Erasmus 1467. okt. 28-án Rotterdamban született. Atyja Gérard de Praet goudai polgár volt Hollandiában. Anyját, ki egy zevenbergeni orvosnak volt a leánya, Margitnak hivták, vezetéknevét a följegyzések nem ismerik. Minthogy Gérard a leányhoz való viszonyát szülei és rokonai ellenzése miatt nem törvényesíthette, sőt azok őt talán könnyelműbb természete miatt a szerzetesi életre akarták kényszeríteni, titokban elmenekült Rómába, hol másolással tartotta fenn életét; később pedig, mikor szülei Margit halálának hazug hirét közölték vele, a szerzetesi életre szánta magát. Margit a gyermek nevelésének szentelte életét és az anyai nevelés meg is látszott fián, mivel Erasmus az életrajzirók szerint anyjától sajátította el nőies természetét.

Öt éves korában Utrechtbe került, négy év mulva meg Denventerbe, hol a "közös élet testvérei"-nek iskolájában rendkivüli előhaladást tett, két évi ott tartózkodás után állítólag könyvnélkül tudta Vergiliust, Horatiust és Terentiust. Hegius Sándortól a görögben is nyert némi oktatást. Előbb anyját, majd csakhamar atyját is elveszítvén, visszatért Goudába. Majd a herzogenbuschi szerzetesiskolában töltött két évet. Gyámjának tartós, sőt zaklató késztetésére, de kivált egy Werden Cornelius nevű barátjának kecsegtető szavaira, noha majdnem három évi ellenszegülés után, belépett a steini kolostorba. Öt évig (1486-1491.) volt a kolostor lakója, de valódi hivatottság nélkül szánván el magát a rendi életre, igazi megnyugvást lelkének a kolostori élet nem adott. Tanulmányai elősegítésére azonban végtelenül jótékony befolyással volt, mivel egy Hermann nevű barátjával aki némi költői tehetséggel volt megáldva, szorgalmasan gyarapította ismereteit, sőt nehány kisebb iratával kiváló irói tehetségének is bizonyságát adta. Igy a többek közt már itt kezdhette az Antibarbari c. művét.

A tanultságáról elterjedt hírnek köszönhette, hogy Bergen Henrik cambraii püspök, mikor a bíborosi méltóság kieszközlése végett Rómába szándékozott menni, Erasmust akarta magával vinni és az előljáróságnál kieszközölte, hogy a fiatal szerzetest ebből a célból vele engedjék el. Azonban a római utazás elmaradt, ahelyett a szellemes és tudós Erasmus mint magántitkár élt öt esztendeig a püspök oldala mellett. Cambraiből a püspök igéreteivel a párisi egyetemre ment, hogy kivált hittudomár ismereteit tovább bővítse. Pártfogójának inkább csak igéretben álló segítsége mellett sanyarú napokat kellett a Montaigu-intézetben töltenie. Sorsán később gazdag angol ifjak nevelésén elvállalásával könnyített, akik közül egyik, Mountjoy lord háláját szeretett nevelője iránt tekintélyes évdíj adományozásával éreztette. Ezen növendékének a számára irta Opus de epistolis conscribendis c. művét, melyet átdolgozva és csak sokkal később, 1522-ben tett közzé. Párisi tartózkodása különösen nevezetes marad szellemének kifejlődésében; itt ugyanis teljesen az irodalmi tanulmányoknak szentelte magát. A görög nyelvnek is nagy hévvel feküdt neki és hogy annál nagyobb eredménye legyen törekvésének, görög műveket, így Lucianus párbeszédeit és Euripidesnek nehány tragédiáját latinra fordította, mivel tanítóra nem akadt, hogy más uton tanulhasson.

Egy Hollandiába, majd Orleansba tett utazás után 1496-ban Mountjoy hivására Angolországba ment át, hol megelégedettségben boldog napokat töltött és egész életére kiható baráti frigyeket kötött. Barátjai közé sorozhatta Morus Tamást, a hires angol államférfiut, a történelmi multnak ezen megragadó jellemű alakját, Colet Jánost, a buzgó és jámbor életű papot. Sőt megszerezte Henrik hercegnek, a későbbi VIII. Henriknek barátságát is. Oxfordban az egyetemen körülbelül egy évet töltött és Grocyn meg Latimer társaságában a görögnyelvi ismereteit bővítette.

