AZ ALAPFOKÚ OKTATÁS JELLEMZŐI
A muszlim neveléstörténet korszakolása
Az iszlám előtti idők
A 7. században, Mohamed próféta fellépésének idején,
Arábiában nem létezett szervezett (intézményesült) oktatás. A beduin gyerekek
szüleiktől és környezetük idősebb-fiatalabb tagjaitól tanulták meg a nomád élet
szempontjából szükséges dolgokat. A közösségek, a vérségi és rokonsági alapon
szerveződött csoportok együttműködése jelentette a túlélés egyetlen
esélyét.[107] Miközben a kora középkor - arabokkal is
érintkező - keresztény és zsidó közösségeiben, különösen a városlakók
körében sokan tudtak írni-olvasni, az arabság jelentős része írástudatlan
volt.[108] Az iszlám előtti időkben az arab törzsek az őseik
által felhalmozott tudást szóban közvetítették, költemények, mesék és legendák
sora szolgált a nevelés alapjául, csakúgy, mint más, nem letelepedett életmódot
folytató népek körében. Mohamed előtt az arab törzsek mindegyike a helyi
dialektust beszélte, csak a próféta fellépésének idejére alakult ki az
egységes, irodalmi nyelv. Az írástudó arabok száma az iszlám kialakulásakor
igen alacsony volt, Mohamed törzséből, a Qurajs törzsből mindössze 17-en voltak
írástudók. Az új vallási és politikai rendszer szükségletei azonban megkívánták
s elő is mozdították az írás-olvasás tanulását, annak jelentősége mindinkább
megnőtt, különösen a városi környezetben. Ezen belül az olvasni tudók száma
feltételezhetően szélesebb körű volt.
Az első korszak
A középkori muszlim nevelés- és művelődéstörténet több periódusra osztható. Az
első időszak Mohamed fellépésétől, a vallás kialakulásától kezdve a 8. század
közepéig, az Abbászida dinasztia megjelenéséig datálható. A következő szakasz
750 és 1150 között az ún. "aranykor", a harmadik korszak pedig, mely
a 14. század közepéig tartott, hanyatlást hozott.
Az első időszak esetén már jól megfigyelhető a muszlimok tudományok iránti
érdeklődése, a vallásos nevelés és a sokoldalú ismeretszerzés hangsúlyozása.
Ebben a korban ugyan már megkezdődött a hatalmas földrajzi térségeket átfogó
iszlám fennhatósága alatt élő népek kulturális közeledése, a saját földjükről
kilépő arabok azonban még nem építettek ki szoros kapcsolatokat a
meghódítottakkal. Valamennyi közösség folytatta saját életvitelét, művelődési
szokásait, az Omajjáda kalifák pedig a muszlim tanításokra és a beduin
nyelvi-irodalmi hagyományokra támaszkodtak. Ez a korszak még nem hozta magával
az intézményesült kultúraközvetítést, az oktatás leginkább magánházaknál,
palotai iskolákban, boltokban, mecsetekben történt.
Az aranykor
A 750-1150 közé tehető időszakot a középkori muszlim kultúra aranykorának
tekinthetjük, mely a történészek szerint az "Abbászida
forradalom"-mal vette kezdetét. Ekkor, különösen a 9. századtól kezdve
jött létre az az arab-iszlám kultúra, amely magába szívta és saját ismereteivel
kiegészítve szintetizálta a muszlim területek ezerszínű kulturális-tudományos
örökségét. Ez a birodalomépítés szempontjából oly jelentős korszak nem csupán
a fordítói munka, a tudományosság és a vallástudomány virágzásának ideje volt,
hanem - mindezzel párhuzamosan - a differenciált és igen kiterjedt
iskolahálózat létrehozásának kora is. E perióduson belül neveléstörténeti
szempontból több fejlődési szakaszt is elkülöníthetünk. A 9-10. században az
iskolák elsősorban magánalapításként, egyéni kezdeményezésre, spontán módon
szerveződtek, mintegy válaszként a széles körben jelentkező művelődési
igényekre. Erre az időszakra még szinte valamennyi iskolatípus esetében
jellemző volt az, hogy a vallásos és természettudományos képzési tartalmakat
sikeresen tanították együtt, magának az oktatásnak mind alsó, mind pedig felsőbb
szinten gyakorlati célja is volt. A 11. századtól aztán fokozatosan, állami,
dinasztikus érdekek szolgálatába állítva a különböző szintű iskolák mindinkább
egyes vallási irányzatok, politikai törekvések megtámogatására szerveződtek és
működtek.
