MUSZLIM NEVELÉSFILOZÓFIA
Nevelés és vallás
A középkor századaiban számos olyan muszlim,
illetve arab nyelven író más tudós élt, aki - egyes művei részeként vagy
önálló írásban - nevelésfilozófiai gondolatait is összefoglalta. Az iszlám
nevelésfilozófiájának alaptétele az a gondolat, hogy a nevelés
elválaszthatatlan a vallástól, a nevelés tulajdonképpeni célja a hívő muszlimmá
válás. Mindenféle ismeretszerzés a vallásos életvitel kialakítását és
megerősítését, a muszlim közösségbe való beilleszkedést, a muszlim hit
továbbadását és védelmezését, illetve a túlvilági életre való felkészülést
célozza. Tudatlan ember nem lehet igazi muszlim, s aki nem ismeri meg az Allah
által teremtett világot, az az iszlám követői szerint sohasem értheti meg és
érezheti át az isteni teremtés nagyszerűségét és hatalmasságát. A tudás
keresése és átadása egyszersmind az iszlám tanítások közvetítése és éltetése
miatt is lényeges volt.
Az iszlám világában a nevelés alapját már a vallás kialakulása óta meghatározza
az a hit, hogy a Korán valóban Allah kinyilatkoztatása, melyet utolsó
prófétája, Mohamed révén küldött el az emberekhez. Ez, a muszlim vallás legfőbb
tanítása egyben a nevelés tartalmát is meghatározza, ami a vallásos
ismereteken kívül morális, politikai, gazdasági, egészségtani és egyéb
tudnivalókat, életvezetési elveket is magába foglal. Ez a tartalom tehát a
hívők szerint isteni eredetű.
Mohamedet az iszlám világában máig a legfőbb tanítónak tartják. Követői a
kalifák és a vallástudók, akik a vallásos törvények (sarcía)
és a vallásos tanítások (cilm) őrzői.[359]
Miként sok szerző írta, s fentebb könyvünkben is kifejtettük, az iszlám
világában az első évszázadokban főként szóbeli ismeretátadás létezett, és igen
sok muszlim érezte kötelességének az isteni igazságok keresését, azok tanítását
és tanulását. A legfontosabb (nevelés)filozófiai alapelv ebben a korszakban az
volt, hogy minden hívőnek vallásos kötelessége tudása gyarapítása és átadása,
és ezzel a tevékenységgel mindenkinek csakis az lehetett a célja, hogy Allah
kedvében járjon és a muszlim hitet erősítse. Ebből következett, hogy a tanítás
spontán mozgalom volt, a tanító és a tanuló személyek nem reméltek anyagi
hasznot buzgólkodásukért, sem egyéb evilági elismerést.
A nevelés szervezettsége, az oktatásba való állami beavatkozás a 9-10.
századtól kezdve aztán jelentősen módosította az első idők alapelveit. Az egyik
igen lényeges változás - mely összefüggött a különböző vallásjogi iskolák,
törvényhozó csoportok kialakulásával, gyakran markánsan elkülöníthető
véleménykülönbségével - abban állt, hogy tartalmi értelemben jelentős
szelektálás ment végbe az oktatott tananyagok, tudományterületek között. Azokat
a tudományokat, amelyek közvetlen vagy közvetett módon hozzájárultak a vallásos
tanítások alátámasztásához, a muszlim életvitel megtámogatásához, kiemelten
kezelték s magas szinten művelték. Így például jelentős eredményeket értek el a
csillagászat, orvostudomány és nyelvészet területén. Bizonyos ismereteket
azonban száműztek a muszlim tudományosságból, ha azok nem illeszkedtek a
vallásos tanításokhoz, például a "tiszta" filozófiát.[360]
Mindez a folyamat szorosan összefüggött a muszlim neveléstörténetben végbemenő
másik jelenséggel: az oktatási intézményrendszer kialakulása és
megszilárdulása, a tanítói és tanári tevékenység szakmává válása a
nevelés-oktatás ellenőrzését, szabadságának korlátozását hozta magával. A
tanárok például jobb gazdasági helyzetbe kerültek meghatározott fizetségük
által, ám díjazásuk, illetve a munkálkodásukhoz szükséges képesítő bizonyítvány
csak akkor illette meg őket, ha állami elvárások szerint tanítottak. Ez pedig
nem jelentett mást, mint azt, hogy az egy-egy uralkodó által támogatott
vallásjogi iskola útmutatásait, választott tudás-tartalmait közvetíthették.
