Ocskay nem szólt többet a harámbasához, hanem odalovagolt a háta mögött fölállított huszárszakaszhoz.

- Kókány Laci! - mondá a szélső káplárnak. - Végy magadhoz három rótát. Cafoljatok ahhoz a kastélyhoz ott és gyujtsátok fel.

Kókány Laci az az ember volt, aki sok ilyen parancsot hajtott már végre - Morvában, Ausztriában.

Ocskay aztán ismét visszalovagolt a dombra, s nézte hátat fordítva a kastélynak, hogy milyen szépen ég a vár.

Jó idő vártatva megint hallja a csúfondáros suttogást a háta mögött.

- Kókány Laci bizonyosan nem találja a tűzszerszámát.

Visszatekint. A Tisza-kastély, körül bevilágítva az égés fénye által, még mindig áll. Ellenben a kiküldött huszárok, szétszórt csoportban száguldanak visszafelé: legelől Kókány Laci.

Ocskay eléjük nyargalt.

- Hát titeket mi lelt? Ti is megijedtetek?

- Nagyon. Rebegé a káplár, s még az álla is reszketett rémületében.

- Mitől?

- Kísértet van ott.

- Egy halott?

- Nem! Egy élő!

- Miféle kísértet?

- Azt én meg nem mondom, ha kettőbe vágnak is.

- Gyáva Kákompillik! Jöjjetek utánam! Majd én szemébe nézek annak a mumusnak!

- Jó lesz; generális uram.

Ocskay László maga vezette vissza a mordályégetőket a Tisza-kastélyhoz. Az udvarba érve, leugrott lováról, kirántotta kardját s maga csörtetett fel elől a lépcsőkön.

A tornácban ott volt a koporsóba fektetve a megholt anya, mellette Tormássy László, s a kálvinista pap. Végezték a búcsúztatót éppen. Rá sem néztek a mellettük elrobogó alakra.

Futva ment át a tornácon Ocskay László; de az az egy futó pillantás is örökre lelkébe égette azt a képet: ahogy egy dicsőült arcú halott ott fekszik egy durva deszkakoporsóban, két keze összetéve keblén, s azok alatt egy hímzett bársony mellény.

Rohant onnan. Be a belső szobába.

Ott látták a huszárok a címerteremben a kísértetet, akinek a nevét nem akarja senki megvallani.

Ocskay betaszítá maga előtt az ajtót, s betoppant a terembe, öklébe szorítva kivont kardját.

Rémülten torpant vissza. Térdei megrogytak alatta.

Ki az ott? Az a kísértet! Aki előtte áll!

Pokol ördöge iszonytatóbb rémalakot nem ölthet magára, hogy őt megrettentse, mint ez a tünemény ott!

Ez ő saját maga! Ocskay László, a régi, a hajdani! A diadalmas hős! A nemzet bálványa! A haza oszlopa! A hír kegyence! Ez a ragyogó arc; e daliatermet, egyik kezében a kivont kard, a másikban a "libertas" zászló: ez jön most ellene. Ocskay László, a hős, jön megütközni Ocskay Lászlóval, a pribékkel!

...Csak egy festett kép az: egy vászonra kent alak. Maga Ocskay készíttette azt egyszer olasz művész által anyósa számára, de ez a festett rém, ez élettelen kísértet mégis megverte az elevent. S az ő szellemkardja kiüté ennek a kezéből az igazi vasat.

Reszketett, rázkódott, minden íze, tagja. Önmagára ismert; önmagától megrettent, elbódult.

- Ki vagy te? Mit akarsz? Ne közelgj! Ne nézz rám! Minden halottja a fekete földnek, akit kezem megölt, jöjjön elém, csak te ne támadj fel! Jöjjenek halotti lepedőikben, csontváz-koponyákkal, üres szemodúkkal reám vigyorogva, csak te ne jöjj elém! - Mind valamennyivel megverekszem újra! meztelen odaállok fegyvereik elé; csak te ne támadj rám! Távozz! távozz! távozz!

Az ablakon át belobogó tűzfény úgy lebegteté a rémalakot, mintha mozogna, előre jönne, orcái haragra gyúladva égnének, szemei szikráznának, mintha megszólalna, kezét kinyújtaná, kardjával sújtana.

Egyszerre új fényözön támadt. Léva fellegvára légberepült, a lőporos-torony magasra lövelő lángoszlopai vakító fénnyel áraszták el az éjszakát. S e fénykitörésnél úgy tetszett, mintha az a rémkép egészen közelbe rohanna az élő képmáshoz, arcot archoz tűzve, mellett mellnek vetve.

- Ördög és pokol, ordítá Ocskay, kárhozatos dühvel, s felkapva földre ejtett kardját, mint akit a rémület megőrjített, az ijedtség veszett haragjával rohant a szembeálló rémnek, s kardjával össze-vissza kaszabolta - azt a festett képet: - egy rongyot nem hagyott meg belőle a rámában.

A halálos veríték csurgott végig egész testén e szörnyű torna után. Egy élő párharca saját rémképével.

- Jöhettek! hörgé rekedten a kívül maradt katonáknak. Nincs már kísértet a házban. Végezzétek a többit.

Ki volt mestere a természet fiának, aki nem társalog az emberekkel? Tán a saját szíve tanította? Nem. Az közömbös, idegen. Bércek, hegyek, völgyek hallgatagon néznek rá, mint ő rájuk; azok sem tanították. Hallgató közönsége: a káposztafejek és a kukoricaszárak nem buzdították tapsaikkal. Hol, kitől nyerte tehát a dudálás hatalmát? A juhászbojtár, ki gyermekkorában megmutogatta neki a fogásokat az eredeti hangszeren, maga kontár volt, inas pedig messze földön nincs, aki ehhez a művészethez értsen; Hikszum Nógrádban lakik a hegyek lábánál, Petrus meg valahol Nyitrában.

Aztán Istók sohasem távozott el vidékéről, kivévén régen, fiatal korában, pályaválasztási vajúdásai közt, őt is meglepvén a nemzeti hivatás láza, mely abban áll, hogy a törékeny fizikai testeknek a múlandósággal folytatott küzdelmében a gyengébbek pártjára áll s drótozás által segíti dacolni a végzettel (egyéb rebellis hajlam nincs is a tót népben). Istók e pályán messze világba elkalandozott, de egy fél év mulva megúnta dicséretes foglalkozását, mely a halhatatlanság nagy eszméjét a lelketlen cseréptárgyakra is kiterjeszti s haza kerülvén, az éppen üresedésben levő kerülőséget foglalta el.

Ő maga nem igen emlegeti óperenciántúli útját, hanem a tiszteletes úr, ki igaz lutheránus létére külső országban, világhírű burkus népek között szedte föl a tömérdek igét s bölcseséget, mit most vasárnapokon apródonkint hullatgat szét jámbor hívei közt, gyakran beszéli, hogy amint egyszer kétévi távollét után éppen az édes hazai földről álmodozva ballag Berlinnek utcáin, egy szurtos, falujabeli alakot pillant meg örömben úszó szeme: gyermekkori játszótársát, Lapajt, ezerrétű drótkarikával a karján, széles, rézcsattos szíjjal a derekán.

- Te vagy, igazán te vagy, édes Istók? - kiáltá nyakába borulva a hazájából jött drótosnak, kinek bocskorán tán még otthoni por is van.

Lapaj közönyösen fejtőzött ki karjaiból.

- Úgy no, - az Istók vagyok: hát aztán? - s azzal zavartalanul haladt odább, parányi meglepetést, örömet sem érezve a találkozás fölött.

- Lapaj! Lapaj! Állj meg hát! Talán nem ismertél rám?

Erre (a tiszteletes úr előadása szerint) hősünk mégis megfordult s bosszús hangon visszafelelt:

- Hopp no! Mit akar? Maga a tiszteletes úr "student" fia. Tán van valami drótozni valója?

Valahányszor a tiszteletes úr ez epizód elbeszélésébe bocsátkozik, ami igen gyakran megesik, mert Istenem! hisz oly kevés történik egy emberrel, akit a "hegyek elnyelnek" (ezt a kifejezést használja ama fátum jellemzésére, mely széles tudományát e szegény, félreeső tót eklézsiába temette), hogy kénytelen ahhoz ragaszkodni, ami már rég megtörtént; mivel pedig ezenkívül egy fiatalkori csíny emléke, egy állítólag jelenlétében véghezment nagyszerű verekedés és harmadikul a tiszteletesné asszonnyal csodálatosan keletkezett viszonya képezik élete magvát és főmozzanatait s miután az anyatermészet jobb sorsra érdemes bőbeszédűséggel áldotta meg amaz idő óta, ahogy az iskolai leckefölmondás alól kikerült, nem lehet csodálkozni, ha az annyiszor fordult elő társalgásában, mint bizonyos megunt ételek némely vendéglő étlapjain. Annyival is inkább megengedhető ez neki, mert e történetke lelkipásztori lében eresztetik föl a hívek épülésére, kifejtvén, hogy a tót népben nincs gyöngédebb érzelem s nincs fogékonyság a szülőföld iránt, s hogy Lapaj egy korcs, egy darab fa, ki nem érez, ki csak azért látszik teremtve lenni a világon, hogy egy széles karimájú kalappal több fogyjon el a tizenkilencedik században.

Naplót írni - a legtöbbször azok gyöngesége, akik senkinek se mondhatják el azt, ami a leginkább foglalkoztatja őket. Kislányoké, akiket nyugtalanná tesz, megzavar, lázba ejt az a csodálatos átváltozás, mely egy idő óta hatalmába kerítette a lelköket, - szerelmes lányoké, akik még nem tartanak ott, hogy megvallhassák érzéseiket annak, akit ezek a mindenkor egyforma, gyermekes mondanivalók nagyon is érdekelnek, - asszonyoké, akiknek titkuk van.

Ezeknek a kislányoknak, szerelmes lányoknak és titkot takargató asszonyoknak a lelkéből kikívánkozik valami. Az elhallgatott, feltartóztatott, fojtogatott érzések annyira megáradnak bennök, hogy az özönnek ki kell fakadnia valahol. És ha nem gyónhatják meg nyugtalanságaikat egy hozzájok hasonló valakinek, akiben tökéletesen megbíznak, ha nem suttoghatják el titkaikat még a titoktartó, de részvéttelen nádasnak sem, mit van mit tenniök: kilehellik, kipityergik sóhajaikat a magánosságban, vágyódásaikat kiöntik szavak helyett betűkbe, sorokba, és vallomásuknak örök rejtőzködésre kárhoztatott tanuit, hogy árulóikká ne válhassanak, elcsukják egy kapcsos, kulccsal zárható könyvbe.

Később, mikor már van kinek elmondaniok, hogy mi jár a fejökben: nem nyitják ki többé a kapcsos könyvet. Vagy ha igen, nem azért nyitják ki, hogy megint írjanak bele, hanem: hogy mulassanak azon, ami már benne van. A napló egész tartalma egyszerre gyermekességnek tűnik fel előttük. Milyen ostobák voltak - akkor! És nem hinnék el, hogy amit ezek a gyerekes sorok sírnak el, az valóban komoly valami, - hogy nem ők lettek komolyabbakká, hanem a körülményeik váltak vidámabbra. A bőségben élő szívesen és derülten gondol azokra a kalandos napokra, amikor minduntalan koplalnia kellett; amit akkor állott ki, most már vidám, humoros, tréfás dolognak tűnik fel előtte, a boldog ifjúság, a kalandos élet mulatságos tartozékának. Bőségének tudatában, elbizakodottságában, mely tulajdon erejének véli azt, amiben csak a sors kedvezését kellene látnia, nem tudja elképzelni, hogy régi esete, régi gyöngesége, régi keserve igen komoly dolog volt, mely könnyen végzetessé válhatott volna, ha az idegen erők, a körülötte s nem benne működő erők, véletlenül, meg nem könyörülnek rajta.

Naplót írni - sokszor azoknak a gyöngesége, akik szerelmesek magukba. Akik benyomásaikat, már akármi kelti fel ezeket a benyomásokat, minden esetben érdemesnek tartják a följegyzésre, akik megfigyelésüket olyan értékesnek vélik, hogy sajnálnák, ha ez a számos, szép megfigyelés mind veszendőbe menne. Naplót írnak tehát, hogy ezekben az érdekes dolgokban mások is gyönyörködhessenek, vagy legalább még egyszer gyönyörködhessenek ők maguk, később, esztendők multán, amikor ez a sok elfelejtett holmi megint újnak tűnik fel előttük.

Ezeknek már érdemes naplót írniok, mert a második célt bizonyosan elérik.

Naplót írni - végül szoktak, nagyritkán, olyanok is, akikkel vagy akik előtt minduntalan történik valami följegyzésre méltó.

A naplóírók nagy sokasága ennek a három csoportnak egyikéhez vagy másikához tartozik. Én, Bíró Jenő, aki az itt következő jegyzeteket írom, nem tartozom a három csoport egyikéhez sem.

Nem érzem a szükségét annak, hogy elmondjam valakinek, ami a leginkább foglalkoztat. Vagy ha bennem is szendereg ilyes hajlandóság, ez még nem növekedett, s aligha fog növekedni ellenállhatatlan vággyá. Sohase voltam nagyon közlékeny természetű. Életem sora, emberismeretem s a hosszú megszokás zárkózottá tett. A lelkemből nem kívánkozik ki semmiféle vallomás. Nem keresem a rokonlelket, aki megértsen. Tudom, hogy nem igen van ilyen rokonlélek, és ha véletlenül mégis akadna, rokonomat vallomásaimból mindössze az érdekelné, hogy esetem mennyire hasonlít az övéhez. Rokonomnak magának is sokkal több baja volna, semhogy valami nagyon törődnék velem; éppen elég neki a magáé.