Angolországi időzését hat évi hányatás követte, mely alatt Erasmust az anyagi gondok is nem kevéssé keserítették. E hat év alatt majd Párisban, majd Orleansban, majd Louvainben találjuk. Munkásságának javarészét a theologiára és a görögre fordította. Saint-Omerben megismerkedik egy Vitrier nevű szerzetessel, aki különösen az egyházi atyákkal foglalkozott. Ennek hatására fordította Erasmus is figyelmét az egyházatyákra, kiknek iratait később fordította és kézirataikat javította. Erasmus első sorban Colet és Vitrier alakját tartja követendő mintának. Mindhármuk közös célja a világi tudományok újraélesztésén kivül az oktatásnak és ha lehetséges, megromlott erkölcsöknek javítása volt.^[4] Időközben, mivel legelső pártfogója, a cambraii püspök is teljesen magára hagyta, művei élén az egyházi és világi nagyokhoz intézett ajánló sorokkal igyekezett sanyarú helyzetén segíteni. 1500-ban Párisban közrebocsátja a Collectanea Adagiorum Veterum c. gyűjteményét, mely a klasszikus világ csodálatos ismeretéről tett bizonyságot és úgy ezen, mint későbbi megbővített alakjában dicsőséggel hordozta végig Erasmus nevét Európa országaiban. Görögből készített fordításaival szintén nagy szolgálatot tett a tudós világnak, mert sok tanulni vágyó ember figyelmét a görög világra fordította és hathatós ösztönzést adott a görög nyelv tanulására, másrészt a tudományos tekintetben szűk körben mozgó kornak a kutatásokhoz utat nyitott. 1502-ben adta ki az Enchiridion militis Christiani-t (A keresztény katona kalauza) c. hitbuzgalmi művét, mely időfolytán számtalan kiadást ért. Ez egyike azon műveinek, melyet legtöbbször fordítottak le más nyelvekre is.

Nagy tudománya és már ezen időben rendkivüli hire miatt többen igyekeznek Erasmust állandóan lekötni. Igy Utrechti Adorjánnak, a későbbi VI. Adorján pápának, ösztönzésére meghivják Louvainbe az egyetemhez; ezen ajánlat elől azonban azzal a kifogással tért ki, hogy nem tud eléggé hollandul. Később Szép Fülöp akarta udvarához megnyerni, de a fejedelmi ajánlat is hajótörést szenvedett tudósunk függetlenségi hajlamán.

Különben is ebben az időben az olaszországi utazás terve foglalkoztatta; Olaszországban, az akkori művelődésnek ama kiválasztott földjén, akarta megnyerni tudományos törekvéseire az avatást. Ezért szivesen fogadta angolországi barátainak meghivását, mivel azt vélte, hogy az eszközöket a költséges utazásra bőkezű ismerőseitől ott könnyebben összeszerezheti. 1505 végétől 1506 tavaszáig tartott ezen második angolországi időzése. Új ismerősöket és új pártfogókat szerzett magának, így Warham érseket és kancellárt, Pace Rikhárdot és Tunstallt. Irodalmi emléke a látogatásnak Lucianus több művének fordítása, melyet Morus Tamással közösen végzett.

Végre az annyira óhajtott tervet megvalósíthatja, elindulhat, vágyainak célpontja felé: Italiába, mert ezt az utazást úgy tekintette mint tanulmányainak betetőzését irói hirének megállapítását. 1506 második felétől 1509 ápriliséig időzik Olaszországban. Sorra látogatja ennek kiválóbb tudományos középpontjait: Turint, Bolognát, Florencet, Velencét, Paduát, Rómát és Nápolyt. Velencében Aldus Manutiusnál, a világhirű könyvkiadónál nyomatja ki Euripidesnek görögből lefordított Hecubáját és Iphigeniáját, 1508-ban a megbővített Közmondások-at (Adagiorum chiliades.) Az olasz tudósok mindenütt tárt karokkal fogadják, Rómában a legmagasabb főpapi körök szeretnék a kereszténység és tudományosság középpontjában örökre visszatartóztatni. De Erasmust a megváltozott körülmények hirtelen visszaszólítják Italiából. Angolországban VIII. Henrik jut a trónra kinek uralkodásától a tudományok aranykorának felvirradását remélték. Mountjoy, Erasmus régi barátja, sürgetve-sürgeti, hogy siessen Angolországba, Warham pedig egyházi javadalmat igér neki.

