Erasmus az oktatás legfőbb céljának azt tekinti, hogy a növendék sajátítsa el a latin és görög nyelvet. A Dialogus de pronunciatione-ban az az óhajtás nyilvánul, vajha az egész emberiség csak latinul és görögül beszélne. A zsidó nincs eléggé elterjedve; azonkivül attól is tart, nehogy a gyermek az ismeretekkel zsidósságot is elsajátítson. (Op. I. 923. F.) A nép maga mindent elront; a rómaiak nyelvéből a nép nyelvén olasz, francia, spanyol stb. keletkezett. "Jobb tehát, ha az ókori nyelveket, melyek jórészt szigorú szabályok szerint igazodnak, csak a tudósok tartják fenn, mert épségük így nem a néptől fog függeni, hanem az ékesszavú írók könyveitől." (Dialogus. Op. I. 924. C.)

Az igazi humanista különös örömével említi, hogy amit sohasem lehetett volna hinni, a gyermekek a hollandoknál és angoloknál görögül gagyognak. Ebből a változásból azt lehet remélni, hogy az emberek megtisztulván attól, ami csak a külszínre és a pénzszerzésre vonatkozik, csak azt fogják tanulni, ami érdemes a megismerésre. Megemlékezik arról is, hogy abban az időben mindenki annyira vágyódott az irodalmi műveltségre, hogy a mellett a szabad művészeteket elhanyagolták, mintha a tudományosságnak legfőbb foka volna: hibátlanul beszélni latinul. (Op. I. 923. D.)

Azonban a latin nyelv tanulásának más a célja, mint a görögé. A görög nyelvet csak azért tanuljuk, hogy a görög írók műveit megértsük és nem az, hogy a görög néppel görögül érintkezzünk. Ezért a két nyelvet egyszerre kell ugyan tanulni, de a gyakorlásnak különösen a latinban kell történnie, míg az ifjú a két irodalomnak összekötött tanulmányozásában megerősödvén biztosan haladhat előre. (Dialogus de pronunciatione. Op. I. 934. E.) A görög nyelvnek beszélgetéssel való huzamos gyakorlását már csak azért sem ajánlja, nehogy a növendék idegenes kiejtéssel beszélje a latint.

A klasszikus nyelvek mellett a humanizmus kora a népnyelveket megveti. Erasmus ebben a felfogásban is korának gyermeke. A népnyelveket barbároknak tartja, vagy elfajzottaknak, melyek nem alkalmasak arra, hogy rajtuk tudományos műveket irjanak az írók. Azonban a templomi szónoktól, aki a néphez beszél, meg kell várni, hogy a nép nyelvében jártas legyen. Azért olyan emberek között kell nevelni, akik azt tisztán és hibátlanul beszélik, azonkivül olyan könyveket kell tanulmányoznia, melyek stilisztikailag hibátlanok.

A gyermekek fejlődésének megfelelőleg előbb könnyebb és kellemesebb olvasmányokat kell felvenni. A költők elbeszéléseinél semmi sem kellemesebb akár a gyermekek, akár a felserdültek előtt, mivel ezek behizelgő tartalmukkal nemcsak gyönyörködtetnek és nemcsak a nyelv megtanulását segítik elő, hanem az itélő erőt is erősítik. A gyermek semmit sem hall szivesebben az aesopusi, meséknél, melyek a tréfa és a nevetés képében a bölcselet komoly tanításait oltják be a lélekbe; ugyanez a hatása van a többi régi költői műveknek is.

Hasonló örömmel hallja a gyermek Odysseus kalandjait és mikor arról van szó, hogy Circe sertésekké változtatja a hős vitézeit, azt a tanulságot vonja ki, hogy akiket nem eszük kormányoz, azok állatokká változnak.

Egy pásztori költeménynél vagy egy vígjátéknál semmi sincs kellemesebb. A költői művek nem is csupán tartalmukért értékesek, hanem azért is, mivel különféle tárgyak nevével ismertetnek meg, amiben bámulatos tudatlanságot árulnak el még az úgynevezett tudósok is; a költői művekből továbbá rövid és találó mondásokat meríthet a tanuló, melyek majdnem a közmondások értékével vetekednek. (De pueris statim instituendis. Op. I. 509-510.)

Erasmus, amint fennebb említém, azt tűzi ki az oktatás fő, céljának, hogy a tanuló megtanuljon helyesen beszélni Ez pedig kétféle eszközzel érhető el: társalogjon és éljen a növendék olyanokkal, akik hibátlanul beszélnek, olvassa kitartóbban a kiválóbb irók műveit. A görög irók közül ily célból első helyre Lucianust, második helyre Demosthenest, a harmadik helyre Herodotost teszi, a költőket ily sorrendben ajánlja: Aristophanes, Homeros, Euripides. A római irók között a latin nyelv elsajátítása szempontjából az első helyet Terentius vigjátékainak adja, melyeket tiszta, csiszolt, a mindennapi élethez legközelebb álló nyelvük és kellemes tartalmuk ajánl. Terentiushoz fűzhető Plautusnak nehány vígjátéka, amelyek a sikamlósságoktól mentesek. Azután Vergilius, Horatius, Cicero, Caesar, esetleg Sallustius következhetnek. Ezeknek az iróknak olvasását elegendőnek tartja a két nyelv megismerésére. (De ratione studii. Op. I. 521. D-E.)

