GÁRDONYI GÉZA:
LÁTHATATLAN EMBER.


(A katalaunumi csata.)

Azonban nálunk is megdördülnek a dobok, rikoltanak a kürtök, és megszólal a síposok zenéje. Az indulás bősz üvöltése nyom el kürtöket és sípokat.

Csáth hátratekint reám, hogy ottvagyok-e? A szeme máris véres. Az arca úgy fénylik az izzadságtól, mintha belakkozták volna.

Rajtam a halál hideg borzongása fut át. Izmaim, mint a fölvont íjj, várják a feszültség fölszabadulását.

Atilla fölemelkedik a lován, s visszatekint. Indulót villant a kardjával.

Háromszázezer torok üvölti a haj rá! kiáltást. A paripák robogva indulnak a római sereg derekának.

- Isten segíts!

A föld reng. A levegő hangok vihara. Mindenki előrehajolt testtel száguld a csapatvezérek után.

S egymás nyomában szakadoznak elő a csapatok, s mint a sakktábla kockái, egy-egy üres tér marad mögöttük. Az üres teret csakhamar kitölti Berki, Orgovány, Dorog és Mácsa serege.

A mezőn kiszélesedett csoportokban vágtatnak tovább. Elől a jobb erejű lovak, mint a keztyűből ahogy kinyúlnak az ujjak, - alig győzik fékezni az ilyen lovakat. Utánok, amint futamatnyi tér marad, megindul Upor, Bálán, Madarász és Kamocsa serege; azok után Urkon, Betegh, Aladár és Zsögöd.

Mink következünk.

Mint az elpattanásig feszített íjj, úgy álltunk eddig, várva a tér-szakadást. Mikor már oly messzire voltak az előttünk elmentek, hogy megindulhattunk, Csáth is rikolt egyet és megrázza az íjját:

- Haj rá, Isten uram!

S burr! megindulunk.

Mink indulunk-e csakugyan? vagy hogy a föld alattunk, az fut visszafelé? A lólábak szinte hasig felkapódnak, meg szétrúgódnak. Ugyancsak kell a két térdemet szorítanom, hogy a rohanó lónak a hátán megmaradjak.

- Huj! Huj!

Nem szabad elmaradnom Csáthtól. Balról mellette Ladó roptat egy nagy öblös bőr-pajzzsal. Neki a harcban csak az urára kell vigyáznia. A nagy paizzsal minden balsó dárdát és ütést neki kell fölfognia. A nyomában mink ketten Karaccsal, aki fölnyergelt lovat futtat a magáé mellett, hogy ha netán az úrét ellőnék, ledöfnék, azonnal más lóra kaphasson.

- Huj! Huj!

Vágtatunk. Azazhogy visz a ló. Mert bizony az első percekben megint megzsibbadtam. Az a pokoli hujjogás, a lovaknak ijedt prüsszögése, dobogása, az a felkavargó por... apokaliptikus világzavarodás.

- Huj! Huj! Hujrá!

Mintha a szó láng volna a mellekből.

De csak az első percek nyomása volt ez. Aztán egyszercsak valami soha nem érzett erő van bennem. Az az ordítás körülöttem, a harag erejének ordítása, az erősít meg.

A lovasok elszéledve rohannak tovább, mint ahogy az öntöző kannából hulló víz szokott elszéledni. Csakhamar porfelhős tágasság nyilt körülöttem, úgyhogy előreragadhattam az íjjamat.

Lovam kantárát a nyereggombra csapom. Rántom-feszítem én is az íjjam húrját. De még nem lövünk.

A mező gyepe fölszakadozott a lovak patkójától. A porfellegben alig látom Csáthot is.

- Huj rá!

Kürt jel:

- Nyilazz!

A világ elhomályosodik előttem: nyilak felhője az, a mi nyilaink felhője. Én is megszorítom a térdemmel a fakót, hátrahajlok, s fellövöm a nyilamat a magasba.

Micsoda süvöltés, suhogás! Rémült lovak fujása. Bősz emberek hujjogása!

De amonnan is száll már a nyilak felhője. Pajzsomat fölkapom. Egy nyíl belecsattan a nyeregfába, a másik egy perc mulván a pajzsomon koppan el. Uram, Istenem, csak a lovamat ne érje nyíl!

De vágtatunk tovább.

A rohanásban látom már a réseken a pajzsok alá sűrűdött ellenséget. A lovak szügye dörgő ropogással nyomakodik rájok. Csattog, zuhog a szöges buzogány. A huj rá ordítás valami különös vonyításokra, rikoltásokra változik. Én még csak a mieink lovát látom magam előtt, amint tajtékzó szájjal hánykódnak, de a lovam már halottakon ugrat. Lándzsát elő! Hiszen ezek az alánok! Tipord lovam, tipord! tipord a fetrengő férget!

Íme, velem szemben is kihuzakodik egy életben maradt! Nem: leütötte Csáth. Van helyette másik: egy borzas szakálú, páncélos alán. Lándzsája eltörött. Fabuzogányt sujt, jobbra valakire. Ütök jobbra-balra én is, ahol fejet látok. Irtóztató erő van bennem, házat tudnék vele dönteni. Puff kutya, ne! Az én combomra is zuhan valami. Oda se neki! Csáth! Ahol rántja vissza a lovát, s az arcához kap. Mellettünk üvöltve száguldnak előbbre, akik mögöttünk voltak.

Lihegünk. Legalább is egy órát küzdöttünk. A lovak is zihálnak. Hátsó lábaik közt csorog az izzadság fehér tajtékja. A kengyelemet rövidebbre kellene csatolnom, hogy feljebb ágaskodhassak, mikor ütök. Csak időm lenne rá! A tüdőm szinte szakadoz a lihegésben. Szomjas vagyok.

Nézem Csáthot, hogy mi baja? Vérrel pöki oldalt két-három fogát. Irtózatosan káromkodik. Kirázza a könnyet a szeméből, s odaordít Ladónak:

- Fokost!

S fokost ragad. Az alán oly sűrűn áll, mint az aratatlan búza. Csak a lovat döfik. Kapálódzó lovak és földön fetrengő emberek halmaza bástyázza el őket. Kanyarodnunk kell, hogy ismét hozzájuk férhessünk. De a portengerben a pirostollas frank lovasság hullámzik elő. S reánk!

A két lovassereg összerobban. Pajzsok duhogása, sisakok csattogása, rikoltozás, kiáltozás, lovak prüsszögése. No, pokoli gabajodás! Egy vérbeborult frank lovas lükken reám. A buzogányomat a mellének sujtom. Lefordul. A lova nekitorlódott az enyémnek. Azt is főbeütöm. A portól nem látok már. De hallom a visszahívó kürtölést. Eldöbbenek. Rántom a lovam zabláját. A sűrűség nagy. Megfordulni nem lehet. Az idegen lovasság nyom bennünket visszafelé.

De mögöttem tágul a tér. A lovam ágaskodva fordul meg és eliramodik a többi után.

- Áldjon meg az Isten, okos állat!

Egy mellettünk visszarohanó csapat ragadja át tőlünk a harcot, s mi lihegve állunk új hadirendbe.

- Hálistennek: élek.

A sereg véres. Csáth kürtje rendbeigazodást fúj. Pihenünk. A frank lovasok sodra olyan erős volt, hogy ezer lépésnyire tolt bennünket, mígnem Orgovány hada segítségünkre érkezett, s oldalba fogta a frankokat.

- Kerítsd!

Meddig tartott ez az ember-irtás, nem tudom: talán negyedóráig, talán egy óráig. Csak azt láttam, hogy a burgundok fogyton-fogynak, mígnem az utolsó is lehull, s a hunok összeszorult gyűrűje a halommá nőtt holttestekre fut föl.

A kürtök akkor fordulót rikoltanak.

Új csoportok képződnek. Döglovakon ugrálva vágtatunk, arrafelé, amerre a csapatfők és a zoltánok vezetnek.

Atilla fehér zászlója lobog a távolban, talán az ellenséges tábor közepén. Arrafelé visznek.

De nekem már fogyton az erőm. Vérzek is. A jobb oldalomon nincs egy tenyérnyi tiszta hely. A kantár is oly véres, hogy csúszik a markomban. Szeretnék visszatérni a táborba, vagy legalább pihenni egy negyedórát. És inni sokat, egy vödör vizet. Nem lehet.

Az ellenség szekereihez értünk. Észak felöl dühös víjjogással nagy seregben futnak elénk a mi festett pofájú gelonjaink.

A következő pillanatban elborítják a szekereket: láncokat szaggatnak, a szekerek közt nyílást törnek, bontanak.

A levegőt liszt felhőzi be, s a liszt-felhőben a szekerek védelmére szálló gyalog frankok kardjával a gelonok tőre villog össze.

Mi csak elrohanunk mellettök, s ismét egy gabajodásban akadnak meg és vergődnek prüsszögve lovaink.

Ma már nem bírok irtózás nélkül gondolni arra a sokadalmas embergyilkolásra, a vérre, amelyben meg-megsiklott már a lovunk lába, s a holttestekre, amelyek halommal hevertek mindenfelé, ló és ember egymáson, összevissza. De akkor, mondom: nem voltam ember. A lélek mintha helyet cserélt volna bennem, egy vadállatnak a lelkével, - öltem és öltem tigris-erővel és gyűlölettel minden ellenfelet. A magam halálára se gondoltam már. Pedig ott, hogy egy erős haddal viaskodtunk, csapás csapásra hullt reám is, mígnem valami csép vagy bárd úgy fejen sujtott, hogy elsötétült előttem a világ, s leszédültem a lóról. A halottak közé.



BÁRSONY ISTVÁN:
EGY ÓRA ODAKINT.


Az ég csupa fény, a föld csupa árnyék. Legalább itt, ahol én ácsorgok és várom az estét, amely kezd már lassankint jelentkezni.

Erdő van körülöttem. Lombját hullató októberi erdő, azzal a csudás tarkasággal, amibe a falevél haldoklása szokott öltözködni.

Azt hinnéd, csak a tavasznak, meg a nyárnak van díszruhája: amazé csupa koszorú, csupa bokréta, emezé a felséges zöld ezernyi árnyalatának a változata... Pedig az ősz tarkább az erdőn mindegyiknél. A tavasz fehér virággal borít be nem egy erdei fát és színes foltokat fest a mezőkre, de az őserdőnek alig juttat másból, mint a terjedő zöldből. Ami a tavaszi erdőt megtarkítja, az nem a faóriások színpompája, hanem a virágzó bokor, a cserje, az apró erdei rétek szőnyege. A nagy fák egyetlen, igaz, tökéletes díszköntöse a zöld; azt a nyár fejleszti ki pazarló gazdagsággal. De ez a nyári hatalmas zöld mégis csak egy szín, egyetlen színnek a szeszélyes játéka, ami szinte hamvassá válik a rezgő nyárfán, kékesbe csap át a fűzek lombjain, a bükk galyából teljes zöldet fakaszt, sötéten hinti a remény színét a tölgy koronájára s a fenyvest majdnem gyászba borítja feketülő sűrűsége által.

Az ősz tarkasága ellenben a szivárványszinek tarkasága. Az októberi erdő minden fáján meglátni már a mulandóság szellemének az érintését; vége a lombok üde zöldjének, a növényi élet e gyönyörű színe elváltozik, megapad erejében; lészen belőle százféle sárga, százféle piros, százféle barna; s ami árnyalata van a sárgának a zöldig, a pirosnak a violaszínig, a barnának a koporsó feketeségéig, azt mindet meglelem benne.

És én most benne vagyok a haldoklás e kacérkodó színjátékában.

A nap rézsutosan szorítja át sugarait a szálerdő lombja közt, hosszú árnyékot vetnek a magányos fák. A galyakról szakadatlanul hull a fonnyadt levél, néhol nagyon is észrevenni már, hogyan ritkul az erdő üstöke.

"Kár! kár!"

Egy csapat fekete varjú húz át a fejem fölött, nagyon igyekszenek, sietős útjok lehet. Nyugaton, a kékes-zöld alkonyati égen, valami különösség rajzik. Apró fekete pontok suhannak el egymás mellett, keresztül-kasul; egyik felfelé száguld, mintha az égbe akarná befúrni magát, a másik szárnyaszegetten hull lefelé, míg egy hirtelen lendülettel megint visszakanyarodik a pajtásai közé.

"Kár! kár!"

Az ott egy ezred fekete madár. Csupa vetési varjú, szelet érez, vihart jósol légi táncával s aközben éjjeli szállás után is néz. Oda sietnek a messziről érkezett cimborák.

Elkáprázik a szemem, amint a kóválygó fekete pontokra meresztem; alattok pirosló sáv kezdődik az égen, éppen most bukott le a nap a fák koronája mögé, én már egy csöppet sem láthatom az arcát.

Egy negyed öt mult.

Majd megsüketülök a kegyetlen károgástól, amivel tán nekem ad szerenádot ez a csúf banda. Dehogy! Hektort utálják, a kutyámat; azért kavarognak irányunkban, amíg alá nem húzódom az ideges vizslával egy sötét lombbal védő tölgycserjének.

Megint csöndes az erdő, mehetek tovább egy házzal, egy fával. Az utat süppedékessé tette az őszi esőzés, meglátni benne minden lépés nyomát. Még a fácánok háromágú lábjegyét is mind tisztán ki lehet venni rajta. Levezet a keskeny, gyöpszélű út az aljba, ahol a hűvös völgyben valami ér kanyarog a fák közt. Messziről csak a fű élénk zöldje sejteti, hogy meg szokott ott állni az esővíz, de amint közelebb érek, látom már itt-ott a csillogó vizet az erdei pocsogó területén.



TORMAY CECILE: RÉGI HÁZ.


(Görgei bevonul a visszafoglalt Buda várába.)

Körülötte katonák kezdtek jönni. Puskaporfüstös, izzadt embersorok. Szélről doboltak. Kétoldalt kísérte őket a tömeg. Az egész út énekelt.

A házak ablakában, mint fehér lángok lobogtak a kendők.

Anna és Kristóf is az ablakhoz futott. Szemközt már leszállt a nap a vár fölött. Buda tornyos, tetőcsúcsos körvonala sötét volt a vörös égen. Egy fekete város a hegy tetején. A Duna hídján tüskés, sötét vasfolyam ömlött át Pest felé... szuronyos katonák. Ők is hátba kapták a napot: nem volt arcuk az árnyékban.

Anna kihajolt az ablakon.

Legelől egy ember alakja emelkedett a hullámzó, fegyveres tömeg fölé. A vörösdolmányos. A vezér... Lova nem látszott. Mintha az élő ár vitte volna őt önmaga fölött.

A pesti hídfőn innen a vörösdolmányos visszanézett a vár felé. Arcéle erősen, tisztán világosodott ki a budai háttérről. Pápaszemének az üvegjén megcsillant a nap visszfénye: egy uralkodó láng a sötétben.

- Látod őket?! - kiáltott Anna és mialatt a vezérre nézett, úgy rémlett neki, mintha az ő arcában egyszerre meglátta volna a mögötte árnyékban jövőknek, - az egész győztes seregnek az arcát.



KRÚDY GYULA: A HÍDON.


Szindbád, a hajós, midőn közeledni érezte halálát, elhatározta, hogy még egy utolsó utazásra indul, mielőtt elhagyná a sztambuli bazárt, ahol egy régi szőnyegen üldögélve, pipáját szivogatta. Eszébe jutott fiatál korából egy város - völgyben és piros háztetőkkel, ahol a barna híd ódon ívei alatt színes kavicsok felett vágtat egy tiszta kis folyó és Szindbád a híd kőpárkánya mellől álmodozva nézte a messziségben alvó, kék erdőket... Ide kívánkozott mégegyszer Szindbád, mielőtt utolsó pipáját kiszívta volna a régi szőnyegen: a kék erdőket látni a messziségben és a híd lusta ívei alatt serényen utazgató folyót. Egy kőszent áll valahol a hídon, látni lehet onnan a kis cukrászboltot, dohányszínű függönyeivel, valamint kopott, aranyos betűivel. A. Marchali, mondják a töredezett betűk a boltocska felett, ahol Szindbád egykor sarkantyúját pengette és a háromlábú billiárdasztal felett dákójára támaszkodva, kecsesen, könnyedén és ábrándosan álldogált, mert a cukrásznénak barna szeme, barna haja volt. Sárgaborítékos regényt olvasott a kassza mellett és midőn a tekegolyók futkározásukban megcsörrentek a zöld posztón, álmodozva, szórakozottan fölpillantott a cukrászné a regényből. Ezért állott Szindbád dákójára támaszkodva minden délután a billiárd felett és dús, puha haját titkon megigazította a kassza tükörében.

- Vajjon él-e még Amália? - kérdezte Szindbád a sztambuli bazárban és nemsokára útrakelt a piros tetők felé, ahol egy folyó szeli keresztül a várost és a hídról álmodó erdőket látni.

A városka (amelyben Szindbád egykor katonáskodott) mintha mitsem változott volna. Némely vidéki város, a hegyek között, völgyekben, mintha századokig aludna, ha egyszer elalszik. A régi királyok okozták ezt, akik egyszer valamiért megharagudtak a helyre és kegyes, termékeny pillantásukat levették a városkáról. Mit csináljon a városka, ha a király többé nem néz rá? Bánatában elalszik és álomba merülve várja, amíg valamely királynak ismét odatéved a tekintete, hogy a városka megrázkódjon és felébredjen. A királyok még mindig haragudtak arra a városra, ahová Szindbád elutazott, mert a toronyórák is megállottak itt. Valami olyan időt mutattak az órák, amilyen talán soha sincs. A kapuk, amelyek többnyire a falba vésettek, az ajtók, amelyek halkan és csendesen nyílnak sötétes folyosókra: bezárva. A sárkányfejű esőcsatornák felmondták a szolgálatot, az esővíz másfelé csurog alá az ereszekről és a kis boltok előtt ugyanazon fakó ostornyeleket rázogatja a szél. Egy téren valahol egy boltajtó nyikorgott és egy kis csengő csilingelt és Szindbádnak úgy tűnt fel, hogy huszonöt év előtt sötét estéken ugyanígy sírdogált az ajtó, csengett a kis csengő gyertyáért, kőolajért járó cselédlányok keze alatt. Majd ablakokra bukkant, amelyeken már akkor is - sarkantyús legény korában - lezártszemű zsalugáterek foglaltak helyet. Már akkoriban eltűnődött ezeken a halott ablakokon, amelyeket sohasem nyit fel senki és a por vastagon rakódik a zsalukra. Vajjon mi lehet az ilyen ablakok mögött? Talán egy halott fekszik ott ravatalán és sárga viaszgyertyák bágyadt, kékes párák közepette lobognak a koporsó körül. Vagy egy asszony alszik odabenn csendesen és valakiről hosszasan és édesdeden álmodik. Vagy talán egy kép függ a falon, a bezárt ablak mögött, valakinek a képe, akinek kedvéért örökös homályba borult a szoba... Szindbád így bandukolt végig a csendes városon és egy utcasarkon hirtelen megállott, mert a közelben megszólalt egy öreg, pohos toronyka harangja és mély hangon beleszólt a délutáni csendbe. És mindjárt ezután valahol, valamerre katonák trombitáltak és Szindbád sétapálcáját, mint egy kardot, hóna alá kapta és bokázó, friss lépésekkel indult most már az A. Marchali-féle cukrászbolt felé, mint egykor hajdanában... Hátranézett, hogy miért nem csörögnek sarkantyúk a sarkán.



