A könyvben elsősorban a szöveg a számottevő, a szó az uralkodó. A szöveg szolgálatában kell állnia a díszítőelemnek, a képnek. A könyvillusztráció feladata, nem lehet azonos a falra akasztott kép feladatával, mert szerves tartozéka a könyvnek s a cselekmény optikai alátámasztására szolgál. Célja, hogy a szöveg ébresztette illúziót és hangulatot erősítse, határozottabb formában állítsa elénk.

Az illusztrált könyv csak úgy tökéletes, ha az illusztráció a szedéssel, amely egyben tartalma is a könyvnek, szervesen összefüggő egészet alkot. Épp azért minősíthetjük az ősnyomdászat, sőt a táblanyomtatás korának fametszeteit ideális illusztrációs elemeknek, mert nagyfokú harmóniát, művészi illusztrációs hatást keltenek, s még a mai kor könyvművészeinek is mintaképül szolgálhatnak.

A képet nyomtató legrégibb eljárás a fametszettel való nyomtatás. A fametszet ma is ugyanúgy készül, mint több száz évvel ezelőtt. A sima lecsiszolt falapra (dúcra) tükörfordítottan rajzolt kép vonalai mentén finom vésőkkel kiszedik a fa felületének azokat a részeit, amiknek a helye a papiroson fehéren, üresen kell maradjon, hogy csak a reliefszerűen kiemelkedő rajz vonalai kerüljenek a papirosra a nyomtatásnál.

A XV. század végéig csak olyan fametszetekkel találkozunk, amelyeknél az alakok és tárgyak egyszerű körvonalakban mutatkoznak, s a plasztikus hatást célzó sraffírozás még jóformán ismeretlen. A Biblia Pauperum, a korai fametszetművészetnek kiemelkedő terméke, szemelvényeket ad a bibliából az egyszerű nép számára; az Ars moriendi (A meghalás művészete) vigasztalást akar nyújtani az akkor dúló nagy pestisjárvány idején.

A könyvnyomtatás kezdeti korszakában Pfister, a bambergi nyomdász jelenteti meg fametszetekkel díszített könyvét. Az első nyomtatott könyvek illusztrációi semmiben sem különböznek a táblanyomatok primitív fametszeteitől. Nem keltenek térbeli hatást, csak az olvasó képzeletének élénkítésére szolgálnak. A XV. század kezdetleges fametszettechnikája, a vonalak leegyszerűsítése nem teszi lehetővé az arckifejezések részletező ábrázolását.

Az olasz quattrocento nemcsak az olasz művészek festményeiben, szobraiban, épületeiben, de könyvillusztrációiban is megnyilatkozik. A XV. századbeli olasz fametszetek a könyvnyomtatás kezdeti szakaszában tökéletesebbek voltak, mint a német fametszetek. A Pfister-féle fametszettel szemben például az Ulrich Hahn római nyomdájában 1473-ban megjelent Turrecremata Meditationes fametszetei már fejlettebb művészet termékei, amelyek tökéletes távlatos kompozíciót mutatnak. A rajz vonalainak hullámzó vastagsága a sraffírozások mellőzésével is a plasztikusság teljes hatását kelti (109. ábra).

Valószínűleg a velencei két nyomdásztestvér, Giovanni és Gregori de Gregoriis műhelyéből került ki az 1494-ben megjelent Giustiniani Dottrina del vivere religiosamente című könyv, amelynek egyik fametszetét itt bemutatjuk (110. ábra).

Egyszerűsége mellett a XV. századi olasz fametszőművészet egyik legmonumentálisabb alkotása, amely tiszta vonalaival a figura karakterét, a plasztikát és a távlatot hiánytalanul érzékelteti. Lorenzo Giustinianit, a könyv szerzőjét ábrázolja a kép, amelyet Gregorius, az egyik nyomdásztestvér metszett fába, Gentile Bellini, velencei festő portréja alapján.