A hanyatlás
A muszlim művelődés- és oktatásügy, valamint a tudományosság hanyatlása kapcsán
elsősorban a 13. században több hullámban bekövetkezett mongol pusztításokat
emelhetjük ki. A mongol hódítók - éles ellentétben a muszlimokkal -
nem voltak toleránsak más népek kulturális eredményeivel szemben, kíméletlen
pusztításokat vittek végbe az anyagi és szellemi kultúra termékeinek sorában
is. A mecsetek, iskolák, könyvtárak csakúgy áldozatul estek vonulásuknak, mint
a paloták, lakóházak vagy fürdőépületek. Khorasszántól Bagdadig jellemző volt,
hogy a tönkretett képzési központok gyakorta nem tudták régi működési rendjüket
helyreállítani, egykori fényüket, kulturális kisugárzásukat sosem tudták többé
elérni. Azok az iskolák, amelyek túlélték a bekövetkezett mongol hódításokat,
a 14-15. században gyakorta a dogmatikus vallástudományi képzés központjaivá
váltak.[109]
Alapfokú oktatás
Palotai iskolák, magántanítók
A tanulmányok alapját már az iszlám korai időszakában is a Korán megismerése
jelentette, kiegészítve a hagyományokkal. A Korán és a hadísz minél alaposabb
megismerése nem csupán vallásos nevelést takart - mely kétségkívül a
muszlim oktatás lényege -, de a politika, a társadalmi berendezkedés, a
jog, a költészet, a nyelvtan, az etika, a számolás főbb elemeinek elsajátítását
is biztosította. A gyerekek alapfokú oktatásáról való gondoskodás elsődlegesen
a család feladata volt.[110] A muszlim családtörténetről szóló
művek egyértelműen leszögezik, hogy a kisgyerekek vallási tudományokra való
rávezetése az oktatás intézményesülése utáni századokban is már a családon
(háremen) belül megkezdődött, ahol anyjuk és más nőrokonaik szóbeli tanításai
alapján alkothattak képet az iszlám hitről és a főbb viselkedési és rituális
szabályokról.[111] A hívő családokban a fiúk és lányok is
elsajátították a vallás alapjait, megismerkedtek a Korán szövegeivel.
A tanítás az iszlám kialakulását közvetlenül követő időszakban házon
(palotákon) belül vagy boltokban, piacokon, utcán folyt, de hamarosan tömegével
alakultak a mecsetekhez kapcsolódó képzési formák. A vagyonos emberek
(uralkodók, magasrangú állami hivatalnokok) palotáiban és díszes házaiban már
a 7-8. századtól kibontakozott az ún. "palotai nevelés" (az Omajjáda,
Abbászida, Fátimida dinasztia alatt). Az előkelő atyák fiaik mellé azok 5-6,
másutt 7-8 éves korában tanítót fogadtak. Az alapszintű ismeretek mellett
fontos tananyag volt az előkelő (uralkodói) családokban az illendő viselkedés,
a művelt világ elvárásainak megismerése, a szép, kifinomult beszéd- és
vitakészség, a költészet ismerete és művelése, történelmi, etikai tanulmányok,
a test edzése és ápolása, s természetesen a kormányzati teendőkre történő
felkészülés.
Több, történeti és irodalmi forrás is szól a képzés ezen fajtájáról.
Szulejmán Sáh király - az egyik mese főhőse - például hétéves
fiához "tudósokat és bölcseket hívatott, és megparancsolta, hogy tanítsák
betűvetésre, bölcseletre, műveltségre, s éveken át ott maradtak, míg megtanult
minden szükségeset. Amikor már mindent tudott, amit a király kívánt, kivette őt
a jogtudorok és tanítómesterek kezéből, és hozatott számára egy mestert, aki a
vitézi tudományokra oktatta mindaddig, amíg be nem töltötte tizenegyedik
évét."[112] Miként az más, történeti forrásokból is
kitűnik, a vagyonos családok gyermekei számára a tananyagot az apa határozta
meg, és arról pontos útmutatást nyújtott a tanítónak.
cAmr ibncUtbah például ezt mondta a fia mellé
választott nevelőnek: "Az első legyen fiam nevelésével kapcsolatosan a te
saját erkölcseid kifejlesztése. A fiam mélyen a befolyásod alá fog kerülni, és
mindent szeretni fog, amit te teszel, és irtózni fog azoktól a dolgoktól,
amelyeket te elkerülsz. Tanítsd neki a Koránt, de anélkül, hogy elfárasztanád
őt, idézd fel neki mindazt, ami jó a hagyományokban és szemérmetes a
költészetben; ne helyettesítsd egyik tárgyat a másikkal, hacsak nem
használhatók jól a képzéshez; tanítsd a fiúnak az okos férfiak erényeit és
tartsd távol a nőkkel való beszélgetéstől."[113] Hisám
ibn cAbd al-Malik hasonló tanácsokkal látta el fia tanítóját:
"Először is tanítsd a Koránra, azután a költészetre és a főbb imádságokra,
a jó és rossz dolgok ismeretére, híres csaták történetére és végül a
beszélgetés művészetére."[114] Ibn Khaldún idézi azokat a
megkapó szépséggel és pedagógiai szakértelemmel megfogalmazott atyai
tanácsokat, amelyeket Hárún al-Rasíd kalifa adott fia tanítójának,
Khalaf al-Ahmarnak: "Ó Ahmar! Az igazhívők emírje rád bízta (a
fiát), lelke legjavát és szíve gyümölcsét. Szilárdan tartsd őt kézben, s fogd
kötelező engedelmességre! Foglald el azt a helyet nála, amit az igazhívők
emírje kijelölt a számodra! Tanítsd meg neki a Korán-recitálást! Oktasd neki a
történelmi híradásokat! Közvetítsd neki a költeményeket, tanítsd meg neki a
prófétai hagyományokat! Adj betekintést neki a beszéd megfelelő alkalmaiba és
elkezdésébe! Tiltsd meg neki a nevetést, ha azt nem a maga idejében teszi!
