A NŐTÖRTÉNET MUSZLIM FORRÁSAI
Jogi források
Kevés téma foglalkoztatja annyira az iszlám vallás,
a muszlim társadalmak története és kultúrája iránt érdeklődőket, mint az
iszlám nőképe, illetve a muszlim nők helyzete. Erről számtalan különböző,
egyrészt az iszlám eltérő irányzataihoz tartozó, másrészt pedig nem muszlim
szerzőktől való, egymásnak gyakorta ellentmondó leírás született a 7. század
közepe, Mohamed fellépése óta. A sokféle leírás hátterében leggyakrabban az
iszlám jogforrások eltérő értelmezése, illetve a jelenségek felületes
szemlélete áll.
E téma vizsgálatához elsődleges kútfő maga a Korán (Qur'án),
melynek számos részlete szól a nőkről. A muszlimok életében központi
jelentőségű ez a könyv, a benne található olvasmányok segítségével szemlélik
és értelmezik az egész történelmet, az ember és Isten közötti kapcsolatot, az
emberi együttélés jelenségeit, ez számukra maga a törvény. A muszlimok szerint
ez a könyv Isten (Alláh) szava, amit Gábriel (Dzsibríl)
arkangyallal küldött Mohamednek, aki Alláh üzenetének közvetítője az emberek
felé. A Korán szó jelentése "olvasmány", "kinyilatkoztatás"
vagy "prédikáció". A 7. századtól kezdve a Korán a muszlim élet
alapkövévé vált. Széleskörű megismerésével kapcsolatosan nehezítette a
helyzetet az, hogy a próféta által kinyilvánított szövegek lejegyzésére zömmel
csak halála után került sor, hiszen amíg ő és tanítványai éltek, a szóban
történő hagyományozás elsőbbséget élvezett az írásbelivel szemben. A szöveg
részleteit eleinte pálmalevelekre, sima csontokra, ritkán pergamenre írták.[2]
A harmadik kalifa, Oszmán volt az, aki 652-ben elrendelte a kinyilatkoztatásnak
tartott és akként továbbhagyományozott szövegek lejegyzését, és a Korán első
teljes, írott változatát másolatokban szétküldte a muszlim birodalom
valamennyi sarkába. A Korán végleges változatának kialakítása csak a 10.
századra fejeződött be.[3]
A Korán 6226 verssorból (ája) áll, amelyek 114 szúrába elrendezetten
találhatóak a szent könyvben. A szúrák elhelyezése nem keletkezésük
időrendjében történt, hanem terjedelmük szerint: a Korán elejére kerültek a
hosszabb, végére pedig a rövidebb szakaszok (kivéve a Fátiha című nyitó
szakaszt, mely a muszlim imádkozás központi eleme).
Ahhoz, hogy a két nemet illetően feltáruljanak az alapvető eltérések és
jellegzetességek, az iszlám jog Korán mellett létező forrásait is szükséges
felidézni, hiszen a mindennapi vallásos életvitel Koránban le nem írt, nem
szabályozott mozzanatai is útmutatásra szorulnak. Mohamed viselkedése,
cselekedetei, véleménye és elhangzott gondolatai az iszlámban különös
jelentőséggel bírnak, melyeket hagyományoknak nevezünk. Hagyomány alatt értjük
egyrészt azokat a közléseket, elbeszéléseket (hadísz), amelyek főként
a vallási, de akár egyéb, például történeti tárgykörből véve, szóban adtak
tovább a muszlimok. Meg kell különböztetnünk azokat a szokásokat (szunna),
amelyek a régi muszlim közösségben érvényben voltak, "tekintet nélkül
arra, hogy létezik-e rá nézve szóbeli úton közölt hagyomány vagy sem. ... a
dolog természetéből következik, hogy egy hadíszba foglalt norma szunnának
számít; az azonban nem szükséges, hogy a szunnára mindig megfeleljen egy
hadísz, amely azt szentesíti. Könnyen előfordulhat, hogy egy hadísz tartalma
ellentmond a szunnának..."[4] Valamennyi hadísz két
részből áll: azoknak a személyeknek a felsorolásával kezdődik, akik szóban
egymásnak továbbadták a megőrzött szöveget, vagyis az átadói lánc
(szilszila) tagjainak nevei szerepelnek első helyen (isznád),
s ezt követi maga a szöveg (matn). (A síiták Mohamed unokaöccse és
veje, cAlí, valamint a leszármazottai által továbbadott szent
mondásokat is elfogadják hitelesnek.)