Muszlim nézetek a tudás, a tanulás fontosságáról
Egy muszlim mondás szerint az emberek kétfélék: olyanok, akik tanulnak, s
olyanok, akik tudnak. Akik e két csoport egyikébe sem tartoznak, azok mihaszna
férgek. Az iszlámban a kezdeti időszaktól fogva nagyra értékelték a tudást, s
a tanulás alapját a mohamedi tanítás jelentette. A Korán és a hadísz számos
részlete szól a tudás keresésének fontosságáról, a nevelés jelentőségéről,
melyben a muszlimok a hitbeli elmélyülés, Allah követésének igazi zálogát
látják. Az alábbi idézetekkel az ifjabb és idősebb diákok nap mint nap
szembesültek szent könyvüket olvasván, s ezek nyomán érthetővé válik tanulási
vágyuk és odaadásuk a tudás keresését illetően. "Allah (...) több fokkal
emelje magasabbra azokat, akik hisznek, és akiknek tudás adatott"
(Korán 58:11); "...mondd: »Uram! Gyarapíts
engem tudásban!«" (Korán 20:114), és
"Allah annak adja a bölcsességet, akinek akarja. Akinek pedig bölcsesség
adatik, annak nagy jó adatott." (Korán 2:269)
A művelt emberek felmagasztalása, a tanulásra buzdító gondolatok nem hiányoznak
a hagyományok közül sem. A művelt embereket a hadíszok a próféta örököseinek
tekintik, ők alkotják - az iszlám hitének védelmezése okán katonáskodó
személyek mellett - a próféták után következő csoportot. Az egyik hadísz
szerint az utolsó ítélet napján a diákok tintája épp annyit ér majd az emberi
életutak mérlegelésekor, mint a hit mártírjainak kiontott vére. A bölcsességet
többre értékelték a muszlimok, mint a vagyont és dicsőséget, a hagyományok
szerint a tudás az egyetlen olyan dolog, ami a szolgát is királlyá
teheti.[361]
Számtalan arab nyelvű mű korabeli szerzője tette magáévá ezeket a vallásos
tanításokból megismert gondolatokat. Történetekkel alátámasztott példázatok,
érdekesen megfogalmazott paradoxonok, közmondások és míves költemények
népszerűsítették a tanulást, magát a bölcsességet. Gyakori volt e szövegekben
a tudás és a vagyon összevetése, szembeállítása - mindig az előbbi
javára. Az Ibn cAbd Rabbihi által megfogalmazott kívánság
sokak tetszésével találkozott: "A tudás legyen gazdagságod, a nevelés a
te díszed!" cAlí ibn Abí Tálib azt a tanácsot hagyta
hátra, hogy azért kell tanulni, mert a tanulás növeli a gazdagságot, s míg a
vagyont folyton őrizni kell, a tudás megvédelmezi az embert, s a vagyon egyre
fogy, ha elpocsékolják, a tudás viszont mind jobban nő, ha szétosztják.