1509. juliusában már Angliában találjuk, ahol Morus Tamásnál tartózkodva írja meg "A Bolondság dicsérete" (Encomium Moriae) hirhedt könyvét, melyben kiméletlen támadást intézett korának erkölcsi romlottsága és a lábrakapott visszaélések ellen. Barátjai és pártfogói mindent megtettek, hogy Erasmus jól érezze magát közöttük; ő azonban elégedetlen természeténél fogva állandó panasszal töltötte meg jóakarói fülét. E hosszú angolországi időzése alatt sok művét bocsátotta közre. Cambridge-ben az egyetemen a görögnyelv tanításával foglalkozván lefordította Gaza görög nyelvtanát; Colet Jánosnak, a londoni Sz. Pál-templom dékánjának 1509-ben alapított iskolája számára több könyvet írt, így a "De duplici copia verborum ac rerum" című stilisztikát. Itt keletkezett a Tanítás módszere (De ratione studii) is, melyet 1511-ben adott ki nyomtatásban. 1511-1513-ig leginkább Cambridge-ban tartózkodik, ahova Fisher rochester-i püspök hivta meg és az egyetemen előadásokat tart a görög nyelvből.

Várakozásaiban csalódván 1515-ben Istenhozzád-ot mond Angliának. A kiadásra már majdnem készenálló műveinek, az Újszövetségi Szentirás latin fordításának és Sz. Jeromos műveinek sorsa is késztethette a távozásra, mivel a könyvnyomtatás Angolországban akkor még csak gyermekéveit élte. Gentben, Anversben, Bergenben rövidebb ideig tartózkodván Németországba utazik. Utjában mindenütt, de kivált Mainzban és Schlettstadtban fejedelmeket illető hódolattal fogadják. Ettől fogva nehány éven át bámulatos és majdnem királyi tekintélynek örvend. A humanisták közelből és távolból vándorolnak hozzá, hogy lássák és beszéljenek vele. "Mindenki csodálta, dicsőítette, aki nem akarta, hogy a Muzsák birodalmában idegennek tekintsék", írja róla Camerarius, egyik fiatalabb kortársa. VIII. Henrik, a brüsseli udvar, I. Ferenc francia király, Ernő bajor herceg, Canossa bíboros, mint bayeuxi püspök fényes ajánlatokkal igyekeznek állandóan a maguk körébe vonni, azonban minden törekvésük hiába esik, mivel Erasmus többre becsülte az irodalmi munkásságára föltétlenül szükséges függetlenséget az állandó lekötöttségnél.

1515-től 1521-ig állandóan utazgatik. Könyveinek kiadása végett többször megfordul Baselben. Első izben 1515-ben időzik ott és becses baráti összeköttetéseket szerez, melyek később nem kevéssé fogják ösztönözni, hogy e kedvére való várost állandó tartózkodásra válassza ki. Majd negyedszer is ellátogat Angolországba, honnan Flandriába siet és ott mint királyi tanácsos a tizenötéves V. Károly nevelője számára könyvet ír a fejedelemnevelésről (Institutio principis Christiani.) Brüsselből visszasiet Baselba, ahol az Ujszövetségi Szentirás görög-latin szövegű kiadását nyomtatja, melynek latin részét görögből maga fordította. Műve az 1516. év elején X. Leó pápának ajánlva jelent meg s még szerzője életében részint kétnyelvű szöveggel, részint csupán a fordításban latinul, részint átültetve német, holland és cseh nyelven hetven kiadást ért, a kiadások száma napjainkig pedig megközelíti a háromszázat. Ugyanezen évben adta ki többek közreműködésével Sz. Jeromos műveit, melyekkel már 1499 óta foglalkozott. Közmondásai újra átdolgozva jelentek meg.

