A mai kor embere előtt Gutenberg találmányának jelentőségét méltatni nehéz feladat. A szedőgépek, a betűöntőgépek, a hatalmas, modern gyorssajtók és rotációsok idejében a Gutenberg-féle kezdetleges szedéstechnika, betűöntő eljárás, a fából összeállított sajtóprés, arányaiban ha el is törpül - mégis Gutenberg érdeme a könyvnyomtatás európai történetében elévülhetetlen.

A könyvnyomtatás lényege az, hogy a sík felületből kiálló, tükörfordított képű, befestékezett betűkről papirosra levonatot készítünk, amely már a betű igazi képét mutatja. Ez a nyomási módszer, mint az előzőekből tudjuk, már a táblanyomatok korában ismert volt. Gutenberg találmánya azonban a táblanyomatoktól teljesen eltérő, lényegében más technikai problémát oldott meg. Már a korábbi fejezetekből ismeretes, hogy a táblanyomatok módszerével csak kis terjedelmű könyveket készíthettek. Hogy egy oly hatalmas művet, mint amilyen a biblia, elő tudjanak állítani, ahhoz új utakat kellett keresni. A szavaknak, soroknak és oldalaknak hosszadalmasan és amellett kezdetleges módon történő fába metszése ennél a nagy műveletnél nem lehetett célravezető. Olyan betűkre volt szükség, amelyek összerakhatók és szétszedhetők, amelyeknek különböző variációiból jönnek létre a szavak, mondatok, fejezetek, és végül az egész könyv. Minden egyes betűjelet nagy tömegekben kellett előállítani, s amellett mindig ugyanabban az alakban, ugyanabban a soregyenben (soregyennek hívjuk a betűknek pontosan egy vonalban való tartását) és mindig ugyanabban a magasságban (ez utóbbi az ólombetű törzsére vonatkozik, amelynél elengedhetetlen az egyenlő magasság, mert a kiszedett szöveg befestékezése és nyomása csak így lehet tökéletes). Fába vagy fémbe metszeni ezeket a betűket technikailag talán lehetséges lett volna, de állandó és következetes egyenletesség ily módon el nem érhető, nem is szólva arról, hogy ez túlságosan költséges és időrabló munkát is jelentett volna. Ezért minden egyes betűjelről acélba metszett bélyegzővasat (Stempel) kellett készíteni, hogy ezt sima rézlemezbe verve, matricákat hozzanak létre, amelyekről bizonyos fajta öntőkészülék segítségével tetszés szerinti mennyiségben fémből betűket önthettek.

A betűk mozgathatósága és variálása mellett tehát azok egyöntetűségének biztosítása volt a döntő feladat. Gutenberg, mint tudjuk, egykor az aranyműves mesterséget tanulta, és a mainzi pénzverő társaságnak volt tagja. A fémekbe való vésést és domborítást már a pénzverdéből ismerte, így hát a bélyegzővas elkészítése nem okozott számára különleges nehézséget. Megfelelően előkészített acélpálcika simára csiszolt felső felületébe síkból kiálló betűjelet vésett, s a kiemelkedő betű körvonalát, szorosan a betű rajzáig, finom reszelővel és vésővel utánadolgozta, úgyhogy a pálcika végén tisztán emelkedett ki a betűnek tükörfordított képe (27. ábra).

Mihelyt az összes betűjelek ilyen módon elkészültek, következett a munka második szakasza. Az acélpálcika betűjeleit, ugyanúgy, ahogy a mai lakatos a kiütővassal dolgozik, kalapács segítségével beverte az előre elkészített, simára csiszolt, apró négyszögletes rézdarabkába, amelyben a betű képe bemélyítve, már nem tükörfordítottan, hanem helyesen jelentkezett. Az acélból készített kiálló betűforma a patrica, a rézből készített bemélyített betűforma a matrica. Ez az apró matrica, képével felfelé, került az öntőkészülékbe.

Hogyan jutott Gutenberg az öntőkészülék gondolatához, és milyen volt ez, nem tudjuk. Nagy a valószínűsége, hogy hasonló lehetett a próbaöntések céljára betűöntödékben ma is használatos kézi öntőkészülékekhez (28. ábra).

A matricát vaspofák közé állították, amelyet a kívánt betűszélességnek megfelelően beszabályoztak. Ennek következtében üres tér képződött fölötte, amelynek magassága az öntendő ólombetű magasságának felelt meg. Ebbe az üres térbe felülről forró, folyékony ólmot öntöttek, majd az öntés után a készüléket szétszedték, a kieső kész - ismét tükörfordított - ólombetűről a túlöntést letörték s a szálkáktól megtisztították. Ez a kész ólombetű bármikor, bármilyen mennyiségben, mindig ugyanolyan alakban, szélességben és magasságban utánönthető volt. Ha esetleg a rézmatrica idők folyamán elkopott vagy megsérült, a bélyegzővasról újabb leütést készítettek, s ezúton az első matricával teljesen megegyező új matricát kaptak. Ezzel az eljárással sikerült a betűk teljes egyenletességét és azonosságát biztosítani.