Musz'ab ibn al-Zubajr fiai kérdésére válaszolva hasonlóan fogalmazott:
"A tudás birtoklása ékesség, ha gazdagok vagytok, és a vagyon forrása,
hogyha szegények."[362] Az Ezeregyéjszaka meséiben is
gyakran találkozhatunk ennek a gondolatnak az irodalmi megfogalmazásával,
például így: "Azt mondják, nincs nagyobb vagyon az értelemnél, s nincs
olyan értelem, mint a körültekintő erély és állhatatosság; nincs olyan
állhatatosság, mint az istenfélelem, nincs olyan Allahhoz való közelség, mint
a szép jellem, nincs oly mérték, mint a pallérozottság, nincs oly haszon, mint
az isteni áldás, nincs oly kezeskedés, mint a jámbor munkálkodás, nincs oly
nyereség, mint Allah jutalma, nincs oly jámborság, mint a szunna tilalmai
előtt való megállás; nincs oly tudomány, mint az elmélkedés, nincs oly
istenszolgálat, mint parancsolatjainak betartása, nincs oly hit, mint a
szerénység; nincs oly nemes leszármazás, mint az alázat; nincs oly becsület,
mint a tudás..." és "A finom műveltség fejezete a legtágasabb tér,
minden tökély belefér."[363]
Érzékletesen és frappánsan fejezi ki az életen át való tanulás igenlését az
cAbd Allah ibn al-Mubárak által megfogalmazott válasz,
melyet arra a kérdésre adott, hogy mit tenne, ha tudná, hogy a következő
éjjelen eljön érte a halál: "Azonnal mennék
tanulni!"[364] Ez a gondolat, mely a középkori muszlimokra
oly jellemző volt, több más forrásban is olvasható. Jáqút a híres utazóról és
tudósról, al-Birúníról jegyezte fel azt, hogy élete legutolsó
pillanataiban is tudományos (jogi) kérdéseken töprengett. "Elmentem
[t. i. cIszá al-Walwadzsi] al-Birúníhoz, de már akkor
küszködött magával, keblét fojtogatta a haláltusa, és a következőt kérdezte
tőlem: »Hogyan magyaráztad nekem egyszer az anyai nagyanyáktól származó
örökség kiszámítását?« Erre azt feleltem neki megnyugtatásul: »Most,
ebben az állapotban érdekel ez téged?« »Ó, barátom, elbúcsúzom a
világtól, és jobb, ha ismerem ezt a kérdést.« Erre újból megmagyaráztam
neki, ő emlékezetébe véste. Azután eltávoztam tőle, de alig értem ki az útra,
hallottam a nagy kiáltást, ami a halált jelentette."[365]
A tudás fontosságáról, keresésének útjáról nem csupán a Koránban és a
hagyományokban olvasható számos részlet. Szinte egyetlen tudományos könyv sem
íródott úgy a középkori iszlám világában, hogy szerzője ne tért volna ki erre
a kérdésre. Rendszerezett, a muszlim nevelés filozófiáját, illetve napi
gyakorlatát leíró művek azonban csak a 9. századtól íródtak, s ez a tény
szerves kapcsolatba hozható az oktatási intézményrendszer kiépülésével. Bár ez
az európai szakirodalomban igen kevéssé feltárt téma, mégis hangsúlyozni kell,
hogy a muszlim világban éppúgy, mint kontinensünkön, sokan, sokféle írásukban
foglalkoztak nevelési kérdésekkel. E vallás követői körében is feltűnő az a
műfaji sokszínűség, ami a részben vagy egészében pedagógiai tárgyú műveket
jellemezte. Tudományos igénnyel írott értekezések (pl.: al-Zarnúdzsí, Ibn
Khaldún) éppúgy szerepelnek a palettán, mint utópisztikus (nevelés)filozófiai
művek (pl.: Ibn Tufajl) vagy verses formában összefoglalt leírások. Igen gazdag
tehát az arab nyelvű pedagógiai szakirodalom, amelynek mindezidáig csak
elenyésző töredéke olvasható magyar nyelven. Ugyanakkor tapasztalható benne
bizonyos gondolatok állandó, évszázadokon át való ismételgetése. Ez a
hagyományok esetében természetesnek vehető, míg egyes - bizonyos orvosi
művekből vett - téves ismeretek esetében zavaró (például: a nyálképződés
és a tanulási előmenetel összefüggésének fejtegetése al-Zarnúdzsí művében).