A szónokká képzés céljából a pogány irókat határozottan többre becsüli a keresztényeknél. "A zsoltárok szentebbek, mint Horatius ódái, mindazonáltal az utóbbiaktól jobban el lehet sajátítani a latinnyelvet, mint amazoktól". (Dialogus. I. 922. B.) A keresztény költők Juvencus, Paulinus, Prudentius nem gyermekeknek való olvasmányok, akiknek most kell a latin nyelvet tanulniok; ép oly kevéssé alkalmasok Lactantius és Cyprianus is, a prózairók, mivel megértésükhöz theol. ismeretek kivántatnak, amelyek azonban teljesen meghaladják a gyermekek ismeretkörét. (Op. IX. 93. C.)

Mikor a tanuló némi nyelvismeretre tett szert, a figyelmet egyéb ismeretekre, kell fordítani. Noha már azon irókból is sok tudnivalót elsajátít a növendék, amelyeket a stilus kedvéért olvasunk, mindazonáltal majdnem egész tudományát a görög irókból kell meríteni, mivel tisztábban, gyorsabban és kellemesebben sehonnan sem meríthetne, mint magából a forrásból. (De ratione studii. Op. I. 522. A.)

A két nyelv elsajátításán kivül a dialektikában is szerezhet a tanuló némi jártasságot, noha nem érdemes, hogy e gyermekes elmésségekért különösebben törje magát.^[53] A rhetorikában szorgalmasabban gyakorolja magát, előkészülete azonban inkább gyakorlatias legyen. A földrajzot gondosan tanulja, ellenben a számtant, zenét, csillagvizsgálást épen csak futólag érintse. (Dialogus, I. 923. A.) A leendő fejedelemnek külön is figyelmébe ajánlja, hogy az országrészek, városok helyzetét, eredetét, természetét, intézményeit, szokásait, történetét, kiváltságait ismerje meg, mivel neki a különböző vidékeket és városokat gyakran kell látogatnia. (Inst. principis Christ. Op. IV. 589. C.) Némi ismereteket a természettudományból is kell szerezni, de nem csupán a principiumokról, az ősanyagról, a végtelenről, hanem a közönséges dolgokról is, így kivált a lélekről, a hullócsillagokról, állatokról és a növényekről. (I. 923. A.)

A növendék mindezen dolgokról játszva tájékozódhatik 18 éves koráig, ha röviden összefoglalva jó könyvekből tanulhat. Ilyenek irását olyan férfiaktól várja, akik az egyik-másik tudományágban leginkább kiválnak. (Op. I. 923. B.) A legfőbb elv pedig az legyen, hogy semmi olyanra ne vesztegesse idejét az ifjú, amit később el kell felednie.

Az itt felsorolt adatokból láthatjuk, hogy a tanulmányok főcélja Erasmus szerint a két ókori nyelv elsajátítása; történelem, földrajz, arithmetika, természettudomány, zene csak alárendelt helyet foglalnak el. Teljesen hiányzik a nemzeti nyelv tanulása és ápolása. Erasmusnak egyik kiváló érdeme a görögnyelv fontosságának kiemelése. Az itáliai pedagógusok a görögöt nem helyezik annyira homloktérbe, noha pl. Sadoleto, ajánlja Demosthenes, Isocrates és Lysias olvasását.^[54] A görög és római irók megválasztásában bölcs mérséklet jellemzi, ugyanis inkább kevés írót jelöl ki, hogy a tanuló azokból sajátítsa el a latint. Terentius iránt különös vonzódást érzett stilusának bája és a nevelés céljaiban való használhatósága miatt, noha a XIV. és XV. század a latin költők közül Vergiliusnak adta az elsőséget. Egyébiránt Terentiust és Plautust úgy Aeneas Sylvius, mint Erasmus kortársa és barátja Sadoleto ajánlják.

A XV. századi Aeneas Sylvius a latinnyelv kizárólagos ajánlásában még Erasmusnál is egyoldalúbb, ellenben Sadoleto a zenét, számtant, a geometriát igen szükséges tárgyaknak jelzi, legvégső célnak pedig a bölcseletet tűzi ki.