Szoktasd rá, hogy tisztelje a hásimita ('abbásida) tisztségviselőket, ha
felkeresik őt, s ültesse díszhelyre a katonai vezetőket, ha megjelennek az
ülésén! Ne múljon el egyetlen óra sem, amelyet nem használsz föl arra, hogy
valami hasznosat tanítasz neki! Ám ezt úgy tedd, hogy ne okozz szomorúságot
neki, ami pusztító lenne értelmének! Ám ne legyél vele túlságosan elnéző, mert
akkor kellemesebb lesz neki a semmittevés és megszokja azt! Amennyire csak
lehet, kedvesen és gyengéden javítsd őt! Ha elhárítja ezt, akkor legyél
szigorú és kemény!"[115]
Az apák választása nyomán általában olyan tanítók és tanítónők foglalkoztak a
gyermekekkel, akik alkalmazásukat követően oda is költöztek a palotába. A
növendékével együtt élő tanító természetesen tanóráit is a palotában tartotta,
együtt étkezett diákjával, és szinte az egész napot mellette töltötte. Amikor
például Ahmad Ibn Dzsajhá Thaclabot kiválasztották, hogy
legyen Muhammad ibncAbd Allah ibn Táhir fiának a nevelője,
őt is beköltöztették az uralkodói udvarba.[116]
Szegényebb diákok számára az alapvető vallásos ismeretek elsajátításához
piacterek árnyas (esetleg sátorlappal borított) zuga, boltok hűvöse is
szolgáltathatott alkalmas helyszínt, bár ezek a terek inkább felnőtt férfiak
vitájának, tudományos eszmecseréinek, illetve könyvolvasásnak adtak otthont.
Kisgyermekeket saját házaikba a magántanítók sem szívesen fogadtak, inkább
biztosítottak helyet irodalmi szalonoknak, tudósok összejöveteleinek.
Alsófokú oktatás a mecsetekben
A különböző életkorú, tömegesen tanulni vágyó emberek számára az iszlám
világában az iskolák elterjedéséig - s részben azután is, egészen
napjainkig - a mecsetek jelentették a tanítás legfőbb színterét. A
mecsetalapítás szokása több szálra vezethető vissza a muszlimok körében. Az
araboknak az iszlám előtti időkben is voltak már "szent házaik"
(bajt al-harám), ahová gyakorta elzarándokoltak, és ott gyakorolták
vallásos rítusaikat. Ezen régi vallásos építmények mellett bizonyára
befolyásolta Mohamed követőit az a tény is, hogy a környezetükben élő zsidók
és keresztények is templomokat és kolostorokat emeltek, s ezek a helyszínek
vallásgyakorlásuk szempontjából kiemelkedő jelentőségűek voltak. A muszlimok
körében maga Mohamed volt az első mecsetalapító, és az első muszlim gyülekezési
helyek nyomán az iszlám világában mindenütt gombamód nőttek ki a földből az
újabb és újabb, szebbnél szebb és hatalmas, illetve teljesen egyszerű, aprócska
mecsetek. Ezek nem csupán vallási központok voltak, ahol péntekenként imára
gyűltek össze a muszlimok, hanem politikai centrumként, az igazságszolgáltatás
helyszíneként is szolgáltak, és oktatási funkciók is kötődtek hozzájuk.
Az iszlám vallás születésének területén, majd Damaszkuszban, Bagdadban számuk
gyorsan emelkedett és jelentőségük is nagy volt. A valamennyi muszlim
településen jelenlévő, mindennapi imahelyként is szolgáló kisebb dzsámik
mellett számos, a hívők közösségét péntekenként befogadó óriási méretű mecset
épült. A Damaszkuszban álló Omajjáda mecset például méreteinél és pompázatos
építészeti és díszítő megoldásainál fogva a középkor csodáinak egyike volt. Az
egykori leírások szerint az építésével kapcsolatos számlákat és iratanyagot 18
teve vitte a hátán. Az épületegyüttes csillárjait és lámpáit több, mint hatszáz
aranylánccal függesztették fel.[117]
Egyiptomban kicsit lassabban ment a mecsetalapítás, de a folyamat a 10-11.
század fordulójától felgyorsult, ekkoriban épült a híres kairói Al-Azhar
nagymecset is, mely hamarosan a muszlim világ egyik legkiemelkedőbb
felsőoktatási központjává vált. Ibn Dzsubajr (1145-1219) a 12. század
végén csak Alexandriában 12.000 mecsetről tudott.
