holnap lakodalmát tartja, ha pópa nélkül is. Ha van a házban pince, nem bánom, nekiláthattok. No, a sebek már be is vannak kötözve. Most menjetek, hogy az atamánnak nyugta legyen.

Az eszaulok távoztak.

- De aztán az egész pincét ki ne igyátok! - kiáltott még utánuk Zagloba.

Azzal leült a kozák ágya mellé, s figyelemmel vizsgálgatta.

- No, az ördög nem visz el a sebek miatt, ámbár jól megkaptad a magadét. Vagy két napig sem kezedet, sem lábadat meg nem mozdítod - dörmögte magában, a kozák halvány arcát és behunyt szemét vizsgálva. - A szablya nem akarta a hóhért károsítani, ki magáénak tud téged, s bizony nem menekülsz a kezétől. Ha felakasztanak, az ördög bábut csinál belőled gyerekei számára, mivelhogy szemrevaló legény vagy. Nem, atyámfia, igaz, jó torkod van, de velem ugyan nem iszol többet. Keress magadnak cimborákat a kutyapecérek között, mert látom, szeretsz fojtogatni, de én nem kívánok veled éjszakának idején nemesi udvarházakra esni. Szekundáljon neked a hóhér, úgy bizony!

Bohun halkan felnyögött.

- Csak nyögj, csak sóhajtozzál! Holnap majd még jobban is sóhajtozol. Megállj csak, tatár fajzatja, knyázkisasszonyra fájt a fogad? No, nem csodálom, mert a leányzó ízes falat, de ebeknek dobom az eszemet, ha eszel belőle. Előbb nő szőr a tenyeremen...

Az udvarról zűrzavaros hangok hatoltak Zagloba fülébe.

- Ahá, nyilván megtalálták már a pincét - dörmögte. - Csak igyátok le magatokat a sárga földig, hogy jól aludjatok, majd őrködöm én mindnyájatok helyett, ámbátor nem tudom, örültök-e majd neki holnap.

Azzal felkelt, hogy megnézze, valóban megismerkedtek-e már a szemenek a knyázék pincéjével, előbb azonban kilépett a pitvarba. Borzalmas látvány tárult a szeme elé. Középen hevert Symeon és Mikolaj már megmerevedett holtteste, a sarokban pedig a knyázné ülő helyzetben, összekuporodva, úgy, ahogyan a szemenek térdükkel a földhöz szorították. Szeme nyitva volt, foga kivicsorítva. A kemencében égő tűz homályos fénnyel árasztotta el a pitvart, s ott rezgett a vértócsák fölött; a pitvar mélye árnyékba borult. Zagloba a knyáznéhoz lépett, hogy megnézze, lélegzik-e még, kezét arcához érintette, de már hideg volt. Így aztán sietve kiment az udvarra, mert a pitvarban elfogta a félelem. Odakint a kozákok már javában dorbézoltak. Tüzeket raktak, s azok fényénél Zagloba megpillantotta a mézboros és pálinkáshordókat, melyeknek felső dongája ki volt ütve. A kozákok úgy meregettek belőlük, akár a kútból, s ittak életre-halálra. Némelyeket már felfűtött a szesz, ezek a cselédházi fehérnépet hajszolták, kik közül egyesek rémülten vergődtek, vagy hanyatt-homlok menekülve a tűzön ugráltak át, mások pedig röhögve, visongatva fogatták meg magukat, s hagyták, hogy a tüzekhez vigyék, ahol a kozákok táncoltak. A legények mint a megszállottak ugráltak, guggoltak, a leányzók pedig előttük ropták, hol előre rezegve, hol meg hátrálva a táncosok vad mozdulatai elől. A nézők a bádog féliccéseket püfölték vagy énekeltek. Csak úgy röpködtek a hangos "u-ha!" kiáltások, melyeket a kutyaugatás, lónyerítés és a lakomához leöldösött ökrök bőgése kísért. A tüzek körül, távolabb rozlogi parasztok, uradalmi jobbágyok álldogáltak, akik a lövöldözés és kiáltozás zajára tömegesen tódultak ide a faluból, hogy lássák, mi történik. Eszükben sem volt a knyázokat védelmezni, mert a Kurcewiczeket gyűlölték a faluban, csak a duhajkodó kozákokat nézték, egymást könyökükkel bökdösve, suttogva, és mind jobban, jobban közeledve a mézboros és pálinkáshordókhoz. Az orgia lármásabbá, a korhelykedés vadabbá vált, a legények most már nem bádogkupákkal meregettek a hordókból, hanem nyakig beledugták fejüket, a táncoló fehérnépet pálinkával meg mézborral öntözték le, az arcok kigyúltak, az üstökök füstölögtek, egyesek már tántorogtak is. Zagloba a tornácra lépve egy pillantást vetett az ivókra, majd figyelmesen vizsgálta az eget.

- Derűs, de sötét! - mormogta. - Ha a hold lemegy, olyan sötét lesz, hogy akár pofozkodni lehet...

Azzal lassan lelépkedett a hordók és az ivó molojecek felé.

- Rajta, fiúk, rajta! - kiáltotta. - Ne sajnáljátok magatoktól. Rajta, rajta! Nem vásik el tőle a fogatok. Huncut, aki ma be nem rúg, az atamán egészségére. Rajta, a hordókhoz! Rajta, a fehérnéphez!... U-ha!

- U-ha! - üvöltötték a kozákok örvendezve.

Zagloba figyelmesen körülnézett.

- Hej, ebfiak, csiszlikek, melákok, lókötők! - kiáltotta egyszerre. - Magatok isztok, ugye, akár a szomjas lovak, de amazokkal, akik a strázsán állanak, nem gondoltok! Nem váltjátok le őket nyomban?!

A parancsot azon módon teljesítették, s egy szempillantás alatt tíz-egynéhány részeg kozák rohant, hogy leváltsa a strázsákat, akik eddigelé nem vettek részt a tivornyában. Ezek most futottak is könnyen megérthető nagy kedvteléssel.

- Rajta, rajta! - kiáltotta Zagloba, a pálinkáshordókra mutatva.

- Köszönjük, nagyuram! - felelték azok, bádogkupáikat megmerítve.

- Egy óra múlva váltsátok le amazokat is.

- Igenis - felelte az eszaul.

A szemenek természetesnek tartották, hogy Bohun után Zagloba vette át a vezérletet. Volt ez így már máskor is, s a legények mindig örültek is neki, mert Zagloba uram semmit sem tiltott meg tőlük.

A strázsák tehát ittak a többiekkel együtt, Zagloba pedig beszédbe elegyedett a rozlogi parasztokkal.

- Hé, paraszt! - kérdezte az egyik jobbágytól. - Messze van ide Lubnie?

- Hej, bizony messze, nagyuram! - felelte amaz.

- Reggelre oda lehet érni?

- Dehogy lehet, nagyuram!

- Hát délre?

- Azt már inkább.

- S merre kell menni?

- Egyenest az országút felé.

- Van itt országút?

- Jarema knyáz megparancsolta, hogy legyen, hát van.

Zagloba szándékosan hangosan beszélt, hogy a nagy kiáltozás és zaj közepette is minél több szemen meghallja.

- Ezeknek is adjatok pálinkát - szólt a legényeknek, a parasztokra mutatva. - De előbb nekem adjatok mézbort, mert hűvös van.

Az egyik szemen mézbort merített a hordóból egy bádogiccébe, s sapkájára helyezve nyújtotta Zagloba uramnak.

Az öregúr óvatosan két kézre fogta az iccét, hogy a bort széjjel ne öntözze, az edényt bajusza alá nyomta, s fejét hátrahajtva ivott lassan, de megállás nélkül.

Csak ivott és ivott - hogy már a kozákok is elcsodálkoztak. "Láttad? - suttogta egyik a másiknak. - Az anyja keservit!"

Közben Zagloba feje lassan egyre hátrább hajolt, majd egészen felhajtotta az iccét, végül elvette vöröslő arcától, ajkát lebiggyesztette, szemöldökét felhúzta, s így szólt, mintegy önmagának:

- No, nem rossz... óbor! De látni is, hogy nem rossz. Kár érte a ti paraszti torkotokba. Nektek megtenné a cefre is. Pogány mézbor bíz ez, mindjárt megkönnyebbültem, s némileg meg is vigasztalt.

S csakugyan megkönnyebbítette, fejében világosság támadt, ő maga megélénkült, s látszott, hogy mézborral meglocsolt vére pompás folyadékká vegyült, amint ő maga mondta, amelytől az ember egész testébe bátorság és kurázsi költözik.

Kezével intett a kozákoknak, hogy ihatnak, s megfordulva, lassú léptekkel végigjárta az egész udvart, figyelmesen szemügyre vett minden szegletet, végigment a csapóhídon, majd elfordult a forgóajtó felé, hogy megnézze, a strázsák jól vigyázzák-e a házat.

Az első strázsa aludt, a második, harmadik és negyedik szintén. Nagyon eltörődtek az úttól, de ezenfelül is már részegen álltak helyükre, s legottan el is nyomta őket az álom.

- Valamelyiket akár el is lophatnám, hogy legyen szolgalegényem - dörmögte Zagloba.

Azzal visszatért, egyenesen az udvarházba, ismét belépett a baljós pitvarba, benézett Bohunhoz is, s látván, hogy az nem ad életjelt magáról, visszahúzódott Helena ajtaja felé, s azt halkan kinyitva belépett a szobába, ahonnan mintha imádság moraja hangzott volna.

Ez tulajdonképpen Wasyl knyáz szobája volt, de a leány is ott tartózkodott, mert bátyja mellett biztonságosabbnak érezte magát. A világtalan Wasyl a Boldogságos Szűz képe előtt térdelt, amely alatt mécses égett. Mellette térdelt Helena, s mindketten hangosan imádkoztak. A leány Zaglobát megpillantva reáemelte tekintetét, a lovag azonban ujját ajkára tette.

- Kisasszonyom - kezdte -, Skrzetuski úr barátja vagyok.

- Ments meg! - suttogta Helena.

- Azért jöttem. Bízd rám magad.

- Mit tegyek?

- Menekülnünk kell, míg az ördög aléltan fekszik.

- Mit tegyek?

- Ölts férfigúnyát, s ha kopogtatok az ajtón, jöjj ki.

Helena habozott. Szemében megvillant a gyanakvás.

- Higgyek kegyelmednek?

- Mi jobbat tehetnél?

- Igaz, igaz. De esküdj meg, hogy nem árulsz el.

- Értelmed megzavarodott, ám ha úgy akarod, megesküszöm. Úgy segéljen Isten és a szent kereszt! Itt veszve vagy, szökésben a menekvés.

- Igaz, igaz.

- Mihamarabb ölts férfigúnyát, s várj.

- Hát Wasyl?

- Micsoda Wasyl?

- Tébolyult bátyám - felelte Helena.

- Téged fenyeget itt veszedelem, nem őt - vélte Zagloba -, ha elmeháborodott, akkor a kozákok szemében szent. Láttam is, hogy prófétának tartják.

- Úgy van. Ő Bohun ellen mit sem vétett.

- Itt kell hagynunk, másképpen elveszünk, s velünk együtt Skrzetuski uram is. Szaporán, kisasszonyom!

Zagloba e szavakkal elhagyta a szobát, s egyenesen Bohunhoz sietett.

A kozák vezér sápadt és gyenge volt, de szeme nyitva.

- Jobban vagy? - kérdezte Zagloba.

Bohun felelni akart, de nem bírt.

- Nem bírsz szólni?

Bohun megmozdította fejét, így akarván jelezni, hogy nem bír, de e pillanatban máris kiült arcára a fájdalom kifejezése.

- Kiáltani sem bírnál?

Bohun csak szemével jelezte, hogy nem.

- Még mozdulni sem?

Ismét az előbbi jel.

- Akkor hát jól vagyon, mert sem nem szólhatsz, sem nem kiálthatsz, meg sem mozdulhatsz, én pedig azalatt a knyázkisasszonnyal elmegyek Lubniébe. Mert ne gondold, bitang, hogy nem elégeltem meg a társaságodat, és tovább is cimboraságot kívánok tartani egy ilyen büdös paraszttal. Mit meregeted a szemed, akár a macska a szalonnára? Azt hiszed, meg nem teszem? Ne adjam át tiszteletedet valakinek Lubniében? Avagy borbélyt küldjek onnan hozzád, vagy netán a hóhért rendeljem meg a herceg úrnál?

A kozák halvány arca félelmetessé vált. Ráeszmélt, hogy Zagloba komolyan beszél, szeméből a vad kétségbeesés villámai szikráztak, arca tűzbe borult. Egyetlen emberfeletti erőfeszítéssel felemelkedett, s ajkáról feltört a kiáltás:

- Hej, szemen...

De nem fejezte be, mert Zagloba villámgyorsan fejére dobta saját zubbonyát, egy szempillantás alatt bebugyolálta, és hanyatt lökte.

- Ne kiabálj, mert megárt - mondta halkan, de erősen szuszogva. - Még megfájdulhatna tőle holnap a fejed, most azért, mint jó barát, gondoskodom rólad. Így la, jó meleged is lesz, el is alszol édesdeden, és a torkodat sem ordítozod ki. Hogy pedig kötésedet valamiképpen le ne szaggasd, íme, összekötözöm a kezedet, mindezt pedig per amicitam,[94] hogy hálásan emlékezzél reám.

Azzal a kozák kezét egy szíjjal összekötözte, s a csomót jól meghúzta, a másikkal, a sajátjával összekötözte a lábát is. Kilépett a pitvarba, eloltotta a tüzet a kemencében, s bekopogott Wasyl szobájába.

Onnan nyomban kisurrant egy karcsú alak.

- Te vagy az, kisasszonyom? - kérdezte a lovag.

- Én.

- Gyere, csak sikerüljön a lovakat elérnünk. Azok ott mind részegek, s az éjszaka sötét. Mire felserkennek, mi már messze leszünk.

Két lovas igyekezett halkan és lassan a rozlogi udvarház kertjét érintő erdős szakadékon keresztül. Az éjszaka nagyon sötét volt, mert a hold régen leszállt, s még fellegek is takarták a láthatárt. A szakadékban három lépésre sem lehetett látni, de botladoztak is a lovak minduntalan az utat keresztül-kasul szeldelő gyökerekben. Sokáig haladtak nagy óvatosan, míg végül megpillantották a szakadék végét, és azon túl a nyílt sztyeppet, melyet megvilágított a felhők szürkés visszfénye.

- Rajta! - kiáltotta ekkor az egyik lovas.

Repültek, mint a tatár íjból kilőtt nyíl, csak a lódobogás követte nyomon őket. A sötét sztyepp mintha menekült volna a lovak lábai alól. A ritkásan sorakozó magányos útszéli tölgyfák, mint megannyi kísértet suhantak el mellettük. Így száguldottak sokáig pihenés, szusszantás nélkül, míg végül a lovak lesunyták fülüket, s horkolni kezdtek a fáradtságtól; iramuk elnehezült, meglanyhult.

- Hiába, könnyíteni kell a lovakon - vélte a vaskosabb lovas.

A hajnal már kezdte kiszorítani az éjszakát a sztyeppről. Egyre nagyobb területek bukkantak fel a homályból, halványan feltünedeztek a sztyepp bogáncsai, a távoli fák és halmok: a levegőt egyre jobban átjárta a világosság. A fehéres fénysugarak megvilágították a lovasok arcát is.

E két lovas Zagloba és Helena.

- Hiába, könnyíteni kell a lovakon - ismételte meg Zagloba. - Tegnap is pihenő nélkül mentek Czehrynből Rozlogiba. - Ezt sokáig nem bírják, s félő, hogy kidőlnek. Hogy érzed magad, kisasszonyom?

Azzal útitársára pillantott, s válaszát be sem várva kiáltotta:

- Hadd nézzelek meg, kisasszonyom, a napvilágnál is. Hohó! E köntös bátyáidé volt? Szó, ami szó, formás kis kozák lett belőled! Ilyen legénykém nem volt, mióta élek, mindazonáltal úgy vélem, Skrzetuski uram majd leüti a kezemről. Hát ez meg micsoda? Istenemre, dugd el, kisasszonyom, a hajad, mert így leányzói mivoltod felől senki kétségben nem marad.

Helena hátán valóban dús fekete fürtök omlottak alá, mert megbontotta a gyors száguldás és az éjszakai nedvesség.

- Hová megyünk? - kérdezte a leányzó, s tincseit csomóba kötve, igyekezett kalpagja alá rejteni.

- Torony irányában.

- Hát nem Lubniébe?

Helena arcára kiült a nyugtalanság, s hirtelen Zaglobára vetett éles pillantásából látszott, hogy újra felébred benne a gyanakvás.

- Látod, kisasszonyom, megvan nekem a magamhoz való eszem, hidd el, mindent jól kikalkuláltam. Kalkulációmat pedig eme régi bölcsességre építettem: ne menekülj arrafelé, amerre kergetni fognak. Íme, ha e pillanatban kergetnek, nyilván Lubnie felé kergetnek, mert tegnap hangosan kérdezősködtem az oda vezető út felől, s búcsúzóul Bohunnak is megmondtam, hogy oda megyünk. Ergo: Czerkasy felé vesszük utunkat. Ha üldözőbe vesznek is, az nem lesz egyhamar, mert erre csak akkor kerül sor, ha a lubniei úton nem találnak meg, márpedig ezzel eltöltenek vagy két napot. Ezenközben mi Czerkasyba érünk, ahol most Piwnicki és Rudomina uraimék lengyel zászlóaljai állomásoznak. Korsunban pedig ott az egész hetmani haderő. Érted már, kisasszonyom?

- Értem, s halálomig hálás leszek érte kegyelmednek.

Közben egészen kivilágosodott. Az égbolt keleti felén az arannyal szegélyezett hajnalpír az opál és bíbor színeiben égett. A levegő hűvös és üde volt, a lovak vidáman prüszköltek.

- No, induljunk Isten nevében, szaporán! A lovacskák pihentek, s nekünk nincs vesztegetni való időnk - jelentette ki Zagloba.

Gyors ügetésbe vágtak, s vagy fél mérföldet nyargaltak pihenés nélkül. Egyszerre velük szemben felbukkant egy fekete pont, s gyorsan közeledett feléjük.

- Mi lehet az? - tűnődött Zagloba. - Lassítsunk. Lovas ember.

Csakugyan egy lovas közeledett feléjük lóhalálában, nyergében előrehajolva, arcát a ló sörényébe rejtette, s egyre korbácsolta az állatot, mely úgy vágtatott, hogy a földet is alig érte.

- Minémű ördög lehet ez, s miért vágtat annyira? Hej, de nagyon száguld! - jegyezte meg Zagloba uram, pisztolyát előhúzva tarsolyából, hogy minden eshetőségre kéznél legyen.

Közben a lovas már csak harminclépésnyire volt.

- Állj! - rivallt rá Zagloba, pisztolyát nekiszegezve. - Ki vagy?

A lovas visszarántotta paripáját, felemelkedett nyergében, de alig nézett oda, nagyot kiáltott:

- Zagloba úr!

- Plesniewski vagy, a czehryni sztaroszta szolgája? Mit keresel itt, hova vágtatsz?

- Forduljon vissza kegyelmességed is, s fusson velem együtt! Veszedelem! Isten haragja! Istenítélet!

- Beszélj, mi történt?

- A zaporozsjeiek elfoglalták Czehrynt! A parasztok gyilkolják a nemességet! Istenítélet!

- Az Atyának és Fiúnak!... Mit beszélsz... Hmelnickij?...

- Potocki urat megverték, Czarniecki úr fogságban. A tatárok a kozákokkal együtt jönnek. Tuhaj bej!

- Hát Barabasz meg Krzeczowski?

- Barabasz elesett, Krzeczowski Hmelnickijhez pártolt. Krzywonos tegnap éjjel elindult a hetmanok ellen. Hmelnickij pedig ma, hajnalban. Rettenetes haderő az! Az ország lángokban áll, a parasztság mindenütt felkel, folyik a vér! Meneküljön kegyelmességed!

Zagloba csak kimeresztette szemét, száját eltátotta, s úgy elámult, hogy egyetlen szót sem bírt szólni.

- Meneküljön kegyelmességed! - ismételte meg Plesniewski.

- Jézus Mária! - nyögte Zagloba uram.

- Jézus Mária! - ismételte meg Helena, és sírva fakadt.

- Meneküljenek kegyelmességtek, mert nincs idő.

- Hova? Merre?

- Lubniébe.

- Te oda igyekszel?

- Oda. A hercegvajdához.

- Az ördög vigye el! - kiáltotta Zagloba. - Hát a hetmanok hol vannak?

- Korsun alatt. De Krzywonos már bizonnyal hadban áll velük.

- A dögvész vigye el Krzywonost. Akkor hát oda hiába is mennénk.

- Az oroszlán szájába, saját vesztébe rohanna kegyelmességed.

- Hát téged ki küldött Lubniébe? Urad?

- Az én uram élve menekült, nekem pedig a komám mentette meg az életemet, ki a zaporozsjeieknél szolgál. Ő segélt a menekülésben, most azért magam jószántából megyek Lubniébe, mert nem tudom, hova meneküljek.

- De Rozlogit kerüld, mert Bohun ott van. Ő is át akar állni a rebellióhoz.

- Uramisten, segíts! Czehrynben mondták, hogy maholnap a Dnyeperentúlon is felkel a pórnép.

- Az bizony meglehet! Meg bíz az! Indulj hát utadra, ahova akarsz, mert nekem elég a magam bőrének gondja.

- Úgy is teszek! - felelte Plesniewski, s lovát korbácsával megcsapkodva elvágtatott.

- Rozlogit elkerüld! - kiáltott utána Zagloba. - Ha pedig Bohunnal találkozol, meg ne mondd neki, hogy láttál! Hallod?

- Hallom! - felelte Plesniewski. - Istennek ajánlom!

S úgy elvágtatott, mintha máris kergették volna.

- Nesze neked! - morfondírozott Zagloba. - Sokféle csávából kikeveredtem már, de ekkorában még sosem voltam. Előttem Hmelnickij, mögöttem Bohun, ami ha csakugyan így van, egyetlen ortát^[95] sem adnék sem első, sem a hátsó felemért, de még az egész bőrömért sem. Nyilván bolond módra cselekedtem, hogy nem Lubniébe igyekeztem veled, kisasszonyom, de hát most már hiába is tanakodnék erről! Piha! Piha! Most az egész értelmem annyit sem ér, hogy a csizmámat bezsírozzam vele. Mitévők legyünk, hova menjünk? Úgy látom én, már az egész Köztársaságban nincs egy zug, ahol az emberfia ő maga természetes halálával vehetne búcsút ettől az árnyékvilágtól. No, köszönöm, de én már csak a magam természete szerint akarok meghalni.

- Nemes lovag! - mondta most Helena. - Annyit tudok, hogy Jur meg Fedor bátyáim most Zlotonoszában vagynak, hátha netán tőlük jöhetne segítség?

- Zlotonoszában? Várj csak, kisasszonyom. Czehrynben ismerkedtem meg Unierzycki urammal, kinek Zlotonosza alatt, Kropiwnában és Czernobójban vagynak birtokai. De az messze van innen, messzebb, mint Czerkasy. Mit tegyünk?... Ha csakugyan nincs jobb hely, hát menjünk oda. Az országútról azonban le kell térnünk, a sztyeppen meg az erdőn biztonságosabban átlopakodhatunk. Kanyarodj le, kisasszonyom... így la. Úgy kormányozod azt a lovat, akár a legügyesebb kozák. Magas a fű, semmiféle szem meg nem lát.

Minél mélyebben behatoltak a sztyeppbe, a fű csakugyan annál magasabb lett, úgyhogy végezetül teljesen eltakarta őket. Ám a lovaknak nehéz volt haladniuk a hol vékony, hol vastag, gyakran pedig szúrós és éles fűszálak e szövevényében. Csakhamar annyira el is fáradtak, hogy végleg kiálltak.

- Ha azt akarjuk - jegyezte meg Zagloba -, hogy e lovacskák tovább szolgáljanak bennünket, akkor le kell szállnunk, s lenyergelnünk őket. Hadd hemperegnének és legelésznének egy kicsit, másképp nem mozdulnak tovább. Úgy vélem, hamarosan a Kahamlikhoz érünk. Bár ott volnánk már! Legjobb is a nádasban: ha ott elrejtőzöl, az ördög maga sem talál rád. Csak aztán el ne tévedjünk!

Azzal leszállt lováról, s Helenát is lesegítette. Azután a nyeregtakarók leszedéséhez és az elemózsia kirakásához fogott, mert azzal Rozlogiban gondosan ellátta magát.

- Harapnunk kell valamit - mondta -, mert hosszú az út.

Csizmája szára mellől kést, villát húzott elő, s átnyújtotta Helenának, azután egy csótárra eléje rakta a marhapecsenyét meg a kenyeret.

- Egyél, kisasszony - mondta -, "ha az ember gyomra korog, értelme is lassan forog..."; "hogy a dolgot el ne vétsed, marhasült legyen az étked", pedig már egyszer elvétettük, mert íme, látszik, hogy jobb lett volna Lubnie felé vennünk utunkat, de hát megtörtént. Bizonnyal a herceg is elindul hadaival a Dnyeper felé, a hetmanok megsegélésére. Pogány időket élünk, mert a testvérháború minden baj között a leggonoszabb. Nem akad majd egy szeglet sem a békés emberek számára. Jobb lett volna, ha papnak megyek, amire hivatásom is lett volna, mert békés és szelíd ember vagyok, de hát a sors másképpen rendelte. Istenem, Istenem, most krakkói kanonok lennék, s a litániát énekelném a stallumokban, mert igen szép hangom van. De hát hiába! Ifjúkoromban tetszett nekem a fehérnép! Hohó! El sem hiszed, kisasszonyom, milyen nyalka legény voltam. Ha valamelyikre ránéztem, mintha villám sújtotta volna. Ha vagy húsz évvel fiatalabb volnék, vakarhatná a fejét Skrzetuski uram. Csuda formás kis kozák vagy, kisasszonyom. Nem csodálom én az ifjakat, hogy annyira tapossák körülötted a sarat, s egymás hajának esnek miattad. Kezd meleg lenni. Kedves nékem kisasszonyom társasága, mindazonáltal nem tudom, mit nem adnék érte, ha már Zlotonoszában lennénk. Látom már, hogy nappal a fűben kell meglapulnunk, s éjjelente utaznunk. Csak azt nem tudom, kibírod-e az ilyen fáradalmakat?

- Egészséges vagyok, minden fáradalmat kibírok. Akár nyomban indulhatunk.

- Bizony nem fehérnéphez illő kurázsi lakozik benned, kisasszonyom. A lovak kihemperegték magukat, most azért nyomban felnyergelem, hogy minden esetre készen legyenek. Addig nem érzem magam biztonságban, amíg a Kahamlik mocsarait és rekettyéseit meg nem pillantom. Ha nem tértünk volna le az országútról, Czehrynhez közelebb értük volna a folyót, de ezen a helyen az országúttól lesz egy mérföldnyire is. Legalábbis így kalkulálom. Legottan át is kelünk a túlsó partra. Bevallom, kisasszonyom, szörnyen álmos vagyok. A tegnapi éjszakát teljes egészében átkóboroltuk Czehrynben, tegnap az ördög Rozlogiba vitt azzal a kozákkal, ma éjjel pedig megint csak viszen, de most már Rozlogiból. Annyira álmos vagyok, hogy szinte beszélni sincs kedvem, s noha hallgatni nem szokásom, mert a bölcsek azt mondják, "Jó macska egérre les, a jó ember beszédes", mégis érzem, hogy a nyelvem fölöttébb ellustult. Bocsáss meg, kisasszonyom, ha el találok szundítani.

Zagloba uram igaztalanul panaszkodott nyelvére, hogy ellustult, mert hajnaltól estig szüntelenül kerepeltette, de azért csakugyan álmos volt. Amint lóra ültek, nyomban el is bóbiskolt, csak úgy lígett-lógott a nyeregben, végül jóízűen elaludt. Elaltatta a fáradtság meg a fű zizegése, amint a lovak melle széjjelhárította. Helena pedig átadta magát gondolatainak, melyek, mint valami madársereg kóvályogtak agyában. Eddigelé az események oly gyorsan követték egymást, hogy nem bírt számot adni magának a történtekről. A támadás, a borzalmas gyilkossági jelenetek, a váratlan segítség és a szökés - mindez egyetlen éjszakán zúdult végig életében, mint a vihar. S emellett annyi sok érthetetlen dolog is történt! Ki az, aki megmentette? Igaz, megmondta nevét, de ez a név semmivel nem magyarázza eljárását. Hogy került Rozlogiba? Azt mondta, Bohunnal érkezett oda, akkor pedig nyilván barátja, cimborája volt. De akkor miért mentette meg őt, holott ezzel a legnagyobb veszedelmet és Bohun szörnyű bosszúját hívta ki maga ellen. Hogy az ember ezt megértse, ahhoz ismernie kellett volna Zaglobát, és azt, hogy amilyen jó szíve, olyan nyugtalan agya volt. Ámde Helena mindössze hat órája, hogy ismerte. S íme, ez az ember, ez az arcátlanul garabonciás, ez a korhely képű öreg az ő megmentője. Ha három nappal ezelőtt találkozik vele, irtózatot és bizalmatlanságot érzett volna vele szemben, most pedig úgy néz rá, mint jó angyalára és vele együtt szökik - de hová? Zlotonoszába vagy máshová, még maga sem tudja. Micsoda sorsfordulat! Tegnap még a békés szülői házban hajtotta fejét nyugovóra, ma pedig, íme, itt van a sztyeppen lóháton, férfigúnyában, hajlék és tető nélkül.

A veszedelem még nem múlt el ugyan, de lehet, hogy a szabadulás sincs messze. Ki tudja, merre jár az, akit szíve magáénak választott. A Szicsből már bizonnyal visszatért, netán valahol itt jár a sztyeppen. Keresni fogja őt, meg is találja, s akkor öröm váltja fel a könnyeket, vidámság a szomorúságot, a veszedelmek és félelmek egyszer s mindenkorra elmúlnak - s jön a békesség és a vigasztalás.

A sztyepp édesdeden susogott, a virágokból erős, kábító illatok áradtak, a bogáncs vörös feje, a dögfű bíborszín pamatai, a szamárkóró fehér gyöngyei és az üröm tollai feléje hajoltak, mintha ebben a hosszú hajfonatú, fehér arcú, piros ajkú, kozáknak öltözött teremtésben felismernék testvérüket - a leányt.

Elméjében elmosódtak a gyilkosság és üldözés képei s édes erőtlenség szállt reá, az álom már kezdte ólmozni szemét, a lovak lassan poroszkáltak - mozgásuk elringatta. Elaludt.

Kutyaugatásra ébredt. Szemét kinyitva egy terebélyes, árnyékos tölgyfát, emberi tanyát és gémeskutat látott maga előtt. Nyomban felköltötte útitársát is.

- Ébredjen kegyelmed!

Zagloba kinyitotta szemét.

- No, mi az? Hol vagyunk?

- Nem tudom.

- Várj csak, kisasszonyom. Ez kozák telelő gyepű.

- Magam is úgy nézem.

- Bizonnyal csabánok tanyáznak itt. Nem valami kellemes kompánia. Mit csaholnak azok az ebek, tépnék széjjel a farkasok! A ház előtt embereket és lovakat látok. Hiába, be kell térnünk, hogy valamiképpen utánunk ne eredjenek, ha elkerülnénk őket. Nyilván te is elszundítottál, kisasszonyom...

- El bizony.

- Egy, kettő, három, négy felnyergelt ló... és négy ember a tanya előtt. No, nem valami nagy erő. Úgy van, csabánok. Lelkendezve beszélnek valamit. Hé, emberek! Gyertek csak ide!

Csakugyan csabánok voltak, lóhajcsárok, akik nyáron át a sztyeppen őrizték a méneseket. Zagloba azonnal észrevette, hogy csak egyiknek van kardja és pisztolya, a többi háromnak minden fegyverzete bothoz kötözött lóállkapocs volt, ámde azt is tudta, hogy az ilyen lóhajcsárok rendszerint vad emberek, akik gyakran nagyon veszélyesek az utasokra nézve.

Mind a négyen közelebb jöttek, s csakugyan sandán tekingettek a jövevényekre. Bronzszínű arcuk egy csipetnyi jóindulatot sem árult el.

- Mit akartok? - kérdezték, süvegüket meg sem billentve.

- Szlava Bohu - köszönt Zagloba.

- Na viki vikiv. Mit akartok?

- Messze van ide Syrowata?

- Nem ismerünk mi semmiféle Syrowatát.

- Hát e téli gyepűnek mi a neve?

- Husla.

- Itassátok csak meg lovainkat.

- Nincs víz, kiszáradt. Honnan jösztök?

- Kriva Rudáról.

- S hová igyekeztek?

- Czehrynbe.

A csabánok összenéztek.

Az egyik ferde vágású bogárszemével jól megnézte Zagloba uramat, s végül megszólalt:

- Mi okból tértetek le az országútról?

- Mert nagy a meleg.

A ferde szemű megfogta Zagloba uram lovának kantárszárát.

- Szállj csak le, uracskám, arról a lóról. Czehrynbe már hiába mennétek.

- Aztán miért? - kérdezte Zagloba nyugodtan.

- Látod-e ezt a legényt? - felelte a ferde szemű, az egyik csabánra mutatva.

- Látom.

- Ő Czehrynből jött. Ott most a lahokat ölik.

- Hát te tudod-e, paraszt, ki megyen most utánuk Czehrynbe?

- Kicsoda?

- Knyáz Jarema!

A hetvenkedő csabánok arca egyszerre alázatossá változott. Mindnyájan mintegy vezényszóra emelték le süvegüket.

- S tudjátok-e, pimasz parasztok, mit mívelnek a lahok az olyanokkal, akik gyilkolnak? Felköttetik. S tudjátok, mennyi hada van Jarema knyáznak, s tudjátok-e, hogy már nincs messzebb egy fél mérföldnél? No, ebfiak? Mi módon fogadtatok minket? Kiszáradt a kutatok, nincs víz a mi lovainknak? Hej, ebfiak, hej, viperafajzat, majd megmutatom én nektek!

- Ne haragudj, nagyuram! A kút kiszáradt. Mi magunk is a Kahamlikhoz járunk itatni, s magunknak is onnan hordunk vizet.

- Hej, gazemberek!

- Prostite, pane.[96] A kút kiszáradt, de ha kell elugratunk vízért.

- Kelletek a kutyának, magam megyek e legénykével. Hol a Kahamlik? - kérdezte fenyegetően.

- Alig két futamatnyira! - felelte a ferde szemű, hosszú sor bokorra mutatva.

- S az országúthoz erre kell visszajönnöm, avagy a part mentén is elérem?

- Eléred, nagyuram. Innen egy mérföldnyire a folyó az országút felé kanyarodik.

- Indulj előre, fiú! - szólt Zagloba Helenára. Az állítólagos legényke helyben megfordította lovát, s előreugratott.

- Hé, parasztok! - kiáltotta Zagloba a csabánokhoz fordulva. - Ha az előőrs ideérkezik, jelentsétek, hogy a parton mentem az országút felé.

- Igenis, nagyuram.

Negyedórával későbben Zagloba már ismét Helena mellett lovagolt.

- Éppen idejében jutott eszembe a hercegvajda - jegyezte meg hályogos szemét összehunyorítva. - Most majd ott ülnek egész nap az előőrsöt várván. A herceg puszta nevére elfogta őket a reszketés.

- Látom, kegyelmednek olyan furfangos esze van, hogy minden nyomorúságból kivágod magad - mondta Helena. - S hálát adok Istennek, hogy ilyen oltalmazót küldött nekem.

A lovagnak igen jól estek e szavak, elmosolyodott hát, szakállát végigsimította, majd így szólt:

- Nohát! Helyén van Zagloba uram feje? Mindazonáltal őszintén megmondom, kisasszonyom, hogy vakmerőségük nem jó jel számunkra, mert azt jelenti, hogy a pórnép már tud Hmelnickij győzelmeiről, s egyre vakmerőbb lesz. Most aztán a pusztaságokat kell keresnünk, s a falvakba minél kevesebbet betéregetnünk, mert az fölöttébb veszedelmes.

Helenát ismét elfogta a félelem, s Zaglobától akarván némi vigasztaló szót hallani, megszólalt:

- Most már bízom benne, hogy kegyelmed mindkettőnket megment a bajtól.

- Az természetes - felelte a vén róka -, arra való az ember feje, hogy a bőrére vigyázzon. Téged pedig, kisasszonyom, már annyira megkedveltelek, hogy mint a tulajdon leányomat foglak védelmezni. Csak az a legrosszabb, hogy magunk sem tudjuk, merre meneküljünk, mert ama Zlotonosza sem látszik valami biztos asilumnak.[97]

- Azt biztosan tudom, hogy bátyáim Zlotonoszában vannak.

- Vagy ott vannak, vagy sem, mert már továbbmehettek, s hogy Rozlogiba nem azon az úton térnek vissza, amelyen mi megyünk, annyi szent. Jobban bizakodom én az ottani őrseregben. Ha legalább egy fél zászlóalj, avagy egy fél ezred volna ama kisded erődben! No, íme, a Kahamlik. Egyelőre legalább a nádas itt van a közelben. Átkelünk a túlsó partra, s ahelyett, hogy a folyó mentén az országút felé haladnánk, felfelé megyünk, hogy nyomot tévesszenek. Igaz, hogy közelebb jutunk Rozlogihoz, de nem nagyon...

- Browarkihoz jutunk közelebb - jegyezte meg Helena -, s arrafelé vezet az út Zlotonoszába.

- Annál jobb. Állj csak meg, kisasszonyom.

Megálltak és itattak. Ezután Zagloba, Helenát jól elrejtve a nádasban, elindult, hogy gázlót keressen, s könnyűszerrel meg is találta alig ötven-hatvan lépésnyire onnan, ahol a folyóhoz értek. A csabánok is éppen azon a helyen hajtották a lovakat a túlsó partra, egyébként az egész folyó elég sekély volt, csak éppen a partjait volt bajos megközelíteni, mert mély sár és sűrű bozót borította. Átkelvén tehát, gyorsan elindultak az árral szembe, s pihenés nélkül mentek késő éjszakáig. Útjuk nehéz volt, mert a Kahamliknak számos mellékfolyócskája torkolatánál szélesen kiöntve, ingoványokat és mocsarakat alkotott. Minduntalan gázlót kellett hát keresniük, vagy átvágniuk a bozóton, amely lovasok számára nehezen volt járható. A lovak nagyon elfáradtak, s már lábaikat is alig vonszolták. Néha annyira besüppedtek hogy Zagloba azt hitte, soha többé ki nem keverednek a sárból. Végül is kijutottak a tölgyfával benőtt magas, száraz partra. De akkor már késő, sötét éjszaka volt. Lehetetlen lett volna továbbmenni, mert a sötétben könnyen feneketlen ingoványokba juthattak, s bele is veszhettek volna, így hát Zagloba uram elhatározta, hogy ott várják be a hajnalt.

Lenyergelte a lovakat, s első lábukat megbéklyózva legelni hagyta őket. Ezután leveleket szedett. Jól kipárnázott egy fekhelyet, letakarta a csótárokkal, takarónak odatette köpönyegét, majd Helenához fordult:

- Feküdj le, kisasszonyom, és aludj, mert okosabbat amúgy sem tehetsz. Ha a harmat meglocsolgatja szemecskédet, annál jobb. Magam is a nyeregre hajtom fejem, mert már csontjaimat is alig érzem. Tüzet nem gyújtunk, mert a világosság még a nyakunkra hozna valamiféle csabánokat. Az éjszaka rövid, s hajnalban odábbállunk. Aludj kisasszonyom, nyugodtan. Úgy összevissza kanyarogtunk, akár a nyúl, nem sokat haladtunk, de legalább jól összezavartuk a nyomokat. Az ördöggel cimboráljon, aki meg akar találni. Jó éjszakát, kisasszonyom!

- Jó éjszakát kegyelmednek is!

A kis nyalka kozák letérdelt, s sokáig imádkozott a csillagokra vetve tekintetét, Zagloba uram pedig fogta a nyerget, s kissé távolabb keresett magának alkalmatos fekvőhelyet. Jól kiválasztotta, mert a part itt magas és száraz lévén, nem voltak szúnyogok. A tölgyek sűrű lombja az eső ellen is jó védelmet nyújtott volna.

Helena sokáig nem bírt elaludni. Az elmúlt éjszaka eseményei élénken emlékezetébe tolultak, a sötétből előbukkant a meggyilkoltak arca: nagynénjéé és bátyjaié. Úgy érezte, mintha ő is ott lenne abban a pitvarban bezárva, a hullákkal együtt, s hogy mindjárt belép Bohun. Látta a kozák halvány arcát és fájdalomtól összerándult fekete coboly-szemöldökét meg a reámeredő szemét. Erre kimondhatatlan félelem fogta el. Hátha ebben a vak sötétségben valóban megpillant két égő szemet...

A hold egy pillanatra kibukkant a felhők mögül, egy maroknyi sugárkévével fehérre festette a tölgyest, s fantasztikus alakúvá hajlítgatta a fák törzsét és ágait. A réteken megszólalt a haris, a sztyeppen a fürjek, néha fülükbe jutottak az éjszaka vadjainak és madarainak furcsa, távoli hangjai is. A közelben prüszköltek a lovak, amint összekötözött első lábukon ugrálva s a füvet tépegetve mindjobban eltávolodtak az alvóktól. Ám e hangok megnyugtatólag hatottak Helenára, mert eloszlatták a fantasztikus látomásokat, s visszazökkentették a valóságba. Megértették vele, hogy az a pitvar, amely folytonosan a szeme elé tolakodik, rokonainak holttestei meg a sápadt Bohun, szemében a bosszúvággyal, semmi egyéb, mint félelemszülte rémlátás. Néhány nappal ezelőtt a puszta gondolat, hogy egy ilyen éjszakán kint alhat a sztyeppen a szabad ég alatt, halálosan megrémítette volna; ma azonban, hogy megnyugodjék, rá kellett eszmélnie, hogy a Kahamlik partján van, távol hajadoni szobájától.

Álomba ringatta hát a haris meg a fürj zenéje, a csillagok villódzása, valahányszor a szellő megmozgatta a lombokat, a rovarok döngése a tölgyfák levelein - végül elaludt. Ám a puszták éjszakái is szolgálnak meglepetésekkel. Már derengett, mikor a távolból borzalmas hangok jutottak fülébe: valami horkolás, vonítás, krákogásféle, később meg olyan fájdalmas, rémült vinnyogás, hogy ereiben megdermedt a vér. Hideg verejtékben úszva, rémülten ugrott fel, s nem tudta, mitévő legyen. Egyszerre szemébe villant Zagloba, amint pisztollyal a kezében, hajadonfőtt szalad ama hangok felé.

Csakhamar felhangzott a lovag kiáltása: "U-ha! U-ha! Dögök!" - lövés dördült, aztán csend lett. Helena úgy érezte, évszázadok teltek el, végül a parttól kissé távolabb ismét hallotta Zagloba uram hangját.

- Faltak volna fel a kutyák! Nyúztak volna meg, szabnának a bőrötökből gallért a zsidók kaftánjára!

Zagloba hangjából őszinte kétségbeesés érzett.

- Mi történt? - kérdezte Helena.

- A farkasok széttépték a lovakat.

- Jézus Mária! Mind a kettőt?

- Az egyiket széttépték, a másikat úgy megszabdalták, hogy egy futamatnyira el nem megy. Az éjjel háromszáz lépésnyire eltávolodtak, s máris végük.

- Most mit csinálunk?

- Mit csinálunk? Faragunk magunknak botot, s arra ülünk. Tudom is én, mi lesz? Tökéletes desperáció! Mondom, kisasszonyom, az ördög szemlátomást ellenünk fenekedik, de nem is csoda, mert nyilván Bohun barátja, vagy éppenséggel atyjafia. Hogy mit csinálunk? Váljak lóvá, ha tudom, akkor legalább neked lesz min továbbmenned, kisasszonyom. Selyma legyek, ha valaha is voltam ilyen kátyúban.

- Elmegyünk gyalog...

- Könnyű neked, kisasszonyom, a magad húsz esztendejével paraszti módi szerint vándorolni, de nem nekem, az én terjedelmemmel. Ámbár rosszul mondtam, mert itt minden jöttment paraszt szerez magának lovat, csak a kutya jár gyalog. Istenemre, tiszta desperáció. Bizonyos igaz, hogy itt nem maradunk, hanem elindulunk, de hogy mikor jutunk el Zlotonoszába, azt nem tudom. Szökni még lóháton sem kedves dolog, de gyalogszeren már igazán utolsó nyomorúság. Most már megesett velünk a legrosszabb, ami megeshetett. A nyergeket itt kell hagynunk, az elemózsiát pedig cipelhetjük a hátunkon.

- Nem engedem én azt, hogy kegyelmed egymaga cipelje, majd viszem én is, amit kell.

Zaglobát nyomban megbékítette a leányasszony ilyetén készsége.

- No, már töröknek avagy pogánynak kellene lennem, hogy ezt elnézzem. Nem teherhordásra teremtődtek e fehér kacsók, nem teherhordásra e gyenge vállak. Megadja az Úr, hogy magam is boldogulok vele, csak éppen gyakran meg kell pihennem, mert életemben mindig fölöttébb mértékletes voltam az étel meg az ital élvezetében, most azért igen kurta a lélegzetem. Elvisszük a csótárokat meg az elemózsiát, ámbár nem sok marad már belőle, mert most alaposan jól kell laknunk, hogy erőre kapjunk.

Csakugyan hozzáláttak a falatozáshoz, közben Zagloba uram, elvetve az imént annyira magasztalt mértékletességét, ugyan ám serénykedett, hogy hosszabb legyen a lélegzete. Délfelé elérkeztek a gázlóhoz, ahol nyilván gyakran jártak emberek és szekerek egyaránt, mert mind a két parton látszottak a kerék- és patanyomok.