A prófétának - vagy közvetlen és hű követőinek - tulajdonított
hagyományok összegyűjtését és egyeztetését halála után kezdték el azok az
emberek, akik őt ismerték, életében gyakran vele voltak, szem- és fültanúként
megtapasztalhatták, hogy maga Mohamed mit tesz különböző esetekben, viták
alkalmával, otthonában vagy köztereken. Goldziher azonban kiemelte, hogy
korántsem áll az a feltételezés, hogy Mohamed halálát követően a muszlim
közösség tagjai a szunna, illetve a hadíszok szerint éltek volna. Ez
legfeljebb a legrégebbi és igen vallásos medinai hívők között volt így.
Történetileg vizsgálva a hadíszok összegyűjtésének és értékelésének
folyamatát, kitetszik, hogy az Omajjáda uralkodók igen kevés gondot
fordítottak a vallásos életvitelre, és annak közösségen belül való
kialakítására. Az iszlám szempontjából az igazi vallásos kor II. Omár
(uralk. 717-720) kalifával kezdődött csak el, és az cAbbászida
korszakban virágzott fel.[5] (Ez annak is köszönhető, hogy
ez utóbbi dinasztia uralkodása alatt a muszlim birodalomban központi helyre
kerülő, saját vallási hagyományokkal rendelkező művelt perzsák (mawálí)
hitük elemeit átfordították az iszlám tanításaira, vallásos lelkületüket és
ismereteiket is felhasználták az iszlám megerősítésére. A folyamat
eredményeként az Omajjádák "királyi" méltóságával ellentétben az
cAbbászida uralkodók "vallási vezető" mivolta vált
hangsúlyossá.)[6] Ekkor az eleinte szóban, majd - ahogyan az idő telt -
írásban hagyományozott hadísz-gyűjtemény óriásira növekedett, több tízezer
hadíszt gyűjtött és őrzött meg Mohamed követőinek és tanítványaiknak mintegy
14.000 fős láncolata, akik között százas nagyságrendben nők is voltak. A
hagyományok gyűjtői és értékelői közül kiemelkedett a 9. századi al-Bukhari,
aki mintegy 600.000 Mohamednek tulajdonított mondást és cselekedetet gyűjtött
össze, melyek közül azonban csak valamivel több, mint hétezret talált
hitelesnek. Időszakonként és területenként is változott tehát az iszlám
születését követő körülbelül két-háromszáz évben a hadíszok mennyisége és
tartalma, és a muszlim fennhatóság alá került idegen területek iszlámra
áttérő lakosait éppúgy meg kellett tanítani a vallás előírásaira és a hívők
számára előírt életvitelre, mint magukat az arabokat. A vallásjogi iskolák
képviselői sokat fáradoztak azon, hogy a hadíszokat összevessék és
összeegyeztessék a Korán tartalmával, illetve azon, hogy az ellentmondásokat
kiküszöböljék és a szövegeket értelmezzék. A közép- és felsőfokú iskolák
tananyagának a Korán szövegek tanulmányozása mellett mindig nagyon jelentős
részét alkották a hagyományok, ezekre épült fel magának a klasszikus muszlim
vallásjognak a rendszere is.
Mivel a hagyományok és a Korán szövege maga is különböző interpretációkat
tesz lehetővé, az iszlám jog történetében kiemelkedő jelentőséggel bír az
idzsmá, ami nem más, mint egy adott problémát illető konszenzus, mely
egy meghatározott korszakban kialakult.[7] A jog negyedik
forrása az analógiás módon lefolytatott dedukció, a mérlegelés (kijás),
amit akkor alkalmaznak a muszlim jogtudósok, ha sem a Koránban, sem a
hadíszokban, sem pedig a korábban született konszenzusokban közvetlenül és
egyértelműen nem kínálkozik megoldás valamely probléma kapcsán.