De szerelmes se vagyok magamba. Nem képzelem, hogy benyomásaim akárkit is érdekelhetnének. És nem akarom megőrizni a feledéstől azt, amit ma gondolok és érzek. Nem hiszem, hogy valaha gyönyörűséget találhatnék ezekben a följegyzésekben. Sohase leszek kíváncsi arra, hogy milyen voltam öt, tíz, tizenöt esztendővel ezelőtt. Ettől a tanulmánytól nem remélek semmi örömet.

És végre nem történik se velem, se körülöttem semmi olyas, aminek a följegyzéséért érdemes volna tollat fognom. Azt, hogy az élet arasznyi, és mégis a szomorúságok egész hegyei férnek belé, - hogy az emberek a rosszasággal milyen keveset érnek el, és mégis milyen rosszak tudnak lenni, - hogy a jó ember milyen áldás, és hogy mégis ebben az áldásban mennyivel kevesebb részünk van, mint a napfény áldásában, - hogy a boldogsághoz voltaképpen milyen kevés kellene annak az embernek, aki magát, a többieket és a természetet megérti, és mégis, néha éppen azok a legkevésbbé boldogok, akik a legszerényebbek, a legkevésbbé követelők - ezt ugyan fölösleges untalan ismételni.

Már jó ideje egyik napom tökéletesen olyan, mint a másik. És hogy mi történik kívül, a világban, azt talán minden ember közül én tudom a legkevésbbé. Úgy élek, mint a pók, mely hangtalanul szövi hálóját egy sötét zugban, és egy csöppet se törődik azzal, ami a napfényen élőket foglalkoztatja, izgatja, futkározásra s küzdelmekre bírja. Csak éppen akkor mozdulok ki remeteségemből, amikor az élet eleséget követelő föltételei már nem tűrik meg, hogy a rejtekemben maradjak.

Miért írom hát ezeket a följegyzéseket?

Időtöltésből. Hogy elöljek vele egy pár órát, amikor nincs más választásom, mint: tépelődni, tovább tépelődni, vagy: ákombákomokat vetni papírra.

Nem naplót írok. Ha a napi élményeimet akarnám ide jegyezni, jóformán mindennap ugyanazt kellene leírnom, és annak a sok egyformaságnak, amelyet napról-napra újra meg újra átélek, akár hosszadalmas, akár rövid, de szükségképpen csupa ismétléssel járó följegyzése már nem szórakoztatna. Csak időnkint írok ebbe a könyvbe; olyankor, amikor más menedéket már nem találok. És csak azt írom ide, ami éppen eszembe jut, de nem éppen először jut eszembe.

Nincs több szándékom, mint a céltalanul rajzolgatónak. Nem szántam ezeket a följegyzéseket senkinek. Hanem azért el kell számolnom azzal a gondolattal, hogy mi történhetik ezzel a könyvvel a halálom után.

Az bizonyos, hogy nem szeretném, ha olyanok kezébe kerülne, akiknek idegen voltam és mindig idegen maradok. Nem azért írok az érzéseimről, hogy akárki turkálhasson bennök; mindenkinek vannak kedves családi levelei, amelyeket nem szívesen látna a zsibvásáron. De gondom lesz rá, hogy ez a könyv ne kerülhessen röhögő kíváncsiak kezébe.

Van valaki, aki elolvashatja. A fiam, ha majd huszonöt esztendős lesz. Nem célom éppen, nem is kívánom, de nem bánom, ha elolvassa. Legalább meggyőződhetik róla, hogy akármit beszéljenek is az apjáról egy olyan korszakban, amelyben semmi se általános, csak az éhség és a falánkság: az apja nem volt se elmebajos, se beteg idegzetű ember, sőt talán ostoba fickó sem, ha ugyan nem mindenki ostoba fickó, aki valami egyebet is kíván az élettől, és nem csak: garast, mentül több garast.

Tamás nem tudott talpra állani, napról-napra fogyott. Néha órákon át sírt, mint a gyermek, de néha meg dührohamai voltak, ilyenkor ölni és meghalni akart.

A pátriárka aggódott, de csodálkozott is. Mi ez - még mindig a kútba esett korona fáj a fiúnak?

A jó Tamás pedig azt se tudta már, hogy egyszer pápaválasztás is volt Rómában... Mint a bibliai Jákob, ő is az Úr angyalával viaskodott, de az ő angyalának arany szarva és denevérszárnya volt.

Már negyedik napja feküdt ágyában, midőn azt jelentették neki, hogy egy öreg asszonyság akar vele beszélni. Nem akarja látni! Sem ezt, sem más nőt ne bocsássanak a palotába!

Ötödik napra levelet hoztak neki. Arany pecsétes ámbraillatú levelet... Ami vérét még meghagyták Tamásnak az éjjeli baglyok, az egyszerre mind a fejébe szökött. Sokáig remegő kezében fogta a levelet, de aztán odaadta a kamarásnak. Vissza! Nem kell!

Heted napra igen gyönge volt, de némileg mégis megnyugodott. Ekkor egy nemes úrfi látogatását jelentették neki. Az idegen azt üzente, hogy Magyarországból jön, török híreket hoz.

A törökre mostanában kéjes epedéssel gondolt Tamás. A török a halál, a megnyugvás, a török az egyetlen reménység ebben a vad és fájdalmas összevisszaságban.

Egy selyemruhás, fehér szattyán-csizmás, karcsú fiú lépett a szobába. Midőn levette tollas kalapját, Tamás arca elfehéredett, a szívverése elakadt. Megismerte az ő sötét vörös haját!

Fiametta jó ideig mozdulatlanul állott, majd az ágyhoz lépett, térdre ereszkedett és illatos vörös fejét szó nélkül odatette a vánkosra, Tamás mellé. Még most sem szólt, csak sokáig sírt, a könnyei pedig belefolytak Tamás nyakába.

Nagysokára mégis beszélni kezdett, még pedig halk, alázatos hangon:

- Drága édes barátom, mondták nekem, hogy beteg vagy. Már napokkal ezelőtt eljöttem volna, de magam is beteg voltam. A szívem rettenetesen fáj, épp úgy, mint a tiéd és én is szeretnék meghalni, épp úgy, mint te.

Tamás lehunyt szemmel, sápadtan és mereven feküdt, a leány pedig tovább beszélt:

- Mit csinálunk mi egymásból, édes? Szeretjük egymást és mégis tigriskarmokkal tépjük egymás szívét. Nyisd ki a szemedet, kérlek, nézz rám és lásd, mivé lettem! Vagy inkább mégse nézz reám, mert most rút vagyok, a szerelem, a fájdalom és bűnbánat tönkre tette a szépségemet.

Tamás nem nyitotta ki szemét...

- Én elárultalak, Tamás - folytatta Fiametta - elárultalak, mint Judás a Messiást, de ha mindent őszintén bevallok neked, akkor be fogod látni, hogy százszor boldogtalanabb vagyok, mint te, mert veled együtt elárultam a magam üdvösségét is. Én mindent Chigi Agostino úr kívánságára tettem. Sok hálával tartozom neki, mert mindenemet, amim van, tőle kaptam. Ő emelt ki a porból, ő taníttatott, ő vett körül fejedelmi pompával és mindig jó is volt hozzám, inkább apai barátom volt, mint kedvesem. Agostino úr azt mondta nekem: Róma és Itália életérdeke, hogy olasz kardinális legyen a pápa és én büszke voltam rá, hogy egy szent ügy szolgálatába állhatok. Én nem tagadom, eleinte mulattatott is az intrika. De aztán -! Aztán megszerettelek, ahogyan soha még embert nem szerettem és ekkor a szívem elpártolt Chigitől és melléd állott. Chigi úr dícséretére kell mondanom, hogy nem erőszakolta tovább a dolgot és nem kért tőlem többé kémszolgálatot. Ha veled még beszéltem a pápaválasztásról, csak azért tettem, hogy mindennap láthassalak. És amit akkoriban tanácsoltam neked, az becsületes és jó tanács volt. Agostino úr tudta is, hogy szeretlek - ő annyira élesszemű, hogy semmit sem lehet eltitkolni előtte - de nem volt rád féltékeny. Nagyon különös ember, mintha nem is olasz vér folyna az ereiben. Chigi úr filozófus. De jött a végzetes éjszaka, mikor az urbinoi herceg betört a házamba. Oh, de másnak, egészen másnak képzeltem én azt az éjszakát! Én már akkor nem bírtam a szenvedélyemmel és megtettem azt, amit soha életemben nem: megtagadtam a büszkeségemet és felajánlottam magamat neked. Nem kellettem! Édes drága szívem, te megmagyaráztad nekem, hogy miért kellett engem visszautasítanod. Én ugyan máig sem értem meg, de azt hiszem, ez azért van, mert nálunk máskép gondolkoznak a szerelemről, mint tinálatok. Annyit azonban tudok most már, hogy nem gyűlöletből ragadtad ki magadat a karjaimból. Akkor éjszaka azonban nem értettem semmit, azt hittem, csak azért hazudtál nekem némi vonzalmat, hogy fölhasználhass engem politikai céljaidra. Micsoda éjszaka volt az! Örjöngő voltam és hajnalig fetrengtem a padlón és vertem a homlokommal a köveket. - Úgy hallottam Cardulo úrtól, hogy a te hazádban a nők keveset beszélnek és mindig illemtudók. De én nápolyi leány vagyok, édesem, én nem bírok magammal, ha szeretek, még kevésbbé, ha gyűlölök! Mindenesetre meghaltam volna, azon a rettenetes éjszakán, ha nem tartott volna életben a bosszú reménye. Nagyon gyűlöltelek akkor, szegény, drága szerelmem, de az én gyűlöletem nem volt egyéb, mint öngyilkos szerelem. Attól kezdve én megint nagy buzgalommal szolgáltam Chigi urat, mindent elárultam neki és talán odaadtam volna ifjúságomat is, csakhogy meghiúsíthassam a terveidet. És gyilkosokat is fogadtam ellened, pedig akkor is szerettelek és midőn pénzt adtam nekik, tudtam, hogy a fegyverük a te drága szíveddel együtt át fogja döfni az enyémet is.

Fiametta elhallgatott, majd kis szünet után így szólt:

- Sokat szeretnék még mondani, de nem tudok beszélni, ha ilyen némán fekszel előttem. Olyan vagy, mint a halott és a szívem most megint nagyon fáj. Kérlek, bocsáss meg nekem, ha meg tudsz bocsájtani, akkor én leszek a legboldogabb nő a szentatya államaiban, de ha nem akarsz, akkor ölj meg, mert én a te tulajdonod vagyok, de ne légy ilyen hideg és szomorú!

Tamás azonban most sem mozdult meg.

- Nagyon haragszol rám, - kezdte újra Fiametta - és haragodban megfogadtad, hogy soha többé nem szólsz hozzám. Az ilyen esküvéseket azonban nem tartja számon a Madonna, ő mindig a szerelmesek boldogságát akarja. De ha nagyobb benned a büszkeség, mint a szánalom, akkor ám maradj hű a fogadalmadhoz, ne is szólj hozzám, csak nyisd ki a szemedet, hogy tudjam, szabad élnem és mosolyogj reám, hogy tudjam, megbocsájtottál.

Az apátúr azonban halottként feküdt. Az ő vérig sértett hiúsága ránehezedett, mint egy óriási ragadozó a leütött prédájára és nem engedte, hogy megmozduljon.

Fiametta, aki mindeddig a szőnyegen térdepelt, fölkelt és egy ideig habozva nézte a beteget. Azután lehajolt hozzá, a füléhez szorította a száját és halkan susogta:

- Lásd, Tamás, Agostino úr azt mondta, a pátriárka legalább még hat hónapig itt fog maradni, mert ő lesz a bolognai kormányzó... Hat hónap, Istenem, egy egész élet! Add nekem azt a hat hónapot, Tamás! Szent Ceciliára esküszöm - ő az én védőszentem, mert engem csak Rómában hívnak Fiamettának! - esküszöm: én még soha nem szerettem senkit... Kurtizán vagyok, de soha még nem szerettem... Voltak kedveseim, de egyiket se szerettem. Agostino urat sem, pedig ő mindig jó volt hozzám... És ha veled nem találkozom, akkor talán elmúlik az életem anélkül, hogy megtudtam volna, mi az: szeretni. De téged szeretlek, neked odaadom az ifjúságomat, felvirágozom vele az életedet és meglásd, hat hónapba több boldogság fér bele, mint Philemon és Baucis száz esztendős életébe és meglásd, ezért a hat hónapért érdemes volt megszületnünk!

És miután megint nem kapott semmi választ, egyszerre láng csapott a szívébe és remegő két karjával átkapta Tamás nyakát és a szenvedélytől lobogva mondta:

- Te bolond, te bolond, miért gyötresz mind a kettőnket, hiszen tudom, te is meghalsz a szerelemtől!

De a hiúság görcse még mindig megmerevítette Tamás testét és lelkét.

Kopogtattak az ajtón. Fiametta ijedten felszökött.

Öreg pap dugta be a fejét:

- A főtisztelendő pátriárka úr jön!

És megint betette az ajtót.

Fiametta kétségbeesetten nézett Tamásra, mintha a múló másodpercekkel elfolyna a szíve vére is.

- Nem akarsz szólni? Nem akarsz rám nézni?

Semmi válasz.

- Azt akarod, hogy elmenjek?

Csend.

- Soha ne lássalak többé?