Kis idő múlva a víz csobogása jelezte, hogy nekiindultak.

- Ez a Zlotonoszába vezető út? - kérdezte Helena.

- Bah! Nincs itt egy lélek, akitől megkérdezhetnénk.

Alig fejezte be Zagloba, mikor a közelből emberi hangokat hallottak.

- Várj csak, kisasszonyom, rejtőzzünk el - suttogta.

A hang egyre közeledett.

- Lát valamit kegyelmed? - kérdezte a leány.

- Látok.

- Ki közeledik?

- Vak koldus, lanttal a vállán. Egy siheder vezeti. Most húzzák fel a csizmát. Errefelé gázolnak át a folyón.

Zagloba és Helena egyszerre léptek ki rejtekhelyükről.

- Szlava Bohu! - mondta a lovag hangosan.

- Na viki vikiv! - felelte a koldus. - Ki van ott?

- Keresztények. Ne félj, bácsikám, nesze egy orta.

- Szent Miklós adjon nektek egészséget és szerencsét. Honnan jösztök, bácsikám?

- Browarkiból.

- S ez az út hova vezet?

- A tanyákhoz, nagyuram, a faluba...

- Zlotonoszáig nem lehet rajta eljutni?

- Hogyne lehetne, nagyuram.

- Régen eljöttetek Browarkiból?

- Tegnap reggel, nagyuram.

- Rozlogiban is voltatok?

- Voltunk. De azt mondják, lovagok mentek oda, mert ütközet volt.

- Ki mondta?

- Browarkiban hallottuk. A knyázok egyik cselédje jött oda, és miket mondott, szörnyűség!

- S ti nem láttátok?

- Nem látok én senkit, nagyuram, mert világtalan vagyok.

- Hát az a siheder?

- Ő lát, de az meg néma, csak én értem meg a beszédét.

- Messze van ide Rozlogi? Mert mi éppen oda igyekszünk.

- Hej, nagyon messze!

- Akkor mondjátok hát, Rozlogiban is jártatok?

- Jártunk, nagyuram.

- Igen? - rikkantott Zagloba, s hirtelen nyakon ragadta a sihedert. - Hej, latrok, zsiványok, gazemberek, kémkedni jártok, a parasztokat bíztatjátok lázadásra! Hej, Fedor, Olesza, Makszim, fogjátok meg, vetkeztessétek le, s akasszátok fel, avagy fojtsátok a vízbe őket! Üsd, mert lázadók, kémek, üsd, vágd!

Azzal alaposan megrázta a sihedert, s egyre hangosabban ordított. A koldus térdre vetette magát, s úgy könyörgött irgalomért, a siheder pedig, amúgy némák módjára, rémült hangokat hallatott. Helena ámulva nézte a támadást.

- Mit mivel kegyelmed? - kérdezte, s nem hitt tulajdon szemének Zagloba azonban csak ordítozott, káromkodott, megmozgatta az egész poklot, megidézvén minden szerencsétlenséget, csapást, betegséget - s a halál mindenféle nemével fenyegetőzött.

A knyázkisasszony azt hitte, megzavarodott az értelme.

- Tágulj innen! - kiáltott rá a lovag. - Nem illendő dolog látnod, ami itt végbemegyen, tágulj, ha mondom!

Azzal hirtelen a koldushoz fordult:

- Vetkezz, vén kecskebak, mert nyomban darabokra szaggatlak.

A sihedert pedig a földhöz vágva, saját kezével kezdte lerángatni róla a ruhát. A koldus rémülten dobálta el lantját, tarisznyáját és köpenyét.

- Vess le mindent... ölnének meg! - ordította Zagloba.

A koldus már húzta is lefelé az ingét.

A knyázkisasszony látva, mi készül itt, eltávolodott, hogy ártatlanságát valamiképpen meg ne sértse a mezítelen tagok látása, de még úgy is hallotta Zagloba szitkozódását.

Jó messzire eltávozván megállt, s nem tudta, mitévő legyen. A közelben hevert egy fatörzs, melyet a vihar döntött ki, arra leült és várt. Oda is fülébe jutott még a néma sikoltozása, a koldus nyögése és Zagloba ordítozása.

Végül minden elcsendesült, csak a madárcsicsergés és a levelek zizegése hallatszott. Kis idő múlva azonban szuszogást és súlyos emberi lépteket hallott.

Zagloba volt.

Karján hozta a koldusról és a sihederről leráncigált gúnyát, két pár csizmát és a lantot. Mikor közelebb ért, egészséges szemével hunyorgatva mosolygott, és erősen szuszogott.

Szemlátomást igen megjött a kedve.

- Nincs olyan bírósági szolga, aki annyit ordítozott volna, mint én! - jelentette ki. - Egészen berekedtem. De itt van, amit akartam. Úgy engedtem el őket, anyaszült meztelenül. Ha a szultán meg nem tesz basának vagy oláh hospodárnak, akkor hálátlan kuvasz, mert kettővel megszaporítottam a török szentek számát. Hej, a bitangok! Könyörögtek, hogy legalább az ingüket hagyjam meg, de megmondtam, köszönjék, hogy az életüket meghagytam. Nézzed csak, kisasszonyom. Minden vadonatúj, a köpönyeg, a csizma meg az ing is. Hogyan legyen rend e Köztársaságban, ha a pórnép ily fényűzően ruházkodik? De hát ott voltak a browarki búcsún, s ott jó pénzecskét összeszedvén, mindent megvettek maguknak a vásáron. Bizony nem minden földesúr termel annyit ebben az országban, amennyit egy koldus összeszed. Mától fogva elvetem a lovagi mesterséget, s a koldusokat fogom fosztogatni az utakon, mert látom már, hogy eo modo könnyebb némi vagyonkához jutni.

- De mi okából mívelte ezt kegyelmed? - kérdezte Helena.

- Mi okából? Te ezt nem érted, kisasszonyom? No, csak várj kicsinyég, hamarosan megmutatkozik, mi okából.

Azzal fogta a rabolt ruházat fele részét, s visszahúzódott a parti bokrok mögé. Kis idő múlva a bokorban megpendült a lant, s nyomban utána megjelent, most már nem Zagloba uram, hanem egy valódi ősz szakállú ukrán "did", fél szemén hályoggal. A did Helenához lépve, rekedtes hangon énekelt:

Drága sólymom, fehérem,
Nekem édes testvérem
Be magasra szállasz,
Be messzire láthatsz.

A knyázkisasszony összecsapta kezét, s mióta Rozlogiból elindultak, most először suhant végig bájos arcán a mosoly.

- Ha nem tudnám, hogy kegyelmed az, soha meg nem ismertelek volna!

- Na látod! - dicsekedett Zagloba. - Úgy vélem, farsangban sem igen láttál különb maskarát. Én is megnézem magamat a Kahamlikban, csak azt mondom, akasszanak fel a tulajdon tarisznyám szíjára, ha láttam formásabb koldust! Az éneknek sem leszek szűkiben. Mit szeretsz jobban, kisasszonyom: Marysia Boguslawiecről, Bondarivnáról avagy Sierpiahowa haláláról énekeljek?

- Most már értem, miért húzta le kegyelmed a gúnyát ama szegény emberekről, mert álöltözetben biztonságosabban folytathatjuk utunkat.

- Eltaláltad - hagyta helyben Zagloba. - Mert mit gondolsz, kisasszonyom? Itt, a Dnyeperentúlon gonoszabb a nép, mint másutt, s csak a herceg ökle tartja vissza a csendháborítókat a garázdálkodástól, most pedig, ha megtudják, hogy a Zaporozsjével háború van, s hírét veszik Hmelnickij győzelmeinek, semmiféle erő vissza nem tartja őket a rebelliótól. Na de úgy vélem, e koldusokat az Isten küldte utunkba. Úgy rájuk ijesztettem, akárcsak a csabánokra, mondván, hogy közel a herceg mind egész hadával. Most majd nagy félelmükben vagy három napig mezítelenül bujkálnak a nádasban. Mi meg addig e gúnyákban valahogyan eljutunk Zlotonoszába; ha megtaláljuk bátyáidat meg a segítséget, jó, de ha nem, akkor továbbmegyünk, el egészen a hetmanokhoz, avagy bevárjuk a herceget, s mindezt nagy biztonságban, mert a koldusoknak a pórnéptől és a kozákoktól nincs mit tartaniok. Akár Hmelnickij táborán is ép bőrrel átjuthatnánk. Csak éppen a tatárokat kell kerülnünk, mert ők téged, kisasszonyom, mint afféle legénykét, bizonnyal elvinnének rabul.

- Akkor hát nekem is gúnyát kell váltanom?

- Úgy bizony, dobd le, kisasszonyom, a kozák gúnyát, s változz át parasztsihederré. Parasztgyereknek kissé szépecske vagy ugyan, akárcsak úrmagam didnek, de sebaj, a szél majd kicserzi arcocskádat nekem meg a sok gyaloglástól megcsappan a hasam. Minden zsírt kiizzadok magamból. Mikor az oláhok kiégették a szememet, azt hittem, szörnyű szerencsétlenség történt velem, most azonban látom már, éppen ez válik javamra, mert az ép szemű koldus gyanús lenne. Te majd kézen fogva vezetsz, s nevezz Onufrijnak, mert koldus minőségemben ez a nevem. Most azért gyorsan válts gúnyát, kisasszonyom ideje elindulnunk, mivel gyalogszerrel fölöttébb hosszú lesz az út.

Zagloba odább ment, Helena pedig nyomban hozzálátott, hogy átöltözzék koldus legénykévé. Egyet lubickolt a folyóban, aztán eldobta kozák dolmányát, s felöltötte a parasztgúnyát meg a szalmakalapot, majd vállára kerítette a tarisznyát. Szerencsére a siheder, kit Zagloba kifosztott, keszeg legényke volt, s így minden jól illett Helenára.

Zagloba visszatérve alaposan végignézte a leányt, s megjegyezte:

- Istenemre, nem egy lovag szívesen elvetné nemesi állapotát, hogy egy ilyen legényke vezetgesse, de ismerek egy huszárt, ki gondolkozás nélkül megtenné. Csak éppen a hajaddal kellene már valamit csinálnunk. Láttam én Sztambulban igen nyalka legénykéket, de ilyent egyet sem.

- Adná Isten, hogy ez az én ábrázatom valamiképpen káromra ne váljék! - sóhajtott fel Helena.

Mindazonáltal elmosolyodott, mert hajadoni fülét kellemesen csiklandozta Zagloba elragadtatása.

- A szépség senkinek kárára nem válik, amire magam vagyok legjobb példa, mert mikor Galacban a törökök kiégették a szemem, a másikat is ki akarták égetni, de az ottani basa felesége nem engedte, mégpedig nem más okból, hanem szépségem miatt, melynek maradványait magad is láthatod, kisasszonyom.

- De hiszen azt mondta kegyelmed, hogy az oláhok égették ki szemedet?

- Mert oláhok voltak azok, de a galaci basánál szolgálván, már törökösödtek.

- De hiszen azt az egyet sem égették ki!

- Nem ám, csak tüzes vasat tartottak hozzá, s a nagy hévtől hályog nőtt rajta. Az már egykutya. No, mit akarsz mívelni varkocsaiddal, kisasszonyom?

- Mit tegyek? Le kell vágni.

- Le hát, de mi módon?

- A kegyelmed kardjával.

- Karddal jó fejeket levagdalni, de hogy hajat vágni quo modo kell vele, azt már nem tudom.

- Tudja kegyelmed, mi módon? Odaülök ama ledűlt fatörzs mellé, a hajamat átalvetem rajta, kegyelmed meg egyet suhint, aztán levágja. Csak valamiképpen a fejem is vele ne menjen!

- Attól ne félj, kisasszonyom. Gyakran volt úgy, hogy részeg fejjel karddal koppantottam le a gyertya belét, a gyertyát meg sem is karcolván. Nem teszek én kárt tebenned sem, ámbátor efféle munkám még sosem akadt.

Helena leült a fatörzs mellé, s dús, fekete hajfonatait keresztbe vetve rajta, szemét Zaglobára emelte.

- Készen vagyok! - mondta. - Vágja kegyelmed.

Kicsit szomorúan mosolygott, mert sajnálta szép haját, mely olyan dús volt, hogy tarkójánál két marékkal is bajos lett volna átfogni. Ámde Zagloba uramon is látszott, hogy sehogyan sincs ínyére e dolog. Lovagló ülésben helyezkedett el a fatörzsön, hogy biztosabban üljön aztán így dörmögött:

- Piha, piha! Inkább lennék borbély, s a kozákok varkocsait borotválgatnám körül. Olyan ez nekem, mintha bakó volnék, és hóhéri munkához készülődnék, mert tudod, kisasszonyom, azok vagdossák le a boszorkányok haját, hogy az ördög valamiképpen el ne rejtőzzék benne, s meg ne rontsa a tortúrázás erejét. De hát te, kisasszonyom nem vagy boszorkány, most azért e munkát is gyalázatosnak ítélem, s ha Skrzetuski uram le nem vágja érte a fülemet, azt fogom hinni, hogy netán inába szállt a bátorsága. Istenemre, máris lúdbőrös a kezem. Legalább hunyd be a szemed, kisasszonyom.

- Kész! - jelentette Helena.

Zagloba felemelkedett, mintha vágni készülvén, kengyelében ágaskodnék. A lapos penge felsüvöltött a levegőben, s a hosszú, fekete hajfonatok lesiklottak a sima törzsön a földre.

- Kész! - mondta most már Zagloba uram.

Helena gyorsan felállt, s rövidre nyírt haja nyomban fekete keretként omlott szégyenpírban égő arca köré, hiszen akkoriban nagy gyalázat volt egy hajadonra nézve, ha haját lenyírta, s ezt az áldozatot Helena is csak a végső szükségben hozhatta meg.

Még a könnye is kicsordult, Zagloba pedig nagyon haragudott önmagára, s nem is próbálta vigasztalni.

- Úgy érzem, mintha valami gyalázatos dologra vállalkoztam volna - mentegette magát -, s megint csak azt mondom, kisasszonyom, ha Skrzetuski uram méltó gavallér, okvetlenül levágja a fülemet érte. De hát nem lehetett másképpen, mert leányzói mivoltod nyomban kitetszett volna. Most legalább bátran indulhatunk tovább. Kitapogattam én a koldust az út felől is, késemet torkának szegezvén. Azok szerint, amit mondott, a sztyeppen megpillantunk három tölgyfát, azok mellett lesz egy farkasjárás, s annak mentén vezet az út Demianówkán át Zlotonosza felé. Azt is mondta, hogy a csumákok is azon az úton járnak, majd netán fel lehet kéredzkedni valamelyik szekérre. Bizony nehéz pillanatokat élünk át együtt, melyeket egész életünkben emlegetni fogunk, kisasszonyom. Most még a kardunktól is búcsút kell vennünk, mert nem méltó dolog, hogy a koldus meg annak a vezetője nemesi fegyvert viseljen oldalán. Bedugom ide e törzs alá, netán megadja az Úr, hogy valaha még megtalálom. Sok hadjáratot látott e szablya, s bizony nagy győzedelmeknek vala eszköze. Hidd el kisasszonyom, már régen regimentárius^[98] volnék, ha nincs az emberi gyűlölködés meg gonoszság. De hát ez már így van. Nincs e világon igazság egy csepp se!

Így beszélgetvén Zagloba uram a fatörzs alá rejtette kardját, betakargatta haraszttal és fűvel, aztán vállára vetette a tarisznyát meg a lantot, kezébe fogta a kovával jól kirakott koldusbotot, s egyet-kettőt suhintott vele, mondván:

- No, megjárja, arra jó, hogy az emberfia egy-egy ebnek vagy farkasnak a szeme közé vágjon vele, avagy a fogait megszámlálja. Csak az a baj, hogy gyalogolnunk kell, de hiába! No, gyerünk!

Elindultak.

A fekete hajú legényke elöl, a koldus a nyomában. Az öreg morgott és káromkodott, mert nagyon melege volt a gyaloglástól, pedig a sztyeppen szellő fújdogált, s lesütötte, megaranyozta a gyönyörű legényke arcát. Csakhamar rábukkantak a szakadékra, melynek alján kristálytiszta csermely csörgedezve vitte vizét a Kahamlik felé. A szakadék mellett, a folyótól nem messze, egy dombocskán három hatalmas tölgyfa zöldellt. Vándoraink azonnal arrafelé indultak, s csakhamar rátaláltak az út nyomára, amely csak úgy sárgállott a sztyeppen végig a marhatrágyán burjánzó virágoktól. Az út üres volt, sem egy csumák, sem egy szekér nem volt rajta, de még lassú járású, szürke ökröket sem lehetett látni. Csak szarvasmarhacsontok fehérlettek itt-ott, melyeket a farkasok hurcoltak széjjel, s a nap heve szívott fehérre. Vándoraink szakadatlanul mentek, csak az árnyas tölgyesekben pihentek meg. A hollófürtű legényke a zöld pázsiton hajtotta álomra fejét, a koldus pedig virrasztott. Átgázoltak patakokon is, ha gázló nem volt, sokáig keresgélték, a part mentén kószálva. Olykor a koldus a karján vitte át a legénykét, ami bámulatos erőre mutatott, különösen egy olyan embernél, aki már koldulásra adta fejét, hogy megélhessen. De hát jó vállas koldus volt is őkelme! Így mendegéltek megint estig, míg végül a legényke egy tölgyesben leült az útszélen, s kijelentette:

- Nekem már nincs erőm, s lélegzetem is kifogyott. Én már nem megyek tovább. Itt lefekszem s meghalok.

A koldus kemény gondokba merült.

- Hej, átkozott pusztája! - kiáltott fel. - Sem tanya, sem gyepű, de még egy árva lelket sem látni ezen az úton. Itt azonban mégsem maradhatunk éjszakára. Már esteledik, egy óra múlva sötét lesz, halljad csak, kisasszonyom!

Azzal elhallgatott, s egy pillanatig mély csend borult a vidékre. Ámde hirtelen valami távoli, bánatos hang hallatszott, mintha föld mélyéből jött volna, valójában azonban a közeli szakadék belsejéből szűrődött ki.

- Farkasok - jelentette ki Zagloba. - Tegnap éjjel még voltak lovaink, hát azokat tépték szét, ma már ránk kerülne a sor. Pisztolyomat itt tartom ugyan köpönyegem alatt, nem tudom azonban, két lövésnél többre futja-e a puskaporból, márpedig én semmiképp sem akarnék marcipán lenni farkasok lakodalmán. Hallod, kisasszonyom... megint!

Az üvöltés csakugyan újra hallatszott, de mintha már közelebbről jött volna.

- Kelj fel, detina! - bíztatta a leányzót. - Ha pedig nem bírsz menni, majd viszlek. Mit tegyek! Látom már, jobban megkedveltelek, hogysem kellett volna, de ez onnan vagyon, hogy magam legénysorban élvén, törvényes gyerekeim nincsenek, törvénytelenek pedig, ha vannak is, azok mind törökök, mert sokáig éltem Törökországban. Velem együtt kihal a Zagloba de Wczele nemzetség. Vénségemre majd te viseled gondomat, kisasszonyom, most azonban kelj fel, avagy kapaszkodj a nyakamba, amúgy liszteszsák módjára.

- A lábam úgy elnehezedett, hogy mozdulni sem bírok.

- Látod, s erőddel dicsekedtél! De hallga csak, hallga! Istenemre kutyaugatást hallok. Úgy van, ezek nem farkasok. Akkor hát nem lehet messze Demianówka, amelyről a koldus beszélt. Hála legyen a magasságos Istennek! Már éppen azt forgattam magamban, hogy tüzet gyújtunk a farkasok miatt, de hát bizonyára elaludtunk volna, mert mindketten fölöttébb eltörődtünk. Úgy van, ezek kutyák. Hallod?

- Gyerünk! - mondta Helena, mert egyszerre új erő költözött tagjaiba.

Csakugyan, alig értek ki az erdőből, néhány futamatnyira sok fénylő pontot pillantottak meg. A görögkeleti templom frissen zsindelyezett három kupolája is felvillant előttük, amint a homályban még rájuk estek az alkonypír utolsó sugarai. A kutyaugatás egyre tisztábban hallatszott.

- Úgy van, az Demianówka, nem lehet más - jelentette ki Zagloba - A koldusokat mindenütt szívesen látják, netán éjjeli szállás meg estebéd is adódik, sőt, talán jó emberek szekéren elvisznek tovább. Megállj csak, kisasszonyom, ez hercegi falu, akkor pedig hátha itt lesz még a hercegi tiszttartó is. Megpihenünk, meg híreket is hallunk. A herceg bizonnyal útban van már. Úgy lehet, hamarabb jön a menekvés, hogysem vártad volna. Az ám, de el ne feledd, hogy néma vagy. Látod, nekem is kihagy már az eszem, azt mondtam, nevezz Onufrijnak, holott néma lévén, nem nevezhetsz sehogyan sem. Majd magam beszélek mindkettőnk helyett, mert hál' Istennek, paraszti nyelven csak olyan jól tudok, akár deákul. Gyerünk, gyerünk! Ímhol már az első házak. Uram Isten, mikor lesz már vége ennek a mi bujdosásunknak! Legalább egy ital forralt sört kaphatnánk, már azért is áldanám az Urat.

Zagloba elhallgatott, s egy ideig szótlanul ballagtak egymás mellett.

Ám csakhamar megint megszólalt:

- El ne feledd, kisasszonyom, hogy néma vagy. Ha valaki megkérdezné, nyomban mutass rám, s mondjad: "Hum, hum, hum! Nija, nija!" Megfigyeltem én, hogy jó adag talpraesettség lakozik benned, itt pedig a bőrünkről vagyon szó. Hacsak hetmani avagy hercegi zászlóaljakra nem bukkanunk, mert akkor nyomban megmondjuk, kik vagyunk, különösen, ha valami emberséges tiszttel vagy Skrzetuski uram ismerősével akad dolgunk. Igaz is, kisasszonyom, te a herceg oltalma alá tartozol, így tehát a katonáktól nincs mit tartanod. Nini, hát amott micsoda tüzek lobognak a gödörben? Aha, kovácsműhely, a lovakat vasalják! Látom ám, hogy jó sok ember is vagyon ott, menjünk oda.

A szakadék előterét alkotó omladványban csakugyan kovácsműhely volt, s kéményéből kévékben zúdult kifelé az aranyos szikra, a nyitott ajtón meg a falba fúrt számos lyukon át pedig káprázatos fény sugárzott elő, amelyet itt-ott eltakartak a műhely belsejében sürgő-forgó alakok. Kívül a műhely előtt is álldogált néhány tucat ember csoportba verődve. Odabent ütemesen csendültek a kalapácsok, s csengésük összekeveredett a műhely előtt hangzó énekkel, az emberi beszélgetéssel, zajjal és kutyaugatással. Zagloba uram ezt látván, legottan befordult a szakadékba, s húrjába csapva énekelni kezdett:

A hegyoldalban
Kaszások aratnak,
A hegy lábánál,
Zöld hegy lábánál,
Kozákok vágtatnak.

Így énekszóval közeledett a kovácsműhely előtt álldogáló embercsoporthoz. Szétnézett. Többnyire részeg parasztok voltak. Csaknem mindegyiknek hosszú rúd volt a kezében, melynek a végén már ott meredt a kiegyenesített kasza vagy a dárdahegy. Odabent a kovácsok éppen azzal foglalatoskodtak, hogy a kaszákat egyengették ki, és dárdahegyeket kovácsoltak.

- Hej, did, did! - kezdtek kiáltozni a csoportban.

- Szlava Bohu! - köszönt Zagloba.

- Na viki vikiv.

- Mondjátok csak, gyerekeim, ez már Demianówka?

- Az hát, de minek az neked?

- Mert az úton azt mondták, hogy itt jó emberek laknak - folytatta Zagloba -, akik a koldust befogadják, étellel, itallal jól tartják, s még a garast sem sajnálják tőle. Én vén fejjel messze földről vándorolok, a gyerek meg már egy lépést sem bír tenni. Ő szegény néma, s így vezetget engem, mert szegény világtalan lévén, nem látok. Megáld benneteket az Isten, jó emberek, megáld Szent Miklós is, meg Szent Onufrij is. Az egyik szememben még maradt valamicske Isten világából, de a másik örökre elsötétült; így vándorolok lantszóra énekelvén, s égi madarak módjára abból tengődöm, ami jó emberektől csurran-cseppen.

- Aztán hova való kend, bátya?

- Hej, messze földre! De hadd üljek le kicsinyég, látom, a műhely előtt lóca áll. Ülj le te is, Isten szegénykéje - mondta Helenának a lócára mutatva. - Bizony Ladaván túliak vagyunk, jóemberek. De már régen, nagyon régen elkerültünk hazulról, most pedig Browarkiból jövünk, a búcsúból.

- S mi jót hallottatok ott? - kérdezte egy öreg paraszt, kaszával a kezében.

- Hallani hallottunk, de hogy jó-e, azt nem tudjuk. Tenger sok nép gyűlt ott össze. Hmelnickijről azt beszélik, hogy a hetman fiát meg annak a hadait megverte. Azt is hallottuk, hogy a rutén parton a parasztnép felkelt az urak ellen.

A csoport legottan körülfogta Zaglobát, aki a knyázkisasszony mellett ülvén, egyszer-egyszer húrjába csapott.

- Úgy hallotta kend, hogy felkelt a nép?

- Hogyne. Mert hát szerencsétlen is ez a mi paraszti sorsunk!

- De azt mondják, most már vége lesz?

- Kijevben az oltáron ott volt Krisztus Urunk levele, s benne megírva, hogy rettentő, kegyetlen háború leszen, s igen nagy vérontás Ukrajna-szerte.

A lócát, melyen Zagloba uram ült, egyre szorosabb félkörben fogta körül a tömeg.

- Azt mondja kend, levél volt?

- Az hát, ha mondom! A háborúról meg a nagy vérontásról... de nem szólhatok tovább, mert szegény öreg torkom pogányul kiszáradt.

- Íme, bátya, egy fertály pálinka, de most beszélj, mit hallottál a nagyvilágban. Mi is tudjuk, hogy a koldusok mindenütt megfordulnak, s mindent látnak, hallanak. Jártak már itt is, s mondták, hogy kemény napok jönnek az urakra Hmel kezétől. Most azért mi is megcsináltattuk magunknak a kaszákat meg a dárdákat, hogy mi se legyünk az utolsók, de most nem tudjuk, kezdjük-e már, avagy várjuk a Hmel levelét.

Zagloba felhajtotta a pálinkát, jól megízlelte, aztán némi gondolkodás után így szólt:

- Ki mondta, hogy ideje elkezdeni?

- Mi magunk akarnánk.

- Kezdjük, kezdjük! - hallatszott számos kiáltás. - Ha már, Zaporozsje megverte az urakat, kezdjük mi is!

A kaszák és dárdák meglendültek, s baljósan csendültek össze az izmos kezekben.

Aztán pillanatnyi csend állt be, csak a kovácsműhelyben csengtek a kalapácsok. A jövendőbeli lázadók várták, mit mond a did. Az pedig csak gondolkozott, gondolkozott, s végül megkérdezte:

- Ti kinek az emberei vagytok?

- Jarema knyázé.

- S kiket akartok gyilkolni?

A parasztok összenéztek.

- Őtet? - kérdezte a did.

- Vele nem bírunk...

- Hej, bizony nem bírtok, gyermekeim, bizony nem bírtok. Jártam én Lubniében is, tulajdon szememmel láttam a knyázt. Rettenetes úr az! Ha egyet kurjant, a fák megremegnek az erdőben, s ha lábával toppant, szakadék támad alatta. Őtőle még a király is fél, a hetmanok is neki engedelmeskednek, tőle fél mindenki. Hada pedig több vagyon neki, mint a kánnak meg a szultánnak. Nem bírtok vele, gyermekeim, bizony nem bírtok. Nem ti mentek utána, hanem ő keres meg benneteket. S még azt nem is tudjátok, amit én tudok, hogy minden lah az ő segítségére siet, pedig ugye tudjátok, hogy ahány lah, annyi szablya!

Komor csend támadt a csoportban, a koldus ismét a lantot pengette, aztán arcát a holdvilágra emelve folytatta:

- Jön a knyáz, bizony jön, s annyi a zászló meg a piros boncsok körülötte, akár a csillag az égen, akár a csicskó a sztyeppen. Előtte vágtat a szél, és sír. S tudjátok, gyermekeim, miért sír? A ti sorsotokat siratja. Előtte rohan a csontember a kaszával, és harangoz. S tudjátok, gyermekeim, mire harangoz? A ti nyakatoknak harangoz.

- Hospodi pomiluj! - hangzottak a halk, ijedt kiáltások.

Aztán megint csak a kalapálás hallatszott.

- Ki itt a knyáz komiszárosa? - kérdezte a koldus.

- Gdeszynski úr.

- Hol van ő?

- Megszökött.

- Mi okból szökött meg?

- Mert hallotta, hogy kaszákat meg dárdákat kovácsolnak nekünk, s ettől annyira megijedt, hogy megszökött.

- Annál rosszabb, mert most majd beárul benneteket a knyáznak.

- Úgy károgsz te itt, hallod-e, akár egy holló! - szólt rá egy vén paraszt. - Mi mégis elhisszük, hogy pogány napok jönnek az urakra. És sem a rutén, sem a tatár parton nem lesz sem úr, sem knyáz, csak kozák, csupa szabad ember. És nem lesz sem úrbér, sem szeszadó, sem szárazőrlési vám, sem útvám, és nem lesznek zsidók sem, mert így van ez Krisztus Urunk írásában, amiről te is szóltál. Hmel pedig van olyan erős, mint a knyáz. Csak kapaszkodjanak össze.

- Segítse meg az Isten! - tette hozzá a koldus. - Hej, de nehéz is ez a mi paraszti sorsunk, pedig valahanapján másképpen volt e dolog.

- Kié a föld?... A knyázé; kié a sztyepp?... A knyázé; kié az erdő? Kié a sok gulya?... A knyázé. Hajdanában pedig Istené volt a sztyepp, Istené az erdő, s aki előbb jött, az vette el, és senkinek sem volt adósa érte. Most pedig minden az uraké meg a knyázé...

- Igazság szól belőletek, gyermekeim - felelte a koldus -, de egyet mondok én nektek. Magatok is tudjátok, hogy itt nem boldogultok a knyázzal, én hát azt mondom, aki az urakat akarja gyilkolni, az ne maradjon itt, amíg Hmel össze nem mérte erejét a knyázzal, hanem szökjön át Hmelhez, mégpedig nem késlekedvén, már holnap, mert a knyáz közeledik. Ha ama Gdeszynski úr idehívja őt Demianówkába, bizony mondom, nem azért jön, hogy itt hizlaljon benneteket, hanem egy lábig lekaszaboltat, most azért szökjetek át Hmelhez. Minél többen lesztek nála, annál könnyebben megbirkózik a knyázzal. Hej, de nehéz munka előtt áll őkelme. Előbb a hetmanok meg a tömérdek királyi hadak, utánuk a knyáz, ki még a hetmanoknál is erősebb. Siessetek, gyermekeim, Hmelnek meg a kozákságnak segíteni, mert egymagukban nem győzik szegények, márpedig ők a ti szabadságotokért, a ti jóvoltotokért verekszenek az urakkal. Szökjetek, s a knyáztól is megszabadultok, meg Hmelnickijen is segítetek.

- Igazán szólt! - hallatszott a tömegből.

- Jól beszél!

- Okos ember!

- Láttad te, hogy a knyáz útban van?

- Látni nem láttam, de Browarkiban hallottam, hogy Lubniéből már kilódult; dúl-fúl, éget, s ahol egyetlen dárdát talál: nem marad más utána, mint a puszta föld meg az ég.

- Hospodi pomiluj!

- De hol keressük Hmelt?

- Azért jöttem én, gyermekeim, hogy megmondjam nektek, hol keressétek Hmelt. Gyertek el, gyermekeim, Zlotonoszába, onnan meg majd Trechtymirbe, ott már Hmel vár rátok, ott gyülekezik össze a nép minden falvakból, gyepűről meg tanyákról, s oda mennek a tatárok is, mert másképpen a knyáz meg nem hagyna benneteket ezen az édes anyaföldön.

- Te is velünk jössz, bátya?

- Gyalogszerrel el nem megyek, mert öreg lábaimat már nagyon húzza a föld, de ha elvisztek valamiféle derék taligán, akkor veletek tartok. Zlotonosza előtt meg majd előremegyek megnézni, vajon nincsenek-e ott valamiféle úri katonák. Ha vannak, akkor Zlotonoszát elkerüljük, s egyenesen Trechtymir felé megyünk. Az ott már kozák birodalom. Most azonban adjatok ennem meg innom, mert öreg vagyok, éhes vagyok, s ez a legényke is ehetnék. Holnap reggel elindulunk, útközben pedig majd énekelek nektek Potocki úrról meg Jarema knyázról. Hej, vad oroszlánok azok! Nagy vérontás leszen Ukrajnában, fenemód piroslik az ég alja, s a hold is mintha vérben úsznék. Könyörögjetek, gyermekeim, Isten irgalmáért, mert bizony mondom nektek, sokan közületek nem sokáig járják már Isten szép világát. Azt is hallottam, hogy lidércek kelnek ki a sírokból, s üvöltenek.

Szörnyű félelem szállta meg az egybegyülekezett pórnépet. Önkéntelenül is körülnézegettek, suttogva keresztet vetettek magukra, végül az egyik felkiáltott:

- Megyünk Zlotonoszába!

- Zlotonoszába! - harsogták mindannyian, mintha csakis ott lenne a segítség és a menekvés.

- Trechtymirbe!

- Halál a lahokra meg az urakra!

Egyszerre egy fiatal kozák legény előreugrott, megrázta dárdáját s felkiáltott:

- Legények, ha holnap úgyis Zlotonoszába megyünk, akkor ma üssünk rá a komiszáros kastélyára!

- Gyerünk a komiszáros kastélyába! - kiáltotta egyszerre számos hang.

- Csóvát alá, s a holmit elvinni!

Ámde a koldus lecsüggesztett fejét felkapva így szólt:

- Ej, gyerekeim, ne menjetek ti a komiszáros kastélyába, ne is gyújtsátok fel, mert abból baj lesz. A knyáz netán valahol a közelben kevereg hadaival, ha a tűzfényt meglátja, itt terem, s akkor baj lesz. Inkább adjatok ennem, s mutassátok meg szállásomat. Maradjatok veszteg, ne hulati po pasikam.[99]

- Igazán szól! - hallatszott néhány hang.

- Igazán szól, te meg buta vagy, Makszim!

- Gyere velem, bátya, egy falat kenyérre, egy csipetnyi sóra meg egy korty mézborra, s ha jól laktál, lefekszel a szénapajtában - mondta egy öreg paraszt a koldusnak.

Zagloba felkelt, s megrántotta Helena köpenyét. A leány aludt.

- Úgy eltörődött szegény fiú, hogy még a kalapálás zajában is elnyomta az álom - jegyezte meg Zagloba.

Magában pedig ezt gondolta: "Ó, drága ártatlanság, aki még a dárdák és kések között is tudsz aludni! Látom már, a mennyei angyalok őriznek téged, s melletted megőriznek engem is!"

Felébresztette, s elindultak a falu felé, amely nem volt messze a kovácsműhelytől. Az éjszaka derűs és csendes volt, csak a kalapálás visszhangja kísérte lépteiket. A vén paraszt előrement, hogy az utat mutassa, Zagloba pedig mintha imádkoznék, egyhangúan mormolta:

- Ó, hospody Bozse, pomiluj nasz hrisnych...[100] Látod, kisasszonyom!... Sviataja Psecsisztaja... Mit csináltunk volna a paraszti gúnya nélkül?... Jako vzsena zemli i dosa ku nebeszech... Kapunk enni, s holnap nem gyalog kutyagolunk, hanem taligán megyünk Zlotonoszába... Amin, amin, amin... El kell készülnünk rá, hogy Bohun idetalál nyomainkon, mert fortélyaink őt meg nem tévesztik... Amin, amin!... De már elkésik, mert Prochorówkánál átkelünk a Dnyeperen, s ott már a hetmané a hatalom...

- Mit dörmögsz ott, bátya? - kérdezte a paraszt.

- Semmit, egészségetekért imádkozom. Amin, amin!...

- No, ímhol a házam...

- Szlava Bohu.

- Na viki vikiv.

- Tessék, egy falat kenyérre, egy csipetnyi sóra.

- Isten fizesse.

Néhány perccel később a koldus alaposan jóllakott ürühússal, s jól meg is locsolta mézborral, másnap reggel pedig egy kényelmes taligán elindultak Zlotonosza felé, néhány tucat kaszával és dárdával felfegyverkezett lovas paraszt kíséretében.

Kawrajec, Czarnoboj és Kropiwna felé vették útjukat. Útközben látták, hogy már minden forrong. A parasztok mindenütt fegyverkeztek, a szakadékokban, kovácsműhelyekben látástól vakulásig folyt a munka, s csupán Jeremi herceg félelmetes neve és rettenetes hatalma tartotta még vissza a véres kirobbanást.

Ezenközben a Dnyeperentúlon a vihar teljes erővel tombolt. A korsuni vereség híre villámgyorsan terjedt el az egész Ruténföldön, s felkelt mindenki, aki csak élt.

Bohunt a Zagloba szökését követő nap reggelén találták meg a szemenek, de már félig megfojtotta a dolmány, melybe Zagloba bebugyolálta, mivel azonban sebei nem voltak súlyosak, hamarosan magához tért. Mikor megértette, mi történt, vad dühbe gurult, üvöltött, mint a vadállat, kezét tulajdon véres koponyáján összevissza vérezte, s késsel döfködött maga körül, úgyhogy a szemenek nem mertek a közelébe lépni. Végül, mivel még nem bírt a nyeregben megülni, két ló közé köttetett egy zsidó bölcsőt, s abba beleülve, mint egy őrült száguldott Lubnie felé, úgy vélvén, hogy a szökevények is oda igyekeztek. A zsidó dunyhák között pehelyben és saját vérében fetrengve vágtatott a sztyeppen, akár a lidérc, mely hajnalhasadás előtt igyekszik vissza sírjába, hűséges szemenjei pedig a nyomában, tudván, hogy a biztos halálba rohannak. Így száguldottak Wasilówkáig, ahol a hercegnek százfőnyi magyar gyalogsága állt helyőrségen. A megvadult kozák vezér - mintha csak megunta volna az életét - gondolkozás nélkül esett a helyőrségre, ő maga elsőnek vetette magát a tűzbe, s néhány órai harc után egy lábig lekaszabolta, kivéve néhány embert, akiket azért hagyott életben, hogy kínzásokkal vallomásra bírja. Így megtudván, hogy arrafelé semmiféle nemes úr meg leányzó nem szökött, maga sem tudta, mitévő legyen, s kötelékeit szaggatta fájdalmában. Továbbmenni lehetetlen lett volna, mert Lubnie felé mindenütt hercegi ezredek állomásoztak, amelyeket a Wasilówkából, a harc folyamán elmenekült lakosság már értesített a történtekről. A hűséges szemenek megragadták hát a dühtől elgyengült vezért, s visszavitték Rozlogiba. Visszatérvén már nyomát sem találták az udvarháznak, mert a helybeli parasztok kirabolták és felgyújtották, Wasyl knyázzal együtt, úgy gondolkozván, hogy ha a herceg vagy a knyázok bosszút akarnának venni, könnyen a kozákok és Bohun nyakába varrhatnak mindent. Felperzselték az összes gazdasági épületeket is, kivágták a meggyeskertet, meggyilkolták az egész cselédséget, így állván bosszút a Kurcewiczek keménykezű uralkodásáért és az elnyomásért. Mindjárt Rozlogin túl Bohun kezébe esett Plesniewski, aki Czehrynből menekülve vitte a Zólte Wody-i vereség hírét. Miután pedig megkérdezte, mi járatban van, és hova igyekszik, köntörfalazni kezdett, s nem adott világos válaszokat, így gyanúba keveredett. Később tüzes vassal megsütögettetvén, mindent kivallott, amit a vereségről és Zaglobáról tudott, akivel az előző napon találkozott. A kozák vezér örvendezve lélegzett fel; Plesniewskit felakasztatta, maga pedig továbbszáguldott, most már csaknem abban a biztos tudatban, hogy Zaglobát kézre keríti. A csabánok újabb útmutatással szolgáltak. A gázlón túl azonban mintha a föld nyelt volna el minden nyomot. A koldussal, akit Zagloba kifosztott, Bohun nem találkozhatott, mert az már továbbhúzódott a Kahamlik mentén, de egyébként is annyira meg volt rémítve, hogy róka módjára bujkált a nádasban.

Ezenközben ismét eltelt egy nap meg egy éjszaka, s mivel a Wasilówka felé való üldözés szintén lefoglalt két napot, Zagloba jókora egérutat nyert. Mit lehetett hát tenni?

E nehéz helyzetben az egyik eszaul, egy vén pusztai farkas sietett Bohun segítségére, ki ifjúkora óta hozzászokott, hogy a Vad Mezőkön tatárok nyomait kutassa.

- Bat'ku! - mondta. - Azok Czehryn felé szöktek, és okosan tették, mert ezzel időt nyertek, ámde mikor Plesniewskitől a Zólte Wody-i vereségről meg Hmelről hallottak, más utat választottak. Magad láttad, bat'ku, hogy az országútról letértek, s oldalvást igyekeztek tovább.

- A sztyeppbe?

- A sztyeppen megtaláltam őket, ámde ők a Dnyeper felé, a hetmanokhoz igyekeztek, így hát vagy Czerkasy vagy Zlotonosza és Prochorówka felé vették útjukat... de még ha Perejaslaw felé mentek is, amit nem hiszek, úgy is megtaláljuk őket. Nekünk, bat'ku, úgy kellene tennünk, hogy egyikünk Czerkasy, a másikunk Zlotonosza felé menne a csumak úton, de gyorsan, mert ha átkelnek a Dnyeperen, akkor eljutnak a hetmanokhoz, vagy pedig Hmelnickij tatárjai fogják el őket.

- Indulj hát Zlotonoszába, én meg Czerkasyba megyek.

- Igenis, bat'ku.

- De jól vigyázz, mert ravasz róka az.

- Ravasz vagyok én is, bat'ku.

Az üldözés tervét így elrendezvén, nyomban elindultak, az egyik Czerkasy, a másik feljebb, Zlotonosza felé kanyarodván. Aznap este felé Anton, az öreg eszaul, elérte Demianówkát.

A falu üres volt, csak asszonyok maradtak ott, mert a férfiak mind átszöktek a Dnyeperen, hogy Hmelnickijhez csatlakozzanak. A fehérnép látván a fegyveres embereket, s nem tudván, ki-micsodák, mind elbújt, ki a padlásokra, ki a csűrökbe. Antonnak sokáig kellett kutatnia, míg végül egy öregasszonyra talált, aki már senkitől, még a tatároktól sem félt.

- Az emberek merre vannak, nénémasszony? - kérdezte Anton.

- Tudom is én! - felelte a néni, sárga fogait mutogatva.

- Mi kozákok vagyunk, ne félj, nénémasszony, nem a lahoktól jövünk.

- Ördög vigye a lahokat!

- Te velünk tartasz... igaz-e?

- Veletek? - tűnődött a vénasszony egy pillanatig. - Titeket meg a dögvész!

Anton nem tudta, mitévő legyen, amikor egyszerre csikorogva kinyílt az egyik ház ajtaja, s egy szép, fiatal nő lépett ki az udvarra.

- Hej, legények, hallom, nem vagytok lahok.

- Úgy van.

- Hát Hmeltől jöttetek?

- Úgy van.

- Nem a lahoktól?

- Nem.

- Aztán mért tudakoltok az emberek felől?

- Csak éppen, hogy elmentek-e már.

- El, el!

- Szlava Bohu! Mondd csak, leányzó, nem szökött erre egy nemes úr is, egy átkozott lah, a leányával?

- Nemes?... Lah? Nem láttam.

- Nem volt itt senki?

- Volt egy did. Ő beszélte rá az embereket, hogy menjenek Hmelhez Zlotonoszába, mert hogy knyáz Jarema errefelé tart.

- Merrefelé?

- Hát erre. Azután meg Zlotonoszába, mondta a did.

- A did bíztatta az embereket a lázadásra?

- Ő hát.

- Egyedül volt?

- Nem, egy némával.

- Milyen volt?

- Kicsoda?

- A did.

- Öreg, nagyon öregecske, lantot pengetett, s az urak gonoszságán siránkozott. De én nem láttam.

- S ő lázította az embereket? - ismételte meg a kérdést Anton.

- Ő hát.

- Hm. Isten veled, leányzó.

- Isten vezéreljen.

Anton mélyen elgondolkozott. Ha az a koldus az álöltözetbe bújt Zagloba volna, akkor az ördögbe is, miért tüzelte az embereket lázadásra? Egyébként is, honnan vette volna az álöltözetet? Hol hagyta volna a lovakat? Hiszen lóháton szökött el. De legelsőbben is, miért beszélte volna rá az embereket a lázadásra, figyelmeztetvén őket, hogy a herceg már útban van? Egy nemes úr nem figyelmeztette volna őket, s mindenekelőtt ő maga igyekezett volna a herceg oltalma alá menekülni. Ha pedig a herceg Zlotonosza felé tart, amiben semmi képtelenség nincsen, akkor Wasilówkáért mindenesetre megfizet. Erre megborzongott, mert egyszerre a kapu egyik póznáját pontosan a hóhérkaróhoz hasonlatosnak látta.

Nem, az a did igazi did volt, nem más. Minek is rohanna Zlotonosza felé, hacsak azért nem, hogy arra meneküljön tovább.

Ámde ha elszökik is, mi lesz azután? Ha itt vár, megérkezhet a herceg, ha továbbmegy Prochorówka felé, s átkel a Dnyeperen, a hetmanokba botlik.

