A könyv évezredes útjának ismertetésénél nem hagyhatjuk figyelmen kívül a könyv kötését sem, amely a könyv fejlődésével és sorsával mindig lépést tartott. E mesterség kezdete is, mint a könyvé, a legrégibb időkbe nyúlik vissza.

A tekercs megőrzésének és elraktározásának módjáról már könyvünk elején megemlékeztünk. A későbbi korok kódexeinél kezdetben még ismeretes volt a kötés, csupán dupla pergamenív védte a piszkolódástól a könyvet. A kódexek megóvására díszes szekrényeket, scriniumokat építettek.

A IV. században már ismerték a könyvkötés mesterségét. A legrégibb ismert könyvkötések a VII. századból valók, tökéletes kivitelük nagyon régi gyakorlatra vall. A könyv táblájának anyaga hosszú időn keresztül a fa volt, s csak a XVI. században köttette kiadványait Aldus Manutius papírlemezbe. E szokás eredetét valószínűleg keleten kell keresnünk. A fatáblákat a középkorban bőrrel vagy pergamennel vonták be. A templomi célokat szolgáló könyveket igyekeztek a legdíszesebben kiállítani, és ezeket ún. dyptichon táblákba helyezték. A dyptichon a római császárság idejéből származik. Két egymáshoz erősített írótábla volt, amelyet eredetileg fából készítettek és viasszal vontak be s ebbe a viaszrétegbe karcolták feljegyzéseiket. Később e táblák fedelét ezüsttel, arannyal, elefántcsonttal díszítették. Ha a fedél három részből állott, akkor triptychon volt a neve. A két vagy háromrészes táblákat praetorok, consulok, más nemesemberek ajándékozási célokra csináltatták. Ugyanezeket a táblákat később a keresztény templomokban kódexek kötésére használták fel. Egyszerűen ráillesztették a könyvre, és a rajtuk levő világi dísz és felirat helyett egyházi tárgyút alkalmaztak. Későbben már önálló fedeleket készítettek, még gazdagabb és dúsabb díszítésekkel, arannyal, drágakővel, elefántcsonttal ékesítve.

A XI. és XII. században, a kódex íveit már bőrszíjakra fűzik fel, s a kötési tábla is szervesen illeszkedik a könyvhöz. A puha pergamen borítólap eltűnik, és helyébe a kemény tábla lép. A kötése díszítését nagy gonddal, költséggel és műértéssel végezték. A fatáblát aranylappal vonták be, a tábla közepére rendszerint elefántcsont reliefet alkalmaztak, amelyet apró díszítések és drágakövek vettek körül, vagy pedig miniatűr képeket festettek rá. A könyv sarkain drágakövek álltak ki a fémfoglalatból, és a díszítés mellett arra is szolgáltak, hogy a könyv ne feküdjön közvetlenül a polcon.

A keresztes hadjáratok révén az Európába került keleti könyvkötőművészet első termékei alapul szolgáltak az európai könyvkötészet további fejlődéséhez. Keletről származik a bőrmetszés technikája is, ez a ma már teljesen feledésbe ment eljárás. Lényege az, hogy a kép körvonalait a bőr felületébe késsel bevágják, majd enyves vízzel duzzasztják, s ennek következtében a felület kiemelkedik. A bevágásokon túli részeket kerek ütővassal leütik, s ekkor a rajz dombormű alakjában jelenik meg a fedélen. Ezt az eljárást a XV. századig készült könyveknél alkalmazták. Az ezután készült könyveknél a domborításokat már bélyegzővasakkal (Stempel) végezték, amit kézi kötéseknél még ma is használnak.

A kódexek kötését, akárcsak a szöveg írását és díszítését, a kolostorokban szerzetesek végezték. Természetesen voltak világi könyvkötők is, főképpen az egyetemeken.

A művészet valamennyi ágára, így a könyvkötészetre is nagy hatással volt a reneszánsz. A Velence és Kelet között fennállott erős kereskedelmi kapcsolatok a fejlett perzsa-török könyvművészetet is közelebb hozták Európához. A XV. és XVI. századbeli perzsa kötések példamutatók voltak az egész világ számára. A könyvfedeleket a legnemesebb bőrökkel vonták be, és gazdag díszítésekkel, arabeszkekkel, maureszkekkel látták el. Ez a nemes könyvkötési mód Olaszországból terjedt el Európa többi országában is; az ötvösmunkák és elefántcsont-faragások helyébe a bélyegzővassal eszközölt dús aranyozás lépett.