És szünet után még egyszer könnyek közt fuldokolva:

- Soha? Tamás, soha?

De már jött a pátriárka úr és Fiamettának mennie kellett.

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --
-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

Künn voltak a loggián. Valaki egy meleg köpenyeget borított a vállára... A friss levegő valóban jót tett neki.

Már erősen hajnalodott. Az utca torkolatában kék éjjeli köd ült még, de a templomtorony csúcsát már vörös reggeli fény érte.

- Pihend ki magadat, drága gyermekem, aztán minden jó lesz - szólt Agostino úr hangja. - Nagyon kedves háziasszony voltál, ezért egy szép gyöngysorral vagyok adósod.

- Minek nekem a gyöngy? - kérdezte Fiametta halkan. - És a saját hangja úgy csengett a fülébe, mintha nagy messziségből jönne. De azért gépiesen tovább beszélt: - Annyi van már, hogy fel se fűzöm, dobozban tartom... És ékkövem és kaméám és aranyláncom is annyi van, - nem is tudom mennyi... Minek az?

És ezen a vigasztalan kérdésen úgy elszomorodott, hogy kedve lett volna sírni. De nem tudott.

Patkócsattogás az utcán... Szürke palástos lovasok sietnek a porta del Popolo felé. Mögöttük málhás öszvéreket terelnek.

- Hazamennek a magyarok! - mondja Chigi úr. És mély meghajlással fogadja a pátriárka úr kurtán jelzett áldását.

Eszébe jut Medici Julian mondása és akaratlanul mormogja:

- Morituri te salutant!

És Fiametta lelke rémülten elkezd röpködni és vergődni, mint a kalitkába zárt vadmadár. Most, most! Ha most nem tud kiszabadulni, akkor örökre rab marad...

- Ha int nekem, ha mosolyog, ha csak idenéz, akkor kiáltok: megállj, megállj, veled megyek! Cecilia szent nevére esküszöm: veled megyek!

Ő azonban nem int, nem is mosolyog, de még csak ide se néz... Valami irgalmatlan barbár gőg, ősi, ázsiai csökönyösség merevíti meg a nyakát. A nyelvével csettint lovának és az utascsapat hamarosan eltűnik a városkapuban, amely feketén ásítozik, mint az alvilág torka.

Agostino úr ott folytatja a beszélgetést, ahol az imént abbahagyta:

- Gyöngyöt nem akarsz... Ékszert sem. Hát mégis mit szeretnél, Fiametta?

- Meghalni szeretnék! - mondja a leány.

Hát meg is éltek volna. Az asszonyféle olyan madár, hogy mindenféle kalitkában el tud helyezkedni. Csakhát Kvabka, - mint afféle tulságosan okos ember, - évről-évre buzgóbban érdeklődött a politika iránt. Parlamentben nem politizálhat minden kőmíves, dehát mirevaló találmányok a kocsmák? Hétköznap csak megvolt Kvabka politika nélkül is, legfeljebb hogy elolvasta este a Népszavát. Szombaton este azonban egyenesen a kocsmába ment. És hát ki-ki tudhatja, hogy politikával kevés szóval, kevés időben végezni nem lehet. Sok a közbeszóló, sok az ellentmondó, sok a homályos elméjű: az ilyeneknek új meg új magyarázatok, okosítások, világosítások kellenek, - hogy a gerenda szakadjon rájok! S közben-közben persze meg is szárad a garat: meg kell locsolgatni.

Míg Olga kicsi volt, Kvabka az ünnepek délutánját többnyire a családja körében töltötte. Pénzt hol vitt haza, hol nem, de valami csemegét vagy játékot mindig vitt haza Olgának.

Hát Olga meg is volt elégedve az apjával. Úgy tizenkétéves koráig meg volt elégedve. De akkortájt, már Kvabka igen belemerült a politikába, - volt úgy, hogy csak vasárnap délelőtt érkezett haza, - már hátha volt aki kísérje. Mert bizony a széles nagy politizálásban erősödik a lélek, de gyengülnek a lábak. De még akkor is vitt néha ajándékot a leányának.

Egyszer valami erdélyi kőmíves egy cifrán varrott mellénnyel ajándékozta meg Kvabkát, azt vitte haza.

- Csináljatok belőle kabátkát vagy szoknyát, vagy amit akartok.

Pénzt azonban nem bírt előkaparni a zsebéből, csak valami négy koronát.

Azon a héten házbér-fizetés lett volna: Kvabkáné nem aludt az előtte való éjszakán nyugtalanságában. A négy korona és a cifra mellény... Vélte, hogy pénzen vette Kvabka. Bizony földhöz csapta a mellényt, és sírva fakadt, hogy micsoda sorsot választott ő bolond fejjel.

- Egy ilyen részeges semmirekellő!...

Kvabka aztán megmutatta, hogy ő nem olyan részeg, mint amilyennek látszik: törni, zúzni nem tud, aki igen részeg. Bizony sok minden hever ott a jelenet után darabokban és cserepekben. Szerencse, hogy az asszonyi test, bár szintén agyag-mű, nem földi göröncsér műve...

Kvabka másnap aztán, hogy megébredt, csak bámulgatott a szoba közepére. Csaknem huszonnégy órát aludt: eszmélkedett. A feleségére nézett: látta, hogy ágyban fekszik és mindenféle borogatás van rajta.

Kvabka szempillái rezegtek. A nézése olyan volt, mint a kárt tett macskáé.

Olga vörös szemmel, vitte az ágyhoz az apjának a reggeli kávét.

- Nem iszok többé bort, - mondta Kvabka, mikor már felöltözködött, - nem, istenemre mondom...

S engesztelőn nézett a feleségére.

- Van is neked, - nyögte Kvabkáné, - három fogamat kiütötted.

- Nem akartam. Istenemre mondom, hogy nem akartam.

- Nincs teneked istened.

- Van, hidd el, édes feleségem, hogy van. Mikor józan vagyok, mindig van. És én a mai naptól kezdve mindig józan leszek. Olyan józan leszek, mint a vizes kupád. Soha többé az én nyelvem bort nem ízlel. Esküszöm neked, csak most az egyszer higyj nekem. Olga, a karperecedet kiváltjuk a jövő héten. Nem iszok többet.

- Esküdj meg a leányod életére.

Kvabka könnyes szemmel esküdött meg. Olga fejére tette a balkezét s úgy esküdött:

- Isten engem úgy segélyjen és az én Olgámat is, hogy soha többé bor az én torkomon le nem megy. Soha, de soha...

Megcsókolta őket, és mind a hárman sírtak.

És aznaptól fogva Kvabka nem is ivott bort többé soha.

Csak pálinkát.

Csengettek s bejött Gyéres tanár úr. A földrajzórai zavarok miatt senki sem volt még a helyén. Gyéres tanár úr megállott felettük s kesztyű volt a kezében, úgy intett, hogy: na mi az?... Lassan helyre kotródott mindenki.

A tanár felment a katedrára s kinyitotta az osztálykönyvet.

- Nem volt óra?

- De igen, tanár úr - kiáltották sokan, mások azt kiáltották, hogy: földrajz.

- Milyen óra volt?

Orczy felugrott s hangosan kiáltotta:

- Bocsánat, tanár úr, kérem...

Ezzel teljesen sikerült magára terelni a figyelmet, pedig nem ő volt a bejelentő, de Gyéres tanár úr leintette a többieket s reá nézett.

- Földrajzóránk volt.

- S a tanár úr nem írta be az órát?

- De igen, beírta. Beírta, tanár úr, kérem.

Gyéres tanár úr lobogtatta a levelet, a könyv lapját, hogy nincs rajta. Orczy felsietett hozzá s tovább lapozott, csakugyan két lappal hátrább volt beírva a földrajz.

Gyéres tanár úr mosolygott s megköszönte a figyelmet és Orczyt helyre küldte. Azt mondta:

- A tanár úr azt hiszi, hogy száz év múlva ez úgyis mindegy lesz.

Erre óriási nevetés lett s Orczy mindnyájukat túlkiáltotta:

- Százezer év múlva!

Amit mondott, az olyan furcsa volt, hogy Gyéres tanár úr figyelmesen nézett oda.

- Hogyan?

S Orczy felpattant:

- Kérem, a tanár úr csak százezer években számítja az emberiség izéjét, az emberiség... hogy az eszközök fejlődése csak százezer években figyelhető meg, a kőeszközök fejlődése.

Gyéres tanár hátraült a széken, úgy nézett Orczyra. Nevetett, de csak úgy nevetésre állt az arca, annyira meg volt lepve a gyerek találó és éles megjegyzésétől, hogy csak ennyit mondott rá:

- Nagyon kitűnő...

Intett, hogy üljön le s mindnyájan hallgassanak el s akkor felszólította Szentét. Ez a legutolsó padban ült és semmi egyébbel nem foglalkozott, csak örökké labdát kötött.

Ha valami, a korrajz elárulja, hogy milyen az író stílje. A korrajz rendesen az alapeszmét szolgálja. A korrajz színét az alapeszme adja meg. A Kártigámból közölt részlet típusa a külsőséges krónikaszerű korrajznak, amely a barokk korszak végén és a preromantikában általános volt. A regényíró rendesen egy-egy apró mozzanathoz is egész történelmi értekezést fűzött a jegyzetben. Ez az eljárása Dugonics Andrásnak is, aki nyelvtörténeti, archeológiái, néprajzi, földrajzi értekezésekkel támasztja alá regényeinek épp jelentéktelen mozzanatait, adatait. A tulajdonképeni korrajz nála át- és át van szőve időszerű célzásokkal; kitűnően megfigyelhető ez szemelvényünkön. Jósika és Eötvös korrajza értekező jellegű, hű, de mintha a barokk regényírók tudákos korrajza a jegyzetből bevonult volna magába a regény szövegébe, hogy ott azután szervetlen anyagként foglaljon helyet. Már Kemény korrajza a legszervesebben egységbe olvad a regény főcselekményével. A magyarság katasztrófája, valamint a főszereplők egyéni sorsának beteljesedése szinte egyetlen lélekzetállító, villámcsapásszerű jelenetbe tömörül; a Zord idő-nek ezt a jelenetét választottuk szemelvényként. Jókai korrajza költői korrajz, a művészi képzelet színes remeke, anekdóta érdekességű; jellemzően ugyanabban a síkban mozog, mint maga a regény meséje: a regényíró lelkének prizmáján áttörve vetítődik elénk az élet és a mult idők képe. Mikszáth szeret játszani az idővel, a Beszterce ostromában és némileg a Fekete városban is ezt teszi, összekeveri a mát és a multat és a tőle megszokott művészi elhitető és megelevenítő erővel, a mai ember szemével, érzésvilágával éli át az elmult időket. Sokkal nagyobb realista, semhogy ne látná, ne érezné az egyes korok életérzése közötti különbséget és mert költő, találó képekkel mutatja be. Technikai szempontból ennek a művészi stílusnak csúcspontját az Új Zrínyiász jelenti: a XVI. és a XIX. század magyar világának egyszerre, egy síkra vetített képével. Herczeg Ferenc és Gárdonyi Géza korrajza reávall művészi stíljükre. Herczeg számára az egyes korok is lélektani problémák. A Pogányok-ban, Az élet kapujá-ban egyaránt a lélektanilag legérdekesebb, az átmeneti korok embereit vizsgálja; kultúrák lélekrajza mind a két regény. Már a Pogányok-ban a korrajz egyben cselekmény is s a főhős lelki rajza egyben korrajz is. Az élet kapujá-ban még keményebb kézzel fogja egybe ezeket a szálakat. Ez a 132 oldalas kis regény többet mond a renaissanceról, mint Gobineau terjedelmes párbeszédei - állapította meg Beöthy Zsolt, mindjárt megjelenésekor róla írott kritikájában. Egy-egy világító erejű mondatba tömörítve, mint amilyen Leonardo da Vincié is, hogy a koldus koponyája nagyobb műremek, mint a Pantheoné, egyszerre villan meg a modem ember természetszemlélete, az újkori művész pantheizmusa; s e mondás a Szent Péter templom kupolájára vonatkoztatva a renaissance és a reformáció, az esztétikai és az etikai kultúra kérdésében is dönt, az élet kapuján kívül rekesztett, a pogány csákányoknak odadobott magyarság erkölcsi igazolása. S ha szinte benne van is a regény megoldása mindenféle vonatkozásban, mégis megvan a teljes egyéni és történelmi hitelessége s pusztán mint korjellemző is nagy értékű. Gárdonyi Géza Láthatatlan ember-ében korrajz, meseszövés, alapgondolat, hasonló finom és benső összefonódását láthatjuk. Az "ember láthatatlan" - Emőke halálos szerelme Attila iránt csak a záró fejezetben derül ki. A regény igazi hőse a nagy zárkózott hun úr, Attila, mindörökre elrejtett sírjából kél fel csak teljes nagyságában, Emőke halálos szerelme tükrében. Egy világ omlik össze és a világomlás fényénél láthatóvá lesznek az arcok. Az alapeszme és korrajz itt elmosódottan, mélyen a felszín alatt olvad egybe és páratlan költői hangulatban csendül ki: a világirodalom egyik legköltőibb regényének végakkordjában. Érdekes példája az impresszionista stílusnak Tormay Cecile Régi ház-ából 1848. március 15-ének rajza. Az író belehelyezkedik egy budai polgárlányka lelkivilágába és annak szemeivel, fülével érzékeli az eseményeket, anélkül hogy a történeti távlat éles összefoglaló körvonalait megadná nekik. Az újrealizmus és expresszionizmus korrajzára bőven találunk példát a stílustörténeti fejezetben (L. Makkai és Kós szemelvényeinket). Itt Móricz Zsigmond Erdély-éből Báthory Gábor halálának kíméletlen, de nem másolt, hanem belsőleg újjáteremtett rajzát közöljük és vele azt a részt is, miként fogadja utóda, Bethlen Gábor a hírt. Itt rendkívül egyszerű a viszony alapeszme és tartalom között, lapidáris egyszerűséggel azonosodik a kettő, ez a nagyfokú egyöntetűség jellemzi legjobban az újrealizmust; ehhez képest Herczeg és Gárdonyi korrajzai is tele vannak még a romantika költőiségével.