A vén pusztai farkas valahogyan szűknek érezte a határtalan sztyeppet. Arra is ráeszmélt, hogy ő farkas ugyan, de Zaglobában igazi rókára akadt.

Egyszerre csak a homlokára ütött.

De minek vezette az a did a parasztokat Zlotonoszába, amelyen túl ott van Prochorówka, azon túl a Dnyeper, s azon túl, a hetmanok és az egész királyi haderő?

Anton elhatározta, hogy bármi lesz is, elmegy Prochorówkába.

Ha a parthoz érve meghallja, hogy a túlsó parton ott vannak a hetmani hadak, akkor nem kel át, hanem a folyó mentén megy lefelé, s Czerkasyval átellenben találkozik Bohunnal. Különben pedig útközben Hmelnickij felől is híreket szerez. Anton már Plesniewski vallomásából tudta, hogy Hmelnickij elfoglalta Czehrynt, s Krzywonost máris a hetmanok ellen küldte azzal, hogy Tuhaj bejjel együtt maga is nyomban utána indul. Anton tehát mint tapasztalt katona s a helységek fekvésének is jó ismerője, bizonyos volt afelől, hogy az ütközet már meg is történt. Most azért tudnia kellett, mihez tartsa magát. Ha Hmelnickij kikapott, akkor a hetmani hadak üldözés közben elárasztották az egész Dnyeper-mentét, s akkor Zaglobát már hiába is keresné tovább. Ámde ha Hmelnickij győzött?... Ebben Anton - az igazat megvallva - nem nagyon bízott. Könnyebb megverni a hetman fiát, mint magát a hetmant; könnyebb elbánni egy portyázó csapattal, mint az egész haderővel.

"Ej no - gondolta a vén kozák -, az atamán is jobban tenné, ha a leányzó helyett a saját bőrével törődnék. Czehryn alatt át lehetne kelni a Dnyeperen, s aztán, amíg nem késő, eltűnni a Szicsben. Itt Jarema herceg és a hetmanok között most bajos lesz megmaradnia."

Ilyetén gondolatok közepette gyorsan haladt szemenjeivel a Sula felé, amelyen közvetlenül Demianówka alatt át kellett kelnie, ha Prochorówkába akar jutni. Már elérték a folyó partján épült Mohylnát. Itt a szerencse kedvezett neki, mert ámbár Mohylna is üres volt, akárcsak Demianówka, útra kész kompokat és révészeket is talált, akik a Dnyeper felé menekülő parasztságot szállították át a folyón. Maga a Dnyeperentúl, a herceg kezének súlya alatt, nem mert felkelni, ellenben minden faluból, gyepűről és településről menekült a parasztság Hmelnickijhez, hogy zászlaja alá álljon.

Anton mindjárt puhatolózott a révészeknél, hogy nincsenek-e hírek a Dnyeperentúlról. Hírek voltak ugyan, de ellentétesek, zavarosak. Beszélték, hogy Hmel verekszik a hetmanokkal, de egyesek azt állították, hogy vereséget szenvedett, mások meg, hogy győzött. Egy Demianówka felé menekülő paraszt azt bizonygatta, hogy a hetmanokat elfogták. A révészek gyanakodtak, hogy valami álruhás nemes, de nem merték feltartóztatni, mert azt is hallották, hogy a hercegi hadak már nincsenek messze. Az ijedelem csakugyan mindenütt megsokszorozta a herceg erejét, mintha seregei mindenütt jelen volnának, már e pillanatban az egész Dnyeperentúlon bizonnyal nem volt egyetlen falucska sem, ahol azt ne mondták volna, hogy a herceg minden pillanatban odaérkezhet. Anton észrevette, hogy az ő csapatát is mindenütt a herceg előőrsének tekintik.

Ő azonban hamarosan megnyugtatta a révészeket, s a demianówkai parasztok felől kérdezősködött.

- Hogyne, itt voltak, mi vittük át őket a túlsó partra - felelte a révész.

- Did is volt velük?

- Volt.

- S vele egy fiatal néma legényke?

- Istenemre!

- Milyen volt ama koldus?

- Nem nagyon öreg, kövér, a szeme akár a halé, az egyiken hályog volt.

- Ő az! - dörmögte Anton, s tovább kérdezősködött. - Hát a legényke?

- Hej, atamán bátya, az meg valóságos kerub. Olyant mi még sosem láttunk.

Közben partot értek. Anton már tudta, mit kell tennie.

- Hej, elvisszük a kisasszonyt az atamánnak - dörmögte magában.

Aztán a szemenekhez fordult:

- Rajta! - kiáltotta.

Úgy repültek, mint egy csapat megriasztott gém, bár az út nehéz volt, mert a vidéket keresztül-kasul szeldelték a szakadékok. Be is kanyarodtak egy nagy szakadékba, melynek fenekén forrás buzogott, mellette mintegy természet alkotta országút. A szakadék egészen a Kwarajecig nyúlt, így száguldottak tehát húsz-harminc futamatnyit is megállás nélkül, maga Anton pedig elöl, a legjobb lovon. Már megpillantották a szakadék széles kijáratát, mikor Anton hirtelen úgy visszarántotta lovát, hogy hátsó patái megcsikordultak a kövön.

- Hát ez mi?

A kijáratot egyszerre emberek és lovak sötétítették el. Valamilyen lovascsapat tódult be a szakadékba, s rendezkedett hatos sorokba. Voltak vagy háromszázan. Anton odanézett, s bár sokféle veszedelemben megedzett vén harcos volt, szíve megremegett, s arca halálosan elsápadt.

Felismerte Jeremi herceg dragonyosait.

Menekülni késő lett volna, hiszen alig kétszáz lépés választotta el csapatát a dragonyosoktól, s a szemenek fáradt lovai semmiképpen sem jutottak volna messzire az üldözőktől. Amazok is észrevették őket, s gyors ügetésbe ugratva indultak feléjük. Kis idő múlva minden oldalról körülfogták a szemeneket.

- Mifélék vagytok? - kérdezte a kapitány fenyegető hangon.

- Bohun emberei - felelte Anton, látván, hogy igazat kell mondani, hiszen ruhájuk színe is elárulja őket. Megismervén azonban a kapitányt, akit gyakran látott Perejaslawban, tettetett örömmel kiáltotta:

- Kuszel kapitány úr! Szlava Bohu!

- Te vagy az, Anton! - kiáltotta a kapitány is, az eszault szemügyre véve. - Mit míveltek itt? Atamánotok hol van?

- A nagyhetman elküldte a hercegvajdához, hogy segítséget kérjen, ő tehát Lubniébe ment, nekünk meg azt parancsolta, hogy őgyelegjünk itt a falvakban, s fogdossuk össze, akik szökni akarnak.

Anton hazudott, mintha fizették volna érte, de bízott abban, hogy ha a zászlóalj a Dnyeper felől jön, akkor még nem tudhat sem a rozlogi rajtaütésről, sem a wasilówkai ütközetről, sem Bohun egyéb viselt dolgairól.

A kapitány azonban megjegyezte:

- Azt hihetné az ember, hogy a rebellióhoz akartok átszökni.

- Ej, vitéz kapitány uram - felelte Anton -, ha mi Hmelhez igyekeznénk, akkor nem volnánk a Dnyeper innenső partján.

- Igaz - vélte Kuszel -, tiszta színigaz, ezt semmiképpen sem tagadhatom. Ámde az atamán nem találja Lubniében a hercegvajdát.

- Ó, hát hol a knyáz?

- Przylukában volt. Talán csak tegnap indult vissza Lubniéba.

- Kár. Az atamán a hetman levelét viszi a hercegnek, de már megkövetem, kegyelmességed Zlotonoszából vezeti e hadat?

- Nem. Kalenkiben állomásoztunk, de most parancsot kaptunk, mint minden csapat, hogy siessünk Lubniébe, mert a herceg az egész haddal onnan indul el. Hát ti hova igyekeztek?

- Prochorówkába, mert ott akar a parasztnép átkelni.

- Sokan átszöktek már?

- Bizony, nagyon sokan!

- Hát csak menjetek Isten hírével!

- Alássan köszönjük kegyelmességednek. Isten vezérelje.

A dragonyosok utat nyitottak, s Anton csapata átvonult közöttük a szakadék nyílása felé.

Anton a kijáratot elhagyva megállt, s figyelmesen hallgatózott, mikor pedig a dragonyosok eltűntek szeme elől, s az utolsó visszhangjuk is elhalt, így szólt szemenjeinek:

- Tudjátok-e, ti marhák, hogy ha én nem vagyok, három nap múlva valamennyien a lubniei karókon döglenétek meg? Most pedig hajrá, még ha az utolsó szuszt kellene is kiszorítani a lovakból.

Elvágtattak.

"Nyertünk - gondolta Anton -, kétszeresen is nyertünk: először, hogy bőrünket épségben vittük el, másodszor meg, hogy azok a dragonyosok nem Zlotonoszából jöttek, így tehát Zagloba úr elmellőzte őket, mert ha találkoztak volna, most már minden üldözéstől biztonságban lenne."

Ez bizony csakugyan nagy baj volt Zagloba uramnak, abban a sors igazán nem kedvezett neki, hogy nem találkozott Kuszel zászlóaljával, mert ha találkoznak, most már nem lenne oka félni.

Ezenközben Prochorówkában, mint derült égből a villám, csapott le rá a korsuni vereség híre. Már Zlotonosza felé menet is a falvakban és tanyákon híre járt a nagy ütközetnek, sőt Hmel győzedelmének is, Zagloba azonban nem hitte el, tapasztalatból tudta ugyanis, hogy a pórnép körében minden hír nőttön-növekszik, míg hallatlan méreteket nem ölt, s különösen a kozák győzelmekről szeretnek csodákat beszélni. Ámde Prochorówkában már bajos lett volna tovább kételkedni. Taglóként vágta fejbe a kegyetlen, szörnyű valóság. Hmel diadalmaskodott, a királyi hadaknak vége, a hetmanok fogságban, egész Ukrajna lángokban.

Zagloba első pillanatban fejét vesztette. Mert hiszen borzalmas helyzetben volt. A szerencse útközben sem kedvezett neki, mert Zlotonoszában egy csepp helyőrséget sem talált. A város forrongott a lahok ellen, a régi váracska pedig üres volt. Abban egy pillanatig sem kételkedett, hogy Bohun halálra keresi, s hogy előbb-utóbb mégiscsak nyomára bukkan. Igyekezett is összezavarni a nyomokat, akár az űzött nyúl, de jól ismerte az agarat, mely üldözte, s tudta, hogy az ugyan nem téveszt nyomot. Zagloba uram mögött tehát ott volt Bohun, előtte pedig a lázongó parasztság tengere, gyilkosságok, tűzvészek, tatár hordák és a nekivadult csőcselék.

Ilyen körülmények között a menekülés csaknem teljesíthetetlen feladat volt, különösen egy leányzóval, aki hiába öltözött koldusfiúnak, rendkívüli szépsége mindenütt feltűnést keltett.

Valóban volt mitől elvesztenie a fejét.

Ámde Zaglobánál ez sosem tartott sokáig. Az agyában uralkodó legnagyobb zűrzavarban is tisztán látta, vagy inkább pontosan érezte azt az egyet, hogy Bohuntól százszorta jobban fél, mint a tűztől, víztől, lázadástól, a mészárlástól, vagy akár magától Hmelnickijtől. Már a puszta gondolattól is borsódzott a háta, hogy a félelmetes kozák vezér kezébe kerülhet. "Hej, de ellátná a bajomat! - hajtogatta magában. - Itt előttem meg a rebellió tengere!"

Egyetlen útja lett volna a menekülésnek, Helenát elhagyni és sorsára bízni, ámde Zagloba ezt nem akarta megtenni.

- Nem lehet másképpen, kisasszonyom - mondogatta neki -, mint hogy megitattál valamivel, aminek az lesz a vége, hogy temiattad kicserzik a bőrömet.

Elhagyni azonban nem akarta, s be sem engedte fejébe ezt a gondolatot. De hát mitévő legyen?

"Hah! - gondolta magában -, a herceget keresni nincs idő. Előttem a tenger, én hát fejest ugrom ebbe a tengerbe, s elmerülvén benne, legalább elrejtőzöm, s ha az Isten megsegít, még a túlsó parton úszom ki."

Elhatározta hát, hogy átkelnek a Dnyeper jobb partjára.

Ez azonban Prochorówkában nem volt könnyű dolog. Mikolaj Potocki uram még Krzeczowski és hadai számára Perejaslawtól fogva mind Czehrynig összeszedetett minden bárkát, gályát, kompot, csónakot és sajkát, Prochorówkában csak egyetlen lyukas komp volt, s erre is ezrével vártak a közeli Dnyeperentúlról összesereglett emberek. A falucskában el volt foglalva minden parasztház, istálló, ól, csűr, s rettenetes volt a drágaság. Zaglobának csakugyan lantjával és énekével kellett megkeresnie betevő falatjukat. Egész napon át nem kelhettek át, mert a komp kétszer is elromlott, s javítgatni kellett. Az éjszakát Helenával együtt a parton, a tűz mellett üldögélve töltötték, részeg parasztok társaságában. Az éjszaka pedig szeles és hűvös volt. A knyázkisasszony roskadozott a fáradtságtól meg a fájdalomtól, mert a parasztcsizma feltörte a lábát. Attól félt, hogy komolyan meg talál betegedni. Arca megbarnult és elsápadt, ragyogó szeme elvesztette fényét, s minduntalan fojtogatta a félelem, hogy álruhájában is felismerhetik, s hogy Bohun üldöző csapata váratlanul utolérheti őket. Ezen az éjszakán borzalmas látványban volt része. A parasztok a Ros torkolata vidékén elfogtak néhány nemest, akik ott akartak átkelni, hogy a tatár áradat elől a Wisniowieckiek birodalmába meneküljenek, s idehozván őket, borzalmas módon meggyilkolták. Szemüket fúróval fúrták ki, s fejüket kövekkel zúzták össze. Ezenfelül volt Prochorówkában két zsidó család. Ezeket a nekivadult csőcselék bedobálta a Dnyeperbe, s mikor nem akartak nyomban elmerülni, a férfiakat csakúgy, mint a nőket meg a gyermekeket, hosszú csáklyákkal nyomkodták a víz alá. Pokoli éjszaka volt az, és sehogyan sem akart véget érni. Zagloba kikönyörgött egy fertály pálinkát, maga ivott, s a knyázkisasszonyt is kényszerítette, hogy igyék, mert másképpen elalélt vagy lázba esett volna. Végre a Dnyeper partjai kezdtek világosodni és csillogni. Hajnalodott. Közeledett a borús, komor, homályos nappal. Zagloba szeretett volna minél hamarabb átkelni a túlsó partra. Szerencsére a kompot is kijavították. Ott azonban borzalmas volt a tolongás.

- Helyet a koldusnak, helyet a koldusnak! - kiabálta Zagloba, kinyújtott kézzel tolva maga előtt Helenát, hogy megvédje a tolongástól. - Helyet a koldusnak! Hmelnickijhez és Krzywonoshoz megyek! Helyet a koldusnak, jóemberek, kedves molojecek, pusztítana el a dögvész benneteket és gyermekeiteket veletek egyben! Nem látok jól, beleesem a vízbe, megfojtjátok a gyereket. Engedjetek, gyermekeim, a kórság rázza ki a helyéből minden tagotokat, esnétek el kardnak élitől, dögölnétek meg karóba húzva!

Így ordítva, káromkodva, könyörögve tuszkolta a kompra előbb Helenát, azután maga is felkapaszkodott, s ott ismét ordítozni kezdett:

- Elegen vagytok már itt!... Mit tolakodtok annyira?... Elmerül a komp, ha ennyien felmásztok. Elég, elég!... Sor kerül még rátok is, de ha nem, annál jobb.

- Elég, elég! - kiabálták, akik már feljutottak. - Indulás, indulás!

Az evezők megfeszültek, s a komp kezdett eltávolodni a parttól. A sebes ár nyomban elragadta, s kissé lesodorta Demontów felé.

Már a meder közepénél tartottak, mikor a prochorówi partról hangos kiáltozás hallatszott. A parton maradt tömegek között óriási kavarodás támadt, némelyek eszeveszetten menekültek Demontów felé, mások a vízbe ugrottak, hadonásztak, vagy a földhöz verték magukat.

- Mi az? Mi történt? - kérdezték a kompon.

- Jarema! - kiáltotta egy hang.

- Jarema, Jarema! Meneküljünk! - ordítozták mások is. Az evezők lázasan csapkodták a vizet, a tutaj, akár egy kozák sajka, suhant a hullámokon.

E pillanatban lovasok jelentek meg a prochorówkai parton.

- Jarema hadai! - kiáltozták a kompon. A lovasok a parton nyargaltak, forgolódtak, valamit kérdezgettek a parasztoktól, végül az úszó komp felé kiáltoztak:

- Állj! Állj!

Zagloba odanézett, s egész testét elöntötte a hideg verejték. Megismerte Bohun kozákjait.

Csakugyan Anton volt az, szemenjeivel.

Ámde - amint mondám - Zagloba uram sosem vesztette el fejét huzamosabb időre; szemét eltakarta kezével, mint a rövidlátók szokták, akiknek hosszabb ideig kell nézelődniük, míg meglátnak valamit, végül olyan egetverő ordítozásba kezdett, mintha nyúzták volna:

- Gyerekeim! Azok Wisniowiecki kozákjai! Ó, Istenem és Szent Szűzanyám! Gyorsan a partra! Amazokat, akik ott maradtak, majd csak elsiratjuk valahogy, aztán széjjelvagdalni a kompot, mert különben mindnyájan a halál fiai vagyunk!

- Gyorsan, gyorsan, összevagdalni a kompot - ordítozták mások is.

Akkora zaj támadt, hogy a prochorówkai partról hangzó kiáltozást teljesen elnyomta. E pillanatban a komp megcsikordult a part homokján. A parasztok kezdtek kiugrálni, de egyesek még ki sem szállhattak, s a többiek már szaggatták széjjel a komp oldalait, s fejszékkel estek a fenekének. A levegőben deszka és leszaggatott fadarabok röpdöstek. Vad dühvel pusztították a szerencsétlen járművet, darabokra, apró szilánkokra tépték, s a félelem még növelte a rombolók erejét.

Közben pedig Zagloba egyre bíztatta őket:

- Vágjad, törjed, zúzzad, égesd!... Mentsd magad! Jarema jön! Jarema jön!

Így ordítozva, ép szemével célba vette Helenát, s sokatmondóan hunyorgatott feléje.

Ezenközben az átelleni parton meglátták, hogy bontják a kompot, erre a kiáltozás erősödött, mivel azonban nagyon messze voltak, nem lehetett megérteni, mit akarnak. A hadonászás fenyegetésnek látszott, s ez csak siettette a rombolás munkáját.

A komp kis idő múlva eltűnt, de egyszerre minden torokból ismét felhangzott a rémület kiáltása:

- A vízbe ugrálnak! Errefelé úsznak! - ordítozták a parasztok.

Csakugyan előbb egy, majd a nyomában néhány tucat lovas a vízbe nógatta lovát, s úsztatva igyekezett az átelleni partra. Eszeveszett, vakmerő cselekedet volt ez, mert tavasszal a megáradt folyó sokkal sebesebb, mint máskor, s itt-ott éles kanyarokat, örvényeket alkotott. Az ár elkapta a lovakat, úgyhogy azok nem bírtak egyenesen úszni, s a víz mind sebesebben ragadta őket magával.

- Nem jutnak ki! - kiáltozták a parasztok.

- Belevesznek!

- Szlava Bohu! Ni csak, ni csak, egy ló már elmerült!

- Halál reájuk!

A lovak már átúszták a folyó harmadrészét, de az ár egyre erősebben sodorta őket lefelé. Szemlátomást kezdték elveszteni erejüket, lassanként egyre mélyebbre merültek. Kis idő múlva az úsztató molojecek már derékig vízben voltak. Eltelt egy kevés idő. Szelepuchából is odasereglettek a parasztok nézni, mi történik. Most már a lovaknak csak a fejük látszott ki, s a víz a molojecek melléig ért. De már a meder felénél tartottak. Egyszerre egy ló feje meg egy molojec eltűnt a víz alatt, utána a másik, a harmadik, a negyedik, ötödik... Az úszók száma egyre csökkent. Mindkét parton mély csend lett a tömegek között, de mindnyájan mentek a folyó partján lefelé, hogy lássák, mi lesz ebből. Már a folyó kétharmadát átúsztatták, az úszók száma még kisebb lett, de már hallatszott a lovak nehéz horkolása a molojecek bíztató kiabálása; már látszott, hogy egyesek átjutnak. Egyszerre Zagloba kiáltása hangzott a mély csendben:

- Hej, gyerekeim, puskát elő! Halál a knyáz embereire!

Robbant a füst, eldördültek a lövések. A folyóból kétségbeesett ordítás hallatszott, s lovak és lovasok egyszerre tűntek el a víz alatt. A folyó üres volt, csak már valahol messze, az örvénylő habokon jelent meg egy-egy lónak a hasa vagy olykor egy-egy molojec vörös sapkája.

Zagloba Helenára nézett és hunyorgott...

A rutén hercegvajda, mielőtt a Rozlogi üszkein üldögélő Skrzetuskival találkozott volna, tudott már a korsuni vereségről, mert Polanowski, a hercegi huszárság egyik tisztje, már Sahotynban jelentette neki a herceg megelőzőleg Przylukában volt, onnan küldte Boguslaw Maszkiewiczet levéllel a hetmanokhoz. Azt tudakolta, hol kívánják, hogy egész haderejével megjelenjék. Mivel azonban Maszkiewicz uramat a válasszal sokáig hiába várta, elindult Perejaslaw felé, útközben mindenfelé portyázó csapatokat küldve ki a parancsolattal, hogy mindazok az ezredek, amelyek még a Dnyeperentúlon szétszórtan állomásoztak, legottan induljanak Lubniébe.

Híre érkezett azonban, hogy a tatár határ menti gyepűkön állomásozó tíz-egynéhány kozák zászlóalj széjjelszéledt, vagy a lázadókhoz csatlakozott. A herceg tehát arra ébredt, hogy erői hirtelen megcsappantak, s ez éppen eléggé bántotta, mert sosem hitte volna, hogy vitézei, akiket annyiszor győzelemről győzelemre vezérelt, valaha így elhagyhassák. Mikor tehát Polanowski uramtól értesült a hallatlan vereségről, azt a hadak előtt eltitkolta, s továbbvonult a Dnyeper felé, azzal a szándékkal, hogy vaktában nekivág a vihar és lázadás sűrűjének, s vagy megbosszulja a vereséget, s letörli a gyalázatot, vagy ő maga is vérét ontja. Emellett remélte, hogy a királyi hadakból csak megmenekült valami kevés csapat, sőt, talán számottevő is. Ha a maga hatezer főnyi hadát ezekkel megerősíthetné, akkor a győzelem reményével megmérkőzhetnék Hmelnickijjel.

Amint tehát Perejaslawba értek, megparancsolta a kis Wolodyjowski lovagnak és Kuszel uramnak, hogy dragonyosaikat küldjék széjjel minden irányban Czerkasy, Mantow, Siekierna, Buczacz, Stajki Trechtymir és Rzyszczów felé, s szedjenek össze mindennemű hajót és kompot, ami csak e vidéken találtatik, hogy azokon a hadak a bal partról átkelhessenek Rzyszczówba.

A küldöttek menekültekkel találkozván, hírt hallottak a vereségről, hajót azonban e helyeken egyetlenegyet sem találtak, mert azokat - amint már mondottuk - felerészben már régen összeszedette a királyi nagyhetman Krzeczowski és Barabasz számára, a többit pedig a jobb parton fellázadt nép a hercegtől való félelmében elpusztította. Wolodyjowski azonban egy rönkökből hevenyében összeácsoltatott tutajon tizedmagával átjutott a jobb partra, ott el is fogott tíz-egynéhány kozákot, s a herceg elé állította őket. Tőlük értesült a herceg a lázadás ijesztő méreteiről, valamint a korsuni vereségnek immár jelentkező gyümölcseiről. Az egész Ukrajna az utolsó szál emberig felkelt. A lázadás terjedt, miként az árvíz, mely a rónaságra kiöntve, egyre nagyobb területeket áraszt el. A nemesség a várakban és erődökben védekezett, ámde ezek közül a lázadók már sokat elfoglaltak.

Hmelnickij erői percről percre gyarapodtak. Az elfogott kozákok már kétszázezer főre becsülték hadainak számát, s ez a szám néhány nap alatt könnyen a kétszeresére növekedhetett. Ezért maradt az ütközet után Korsunban, ahol a pillanatnyi nyugalmat felhasználván, rendet teremtett megszámlálhatatlan haderejében. A köznépet ezredekre osztotta, az atamánok meg a tapasztaltabb zaporozsjei eszaulok közül kijelölte az ezredeskapitányokat, s portyázó csapatokat vagy egész hadosztályokat küldött ki a közeli várak megvétele végett. Jeremi herceg mindezeket mérlegelve látta, hogy mivel hajói nincsenek, azok elkészítése hatezer főnyi haderő számára beletelnék néhány hétbe, viszont az ellenség hatalma ily mérhetetlenül elburjánzott, nincsen mód arra, hogy ezen a vidéken, ahol most van, átkelhessen a Dnyeperen. A haditanácsban Polanowski, Baranowski ezredeskapitány, Aleksander Zamojski őrkapitány, Wolodyjowski és Wurcel uraknak az volt a véleményük, hogy induljanak el északnak, a rengeteg erdőségek mögött fekvő Czernihów felé, onnan vonuljanak tovább Lubecznek, és csak ott keljenek át a folyón Brahinów felé. Hosszú és veszedelmes út volt ez, mert a czernihówi erdőségeken túl, Brahinów felé rettenetes mocsarak terjengtek, amelyeken a gyalogságnak is bajos volt átkelnie, hát még a nehézlovasságnak, szekereknek és pattantyúsoknak! A hercegnek mindazonáltal tetszett ez a tanács, csak éppen a hosszú út előtt - amelyről visszatérést nem remélt - még egyszer meg akart jelenni itt-ott a maga Dnyeperen túli birodalmában, hogy a lázadás azonnali kirobbantását megakadályozza, a nemességet védőszárnyai alá gyűjtse, rémületet keltsen, s e rémület emlékét ott hagyja a nép körében. Ezenfelül Gryzelda hercegasszony, a Zbaraska hercegkisasszonyok, a palotáskisasszonyok, az egész udvar és néhány ezred, nevezetesen a gyalogosok, még Lubniében voltak, a herceg tehát elhatározta, hogy betér Lubniébe egy utolsó búcsúszóra.

A hadak még aznap elindultak, s az élen Wolodyjowski a maga dragonyosaival, akik - noha csaknem kivétel nélkül rutének voltak - a fegyelem korlátai közé szorítva, rendes katonákká formálva, hűség tekintetében csaknem minden más csapaton túltettek. A tartomány még nyugodt volt. Imitt-amott összeverődtek már garázdálkodó bandák, s a földesurakat és parasztokat egyaránt rabolták, fosztogatták. Ezeket aztán útközben legnagyobbrészt szétverték, és karóba húzták. A parasztság azonban sehol sem kelt fel. A kedélyek forrongtak, a paraszti szemekben tűz égett, a lelkekben lobogott a láng, csendben fegyverkeztek és szökdöstek a Dnyeperentúlra. Mindazonáltal a félelem még uralkodott a gyilkolási vágyon és a vérszomjon. Legfeljebb azt lehetett volna a jövőre nézve rossz jelnek tekinteni, hogy a parasztnép a herceg közeledtének hírére még azokból a falvakból is elmenekült, ahonnan nem szökdöstek el Hmelhez, mintha attól félne, hogy a rettenetes knyáz arcukból kiolvassa azt, ami lelkiismeretükben bujkál, s előre meg találja büntetni érte őket. A herceg valóban büntetett, ahol a lappangó lázadásnak akár a legcsekélyebb jeleit látta, s mivel természeténél fogva a büntetésben és jutalmazásban egyaránt féktelen volt, mérték és irgalom nélkül büntetett. El lehetett mondani, hogy akkoriban a Dnyeper két partján két lidérc kísértett, az egyik Hmelnickij - a nemesség rémületére, a másik Jeremi herceg - a fellázadt parasztokéra.

A hercegi hadak éppen átvonultak Sleporodon, maga a herceg pedig Filipówban állt meg pihenőre, mikor jelentették neki, hogy küldöttek érkeztek levéllel Hmelnickijtől, s meghallgatást kérnek. A herceg nyomban maga elé vezettette őket. Az alsztaroszta kastélyában, a herceg szállásán tehát megjelent hat zaporozsjei kozák. Elég hetykén álltak meg a herceg előtt, különösen a vezetőjük, Sucharuka atamán, kinek vérét hevítette még a korsuni diadal és még friss ezredeskapitányi méltósága.

A herceg intett Maszkiewicz uramnak, hogy vegye az írást, és olvassa.

A levél hangja tisztelettudó volt. Hmelnickijben, bár Korsun után volt már, győzött a róka az oroszlán fölött, a kígyó a sas fölött. Írta, hogy a történteknek Czaplinski az okozója, s ha a hetmanokat elérte a szerencse fordulása, az sem az ő, mármint Hmelnickij hibája, hanem balsorsuké, s annak tulajdonítsák, hogy a kozákságot Ukrajnában oly keményen elnyomták. Hogy pedig küldöttei számára a herceg kegyét megnyerje, s őket sújtó kezétől megóvja, jelenti, hogy a huszárzászlóalj ama tisztjét, Skrzetuski urat, kit a Szicsben fogtak el, épségben elbocsátotta. Aztán panaszok következtek Skrzetuski gőgös viselkedése miatt, hogy Hmelnickij levelét nem volt hajlandó a hercegnek elvinni, amivel Hmelnickij hetmani méltóságát, valamint az egész zaporozsjei hadat súlyosan megsértette. Íme, ennek a gőgnek meg a kozákokat a lengyelek részéről ért szakadatlan megalázásoknak tulajdonít Hmelnickij mindent, ami Zólte Wodytól Korsunig történt. A levél azzal végződött, hogy Hmelnickij bizonyságot tett sajnálkozásáról és a Köztársaság iránti hűségéről.

A levél hallatára maguk a küldöttek is elámultak, mert előzőleg nem tudták, mi van benne, s inkább vártak volna szidalmakat és hetyke kihívást, hogysem kérelmeket. Csak annyit láttak világosan, hogy Hmelnickij egy ilyen hírneves hadvezérrel szemben nem akart mindent egy lapra feltenni, ahelyett tehát, hogy egész haderejével ellene indult volna, halogatott, alázatosságot színlelt, nyilván azt várva, hogy a herceg hadai a menetelés és az egyes kozák csapatokkal való csetepaték közben felmorzsolódjanak. Mikor a levél olvasása véget ért, a herceg, a küldötteket egyetlen szóra sem méltatva, Wolodyjowskinak meghagyta, hogy vezesse ki őket, s vesse őrizet alá, maga pedig az ezredeskapitányhoz fordulva így szólt:

- Fölöttébb ravasz ellenség ez, mert vagy engem akar áltatni e levelével, hogy aztán váratlanul reám üssön, vagy pedig a Köztársaság belsejébe igyekszik, hogy ott egyezséget kössön, s a könnyen hajló rendektől meg a királytól bocsánatot nyerjen. Annak utána biztonságban érezheti magát, mert ha mi még tovább is hadakoznánk, akkor én járnék ellene a Köztársaság akaratának, s ennek folytán már nem őt, hanem engem tarthatnának lázadónak.

Azzal az udvari tatár zászlóalj ezredeskapitányához fordult ily szavakkal:

- Nemes Wierszull uram, adj parancsot tatárjaidnak, hogy a kozákokat fejezzék le, vezérük számára pedig hegyeztess meg egy derék karócskát, s nyomban húzasd is rá.

Wierszull lángvörös fejét meghajtva távozott, Muchowiecki atya pedig, aki mindig fékezni szokta a herceget, kezét mintegy imára kulcsolva, esdekelve nézett a szemébe, így akarván kegyelmét kikönyörögni.

- Nagyságos herceg úr, ő, amint írja, Skrzetuski uramat elbocsátotta - jegyezte meg bátortalanul.

- Skrzetuski nevében köszönöm, hogy e haramiákkal teszed őt egyenlővé - mondta a herceg szemöldökét összehúzva. - Végül is elég volt ebből. Látom - folytatta az ezredeskapitányokhoz fordulva -, hogy kegyelmetek mindnyájan a háborúra adjátok szavatokat, ez az én akaratom is. Most azért Czernichów felé vonulunk, útközben magunkhoz gyűjtvén a nemességet, Brahinnál átkelünk a folyón, azután dél felé vesszük utunkat. Most pedig fel Lubniébe!

- Isten legyen velünk! - mondták rá az ezredeskapitányok.

E pillanatban nyílt az ajtó, s Roztworowski, az oláh zászlóalj vicekapitánya jelent meg benne, kit két nappal előbb küldtek volt ki háromszáz lovassal, portyázó útra.

- Nagyságos herceg úr! - kiáltotta. - A rebellió terjed! Rozlogit felperzselték, Wasilówkában zászlóaljunkat egy lábig lemészárolták.

- Hogyan, micsoda, hol? - hangzott a kérdés mindenfelől.

A herceg azonban intett, hogy hallgassanak, s ő maga tette fel a kérdéseket:

- Ki mívelte e dolgot, a garázda nép, avagy valamiféle hadak?

- Azt mondják, Bohun.

- Bohun?

- Igenis.

- Mikor történt e dolog?

- Három napja.

- Nyomon követted őket, utolérted, foglyot ejtettél?

- Nyomon követtem, de utol nem érhettem, mert a három nap nagy idő. Útközben híreket szedtem, Czehrynnek menekültek vissza azután kettéoszlottak, a csapat fele Czerkasy felé, a másik Zlotonosza és Prochorówka felé ment.

Most Kuszel szólalt meg:

- Akkor hát én azzal a csapattal találkoztam, amely Prochorówka felé tartott, amint jelentettem is hercegségednek. Azt mondták, Bohun küldte ki őket, hogy megakadályozzák a parasztnép szökdösését a Dnyeperentúlra, így hát továbbengedtem.

- Ostobaság volt, de nem okollak. Bajos itt nem tévedni, mikor lépten-nyomon ott az árulás, s az ember lábát égeti a talaj - jegyezte meg a herceg.

Egyszerre fejéhez kapott.

- Mindenható Isten! - kiáltott fel. - Most jut eszembe, mit mondott Skrzetuski, hogy Bohun a Kurcewicz knyázkisasszony ártatlanságára vetett szemet. Most már értem, mért gyújtották fel Rozlogit. A leányzót kétségtelenül elragadták. Hej, Wolodyjowski, jöszte ide gyorsan! Vegyél ötszáz lovast, s indulj ismét Czerkasy felé, Bychowiec pedig ötszáz oláh lovassal Zlotonoszának, Prochorówkába. A lovakat ne kíméljétek, aki a lányt kiszabadítja, Jeremiówkát kapja életfogytiglani haszonélvezetre. Indulj, indulj!

Azzal az ezredeskapitányokhoz fordult:

- Nemes uraim, mi pedig Rozloginak, Lubniébe!

Az ezredeskapitányok kitódultak az alsztaroszta kastélyából, s mindegyik sietett a maga zászlóaljához. A belső apródok lóra kaptak, a hercegnek is elővezették pej paripáját, melyet hadjáratoknál szokott használni. A zászlóaljak csakhamar elindultak, s hosszú tarka szalagként húzódtak széjjel a filipowiczei úton.

A forgókapu mellett véres látvány tárult a katonák szeme elé. A sövénykerítésen öt levágott kozák fejet láttak, amint nyitott szemük megüvegesedett fehérjével meredtek a menetelő katonaságra, a közelben pedig, de már a kapun kívül, egy zöldellő dombocskán még ott kapálózott és rángatózott a karóba húzott Sucharuka atamán. A karó hegye már teste feléig hatolt, mindazonáltal még a halódás hosszú órái vártak a szerencsétlenre, mert akár estig is elrángatózhatott, amíg a halál elcsendesíti. Most azonban nemcsak hogy élt még, hanem félelmetes szemével elkísérte a zászlóaljakat úgy, ahogyan elhaladtak előtte, szeme pedig mintha ezt mondta volna: "Büntetne meg benneteket az Isten, benneteket, gyermekeiteket meg unokáitokat mind, tizedíziglen, a vérért, a sebekért, a kínszenvedésért! Dögölnétek meg ti is, meg egész nemzetségetek! Szállana fejetekre minden szerencsétlenség! Bár haldokolnátok örökké, sem meghalni, sem élni nem bírván!" S noha egyszerű kozák volt, s nem bíborban és kamukában, hanem csak amolyan szürke zubbonyban, nem várbéli szobában, hanem a szabad ég alatt, karóba húzva haldoklott, szörnyű kínszenvedése s a feje fölött keringő halál annyi komolyságot, akkora erőt adott tekintetének, annyi gyűlölettel töltötte meg pillantását, hogy mindnyájan jól megértették, mit akart mondani, s a zászlóaljak szótlanul haladtak el előtte, ő pedig a déli nap aranysugaraiban dominált fölöttük, s úgy fénylett a frissen faragott karón, akár egy fáklya...

A hadak késő este, holdvilágnál érkeztek Rozlogiba. Ott találták Skrzetuskit a maga kálváriáján. Amint tudjuk, a lovag fájdalmában, meg a nagy szenvedésnek miatta egészen magánkívül volt, csak Muchowiecki atya térítette eszméletre. A herceg elé vezették, ki egy parasztházban ütötte fel kvártélyát. A herceg kedvencét megpillantva egy szót sem szólt, csak kitárta karját, és várt. Jan uram nyomban nagy sírással vetette magát a kitárt karokba, a herceg pedig a kebeléhez szorítván őt, fejét csókolgatta, s az ott levő tisztek látták, hogyan önti el fenséges szemét a könny.

Csak kis idő elteltével szólalt meg:

- Mint tulajdon fiamat köszöntelek, hiszen már azt hittem, nem látlak többé. Hordozd el férfi módjára terhedet, s el ne feledd, hogy ezernyi barátod lesz boldogtalanságodban, kik feleségüket, gyermekeiket, szüleiket, rokonaikat és barátaikat veszítik majd el. S miként a vízcsepp elvész a tengerben, úgy vész majd el a te fájdalmad a fájdalmak óceánjában. Mikor szeretett hazánkra ekkora szerencsétlenség zúdul, olyankor kardot viselő ember nem siránkozhat saját fájdalmán, hanem közös édesanyánk segítségére siet, s vagy lelkiismerete talál nyugodalmat, vagy dicső halállal halván, elnyeri a mennyei koszorút, s megszerzi az örök boldogságot.

- Ámen! - tette hozzá Muchowiecki atya.

- Ó, nagyságos herceg úr, jobb szeretném őt holtan látni! - sóhajtotta a lovag.

- Sírj hát, mert fölöttébb nagy a te veszteséged, mi pedig veled együtt sírunk, mert nem pogányok, nem vad szkíták, sem tatárok közé jöttél, hanem szerető bajtársak közé. Te azonban ezt mondjad magadnak: "Ma még a magam fájdalmán sírok, de a holnap már nem az enyém", mert tudd meg, holnap hadba indulunk.

- Elmegyek én nagyságoddal a világ végére is, ámde megvigasztalódni nem bírok, mert... nem bírok. Jaj, nem bírok...

S látszott, miként küszködik, viaskodik önmagával. Fájdalma mindnyájuk szemét elhomályosította, a lágyabb szívűek pedig, mint Wolodyjowski meg Podbipieta, patakokban ontották könnyeiket. Longinus uram kezét összekulcsolva, fájdalmasan hajtogatta:

- Testvérkém, testvérkém, fékezd magad!

- Ide hallgass! - szólt hirtelen a herceg. - Híreim vagynak, hogy Bohun innen Lubnie felé tartott, mert Wasilówkában lekaszabolta embereimet. Ne desperálj hát időnap előtt, holott úgy lehet, meg sem kapta a leányzót, mert mi másért merészkedett volna Lubnie felé?

- Istenemre, ez lehetséges! - kiáltották a tisztek. - Isten megvigasztal.

Skrzetuski tágra nyitotta szemét, mintha nem értené, mit mondanak, ám a remény egyszerre megvilágította az ő elméjét is, s azon nyomban a herceg lába elé vetette magát.

- Ó, nagyságos herceg úr, életemet és véremet! - kiáltotta.

Egyebet nem bírt szólni. Annyira elgyengült, hogy Longinus uramnak kellett felemelnie és a lócára ültetnie, ámde arcán már látszott, úgy megragadta ezt a reménysugarat, akár a fuldokló az utolsó deszkaszálat, és a fájdalom is elhagyta. A többiek még szították a szikrácskát, mondván, hogy hátha Lubniében megtalálja a knyázkisasszonyt. Most már átvitték a másik házba, azután hozták a mézbort. A vicekapitány ivott volna, de torka úgy összeszorult, hogy nem bírt, bajtársai ellenben ittak, s torkukat megvigasztalván ölelgetni, csókolgatni kezdték, s megcsodálták nagy soványságát és a betegségnek arcáról lerívó jeleit.

- Mondd el, mit míveltek veled?

- Majd máskor elmondom - felelte Skrzetuski gyenge hangon. - Megsebesültem, s beteg voltam.

- Megsebesült! - kiáltotta Dzik.

- Megsebesítették, holott követ volt - tette hozzá Sleszynski.

Ámulva néztek egymásra a kozákság e vakmerőségén, majd egymás karjába estek Skrzetuski iránti nagy hajlandóságukból.

- Hmelnickijt láttad?

- Láttam.

- Ide vele! - kiáltotta Migurski. - Nyomban összeaprítjuk!

Ily beszélgetés közben telt el az éjszaka.

Reggel felé jelentették, hogy az a másik portyázó csapat is visszatért, melyet hosszabb útra, Czerkasy felé küldtek ki. A csapat Bohunt természetesen nem érte utol, sem el nem fogta, de furcsa hírekkel tért meg. Magával hozott sok embert, kikkel útközben találkozott, s kik két nappal korábban látták Bohunt. Ezek mesélték, hogy Bohun nyilván űzött valakit, mert mindenütt azt tudakolta, hogy nem láttak-e egy kozák legénykével menekülő kövér nemes urat. Közben pedig nagyon sietett, s hanyatt-homlok rohant tovább. Ugyanezek az emberek bizonygatták, hogy nem láttak Bohunnal semmiféle leányasszonyt, pedig ha lett volna, azt kétségtelenül látták volna, mert csak kevés szemen volt vele. Erre újabb remény, de egyúttal újabb gond is költözött Skrzetuski szívébe, mert e híreket egyszerűen nem értette.

- Tanácsoljatok hát, mondjátok meg, magyarázzátok meg, mit jelent e dolog? - kérdezte a tisztektől. - Mert az én fejem ezt fel nem foghatja!

- Én mégis azt hiszem, hogy Lubniében kell lennie - vélte Migurski.

- Nem lehet az - ellenkezett Zacwilichowski zászlós -, mert ha Lubniében volna, akkor Bohun minél hamarabb megbújt volna Czehrynben, s nem tolakodott volna a hetmanok szeme elé, kiknek vereségéről még nem tudhatott. Ha pedig a szemeneket két részre osztván, kétfelé indította az üldözést, akkor csak azt mondom kegyelmeteknek, nem másért mívelte e dolgot, mint a knyázkisasszonyért.

- De hát egy öreg nemes úr meg kozák legénykéje felől tudakolt?

- Nem kelletik ahhoz nagy sagacitas[101] kitalálni, ha menekült, bizonnyal nem női köntösben tevé, hanem nyilván álöltözetben, hogy nyomot tévesztessen. Most azért úgy vélem, ama kozák legényke nem lehet más, mint ő.

- Istenemre, Istenemre! - hagyták helyben a többiek.

- Bah, de ki légyen az a nemes úr?

- Azt már nem tudom - vélte a zászlós -, de azt meg lehet tudakolni. A parasztoknak látniuk kellett, ki volt itt, és mi történt. Hozzátok elő a ház gazdáját!

A tisztek ugrottak, s legottan nyakánál fogva hozták az istállóból a parasztot.

- Hallod-e - kérdezte Zacwilichowski -, ott voltál-e, mikor a kozákok Bohunnal ráestek a kastélyra?

A paraszt, mint rendesen, esküdözni kezdett, hogy nem volt ott, nem látott semmit, nem is tud semmiről, ámde Zacwilichowski tudta, kivel van dolga, tehát így szólt:

- Majd még elhiszem, ebanyád, hogy a lóca alatt kuporogtál, amíg a kastélyt fosztogatták! Másnak meséld ezt... íme, egy vörös arany, amott meg a hóhérlegény a pallossal: válassz! Végezetül még a falut is felgyújtjuk, s ártatlan emberek szenvednek meg temiattad.

Csak ekkor kezdte a paraszt elmondani, mit látott. Mikor a kozákok a kastély udvarán tivornyázni kezdtek, a többiekkel együtt ő is odament megnézni, mi történik. Hallották, hogy a knyáznét meg a knyázokat megölték, de Mikolaj megsebesítette az atamánt, s az úgy fekszik ott, mintha a lélek is kiszállt volna belőle. Hogy a leányasszonnyal mi történt, azt nem sikerült megtudniuk, de másnap hallották, hogy egy nemes úrral megszökött, aki Bohunnal érkezett Rozlogiba.

- No lám, no lám! - kiáltotta Zacwilichowski. - Nesze a vörös arany. Látod, hogy semmi sérelem nem ért. S te láttad azt a nemes urat? Valaki idevalósi volt?

- Láttam, nagyuram, de nem volt idevalósi.

- S milyen volt?

- Terebélyes volt, nagyuram, akár egy búbos kemence, ősz szakállú, s úgy káromkodott, hogy az ördög maga se különben. Fél szemére vak volt.

- Ó, Istenem! - kiáltott fel Podbipieta. - Az alighanem Zagloba, vagy ki? No?