A mecsetek (különösen a gigantikus méretűek) több szempontból is ideális
helyszínnek bizonyultak a tanításhoz. Egyrészt amiatt, mert a pénteki közös
imát kivéve épületük általában gyéren látogatott volt, ugyanakkor mindenki
számára jól megközelíthető helyen állott. A mecsetek falai, tetőszerkezete
óvták a látogatókat a melegtől és a hidegtől, belső terük többféle lehetőséget
kínált a (tanuló)csoportok elkülönülésére. A mecsetek méretéből fakadó jelentős
befogadóképesség kifejezetten ösztönözte oktatási színhelyként való
felhasználásukat. Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy ezen építmények
esztétikai és lelki értelemben is hatást gyakoroltak a betérőkre, különösen a
kairói, damaszkuszi, bagdadi, córdobai nagyméretű épületegyüttesek. Ibn
Dzsubajr leírása szerint például a fentebb említett damaszkuszi nagymecset
számos tanulókörnek adott otthont, ahol pontosan elhatárolódtak egymástól az
egyes vallásjogi iskolák képviselői, illetve a különböző földrajzi tájakról
érkezett diákok. Nem volt ritka jelenség, hogy a dzsámikban irodalmi,
filozófiai körök is szerveződtek: Muszlim ibn al-Walíd például saját
költeményeit olvasta fel egy baszrai mecsetben, Szacíd ibn
al-Muszajjab Medinában vezetett vitákat az arab költészetről.
A mecsetek oktatásban betöltött kiemelkedő szerepe azonban a középkor során
elsősorban a közép- és felsőfokú képzéshez köthető. Bár vannak források,
amelyek a mecsetekben folyó alapszintű oktatásról szólnak, a Korán szövegeivel
való ismerkedés, az írás-olvasás tanulása gyakran nem ezen intézmények falai
között folyt. Azt - miként fentebb is jeleztük - a gyerekek otthon
(szüleiktől vagy magántanítóktól) tanulták, illetve az utca/piac elkülönített
sarkában tanító személytől. A mecsetben folyó képzés tehát legtöbbször
megkívánt bizonyos alapszintű vallási ismereteket. A mecsetben - kisebb
és nagyobb diákok esetében is - állandó probléma volt a hangos beszéd,
mely egyrészt a gyerekek fegyelmezetlenségéből, másrészt (inkább) a hangos
szövegmondásból következett.
Alsószintű iskolák
Mecset és/vagy iskola?
Az önálló, mecsetektől függetlenül működő iskolák kialakulása a muszlim
történelemben sajátos módon éppen abból a jelenségből következett, hogy a
mecsetekben túlságosan megszaporodtak a tanulói körök és irodalmi társaságok.
A mecset alapvető funkciója, vagyis az imahelyként való működése így kissé
háttérbe szorult. Az önálló iskolák létrejötte a 9-10. századtól jelzi azt a
megnövekedett igényt, ami a tanulással kapcsolatosan jelentkezett. Az iskolák
kialakulása kapcsán azonban egy hosszú és igen bonyolult folyamatról van szó:
különösen az első időkben szinte lehetetlen különválasztani egymástól a
mecsetek és iskolák működését, az önálló oktatási intézmények kialakulása után
is szokásos volt ugyanis az, hogy a tanárok a mecsetekbe is átjártak és ott is
tanítottak, illetve jellemző volt, hogy az iskolákban is tartottak pénteki
imát.
Az iskolák és mecsetek vonatkozásában azonban van néhány olyan jellegzetesség,
amely csak az egyik vagy csak a másik intézményt jellemzi. Csakis az iskolákban
voltak olyan helyiségek, amelyek kifejezetten és csakis tanítási színhelyként
létesültek: az íwán vagy tanterem a dzsámikból hiányzott, ott egyik
vagy másik oszlopcsarnok-rész, épületsarok vagy udvarszöglet szolgált oktatási
térként. Az iskolákhoz gyakran kapcsolódtak lakószobák, diákok és tanárok
számára létesített szállások. Míg a nagyobb mecsetekben elvileg bármekkora
(legalábbis meglehetősen nagy) számú diák tanulhatott, az iskolákban a tanulói
létszám gyakran korlátozott volt, és a fenntartók kegyes alapítványaikból a
fenntartáson túl a diákoknak is juttattak bizonyos
összeget.[118] Az alapító nézeteitől függően az iskolák
leggyakrabban csak egyféle vallásos irányzat, illetve vallásjogi iskola
tanításainak biztosítottak helyet és lehetőségeket, sőt, az iskolák gyakran
éppen azért jöttek létre, hogy egy adott irányzatot támogassanak. A mecsetekben
viszont helye lehetett többféle gondolkodásnak.
Az iskolák elnevezése
Az első muszlim "iskolák" (a kuttáb első típusai) csakis és
kizárólag írást-olvasást tanító helyszínek voltak, általában a betűvetésre
okító tanító házában. Később ez a képzési forma feledésbe merült, és a korai
oktatási intézményeket Korán-iskolákként emlegették a kutatók, jóllehet az
iszlám kezdeti idején a Koránnal nem ezekben az iskolákban ismerkedtek meg a
gyerekek.[119] (Meg kell jegyezni, hogy eleinte nagyon sok
helyen nem is állt rendelkezésre Korán, Mohamed felnőtt követői hosszú éveket
töltöttek a szent szövegek memorizálásával, és emellett nem jutott idejük
gyermekek tanítására.) A Koránt - mint fentebb már jeleztük - a
szülők vagy általuk fogadott magántanítók tanították a diákoknak.