Abban, hogy a latin irók közül kit kell főképen követni, Erasmus és az olaszországi humanisták homlokegyenest ellenkeznek. Olaszországban főképen Cicero válik példányképpé, az ő stilusának minél tökéletesebb követése a célpont, mely felé a humanisták törekednek. Főfoglalkozásukká vált a Tusculanae és Orationes-ből összeszedett szólamokkal köznapi könyveket készíteni, tárgyalásra jelentéktelen tárgyat kiszemelni, s ezt a szóforgatásban való ügyesség fitogtatására fölhasználni." (Symonds: Renaissance Olaszországban, II. k. 442.) Erasmus sokkal szélesebb látókörű szellem, hogysem csupán egyetlenegy nagyság befolyása alá rendelné magát. Az iskola szempontjából sem látja kivánatosnak, hogy a tanítás csupán Cicero stilusának lehető legtökéletesebb elsajátítására és követésére szorítkozzék. Nézeteit ide vonatkozólag a "Ciceronianus, sive de optimo dicendi genere" c. művében fejti ki. Vlattenushoz intézett ajánló soraiban panaszkodik, hogy a tudományok, melyek elég szerencsésen kezdettek felvirágozni már széltében hanyatlóban vannak s mintha ez még nem volna elég, akadnak, kik az irodalom birodalmában egy új felekezetet akarnak felerőszakolni. Ezek Cicero követőinek nevezik magukat s eltürhetetlen kicsinyléssel megvetik mindenkinek iratait, amelyekben Cicero sajátságai nem találhatók meg s az ifjuságot a többi irók olvasásától elriasztván egyedül Cicerónak babonás utánzására serkentik, noha ők tudják legkevésbé Cicero szellemét visszatükröztetni, mindamellett, hogy ezen a címen a legelviselhetetlenebbül feszelegnek. De mekkora volna a tudományok veszedelme; ha általános meggyőződéssé válnék, hogy Cicerón kivül senki mást olvasni vagy utánozni nem kell. Azonban ezen ürügy alatt más valami lappang, az t. i. hogy keresztények helyett legyünk pogányok; noha szerinte a tudománynak egész erejével azon kell lennie, hogy Krisztus Urunk dicsőségét oly találóan és ragyogó erővel hirdesse, amellyel Ciceró a világi ügyekről beszélni szokott. Nem azért emeli fel szavát hogy az ékesszólás elsajátítására vágyókat elrettentse, hanem hogy mikép lehet Cicerót igazán követni és az ő ragyogó ékesszólását keresztényies jámborsággal összekötni. (Op. I. 971-972.)

A latin stilus elsajátitásában nem lehet egyedül Ciceróra szorítkozni, hanem mindenkitől át kell venni stilusának legjobb tulajdonságait. Azonkivül Cicero sokféle tárgyról nem szólott, amelyekről egy újabbkori irónak tárgyalnia kell, honnan veszi tehát ilyenkor Cicero követője a beszéd anyagát? (Op. I. 982. B.) Nem hasonló az Ciceróhoz, aki csak bizonyos tárgyakról tud beszélni, sőt még a szónok nevet sem érdemli. (Op. I. 982. D.) Az Cicero igazi követője, aki bármely tárgyról jelesen tud szólni. Cicero óta megváltoztak állam, tisztségek, törvények, tudományok, erkölcsök; micsoda joggal lehet tehát azt követelni, hogy mindenről Ciceró módja szerint szóljunk? (Op. I. 992. D.) Sőt mikor a kereszténység intézményeit is a római kifejezésekkel jelölik meg, egyenesen ártanak az ifjúság erkölcseinek és tanulmányainak. Ami Cicerónak szabad volt a nyelv elemeinek alkalmazásában, hogy másokat követett, görög szavakat használt: ugyanaz szabad a késő kor emberének is. A XVI. század keresztény irója joggal fordulhat a Szentirás latinságához, Tertullianushoz, Jeromoshoz, Ágostonhoz. Ha az iró nem önmagát fejezi ki, beszéde csalóka tükör. Cicerót az közelíti meg leginkább, aki találóbban és a tárgyhoz legillőbben beszél.

A Ciceronianus-szal Erasmus nemcsak a tudós világnak tett szolgálatot, hanem az iskolának is, mert az iskolát is figyelmeztette, hogy a korviszonyoknak megfelelőleg nem elég Cicero szolgai utánzása, ennélfogva az iskolában a végső cél nem is lehet csupán Cicero stilusának elsajátítása.

Erasmus kivánatosnak tartja, hogy a növendékek a tudományos ismereteken kivül valami mesterséget is sajátítsanak el, még pedig a festést, v. képfaragást, építő művészetet. A régi bölcsek nem ajánlják ugyan a mesterségeket, de a kereszténynek nem volna lealázó, hiszen Krisztus Urunk is egy ácsnak volt nevelt fia. A növendékek, mialatt ezt elsajátítják, a tétlenségtől maradnak megóva, ha pedig a szerencse forgandósága vagyonuktól megfosztaná, kezükben volna a megélhetés eszköze. (Christ. matrim. inst. Op. V. 716. B.) Hasonló felfogással találkozunk a renaissance pedagogusai közül Leon Battista Albertinél és Maffeo Veggiónál.