- Zagloba? Várjon csak kegyelmed. Zagloba. Bizony lehetséges! Ő Czehrynben összeszaglászkodott Bohunnal, együtt ittak és kockáztak. Az biz lehetséges. Ez az ő képmása.

Skrzetuski már térdelt, s buzgón imádkozott.

- Nono! - dörmögte a vén zászlós. - Nem néztem volna ki Zaglobából akkora kurázsit, hogy ujjat merjen húzni egy olyan kemény harcossal, amilyen Bohun. Igaz, Skrzetuski uramat fölöttébb megkedvelte a lubniei mézborért, amelyet Czehrynben ittunk, nemegyszer emlegette ezt nekem, Skrzetuski uramat mindenkor jeles gavallérnak nevezvén... Nono! Szinte nem fér a fejembe, mert hiszen Bohun pénzéért is ivott ő jócskán. De ezt a bátor lépést nem néztem volna ki belőle, mert mindig duhaj, de gyáva embernek tartottam őkelmét. Éles elméje vagyon, de nagy hazudozó, márpedig az ilyenek bátorsága rendszerint a szájukban lakozik.

- Hadd legyen olyan, amilyen, elég az hozzá, hogy a knyázkisasszonyt kiszabadította a haramia kezéből - jegyezte meg Wolodyjowski. - Mivel pedig fortélyoknak nincsen szűkiben, bizonnyal úgy eltűnik a leányasszonnyal, hogy az ellenség felől biztonságban legyen.

- Igyunk hát arra, hogy kedves bajtársunk gondjai véget értek! - kiáltotta Sleszynski.

Erre aztán ittak Skrzetuski, a knyázkisasszony, valamint jövendő utódaik meg Zagloba egészségére, s ezzel eltelt az éjszaka. Hajnalban hangzott a kürtszó, s a hadak elindultak Lubniébe.

A menet gyorsan haladt, mert a hercegi csapatok szekerek nélkül indultak útnak. Skrzetuski szeretett volna a tatár zászlóaljjal előreugratni, de nagyon gyenge volt még, s különben is a herceg maga mellett tartotta, mert meg akarta hallgatni a jelentését szicsi követségéről. A lovagnak tehát be kellett számolnia arról, hogy mi módon folyt az útja, mi módon támadtak rá a Chortycán, s hurcolták a Szicsbe, csupán Hmelnickijjel folytatott szóváltását hallgatta el, hogy valamiképpen kérkedésnek ne vegyék. A herceget az bántotta legjobban, hogy az öreg Grodzickinak nincs puskapora, s ezért nem ígérte, hogy hosszú ideig védekezni tud.

- Kimondhatatlan kár ez - jegyezte meg -, mert ama vár nagy akadálya lehetne a rebelliónak, és sok borsot törhetne az orra alá. Nagy férfiú bizony Grodzicki uram, igazi decus et praesidiuma[102] a Köztársaságnak. De miért is nem küldött hozzám porért? Adtam volna neki lubniei pincémből.

- Nyilván úgy vélekedett, hogy a nagyhetmannak ex officio[103] kell erről gondoskodnia - felelte Skrzetuski.

- Elhiszem - mondotta a herceg, s elhallgatott.

Kis idő múlva azonban folytatta:

- Régi és tapasztalt hadvezér a nagyhetman, de fölöttébb bizakodott önmagában, s ez okozta vesztét. Hiszen ő mindig lekicsinylette az egész rebelliót, s mikor felajánlottam neki segítségemet, nem valami nagy kedvvel fogadta. Senkivel sem kívánt osztozni a dicsőségben, s félt, hogy a győzedelmet majd nekem találják tulajdonítani.

- Így vélem én is - jegyezte meg Skrzetuski komolyan.

- Ő ostorral akarta lecsendesíteni a Zaporozsjét, s íme, mi lett belőle. Isten megbüntette a gőgöt. Isten előtt utálatos a gőg, ettől pusztul az egész Köztársaság, és nincs itt egyetlen ember sem, kiben ne volna meg ez a bűn...

A hercegnek igaza volt, hiszen ebben ő maga sem volt ártatlan. Nem is olyan régen történt, hogy mikor Alekszander Koniecpolski urammal volt ügye Hadziacz miatt, a herceg négyezer emberével vonult Varsóba, s embereinek megparancsolta, hogy ha esküre kényszerítenék, nyomuljanak be a szenátusba, s vágják, akit csak érnek. Ezt pedig nem másért tette, mint gőgből, amely nem szenvedhette el, hogy ne adjanak szavainak hitelt, s esküre kényszerítsék.

Délutánra a Sula magas partjairól már látszottak a lubniei pravoszláv templom hasas kupolái, valamint a Szent Mihály-templom csillogó teteje és hegyes tornyai. A hadak lassú bevonulása estélig eltartott. A herceg nyomban a várba sietett, ahol az előreküldött parancsok szerint mindennek útra készen kellett állania, a zászlóaljak pedig a városban fészkelődtek el éjszakára, ami nem volt valami könnyű dolog, mert sok nép felsereglett a környékről. Mikor híre ment, hogy a belháború terjed, s a parasztok között növekszik a forrongás, a Dnyeperentúl egész nemessége Lubniébe tódult. Még a távolabbi vidékekről is ide gyülekezett a nemesség, asszonyokkal, gyerekekkel, cselédséggel, lovakkal, tevékkel és a szarvasmarhák egész gulyáival egyben. Megjöttek a hercegi komiszárosok meg tiszttartók is, és mindenféle nemesi rendű hivatalnokok, árendások és zsidók - egyszóval mindenki, aki ellen a lázadás éle irányulhatott. Mintha valami óriási országos vásár folyna Lubniében, mert nem hiányoztak még a moszkvai kereskedők meg az asztraháni tatárok sem, akik áruval vonulván Ukrajna felé, a háború elől ide menekültek. A piactéren a legkülönbözőbb alakú szekerek ezrei álldogáltak, fűzfavessző kötésű vagy egyetlen darab fából kivágott, küllőtlen kerekekkel; azután kozák taligák, meg a nemes urak könnyű kocsijai. A jelesebb vendégek a várban, a fogadókban helyezkedtek el, a kurtanemesek és a cselédség pedig a templomok körül ütötték fel sátraikat. Az utcákon tüzeket raktak, azoknál főzték az ételt. Mindenütt tolongás, zűrzavar és zaj, akár egy méhkasban. Csak úgy tarkállott a sokféle köntös és szín, a különféle zászlóaljakból való hercegi katonák, hajdúk, inasok, fekete kaftános zsidók, a pórnép, a lila sapkás örmények és gubás tatárok ruhái. Kiabálás és káromkodás mindenféle nyelven, gyermeksírás, kutyaugatás, marhabőgés. E tömeg örömmel üdvözölte a bevonuló zászlóaljakat, mert bennük látta védelmét, biztonságát és menekvését. Mások a vár alá vonultak, s ott ordítoztak, a herceget és hercegasszonyt éltetvén. A tömegben a legkülönbözőbb hírek jártak szájról szájra: beszélték, hogy a herceg Lubniében marad, majd hogy elmegy, fel egészen Litvániába, s oda is követni kell majd őt; sőt azt is beszélték, hogy már megverte Hmelnickijt. A herceg pedig, miután feleségét köszöntötte, s közölte vele, hogy holnap útnak indulnak, gondterhelten szemlélte ezt a tömérdek szekeret és embert, mely majd a hadak után vonul, hogy kolonc legyen a hadak nyakán, s késleltesse előrejutását. Csak az a gondolat vigasztalta, hogy ha Brahinówot elhagyják, és nyugalmasabb vidékre érnek, ezek mind elszélednek, s meghúzódnak a legkülönbözőbb szegletekben, s nem fogják őket terhelni. A hercegasszonyt udvarával és a palotáskisasszonyokkal együtt Wisniowiecbe kívánta küldeni, hogy ő maga egész haderejével biztonságban és akadálytalanul vethesse magát a harcba. A várban már megtették az előkészületeket, a szekerekre felrakták a szükséges holmit meg a drágaságokat, az élelemkészleteket begyűjtötték, az udvar tehát akár nyomban szekerekre ülhetett, s indulhatott volna.

Skrzetuski elsőnek ugratott a várba, hogy Zagloba és a knyázkisasszony felől érdeklődjék, azonban természetesen nem találta itt őket, Nemcsak hogy nem látták, de nem is hallottak felőlük, ámbár a rozlogi betörésről meg a wasilówkai helyőrség elpusztításáról már voltak hírek. A lovag füstbe ment reményeivel bezárkózott fegyvertári szállásán, s újra hozzászegődött a fájdalom, a bánat és a gond. Ámde elhessegette őket, miként a sebesült katona a harctéren hessegeti a hollókat és csókákat, amelyek fölötte gyülekezvén várják, hogy meleg vért ihassanak, és friss húst marcangolhassanak. Azzal bíztatta magát, hogy a fortélyos eszű Zagloba mégiscsak kilábol a bajból, s ha hírét veszi a hetmanok vereségének, Czernihówba menekül. Most éppen idejében eszébe jutott az a koldus, kivel Rozlogiba menet találkozott, s aki azt mesélte, hogy valami ördög lehúzta gúnyáját, meg a vele való fiúét is, s azóta, immár három napja, mezítelenül bujkál a Kahamlik nádasaiban, mert fél kibújni a napvilágra. Skrzetuskinak eszébe villant, hogy netán Zagloba fosztotta ki a koldust, hogy magának és Helenának álöltözetet szerezzen. "Nem lehet másképpen!" - hajtogatta magában, s e gondolatra nagy megkönnyebbülést érzett, mert az ilyen álöltözet fölöttébb megkönnyíthette a menekülést.

Másnap a vicekapitány mintha újjászületett volna. Megkezdődött a munka meg a sürgés-forgás, mert ez volt az indulás napja. A tiszteknek reggeltől kezdve a zászlóaljakat kellett vizsgálniuk, hogy emberek s lovak rendben vannak-e, azután kivezetni a szabad mezőre, s úti rendbe állítani. A herceg misét hallgatott a Szent Mihály-templomban, azután visszatért a várba, ahol a görög lelkészi kar, a lubniei meg a choroli lakosság küldötteit fogadta. A jelesebb lovagoktól környezve ült be trónszékébe a Helm festményeivel díszített teremben, s itt búcsúzott el tőle rutén nyelven Hruby, lubniei polgármester a Dnyeperen túli tartomány összes városai nevében. Először arra kérte, hogy ne menjen el, s ne hagyja őket magukra, pásztor nélküli nyájként, amit a többi küldött hallván, összetett kézzel ismételgette:

"Ne menj el, ne menj el!" - s mikor a herceg kijelentette, hogy ez lehetetlen, lábához borultak, sajnálván jó urukat, avagy csak mímelvén a sajnálkozást, mert beszélték, hogy sokan közülük, a herceg minden kegye ellenére is inkább a kozákokhoz és Hmelnickijhez húztak.

Elérkezett az indulás órája. Most aztán az egész várban hangzott a cselédség siránkozása és jajgatása. A palotáskisasszonyok ájuldoztak, s Anna Borzobohata leányasszonyt a társai alig bírták életre kelteni. Egyedül a hercegasszony ült be száraz szemmel és felemelt fejjel az üveges hintóba, mert a büszke úrnő szégyellte az emberek előtt kimutatni szenvedését. A néptömegek a vár elé gyülekeztek, Lubniében minden harang zúgott, a pópák feszülettel vetettek keresztet a távozókra, a hintók, kocsik és szekerek hosszú sora alig fért ki a vár kapuján.

Végül a herceg is lóra szállt. Az ezredek zászlai meghajoltak előtte, s a sáncokon eldördültek az ágyúk, a sírás, az emberi zaj és kiáltások összekeveredtek a harangzúgással, a lövések dörgésével, a harci kürtök harsogásával és az üstdobok pufogásával. Elindultak.

Elöl haladt két tatár zászlóalj, Roztworowski és Wierszull pálcája alatt, utánuk Wurcel pattantyúsai, Machnicki óbester gyalogsága, utána a hercegasszony, a palotáskisasszonyok és az egész udvar, az alaposan megrakott szekerek, utánuk Bychowiec oláh zászlóalja, végül a komput^[104] katonaság, a nehézlovasság elit ezredei, a páncélos- és huszárzászlóaljak, s a menetet a dragonyosok meg a szemenek zárták be.

A hadak után végeláthatatlan tarka kígyóként húzódott a nemesi szekerek sora, rajtuk mindazokkal, akik a herceg távozása után nem kívántak a Dnyeperen túli tartományban maradni.

A menet távolodott ugyan, a fejek azonban a város felé fordultak, s minden arcon ott volt a kérdés:

- Vajon nem utoljára-e?

Úgy van! Ezekből az ezredekből, a katonák és emberek tömegéből, akik e pillanatban vonultak ki Wisniowiecki herceggel, sem ő, sem senki más nem térhetett vissza többé sem e városba, sem e tartományba.

A trombiták harsogtak. A tábor lassan, de szakadatlanul haladt tovább, s bizonyos idő múlva a város kezdett kékes ködbe borulni, a házak és tetők egyetlen tömeggé olvadtak össze, s kápráztatóan csillogtak a napfényben.

A hadak éjszakára bevonultak Basniába, mely Krynicka asszony birtokához tartozott. A földbirtokos asszony a kapuban térdelve fogadta a herceget, mert a parasztok már meg-megrohanták a kastélyt, csak hűséges cselédei segítségével bírta őket visszaverni, míg végre a hadak érkezése megmentette tizenkilenc gyermekével együtt, kik közül tizennégy leány volt. A herceg parancsot adott, hogy a támadókat fogdossák össze, Poniatowskit, a kozák zászlóalj századosát kiküldte Kaniów felé. A százados még aznap éjjel visszatért, s öt zaporozsjei kozákot hozott magával, kik valamennyien a wasiutyncei szállás csapatából valók voltak. Valamennyien részt vettek a korsuni csatában, s tüzes vassal megsütögettetvén, pontos jelentést tettek róla a hercegnek. Azt is bizonygatták, hogy Hmelnickij még mindig Korsunban van, Tuhaj bej pedig a foglyokkal, zsákmánnyal és a két hetmannal Czehrynbe ment, hogy onnan a Krímbe térjen vissza. Azt is hallották, hogy Hmelnickij kérve kérte, ne hagyja magukra a zaporozsjei hadakat, hanem menjen velük a herceg ellen, a murza azonban nem akart kötélnek állni, mondván, hogy a hadak és hetmanok leverése után a kozákok most már maguk is boldogulhatnak, ő nem vár tovább, mert a foglyok mind elpusztulnak. Hmelnickij erői felől is kivallatták őket, mire azt mondták, hogy mintegy kétszázezer főnyi hada van, de csak amolyan szedett-vedett népség, míg a rendes hadak, vagyis a zaporozsjeiek és a lázadókhoz csatlakozott uradalmi és várbeli kozákok száma alig ötvenezer.

A herceg a hírek hallatára lélekben megerősödött, mert remélte, hogy a Dnyeperen túl az ő ereje is megnövekszik a hozzá csatlakozó nemességgel, a királyi hadak menekültjeivel meg a nemesi bandériumokkal. Így aztán másnap reggel továbbindultak.

Perejaslawot elhagyva rengeteg erdőségbe értek, mely a Trubieza folyása mentén Kozielecig, s annál is tovább, egészen Czernihówig húzódott. Május vége felé járt az idő - borzalmas volt a hőség. Az erdőben, ahelyett, hogy hűvösebb lett volna, olyan fojtó volt a levegő, hogy az emberek és lovak lélegzeni is alig bírtak. A tábor után terelt szarvasmarha közül minduntalan elhullt egy-egy, vagy ha vizet szimatolt, eszeveszetten rohant arrafelé, feldöntötte a szekereket, s óriási zűrzavart keltett. Már a lovak is kezdtek elhullani, különösen a nehézlovasságnál. Az éjszakák kibírhatatlanok voltak a rengeteg rovar és a nagy hőségben a fákból bőven szivárgó mézga erős szaga miatt.

Így baktattak négy napon át, míg az ötödik nap alkonyán szinte természetellenessé fokozódott a hőség. Az éjszaka beálltával a lovak horkolni kezdtek, a szarvasmarha pedig panaszosan bőgött, mintha valami szerencsétlenség közeledtét érezte volna, melyet az emberek még nem is sejthettek.

- Vért szimatolnak! - mondogatták a szekértáborban, a menekülő nemesi családok körében.

- A kozákok üldöznek, ütközet lesz!

Erre a fehérnép hangos sopánkodásba kezdett, a hír átterjedt a cselédséghez is, mire riadalom, zűrzavar támadt: a szekerek igyekeztek egymást megelőzni, vagy a csapásról letérve, vaktában rohantak az erdőnek, ahol aztán fennakadtak a fák közt.

A herceg odaküldött emberei azonban csakhamar helyreállították a rendet. Járőrcsapatokat bocsátottak mindenfelé, hogy meggyőződjenek róla, csakugyan nem fenyeget-e valamelyes veszedelem.

Skrzetuski önszántából vezette az oláh zászlóalj járőrcsapatait, ő volt az első, aki már reggel felé visszatért, s azonnal a herceghez sietett.

- Mi újság? - kérdezte a herceg.

- Nagyságos úr, az erdő ég.

- Felgyújtották?

- Igenis. Elfogtam néhány embert, kik kivallották, hogy Hmelnickij volontérokat küldött nagyságod hadai után azzal, hogy ha alkalmatos szél fúj, rakjanak csóvát a bozót alá.

- Az ütközetet kerülve, élve akarna megsütni bennünket. Ide azokkal az emberekkel!

Kis idő múlva már hozták is a három ostoba, vad, megrémült csabánt, kik nyomban beismerték, csakugyan parancsot kaptak, hogy gyújtsák fel az erdőt.

Bevallották azt is, hogy már hadakat is küldtek a herceg után, de azok más úton, a Dnyeper közelében mentek Czernihów felé.

Közben visszaérkeztek más előőrscsapatok is, mind egyazon hírrel:

- Ég az erdő!

A herceg azonban mintha ügyet sem vetett volna erre.

- Pogány mód az ilyen - mondta -, de sebaj! A tűz nem terjed át a Trubiezába ömlő folyókon.

A tábor a Trubieza mentén vonult északnak, s csakugyan számos patak sietett a folyó felé, itt-ott terjedelmes mocsarakat alkotva, így aztán semmiképpen sem kellett attól tartani, hogy a tűz ezeken átterjed. Legfeljebb, ha egy-egy átkelés után mindig újra felgyújtják az erdőt.

A járőrök csakhamar megállapították, hogy valóban ezt mívelik. Naponta be is hoztak ilyen gyújtogatókat, akikkel aztán az út menti fenyőfákat ékesítették fel.

A tűz gyorsan terjedt, de nem észak felé, hanem a folyócskák mentén, keleti és nyugati irányban. Éjszakánként, ameddig a szem ellát, mindenütt vöröslött az égbolt. A fehérnép estétől hajnalig szent énekeket énekelt. A megrémült vad az égő erdőből a csapásra menekült, s a szekérhad nyomába szegődve összekeveredett a szarvasmarhával. A szélhordta füst elhomályosította az egész láthatárt. A hadak és szekerek mintha sűrű ködben vonultak volna, amelyen emberi tekintet át nem hatol. Az embereknek nehéz volt lélegezniük, a szemet marta a füst, a szél pedig egyre több füstöt hozott. A napfény nem bírta átjárni a füstfelhőket, s éjszakánként világosabb volt, mint nappal, mert világított a tűzvész. Az erdőnek mintha nem lett volna vége.

Jeremi herceg ilyen égő erdőben, füstfelhőn át vezette hadát. Közben híre érkezett, hogy az ellenség a Trubieza túlsó partján vonul, csak azt nem tudták, mekkora a hadereje. Wierszull tatárjai azonban megállapították, hogy még nagyon messze jár.

Eközben egy éjszaka a bodenki Suchodolski úr érkezett a táborba a Desna túlsó partjáról. Hajdani udvari ember s a herceg belső apródja volt, de már néhány éve visszavonult a falujába. Ő is menekült a parasztság elől, de olyan hírt hozott, amelyről a táborban még nem tudtak. Volt is nagy megütközés, mikor a hírek felől kérdeztetvén így felelt:

- Baj van, nagyságos herceg úr! A hetmanok vereségéről tud már nagyságod, csakúgy, mint a király haláláról?

A herceg hirtelen talpra szökött kis vadászszékéről:

- Hogyan, a király meghalt?

- Őfelsége még Mereczben hunyt el egy héttel a korsuni vereség előtt - felelte Suchodolski.

- Az Isten irgalma megóvta attól, hogy azt a percet megérje! - sóhajtott fel a herceg, azután fejéhez kapva folytatta: - Szörnyű idők következnek Köztársaságunkra. Convocatio,[105] electio, interregnum,^[106] széthúzás és külföldi mesterkedések most, mikor az egész nemzetnek egyetlen kézben egyetlen szablyává kellene átváltoznia. Az Isten alighanem elfordította tőlünk arcát, s bűneinkért most akar megbüntetni. Ezt a tűzvészt csak Wladyslaw király olthatta volna el, mert csodálatos szeretetben állt a kozákság között, s ezenfelül harcias férfiú volt.

E pillanatban tíz-egynéhány tiszt, közöttük Zacwilichowski, Skrzetuski, Baranowski, Wurcel, Machnicki és Polanowski közeledett a herceghez, ő pedig feléjük fordulva kiáltotta:

- Nemes uraim, a király meghalt!

A fejekről mintegy vezényszóra lekerült a föveg. Az arcok elkomolyodtak. E váratlan hír mindnyájuk szavát elvette. Csak kis idő múlva lett úrrá rajtuk az általános szomorúság.

- Örök nyugodalmat adj, Uram, neki! - mondta a herceg.

- És az örök világosság fényeskedjék neki!

Röviddel utóbb Muchowiecki atya a Dies irae-t intonálta, s ebben az erdőben, ebben a füstben kimondhatatlan levertség nehezedett a szívekre és lelkekre. Valamennyien úgy érezték, mintha a várva várt felmentő csapat maradt volna el, mintha most már a fenyegető ellenséggel szemben magukra maradtak volna ezen a világon... s nem állana mellettük senki más, csak az ő hercegük.

Most azért minden tekintet reá szegeződött, s újabb kötelék létesült közötte és katonái között.

Aznap este a herceg így szólt Zacwilichowskihoz, de úgy, hogy mindnyájan hallották: - Nékünk most harcos királyra vagyon szükségünk, azért ha az Isten megengedi, hogy az electión leadjuk szavunkat, azt Karol királyfira adjuk, kiben harciasabb lelkület lakozik, mint Kazimierzben.

- Vivat Carolus rex! - kiáltották a tisztek.

- Vivat! - dörögte a huszárság s utánuk az egész had.

A hercegvajda bizonnyal nem gondolta, hogy e felharsanó kiáltás innen a Dnyeperen túli czernichówi rengeteg erdőségből elhat egészen Varsóig, s kiüti kezéből a királyi nagyhetmani buzogányt.

Kilencnapi menetelés után, melynek Maszkiewicz uram volt a Xenofonja,^[107] a hadak három nap alatt átkeltek a Desna folyón, s végre megérkeztek Czernihówba. Elsőként Skrzetuski vonult be az oláh zászlóalj élén, mert a herceg szándékosan őt küldte előre, hogy minél hamarabb tudakozódhassék Zagloba és a knyázkisasszony felől, de miként Lubniében, itt sem tudott róluk senki, sem a városban, sem a várban. Nyomtalanul eltűntek valahol, akár a vízbe dobott kő, s a lovag már maga sem tudta, mit gondoljon a dolog felől. Hol húzhatták meg magukat? Hiszen sem Moszkvába, sem a Krímbe, sem a Szicsbe nem mentek? Még egyetlen feltevés maradt, az, hogy átkeltek a Dnyeperen, de akkor egyszerre a vihar kellős közepébe kerültek. Ott folyt a mészárlás, a gyújtogatás, tombolt a részeg csőcselék, a zaporozsjeiek és tatárok, akiktől Helena álöltözete sem nyújthatott védelmet, e vad pogányok ugyanis szívesen vitték rabságba a fiatal legénykéket, mert azokért szép pénzt lehetett kapni a sztambuli vásárokon. Skrzetuski fején átvillant az a szörnyű gyanú is, hogy Zagloba netán szándékosan vitte arrafelé, hogy Tuhaj bejnek eladja, aki bőségesebb jutalmat adhatott neki, mint Bohun. Ez a gondolat csaknem a tébolyba kergette, de e tekintetben megnyugtatta Podbipieta, aki Zaglobát régebben ismerte, mint ő.

- Testvérkém, nemes vicekapitány uram - mondta -, verd ki ezt a fejedből. Zagloba azt meg nem tette! Volt a Kurcewiczeknél elég kincs, amit Bohun szívesen neki adott volna. Ha a leányzót el akarta volna veszejteni, vagyont szerezhetett volna anélkül, hogy saját nyakát kockáztassa.

- Ez igaz - vélte a vicekapitány is -, de miért szökött vele a Dnyeperen át, s nem Lubniébe avagy Czernihówba?

- Nyugodj csak meg, kedveském. Ismerem én jól Zaglobát. Ivott velem eleget, meg kölcsön is kért. Nem törődik az a pénzzel, sem a magáéval, sem a máséval. Ha van neki, elszórja, a másét vissza nem adja, de hogy ily dologra vetemedjék, azt nem nézem ki belőle.

- Könnyű vérű ember bíz az, könnyűvérű - jegyezte meg Skrzetuski.

Kérdezősködtek is mindenfelé, de hiába - semmi nyoma sem volt még annak sem, hogy erre átmentek volna. A vár tele volt nemesekkel, kik a kozákok elől tódultak ide feleségükkel és gyermekeikkel. A herceg igyekezett rábeszélni őket, hogy csatlakozzanak hozzá.

- Biztonságos nekünk itten az erdők mögött - felelték -, ide ugyan senki be nem jön.

- S íme, én mégis áthaladtam amaz erdőségen - érvelt a herceg tovább.

- Hercegséged megtehette, de az a csőcselék meg nem teszi. Hohó, nem olyan erdőség ez!

S csak nem mentek, kitartottak elvakultságuk mellett, amit későbben drágán fizettek meg, mert a herceg távoztával csakhamar megjelentek a kozákok. A vár hősiesen védekezett három hétig, de azután csak bevették, s az ott levőket mind egy szálig lemészárolták. A kozákok borzalmas kegyetlenkedésekre vetemedtek, a gyermekeket széttépték, a nőket lassú tűzön égették el - és senki bosszút nem állt értük.

Ezenközben a herceg a Dnyeper-parti Lubeczbe érkezvén, ott a hadakat pihenőre elszállásoltatta, maga pedig a hercegasszonnyal, az udvarral és a málhával a járhatatlan mocsarak és erdők közepette fekvő Brahinba vonult. Egy héttel később átkelt a had is. Ezután elindultak a Mozyr melletti Babicába. Ott aztán úrnapján ütött az elválás órája, mert a hercegasszonynak az udvarral együtt Turówba kellett mennie, nagynénjéhez, a wilnai hercegvajda hitveséhez, a herceg pedig hadaival együtt a tűzvész közepébe, Ukrajnába készült.

Az utolsó búcsúebéden jelen volt a herceg, a hercegasszony, a palotáskisasszonyok és a jelesebb tisztek valamennyien. Ámde a hölgyek és gavallérok körében nem volt meg a szokásos vidámság, mert bizony nem egy vitéznek szíve sajgott a gondolatra, hogy kis idő múlva búcsút kell vennie választottjától, akiért pedig nemcsak élni szeretett volna, hanem harcolni és meghalni is készen volt, s nem egy leányasszony kék vagy barna szemecskéjét homályosították el a könnyek a bánattól, hogy bizony az ő vitéze is elmegy a háborúba, golyóbisok és szablyák, kozákok és vad tatárok közé... s netán vissza sem tér többé...

Most azért, hogy a herceg felállván, beszédben búcsúzott hitvesétől és az udvartól, a kisasszonyok egymás után felsivalkodtak, akár a macskakölykök, a lovagok pedig, keményebb lelkületűek lévén, helyükből felállva s kardjuk markolatát megragadva, egy emberként kiáltották:

- Győzünk és megtérünk!

- Isten segítsen benneteket! - mondta rá a hercegasszony.

Erre felhangzott a falrengető kiáltás:

- Éljen a hercegasszony, nekünk szerelmetes édesanyánk és jótevőnk!

Mindnyájan elébe járultak, s mindenki serleggel a kezében letérdelt előtte, ő pedig mindegyikük fejét megölelvén, néhány kegyes szót mondott. Skrzetuskihoz pedig így szólt:

- Nyilván nem egy lovag kap itt skapulárét avagy szalagot búcsúzóul, mivel azonban az nincs itt, aki után kegyelmed a legforróbban vágyakozik, fogadd el tőlem, mintegy anyádtól.

Azzal levett nyakáról egy türkizekkel kirakott apró aranykeresztet, s a lovag nyakába akasztotta, aki viszont nagy tisztelettel csókolt neki kezet.

Látszott, hogy a herceg is nagyon örült Skrzetuski ilyetén kitüntetésének, mert az utóbbi időben még jobban megszerette, amiért hercegi méltóságát a Szicsben való követi útján megvédelmezvén, nem volt hajlandó Hmelnickij levelét elhozni neki. Közben asztalt bontottak. A kisasszonyok a hercegasszonynak Skrzetuskihoz intézett szavait engedelemnek vagy beleegyezésnek tekintették, s nyomban elkezdték előszedegetni, ki skapulárét, ki szalagot, ki pedig keresztet. Látták ezt a lovagok, s nosza indult ki-ki a maga választottjához, vagy ha nem is választottjához, hát legkedvesebbjéhez. Poniatowski uram Zytynska leányasszony elé, Bychowiec Bohowitynska leányasszony elé járult, mert az utóbbi időben ez tetszett meg neki, Roztworowski Zukówna leányasszonyhoz, a rőt Wierszull Skoropacka kisasszonyhoz, Machnicki óbester - bár öregember volt - Zawiejska leányasszonyhoz sietett, csak az egyetlen Anusia Borzobohata-Krasienska, noha mind között a legszebb volt, állt egyedül, magára hagyatva az ablakban. Arca piros lett, lesütött szeme oldalvást nyilakat lövellt, mintha haragudnék, de egyúttal kérné is, hogy ne tegyék ily csúffá, a csalfa Wolodyjowski azonban hozzálépve így szólt:

- Szerettem volna én is Anna kisasszonyhoz járulni, hogy némi emléket kérjek, de lemondtam e szándékomról, vélvén, hogy a nagy tolongás miatt amúgy sem juthatok el kisasszonyom elé.

Anusia arcocskája még jobban lángba borult, mindazonáltal pillanatnyi habozás nélkül így felelt:

- Más kezecskékből kívánná kegyelmed az emléket, nem az enyémből, ámde azt el nem éred, ha nem is a nagy tolongás miatt, hát azért, mert az a kéz igen magasan emelkedik föléd.

A nyíl célba talált, mégpedig kétszeresen, mert legelsőbben is a lovag apró növésére, másfelől pedig Barbara Zbaraska hercegkisasszony iránti érzelmeire célzott. Wolodyjowski uram előbb az idősebb hercegkisasszonyba, Annába volt szerelmes, mikor azonban őt férjhez adták, valahogyan lenyelte fájdalmát, s szívét nagy titokban Barbara hercegkisasszonynak ajánlotta, vélvén, hogy senki meg nem tudja. Most azért, mikor Anusiától hallotta ezt - noha kardnak és szavaknak egyaránt kiváló mestere volt -, annyira zavarba esett, hogy mintha nyelvét vesztette volna, csak hebegett-habogott össze-vissza:

- Kisasszonyom is igen magasra tekintesz...

Podbipieta uram feje iránt célozgatván.

- Kegyelmednél valóban magasabb ő, mind kardja, mind politikája tekintetében - vágott vissza a talpraesett leányzó. - Köszönöm kegyelmednek, hogy eszembe juttattad. Így is jó!

Azzal a litván felé fordult:

- Lépj csak közelebb, nemes lovag. Hadd legyen nekem is lovagom, s nem tudom, találhatnék-e nemesebb keblet, melyre e szalagot feltűzhetném.

Podbipieta kimeresztette szemét, mintha nem hitt volna fülének, jól hallotta-e, végül is úgy térdre vetette magát, hogy a padló is megreccsent belé.

- Jótevőm, ó, én jótevőm!

Anusia feltűzte szalagját, aztán apró kezecskéje teljesen eltűnt Longinus uram fakó bajusza alatt, csak cuppanás és mormogás hallatszott, mire Wolodyjowski Migurski századoshoz fordult:

- Megesküdnél rá, hogy valami medve a méheket pusztítván, a mézet nyaldossa.

Azzal haragosan távozott, mert érezte magában Anusia fullánkját, hiszen annak idején ő is szerelmes volt bele.

Most azonban már a herceg is kezdett búcsúzni a hercegasszonytól, s egy óra múlva az udvar elindult Turówba, a hadak pedig a Prypec felé.

Éjjel, az átkelés alatt, míg az ágyúk számára a tutajokat építették, s a munkálatokra a huszárság ügyelt, Longinus uram így szólt Skrzetuskihoz:

- No, testvérkém, itt a baj!

- Mi történt? - kérdezte a vicekapitány.

- Hát azok a hírek Ukrajnából!

- Minémű hírek?

- Hiszen azt mondják a zaporozsjei kozákok, hogy Tuhaj bej a Krímbe ment hordájával.

- Hát aztán, ezt csak nem bánod?

- Dehogynem, testvérkém, ha a tatárok elmentek, honnan vegyem a három pogány fejét? Hol keressem őket? Pedig, hej, de nagyon szükségem volna rájuk!

Skrzetuski, bár maga is bánatos volt, elmosolyodott, mondván:

- Sejdítem már, mi a baj, láttam ám, mi módon ütöttek ma lovaggá.

Longinus uram összekulcsolta kezét:

- Úgy van, miért is titkolnám tovább, megszerettem, testvérkém megszerettem... Ó, micsoda szerencsétlenség!

- Ne búsulj. Nem hiszem én azt, hogy Tuhaj bej elment volna, egyébként, lesz ott annyi pogány, ahány szúnyog a fejünk fölött.

Csakugyan, a szúnyogok egész fellegei lebegtek emberek és lovak fölött, mert a hadak az áthatolhatatlan mocsarak, erdők, felázott rétek, folyók, patakok és csermelyek birodalmának egyetlen őserdőből álló üres, puszta területére jutottak, melynek lakosairól azokban az időkben így szólt a dal:

Toprongyos uram eladó lánya,
Íme, miből áll a hozománya:
Két hordó szurok,
Gomba egy kosár,
Csík is egy csupor
S egy csomó mocsár.

Igaz, hogy abban a sártengerben nemcsak a gomba termett meg, hanem - a fenti rigmussal ellentétben - hatalmas úri birtokok is. Mindazonáltal a herceg emberei, kik legnagyobbrészt magas fekvésű, száraz helyeken növekedtek fel, e pillanatban nem akartak hinni tulajdon szemüknek, mert hiszen helyenként ott is voltak mocsarak és erdők, ez az ország azonban mintha egyetlen mocsár lett volna. Derűs, világos éjszaka volt, s ameddig a szem a hold fényénél ellát, nem volt egy talpalatnyi száraz hely sem. Csak zsombékok feketéllettek a víz fölött, s mintha az erdők is a vízből nőttek volna ki, víz loccsant a lovak patái alatt, vizet sajtoltak ki a szekerek és az ágyúk kerekei egyaránt. Wurcel kétségbeesett. "Furcsa egy hadjárat ez - mondotta - Czernihówban a tűzhalál fenyegetett, itt pedig a víz áraszt el bennünket." A föld, ősi természete ellenére, csakugyan semmiféle támaszt nem adott az ember lábának, hanem hajladozott, remegett, mintha el akarta volna nyelni a rajta járókat.

A hadak négy nap alatt átkeltek a Prypecen, azután csaknem mindennap át kellett kelniük valamelyik folyón vagy a felázott talajon csörgedező patakon. Híd pedig sehol sem volt. Az egész nép bárkákon, dereglyéken élt. Néhány nap múlva jött a köd és az esőzés. Az emberek utolsó erőiket is összeszedték, hogy végre kijussanak erről az átkozott vidékről. A herceg pedig nógatta, hajszolta őket, egész erdőket vágatott ki, a fatörzsekből rakatott utakat, és mentek tovább. A katonák - látván, hogy saját erőit sem kíméli, hajnaltól késő éjszakáig nyeregben ül, irányítja a hadakat, felügyel a menetre, mindent ő maga intéz - nem mertek zúgolódni, bár úgyszólván emberfeletti munkát kellett végezniük. Reggeltől estig sárban kellett fetrengeni és ázni - ez volt mindnyájuk közös sorsa. A lovak lábáról kezdett leválni pata, sok ló ki is dőlt az ágyúk elől, úgyhogy azokat Wolodyjowski dragonyosai meg a gyalogosok maguk húzták. A legelőkelőbb ezredek, mint Skrzetuski és Zacwilichowski huszárjai, meg a páncélosok fejszét ragadtak, s az utak készítéséhez fogtak. Éhezve, fázva és ázva végzett híres menetelés volt ez, ahol a vezér akarata és a csapat lelkesedése legyőzött minden akadályt. Eddigelé senki sem kockáztatta még, hogy tavasszal a vízáradás idején erre vezesse át hadait. Szerencsére a menetet egyetlenegyszer sem zavarta meg semmiféle támadás. Az itteni békés nép nem gondolt lázadásra, s bár később a kozákok bíztatták, s példájukkal is serkentették, nem akart zászlajuk alá állni. Így most is álmatag tekintettel szemlélte az elhaladó csapatokat, amelyek mint megannyi elvarázsolt lélek bukkantak elő a mocsarakból és erdőkből, s vonultak el, mint az álom. Ők adtak vezetőket, szótlanul teljesítettek mindent, amit kívántak tőlük.

Végül húsznapi emberfeletti fáradság után a hercegi hadak kijutottak a lázongó vidékre. "Jarema jön! Jarema jön!" - hangzott Ukrajna-szerte egészen a Vad Mezőkig, Czehrynig és Jahorlikig.

Eközben Hmelnickij egy ideig Korsunban pihent, azután visszahúzódott Bialocerkiewbe, s ott ütötte fel rezidenciáját. A horda a folyó túlsó partján ütött tábort, s csapatait széjjelküldte a kijevi vajdaság egész területén. Longinus Podbipieta uram feleslegesen aggodalmaskodott, hogy nem lesz része tatár fejekben. Skrzetuskinak igaza volt, hogy azok a zaporozsjei kozákok, akiket Poniatowski Kaniow alatt elfogott, hazudtak. Tuhaj bej nemcsak hogy el nem vonult, hanem még Czehrynbe sem ment be. Sőt, mindenfelől újabb csambulok vonultak fel. Feljött az azowi meg az asztraháni tatár fejedelem is, akik eddig még sosem jártak Lengyelországban, s négyezer harcost hoztak magukkal. Jött tizenkétezer főnyi nohaji, húszezer főnyi bilgorodi és budziaci horda, hajdanában mind valamennyien esküdt ellenségei a Zaporozsjének és a kozákságnak, ma azonban testvérek a keresztény vér ellen esküdött szövetségesek. Végül megjött maga Islan Girej kán is, tizenkétezer perekopi harcossal. Megszenvedett e szövetséges barátoktól egész Ukrajna, nemcsak a nemesi nem, hanem a rutén nép is. Jószágát elrabolták, falvait felgyújtották, feleségüket és gyermekeiket pedig, sőt magukat a férfiakat is, rabszíjra fűzték. A mészárlás, gyújtogatás és vérontás e napjaiban egyetlen menedéke volt a parasztnépnek - megszökni Hmelnickij táborába. Szerencsétlen ország!... Mikor a lázadás kitört, először Mikolaj Potocki büntette meg, azután a Zaporozsje és a tatárok, bár azzal jöttek, hogy felszabadítják, most pedig Jeremi Wisniowiecki keze nehezedett rá.

Menekült is, aki csak tudott Hmelnickij táborába, menekült még a nemesség is, mert mást nem tehetett. Hmelnickij ereje tehát nőttön-nőtt, s hogy nem indult mindjárt a Köztársaságba, hanem hosszabb ideig Bialocerkiewben maradt, azt főleg azért tette, mert ráncba akarta szedni ezt a fékevesztett vad gyülevészt.

Vaskezében csakugyan hamarosan haderővé varázsolta azt. A gyakorlott zaporozsjei kozákok káderei készen álltak, a paraszthadat ezredekre osztották, kijelölték az ezredeskapitányokat a régi szállás-atamánok közül, egyes csapatokat elküldtek várak megvételére, hogy szokjanak a harchoz. Mert hadakozó nép volt ez természeténél fogva, s a katonáskodásra minden más népnél alkalmasabb, a fegyverforgatásban járatos, s a tatárok betörései révén hozzászokott a tűzvészhez s a háború véres arculatához.

Elment hát két ezredeskapitány: Handzsa és Osztap, Nesterwar ellen, azt el is foglalták, s a zsidó és nemesi lakosságot egy lábig lemészárolták. Czetwertynski knyáz fejét tulajdon molnárja ütötte le a vár küszöbén, a hercegasszonyt pedig Osztap tette rabszolgálójává. Mások másfelé mentek, s vállalkozásukat siker koronázta, mert a lahok szívét megolvasztotta a félelem. A félelem, mely "e nemzetnél annyira szokatlan", kiütötte kezéből a fegyvert, s elvette erejét.

Az ezredeskapitányok gyakran bíztatták Hmelnickijt, mondván: "Miért nem vonulsz Varsó ellen, hanem itt vesztegelsz, s hagyod, hogy a lahok rémületükből felocsúdjanak, s összegyűjtsék hadaikat?" A részeg tömeg éjszakának idején gyakran üvöltözve ostromolta Hmelnickij kvártélyát, követelvén, hogy vezesse őket a lahok ellen. Hmelnickij lázadást szított, s azt borzalmas erőre emelte, most azonban már kezdte megérteni, hogy ez az erő őt magát is az ismeretlen jövő felé sodorja.

Az ezredeskapitányok és atamánok közül egyedül ő tudta, mekkora félelmetes hatalom rejlik a Köztársaság e látszólagos erőtlenségében. Kirobbantotta a lázadást, győzedelmeskedett a Zólte Wodynál, győzött Korsun alatt, szétverte a királyi hadakat - s mi lesz tovább?

Tanácskozásra hívta hát ezredeskapitányait, végigjártatta rajtuk tekintetét, melytől valamennyien reszkettek, s komoran tette fel nekik ugyanezt a kérdést: "S mi lesz tovább? Mit akartok?"

- Menjünk Varsó ellen? Akkor idejön Wisniowiecki knyáz, feleségeteket, gyermekeiteket kiirtja, mint az istennyila, nem marad itt más utána, csak a puszta föld, meg a víz, azután a hozzácsatlakozó egész nemesi haddal utánunk jön Varsóba, s akkor két tűz közé kerülvén, ha nem a harcokban, hát karókon pusztulunk el...

- A tatárok barátságára nem építhetünk. Ma velünk vannak, holnap ellenünk fordulhatnak, elhajtanak a Krímbe, avagy az uraknak adják el fejünket.

- Most azért beszéljetek, mi legyen tovább? Essünk rá Wisniowieckire? Akkor minden erőnket, meg a tatárokét is magára vonja, s addig a hadak bent a Köztársaságban összeszedelőzködnek, és segítségére sietnek. Válasszatok hát...

A megrettent ezredeskapitányok hallgattak, Hmelnickij pedig tovább beszélt:

- No, mi okból húzódtatok úgy össze, miért nem erősködtök, hogy menjünk Varsó ellen? Ha tehát nem tudjátok, hagyjátok rám e dolgot, s megadja az Úr, hogy a saját fejemet is, meg a tiéteket is megmentem, s az összes zaporozsjei hadaknak meg minden kozákoknak megszerzem, ami megilleti.

Nem is volt más mód, mint: alkudozni. Hmelnickij jól tudta, mennyit lehet a Köztársaságból ezen az úton kisajtolni; számított rá, hogy a sejm szívesebben ad bőséges kielégítést, hogysem hozzájárulna az adókhoz, hadbavonuláshoz és a háborúhoz, mely hosszú is lenne meg nehéz is. Tudta, hogy Varsóban van egy erős párt a királlyal az élén, mert a király haláláról szóló hír még nem juthatott el hozzá,^[108] tudta, hogy a kancellár meg számos nagyúr szívesen féket vetne annak, hogy Ukrajnában óriási úri birtokok keletkezzenek, szívesen venné, hogy a kozákok ereje a király kezét erősítse, szívesen kötne velük örök békességet, hogy a sok ezer összesereglett kozákot a külső ellenség ellen használhassa fel. Ilyen körülmények között Hmelnickij önmaga számára is magas méltóságot szerezhetett, a hetmani buzogányt a király kezéből kaphatta volna meg, s a kozákok számára számtalan engedményt eszközölhetett volna ki.

Íme, ezért maradt oly sokáig Bialocerkiew alatt. Fegyverkezett, kiáltványokat küldözött szét mindenfelé, összeszedte az embereket, egész hadseregeket állított talpra, várakat kerített hatalmába, tudván, hogy a lengyelek csak erős ellenféllel hajlandók alkudozásba bocsátkozni, a Köztársaság belseje felé azonban nem indult.

Hej, ha megegyezéssel köthetne békét!... Azzal egyúttal vagy kiütné a fegyvert Wisniowiecki kezéből, vagy pedig - ha az a fegyvert le nem tenné - akkor már nem ő, Hmelnickij, hanem a knyáz lesz a rebellis, aki a király és a sejm akarata ellenére visel háborút.

Akkor aztán rámegy Wisniowieckire, de már a király és a Köztársaság akaratából, s azzal üt is az utolsó órája nemcsak a knyáznak, hanem az összes ukrajnai kiskirályoknak, vagyonuknak és nagy latifundiumaiknak egyaránt.