MÓRICZ ZSIGMOND:
KEREK FERKÓ.


Végre beért a tanyájukra. Az árnyékon forró szellő csapott az arcába, de a kastély előtt már hűvöset érzett s tudta, hogy pár perc mulva a szobák jégverem hűvösében kabátjába fog burkolózni, hogy keresztül ne nyilaljon a tüdején a kripta szele.

A kastély kihalt volt, sehol emberi hang, emberi mozgás. A lovát csak eleresztette s az engedelmesen állott, míg kizabolázta, aztán füvelve ment csendesen az istállók felé.

Ferkót barátságosan üdvözölték a bronzagarak a kapu fölött, egy tucat volt elhelyezve ott, s nagyon előkelően nyujtózkodtak, leffentgettek a napon. Most egyszerre megkapta az érdeklődését a ház, amely a fajtájának az egyéniségét, a karakterét hosszú időkre őrzi. Itt építették meg, távol az ellenséges kún városoktól, erősre és erőszakosra az uradalom közepén. Gőg ült a házon, gőggel volt töltve a duplatetőkig, gőg nőtt fel a falakból, amelyek nem tudtak mit csinálni pöffeszkedésükben, hát henyemód kinőttek a kelletén túl s a széles földszintes, négyszögű épületnek mind a négy oldalán még egy emeletre emelkedtek, csak úgy igazi cél nélkül, hogy többet mutassanak. Az emeletnyi magas toldás falba nagy keresztek voltak vágva minden ablaknak megfelelően, azokon át látszott a fekete, korhadt zsindelyű manzard tető. Mindenfelé ez a telhetetlenségből dagadt pöffeszkedés ütött ki. A keskeny bejáró kapu elé négy korinthusi oszloppal előtér került, szűk és alkalmatlan és fölösleges. És ez a tornác többször ismétlődött a házon, némelyik oldalon kétszer is; egyik másik ajtót sem kapott, de azért dülleszkedett és gőgösködött. És bent a ház. Az egymásba nyíló apró és kényelmetlen szobák sora a tágas, rideg folyosó hosszán. Sorra rakva, mint a cellák s háromnál, négynél több nem nyílt egymásba. Egyforma külön apró lakosztályok, száz-kétszáz éves, erős, kemény, de különösebb érték nélküli bútorokkal. Múzeum ma és nem emberi élet tanyája, de a középszerűségnek, és tehetetlenségnek múzeuma.

Ferkó átment az udvaron, amelyen egy, rengeteg nagyságú, hármas törzsű, szép tamariskafa állott, alatta zöld fű az árnyékon és sok, sok áloé, az egyetlen dísznövény a kastély körül, melynek mégis különösebb gondozás kell, bement a saját szobáiba. Három kis szoba volt ez a lakás is, mint elől a főbejárat mellett az apjáé és csupa régi, régi tárgy, csupán a könyvtárszobában voltak új könyvek szétszórva a tágas íróasztalon s rendetlenül begyömöszölve a magas polcok avult könyvsorainak, meg a gyönyörű empire könyvszekrényeknek rekeszeibe.

- Ajjaj - sóhajtott Ferkó és levetette magát egy kemény pamlagra, amelynek finom fakerete oválisan hajlott alulról, úgy vette öblébe az embert, hogy sehogy sem lehetett benne kellően elheverni. Tán ezért fészkelődött Ferkó annyira jobbról-balra-keresztbe és sóhajtozott nagyokat.



BENEDEK ELEK:
ÉDES ANYAFÖLDEM.


Az én falum szinte félve húzódik meg a Barót-patak jobb- s balpartján, igen szűk völgyecskében. Nemcsak a falu kicsiny, de a neve is: Kisbacon. Nem csoda, ha szűk völgyecskében húzódott meg, ugyebár? Olyan szűk e völgy, hogy a falu hasonfelét szép szelíden emelkedő, lankás hegyoldalra tolta-tologatta idők során a szaporodás. Észak, kelet s dél felől szelíden, csendesen emelkedő hegyek karimázzák, s ha nyugoti oldalára is vet még egy kis hegyet a Világteremtő, tökéletes volna a kép rámája, legteljesebb a nép nyugodalma: nem háborítaná a nyugati szél, mely a civilizációval fagyos szeleket is röpít szárnyain. Ennek a szélnek német szél a neve. Nyilván sűrű oka volt őseinknek, hogy ennek nevezék...

Egy hosszúkás tál, melynek kicsorbult egyik vége, ebben a tálban egy csudaszép bokréta: ez az én szülőfalum. Ebben a faluban minden háznak van gyümölcsfás és virágos kertje, s május havában, amikor itt a gyümölcsfák virágba borulnak, Csík-orra tetejéről (a szomszédos "Csíkország" orra ez a hegy) óriás bokrétát lát ájtatosan bámuló szemed. Bokrétát, melynek szépségét a kikandikáló piroscserepes házfödelek nem rontják, de sőt emelik. Az én gyermekkoromban ritka volt még a piros cserépfödél. Széles cserfa-zsindely barnállott az alacsony falú, magas tetejű házakon; naptól, esőtől fakult szalmazsupfödél jutott a pajtáknak meg a csűröknek; de akkor is megvolt minden háznak utcára mosolygó virágos kertje, minden kertnek a maga gyümölcsfája: rozzsalérő, fótos, zsíros, édes, írós (más néven: sólyom) páris-almát, eleinérő, vagyis koránérő, nyakas, bartamisz körtét, moskotár, madárka, perpence szilvát termő fája: - akkor is egy szépséges szép bokréta volt az én falum, tálán szebb a mainál. Bizonyosan szebb.



TAMÁSI ÁRON:
SZŰZMÁRIÁS KIRÁLYFI.




IV.


Violaszínben feküdt Székelyország, mint a holt.

Virradt.

Egy sovány, becstelen ördög szembekacagott a kelő nappal.

A Szejkénél forgószél szökött az országútra, tölcsére mohón ivott az út porából, bolondul forogva tovasirült, mintha megőrült malomkeréknek a szelleme lett volna.

A szenttamási útnál még egy figurát játszott, s mintha megvetné ő is ezt az idétlen földet, hirtelen tovatűnt.

Nyomában megszállt a por és a hegyek csúcsáról bátortalanul lebaktatott a fény. S már látszott, hogy sokezer gebének egymásvégtében kihúzott teste gyanánt mutatja bordáit az út. S még ezt hívják országútnak! Ezt, ahol a göbök térdig nyelik a lábat, ahol saját szakállára döccen a szekér és magával fizet, ha egy keréknyomot hibádzani mer! Ezt, amelynek egyetlen ékessége, hogy a lovak patája alatt halottaiból felszikrázik?!

Szégyenteljes.

Hát miféle ország ez?

Remetéké, kiknek kétaraszos ösvenkén kívül semmi sem kell?

Álomélőké, akik percenként építenek s rontanak utat, csillaggal összekötőt?

Vagy semminépé, amelynek élete lezajlik, mint a templomi egereké?

Vagy talán kegyetlen emlék itt az időtől elmaradás, s csupán divatjamult nemzetség, aki ittmarada, hogy életével illetlenkedjék a művelődésnek?

Nem lehetetlen.

Mert ki nem ismerhető, különös illatú föld ez!

Torz és konok massza.

Kínba merevedett mult.

Élő csontváz.

És főleg szellemek levegőtlen barlangja!

S a népe?

- Hi-hi!

Bolond, aki lakja. Vagy ismeretesebb néven székelyek ők, s azzal produkálták eleddig magukat, hogy eredetük titkával elvesztének sok tudós elmét.

Szerencsétlen és magát gyászoló nép, amely mindent kitalált, csak a maga sorsát nem találja ki soha.

Kínokban izzad, aki emlékezik rólok.

Az elme behúnyja szemét.

- Jaj!

S mire kinyitja, már szikrázik ez az ország a világban, mint éjjel a csodálatos bogár!

És figurázó, víg és cselekvő a népe.

Lelkek lobognak fel, mint az aranyfüst.

S a falvak megmozdulnak sokan és a lehullott csillagok helyére ősszékely szavakat vetnek.

A madarak dicsérik az Urat.

Kivirradott végzetesvégig.

S Énlaka felett már elébujt egy mókás dulló a hegyekből. Megmosta harmattal a bajszát, a hegyek fejéről békapta a ködöt, a lovára felült, Keletre fordította fejjel és intett:

- Felkelhetsz, Nap!



PÁRBESZÉD


Ki nem lapozott már át regényben leírásokat, jellemezéseket és ki nem kereste szemével a párbeszédet feltüntető helyeket. Miért érdekesebbek ezek, mint a többi rész? Mert bennük szemléletesen, elevenen zajlik az, ami egyébként az értekezés formáját ölti. Művészileg legszemléletesebbek, legközvetlenebbek, az elbeszélésben az élő beszédet képviselik. A párbeszédhez hasonlóan lebilincselő az az elbeszélő, elmesélő szöveg, amelyben megvan az élő beszéd elevensége, közvetlensége párbeszéden kívül is, például Jókai, Mikszáth, az újabbak közül Komáromi János, Krúdy Gyula, Móra Ferencé; ezért érezzük vérbeli elbeszélőknek őket, mert az élő szó frisseségét, lendületét nem váltják át papiros ízű irodalmi nyelvre.

Mikszáth rendesen elmesélte előbb szűkebb társaságban, amit meg szándékozott írni, hogy lássa, leköti-e a figyelmet. Az elbeszélő nyelv az élő nyelv. Természetesen, a történelmi tárgyú elbeszélés kevésbbé tűri ezt. Ott nincs elhitető erő tárgyilagos, hűvös epikai hang nélkül. De viszont itt legnagyobb annak a veszedelme, hogy a párbeszéd az "alapeszme" szolgálatában puszta építőkővé lesz, elveszti minden életszerűségét, művészi varázsát. Ez a veszedelem fenyeget Herczeg Ferencnél s Gárdonyi csupán azzal tudja áthidalni, hogy felbontja a regény alapvázát s realista stílusban mintegy egymás mellé rendeli a részeket s így mozaikszerűen rakja ki az egy főhősű történelmi regény stílusával ellentétben a korrajzot, cselekményt. Így azután élő egyéni dialógokat adhat, amelyek nem kénytelenek a gondolatmenetet, a cselekményt szolgálni. Az újromantikus regény a realizmus eszközeivel is alig tudott segíteni e hibán s alig tud némi egyéni színt belevinni a történelmi regény dialógjába. Ott, ahol nem történelmi a regény, hanem társadalmi, megszűnik ez a nehézség szinte már kezdettől fogva: ha nem is az egyénítés, de legalábbis bizonyos típus nyelve jelentkezik a dialógban.

A Kártigám dialógja a finomkodó mesterkélt szalonnyelv. Kármáné érzékeny, mozgalmas, eleven, művészi. De társadalmi regényben mindig könnyedebb, jellemzetesebb lehet a dialóg, éppen ezért lehetőleg a történelmi regényből választottunk példát. - Dugonics a magyaros díszt leginkább párbeszédeiben alkalmazza. Etelka úgy beszél, mint valami kardos szegedi menyecske; egyáltalán nem valószínű, hogy a fejedelemkisasszonyok ebben a hangnemben beszéltek volna. Fáy alakjai "tanregényében", a Bélteky házban, ünnepélyes stílusban szinte értekeznek. Jósika alakjainak nyelvezete jellegzetesen regényhősi, Eötvösnél a párbeszéd végül egész szónoklattá lesz. Már Kemény, bár párbeszédei monológjellegűek, elég jellegzetesen beszélteti alakjait. Különösen ilyen helyeken, mint közölt szemelvényünkben is, ahol idegen nemzet fiát szólaltatja meg. Az egyénítő párbeszéd első foka az idegen (török, cigány palóc, német) nyelvének, stílusának, gondolkodásmódjának éreztetése. Aztán következik a típus (a betyár, a paraszt, a nő, a szélhámos) éreztetése. Jókai általában a típus nyelvén beszélteti alakjait s a teljesen egyénített párbeszéd nem áll hatalmában. Alakjai jórészt egy nyelvet, a magyar középosztály nyelvét, kedélyes, körmondatos, esetleg latinos stíljét beszélik, igaz, hogy jórészt ehez tartoznak. De az élő párbeszéd, az érdekes, szellemes, figyelmet mindenkor lekötő dialóg vele köszönt be igazán s Mikszáth-tól kezdve válik kötelezővé. Hogy mennyire különbözőkép illeszkedik az író stílusa szerint a dialóg a mesébe, azt világosan szemlélteti Herczeg és Gárdonyi dialógjainak összehasonlítása. Herczeg Ferencnél egyenes vonalú a párbeszéd, a Pogányok regénykezdő párbeszéde a munka alapgondolatát teljesen kifejti: drámai eszközzel bemutatja Alpár vezér lelki problémáit. Már Gárdonyi Gézánál csak közvetve függ össze a párbeszéd tartalma a regény alapgondolatával. Az Isten rabjai regénykezdő párbeszédében a kertész a liliomról beszél, amely a magánosságot szereti és földi szemétből bontja ki hófehér virágát. János fráter az apai házból magával viszi a kertész költői lelkét s így lesz természetesebbé rajongása, lelki szerelme a föld porából fölfelé törő égi liliom iránt. Herczeg a regényhős lélektani problémáját világítja meg, Gárdonyi megüti a regény alaphangját. Ambrus Zoltán, a franciás iskola legjelesebb képviselője könnyeden, jellemzetesen, mindenekfelett szellemesen beszéltet. Midas királyának regénynyító párbeszéde frissességével, fordulatosságával az első perctől kezdve magával ragad, megadja az egész regény ütemét, iramát. A riportregény drámai egyszerűségű párbeszédére Harsányi Zsolt Madáchából vettünk példát: Madách szakítása feleségével, Fráter Erzsikével, tartalmi szempontból is hasznosítható az irodalomtörténet tanításában, tanulásában. Az expresszionizmus erőteljes párbeszéde Móricz Zsigmond Erdély regénytrilógiájának első részéből, Nagy András hajdúvezér és Báthory Gábor alkuja. A történelmi, valamint a tiszántúli tájnyelv remek példája; jellemzés és a történelmi levegő éreztetése a legstílszerűbb művészi eszközzel: a nyelvi kifejezés erejével.



DUGONICS ANDRÁS: ETELKA.


De Zalánfinak szeme el nem fordulhatott Etelkáról. És mivel eme kegyesse előre kijött a kertbe, szüntelen utánna leskelődött, ha vallyon az ő magaviseléséből valami szívilletődésnek jelét kivehetné-e? Kiszorította magát Etelka a többiek seregéből; és gyakorta visszatekingetett Zalánfira. Végtére, hogy hamarébb elérettetne, lassú lépésekkel sétált.

E dolog ugyannyira fellobbantotta Zalánfinak szívét, hogy megtüzesült orcájának jeleiből ki ki elláthatná szerelmes indulatait. Máris, csaknem ujjal mutogatták a többiek, midőn Etelka észrevévén szapora gerjedelmeit, így csillapítgatta forró háborúit:

Kérlek, Zalánfi, vonyítsd meg egy kevéssé elandalodott indulataidnak megereszkedett fékjét: nehogy ezen szárnyas szemek előtt mesébe essünk mind a ketten. Eleven szívednek ezen ugró jelei, nem mondom ugyan, hogy vagy méltatlanok, vagy pedig vétkesek. De megengedj bátorságomnak: mostanság, ily hamarjában, idétlenek. Meg ne ijedj, nevezetes leventa, világos szavaimtól. Kedveld inkább bennem minden gondolataimnak illy kellemetes kinyiltokat. A magyar szokás a rózsákhoz hasonlittya az itt való szüzeket, melyek akkor kedveltetnek leginkább, midőn bimbójokból kinyílni kezdenek.

E szavakra inkább felindula Zalánfi és így felele: Hogy-hogy kévánhatod azt tőlem, kedves Etelkám, hogy téged szívem felfödözésében ne kövesselek? Immár az előbbeni ebédkor kivehettem belőlled igaz szívedet. Szemed tükörében láttam mind tiszta gondolataid, mind kegyes hajlandóságidat. Csak éppen egy dolog marada még hátra, melyet szemérmes orcádnak homályos jeleiből világosan ki nem vehettem. Tudnillik, ha méltónak vélheted-é arra Zalánfidat, hogy őtet egyedül a magadénak tartsad és a következendő szövetségnek boldogságával az egek mennyegzetéig segítsed? Eszedbe juttatom penig előbbeni magyar szokásodat. Most verje ki gyönyörű levelkéit barátságos rózsád. Add ki, minden szinlés nélkül szerető szívednek minden vágyódását.

Ezekre Etelka így felelt: Ugyancsak hamar akarsz bánni leventa az ütközettel! Már előbb is azt mondám, hogy eme gondolataid egy kevéssé idétlenek. - Mégis, ha méltónak ítéllek-e arra, hogy téged a magaménak tartsalak? minden kérdésed nélkül átalláthattad szíves feleletemet. Ki ne vélne méltónak, hogy magájénak tartson? kinek nemes eredetét tisztellye, nemesebb erkölcseit csudállya? Sőt, ki ki áldomás gyanánt veheti e gyönyörű indulatot, melyet te a magyar kisasszonyoktól ajándék gyanánt reméllesz. - De! - ami a sátorosságot illeti - halladsza emberséges Zalánfim! - Számba fontba gondolatidat! - Ne hirtelenkedj heves indulataiddal. - A hamar tanácsinak, hamar bánás vége. - Senki sincs tatárkorbáccsal utánad.



KÁRMÁN JÓZSEF:
FANNI HAGYOMÁNYAI.




XLI.
Fanni B. L-néhez.


Január 5-én 17-,

Minden rossz éjjelim félelmeit összeolvasztva, minden kínok gyötrelmeit összeragasztva sem találom képét az éjnek, mely azt az estvét követte, melyen leveleimet írtam... Rettenetes álmok, rút ijesztő képek terjesztették ki felettem denevér szárnyaikat... Hideglelős volt erem járása, fejem nehéz és forró, minden rettenetes álmaimnak foglalatja - ő... Elijedtem magamtól, midőn a tükör elejébe léptem. Szemem beesett, orcám sárgás halvánnyal beterítve, s lépésem tántorgó és erőtlen... Hivattak fölöstökömhöz; én engedelmet kérettem, s a szobámban maradtam. Fellármázódott a ház, mindnyájan hozzám tódultak és okát kérdezték változásomnak A többek között belépett T-ai is... és kezem csókolván, megilletődött tekintettel kiáltá: "Istenem! mi oka ezen hirtelen változásnak?"