Korai pedagógiai gondolkodók
A muszlim pedagógia klasszikusainak munkái, illetve azokra való utalások szép
számmal maradtak az utókorra. Ezek tartalmának, hatásának vizsgálata azonban
mindmáig szinte egyáltalán nem képezte nyugati neveléstörténeti vizsgálódások
tárgyát, jóllehet mai tudásunk szerint több százas nagyságrendű olyan muszlim
mű keletkezett a középkorban, mely részben vagy egészében pedagógiai
tárgyú.[366]
Az első pedagógiai gondolkodók közül való a muszlimok körében az iraki
al-Dzsáhiz (780-869). Ő például különösen sokat foglalkozott a tanárok
munkájával, több művében is részletesen jellemezte a
tanártípusokat.[367] Ibn Szahnún, a tuniszi születésű szerző
szintén a tanárokról írt egy rövid művet. Ebben hosszasan értekezett arról,
miként kell tanítania a tanárnak a Koránt és annak segédtudományait; hogy
milyen fizetség jár neki a szülőktől, és arról, hogy hogyan kell megállapodni
az apával. A szerző részletezte a testi büntetés különböző módozatait,
kiemelve azok szoros összefüggését a diák életkorával és az elkövetett vétség
súlyosságával, és hangsúlyozta az irgalmas és könyörületes, következetes
bánásmódot. A mű - hasonlóan több más ilyen témájú munkához - úgy
került megírásra, hogy szerzője minden kijelentését igyekezett alátámasztani
azzal, hogy feltüntette, ki kitől hallotta vagy tanulta a műben leírt
gondolatokat. Segítségével így felgöngyölhető az iszlám világán belül létező
tanítványi láncolat egyik fonala, a hagyományok átadásának módja.
Ezek a legelső muszlim értekezések valójában nem tekinthetőek nevelésfilozófiai
műveknek, bár több ponton szerepel bennük az iszlám vallásra alapozott edukáció
jellemzése. Az arabok körében már a 8. századtól kezdve megjelentek viszont
alapos, az uralkodók neveléséhez szánt pedagógiai-erkölcstani útmutatók
(királytükrök). Sőt, hasonló műfajú könyveket már a Szászánida Perzsiában is
készítettek a királyok, hogy fiúgyermekeiket felkészítsék az uralkodásra.
Ezekben a nevelési kérdések mellett mindig helyet kapott az uralkodói
magatartás taglalása is. Széles körben ismert volt például Ardeshir király
Sápúr nevű fiához intézett tanács-gyűjteménye, amelynek részletei
Firdauszí jeles irodalmi művében is visszaköszönnek. A középkorból több muszlim
királytükör is fennmaradt, például az a könyv, amelyet Amir Kajkawusz
Ibn Iszkandar Ibn Ghabusz Ibn Ziar, Tabarisztán[368]
uralkodója (1049-69) írt élete végén, 63 évesen, fiának, Gilán-Shah-nak,
"Ghabusz Könyve" (Ghabus-Náma) címmel. A helyes és illendő
emberi viselkedés taglalása mellett ez a mű szólt a kormányzás problémáiról,
a barátság és szerelem sajátosságairól, a gazdagságról és jólétről, a
házasságról és a családi életről, a nevelés tartalmi kérdéseiről, a szakmai
jellegű ismeretekről és számos egyéb témáról. Az ókori Indiából származó,
arabra is átültetett és nagy népszerűséget megért Kalíla és Dimna című
mesegyűjteményt szintén úgy tartották számon, mint a jó kormányzásra tanító
munkát.[369]
Hasonló művet írt idős korában, 1092-ben a fentebb már említett neves
iskolaszervező, Nizám al-Mulk, "A kormányzás könyve"
(Szijaszat-Náma) címmel. A mű "Királyok erkölcsei" (Szajr
