Ha a testi nevelésre vonatkozó nézetei nem tüntetnek föl egész rendszert és emígy is csak különféle műveiből gyűjthetők össze, annál részletesebben kifejti az értelmi nevelésre vonatkozó gondolatait a gyermeknevelésről írott (De liberis liberaliter instituendis) művében.
A nevelés fontossága. A Gondviselés az állatokat ösztönszerű működésük végzésére több segédeszközzel látta el; az élő lények közül egyedül az embernek adott észt és egyúttal legnagyobb feladatot az oktatás munkájának juttatta. Az ember boldogulásának első, második és harmadik föltétele, szóval kútfeje a helyes oktatás és az okszerű nevelés. Azonkivül a gondos és erkölcsös nevelés minden erénynek is forrása. Ellenben a tudatlanságnak és rosszaságnak első, második és harmadik oka az elhanyagolt és hibás nevelés.[33] Még az állatokat is idomítani kell, ha természeti rendeltetésük szerint hasznukat akarjuk venni. Mindenki nagy gondot fordít rá, hogy, jó vadászkutyája és jó lova legyen, de nagyon kevesen gondolnak arra hogy olyan gyermekük legyen, aki szüleinek hasznára és díszére váljék, akire átruházhatjuk házi gondjaik egy részét, akinek kegyelete öreg koruk gyámola lesz, aki mint családfő és mint állampolgár derekasan megfelel kötelességeinek. Annál nagyobb azoknak hibája, akik minden egyébben ahhozértők szavára hallgatnak, csak épen a nevelés munkájában hajolnak az asszonyi szóra vagy még oly illetéktelen helyről jövő befolyásnak is engednek. Kivált a gazdagok szoktak keveset törődni gyermekeikkel, noha minél többje van valakinek, annál inkább rászorul az okosság szabványaira. Jobban gondoskodik gyermekei jóllétéről, aki megtanítja arra, hogy miképen kell boldogul élni, mint aki csupán a megélés föltételeiről gondoskodik. Az ember nem magától fejlődik, mint a növény, hanem emberré válik a nevelés által. "Midőn a természet fiat ad neked, az csak durva anyag. A te feladatod, hogy a hajlékony és bármily alakba gyurható anyagnak a legjobb formát megadd. Ha késlekedve végzed munkádat, vadállat kerül ki kezed közül, ha gondos leszel, úgyszólván isteni lény."[34]
A Szentirással azt hangoztatja, hogy a kellőleg nevelt ifjú atyjának öröme, dísze és támasza. Aki gyermekei nevelését elhanyagolja, olyasmit követ el maga ellen, aminél rosszabbat ellenség nem tehetne ellenségének. De a gondatlan atya nem csupán maga ellen vét, hanem vét az állam és vét Isten ellen is.
Nagyon tévednek, akik azt hiszik, hogy a bölcseségre csupán a tapasztalat által szert tehetnek anélkül, hogy a bölcselet elveit megismerték volna. Természetesen a tapasztalat utján szerzett ismeretek nagy hasznot hajthatnak, de csak a tudományosan kiművelt embernek.[35] A tudomány rövid uton megmutatja, mit kell megtenni, mit kell kerülni s nem a baj megtörténte után figyelmeztet, hogy "Ez rosszul sikerült, jövőre ügyelj!", hanem mielőtt belefogsz valamibe, hallatja intését: "Ha ezt megteszed, gyalázat és romlás száll a fejedre!"
Általános igazságként ki lehet mondani, hogy a természeti hajlamot vezeti a tudomány (ratio), a tudományt tökéletesíti a tapasztalat (exercitatio.).
Annál könnyebb az embert rávezetni a tudomány szeretetére, mivel semmitől sem irtózik annyira, mint a tudatlanságtól, ha t. i. a szülők gondossága azonnal megadja az érintetlen természeti hajlamnak a helyes irányt (si modo parentum industria naturam vacuam protinus occupavit.)[36]
Mikor kell kezdeni a tanulást? Erasmus a feljebbiek szerint a nevelésnek rendkivüli fontosságot tulajdonít. A "De liberis liberaliter instituendis" c. művében foglalkozik azon akadályokkal is, amelyek a nevelés munkáját kétségessé tehetik. Némelyek teljesen elhanyagolják gyermekeik nevelését, mások későn fogják rá a tanulásra, sokan olyanokra bizzák, akiktől csak silány dolgokat tanulnak.