A 9. század közepétől kezdve aztán egyre több, vallási ismereteket is nyújtó
alapszintű iskola nyílott. Szinte nem volt olyan település az iszlám világában,
ahol ne lett volna alapiskola (tanulói kör), vagyis az elemi ismeretek
tanulását (főként fiúk esetében) szinte általánosnak tételezhetjük, legalábbis
az aranykorban és a városlakók körében.[120] Az alapiskola
megnevezésére számos kifejezés szolgál(t), gyakran a már korábban megszokott,
ám új tartalommal bíró kifejezések, amelyek arabul az írás tevékenységére
utaltak.[121] Az egyik legáltalánosabban használt köznév volt
a kuttáb, mellyel szinonim fogalomként használták arab és perzsa
területeken a maktab-ot, később a törököknél a
mektep-et.[122] Córdobában a mahdar és
Perzsiában a dabirisztán is ezt az iskolafokot jelölte.[123]
Az iskola sohasem volt hivatalos intézmény, a hivatalnokszervezet nem
avatkozott bele a működésébe, és még a kalifák vagy szultánok által alapított
iskolák sem álltak állami felügyelet alatt. Voltak olyan Korán-iskolák is,
amelyeket árva, illetve nagyon szegény családból való gyerekeknek alapítottak.
Iskolaalapítások
Egy muszlim szerző, al-Baladzúri szerint a mekkai születésű Abú
Manáf tekinthető az első írás-olvasásra okító tanítónak, akinek tanára
egy keresztény férfi volt. Nehezebben megválaszolható kérdés az, hogy ki és hol
alapította az első muszlim iskolát. Az bizonyos, hogy az oktatási célból emelt
épületek csakis úgy válthatták fel a tanítási célokra korábban használt
(könyveladási és egyéb) helyszíneket, hogy létrehozásukhoz és működtetésükhöz
meg kellett teremteni az anyagi hátteret és szellemi potenciált. A 9-10.
századtól kezdve mind több és több uralkodó és vezető hivatalnok szentelte
vagyonát és energiáját iskolák alapítására, hiszen ez nem csupán az iszlám
vallás megerősödését, hanem saját érdekeiket is szolgálta.
Al-Ma'mún (uralk. 813-833), II. al-Hakam (uralk. 961-976),
Núr al-Dín ibn Zendzsí (uralk. 1146-74) és Szaláh al-Dín
(uralk. 1169-1193) uralkodók, valamint Maliksáh szel-dzsuk szultán
(uralk. 1072-1092) bagdadi nagyvezíre, Nizám al-Mulk (1019-1092)
különösen kiemelkedtek az oktatási helyszínek létrehozása kapcsán. A fentebb
említett négy bagdadi, córdobai, szíriai, illetve egyiptomi uralkodó
mindegyikének nevéhez a kultúra kimagasló támogatása, az iskolahálózat
kiépítésének ösztönzése fűződik. A kalifák oktatásügy fejlesztése érdekében
tett fáradozásai széles körben követésre találtak, a tehetős muszlimok körében
megnőtt az adakozókedv, és kegyes adományok, alapítványok egész sorával
támogatták az iskolákat.
Minden korábbi próbálkozás és iskolaállítás eltörpült amellett a bámulatos
tevékenység mellett, melyet a szeldzsuk dinasztia szolgálatában álló, három
szultánt is kiszolgáló, zseniális műveltséggel és politikai érzékkel bíró
Nizám al-Mulk vezír fejtett ki. Az ő idejében alapított különböző szintű
iskolák világszerte híresek voltak, kortársak szerint az iszlám birodalmában
alig akadt olyan falu vagy város, ahol ne lett volna ösztönzésére alapított és
támogatott oktatási intézmény. Az Iszfahán, Nisápúr és Bagdad neves tanítóitól
ismereteket szerző miniszter igen művelt ember lévén jól tudta, hogy az
oktatásügy támogatása megtérülő befektetés. cImád al-Dín
al-Iszfaháni (1125-1201) ezt írta róla: "Mindannyiszor, ha talált egy
művelt embert egy adott városban, Nizám al-Mulk azonnal létrehozott számára egy
iskolát, hogy ott tanítson. Jövedelmet biztosított neki, és ellátta
könyvekkel."[124]
Tananyag
Az alapiskolákban - az iszlám világában mindenütt - a Korán
olvasását, az arab írást és a szövegek memorizálását tanították elsősorban. Az
iskolákban a tanítás tehát a Korán nyelvén nyugodott, jóllehet a tanárok és
tanítványaik az egyes helyi dialektusokat is megértették és tudták magyarázni.