Másfelől Hmelnickij lelkét az a kétség is emésztette, hogy vajon a lázadás nem öltött-e már a kelleténél nagyobb méreteket? S vajon ezeket az elvadult tömegeket be lehet-e majd szorítani valamiféle rend korlátai közé? Mert hogy ő, Hmelnickij, békét köt, az rendben van, de vajon a lázadók nem fogják-e folytatni a rablást és gyilkolást, avagy reményeikben csalatkozva nem akarnak-e majd rajta bosszút állni? Hiszen ez valóságos kiáradt folyó, tenger, vihar! Rettenetes a helyzet! Ha a robbanás gyengébb lenne, akkor mint gyenge ellenféllel szóba sem állnának vele, mivel pedig a lázadás túlságosan elhatalmasodott, az alkudozások éppen ezért füstbe mehetnek.

Mi lesz hát?

Valahányszor ilyen gondolatok nehezedtek lelkére, mindig bezárkózott szállásán, s napok és éjszakák hosszat ivott.

Egyszer csak a részeg hetmanhoz belépett egy Wyhowski nevű nemes úr, kit Korsunban ejtett foglyul, s hetmani íródeákká tett. Belépett, minden teketória nélkül alaposan megrázta az ittas hetmant, végül megragadta karjánál fogva, s a heverőre ültetve magához térítette.

- Hát ez ki, micsoda ördög? - kérdezte Hmelnickij.

- Kelj fel, nemes hetman uram, és térj magadhoz! - felelte a deák. - Követ érkezett!

Hmelnickij talpra ugrott, s egy szempillantás alatt kijózanodott.

- Hej! - kiáltotta az ajtóban ülő kozák legénynek. - Mentét, kalpagot és buzogányt!

Majd Wyhowskihoz fordult:

- Ki az? Kitől jött?

- Petroni Lasko atya, Huszczából, a braclawi vajda úrtól.

- Kisiel uramtól?

- Igenis.

- Hála az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, hála a Boldogságos Szűznek! - fohászkodott fel Hmelnickij keresztet vetve magára.

Arca felderült, ragyogott. Íme, alkudozást kezdenek vele.

Ámde ugyanazon a napon Kisiel uram békekövetségével éppen ellentétes hírek is érkeztek.

Jelentették, hogy a herceg, miután az erdőkön és mocsarakon átkelvén, pihenőt adott eltörődött hadainak, most a fellázadt tartomány küszöbét átlépve öl, gyújtogat, mészárol, s egy portyázó csapata, Skrzetuski vezérlete alatt, szétvert egy kétezer főnyi kozák és paraszt sereget, s azt egy lábig kiirtotta. Maga a herceg rohammal bevette Pohrebyszczét, a Zbaraski hercegek birtokát - s azt földig lerombolta. Ijesztő dolgokat beszéltek e rohamról és Pohrebyszcze bevételéről - mely a legelszántabb lázadók főfészke volt. A herceg állítólag azt mondta katonáinak: "Úgy gyilkoljátok őket, hogy érezzék, hogy meghalnak!"^[109] A katonák aztán csakugyan a legvadabb kegyetlenségekre ragadtatták magukat. Az egész városból egy árva lélek sem menekült meg. Hétszáz foglyot felakasztottak, kétszázat karóba húztak. Beszéltek arról is, hogy fúróval fúrták ki az áldozatok szemét, meg hogy lassú tűzön égették el őket. A lázadás az egész környéken egyszerre kialudt. A lakosok vagy Hmelnickijhez menekültek, vagy pedig kenyérrel és sóval fogadták a herceget, térden állva könyörögvén irgalomért. Az apróbb csapatokat mind megsemmisítették, s amint a samhorodeki, spiczyni, pleskówi és wachniówkai menekültek állították, az erdőkben egyetlen fa sem volt, amelyen kozák ne lógott volna.

S mindez Bialocerkiew közelében történt, Hmelnickij százezres hadseregének orra előtt.

De ordított is a kozák hetman e hírek hallatára, akár egy megsebzett bölény. Egyfelől az alkudozások, másfelől a kard. Ha a herceg ellen fordul, az annak a jele lesz, hogy nem kívánja a braclawi vajda ajánlotta megegyezést.

Most már csak a tatárokban volt minden reménysége. Hmelnickij felugrott, s rohant Tuhaj bej szállására.

- Tuhaj bej, kedves jó barátom uram! - kezdte a szokásos szálemek után. - Megmentettél a Zólte Wody és Korsun alatt, ments meg hát most is. Követ érkezett levéllel a braclawi vajdától, melyben teljes kielégítést ígér, a zaporozsjei hadaknak pedig régi kiváltságaik visszaállítását, azzal a feltétellel, hogy felhagyok a hadakozással, amit nekem meg is kell tennem, ha őszinteségemet és jó szándékomat igazolni akarom. Ezenközben azonban hírek érkeztek ellenségemről, Wisniowiecki hercegről, hogy Pohrebyszczét elpusztította egyetlen léleknek sem kegyelmezvén, legjobb legényeimet kardélre hányatja, karóba húzatja, szemüket kifúratja. Én magam nem fordulhatok ellene, eljöttem hát hozzád fejet hajtani s megkérni, te üss tatárjaiddal mindkettőnk ellenségére, mert máskülönben hamarosan ő támadja meg táborainkat.

A murza egy csomó szőnyegen ülvén, melyeket Korsunban zsákmányolt, avagy a nemesi kastélyokból rabolt, egy darabig előre-hátra hajlongott, s szemét behunyta, mintha komolyan gondolkoznék a dolgon, végül így szólt:

- Allahra, azt én meg nem tehetem.

- Miért? - kérdezte Hmelnickij.

- Mert már eddig is elég bejt meg csauszt elvesztegettem éretted a Zólte Wody meg Korsun alatt, minek vesztegessek el még többet? Jarema nagy hadvezér! Ha te ellene mégy, megyek én is, de magamban nem. Nem vagyok bolond, hogy egyetlen ütközetben elveszítsek mindent, amit eddig szereztem; jobb nekem csambuljaimat zsákmányért küldenem, meg hogy foglyokat szedjenek. Eleget hadakoztam már értetek, hitetlen kutyák. Magam sem megyek, de még a kánt is lebeszélem róla. Megmondtam.

S hegyes fogai máris megvillantak ajkai között. Hmelnickij belátta, hogy itt már nincs mit keresnie, s a további kérlelés veszedelmes lenne, felkelt hát, s csakugyan elment a kánhoz.

Ámde a kántól is ugyanezt a választ kapta. A tatároknak megvolt a magukhoz való eszük, s csak a saját hasznukat keresték. Ahelyett, hogy döntő ütközetbe bocsátkoztak volna a győzhetetlen hírű vezérrel, inkább elküldték csapataikat szerte az országba, hogy minden áldozat nélkül gazdagodjanak.

Kis idő múlva megkondult a tanácskozásra hívó harang, mire a zaporozsjei hadak nyomban szedelőzködni kezdtek. Összeültek tehát az ezredeskapitányok: a rettenetes Krzywonos, Hmelnickij jobb keze, Krzeczowski - a kozákság kardja, az öreg, tapasztalt Filon Dziedziala - kropiwnai, Fedor Loboda - perejaslawi, a kegyetlen Fedorenko - kalnicei, a vad Puszkarenko - poltawai ezredeskapitány, ki a csabán zászlóaljat vezérlette, azután Szumejko - nyizsi, a tüzes Czarnota - hadziaczi, Jakubowicz - czehryni, Nosacz, Hladki, Adamowicz, Gluch, Puljan és Panicz ezredeskapitányok, de még így sem mindnyájan, mert némelyek hadjáraton voltak, mások pedig a másvilágon, ahova már Jeremi herceg küldötte el őket.

Végül megjelent Hmelnickij, bíbor köntösben, fején kalpaggal, kezében a hetmani buzogánnyal. Oldalán lépkedett főtisztelendő Patroni Lasko pravoszláv atya, a másik oldalán Wyhowski, kezében az iratokkal.

Hmel elfoglalván helyét az ezredeskapitányok között, egy darabig hallgatott, majd levette kalpagját, jelezvén, hogy a tanácskozás megkezdődött, azzal felállt, s így indította a szót:

- Vitézlő ezredeskapitány és atamán urak és nekem kegyes jótevőim! Mindnyájan tudjátok, hogy ártatlanul szenvedett sok nagy sérelmünk miatt fegyvert kellett ragadnunk, hogy a krími császár őfelsége segítségével követeljük vissza régi szabadságunkat és kiváltságainkat a kiskirályoktól, melyeket felséges urunk akarata ellenére vontak meg tőlünk. E vállalkozásunkat Isten megáldotta, s galád elnyomóink őnáluk szokatlan ijedelmet bocsátván, erőszakos igaztalanságukat megbüntette, bennünket pedig nagy győzedelmekkel megjutalmazott, amit hálás szívvel kell megköszönnünk. Minekutána tehát gőgös szívük ígyen elnyerte büntetését, gondoskodnunk kell róla, hogy a keresztény vér ontását megszüntessük, mint ahogyan azt könyörületes Istenünk és pravoszláv hitünk parancsolja, kardunkat pedig mindaddig le nem tesszük, amíg felséges király urunk akaratából régi jogainkat és kiváltságainkat vissza nem kapjuk. Azt írja nékem a braclawi vajda úr, hogy mindez megtörténhetik, amit magam is hiszek, mert nem mi vétettünk a felség és a Köztársaság iránti engedelmesség ellen, hanem a kiskirályok: a Potockiak, Kalinowskiak, Wisniowieckiek és Koniecpolskiak, kiket mi meg is büntettünk, s ezért nekünk a király és a rendek kezéből teljes jóvátétel és jutalom dukál. Most azért arra kérlek benneteket, vitézlő urak s nekem kegyes jótevőim, hogy a braclawi vajda levelét, melyet pravoszláv hitünk lovagja, Patroni Lasko útján küldött nékem, elolvasván, okosan határozzatok abban az értelemben, hogy a keresztény vér ontása megszüntettessék, nékünk pedig a teljes jóvátétel s a Köztársaság iránti engedelmességünkért járó jutalom megadassék.

Hmelnickij nem kérdezte, hogy a háborút abbahagyják-e, hanem követelte, hogy határozzák el a vérontás megszüntetését. Az elégedetlenek tehát nyomban morgolódni kezdtek, s a zaj csakhamar fenyegető lármává erősödött, melyben főleg a hadziaczi Czarnota vitte a szót.

Hmelnickij hallgatott, csak azt figyelte, honnan hangzik az ellenvetés, s az elégedetlenkedőket jól emlékezetébe véste.

Közben Wyhowski emelkedett fel, kezében Kisiel levelével. A levél mását Zorko kivitte az udvarra, hogy ott felolvassa a legénységnek, tehát itt is, ott is mély csend támadt.

A vajda levele e szavakkal kezdődött:

Nemzetes és vitézlő uram, a Köztársaság Zaporozsjei Hadainak Elöljárója s nekem régtől fogva szerelmetes barátom!

Minekutána sokan vagynak, akik Kegyelmedet a Köztársaság ellenségének tekintik, én nemcsak hogy egyedül vagyok bizonyos Kegyelmednek a Köztársaság iránti szeretete felől, hanem szenátortársaim őnagyságait is igyekszem erről meggyőzni. Ebben a tekintetben három bizonyosságom vagyon: legelsőbben az, hogy noha a Dnyeper menti hadak évszázadok óta megőrizték jó hírnevűket és szabadságukat, a királyok és a Köztársaság iránti hűségüket is mindenkor megtartották. Másodszor, hogy a mi rutén nemzetünk a maga igaz hitében annyira állhatatos, hogy mindegyike inkább életét vetné veszedelemre, hogysem e hitet bármiben is megsértené. Harmadszor az, hogy jóllehet vagynak különb-különb belső vérontások - mint ahogyan, Uram bocsá', mostan is történt -, mindazonáltal a hazánk közös, ahol mindnyájan születtünk, ahol szabadságunkat élvezzük, s jóformán mind e világon nincsen jogokban és szabadság tekintetében a mi hazánkhoz hasonlatos ország. Éppen ezért mindannyian egyaránt hozzászoktunk, hogy hazánknak, mi szeretett édesanyánknak épségére vigyázzunk; s ámbátor akadnak különféle bajok - mint ahogy a nagyvilágon is -, a jó értelem mégis azt diktálja, hogy jobb dolog szabad hazában szót érteni afelől, ami egy-együnknek fáj, hogysem ez anyánkat elveszítvén, más ehhez foghatót ne találjunk sem a keresztény, sem a pogány világban...

- Igazán szól - vágott közbe hangosan a perejaslawi Loboda.

- Igazán szól - csatlakozott a többi ezredeskapitány is.

- Hazudik az ebfia! - horkant fel Czarnota.

- Hallgass! Magad vagy ebfia!

- Halál reátok, árulók!

- Halál tereád!

- Csend, halljuk tovább! Olvasd tovább, ő a mi emberünk. Halljuk, halljuk.

Vészesen torlódtak a viharfelhők, de Wyhowski folytatta az olvasást, s így ismét csend lett.

A vajda a továbbiakban is azt írta, hogy a zaporozsjei hadaknak meg kell bízniuk benne, tudván, hogy ő velük egyazon vérből való, egyazon hitet vallja, tehát kétségtelenül feléjük hajlik. Hivatkozott arra, hogy a kumejki és starzeci szerencsétlen vérontásban néki semminémű része nem volt, majd felszólította Hmelnickijt, hogy hagyna fel a hadakozással, a tatárokat küldje el, vagy fordítsa ellenük fegyverét, s erősítse meg magát a Köztársaság iránti hűségében. Végül a levél e szavakkal zárult:

Én, mint Isten igaz pravoszláv egyházának fia s ősi rutén nemzetség szülötte, ígérem kegyelmednek, hogy magam minden jóravaló dologban segítségedre leszek. Tudja kegyelmed, hogy - Istennek hál' - egy és más tőlem is függ ebben a Köztársaságban, s nélkülem sem háborút üzenni, sem békét kötni nem lehet. Márpedig én a belső háborút nem kívánom etc...

Nyomban nagy tumultus támadt mellette is meg ellene is, általában azonban a levél tetszett az ezredeskapitányoknak, sőt a legénységnek is. Mindazonáltal az első pillanatban egyetlen szót sem lehetett érteni, sem hallani a nagy zajongás miatt, amellyel a levél fölött vitatkoztak. Erazm Czarnota, a háború híveinek vezére szinte tombolt dühében, Hmelnickij a toporzékolást látva maga is közel volt a kirobbanáshoz, amelytől, akár az oroszlán ordításától, rendszerint minden elcsendesült. De mielőtt ez megtörtént volna, Krzeczowski ugrott fel egy lócára, s pjernacsával egyet suhintva mennydörgő hangon kiáltotta:

- Hajcsárkodás való nektek, nem tanácskozás, pogány rabszolgák!

- Csend, Krzeczowski kíván szólni! - kiáltotta elsőnek Czarnota.

Remélvén, hogy a hírneves ezredeskapitány a háború mellett emel szót.

- Csend, csend! - kiáltották többen.

Krzeczowskit nagy tisztelet övezte a kozákok körében, mert igen nagy szolgálatokat tett nekik, nagy hadvezér is volt, de - bármilyen furcsa - főképpen azért, mert nemes ember volt. Mindjárt csend lett hát, s mindnyájan kíváncsian várták, mit fog mondani, maga Hmelnickij nyugtalanul szegezte rá tekintetét.

Czarnota azonban tévedett, mikor azt hitte, hogy az ezredeskapitány a háború mellett emel szót. Krzeczowski éles eszével megsejtette, hogy a kozákság megbékélése esetén mindenekelőtt őt igyekeznek majd megnyerni és kielégíteni, aminek a krakkói úr, fogságban lévén, szintén nem szegülhet ellene; így hát ekképpen szólott:

- Az én dolgom hadakozni, nem pedig tanácskozni, mindazonáltal, ha már tanácskozunk, nekem is meg kell mondanom, amit gondolok, mert bizalmatokat én is megérdemlem, éppen úgy, ha nem jobban, mint mások. Mi azért indítottuk e hadat, hogy szabadságunkat és kiváltságainkat visszanyerjük, márpedig a braclawi vajda azt írja, hogy ez meglesz. Most azért vagy meglesz, vagy sem. Ha nem lesz meg, akkor háború, ha pedig meglesz, akkor béke! Minek ontanánk hiába a vért? Elégítsenek ki, akkor mi lecsendesítjük a népet, s a háború véget ér. Bat'ko Hmelnickij bölcsen kimódolt mindent, hogy mi mindnyájan a király őfelsége oldalán álljunk, aki ezért meg is jutalmaz bennünket, ha pediglen a kiskirályok ellene szegülnek, akkor megengedik, hogy megtáncoltassuk őket, s mi azt meg is tesszük. Csak azt nem tanácsolom, hogy a tatárokat hazaküldjük: szálljanak csak táborba a Vad Mezőkön, s maradjanak ott veszteg, amíg jobbra, avagy balra eldől a mi dolgunk.

Hmelnickij arca felderült, s most már az ezredeskapitányok nagy többsége is azt kiáltozta, hogy fel kell függeszteni a háborút, s követeket küldeni Varsóba, a brusilowi urat pedig meg kell kérni, hogy ő maga jöjjön el az egyezség megkötése végett. Czarnota még ordítozott és tiltakozott, ámde az ezredeskapitány belédöfte fenyegető tekintetét, s így szólt:

- Te Czarnota, hadziaczi ezredeskapitány! A háborút és a további vérontást kívánod ugyan, ámde amikor Korsun alatt Dmochowski könnyűlovassága reád esett, bezzeg visítoztad, akár a koszos malac: "Kegyelmezzetek, édes véreim!", s egész ezredednél hamarabb kereket oldottál.

- Hazudsz! - üvöltötte Czarnota. - Nem félek én sem a lahoktól, sem tőled.

Krzeczowski a pjernacsot markolva ugrott Czarnota felé, s a többiek is öklözni kezdték a hadziaczi ezredeskapitányt. Most megint feléledt a tumultus. Az udvaron a legénység úgy ordított, mint egy csorda vadbölény.

Erre ismét Hmelnickij emelkedett szólásra.

- Vitézlő ezredeskapitány uraim, nekem kedves jótevőim! - kezdte. - Elvégeztétek tehát, hogy küldjünk követeket király őfelségéhez, kik néki hűséges szolgálatainkat felajánlanák, s jutalmunkat kérnék. Mindazonáltal, aki háborút kíván, megkaphatja nem a király és a Köztársaság ellen, mert ezek ellen mi sosem akartunk hadakozni hanem legádázabb ellenségünk ellen, aki már tetőtől talpig kozák vértől vöröslik, már Starzec alatt kozák vért ontott, s a zaporozsjei hadak iránt való nagy gyűlöletében még ma is azt műveli. Magam követeket küldtem hozzá, kérvén, hagyná el az ellenségeskedést, azonban követeimet galádul meggyilkoltatta, ti vezéretek levelét pedig válaszra sem méltatva, minden zaporozsjei hadakat gyalázattal illetett. Most pedig a Dnyeperentúlról előjövén, Pohrebyszcze népét egy lábig lemészárolta, ártatlan embereket büntetett, kikért én íme keserű könnyeket ontok. Miként ma reggel hírül hozták, íme, Niemirów ellen indult, s ott sem hagyott senkit életben. Mivel pedig a tatárok nagy félelmükben és ijedelmükben, ellene fordulni vonakodnak, bizony nagy hamar itt teremhet, hogy bennünket, ártatlan embereket a király és az egész Köztársaság akarata ellenére szintén kardélre hányjon, mert nagy gőgjében senkivel sem törődik, s amiképpen most lázadozik, azonképpen mindenkor kész király őfelsége akarata ellen is fellázadni...

A gyülekezetben mély csend lett. Hmelnickij mély lélegzetet vett, aztán így folytatta:

- Az Úr diadalt adott nekünk a hetmanok felett, ámde ez gonoszabb a hetmanoknál és minden kiskirályoknál, maga az ördög fia, ki csupa tisztátalansággal él. Ha én magam mennék ellene nyomban nagy zajt csapna Varsóban, barátai útján ellenünk, ártatlanok ellen. Most azért, hogy e dolog meg ne essék, szükség, hogy a király, s mind az egész Köztársaság megtudja, hogy én a háborút nem kívánom, hanem veszteg ülök, s ő esett reánk hadával. Én tehát nem mozdulhatok ellene, mert a braclawi vajda urat is be kell várnom; mégis, hogy amaz ebfia erőinket valamiképpen meg ne törje, tenni kell ellene, el kell pusztítani, amiképpen a Zólte Wody és Korsun alatt ellenségeinket, a hetman urakat elpusztítottuk.

- Aki tehát kegyelmetek közül e vállalkozásra elindulni kész, annak én elegendő hadat, jó legényeket, ágyúkat és pattantyús népet bocsátok keze alá, hogy ellenségünket szétszórja, és végső győzedelmet arathasson fölötte...

Az ezredeskapitányok közül egyik sem lépett elő.

- Adok hatvanezer válogatott katonát, szekerek nélkül! - tette hozzá Hmelnickij.

Semmi válasz.

Pedig hát valamennyien rettenthetetlen harcosok voltak, kiknek csatakiáltásait gyakran Carogród falai visszhangozták. De talán éppen ezért valamennyien féltették jó hírnevüket a félelmetes Jeremivel való találkozástól.

Hmelnickij végighordozta szemét az ezredeskapitányokon, s azok mind lesütötték szemüket tekintete előtt. Wyhowski ábrázata sátáni kifejezést öltött.

- Ismerek én egy leventét - jegyezte meg komoran Hmelnickij, -, aki bezzeg szót emelne e pillanatban, s e vállalkozás elől meg nem vonná magát, de hát az nincs itt közöttünk...

- Bohun! - hallatszott egy hang.

- Úgy van. Ő már Wasilówkánál elsöpörte Jarema egyik ezredét, de hát e csetepatéban megsebesült, s most a halállal viaskodik Czerkasyban. Mivel pedig ő nincs itt, amint látom, nem akad legény a gáton. Hova lett a kozák dicsőség? Hol vannak a Pawlukok, Nalevajkók, Lobodák és Ostranicok?

Erre egy kékes, komor arcú, alacsony, kövér ember, szája fölött lángvörös bajusszal, zöld szemét Hmelnickijre szegezve felkelt a lócáról, s előlépett:

- Elmegyek én! - vágta oda.

Makszim Krzywonos volt.

- Na szlavu![110] - hangzottak a kiáltások, ő pedig buzogányát csípőjéhez támasztva, rekedt, szaggatott hangon folytatta:

- Ne gondold, hetman, hogy félek. Előléptem volna én hamarabb is, de hát úgy véltem, vannak itt nálamnál jobbak! Mindazonáltal, ha így állunk, elmegyek. Mert mik vagytok ti? Kéz és fej, de én csak kéz és kard vagyok, mert fejem nincs. Raz maty rodila! Nekem a háború anyám és testvérem. Wisniowiecki gyilkol, gyilkolok én is, ő akasztat, akasztatok én is. Most azért, hetman, adj nékem jó legényeket, mert gyülevész népséggel Wisniowiecki ellen nem mehetek. Megyek hát várakat megvenni, gyilkolni, ütni, akasztani! Halál a fehérkezűekre!

Egy másik atamán is előlépett.

- Veled megyek, Makszim!

Puljan volt.

- Veled megy a hadziaczi Czarnota, a mirhorodi Hlatki meg az ostreski Wosacz is! - jelentette ki Hmelnickij.

- Elmegyünk! - felelték azok egy lélekkel, mert Krzywonos példája már feltüzelte őket, s lelket öntött beléjük.

- Előre, Jeremi ellen! - zendült fel a kiáltás a gyülekezetben.

- Koli! Koli! - kiáltotta a legénység, s a tanácskozás csakhamar korhelykedéssé változott.

A Krzywonos számára kijelölt ezredek ittak - életre-halálra -, mert hiszen csakugyan a halálba mentek. Tudták ezt jól maguk a molojecek is, de szívükben már nem volt félelem. "Raz maty rodila!" - ismételgették vezérük után, s mint halálra szántak, most már semmit meg nem tagadtak maguktól.

Este borzalmas vihar zúdult le az égből. A fellegek egyik végétől a másikig dübörögtek a mennydörgések, a villámok hol fehér, hol vörös fénnyel árasztották el a vidéket.

E fények világánál indult el Krzywonos hatvanezer főnyi válogatott harcosból és népségből álló hadával.

Krzywonos Bialocerkiewből a Skwira felé, Pohrebyszczéből Machnówka felé vonult, s amerre elment, nyoma sem maradt az emberi életnek. Aki át nem állt hozzá, kardnak élétől veszett el. Lábon perzselték fel a gabonát, felgyújtották az erdőket, a gyümölcsösöket, ezenközben pedig a herceg saját szakállára végezte a pusztítás művét. A pohrebyszczei vérfürdő és ama tűzkeresztség után, melyet Baranowkski rendezett Niemierówban, megsemmisítettek még tíz-egynéhány jelentősebb kozák csapatot, s végre tábort ütöttek Rajgród alatt, mert már egy hónapja le nem szálltak a nyeregből, s a fáradtság kimerítette, a halál pedig alaposan megritkította soraikat. Meg kellett hát pihenni, mert e kaszások keze már lankadozott a véres aratástól. Maga a herceg is habozott, hogy egy időre ne vonja-e vissza hadait békésebb vidékekre, hogy megpihenjen, és új csapatokkal töltse ki sorait, különösen pedig a lovakét, amelyek inkább hasonlítottak állati csontvázakhoz, mint élő állatokhoz, hiszen egy hónap óta nem láttak semmiféle magot, s csupán összetaposott fűvel éltek.

Ekkor, egyheti pihenés után jelentés érkezett, hogy segélycsapatok közelednek. A herceg maga indult fogadásukra, s csakugyan találkozott Janusz Tyszkiewicz kijevi vajdával, ki másfélezer főnyi derékcsapata élén érkezett, nyomában Krzysztof Tyszkiewicz, a braclawi bíró, az ifjú Aksak, szinte gyerek még, de jómóddal felszerelt saját huszárzászlóaljával jött, azután sok nemes úr, mint a Sieniuták, Polubinskiak, Zytynskiek, Jelowickiak, Kierdejek, Bohuslawskiak, némelyek bandériummal, mások anélkül. Az egész csapat együttesen csaknem kétezer lovas, a cselédséget nem is számítva.

Meg is örült a herceg, s szívesen invitálta szállására a vajda urat, ki nem győzte annak szegénységét és egyszerűségét csodálni. Mert a herceg Lubniében királyi módon élt ugyan, de hadjárat idején semmiféle kényelmet meg nem engedett magának, így akarván példát adni katonáinak. Egyetlen szobában lakott, amelybe a vajda úr - rendkívüli terjedelménél fogva - alig bírt az ajtón benyomakodni, annyira, hogy csatlósával tolatta magát hátulról.

A szobában az asztalon, a falócákon és a lóbőrrel leterített heverőn kívül nem volt semmi, csak az ajtó mellett egy szalmazsák, amelyen a minden szolgálatra kész csatlós hált. Ez az egyszerűség ámulatba ejtette a vajda urat, aki a kényelemnek nagy barátja lévén, útjaira még szőnyegeit is magával vitte. Most azért, hogy belépett, csodálkozva tekintett a hercegre, mert nem értette, miképpen férhet meg ekkora lélek ebben a szegényes egyszerűségben. Gyakran találkozott ő a herceggel Varsóban az országgyűléseken, valami távoli atyafiságban is voltak egymással, de közelebbről nem ismerte. Csak mikor beszélgetni kezdett vele, akkor látta, hogy rendkívüli emberrel van dolga. S ő, a régi szenátor és viharedzett katona, aki szenátortársait vállon veregette, Dominik Zaslawski herceget is csak "én kegyesemnek" nevezte, s magával a királlyal is bizalmas viszonyban volt, Wisniowieckivel szemben semmiképpen nem tudott ilyen bizalmas hangot megütni, noha a herceg nagy szeretettel fogadta, mert hálás volt neki a segítségért.

- Nagyságos vajda uram - mondta -, hála legyen Istennek, hogy kegyelmességed megérkezett e friss erőkkel, mert a magunkéinak bizony már nagyon a végén jártunk.

- Láttam én hercegséged katonáin, hogy alaposan megdolgoztak szegények, ami engem is fölöttébb emészt, mert magam is azzal siettem hercegségedhez, hogy segítségedet kérjem.

- Nagyon sürgetős?

- Periculum in mora! Periculum in mora![111] Rám esett Krzywonos ötven-hatvanezer főnyi haramiahadával, azt mondják, hercegséged ellen küldötték, de hírét hallván, hogy hercegi nagyságod Konstantinów felé halad, ő is arrafelé vette útját, s útközben Machnówkát fogta ostrom alá, akkora pusztítást mívelvén, hogy azt emberi szó el nem mondhatja.

- Hallottam én Krzywonosról, s ide vártam, de ha elkerült, most már magamnak kell őt megkeresnem. E dolog csakugyan nem tűr halasztást. Nagy csapat védi Machnówkát?

- Van a várban kétszáz jeles német harcos, kik még egy ideig tartani bírják magukat. Ám a legnagyobb baj az, hogy a városba sok nemes úr sereglett össze családostul, márpedig a várost csak gát- és karósánc védi, s az sokáig nem bírja.

- E dolog csakugyan nem tűr halasztást - ismételte meg a herceg.

Aztán legényéhez fordult:

- Zelenski! Ugorj csak az ezredeskapitányokért! - mondta.

A kijevi vajda közben leült egy lócára, s szuszogott, de ezalatt nézelődött, hogy hozzák-e már az estebédet, mert éhes volt, s szeretett jól élni.

Kintről lépések és fegyvercsörgés zaja hallatszott, s beléptek a hercegi tisztek - szakállasan, lesoványodott, napsütötte arccal, beesett szemmel, ábrázatukon a leírhatatlan fáradtság nyomaival. Szótlanul hajoltak meg a herceg és a vendégek előtt, s várták uruk szavát.

- Nemes uraim, a lovak nyergelve vannak? - kérdezte a herceg.

- Igenis.

- Készen?

- Mint mindig.

- Akkor jó. Egy óra múlva indulunk Krzywonos ellen.

- He? - kérdezte a kijevi vajda, s ámulva pillantott Krzysztof uramra, a braclawi bíróra.

A herceg pedig így folytatta:

- Poniatowski és Wierszull előremennek. Utánuk Baranowski a dragonyosokkal, s egy óra múlva induljanak Wurcel álgyúi is.

Az ezredeskapitányok néma meghajlással távoztak, s kis idő múlva odakint felhangzott a kürtjel: lóra! A kijevi vajda ekkora sietséget nem remélt, de nem is kívánt, mert igen eltörődött az úttól. Arra számított, hogy a hercegnél egy napocskát eltöltvén, még mindig jókor érkezik, s íme most álmatlan és étlen lóra kell ülnie.

- Nagyságos herceg uram - próbálkozott -, de vajon eljutnak-e hercegséged katonái Machnówkába, mert láttam, fölöttébb fatigati,[112] pedig az út igen hosszú.

- Ne fájjon attól nagyságod feje! Úgy mennek ezek a harcba, mint a lakodalomba.

- Magam is látom. Tüzes katonák ezek, de az én embereim is fáradtak ám!...

- Azt mondta nagyságod: periculum in mora.

- Igaz is, de egy éjszaka netán mégis megpihenhetnénk. Mi Hmelnickijtől jövünk.

- Mi pedig Lubniéből, a Dnyeperentúlról, vajda uram.

- Egy álló napig utaztunk.

- Mi meg egy hónapig.

Azzal már ki is ment, hogy személyesen irányítsa az úti rendet, a vajda pedig szemét Krzysztof uramra, a braclawi bíróra meresztve térdére csapott, s így szólt:

- No hát kellett ez nekem! Istenemre, ezek itt éhen veszítenek bennünket. Hű, micsoda tűzfejű emberek ezek! Jövök segítségért, gondolván, hogy nagy rimánkodásra három-négy nap múlván megmozdulnak, s íme, még szusszantani sem hagynak. Vigye el az ördög! A kengyelszíj kidörzsölte a lábamat, mert az a gazember legény rosszul csatolta fel, a gyomrom is korog... Vigye el az ördög... Machnówka, Machnówka, a has meg has! Magam is öreg harcos vagyok, netán több háborút is jártam, mint ők, de nem így ripsz-ropsz! Ördögök ezek, nem emberek: nem alszanak, nem esznek, csak hadakoznak, Istenemre... ezek sosem esznek.

- De annál nagyobb kurázsi lakozik bennük - felelte Krzysztof uram, ki maga is lelkes katona volt. - Uramfia! Mennyi zűrzavart és kavarodást lát az emberfia más táborokban, ha indulni kell, mennyi a lótás-futás, szekerek rendezése, szaladgálás a lovakért!... Itt pedig... hallja kegyelmed?... A könnyű zászlóaljak már indulnak is!

- Az már igaz! Kétségbeejtő! - sóhajtotta a vajda.

Ekkor lépett be a herceg:

- Lóra, nemes uraim! - kiáltotta. - Indulunk!

A vajda ezt már nem bírta ki.

- Adasson hercegséged valami harapnivalót, mert ehetném! - robbant ki rosszkedvűen.

- Ó, nagyságos vajda uram! - kapott észbe a herceg a vajdát karjába zárva. - Bocsánat, bocsánat, de háborúnak idején az emberfia megfeledkezik az ilyesmiről.

- No, Krzysztof uram, nem megmondtam, hogy ezek sosem esznek? - mordult fel a vajda a braclawi bíróhoz fordulva.

Az estebéd azonban nem tartott sokáig, s néhány óra múlva már a gyalogság is elindult Rajgródból. Chmielnik felé, Winnicának és Litynnek vették útjukat. Útközben Sawerówka közelében Wierszull egy tatár csapatra bukkant, azt Wolodyjowskival együtt egy lábig lekaszabolta, s kiszabadított néhány száz foglyot, majdnem csupa lányt. Ez már az elpusztult vidék kezdete volt, mindenütt látszottak Krzywonos keze nyomai. Strzyzawkát porig égették, s lakosságát borzalmas módon legyilkolták. A szerencsétlenek nyilván ellenálltak Krzywonosnak, amiért e vad vezér kardélre hányatta, s elevenen megégette őket. A falu bejáratánál egy tölgyfán lógott maga Strzyzowski, a falu ura, kit Tyszkiewicz emberei nyomban felismertek.

A hadak átvonulásának nyomai egyre frissebbek voltak. Minduntalan találtak összetört szekereket, még oszlásnak nem indult állati és emberi hullákat, összetört bögréket, vörösréz üstöket, ázott liszttel telt zsákokat, még füstölgő üszköket, frissen megkezdett és széjjelszórt szénakazlakat. A herceg hajszolta a zászlóaljakat, semmi pihenőt nem hagyván nekik, az öreg vajda pedig csak fejéhez kapkodva siránkozott:

- Szegény Machnówkám, szegény Machnówkám, látom már, nem érünk oda idejére.

Ezenközben Chmielnikben híre érkezett, hogy Machnówkát nem az öreg Krzywonos, hanem a fia ostromolja tíz-egynéhány ezer főnyi sereggel, s az útközben látott borzalmas pusztítás is az ő műve. A hírek szerint már el is foglalta a várost. A kozákok a várost megszállván, a nemességet és a zsidóságot egy lábig lemészárolták, a nőket pedig táborukba hurcolták, ahol a halálnál is borzalmasabb sors várt rájuk. A kisded erősség azonban, Lew uram vezérlete alatt, még állta az ostromot.

A herceg tehát elszakadt derékhadától, melyet Bystrzykbe küldött, ő maga pedig a vajdával, Krzysztof meg Aksak urakkal, kétezer főnyi könnyű csapat élén a vár segítségére sietett. Az öreg vajda már fékezett, mert elvesztette fejét. "Machnówka elveszett, már későn érkezünk! Jobb lemondani róla, s más helyeket megvédeni és őrcsapattal ellátni" - mondta. De a herceg nem hallgatott rá. A braclawi bíró bíztatta, s a hadak is rohantak volna az ütközetbe. "Ha már idejöttünk, vér nélkül el nem megyünk" - jelentették ki az ezredeskapitányok. S vágtattak tovább.

Fél mérföldnyire lehettek Machnówkától, mikor egyszerre tíz-egynéhány lovas lóhalálában vágtatva állta el útjukat. Lew volt néhány bajtársával. A kijevi vajda, amint megpillantotta, nyomban tudta, mi történt.

- A vár elesett! - kiáltotta.

- Igenis! - felelte Lew, s ájultan hanyatlott le lováról, mert kardvágás és lövés is érte, s nagyon sok vért vesztett. A többiek elbeszélték, mi történt. A várfalakon küzdő németeket egy szálig lekaszabolták, mert inkább meghaltak, hogysem megadták volna magukat. Lew átvágta magát az ostromlók legsűrűbb tömegén meg a kidöntött kapun, azonban a toronyszobákban néhány tucat nemes még védekezett - ezeknek hát sürgősen segítségükre kellett sietni.

Vágtatva indultak tovább. Kis idő múlva a hegyen feltűnt a város meg a vár, fölötte pedig a most gerjesztett tűzvész sűrű füstfellege. A nap már nyugovóra hajlott. Az eget óriási területen aranyos bíborba borította az alkonypír, melyet a katonák kezdetben tűzvésznek néztek. E fények világánál látni lehetett a zaporozsjei csapatokat meg a csőcseléknép sűrű tömegeit, amint a kapukon annyival is bátrabban tódultak kifelé az érkező hadak elé, mert a városban senki sem tudott a herceg érkezéséről, azt hitték hát, hogy csak a kijevi vajda közeledik csapataival a vár felmentésére. Nyilván a pálinka vakította el őket teljesen, avagy talán a vár iménti bevétele töltötte el mérhetetlen gőggel, mert bátran jöttek lefelé a hegyről, s csak lent a síkságon kezdtek nagy kedvvel, üstdobok és litaurok zengése mellett csatarendbe sorakozni. E látványra örömrivalgás tört fel a lengyel keblekből, s a kijevi vajda ismételten megcsodálhatta a hercegi zászlóaljak gyakorlottságát. A kozákokat megpillantva nyomban hadirendbe álltak, a nehézlovasság középütt, a könnyű zászlóaljak a szárnyakon úgy, hogy semmit sem kellett rajtuk igazítani, s nyomban meg lehetett volna kezdeni a rohamot.

- Krzysztof uram, micsoda nép ez! - álmélkodott a vajda. - Egyszerre hadirendbe állottak. Ezek akár vezér nélkül is megvívhatnák az ütközetet.

A herceg azonban mint körültekintő hadvezér, buzogánnyal a kezében száguldozott a zászlóaljak között, egyik szárnytól a másikig mindent megvizsgált, s kiadta az utolsó parancsokat.

Így álltak hát fel hadirendben: középütt, az első vonalban három zászlóalj - az elsőt maga a kijevi vajda vezérlette, a második az ifjú Aksaké, a harmadik Krzysztof Tyszkiewiczé. Mögöttük a második vonalban a dragonyosok Baranowski vezérlete alatt, végül a félelmetes hercegi huszárság - Skrzetuskival az élén.

A szárnyakat Wierszull, Kuszel és Poniatowski foglalták el. Ágyúk nem voltak, mert Wurcel Bystrzykben maradt.

A herceg a vajdához ugratott, s buzogányával intett.

- Nagyságod kezdje: sérelmeiért.

Most már a vajda intett buzogányával - a katonák előrehajoltak nyergükben, s megindultak. Már a zászlóaljak vezérléséből kitetszett, hogy a vajda, ámbár nehézkes férfiú és cunctator, mert magas életkora ránehezedik, mégis tapasztalt és bátor harcos. Hogy erőivel takarékoskodjék, nem ugratta zászlóalját mindjárt a legnagyobb vágtába, hanem lassan indult, s amint az ellenséghez közeledett, fokozatosan erősítette az iramot. Ő maga vágtatott az élen, kezében a buzogánnyal, csupán csatlósa maradt közelében, hogy keze ügyében tartsa hosszú, nehéz, kétélű pallosát, mely nehéz volt ugyan, de a vajda keze jól bírta. A köznép kaszával és cséphadaróval, gyalog tódult a sorok elé, hogy a roham első lendületét felfogja, s a kozákság számára megkönnyítse a támadást. Mikor tehát már alig hatvan-hetven lépésnyire voltak egymástól, a machnówkaiak felismerték a vajdát tömérdek termetéről, s nyomban harsant a kiáltás:

- Hej, méltóságos vajda úr, közel az aratás, mért nem küldöd jobbágyaidat a földekre? Alázatos a szolga, méltóságos vajda úr! Majd mi megfúrjuk azt a nagy hasadat!

S golyózápor zúdult a zászlóaljra, de nemigen tett benne kárt, mert az már száguldott, mint a vihar. Nagy erővel roppantak egymásba. Felhangzott a cséphadarók koppanása, a kaszák csattogása a vérteken, nyomában pedig ordítozás és jajgatás. A kopják utcát vágtak a parasztság zárt tömegében, melyen át a nekivadult paripák, mint az orkán zúdultak be, tiporva, törve, zúzva az embereket. S miként a rét dús füve, ha a kaszások sora megindul, elfogyatkozik szemük elől, s azok a kaszát tovább lengetve haladnak előre, éppen úgy a gyülevész had széles tömege a kardok vágásai nyomán egyre keskenyedett, olvadozott, fogyott.

A vajda a parasztnép hulláin átgázolva szembekerült a zaporozsjei hadakkal, s vágtatott feléjük, azok pedig a lendületre lendülettel akarván felelni, szintén reárohantak. Így estek egymásra, miként két ellentétes irányból jövő hullám, melyek egyberoppanva, magasra vetik tajtékos sörényüket. A lovak felágaskodtak egymással szemben, s úgy álltak ott, miként a gát, a kardok pedig mint a gát fölé csapó tarajos hullám. S a vajdának látnia kellett, hogy itt már nem csőcselékkel van dolga, hanem a kemény, gyakorlott zaporozsjei hadakkal. A két vonal egymásnak feszült, hajladozott, de megtörni nem bírták egymást. Sűrűn hullott az ember, mert férfi férfi ellen, kard kard ellen támadt. Maga a vajda is öve mellé dugta buzogányát, s pallosát az apród kezéből kikapva, verejtékezve vagdalkozott, szuszogva zihált, akár egy kovácsfújtató. Mellette a két Sieniuta, a két Kierdej, a Bohuslawskiak, a Jelowickiak és Polubinskiak úgy forgolódtak, akár a légy a forró vízben. A kozák oldalon legjobban dühöngött Ivan Burdabut, a kalnicei ezred viceezredese, egy hatalmas termetű, óriás erejű kozák, kit még félelmetesebbé tett, hogy lova is vele együtt harcolt. Bizony nem egy lengyel vitéz visszarántotta lovát, s visszahúzódott, hogy valamiképpen össze ne akadjon e halált osztó, pusztító kentaurral. A két Sieniuta feléje ugratott, ám a kozák lova elkapta az ifjabb testvér, Andrzej arcát, s azt egyetlen harapással összezúzta. Bátyja, Rafal ezt látva, kardjával végigvágott a vadállat szeme fölött, csak éppen megsebesítette, de meg nem ölte, mert kardja a homlokszíj rézgombját találta. Őt azonban Burdabut e pillanatban torkon szúrta, s kioltotta életét. Így esett el a két Sieniuta testvér, s ott hevertek aranyozott vértjükben a porban, a paripák patái alatt. Burdabut pedig mint a tűz ugratott a további sorok közé, s nyomban elkapta a tizenhat éves ifjú Polubinski knyázt, kinek jobb vállát karjával együtt egy csapással levágta. Erre Urbanski meg akarván bosszulni rokona halálát, Burdabut arcába sütötte pisztolyát, de célt tévesztett, s csak fülét lőtte le, mire a kozák arcát elöntötte a vér. Félelmetes volt így Burdabut meg a lova, mindketten feketék, mint az éjszaka, mindketten véresen, vad tekintettel, táguló orrcimpákkal tomboltak, mint a vihar. Nem menekült kezéből Urbanski sem, kinek fejét mint a bakó, egyetlen csapással ütötte le, sem a nyolcvanéves agg Zytynski, sem a két Nikczemny testvér, a többiek pedig rémülten hátráltak előle, különösen, mivel mögötte száz más zaporozsjei kard és száz vértől pirosló lándzsa is villogott.

A vad kozák most megpillantotta a vajdát, irtózatos örömordítást hallatott, s feléje ugratva embereket és lovakat döntött el. A vajda azonban nem hátrált. Emberfeletti erejében bízva egyet horkantott, mint egy megvadult bika, magasra emelte pallosát, s lovát megsarkantyúzva nekiugrott. De nem is kerülte volna el halálát, a párka bizonnyal már ollójába fogta élete fonalát, melyet aztán Okrzeja alatt vágott el, mikor villámgyorsan ott termett nemesi apródja, Silnicki, a kozákra vetette magát, s még mielőtt az kardjával átdöfhette volna, átölelte derekát. Míg így Burdabut az apróddal foglalkozott, a Kierdejek segítségért kurjantottak a vajda számára, mire csakhamar odaugratott néhány tucat ember, s elválasztották őket egymástól. Erre kegyetlen vagdalkozás kezdődött. A vajda kimerült zászlóalja már hajladozni, hátrálni kezdett a kozák túlerővel szemben, mikor ott termett Krzysztof uram, a braclawi bíró, meg az ifjú Aksak, mindketten friss zászlóaljakkal.

A herceg tisztán látta katonáinak nehéz munkáját. A kardok villáma hol fent cikázott a fejek fekete vonala fölött, hol eltűnt a lecsapás lendületében. A gazdátlan lovak ki-kitörtek a vonalból, s zilált sörénnyel, mint megannyi pokolbeli vadállat száguldoztak a tűzvész alkotta háttér előtt. Olykor a fejek fölött lengő vörös zászló hirtelen lebukott a tömeg közé, hogy többé fel ne emelkedjék. A herceg tekintete azonban a sorokon túl kalandozott, el a hegy és a város felé, ahol maga az ifjú Krzywonos állt két válogatott ezred élén, várva a pillanatot, hogy a küzdők közé vetve magát, végleg megtörje a már amúgy is meggyengült lengyel sorokat.