Vannak anyák, akik gyermekeiket majdnem hét éves korukig ölben dédelgetik és csakhogy bohócaiknak nem tartják. "Még gyermekek", mondják. Igen, gyermekek, de alig fejezhető ki, mekkora fontosságuk van a gyermekkor amaz első mozzanatainak és hogy a nevelő munkája iránt mily keménnyé és érzéketlenné teszi a gyermeket az a kényeztető és laza nevelés, melyet engedékenységnek neveznek, noha valódi nevén megrontás. Nemde, az ilyen anyák ellen lehetne igazi okon keresetet indítani a rosszbánás címén? Ez az eljárás a mérgezésnek egyik neme és gyilkosság. A törvények büntetéssel sujtják azokat, akik a gyermekeket megbabonázzák, vagy a gyenge testecskét mérgekkel rontják meg; mit érdemelnek azok az anyák, akik a kisded legnemesebb részét a legártalmasabb mérgekkel teszik tönkre. Kisebb bűn a testet megölni, mint a lelket."[37]
Nem tíz éves korukban, annál kevésbé tizenhetedik életévükben kell kezdeni a nevelés munkáját, hanem mindjárt születés után, sőt még a házasságkötésnél, mivel a szülők sajátságai átöröklődnek gyermekeikre. (I. 498. F.) Korán át kell adni a gyermeket a tanító kezébe.
Némelyek azt hiszik, hogy nem való a munka abba a korba és azt is felhozzák, hogy miféle tanulékonyság lehet a gyermekekben, akik jóformán azt sem tudják, hogy ők is emberek. Ezt az állítást azzal cáfolja meg Erasmus, hogy mikép tarthatják alkalmatlannak azt a kort az ismeretek elsajátítására, melyben az erkölcsi nevelés alapjait le szoktuk rakni. "De amint az erényeknek vannak alapelemeik, épen úgy vannak a tudományoknak is." (Op. I. 500. B.)
A természet rendkivüli utánzó hajlamot oltott a gyermekekbe, úgy hogy bármit látnak, vagy hallanak, mindjárt utánozni iparkodnak. Ebből lehet következtetni a tanulékonyságra. Chrysippussal és Quintilianussal (Quint. Inst. Orat. I. l. 16.) azt vallja, hogy a gyermek a dajkák gondozása alatt három éves koráig maradjon. A dajkák és a szülők kötelessége lesz, hogy már ez alatt az idő alatt szoktassák az illemre és az erkölcsösségre. Amint beszélni kezd a gyermek, mindjárt alkalmas a tudományos ismeretek elsajátítására is. Természetes azonban, hogy rendszeres tanulásra fogni még nem lehet. Ugyanis alig találhatunk oly tanulékony elméjű gyermeket, akit ebben a korban a betanulásra, felmondásra és irásra rá lehetne szoktatni.(De pueris lib. instit. Op. I. 501. C.)
A gyermekek első oktatása abban áll, hogy tanítsuk tisztán és hiba nélkül beszélni. A humanistáknál és így Erasmusnál is majdnem az egész oktatás a nyelvekre van fektetve; ennélfogva nem feltünő az a rendkivüli nyomaték, mellyel Erasmus a nyelvbeli oktatást kiemeli. "Ez a kezdet nemcsak az ékesszólásra nézve főfő fontosságú, hanem az itélő erőre és minden tárgynak az elsajátítására is. A nyelvekben való járatlanság ugyanis minden tudományt megsemmisít, vagy megront, úgy a theologiát, mint az orvosi és a jogtudományt."[38] A nyelvek elsajátítása legkönnyebben megy a gyermekkorban. Egy német gyermek néhány hónap alatt tudatos vezetés nélkül megtanul franciául. "Hogy ha ily eredményt lehet elérni egy barbár és szabályokhoz nem igazodó nyelvben, amelyet másképen írnak, mint ahogy hangoztatják s amelynek sajátságos sziszegő hangzása és emberieknek alig mondható hangjai vannak, mennyivel könnyebben juthatni eredményhez a görög vagy a latin nyelvvel."[39]
A nyelvek elsajátítása különösen két tényező segítségével történik: az emlékezetével és utánzáséval. Az emlékező tehetség ereje legerősebb a gyermek korban. Ha felnőtt korban sikerül is valamely nyelvnek elsajátítása, a kiejtésen mindig megérzik az idegenszerűség. Helytelenül cselekednek tehát, akik az ifjakat csak tizenhat éves korukban fogják rá a nyelvtanulásra.