"Aprólékság! amely sebesen jő és sebesen elmegy."

Mozdulás nélkül felettem állott és látszott magának szemrehányásokat csinálni... Én pedig - mit mondjak egyebet? - elevenedtem; kiszéledtek a látogatók. Hálóruhámban a kanapéra heveredtem.

Mellén karjait összekapcsolva, lefüggesztett szemmel, mint egy márvány-oszlop, úgy állott előttem.

Nem akartam kérdezni, hol járt? nehogy eláruljam magamat - és tudni mely igen kívántam.

"Az Istenért, kedves kisasszonykám, mi baja?"

"Kicsiny változás, amely mindössze sem sokat tesz."

"Ez a halvány orca - nekem sokat tesz."

"Rút ideje volt a lovaglásra tegnap?"

"Igazán megvallván, én jóformán nem is tudom. Az én szívemben nagyobb volt a szélvész és nem is ügyeltem a másra, mely körültem zuhogott..."

"Játszik az úr az egészséggel, pedig azt könnyebb elveszteni, mintsem gondolná."

"Ahol a nyugodalom elveszett, minek ott az egészség is?"

Ezzel az ablak felé fordult és a könyöklőre borulva egy székre vetette magát.

A szánakozás - ellenállhatatlanul vonzott... Az a gondolat, hogy ez a hasonlíthatatlan ifjú én értem szenved... miattam kínlódik, elfelejtetett velem minden apró gondoskodást, úgy érzettem, hogy szoros tartozásom enyhíteni szenvedését, melynek oka én vagyok...

Vállánál gyengén megrántván, elkezdém: "T-ai! mi baja?"

Minden felelet nélkül megfogja kezemet, indulatos ragadással szájához kapta, érzettem reá hullani meleg könnyecseppjeit... Nem bírtam többé magammal, semmit többé nem érzettem... hanem erős, édes és talpamtól fejemig véremet pezsegtető ölelését karjának derekam körül, száját, forró csókját ajkamon - amelyet - ó lehetetlen volt máskép! - én is viszonoztam.



FÁY ANDRÁS: A BÉLTEKY HÁZ.


S te nem szándékoznál nőszülni? kérdé Gyula?

Nem barátom, felele Regéczy; atyáink fél segítséget vettek, mi egész nyügöt veszünk a nőszülésekben. A fényűzés lábrakapott hazánkban, s ez a szépnemnél bujábban tenyészik, mint körülünk. A mátkával, egész sereg szükség tér be házunkhoz, s én csak saját örömeimre győzzek keresni!

De a nős élet varázsörömei sok mást fölöslegessé tesznek, mondá Gyula, s pehely-könnyűvé sok önmegszorításokat.

Meglehet barátom, viszonzá eltérve Regéczy; de egy kis adag érzelgés kell hozzá, s ez, tudod, nem sajátom. Vince felé csak futólag emlékezett a báró.

Felmentek ifjaink. A termet már telve találták. Hemzsegett, zajgott a sokaság, fonta, fejtette magát a bálnép, öröm ült minden arcon, éldelet csiklánya pezsgett minden érben. A két ifjú hamar bevegyült a világba. Regéczy, ki a félvárost ismerni látszott, nevezgette barátjának a vendégeket, s rendszerint mondákat, jegyzeteket raggatott neveikhez. Gyula, kit az éldelet újsága is meglepett, kényént hullámzott a víg sokaság közt, s éppen merülve volt szétbámultába, amint Regéczy megkapva kezét, egy szép lyánykához ragadó őt; testvér húgom! szóla Gyulához, s ez Bélteky barátom, édes Pólim, mondá a lyánykának, ki nyájas udvariassággal üdvözlé az ifjat, kiről bátyjától sok jót halla Pesten, s e vígság helyén. Gyula köszönő hajtással fűzte karjára őt, s lejtett fel s alá vele a sétáló sorokon.

Hogy tetszik a bál? kérdé Gyulától Póli.

Jól, felele az ifjú; ez a sok elégedett arc együtt, valóban kedves ámulatba ringatja a lelket.

Éppen ezen egy oldala a bálnak az, mely vele megbékéltet, monda Póli. Az az alkalmatlan felkészülés, jövés, hazamenés, éjrontás, azok a fényűzési erőködések benne, kedvetlen ellentétei falusi nyugalmamnak. De ide mindenki verős oldalát hozza fel mutatóul, sorsának és körülményeinek, otthon hagyja, sőt kissé feledni látszik árnyékosait, ünnepi köntösben tűn fel test és lélek, s az ember édesen hajlik hinni, hogy csupa boldogok közé van varázsolva. Éppen úgy képzelem bálban az embereket, miként csomó kulcsaimat otthon; barátságosan csörögnek, zsúrolódnak együtt, s külön mindegyike más zárt nyitogat.

Én, megvallom, sokasítni óhajtnám az ily ámulati órákat az életben, mondá Gyula; hiszen legtöbb része örömeinknek, nem véleten alapszik-e?

Csak tartósabbak volnának ezen ámulati órák! megjegyzé Póli; de korán felfoszlanak azok, s azon kárt okozzák, hogy édes mámorhoz szoktatván a lelket, elborzasztják ezt a nem oly nyájas való józanságaitól.

Gyula nem örömest óhajtott válni a varázslatától, s más tárgyra tére. Nagysád, úgymond, miként szavából értem, barátnéja a falusi lakásnak?

Ha sorsom tetszésemtől függne, felele szerényen Póli, falun laknám; de látogatnám a várost is. Ebben, azon csodás összeszövődései, egymásba illesztései az emberi munkálatoknak, járásnak kelésnek, tevésnek hatásnak, mikben minden percen, önszeretet zsúrlódik önszeretethez, símábbá, közlőbbé teszik az embert s fejledezésre ingerlik a tehetségeket; de másfelől, ritka városban az oly biztos kebel, mely a békés és szelíd természetet kipótolja. Emberi erőködések nem nyujthatnak elegendő kárpótlást a természet egyszerű, de tisztább ízletű örömeiért. Városon mintegy színjátszói vagyunk az életnek, s csupán szerepei tulajdonaink; falun magok vagyunk a személyek, sajátunk az élet úgy bajával, mint örömével együtt. Városokon szétosztunk érzeményeinkkel, s kis köreink biztos érzelmei elfulladnak a zaj tengerében; falun önmagunkba vonulva boldogítnak azok: itt hozzánk símul az élet, mely városon bő köntösként áll el tőlünk.

Úgyvan! kiálta kénytelve Gyula, s mily szabadon emelkedik szív és lélek a mező szabad magányában! Szabad madár repül felettem, szabad féreg mozog alattam, szabad szellő lengi homlokom; míg városban láncok fognak körül! S mily tisztán buzog ki az élet forrása a természet kebléből annak, ki mint anyjának, ártatlan gyermekségben csügg édes emlőin! - A kedvelt tárgy édes érzelmekbe kapta Gyulát, s ömledezett érzelgésről érzelgésre, melyek mind rokonul hangzottak Pólinál vissza.



BÁRÓ JÓSIKA MIKLÓS: ABAFI.


Cristierna elhallgatott, vizsgáló tekintetét jártatva az ifjún. - Kegyed elnémult! - mond végre; s nem volt e kifejezés egészen célzás nélküli.

- Kegyelmes asszonyom! - Ez volt mindaz, amit Olivér mondani, vagy inkább rebegni tudott.

- S oly nehéz Abafinak - így fogta föl a beszéd folyamát a kis szünet után Bátoriné - oly kívánatot létesítni, mely az én megnyugtatásomra szolgálna! - A hölgy elpirult, mintha többet mondott volna, mint akart.

Abafi nehezen lélekzett; egy helyre voltak szemei függesztve, belső harc emelé keblét, s arcán viharos rángás tünteté elő lelkének hullámzását. Cristiernának utolsó szavai kitünteték, hogy őt áttekintette, hogy vétkes, de nem... nem vétkes, csak helytelen szenvedélye nem titok többé... Oh, finom ily esetben az asszonyi tapintat... Láng borítá el arcát; féltérdre hullt a nő előtt, s azon hirtelen elhatározással, mely Abafinak sajátja s vonása volt, midőn egy nagy tettre szánta el magát, de csak olyanra, melynek nemes voltát átlátta, s mely elveivel összhangzásban volt... felelt fölkelve (mert letérdeplésekor feddő tekintetével találkozott Cristiernának):

- Kegyelmes asszonyom! parancsa meglepett inkább, mint mondanom lehet és szabad - tevé alig hallhatólag hozzá -, de mivel az én imádott, az én mélyen tisztelt uralkodónémtól jő: nekem csak egy feleletem lehet.

- Lehet? - mond Cristierna, kérdőleg függesztve szemeit Abafira, s tekintetében valami volt, ami bizonyítá, hogy a kitétellel nincs megelégedve.

- Van! - felelt Abafi elhatározottan.

Kis szünet lőn, melyben mind Cristierna, mind Olivér mély gondolatokba voltak merülve.

- Abafi! - mond Cristierna, nem egészen erőltetés nélkül mosolyogva - s kegyed nem is kérdi, ki az, kit választottam?

- Akárki legyen! - feleli Abafi - Nagyságod választá őt; én nyugodt vagyok! - De arca kifejezése cáfolni látszék állítását.

A fejedelmi nő bájjal teljes hangon folytatá:

- Remélem, Abafi! hogy választásom meg fogja tetszését nyerni. Azon hölgy, kit ily jeles levente élete társául választottam, fogadott leányom! s érdemes minden tekintetben ily férjre. Ő - folytatá rövid szünet után, figyelemmel tekintve Abafira - az én kedves, jó Gizellám!

Abafi nem felelt. Arcában legkisebb változás, legkisebb árnyéklata a meglepetésnek sem volt észrevehető. A fejedelmi nő akárkit nevezhetett volna, neki mindegy volt e pillanatban... Azon hölgynek, kit imádott, parancsát teljesíteni: ez állt előtte; minden egyéb semmivé olvadt e gondolattal szemben.

- S hogyan? - szólt Cristierna - kegyed hallgat? helytelen-e választásom?

- Gizella szeretetreméltó gyermek! s Nagyságodnak - mond Abafi magasztalt, de szenvedő hangon - fogadott leánya.

Cristierna lesüté szemeit. Annyi elszántság, annyi bánatos, s annyi jelentő volt az ifjú szavaiban, hogy szívét önkéntelen elérzékenyülve érzé. - Abafi! - rebegte mondhatlan lágysággal hangjában -, én a kegyed boldogságát akarom, s e bájos gyermekét is! Ő kegyedet szereti! ezt tudom... Igen szereti! fiatal szívének egész első zsenge lobogásával; s kegyed... egy szép előérzet jósolja nekem... boldog leend!

Abafi sóhajtott; lelke nem hiheté, nem gyaníthatá e boldogságot.

- Remélem, - folytatá Bátoriné bizodalmas hangon, fölkelve s közelítve az ifjúhoz - remélem, sőt számolok reá, hogy kegyed ezen óhajtásomat egészen magához illőleg fogja teljesíteni, amint azt fejedelmi házunknak leghívebb, legtökéletesb leventéjétől egyébként nem is várhatom.

Kézcsókra nyujtá a szép angyali hölgy kezét Abafinak, ki azt gyöngéden voná ajkaihoz. - Holnap kegyedet, mint Gizellának, az én Gizellámnak - mond észrevehető célzással s hangnyomattal - vőlegényét fogom viszontlátni!

Abafi mélyen meghajtá magát, s szótlan távozott.



BÁRÓ EÖTVÖS JÓZSEF:
MAGYARORSZÁG 1514-BEN.


- Adja isten - monda fohásszal Gergely, - mert azon út, melyen most járunk, a hazát véghetlen szenvedésekhez, magunkat csak gyalázatos halálhoz vezethet.

- Aki haláltól fél - szólt Lőrinc komolyan, - ne nyuljon vashoz; dicsőség lángként nem ragyog a nélkül, hogy a tárgyat, mit körülfogott, föl ne emésztené.

E szavak igen jól valának arra számítva, hogy a befolyásnak, melyet Gergely bátyjára gyakorolt, ellensúlyul szolgáljanak. - S te félsz, öcsém? - mondá György, szemeit Gergelyre függesztve, míg sötét arcai pirulni látszottak. - Dózsa Gergely, s a haláltól remeg!

- Én nem félek a haláltól - monda Gergely nyugodtan, - nincs s nem lesz soha mit pirulnod öcsédért; adja az ég, hogy ha majdan végzetünket betöltöttük, s ha megtörtént, mit azon úton, melyen haladunk, el nem kerülhetni, - adja az ég, hogy te öcsédet a bakó kezei között ép oly nyugodt szívvel lásd, mint én a bárdot, mely fejem fölött emelkedik.

- Öcsém, te a bakó kezei között? - kiálta György felugorva székéről s öccsének kezét megfogva; - soha! soha!... inkább tépjenek szét darabokra, kínozzanak, hogy szenvedéseimet borzadással mondja el fiának az apa még századok után is, hogysem csak egy hajszáladat bántsák.

- S mi más, mint ocsmány halál várhat reád, rám s mindazokra, kik zászlóidhoz álltak, ha e szörnyű ember tanácsát követed? - mondá Gergely, szemeit Lőrincre függesztve; - mit remélhetünk a lázadás büntetésénél egyebet?

Lőrinc észrevéve e szavak hatását. - Azzal vádoltok - így szakítá félbe Szaleresit, ki éppen hasonló értelemben nyilatkozott, - hogy tanácsaim által vezérünket rosz ösvényre térítem. György vitéznek, kit eddig senki sem tartott mások kényére mozgó bábnak, talán több oka volna ezért neheztelni, mint magamnak; de ha tanácsaim csakugyan oly roszak: miért nem mond hát Dózsa Gergely más valami lehetőséget, mint melyet én felállítottam?

- Igen, mondd el tanácsodat - szólt György, kinek arca e szavaknál szokott komor kifejezését visszanyeré, midőn ismét székére ült; - csalódol, ha akárki vak eszközének tartasz, vagy, ha testvéri szeretetemben bízva, nekem mások előtt ily szemrehányásokat mersz tenni. Mondd el tanácsodat! én azt teszem, mit legjobbnak tartok; s ne feledje senki, hogy az egész hadnak vezére én vagyok és senki más.

Gergely szomorú, majdnem könyörületes tekintetet vetett bátyjára, s ámbár gyanítá, hogy most, miután keblének legérzékenyebb húrja, mely hatalmának féltése vala, megpendíttetett, hasztalan szól, lelkesedéssel folytatá beszédét. - Más lehetőséget mondjak, mint melyet te állítál fel? - szólt, Lőrinchez fordulva. - De szükséges-e, hogy azt elmondjam? nem érzi-e köztetek mindenki, miszerint helyzetünkben csak egy lehetőség van, s az: hogy a király parancsa szerint hadainkkal holnap a török ellen induljunk, s hogy az esküt, melynek emlékére e vörös kereszt ruháinkra varratott, teljesítsük. Eloszlani, mielőtt a törökön győzedelmeskedtünk, ezt eskünk tiltja; a nemesség ellen fordítani fegyvereinket valóságos őrültség, mely csak vesztünkhöz vezethet. Ott az ország határain, e haza s az egész keresztyén világ esküdt ellenségeivel szemközt, ott vár dicsőség ránk, oda hí kötelességünk, ott szerezhetsz te, bátyám, oly nevet magadnak, melyet a jövő kor Hunyadi Jánoséval fog említeni.

- Hogy, míg mi az ország külső ellenei ellen küzdünk, addig az ország belső ellenei feldúlják házainkat, és hátrahagyott testvéreink üldözése, nők s hölgyek megbecstelenítése, ártatlan gyermekek kínzása által boszulják meg a bátorságot, mellyel a helyett, hogy földeiket míveltük, e hazát védelmezni merészeltük - szólt Lőrinc keserűen. - Gondolj vissza azokra, mik a lefolyt hónapban történtek. Alig hirdettetett ki a kereszt, s roppant tömegek tódultak zászlóinkhoz, főkép miután vezérünk neve az országban megtudatott, a lelkesedésnek nem volt határa. Nemcsak jobbágyok, de több vármegyének majdnem egész nemessége csatlakozott hozzánk, sok ezerre gyültek seregeink, de az urakat nem bántotta senki. Sok volt közöttünk, kiket csak jelen helyzetének szerencsétlensége vezetett sorainkba, s ki habár lelke halhatatlanságán kétkedett volna, már abban, hogy küzdve s ellenség keze által fog meghalni, oly célt látott, mely őt vággyal tölté; de az urakat nem bántotta senki. A táborba költözők éhséget s az inség minden nemeit tűrték; nejeikkel s gyermekeikkel hajlék nélkül kóboroltak a mezőn; de az urakat nem bántotta senki: s mégis nem támadtattunk-e meg általok száz helyen? nem hurcoltattak-e egész csapatok erőszakkal vissza lakhelyeikbe? nem követtek-e el hallatlan kegyetlenséget azoknak szülein s gyermekein, kik zsarnokaik felszólítására a kereszt szent táborát elhagyni vonakodtak? S ha az urak ezt tevék, mielőtt általunk sértettek vagy megtámadtattak: most, miután testvéreink egyes helyeken fegyvert fegyverrel vertek vissza, miután, mint tudjátok, egyes földesurak jobbágyaik előtt megfutamodtak, s itt-ott egy úri zsiványbarlang lángokba borult; most, miután őket remegni láttuk: mit várhatunk tőlök?!... Fellázadni, őrültség; az ország békéjét felzavarni, iszonyatos bűn, melyre csak gyalázatos halál várhat!... De ki az, ki először fellázadott, ki az ország békéjét felzavarta? nemde azok, kik, miután a keresztes had a pápa nevében s a király és az egész tanács helybehagyásával kihirdettetett, minket attól, hogy e felhívásnak engedjünk, erőszakosan visszatartóztatni akarnak, kik jobbágyaik ártatlan családjait kegyetlenül kínozzák, kik nem engedelmeskedve a törvénynek, nem hallgatva királyunk szavára, megvetve az egyház parancsait, e hazát maholnap a végveszély örvényébe merítendik?... Azon szenvedésekről szólsz, melyek érni fogják a hazát, ha az urak ellen feltámadunk? Tekints körül, Gergely, s mondd: hiszed-e, hogy ha a jelen pillanatban, mielőtt ez ország belső viszonyai megváltoztak, a törököt visszaűzzük határainktól, egyebet teszünk, mint azon rabok, kik saját börtönük megerősítésére munkásokul használtatnak?



BÁRÓ KEMÉNY ZSIGMOND:
ZORD IDŐ.


Ekkor Szolimán basa tolmácsát magával vive távozott.

A főméltóságúak közül pedig egy nagyfejű, nagy szemöldökű és öntelt férfi lépett elő s karján húzogatva kaftánját, mintha a bölcsesség igéinek hangoztatására akarná szoktatni, tetőtől-talpig megvizsgálta Elemért s azt mondá:

- Allah nagy és az ő prófétája Mohamed! S tudod-e te, hogy én ki vagyok?