1516 őszén megint Brüsselben találjuk, ahonnan a theol. kar meghivására Louvainbe megy át, ahol hosszabb ideig tartózkodik. Itt 1517-1518-ban a collegium trilingue alapítása foglalkoztatja. Louvaini tartózkodása idejében érték azok a heves irodalmi támadások, melyekben ama kornak egynehány hírneves hittudósa a tőle kiadott Szentirást birálván a magyarázatokban előforduló tévedéseket és hibákat vagy a Vulgatától való eltéréseit tették fogas vizsgálat tárgyává. Az ellenfelek, etaples-i Lefèvre Jakab, Latomus Jakab louvaini tanár, Lee Edvard, a későbbi yorki érsek, Stunica Jakab alcalai egyetemi tanár, Carranza Sanchez calahorrai kanonok, Egmond Miklós kármelita szerzetes, leginkább azt rótták meg, hogy Erasmus az eredeti bűnt Pelagius szerint, a feltámadást Arius szerint fogta fel, meg hogy a hagyományos szövegen is változtatott. A vitatkozások egészen 1530-ig kinyúltak, noha az ellenfelek egy részét a pápa és Erasmusnak királyi pártfogói elhallgattatták.

Hasonló zaklatásokat kellett kiállania a vallásújítók részéről is. Többeknek meggyőződése volt, hogy Erasmus iratai nélkül a felvilágosodottság nem terjedt volna el Németországban s nélküle a német nemzet megmaradt volna vallási egységében. Mikor tehát Luther újításával fellépett, a Luther pártjához tartozók rendkivüli előzékenységgel és hódolattal voltak eltelve Erasmus iránt, mert azt remélték, hogy szövetségesre találnak benne, mivel megelőzőleg ő is oly merészen ostorozta a visszaéléseket. Erasmus azonban, noha kezdetben nem tagad meg némi érdeklődést Luther ügye iránt, mégis tartózkodólag viselkedik. Külömben semmitől sem irtózott annyira, mint az erőszaktól; rá nézve a vallási kérdések megitélésében a tudományok előhaladására és virágzására várható haszon mondhatni döntő szempont. Meggyőződése szerint ily fontos kérdéseket nem lehet a szenvedélytől és becsvágytól vezettetve jó végre juttatni. Mikor aztán a Luther-keltette vihar többé elnyomható nem volt és rá meg pártfeleire kimondották a birodalmi átkot, Erasmus mind jobban visszavonult. "A katholikus dogmához ragaszkodva minden törekvését arra irányozta, és ezt érdeméül kell betudni, hogy a nép javán munkálkodjék, amelyet az ő erkölcstanával igyekezett megtartani az engedelmesség és a hagyomány korlátai között anélkül, hogy e törekvésében nagyon nyugtalanította volna, hogy vajjon saját eszméivel összehangzásban van-e, vagy nincs ez egyeztető kisérlet. Meggyőződését megőrizte anélkül, hogy azért a hagyomány-szentesítette tanításokat megtámadta volna. Ő a szó igaz értelmében conservativ, aki nem újít, hanem inkább a java-ismereteket terjeszti, vagy még inkább tudós, aki a régi kor szellemét akarja terjeszteni; a gyakorlatias gondolkozásnak és józan észnek ezt a forrását. Inkább óhajtott az egyház kebelében maradni, ahol megőrizhette lelke békéjét, amely az ő állandó álma volt."^[5]

Ezt az annyira becsült nyugalmat azonban Louvainben tovább nem találhatta meg. A theologusok támadásai vele szemben mind élesebbekké váltak. Ezért 1521. őszén ott hagyja Louvaint és Baselbe telepedik át, melynek szép fekvése, megnyerő bánásmódú lakossága és ottlakó tudós barátai: Beatus Rhenanus, az Amerbachok, Froben már régtől fogva nagy vonzó erőt gyakoroltak rá. Ebben még a hitviták nem mérgesedtek volt el, a városban magában nagy rend uralkodott, úgy hogy itt öreg napjaira nyugalmas otthont vélt találhatni. Maga a lakosság rendkivüli tiszteletben tartotta a nagy tudóst és ragaszkodását és hódolatát iránta még a később bekövetkező válságos időkben is megőrizte.