A keleti területeken általában úgy kezdték a tanítást, hogy Korán-részleteket
olvastattak és memorizáltattak a diákokkal. A kicsiknek először azt kellett
fújniuk, hogy "Vallom, hogy nincs több Isten, csak Allah, és Mohamed az ő
küldötte". A szövegek szóbeli átadásához, szép és helyes felolvasásához
már a próféta kortársai elkészítették a "ductus"-nak nevezett
segédleteket, melyek az írásjelek rendszerét tartalmazták; és megszületett egy
ma is létező muszlim tudomány, az olvasás, a helyes hanglejtés tudománya, a
qirá'a. A szövegolvasás (felidézés) után nyelvtanilag elemezték az
egészet, és a tanító próbálta minél világosabbá tenni a szöveg értelmét. Az
iskola jórészt átvette a szülőktől a gyermekek vallásos szövegekre való
megtanítását, miként ezt például al-Sáficí egyik írása is
tanúsítja: "Anyám a kuttábba küldött (....), s amikor befejeztem a
Korán-olvasást, átmentem tanulni a mecsetbe."[125] Ibn
Dzsubajr andalúziai szerző "Utazás" (Rihla) című művében azt
írta, hogy Damaszkuszban - csakúgy, mint más keleti városokban - a
fiatalok tanítása a "zsoltározás" művészetére korlátozódott.
Megtanították nekik a lehető legtökéletesebben a szent könyvet, és különös
gondot fordítottak a szövegek leírására. Az írástanítás Keleten általában arra
specializálódott tanár vezetésével folyt.[126] Minden egyes
betűt külön, nagy gonddal tanultak. Így az ottani területeken kiváló
kalligráfusok nevelődtek. A hat és tíz éves kor közötti gyerekeknek
(szüleiknek) nem volt nagy választási lehetőségük az oktatás anyagát illetően.
Jelentős volt azonban az eltérés országonként (régiónként) abban a tekintetben,
hogy hogyan következtek egymás után a tananyagok.
A keleti iskolák tananyag-elrendezésével szemben az Andalúziában működő
alapiskolákban és a tunéziai intézményekben, ahol sok, az Ibériai-félszigetről
odakerült tanító helyezkedett el, a legtöbb esetben nem a Korán olvasásával
kezdték tanulmányaikat a gyerekek. E területeken a legtöbben úgy vélekedtek,
hogy először meg kell tanulni helyesen használni az arab nyelvet, hiszen csakis
így lehet megérteni és magyarázni a Koránt. Abú Bakr ibn Arabí
(1076-1148) például azt írta, hogy meggondolatlan lépés a gyerekeket arra
kötelezni, hogy Allah könyvével kezdjék tanulmányaikat, és azt olvassák, amit
nem is értenek.[127] "Utazás" (Rihla) című
művében ezt írta: "a költészet az arabok nyilvános lajstroma
(díwán). A költészetet és az arab filológiát előre kell helyezni az
oktatásban, mivel az arab nyelv megromlott. Innen mehet tovább (a diák) a
számtanhoz, s gyakorolhatja magát benne, amíg meg nem ismeri annak alapvető
szabályait. Ezután mehet tovább a Korán tanulmányozásához, mivel ezzel a
bevezetéssel az immár könnyű lesz neki. (...) Milyen balgák is földijeink
abban, hogy gyermekeiket kora gyermekkorukban a Korán tanulására fogják.
Olyasmit olvasnak, amit még nem értenek, s olyasmiben fáradoznak, ami nem olyan
fontos számukra, mint más egyéb. A diáknak aztán folyamatosan tanulnia kell
az iszlám alapelveit, majd a jogtudomány alapjait, majd a dialektikát, majd a
prófétai hagyományokat és a velük kapcsolatos
tudományokat."[128] Sokan osztották e nézeteket.
A legtöbb középkori forrás szerint az andalúziai iskolákban az írástanításra
kevesebb időt és gondot fordítottak, bár ennek némileg ellentmond Ibn Khaldún
véleménye.[129] Általában egész szavak, mondatok másolásával
vezették be a gyerekeket az írás gyakorlatába, így az egyes betűk szép
megformálására kevésbé figyeltek. Bár kevesebb volt Andalúziában a kiemelkedő
írásművész, mint Keleten, többen voltak azok, akik jobban tudtak írni, hiszen
a nyelvtani szabályokat is tanulták az írás-gyakorlással párhuzamosan.