sAz írástudóknak számlálása szerént világ teremtésének 2870-ik esztendejében történt híres Trója városának veszedelme azért hagyott az emberek között oly nagy nevet, hogy az egész tágos tartományú görög birodalomnak a hadi tudományban legelmésebb és legerősebb vitézei vezérlések alatt tartatott számtalan harcolások és ostromlások között tíz esztendőkig magát védelmezte. Ha a nemes magyar hazának is az elterjedett török hatalom ellen kiállott sok véres háborúi között Buda várának kegyetlen ostromi megvizsgáltatnak, méltán lehet kételkedni, Trója-é ama régi, vagy Buda ez utóbbi időkben keményebbeket szenvedett és nevezetesebb emlékezetet érdemlett? mert ez az az elfelejthetetlen kőszikla, mely Urunk születésétől 1529-ik esztendőben, midőn a szerencsétől meghatalmasíttatott törökségnek ereje Magyarországot ostromlotta, sokáig ellentálló védelmezésével a mohón rohanó törököknek számtalan seregét nemcsak vitézen tartóztatta, de csaknem szégyenséges kétségbe hozta; de minthogy az idő és erőszak mindeneket meg szoktak győzni, kételeníttetett Buda vára is ugyan nevezett esztendőben személye szerént jelenlévő Szulimán császárnak győzedeleműl esni; melynek szomorú emlékezetű elvesztésével, valamint az egész kereszténységnek szemei felnyilának, úgy Magyarországnak is Duna folytában tágosabb része a pogány hatalom alá hódoltatván, minémű szorongatásokra és rabságos inségre jutott: másfél száz esztendőn felül tartott keserves igája elégségesen tapasztaltatta. Mely huzamos idő jártában nem nyugovának ugyan az fő elmék, ezen más országokat is fenyegető veszedelemnek eltávoztatására minden erejeket és igyekezeteket úgy fordítani, hogy Buda mint Magyarországnak fő királyi városa, hét ízben elővett hadikészülettel s viadallal a törökök körmei közül kivájattathatott volna, de haszontalanok és szerencsétlenek valának minden iparkodások, méglen 1686-dik esztendőben egyetértő keresztény fejedelmeknek segedelmekkel ama híres nevezetű Lotharingia V. Károly herceg (kinek bölcs és vitéz vezérlése egyedül oly szerencsés vala) nyolcadszor megszállván, vagy erőszakos három holnapi ostromokkal az akkor uralkodó felséges Leopold császárnak és királynak ismét birodalma alá visszahozta; mennyi sok ezer pogány és keresztény fejeknek kellett ezen sziklában törni és halálig vérzeni, csak abból könnyen elítélhetni, mivel a törökök ebben legnagyobb bizodalmokat állítván s azért válogatott számos ezer népekkel oltalmazván, inkább utolsó csepp véreket kiontani magokban eltekéllették, hogysem a várnak, s magokban megadásával életeket megtartani; a keresztények ellenben készebbek valának végső erejeket előbb föláldozni, mintsem tovább ezen hathatós erősséget a pogányok kezeiben szenvedni. Melyképen mind a két részről mint egy végső veszedelemre már elejéntén felagyarkodott indulatoknak keménysége, valamint magában nagy erőszakot jövendölt vala, úgy valóban mind ennek egész Európában elterjedett híre, mind pedig a kereszténységnek részéről nagynemű és vitézségű fővezéreknek neve okozta, hogy a keresztény birodalmokból, valakik a nemesebb vértől ösztönöztetvén látszatosabb dicsőségre vágyának, vagy valamit tapasztalni vagy vitézi cselekedetekkel magokat különböztetni, mindenünnen Buda alá gyülekezének. Sokak volnának itt, melyeket e számosan összvegyűlt érdemes vitézeknek, vérekkel is pecsételt vitézségekről elő lehetne számlálni, de minthogy más volna feltett szándékom mint csupán hadi vitézkedéseket írni, elég lészen egy gróf Andróról nevezetesen emlékezni, kiről mind a több hasonlóknak katonás téteményeit, mind kiváltképen e történetes könyvecskének vett eredetét az olvasó bőven felérheti.

Ugyan azért: újra megdícsérte Árpádot: hogy ez (talán jól átlátván magyar eredetét) őtet nemcsak az altisztségekre felemelte, hanem elenyészte előtt, fiának is kegyességébe ajánlotta.

De aztán: midőn Zvatoplugtól és Lajostól végtére: Ménmeróttól elillantott külső országi Liskát, Fixot és Rókát maga titkossának fogadta; Árpádnak ama cselekedetét helyben nem hagyhatta. E tételét pedig ím ilyen okoskodásokkal támogatta:

Hatalmas Fejedelem! Kegyelmes Fejedelemnő! Azon tisztségekre, melyek országunkban legelsők, külországiakat felemelni; énnálam annyit tészen, mint ebre bízni a hájat. Soha az ilyen gyütt-ment bujdosó csillagok jót nem jelentettek az országlókra. Nem lehetnek olyan szívvel édes hazánkhoz, mint benne született; avagy régen belkerekedett hazánkfiai. Magok hitvány hasznokra vigyáznak inkább, mint érdemes közjavunkra. Éjjel-nappal készek elpucult országunknak szomorú dülledékjein magok váraikat felépíteni; és eltaposott lakósainknak együgyűségeiket (hogy külső ravaszoknak oly könnyen hittek) ki is nevetni. Mert ugyan mért nem elégedhetnek ők meg a maguk országukkal? Tudniillik, hogy mi magunkat rászedessük? Hogy mi (kígyót nevelvén keblünkben, fiadzó kutyát lasnakunkban) alkalmatosságot agyunk szívünk titkainak kikémlelésére. Melyeket midőn egyszer kivettek belőlünk, lassan-lassan sajátjunkból is kitúrjanak; s velünk együtt megemésszék az országot is.

De ha mindjárt kártékony gondolatokkal nem jövének is ki honyokból, énelőttem mindenkor nagy bolondságoknak tetszenek eme cselekedetek: otthon minden veszedelem nélkül elélhetni; itt magokat (ama Rókaként) a veszedelmek örvényébe buktatni. Otthon az elsőt elkerülhetni; itten a Dunába veszni. Ott a vagyont meg nem becsülni, avagy talán megvetni; itt a vagyonnak csupa reménységében és merő bizonytalan reménységében igen szűken élni.

Az olyan fitty-firittyek, kik csellegő-bellegő zarándokságokkal a levegőt megmásolják, bizonyosan erkölcseiket is megváltoztatják. Gyakran a jó helyett, melyet kerestenek, a nem jóba botlanak, melyet észrevettenek. Azaz: hogy szittya módra kimondjam az igazat: lepényt keresnek; lókukóra találnak.

Azt rebesgetik ugyan ezen test véretlen lependékek: hogy őket nem más édesgeti ki országokból; hanem a kültartományokban igen szépen tündöklő rendtartások. De vakondok! Nincs néked más rendtartásra szükséged; hanem éppen arra: mely hazádban megbecsültetik. Ott is teremhet jó mag. Ott is ehetnél búzakenyeret.

Aztán: Barátom! Ami nálunk jónak tartatik, azt nálatok rossznak mondhatják. Megjárod: ha a tiszta búza helyett kétszeressel, avagy konkollyal kedveskedel kenyeresidnek.

Végtére: mért illeted ily nyilvánvaló becstelenséggel meddő országodat? Véled-e, hogy dicsőségére válik, midőn itt nálunk (tanubizonyságod szerint) szebb rendtartásokra találhatsz? - De lelkem! régi mondás; igaz is: mindenkor jobb itthon, mint otthon. Kinek-kinek annya a maga országa; mostohája pedig a külső ország. Már pedig: az anyát elhagyni és mostohát keresni, nem egyéb a szülői gyilkosságnál.

De engedjük meg eme kóborló bitangoknak: hogy nem lettenek rosszabbak a külső országokban. Legalább: csak az történhetik velük, hogy semmi engedelmet ne vigyenek vissza, hanem csupa vágyódásokat. Oh! ha így, ha amúgy igazgatódna tartományunk! Oh! ha eme, vagy ama törvényeket szabnák fejedelmeink! Oh! ha reánk bíznák az ország dolgát! - Lásd, mely sokat akar a szarka, de nem bírja a farka. - Fohászkodásokban töltik teljes életüket. - Nincs pedig előttem utálatosabb dolog, mint mikor valaki azon tehetségét, mellyel közhaszonnak előmozdítására tartozik, csupán csak annak előmozdítása kívánságában tölti. Fitogtatják mindenütt bölcsességüket, minden haszon nélkül. És végtére mégis kitetszik, hogy azokat tanulták, amiket mi régen elfelejtettünk. És jobb volna, ha ők is elfelejtenék.

De ezen vándorló lelkek közül egy felekezet leginkább nevetségre méltó előttem. Ezek csak éppen azért kevélyek, mert külső országokban voltak. Mintha a csacsi azért érdemelné meg a bársony nyerget, mert megjárta Tolnát-Baranyát. S mintha őket azért kellene nagyrabecsülnünk, mert a földmérésnek tudománya csupán a lábakban van, nem pedig a fejekben. Mégis őnekik áll feljebb. Úgy reátartják magukat, mint olajos korsó az asztal közepén. Oly kevélyen sétálgatnak fel s alá az utcákon, valamint a kunok ebe a csorva homokon. És mintha átugrották volna a száz tű hosszát; az itthonmaradt érdemes embereknek is ők akarják megpödöríteni kajla bajuszokat; ők maguk hajtani a göncölszekerét. Ki vagyok, én vagyok. A bíró kocsisa nem kevélyebb nálok. A balhacsípést, a szúnyogszúrást, a légyköpést alig szenvedhetik el ama cseréből hozzánk ugrott fülefek. Pedig, ha jól megfontolnák a dolgot, nékik is csak kettő az orruk lika, mint a szegény ember malacának, nékik is rendbe a sátoruk, mint más közkatonáinknak.

De (ami nagyobb nevetségre méltó) ha csak egy keveset üthették is ki orrukat országukból, s tovább se mentenek a tehén farkánál, egyik farpofáról a másikra, máris mintha a másvilágot is összejárták volna, mintha annak minden titkait kitanulták volna, száz pap se parancsolhat nekik. Talpokkal is alig érik a földet. Fenhéjáznak a felfújt pofájú buborékok. Nem is porzik utánok.

Ha (midőn országokba visszatántorognak) olyan emberbe nem akadnak, aki jól meg tudná faroltatni a hők-megtompákat; a fejedelmek rendeléseikbe is belekötődnek. Pókhálálóknak vélnek minden tartalékokat. Csak azért engedelmeskednek, mert engedetlenkedni nem mernek. Ha kiüthetik egyszer a félelmet, nincs semmi rakoncájuk. Minden perpatvarra álmokban is készek.

Hatalmas fejedelmek! Ha nékünk itthon nevelkedett leventéink vannak (vannak pedig elegen, jók is, okosak is), ne szoruljunk a sehonnából került Pere-bégekre. Féleink elejekbe rakjuk a koncot, a kitolókását ám azokkal etessük meg, kik csak izgágát szereznek és (ezen gaz Rókának rossz példáját ügyelvén) nálunk keresik veszedelmeket, mintha otthon meg nem dögölhetnének. Hozzánk jönnek esztelenkedni, mintha otthon meg nem bolondulhattak volna.

Kádárnak ezen okoskodásait igen jó szívvel hallották a fejedelmek. Szívükre vették javaslatait. Fel is fogadták, hogy mivel az ing közelebb mindenkor a subánál, ezután a hazafiakban, nem a külső csavargókban bíznának.

De térjünk a fejedelemhez vissza. Bátori Zsigmondnak ismeretes, túlságig habozó cselekvései, kegyetlen ölettetései, őt nagyobb részénél az erdélyieknek, sőt a külső udvaroknál is, gyűlöletessé tevék. De mindemellett tagadni nem lehet, hogy bizonyos varázs ömlé körül a Bátori nevet Erdélyben, mely részint a Bátori István bölcs s Erdélyre nézve mindig emlékezetes uralkodási szakából magyarázható, másrészt azon egyes kijelölt tulajdonokból, melyeknek híjával - úgyszólván - egy Bátori sem volt. Ezek okozták, hogy mindegyiknek volt felekezete, regényes hűséggel hozzá ragaszkodó.

Ha Bátori Istvánt, a bölcs ésszel s erénnyel dús fejedelmet, imádta Erdély, mint később Lengyelország: úgy bámulta Andrásban tudományát, tapasztalásait; szereté azon fényt, mely egyházi építéseiben mutatkozott. Boldizsárt hasonlóul sokan kedvelték. A szép, élénk, bár könnyelmű s cselszövénytől nem ment férfiúban hajdani lovagi szellem vegyült, finomabb s az akkori időkben ritkább műveltséggel; s neki, főként Erdély szebb s fiatalabb női közt, nem kis pártja volt.