Egyelőre Frobennek, művei kiadójának vendégszeretetét élvezte, aki egy kerti lakást bocsátott rendelkezésére, hogy háboritatlanul dolgozhassék. Azonban Erasmus már az 1522. év őszén alkalmas helyiséget bérelt, melyet tudományos foglalkozásának és egészségi állapotának megfelelően rendezett be. Eleinte még arra is gondolt, hogy Brabantba utazik V. Károlyhoz. Ez időtájt értesült X. Leo haláláról és VI. Adorjánnak, az ő honfitársának és hajdani pártfogójának trónraléptéről, akit levélben üdvözölt és egyik kiadását, Arnobius Commentariusát a zsoltárokról, neki ajánlotta. 1523-ban a pápa meghivására Rómába indult, de egészségi állapota rosszra fordulván Konstanzból visszatért Baselbe. Ez időtől fogva aztán 1529-ig megszakítás nélkül Baselben tartózkodott.

Ezalatt a nyolc év alatt kifejtett munkássága úgy tartalom, mint a kiadott művek tekintetében bámulatos mértéket mutat; ezen években jelentek meg apróbb műveit nem is számítva "A gyónás vezérfonala" (1524.), Aranyszájú Sz. János néhány prédikációjának fordítása; az egyházi atyák közül kiadja Sz. Hilarius, Ambrus, Irenaeus, Ágoston műveit, továbbá Lactantiusnak "De opificio Dei", Pliniusnak "Historia Mundi" c. művét és Seneca Tragédiáit. 1522-ben jelent meg "A levélirás művészete" (Opus de conscribendis epistolis), 1525-ben a "Nyelvhasználat és nyelvrontás" (Lingua sive de linguae usu atque abusu), 1526-ban az "Oktatás a keresztény házasságról" (Institutio Christiani matrimonii), 1528-ban a Ciceronianus és A görög és latin nyelv szavainak helyes kiejtése (De recta Latini Graecique sermonis pronunciatione dialogus.) Ezen években nyeri végleges alakját a Beszélgetések (Colloquia) c. műve is. 1522-1524. jelent meg Sz. Máté, Sz. Márk, Sz. Lukács, Sz. János evangéliumának paraphrasisa; ezek közül az elsőt V. Károlynak, a másodikat I. Ferencnek, a harmadikat VIII. Henriknek, a negyediket Ferdinánd főhercegnek, Az Apostolok cselekedeteit 1524-ben VII. Kelemen pápának ajánlotta.

Ezen kiadásokon és műveken kivül, melyeknek új kiadásai is egymást érték, idejének javát irodalmi vitára kellett fordítania. E vitairatok közül 1523-ból származik a Hutten Ulrik Kihivására irt "Spongia adversus aspergines Hutteni" c. cáfolata. Pártfogói már régen biztatták, hogy szálljon síkra Luther ellen és ezzel hazudtolja meg azok állítását, kik Luther pártfelének hirdették. Eddig gondosan megőrzött semleges álláspontjából azonban mindaddig nem lépett ki, míg az irodalomban elfoglalt elsőségét nem kellett féltenie. Végre mikor Luther alig leplezett kihivással intette tartózkodásra, Erasmus fellépett Luther ellen. A De libero arbitrio diatribe c. támadóirat 1524 szeptemberében jelent meg. Luther a fatalizmusig megy az emberi akarat magyarázatában; szerinte a szabadakarat isteni kegyelem nélkül a rosszra vezeti az embert. Erasmus vele szemben a szabadakaratnak kath. szempontú felfogását védelmezte.

Luther felelete a "De servo arbitrio adversus Erasmum" csak egy év mulva jelent meg; Erasmus erre a Hyperaspisres-szel felelt. A küzdelem azonban tovább folyt és csak 1527-ben ért véget.