Oktatási módszerek
Az iszlám középkori világában számos gondolkodó írta le tapasztalatait,
véleményét és javaslatát az oktatási módszereket illetően. Szinte valamennyien
egyetértettek abban, hogy a folyamatos, apró lépésekre bontott, érdekes,
beszélgetésekre, kérdezésre és ismétlésekre alapozott tanítás lehet igazán
célravezető. Ibn Khaldún például ezt írta: "Tudnunk kell, hogy a tanulók
tudományos oktatása akkor jár haszonnal, ha folyamatosan és apránként
történik."[130] Fontosnak vélték többen is, hogy egyszerre
csak egy tudományággal (tantárggyal) foglalkozzon a diák, különben
összezavarodik, és elmegy a kedve magától a tanulástól is. Többen kiemelték a
jegyzetelés jelentőségét. Al-Zarnúdzsí szerint "alapvetően fontos
jegyzetet készíteni is az anyagról, miután kívülről megtanultuk és sokszor
átismételtük, mert valójában ez a módszer a leginkább
sikeres."[131]
A Korán-tanítás legfőbb módszere a memorizálás volt. A tanár előolvasta a
szöveget, a gyerekek utánamondták kórusban, azután pedig egyenként. A
tanulótermek hangosak voltak a szövegek kántálásától, a diákok kissé előre
hajlongva ismételgették a ritmikailag szervezett szövegegységeket. Az olvasás
is kórusban folyt, amíg az egyes tanulók biztonságot nem szereztek a betűk
felismerését és összekapcsolását illetően. Némelyik tanár megpróbálta rávezetni
a diákjait arra, hogy hozzászokjanak a csendes tanuláshoz, ahhoz, hogy a
szövegeket magukban mondogassák. Ennek érdekében megpróbálták a diákokat
rávenni arra, hogy ajkaikat ne mozgassák; voltak iskolák, ahol a gyerekeknek
szövegtanulás közben vizet kellett tartaniuk a szájukban.[132]
Egyes szerzők kifejezetten ajánlották a Korán csendes olvasását is, például
eképpen: "Azt mondják: Semmi nem javítja jobban a memóriát, mint a Korán
csendes olvasása, ami a Próféta szavai szerint is a legkiválóbb dolog: »A
közösségen belül legkiválóbb dolog a Korán csendes olvasása.«"
Al-Zarnúdzsí szerint egy férfi egyszer álmában látta egyik elhalt bátyját és
ezt kérdezte tőle: "»Mi a leghasznosabb dolog ahhoz, hogy bejussak a
Paradicsomba?« Erre a bátyja ezt felelte: »A Korán halk
olvasása.«"[133]
A jelentős mennyiségű szöveg memorizálása természetesen nem sikerülhetett volna
megfelelő segédeszközök, tanszövegek nélkül. Az iszlám világában olyan sajátos
didaktikai irodalom jött létre, melynek változatossága és terjedelmes volta
bámulatba ejtő. A parabolák, találós kérdések, közmondások, dalocskák,
tanköltemények (például a próféta életéről), versbe és történetbe foglalt
különböző tananyagok, aforizmagyűjtemények és kivonatok az oktatás minden
szintjét áthatották.[134] Emellett pedig a memória-fejlesztés
érdekében különböző gyógynövényeket és "csodaszereket" is alkalmaztak
a muszlim világ kisebb és nagyobb diákjai.
Fegyelmezés
Az alapfokú iskolákban - mivel nem ritkán igencsak sok tanuló gyűlt össze
egy-egy tanító körül - fontos kérdés volt a fegyelem biztosítása. A
tanítók leterheltségének egyik legszélsőségesebb példájaként idézi a
szakirodalom annak a férfiúnak az esetét, akinek az Omajjáda dinasztia
uralkodásának időszakában 3000 diákja volt egyidejűleg! A tanító, Abú
al-Qászim al-Balkhí (meghalt 723-ban) szamárháton jött-ment egyik
tanulócsoporttól a másikig...[135]
A fegyelmezés a Korán-iskolákban a legkülönbözőbb módszerekkel történt, akár
gyermekenként is változott, hogy milyen rendreutasítást alkalmazott a tanár.
Egyes diákoknak elegendő volt szemöldökráncolással jelezni, hogy viselkedésüket
a tanító helyteleníti. Másokat megdorgáltak, és nem volt ismeretlen a testi
fenyítés sem.[136] A botot és a palavesszőt azonban nem csupán
a testi büntetés eszközeként, hanem a bátorság kialakítása végett is forgatták
a tanítók, hogy a diákok megtanulják elviselni az efféle
próbatételeket.[137] Tilos volt viszont az arcra és a fejre
mérni ütéseket, és azt is tiltották, hogy a tanító haragból, hirtelen
felindultságból ütlegelje tanítványait. Több forrás is tanúsítja, hogy a tíz
évnél ifjabb gyermekeket nem volt szabad az iskolában megverni, vagy ha mégis,
akkor a nagyobbacska fiúknál kevesebb, legfeljebb három ütést kaphattak,
általában a talpukra.[138]
A testi fenyítés kapcsán Ibn Szahnún a 9. században az alábbi hadíszt
idézte: "cIkrima idézi IbncAbbásztól, amit Isten
küldötte mondott: Közösségünk leggonoszabb tagjai a gyermekek oktatásával
megbízott tanítók közül azok, akik a legkevesebb szelídséget mutatják az árva
iránt és a legnagyobb durvaságot a szerencsétlennel