Téved azonban Erasmus, amikor azt állítja hogy a nyelvrokon nehezebben tanulja a latint, mint egy idegen.
A nevelő megválasztása. A nevelésnek egyik legfontosabb kérdése a nevelő megválasztása, noha igen sokan ebben követik el a legnagyobb hibát. Némelyek gyermekük nevelésével a legrestebb, a leglustább szolgájukat bizzák meg, akit már semmi munkára nem alkalmazhatnak, noha a nevelés a legnagyobb művészetet kivánná. Némelyeket fukar természetük tart vissza attól, hogy alkalmas nevelőről gondoskodjanak. Költséges lakomákra, kockajátékra, vadászatokra, udvari bolondokra több telik, mint a nevelésre, melynek kedvéért egyebekben takarékosnak kellene lenni. Erre nézve Diogenes Laertius és Plutarchus után egy adomát beszél el Aristippusról. "Midőn Aristippustól egy földi javakkal megáldott, de egyébiránt szűk látókörű ember tudakolta, hogy mennyiért vállalná el fia nevelését és a bölcs ötszáz koronát kért, ez így felelt: "Iszonyú díjat kivánsz! Annyival már egy rabszolgát lehet vásárolni!" Erre a bölcs ezt a találó választ adta: "Igy aztán egy rabszolga helyett két rabszolgád lesz: fiad, a kit rabszolga gyanánt használhatsz és a bölcselő, fiad tanitója".[40]
Ehhez hasonló hibát követnek el azok is, akiknek van belátásuk a nevelő állásának fontosságáról, de jobb meggyőződésüket feláldozzák barátaik kérésének. "Igy a gyermeknevelésben szép jártassággal biró tanítót mellőzik s egy hasznavehetetlent alkalmaznak csupán azért, mivel ez utóbbit a jó barátok ajánlották." (I. 498. D.)
Legjobb volna, ha a szülők maguk nevelhetnék gyermekeiket, ezáltal elkerülhető volna, hogy a nevelők hibái átragadjanak a növendékekre. A szülők ez alól a kötelesség alól rendesen azzal a kifogással bújnak ki, hogy mindenre nem érnek rá és nincs türelmük ekkora fáradsághoz. De mit nem tesznek meg, hogy gazdag örökséget hagyjanak rájuk. Noha a természet-adta kötelesség és azok előhaladása, akik előttünk a legkedvesebbek, ezt a fáradtságot megédesítik. "Nagyon kevéssé szereti a fiát, a kinek unalmára van, hogy oktassa."[41]
A régieknél azonban ez a feladat könnyebb is volt, mivel akkor a tudósok és műveletlenek között csak az a külömbség volt, hogy a műveltek helyesebben, választékosabban, tartalmasabban és nagyobb szóbőséggel beszéltek. Ez Erasmus korában nem volt úgy, mivel a tudomány nyelvéül egész Európában a latint használták. Mint utánzásra méltó példákat a nevelés munkájában a közelebbi kortársak közül kiemeli a frizeknél a Canter-testvéreket, azután Erzsébet spanyol királynét (+ 1504.) és főképen Morus Tamást, az ő angolországi barátját (1480-1535.), aki noha az államügyekkel nagyon el volt foglalva, még sem unta, hogy feleségét, leányait és fiát első sorban az isteni félelemben, másodszor a latin és görög nyelvekben oktassa.