De Zsigmond maga is tudott olykor egyeseket lekötelezni, s bírt nemcsak azon közvitézi személyes bátorsággal, mely oly mindennapi a katonai életben; hanem némi vezér felsőséggel is, mely nála némely esetekben szinte meglepő volt, amint ezt a törökök ellen folytatott, darabig szerencsés háborúi bizonyítják.

Innen magyarázható, hogy a Bátori névhez még mindig ragaszkodó erdélyieknek nagy része hajlandó volt jó reménység fejében Bátori Zsigmondnak kegyetlenkedéseit, ha nem egészen megbocsátani, legalább mentegetni, s fiatal korának vagy rossz tanácsadóinak tulajdonítani, kik igen ismervén ingatag gondolkodását, azt hasznokra tudták fordítani, s néha önszenvedélyeik aljas viszontorlását vagy bosszúvágyát a fiatal, gondatlan fejedelem rovására kielégíteni.

Már a keresztes had előtt, főkép azon évben, midőn a bibornok Rómából visszatért, egyes főurak s püspökök parasztjai több ízben fellázadtak, s ámbár az egyes kísérletek könnyen elnyomattak, a nemesség részéről nem nagy jósló tehetségre lett volna szükség, hogy a keresztes had következéseit előre láthassa. De hatalmunk korlátoltságának érzetét csak tapasztalás által szerezzük meg magunknak; s így nincs okunk bámulni, ha jobbágyaival szemközt, kikkel még soha meg nem mérkőzött, nemességünk legyőzhetlennek gondolá magát. E gyáva fegyvertelen csoport, mely gyermeksége óta remegni tanult urainak pálcájától; e gyülevész sokaság, melyet vallásos vakbuzgalom vagy munka-kerülés az ország minden részeiből összehozott, s mely, tíz különböző nyelven szólván, semmi kötelék által össze nem tartatik, melyet papok vezetnek, s melyre még az ellenség is csak könyörülettel nézend: Magyarország fényes nemességének miként válhatnék veszélyére? sőt a bibornok dícséretet érdemel, hogy midőn keresztes hadát kihirdeté, a jobbágyok legbékétlenebb részét zászlói körül gyüjté egybe, s azokat a törökök elébe vezetve, az országot tőlök megszabadítja.

Ezek valának a nemesség nézetei mindjárt a keresztes had kihirdetése után; azonban, főkép mióta Dózsa vezérnek kikiáltatott, e nézetek megváltoztak. Egyes békétlenek helyett sok falunak egész népessége költözött a keresztes táborokba; a sokaság, mely Pest, Eger és Nagyvárad mellett összegyült, fenhangon vádolá egykori urait; s a rend, melyet Dózsa a pesti táborba behozott, a szorgalom, mellyel ő s vezértársai bárdolatlan seregeiket fegyverviselésben gyakorlák, eléggé mutaták, hogy benne e tömeg, ha nem is kitűnő, legalább oly vezért talált, ki roppant erejét összetartva, egy cél felé irányozhatá. A nemesség sejdíteni kezdé, hogy e gyülevész sokaság, mely egymást nem értheti, közös szenvedésiben s a gyűlölésben, mellyel elnyomói iránt viseltetik, a nyelvnél erősebb kötelékeket talál, s a legbüszkébb úr is aggodalommal nézé e mindég növekedő szolgacsoportot. Azok, kik előbb a keresztes had legbuzgóbb pártolói valának, most keserű panaszt emeltek az ellen, ki a hadat kihirdette volt; a bibornok maga is átlátta, hogy az erő, melyet szavával cselekvésre támasztott, olyan, melynek kormányzása nem az ő hatalmától függ.

De habár mindenki átlátta e veszélyt, elhárítására nem történt semmi. A király most, mint mindég életében, sohajtva várá a történetek kifejlődését. Bakács, ki a keresztesekben hatalma támaszát keresé, nem léphetett fel ellenök. A nádor köszvényben szenvedvén, a közdolgokban csekély részt vett. A tanácsosok a létező veszélyt kölcsönös szemrehányásokra használák! s Zápolya, kiben a nemesség nagy része egész bizalmát helyezé, Erdélyben várá el a dolgok kifejlődését. A közügy - minek e hon történeteiben, fájdalom, sok példáját látjuk - a véletlennek engedtetett által; s amit egyesek a közveszély elhárítására tettek, inkább nevelé a bajt, hogysem rajta segített volna.

A kegyetlenség, mellyel egyes földesurak jobbágyaikat a keresztes had követésétől visszatartóztaták, az urak s jobbágyok között létező elkeseredést még nevelé. Dózsa serege, melyhez már több megyék szegényebb sorsú nemessége is csatlakozott, mindezen akadályok mellett napról napra nagyobbra nőtt, s a józanabbak már is átlátták a veszélyt, mellyel ily sereg, a nemességet annyira gyűlölő vezér alatt, minő Dózsa volt, hazánkat fenyegeté.

Most visszatért Turgovics, s a szokottnál valamivel sápadtabb arccal, de kimért hangon mondá: - Jelentem alásan, hogy a spahik számosabban jöttek tisztelgésre, mint eddig, s nem látván hintókat, a találkozási helynél tovább jöttek és éppen, midőn kíséretünk eleje a Szent György-térnek kanyarodott előrobbanván, tőlünk elvágták Komjáthi Elemért és körülfogták. Ekkor a spahik vezére lepattant lováról, s példáját mások is követték. A lóháton maradt spahik, pedig kört alkottak. A vezér most üstökön ragadta Komjáthi Elemért, míg kettő lábát fogta, s őt közerővel a levegőbe emelvén, egy lapos kőhöz vitték, s ott letépvén nyakkendőjét, s fejét arccal a kő közepére illesztvén, előállott egy nagy szerecsen, mint bakó és éles bárdjával menten kettészelte a nyakát, úgyhogy az üstökön tartott fő a vezér kezében maradt. Ez magasra emelte a véres holttetemet s mint látszik, éppen szónokolni akart, midőn a meglazult körbe befúrta magát egy vén asszony s égre emelt kezekkel átkozódni kezdett.

Mihelyt a vezér meglátta a banyát és hallá az átkot, kezében a fővel, bódultan kezdett nyargalni, lovát is otthagyva. A spahikat erre babonás iszony ragadta meg s vezérök után iramodtak, széttaposván siettökben a vénasszonyt. Ez történt, nagyságos uram!

Werbőczi a rémülettől szóhoz sem juthatott, midőn Zulkifar - ki gőgjét fényelgés helyett cinizmusba szerette önteni - egy vén öszvéren lovagolt a palota felé, csak tolmácsától kísérve. Ez igen deli és tüzes arabon ült, mely a nép csoportosodása miatt tüszkölni és ágaskodni kezdett. A török főkadi vagy tudta már, vagy hamar észrevette a zavar és nyugtalanság okát, s midőn Turgovics a hüledező Werbőczi előtt, kit már az utcai közönség rajként kezdett körülzsibongni, a jelentését bevégezte, íme, az öszvér tudós gazdájával éppen Turgovics háta mögé húzódik.

- Gazság, alávaló gazság - kiálta most Werbőczi följajdulva, mellét kezével csapván, s küzdve a szavakkal és lélekzéssel.

- Ne aggódjál, gyaur kadim! - mondá Zulkifar, s rögtön utána a tolmács, csaknem úgy, mint a súgó után a színész. - Hamzsa bég kémedet csak nyelvétől és ujjaitól, melyekkel fürgén írt, akarta megfosztani, s hogy többre terjeszkedett, az ellene fordul: ámbár kémed nyelv és ujjak hiányában neked nem sok hasznot hajtott volna. A pör, mely ebből támad, az én bíráskodásom alá tartozik, s nosza! jámbor kadi, terjeszd színem elébe panaszodat. Allah nagy és az ő prófétája Mohamed; de Zulkifar is mindig az igazság árnyékában élt, mint a hűvös kút, mely a Korán verseivel ékesített bolthajtás alá van téve. Zulkifar bölcsességének vize nem lanyha, nem bűzhödt. Friss ital marad az, még a te hitetlen szájpadlásod számára is. Az igazi muderri mondja neked, ál-muderrinek, hogy gyors elméje már kifürkészte aszon kanunt, melyet Hamzsa bég ellen fog alkalmazni. Keletkezett e kanun a Hegira 645-ik évében a Bajram nagy ünnepe után 12 nappal. Örvendezzen a szíved ál-kadi, mert tízezer oszporát fogsz kapni bitang tolmácsod nyakáért.

- Ezt az őrült gonosztevőt lökjétek innen el, mert különben hajdúimmal darabokra vagdaltatom - kiáltá dühtől vörös arccal Werbőczi.

A népnek csakugyan volt annyi erélye, hogy közbe tódult, s Zulkifart öszvérestől és tolmácsostól elszakítá azon tértől, melyben most Werbőczi szónokolni kezdett, mondván: - Gonoszságok gonoszságra halmoztatnak; az erőszak törvényt és rendet bont; a basa és hivatalnokai semmirekellő rossz emberek. S Isten legyen bizonyságom, hogy fő helyett főt fogok áldozatul kívánni, és míg azon szörnyeteg fenevadnak, ki Fehér és Pest megye ostora, míg Hamzsa bégnek nyaka azon a kövön nem metszetik el, melyen a leglángolóbb szívű és legnemesebb jellemű ifjúnak életét kiontatta: addig e tartományban többé általam igazság senkinek nem fog szolgáltatni. Hadd lássuk, meddig fogja a basa velem a törést vinni. Ti pedig barátaim, keressétek fel Komjáthi Elemér holttestét, s vigyétek házamhoz, hogy ünnepélyes szertartással temettessem el...

Werbőczi, midőn e rendeletet tevé, lehetetlen volt szívének roppant fájdalmára észre nem venni, hogy erélyes kifejezései a tömeget meggyérítették, s többnyire már csak hivatalos kísérettől van környezve.

Andrássy mindig teljesen felöltözötten szokott aludni egy medvebőr bundával betakarózva.

Amint az ajtaját nyikorogni hallotta, hirtelen felugrott (éber alvó volt) s amint a nyitott ajtón belépett a szobájába Blumevitz, s annak a háta mögött a muskétások sisaktaréjai és puskái megvillantak: Andrássy egy szökéssel a kerevete mögötti fülkében termett, ahol a kardja volt felakasztva a tigrisbőr kacagány fölé, s perc mulva kivont karddal állt látogatójával szemben.

- Micsoda gyalázatos árulás ez? - kiáltá szilaj haraggal.

- Hasztalan minden ellenállás, generális úr; - szólt Blumevitz, kitárva az ablakszárnyakat. Tekintsen ön ki! Az egész ezredem itt áll a piacon. Ön a kezemben van: kényre kegyre!

- Még nem. Hallja az úr! - Kiálta Andrássy s a függöny mögött rejlő harangkötelet megrántva, megkondítá a lármaharangot. A vészhangok felverték az alvó várost.

- Azt megtehette excellenciád! - mondá Blumevitz hidegvérrel, hogy az alvó őrséget fellármázza; de ez már mind késő. Az utcák el vannak állva; tábornok úr a csapatjaival nem találkozhatik. Innen nincs menekülése.

Andrássynak az jutott eszébe, hogy "van!"

Itt a háta mögött az a deszkafal, ami egy rugónyomásra félrecsattan; azon kiugorhatik, s míg a megrohanói a visszaugró zártalan ajtót betörik, azalatt a hátulsó kapun kimenekülhet a bástyára, a katonái közé.

De közbeesik valami. Egy nőnek a hálószobája.

S abban a szobában annak a nőnek a férje is ott van.

Szabad-e prédára dobni ennek a nőnek a hírét, nevét, azért, hogy ő megmeneküljön? Szabad-e Korponay János előtt felfedezni, hogy a két háznak egy közös sikátora van; ahonnan egyikből a másikba átjárnak?

Egy nemes embernek minden törvényt meg lehet szegni, csak a lovagiasság parancsait nem.

Élete, saját hírneve, Lőcse városa elveszhet; de annak az asszonynak, aki oda dobta az ölébe a becsületét, megőrzi a becsületét.

Nem fog menekülni a sikátoron keresztül.

- No hát jöjjetek értem! Ha meg akar tok fogni! Kiálta Andrássy, neki vetve a hátát annak a faltáblának, mely a menekülésre kínálkozó utat eltakarta. Élve nem kap meg egy Andrássyt, ha ezer labanc jön is reá!

- Már hiszen azért nem szükség excellenciádnak engemet összelabancozni. Hiszen mi hagyunk magunkkal beszélni.

- Nekem csak a kardom beszél.

Blumevitz de Trautsohn pedig a padlóba szúrta a kardja hegyét és a könyökével a markolat kosarára támaszkodott, hideg vérrel mosolyogva.

- Ha kegyelmed csak a kardjával akar beszélni, akkor soha sem értjük meg egymást; mert én nem azért jöttem ide, hogy kegyelmeddel párbajt vívjak; nem is volna tőlem gavallérság páncélosan állni ki az ágyból felkelő ellenféllel szemben. Ellenben azért vagyok itt, hogy kegyelmednek, generális úr, egy becsületes kapitulációt diktáljak.

- Diktálni? Nekem! - kiálta fel Andrássy. A szemei szikráztak féktelen haragjában s a kardja csak úgy suhogott a levegőben.

Blumevitz csak a kecskeszakállát huzogatta, nagy mosolyogva.