- Külsődről ítélve, uram! te muderri vagy, ki a Koránt álmodban is elmondod s annyi arab verset tudsz, hogy idézéseiddel Stambultól Damaskusig minden szökőkút és fürdő falait be lehetne írni, a mecseteket nem is említve.

- Az mind nem elég, vagy legalább rád nézve nem fontos, - szólt, ismét méregetve Elemért. - Tehát kérdem, hogy ki vagyok én?

- Alkalmasint szent, kinek látásai vannak, csillagjós, ki oly pontosan megmondja, mikor jön hozzánk a szerencsétlenség és a halálangyal, mintha maga küldené.

- A balgatagság igéit vetted ajkaidra, gyaur! Halld meg tehát, hogy én Zulkifar, a budai főkadi vagyok. Ne szökjenek ki elmédből szavaim, mert akkor az megbomlik, mint a ház, melyet a patkányok odahagynak. S tudod-e, mi hozzám képest Werbőczi, az a gőgös és üresfejű férfiú, ki Stambulban aranyos hintóban járt, ki ha a tengeren bársonnyal bevont csolnakra ült, a francia követ hajójáról ágyúlövéssel üdvözöltetett?

- Uram! Oly kérdéseket intézesz szolgádhoz melyekre annak együgyűsége felelni képtelen.

- Tudd meg tehát, hogy Zulkifar, az igazhitűek budai főbírája egy sáncokkal, bástyákkal, kőfalakkal megerősített kulcsos város, melynek minden épülete erős kövekből van rakva, ablakai rostélyosak s ajtói vaspántokkal bezárhatók. Ellenben Werbőczi a gyaurok kis kadija, egy hitvány falu, melynek palánkkerítése sincs, viskói pedig szalmával vannak fedve s az egészet egyetlen szikra hamuvá égetni képes. Felfogtad-e?

- Tökéletesen, uram! - válaszolá Elemér derült arccal, mert a muderri beszédéből gyanítva, hogy védura már lépéseket tőn megszabadítására.

- Tudod-e, hogy a pékeket mivel szoktam büntetni? - kérdé a budai főbíró még felfúttabb arccal.

- Ha a pékek zizikes kenyeret sütnek, vagy hamis fontot használnak, akkor, uram! a te bölcsességed tüstént az ajtóhoz szegezteti a pékek fülét.

- Most hallgasd meg, amit mondok és tolmácsold. A gyaurok, kik magokat keresztyéneknek nevezik, kivétel nélkül büntetni való pékek, mert a lelki kenyeret a búza helyett konkolyból sütik és hamis fonttal árulják. Amennyiben pedig az örökéletre szánt táplálék drágább a mulandó világ számára készítettnél, ennélfogva Allah és az ő prófétája Mohamed a gyaurokat a hamis kenyérért nem szegeztetheti csak fülüknél fogva a pokol kapujához, hanem örökké égő kemencébe vetteti, hogy ott süljenek. Ezenkívül Allah megparancsolta a kalifáknak: minden gyaurt a föld színéről karddal kiirtani. S hatalmas szultánunk, mint a kalifák utódja, teljesíti a kötelességét. Én, Zulkifar, a budai kadi, mondom nektek, hogy tíz év alatt egy gyaur sem lesz a föld területén; mert a szultán haragja úgy elfújja őket, mint én tenyeremről e pihét.

Most a kadi elfútta tenyeréről a pihét, mely egyébiránt nem volt ott s aztán félig húnyt szemekkel várt, míg Elemér a mondottakat megmagyarázza.

A fogoly úrfiak számba sem vették az egész komédiát. Gondjok, aggodalmaik a nőkre vonatkozának, kiket egy percig sem képzeltek a rabság iszonyú esetlegeitől biztosítva.

Ellenben Barnabás sötét tekintetet vetve Elemérre, mondá: - oly török szót hallottam, mely nagyon hasonlít a mi védurunk nevéhez. Mit jelent ez a szó?

- A muderri, - válaszolá Elemér, - csakugyan említette a mi védurunkat s mivel ő is budai főbíró, becsmérlé saját tiszttársát.

- De vajjon csak azért tevé-e? S vajjon nincs-e okuk félni, hogy védurunk hamar megfeledkezik a szerencsétlenekről?

- Mindig keresed az emberben az árnyoldalakat - szólt neheztelően Elemér.

- Talán a számból folyó nagy igazságokat meri cáfolni e gyaur? - kérdé Zulkifar, hüvelykével Barnabásra mutatva.

- Ékesszólásodat dícséri, uram! - válaszolta Elemér, ki jól ismerte a társalgási módot a törökökkel.

- Halljátok most, gyaurok! Kik a zsidóknál hátrább vagytok sorozva s kik annyi könyörületet sem érdemeltek, mint a kalifáktól megsemmisített tűzimádók, halljátok, mit kíván a Korán s mit ígér érte jutalmul!

Ekkor a muderri egy dagályos hitterjesztő szónoklatot tartott, egészen eltérve a török szokásoktól, mely misszionáriusok helyett katonákra bízza a megtérítést és az ige helyett a fegyvert használja.

Midőn pedig elvégezte prédikációját, különös súllyal emelé ki azon főméltóságú urakat, kik renegátokból lettek admirálokká, tábornokokká, sőt nagyvezérré is. Nem feledte el azon rabságnak, melyre az át nem tértek kárhoztatva lesznek, rémítő szenvedéseit élénk színekkel a szem elé tüntetni.

Elemérnek mindezt ízenként kelle tolmácsolni.



JÓKAI MÓR: AZ ARANY EMBER.


Tódor nevetve ugrott ki rózsás fekhelyéből, s mint aki egy igen jó tréfával lepte meg kedveseit, amin kacagni kell mindenkinek, nagy hahotával rohant Teréza mama nyakába, nem törődve annak haragos tekintetével, sem Noémi ijedt arcával, összevissza csókolá Terézát.

- Hahaha! Úgy-e megleptelek benneteket! Te kedves Teréza mama. Szerelmes édes drága jó mama! Itt van a te vejecskéd. Hahaha! Mint egy tündér a rózsatengerből merülök fel. Hahaha!

Azután Noémihoz fordult; de az hirtelen félresiklott ölelése elől s Krisztyán Tódor akkor vette észre, hogy még egy harmadik valaki is van itt; Timár Mihály.

Ez a találkozás kissé lehűtötte erőltetett jó kedvét, ami ugyancsak kicsinált bolondozás volt nála; de éppen azért nem szerette azt az embert látni maga előtt, akivel olyan kellemetlen emlékei voltak összekötve.

- Ah! Szervusz schreiber uram! - köszönté Timárt. Megint itt találkozunk össze. Talán csak nincs önnek a hajóján megint egy török basa? Hehehe; ne féljen semmit schreiber uram.

Timár vállat vont s nem szólt neki semmit.

Akkor aztán Noémihoz fordult Tódor, nyájas barátsággal ölelve át a leány derekát, amit az úgy viszonzott, hogy eltolta magától s félrefordította tőle az arcát.

- No hagyj békét annak a leánynak! szólitá őt meg rideg, száraz hangon Teréza. Miért jöttél megint?

- Jól van jól no. Csak ne kergess ki, még le sem szálltam. Mintha bizony nem volna szabad nekem Noémit megölelnem? Az én egyetlenegy kis mátkámat. Tán biz eltörik tőle, ha ránézek? Hogy féltek tőlem!

- Van okunk rá, szólt Teréza mogorván.

- No ne haragudjál, Teréza mama. Ezúttal nem azért jöttem, hogy kérjek tőled valamit. Ellenkezőleg. Én hozok neked sok-sok pénzt. Hohó! Iszonyú sok pénzt. Annyit, hogy visszaszerezheted rajta hajdani szép házadat, jószágodat, kertedet az Osztrován, mindent, amit elvesztettél. Azt mind visszanyered azért a sok pénzért. Hiszen tudod, én nekem fiúi kötelességem azt a hibát helyrehozni, amit szegény atyám vétett te ellened.

Most meg már a könyhullatásig elérzékenyedett Krisztyán Tódor, hanem ez is hidegen hagyta a jelenlevőket; nem hittek se nevetségének, se sírásának.

- No de gyerünk innen be, gyerünk be a szobába, monda Tódor, mert amiket közölni akarok veletek, azt nem lehet az egész világ előtt elmondani.

- Oh te bolond! - mondá Teréza asszony. Hát hisz hol itt az egész világ? ezen a puszta szigeten? Timár úr előtt pedig beszélhetsz akármit, ő nekünk régi jó ismerősünk. Hanem hát gyere be no. Tudom, hogy éhes vagy: ez a vége a dolognak.

- Hahaha! Te kedves, okos mama! milyen jól ismered a Tódorkádnak a gyengéjét, hogy mindig kitűnő étvágyam van. Aztán amilyen pompás rác béleseket te tudsz készíteni! Az ember szeretne egészen gyomorrá válni, mikor azt meglátja. Nincs olyan gazdasszony a világon több, mint te vagy. Én ültem a török szultán asztalánál is, de olyan szakácsa annak sincs, mint te vagy.

Teréza asszonynak most is gyönge oldala volt, ha vendégszeretetét magasztalták. Az ennivalót nem kimélte semmi jövevénytől s még halálos ellenségét sem bocsátotta el éhen.

Krisztyán Tódornak divatos figaró volt a fején, azt ő kiszámított hetykeséggel úgy intézte, hogy mikor belép a kis kunyhó ajtaján, az ajtóragasztó leüsse a fejéről, hogy aztán elmondhassa:

- Ah! Az átkozott divatos kalap! Mikor az ember olyan magas ajtókhoz van szokva. Az új szállásomon csupa szárnyajtók vannak. Gyönyörű kilátás a tengerre!

- Hát van neked igazán valahol lakásod? - kérdezé Teréza, felterítve az étkezéshez az asztalt a kis lakszobában.

- Meghiszem azt! Triesztben, a legszebb palotában. A legelső hajóépítőnek az ügynöke vagyok...

- Triesztben? - szólt bele Timár. Hogy hívják?

- Tengeri hajókat épít, - szólt lenéző arcfintorulattal Tódor, - nem holmi "Schuper", nem burdzsellákat készít... Egyébiránt signore Scaramelli a neve.

Timár elhallgatott. Nem tartá szükségesnek elárulni, hogy signore Scaramellinél ő is éppen egy tengeri hajót építtet.

- Hja, most én csak úgy vájkálok a pénzben! - hencegett Tódor. - Milliók meg milliók fordulnak meg a kezemen. Ha olyan tisztakezű ember nem volnék, ezreket tehetnék félre. El is hoztam az én kedves Noémimnek, amit ígértem. Nos? mit igértem? Egy gyűrűt. Micsoda kő legyen benne? Rubin? Smaragd? - Brilliánt van benne, három és fél karátos brilliánt. Ez lesz az én kis Noémimnak a jegygyűrűje. Itt van ni.

Tódor belenyúlt a pantallon zsebébe, sokáig kotorászott benne, utoljára ijedt arcot csinált, elmeresztette a szemeit, "elveszett!" hörgé, csinált rémülettel s kifordítva a zsebét, láthatóvá tette azon a perfid lyukat, melyen keresztül a jegygyűrű a három karátos brilliánttal elveszett.

Noémi erre hangos kacajban tört ki. Olyan gyönyörű csengő hangja volt, mikor kacagott, s olyan ritkaság volt ezt az ő kacagó hangját hallani!

- No hát azért sem veszett el! - kiáltá Tódor; - soha se tessék kacagni, szép menyasszonykám! S azzal hozzáfogott a csizmáját lehúzni; valóban a megrázott csizmaszárból kihullott az asztalra a szökevény gyűrű. - Itt van! Igaz jószág nem vész el. Az én Noémim jegygyűrűje nem hagy el engem. Itt van. No nézd, Teréza mama. Ezt hozta a te jövendőbeli vejed a menyasszonyának. Nos, mit szólsz hozzá? Hát maga, schreiber úr, ha tud hozzá, mire becsüli ezt a brilliántot?

Timár megnézte a drágaságot s azt mondá:

- Pirre de Strass: testvérek között is megér öt garast.



MIKSZÁTH KÁLMÁN:
SZENT PÉTER ESERNYŐJE.


- Hogy volna Glogova unalmas? (Mintha azt kérdezné valami tudatlan ember: Unalmas-e Páris?)

- Van-e Glogován erdő?

- De még milyen erdő van.

- Szokott-e maga kijárni?

- Szoktam bizony.

- És nem fél?

- Mitől?

- Hát tudja, az erdőknek vannak néha olyan lakói.

- Ah, a mi erdőnk lakói ellenkezőleg tőlem félnek.

- Ugyan? Magától is lehet félni?

- Mert én fogdosom őket.

- A zsiványokat?

- Ugyan menjen! Mindjárt a kezére ütök, ha ilyet mond.

- Üssön no. Itt a kezem.

- Majd ha még egyszer olyat mond. Én a lepkéket fogdosom az erdőben.

- S vannak szép lepkék? Diákkoromban nekem is volt gyüjteményem. Még most is van néhány példány.

De már erre elfogta Veronkát is a dicsekedési vágy:

- Az én gyüjteményemet látná. Van abban már minden: gyászpalást, admirál, papmacska, Apolló. Kár, hogy az Apollómnak el van hasadva az egyik szárnya.

- Hát Hébéje van-e?

- Van, pedig olyan nagy, mint a tenyerem.

- Nagy is a maga tenyere? Mutassa!

Veronka kitette tenyerét az abroszra. Bíz' az csöppecske volt, de olyan finom fehér, mintha valami rózsából lenne lehasítva egy szirom.

- Van egy öles a liliputiak országában! - jegyzé meg az ügyvéd enyelgő hangon s felkapván egy gyufaszálat, csintalanul mérni kezdte vele a szélességét.

Mérés közben vigyázatlanul hozzáért a saját ujjaival, mire a bakfis összerezzent, visszahúzta kezét és a vér arcába szökött.

- Nagy hőség van - mondá fojtott hangon, a tenyerét kigyúlt arcához tapasztva. Mintha csak azért rántotta volna vissza.

- Valóban átmelegedett a szoba - ragadta meg a szót Szliminszkyné. - Gombold ki a kabátodat Wladin!

Wladin fujt egyet és kigombolta a kabátját, Veronka pedig visszatért a lepkéihez.

- Valóságos sportom a lepkefogás. Olyan lehet az, mint mikor a férfiak a vadat űzik.

- Én is lelkesedem a lepkékért, - bizonykodék Gyuri - mert csak egyszer szeretnek.

- Óh, én másért szeretem őket...

- Csak talán nem azért, hogy bajuszuk van...

Veronka durcásan fordította el a fejét.

- Wibra úr, maga kiállhatatlan kezd lenni.

- Köszönöm a vallomást.

- Miféle vallomást?

- Azt, hogy kiállhatatlan kezdek lenni. Következéskép eddig nem voltam az.

- Ah, itt van ni! Ez az a bizonyos prókátori fogás. Olyasvalamit belemagyarázni valakinek a szavaiba, amit nem mondott. Magával veszedelmes beszélni, tudja. Egy szót se szólok többet.

Gyuri könyörgésre tette össze kezeit.

- Nem teszem többet. Soha többet. Csak beszéljen.



HERCZEG FERENC: POGÁNYOK.


Alvó éjjel fenn a vár fokán, a nagy torony árnyékában, megszólalt egy emberi hang. Egy másik hang meg válaszolt neki. Embert nem lehetett látni a sötétségben és a toronyi őr azt hihette, hogy az éj szellemei társalognak érces hangon.

- Te vagy az, Márton kanonok?

- Én vagyok, Valter uram.

- Éjnek idején mit művelsz egyedül a vár fokán?

- Nézem a pusztában égő tüzet.

- Mi nézni való van azon?

- Sötét alakok guggolnak körülötte... Vajjon kik lehetnek?

- Csavargó pogányok lesznek, Márton. A pusztai asszony cselédjei.

- Egyikük néha föl-fölkel, hogy egy nyaláb száraz nádat vessen a tűzre... A láng elfullad egy pillanatra, aztán sziporkázva fölcsap megint... Látod, hogy ég? Látod, hogy lobog? Piros gőz gomolyog fölötte...

- A lelked is nyugtalan, Márton, mint a pusztai tűz lobogása.

- Mert fújja a pusztai szél.

- Hallgass rám, Márton! Gellért püspök küldött hozzád. Azt mondta: Mi dolog az Márton kanonokkal? Fölmentem a böjt alól és mégsem eszik. Eltiltom a virrasztástól és mégsem pihen. Az arca sápadt, mint a fogyó holdé, a tekintete pedig izzó, mint a beteg farkasé. Magában jár a kanonok és testvérei félnek hozzá szólni. Mi dolog ez?

- A püspök kérdi?

- A püspök mindnyájunk atyja és téged különösen kedvel. Nagy és szent feladatot szánt neked: pogány testvéreid, a besenyők megtérítését.

- A püspök jó atya. Sohasem ostoroztatott meg és gyakran nevezett a fiának.

- Mit válaszolsz a kérdésére?

- Mondd meg püspök-atyámnak, hogy fia két hét múlva halott lesz.

- Beteg vagy, Márton?

- Nem tudom, mi a betegség.

- Mi ölne meg hát két hét alatt?

- Megöl a puszta szele.

- Nem értem a szavadat, Márton.

- Nem érted, uram, mert német vagy. De én itt születtem a pusztán.

- Gyónj meg, fiam. A püspök kívánja.

- Nem tudom, hogy bűnös vagyok-e, de azt hiszem, el fogok kárhozni. Kárhozatba ejt a puszta szele. Confiteor, pater! Amíg a bakonyi papoknál nevelkedtem, nyirkos erdő méhén, nem gondoltam a pusztával. Semmivel sem gondoltam, csak sanyargattam magamat, mint a többiek, és reggeltől estig az üdvösségemért imádkoztam...

- Jámbor testvéreid akkor mártír-halált jósoltak neked, buzgalmad jutalmául...

- Gellért úr akaratából ide kellett jönnöm. És amióta újból hallom a szél zizegését, a szabad pusztai szélét, mely egykor atyám sátor palotájának ponyváját dagasztotta és harci paripám sörényével játszott: azóta bezárultak fölöttem a mennyország kapui...

- Keress erőt az imádságban!

- Confiteor, pater! A feszület előtt térdepelek és egyre hallom a nádasok súgását. Zsolozsmát énekelek, közbe pedig besenyő harci dalok járnak az eszemben, amelyekről azt hittem, hogy régen elfelejtettem. És hiába igyekszik a lelkem ég felé: mindig visszacsap és mélyen a puszta fölött kalandozik, a puszta fölött, mint borús időben a fecske.

- Hallgatlak, fiam.

- Tudod, uram, hogy jól tűröm a fájdalmat. Gyerekkoromban is csak egyszer sírtam: mikor a nagy István király kiirtotta pogány nemzetségemet és én árván maradtam a Tisza partján. Azóta száraz volt a szemem. De egy hónap óta úgy érzem, mintha szakadatlanul forró csöppek peregnének a szívemre. Tud az ember szíve sírni, Valter?