al-Mulúk) elnevezéssel is ismert volt a középkorban. Az öt nagy fejezetből
álló munka Málik Sah felkérésére íródott. A kötet tulajdonképpen politikai és
nevelési tanácsok gyűjteménye, melyről meg kell jegyezni, hogy a benne szereplő
történelmi adatok egy része pontatlan, és részrehajlás figyelhető meg benne a
szunnita tanítások javára.[370]
Mohamed fellépését követően több, mint 400 évvel később jelent meg egy,
mintegy 50 különálló értekezést tartalmazó mű egy olyan tudós társaság
tagjainak tollából (Ikhwán al-Szafá), akik kifejtették, hogy a tudás
végcélja az, hogy létrejöjjön egy jobb (utópisztikus) társadalom, amelyben a
közösség vezetői a legműveltebb emberek.[371]
Al-Ghazzálí pedagógiája
Muszlim misztikusok és vallásbölcselők tollából is sok egyéb olyan mű született
a középkor során, melyben érintőlegesen szó esik a nevelésről, ám rendszerező
nevelésfilozófiai mű a 11-12. század fordulójáig nem íródott. Al-Ghazzálí volt
az a polihisztor, a bagdadi Nizámijja iskola vezetője, aki több művében
részletesen foglalkozott a pedagógiával is, például "A hittudományok
felélesztése" (Ihjá culúm al-dín) címűben, vagy híres
tudományrendszerező munkájában, a "Bevezetés a tudományokba"
(Fátihat al-culúm) címűben. E művében célkitűzése szerint
azért foglalta össze a tudományok rendszerét, hogy a felállított hierarchia
segítségével hasznosabban és jobban tervezhető legyen a tanulás, melynek
végcélja az erkölcsi tökéletesedés, mely erkölcsös és tudós ember
kialakulásához vezet ebben az életben, és Allahhoz hasonlatossá tesz a
túlvilágon.[372] Ő is hirdette, hogy Allah megismerésének és
szeretetének útját csakis a tudás nyithatja meg, ezért ez minden hívő
kötelessége. Ha a tanár más célból lát a tanításnak, és ha a diák törekvései
hamisak, akkor maga a tudományos cselekvés is álságossá, az isteni törvények
szempontjából feleslegessé és múlékonnyá válik. Két legfőbb veszélyként
említette művében a tanítás piacosodását, a "piaci szellem"
megjelenését az oktatásban, illetve a disputák bizonyos fajtáinak káros
mivoltát (például azt a szituációt, amikor a vitatkozók nem képesek uralkodni
magukon, és józanságukat elveszítve, emberi mivoltukból kivetkőzve
vitatkoznak).[373]
Műveiben kiemelte a tanár és diák közötti jó kapcsolat fontosságát, azt, hogy a
tanár mindenkor bánjon szeretettel, kedvesen tanítványaival, viselkedjen velük
becsületes és tisztelettudó módon. Ugyanakkor azt is kiemelte, hogy a diákok
hibáit minduntalan javítgatni kell, hol intésekkel, hol pedig dicséretekkel a
helyzettől függően, a veszekedést viszont kerülendőnek vélte. A nevelés
eredményességének alapját abban látta, hogy a gyermeket távol kell tartani a
rossz társaságtól. Lényegesnek tartotta megemlíteni, hogy egyetlen tanár se
szidalmazza soha más tanártársait a diákok előtt! Kiemelte, mennyire fontos a
tanár példamutató magatartása, hiszen "tettei megcáfolhatják
szavait".
Bár al-Ghazzálí pedagógiai rendszerében a tanár fontos és nélkülözhetetlen
segítője a tanulásnak, e misztikus szerző nagy hangsúlyt fektetett a diák
helyes magatartásának jellemzésére. Hangsúlyozta, hogy a tanulás maga egy
muszlim diák esetében vallásos aktus, és ennek szellemében kell viselkednie.