Végül vészes ordítással rontott egyenesen Baranowski dragonyosaira, de a herceg is csak ezt a pillanatot várta.

- Indulj! - kiáltotta Skrzetuskinak.

A lovag felemelte pallosát, s a vasfal előrelódult.

Nem kellett sokáig vágtatniuk, mert a harcvonal egyre közelebb tolódott hozzájuk. Baranowski dragonyosai villámgyorsan széjjelhúzódtak jobbra és balra, hogy utat nyissanak a huszárságnak a kozákokhoz, az pedig teljes súlyával zúdult e kapun át Krzywonos már győzelmes századaira.

- Jarema! Jarema! - ordították a huszárok.

- Jarema! - visszhangozta az egész had.

A félelmetes név a rémület reszketésével járta át a zaporozsjei harcosok szívét. Csak most döbbentek rá, hogy nem a kijevi vajdával állnak szemben, hanem maga a herceg vezérli hadait. Egyébként sem állhattak helyt a huszárságnak, amely puszta súlyával úgy zúzta őket össze, miként a leomló fal az előtte álló embereket. Egyetlen menekvésük az lett volna, ha széjjelrebbennek, s a huszárságot maguk elé engedvén, jobb és bal felől esnek reá. Ámde azt a két oldalt már fedezték a dragonyosok, meg Wierszull, Kuszel és Poniatowski könnyű zászlóaljai, amelyek a kozák szárnyakat szétszórva a közép felé terelték. Az ütközet képe most teljesen megváltozott, mert azok a könnyű zászlóaljak mintegy utcát nyitottak, amelyen át szédítő iramban száguldottak a huszárok, feldöntve embereket és lovakat, maguk előtt űzve, törve, taszítva a kozákságot, mely vadul üvöltve menekült a hegy és a város felé.

Az ifjú Krzywonos vad és bátor harcos volt ugyan, ámde mikor rádöbbent, hogy itt a saját tapasztalatlanságát kell szembeállítania egy ily félelmetes hadvezérrel, teljesen elvesztette a fejét. Burdabut a kalnicei ezred maradékával kétszer is megkísérelte, hogy ellenálljon a huszárság rohamának, de az emberfeletti erő kétszer is visszaverte, úgyhogy neki is menekülnie kellett a többiekkel együtt. Végül is ezrede maradékait rendbe szedve elhatározta, hogy oldalvást Kuszelre támad, s a dragonyosokon áttörve kijut a szabad mezőre. Ha nem volt elég helye a harchoz, késsel vágott magának teret. Legelsőbben is a potrohos Dzikkel került össze, akit hasba szúrva ledöntött lováról. Az pedig hangos "Jézus!" kiáltással zuhant le, s többet meg sem szólalt a belső részeiben gázoló lovak patái alól. Erre mindjárt tágasabb lett a hely, s Burdabut most már karddal hasította ketté egy Sokolski nevű tiszt sisakos fejét, aztán lovával együtt feldöntötte Pryjamot, majd Certowiczot, mire még tágasabb helyet nyert. Az ifjú Zenobius Skalski fejbe vágta ugyan, de kardja lapjára siklott, ellenben a kozák öklével úgy vágta visszájáról arcba, hogy azon nyomban szörnyethalt. A kalnicei harcosok mindenütt vagdalkozva és kindzsalokkal döfködve jártak nyomában. "Varázsló! Varázsló!" - kiáltozták a huszárok. "Nem fogja a vas! Őrült férfiú!" Annak pedig csakugyan tajtékos volt a bajusza, s veszett düh égett a szemében. Végül megpillantotta Skrzetuskit, s dolmánya felgyűrt ujjáról látva, hogy tiszt, reárohant.

Mindenki visszatartotta lélegzetét, a harcot abbahagyták, s úgy nézték a két legfélelmesebb lovag küzdelmét. Jan uramat nem félemlítette meg a "Varázsló" kiáltás, ellenben a szörnyű pusztítás láttán vad indulat költözött szívébe, megcsikorgatta hát fogát, s eszeveszett dühvel rontott a kozákra. Úgy csaptak össze, hogy a lovak szinte farukra ültek. Felhangzott a pengék suhanása, s a kozák vezér kardja egyszerre darabokra tört a lengyel pallos csapásától. Már úgy látszott, semmiféle hatalom meg nem menti Burdabutot, mikor az odaugratván, úgy összekapaszkodott Skrzetuskival, hogy szinte egy testté olvadtak össze, s kése megvillant a huszár torka előtt.

Most Skrzetuski szeme előtt rémlett fel a halál, mert kardját már nem használhatta. Ámde villámgyorsan elengedte kardját, úgy, hogy az a markolatszíjon függött lefelé, s kezével megragadta a kozák öklét. E két ököl egy darabig görcsösen remegett a levegőben, de nyilván vasmarka lehetett Skrzetuski uramnak, mert a kozák egyszerre felüvöltött, mint a farkas, s mindenki szeme láttára úgy hullott ki a kés elgémberedett ujjai közül, akár a kifejtett búzaszem a kalászból. Ekkor Skrzetuski elengedte az összezúzott öklöt, s a kozák nyakát ragadva meg, félelmetes fejét lenyomta a nyeregkápáig, azzal bal kezével előkapva öve mellől a buzogányt, egyet, majd még egyet sújtott vele - mire a kozák felhördült, s lefordult lováról.

Felüvöltöttek e látványra a kalnicei legények, s siettek vezérükért bosszút állni - e pillanatban azonban rájuk esett a huszárság, s egy lábig lekaszabolta őket.

A huszárság másik szárnyán azonban a harc egy pillanatra sem szünetelt, mert ott nem volt akkora tolongás. Ott Longinus uram tombolt, kezében Zerwikapturjával s Anusia szalagjával a mellén. Másnap, ütközet után a lovagok álmélkodva szemlélték ama helyeket, s egymásnak mutogatva a vállastul lecsapott karokat, homloktól az állig hasított fejeket, borzalmasan kettészelt testeket, az emberek és lovak hulláival szegélyezett utakat, áhítattal suttogták egymásnak: "Nézzétek, itt harcolt Podbipieta!" Maga a herceg is megtekintette a hullákat, s ámbár másnap fölöttébb gyötörték a különféle hírek, mégis kegyesen elálmélkodott, mert ilyen vágásokat még soha életében nem látott.

Az eső eloltotta a tűzvészt, az ellenség aztán felhasználta a sötétséget, mert hevenyében összeszedte a városban az üres szekereket, s a kozákokat jellemző gyorsasággal körül táborozva magát elmenekült a városból, átkelt a folyón, s a hidakat lerombolta maga mögött.

A várban védekező néhány tucat nemes tehát felszabadult. A herceg megparancsolta Wierszullnak, hogy büntesse meg a város ama lakosait, akik a kozákokhoz csatlakoztak, ő maga pedig az ellenség üldözésére indult. Ámde a tábort ágyúk és gyalogság nélkül el nem foglalhatta. Az ellenség nagy egérutat nyert a hidak lerombolásával, mert a herceg hadainak a töltésen nagy kerülővel kellett átkelniük a folyón, a kozákság pedig oly gyorsasággal menekült, hogy a fáradt hercegi lovasság alig érhette utol. A kozákok azonban bármennyire híresek voltak is arról, hogy táborban keményen tudnak védekezni, most nem védték magukat oly szívósan, mint máskor. Az a kegyetlen bizonyosság, hogy maga a herceg üldözi őket, annyira megolvasztotta szívüket, hogy maguk sem hittek menekülésükben. S nyilván el is érte volna őket végzetük, hiszen Baranowski már elfogta negyven szekerüket és két ágyújukat, de a kijevi vajda ellenezte a további üldözést, s visszavonta csapatait. Emiatt több ezredeskapitány füle hallatára éles szóváltásra is sor került közte és a herceg között.

- Miért akarja most nagyságod futni hagyni az ellenséget - kérdezte a herceg -, holott az ütközetben oly vitézi resolutióval[113] küzdöttél?

- Ó, látom már, kegyelmességed a kancellárral meg a regimentáriusokkal együtt a békés frakcióhoz tartozol, akik alkudozásokkal kívánnák a lázadást elcsendesíteni, de Istenemre, nem lesz abból semmi, amíg nekem kard van a kezemben!

Tyszkiewicz azonban így felelt:

- Én, öregember lévén, már nem frakcióhoz, hanem Istenhez tartozom, s hamarosan elébe kell járulnom. Ha pedig nem akarom, hogy e testvérháborúban sok vér kiontása terheljen, azon hercegi nagyságod ne csodálkozzék... Ám, ha hercegséged azért haragszik, hogy a regimentáriusság nem neked jutott, akkor már megmondom, bátorságodért téged illetett volna, mindazonáltal jobb, hogy nem néked adták, mert hercegséged a lázadást, de vele együtt e szerencsétlen tartományt is vérbe fojtotta volna.

Jeremi jupiteri szemöldöke összerándult, nyakán kidagadtak az erek, s szeme olyan szikrákat szórt, hogy mindenki megdermedt a vajda miatt, de ekkor hirtelen megjelent Skrzetuski, s így szólt:

- Nagyságos herceg úr, híreink vagynak az öreg Krzywonosról.

A herceg figyelme egyszerre más irányba terelődött, s a vajda iránti haragja lelohadt. Közben bevezették a négy hírhozót, közöttük két öregebb pravoszláv papot, akik a herceg láttára, térdre vetették magukat.

- Ments meg, urunk, ments meg! - hajtogatták feléje nyújtva kezüket.

- Hova valók vagytok? - kérdezte a herceg.

- Polonnyba. Az öreg Krzywonos ostromolja a várost meg a várat, s ha kardodat fel nem emeled ellene, mindnyájan elveszünk.

A herceg megígérte, hogy segítségükre megy, de mivel derékhadai Bystrzykben voltak, azokat be kellett várnia. A küldöttek szívükben megvigasztalódva távoztak, a herceg pedig a kijevi vajdához fordult:

- Bocsásson meg nagyságod! - kezdte. - Látom már, a kis Krzywonost futni kell hagynunk, hogy a nagyot elcsíphessük. A fiatal várhat még a kötélre. Reménylem, nem hagy el nagyságod ebben az újabb vállalkozásban.

- Istenemre, nem! - felelte a vajda.

Csakhamar megharsantak a kürtök, gyülekezésre szólítva a tábortól elszéledt zászlóaljakat. Pihenőt is kellett adni embereknek és lovaknak egyaránt. Estére megérkezett Bystrzykből az egész hadosztály, s vele együtt Stachowicz uram, a braclawi vajda követe. Kisiel vajda mély tisztelet hangján írt a hercegnek, elmondván, hogy mint egy második Marius, a végső veszedelemből menti meg a hazát, megírta, mily nagy örömmel töltötte el a szíveket a hír, hogy a herceg megérkezett a Dnyeperentúlról. Szerencsét kívánt győzelmeihez, ámde a levél végén kiderült, hogy az mi okból íródott. Megírta, hogy íme, megkezdődtek az alkudozások, s egyéb komiszárosokkal egyben ő maga megy Bialocerkiewbe, s reméli, sikerül Hmelnickijt megtartóztatnia és kielégítenie. Végezetül arra kérte a herceget, hogy amíg az alkudozások folynak, ne támadja valami nagyon a kozákokat, s lehetőleg hagyjon fel a háborús cselekedetekkel.

Ha azt közölték volna a herceggel, hogy minden Dnyeperen túli birtoka elpusztult, s minden városát földig lerombolták, azon sem bánkódott volna olyan kegyetlenül, mint ezen a levélen. Ott voltak mellette Skrzetuski, Baranowski, Zacwilichowski, a két Tyszkiewicz és a két Kierdej. A herceg kezével eltakarta a szemét, s fejét hátravetette, mintha nyíllal találták volna szíven.

- Gyalázat! Gyalázat! Istenem, hadd essem el minél hamarabb, hogy ne látnám többé e szörnyűségeket!

A jelenlevők mély hallgatásba merültek, a herceg pedig így folytatta:

- Nem akarok én már e Köztársaságban élni, mert íme, szégyenkeznem kell miatta. Íme, a kozák és paraszt gyülevész vérrel árasztotta el a hazát, a pogánnyal szövetkezvén tulajdon édesanyja ellen. A hetmanokat megverték, a hadakat széjjelszórták, a nemzet jó hírét sárba tiporták, a felséget meggyalázták, a templomokat felperzselték, a papokat lemészárolták, a nemességet leöldösték, a nőket meggyalázták, s mind e csapásokra, e gyalázatra, melyeknek puszta említése is elég lett volna ahhoz, hogy őseink holttá váljanak... ugyan mivel felel ez a Köztársaság? Íme, az árulóval, a gyalázkodóval, a pogányok szövetségével alkudozásokba bocsátkozik, s neki kielégítést ígér.

- Kisiel áruló! - kiáltotta Baranowski.

Erre Stachowicz uram, egy komoly, bátor férfiú felállt, s e szavakkal fordult Baranowskihoz:

- A braclawi vajda úr barátja és követe lévén, nem engedem, hogy őt itt bárki is árulónak nevezze. Az ő szakálla is megőszült a gondoktól, s úgy szolgálja a hazát, ahogyan tudja, netán tévesen is, de becsületesen!

A herceg nem hallotta e választ, mert teljesen fájdalmas gondolataiba merült, Baranowski pedig nem mert a herceg jelenlétében verekedést kezdeni, összeszorította hát fogát, s csak szemét döfte Stachowiczba, mintha ezt mondta volna: "Találkozunk még!" - s kardja markolata után nyúlt. Közben azonban a herceg felrezzent elmélázásából, s komoran szólt:

- Nincs itt más választás, mint vagy az engedelmességet megtagadni, mert hiszen az interregnum alatt ők gyakorolják a hatalmat, vagy a haza becsületét feláldozni...

- Az engedetlenségből származik minden baj erre a Köztársaságra - jelentette ki a kijevi vajda komolyan.

A herceg az ezredeskapitányokhoz fordult:

- Beszéljetek, öreg katonák! - mondta.

Zacwilichowski indította a szót:

- Nagyságos herceg úr, én hetvenesztendős vagyok, és pravoszláv rutén, kozák komiszáros voltam, s maga Hmelnickij atyjának nevezett. Nékem inkább kellene az alkudozások mellett szólanom, de ha azt kérdik, mi legyen: "Gyalázat avagy háború", akkor még a sírba szállva is azt kiáltom: "Háború!"

- Háború! - mondta rá Skrzetuski is.

- Háború! Háború! - csatlakozott tíz-egynéhány hang, közöttük Krzysztof uram, a Kierdejek, Baranowski és a jelenlevők csaknem valamennyien.

- Háború! Háború!

- Legyen hát szavatok szerint - felelte a herceg komolyan, s buzogányával Kisiel uram nyitott levelére ütött.

Egy nappal későbben, mikor a hadak Rylcówban megállapodtak, a herceg magához hivatta Skrzetuskit, s így szólt:

- Erőink csekélyek és fáradtak, Krzywonosnak pedig hatvanezer főnyi hada van, s még mindig gyarapodik, mert a csőcselék mind hozzája siet. A kijevi vajda úrra nem számíthatok, mert lelkében ő is a békepárthoz tartozik, s ha velem jön is, nem szívesen teszi. Valahonnan segítséget kell szerezni... Íme, híreim vannak, hogy Konstantynów közelében állomásozik két ezredeskapitány, Osinski a királyi gárdával és Korycki. Biztonság okából magadhoz veszel száz udvari szement, s elmégy hozzájuk levelemmel, hogy nyomban siessenek hozzám, mert néhány nap múlva Krzywonosra ütök. Bárminémű feladat adódik, azt náladnál jobban senki el nem végzi, azért küldelek téged. Ez pedig fontos dolog.

Skrzetuski meghajolt, s még aznap este elindult Konstantynów felé. Azért ment éjszaka, hogy észrevétlenül átjuthasson, mert itt-ott Krzywonos előőrsei vagy gyülevész csapatok kódorogtak, gyilkos csapdákat állítván az erdőkben meg az országutakon, a herceg pedig - hogy késedelem ne legyen - megparancsolta, hogy minden összetűzést kerüljön. Lassan haladván tehát, hajnalban elérte a Wiszowaty-tavat, ott rábukkant mind a két ezredeskapitányra, s látásukon fölöttébb megörvendezett. Osinskinek válogatott dragonyos gárdistái meg német harcosai voltak, idegen mintára kiképezve. Korycki viszont csupán német gyalogosokat vezérelt, de ezek jóformán valamennyien a harmincéves háború veteránjai voltak. Olyan félelmetes és gyakorlott katonák, hogy kapitányuk kezében, mint egyetlen kard működtek. Emellett mindkét ezred jó módjával fel volt szerelve és puskával is ellátva. Meghallván, hogy a herceghez mennek, örömrivalgásban törtek ki, mert vágyakoztak a háborúba, s tudván tudták, hogy sehol annyi ütközetben nem lesz részük, mint a herceg pálcája alatt. Sajnos azonban mind a két ezredeskapitány elutasító választ adott, mert mind a ketten Dominik Zaslawski herceg vezérlete alá tartoztak, s szigorú parancsuk volt, hogy Wisniowiecki hadaival ne egyesüljenek. Hiába magyarázta nékik Skrzetuski uram, hogy ily hadvezér alatt mekkora dicsőséget szerezhetnének nevüknek, s mily nagy szolgálatot tehetnek a hazának, nem állottak kötélnek, mondván, hogy a katona számára a legelső törvény és kötelesség a subordinatio.[114] Ellenben kijelentették, hogy csak abban az esetben csatlakozhatnának a herceghez, ha ezt ezredeik megmentése kívánná. Skrzetuski tehát nagy szomorúan indult vissza, mert tudta, mekkora csalódást jelent ez ismét a hercegnek, s hadai mennyire fáradtak s elcsigázottak a menetelésektől, az ellenséggel való folytonos összetűzésektől, a külön-külön garázdálkodó ellenséges csapatok irtásától, az örökös vigyázástól, éhezéstől és fáradalmaktól. Ilyen körülmények között lehetetlen lett volna megmérkőzni a tízszerte nagyobb ellenséges haddal, tudta hát Skrzetuski, hogy a Krzywonosszal való leszámolást el kell halasztani, mert hosszabb pihenőt kell adni a hadaknak, s bevárni, amíg újabb nemesi tömegek érkeznek a táborba.

Ily gondolatokkal eltelve indult Skrzetuski uram vissza a herceghez szemenjei élén, s csendben és óvatosan haladt, csupán éjszakánként menetelve, hogy elkerülje Krzywonos portyázó csapatait, meg a kozákokból és gyülevész népségből álló, gyakran igen erős bandákat, amelyek szerte garázdálkodtak ezen az egész vidéken, felperzselték a nemesi udvarházakat, lemészárolták a nemeseket, s az utakon elfogdosták a menekülőket. Így hagyták el Baklajt, s hatoltak be a csalóka szakadékokban és tisztásokban gazdag mszynieci rengetegbe. Szerencsére a nem régi esőzések után most derűs időben tehették meg útjukat. Gyönyörű júliusi éjszaka volt, holdvilág nélküli ugyan, de az ég tele csillagokkal. A szemenek egy keskeny erdei csapáson haladtak az uradalmi erdészek vezetésével, akik bizonyosak voltak dolgukban, s kitűnően ismerték az erdőségeket. Az erdőben teljes volt a csend, melyet csak a lovak patái alatt töredező gallyak ropogása zavart - míg egyszerre énekhez hasonló nesz ütötte meg Skrzetuski és a szemenek fülét, melybe itt-ott kiáltások vegyültek.

- Állj! - vezényelte halkan Skrzetuski megállítván a szemeneket.

- Mi ez?

A vén erdész hozzálépett.

- Uram - magyarázta halkan -, mostanában tébolyult emberek bolyonganak az erdőben, kiknek értelme a szörnyűségek miatt zavarodott meg. Tegnap egy nemes úrnővel találkoztunk, aki csak járkál az erdőben, s a fenyőfákhoz fordulva hajtogatja: "Gyerekeim, gyerekeim!", mivelhogy nyilván gyermekeit gyilkolták meg a parasztok. Ránk meresztette a szemét, s úgy sivalkodott, hogy a lábunk is beleremegett. Azt mondják, minden erdő tele van ilyenekkel.

Skrzetuski rettenthetetlen vitéz volt ugyan, de e szavakra tetőtől talpig végigborzongott.

- Hátha farkasok üvöltenek? - vélte. - Messziről bajos felismerni.

- Dehogyis, uram! Most nincsenek farkasok az erdőben; mind a falvakba mentek, ahol bőséggel találnak hullát.

- Kegyetlen idők ezek - felelte a lovag -, mikor a farkasok lakják a falvakat, az erdőben pedig tébolyult emberek üvöltöznek! Istenem, Istenem!

Egy időre ismét csend lett, csak a megszokott zizegés hallatszott a fenyőfák koronái között, ámde kis idő múlva a távoli hangok erősödtek, s tisztábban hallatszottak.

- Hej! - kiáltotta az erdész. - Úgy látom én, amott valami nagyobb csapat lehet. Maradjanak itt kegyelmetek, avagy lassan haladjanak előre, én pedig társammal elmegyek s megnézem.

- Menjetek - helyeselte Skrzetuski. - Mi itt bevárunk.

Az erdészek eltűntek. Egy óra hosszat nem mutatkoztak, Skrzetuski, már türelmetlenkedni kezdett, sőt gyanakodott is, hogy nem készítettek-e számukra valami csapdát, mikor az egyik hirtelen előbukkant a sötétségből.

- Ott vannak, uram! - jelentette Skrzetuskihoz lépve.

- Sokan vannak?

- Lehetnek vagy kétszázan. Nem tudni, uram, mitévők legyünk, mert ott vannak ama szurdékban, s nekünk is arra vezet az utunk. Tüzeket is gyújtottak, csak éppen a fényt nem látni, mert mélyen vagynak. Semmilyen őrséget nem állítottak, úgyhogy egy nyíllövésnyire a közelükbe lehet jutni.

- Jól van! - felelte Skrzetuski, s legényeihez fordulva a két altisztnek kiadta a parancsokat.

A csapat csakhamar gyorsan megindult, de oly halkan haladt, hogy csak a gallyak ropogása árulhatta el a menetet. Egyetlen kengyel sem koppant a másikhoz, egyetlen kard meg nem csörrent, az ilyen meneteléshez és rajtaütésekhez szokott lovak is csendben haladtak, minden nyerítés vagy prüszkölés nélkül. Elérkezvén oda, ahol az út hirtelen elkanyarodik, tüstént megpillantották a távoli tüzeket, s homályosan látták az emberi alakokat is. Itt Skrzetuski három részre osztotta csapatát: az egyik helyben maradt, a másik a szurdékút peremén előreindult, hogy az út túlsó kijáratát elzárja, a harmadik pedig leszállt a lóról, s hason csúszva kúszott előre a szurdékút partján egészen a csapat feje fölé.

Skrzetuski maga is a középső csapatban lévén, tisztán látta az egész tábort mintegy húsz-harminc méter távolságnyira: tíz tábortűz égett, de nem nagy lánggal, mert főzőüstök lógtak fölöttük. A füst és a főtt hús szaga megcsiklandozta Skrzetuski uram és a szemenek orrát. Az üstök körül álldogáltak vagy heverésztek a parasztok, s ittak és tereferéltek. Némelyek kezében pálinkásüveg volt, mások lándzsájukra támaszkodva álltak. A szurdék fala mentén tíz-egynéhány paraszt aludt hangosan hortyogva; mások beszélgettek, megint a mások a tüzeket igazgatták, amelyek ilyenkor szikrakévéket lövelltek a magasba. A legnagyobb tábortűz mellett, háttal a szurdék falának és Skrzetuskinak egy széles hátú koldus ült, s lantját pengette, körülötte pedig félkörben vagy harminc felkelő álldogált. Skrzetuski uram fülét a következő szavak ütötték meg:

- Hej, did, énekelj a kozák Holotáról!

- Nem! - kiáltották mások. - Marusia Bohuslawkáról!

- Egye fene Marusiát! A potoki úrról, a potoki úrról! - kiabálták a legtöbben.

A did erősebben húrjába csapott, megköszörülte torkát, s rázendített a rutén énekre:

Megállj, fordulj meg, mindent jól nézz meg,
      Ki gazdag vagy kincsekben,
Nem leszel dúsabb, mint a legkoldusabb,
      Kinek hajléka sincsen,
Így rendelé azt, s őrködve virraszt
      Ama nagy igaz Isten.
Hisz mindeneket, gazdag-szegényeket
      Ő ítél kegyelmesen.
Megállj, fordulj meg, mindent jól nézz meg,
      Te, aki fellegekbe
Szállsz értelmeddel s bölcsességeddel
      Mélységekbe hatolsz le.

Itt a did pillanatnyi szünetet tartva, mélyen felsóhajtott, mire a parasztok is sóhajtozni kezdtek. Egyre többen gyülekeztek köréje, s Skrzetuski uram, noha tudta, hogy emberei már valamennyien készen állanak, nem adott jelt a támadásra. Ez a csendes éj, a sok lobogó tábortűz, e vad alakok tömege s a hatalmas Mikolaj Potockiról megkezdett ének különös gondolatokat keltett benne, érzelmek, vágyak támadtak szívében, melyekről maga sem tudott magának számot adni. Még be sem gyógyult sebei felszakadtak, mert szívét szörnyű fájdalom szorította össze a közelmúlt, az elvesztett boldogság, ama csendes és békés pillanatok utáni vágyakozástól. Elgondolkozott, lelke megtelt panasszal, s közben a did tovább énekelt:

Megállj, fordulj meg, mindent jól nézz meg,
      Te, aki hadakozol,
Íjjal, nyilakkal, porral, tarackkal
      S szablyával vagdalkozol,
Lovagok, hősök, vitézek, erősök
      Hajdanán is valának,
S hadra menvén föl, kardnak élétől
      Nagy sokan elhullának.
Megállj, fordulj meg, mindent jól nézz meg,
      Gőgöd szívedből vesd ki,
Ha a várfokról indulsz Potokról
      Jó Slawutára esni.
S ártatlanokat elragadsz sokat
      És ejtesz rabigába
Királyt nem ismersz, törvényt nem tisztelsz,
      A tanács is hiába.
Haragod oltsd el, ne lobbanjon fel,
      Hisz tied a vezérlet
S tollas botoddal e lengyel honnal
      Amit akarsz, elvégzed.

A did megint abbahagyta, ezenközben pedig egy kő kicsúszott az egyik szemen rátámaszkodó keze alól, s nagy zajjal gurult lefelé. A pórok közül néhányan kezüket szemük elé tartva kémleltek felfelé az erdő mélyébe. Erre Skrzetuski látta, hogy elérkezett a pillanat, s pisztolyát a tömeg közé sütötte.

- Üsd, vágd! - kiáltotta, s erre harminc szemen tüzet zúdított egyenesen a parasztok arcába, aztán kardjukkal a kezükben villámgyorsan lecsúsztak a szurdék meredek partján.

- Üsd, vágd! - hangzott a szurdékút egyik bejáratánál.

- Üsd, vágd! - ismételték meg a vad hangok a másiknál is.

- Jarema! Jarema!

A támadás annyira váratlan volt, s a rémület olyan borzalmas, hogy a parasztok, bár fel voltak fegyverkezve, egyáltalán nem állottak ellen. Már úgyis azt beszélték a fellázadt pórnép táboraiban, hogy Jeremi a tisztátalan lélek segítségével egyszerre több helyen is megjelenvén harcol, most pedig e név valóban úgy robbant a magát teljes biztonságban tudó gyanútlan tömeg közé, mint a tisztátalan lélek neve, s egyszerre kiütötte kezükből a fegyvert. A lándzsákat és kaszákat különben sem lehetett használni a szűk szurdékban, most azért az átelleni falhoz szorított, karddal fejen, arcul vagdalt, ütött, döfött, lábbal tiport tömeg eszeveszett rémületében kinyújtott kézzel kapkodott az irgalmatlan pengék után, s hullott el csapásaitól. A csendes erdő megtelt harci zajjal. Egyesek megkísérelték, hogy a szurdék meredek falán át meneküljenek, s kezüket felsebezve kapaszkodtak felfelé, s hullottak vissza a kardok hegyére. Némelyek csendesen pusztultak el, mások üvöltve kértek kegyelmet, megint mások kezükkel takarták el arcukat, mert nem akarták látni a halál pillanatát, egyesek a földre vetve magukat arcra borultak, s a kardok suhogását, a haldoklók üvöltését túlharsogta a támadók "Jarema! Jarema!" kiáltása, amelytől égnek meredt a pórok haja, s annál borzalmasabbnak látták a halált.

A koldus pedig lantjával fejbe vágta az egyik szement, hogy az menten felbukott, a másiknak elkapta kezét, hogy a vágást megakadályozza, s félelmében ordított, mint a bivaly.

Mások ezt látván rohantak, hogy lekaszabolják, de akkor már odaért Skrzetuski is:

- Élve, élve! - kiáltotta.

- Állj! - üvöltötte a koldus. - Nemes ember vagyok! Loquor latine![115] Nem vagyok én koldus! Állj, ha mondom, cudar ebfiak!

De még be sem fejezte e litániát, mikor Skrzetuski az arcába nézett, s olyat kiáltott, hogy a szurdék falai is belezendültek:

- Zagloba!

Azzal, mint egy vadállat vetette rá magát, karmait belemélyesztette Zagloba karjába, arcát arcához szorította, megrázta, mint egy zsákot, s úgy kiáltozta:

- Hol a knyázkisasszony? Hol a knyázkisasszony?

- Él! Egészséges és biztonságban vagyon! - kiáltotta vissza a koldus. - Eresszen hát kegyelmed, az ördögbe is, hiszen kirázod a lelkemet.

S íme, a lovagot, akit a rabság, a sebek, a fájdalom meg a félelmetes Burdabut le nem győzhetett, most leverte a lábáról a boldogító hír. Keze lehanyatlott, homlokát bőséges verejték borította, térdre rogyott, arcát eltakarta kezével, s fejét a szurdék oldalfalának támasztva hallgatásba mélyedt - nyilván hálát adott Istennek.

Ezenközben levágták a parasztság maradékát is, csak tíz-egynéhányat kötöztek meg, hogy majd a táborban hóhérkézre adva csikarjanak ki belőlük vallomást. A többiek pedig elnyúlva, holtan hevertek a földön. Az ütközet véget ért - a zaj elcsendesült. A szemenek vezérük köré gyülekeztek, s látván, hogy ott térdel a sziklafal mellett, nyugtalanul tekingettek reá, mert nem tudták, nem sebesült-e meg. Ő pedig felállt, s arca olyan derűs és fényes volt, mintha hajnalpír ragyogott volna lelkében.

- Hol van ő? - kérdezte Zaglobától.

- Barban.

- Biztonságban?

- Erős vár az, semmiféle inváziótól meg nem ijed. A leányasszony Slawoszewska asszony és az apácák oltalma alatt vagyon.

- Hála legyen a magasságos Istennek! - fohászkodott fel a lovag, s hangjában mélységes megindultság rezgett. - Addsza kezedet, szívemből, teljes szívemből köszönöm!

Egyszerre a szemenekhez fordult:

- Sok fogoly van?

- Tizenhét - jelentették a katonák, mire Skrzetuski így felelt:

- Nagy öröm ért engem, s irgalom ébredt szívemben, bocsássátok őket szabadon.

A szemenek nem hittek tulajdon fülüknek. Ilyen szokás nem volt Wisniowiecki hadaiban.

Skrzetuski kissé összevonta szemöldökét.

- Bocsássátok őket szabadon! - ismételte meg.

A szemenek eltávoztak, de a fő eszaul kis idő múlva visszatérvén így szólt:

- Vicekapitány uram, nem hiszik, nem mernek elmenni.

- Kötelékeiket elmetszettétek?

- Igenis.

- Akkor hát hagyjátok itt őket, ti meg lóra!

Félóra múlva a csapat mély csendben vonult tovább a keskeny úton. Felkelt a hold is, s a lombokon áthatolva hosszú fénysugaraival belevilágított az erdő mélyébe. Zagloba és Skrzetuski a csapat élén léptetve beszélgettek.

- Mondjon el kegyelmed mindent, amit csak tud róla - szólt a lovag. - Tehát kegyelmed ragadta ki őt Bohun kezéből?

- Én hát, búcsúzóul a kozáknak még a fejét is jól bebugyoláltam, hogy ne kiálthasson.

- Istenemre, ezt jól megcsinálta kegyelmed! De mi módon jutottatok el Barba?

- Hej, hosszú nóta az, s majd csak máskor keríthetem sorát, mert most nagyon fatigatus vagyok. A torkom kiszáradt a parasztoknak való énekléstől. Nem volna kéznél némi innivaló?

- Van egy kisded kulacs pálinkám, íme!

Zagloba elkapta a bádogedényt, s ajkához emelte. Csakhamar hosszas kortyolás hallatszott, Skrzetuski azonban a végét be sem várva, türelmetlenül faggatta tovább:

- Egészséges?

- Ej mit! - felelte Zagloba. - A száraz torokra minden egészséges.

- Ej no, a knyázkisasszonyt kérdem!

- A knyázkisasszonyt? Akár a makk.

- Hála legyen a magasságos Istennek! S jó dolga vagyon Barban?

- Olyan, hogy a mennyországban sem lehetne különb. Olyan szép, hogy minden szív feléje fordul. Slawoszewska asszony úgy szereti, akár az édeslányát. S ahány gavallér beleszeretett, azt kegyelmed a rózsafüzérjén sem számlálná össze, ő azonban annyiba veszi őket, mint én most a kegyelmed üres kulacsát, mert szünetlen csak kegyelmed után epekedik nagy szerelemmel.

- Isten tartsa meg én egyetlenemet! - sóhajtotta Skrzetuski nagy örömében. - Ilyen híven gondol hát reám?

- Hogy gondol-e? Mondom, már fel sem foghattam, honnan vagyon benne a levegő annyi sóhajtozáshoz. Már mindenki őfelette sajnálkozik, de leginkább a kedves nővérek, mert nagy nyájasságával mindenki szívét maga felé fordította. Hiszen engem is ő vett rá arra a kockázatra, melyet majdnem életemmel fizettem meg, hogy mindenáron menjek kegyelmedhez megtudni, vajon élsz-e, s egészséges vagy-e. Nemegyszer akart hírhozót is küldeni, de hát senki sem vállalta, végül is én szántam meg, s elindultam kegyelmedék táborába, de ha álruhám nincsen, bizony a fejemmel fizettem volna érte. A parasztok így mindenütt didnek tartanak, mert igen szépen tudok énekelni.

Skrzetuskinak a szava is elakadt a nagy örömtől. Ezer gondolat és emlék tolult agyába. Helena úgy jelent meg a szeme előtt, mintha élne. Olyannak látta, mint legutoljára a Szicsbe való elutazása előtt, vagyis gyönyörű, karcsú volt, szeme bársonyos és fekete, tele kimondhatatlan varázzsal. Úgy érezte, hogy látja, hogy érzi az arcából áradó forróságot, hallja kedves hangját. Visszaemlékezett ama sétájukra a meggyeskertben, meg a kakukkra, meg hogy mit kérdezett tőle, meg Helena szégyenkezésére, mikor a tizenkét fiút kiszámlálta nekik - így aztán a lélek is majd kiszakadt belőle, s csak úgy olvadozott a boldog szerelemtől, amelyhez képest minden eddigi szenvedése annyicska volt, mint egy csepp a tengerben. Maga sem tudta, mi történik vele. Szeretett volna kiabálni, majd térdre borulva hálát adni Istennek, aztán megint emlékezni és kérdezni, kérdezni, végeszakadatlanul.

- Él és egészséges?

- Él és egészséges! - felelte Zagloba, mint a visszhang.

- És ő küldte hozzám kegyelmedet?

- Ő.

- S levelet hozott kegyelmed?

- Hoztam.

- Addsza hát!

- Be van varrva, s különben is éjszaka van, fékezze magát kegyelmed.

- Semmiképpen sem bírom! Láthatja kegyelmed.

- Látom.

Zagloba uram feleletei egyre lakonikusabbakká váltak, végül is egyet-kettőt lódult a nyeregben, aztán elaludt. Skrzetuski látván, hogy semmire sem megy vele, ismét ábrándozásba merült, amiből csak egy gyorsan közeledő nagyobb csapat lovainak dobogása zökkentette ki. Poniatowski volt udvari kozákjaival, kiket a herceg küldött Skrzetuski elé, hogy a lovagot nem érte-e valami baj.

A herceg már szépen elvégezte magában, hogy miután Osinskivel és Koryckivel egyesül, elsepri Krzywonost, azután észak felé, Owrucznak fordul, hogy a litvániai hetmannal szót értve, két tűz közé fogják a lázadókat. Most azonban az egész terv füstbe ment a tilalom miatt, melyet Dominik Zaslawski herceg adott az ezredeskapitányoknak. Jeremi ugyanis a sok hadakozás, a fáradalmak és ütközetek után nem volt elég erős ahhoz, hogy Krzywonosszal megmérkőzzék, különösen, mivel a kijevi vajdára sem számíthatott teljes biztonsággal.

Skrzetuski tehát beszámolt, s a herceg az asztalra támaszkodott és arcát tenyerébe temette. Kis idő múlva azonban megszólalt:

- Ez már csakugyan több, mint amennyit egy ember elhordozhat, avagy én egymagam dolgozzam-é, hogy mindezért csak impedimentumokban[116] legyen részem? Nem húzódhattam volna-e be messze, sandomierzi birtokaimra, hogy ott békességben megüljek? S nem azért míveltem-é ezt, hogy hazámnak szolgáljak véle? Íme, ez hát a jutalmam minden fáradozásomért, birtokaim elvesztéséért, vérem ontásáért...

Ő, aki "Isten kegyelméből" knyáz és rutén vajda, a Köztársaság szenátora, kénytelen kitérni egy Hmelnickij és Krzywonos elől, ő, aki csaknem monarcha, s még nemrégen is a szomszédos uralkodók követeit fogadta, kénytelen meghátrálni a harcmezőről s bezárkózni valamelyik váracskába, hogy ott várja be a háború végét, amelyet, íme, mások vezetnek, vagy a megalázó egyezségekét. Ő, akit Isten nagy tettekre hívott el, s erőt is érez magában azok betöltésére - íme, kénytelen elismerni erőtlenségét...

A herceg arcára szemlátomást kiült a szenvedés. Kis idő múlva megszólalt, mintegy önmagához szólva:

- Nagy szerencsétlenség, hogy ilyen regimentáriusokat választottak ki a csapások e napjaira! Ostrorog jó lenne, ha e háborút ékes deák beszéddel meg lehetne nyerni; Koniecpolski, sógorom, harcos vérből való, de tapasztalatlan ifjú, Zaslawski pedig valamennyi között a legrosszabb. Régóta ismerem én őkelmét. Kislelkű, pudvás értelmű férfiú. Serleg mellett bóbiskolni, s tulajdon hasára köpdösni, az való neki, nem pedig hadat vezetni... Hangosan ki nem mondanám ezt, hogy valamiképpen gyűlölködéssel ne vádoljanak, de nagy vereségek előszelét érzem. S most, éppen most vették kezükbe ilyen férfiak a kormányrudat. Istenem, Istenem, múljék el tőlünk e keserű pohár! Mi lesz e hazával? Ha erre gondolok, közeli halálomat kívánom, mert fölöttébb meg is fáradtam, s bizony mondom néked, hamarosan elmegyek. A lélek rohanna a hadba, de a test erőtelen.

- Hercegségednek többet kellene törődnie egészségével, mert e hazának szerfölött fontos az, s máris meglátszik, hogy a fáradalmak kikezdték hercegséged erőit.

- A haza nyilván másképp gondolkozik, ha félreállítottak, most pedig még a kardot is kiütik a kezemből.

- Megadja az Úr, hogy Karol királyfi az infulát^[117] felcseréli a koronával, s ő majd tudni fogja, kit emeljen fel, s kit büntessen meg, hercegi nagyságod pedig elég erős ahhoz, hogy most senki fiára ne tekintsen.

- Megyek is a magam útján.

Ismét pillanatnyi csend állt be, amelyet azonban csakhamar megszakított a lovak nyerítése és a tábori trombiták rivalgása. A zászlóaljak útra készülődtek. E hangok felrezzentették a herceget merengéséből, megrázta fejét, mintha a szenvedést meg a gonosz gondolatokat akarná lerázni magáról, majd így szólt:

- S utad nyugodalmas volt?

- A mszynieci erdőségekben jókora, mintegy kétszáz főnyi paraszt csapatra bukkantam, s azt kardélre hánytam.

- Helyes, de foglyokat ejtettél-e, mert ez most fontos dolog.

- Ejtettem, de...

- De már kivégeztetted őket, igaz-e?

- Nem, nagyságos herceg úr, szabadon bocsátottam.

Jeremi ámulva nézett Skrzetuskira, majd szemöldöke hirtelen összerándult.

- Mi az? Már te is a békepárthoz álltál? Mit jelent ez?

- Nagyságos herceg úr, hírhozót hoztam, mert a parasztság között volt egy nemes úr is, ki életben maradt. A többieket azonban elbocsátottam, mert az Isten kegyelme megvigasztalta a szívemet. A büntetést szívesen elhordozom. A nemes úr: Zagloba, ki hírt hozott nékem a knyázkisasszonyról.

A herceg hirtelen Skrzetuskihoz lépett.

- Él? Egészséges?

- Hála a mindenható Istennek!

- S hova menekült?

- Barba.

- Az erős vár. No, fiam - azzal kezét kinyújtva, Skrzetuski fejét megszorította, s többször is homlokon csókolta -, magam is örvendek boldogságodnak, mert úgy szeretlek, mint a tulajdon fiamat.

Jan uram forrón megcsókolta a herceg kezét, s noha már régóta készen volt érte vérét ontani, most újra átérezte, hogy az ő parancsára a pokol tüzébe is beugrana. Íme, a félelmetes, kegyetlen Jarema így meg tudta nyerni a lovagok szívét.

- No, nem csodálkozom már, hogy a pórokat szabadon bocsátottad. Ezt hát megúszod büntetés nélkül. De az a nemes úr ravasz róka lehet. Akkor hát a Dnyeperentúlról egészen Barig szöktette a leányasszonyt? Nékem is nagy öröm ez e nehéz időkben. Minden hájjal megkent ravasz róka lehet őkelme! Hadd látom hát ama Zaglobát!

Jan uram már indult is nagy örömmel, ám e pillanatban hirtelen feltárult az ajtó, s Wierszull lángvörös feje jelent meg benne, ki messze portyázó úton járt az udvari tatárokkal.

- Nagyságos herceg úr! - kiáltotta lihegve. - Krzywonos elfoglalta Polonnyt!

A hadak elhagyták Konstantynówot, s Rosolowcéban állapodtak meg. A herceg ugyanis kiszámította, hogy ha Osinski és Korycki hírét veszi, hogy Polonny elesett, Rosolowce felé kell visszavonulniuk, s ha az ellenség üldözni akarja őket, váratlanul, mint nyitott csapdába esik bele az egész hercegi haderőbe, s annál bizonyosabban vereséget szenved. E számítás nagyrészt csakugyan beteljesedett. A hadak elfoglalták állásaikat, s csendben, harcra készen várakoztak. Mindenfelé kisebb-nagyobb portyázó csapatok indultak a táborból, a herceg pedig néhány ezreddel a faluban helyezkedett el és várt. Végül este Wierszull tatárjai jelentették, hogy Konstantynów felől valamiféle gyalogság közeledik. A herceg ezt hallván, tisztjeitől kísérve kiment kvártélya elé, s vele együtt néhány tucat jelesebb vitéz is, hogy lássák a bevonulást. Ámde az ezredek trombitaszóval jelezvén érkezésüket, megállapodtak a falu előtt, a két ezredeskapitány pedig lihegve futott a herceghez szolgálatait felajánlani. A két ezred parancsnoka Osinski és Korycki volt. Wisniowieckit s mellette a fényes lovagi kíséretet megpillantva nagy zavarba estek, nem tudván, milyen fogadtatásban lesz részük, s mélyen meghajolva, szótlanul várták a válaszát. - Fortuna kereke forgandó, s a gőgösöket megalázza - mondta a herceg. - Kegyelmetek kérésünkre nem akartak hozzánk jönni, s íme, most magatoktól jösztök.

- Nagyságos herceg úr! - felelte Osinski bátran. - Teljes szívből kívántunk volna hercegséged pálcája alatt szolgálni, de a parancs világos volt. Aki kiadta, az feleljen érte. Most azért bocsánatodat kérjük, ámbár ártatlanok vagyunk, mert katonák lévén engedelmeskednünk és hallgatnunk kellett.

- Tehát Dominik herceg visszavonta a parancsot? - kérdezte a herceg.

- Nem - felelte Osinski -, de minket immár nem köt, mert hadaink egyetlen menekvése hercegséged kegyében rejlik. Most azért nagyságod pálcája alatt kívánunk élni, szolgálni és meghalni.

E férfias erőtől duzzadó szavak, valamint Osinski alakja a lehető legjobb hatást keltették a hercegben és a tisztekben. A lovag ugyanis hírneves harcos volt, s ámbár még fiatal, hiszen alig negyven esztendőt számlált, idegen hadaknál gazdag katonai tapasztalatokat szerzett. Minden katona szeme szívesen meg is pihent rajta. Magas, karcsú, mint a nádszál, felfelé fésült sárga bajusszal és svéd szakállal, ruházata és magatartása teljesen a harmincéves háború ezredeseire emlékeztetett. A tatár származású Korycki semmiben sem hasonlított társához. Alacsony termetű, komor tekintetű, zömök ember volt, furcsán állt rajta idegenszerű öltözéke, mely sehogyan sem illett keleties vonásaihoz. Válogatott német legényekből álló gyalogezredet vezényelt, s híres volt bátorságáról, mogorvaságáról és az ezredében fenntartott vasfegyelemről.