- Beszélj tovább, fiam.

- Ha lónyerítést hallok a pusztán: megreszket minden tagom. Ha távoli tülökszó üti meg fülemet: eláll a szívem verése. És hogy irigylem, haj, hogy irigylem a parton röpködő síró csüllőket! Szabadon járhatják a nádast és nem kell törődniök az örök üdvösségükkel...

- Irtózat fog el, Márton! Emlékszel a mi boldogtalan Jeromos testvérünkre? Buzgón szolgálta az Urat, míg aztán eszét nem vette a magyar betegség és kiszökött a pusztába, ahol most átkozott pogányokkal torozik. Miféle gonosz démon csábít titeket a kietlen mezőkre?

- Hetek óta ugyanegy álomkép zaklat. Álmomban künn járok a pusztán. Körülöttem sehol egy ember. Rohanva sietek tovább, mindig tovább! Néha fölsikoltok örömömben, mint a vadmadár. Néha levetem magamat a földre és megölelem az elperzselt gyöpöt. Aztán megint tovább sietek, mindig tovább, míg lélekzetem el nem áll, erőm el nem hágy. Összeroskadok és haldokolva oly boldog vagyok, atyám, oly boldog, aminő ébren nem voltam soha!

- A sátán nyujtogatja feléd karmait, a sátán, aki farkas képében kullog a pogány pusztában... Ne hallgass szavára, Márton!

- Megfogadtam püspök-atyámnak, hogy engedelmes fia leszek, és ura maradok szavamnak. De bele fogok halni.

- Ki törődnék földi életével? Csak halálunk legyen boldog.

- A halálom átkozott lesz, atyám. Mert halálomban is bántani fog a gondolat, hogy a székesegyház nyirkos cíntermében kell nyugodnom és nem pihenhetek künn a pusztán, a széljárta pusztán...

- Rajtad csak a Jézus irgalma segíthet. Most kövess, kanonok, itt a zsolozsma ideje.

A két pap megindult a székesegyház felé. Lassú léptekkel mentek a vár fokán és amint a szél megdagasztotta a köntösük bő ujját, denevérszárnyuk nőtt. A kivilágított egyházból már hangzott a kanonokok latin himnusza:

"Uram, bosszúállásnak erős Istene, bosszúálló erős Isten, jelenjél meg!"



GÁRDONYI GÉZA: ISTEN RABJAI.




I.


János kertész víg ember volt. Szerette a névnapokat, disznótorokat, lakodalmakat. Meg is hívták a fejérváriak minden alkalommal. Egyszer azonban hogy hazafelé dülöngött, belekapaszkodott tréfából egy paripának a legyezőjébe. A paripa oldalba rúgta. Attólfogva János kertész nem volt többé víg ember.

Hívhatták torba, névnapra, lakodalomra, nem ment el. Csak búsult és fogyott. Csak lézengett a kertben.

Egy őszi napon, mikor már vetkőztek a fák, leült a kert fala mellé, a nap melegére, a kajszibarackfa sárga leveleire. És magához intette a fiát.

- Jancsikám! Ülj le ide elém, a gyepre.

A fiú falevelet gereblyélt. Letette a gereblyét. Tizenkét esztendős gyerek volt akkor, pufók, mint a kulacs és borzas, mint a pemet. Az apja korán munkára szoktatta. Persze csak könnyű munkára, aminőt gyerek bírhat. Iskolába nem járt. (Nem volt még akkor iskola Magyarországon, csak egy-két papi-iskola, de az se gyerekeknek.)

Jancsi leült hát az apja elé, és okos szemmel pislogatott reá. Az apja ünnepies hangjából érezte, hogy valami komoly beszéd következik.

- Én már nem sokáig élek, - kezdte az apja azon a rekedt, susogó hangon, ahogyan a mellbajosok beszélnek. - Érzem, hogy lehullok én is, mint a falevél.

Búsan pillantott a gyepre, a gyepen sárgáló baracklevelekre. Aztán folytatta:

- Ha meghalok, a prépost úr a helyembe maraszt. Mindent értesz már, mindenféle kertészi míveletet. Anyád is ért mindent. De lásd, az okos kertésznek vannak titkai...

A gyerek pislogott. Tehát titkokat fog megtudni. Vajjon kincset ásott-e el az apja, mikor az ellenség járta az országot?

A beteg szeretettel nézett a fiúra:

- Elmondok neked egyet-mást. Mindennap egyvalamit. Hogy megtarthasd. A fejedben. Mert látod: minden ember... annyit ér... amennyit... tud. Ha olyat is tud... amit más senkise... akkor mindenkinél többet ér... Ígérd meg, hogy... amiket elmondok... senkinek... el nem mondod... Csak mikor... te is halálodat érzed,... mint én,... akkor... Annak mondod meg... akit... legjobban szeretsz... Ígéred?

A fiú rábiccentett.

- Tulajdon édesanyádnak se.

A fiú biccentett.

A kertész pihent kevéssé. Aztán halkabban folytatta:

- Hát melyiken is kezdjük... A hagymás növevényeken. Tudod, hogy a hagymánkat mindenki bámulja. A világon sehol ekkora hagyma nem terem... mint a mi kertünkben. De ha más kertben szaporítják... csak kicsi hagyma... válik abból.

Köhögött. Elhajtott egy legyet a keze fejéről és körülpillantott.

Hát annak a titka:... hagymába lyukat szúrsz. Árral. Vagy szöggel. Azután magot nyomsz a közepébe, hagyma-magot... Úgy ülteted...

A fiú bámult, pislogott.

A beteg a mellére tapasztotta a tenyerét, mintha le akarná fogni a köhögést, és susogva folytatta:

- Nem érted? A mag az élet. A hagyma a rothadás. Az élet a rothadásból kikél... De minden növevénynek más a természete. Mint az embernek. Meg köll vele ösmerkednünk. Van olyan, aki csak kövér földben díszlik, mint a mák és a napraforgó, meg a jegeslevelű lapu. Van olyan, akinek szegénység a világa. A kövi rózsa példának okáért, vagy a borostyán, vagy az őszibarack. Ismét más növevények a társas életet szeretik, mint a hangyák, vagy a farkasok, vagy az emberek; a fenyőfa, nyírfa, bükkfa. Ismét mások a magányos életet kedvelik, mint a remeték: a diófa, hársfa, birsalmafa, berkenyefa. De berkenyefát soha ne ültess... A berkenyefa... nem terem addig... ameddig az ültetője él...

A köhögés újra elfogta. Kínos mély köhögés. Szinte érezni lehetett, hogy valami szaggatja a tüdejét.

Intett a fiúnak, hogy menjen a dolgára. A mellére tapasztotta a tenyerét: köhögött.

Később felkelt, és holmi reves fát és korhadt csontot törögetett malomkövön. Aztán homokot kevert bele. A homok után a szemétdombhoz ment: egy lapát szemetet vett onnan. A szemetet megszitálta. Vakondoktúrásból is szedett fekete földet. Egybevegyítette valamennyit. Ládácskába eresztette. Vizet öntött reá.

A fiú érdeklődéssel nézte. Akkor már arra gondolt, hogy íme: ez is valami titok.

Az apa megint magához intette:

- Látod: így készítsd a nemes virágnak való földet. Mentül nemesebb, antul több szemét aprajába ültetjük.

Fogta az ásót és intett a fiának.

A kert sarkába vezette. Ott egy bokor elszáradt levelű liliomtő állott.

Intett a fiúnak, hogy ássa ki.

A földből négy liliomhagyma fordult elő. Fölszedette. A kötényébe rakta. Aztán a kertnek a másik sarkába mentek.

Intett a fiúnak, hogy ásson. A fiú két-arasznyi gödröcskét ásott. Négyet. Egyik gödröt a másiktól távolacskán. Egyiket orgonabokrok közé, másikat vadrózsa bokrok közé, harmadikat, negyediket csak a sövény mellé, - ahogy az apja keze intésével megjelölte.

Mikor elkészült vele, az apja újra intett neki, hogy hozza el a szemét-keveréket.

A fiú futva ment és térült.

Mindenik gödröcskét megtöltötték szemét-földdel.

Közben a kertész susogott:

- Lásd: ritka méltóságos virág ez... Szemétsöpredékben díszlik legszebben... Csendet szeret... félrehelyet... Ahol kevesen járnak, ott nő magasra...

Közben elültette a négy hagymát. Betaposta gondosan.

Azután bevánszorgott a házba, lefeküdt. A félesége ebédre hívta. Intett, hogy nem eszik még. A fiát hivatta. A szobából kiküldött mindenkit.

- A liliom... várj...

Nem bírta tovább folytatni. A feje lekókadt. Meghalt.

Jancsi hetekig tünődött: mit mondott volna az apja? A liliom az ő kertjökben igaz hogy nagyra nőtt, és az illata is csodásan erős volt, - különösen éjjel. Jancsi azelőtt azt vélte, másutt is csakolyan az a virág. Mit mondott volna még róla az apja?

Hátha az anyja tudja? Az anyja is sokszor dolgozott a kertben. Ojtani is segített. Hátha neki is elmondott egyet-mást az apja a természeti rejtelmekből?

Egy decemberi napnyugtakor az anyja korpát kevert a disznóknak. Megkésett kissé: sietett. Jancsi a szakajtó kosárból eregette mellette a korpát a dézsába.

- Édesanyám, - szólalt meg, - a liliomról... mit nem tud más kertész?

Az asszony rábámult:

- Mit nem tud? Hát hogy a fekete fenébe tudjam én, hogy mit nem tud? Törődök is én avval, hogy mit tud, mit nem tud? Éppen az nekem a gondom! Eredj a pokolba az ilyen ostoba kérdésekkel, mert mingyá hozzád kenem ezt a kavarófát!



AMBRUS ZOLTÁN: MIDAS KIRÁLY.


A harmadik emeleten nagy volt az izgalom. A Grunovszkyék ajtaját egész nap csapkodták. A takarító lányuk, aki aznap rendkívüli szolgálattételre volt berendelve, folyvást szaladgált hol az utcára, hol meg a szomszédokhoz. A nagy Vanda minduntalan kinézett a lépcsőházba, és Terka, aki gyerek-kíséretével végigkalandozta az egész folyosót, már negyedszer köszöntött be az ablakon a nagy Vandához ezzel a kérdéssel, hogy:

- Elhozták-e már a Margit ruháját?

Nem hozták el. És ez a ruha, mely sehogy sem akart megérkezni, egyre jobban foglalkoztatta az egész harmadik emeletet.

A számtisztné nem is állhatta meg, hogy át ne szóljon a kávésnéhoz:

- Ezek a Grunovszkyék, mióta a Polgári Kör a házba költözködött, meg vannak bolondulva. Fehér selyem báli ruha egy diurnista kisasszonynak! - ilyet csak a mai világban hallani. Fogadni mernék, hogy egy hónapig mákos metélten fog élni az egész falamia.

- És lesz megint szaladgálás egy kis lisztért a szomszédba!

- Csak aztán a házbért ki tudják fizetni! A háziúr, azt beszélik, már a multkor megmondta nekik, hogy ha még egy fertállyal adósok maradnak, nem hallgat semmi könyörgésre, hanem kiteszi a szűröket.

- Igazán, nagysád, régente nem lehetett látni ilyen cifra nyomorúságot. Én csak azt a nagy Vandát csodálom. Monogrammokat hímezni egy hatosért, két hatosért, csak hogy a testvére táncolhasson, Isten engem, nagy bolondság. Ez a Polgári Kör elvette az eszöket.

Terkának persze éppen akkor kellett arra mennie a sisera haddal. Mert Terka az ő gyerek-seregével mindig és mindenütt ott volt, ahol valami történt.

- Terka kisasszony! Terka kisasszony!

Terka előbb megfegyelmezte Vandrák Károlyt, akinek valami becsületbeli ügye támadt a kis Spitzer Rezsővel, s aztán ő is odaállott a kávésné ablakához.

- Mondja csak, lelkem, nem tudta meg valamiképen, mennyibe kerül hát az a híres ruha?

- Már hogyne tudtam volna meg! - felelt Terka. - Száz forintba, nagysád, kerek száz forintba.

És hamis, nevető szemével ártatlanul nézett az elsápadó számtisztnére. Tudta, hogy egy kést forgat meg a jó asszony szívében.

A számtisztné ijedtében szólni se tudott, a kávésné azonban megjegyezte:

- Világos, hogy puffra csináltatták. Honnan vennének ők annyi pénzt?

- Hiszen ami azt illeti - rögtönözte a meglepetéséből felocsúdott számtisztné -, Grunovszkyról sok rosszat beszélnek. Én nem tudok semmit - ne szólj szám, nem fáj fejem -, de itt is, ott is furcsa dolgokat hall róla az ember.

- Már pedig nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja - vélte a kávésné.

- Zörög biz' az, hogyha kígyó van alatta - vetette oda Terka, és ellibegett.

- Ennek is felvágta a bába a nyelvét! - dörmögte a kávésné, de csak akkor, mikor Terka már a folyosó túlsó végén sétáltatta Spitzer Rózsikát, valcer-lépésekben, annak a zongorának a hangjaira, mely a szemközt levő lakásban csendült meg.



HARSÁNYI ZSOLT: MADÁCH.


A házasfelek nem beszéltek egymással. A bál napja közeledett, és Erzsi néma férjének szemeláttára készülődött ruháival. A bál előtt való napon, mikor lefeküdtek, Erzsi megtörte a hosszú harag hallgatását.

- Emi, ne légy ilyen rossz hozzám. Látod, milyen nagy kedvem van elmenni abba a bálba, mért nem teszed meg a kedvemet?

- Megmagyaráztam, hogy miért nem. Elég határozottan megmondtam, hogy nem megyünk. Mégis úgy teszel már napok óta, mint aki fittyet hány a szavamra. Varratsz, intézkedel, készülődöl. Ebbe nem mehetek bele, édes fiam. Zsarnokod én sohasem voltam, de hogy fütyülj arra, amit mondok, azt nem fogjuk elkezdeni. Most már nem is a bálról van szó, hanem az elvi kérdésről. Jobb, ha előre belenyugszol, mert én holnap sem fogok egyebet mondani. Nem megyünk.

Erzsi megpróbálkozott egy könnyedebb, tréfára fordító hanggal.

- Hiába beszélsz, addig úgy sem hagyok békét neked, míg nem megyünk.

De a könnyed hang nem sikerült. Hamisan hangzott, nem kapott visszhangot, Imre nem válaszolt. S mind a kettő érezte, hogy a másik a lelke mélyéből haragszik rá.

Másnap ebéd után Imre Pass Andrásnak, az inasnak meghagyta, hogy fáj a feje, aludni akar, ne zavarja senki.

Erzsi mégis bekopogott hozzá.

- Bocsáss meg, ha zavarlak. Utoljára kérlek, menjünk be Losoncra. Én már befogattam, idestova indulni kell.

- Majd kifognak. Nem megyünk.

- Hát jól van, ha ilyen konok vagy, ne gyere - Majd megyek magam.

Imre meghökkenve felugrott.

- Magad? Meggondoltad ezt? Egy úriasszony a férje nélkül? Elment az eszed? Hiszen ki fognak nézni a vármegyéből.

- Nem leszek garde nélkül. Klári néném minden valószínűség szerint ott lesz, majd gardiroz.

- És ha nem lesz ott? Erzsi, veled valami nagy baj van. Te vesztedet érzed. Szedd össze magadat és térj magadhoz, míg nem késő. Maradj itthon és törődj a gyerekeiddel.

Erzsi állt és hallgatott. Arcán valami eddig nem látott kemény vonás jelent meg.

Az asszony kiment. Nem telt bele tíz perc, eléállt a két hintó. A lovak türelmetlenül kapáltak a garádics előtt. Imre dobogó szívvel, torokfojtó izgalommal várta, hogy mi lesz. Mikor az induló hintó zörgése felhangzott, az ablakhoz ugrott és kinézett utána. Az asszony nem nézett vissza.

Dermedten állt az ablakban jó darabig, mint egy bálvány. Arra ocsúdott fel, hogy egy másik kocsi fordult be az udvarra. Henricyé, a luteránus papé. A fürge papocska leugrott és sietett befelé a házba. Egy perc múlva az Imre ajtaján kopogott.

- Azért szólok be, tekintetes uram, hogy nem izen-é valamit valakinek Losoncra, szívesen elintézem. Megyek be a bálba.

Imre habozott egy pillanatig. Aztán rekedten, megszólalt.

- Nézze, tisztelendő úr, ön nekem jóbarátom, azt én tudom. Ön előtt nem restelkedem házi bajaimmal. A feleségem most ment be Losoncra engedelmem nélkül. Arra kérem, ne maradjon sokáig, jöjjön haza és mondja el, hogy mi történt a bálon... Nem is emlékszem, hogy társaságbeli hölgy ezt valaha is megtette volna.

Henricy ijedten lépett közelebb faluja földesurához:

- A tekintetes úr egészen kikelt magából. Hiszen teljes testében reszket. Ilyen állapotban még nem láttam. Nem volna jó lefeküdni és pihenni egy kicsit?

- Nem, nem, nincs nekem semmi bajom. Menjen, ne maradjon sokáig és hozzon hírt.

- Korán itthon leszek.

Az ajtóból még ijedt csodálkozással nézett vissza a pap. Mivel komolyan nyugtalan lett a remegő ember miatt, még a régi kastélynál is leugrott és szólt az özvegynek, menne át, a fiával valami baj van. Madáchné előbb átküldte Ninát, hogy menye valóban elment-e hazulról. Aztán átjött maga. Hetek óta nem volt már itt. Egyenesen be a fiához.

- Mi van veled, Emi?

- Semmi, - felelte rosszul játszott nyugalommal Imre - Erzsi tilalmam ellenére elment a losonci bálba. Megmondtam neki, hogy ide többet nem jön vissza.

Vállatvont, ijesztően elmosolyodott, reszkető kézzel kezdte tömni a pipáját. Anyja elszörnyedt, ahogy figyelte. Közelebb lépett hozzá. Imre félt, hogy most jön az "úgy-e mondtam." De nem az jött. Az anyja a vállára tette kezét.

- Szedd össze magad, fiam. Most nagyon nehéz, de ezen túl kell esni. Én melletted vagyok.

Madách Imre még egy pillanatig tartotta magát. Nagyokat nyelt, fogát összeszorította. De hiába. A következő pillanatban elsírta magát és ráborult a töpörödött öregasszonyra. Akit a másik miatt elhagyott, s akihez most a másik miatt visszatért. Az öregasszony nem mozdult. Erősen tartotta a vállára nehezedő, zokogó embert.



MÓRICZ ZSIGMOND: ERDÉLY.