Erasmus fellépése elé a fejedelmek és a pápa nagy várakozással tekintettek, a mű megjelenése után elhalmozták dicséreteikkel. VII. Kelemen azt iratta, hogy jámborságának és irata által tett szolgálatának megjutalmazására csak a kellő alkalmat várja. V. Károly meg ezt irta: "Erasmus egyesegyedül tette meg, amit a császár, a pápák, a fejedelmek és a tudósok eddigelé nem tudtak megtenni". Erasmus helyzetén e fellépése nem sokat változtatott, sőt az részben még nehezebbé, elszigeteltebbé változott; ezután ugyanis Luthernak svájci és németországi követői őt tekintik a legnagyobb ellenségüknek, ellenben a katholikusok továbbra is csak Luther főtámasztékának tartják. Beda Natalis, a párisi egyetem ügyésze 1526-ban keresztülvitte a Sorbonne-ban, hogy Erasmus Beszélgetéseit elitélték és használatukat eltiltották, noha az egyetem határozata egyelőre nem került nyilvánosságra. 1529-ben jelent meg a carpi herceg Albertus Pius támadó irata Párisban. Erasmus helyzete már ekkor Baselben is tarthatatlan volt. Oecolampadius Baselben izgatásaival és erőszakos fellépésével keresztülvivén a vallásváltoztatást, Erasmus élete többé nem volt biztonságban.

Ekkor 1529. áprilisében átköltözött a nem messze fekvő breisgaui Freiburgba, ahol a katholikus vallás megrendítetlenül állott és ahonnan a baseli könyvnyomtató műhellyel könnyen fenntarthatta összeköttetését. Átköltözése után itt írta 1529-ben a "De pueris statim ac liberaliter instituendis libellus" c. művét. Ugyanezen évben Fisher John közreműködésével öt ívrétű kötetben kiadta Aranyszájú Sz. János műveit; 1530-ból származik továbbá a "De civilitate morum puerilium libellus"; 1531-ből az "Apophthegmatum sive scite dictorum libri sex", melyet 1532-ben még két könyvvel bővített. Ez idő alatt a vallási mozgalmakra mérséklőleg igyekezett hatni. Az augsburgi gyülésen 1530-ban nem jelent meg egészségének nem kielégitő volta miatt, de Campeggio bíboroshoz írt levelében óvja a katholikusokat a tulságos szigortól s kivált attól, hogy az ügy eldöntését a fegyverektől tegyék függővé. Azt remélte ugyanis, hogy a halálos sebek idővel behegednek, kivált ha az újítóknak némi engedményeket tesznek, mint Csehországban. Viszont Melanchthonnak irván kifejezi, hogy óhajtandó, hogy az ő hitfelei makacsságukkal és támadásaikkal ne ingereljék a fejedelmeket háborura. Az augsburgi gyülésen a katholikusok és újítók összebékéltetése nem sikerülvén, a következő évben még egy kisérletet tesz "De amabili Ecclesiae concordia liber"-jével, mely azonban szintén eredménytelenül hangzott el.

A végső éveket, melyek olyan előrehaladott életkorban már az aggsággal járó súlyos megpróbáltatások miatt is kevésbé elviselhetők szoktak lenni, nála különösen nehezekké tették mind nagyobb fokra hágó betegeskedése, barátainak elhalása, a támadások, melyek még mindig özönével hullottak fejére és amelyeknek visszaverése minden okossága mellett is terhes és semmiesetre sem kellemes munka volt. Meg kellett érnie azt a véres tragédiát is, hogy legjobb barátjai Morus Tamás és Fisher János a rochesteri püspök, a bakó keze alatt vérzettek el és épen VIII. Henrik által, akit annyiszor magasztalt, mint a vallás védőjét. E szomorú idők emléke a "De praeparatione ad mortem" 1534-ből.