De ha már teljességgel idegen nevelőre szorulnak a szülők, úgy erkölcsileg, mint a tudományosságban kifogástalan egyént alkalmazzanak.[42] Itt van szükség igazán szabad és komoly megfontolásra; nem azt kell választani, aki tolakodik, vagy aki hizelegve keresi kegyedet.[43] Dőreség volna, ha valaki fián akarná megkisérteni, hogy az alkalmazott nevelő jártas-e a tudományokban és hogy jellemes ember-e. Nagyon elitélendő azok eljárása, akik egyre-másra cserélgetik a nevelőt.[44]
A nevelő megválasztásával azonban a szülők minden kötelesség alól még nincsenek feloldva. Kisérjék figyelemmel mind a tanítót, mind a gyermeket, hogy mily előhaladást tettek a tanulásban. Igy vett részt a hires Aemilius Paulus fiai nevelésében mindig, amikor csak az államügyei engedték. (Op. I. 499. B.)[45] Ha a szülő hátramaradást vesz észre, járjon végére a mulasztásnak s ha nem találja megfelelőnek a nevelőt, alkalmasabbal cserélje föl.[46]
Hogy a nevelő megválasztásában és alkalmazásában miért kell ily rendkivüli gondot alkalmazni, azt Erasmus a Christiani matrimonii institutio-ban így okolja meg: "Nem könnyű dolog a gyermekek nevelése abban a zsengekorban és kiváló erény számba megy az ifjúság oktatása. Az emberek egész élete leginkább azoktól függ, akik a gyermeki lelket alakítják, továbbá azoktól, akik a szentbeszédekkel a népet tanítják és a fejedelmektől... A rossz ember vagy aki járatlan a gyermek-nevelésben, ha csak egy koronáért fogadják is fel, drágán van felfogadva. Sőt nem mindenki alkalmas a nevelésre, ha mindjárt tudós és jó ember is. Sokban hiányzik a kellő szelídség, másokban a szükséges türelem. De aki erre a feladatra rátermett, azt elég drágán megfizetni nem lehet. Amennyire fiad jólétét becsülöd, akkora jutalomra tartsd méltónak a jó tanítót." (Opera V. 715. D.)
Ezért azt követeli a szülőktől, hogy azokat, kik gyermekeiket a tisztes tudományokban kiművelik, részesítsék becsülésükben és szeretetükben úgy, amint a nevelők is szülői szeretetet tanúsítanak a gyermekek iránt.[47]
A nyilvános iskola-e jobb vagy a magánnevelés? Már a legrégibb időben foglalkoztatta a pedagogusokat az a kérdés, hogy nyilvános iskolába kell-e járatni a gyermekeket, vagy otthon kell-e tartani teljes kifejlődésükig. Quintilianus is hosszasan foglalkozik ezzel a kérdéssel és a nyilvános iskolázást ajánlja. Erasmus az elemi ismeretek elsajátitásának megkezdését a szülői háztól várja. Az akkori elemi iskola iránt nem nagy bizalomról tesz bizonyságot a következő nyilatkozata, noha inkább a fegyelmezés szempontjából indul ki: "Szépen gondoskodnak a szülők gyermekeikről, akiket alig négy éves korukban elküldenek egy olyan iskolába, amely egy tudatlan, durva, erkölcstelen, néha gyöngeelméjű, gyakran holdkóros, nehézkóros tanító vezetése alatt áll. Mostanság ugyanis nincsen olyan züllött, hasznavehetetlen, olyan semmiházi ember, akit a nagy tömeg alkalmasnak nem tart az iskola vezetésére."[48] Nem tartja a nőket sem alkalmasaknak arra, hogy az elemi ismereteket ők közöljék a gyermekekkel. A "közös élet testvérei"-nek intézeteiről is elitélőleg nyilatkozik s különösen azt rójja meg, hogy iskoláik egészségtelen és sötét zúgokban vannak és olyanokkal végeztetik a kis gyermekek tanítását, akik kevésbé tanultak, vagy akiknek tanultsága visszás irányt mutat, noha életmódjuk szigorúságát és józanságát nagyon dicséri.