A kódexkötések legszebb példányai Mátyás király Corvináinak kötései. Ezek egészen különálló, a könyvkötészet területén máshol fel nem található stílust képviselnek. Olaszország után a Corvinákon alkalmazták először a bélyegzővasakkal készített dús aranyozást. A kötések részben selyemből vagy bársonyból, részben barnászöld vagy sötétvörös kecskebőrből készültek, kézi aranyozással, rajtuk rézcsatok és veretek.

A könyvnyomtatás feltalálásával a könyvkötői mesterség is megváltozott. A könyvek elterjedésével mind szélesebb körben szükségessé vált a könyvkötő munkája. Most már nemcsak fejedelmek, de tehetősebb polgárok, tudósok is gondolhattak könyvtáralapításra, és ezzel a könyvkötészet mind nagyobb jelentőségre tett szert.

A XV. század nyomdái könyveiket nagyrészt laza ívekben szállították vevőiknek, akik ízlésük és belátásuk szerint köttették be azokat. Tudjuk, hogy Aldus Manutius már saját kiadói kötésű könyveket hozott forgalomba. A kötések egyszerű és ízléses kivitelben készültek, s minthogy a könyvek alakját is kisebbre méretezte, a kötést ugyancsak könnyebb anyagból tervezhette. Aldus Manutius fatábla helyett már vékonyabb papírlemezt használ könyvfedélnek.

A XVI. században a művelt és jómódú emberek között már sok könyvbarát akad. Ritka, értékes könyveket gyűjtenek, nagy szeretettel viselik gondját könyvtáruknak és könyveiket díszes bőrkötésbe köttetik. Ilyen könyvbarát az olasz Tomaso Mayoli és a francia Jean Grolier, aki maga tervezte könyvtára kötéseit. Grolier 1510-től 1519-ig francia követ volt Milánóban, s itt ismerkedett meg Aldus Manutiusszal, a híres velencei nyomdásszal. Könyvtára alapításához is itt kapott kedvet, éppen Aldus pompás kiadványainak ösztönző hatására. Grolier könyvtára évről évre gyarapodott, s amikor Olaszországból visszatért Párizsba, könyveinek száma már a 3000-et is meghaladta. Könyvtárából ma körülbelül 600 darab könyv ismeretes, és mindegyik más és más kötéstáblával és díszítéssel van ellátva. A könyvek táblaborításai különböző színű maroquin bőrökből készültek, díszítésük finom elrendezésű arabeszk ornamentika. Grolier leginkább Aldinákat (Aldus Manutius kiadványai) gyűjtött és látott el művészi kötéssel. A Grolier-könyveknek ma felbecsülhetetlen az értékük. Táblájukon ez a felirat: Jo. Grolierii et amicorum (Grolier és barátai tulajdona). És ennek a feliratnak érvényt is szerzett, mert gyűjteményéből gyakran ajándékozott barátainak könyveket. Sokat köszönhetünk lelkes és odaadó gyűjtői szenvedélyének, mert ezzel a francia, de vele együtt az európai könyvkötés művészi és technikai színvonalát jelentékeny mértékben emelte (121. ábra).

Geoffroy Tory, a kitűnő nyomdász és könyvesztéta, akiről már korábban is megemlékeztünk, szintén sokat tett a francia könyvkötés fejlesztéséért (122. ábra).

A francia királyok élénk érdeklődése és pártfogása nemcsak a könyv nyomtatására, de könyv kötésére is kiterjedt. Érthető, hogy a könyvnyomtatás mellett a könyvkötészet is oly magas fokra fejlődött itt, amilyenre sehol máshol nincsen példa.

A kiváló könyvkötők nagy serege emberöltőkön keresztül dolgozott Franciaországban, s őrizte az elődök tradícióit. Ennek köszönhető, hogy a könyvkötés művészetében a franciák mind a mai napig élen járnak. Még a németek is, akik a könyv készítésének különben minden fázisában vezetnek, ebbe kénytelenek az elsőséget a franciáknak átengedni.

A világhírű Corvina-kötések után a magyar könyvkötészet pártfogói leginkább főpapok voltak, akik továbbra is díszes ezüstveretű címerekkel ékesített táblákba köttették misekönyveiket. A nyomtatott könyvek kötései a XVI. században messze elmaradnak ezektől a fényűzően kiállított kötésektől. A bőr- és pergamenkötéseknél az aranyozást elhagyják, és bélyegzővasakkal, görgetőkkel vaknyomást alkalmaznak.