Aláhúzta a személyes erőfeszítések fontosságát és az abbéli igyekezetet, hogy
a diák minél több tudományágban járatos legyen. Az isteni megvilágosodáshoz
azonban al-Ghazzálí szerint nagy szükség van a meditációkra, az
elgondolkodásra, ezért jobb, ha a diák tanulmányai idejére elkülönül a világi
és családi kötődésektől, és a mindennapi élet zajától és zavaró körülményeitől
távol jámbor, ájtatos életet él, különböző tanulmányokkal
kiegészítve.[374]
Al-Ghazzálí szerint az elsajátított tudással ugyanazt teheti az ember, mint a
vagyonnal: először is meg kell szereznie, utána gondoskodnia kell a
megőrzéséről, s költekezhet belőle, áldásait magára, illetve embertársaira
fordítva. Az első állapotban vannak a diákok (gazdasági értelemben vett
"társaik" a szegények), azután következnek a tudósok
("társaik" a gazdagok). Ám al-Ghazzálí önző tudósnak tartotta azt,
aki tudását megtartja magának, és legnemesebb, legnagylelkűbb szerinte az a
bölcs (az a nagylelkűen adakozó gazdag), aki életét és kincsét (tudását,
illetve vagyonát) mások boldogulásának szenteli.[375]
A több, mint 70 könyvet megalkotó neves tudós számos további műve is tartalmaz
nevelésfilozófiai, etikai részleteket, mint például "A kormányzás
szabályai" (Mízán al-cAmal). Al-Ghazzálí gondolatait
halála után mintegy 400 esztendőn keresztül ismételgették a muszlim világ
pedagógiai gondolkodói, alig hozzátéve valamit az írásaihoz. Számos, bár
gyakran igencsak lapos, rövid könyvecske keletkezett ugyanebben az időszakban,
de tartalmi értelemben vajmi kevés újdonság olvasható ki belőlük.
Al-Zarnúdzsí módszertani könyve
Mindez annak a Burhán al-Dín al-Zarnúdzsínak a könyvéről is elmondható,
aki 1203-ban igen hangzatos címmel készítette el pedagógiai értekezését:
"A diák nevelése - A tanulás módszerei" (Taclím
al-Mutacallim Taríq al-Tacallum). A szerző életéről
igen keveset tudunk, csupán annyi bizonyos, hogy a 12-13. század fordulóján
élt, és a hanafita jogi iskola követőjeként jogtudománnyal foglalkozott. Ez a
műve hihetetlen népszerűséget ért el - nem csak a középkori muszlim,
hanem a 19-20. századi keresztény világban is. A könyv titka nyelvezetében,
élvezetes és választékos stílusában rejlik. Az egyszerű, közérthető nyelven
íródott pedagógiai értekezés diákok számára kíván elméleti és gyakorlati
útmutatást adni a tanuláshoz. Szerzője - számos elődjéhez hasonlóan -
pontosan feltüntette, hogy az általa idézett gondolatok kitől származnak.
Valamennyi, a műben tárgyalt szűkebb és tágabb témaköréhez versek, anekdoták,
közmondások tucatjait gyűjtötte csokorba, hogy mondanivalóját alátámassza,
illetve korábban élt neves szerzők műveiből vett részletekkel hitelesítse. Így
az olvasmány nem csupán érdekes, hanem hihető is olvasója számára. Ha erre
módja nyílott, al-Zarnúdzsí összevetette az egymással ellentétes véleményeket
is, jelezve kétségeit, ha nem értett egyet bizonyos gondolatok
tolmácsolóival. A kiválóan szerkesztett, arányos fejezetekből álló munka
legnagyobb érdeme talán az, hogy bölcs és fontos, vallásokon és kultúrákon,
időn és téren átívelő fejtegetéseket tartalmaz a tudás, a bölcsesség elérése
kapcsán. Világosan kifejti a szerző, hogy a tanulás az egyetlen olyan eszköz
az ember kezében, mely származásától és szerencséjétől, vagyoni helyzetétől és
lakóhelyétől függetlenül felemelheti, és elvezetheti Istenhez.