Most már Freiburg éghajlatát sem találja oly kellemesnek, mint ottani tartózkodásának kezdetén, az életmód még az ő nagy jövedelmei mellett is szerfölött költségesnek tünt fel. Ekkor arra határozta el magát, hogy Freiburgot odahagyja és engedve Mária királyné sürgetésének Brabantba utazik. Mielőtt azonban Németalföldre ment volna, baseli barátaitól még búcsút akart venni. 1535 augusztusában érkezett Baselbe, ahol "Ecclesiastes sive de ratione contionandi" c. művét bocsátotta sajtó alá. Utját azonban nem folytathatta és betegsége miatt majdnem az egész telet ágyban töltötte. A munkával még ekkor sem tudott felhagyni, ugyanis ekkor készítette elő Origenes műveinek kiadását, melynek közrebocsátásában megakadályozta halála, mely hosszas szenvedés után az 1536 év jul. 11 és 12-ike közötti éjjelen következett be. Vagyonát, mely készpénzben mintegy 7000 aranyra rúgott (60.000 kor.), Amerbach Bonifác baseli egyetemi tanárnak hagyta; arany és ezüst serlegekben s más drágaságokban majdnem királyinak mondható kincséből többi barátai szintén kaptak emlékeket; a szegények segítésére, férjhez menő leányok támogatására és jó reményű ifjak iskoláztatására is tekintélyes összeget juttatott.

Összes műveit 1540-ben Beatus Rhenanus 9 kötetben, később 1703-1706. Leydenben Leclerc 10 ívrétű kötetben adta ki. Ezekből a könyvek mai alakjában 40 testes kötet is kitelnék; már ebből fogalmunk lehet roppant irodalmi munkásságáról.

Irodalmi jelentőségére nézve idézem egyik méltatójának szavait: "Az ő sokszerű és a szükséges segédeszközök megszerzésében való nehézség mellett kétszeresen elismerésre méltó ismeretei nemcsak a görög-római, hanem az egyházatyák irodalmában is; pihenést nem ismerő munkássága, termékenysége és sokoldalúsága az alkotásban, noha állandó lekötöttséghez nem szabódó életmódja, betegeskedése meg más kelletlenségek is állandóan zaklatják; a latin nyelvnek oly művészies és mégis mesterkéletlen kezelése, noha gondolkozása és érzelemvilága oly sok tekintetben eltér a régi kortól; gyors felfogása és a gondolatoknak találó kifejezése; előadásában a rendkivüli kellem, élénkség és mozgalmasság; finom, klasszikus, de mindazonáltal minden pedánsságtól ment ízlése; egyetemes látóköre és csodálatos emlékezőtehetsége: mindezen tulajdonságai felköltik bámulatunkat és számára mindenkoron biztosítják a tudományok megújhodásának korszakában az első helyet."^[6]

Nem válhatok meg Erasmus életétől anélkül, hogy ne érinteném a hitújításhoz való viszonyát. Úgy akkor, mint később sokan vádolták kétszinűséggel és gyávasággal, hogy nem állott Luther pártjára. Igen találó Paulsen itélete, mely igazságot szolgáltat Erasmusnak. A szemrehányás - olvassuk Paulsennél, - kevés lélektani belátásra és nagy elfogultságra vall. Már magában véve is aligha méltányos azt kivánni egy olyan férfiútól, aki az egész tudós világ vezetését kezében tartja, azt kivánni, hogy magát egy majdnem 20 évvel fiatalabb ember alá rendelje, kinek neve néhány évvel azelőtt még sehol sem volt hallható, kivéve az Elbe melletti, műveltségben hátramaradt helyet. Annál kevésbé méltányos az itélet, mivel Luther épen nem arra felé indult, ahová Erasmus akart jutni. Erasmus szemében mindig az volt a vezérlő eszme, hogy megújulás az egyházban, a történeti életnek adott és szükséges formája nála a római katholikus egyház, ez a művelődés és erkölcsiség hordozója Nyugaton. Az egyház szétrombolásában nem tudott semmi jót látni.^[7]