- Várjuk hercegséged parancsait - mondta Osinski.

- Jól van. Vezessétek végig ezredeiteket az udvaron, hadd látom, miféle katonákat hoztatok, s vajon nagy dolgokat lehet-e majd velük mívelni.

Az ezredeskapitányok visszatértek ezredeikhez, s néhány miatyánknyi idő múlva azoknak élén vonultak be a táborba. A herceg jelesebb ezredeinek vitézei tömegesen tódultak elő, hogy lássák új bajtársaikat. Elöl haladt a királyi dragonyoscsapat, Giza százados vezérlete alatt, magas tarajú svéd sisakokban. Jól összeválogatott és jól táplált podolei lovaik voltak, a katonák frissek, pihentek, s fényes, színes ruházatukban külsejükkel pompásan elütöttek az esőtől és naptól kifakult, megtépett ruházatú, lesoványodott hercegi ezredektől. Utánuk menetelt ezredével Osinski, végül Korycki. A dicséret moraja zúgott végig a hercegi lovagok között a mélyen tagozott német sorok láttára. Vörös köpenyeik egyformák, vállukon csillogó muskéták. Harmincas sorokban meneteltek, egyöntetű lépéseik keményen döngtek a földön, mintha minden sor egyetlen ember lett volna. Valamennyien jól megtermett, vállas legények, mind régi katona, kik sok országot megjárván nem egy ütközetet láttak, nagyobbrészt a harmincéves háború veteránjai, gyakorlott, fegyelmezett és tapasztalt vitézek.

- Jó a zaporozsjei gyalogság, különösen a sáncok mögött való védekezésre - jegyezte meg Sleszynski -, de ezek felérnek velük, mert gyakorlottabbak.

- Bah! Sokkalta jobbak azoknál! - tódította Migurski.

- Mindazonáltal nehéz nép ez - vélte Wierszull. - Ami engem illet, vállalnám, hogy tatárjaimmal két nap alatt annyira kifárasztanám, hogy a harmadikon már úgy vághatnám őket, mint a birkát.

- Mit beszél kegyelmed! A németek jó katonák.

A beszélgetést újabb vendégek érkezése szakította félbe, kik azzal a hírrel jöttek, hogy más hadak is közelednek a táborhoz, de nem lehetnek kozákok, mert nem Konstantynów, hanem a Zbrucz felől jönnek. Két órával később be is vonultak oly hangos trombitaszóval és dobpergéssel, hogy a herceg haragjában kiüzent, hogy legyenek csendben, mert közel az ellenség. Kiderült, hogy Samuel Laszcz uram érkezett hadával, egyébként hírhedt kötekedő, erőszakoskodó és duhaj, de jeles katona. Mintegy nyolcszáz embert hozott magával. Valamennyi olyan szabású, mint ő maga, részint nemesek, részint kozákok, de bátorsággal valamennyinek az akasztófán lehetett volna méltó helye. Jeremi herceg azonban nem ijedt meg e had zabolátlanságától, remélve, hogy az ő kezében szelíd báránykákká kell változniuk, szívós bátorságuk pedig minden más hibájukért bőséges kárpótlást nyújt. Ez hát szerencsés nap volt. Tegnap a herceget még a kijevi vajda távozása fenyegette, mire elhatározta, hogy a háborút - újabb erők érkezéséig - felfüggeszti, s bizonyos időre, békésebb tájékra vonul vissza, ma pedig ismét mintegy tizenkétezer főnyi hadsereg élén állt. Igaz, hogy Krzywonosnak ötszörte népesebb hadserege volt, ámde a lázadó hadak nagy része gyülevész népből állt, így hát a két hadat egyenlő erejűnek lehetett tekinteni. Most azért a herceg már nem is gondolt pihenésre. Laszczcsal, a kijevi vajdával, Machnickival, Zacwilichowskival és Osinskivel bezárkózva a háború további folyásáról tanácskoztak. Elhatározták, hogy másnap megütköznek Krzywonosszal, ha pedig az meg nem érkeznék, ők mennek el hozzá látogatóba.

Már késő éjszaka volt, de az utolsó esőzések után, melyek Machówkánál annyira gyötörték a hadakat, most már állandó derült idő állt be. A sötét mennybolton arany csillagok ezrei ragyogtak. Magasra kifutott a hold is, s ezüst fényt árasztott a rosolowcei háztetőkre. A táborban senki sem gondolt alvásra. Mindnyájan kitalálták, hogy holnap ütközet lesz, s szokásuk szerint beszélgetve, énekelve, sok gyönyörűséget remélve készültek rá. A tisztek, a jelesebb vitézek, mindnyájan széles jókedvükben egy hatalmas tábortűz köré gyülekeztek, s poharazással mulatták magukat.

- Mondja hát kegyelmed tovább - bíztatták Zaglobát-, a Dnyeperen átkelvén hova mentetek, s mi módon jutottatok el Barba?

Zagloba felhajtott egy fertály mézbort, s rákezdte:

- Nemes uraim! Ha mindent akkurátusan el akarnék mondani, bizony tíz éjszakából sem futná, meg a mézborból sem, mert hát az öreg torok: akár az öreg szekér, melyet folytonosan kenegetni kell. Elég, ha elmondom, hogy Korsunba, egyenest Hmelnickij táborába mentem a knyázkisasszonnyal, s őt e pokolból biztonsággal ki is vezettem.

- Kegyelmed hát látta magát Hmelnickijt, s beszélt is vele?

- Hogy láttam-e? Ahogyan kegyelmeteket itt. Hiszen ő küldött el kémkedni Podoléba, hogy útközben a manifestumát[118] osztogassam a pórnép között. Pjernacsot is adott, hogy a hordától biztonságban legyek, így aztán azon túl már nyugodtan haladtam. Ha parasztok vagy nyizsbeliek akadtak belém, csak orruk alá dörgöltem a pjernacsot, mondván: "Szagoljátok meg, gyermekeim, aztán menjetek a pokolba!" Ételt, italt adattam magunknak bőségesen, azok pedig adtak még fogatot is, aminek igencsak örvendeztem, mert én mindig csak a szegény knyázkisasszonyomra tekintettem, hogy a nagy törődések után megpihenhessen. Mondhatom, mire Barba értünk, a leányasszony annyira magához tért, hogy Barban az emberek a szemüket is majd kinézték rajta. Akad ott sok szemrevaló fehérnép, mert a nemesség messze vidékről odasereglett, de hát csak olyanok az én kisasszonyom mellett, akár a bagoly a mátyásmadár mellett. De szeretik is az emberek, mint ahogy kegyelmetek is szeretnék, ha ismernétek.

- Bizonyos igaz! - vélte a kis Wolodyjowski.

- De miért vándorolt kegyelmed egészen Barba? - érdeklődött Migurski.

- Mert elvégeztem magamban, hogy meg nem állapodom, amíg biztonságos helyre nem érek, így hát az apróbb várakban nem bizakodtam, úgy vélvén, hogy azokat a lázadás elérheti. Barba pedig, ha elérne is, kitörné rajta a fogait. Ott Andrzej Potocki uram alaposan megrakta a falakat, s annyit törődik Hmellel, amennyit én ezzel az üres serleggel. Közben azonban Bar alatt oly viszontagságba keveredtem, hogy szinte a part mellett fúltam a vízbe.

- Ugyan mi volt az?

- Részeg, duhaj katonákkal találkoztam, akik meghallották, hogy a leányasszonyt "kisasszonyomnak" neveztem, mivelhogy akkor már a mieinkhez közel járván nem is igen vigyáztam. No, erre elkezdték, hogy micsoda koldus ez, és micsoda legényke, akit "kisasszonyomnak" szólítanak? Ránéznek a leányzóra, hát olyan gyönyörű, mint egy szentkép. No, nekünk is jöttek! Én az én szegénykémet a szegletbe állítottam, s testemmel elfedeztem, aztán elő a kardot!...

- Csodálatos dolog - vágott közbe Wolodyjowski -, hogy kegyelmed koldusgúnyában lévén, kardot visel az oldalán!

- He? - hökkent meg Zagloba. - Hogy kardot viseltem? Ki mondta kegyelmednek, hogy én viseltem? Nem viseltem én, hanem az egyik katonáé ott hevert az asztalon, azt kaptam el. Mert a szypincei kocsmában történt e dolog. Kettejüket egy szempillantás alatt leterítettem. Azok aztán elővették a pisztolyokat! Rájuk kiáltok: "Megálljatok ebfiak, nemes ember vagyok!" Egyszerre csak kiáltás hangzik: "Halt, halt! Portyázók jönnek!" De kiderült, hogy nem portyázók voltak, hanem Slawoszewska asszony, kit fia, egy ifjú legényke kísért ötven lovassal. Akkor aztán meg is fékezték amazokat. Én pedig nagy oratióval[119] fordulok az úrasszonyhoz, s úgy megindítottam, hogy nyomban megnyilatkoztak szemének zsilipjei. A knyázkisasszonyt hintajába ültette, s elindultunk Barba. Kegyelmetek netán azt hiszik, hogy ezzel vége? Hogyisne!...

Sleszynski uram hirtelen közbevágott.

- Nézzék csak kegyelmetek - mondta -, hajnalpír az ott, vagy micsoda?

- Ej, nem lehet az - jegyezte meg Skrzetuski -, ahhoz még korán van.

- Konstantynów iránt van az!

- Abbizony! Nézzétek csak, egyre fényesebben vöröslik.

- Tűzvész az, Istenemre!

Erre halkan megszólaltak a riasztó kürtök; ugyanakkor az öreg Zacwilichowski jelent meg a lovagok között.

- Nemes uraim! - kiáltotta. - Portyázók érkeztek hírekkel. Közel az ellenség, nyomban indulunk! A zászlóaljakhoz! A zászlóaljakhoz!

A tisztek ezredeikhez futottak. A cselédség elfojtotta a tüzeket, s a tábor csakhamar teljes sötétségbe borult. Csak a távolban, Konstantynów felől vöröslött az ég egyre szélesebben, egyre erősebben, úgyhogy e fénytől csakhamar fokozatosan kialudtak a csillagok. S ismét felhangzott a halk trombitaszó: "Lóra!" Emberek és lovak elmosódó tömege mozgolódni kezdett. A mély csendben hallatszott a lódobogás, a gyalogosok ütemes lépése, s végül Wurcel ágyúinak tompa dübörgése. Néha megcsörrentek a muskéták, máskor vezényszavak hangzottak. Ebben a homályba borult éjszakai menetelésben, ezekben a hangokban, neszekben, vascsörgésben, a vértek és kardok villogásában volt valami baljós fenyegetés. A zászlóaljak a konstantynówi út felé ereszkedtek alá, s azon meneteltek tovább a tűzvész felé, mint valami óriási sárkány vagy kígyó, mely a sötétségben lopakodik előre. Ám a gyönyörű, júliusi éjszaka már a vége felé járt, Rosolowcéban megszólaltak a kakasok, egymásnak adva tovább a hangot végig a városon. Rosolowce egy mérföldnyire volt Konstantynówtól, míg tehát a lassan haladó csapatok megtették az út felét, a tűzvész fénye mögül elővillant a hajnalpír is sápadtan, mintha megijedt volna, s fényével mindjobban átitatta a levegőt, elővarázsolva a homályból az erdőket, az út fehér szalagját, s a rajta menetelő katonákat. Most már pontosan meg lehetett különböztetni az embereket, a lovakat és a gyalogosok zárt sorait. Hűvös, hajnali szellő indult, s meglengette a zászlócskákat a lovagok feje fölött.

Elöl mentek Wierszull tatárjai, utánuk Poniatowski kozákjai, azután a dragonyosok, Wurcel ágyúi, míg a gyalogság meg a huszárság a menet végén haladt. Zagloba Skrzetuski mellett lovagolt, de annyit izgett-mozgott nyergében, hogy meglátszott, a közeli ütközet nyugtalanítja.

- Nemes atyámfia! - szólt Skrzetuskihoz halkan, mintha attól félne, hogy valaki ki találja hallgatni.

- Mit akar kegyelmed?

- A huszárság támad elsőnek?

- Azt mondta kegyelmed, öreg katona vagy, s nem tudod, hogy a huszárság a végső döntésre tartogatja erőit, amikor az ellenség a legnagyobb erőfeszítésben van.

- Tudom én azt, hogyne tudnám, csak éppen biztos akartam lenni felőle.

Pillanatnyi csend állt be. Majd Zagloba még jobban leeresztve hangját, tovább kérdezősködött:

- Krzywonos minden hadaival közeledik?

- Úgy van.

- S mekkora hada van?

- A csőcselékkel együtt mintegy hatvanezer ember.

- Az ördögbe is!... - robbant ki Zagloba.

Skrzetuski elmosolyodott bajusza alatt.

- Ne gondolja kegyelmed, hogy félek - suttogta tovább Zagloba -, csak éppen rövid a lélegzetem, s nem szeretem a tolongást, mert ott igen meleg van, márpedig ahol meleg van, ott nekem már nem sok hasznomat veszik. Bárcsak párviadalra állhatnánk ki, ott az ember fortélyokkal is segíthet magán! Itt azonban semmi haszna sincs a fortélyoknak. Itt nem a fej, hanem a kar győzedelmeskedik. Itt én vagyok az ostoba Podbipieta uram mellett. Ehol van a hasamon az a kétszáz vörös arany, melyeket a hercegtől kaptam, de elhiheti kegyelmed, jobb szeretném a hasamat máshol tudni. Piha, piha!

A távolban felvillant a Wiszowaty-tó vize, amint a hosszú gát elválasztotta a Slucztól. A hadak az egész vonalon egyszerre megálltak.

- Már kezdődik? - kérdezte Zagloba.

- A herceg megszabja a hadirendet - felelte Skrzetuski.

- Nem szeretem én a tolongást!... Mondom... nem szeretem a tolongást.

- Huszárság a jobbszárnyra! - hangzott a szolgálattevő tiszt szava, aki a hercegtől száguldott Skrzetuskihoz.

Már egészen világos volt. A tűzvész elhalványult a felkelő nap fényében, s az aranyos sugarak visszaverődtek a huszárkopják hegyéről, mintha ezernyi gyertya égett volna a lovagok feje fölött.

Végül a töltés túlsó oldalán feltűnt a part, s ameddig a szem ellát, elborította a kozákság sötét tömege. Ezred ezredet követve vonult fel, zaporozsjei kozákok hosszú lándzsákkal, a gyalognép pisztolyokkal, a parasztság tömegei pedig kaszákkal, vasvillákkal és cséphadarókkal felfegyverkezve. Mögöttük mintegy ködben látszott az óriási szekértábor, akár egy hatalmas, nyüzsgő város. Az ezernyi szekér csikorgása s a lovak nyerítése elhatott a hercegi hadak füléig. A kozákság azonban a szokásos zaj, üvöltés és kiáltozás nélkül haladt, és csendben megállt a töltés túlsó oldalán.

Egy néhány száz lovasból álló csapat leszakadt a tömegről, s rendetlenül nyomult a töltés felé.

- Ezek bajvívók - magyarázta Skrzetuski. - A mieink nyomban elébük mennek.

- Most már bizonyosan megkezdődik az ütközet?

- Amint Isten vagyon az égben.

- Vigye el az ördög! - Zagloba uram rosszkedvének már nem volt határa.

- Kegyelmed pedig úgy nézi, akár a böjti teátrumot[120] - kiáltotta Skrzetuski felé kedvetlenül -, mintha nem is a kegyelmed bőréről volna szó!

- Mi már megszoktuk, mondtam!

- Te is bizonnyal elmégy a bajvívásra?

- Nemigen méltó a nehézlovassághoz, hogy ilyen ellenséggel párviadalra álljon ki; az ilyent meg nem teszi, aki magát valamire tartja. De hát ezekben az időkben senkinek sincs gondja a méltóságra.

- Mennek már a mieink is, mennek! - kiáltott fel Zagloba, látván Wolodyjowski dragonyosainak színes vonalát, amint ügetve húzódott a töltés felé.

Utánuk halad minden zászlóaljból tíz-egynéhány volontér. Ott volt - többek között - a vörös Wierszull, Kuszel, Poniatowski, a két Karwicz, a huszárok közül pedig Longinus Podbipieta. A két csapat közötti távolság rohamosan fogyott.

A katonák azonban közelebb jutván egymáshoz, megállottak, s előbb csak kölcsönösen gyalázni kezdték egymást.

- Gyertek csak, gyertek! Legalább az ebek jóllaknak hulláitokkal! - kiáltották a hercegi katonák.

- A tietek még a kutyának se kell.

- Vasvillával ganéjt hányni, parasztok! Az való nektek, nem a kard!

- Mi parasztok vagyunk, de fiaink nemes urak lesznek, mert a ti kisasszonyaitok hozzák őket a világra.

Mindkét részről tíz-egynéhány harcos ugratott elő, mert többen el sem fértek volna a keskeny töltésen. Egyenként támadtak egymásra. Ember ember ellen, ló ló ellen, kard kard ellen feszült. Gyönyörű látvány volt a párviadalok e sora, melyet mind a két had nagy érdeklődéssel szemlélt, mert ezt tekintette a győzelem előjelének. A hajnali nap kiárasztotta sugarait a harcolókra, s a levegő olyan tiszta volt, hogy mindkét oldalról szinte az arcokat is fel lehetett ismerni. A távoli néző bátran hihette volna lovagi tornának vagy valamiféle játéknak. Olykor azonban egy-egy gazdátlan ló ugrott ki a forgatagból, máskor egy-egy hulla bukott le a töltésről a víz sima tükrébe, arany szikrákká zúzva széjjel azt, hogy aztán növekvő gyűrűket hányva fodrozódjék egyre messzebb és messzebb a partok felé.

Dagadozott mind a két had vitézeinek szíve, lovagjaik bátorságát és harci kedvét látván. Mindegyik a sajátjai felé küldte jókívánságait. Skrzetuski egyszerre összecsapta kezét, hogy a karvasak megcsendültek belé, s felkiáltott:

- Wierszull elesett! Lovával együtt bukott fel... Nézzétek, azon a fehér lovon ült!

Wierszull azonban nem halt meg, bár csakugyan felbukott lovával együtt, mindkettőjüket az óriás Puljan, Jeremi herceg volt kozákja, ma pedig Krzywonos első alvezére lökte fel. Kiváló párbajozó volt, s az ilyen alkalmakat soha el nem szalasztotta. Oly erős volt, hogy egyszerre két patkót is könnyűszerrel kettétört, s párviadalban legyőzhetetlennek tartották. Minekutána Wierszullt felöklelte, a derék Kuroszlachcicra, a herceg egyik tisztjére vetette magát, s borzalmas csapással hasította ketté, csaknem a nyeregkápáig... Mások rémülten húzódtak vissza előle, Longinus uram ezt látván feléje fordította livóniai kancáját.

- Véged! - kiáltotta Puljan a vakmerő férfiú láttára.

- Mit tegyek? - felelte Longinus uram, kardját felemelve.

Most nem a Zerwikaptur volt nála, mert azt sokkal nagyobb dolgokra tartogatta, hogysem párviadalban használhatta volna. Azt hát otthagyta a csapatban hű csatlósánál, csak kékre edzett, aranybetűs könnyű "Báthory-szablyát" használt. Puljan felfogta az első vágást, de nyomban ráeszmélt, hogy nem mindennapi ellenféllel van dolga, mert a kard is megremegett kezében. Felfogta azonban a másodikat meg a harmadikat is, aztán nem tudni, ellenfelének nagyobb készségét érezte-e, avagy talán rendkívüli erejével akart kérkedni mindkét csapat előtt, netán attól is tartott, hogy Longinus uram óriási kancája, mely már a keskeny gát széléhez szorította, le találja taszítani a vízbe, elég az hozzá, hogy lovát ellenfele lovához szorítva, hatalmas karjával derékon kapta a litván vitézt.

Úgy összekapaszkodtak, akár két medve, mikor párzás idején a nőstényért harcol. Körülfonták egymást, mint két egyazon tőből eredő fenyő, melyek egymás körül tekerőzve szinte egyetlen törzzsé forranak össze.

Mindenki lélegzet-visszafojtva nézte e két vitéz harcát, mert mindegyikőjüket a legerősebb vasgyúrónak tartották saját táborában. Azok pedig mintha csakugyan egyetlen testté olvadtak volna össze, hosszú ideig mozdulatlanul álltak összefonódva. Csak az arcuk lett piros, csak homlokuk kidagadó ereiről, meghajló gerincükről lehetett látni - e félelmetes nyugalom közepette - a karok szörnyű erőfeszítését, amint kölcsönös ölelésükben nyomták, sajtolták egymást.

Végül mindketten remegni kezdtek. De Longinus uram arca fokozatosan vörösebbé, a kozáké pedig egyre kékebbé vált. Eltelt még egy pillanat.

A nézők nyugtalansága nőttön-nőtt. A csendet egyszerre egy tompa, fojtott hang szakította meg.

- Puszkaj...^[121]

- Nem, testvérkém!... - felelte a másik.

Még egy pillanat; egyszerre borzasztó reccsenés hallatszott, s egyetlen nyögés tört fel mintegy a föld alól, aztán fekete vérhullám tódult ki Puljan szájából, s feje a vállára hanyatlott.

Ekkor Longinus uram kiemelte nyergéből, s mielőtt a nézők ráeszmélhettek volna, hogy mi történt, átvetette a saját nyergébe, s már ügetve meg is indult csapata felé.

- Vivat! - kiáltották a Wisniowiecki vitézek.

- Halál reá! - felelték a kozákok.

S ahelyett, hogy elvesztették volna a fejüket vezérük veresége miatt, annál ádázabb dühvel támadtak ellenségeikre. Megkezdődött a tömeges harc, amelynek ádázságát csak növelte a hely szűke. A molojecek ellenfeleik nagyobb bajvívó készsége miatt minden bátorságuk ellenére is bizonnyal alulmaradtak volna, ha Krzywonos táborában fel nem harsan a visszavonulást parancsoló trombitaszó.

Nyomban vissza is fordultak, a lengyelek pedig egy darabig még ott maradtak, hogy megmutassák, ők tartották meg a csatateret, aztán ők is visszaindultak csapataikhoz. A töltés elnéptelenedett, nem maradt rajta más, csak a lovak és emberek hullái, mintegy előjele annak, ami ott végbe fog menni. Ott feketéllett a halálnak ez az útja a két had között, csak a lenge szellő borzolta fel a tó sima tükrét, s zizzent meg siralmasan a parton itt-ott búslakodó fűzfák lombjai között.

Ezalatt megindultak Krzywonos ezredei, mint a mező madarainak beláthatatlan hada. Elöl haladt a gyülevész népség, nyomában a rendes zaporozsjei gyalogság, majd a lovasszázadok, a tatár volontérok meg a kozák pattantyúsok, s mindez nem valami nagy rendben. Egymás hegyén-hátán tolongtak, nyakló nélkül rohantak előre, tömegükkel akarván elfoglalni a töltést, azután elárasztani és legázolni a hercegi hadat. A vad Krzywonos a kardban és ökölben bízott, nem pedig a hadi tudományban, azért szorgalmazta teljes erejéből a rohamot, a hátulsó ezredeknek megparancsolván, szorítsák, nyomják az elülsőket, hogy ha nem akarnának is, kénytelenek legyenek előrerohanni. Az ágyúgolyók csobbanva vágódtak a vízbe, s ugrálva kacsáztak tovább, de a távolság miatt nem tehettek kárt a hercegi hadak soraiban, amelyek sakktábla formájában álltak fel a tó túlsó partján. Az emberi áradat elöntötte a töltést, s akadálytalanul haladt előre. Hullámai elérték a töltés végét, majd túl is mentek rajta, s széjjeláradtak ama félkör alakú térségen, amelyet Jeremi hadai nyitottak. Ámde e pillanatban Osinski elrejtett gyalogsága oldalazó tüzet nyitott rájuk; Wurcel ágyúiból hosszú füstszalagok törtek elő, a föld megremegett a dörgéstől, s az egész vonalon fellángolt a harc.

A füst eltakarta a Slucz partjait, a tavat, a gátat és az egész csatateret, úgyhogy semmit sem lehetett látni, csak néha villant meg a dragonyosok vörös ruhája, néha csillantak meg a rohanó sisakok taréjai, s a füstfelhőkben rettenetes zúgás támadt. A városban minden harangot félrevertek, s e siralmas hangok összevegyültek az ágyúk mély dörgésével. A táborból egyre újabb és újabb ezredek zúdultak a töltés felé.

Azok pedig, amelyek már áthaladtak a töltésen, s kijutottak a túlsó partra, legottan hosszú vonalba húzódtak szét, s vad dühvel vetették magukat a hercegi zászlóaljakra. Az ütközet kiterjedt a tó egyik végétől a folyó kanyarulatáig, és az esős nyár folyamán elárasztott mocsaras rétig.

A gyülevész hadnak meg a nyizsbelieknek nem volt más útjuk, mint vagy győzni, vagy elveszni, mert mögöttük víz volt, s arrafelé szorították őket nagy erővel a hercegi gyalogság és lovasság rohamai.

Mikor a huszárság is előrelódult, Zagloba uramnak hiába volt rövid a lélegzete, s hiába nem szerette a tolongást - mégis megindult velük együtt, mert nem is tehetett egyebet, ha nem akarta, hogy elgázolják. Szemét behunyva száguldott hát, s agyában villámgyorsan kergették egymást a gondolatok: "Mit sem ér itt a fortély, mit sem ér itt a fortély, a bolond győz, az okos elpusztul!" Aztán elfogta a düh a háború, a kozákok, a huszárok és a világon mindenki ellen. Káromkodott és - imádkozott. A fülébe sivított a levegő, s elakasztotta lélegzetét - egyszerre lovával együtt beleütközött valamibe, akadályt érzett, kinyitotta hát a szemét - s mit látott? Íme, kaszák, kardok, cséphadarók, rengeteg lángoló arc, szem, bajusz... de minden homályos, nem tudni, kié, minden remeg, ugrál, dühöng. Erre eszeveszett düh fogta el az ellenség ellen azért, hogy nem menekült el a pokolba, hanem idemászik a szemük elé, s őt harcra kényszeríti. "Akartátok, hát nesztek!" - gondolta magában, s vaktában kezdett vagdalkozni mindenfelé. Néha csak a levegőt hasította ketté, de máskor érezte, hogy kardja valami puhába hatol. Ugyanakkor megállapította, hogy még mindig él, s ez nagy reménységgel töltötte el. "Üsd, vágd!" - bömbölte, mint egy bivaly. Végezetül is a dühös arcok eltűntek a szeme elől, ellenben sok hátat látott maga előtt, meg sapkák tetejét, s az ordítozás dobhártyáját hasogatta.

"Menekülnek? - villant át agyán. - Igen!"

Erre bátorsága egyszerre megnövekedett.

- Rabló zsiványok! - kiáltotta. - Így álltok helyt a nemességnek?

Azzal a menekülők közé ugratott, sokakat elhagyott, a tömeg sűrűjébe vetette magát, s most már öntudatosabban kezdett dolgozni Eközben bajtársai a Slucz fákkal sűrűn benőtt partjához szorították a nyizsbelieket, s a part mentén űzték őket a töltésig, közben senkit élve el nem fogtak, mert erre most nem volt idő.

Zagloba uram egyszerre megérezte, hogy lova kezd alatta elterpeszkedni, s ugyanakkor valami nehéz dolog esett reá, s bebugyolálta egész fejét, úgyhogy teljes sötétség támadt körülötte.

- Nemes uraim, segítség! - kiáltotta lovát öklözve.

A paripa azonban nyilván lovasa súlyától kifáradva csak vinnyogott, s állt egy helyben.

Zagloba hallotta a mellette száguldó lovasok kiáltásait, a zajt, azután az egész orkán elviharzott, s körös-körül csaknem teljes csend lett. S most megint villámgyors gondolatok száguldottak át agyán, akár a tatár nyilak.

"Mi ez? Mi történt? Jézus Máriám, fogságba estem!"

Homlokát elöntötte a hideg verejték. Alighanem bebugyolálták a fejét, úgy, mint annak idején ő a Bohunét. Az a súly, amit vállán érez, nyilván egy haramia keze. De miért nem vezetik tovább, mért nem ölik meg? Miért áll itt egy helyben?

- Eressz, paraszt! - kiáltotta végre fojtott hangon.

Csend.

- Eressz, paraszt! Életben hagylak!

Semmi válasz.

Zagloba uram még egyszer lova véknyába vágta sarkát, de eredménytelenül. Az átkozott dög csak még jobban szétterpeszkedett, s állt, mint a cövek.

Ekkor a boldogtalan fogoly végső dühében előkapta hüvelyéből hasán függő kését, s retteneteset döfött maga mögé.

A kés azonban csak a levegőt találta.

Ekkor mindkét kezével megragadta a feje körül csavarodó leplet, s egy szempillantás alatt lerántotta magáról.

Mi ez?

A haramiák nincsenek sehol. Körös-körül senki. Csak a távoli füstben látni Wolodyjowski száguldó vörös dragonyosait, s tíz-egynéhány futamatnyival távolabb villognak a huszárok vértjei, amint az ellenség maradványait kergetik, űzik a térségről vissza a víz felé.

Ellenben Zagloba lábánál ott hever a zaporozsjei ezred zászlaja. Nyilván egy menekülő kozák hajította el úgy, hogy a nyele Zagloba vállára esett, leple pedig betakarta fejét.

A lovag mindezt látván és megértvén, végre teljesen magához tért.

- Ahá! - mondta. - Egy zászlót zsákmányoltam. Hogyan? Talán nem én zsákmányoltam? Ha az igazság is el nem esik ebben az ütközetben, akkor jutalmam el nem maradhat. Hej, parasztok! Szerencsétek, hogy lovam megmakacsolta magát. Rosszul ismertem magamat, úgy vélekedvén, hogy jobban bízhatom fortélyos értelmemben, mint bátorságomban. Látom már, egyéb hasznomat is vehetik a hadban, mint hogy a kétszersültet pusztítsam.

Időnként elhallgattak az ágyúk. Ilyenkor a töltés, akár az ágyú torka, ontotta a kozákok és a köznép tömegeit, amelyek szétáradtak a félkörben, s rohantak a reájuk váró lovasság kardja alá. Wurcel ágyúi ismét megszólaltak, ólom- és vasesővel zárva el a töltést, hogy megakadályozzák a segélycsapatok bevetését.

Az ütközet, melyet Krzywonos erőszakosan szított, már olyan sokáig elhúzódott, hogy a nap szinte egész pályáját befutva immár nyugat felé hajlott. Az égen magasan úszó könnyű, fehér bárányfelhők, a derűs idő hírnökei már kezdtek rózsaszínt ölteni, s csoportosan siklottak le a mennyboltról. A kozákság áramlása a töltés felé meg-megszakadozott, azok az ezredek pedig, amelyek már a töltésen voltak, nagy zűrzavarban, rendetlenül vonultak vissza.

Jó pár ezer válogatott nyizsbeli legény esett el, vagy fúlt a tóba meg a folyóba, a gyülevész népet nem is számítva. Csaknem kétezer pedig fogságba esett. Ott maradt holtan tizennégy ezredes, a századosokat, eszaulokat és egyéb tiszteket nem is számítva. Puljan, Krzywonos első alvezére összeroppantott bordákkal, de élve került az ellenség kezébe.

- Holnap valamennyiüket kardélre hányjuk - hajtogatta Krzywonos. - Addig sem egy korty pálinkát, sem egy falat ételt le nem nyelek.

Ezenközben a másik táborban a zsákmányolt zászlókat dobálták a félelmetes herceg lába elé. Mindenki maga dobta oda, amit zsákmányolt, s már jókora halom gyűlt egybe, mert összesen negyven darab volt. Mikor végül Zagloba következett, oly nagy garral és erővel vágta oda a magáét, hogy a rúdja meghasadt, a herceg pedig ezt látván visszatartotta a lovagot, s megkérdezte:

- Kegyelmed tulajdon kezével zsákmányolta e zászlót?

- Hercegséged szolgálatára!

- Látom már, nemcsak Ulisses vagy te, hanem Achilles is!

- Egyszerű katona vagyok én, csakhogy macedóniai Nagy Sándor pálcája alatt szolgálok.

- Mivel hópénzt nem húzol, a kincstartó számláljon ki kegyelmednek még kétszáz vörös aranyat e derék cselekedetért.

Zagloba a herceg térdét átölelve felelte:

- Nagyságos herceg úr! Nagyobb e kegy, mint az én bátorságom, mely szívesen rejtőznék el tulajdon modestiámba.[122]

Alig észrevehető mosoly suhant át Skrzetuski barnára cserzett ábrázatán, de csak hallgatott, s később sem említette sem a hercegnek, sem másnak, mily nagy nyugtalanság vett erőt Zagloba uramon az ütközet előtt, az öreg azonban oly harcias képpel távozott, hogy más zászlóaljak vitézei ujjal mutogattak rá, mondván:

- Ez az, aki ma a legnagyobb dolgot mívelte.

Beállt az éj. A folyó és a tó mindkét partján ezernyi tábortűz gyúlt ki, s a füstszalagok mint megannyi oszlop emelkedtek az ég felé. Az eltörődött katonák étellel, pálinkával erősítették magukat, vagy mai cselekedeteik elbeszéléséből merítettek lelket a holnapi ütközethez. A leghangosabb azonban Zagloba volt, eldicsekedvén azzal, amit tett, s amit még megtett volna, ha lova meg nem makacsolja magát.

- Annyit mondok kegyelmeteknek - fordult a hercegi tisztek meg a Tyszkiewicz-zászlóalj nemessége felé -, a nagy csata nékem nem újság, eleget részeltem bennük Moldovában meg török földön, de minekutána immár hosszú ideje elszoktam tőle, féltem... de nem ám az ellenségtől, mert ki is félne az efféle gyülevésztől!... hanem tulajdon tüzes véremtől, hogy valamiképpen el ne ragadjon.

- Aminthogy el is ragadta kegyelmedet.

- El is ragadott. Kérdezzétek meg Skrzetuski uramat.

A beszélgetést a fiatal Aksak szakította meg, aki éppen most ért a tábortűzhöz.

- Új hírt hozok kegyelmeteknek! - kezdte félig még gyermekes, lágy hangon.

- A pesztonka nem mosta ki a pelenkákat, a cica megette a tejet, és a csupor összetörött - dörmögte Zagloba.

Aksak azonban mit sem törődött e célzással, mely zsenge korát csúfolta, hanem így folytatta:

- Puljant tűzzel sütögetik...

- Lesz belőle töpörtyű a kutyáknak - vágott közbe Zagloba.

- S most vall. Az alkudozások megszakadtak. A brusilówi úr^[123] majdhogy meg nem őrül. Hmel minden hadával Krzywonos segítségére siet.

- Hmel? Hát aztán, ki az a Hmel? Ki törődik itt Hmellel? Legalább olcsó lesz a sör, ortáért hordója! Fütyülünk mi Hmelre!... - kerepelt Zagloba vészjósló büszkeséggel nézvén végig a jelenlevőkön.

- Hmel tehát közeledik, de Krzywonos nem várta be, ezért kapott ki...

- Addig jár a korsó a kútra...

- Hatezer molojec már Machnówkában van. A vezérük Bohun.

- Kicsoda, micsoda? - kérdezte Zagloba hirtelen, elváltozott hangon.

- Bohun.

- Nem lehet az!

- Puljan mondta.

- Nesze neked! - fakadt ki Zagloba siránkozva. - S hamarosan itt lehetnek?

- Három nap alatt. Mindazonáltal ütközetre készülvén, nem fognak annyira sietni, hogy lovaikat kifárasszák.

- No, majd sietek én! - dörmögte Zagloba. - Ezt hát jól megcsináltam! Nem maradhattam volna Barban? Az ördög hozott engem ide...

- Ne ijedezzék kegyelmed - súgta Skrzetuski -, nagy szégyen az. Itt közöttünk semmi baj nem érhet.

- Nem-e? Kegyelmed nem ismeri őt! Ő már tán itt valahol a tüzek között lopakodik felénk - itt nyugtalanul körülnézett. - De kegyelmedre is éppen annyira fáj a foga, akár rám.

- Adja Isten, hogy találkozzunk! - sóhajtott fel Skrzetuski.

- Ha ez kegy, akkor inkább nem kérek belőle. Mint keresztény ember minden sérelmemet megbocsátom neki, de azzal a feltétellel, hogy annak előtte két nappal felakasztják. Nem ijedezem én, de kegyelmed el sem hiszi, mennyire utálom őt! Szeretem tudni, kivel van dolgom! Ha nemes, legyen nemes, ha paraszt, hát paraszt, de ez valóságos testet öltött ördög, akivel az ember nem tudja, mihez tartsa magát. Nem kis dolgokat míveltem én vele, de hogy milyen szemeket meresztett, mikor a fejét begöngyöltem, azt el nem mondhatom kegyelmednek, és halálom órájáig el nem felejtem. Nem akarom én felkelteni az alvó ördögöt. Egy a lelkem! Kegyelmednek is megmondom, hogy hálátlan vagy, s ama szegénykére sincs gondod...

- Quo modo?[124]

- Mert - folytatta Zagloba elvonva a lovagot a tűztől - kegyelmed tulajdon harci kedvének és fantáziájának áldozván egyre csak verekszik, ő pedig szegényke azalatt naponta könnyeiben fürdik, s hiába várja válaszodat. Ezt más meg nem tenné, hanem már régen engem küldött volna el hozzája, ha ugyan igazi szerelem lakoznék szívében, s szánná szegényke vágyakozását.

- Kegyelmed hát elmenne Barba?

- Akár ma is, mert magam is sajnálom őt.

Jan uram sóvárogva emelte szemét az égre, s így felelt:

- Ne vádoljon kegyelmed csalfasággal, mert Isten a tanúm, egy falatot le nem nyelek, s testemet álommal meg nem erősítem, amíg reá nem gondolok, s az én szívemben már senkinek állandóbb rezidenciája nem lészen, mint neki. S hogy kegyelmedet el nem küldtem, az azért van, mert magam szándékozom elmenni, hogy érzelmeimet szabadjára engedjem, s őt halogatás nélkül, szent esküvéssel örökre magamhoz kössem. Nincsen is olyan szárny e világon, sem olyan repülés, amellyel én sietve ne repülnék az én szegény szerelmesemhez...

- Akkor hát mért nem repülsz?

- Mert ütközet előtt nem lett volna méltó dolog. Nemes ember és katona vagyok, így hát szükség a becsületre ügyelnem...

- Ma azonban már ütközet után vagyunk, ergo... akár ma indulhatunk...

Jan uram felsóhajtott.

- Holnap Krzywonosra ütünk...

- Látja kegyelmed, ezt én már fel nem foghatom. Megvertétek az ifjú Krzywonost, jött az öreg, megveritek az öreget is, eljön, tisztesség ne essék szólván, az az ifjú Bohun, megveritek őt is, eljön Hmelnickij. Az ördögbe is! Ha ez így megy tovább, akkor azt ajánlom, kösd össze magad Podbipieta urammal, lesz belőletek egy pár: egy fajankó a szüzességével, plusz Skrzetuski uram, az annyi, mint két fajankó meg a szüzesség. Hagyja el kegyelmed, mert szavamra mondom, magam leszek az első, aki rábeszélem a knyázkisasszonyt, hogy szarvazzon fel, pedig Jedrzej Potocki uram ott Barban, ha csak ránéz, szikrákat prüszköl, rövid nap, s el is nyeríti magát, akár a tüzes paripa. Piha, az ördögbe! Nem mondom, ha valami tejfelesszájú siheder beszélne így, aki még ütközetet nem kóstolt, s most kellene jó hírt-nevet szereznie, de hogy kegyelmed, aki annyi vért ittál, akár a farkas, s Machnówka alatt, amint mondják, valami pokolbeli sárkányt vagy emberevőt öltél meg. E szép holdvilágra esküszöm, te valamit forgatsz a fejedben, vagy tán úgy belekóstoltál a vérbe, hogy már jobb szereted, hogysem a nászágyat.

Skrzetuski akaratlanul is a holdra pillantott, amely úgy úszott a tábor fölötti csillagos égen, akár egy ezüsthajó.

- Téved kegyelmed - mondta kis idő múlva -, nem a vért szerettem meg én, nem is a hírnevemet kívánom gyarapítani, csak éppen nem méltó, hogy itt hagyjam bajtársaimat nagy szükségükben, amikor a zászlóaljnak nemine excepto[125] kell kiállania. Ez a lovagi becsület, az pedig szent dolog. Ami pedig a háborút illeti, az kétségtelenül eltart még. A herceg nagy hadvezér, de a feje is helyén van. Nem ugrik ő neki Hmelnickijnek ily állapotban, néhány ezer emberrel százezrek ellen. Azt is tudom, hogy elmegy Zbaraz alá, ott összeszedjük magunkat, friss hadakat gyűjt, a nemesség az egész Köztársaságból hozzásereglik, s csak akkor indulunk majd a döntő leszámolásra. Holnap lesz hát az utolsó munkanap, s utána már tiszta lelkiismerettel indulhatok kegyelmeddel Barba. Kegyelmed megnyugvására még azt is hozzátehetem, hogy Bohun semmiképpen ide nem ér holnapra, az ütközetben tehát részt nem veszen, de ha itt lenne is, jó reménységem vagyon, hogy paraszti csillaga nemcsak a herceg, hanem az én lovagi csillagom mellett is elhalványul.

- Valóságos Belzebub az! Amint mondám, nem szeretem a tolongást, ő rosszabb minden tolongásnál.

A beszélgetést egy tiszt zavarta meg, ki mellettük elhaladván megkérdezte:

- Ki áll ott?

- Wierszull! - kiáltotta Skrzetuski a kérdező hangját megismerve. - Már a portyáról jött vissza kegyelmed?

- Igen. Most pedig a hercegtől jövök.

- Mi újság?

- Holnap ütközet. Az ellenség szélesíti a töltést, hidakat ver a Sluczon meg a Styren, mert mindenáron hozzánk akar jutni.

- Mit szól ehhez a herceg?

- Azt, hogy jól van!

- Egyebet semmit?

- Semmit. Azt mondta, ne zavarjuk őket, ott meg csak úgy csattognak a fejszék. Reggelig nagy munkában lesznek.

A tábortüzek csakhamar egymás után kezdtek kialudni. A tábor sötétségbe borult, csak a hold vetette rá ezüstös sugarait, s mind újabb és újabb alvó csoportokat világított meg. A csendet csak az általános harsány hortyogás zavarta, meg a strázsák jelkiáltásai a táboron kívül.

Ámde az álom csak rövid időre tapasztotta le a vitézek szemét. Alig kezdte bontogatni a hajnal az éjszaka homályát, a tábor minden részében megharsantak az ébresztőt fúvó trombiták.

Egy órával később a herceg, a lovagok nagy csodálkozására, az egész vonalon hátrálni kezdett.

Ámde az oroszlán hátrálása volt ez, hogy helyet készítsen magának az ugrásra.

A herceg szándékosan engedte Krzywonost átkelni, hogy aztán annál nagyobb csapást mérhessen rá. Mindjárt az ütközet kezdetén lóhalálában való menekülést színlelt, amit a nyizsi kozákság meg a gyülevész nép látva felbontották soraikat, hogy utolérjék és körülkerítsék. Ekkor a herceg hirtelen visszafordult, s egész lovassága oly borzalmas erővel esett rájuk, hogy egy pillanatig sem bírtak ellenállni.

Azután űzték őket egy mérföldnyire az átkelési helyig, majd a hidakon át a töltésen végig, s egy fél mérföldön át, meg azon is túl egészen a táborig, irgalom nélkül vágva, gyilkolva őket, s a nap hőse a tizenhat éves Aksak volt, aki elsőként ütött rájuk, s elsőként keltett riadalmat soraikban. De a herceg is csak ily begyakorlott haddal engedhette meg magának a cselt, hogy visszavonulást színlel, mert az minden más hadsorban valódi meneküléssé fordulhatott volna. Így azonban ez a második nap Krzywonos számára még sokkal súlyosabb vereséget hozott. Elfogtak minden tábori ágyút, rengeteg hadi jelvényt, közöttük sok királyi zászlót is, amelyek Korsun alatt estek a kozákság kezébe, s ha Osinski és Korycki gyalogsága meg Wurcel pattantyúsai lépést tarthattak volna a lovassággal, egy csapásra elfogták volna az egész tábort. Mire azonban odaértek, már sötét éjszaka volt, s az ellenség messzire visszahúzódhatott, úgyhogy már lehetetlen volt utolérni.

A herceg kihirdettette hadainak a jól megérdemelt pihenőt. Az utolsó ütközetben az ő zászlóaljai is tetemes veszteséget szenvedtek, különösen mikor a lovasság a szekértábort rohamozta, mert ott a kozákság szívósan s igen ügyesen védekezett. Bizony, itt mintegy ötszáz vitéz esett el. Mokrski ezredeskapitány súlyos sebet kapott, melybe csakhamar bele is halt; Kuszel is kapott némi könnyebb sebet, ugyanígy járt Polanowski meg az ifjú Aksak is. Zaglobán pedig, aki közben megbarátkozott a tolongással, s a többiekkel együtt vitézül kiállt, kétszer is koppant a cséphadaró, most hát derekát fájlalta, mozdulni sem bírt, s mint hulla feküdt Skrzetuski hintajában.

A sors tehát megzavarta utazásuk tervét, már csak azért sem indulhattak el mindjárt, mert a herceg Skrzetuskit néhány zászlóalj élén messzire, egészen Zaslaw alá küldte, hogy az ott összeverődött lázadó bandákat irtsa ki. Elindult hát a lovag anélkül, hogy a herceg előtt egyetlen szó említést tett volna Barról, s öt napon át égetett és gyilkolt, amíg a vidéket meg nem tisztította.