Művének születése kapcsán az elemzők úgy vélik, hogy al-Zarnúdzsí nagyon sok
olyan diákot látott maga körül, akik ugyan jelentős erőfeszítéseket tettek
tudományos előmenetelük érdekében, tanulásra fordított munkájuk azonban mégsem
hozott igazi sikereket és eredményt. A szerző szerint mindennek elsősorban az
volt az oka, hogy a nehézségek láttán hamar felhagytak kitűzött céljaik
teljesítésével. Ennek hátterében szerinte az áll, hogy nem ismerték a helyes
tanulási módszereket, vagy ha ismerték is azokat, nem voltak elég szorgalmasak,
kitartóak, vagy elvesztegették az idejüket. A középkori muszlim gondolkodó
tehát jól érzékelhetően a modernkori studiológia egyik korai előfutára volt,
aki - bizonyos tévedései ellenére - komoly pszichológiai és
pedagógiai ismeretekről adott számot ebben a könyvben.[376]
A 13 alfejezetre bontott mű nem minden részletében tekinthető kifejezetten
pedagógiai forrásnak. Egyes részei (pl. a 2., 7., 9. és 13. alfejezet) a
muszlim valláshoz kapcsolódó rítusok, kötelezettségek és előírások taglalásával
foglalkoznak. Más fejezetek (pl. a 3., 6., 10., 12.) viszont kifejezetten az
ismeretek megszerzésének különböző módszereiről szólnak. A többi fejezet
fókuszában is a tanulás és gondolkodás műveleteinek leírása áll. (Ki kell
emelnünk, hogy al-Zarnúdzsínál a "tudás" szinte kizárólag a
verbálisan átadható ismeretekre épül.)
A tananyag kiválasztása és elrendezése fontos részét képezi a műnek,
al-Zarnúdzsí szerint a jogtudománnyal és az orvoslással, illetve az ezeket
kommentáló "segédtudományokkal" kell foglalkozniuk a diákoknak. A
(vallás)jog ismerete szerinte az élet minden pillanatában fontos az ember
számára, hasonlata szerint épp annyira létszükséglet, mint például az étel. Az
orvostudomány eredményeinek ismerete viszont csak bizonyos esetekben
hasznosítható. Egyes gondolatai okán al-Zarnúdzsíról elmondható, hogy sok
tekintetben rokonítható a nála jóval később élt európai pedagógiai-filozófiai
gondolkodókkal, például Montaigne-nyel, Locke-kal. Az arab gondolkodó nagyon
lényegesnek tartotta például az eredményes tanulás és boldog élet szempontjából
azt, hogy mindenki azzal a tudománnyal foglalkozzon, ami számára hasznos,
amihez kedvet, hajlandóságot érez. Inkább a megértést, mint a magolást és vak
elfogadást tartotta fontosnak. Azt is sugallta, hogy a diákot nem szabad
túlterhelni, helyesen kell megválasztani a tanulás, ismétlés és pihenés
arányát és időpontját. Bár ő is leszögezte, hogy az ember a bölcsőtől a sírig
tanul, azt is kiemelte, hogy vannak olyan életkori szakaszok, amelyek
különösen alkalmasak az ismeretszerzésre. Kiemelkedő helyen említette a
kamaszkor előtti időszakot, amikor a gyermekek természetes kíváncsisága
jelentős hajtóerő a tanulásban.