A XVII. századból származó erdélyi és debreceni kötések már sokkal magasabb szinten állanak. Kolozsváron, Nagyváradon és Debrecenben népes könyvkötőgárda működött. Apafi Mihály fejedelem, Bornemissza Anna és mások díszesebb kötéseket csináltatnak, melyek a német, francia és holland kötések mintái alapján készülnek, de ezeknél sokkal dúsabbak, díszítésüknek bizonyos keleti jellege van. A könyvfedelek kiképzéséhez az ötvösök is hozzájárulnak, ezüstcsatok, veretek alkalmazásával. Az ország nyugati felében Nagyszombat és Pozsony, északi felében Bártfa, Kassa és Lőcse városokban fejlődik a könyvkötészet. Híresek a nagyszombati vagy jezsuita kötések, amelyek a bécsi és francia ízlést követik.

A XVIII. század budai kötései között sok akad, amely gyakorlott mesterre vall és jó ízlésről tanúskodik. A különböző vidéki városok könyvkötői szintén művészi értékű, magasrendű kötéseket mutatnak fel. E században különösen Debrecen alkot mesterműveket, színes díszítésű pergamenkötésekkel. A debreceni híres pergamenkötések fénykora az 1750-1835. évek közé esik. A magyar könyvkötőművészetnek remekei azok a kötések, amelyek Debrecenben ez idő alatt készültek. A korszak legnevesebb debreceni könyvkötő családjai a Dávidházy, Telegdi, Bartha, Thuri, Könyves-Tóth, Farkas famíliák. Több család leszármazottai a XIX. és a XX. században is dolgoztak. A Dávidházy család késői tagjai a századforduló után egy budapesti kiadó Petőfi-almanachját kötötték a XVIII. századi pergamenkötés stílusában.

A debreceni pergamenkötéseknek sárgás színű borjú-pergamennel borított táblájuk van. Magyaros jellegű díszítéseiket bélyegzővasakkal mélyítik be. Az ékítmények tarka színekben pompáznak. Arany, cinóberpiros, zöld, kék, lila színek váltakoznak a pergamen sárgás színével. A tökéletesen megszerkesztett ornamentika csodálatosan szép, érdekes különleges vonalakban és színekben szerves egészet alkot, amelytől némi keleti jelleg nem vitatható el.

A Corvinák után a debreceni kötések a magyar könyvkötőművészet legnevezetesebb alkotásai. E kötéseknek a Corvinák kötéseivel szemben nagy érdemük, hogy a felhasznált motívumokat sehol másutt nem alkalmazták, mivel azok a népművészetből fakadó tiszta magyar díszítőelemek.

A XIX. század könyvkötészete, csakúgy, mint nyomdászata, egész Európában a hanyatlás jelét mutatja. A visszaesést itt is a gépek térhódítása okozza. Gondoljunk csak a múlt század 80-as és 90-es éveinek díszkötéseire; a könyvkötő hét-nyolc színnel dolgozott. A táblák rajza, amelyekre a sok színt pocsékolta, zavaros, cifra, ízléstelen volt. Gyakori volt a plüssfedél, bádogból domborított reneszánsz díszekkel és csatokkal, a vászonfedél ízléstelen dombornyomással.

Ahogyan a könyvnyomdában, a könyvkötészetben is a századforduló a határkő, amely az ízléstelenségekkel való szaporítást s a régi hagyományoknak az új korszakra való átplántálását jelöli.

Az új korszak a technika korszaka, tehát más igényeket kell támasztanunk a könyvkötésekkel szemben is. Olyan igényeket, amelyek a technika helyes alkalmazását teszik lehetővé, nem pedig a régi, kézzel kötött és kézzel díszített aranyozott fóliánsoknak a gépi úton való utánzását.

A kézi kötések helyét ma már nagyrészt elfoglalják a gépi kötések, mert csak így biztosítható a könyvek alacsony ára. Az aránylag olcsó kiadói kötések, főleg Angliában, Svájcban és Németországban, ízléses kivitelű alkotások, a legkényesebb igényű könyvgyűjtő könyvtárába is beállíthatók.

Az újabb kori kötések ismertetésénél nem szabad megfeledkeznünk a könyvek védőborítójáról sem, amelynek eredeti hivatása az, hogy a kötést a piszkolódástól, kifakulástól, sérüléstől megóvja. E célra kezdetben üres, vagy egyszerűen nyomott papirost használtak a kiadóink, de lassanként rájöttek, hogy a védőborító nagyon alkalmas arra, hogy művészi ízlésű rajzzal magára vonja a járókelők figyelmét. Ma minden kiadó arra törekszik, hogy a védőborítót minél ízlésesebb, művészibb és feltűnőbb formában alkalmazza kiadványain.