Gutenberg nyomdai berendezéséről adat nem maradt ránk. A nyomdászat első negyven évéből sem írás, sem pedig kép nem tájékoztat bennünket arról, hogy milyen is lehetett az első könyvnyomtató sajtó. Badius Jodocus lyoni, majd párizsi könyvnyomtató mesternek az 1498-as esztendőből való nyomdajegye a könyvnyomdai kézisajtó első legrégibb ábrázolása. Amman Jost német rajzolóművész csaknem száz évvel későbben, a XVI. sz. második felében egy fametszetén ábrázolja egy egykorú nyomtatóműhely képét. Kétségtelen, hogy a szedés művelete azonos volt a mai kézi szedésével. A betűszekrényből kiszedett betűket szedősorzóba helyezték, jelzővágásukkal, ún. szignatúrájukkal felfelé.

Az újabb kori találmányok - legalábbis kezdetben - rendszerint annak a tárgynak formáját öltik magukra, amelynek pótlására hivatottak. Nincs mit csodálkoznunk azon, hogy a könyv fogalma az ősnyomdászat idejében a kézzel írott kódex fogalmával volt azonos. Gutenberg és valamennyi ősnyomdász törekvése az volt, hogy a nyomtatott betűk a kézzel írott betűkhöz hasonlítsanak. E törekvésnek tulajdonítjuk elsősorban, hogy a betűszekrény temérdek egybeöntött ikerbetűt (ún. ligatúrát) tartalmazott. A kódexmásolók nagyon sok rövidítést, betűösszevonást használtak, egyrészt hogy munkát takarítsanak meg, másrészt pedig, hogy a sorokat kellően tudják kitölteni. Ilyen betűösszevonásokat találunk az ősnyomtatványokban is. A 42 soros Bibliában nem kevesebb, mint 290 betűjel fordul elő. Ilyen nagy mennyiségű betűjel öntésének technikai nehézségét és hosszadalmasságát ellensúlyozta az a lehetőség, hogy a szóközök minden sornál teljesen egyenlők maradhattak, s a sorok és oldalak nyugodt harmóniája ennek következtében tökéletes.

A könyv szépségét még azzal is fokozták, hogy a könyvfestő, a rubrikátor továbbra is részt vett a könyvnyomtató munkájában, akárcsak a kódexmásolásnál. A könyv fogalmához tartozott a gazdag színezésű, terjedelmes könyvdíszítés, amelyet abban az időben könyvnyomdai úton még nem tudtak megoldani.

A XVII. század nyomdaberendezésének még csaknem változatlan képét és kiszolgáló személyzetének munkáját ábrázoló szép rézmetszetet mutatunk be a 29. ábrán. Ez a kép hasonlít a Gutenberg-korabeli nyomdára is, tehát az akkori munkamódszer bemutatására is alkalmas.

A Gutenberg-féle kézisajtó két függőleges oszlopból állt, amelyeket felül vízszintes keresztgerenda tartott össze. A gerendában csavarmenet haladt keresztül, s e csavarmenet alsó végére egy vaslemez (tégely) volt erősítve. Az ugyancsak vasból készített nyomóalap, az ún. fundamentum, amelyen a nyomásra szánt forma foglalt helyet, fából készített sínpáron ki- és betolható volt. A fundamentumnak a tégelyen kívül kellett állnia akkor, amikor a kiszedett könyvoldalakat ráhelyezték. A szedések közé megfelelő szélességű léceket, űrkitöltőket helyeztek, ezek a betűk magasságánál alacsonyabbak voltak, hogy a festéktől mentesek maradjanak s nyomást ne kaphassanak.

Az így összeállított nyomóformát a fundamentum szélei körül haladó keretbe fából készült ékekkel beszorították, és ennek következtében az oldalak szedései mozdíthatatlanul, szilárdan állottak. Ezt követőleg a formát dörgölő labda segítségével koromból és olajból készített festékkel befestékezték. A nyomandó ívet a fundamentumhoz ki- és behajtható vassarkokkal szerelt, papirossal bevont keret belső oldalára helyezték, amelyen előzőleg a nyomásban előforduló egyenetlenséget vékony papirosok felragasztásával kiegyenlítették (egyengették). Ehhez a kerethez egy másik keret csatlakozott, amely ugyancsak ki- és behajtható vassarkokkal volt az előbbihez erősítve. Ezt a keretet tympannak nevezték s a papirosívnek egy helyen történő szilárdan tartására szolgált. A tympant egy nagyon egyszerű, de annál elmésebb szerkezet hozta mozgásba. Ez a mennyezetről a padozatig érő kötélből vagy szíjból állt, amelyet a nyomdász a lábával feszített meg. Ha a tympan lecsapódott a keretre s közrefogta a papirost, az egészet ráhajtották a nyomóformára.

A nyomóformát a papirossal együtt betolták a tégely alá, a csavarmenetet egy nyél segítségével lefelé hajtották, a vastégely leereszkedett, s az alája tolt szedéssel érintkezésbe jutott; ezzel a művelettel létrejött a nyomás, amelynek következtében a befestékezett szedés képe a papirosra került. A fundamentumot most a tégely alól újból kitolták, a nyomtatott ívet kivették a rámából, és a nyomás újra kezdődött.

Hogy a szedésről történő nyomás a papirosnak mindig ugyanarra a helyére kerüljön, vagyis hogy az első és hátsó oldal nyomása pontosan fedje egymást, a szedések mellé tűket helyeztek, ezeket punktúráknak nevezték. Az első oldalnak tűszúrta lyukait a második oldal nyomásánál a tűkre pontosan beigazították és ezzel biztosítva volt az elő- és hátoldalak sorainak pontos egymásra esése (regisztere).