A német könyvillusztráló fametszet első fénykorát Günther Zainer, majd Johann Bämler augsburgi nyomdája működése idején éri meg. A józan, világosan megformált képek már igényesebbek, mint a bambergiek. Itt már érezhető a térbeli ábrázolásra való törekvés. A fametsző művészek az árnyékhatást, a plasztikus formát párhuzamosan haladó, szabályos sraffírozó vonalakkal igyekeznek elérni. A fametszet egyre tökéletesebb kifejlődése felé vezetnek Johann Zainer ulmi nyomdájának kiadványai, hasonlóan a már korábban említett Boccaccio Híres asszonyokról című könyve fametszeteihez, amelyeknél a mindinkább tökéletesedő árnyékoló technika a képek plasztikáját hatásosan juttatja érvényre. Már foglalkoztunk az ulmi Aesopus-kiadás képeivel, amelyek kompozícióikban, vonalvezetésükben tökéletes művészi alkotások.

Az 1470 körül megjelent Kölni Biblia korszakalkotó jelentőségű, mert hatásában Dürer és Holbein művészetére is döntő volt. Magasan kiemelkedik a korabeli szegényes és kezdetleges kölni alkotások közül. A kutatások majdnem kétséget kizáróan megállapították, hogy illusztrációiban francia és németalföldi stíluselemek vegyülnek, és hogy ezt a mesterművet valószínűleg egy Kölnben élő külföldi kiváló művész alkotta. A biblia illusztrációi közül bemutatjuk az első emberpár bűnbeesését és kiűzetését a paradicsomból (111. ábra), amely a fametsző technikánál nagyra értékelt tiszta stilizált jelleget, fekete-fehér ritmikát, világos kontúrokat és sraffírozással létrehozott tónusokat tüntet fel.

Már Peter Schöffer működésének ismertetésénél megemlítettük az ősnyomdászat egyik legérdekesebb könyvét, Bernhard von Breidenbach mainzi kanonoknak útleírását az 1483. évi szentföldi zarándoklásáról. Hogy tudósításait hiteles képekkel lássa el, magával vitte útjára Erhard Reuwich utrechti festőt, azzal a feladattal, hogy az idegen országok nevezetességeit vázlatos rajzokban rögzítse. Mainzba visszatérve, úti jegyzetei alapján terjedelmes könyvet ír, amelyhez útitársa, Reuwich tökéletes, valósághű fametszeteket készít az útjukon összegyűjtött vázlatai alapján. A XV. század olvasója magától értetődőnek találta, ha a képen bemutatott város vagy táj nem a könyvben említett helyet ábrázolja, hanem csupán a város vagy a táj fogalmát jelzi. Reuwich városképei ezzel szemben földrajzilag is hiteles rajzok. Az utcajeleneteket és életképeket reálisan, az éles megfigyelő szemével rögzíti le. Ennek az ábrázolási művészetnek már nem kielégítő formája a merev, kontúros fametszet. A művész arra törekszik, hogy a képeknek plasztikus hatást adjon. A kontúr szerepe jelentőségében csökken, és a művészi kifejezés hordozója egy finoman megkonstruált sraffírozási technika lesz. Mivel a korábbi sraffírozó módszerrel lágy és hajlékony fény-árnyék hatás nem lett volna elérhető, a technika teljesen átalakul. A széles, laza, merev és egyenes vonalú sraffírozás helyett, amely mindig csak egy irányban halad, sűrű és különböző irányú vonalkákat látunk, amelyek az ábrázolt alak lágy és hajlékony árnyékolását adják. A nyomdászat e korszakában ezek a Reuwich-féle fametszetek a technikai és rajzbeli tökéletesség kitűnő alkotásai (112. ábra).

Michael Wohlgemut és Wilhelm Pleydenwurff fametszőművészetét már a nürnbergi Anthon Koberger féle nyomda ismertetésénél méltattuk. Itt még párhuzamot állítunk Reuwich és a két nürnbergi művész fametsző modora között. Akárcsak Reuwich, a két nürnbergi mester is a festmények képhatásának elérésére törekszik. Kétségtelen, hogy ez Reuwichnál jobban sikerül, sőt néha talán túl is megy azon a vonalon, amely a fametszet jelleget a festői jellegtől elhatárolja. A két nürnbergi mester szigorúan ahhoz tartja művészetét, amit a fametszőkés minden nehézség nélkül meg tud oldani. A sraffírozás vonalai erősek, határozottak és világosak. A fametszetekben nagy fehér felületeket is hagynak, amelyek hatásosan válnak el a sötét részektől.