Fegyver kell és fene had, olyan, ami meg nem ijed maga árnyékától. Ez pedig nem az erdélyi nép, mert ezek gyengék és szegények és folyton országgyűlés, örökké voks és dikció és oráció... Neki oly had kell, aminek rajta kívül senki nem parancsol. Neki farkascsorda kell, amit fizetni is nem maga zsebéből fog, hanem a prédából, amit odavet nekik: nesztek, vigyétek, faljátok... gazdagodjatok a máséból... Minél jobban rablanak, annál jobban gyengítik az ellenséget...

- Küldd be Nagy Andrást egymagát.

Géczy prágai módra meghajolt s frissen kiment. Nem bírt annyira uralkodni magán, hogy arcáról ne virítson a megelégedés s odakint csodálkozva néztek rá.

- Nagy András uram őkegyelmét kéreti fejedelem urunk őnagysága. Egymagát.

Nagy András nehézkesen mozdult, Imreffy sértődötten hallgatott.

Mikor a hajdúvezér a fejedelemmel szemben volt, az még mindig az ablakban állott, háttal az ablaknak, amely nem volt átlátszó, nem lehetett rajta kinézni, mert nem üveggel volt behúzva, hanem áttetsző hólyaggal, lantornával. A fejedelem úgy állott itt, hogy az arca sötétben maradjon s a szemben állót világosban lássa.

- Nagy András uram, - mondta nyersen - mi régen ismerjük, egymást, kegyelmed tudja, hogy én nem vagyok a sok szóbeszéd embere. Én azt kérdem kendtől, hány emberre ad parolát?

Nagy András tűnődve nézett maga elé a földre.

- Nagyságos uram, - mondta - az a beszíd, hogy hát mire való nézvíst... Tudni kell azt, - hun? merre? s mér?

A fejedelem hosszan, élesen nézett az arcába. Hallgatott.

- És ha én azt kegyelmeteknek ma még meg nem mondom?

Nagy András hallgatott.

- Az is lehetséges... Mer vagy a fejedelem fizet, vagy a főd nípe...

- Csak mondja kend, - biztatta a hajdút s élesen vizsgálgatta annak a hidegtől, melegtől feketére perzselt arcát, amely olyan volt, mint a kordovány, nem ártott neki se szél, se jégeső; víz nem érte, csak ha eső verte, szemérem nem pirította, csak ha korbácsütés vágta.

Nagy András nem nézett szembe. Néha fel-felvetette pillantását a fejedelemre, de csak épp egy villanásig, különben maga elé kalandozott s lassú, tempós, higgadt szóval bötyögte, amit mondani hajlandó volt.

- Mer aztat kérdezi Nagyságod, - mondta - hogy hát mennyi vón a szálkard?!... Hát uram, Nagyságod, könnyű annak válaszja: ahány s amennyi szám köböl búzát ad Nagyságod vékával, előre ki: annyi szál kard pattan az fődbül fel...

- Búzát? - álmélkodott el a fejedelem.

- Mer nagy az ínség, nagy a szükség... Ha erdéli fejedelem őnagysága ötvenezer köböl búzát béküld a hajdúságra, akkor ippeg annyi kard fog kiállani; ha többet: több...

- Ötvenezer köböl búzát, - mondta a fejedelem megdühödve. - Hogy gondolja kend?! Hogy én itt a magtárakból csak úgy kiveszek, szekérre rakatok ötvenezer köböl búzát s azt postán küldöm... Tízezer vagy húszezer szekeret rakatok meg búzával, állítok minden szekér mellé tíz katonát, avagy húszat, hogy az latroktól ment legyen ez szűk világban: vagyis küldjek be nektek instanciával ötvenezer köböl búzát százezer kísérővel, akkor tik felültök s úri mód tíz- vagy tizenkétezren elsétáltok utánam, azt a lélekadta... így gondolja kend?

Nagy Andrásnak még a szeme se rebbent.

- Nagyságos uram, én Nagyságodat szómról megkövetem: nem kell késérő, sem tíz-, sem húszezer, sem ezer, sem ötszáz: rakassa Nagyságod szekerekre, a többi a mi dólgunk.

- Azt elhiszem, - kiáltotta a fejedelem - rakassak szekérre ötvenezer köböl búzát, nem is kevesebbet, ötvenezer köblöt! akkor aztán eljönnek a hajdúk s majd elviszik; nem kell búsulni; elviszik ők szekerestül, lovastól, még attul se félnek, hogy szerezzenek hozzája egy kis vágómarhát, disznót, récét, ezt azt, ami a körmük alá kerül... Hogy? avval kezdem-é az hadat, hogy először is fejemre gyujtom a házat? Nem úgy, lélekadta! hanem, ha egy szál hajdú beteszi az lábát fődemre, parancsok parancsát hirdettetem meg, hogy mindennek kuttyakötelessége miszlikbe vágni még az lelkit is!...

Nagy András jól tudta, hogy ez így van rendén s vont vállat:

- Nono, ídes nagyságám, nem kell tüzelni, kár egy szót is vesztegetni... Nincs ebbe semmi... Jövő-menő ember vagyok én: ahogy gyüttem, el is mehetek: én nagyságod parancsolatjára mindenkor szívessen átgyüvök az országba egy kis reggeli cipóér.

A fejedelem:

- Hagyja kend a cigánybéli nyelvelést! Tudja kend, mi mindenkor megértettük, egymást!... Én megmondom kendnek, mit akarok, ki ellen és hol fogok harcolni, de esküszöm kendnek, hogyha kend nekem káromra s ellenemre tesz: isten istenem ne legyen: én kendet felkutatom még a bécsi császár udvarába, még a réti bokor alatt is, s evvel a tulajdon szablyámmal szegem fejét kendnek: értette?

Villámló szemét belemeresztette a konok hajdú mozdulatlan, apró fekete szemébe...

- Velem nem lehet se alkudni, se huzakodni: hadat viszek Moldovára... az olára... Értette kend?... Én kednek adom Havaselvét... Azt kelmetek devastálhatják, felszedhetik, még a földjét is, ha kell, haza takaríthatják: De nekem, az én Erdélyországomba, hajdú az én parancsom nélkül, lábát be ne tegye, mert ha kendtek még egyszer úgy megdúlják, mint az mult esztendőkben, isten ne legyen az atyám, de én kendnek torkán leszek s otthon maradtjaikat, még a csecsszopókat is, mind ebek koncára vettetem... Értette kend?

Nagy András, mintha széldöngicsélést hallana.

- Nono, - dörmögte - szóbul ért az ember...

- Én kegyelmedet kinevezem hajdúk főparancsolójának, Nagy András uram!... Most mondja meg kend, hány szál kardot hoz?...

Nagy András fejét leeresztette:

- Uram, nagyságos uram, Erdély vezérlő csillaga... ha én úgy mégyek haza az én népem elébe, hogy még egy véka élést se ígérhetek... engem az én embereim koncok koncára hánynak, s nem kell akkor Nagyságodnak fáradni az én megmetszetésemmel...

Báthory:

- Igérni!... - mondta higgadtabban - igérni!... Igéretből még nem vagyunk szegények... Ezt azonban kincstartónkkal, tanácsunkkal, kancellárunkkal mind meg kell beszélni... Ami erőnktől telik, el nem vonom kelmetektül... A dolog sürgős: Ma februárius 15 s március elsejére Tergovistyébe kell lenni mind az hajdúságnak...

Nagy András hallgatott.

- Milyen utakon parancsolja Nagyságod?

- Átmennek kendtek a Kőrös vizeken. Maros vízen, egyenest Lugosnak: onnan a legkurtább úton ki az olá fődre.

Nagy András fejét csóválta.

- Nagyságod nem háborút akar! Nagyságod csak jót akar!... De abbul nem élünk meg Nagyságos uram... Otthol az asszony cselédek, míg mink odajárunk, éhhel vesznek el, mind pulyástul, gyerekestül egybe... De még mink is, ha ez szegény éhholt utakon csavarogjuk el az havas időket... Nagy sor ez, Nagyságos uram...

- Ha otthon maradnak a kenyérpusztítók, akkor több jut a gyerekeknek?... - kérdezte a fejedelem örömmel, hogy fölébe került a hajdúkirálynak. - Ez mind nem én dógom: én kedteknek hadat adok, jó bőséges háborúval szolgálok: a többi, a hadak felültetése, a ked dólga...

Aztán gondolkodva keményen mondta:

- Tudja meg kegyelmed, hogy én kegyelmedet kinevezem nemcsak hajdúk főparancsolójának, de hajdúk főispánjának s tanácsombélinek is...

Nagy András, aki evvel régi követeléseit beteljesedve látta, egy percre elhallgatott...

A fejedelem elébe tartotta tenyerét:

- Csapjon bele kend, hány szál kardot paroláz le kegyelmed?

Nagy András lassan, vontatottan beletette a kezét a fejedelem hatalmas markába: a két kéz, a fiatal meg az öreg egyforma erős volt, egyforma nagy s egyforma férfikéz...

Úgy érintette egymást a két kéz, mint két életre-halálra elszánt ellenség, aki most méri, tapintja, próbálja egymást, mielőtt ökölbe vágva egymás agyának rontanának...



JELLEMZÉS


A jellemzésnek ezer eszköze, módja van. Legszerencsésebb, legszemléletesebb: a regényalakok egyéni nyelve s a helyzetenként változó beszédhangsúly. (Lásd a stílustörténeti fejezetben a Mikszáth szemelvényeket.) Általában megkülönböztetünk közvetett és közvetlen jellemzést s a közvetett a művészibb: ebben az író tetteik, saját szavaik által jellemzi alakjait. A közvetlen jellemzés, amikor az író leírja alakjait, elmeséli jó, rossz tulajdonságaikat. Dugonics így jellemez, de nagyobbrészt ugyanezzel a módszerrel él még Jósika és Eötvös is. Csak egy fokkal elevenebb, művészibb a jellemzésnek az a módja, amikor az egyik szereplő személy jellemzi a másikat. Igen elevenen, frissen jellemezteti Fanni imádottját, úgy, hogy leírja, milyen hatást gyakorolt környezetére. Kedvelt fogása a regényírónak, hogy arcképfestés ürügyével rajzolják meg alakjaik lelki világát. Ilyen a Fáytól közölt példa. A jellemzés bármilyen módját választja is a regényíró, a döntő fontosságú az lesz, hogy jellemzése pontos lélektani megfigyelések sorozatából álljon. A jellemzés technikájának egyik módja, de olyan módja, amelynél eléggé kitűnik az eszközjelleg, amikor egy epizódjelenetben mutatja be az író a szereplők jellemét. Kemény avatott mestere annak, ami lényeg a regényírásban, az események nála szorosan egybeforrnak az alakok jellemével, életsorsával. Annál kevésbbé ért a technikai fogásokhoz az elbeszéléshez magához. A jellemzés megszokott, szemléletes, de elég átlátszó célzatú módja, amikor mint a Zord idő egyik epizódja (Barnabás és Elemér párviadala) mutatja be, rajzolja főalakok alaptermészetét. A romantikus regény tipikus alakjának, a gaz intrikusnak rajzán szemlélhetjük, hogy mi választja el Jókai romantikáját a Kuthy Lajos által képviselt francia, Sue féle bűnügyi regényromantika világától. Jókai, a közfelfogás szerint, csak "ördögöket" és "angyalokat" ismer. Mennyire messze vannak az ő alakjai a romantikus regény ördögeitől, arról dr. Márk és Krisztyán jellemzésének egybevetése egyszerre meggyőz. Kuthy különben kitűnően ért a lélekelemzéshez és remek lélekrajzzal teszi félelmetesen realisztikussá Sue alakjaira emlékeztető Márkját. Jókai inkább humorral, mint iróniával rajzolja meg Straffot. Képzelete játszi könnyedséggel találja meg a megfelelő helyzeteket, szavakat, amelyekkel alakjait olvasóinak bemutathatja. Jókai képzelete a jellemzés eszközének, módjának megválasztásában is kimeríthetetlenül gazdag. Szemelvényünk az arckép segítségével jellemzés egyik legművészibb változata. A romantikus hős belső összeütközését rajzolja meg szemléletesen, színekben pompázó jelenetben: Ocskay arcképében a régi énje kísért. Az anekdótaszerű jellemzés nagy mestere Mikszáth Kálmán. Hisz egész regényírói stílje az anekdótából és a rajzból nőtt ki. Az anekdota és a rajz együttes alkalmazásának kitűnő példája Lapaj-ának bemutatása. A jellemzésnek egyik igen művészi és hálás módja, amikor a naplószerű önéletrajzi regényben az alakok maguk tárják fel lelkivilágukat. Itt kettőre kell vigyázni a regényírónak: mondanivalóinak eredetieknek, újaknak kell lenniök és rendelkeznie kell azzal az írói készséggel, aminek a racionalista latin kultúra mesterei, a francia és olasz regényírók teljesen birtokában vannak, hogy a lélek homályos világából, ahol az érzelem képzelet, akarat, vágy alaktalan árnyai imbolyognak, éles körvonalakat, határozott rajzot tudjon kiragadni. Ilyen eredeti, könnyed, szellemes, mély és meggyőző önelemzést mutatunk be Ambrus Zoltán Midás király-ából. A jellemzés módja függ az író általános művészi stíljétől. Herczeg Ferencnél, a szerkesztés mesterénél, az alakok jellemzése egyben történés is: regényeinek fő művészi erőssége, hogy a történés a lélekrajz síkján mozog. Az élet kapujából ragadunk ki egy megkapó jellemzést, amely egyben a regény cselekményének izgalmas megoldása. A tökéletes, biztos elbeszélésszerű jellemzés ragyogó két példája a Gárdonyi és Móricz Zsigmond szemelvény. Megfigyelhetők bennük Mikszáth művészi eredményei: az anekdóta, a párbeszéd és a rajz eszközei; azonban tömörítve és lélektani törvényszerűség mélységével.



MÉSZÁROS IGNÁC: KÁRTIGÁM.


Krisztina (mely néven ezután neveztetni fog) ilyetén vidámító elmélkedéseire elméjében megnyugodván, midőn a francia nyelvben úgy előment, hogy azt már alkalmasint szólotta, de még jobban megtanulni kedve tartotta, kívánta vala a grófné tőle, hogy annak hamarábbi megtanulása és helyesebben ejtendő kimondása végett állandóan környülötte lenne; mely kötelessége sokféle hasznán kívül arra is szolgált neki, hogy az által alkalmatosságot nyert különb-különféle főrendű grófi személyeknek esméretségekbe jutni, kik tudniillik a grófnénak látogatására jöttének, és minthogy az Istentől oly drága erkölcsökkel megáldatott, hogy az ő kellemes, díszes és alázatos alkalmaztatásával kivált, a maga nembélieknél felettébb tudta magát kedveltetni, az következett, hogy a legfőbb asszonyságok is örömest mulatoztak véle és hozzá viselt hajlandóságokat nyilvánságos jelekkel kinyilatkoztatták.

Meg kell vallani, hogy Krisztinának rendessége a szerencsétől is majd mindenfelől tetéztetvén, valami különöst foglalt magában és az ő szépsége oly tekéletességgel bírt, melyen az ember méltán álmélkodhatott; mert virágzó ifjúságának zengéjéhez alkalmaztatott termetének delisége, kerekdék ábrázatjának teljes épsége, de főképen ragyogó szemeinek friss, de kedveltető szemérmetességgel tartóztatott forgási, orcáinak mértékelt pirossággal egyveles fehérsége, e mellett az igaz erkölccsel megegyező és mind neméhez, mind gyenge idejéhez illendő kegyessége és esztendein felül megérett elmés ítélete csak annak szívét nem sérthette, aki személyét nem látta. Nem csuda tehát, ha egy országos herceg is Krisztina szépségének hatalma alá hódoltatván, elnyerésére tűrhetetlen igyekezettel fáradozott.



DUGONICS ANDRÁS: ETELKA.


Méltó volt Etelka akármilyen teremtésnek állhatatos szeretetére. Sugár középszerűségre és szertartós rendességre szedettenek eleven tagjai. Bátor ugrálással futkosott a virgonc vér minden életerekben. Megelőzte a hulló havaknak fehérségét a gyenge testet befödő hártya, orcáját nem más pirossággal felváltva, hanem melyeket a fehér liliomok között tapasztalunk, midőn a pünkösdi piros rózsákkal összevegyesednek. E fiatal pirost nem nyűtte el, el se hervasztotta a koslató szeretet, el se sápasztották a kacér indulatok.

Tréfás volt a beszédben, minden szerelemmel. Gyakorlott a társaságokban, de soha nem unalmas. Bátor még a rettentő vezérek előtt is a vakmerőségnek minden jele nélkül. Oly szemes, oly okos minden körülállásokban, hogy soha az ugrást elvéteni nem tapasztaltatott. Sőt: ha valaha (mivel nincs hiba nélkül senki se) valami dolgában másként esett a kocka, semmint felőle remélték: nem annyira ő, mint a szerencse hibázni látszatott.

Tudta az észnek birtokában tartani a befogadott nyelvet. Oly eszességgel beszélgetett minden hozzá illő nemes fiúval, hogy ki nem fakadhatna belőle, kit szeretne inkább. Akárkivel szólott, mindenki egyaránt dicsekedhetett kegyes hajlandóságával.

A napfényhez hasonló tiszta erkölcsei miatt szerették-e inkább, avagy tisztelnék szűztársai, nem tudnád. Mennél tovább társalkodott valakivel, annál inkább nem közönségesebbnek, hanem sokkal méltóságosabbnak tetszett. Ez a valóságos erkölcsnek jele énnálam. Mindeddig az irigység fölött lévén, nemcsak magánál alacsonyabbakat tulajdon nagyságához, hanem a nagyobb eredetű kisasszonyokat is maga középszerűségéhez tudta egyengetni.

Kitetszett ragyogó szemeinek méltóságos forgásából oly ritka úriasság, mellyel nemcsak egy házat (ha köznemességű ifjúhoz menne), hanem egy országot is (ha valamely fejedelemtől elvétetne) kormányozni tudna; ha annyi országok lennének, amennyien vannak, akik az országlásra alkalmatosak. Ugyan azért a legtöbb férj fejedelmeknek nem annyira eszére, mint fehérnépe állapotára nézve engedett. Vagy csak ebből is kitetszett, hogy nagyobb lenne, semmint gondolná. Immár az erkölcs természetté válván benne, maga se tudta, mi légyen. Sőt: midőn jót cselekedett, nem azért cselekedte, hogy látszattasson, hanem azért, mert máskép nem cselekedhetett.



KÁRMÁN JÓZSEF:
FANNI HAGYOMÁNYAI.




XXXIII.


Vendég jön, Fanni! bekiált az öcsém. Sok szán áll tele emberekkel a kapu előtt.

Már az újságkívánás is elhagyott. Mintha taszigáltak volna s alig hogy tudtam, úgy mentem én is a többek után, de gondolataim másutt kóvályogtak. Az ebédlőszobán kiléptem, hogy a vendégeket elfogadjam, hát - mint a villám és mint az éjféli jelenés, váratlanul és megfoghatatlanul állott előttem T-ai. Szinte elárultam magamat és az éjjeli álmatlanságot kellett okoznom fejem szédelgésének.



XXXIV.