szemben."[139] Ezt írta még: "Megkérdeztem
(Szahnúnt): »Miért korlátozod a Koránt illető vétségekre adható büntetést
legfeljebb három ütésre, és az azt nem érintő tettek fenyítését tízre?«
Azt felelte: »Mert tíz ütés a legtöbb, ami adható.« Így hallottam
Maliktól az Isten Küldöttének szavait idézni: Egyikőtöknek sem szabad tíz
vesszőcsapásnál többet adnia, kivéve a Korán által előírt törvényes
büntetéseket."[140]
Ibn Khaldún az "al-Muqaddima" című művének hatodik fejezetében külön
alfejezetet (39.) szentelt a tanulókkal szembeni túlzott szigor
helytelenítésének. Szerinte "a nevelés során alkalmazott szigorú büntetés
káros a tanuló számára, különösen a kisgyermekek esetében, mivel az azon dolgok
közé tartozik, amelyek rossz készséget alakítanak ki".[141]
Idézett több régi gondolkodót, például Abú Muhammad ibn Abí Zajd "A
tanítókra és a tanulókra vonatkozó szabályokról" című könyvéből, aki
szerint - ha mindenképpen szükséges - a nevelő legfeljebb három
ostorcsapást mérhet a diákra, többet nem. Ugyanezt mesélte a 9. században
al-Dzsáhiz is egy rendetlenkedő, tanulás helyett kutyákkal játszadozó
fiúval kapcsolatosan, akinek tanárát atyja arra kérte, hogy lássa el
tanácsokkal, s ha kell, korbáccsal is fenyítse meg, de legfeljebb
háromszor.[142] Omar pedig a következőket mondta: "Akit
nem nevelt meg a vallástörvény, azt nem neveli meg Allah."[143]
Ennek ellenére több forrásrészlet is tanúskodik arról, hogy a diákokat olykor
megverték. Hárún al-Rasíd bizalmasa, a neves költő, Abú Nuvász
(megh. 815) például szemtanúja volt annak, hogy hogyan ütlegeltek szíjjal egy
fiút az egyik kuttábban, mert nem figyelt a tanítójára. Az iráni származású
történetíró, filozófus, Ibn Miszkawaih (megh. 1030) művében
figyelmeztetett arra, hogy mennyire fontos betartani a fegyelmezésben a
fokozatosságot. Szerinte a növendék első hibája felett szemet kell hunyni,
azután kell csak büntetni, s ha újra vét, újra meg kell fenyíteni, de csak
akkor szabad testi fenyítéshez folyamodni, ha a diák folyamatosan rosszalkodik,
és a tanító kudarcot vall más módon való
megrendszabályozásában.[144] Az iszlám középkori világának
iskoláiban az azonban általános szabálynak mondható, hogy sem kicsi
gyermekeket, sem pedig ifjakat nem volt szabad ütlegelni. Az iskolai verés
inkább a tíz év körüli korosztályt érintette, és nekik is csak a talpukat vagy
tenyerüket illették a szíjakkal, a fejüket például szigorúan tilos volt ütni.
Nem a fájdalom kiváltása, sokkal inkább a diáktársak előtti megintés volt az
efféle fegyelmezés célja.
Jutalmazás
Az iskolákban a tanítók igyekeztek megjutalmazni a legjobban teljesítő,
legszorgalmasabb és legügyesebb diákokat. Nem csupán a rossz cselekedetek és a
lustaság büntetése, hanem a jó tettek és a helyes magaviselet elismerése is
hozzátartozott a gyerekek mindennapjaihoz. Ezzel kapcsolatosan többféle
módszert is ismertek az egykori tanárok és szülők, és azzal is pontosan
tisztában voltak, hogy a dicséret és jutalom milyen fontos bátorító erő a
diákok életében, és ezért milyen hasznos további előmenetelük szempontjából.
Széles körben alkalmazták a versenyeztetés módszerét, ami egyébként magának a
muszlim tudományos életnek is állandó velejárója volt. A diákok többsége már
gyermekkorában hozzászokott ahhoz a szemlélethez, hogy minél többet tud valaki
és minél szorgalmasabb, annál több elismerésre számíthat a közösség részéről.
A kisdiákok esetében fontos mérföldkő volt a Korán (egyes részeinek)
elsajátítása. Annak, aki leginkább élenjárt a könyv szövegének megismerésében,
a felnőttek számos módon kifejezték elismerésüket. Az egyik legismertebb, sok
korabeli szerző által ismertetett és felidézett jutalmazási módszer az volt,
hogy minden tanév végén a legkiválóbb diákokat tevehátra ültetve végigvezették
a városon, az emberek pedig megéljenezték őket. A házak előtt álló, ünneplő
tömeg virágszirmokat, mogyorót, mandulát szórt hódolata jeléül az ünnepi menet
tagjaira. Többen leírták, hogy egy kiváló diák, cAlí ibn
Dzsabaláh ünneplése során végzetes baleset történt: a teveháton ülő fiúnak
egy éljenző véletlenül kidobta a szemét egy mandulával.[145]
A kimagasló szinten teljesítő diákok éppúgy, mint az iszlám világának
legjelesebb tudósai, pénzbeli jutalomban is részesülhettek. A díj nagysága
általában egyenes arányban állt az elsajátított szöveg mennyiségével, illetve
függött a megtanult könyv tudományos jelentőségétől. (A vallásos tárgyú művek
tanulmányozását mindig többre becsülték, mint egyéb dolgokat.)