- Ha kegyelmed a kardjával beszél, én nekem meg van tizenkét muskétám, aki beszél! - szólt egyet intve az ajtóban álló katonáknak, amire azok mind egyszerre archoz kapták a fegyvereiket, Andrássyra célozva, - diktandó beszélnek! folytatá nevetve. - Azért tanácslom kegyelmednek, hogy bocsássa alá nyugodtan azt a kardot, mert ha valami fenyegető mozdulatot talál vele tenni, tartok tőle, hogy a katonáim félreértik, s azután valami történik, amit én fogok sajnálni legjobban.

Andrássy úgy hörgött, mint a kelepcébe esett tigris.

- Azért legjobb lesz, ha kard és puska nélkül beszélünk a kapitulációról, - szólt úrias tempóval Blumevitz de Trautsohn.

Ebben a pillanatban látta Blumevitz, hogy Andrássy háta mögött valami sötétség támad.

Még ideje sem volt találgatni, hogy mi lehet az, amint a másik percben egy tüneményszerű jelenet áll eléje. Egy nőalak fehér ruhában, skarlát palásttal a vállán, lebben elő szellemgyorsasággal s éppen olyan nesztelenül, mint egy szellem, s aztán fehér alakjával eltakarja a magyar fővezért.

És egyúttal a kinyújtott jobbjával egy négycsövű pisztolyt szegez Blumevitz ezredes homlokának; a pisztoly még hagyján, de az a két öldöklő szem hozzá, ami zöld fényben sugárzik, mint a macskáé.

Lassan rnorzsolgatta fogai közt a szókat.

- Van kedve az ezredes úrnak egy asszony keze által megöletni?

A főkapitány elhajtatott a belügyminiszterhez és jelentést tett neki. A belügyminiszter azt találta, hogy egyelőre semmit se tegyen a rendőrség - majd ő maga beszél Zrinyivel.

S mielőtt este a klubba ment volna, meglátogatta a szigetvári hőst, egy másik minisztertársával együtt.

Rövid beszélgetés és barátságos szivarozás közben ügyesen beszőtte a miniszter a Bobor-ügyet és a többi eltűnteket.

- Nem tudsz róluk semmit?

Zrinyi ravaszul mosolygott és a kérdésre kérdéssel felelt:

- Érdekel talán valamelyik?

- Mindenesetre. És igen leköteleznél, ha őszintén megmondanád, mit tudsz egyikről vagy másikról.

- Itt vannak nálam - felelte Zrinyi egyenesen, majdnem naív ártatlansággal - és igen szívesen eresztem szabadon a kedvedért akármelyiket.

A belügyminiszter idegesen felugrott és elsápadt, mint a fal.

- Itt vannak, mondod? Hogy érted ezt? Hol vannak?

- Odalent vannak a pincében.

- Elfogva?

- Láncon - felelte Zrinyi természetes hangon.

De már erre a másik miniszterben is meghült a vér.

- Az Isten szerelméért, hát mért teszel olyanokat?

- Alkalmatlanok voltak nekem; egyike-másika pedig egyenesen gorombáskodott. (Zrinyi szemei megcsillantak.) És ilyeneket én nem tűrök.

A belügyminiszter minden hajaszála az égnek állt és az arca kínos verejtéket izzadott, hogy facsarni lehetett volna.

- No, ebből szép spektákulum lesz. (Az interpellációkra gondolt, melyek a Házban lesznek.) Egész Európa piszkolni fog érte. (A lapokra gondolt, amit írni fognak.) Még az az egy szerencse, hogy zsidó nincsen köztük.

- De már az is van - tálalta ki Zrinyi őszintén - tegnap egy újságreportert fogattam el.

Valóságosan érthetetlen volt Zrinyi előtt a két miniszter ijedt képe és sopánkodása. Hiszen ő nem rosszból tette. Azok az emberek, akiket elfogatott, mind vétettek ellene. Hiába ő nem büntet senkit. Hiszen olyan puha ő, mint a vaj, hogy kenyérre kenheti a jó ember. De a szemtelenséget nem tűri. Azt hibáztatják, hogyha valami panasza van valaki ellen, miért nem fordul a hatósághoz. De csak nem alkalmatlankodhatik minden piszlicsár dologért másoknak? Hát nem jobb az a hatóságoknak, ha valaki magától végzi el a maga dolgát?

- De a személyes szabadság - sopánkodott a miniszter - a jogállam. Én elhiszem, hogy te azt úgy csináltad azelőtt, de most más világ van, most nem lehet. Magyarország a szabadság országa.

De már erre Zrinyit is elhagyta a hidegvére:

- Ti ezt szabadságnak nevezitek? - monda gúnyosan. A mult hetekben kirándultam a Svábhegyre puskával, hát elvették a puskámat, mert nem volt fegyverengedélyem. Ekkor aztán váltottam fegyverengedélyt, de most megint nem volt szabad a puskámat elsütni, mert nem volt vadászterületem; kibéreltem egy vadászterületet, elsütöttem a puskámat és lelőttem egy nyulat, ezért megint megbüntettek, mert a nyulakra nem szabad ilyenkor lőni. Akkor írtam hozzád mindezekért egy panaszt, ezért megint megbüntettek, mert nem volt rajta ötvenkrajcáros bélyeg. És ezt nevezitek ti a szabadság országának. Ugyan, szégyeljétek magatokat!

Ö excellenciáik, dacára a kellemetlen ügynek, melynek ódiumát, következményeit nehéz lesz eltüntetni, még sem hallgatták mosoly nélkül ezt a középkori együgyüséget.

Pedig nem volt nevetni való az a thema. Kemény dió ez és nagy vihar lehet belőle, ha el nem igazítják ügyesen. A két miniszter jelentőségteljes pillantást váltott egymással.

Ők már ismerik az egymás hunyorításait, tüstént felkeltek és elvonultak egy ablakmélyedésbe tanácskozni.

Bent a miniszteri szobában nagyban főtt a korifeusok feje. Az eset igen súlyos. Eltussolni nem tanácsos, mert hátha kisül utólagosan. De el nem tussolni sem tanácsos, mert akkor mindjárt kisül.

Zrinyi még most is félvállról vette a dolgot s gyanakodva fürkészte a miniszterek arcát, nem-e csak egy bohókás játék az egész, meg akarják ijeszteni. Hiába olvasták fel előtte a büntetőtörvénykönyv idevonatkozó paragrafusait is. Hanem Tisza neki is imponált. "Van benne valami - mondá - az öreg Verbőczyből" és az nagyon meghökkentette, hogy Tisza is súlyosnak tartja az elfogatásait.

- Nagy hibát követtél el, de talán még jóvá lehetne tenni.

- De kérlek, - védekezett Zrinyi - hiszen tőletek függ és ti beláthatjátok, hogy igazam volt.

- Tőlünk? - szólt az egyik miniszter. - Túlbecsülöd a mi erőnket és hatalmunkat.

- Nos, akkor legalább mondjátok meg, kitől féltek?

- A lapoktól, a törvénytől, a közvéleménytől.

- De hiszen nekem arról beszéltetek, hogy a királynak egymillió katonája van.

- Az igaz is.

- És mégis féltek a könyvektől és papirosoktól?

- Hja, a század a XIX-ik század. Te azt nem érted. A jogállam, barátom. Úgy kell elhelyezkednünk, hogy mindenkinek egyenlő joga van s mindeniké meglegyen teljes épségben óva.

- Süssétek meg az ilyen állapotot. Az én időmben csak egy személyt kellett respektálni: a királyt s már az is kényelmetlen volt, de tizenhatmillió emberre lenni tekintettel, hisz ez teljesen tűrhetetlen. Ez maga a pokol.

Hanem lassan-lassan mégis beadta a derekát, elfogadván a Tisza tanácsát, kivált miután megérttették vele, hogyha napfényre kerül a dolog, a kormányt is nagy kellemetlenség éri. Erre engedett.

A nagy debatter egész életében szerette a kompromisszumokat, tehát most is kompromisszumot ajánlott a rabokkal.

- Hát jól van, mit tegyek? Mit kívántok tőlem?

- Hivasd fel őket éjjel a szobádba egyenkint és egyezz ki mindenikkel, ahogy lehet, aztán ugyancsak egyenkint ereszd őket szabadon. De lehetőleg végy tőlük egy írást, amelyben elismerik, hogy önként tartózkodtak a házadban.

- Megteszem a kedvetekért, - monda nehéz sóhajjal Zrinyi Miklós - ámbár jobb kedvem volna összevagdalni a rendőreiteket, akiket elfogatásomra küldenétek.

Soha se érezte magát oly levertnek, tehetetlennek, mint most. Látta, a tekintélye hogy süllyed lejjebb-lejjebb. A miniszterek hangjában, modorában volt valami pártfogói, valami mélyen sebző. E nagylelkűség minden csöpp vérét lázadásba hozta. A hatalmas régi oligarcha ki akart belőle ugrani, de visszafojtotta.

Bánffy kihúzott egy szivart a zsebéből, lecsittentette a végét egy picike nyaktilóval és azzal feloszlatta a tanácskozást:

- El van végezve. Mi semmit se láttunk, semmit se hallottunk, semmit se tudunk.

Ezzel eloszlottak, de kifelé menet az írószobában még félrehúzta Darányi egy szóra, hogy ő is meggyötörje.

- Ez hiba volt tőled, Miklós. Neked egészen máskép kellene élned a te tradicióiddal. Engedd meg, hogy valamire figyelmeztesselek. Látod, már közel egy éve vagy itt és még mindig nem voltál Berlinben. Pedig a tapintat megkívánja, hogy megköszönd a német császárnak, a reád vonatkozó szavait a toastjában. Hát nincs igazam?

Zrinyi szórakozottan mormogott valamit, hogy az ő esze nem jár az ilyeneken.

- Pedig látod, te szép karriért csinálhattál volna, ha felfogod a szituációt.

- Hagyd el, kérlek. Elég karriére nekem a szigetvári kirohanás - jegyzé meg Zrinyi önérzetesen. - Meg vagyok vele elégedve.

- Hiszen szép, szép, - felelt Darányi szokott enyelgő modorában magázásra fordítván a dolgot - meg lehet méltóságod elégedve. De hát még más dolgok is vannak a világon. Tudja azt maga? Szent István-rendek, aranyszőrű bárányok a király aklában s a többi. Úgy bizony, kapitány bácsi, magának csak jót akar a Náci bácsi - s egy kedves mosollyal otthagyta a rosszkedvű daliát, de alig két lépés után újra visszatért hozzá és a fülébe súgta bizalmasan:

- És csak legalább azt a journalistát ne fogattad volna el, mert az, ha kiegyezel is vele, ki fog fecsegni mindent. Meglásd, hogy azzal baj lesz.

Zrinyi ezt maga is valószínűnek tartotta.

- Nem jó volna, - szólt habozva és erősen a miniszter szeme közé nézett - ha... tudod... úgy titokban...

- Mit titokban?

- Ha lefejeztetném...

Darányi hátrahőkölt, mintha kígyóra lépett volna. Szirupédes mosolya jéggé változott.

- Az Isten szerelméért, miket beszélsz! Legyen eszed, Miklós. Bajt ne hozz magadra és ránk. Ne gondolj ilyen képtelenségekre.

A beszélgetés tovább folyt, a szó, mint a zengő labda, egyik vendégtől a másikhoz ugrott. Tamás némán hallgatta őket. Ő nem értette ezt a könnyedséget, mely játszva magával ragadja a legsúlyosabb dolgokat.

A társaság azon törte a fejét, ki lehetne a Vénusz-szobor mestere. Medici úgy vélekedett, hogy alkalmasint a Nagy Sándor utáni idők alkotása. Talán Lachores munkája?

Jó ideig vitatkoztak ezen, mindenki a tudását ragyogtatta és a hellén szobrásznevek egész raja röpdösött az asztal fölött. Végül a kardinális meg akarta tudni Vinci véleményét is, ki hallgatagon és szórakozott arccal bámult bele aranypoharába.

- A kérdés egyáltalában nem fontos, - szólt kitérően a mester.

A kardinális megbotránkozottan meresztette rá kerek halszemét. Nem fontos? Ez nem fontos? Akkor mi a fontos?

A mester elpirult és az ő szelíd, fátyolozott hangján mondta:

- Bocsásson meg főtisztelendőséged, de én úgy találom, mi jóval többet beszélünk az emberi ügyesség ilyenféle próbálkozásairól, mint amennyit a tárgy megérdemel. A művészet nem egyéb, mint egyik szomorú részlete a meddő küzdelemnek, melyet az ember a mulandóság gondolata ellen folytat. A küzdelem azért meddő, mert emberi ügyesség csak holt lelkeket tud teremteni, mumizált életet, amelyben egy pillanat élnivágyása kővé vagy festékréteggé dermedt. Az úgynevezett műremekek a világhoz idegen és magukban elszigetelt lárvák, semmi közük az isteni lélekhez, mely a teremtést betölti.

A vendégek csodálkozással néztek össze. A kardinális úr arca pipacsvörös lett.

- Mit értesz te isteni lélek alatt? - kérdezte összeráncolt homlokkal.

- Az életet, mely a természet nagy véredényrendszerében dobog. Az élet pedig nem más, mint mozgás. Az erő, amely a béna koldus mankóját mozgatja, édes testvére annak az erőnek, mely a felhőket vitorláztatja és az óceán áramlásait szabályozza. És a szikra, amely Fiametta szemében csillan, gyermeke a szivárványnak és unokája a karácsonyi csillagnak, mely a Megváltó születését hirdette.

- Amennyire meg tudom érteni, te azt akarod mondani, hogy a természet alkotásai tökéletesebbek, mint a művészetéi? Ezt a bizarr tételt azonban sohasem fogod bebizonyítani, hiszen az összes régi írók megegyeznek abban, hogy a természet teli van fogyatékosságokkal és a tökéletes szépség fogalmával csakis a művészet ajándékozta meg az emberiséget.