Szükséges volt Erasmus életének e rövid áttekintése, hogy annál inkább megérthessük munkásságának azon oldalát, mellyel az iskolai életnek, a nevelésnek, a módszernek javításán fáradozott és a hatást, melyet kortársainak nézeteire gyakorolt. Művei számtalan kiadásban forogtak közkézen és így az ő eszméi a legnagyobb körben terjedtek el. Ebben is áll az ő pedagogiai működésének legnagyobb érdeme. Ugyanis őt nem tekinthetjük az újabbkori pedagogia megalapítójának, ő inkább műveiben elszórva megújítja a régieknek: Plutarchosnak, Quintilianusnak, Platonnak és Aristotelesnek a nevelésre vonatkozó gondolatait és műveinek példátlanul álló elterjedésével beviszi azokat kartársainak gondolkozásába. Ha nem is alkotott egy rendszeres és a nevelésnek minden ágát magában foglaló pedagogiai munkát, mindazáltal műveiben szétszórva megtaláljuk a nevelésnek majd mindegyik kérdését. Amit tanítványa, Vives elméletileg és egész rendszerben kifejtett, amit Melanchthon, Sturm és mások gyakorlatilag igyekeztek megvalósítani, mindannak csiráját megtaláljuk Erasmus pedagogiájában. Az újabbkori vívmányok legtöbbjének alapelvei tőle származnak s a philanthropizmus eszméi bár elszórva, de meglepő teljességgel fellelhetők műveiben, ahogyan később Rousseaunál, Basedownál kifejtve látjuk.

Erasmusnak ifjúkori fejlődése, később meg pályája elég alkalmat nyujtottak, hogy a nevelés kérdéseivel foglalkozzék. Említettük már, hogy mint öt éves gyermek az utrechti káptalani iskolába került, ahol kevés hajlamot mutatott a középkori iskolai tudományok iránt. A tanulók sok olyasmit tanultak, amit később el kellett feledniök, azt is a legnagyobb kínzások között. Deventerben már haladottabb felfogás uralkodik, a tanítók bánásmódja is sokkal emberiesebb volt; tehetségét felismerték és egyik tanítója, Sintheim egy napon megjövendőlte, hogy növendéke a tudományosságnak legfelsőbb fokára fog eljutni. Hasonlóan nyilatkozott Agricola is, aki a deventeri iskolát gyakran meglátogatta. Erasmus nem feledte el ezt a buzdítást és Agricolának meg Hegiusnak emléke teljes életén át egész melegséggel tölté el. Annál nagyobb keserűséggel emlékezett meg a herzogenbuschi iskoláról. Egy igen emlékezetes epizódját ez iskolai életnek majd alább hozom fel. Később, mikor régi vágya beteljesült és a párisi egyetemen folytatta tanulmányait, az egészségtelen táplálék és a rossz lakás a Montaigu-kollégiumban nemcsak a egészségét veszélyeztette, hanem előljárójának szélsőségei és szűk látóköre minden szépet és jót ki akartak irtani belőle. "Nem nyertem semmit sem ezzel az élettel, mint csupán elgyengült és beteg testet és csomó élősdi rovart. A táplálék oly rossz és oly kevés volt, hogy sok lehetséges tanuló néhány hónapi ott létel után meghalt, megvakult, eszét vesztette, vagy bélpoklosságba esett."^[8]

De nemcsak mint tanulónak volt alkalma tapasztalatokat szerezni, hanem mint neveléssel foglalkozó szakembernek is. Ifjú korától fogva majdnem állandóan vezette egy-egy előkelő ifjú nevelését. Montjoy lordnak tanulmányait Párisban irányitotta és a tanító meg tanítvány viszonyából az egész életen át megmaradó barátság fejlődött ki. 1498-1499-ben néhány hónapig egy lübecki kereskedő fiának nevelése van rábizva: Olaszországban a húsz éves Andrews Sándor érsek, Jakab király fia, van gondjaira bízva. Dicséretére válik, hogy mindig gondosan és pontosan megfelelt kötelességének és egész hévvel rajta volt, hogy növendékeivel a tudományt megkedveltesse, melynek elsajátitása neki oly sok törődésébe került.^[9] Attól, hogy mint nyilvános tanító valamely főiskolában működjék, nem az tartotta vissza, mintha a tanítói pályát nem szerette, vagy nem becsülte volna, hanem az, hogy akkor nem szentelhette volna magát egészen a tudományos foglalkozásnak, amely előtte mégis a legnagyobb fontosságúnak látszott.

Hogy azonban az iskolát szerette, munkáját figyelemmel kisérte és úgy tekintette, mint a tudományok feléledésének legjobb eszközét, azt kiemelnünk sem kell. Eléggé bizonyítják azon művei, melyek az iskola és tanuló ifjúság számára készültek és azok, melyek az oktatás kérdéseit tárgyalják.