A Lübecki Bibliáról már megemlékeztünk. A könyv egy ismeretlen művész alkotása. Aránylag kis felületű képei monumentális hatásúak (113. ábra).

Az Aldus Manutius velencei nyomdájában 1499-ben megjelent Hypnerotomachia Poliphili című könyvről, amelyet a világ legszebb nyomtatott könyveként emlegetnek, már megemlékeztünk. A gyönyörűen kiállított kötetet 158 illusztráció díszíti. Közöttük az építészeti jellegű ábráktól a fantáziával teli, mozgalmas cselekményeket ábrázoló, dekoratív szépségű fametszetű képekig minden megtalálható. Kétségtelen, hogy a rajzok nagy művész keze alól kerültek ki. Általában Giovanni Bellini velencei festőt tartják a könyv illusztrátorának. Az érett cinquecento tökéletes szépsége sugárzik a könyv képeiről (114. ábra).

A fametszet művészetének legmagasabb fokát Albrecht Dürer éri el.

Lenyűgöző hatású alkotásai az "Apokalipszis" képei, amelyeknek mozgalmas, megrendítő jeleneteit, mesteri tökéletességű kompozícióit, máig sem szárnyalta túl senki. A képek víziószerű, döbbenetes hatása magával ragadja a szemlélőt. Későbbi fametszetei, a Mária élete és a Kis Passio finom és gyengéd pasztorális jellegű, kifogyhatatlan elbeszélő készségű, idillikus falusi képek sorozata. Az "Apokalipszis" monumentális képeinek éppen ellentétei A Mária élete 20, a Kis Passio 37 fametszetből álló sorozat.

Dürer és iskolája működését már a Schönsperger nyomda ismertetésénél méltattuk. Tanítványa, Hans Baldung Grien, mesteréhez híven, a fametszetben a monumentálisat keresi, művészete nem forgácsolódik szét az aprólékos dekorálásban (115. ábra).

A fametszetű könyvillusztráció fénypontját az ifjabb Holbein működése alatt éri el. Holbein illusztrációit a cikornyamentes, világos kifejezésmód jellemzi. Az illusztráció elemi törvényeit szem előtt tartva visszatér ahhoz a korai felfogáshoz, amely az illusztráló művészettől távol tart minden festői hatást. Ezzel a tisztán rajzoló technikával az igaz értelemben vett könyvillusztráció megteremtője lesz (116. ábra). Icones veteris Testamenti (Bibliai jelenetek) c. munkája 92 lapból áll.

A két vagy több dúcról nyomott színes fametszet feltalálása Hans Burgkmair nevéhez fűződik.

A fametszet Dürer és Holbein utáni hanyatlását a mindinkább tért hódító másik illusztrációs eljárás, a rézmetszés művészete gyorsította. A rézmetszet az ötvösművészetből fejlődött. Már a legrégibb ókorban díszítéseket, betűjeleket véstek a rézből készült vázákra, tükrökre és csészékre. Ezeket a véseteket csak be kellett volna festékezni s valamilyen anyagra lehúzni, hogy rézmetszetet kapjanak. Sem az ókorban, sem pedig a középkorban erre senki sem gondolt. A XV. században jelentkeznek először a papirosra lehúzott rézmetszetű rajzok. Giorgio Vasari, XVI. századbeli olasz festő és műtörténész szerint Tomaso Finiguerra, ismert firenzei ötvösművész találta fel 1450 körül a rézmetszetet. Későbbi kutatók szerint csupán ún. niellolemezeket készített, vagyis az ezüstlemezek véseteit réz, ezüst és kén keverékéből nyert fekete festékkel töltötte ki. Ezt a fekete masszát beégette az ezüstlemezbe, s a lemezt utána simára csiszolta. A niellomunkákat a későbbi századokban Tula vidékén, Oroszországban készítették. Innen a "tula-ezüst" általánosan ismert elnevezése. Kétségtelen, hogy a rézmetszet feltalálása az ötvösökhöz állott legközelebb, mert ők dolgoztak finom vésőkkel a fémlapokon, s bizonyára közülük készített valaki először rézmetszetet. A legrégibb rézmetszet, amit eddig találtak, 1446-ból való. A technikailag remekbe készült német metszet a Passio egyik jelenetét ábrázolja.