Itt vette kezdetét esméretsége házunkkal. Mindenek szívét elfoglalta, mindeneket magához kapcsolt. Igyekezett az anyámnak tetszeni s megtetszett. Testvéreimet megelőző udvariassággal tetézte és reménységeket indított; mert engem elfelejteni látszott és csak azoknak kedvüket keresni... Engem eleinte ugyan megbántott ez a hátravetés, de győzött végtére nálam az okosság... mert ó! jól láttam én azt magamról, hogy szorgosan kerüljük azt az emberek előtt, akit szeretünk... Az atyámmal országos dolgokról beszélt, egy-két anekdotát titokban megsúgott és nyomos ábrázattal, az ország nagyjainak házi állapotait, melyeket a városban minden cipővarga tud, nagy szorgalmatossággal és szinte oly nyomos ábrázattal elészámlálta - és midőn elment, mindnyájan meghasonlottak dícséretében... Testvéreim háta megett kacagva dicsekedtek tréfáival és pirulva mondták: "Szép legény az!" Az anyám bizakodó s bíráló hanggal s ábrázattal ítélt: "Tud emberséget!" - Az atyám éppen oly nyomos alázattal, mint amilyennel ő beszélt, azt állította: "Tanult egy ifjú és nem alávaló esméretsége van!" - Az én szívem kevély megelégedéssel azt dobogta: "Az én T-aimnak nincs párja!"



FÁY ANDRÁS: A BÉLTEKY HÁZ.


Káray ismeretes és járatos volt a báró házához. Gyula, hogy biztosabban menjen elő a báró arcfestésében, Kárayt kéré: ismertetné meg őt a báró némely lélek-vonásival, s ez szívesen engede a kérésnek.

Az öreg báró Regéczy Orbán, így szóla ő, egyetlen a maga nemében. Bajtalan élet, öröm-éldelet és kényelem voltak gyermekkora óta szíve vágya, s célja és eleme lelkének. Már az oskolában egyedül magának volt, az akkori szokás ellen, külön szolgálatja, legalkalmasabb szobája, első asztala a városkában, és fogadott kocsija, mely sarakban felhordá őt leckékre. Költőpénzéből kész volt gyermekeket fogadni, ki felhordá utána könyveit, írásait, írószereit a tanításokra. Később társalgási pénztárt gyüjtött össze, egyedül víg tanyázásokra, maga volt a tanya-mester, ő rendelgetett a részvényeseknek napot, órát, nemet és szabályozást a víg mulatozásokra. Szerette őt mindenki, s az ő szíve is mindenki eleibe nyíltan repült; lelke, miként az örömnek, úgy mindenki barátságának nyitva állt, s a többieknél rakottabb erszénye, szinúgy. Otthonról társzekér jára be hozzá eleséggel, s ez rendszerint a víg tanyák javára érkezék.

A báró egy volt a jobb tanulók közül, de ebben őt inkább szerencsés talentoma, mint szorgalma segíté. Mit sem gyűlölt inkább, mint huzamos észkínzást, miként nevezé a tartós figyelmű és ráfordítású tanulást. Innen a mathesist, algebrát nem szenvedheté; de annál jártasabb lőn a politikai és széptudományokban. A költőket elragadtatással olvassa még most is, s Horátzot, már ifjonta kedveltjét, majd egészen tudja könyv nélkül ma is; mert úgymond, ez tele van élet-bölcsességgel, s joviális szeszéllyel nógat élni sietnünk.

Elvei nemesítve azok, mik egykor Epicuréi valának, vagyis inkább neki tulajdoníttatának. "Személyünk a legbecsesb a világon, s nincs körülmény, mely megérdemelje csak egy órai törődésünket is, annál kevésbé bánatunkat. Kiki középpontja a világnak, s ő körülte forog az, minden dicsőségével, örömével együtt, s ezen kurta életre tulajdona neki mindezekkel; maga a hibás, ha nem használja amazt, vagy rosszul gazdálkodik ezekkel. Éltünk szűk folyama, ez a néhány csepp az öröklét tengeréből, egyformán suhan el tőlünk, akár virág virított annak partján, akár vad tövis. Ragadj meg tehát minden örömet, mit körödbe ránthatsz, s mi nem bele-való, ne hajházd, nehogy elégedetlenség munkás férge rágja le, bírható virágidat is. Ne felejtsd, hogy a valódi öröm, lélek-elégedéssel párított jóléte a testnek."

Mindezen síkos elvek mellett a báró egyike a legjózanabb, legemberszeretőbb halandóknak. Világgali, de fökép önmagávali béke éltének főiparja; mert, úgymond, ezek nélkül minden öröm csak futó mámor. Az öröm-leélésben egész rendszert tart. "Ne öld el egyik öröm-éléseddel a következőt", ez egyik szabálya; botor gazda az, ki míg a fa gyümölcsét szedi, gallyastól töri le azt, s megfosztja magát a jövő évek reményeitől. Innen, jóllehet az asztal örömeit kedvelte, folyvást a legjobb étele, bora, ágya s mindenben a legválogatottabb kénylete volt is a vidékben: mégis soha semmiben mértékletlenséget nem mutatott. Közlő, barátságos ész, szíves ő mindenki iránt; mert, úgymond, a társaságos embernek társalgás a fő örömforrása; jótevő majdnem a pazarlásig; mert sajnálja mindazokat, kik elől minden öröm-forrást mintegy kiapadottnak lát.

Ezen elvekkel tökéletesen egyezik könnyű kedélye. Víg eleven véralkatával szívesen megkap minden alkalmat, hogy vígan tölthessen egy napot, órát vagy percet. E végett különösen kedveli a házi ünnepélyeket. Megül minden név- és születési-napokat, melyek házára esnek, meg eleitől fogva a keresztelői és nászi lakomákat; minden télen vadászatokat, farsangi bált, minden tavaszon zöld majálist ad, s gyermekesen örül már az ezekhezi készületeknek is. Néha maga is elmegy ily házi ünnepélyekre másokhoz; de inkább szereti a mulatságot saját házánál tartani, minthogy a jövésmenés s vendégi tartózkodás nyugalmával nem igen férnek meg. Innen vendégfogadót meg nem szenved falujában, hogy így a vendéget udvarába szállni mintegy kényszerítse; háza ritkán üres vendégtől, annyival is inkább, hogy állandó jó kedve, öröm-nyiltsága, sőt már derült arcvonásai is, a legszívesebb gazdának alkották őt a hazában. Ő érzi s érti is azt a gazdai szép kötelességet, hogy vendégei necsak gyomorban vendégeltessenek meg, hanem kellemesen és lelkesen is töltsék nála óráikat. Ha halál történik házánál, azonnal utazik, s torra nincs ember, ki elcsalhatná. Gyermekeit ezen elveknél fogva kényletesen és lágyan nevelte. Nincs nagyobb méltatlanság, ezt szokta mondogatni, mint szigorúan és sanyargatásokkal nevelni gyermekeinket. A gyermekkor harmadát, ha nem felét teszi egész életünknek, s azt elnyomorogni az élet másik fele barátságáért nem a botorságig drága vásár-e? Síkos elveit, úgy látszik, leginkább fia öröklé el tőle; művészi hajlamát pedig némi részben Póli leánya, kit mindezért, mint háztartási érdemeiért, többi gyermekei felett kedvel.



BÁRÓ JÓSIKA MIKLÓS: ABAFI.


Abafi Olivér, Abafi Gedeonnak fia, előkelő családból származott. Atyja nagybirtokú ember volt, de egyetlen fiát nem a legnagyobb gonddal nevelteté. Ennek egyrészt sokszori távolléte volt oka, mert ő számtalan csatákban őszült meg, s férfiúban csak hadi tulajdonokat tuda becsülni; másrészt Olivérnek magának kevés hajlama a tanulásra. A gyermek többnyire magárahagyva, bár igen éles esze és fogalma volt, mégis keveset tanult. Hogy ily körülményekben egészen tudatlan nem maradt, azt azon szerfölötti könnyűségnek köszönheté, mellyel tanul, midőn néha ki nem kerülheté: s nagy emlékezőtehetségének, mely okozá, hogy az egyszer megtanultat nem igen feledé el többé.

Olivér jól-rosszul elvégzé iskoláit, de aljas társaságokba elegyedvén, minden hibák tanyát vertek szívében. Ő szép ifjú lett volna, talán akkortájban a legszebbek egyike, ha rendetlen élet, szenvedélyei és folyton űzött kicsapongásai a rózsákat le nem hervasztanák arcáról. Mert termete magas és karcsú, e mellett ideges s erőteljes volt, vagy legalább az erő azon anyagát hordá magában, mely később egészen kifejlvén, oly félelmes nagyságra növekedett; s mivé lett volna még rendesebb élet után - Vonásai lelkesek s nemesek voltak; tiszta római arcél, gyönyörű vágású fekete szemek, finom száj, jelentő homlok - képét eggyé a legérdekesbek közül tevék. De e termet összegörnyedett; a szemeken álmatlan éjszakák súlya nehézkedett; orra lecsüggött, s ajkain a korhelység egyik bélyege - hámló cserepesség terjedt, arcán olvadékony, nyavalygó sápadtság terült; s így elgázolva, néha szinte rút volt.

Amint most megjelent előttünk, szíve el volt romolva. Mi a szánakozás, mi az együttérzés, mi a részvét? nem tudta. Lelke örök mámorban ringatva, semmi nagyról, nemesről nem gondolkodott; a jelen élvezete, durva örömök, s tisztátalan, elcsavart szeszély, volt azon kör, melyben mozga s éle.

Azonban mind e rothadás közben is, a figyelmes emberismerő, bizonyos durva erőt, valami nemét a lelkületnek, nem tagadhatá el tőle egészen; ezen erő mindenből kitetszék. Ha valahol veszekedés vagy verekedés volt, Olivér abból soha ki nem maradt; de vívótársul mindig a legerősbet választá, s többnyire győztes lőn. Ivók közt első ivónak tartatott, s addig nem igen szűnt meg, míg mind az asztal alá nem ivá cimboráit, a nélkül, hogy ital neki különösen ártana. Testi gyakorlatokban ritka mulá felül: kopjáját fogadásból merte szegfőre robbantani; akár a nemrég divatba jött, de még mindig ritka ravaszos fegyverrel, akár a szokottabb kanócossal célra talált: lovas, vadász, híres volt. - S ki egyszer markának vagy öklének súlyát érezte, örömest kerülte ki útját, főként, ha Olivérünknek feje nem egészen tiszta volt.

Az örökös dobzódás végre őt nemébe a kábultságnak helyzé, mely oly rokon az őrültség első jelenségeivel, s nem ritkán azzá is fejlik ki; de e mámoros lét világos perceiben néha meglepte őt egy érzés, egy belső vád, melynek romlottságukban is gyáva lények néha önkénytelen hódolnak, a nélkül, hogy tisztán értenék a belső sugallást, mintegy szolgailag teljesítve jól-rosszul a félig értett parancsot; de amely belső váddal, titkos ösztönnel, vagy lelki, szinte emberen túli nyilatkozással, kiben lelki erő van, ha az gonosz irányt vett is, vívni szokott: cáfolja, legyőzi végre, s ha enged a titkos bírónak, egyelőre ez bizonyosan nem jó célból, nem a jónak helyes fölfogásából ered, hanem egyéb okokból; például összehasonlítja a jót és rosszat, amit tett, s amit a titkos bíró kárhoztat, s amit elmulasztott, amit amaz javal; s így megtörténik, hogy néha talán csupa szeszélyből a jobbat választja.

Abafi nem egyszer volt már oly esetben, hogy történet, körülmények, néha választás őt jóra bírták, nem mint jóra, hanem mint reá nézve akkor, midőn a jó történet, kívánatosbra.

Bármily megromlott vala szíve, nem mellőzheté el egyébiránt élénk fogalma s hatós elméje, kézzelfogható következményét egy jó tettnek: hogy az benne, egybehasonlítva a rossz tettek múló gyönyörével, talán hasznával is, kellemes érzést idézett elő; jótett után többnyire vígabb, nyugodtabb volt. Ő maga ezt eleinte minden további utógondolat nélkül vette észre; később egy nemével a meglepetésnek, tovább-tovább figyelemmel, s végre bizonyos számítással a jótett következményére, mely, miként tapasztalá, sohasem maradt ki.

Ha valahol lármás, aljas társaságban virrasztva, kanták, ütlegek közt töltött egy éjtszakát, magát másnap kedvetlennek érzé. Egy vadászatban például nem vehete azzal a szenvedéllyel részt, mint máskor, s ez bosszantá.

Olykor toppantott lábával, föltéve magában, legalább akkor, midőn két időtöltés közt választása van, vagy egyik a másikat követi: föl nem áldozni a kellemesbet, hiúságának, büszkeségének hízelgőbbet a selejtesbért, s mely végződvén, egészen megszűnt s visszhangja vagy utóhangja sem a más, sem önemlékében nem marad. Így lassanként Abafiban két pár képeződött, s indulatai, szenvedélyei egyelőre gyönge, habozó, végre kemény, szilárd ellenhatásra találtak. Mivel lelki erőt Abafitól eltagadni nem lehete, bizonyos durva örömet érzett magában, ha indulatainak olykor ura lehetett.

- Te volnál az, ki tudna szenvedélyeinek parancsolni? te iszos kanta? te szivattyú! - mondta neki egykor ittas társaságban szomszédja.

Abafit ez sértette; s mint durvát, neveletlent, semmi nemesb neméről az elégtételnek nem tudót nem csudálhatjuk, ha boros szomszédját derekon öltve fölemelé magasan, s körülcsóválván a megrémült ivók fölött, a nyilt ajtón dobá ki s ez hat hétig sínlé az önkéntelen repülést; de talán bámulni fogjuk Abafit, ha azon mondását teljesítette, hogy igenis tud parancsolni jó és rossz szenvedélyeinek, ha akar; s három holdig társaságba nem megy, nem iszik, nem verekedik, nem vadász, nem lovagol.

E belső viszály keblében, e kétfelé válása a jó és rossz ingereknek, bizonyos alapult állást vőn benne halkan. S így ritka tette maradt önbírálatlan; sokszor, talán többnyire, rosszabb ingerek, aljasb vágyak vívták ki az elsőséget; eleinte minden utóvád, minden késői cáfolat nélkül; de végre ritkán tehetett rosszat úgy, hogy azt legalább részben s némileg ne bánná meg. Ez az ő lelkületének bizonyos ingatagság bélyegét nyomá fel, mely talán éppen azért, mivel soha el nem maradt, lelkületének állományával olvadt össze, s annak kiegészítő részévé lőn.



BÁRÓ EÖTVÖS JÓZSEF:
MAGYARORSZÁG 1514-BEN.


Dózsa lelkülete, Budára érkezése óta roppant küzdelmeken ment által. Kitüntetve egyrészről legbüszkébb reményein felül, s oly sereg vezéréül választva, melynél nagyobbat magyar még nem vezetett a török ellen; másrészről megvetve látá magát. A haza egyetlen reményének, a nép megváltójának hirdetve táborában, félistenként tisztelve a zászlói körül összesereglett nép által, a nemesség között gúnytárgyul látá magát kijelölve; mi csoda, ha a rokonszenv, melyet a nép fia népnek egykor saját magán tapasztalt szenvedései iránt érzett, ily viszonyok között még inkább növekedett; ha azok iránti gyűlölsége, kik megalázására, minden alkalmat fölkerestek, még lángolóbbá vált s ha az őt környezők, az ennyi fény s ennyi megalázás közt elvadult férfiban, céljaiknak kivitelére kész eszközt találtak? E férfiak, kevés kivétellel, azért választottak a nép által vezetőiknek, mert a nemesség iránti gyűlölésöknek már bizonyságait adták. Nekik egyedüli céljok a nemesség megalázása vala. Dózsa miként ne osztozkodnék terveikben, melyeknek kivitele által annyi sértésekért bosszút állhat?

Két férfiú vala a keresztesek táborában, kik a lázadás kitörését eddig hátráltaták, s Dózsát az ország több részein már kitört erőszakoskodások nyilt pártolásától visszatartóztaták. Az egyik Dózsa Gergely, a másik Szaleresi Ambrus vala. Az első azon szeretetnél fogva, mellyel iránta viseltetett, Dózsa Györgyre nagy befolyással bírt; a másik, mint Pest egyik leggazdagabb polgára és a pesti keresztesek vezetője, oly férfiú vala, kinek megegyezése nélkül valamit elhatározni nem látszott tanácsosnak; s e kettő egyesült erővel elkövetett mindent, hogy Dózsát erőszakos szándékaitól visszatartóztassa. De előre vala látható, hogy az ellenzés, melyre minden erőszak e két férfiúnál eddig talált, a többieket az iránynak követésétől, mely felé minden rohanni kezdett, nem soká fogja visszatarthatni. Gergely a táborban csúf nevekkel illettetvén, s mint pulya, fonóba s nem táborba való ember festetvén le bátyja előtt, napról-napra kevesebb hatással volt reá; s Szaleresi, jelleménél fogva, mindég inkább engedett a körülötte levők befolyásának, főkép miután látá, hogy azon esetre, ha eddigi ösvényét követi, a serege fölött még gyakorolt hatalmat, melyet ügyesebb vetélytársa, a mészáros, már is félig kirántott kezéből, egészen elvesztheti. A titkos tanácskozásokban, melyeket a keresztes had vezetői majdnem naponként tartottak, azoknak szava, kik a pártütés zászlójának kitüzését kívánák, mindég parancsolóbbá, Gergely kérései s Szaleresi ellenokai gyengébbekké váltak, s e két férfiú önmaga érzé, hogy fáradozásaik hasztalanok leendenek.



KUTHY LAJOS: HAZAI REJTELMEK.


Márk jó eleve hátat fordított a hajhásznak, hogy színváltozatait ne lássa. Mire a rövid tartalmon átszaladt, ereiben megálla percre a fagyó vér, s mint ki lövést kap, megtántorodék. Aztán némi szünet következék, hang és mozdulat nélkül, csalhatlan jeléül, hogy a megrendült lélek tétlen zsibbadtságban, tetszhalálban van. Ez eddig, nagy esemény körül, ha véletlenül jött, többnyire minden egyénben hasonlag megy véghez, de az első megdöbbenés után különbözteté meg magát Márk jelleme.

A levélt elégeté, s hogy keze reszketését ne árulja el, a gyertyát vitte ahhoz. Aztán hajhászához fordult, ki epés arcbőréhez, alattomos vonásaihoz sokat hasonlíta. Közelebbről nézve emlékezni fogunk, miszerint tagja volt azon Vurm-kávéházi zsidóklubnak, mely Lajos hírén osztozkodék, s csődjét elhatárzá.

- Barátom, gyorsan indulnom kell, - mondá kézdörzsölve a sárgazöld hajhásznak, s arcán a harc és rettegés vonagló görcseit képes volt barátságos mosolyba szedni. Siessen rögtön Budára, vegyen gyors parasztlovakat a Fejérfarkasnál, fogasson saját kocsijába s parancsolja a budai parthoz, hol reám várni fog, a pesti parton pedig rendeljen csolnakot, s lehető sietve térjen vissza hozzám bérkocsival, mely engem a Dunáig ragadjon. Magas beteg ágyához sietek, ki a végveszélyben támadását csak tőlem reméli, pénzeért nem mennék, de fontos érdekek kötnek életéhez.