A magániskolát nem tartja célravezetőnek és kimondja, hogy "az iskolának nyilvánosnak kell lennie, mivel külömben nem mehet iskola számba." Amit közösen végzünk, abban hamarább célt érünk, mert könnyebben féken tud tartani egy tanító több növendéket, mint hogy egy ember egy növendéket tudományosan neveljen.[49] A nyilvános iskola több tekintetben elsőségben van a magánnevelésnél, de viszont nem lehet elhallgatni, hogy a tömegben több erkölcsi fogyatkozás fordul elő, amelyek fertőző betegség módjára terjednek, azonkivül a tanító gondja sok tanulóra terjedvén ki, minden egyessel oly behatóan foglalkozni nem lehet. Idejárul az is, hogy a nyilvános tanítókat nem lehet változtatni, mivel azok alkalmazása mások akaratától függ. A nyilvános intézetekben a nyelvtant még alig pelyhedző állú fiatal mesterekre bizzák és azért, ennek elsajátításában csak felületességet lát a szemlélő, noha a nyelvtant csak az taníthatja sikerrel, aki mindennemű irókat végig forgatott.[50]
Avégett, hogy a nyilvános és magánnevelés hasznait össze lehessen kapcsolni, azt kivánja, hogy egy tanító ne legyen elfoglalva többel, mint csupán 5-6 tanítvánnyal. Ehhez igen közel áll az a más mód, hogy a nyilvános intézetbe járó tanulóknak otthon még külön tanítójuk is legyen, aki őket otthon magánlag is tanítsa. (Christ. matr. institutio. Op. V. 716. A.) Ezt a gazdagok könnyen tehetik, de hát mi történjék a szegényekkel? Vajha mindenkiről lehetne gondoskodni! Azonban, mivel ez nem kivihető, a gazdagokat terheli az a kötelesség, hogy a jótehetségű szegény gyermekeket taníttassák, vagy pedig tartsák fiaik mellett, hogy ugyanazon nevelő gondozása alatt fiaikkal egyenlő oktatásban részesüljenek. (Op. V. 716. B.)
Hogy Erasmus tanácsai nem voltak sikertelenek, arra felhozható a későbbi kor nevelése, mikor az előkelők iskolába járó fiaik mellett rendesen tartottak egy felnőttebb ifjút a magánoktatás végett. A művelődéstörténet meg azt mutatja, hogy a szegény ifjak nevelésében a tehetősek sok ideig jártak el Erasmus tanácsa szerint.
Igen figyelemreméltó az a kivánság, melyet Erasmus a nyilvános iskolázás javítása végett a "De pueris lib. instituendis"-ben kifejez. Úgy a világi, mint az egyházi hatóságnak gondoskodnia kellene arról, hogy azokat, akik a tanítói pályára készülnek, megfelelő módon készítsék elő hivatásukra. Ha pedig a hatóság erről nem intézkedik, legalább az egyes embereknek kellene erre tekintettel lenniök. (Op. I. 508. D.)
Ezzel függ össze azon gondolata is, hogy egyenesen állami feladatnak jelzi a nevelésnek helyes irányba igazítását. A kezdő fejedelem különösen arra ügyeljen, hogy az állam jólléte kivált a gyermekek helyes nevelésétől függ. Ennélfogva különös gondot kell fordítani a nyilvános és magániskolákra, úgyszintén a leányok nevelésére, hogy mindjárt a legjobb és legerkölcsösebb tanítók alatt szívják magukba Krisztus tanításait és az államra hasznos, tisztes tudományokat. (Inst. princ. Christ. Op. IV. 592. E.)
A fejedelemnek semmi sincs annyira érdekében, mint hogy alattvalói minél jobbak legyenek. (U. o. IV. 592. F.) A kortársak közül akadnak egyesek, de nem nagy számmal, akik az iskolákra való felügyeletet állami feladatnak vallják. E.-nál gyakran találkozunk azzal a véleménnyel, hogy az iskolák ügyeibe az államnak is bele kell szólania.
A tanító megválasztása. A fejedelmektől, városi hatóságoktól és főpapoktól a nyilvános iskolázásra nézve két dolgot kiván a feljebb kifejezett óhajtásán kivül: a tanító megválasztását és a tanító fizetésének érdeme szerinti rendezését. A tanító gondos megválasztását az a visszás körülmény sürgeti, amelyet Erasmus a nevelők alkalmazásánál is rikító színekkel bélyegzett meg, hogy egyik vagy másik előkelő embernek ajánlatára bárkit az iskola élére állítanak, ha majdnem tudatlan és romlott erkölcsű is; nem arra ügyelnek, hogy a polgárok legbecsesebb vagyonának: gyermekeiknek gondját igazán szívükön viseljék, hanem, hogy egy éhenkórászt megélhetéshez juttassanak. Ha véletlenül jóravaló embert találnak is a tanítói tisztre, azt sem veszik semmibe, épen mintha alsóbb rendű polgárról volna szó. Sőt jobban szeretik, ha jó ivópajtásra tettek szert, mint gondos tanítóra.