A rézmetszet technikája alapvetően különbözik a fametszetétől. Amíg az utóbbinál a nem nyomandó felületeket vésővel eltávolítják, és csak a nyomásra szánt felületeket hagyják meg, addig a rézmetsző ellenkező módon dolgozik. A lenyomatban fehéren maradó részeket meghagyja a réz felületén, a nyomandó részeket viszont belevési a lemezbe. Az így létrejött képet festékkel bedörzsöli, majd a lemez felületét letörli, hogy csak a rajzot képező mélyedésekben maradjon festék. A nyomásnál a festékkel telt mélyedésekbe nyomul a papiros, és felszívja a festéket.

Már az ősnyomdászat korában találkozunk rézmetszettel díszített könyvekkel. Az első évtizedekben főleg Hollandiában, Franciaországban és Németországban csupán a könyv magyarázó jellegű illusztrálására használták. A könyvek zsúfoltak ismeretterjesztő és arcképeket ábrázoló rézmetszetekkel. Mint könyvdísz a XVII. században tűnik fel. Leginkább a XVIII. század Franciaországában dívott. A kor legjelesebb francia művészei: Boucher, Fragonard, Janinet, Eisen, Oudry. Verseskönyveket, regényeket, almanachokat díszítenek rézmetszetű mellékletekkel. Oly nagy a keletje az ilyen könyveknek, hogy alig akadt olyan szépirodalmi kiadvány, amelyet rézmetszet ne díszített volna.

A rézmetszet korszaka - bármennyi művészi báj és finomság jelentkezzék is a képekben - a könyvművészet terén hanyatlást jelent, mert a rézmetszet nem nyújtja azt az eszményi könyvillusztrációt, mint a korábbi idők egyszerű fametszetei. A rézmetszet inkább festményre, mint rajzra emlékeztet; az egyes vonalak értékei nem határozottak, mint a fametszetnél. E tulajdonsága miatt a rézmetszettel illusztrált könyveknek nincs olyan harmonikus összhatásuk, mint a betűk formaértékével egyező fametszet erős vonalainak.

1870 körül mindinkább elterjed az acélmetszet, amelynek technikája egyezik a rézmetszetével, előnye, hogy nagy mennyiség nyomását (akár 100 000 példányét) is kibírja, de nagyobb keménysége miatt a vésése nehézkesebb, s a rézmetszet lágyságával és melegségével szemben túlságosan éles és hideg.

Könyvművészek, nyomdászok, kiadók, látván azt az ellentmondást, amely a könyvnyomtatás és a rézmetszet technikája között fennáll, több ízben próbálkoztak a fametszet felújításával. Fáradozásuk azonban a rézmetszet divatja miatt hiábavaló volt. A rézmetszet több mint másfél százados kultuszának az angol Thomas Bewick vetett véget a fametszet egy új eljárásának alkalmazásával. A fadúc kis felületén állatok, növények tökéletes formáit hozta ki változatos tónusokkal.

A tónusos fametszet művészi kifejezési módja egészen új és sajátságos volt, Bewick finom pontokkal és vonalakkal különböző tónusértékeket teremtett, a legvilágosabb felülettől a legsötétebbig. Új módszerével kezdetben csak állatokat ábrázolt, később azonban Oliwer Goldsmith költeményeinek illusztrálásával Európa-szerte osztatlan sikert aratott. III. György király a palotájába hozatta a könyv nyomódúcait, hogy saját szemével győződjön meg arról, vajon azok valóban fából vannak-e? Goethe is nagy figyelemmel kísérte az angol fametszés fejlődését, s a Propyläen c. folyóiratban részletesen foglalkozott is vele.