A különféle forrásokból a nő kettős megítélése olvasható ki: az asszonyok
egyrészt mint a férfiak társai, az iszlám hit letéteményesei, kiváló anyák,
leányok és feleségek, erényes és a férfiak életét örömmel eltöltő
teremtmények jelennek meg a szövegekben, másrészt viszont a férfi
elsőrendűsége, a nő engedelmességre szorítása (ennek híján megfenyítése),
közéleti színterekről való kizárása is több helyen felvillan. A
misogyn[8] gondolatok tehát keverednek a
"feminizmus fuvallatával", aminek nyilvánvaló oka volt már a kezdet
kezdetén, Mohamed prófétálásának idején az egyes törzsek, városok,
kisebb-nagyobb közösségek és személyek nőkkel kapcsolatos nézőpontjainak,
hagyományainak, tapasztalatainak különbözősége. Lehetetlen nem felismerni az
ókori Kelet, az antikvitás nőképét is a muszlim forrásokban (például a nők
örökösödési, tanúságtételi jogait illetően, a fátyol- és ruhaviselet vagy a
női lakrész kapcsán).
Egyéb források
A (vallás)jogi művek mellett - melyek a középkori muszlim nőtörténet
tanulmányozásának egyik alappillérét jelentik - fontos forrásokként
szolgálnak azok a biográfiai, irodalmi, medicinai művek és földrajzi
útleírások, egyes képzőművészeti alkotások, amelyekből adalékok meríthetők a
női szépség, a női egészség és szépségápolás, illetve a nők életmódja
vonatkozásában. A források megoszlása témánként, koronként és földrajzi
területenként is egyenetlennek mondható, s ez nehezíti a kutatást.
A muszlim nők egy szűkebb csoportját illetően fontos források azok a
közvetítői láncolatokat leíró életrajzi művek, amelyeket már az iszlám korai
időszakában, a 8. század közepétől kezdtek egybeszerkeszteni. Lévén, hogy a
muszlimok körében egészen századunkig kiemelkedő jelentőséggel bírt a szóbeli
ismeretátadás, a tudósok többféle módon is igyekeztek biztosítani a tanítások
hitelességét. Ennek egyik fontos eszköze volt annak leírása, hogy ki kitől,
hogyan, hol és milyen körülmények között szerezte tudását.[9]
Mindez szorosan összefüggött azzal a jelenséggel, hogy Mohamed próféta halála
után a neki és követőinek tulajdonított szent mondások egésze olyan hatalmas
terjedelművé növekedett, hogy ki kellett dolgozni azokat a kritikai
módszereket, amelyek segítségével megítélhették az egyes hadíszok értékét. A
hagyományozók és ismeretátadók sorában a biográfiai lexikonok adatai szerint
számos nő is szerepelt, főként Mohamed kortársai közül. Malik és
Ibn Hanbal műveiben 1/4 illetve 1/5 részt tesz ki a női életutak
ismertetése, és más törvénytudók és hadísz-magyarázók is támaszkodtak a
próféta követőire - azok nemétől függetlenül. A hagyományozói lánc
tagjainak második és harmadik generációja esetében azonban a nők száma
minimálisra csökkent az életrajzírók adatai szerint.[10] Ebben
nyilvánvalóan szerepet játszott az a tény, hogy a nőknek, mint
ismeretátadóknak, kisebb befolyásuk volt a muszlim közösség tagjaira, mint a
férfiaknak, hiszen ők főleg a kisgyerekek, illetve - esetenként -
nőtársaik tanításával foglalkoztak. Az értelmezés során figyelembe kell venni,
hogy ezek az életrajzi leírások - bár a kútfők közül talán legreálisabb
képet festenek a nőkről - nem reprezentálják a muszlim nőközösség
egészét, így tartalmuk elemzése kapcsán aligha vonhatunk le általános
következtetéseket.