A hajhász tudta ugyan, hogy Márknak szándoka van valamikor álnév alatt külföldre utazni, mert az ő nevére iratott útlevél régen nála hever, mint már a Poltrás Vámosnak elmondá, de hogy éppen ily véletlen rohammal, s ily hózivataros februári éjszakán kerekedjék fel, annál kevésbbé képzelé, minthogy semmiféle szökési okot Márk életében és titkai között nem ismert, s következőleg tökéletesen hitte az őrültség percében mesteri közönnyel koholt hazugságot, s teljes lelkéből sietett betölteni a vett parancsokat. Márk pedig azért titkolá főleg családi céljait, nehogy szökése előtt árulója lehessen, ismerve érdekűző jellemét, melyet nagyrészben saját példájával fejte ki nála.

Alig távozék a hajhász, lefüggönyzé ablakait, minden ajtót bezárt, s nekivetkezvén titkolódzó elfogultsággal, orozva, mintha önmagát lopná, pakolni kezdett, s miközben az útláda fekete üregét tölté, iratcsomagokat hamvaszta el apránként, miket külön rejtekekből, a régi rekedt lég állott szagával szedett ki. Égjetek el sötét okiratok, hamvatokban leljen temetőt az ifjúkori szerzeményeimben lappangó minden idegen jog, gondolá magában. Semmisüljetek meg, nehogy belőletek veszélyes halál vadszavát olvassa ellenem valami tolvaj szem. Vesszetek ti is irgalomintézet s orgazdaság jegyzőkönyvei, általatok semmi vagyonszaporító követelést, semmi számoltató pert, huzavona igényt nem lehet kezdenem, mert kikre vonatkoztok, megrohadtak már, vagy szegényebbek az országút koldusainál... De titeket viszlek becses irományok, gondolá torzmosollyal, az írszekrény balfelőli rejtett fiókjából, melyet a kancsi említett, két ónlemezbe göngyölt köteget vevén ki. Ide, ide, útládám fenekére, ti vagytok nekem országos levéltár, melyből mint valamely ó Verbőczy-búvár, ürügyet, igényt, jogot, erőszakot kurkászok, kitől mit lehessen, pénzt, pártfogást, birtokot magamnak rabolni. Ha ha ha! mily mulatságos lesz egyik-másik virágzó dús dandynél menyegzője napján, vagy utazási élvei között, a menyasszony megül vagy romrepedékből mint egy Homodei előállni: add vagyonod felét, különben törvénybe idézlek mint jogbitort, te komornyikvér, vagy váltott fattyú, vagy acélrugókból kisajtolt üszög?... Jer, jer te is, te Lőbl-csomag, gondolá fogcsikorítva. Soraidból kötelet fonok nyakára, hogy kidiódzott szeme a szellőből fog reám bámulni, ha eljátssza kezemről a bukaresti jegyest. Ostoba azt véli, hogy a hurok, melyet rávethetek, engem is megfojt, nem gyanítja, hogy minden reám vonatkozó okiratot saját testvére Lőbl Soma által lopattam el, kinek váltói aláírásával ő Szalárdy Eleket a trieszti bukott ház terményvásárjában megcsalta.

Aztán egy szép, hosszadad angoltokot pakolt el, melynek bársony üregében kutyabőr tekercs, az új nemeslevél volt rejtve. Hozzá tevé régi és újabb bizonyítványait, kül- s belföldi lapok kimetszett cikkeit, miknek magasztaló halmaza tetemes helyt foglalt s mintegy gúnyoló tényadatokul, azon tekercsek redőibe dugdosá az irszekrényben látott ónpecsétű apró üvegcséket. Ha ha ha! buta, bárgyú világ, gondolá magában, te papirok után osztod az érdemet, miket osztályos cimbora vagy együgyű vakand betűvel teleírt, te azt nézed, miket irattam szívemről, nem vizsgálva, mi van szívembe beírva, s azért örök rabja maradsz önbolondságodnak, apostolaidat megfeszíted, míg a kebleden függő vérszopót melengető öled becsület és vagyon csalárd örökjébe neveli... te akartad, én is megtevém.

Most következék a pakolás lelke. Márk összeszorítá fogain az ajkat, s ördögi derű ömlék el feketesárga arcredőiben. Nyakát meghorgasztá, mint a zsákmány után sunnyogó róka, lábujjhegyen járta el az ajtókat, ha jól bezárvák-e? s ólálkodva forogtak szemei, nincs-e a falaknak valahol elnyelő szája, vagy szomjazó szeme?... de mégsem jutott eszébe, hogy az ajtóablak függönykéje megett áruló tanú rejlhetik. Azután halkan megnyitott egy falszekrényt, melynek borított ajtaja a szobafestéssel egyenszínt viselt, s kulycslyukait saját hálóágya fedezte el. A szekrény aljában erős ércláda volt vastag csavarokkal falba és padlatba foglalva. Ezt nyitá fel Márk, miután titkos zárlyukait a cirádák rugói közül kikereste. Hengeralakú bádogszelencékkel volt az színig telve, melyeket karimázat alá rejtett kapcsaikon kívül, kővé keményedő enyvragasz forrasztott össze fedeleikkel. Kettőt-hármat felbonta, ha vajjon nem csal-e a súly, a jeltelen ép zár, s valóban bennfekszik-e az imádott tartalom? A girandole másik ágát is meggyujtá, hogy annál érezhetőbben élvezze a rég nélkülözött gyönyört. Vakító ragyogvány reszketett az arany-ezüst felbontott tömegén. Csillagfényű tallérok, s tallérnyi aranyok látszottak éllel vagy lapjára az öblös szelencékbe zsufolva.

Márk lekötve, megigézve mereven bámult a híjatlan kincsre. Örömkönyűi megeredtek kérges szemhéjain, s letérdelt az ércláda mellé, hogy ölelő karokkal ráborulhasson. Mint ragyogtok oh fényes rabjaim! nem, nem, nem vagytok ti rabok, a szabadság lelke sugárzik rajtatok, csak bolond állíthatja azt, hogy rabbá teszitek a gyüjtögető lelket, gondolá nyiladozó szívvel, melynek mogorva redői kiderültek az egyetlen gyönyör fejtő melegében. Mily tiszták, mily elevenek vagytok! hogyne, hiszen pazarló kezeken sohasem forgátok; a pénzverő házból, a gép perselyéből váltogatálak titeket, hogy nyugalmatok legyen nálam, mint volt a föld gyomrában.

Jertek, jertek összegyüjtött sóhajtásaim; mindenitek egy-egy megtestesült fohász, egy-egy életveszély emléke; mindenikben egy-egy száradt örömkönyűm, s egy-egy halál lenne, amelyik közületek hiányzanék. Habzó színetek szebb mint az egészségé, hangotok többet ér, mint a kijelentés szava, csengéstek nekem az isteni igék, kik ájtatos lelkemhez beszélnek... Mily bolond az anya, ki ölébe szedett gyermekeinek sír, mily nevetséges a költér, ki szívképző műveinek örvend, mennyivel dúsabb vagyok én, mennyivel drágább és méltóbb örömöm, úgy-e áldottaim? ti, kik egy egész eget be tudnátok nekem csillagozni, hogy Istennek üljek közepén! Oh mért nem olvadhatok közétek, hogy folyvást érzeném atyafiságos érintkezésteket; vagy laknátok gondolataim helyett lelkemben, hogy meg tudnálak óvni, s magammal vinni síromba, mint azokat. Miért is nincs üresnek teremtve az emberi kebel, hogy volna hova rejtenem titeket, éjnapon velem leendőket? Mennyi elférne közületek azon idétlen darabhús, a szív helyén, mely ha lágyan hagyjuk, bolonddá tesz, ha pedig kővé keményedett, hasztalanul foglalja a helyet. De így is veletek egyesülve, hozzátok kötve vagyok, mennyire lehet. Ti vagytok vallásom, lelkem édes gondjai, álmaim; s feltámadni is csak azért kívánok, hogy újra együtt legyünk. Hadd nevessen engem a fitogtató őrült, hadd írjon irígy gúnyt a kolduskodó bölcs, én azért hivetek maradok egyetlenegyeim... A józan bolondok! gyűlölik a fukart, mintha abban nem lehetne nagyság? Egyik szereti hivesét, másik honát, harmadik az erényt;... én szeretlek titeket, nem nem, e szó kevés: imádlak, bálványozlak. S nem több eszem van-e, mint azoknak, kik veszendő dolgok rabjai? nálatok a becs, a valódi érték, s maradandó érvény. Ti nem változtok, mint a bölcsészet tanai, nem rohadtok mint a döggé lett hitves, nem lesztek hálátlanok mint érdemes fiaihoz a hon! országtok örökké való, s nekem nem kell más királyság, mint a tietek!

Ily gondolatok közt hordta útládájába a bádog szelencéket, fogult szerelemmel szoritgatva szívéhez remegő léptei közben, mintha a hideg érc érezni vagy viszonozni tudná azt. A rejtek fenekén hosszú selyemharisnyaszárban volt egy rakás lengyel arany; de már az útláda úgy telve volt, hogy a szelencék hengerei közt alig maradt egy-két ujjnyi nyílás. Ezekbe próbálta csömöszölni a harisnyát, szétfolytatván benne a súlyos tartalmat... Ide kell férned, te legelső magva felnyílt eszemnek. Te legközelebb állsz a buta és cudar időkhöz, midőn szegény voltam, alázatos mint az eb, s hulladék után kellett kuncsorogva lesnem, a helyett, hogy tőkét rabolhattam volna. Ha ha ha! még most is emlékezem, midőn háziorvos koromban hercegi főnököm e harisnyában járt, s én mint a kiéhezett, nyájbeli nyáleresztő sertés először tudtam meg asztala végén, mit tesz az jóllakni! Most már itten a harisnya: s benne egy két vásárra ment uradalom dézmája; de jobb tartalom is harisnyaszárnak, mint amaz angol csontú rohatag lábikra. He he he! ha oly füles nem lett volna a gácsországi aristocratia, hogy kóbor idegennel töltse meg udvarát, most nem hevernének így szerteszét a lengyel aranyok, míg ő gyalog gázol rokonlátogatni.



BÁRÓ KEMÉNY ZSIGMOND:
ZORD IDŐ.


- Ha Dora kisasszony nevét említeni meri, találok én módot, hogy tüstént kényszerítsem a fegyverrel leszámolásra. Az ökölhöz semmi közöm. Nem vagyok sóvágó paraszt, mészáros vagy... molnárlegény.

Az utolsó szót Elemér különös hangoztatással ejté. Barnabás diáknak a düh és kétségbeesés miatt reszketett, rángott minden tagja.

Pillanatnyi küzdés után, melybe józan értelme tusakodott az őrjöngés és gyűlölet ellen, izmos testének egész terhével rohant Elemérre, hogy a falhoz szorítsa s összetiporja.

Az ifjú könnyű, kellemes mozdulattal siklott ki előle s miután látta, hogy hóbortos vetélytársa a lándzsát ellökte, a szablyát nem érinti s csak erejével akar mindent végezni, ő is visszadugta vadászkését övébe, könnyű, majdnem táncszerű lebbenéssel hátrált mindig az asztal körül. Ajkai mosolyogtak, vonásain kedv, derű, nyugalom honolt, minek bőszítő, észvesztő hatása volt a támadóra nézve. Barnabás egészen elvesztette szemevilágát s mint a vadbivaly, semmire sem figyelve, rohant ellenségére. Ily helyzetben a szerencsének nem lehetett hozzá szegődni. Az üldözés az ajtó széléig tartott s ekkor Barnabás véletlen, de erős lökést érzett, lábai tántorogtak, feje az ajtó táblájához csapódott s egész testével hanyatt zuhant a földre.

Rövid szédülés fogta el. Visszataszítá süvegjét, mely homlokára vörhenyes rovatot nyomott; megrázta nyakacsigáját, mely erősen roppant s felállott. Ugyanazon széken látta ülni Elemért, honnan üldözte s ugyanazon higgadt vérmérséklettel. Az ifjú kezében megint vadászkés volt s vállán a puska függött.

Barnabás határozatlan mozdulatot tett előre.

- Bocsánatot kérek - szólt most nyájasan Elemér - a molnárlegényre célzásért. Indulatom ragadott el, tudtam, hogy kegyelmed egyszer gyanúban volt az uradalmi malmok kerékfogainak letördeléséért. Hallottam, hogy idegeire a fűrészmalom zúgása is izgatólag hat. A várnagy beszélte, mily gondosan kerüli a malomköveket, hogy szemébe ne tűnjenek, Az ispán többször panaszolta a molnárlegények elszökését, kik kegyelmed folytonos öklözéseit ki nem állhatták. Szóval, minden arra mutatott, hogy a bajnok úr valami titkos okból esküdt ellensége annak, ami a mindennapi kenyér lehetségesítésére befoly, kivévén a szántóvetőt, aratót és péket. Honnan támadt és hogy van indokolva e gyűlölet, nem is gyaníthatom. De miután magát a tényt ismerem, valódi gyöngédtelenség volt, a molnárlegényre célzással keserű érzéseket izgatnom fel. Bocsánatot kérek könnyelműségemért. Mint győztes fél tehetem ezt... lealáztatás nélkül.

Barnabás diák orra és szeme közt egy ponton tartotta kezét s azután nézdelé a vérfoltokat, melyek tenyerére ragadtak.

Elemér friss vizet hozatott, hogy vetélytársa a különben sem jelentékeny daganatot borogassa.

- Kitől tanulta az úrfi az öklözést?

- E testgyakorlatban még nem volt mesterem.

- Tudja mit? Levetem a páncélt és kézlemezt. Birkózzunk.

- Hagyjuk el, bajnok uram, elég volt már egy sütetből egy lepény.

Barnabás kivette övéből a fadarabot s a késsel megint egy nagy rovást tett rá.

Elemérnek lehetetlen volt el nem mosolyodni.

- Rég tudom én, - szólt sötét arccal a diák, - hogy a világ egy nagy tüskedisznó, mely akárhol érintem, sért. De az úrfi ez utálatos állat élesebb tüskéi közé tartozik.

- Valóban, a bajnoknak eredeti nézetei vannak jegyzé meg Elemér.

- Én pedig úgy hiszem, hogy minden szerencsétlen és üldözött reggeltől estig az enyéimhez hasonló gondolatokon vajúdik, s álmai sem különböznek eszméitől. Azonban bízzuk tudósokra a hosszú vitát. Csak azt akartam mondani, hogy mi valószínűleg hónapokig, s talán évekig sem találkozunk egymással; de én a rovást nem fogom elveszíteni s időmet okosan használom. A kard és puska szintoly engedelmes eszköze lesz kezemnek, mint most a toll. Ért-e engem az úrfi?

- Tökéletesen, - válaszolá vidám mosollyal Elemér.

Barnabás diák a tornác elébe hozatta lovát, s a nyeregbe fölkapaszkodván, útnak indult.

Elemér e fenyegetéseknek nagy fontosságot nem tulajdonított ugyan, de midőn magára maradt, s a történtekre visszagondolt, a lélekvádhoz hasonló érzés kezdett keblében éledezni. Kétségkívül bosszantó volt az arcátlanság, melyet Barnabás Dorának elorzott harisnyakötőjéről s keble ingerteljes alakzatáról beszélt; kétségkívül a szerelmes ifjú szentségtöréshez hasonló vakmerőséget hallhatott egy ártatlan, szende, tiszta névnek ily mosdatlan és kaján ajkakra vételében; de másrészről nem volt-e világos, hogy Barnabás fél ésszel egész tulajdonítás alá nem jöhet, s hogy szerencsétlen helyzete, szenvedései, gyűlöltetése, ha nem is elnézést, legalább szelídebb bánásmódot igényelhettek volna. Igaz, hogy ingerkedő hangon szólott Elemérhez, de nem vegyül-e szintén némi gúny és kihívás Elemér válaszaiba is. Hihető, hogy a diák féltékenységből gyűlölte őt, azonban nem viseltetik-e iránta Elemér is ellenszenvvel, mely szintén rejtélyes kútfőkből támadt? Mennyi ok a kíméletre! A könnyelműsége mellett is nemes indulatú és mély érzésű ifjú kénytelen volt arra is gondolni, hogy Barnabás nagynénjének pénzén utazik. De lehet-e hálával ezért? Ily kérdést Elemér e szerint döntött volna el különbözőleg, amint szelleme vagy kedélye kerül fölül. Most azonban szíve által vezetve, nem tagadhatta, hogy az imádott Dora keze elnyerhetésére Dorka nyujtá neki az egyedül lehetséges módot.

- Gyöngédnek kellett volna lennem Barnabás iránt nagynénjeért, - e sóhaj emelkedett Elemér kebléből.

Később az önvád apróbb nemei a kíváncsisággal vegyülvén össze, más-más térre vitték az ifjú gondolatait. Eszébe jutott, hogy Barnabás egy titkolt, de óriási szerencsétlenség áldozatja, s közhit szerint előkelő, dúsgazdag családból származott.

- Aki annyit vesztett, jöhet-e vád alá, ha senkiben sem bízik, ha keserűségében sért, ha könnyen bántható, s ha azon, ki ellene vét, az élettől nyert sebekért is bosszút akar állni? Nem kellett volna megtámadnom a bukott, elhagyott s üldözött embert, kitől balsorsa, midőn egyéb kárt már nem okozhatott, a józan értelmet rabolta el. S vajjon hova vándorol? Szavaiból látszik, hogy nincs szándéka a zárdába visszatérni. Elszakadt azoktól, kik táplálták és ruházták; attól, ki szerette, s el a hivatástól, amelyben talán boldog lehetett volna, míg a zajos élet csak rossz szenvedélyeit fogja viharosabbakká tenni. Szívemből sajnálom, hogy öklöm jelét arcán hordja. Fenyegetéseitől nem félek, de kibékülése inkább hízeleg büszkeségemnek, mintsem sértené azt. A világgyűlölő haragját minden dőre tudja följebb hevíteni, míg egy fokkal is alább szállítani a bölcsek nehéz föladatai közé tartozik. Sajnálom, hogy ellenszenvemet fékezve, kedvében nem jártam Barnabás diáknak. Vajjon merre vette útját? Legújabb divatú hadi öltözete után ítélve, talán a sarmasági táborba küldötték. Nevetnem kell e hóbortos ötleten. No, az is furcsa uraság lehet, ki az én vetélytársamban katonai szellemet födözött föl. Nem adnám sokért, ha e titok birtokába juthatnék. Bohóság, hisz a sarmasági táborunkhoz az egyenes út nincs erre. Be szeretnék Barnabás diákkal ismét találkozni.

Elemér e gondolatok közt Gorbóra érkezett.



Hátra Kezdőlap Előre