Lionardo mester nem válaszolt és ezzel azt a benyomást tette, hogy nem tudja végigküzdeni a harcot, amelyet könnyelműen kezdett. Főtisztelendő Giovanni úr azonban még teljesebbé akarta tenni a maga győzelmét és így szólt:

- Kérdezek tőled valamit, Lionardo. Hiszen ismered a Pantheon kupoláját. Mondd meg nekem, ismersz egyet is a természet alkotásai közül, amely annyira tökéletes volna?

- Ismerek sokat, - szólt Lionardo csendesen.

- Mondj csak egyet!

- Nézze meg főtisztelendőséged a koldust, aki az ön Madama-palotájának kapuja előtt ül, az ő koponyacsontja művészileg szebb és tökéletesebb építmény, mint a Pantheon. Ahhoz képest minden templomkupola csak gyerekes próbálkozás, nyers kontármunka. És ezért az istenség gondolatának legméltóbb temploma az emberi koponya marad.

- Te tehát szívesebben töretnéd össze a Pantheon kupoláját, mint a koldus koponyáját?

- Szívesebben.

A kardinális szeme szikrázott a méregtől, de azért harsányan nevetett és a társaság vele nevetett. Az asztalnál ülő művészek azonban nem kacagtak, ők némán bámultak a tányérjukba.

Hetek óta már-már megnyugodtak benne a rómaiak, hogy vagy Bakócz Tamás, vagy Grimani kardinális lesz Szent Péter utóda és most mégis a nagy Cosimo unokája, Lorenzo il Magnifico fia lett! Nem ok nélkül ujjong a város: Róma, Michelangelo és Rafael Rómája megkapta a neki való pápát!

Már alkonyodott és a Tiberis két partján megvilágosodtak a hosszú ablaksorok. A hidakon, az utakon fáklyák rajzottak, a tereken örömmáglyák ragyogtak.

Az Angyalvár ágyúi szakadatlanul bömböltek. Róma összes harangjai megkondultak. És zene és ének mindenütt. És: Palle - Medici!

Ez az öröm soha nem hallott grandiózus himnusza volt, amely zengő szárnyaira vette a várost és minden házával, tornyával és emberével együtt felemelte a csillagokba.

Tamás még mindig ott állott a híd tövében...

Neki ez nagyszerű gyászszertartás volt. Egy nemzet temetése. Az ő nemzetének ünnepies sírbatétele.

Mert ez volt az utolsó, kétségbeesett kísérletük. Nem sikerült. Ó, hát mikor sikerült valami, amit ők akartak? A nagykapu döngve becsapódott előttük. Megint csak künn rekedtek, ők mindig künn rekednek.

Azok odabenn virulni és ragyogni fognak, ők pedig künn fognak ülni a hideg szürkületben és a boldogtalan népek gyűlölködése fogja emészteni a szívüket...

- San Pietro! Nézzétek San Pietrót! Örül, hogy most már meglesz a kupolája! - kiáltotta valaki Tamás mellett.

A Tiberisen túl, a háztetők fölött, kolosszális árbocerdő nyúlt bele az alkonyati égbe. Szent Péter templomának építkezése. És most minden árboc tetején egy-egy tűzfény gyulladt ki. Igen, San Pietro örülhet, most már meglesz a kupolája!

De Tamás ama Lionardo mesterre gondolt, aki azt mondta, a koldus koponyája drágább a legszebb kupolánál. San Pietro kupolája meglesz, de mennyi nemes, szép koponyát fognak ezért betörni a török csákányok!

Magyar ifjak koponyáit. Ah, a magyar ifjak most már nem fognak elmenni a firenzei műhelyekbe és a római műtermekbe... Megint kirekedtek az élet iskolájából, - a halál iskolájába fognak járni. És hetedíziglen el fognak vadulni és el fognak durvulni.

Végül az ő megfogyott, dacos csapatjukra feketén fog ráhengeredni a nagy pogány éjszaka. És meg fognak halni. Mert meghalni, azt tudnak a magyarok.

Tamás egy haldokló nép fia. Maga is halódó. Tízezrek nyüzsögnek körülötte és ő mégis egyedül van, amilyen egyedül csak végórájában lehet az ember.

Hová lett Fiametta? Elment a többivel, búcsú nélkül. Egyedül hagyta.

De különös! A nagy elhagyatottságában mégis volt valami, ami gyönyörű, ami mámorító volt! Kevélyen érezte, hogy ő a maga szomorúságát most nem adná oda ezért a tomboló örömért. A magyar halál szebbnek és kívánatosabbnak tetszett neki Itália életénél.

Forró, édes daccal gondolt az ő siralomházban ülő, szegény, léha népére.

Ez megint a barbár értelmetlen gőgje volt, de ezúttal kimondhatatlanul jól esett barbárnak lennie.

Öt minutumig se várakoztam: megnyílt az ajtó és belebbent a leány.

Megállt. Nézett.

- Te vagy?

- Én vagyok. Parancsolj.

- Vesd le azt a gyászruhát és add reám! Gyorsan!

Leszakította a fátyolát, s a földre dobta. Kivonta a tűt a hajából s a sarokba dobta. A haja leomlott. Az arca mint a fehér viasz. Az ajka szinte kék.

- Kisasszonyom, - rebegtem aggódva.

- Csitt, egy szót se!

- Kisasszonyom...

Már akkor levetettem a zsákruhát s a karomon tartottam, de elijesztett a szemének ónos nézése.

- Add rám, - susogta.

- De kérlek...

- Szeretsz engem?

- Oh istenem...

- Hát akkor add rám... Nem: várj előbb... Csókolj meg... Megérdemled... Tudom, mit szenvedtél... Tudom, én tudom, mi az a...

És vértelen ajkát nyujtotta. Üdvösségem lett volna az a perc. De akkor... Hideg volt a szája, mintha halottat csókoltam volna meg.

- Ne kérdezz semmit - susogta -, ne szólj semmit.

Hát én nem is szóltam semmit, de valami fázó fásultsággal adtam rá a ruhát.

Még egy mozdulata volt. Megpillantotta, hogy a karján fekete csipkék vannak. Azokat is letépte és eldobta.

S kilebbent, mint az árnyék.

Én ott maradtam. Amit tettem, meg kellett tennem. Ő kért rá. Ha azt kívánta volna, hogy ugorjak a kútba, beleugrottam volna, mert ő kívánta. Mégis furcsáltam, hogy a fáklyások közé áll. Nem értettem.

Künn megzendült a gyászének, s belévegyült a nép fel-felzúgó sírása. Aztán egy-egy kiáltása a papnak a hun istenhez.

És én még mindig a szobában ültem. Fekete gondolatok kerengtek a fejemben.

Mégishát mért öltözött az a leány a ruhámba? A nők sokszor fontoskodók és kis füstből nagy felleget fújnak. Bizonyosan megsértette valaki Emőkét: talán az anyja, talán valamelyik királyné? Talán nem jelöltek neki rangjához illő helyet a szertartásnál, s benne a nemzeti érzés föllázadt: azért cselekszi, hogy így fejezze ki gyászát a király iránt.

Az, hogy engem föl is akaszthatnak a parancs megszegéseért, csak átfutó gondolatom volt. Amit Emőke kíván, az nekem parancs.

Összeszedtem a fátyol foszlányait, s a ládámba rejtettem. Odatettem a tűt is. Majd holnap visszaviszem.

Amint kilépek a palotából Mácsába ütközök.

Rám-mereszti a szemét, mint a kísértetlátó, s ahogy így rám-mered, én is rábámulok, hogy mi lelte?

- Hát te? - böffen rám végre, - itt vagy?

- Itt, - feleltem csodálkozva a kérdésen.

Valamit hebegett aztán nagy pislogva, mintha mentegetődzne, de más főurak érkeztek oda: magukkal vonták.

- Csaba a király! - hangzott egy csoport ordítása a távolból.

Hátramegyek az istállóba: megtalálom a lovamat. Ülök rá csak úgy szőrén, s kiléptetek a nép közé.

Álmod énekel:

Erre a mondatra megáll bennem a szívverés. Megáll, mintha kővé vált volna. Irgalom Istene, mi történt?

A lantos a jobbját terjegetve folytatja:

Széttekintek. Szabolcs áll mellettem. Karon ragadom:

- Mit beszél ez a szolgákról? - hörgöm szinte fuldokolva.

Meghökken. A szemét mereszti rám.

- Nem voltál ott?

- Nem.

- Hogyan lehet az?

- Parancsolatra. Mit beszél az a lantos? Nem értem.

- A szolgákat énekli. Hát nem tudod, hogy lenyilazták minden kedves szolgáját? Dehát te...

- Akik a gyászi zsákban voltak?!

- Azokat is.

Csak eltántorodtam, mint akit ólmos fütykössel sujtanak fejbe.

Nem tudom, mikor szálltam le a lovamról? ki mit beszélt hozzám? ki ment el mellettem? ki szólított meg? vagy ki lökött meg? Volt úgy, hogy leültem és Emőkét jajgattam, aztán megint tovább bódorogtam. A hajnal derengő világosságában ott eszmélkedek a Tisza partján, ahova Atillát eltemették. Ülök és bámulok a megőrülés butaságával a sárgán hullámzó vízre.

Jörg Ulrich könyvkereskedése a Kígyó-utca szegletén volt. A bejárat mellett egy lóca állt a ház falánál, az utca közepén egy vén almafa, melyet nagy lármával kerülgettek az elvétve járó kocsik.

Anna bedugta fejét az ajtón. Ulwing építőmester levette szélesperemű, szürke cilinderét.

Az egész bolt tele volt az almafavirág illatával és Jörg nagyapa apró mozdulataival mosolyogva jött elő a mennyezetig érő könyvespolc mögül, mely az üzlethelyiséget széltében osztotta két részre. A polc előtt vásároltak a vevők. A polc mögött, ahová az utcáról nem lehetett belátni, egy faggyúgyertya mellett, többnyire magyar viseletű urak ültek a díványon és fojtottan sietve beszéltek egymással.

Aznap többen voltak, mint különben. Középütt az íróasztal szélén egy dolmányos, sovány fiatalember ült. A nyaka csupaszan nyúlt előre kihajló, puha inggallérjából. A haja fésületlen volt, de a szeme csodálatosan nagy és égő.

Annának először tűnt föl életében, hogy milyen szép tud lenni az emberi szem. De aztán észrevette, hogy a fiatal ember beszéd közben, ferdére taposott csizmájával, Jörg nagyapa íróasztalának a rézvereteit rugdossa és szertelen mozdulataival mindent feldönt maga körül. Tiszteletlennek találta őt. Visszament hát a polc elé és tovább olvasott abból a könyvből, melyet nagyatyja választott ki neki. Egy skóciai fiúról szólt, akit Robinson Crusoenak hívtak.

Mások érkeztek a boltba. Senki sem vett könyvet. És az öregek is úgy néztek ki, mintha fiatalok lettek volna.

A polc mögött pedig még egyre beszélt az a lázas, félszeg ember és időnként hallatszott, amint a csizmája sarka a rézveretekhez ütődött. Anna nem figyelte, hogy mit mond. Érdekelte a könyv. Egy szó azonban, onnan bennről mégis többször a füléhez ért. De a szó nem szívódott föl az öntudatába. Megismétlődő hangzás maradt.

A bolt közepén egy úr állt meg. A képe csontos volt és csak az álla alatt viselt szakállt. Szűk nadrágja zsebéből sallangos dohányzacskó lógott ki.

A szomszédja meglökte.

- Beszélhetsz. Magunk között vagyunk.

A csontosképű egy írást mutatott.

- Hiába járok reggel óta. Az emberek féltik a bőrüket. Nincs nyomtatóintézet Pesten, amely ezt a proklamációt kiszedné.

Mikor Jörg Ulrich az írás fölé hajolt, kopasz fején megcsillant a világosság és a sárgásan ősz hajkoszorú mulatságosan mozgott a füle körül.

- Ez nem proklamáció, - súgta valaki - ez revolució.

Jörg Ulrich előrenyujtotta a kezét.

- Az én nyomtatóintézetem vállalja a kiáltványt, - olyan igénytelenül mondta ezt, hogy Anna nem értette, miért tódulnak az urak egyszerre mind köréje. De mikor ránézett, nem találta őt többé furcsának. Apró szeme fénylett az ősz pillák alatt és az arca a kis biblia Szent Péteréhez hasonlított.

Két suhanc futott el az ajtó előtt.

- Szabadság!... rikácsolták élesen.

Anna ráismert arra a szóra, melyet az előbb a polc mögül hallott. Ezek is azt akarják. Milyen egyszerű, mindenki ugyanazt akarja. Szabadság! Éppen úgy hangzik, mintha azt kiáltanák: Ifjúság. És úgy rémlett neki, hogy valami máshoz is hasonlít ez a szó. Valami máshoz... Egyszerre eszébe jutott annak a félszeg fiatalembernek a lázas szeme.

A városháza felől futó alakok jöttek lefelé az utcán: mesterlegények, asszonyok, diákok, cselédek. A német színház komédiásai is közöttük voltak. Anna megismerte a rablólovagot és a királynét. A királyné szoknyája rongyos volt.

- Éljen a sajtószabadság! Le a cenzorokkal!

Ulwing építőmester, aki eddig szinte részvétlennek látszott, bólintott egyet. A budai cenzorra gondolt, aztán mosolyognia kellett önmaga felett: milyen kicsiny szegletből nézi az ember a világot, amely pedig olyan nagy.