Végül már emberei is szörnyen belefáradtak a szakadatlan harcba, a hosszú menetelésekbe, kelepcék kikerülésébe, őrködésbe, elhatározta hát, hogy visszatér a herceghez, kiről azt a hírt kapta, hogy Tarnopol felé vette útját.

A visszatérés előestéjén Jan uram elhelyezte zászlóaljait a falvakban, ő maga pedig megszállt egy parasztházban, s mivel a fáradalmaktól és nagy munkától nagyon eltörődött, nyomban elnyomta az álom, s átaludta az egész éjszakát.

Reggel felé, még félig alva, de már félig ébren ábrándozni kezdett. Különös képek vonultak el szeme előtt. Legelsőbben is úgy érezte, hogy Lubniében van, mintha onnét ki sem mozdult volna, fegyvertári szobájában alszik, s Rzedzian, mint reggelenként rendesen, most is ott sürgölődik ruhái körül, s az öltözéshez készíti elő.

Lassanként azonban a valóság kezdte eloszlatni a látomást. A lovag ráeszmélt, hogy Suchorzyncében van, nem pedig Lubniében - csak a legény alakja nem oszlott szét a ködben. Folyvást ott látta az ablaknál egy zsámolyon ülve, amint szorgalmasan kenegeti a vértezet szíjait, melyek a nagy hőségtől erősen összezsugorodtak.

Mivel azonban még egyre azt hitte, hogy csak álomlátás, ismét behunyta szemét.

Kis idő múlva megint kinyitotta. Rzedzian még mindig ott ült az ablak előtt.

- Rzedzian! - kiáltotta Jan uram. - Te vagy az, avagy csak a lelked?

A fiú pedig a hirtelen kiáltástól megrettenve, leejtette a vértet, amely csendülve esett a padlóra, aztán kezét széttárva szólt:

- Istenem, mért kiabál úgy kegyelmességed? Micsoda lélek volnék? Élek és egészséges vagyok!

- Visszajöttél hát?

- Avagy elkergetett engem kegyelmességed?

- Gyere csak ide, hadd ölellek meg!

A hűséges legényke urához ugrott, s átölelte térdét, Skrzetuski pedig örvendezve csókolgatta fejét, s egyre azt hajtogatta:

- Hát mégiscsak élsz, mégis élsz!

- Bizony, örömömben szólni sem tudok, hogy kegyelmességedet is ép testben látom...

- Honnan jöttél?

- Huszczából.

- Mit míveltél ott? Mi történt ott veled? Beszélj! Mondjad hát!

- Hát tetszik tudni, odajöttek a kozákok Huszczába, hogy a braclawi vajda urat kirabolják és felgyújtsák, én meg már korábban ott voltam, mert Patroni Lasko tisztelendő atya Hmelnickijtől vitt oda magával; Hmelnickijhez pedig a vajda úr küldte őt levéllel. Én hát visszamentem vele, most pedig a kozákok Huszczát felgyújtották.

- Hallod-e, beszélj világosan, s ne hordj össze hetet-havat, mert így egy szót sem értek. Szóval te a kozákoknál, Hmelnél voltál, igen?

- Persze, mert hogy Czehrynben közéjük keveredtem, azt hitték, hozzájuk tartozom, s ott tartottak. De most már öltözzék kegyelmeséged... Ó, Istenem, úgy tönkrement itt minden, hogy az ember akár a kezébe se vegye! Hogy az ördög!... Kegyelmességed pedig most már ne haragudjék, hogy ama levelet, amelyet Kudakban tetszett írni, Rozlogiban át nem adtam, de az a zsivány Bohun kiragadta a kezemből; ha az a vastag nemes úr ott nincs, már nem is élnék.

- Tudom, tudom. Nem a te hibád. Az a vastag nemes úr itt van a táborban. Elmondott ő mindent úgy, ahogyan volt... A kisasszonyt is kiragadta Bohun kezéből, s most ő jó egészségben Barban van.

- Hála a magasságos Istennek! No, az a Bohun alighanem felköti magát. De a boszorkány már meg is jövendölte neki, hogy akire gondol, azt soha meg nem kapja, mert egy lahé leszen, az a lah pedig nem lehet más, mint kegyelmességed.

- Hát ezt meg honnan tudod?

- Hallottam. Látom már, mindent el kell mondanom töviről hegyire, de kegyelmességed öltözködjék addig, mert a reggelink is készül már. Mikor tehát a sajkával elindultam Kudakból, nagyon sokáig mentünk, mert ár ellen vitt az utunk, s ráadásul még a sajkánk is elromlott, úgyhogy javítani kellett. Így hát csak mentünk, csak mentünk, amint mondom...

- No, mentetek, mentetek... - vágott közbe Skrzetuski türelmetlenül.

- S megérkeztünk Czehrynbe. Ami pedig ott történt velem, azt már tudja kegyelmességed.

- Azt már tudom.

- Én hát ott fekszem az istállóban. Isten szent világát nem látom. Egyszerre csak odajön Hmelnickij, mindjárt akkor, hogy Bohun odábbállt, s vele temérdek zaporozsjei had. Minekutána pedig a nagyhetman úr már előbb megbüntette a czehrynieket, amiért a Zaporozsje felé hajlottak, s ennek folytán igen sok halott és sebesült ember volt a városban, ők azt hitték, én is azok közül való vagyok, így aztán nemcsak hogy meg nem öltek, hanem még igen kényelmesen el is láttak, bekötöztek, s nem engedték, hogy a tatárok elvigyenek, pedig azoknak mindent megengednek. Mikor azután magamhoz tértem, nyomban abban forgattam a fejemet, hogy most mitévő legyek? Ama zsiványok pedig ezenközben Korsun alá mentek, s ott megverték a hetman urakat. Hej, jó uram, amit az én szemem látott, ember el nem mondhatja! Azok pedig semmit sem takargattak, mert szégyent nem éreznek, meg aztán engem a magukénak tartottak. Én meg azt gondoltam magamban, szökjem, avagy ne szökjem? De láttam, biztonságosabb ott maradni, amíg jobb alkalom nem adódik. Mikor aztán kezdték behordani Korsunból a szőnyegeket, a nyeregszerszámokat, edényeket, kincseket... hej, nagy jó uram, majd a szívem hasadt meg, s a szemem is csak úgy dülledt belé. De hogyisne, mikor ama bitang haramiák hat ezüstkanalat adtak egy tallérért, később meg már egy fertály pálinkáért is. Én hát gondoltam magamban, mit üljek ott tétlenül... legalább valamicske hasznom legyen belőlük. Összevásároltam hát annyi drágaságot, hogy két lóra is alig bírtam felrakni, de legalább volt némi vigasztalásom nagy bánatomban, mert hát igen-igen vágyódtam én az én jó uram után.

- Hej, Rzedzian, te csak meg nem változol. Mindenben csak a magad hasznát keresed.

- Mi baj van azon, hogy az Isten megsegített? Nem lopok én, az a kisded erszény pedig, amit kegyelmességed az útra adott, mikor Rozlogiba küldött, itt van la! Kötelességem visszaadni, mert nem jutottam el, ahova küldtek.

Azzal kikapcsolta szíját, kivette az erszényt, s letette gazdája elé. Skrzetuski pedig elmosolyodott, s így szólt:

- Ha olyan jól ment sorod, akkor nyilván gazdagabb vagy nálam, de azért csak tartsd meg azt az erszényt.

- Alázatosan köszönöm. Egy keveset gyűjtött az emberfia, Istennek hála! Kegyelmességed is hasznát látja, mert most már azt a pitykés övet, melyet Kudakban nekem tetszett ígérni, nem emlegetem, pedig mi tagadás, fölöttébb megtetszett nekem.

- Mert máris emlegeted, lókötő! Valódi lupus insatiabilis[126] vagy! Nem tudom én, hol van amaz öv, de ha odaígértem, hát oda is adom, ha nem azt, hát másat.

- Alázatosan köszönöm - hálálkodott a legényke, ura térdét átölelve.

- Szót se róla! Mondjad tovább, mi volt veled?

- Az Úr tehát megsegített a haramiák között. Csak az emésztett, hogy nem tudtam, mi van kegyelmességeddel, meg hogy Bohun elragadta a kisasszonyt. Egyszer csak hallom ám, hogy Czerkasyban fekszik a kozák, s lélek is alig vagyon benne, úgy megszabdalták a knyázfiak. Elindultam hát Czerkasyba. Tudja kegyelmességed, értek a flastrom felrakásához s a sebek bekötözéséhez. Ezt már ők is tudták rólam, így hát Doniec ezredes elküldött oda, s maga is velem jött, hogy azt a haramiát ápolgassam. Akkor esett csak le nagy kő a szívemről, megtudván, hogy a mi kisasszonyunk megszabadult ama nemes úrral együtt. Elmentünk hát Bohunhoz. Gondoltam magamban, megismer vagy nem ismer meg? Ő pedig lázban feküdt, s kezdetben nem is ismert meg. De később megismert, s így szólt hozzám: "Te vitted azt a levelet Rozlogiba?" "Én!" - mondom. Mire ő megint: "Akkor hát én téged hasítottalak ketté Czehrynben?" - "Engem!" - "Akkor hát te Skrzetuski úr szolgája vagy?" - kérdi. De erre már hazudni kezdtem: "Én már - mondom - senki fiának a szolgája nem vagyok. Több keserűségem volt nékem abból a szolgálatból, mint hasznom, hát inkább választottam a szabadságot a kozákoknál, kegyelmedet meg már tíz napja ápolom, s meg is gyógyítom!" Ő meg elhitte, s menten bizalmába fogadott. Sokszor megkérdezte: "Mivel jutalmazhatlak meg?" Mire én csak azt feleltem: "Amivel tetszik kegyelmednek." S nem is panaszkodhatom, mert bőségesen megajándékozott.

Itt a fejét kezdte csóválni, mintha valamit elfelejtett volna, vagy csodálkoznék valamin, s kis idő múlva így folytatta:

- Furcsa ember az, s meg kell adni, nemesi fantázia lakozik benne. A leányasszonyt pedig úgy szereti, de úgy... Uram Isten! Amint egy kicsit erőre kapott, már eljárt hozzája Doncówna, hogy jövendőt mondjon neki. De bizony semmi jót nem jövendölt. Alávaló egy óriás fehérnép az, s az ördöggel cimborál... de azért szemrevaló leányzó. Ha elneveti magát, megesküdnék az ember, hogy valami kanca nyerít a legelőn. Fehér fogait villogtatja, s oly erős, hogy akár a páncélt is széttörné, ha pedig jár, a föld is csak úgy döng alatta. Úgy láttam, Isten büntetése rajtam, de fölöttébb megtetszettem neki, nyilván kedvet találtam előtte. Mondom, el nem ment mellettem, hogy a fejemet avagy a kezemet meg ne rántotta, vagy meg ne bökött volna, olykor oda is súgta: "Gyere!" Én meg féltem, hogy az ördög valami félreeső helyen ki ne tekerje a nyakamat, mert akkor, amit összeszedtem, egyszerre minden veszendőbe ment volna. Csak azt feleltem hát: "Nincs itt elég más legény?" Ő pedig egyre csak hajtogatta: "Tetszel nekem, ámbár gyerek vagy még! Tetszel nekem." "Tágulj tőlem, szipirtyó!" Ő meg csak fújja a magáét: "Tetszel nekem, tetszel nekem!"

- S láttad, mikor jövendölt?

- Láttam is, hallottam is. Valamiféle füstöt fújt, sziszegést, nyihogást hallottam, meg árnyékokat láttam, hogy szinte kővé dermedtem. Ő pedig a középen állván fekete szemöldökét összehúzva hajtogatja "Lah áll mellette, lah áll mellette! Csilu, huku, csilu!... Lah áll mellette!" Aztán meg búzát szór egy szitába, s nézi, a búzaszemek úgy mozognak, akár a férgek, ő pedig csak hajtogatja: "Csilu, huku! Csilu! Lah áll mellette!" Hej, nemzetes jó uram, hiszen ha nem haramia őkelme, az ember bizony megszánta volna, akkora desperatióba esett minden jövendölés után. Olykor elsápad, akár a fal, hanyatt vágódik, kezét feje fölé emelve tördeli, s csak panaszkodik, nyöszörög, könyörög, a kisasszonyt kérleli, ne nehezteljen rá, hogy mint valami haramia tört Rozlogiba, s bátyjait megölte. "Hol vagy kis madaram? Hol vagy én egyetlenem? - siránkozik. - Tenyeremen hordozlak, de nem élhetek nélküled!... Soha többé - mondja - ujjal sem illetlek, rabszolgád leszek, csak láthassalak!" Majd meg Zagloba uramat említi, s fogát csikorgatja, az ágyát harapdálja, amíg az álom erőt nem veszen rajta, de még álmában is nyöszörög és sóhajtozik.

- S jót sosem jövendölt néki?

- Későbben már nem tudom, jó uram, mert Bohun felépült, s akkor én is elszakadtam tőle.

- S nem raboltak ki?

- Talán meg is tették volna, de szerencsére tatárok akkor nem voltak ott, a kozákok pedig féltek Bohuntól, s nem mertek bántani. Egyébként ők már engem mindenestül fogva a magukénak tudnak. Hiszen maga Hmelnickij mondta, hogy figyeljem s jelentsem, miről beszélnek majd a braclawi vajda úrnál, ha valamiféle urak érkeznek hozzá... De hát, jelentgessen neki a hóhér! Kincseim felét elástam, a másik felével pedig idemenekültem, hallván, hogy kegyelmességed Zaslaw körül irtja a latrokat. Hála a mindenható Istennek, hogy kegyelmességedet jó erőben és állapotban találtam, s lakodalmára készülődik... Most már talán a háborúnak is vége lesz.

- Dehogy lesz! Hmelnickijjel még csak ezután kezdődik!

- S kegyelmességed a lakodalom után is hadakozni akar?

- Azt hitted talán, hogy a lakodalom után vége a kurázsimnak?

- Dehogyis hittem! Tudtam én, ha mindenkinél vége is, az én uramnál soha. Most hát elmegyek kegyelmességeddel Tarnopolba, onnan pedig a lakodalomba. De minek is megy kegyelmességed Tarnopol felé Barba, hiszen az nem esik útba?

- Mert oda kell vinnem a zászlóaljakat.

- Most már értem.

- No, adj valamit ennem - mondta Skrzetuski.

- Már arra is volt gondom. A has a legfőbb dolog.

- Reggeli után legottan indulunk.

- Hála Istennek, ámbár lovaim kegyetlenül fáradtak.

- Adatok neked egy vezeték lovat. Ezentúl majd azt használod.

- Alázatosan köszönöm - hálálkodott Rzedzian mosolyogva, mert arra gondolt, hogy az erszénnyel meg a pitykés övvel együtt ez immár a harmadik ajándék, amit gazdájától kapott.

Skrzetuski a hercegi zászlóaljak élén nem Tarnopol, hanem Zbaraz felé vonult, mert új parancs érkezett, útközben pedig elbeszélte hű csatlósának a saját viszontagságait, hogyan került fogságba a Szicsben, meddig sínylődött ott, s mennyit szenvedett, amíg Hmelnickij elbocsátotta. Lassan haladtak, mert ámbár szekereket és egyéb terhet nem vittek magukkal, útjuk oly szörnyen elpusztított tartományokon vezetett keresztül, hogy a lovaknak és embereknek való élelmet csak a legnagyobb nehézségek árán tudták megszerezni.

Zbarazban nagy volt a sokadalom. Jeremi herceg mind egész hadával ott állapodott meg, s ezenfelül jócskán összesereglettek ott katonák meg nemesi családok is. A háború a levegőben lógott, mindenki csak arról beszélt, a város és az egész vidék fegyveres néptől nyüzsgött. Varsóban a békepárt Kisiel braclawi vajda bíztatására még most sem mondott ugyan le az alkudozásokról, s rendületlenül hitt abban, hogy megegyezéssel el lehet simítani a vihart, mindazonáltal azt is belátta, hogy az alkudozásoknak csak akkor lehet eredményük, ha azokat erős hadsereg támasztja alá. Így aztán a convocatio háborús fenyegetések és oly égzengések közepette folyt le, amilyenek a vihart szokták megelőzni. Kihirdették a közfelkelést, összevonták a fertályos hadakat, s ámbár a kancellár és a regimentáriusok még hittek a békében, a nemesség lelkületében már a háborús hangulat lett úrrá. Wisniowiecki győzelmei felszították a képzeletet. A lelkek égtek a vágytól, hogy bosszút vehessenek a parasztokon.

Háború! Háború! Ezt hirdették az égi jelek, a sugárzó emberi arcok, a kardok villanása, éjszakánként a kutyák vonítása a házak előtt, meg a vért szimatoló lovak nyerítése is. Háború! A nemesség minden vajdaságban, járásban, udvarházban és gyepűn előszedte a lomtárakból a régi vérteket, szablyákat, az ifjúság Jeremiről énekelt, a fehérnép pedig az oltárok előtt imádkozott. S megmozdult a fegyveres népség Poroszországban csakúgy, mint Livóniában, Wielkopolskában, meg a sűrű népességű Mazowszén el egészen a Tátra bérceiig és a Beszkidek sötét fenyveseiig.

Az események folyása tehát a dolgok erejénél fogva a háború felé haladt. Az egyszerű embereket csak ösztönük irányítja, de még ezek is kitalálták, hogy nem lehet másképpen, s az egész Köztársaságban egyre több szem fordult Jeremi felé, aki elejétől fogva az életre-halálra szóló háborút hirdette. Ez óriási alak árnyékában egyre jobban eltűntek a kancellár, a braclawi vajda, a regimentáriusok s közöttük a fővezérré kinevezett hatalmas Dominik herceg is. Tekintélyük és jelentőségük aláhanyatlott, s csökkent a fegyelem a hatalom iránt, melyet ők képviseltek. A nemesség és a hadak parancsot kaptak, hogy Lwówban, majd Glinianyban gyülekezzenek, s vonultak is egyre nagyobb tömegekben. Összegyűltek hát a fertályos hadak meg a közeli vajdaságok fölbirtokossága, ámde csakhamar újabb események fenyegették a Köztársaság tekintélyét. Íme, nemcsak a közfelkelés kevéssé fegyelmezett zászlóaljai meg a magánbandériumok, hanem a fertályos zászlóaljak is megjelenvén a gyülekezési helyen, megtagadták az engedelmességet, s a regimentáriusok parancsa ellenére Zbarazba vonultak, hogy Jeremi vezérlete alá álljanak. Ezt tették a kijevi és braclawi vajdaságok, melyeknek nemessége már korábban is túlnyomórészt Jeremi pálcája alatt szolgált, hasonlóképpen a rutén, majd a lublini vajdaság, végül a királyi hadak is, s ezek után már könnyű volt kitalálni, hogy minden egyéb vajdaság követni fogja példájukat.

A mellőzött és elfeledett Jeremi a tények erejénél fogva hetmanná és a Köztársaság egész fegyveres erejének fővezérévé lett. A nemesség és a katonaság szívvel-lélekkel csüggött rajta, s csak intésére várt, kezében volt a hatalom, a háború és a béke, valamint a Köztársaság egész jövője.

S napról napra nagyobbra növekedett, mert naponta újabb csapatok áradtak feléje, olyan mérhetetlen hatalommá nőtt, hogy árnyéka már nemcsak a kancellárt és a regimentáriusokat borította el, hanem a szenátusra, Varsóra és az egész Köztársaságra ránehezedett.

Varsóban, a vele ellenséges érzületű kancellári körökben, a regimentáriusok táborában, valamint Dominik herceg és a braclawi vajda környezetében Jeremi herceg hallatlan becsvágyáról és vakmerőségéről kezdtek suttogni, felemlegették a hadziaczi esetet, amikor a vakmerő herceg négyezer főnyi haddal jelent meg Varsóban, s a szenátusba bevonulván kész lett volna mindenkit összekaszaboltatni, magát a király személyét sem kímélve.

"Mit lehet várni egy ilyen embertől? - mondogatták. - Ama Xenofon-szerű Dnyeperen túli visszavonulás után, annyi háborús siker és győzelem után, amelyek oly hallatlan dicsőséggel övezték nevét? Micsoda kibírhatatlan gőggel töltheti el a katonaság és nemesség ily határtalan ragaszkodása? Ki állhatna ma ellene? Mi történhet ezzel a Köztársasággal, melynek egyetlen polgára ekkora hatalomra tehet szert, hogy lábbal tiporhatja a szenátus akaratát, s magához ragadhatja a Köztársaság kinevezett vezéreinek hatalmát? Avagy valóban Karol királyfit kívánja megkoronáztatni? Kétségtelenül Marius ő, de ne adja Isten, hogy egy Coriolanus vagy Catilina húzódjék meg benne, mert gőgje és becsvágya mind a kettőével vetekedik."

Így beszéltek Varsóban és a regimentáriusi körökben, különösen pedig Dominik herceg környezetében, kinek Jeremivel való vetélkedése a Köztársaságnak már nem csekély károkat okozott. Az a Marius pedig ezalatt megült Zbarazban, arca komor volt, lelke kifürkészhetetlen. Újabb győzelmei nem derítették fel ábrázatát. Ha egyszer-egyszer újabb fertályos vagy járási közfelkelő zászlóalj közeledett Zbaraz felé, a herceg elébe lovagolt, s egyetlen pillantással felmérte az értékét, azután ismét gondolataiba mélyedt. Menekült az emberek elől, csak magányában tusakodott gondolataival. Így teltek el egész napok. Eközben pedig a város csak úgy nyüzsgött a folytonosan özönlő csapatoktól. A közfelkelők reggeltől éjszakáig ittak, az utcákon járva-kelve zajongtak, s botrányokat rendeztek az idegen ezredek tisztjeivel. A sorkatonaság szintén érezvén a katonai fegyelem lazulását, ugyanúgy kivette részét az evés-ivásból és kockajátékból. Naponta új vendégek, tehát új lakomák és tivornyák is a polgárlányokkal. A katonaság megtöltötte az összes utcákat, még a környező falvakban is állomásoztak a különböző fajtájú lovaknak, fegyvereknek, ruházatoknak, tollaknak, sisakoknak és láncingeknek, a különböző vajdaságok színeinek gazdag változatával. Olyan volt az egész, mint valami rendkívüli búcsú, amelyre a fél Köztársaság összesereglett. Olykor elszáguld egy-egy aranyos vagy bíboros nagyúri hintó, előtte hat vagy nyolc ló, tollbóbitákkal, magyar vagy német viseletű apródok, udvari janicsárok, kozákok, tatárok kíséretében, amott megint néhány selyemben, bársonyban pompázó nemes úr, páncél nélkül, úgy hárítván széjjel maguk előtt a tömeget kisázsiai vagy perzsiai lovaikkal. A kalpagok forgói vagy az álladzó csatjai rubin és gyémántragyogással csillognak - s mindenki kitér útjukból, a fegyvernem tekintélye elől. Amott a tornác előtt a mezei gyaloghadak egyik tisztje páváskodik vadonatúj ragyogó öltözékében, kezében hosszú nádpálcával, polgári szívének arcán elömlő gőgjével. Itt-ott megcsillannak a dragonyosok tarajos sisakjai, amott virítanak a német gyalogság kalapjai, a közfelkelők négyszegletű sapkái, csuklyák és hiúzkucsmák. A cselédség különféle színű öltözékekben sürgölődik, akár a légy a forró vízben Néhol az utcát eltorlaszolják a szekerek, amott csak most vonulnak be kegyetlenül csikorogva, minden tele zajjal, az emberek egymást figyelmeztetve kiáltozzák: "Félre az útból!" A cselédség káromkodása, veszekedése, civakodása, a lovak nyerítése megtölti az egész teret. A szűkebb utcácskák úgy tele vannak szénával és szalmával, hogy alig lehet rajtuk átmenni.

A nemesség, ha felönt a garatra, kitódul az utcákra, s elsütögeti karabélyát vagy pisztolyát, mivel pedig a Wisniowiecki-vitézek figyelmeztetik őket, hogy ez a szabadság csak ideigvaló, mert eljön a pillanat, mikor a herceg kézbe veszi őket, s olyan disciplinába fogja, amilyennek hírét sem hallották, azok annál inkább igyekeznek ezt a szabadságot kihasználni. "Akkor hát gaudeamus[127] amíg szabad! - kiáltják. - Majd, ha eljön az engedelmeskedés ideje, engedelmeskedünk, mert van kinek, mert ez nem gyerkőc és nem orátor, de nem is álomszuszék." És a szerencsétlen Dominik herceg járt a legrosszabbul e tréfákon, mert őt szidták, szapulták a katonanyelvek mindenfelé. Azt beszélték róla, hogy naphosszat imádkozik, este pedig le nem szakad a boroskancsó füléről, s valahányszor a tulajdon hasára köp, megkérdi: "Mi történt?" Azt is beszélték, hogy éjszakára mákonyt szed, s annyi ütközetet látott, amennyi a szőnyegein ki van hímezve hollandus művészettel. Bizony senki sem védte, senki sem sajnálta, leginkább azok csipkedték, akik nyíltan hadilábon álltak a katonai fegyelemmel...

Mindazonáltal Zagloba uram mindenkin túltett a tréfálkozásban és gúnyolódásban, mert derékfájásából kigyógyult, s most igazán elemében volt. Hogy mennyit evett és ivott, hiába is jegyeznénk fel, mert az minden emberi képzeletet felülhalad. Katonák és nemesek állandóan seregestül jártak utána, s nyüzsögtek körülötte, ő pedig mesélt, magyarázott, s tréfát űzött azokból, akik jól tartották. Mint öreg harcos, félvállról kezelte azokat, akik csak most készültek a háborúba, s a tapasztalt katona fölényével mondogatta nekik:

- A kegyelmetek fegyverzete se látott több csatát, mint az apácák férjet, ruhátok vadonatúj és finom illatú, mindazonáltal gondom lesz rá, hogy az első ütközetben ne álljak hozzátok szélmentében. Hej, aki még nem szagolta a háborús fokhagymát, az nem tudja, micsoda könnyeket csal az ember szeméből! Nem hozza a nemzetes asszony reggel a forralt sört meg a borlevest. Megcsappan ám a hasatok, s kiszáradtok, akár a túró a napon. Nekem elhihetik kegyelmetek. A fődolog az experientia! Hej, volt az emberfia sokféle bajban, volt bizony! Zsákmányolt is sok szép zászlócskát, de azt mondhatom, egyik sem járt annyi fáradsággal, mint amaz utolsó, Konstantynów alatt. Vinne el az ördög minden kozákot! Mondhatom, a hetedik verejték is elöntött, míg a rúdját megragadtam. Kérdezzétek meg Skrzetuski uramat, aki Burdabutot megölte, ő a tulajdon szemével látta, és meg is csodálta. Most aztán csak kiáltsátok valamelyik kozák fülébe: "Zagloba!", majd meghalljátok, mit válaszol! De hát mit is beszélek itt kegyelmeteknek, akik legfeljebb legyet öltetek otthon a légycsapóval, egyebet semmit.

- Hogyan volt e dolog, hogyan? - érdeklődtek az ifjabbak.

- Kegyelmetek tán azt akarják, hogy a nyelvem tüzet fogjon a számban az örökös forgástól, akár a szekér tengelye?

- Meg kell öntözni! Bort! - kiáltozták többen.

- Az már más! - felelte Zagloba, s örvendezve, hogy hálás hallgatóságra akadt, elmesélt mindent elejétől fogva, galaci útjától meg Rozlogiból való menekülésétől kezdve egészen a konstantynówi zászló zsákmányolásáig. Azok pedig tátott szájjal hallgatták, néha morogtak ugyan, mikor tapasztalatlanságukat túlságosan gyalázta, de azért naponta más és más kvártélyra hívogatták meg egy kis poharazásra.

Vidáman és zajosan folyt hát Zbarazban a dínomdánom, elannyira, hogy az öreg Zacwilichowski s más tekintélyesebb tisztek is csodálkoztak rajta, hogy a herceg ily sokáig tűri a mulatozást. Ő pedig csak tovább megült kvártélyán. Látszott, szándékosan ereszti meg a kantárszárat katonáinak, hogy az újabb ütközetek előtt minden jóban részük legyen. Közben megérkezett Skrzetuski, s legottan beleesett a forgatag kellős közepébe. Ő is szeretett volna némi pihenést élvezni bajtársai körében, de még inkább sietett volna Barba kedveséhez, hogy minden régi gyötrelmét, minden aggodalmát és remegését elfelejtse ölelő karjaiban. Most azért nem halogatván a dolgot, nyomban a herceghez sietett, hogy jelentést tegyen zaslawi küldetéséről, s engedélyt kérjen az elutazásra.

A herceg a felismerhetetlenségig megváltozott, mióta nem látta, úgy, hogy ijedten kérdezte lelkében: "Ez-e ama vezér, akit Machnówkánál és Konstantynównál láttam?" Mert az előtte álló férfiú vállát meggörnyesztette a gondok súlya, szeme beesett, ajka cserepes, mintha súlyos belső betegség emésztette volna. Mikor Skrzetuski egészsége felől érdeklődött, kurtán, szárazon felelte, hogy nincs semmi baja, a lovag pedig nem merte tovább faggatni. Amint tehát beszámolt portyázó útjáról, nyomban a herceg engedélyét kérte, hogy két hónapra elhagyhassa a zászlóaljat, amíg megházasodik, s feleségét elviszi Skrzetusszewóba.

A herceg mintha álmából serkent volna fel. Ismert jósága eláradt egész arcán, s a lovagot magához ölelve így szólt:

- Vége hát a te szenvedésednek. Menj, menj, Isten vezéreljen. Magam is szívesen ott lennék esküvődön, hiszen tartozom vele a leányasszonynak is, mint Wasyl gyermekének, meg neked is, mint barátomnak, de hát a mostani időkben lehetetlen elmozdulnom. Mikor akarsz indulni?

- Akár még ma, nagyságos herceg úr!

- Akkor hát holnap. De nem engedlek egyedül. Adok melléd háromszáz tatárt a Wierszull zászlaja alól, hogy feleségedet biztonságban elkísérhesd. Velük legjobban célba érsz, s szükséged is lesz rájuk, mert arrafelé lázadó csapatok garázdálkodnak. Levelet is adok Jedrzej Potocki úrhoz, de amíg azt megírom, amíg a tatárok megjönnek, s míg magad is elkészülsz, holnap estig is eltart.

- Amint hercegséged parancsolja! Még csak azt nyerjem meg nagyságodtól, hogy Wolodyjowski meg Podbipieta is velem jöhessenek.

- Jól van. Jöjj még el holnap, búcsúzni és áldásomat venni. Szeretnék a leányasszonynak is némi ajándékot küldeni. Jeles vér az. Legyetek boldogok, mert megérdemlitek egymást.

A lovag már térdelt, s úgy ölelgette szeretett vezére térdét.

Estefelé a kvártélyán meglátogatta az öreg Zacwilichowski, s vele együtt a kis Wolodyjowski, Longinus Podbipieta meg Zagloba. Letelepedtek az asztal köré, s nyomban megjelent Rzedzian kupákkal és kantával.

Ittak s örvendeztek lelkükben, míg végül a beszéd sora a háborús lehetőségekre és a hercegre terelődött. Skrzetuski tíz-egynéhány napig távol volt a tábortól, megkérdezte hát:

- Mondják már kegyelmetek, mi lelte herceg urunkat? Mintha kicserélték volna. Egy szót sem értek az egészből. Isten egyik diadalról a másikra juttatta. S ha a regimentáriusi méltóság elkerülte is, hát aztán? Most mégis az összes hadak hozzá tódulnak, úgyhogy mások kegye nélkül lesz hetmanná, s ő tiporja el Hmelnickijt, mégis valami okból egyre csak emészti magát...

- Netán a podagra kezdi gyötörni - jegyezte meg Zagloba -, mert engem, ha hirtelen belefájdul nagyujjamba, három napig gyötör a melankólia.

- Én meg azt mondom, testvérkéim - szólalt meg Podbipieta fejét ingatva -, nem magától Muchowiecki atyától hallottam, hanem valaki mondta, hogy tőle hallotta, miért gyötrődik annyira a herceg... Eh, csak éppen, mert... hát olyasmit beszéltek, hogy a herceg fölöttébb sok vért kiontott. Nagy hadvezér ő, de a büntetésben nem ismer határt, s azt mondják, most mindent vörösnek lát... nappal is meg éjjel is minden vörös előtte, mintha csak vörös felhő venné körül...

- Ne beszéljen bolondokat kegyelmed! - rivallt rá az öreg Zacwilichowski. - Ez csak amolyan asszonyi fecsegés! Piha! Piha! Kegyelmednek az ökle vas, de a szíve akár a fehérnépé. Láttam én, mi módon sóhajtoztál, mikor Puljant sütögették, s azt mondtad, inkább ott helyben megölted volna. A herceg azonban nem vénasszony, tudja, hogyan kell jutalmazni, s mi módon büntetni. Mit kárál itt kegyelmed badarságokat?

- Hiszen mondtam, bátya, hogy nem tudom - mentegetőzött Longinus uram.

Az öreg azonban még sokáig fújtatott, s hófehér haját simogatva mormogta:

- Vörösek! Hm, vörösek!... Ez is újság? Annak a feje azonban nem vörös volt, hanem zöld, aki kitalálta.

Pillanatnyi csend következett, csak az ablakon át szűrődött be a korhelykedő nemesség lármája.

A szoba csendjét a kis Wolodyjowski törte meg.

- Hát kegyelmed mit gondol, bátya? Mi baja lehet herceg urunknak?

- Hm! - szólalt meg az öreg. - Engem nem avat be titkaiba, hát nem tudhatom. Valamin töri a fejét enmagával tusakodván. Valamiféle lelki harcok ezek, nem lehet másképpen... s minél nagyobb a lélek, annál súlyosabb a tusa...

S a vén lovag nem tévedett, mert íme, a herceg, a győzedelmes hadvezér e pillanatban kvártélyán porban hevert a feszület előtt, s élete egyik legsúlyosabb harcát vívta.

Az értelem, a lelkiismeret, a hazaszeretet, a büszkeség, saját erejének érzete, a nagy tettekre való elhivatottság mind bajvívókká változtak lelkében, s ádáz harcot vívtak egymással, amelytől szakadozott a lelke, hasadozott a feje, s fájdalom marcangolta minden tagját. Íme, a prímás, a kancellár, a szenátus, a regimentáriusok és a kormány akarata ellenére hozzá, a győzedelmes hadvezérhez siettek a fertályos hadak, a nemesség, a főurak idegen zászlóaljai, egyszóval az egész Köztársaság az ő kezébe tette le sorsát. Még egy hónap vagy kettő, s Zbaraz alatt százezer harcos áll készen, hogy életre-halálra megütközzék a testvérháború sárkányával. Erre elvonultak szemei előtt a jövendő képei, besugározva a hírnév kimondhatatlan fényével. Íme, megremegnek, akik őt mellőzték, hogy megalázzák - ő pedig fogja ezeket az ércből öntött harcosokat, s elvezeti az ukrán sztyeppekre olyan győzedelmekre, oly diadalokra, amilyenekről még nem hallott a történelem. S ő érzi, hogy van ereje ehhez - vállából Szent Mihály arkangyal szárnyai nőnek ki. Íme, e pillanatban óriássá változik, akit az egész vár, egész Zbaraz, az egész Ruténföld nem bír befogadni. Szent Isten! Ő söpri el Hmelnickijt! Ő tiporja el a lázadást: - ő szerzi vissza a haza békességét! Látja a határtalan mezőket, a százezres hadakat, s hallja az ágyúdörgést... Csata! Csata! Soha nem hallott, szörnyű mészárlás! Holttestek és zászlók százezrei lepik be a vérben ázó sztyeppet, ő pedig végiggázol Hmelnickij testén, a trombiták harsognak, s hangjuk elhat egyik tengertől a másikig... A herceg felugrik, kezét Krisztus felé nyújtja, s feje körül valami vöröses fény lángol: "Krisztusom, Krisztusom! - kiáltja. - Te tudod! Te látod, hogy van erőm erre, mondd hát, hogy tegyem, mondd hát, hogy kötelességem!"

Ámde Krisztus fejét mellére horgasztja és hallgat, oly fájdalmasan, mintha csak az imént feszítették volna meg.

A vár szobájába beszűrődik a hold halvány fénye, de az órák kései időt ütnek, s a kakasok megszólalnak. Nemsokára nappalodik, de vajon olyan nap lesz-e ez, amikor az égi nap mellett a földön is felragyog egy új nap?

A knyáz tovább vergődött. Mi lesz, ha ő a kezébe ragadja a hatalmat, s a szenátus, a kancellár és a regimentáriusok árulónak kiáltják ki. Egy másik polgárháború? Meg aztán vajon Hmelnickij a Köztársaság legnagyobb és legveszedelmesebb ellensége? Hiszen nemegyszer támadtak reá sokkal nagyobb hatalmak. Hiszen, mikor Grunwald alatt kétszázezer vasba öltözött német vonult fel Jagello hadai ellen, mikor Chocim alatt a fél Ázsia szállt harcba ellene, még fenyegetőbb volt a pusztulás - s ugyan mi történt ez ellenséges hatalmakkal? Nem! A Köztársaság nem fél a háborúktól, s nem a háborúk okozzák a vesztét! De mért van az, hogy aki legyőzte a kereszteseket és a törököket, ily diadalok, ily titkos erők, ilyen dicsőség ellenére olyan gyenge és tehetetlen, hogy egyetlen kozák előtt térdet hajt, a szomszédok marcangolják határait, a népek nevetségére szolgál, szavára senki sem figyelmez, haragjával senki sem törődik, s mindenki pusztulását jövendöli?

Miért? Hát a főurak büszkesége és becsvágya, az önkényes cselekedetek, az erőszakoskodás miatt. Nem Hmelnickij a legfőbb ellenség, hanem a belső fejetlenség, a nemesség önkényeskedése, a hadsereg elégtelensége és fegyelmezetlensége, a viharos sejmek, a civakodás, ellentmondás, a zűrzavar, a tehetetlenség, a priváták és a fegyelmezetlenség - s legfőképpen a fegyelmezetlenség. A fa is belülről korhad és odvasodik, s aztán az első vihar kidönti - parricida az, aki kezét ilyen munkába mártja, átkozott, aki ilyen példát ad, átkozott ő és gyermekei tizedíziglen!...

Menj hát, Niemirów, Pohrebyszcze, Machnówka és Konstantynów csatatereinek győzelmes hadvezére, menj, hercegvajda, menj, ragadd ki a hatalmat a regimentáriusok kezéből, tipord a törvényt és a felsőbbséget, s adj példát az utókornak, hogyan kell az anyaméhből kiszaggatni.

A herceg arcán ijedtség, kétségbeesés és téboly tükröződik... Retteneteset kiált, s mindkét kezével hajába markolva hull porba a Krisztus előtt.

A hajnalpír már ott fénylett az égen, aztán jött az aranyos nap, s megvilágította a termet. A fal párkányain megindult a verebek és fecskék csicsergése.

A herceg felkelt s ment, hogy felköltse Zelenskit, az ajtón kívül alvó csatlósát.

- Nosza, ugorj csak az ordonáncokért - mondta -, küldjék hozzám a várban meg a városban állomásozó ezredeskapitányokat, fertályosokat és közfelkelőket egyaránt.

Két órával később a terem kezdett benépesülni bajuszos, szakállas harcosokkal. A herceg emberei közül ott volt az öreg Zacwilichowski, Polanowski, Skrzetuski Zaglobával együtt, Wurcel, Machnicki óbester, Wolodyjowski, Wierszull, Poniatowski, csaknem minden tiszt a zászlósokig, kivévén Kuszelt, aki Podole felé járt portyázó úton. A fertályos hadaktól ott volt Osinski és Korycki. A jelesebb nemes urak közül is jócskán összeszedelőzködtek, mégpedig igen előkelő személyiségek is, az ország minden részéből, kastellánoktól egészen a kamarásokig... Zajlott a terem a beszélgetéstől, olyan zsongás volt, akár egy kaptárban, s minden szem az ajtó felé fordult, amelyen a hercegnek kellett belépnie.

Egyszerre mély csend lett. A herceg belépett.

Arca nyugodt, derűs volt, csak álmatlanságtól vörös szeme és kemény vonásai árulták el a megvívott harcot. Ám szelídségén, sőt nyájasságán is átütött a komolyság és hajthatatlan akaraterő.

- Nemes uraim! - kezdte. - Ma éjjelen az Úrral és önnön lelkiismeretemmel beszélgettem arról, hogy mit kell tennem. Most azért közlöm kegyelmetekkel, s ti közöljétek a többi lovagokkal, hogy a haza java és a vereség közepette szükséges egyetértés érdekében a regimentáriusok vezérlete alá vetem magam.

A gyülekezetben néma csend támadt.

Aznap délben a vár udvarán útra készen állt Wierszull háromszáz tatárja, hogy Skrzetuski urammal útra keljen, a várban pedig a herceg ebéden fogadta a főbb tiszteket, ami egyúttal búcsúlakoma is volt Skrzetuski számára. Őt ültették hát a herceg mellé mint "vőlegényt", közvetlenül mellette pedig Zagloba foglalt helyet, hiszen mindenki tudta, hogy az ő talpraesettsége és bátorsága mentette meg a "menyasszonyt" a végső veszedelemből. A herceg vidám volt, mert szíve megszabadult a tehertől, s poharat emelt a jövendő kis család virágzására. A falak és ablakok csak úgy reszkettek a lovagok dörgő éljenzésétől. Az előszobákban a cselédség sürgött-forgott Rzedzian vezérlete alatt.

- Nemes uraim! - szólt a herceg. - E harmadik serleget a jövendő nemzedék egészségére. Jeles fészek lesz ez! Adja Isten, hogy az alma ne essék messze a fájától. Szülessenek méltó sólyomfiak a derék sólyom apától!

- Vivant, vivant!

- Ezt köszönetül! - kiáltotta Skrzetuski, felhajtva egy hatalmas serleg almáziát.

- Vivant, vivant!

- Crescite et multiplicamini.[128]

- Kegyelmednek legalább fél zászlóaljacskát kell kiállítania - jegyezte meg az öreg Zacwilichowski nevetve.

- Ez végig elskrzetuskisítja a hadsereget! Ismerem én őkelmét! - kiáltotta Zagloba.

A nemes urak harsányan felkacagtak. A bor már kezdett a fejekbe szállni. Mindenütt vörös arcokat, mozgó bajuszokat lehetett látni, a hangulat percről percre emelkedett.

- Ha már itt tartunk - kiáltotta Jan uram jókedvűen -, bevallom, hogy a kakukkmadár tizenkét fiakat számlált ki nékem.

- Istenemre, minden gólya beleszakad a nagy munkába! - harsogta Zagloba.

A vendégsereg újabb harsány nevetéssel felelt, nevetett mindenki, a terem mintha mennydörgött volna az általános kacagástól.

Ekkor a terem sarkában megjelent egy porlepte, komor látomás, s az asztal, a lakoma és a sugárzó arcok láttára megállt a küszöbön, mintha haboznék, hogy belépjen-e.

A herceg pillantotta meg leghamarabb, összehúzta szemöldökét szeme fölé emelte kezét, s így szólt:

- Ki az ott? Hej, Kuszel! A portyáról! Mi újság? Mi hírt hoztál?

- Nagyon rosszat, nagyságos herceg úr! - felelte az ifjú tiszt különös hangon.

A gyülekezetben mintegy varázsszóra, hirtelen csend támadt. A szájakhoz emelkedő serlegek félúton megálltak, minden szem Kuszelre tapadt, kinek fáradt arcáról fájdalom tükröződött.

- Akkor inkább ne is szóltál volna, mikor vidám poharazásban vagyunk - mondta a herceg -, de ha már elkezdted, fejezd is be.

- Nagyságos herceg úr, én sem akarnék kuvik lenni, mert e hír alig jön ki a számon.

- Mi történt? Beszélj!

- Bar... elesett!

84. Lengyel paraszti viselet, fehér vagy színes vászonból vagy darócból készült, térdig érő köpeny. (lengyel) ^[VISSZA]

89. Helyőrség. (latin) ^[VISSZA]

90. Fegyveres erőszak, leányrablás és lázadás, azaz a főbenjáró bűnök. (latin) ^[VISSZA]

98. A had ideiglenes főparancsnoka, mint a távollevő hetman helyettese. ^[VISSZA]

101. Éleselméjűség. (latin) ^[VISSZA]

105. A királyválasztást előkészítő sejm összehívása. (latin) ^[VISSZA]

106. Trónszünet. A király halála és az új király megválasztása közötti időszak. (latin) ^[VISSZA]

107. Xenofon (i.e. 434-355) - görög történetíró és hadvezér. Kyrosz kisázsiai hadjáratában a kunaxai vereség után ő vezette vissza - számtalan viszontagság között - a tízezer görög zsoldost Hellászba. ^[VISSZA]

110. Dicsőség neki! (ukrán) ^[VISSZA]

111. Késedelemben a veszély. (latin) ^[VISSZA]

112. Fáradtak. (latin) ^[VISSZA]

113. Határozat, életelszántság. (latin) ^[VISSZA]

114. Alárendeltségi fegyelem. (latin) ^[VISSZA]

115. Beszélek latinul. (latin) ^[VISSZA]

116. Akadály. (latin) ^[VISSZA]

117. Katolikus püspöki föveg. (latin) ^[VISSZA]

118. Kiáltvány. (latin) ^[VISSZA]

119. Szónoklat. (latin) ^[VISSZA]

120. Színház, komédia. (latin) ^[VISSZA]

121. Eressz. (ukrán) ^[VISSZA]

122. Mérséklet, szerénység. (latin) ^[VISSZA]

123. Kisiel vajda. ^[VISSZA]

124. Hogyan? (latin) ^[VISSZA]

125. Senkit ki nem hagyva. (latin) ^[VISSZA]

126. Telhetetlen farkas. (latin) ^[VISSZA]

127. Örüljünk. (latin) ^[VISSZA]

128. Növekedjetek és szaporodjatok. (latin) ^[VISSZA]

---