Tanítónak nem törődött testű ember való, noha előrehaladottabb korúnak kell lennie, akit igyekvése, gondossága ajánl s aki életének legnagyobb részét ebben a hivatásban töltötte. Ha ilyent a városban nem találunk, idegen helyről kell meghívni. Mikor több ajánlkozó között kell választást tenni, szorosan megvizsgálandó, hogy jó hírneve, a tudósok barátsága melyiket ajánlja inkább. Azt is kutatás tárgyává kell, hogy minő szülőktől származott, jó nevelésben részesült-e, jóravaló emberek társaságát és barátságát keresi-e, szereti-e a könyveket; vagy talán inkább gyönyörködik a mulatozásban, a szerencsejátékokban; meg kell figyelni továbbá szokásait, külső megjelenését és beszédjét, ügyelni kell, nehogy lassú észjárású, alacsony gondolkozású, indulatos természetű vagy hányaveti ember legyen. Még az arc, homlok és szem, szóval a kinézés is tekintetbe jönnek; fő bizonyságul jóravalóságáról pedig az fog szolgálni, ha minél derekabb férfiakat mutathat fel, akik az ő keze alól kerültek ki. (Dialogus de pronunc. Op. I. 915-916.)
Hogy az így gondosan megválasztott tanító a példás viselettel ne térjen el, nem kell az erkölcsileg kétes értékű polgárok körébe utalni, hanem a legjobb és legtiszteltebb polgárok társaságába kell juttatni, hadd lássa be, hogy abban a városban az erénynek és derék tetteknek van becse. A tanítói tiszten kivül más hivatalt nem viselhet. Míg tanítói működése tart, legyen mellette egy pályatárs, hogy egymást kölcsönös vetélkedésre buzdítsák, de a versengéssel járó keserűség nélkül.
Ha sikerült valamely iskola számára egy ilyen mintaszerű tanítót találni, természetesen arról is kell gondoskodni, hogy ne kivánkozzék el onnan egyhamar. Azonban E. véleménye szerint a fizetésnek nem kellene változhatatlanul megállapítottnak lennie, hanem annak mennyiségét a tanító szorgalma és a tőle elért eredmény szerint kellene szabályozni. Minél szorgalmasabban és nagyobb eredménnyel tanít, munkájának annál nagyobb jutalmát is lássa; ha pedig a várakozásnak nem felel meg, elsősorban érezze hanyagsága kárát. Ha a hozzá fűzött várakozást jóval felülmulja, annál nagyobb legyen a javadalma. (Dialogus de pronunc. Op. I. 916. A.)
Ezen elővigyázatot azért tartja szükségesnek, nehogy a fizetés nagysága a silányabb és tudatlanabb elemeket csábítsa, akiknek sokkal nagyobb a bátorságuk, mint az igazi tudósoknak. Kellő óvatosság nélkül könnyen megtörténhetnék, hogy a legjobb helyek a legméltatlanabbak kezébe kerülnének. (Opus de conscrib. epist. 1522. évi kiad. 26. l.)
Erasmus eszerint az érdemes tanítót jó anyagi helyzetben akarja tudni és azt kivánja, hogy társadalmi állása mintegy óvja meg a sülyedéstől. Tudományosság tekintetében is rendkivüli nagy követelményekkel van a tanító iránt.
A tanító tudományos ismeretei. Nem grammatikus az még, aki a latin köszöntésre hiba nélkül tud válaszolni nem hibázva sem a számban, sem az esetben, sem az egyeztetésben, noha a tömeg közönségesen megelégszik ezzel. A "De ratione studii" c. munkájában és a "Dialogus de pronunciatione"-ban fejtegeti, hogy minő fokú ismereteket kell várni attól, aki a tanítást választja élete feladatának. Nem szabad megelégednie annak a tíz vagy tizenkét irónak ismeretével, akik az iskolában előkerülnek, hanem a latin és görög iróknak egész körével meg kell ismerkednie, még ha a legelemibb ismereteket akarja is másokkal közölni. Ne mellőzze még az alsóbbrendűeket se, hogy mindegyik iróval legyen ismeretes.
Ha valakinek nincsen kellő ideje, vagy nem rendelkezik könyvekkel, az egyetlen Pliniusból is igen sokat tanulhat, sokat Macrobiusból és Athenaeusból, változatos dolgokat meríthet Gelliusból. De kivált a régi forrásokhoz kell visszatérni. A bölcseletet legjobban el lehet sajátítani Platontól, Aristotelestől és ennek tanítványától Theophrastustól, Plotinustól. A theologiában a Szentirás után legkiválóbb tanító Origenes, a legélesebb elméjű és legkellemesebb Aranyszájú Sz. János, a legtisztább Vazul. A latin egyházatyák közül Sz. Ambrust és Sz. Jeromost ajánlja. Ha minden egyes theologiai iróval nem is lehet részletesen foglalkozni, legalább általános ismeretet mindegyikről kell szerezni.