Az utca kövezete sok lépéstől kopogott megint. Mások jöttek. Azok is futottak, szétvetett tagokkal, egymásnak ütődve. Egyszerre, onnan kinnről egy hang hallatszott, mely mintha a nagy tavaszból szakadt volna ki, mindenhatóan áradt szét a levegőben.

Valaki beszélt...

A könyvesboltban csend lett. Az emberek felálltak. Értük jött a hang. Szemközt kinyíltak a házak ablakai. A hang betódult a német polgárlakásokba. Betöltötte a dohos szobákat, az ósdi üzleteket, az utcákat és amihez hozzáért, az tüzet fogott tőle. Ez a hang a láng zenéje volt.

Ulwing Kristóf az ajtóhoz ment. De a küszöbön megállt. Mögötte megmozdult az egész bolt. Kitódultak mellette az emberek. Jörg Ulrich apró, gyors lépésekkel szaladt a nagyfejű boltosinas mellett. Mind futottak. Az építőmester is futni kezdett ellenállhatatlanul.

Az utcából kiáltott vissza Annára:

- Te itt maradsz!

A könyvesbolt egészen üres lett és a kis leány szorongva nézett körül, aztán, mintha zenét hallgatna, az ajtófélfának támasztotta a fejét. Nem láthatta azt, aki beszélt, messze volt tőle. Csak a hang lelke jutott el a füléhez, mégis érezni kezdte, hogy idegenül új az, ami történik vele. Szép borzongás gyöngyözött végig a hátán. A hang szédítette és ringatta, vonta és elvitte. Nem állt ellent, oda engedte magát és a kis Ulwing Anna öntudatlanul beleolvadt abba a nagy magyar tavaszba, mely most beszélt először hozzá.

Mikor a láthatatlanban elnémult a hang, felrivalgott a tömeg.

A bolt előtt egy deák teletorokkal kezdett énekelni. Egyszerre az egész utcában feltört az a dal, melyet Anna később sokszor hallott. A deák sebesen felmászott az almafára és vadul lengette a kalapját. Az arca tüzelt; a gallyak mozogtak alatta: csupa fehér virág lett a kövezet.

Anna is szerette volna a zsebkendőjét lobogtatni. Énekelni is szeretett volna, mint a deák. A levegőben egységes, végtelen öröm úszott. Az emberek összeölelkeztek és futottak.

- Szabadság!

Egy sajátos alak közeledett az utca végéről. A házak fala mellett jött, óvatos, ingó léptekkel. Minduntalan megállt és bizalmatlanul tekintett körül. Violaszín frakkja furcsán lebegett, fehér harisnyája vastag ráncokat vetett csatos cipője felett.

Anna zavaros ijedtséget érzett. Sohasem látta még Sebastián bácsit így kinn az utcán, Pesten. Szinte akarata ellenére meglapult az ajtó mögött. "Talán nem lát meg. Talán odébb megy..." És közben eszébe jutott a két lázas szem és az a szó, mely úgy hangzott, mintha azt mondták volna: ifjúság. És a hang... és a dal... Sebastián bácsi olyan öreg és olyan messze volt.

Anna lesütötte a szemét, míg a kövezeten lassan mozgott feléje két otromba cipő rozsdás csattja.

A deák hangosan nevetett fenn a fán:

Hát ez micsoda madárijesztő? Miféle régi idők sétálnak itt?

Anna szomorú lett és a szeme könnybelábadt. Most tudta meg, hogy mennyire szereti Sebastián bácsit.

- Ő az enyém! - kiáltotta kétségbeesetten és kitárta a karját az öreg ember felé.

Sebastián bácsi semmit sem vett észre az egészből. Leült a lócára a könyvesbolt elé, kalapját letette a földre és egy hatalmas, tarka zsebkendővel soká törülgette a homlokát.

- Éppen jókor kerültem ide. Micsoda felfordulás. Hová jutunk! Hová jutunk!...

Anna megint távol érezte magát tőle, de azért egészen közel húzódott hozzá, hadd lássák az emberek, akik kinevették Sebastián bácsit, hogy ők ketten összetartoznak.

Ahogy körülnézett, a fejedelem egy pillanatra úgy érezte, mintha ellenségek, farkasok, vadak közt volna.

Megszédült, de aztán a saját hangos szavaitól elfelejtette.

Géczy a fejedelem hintójának szerelésénél maga ott volt s babrált a tokokkal, amiben a puskák voltak s a szíjakat úgy megkötözte, hogy azt elbontani nem lehetett.

Lónyay Farkas, szokása ellenére lóra ült s Komáromi Andrást is szólította:

- Gyere András komám, - mondta - kísérjük a szegény fejedelmet.

Mikor a fejedelem beült a hintóba, meglátta két hű emberét.

- Ti is itt vagytok? - szólott - jobb vóna, ha odafel ügyelnétek.

Lónyay Farkas csendesen meghajtotta a fejét:

- Felséges uram, ne űzzön el felséged magátul.

- No gyertek, üjjetek be - mondta a fejedelem Géczynek s Abaffynak.

- Dehogy, nagyságos uram, - szólt hangosan Géczy - még azt mondanák, őrizzük Nagyságodat!

A fejedelem elmosolyodott s egymagában hátra dült. Lent csaholt a kutya s ahogy a hintó megindult, kinyujtott nyelvvel, kínálkozva, könyörögve nézett rá.

Füttyentett neki s a kutya boldogan s nagy szökéssel felugrott a lába elé a kocsiba s áhítatosan bámult a szemébe.

Megsímogatta a fejét, nem tudta mi van vele, nagyon magában érezte magát, jól esett a szívének, hogy ez a kutya legalább vele van.

A hintó gyorsan haladt s a nép szokás szerint most is bámészkodott, a szűk utcákon végig; ahogy a hostádtra értek, a várkaput, ahogy a kocsi kiment, rögtön felvonták; Lónyay Farkas észrevette, visszafordult s álmélkodva nézte, mi ez, mit akarnak, de mire visszanézett, akkorra a kocsi megállott, mert a sorompó kapuja megint be volt zárva.

A fejedelem bosszúsan nézett előre, hogy megint a tegnapi jelenet ismétlődik, de csak annyit tudott kérdeni:

- Géczy!... Mi az?

- Finis rei! - nagyságos uram, - kiáltotta Géczy, - Gloria dei! - s hozzátette csöndesen: - Hála Ég urának: vége az világnak!...

A fejedelem felállott a hintóban, de már akkor két oldalrul mintegy hatvan lóval vágtattak rá a hajdúk, elől Szilassy János s puskákkal sortüzet adtak rá.

Megsebesült, de kiugrott a kocsiból s egy fűzfához menekült.

Kardját vonta s Géczy után nézett, aki lóhátról s nevetve nézte az ő futását.

A fűzfa mellett újabb lövések érték, akkor megrohanták a hajdúk s első volt Szilassy János, aki szembe vágta:

- Nesze az öcsémért, nagyságos uram!

- Nesze a feleségemért - kiáltotta Zambó Mátyás!

- Nesze az országért, nesze Nagy Andrásért, nesze a sok latorságért! - vagdalták, míg összeesett.

A kutya vonított s üvöltött s lábaikrájába harapott a hajdúknak, de elvesződött szegény egy csizmán, Lónyay Farkas karddal rohant közéjük, de levágták hamar s Komáromi Andrást is.

A hajdúk, szokásuk szerint, mindjárt megfosztották ruhájától, lehúzták róla még a csizmát is s a testet bevetették, mint egy dögöt a Pecze vizébe.

Senki sem volt, aki szánta volna, csak a kutya maradt teste mellett s maga is véresen, letörött lábbal ott feküdt s nyalogatta sebét s elkergette a holtról a legyeket.

Ha valaki közeledett, veszett vicsorgással fenyegette s távol tartotta az estefelé előkukucskáló kíváncsi parasztokat, akik később azt beszélték, maga az ördög őrizte lángot okádó torokkal a testet.

A hártyára, amit a fejedelem akart tele írni Mathias II.-nek, a bécsi császárnak, - Géczy írt levelet még ezen a napon Bethlen Gábornak, akiről akkor jött a hír, mikor visszaértek a palotába, hogy 23-án új fejedelemmé megválasztották. Bethlen rögtön elolvasta a levelet.

- Ó a boldogtalan! - kiáltott fel rémülten. - Meggyilkolták Báthory Gábort!

Bethlen így szólt:

- Másoknak a fejedelemség dicsősége öröm és jóérzés: nekem teher és lesujtó sors... Mások életük legfőbb munkáját végzik érte: én ki nem térhettem előle. Más fejedelmek virítanak, mint a virág a napban s tündöklenek, mint az aranymadár az égen: én szomorú vagyok s fekete. Bizony tündérország elmult Erdélyből mind fejedelmével együtt s a szép asszonyokkal... Már nekünk nincs más Erdélyünk, csak egy kipusztított tündérkert s nincsenek más asszonyaink, csak szegény szenvedő némberek, akik böjtölni fognak mások vendégsége után s dolgozni mások tombolása után s takarékoskodni mások pazarlása után... Báthory Gábor nagy lélek volt: a legkülömb, akit valaha ifjúban remélhettünk: igazi tündérkirályfi, de a tündérek nem e világra valók... Aki emberfia magasabb szellemekkel fog kezet: belepusztul a szerencsébe...

alejt = gondol.
azannyá = ekkora, annyi.
asszú = száraz.
befedez = beborít.
berbitél = fecseg, gajdol, mormog (Pázmány; már a kódexekben is).
délszínre hozni = napfényre, felszínre hozni (Faludi, de előbb Pázmány is).
emlékezésvel méltó = emlékezésre méltó (a latin ablativus hatása).
emlékezetet tenni = említeni.
ezennyi = ennyi.
firkál = furkál (Pápai Páriz szerint; előfordul Rosnyainál).
folyár = parázna ember.
fordólt (farkas) = megtért.
gyülhözség, gyülhözés = düh.
idén = órán (idő óra jelentéssel is).
ínek = ének.
incselkedik = igyekszik.
hagyás (új) = szövetség (új).
háromszer = háromszor.
hogyhana = hogyha.
hők-megtompák = hököl, hátrál, riad; megtompul = megbutul.
hütös = hív.
jáspiskíjó = áspiskígyó.
jonkább = inkább.
kegég, kegyék = pedig.
kegéglen = pediglen.
kelebét = kebelét (palócosan ma is).
kiötletik = kiöntetik (az önt ige régi ött alakjának képzése).
kófium = skófium, aranyhímzés.
kül = kívül (kapuján kül, kapuján kívül).
maga = jóllehet.
mednek vala = mennek vala (mint vagynak vannak, megynek mennek helyett.)
meges = ugyancsak.
meghatá = megszáll, átjár.
megvonsz = elvon.
mi-nem = vajjon nem (mi régi kérdő- és kötőszó).
mívelkedet = cselekedet.
nagy elig = alig-alig.
nékihez = valakihez.
nételen = nőtlen (Berzsenyi tréfás jegyzete: "nételen és nem nőtelen, mert 50. esztendős korára csak megnő az ember, de nincs,né'-je, mint Nagyné, Kisné".)
pikonhok = latin galea, sisak, egy változata, a német "Beckenhaube".
sömörgés = pattanásos féle.
sólya = saru.
szemérmet vall = szégyent vall.
szerzjök = készítsünk.
teszek húsvétet = tartok húsvétot.

Összefoglalások:

Beöthy Zsolt: A szépprózai elbeszélés a régi magyar irodalomban. I-II. 1887.
Császár Elemér: A magyar regény története. 1922.
Pintér Jenő Magyar irodalomtörténete. I-VII. 1933.
Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet. I-II. 1934.
Szinnyei Ferenc: Novella és regényirodalmunk a szabadságharcig. I-II. 1925-26.

Az egyes stíluskorszakokra:

Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. 1894.
Horváth János: A magyar irodalmi műveltség kezdetei. 1931.
Farkas Gyula: A reformáció korának irodalma. Debreceni Szemle. 1929.
Brisits Frigyes: A XVII. sz. magyar irodalma. Debreceni Szemle. 1930.
Horváth János: Barokk ízlés irodalmunkban. Napkelet. 1924.
Alszeghy Zsolt: A XVII. század. 1935.
Zolnay Béla: Mikes Kelemen. 1930.
Horváth János: A magyar irodalmi népiesség. Faluditól Petőfiig. 1927.
Harsányi István: Rokokó ízlés a magyar irodalomban. 1930.
Tolnai Vilmos: A nyelvújítás. 1929.
Szerb Antal: A magyar preromantika. 1929.
Zsigmond Ferenc: Dugonics stílusa. (Pallas Debrecina. 1936.)
Farkas Gyula: A magyar romantika. 1930.
Staud Géza: Orientalizmus a magyar romantikában. 1931
Gedeon Jolán: A "nyugatos" franciásság előzményei. (Irodalomtörténet. 1937.)
Zolnai Béla: Körmondat és tiráda. 1929.
Zolnai Béla: Biedermeier. 1935.
Juhász Géza: Eötvös József. Debreceni Szemle. 1933.
Péterfy Jenő: Kemény Zsigmond. (Összegyüjtött munkái I. k.)
Galamb Sándor: A rajzforma fejlődése elbeszélő irodalmunkban. (Budapesti Szemle. 1925.)
Zsigmond Ferenc: Jókai. 1924.
Rubinyi Mózes: Mikszáth Kálmán stílusa és nyelve. 1910.
Sik Sándor: Gárdonyi-Ady-Prohászka. 1928.
Horváth János: Herczeg Ferenc. 1926.
Németh László: A Nyugat elődei. (Tanu. 1932.)