A régi és a tónusos fametszet között lényeges technikai eltérés van. Míg a régi, vonalas fametszetet a fa rostjai irányában munkálták meg, a tónusos fametszetet a rostokra merőlegesen vésték. A tónusos fametszet, amely lágy, árnyalati finomságaival megközelíti a rézmetszetet, csakhamar az egész világon elterjedt. Franciaországban érte el művészi fejlődése csúcspontját, ahol pl. Gustave Doré, Bewick módszerével készítette el illusztrációit a nagy klasszikusokhoz: Rabelais Gargantua és Pantagrueljét, La Fontaine meséit, Cervantes Don Quijote-ját, a bibliát és egyéb munkákat is (117. ábra).

A francia kiadók ezzel a módszerrel készítették a népszerű francia regények illusztrációit. Jules Verne nálunk is kedvelt illusztrációi, valamint a L' Illustration című folyóirat képei még a századforduló után is jó ideig ezzel az eljárással készültek. A németeknél Moritz Schwind, Ludwig Richter, Adolf Menzel voltak e művészet ápolói, s a századforduló előtt fénykorát élő Fliegende Blätter és a Leipziger Illustrierte Zeitung is.

Hazánkban ez időben szintén a tónusos fametszet volt a képeslapok, könyvek képanyagának, illusztrációinak megszokott reprodukálási módszere, ismert festőművészeink, Barabás Miklós, Jankó János, Keleti Gusztáv, Böhm Pál, Munkácsy Mihály, Zichy Mihály festményei a fadúcra való átvitel útján kerültek a folyóiratok hasábjaira. Neves fametsző mesterek voltak Morelly Gusztáv, Pollák, Tiroler, Körner, Laufer és mások.

Ha fellapozzuk az előbb említett folyóiratok valamelyik régi kötetét, és illusztrációit összehasonlítjuk a mai legtökéletesebb fényképes reprodukciókkal, aligha tudunk dönteni, vajon művészi megjelenítés, meggyőző erő, könnyedség tekintetében melyiket illeti az elsőség.

A már ismertetett két nyomási eljáráshoz a XIX. század elején Alois Senefelder találmánya, a litográfia (kőnyomás) járul. Ennek az eljárásnak feltalálása, a könyv képes mellékletének megszületése jelentős művészi esemény volt. A litográfia Franciaországban érte el kiteljesedését.

A francia művészek közül leggyakrabban Daumier és Gavarni alkalmazta a litográfia módszerét. Karikatúráik csaknem kizárólag ezzel a nyomási eljárással készültek. Eugène Delacroix 17 lap eredeti litográfiát készített Goethe Faustjához és 16 darabot Shakespeare Hamletjéhez. Az angol litográfia nagy művésze, Mc. Neill Whistler, főleg tájképeivel, a spanyolé José de Goya, világhírű bikaviadal-sorozatával tűnt ki. A német művészek között Adolf Menzel, Hans Thoma, Max Slevogt az eredeti litográfia művelői. Ez utóbbi Cooper Bőrharisnyájához készített 180 lap illusztrációt. A magyar művészek közül Barabás Miklós, Rippl-Rónai József, Ferenczy Károly munkái között találunk szép eredeti litografált lapokat. S kőre rajzolva másolatok is készültek ismertebb festményekről reprodukáló művészek kezéből.

A magyar illusztráló művészet legkiválóbb, világhírű, immár klasszikus művelője és művésze Zichy Mihály volt, aki Madách Az Ember Tragédiáját illusztrálta rézmetszetes műlapokkal, ezen túl Arany János Balladáinak sorát, ahol a szöveget is maga írta, karcolta a képek alá. Ezek az illusztrációk minden nagyszerűségük dacára nem voltak szerves részei a könyvnek, az ez időben divatozó drága kötésű "díszművek" külön lapra nyomott rézmetszetes mellékletei voltak. Ez vonatkozik a nagybányai művészcsoport tagjai illusztrálta - akkor divatos "díszműnek" számító - Kiss József jubileumi verseskötetének eredeti litográfiáira, Ferenczy, Thorma, Réti, Hollósy, Iványi-Grünwald munkáira, amelyek külön lapokon külön élnek, nem építve bele a betűk, a szöveg anyagába.