E probléma olykor fennáll az irodalmi alkotások, mint források kapcsán is. A
középkorban született prózai és költői művek skálája meglehetősen széles, így
bőséges forrás vagy forrásrészlet kínálkozik a női szépség és női életmód
vizsgálata kapcsán. A versek, elbeszélések azonban gyakran nem valóságos,
hanem egy, a költő képzeletében létező nőt, női eszményt jelenítenek meg. A
mesék és legendák közelebb visznek a nők valós világához, hiszen azokat
legnagyobbrészt a háremekben élő női mesemondók mesélték, a történethez
hozzászőve saját élettapasztalataikat is. Így ezek az elbeszélések sokszor
kevésbé kifinomultak és fennköltek, mint a szerelmes költemények; megcsillan
bennük a szenvedély, a féltékenység, a fájdalom, a gyűlölet és sok más, az
akkori nők életéhez hozzátartozó érzelem.
Maga az arab költészet sokkal régebben született, mint a legelső fennmaradt
írott szövegek keletkezési időpontja. A dzsahilijja korában[11]
a beduinok körében több költő is akadt, köztük nők is, akik főként elégiákat
írtak. Az uralkodói környezethez is már a legrégebbi időkben mindig tartoztak
udvari költők, akik verseikben a hatalmon lévők dicső tetteit örökítették
meg.[12] Germanus Gyula szerint a költők nyelve által
született meg az egységes arab nyelv, amelynek emelkedett szólásban való
használata elképzelhetetlen volt a prózai beszéd rímelése nélkül.[13]
A költészet a legrégebbi művészi kifejezési forma a muszlim gondolkodásban.
Az iszlám kialakulása előtti korszak költőfejedelme a 6-7. század fordulóján
élt, tragikus sorsú[14] Imru'l-Qajsz (meghalt 650 k.), akinek
költeményei, az azokban megjelenített nőideál halála után is nagy hatást
gyakoroltak követőire.
Az Omajjádák korában (661-751), a kalifátus idején a minden korábbinál
jelentősebb - az uralkodók és az előkelő családok számára gyakran
mesés - jólét kedvezett a költészet virágzásának. Az irodalomtörténészek
szerint ebben az időszakban az arab költők tovább éltették a pogány arab kor
irodalmi hagyományait, ám egyre tágabb teret nyert a szerelmi líra. A korszak
kiemelkedő költője a 8. században élt Omar Ibn Abi Rabica,
aki az előkelő nők kedvence volt, és szerelmes versei valóságos kapcsolatait
tükrözik.[15] Az Omajjáda hatalom ellen fellángoló harcoknak
a dinasztia valamennyi tagja áldozatul esett, kivéve azt az Abdelrahmánt, aki
Andalúziába menekülve megalakította a córdobai kalifátust. A muszlim birodalom
így kettévált: keleti és nyugati részre.
Az cAbbászida korszakban (750-1258) - amikor is a korábbi
birodalmi központ, Damaszkusz helyét Bagdad vette át - a muszlim kultúra
minden rétegét átjárta a perzsa civilizáció hatása. Maga az arab nyelv azonban
virágzott, és Iránban is kiszorította a korábban használt pehlevit. Ezen
időszakban a muszlim irodalom csodálatos fejlődést élt meg. Ehhez jelentősen
hozzájárult az a széleskörű fordítói munka, amelynek köszönhetően a muszlimok
megismerhették az indiai, görög és egyiptomi irodalmi és tudományos műveket.
Az iszlám műveltségeszményének köszönhetően, a tudás fontosságának
felismerése nyomán a birodalom keleti és nyugati felében kibontakozott és
intézményesült a szisztematikus nevelés, a korabeli Európával összevetve
jelentősen nőtt az írni-olvasni tudók száma.[16] Így az
irodalmi műveknek nem csupán hallgatói, de olvasói is voltak a középkori
muszlimok. A perzsa költészet virágkora is erre az időszakra tehető, és
kifejlődéséhez nagyban hozzájárult maga az iszlám vallás, illetve a perzsa
nyelv reneszánsza.[17] Többek között a baszrai (perzsa
származású) Bassár Ibn Burd, az arab Abú Nuvász, a bagdadi
(görög származású) Ibn Rúmi nevével fémjelezhető e korszak muszlim
irodalma. Az cAbbászida kalifátus politikai hanyatlása után, a
részfejedelemségek időszakában is virágzott a költészet, hiszen az uralkodói
és főúri udvarok elengedhetetlen szereplőivé váltak a költők és énekesnők.