A költők miatt meg kell ismerkedni a mythologiával, a miben Homeros, a költők atyja, a mester; a latin művek közül Ovidius Metamorphoseonja és Fastija a legfontosabbak. A cosmographia úgy a történetirók, mint a költők olvasásakor szükséges. Ebben Pomponius Melát, a tudós Ptolomaeust és a szorgalmas Pliniust kell tanulmányozni. A földrajzi ismeretek elsajátításánál kivált arra kell figyelni, hogy a hegyek, folyamok, tartományok és városok mostani nevének miféle régi elnevezések felelnek meg. Ugyanez kivánatos a fák, növények, állatok, eszközök, ruhák, drágakövek nevénél is, melyeknek ismeretében némely tanítók hihetetlen tudatlanságot árulnak el. Ezen tárgyak elnevezésével külömböző a földművelésről, a hadügyről, az építésről, a drágakövekről, a növényekről szóló művekből ismerkedünk meg. Ezenkivül azon nyelvek tájékoztathatnak a tárgyak elnevezéséről, a melyek a régi nyelv nyomait nyilván megőrízték: a konstantinápolyiak, olaszok és spanyolok nyelve. A régiségtani ismereteket nem csupán az irókból lehet meríteni, hanem a régi pénzek, feliratok és szobrok tanulmányozásából. Az istenekről szóló mondákat Boccaccio nyomán ismerhetni meg. A csillagászat sem mellőzendő, mivel a költők, kivált Hyginus művei tele vannak ennek elemeivel. Ezeken kivül nagyon sürgeti a természetrajzi, de kivált a történelmi ismereteket.
Szóval nincs tudomány, nem véve ki a hadtudományt, földművelést, a zenét és műépítést sem, amely hasznára nem válnék azoknak, akik a költők és a régi szónokok magyarázatával akarnak foglalkozni. De látom, hogy már szemöldöködet ráncolod. Vajmi roppant feladatot tűzöl a nyelvtudós elé. Valóban jól megterhelem, de csak egyedül őt, hogy másokat minél inkább megkiméljek a fáradságtól. Azt akarom, hogy egy ember mindent buvároljon át, nehogy minden egyesnek buvárkodnia kelljen." (De ratione studii. Művei. I. 523. l.)
A Dialogus de pronunciatione-ban szintén foglalkozik a tanítóktól megkivánható ismeretek körével. Itt már az orvosi tudomány, a geometria, arithmetica és a magia némi ismeretét is megvárja a tanítótól. Természetesen nem kiván a legapróbb részletekig menő ismereteket, de az oktatás kedvéért mindenhez kell értenie. Azért, hogy a tanítónak fejtegetnie kell az Arma virumque-t, ne követeljük, hogy mindjárt Pyrrhus vagy Hannibál legyen, vagy mivel Vergilius Georgiconját magyarázza, nem kivánható, hogy tapasztalt gazda legyen. A hadviselésről, a hadi gépekről és fegyverekről is kell beszélnie; jó tehát, ha a hadügyi dolgokban jártas, de ha nem forgott a hadakban, könyvekből és festményekből szerezzen fogalmat az effélékről.[51] Az ifjuság tanítói e magas műveltséggel kiemelkednének a kontárok sorából. "Most a tanító név csekélyebb becsű, mint egy szücs vagy kocsis neve." (Műv. I. 915. C.) Ő ellenben azt sürgeti, hogy az ő korának tanítói a Serviusok, Donatusok, Victorinusok, Terentiusok, Asperok, Cornutusok és császárság korának más nagy hirű mestereihez legyenek hasonlók.
A tudományos műveltség mellett sürgeti a tanítók emberies bánásmódját; nem elég ugyanis, hogy a tanító tudós és derék ember legyen, hanem nyájasnak és alkalmazkodónak kell lennie. Legyen elnézéssel tanítványai tudatlanságával szemben és a gyermeki természetet megfigyelve bánjék velük.[52]