A felsorolt illusztráló eljárások művelői mellett nem lehet figyelmen kívül hagynunk a XVIII. század második felében élt nagy tehetségű londoni könyvművészt, William Blake-et, aki költő, filozófus, próféta, festő, rézmetsző volt egy személyben. Az angol romantikának e titokzatos alakját kortársai nem értették meg, s csak negyven esztendővel halála után a preraffaeliták* fedezték fel művészetének értékeit s hozták nyilvánosságra műveit, amelyek előtt még a mai néző is sok tekintetben kérdően torpan meg.

William Blake 1757-ben Londonban született. Tizenegy éves korában megtanulta a rézmetszés mesterségét, majd a művészeti akadémián tanult. Kezdetben sikerei voltak, de miszticizmusában mindjobban elmélyedt, és kortársai egyre értetlenebbül állottak művészetével szemben. Egyes versei és egyéb irodalmi megnyilatkozásai megkapó szépségűek, de ő elsősorban illusztrátornak érezte magát. A lelkében élő képeket, víziókat a külvilág számára illusztrációkban rögzítette meg. Még művészi alkotó erejének teljében volt, amikor jóformán már mindenki megfeledkezett róla, s csak hosszú esztendők után jutott eszébe néhány barátjának, hogy súlyos nyomorúságában támogassa. Élete utolsó éveit teljesen a könyvillusztrálásnak szentelte. Még halálos ágyán, 1827-ben is nagy kompozícióján, Az utolsó ítéleten dolgozott.

Sokszorosító módszerével újító volt. A XVIII. századbeli rézmetszethez a művészek részéről már nem sok kezdeményezés járult, hiszen ez nem volt egyéb, mint virtuóz rutinná süllyedt reprodukciós eljárás. Blake a XVI. és XVII. század mestereihez, Dürerhez és Rembrandthoz fordult. A vésővel sokkal szabadabban és merészebben dolgozott, mint kortársai; erős kontrasztokat alkalmazott, alkotásaiban robusztus erő nyilatkozik meg (119. ábra).

Blake új rézmetsző eljárásában a maratásnak nagy szerepe volt, de ez nem a rézkarc enyhe maratása, hanem a képnek reliefszerű kiemelkedése a síkból, amelyet úgy ért el, hogy a képet és a betűt saválló lakkal a rézre rajzolta, s a szabadon maradt területeket egészen mélyen maratta. A maratásnak ez a technikája tulajdonképpen korai előfutárja volt az 50-60 évvel későbben feltalált fototípiának, azzal a jelentős különbséggel, hogy a sokszorosítás nem mechanikai módon történt.

A múlt század közepe táján ugyanis fényképezés segítségével és maratás útján cinkből nyomólemezeket készítettek. A nyomólemezek a fametszethez hasonlóak, azzal a különbséggel, hogy a rajzot fényképezéssel viszik át a cinklemezre, és a nyomóformát nem véséssel, hanem automatikus maratással hozzák létre.

Nyomólemez készítése fotomechanikai úton vonalas rajzról aránylag egyszerű, mert a vonalakból álló fényképészeti kópia savval szemben ellenállóvá tehető, minden további nélkül maratható és nyomtatható. Sokkal nehezebb feladat ennél a féltónusú képek, fényképek, festmények nyomóformájának előkészítése fényképészeti átvitel és maratás segítségével, fotomechanikai eljárással. S hogy most már minden rajzot és képet mechanikai úton tudtak létrehozni, határtalan mértékben elősegítette, olcsóbbá tette és meggyorsította az illusztrációs könyvek nyomását, s ezért a fametszet, rézmetszet és acélmetszet a tömegkönyvekből lassanként teljesen eltűnnek, s csupán a bibliofil kiadásokban jelennek meg újra. A mai tömegkönyvek illusztrációs eljárása a fototípia, amelynek eredetijét a művész tollrajzban készíti el.

* Preraffaeliták néven 1848-ban alakult angol művészcsoport tagjai szembefordultak a merev akadémizmussal, és a Raffaellót megelőző quattrocento korszak naivabb formalátású művészetében találták meg ihletőjüket, példaképeiket. E csoport kiemelkedő tagjai voltak: Dante Gabriel Rossetti, Ruskin, J. E. Millais, Burne-Jones, F. M. Brown, W. H. Hunt és idetartozott William Morris, a könyv megújítója is.