Andalúziában talán minden más muszlim területnél jobban érvényesült az iszlám
kultúrájának szinkretizmusa, és a művészetekben, tudományokban az arab-berber
hagyományok mellett elvegyült és feloldódott a félszigeten élt népek szellemi
öröksége. Az ibér világ városait belakó muszlimok költészete játékosabb,
kreatívabb volt, mint a keleti, rögzült szabályokhoz ragaszkodó irodalom, és
Andalúziában - főként a 10-11. században - a költők között jelentős
számú nőt is találhatunk (például Walládát és Hafsza bint al-Rakunijját).
A részekre bomlott cAbbászida kalifátus akkor ért véget, amikor
Hülegü mongol kán seregei 1258-ban tönkretették Bagdadot. Egyiptomban a
mamelukok (szolgák) uralma köszöntött be, Andalúzia pedig a kiskirályságok
időszakát élte, és a rekonkviszta következtében a muszlimok egyre inkább
kiszorultak Európából. A katonai-politikai események miatt, a
társadalmi-gazdasági bizonytalanság légkörében az iszlám világ keleti és
nyugati felében egyaránt hanyatlottak a tudományok és a művészetek, így az
irodalom is.
A költemények mellett több olyan, nagyobb lélegzetű, a világirodalom részét
képező mű emelhető ki a muszlim literatúra gazdag kincsestárából, amely -
más forrásokkal egybevetve - a nőtörténetre vonatkozó részleteket is
tartalmaz. Az Ezeregyéjszaka meséi, melyeknek élő alakulása a 9-16. század
között ment végbe, s amelyeket Európa alig kétszáz éve fedezett fel magának,
változatos és több kultúrkört felvillantó képeket fest a középkori nőkről.
Firdauszí (934-?1025/6) nagy műve, a "Királyok könyve" népe
történelmének, mítoszainak közvetítése mellett tükrözi az irániak nőeszményét,
a női divat és életvitel mozaikjait is. Hamadání (969-1007), Harírí
(1054-1122) és más szerzők verses prózai műveinek, a modoros és kissé
körülményes szövegezésben készült makamáknak szintén állandó szereplői a
különböző korú és társadalmi helyzetű nők.
Az útleírások - melyekből az iszlám birodalmának óriási területén
kalandozó, illetve a kötelező zarándoklatot megtevő szerzők tolla alatt számos
született az évszázadok során - ugyancsak hírt hoznak a női viseletekről
és frizurákról, a szépségideálról, valamint hétköznapi és ünnepi szokásokról.
Az egyik legkiemelkedőbb könyv e műfajon belül a nagy világutazó, Ibn
Battúta (1304-?1369) műve, aki színes beszámolókban mutatta be a mekkai,
sirázi, ládziki nőket.
A kimagasló eredményekben gazdag, nem muszlim tudósok tudásából is bőségesen
merítő medicina egykori forrásai is gyakorta tartalmaznak részleteket a
nőkről: a női betegségekről és egészségvédelemről, illetve a női
szépségápolásról, miként például a híres aleppói orvos, al-Sirází munkái.
A forráscsoportok sorában végezetül megemlíthetőek még a középkori iszlám és
keresztény világ azon ikonografikus alkotásai, melyeken muszlim nők láthatók.
Egyrészt azok - a főként perzsa - miniatúrák, amelyekkel az irodalmi
művek lapjait díszítették; másrészt pedig olyan képek, melyeket az egykori
keresztény művészek hagytak örökül a számukra különös keleti világ lakóiról.
A forrásbázis vázlatos bemutatása is bizonyítja, hogy a középkori muszlim
nőtörténet kutatását gazdag szöveges és képi anyag segíti, ugyanakkor
kiemelendő, hogy a források megoszlása időben és területenként meglehetősen
egyenetlen, a kútfők információértéke és terjedelme nagy mértékben különböző.
A témát érintő vizsgálódás bővíthető lenne azoknak a forrásoknak az
értelmezésével, melyek a középkor nem muszlim szerzőinek tollából valók.