Ibn Tufajl, az "arab Rousseau"
Nem csupán al-Ghazzálí vagy al-Zarnúdzsí gondolatainak ismétlődését láthatjuk
a kora újkori és modernkori Európában, ha a pedagógiai filozófia forrásait
áttekintjük. Rousseau gondolatainak korai kifejtőjét is felfedezhetjük a
középkori muszlim világban. Ha precízen akarunk fogalmazni, akkor -
alcímünkkel ellentétben - tulajdonképpen Rousseau-t nevezhetnénk
"svájci Ibn Tufajl"-nak. Ibn Tufajl a 12. század kiemelkedő arab
filozófusa volt, aki jelentős hatást gyakorolt a hispániai-arab, majd
szélesebb értelemben az európai gondolkodásra. Európában "Az autodidakta
filozófus", hazánkban "A természetes ember" címmel emlegetett,
illetve kiadott utópisztikus műve fontos művelődés- és neveléstörténeti
forrás, amelyben az ember természetes nevelődéséről írt.[377]
A Guadixban (Granada mellett) született tudós, Ibn Tufajl (megh. 1185) arra a
kérdésre kereste a választ, hogy hogyan juthat el a világ megismeréséhez, az
Allahhal való szellemi egyesüléshez az ember, ha egy lakatlan szigeten, állatok
között nő fel. Valójában annak megválaszolásával próbálkozott ebben az
utópisztikus műben, hogy a hit vagy a tudás az előbbrevaló, melyik segíti
jobban a megismerést. A szerző Avempace-hez és Averroës-hez hasonlóan az
Almohádák udvari orvosaként tevékenykedett, és így módja nyílott különböző
természettudományos (orvosi) kísérletek elvégzésére is, melyek eredményeit
beépítette művébe. Pedagógiai regénye így legalább annyira orvosi, fizikai és
vallástudományi munka, mint nevelési tárgyú. A mű tulajdonképpen egy fiúnak,
Hajj Ibn Jakzán-nak a története, aki az Indiai-óceán egy lakatlan szigetén nő
fel. A főhős neve "beszélő név": Eleven, Éber fia ("Eleven"
a fiú, vagyis az ember maga, "Éber" pedig az Isten, tehát maga
Allah). A szerző ezzel a névvel is kifejezte azt a gondolatát, mely a regény
egészében jelen van: az emberi lélek része a világléleknek, magának az
istenségnek.
Ibn Tufajl - saját bevallása szerint - azért írta meg művét (mely
Ibn Szína "Keleti bölcsesség" című művének mintájára egy ember
fejlődését vázolja, és amely támaszkodik Ibn Báddzsá /Avempace/ "Magános
ember vezetése" című művére), hogy megossza olvasóival a bölcsesség
elérésére vonatkozó azon titkokat és misztériumokat, amelyeket ő maga ismert,
és amelyeket már évszázadokkal korábban nagyra becsültek a tudósok. Az arab
filozófus műve tehát az ember tökéletesedésének útjáról szól, a szerző
pedagógiai gondolkodása az emberről vallott felfogásának kifejeződése.
Szerinte az ember olyan teremtmény, aki Allah felé tart, a tanulás, a
megismerés célja az istenséggel való misztikus egyesülés. Ez a pedagógia
tulajdonképpen az emberi akarat erőfeszítéseiről szól, az állhatatos
tanulásról, az aszkétikus harcról, az érzéki és szellemi megismerés
tökéletesedéséről, a végső Igazság eléréséről.[378]
A főhős értelmi fejlődése a már Arisztotelésznél is jól ismert, és a középkori
arab filozófusok által is kedvelt és gyakran emlegetett 7 éves időszakok
szerint került kifejtésre. Ibn Tufajl ismerte a megismerés négy fokozatára
(4 x 7 év) vonatkozó, al-Ghazzálí által leírt jellemzést. Eszerint az első hét
év az érzéki szemlélet, a következő az értelemszerű megismerés, az azt követő
a gondolkozó ész, az utolsó pedig az átélés, az intuíció korszaka. (A középkori
bölcselők egészen Nicolaus Cusanus-ig (1401-1464) ezt a szakaszolást
használták.) A regény azonban nem csupán Hajj 28 éves koráig kíséri nyomon
fejlődését, utána többször is szóba kerül a hét éves ciklusok említése (például
amikor a férfi 50 éves, a regényben az áll, hogy a 7. hét évén is túl
volt...).
A műben a kisfiú, Hajj, a kognitív megismerés különböző fokozatain megy át.
Csecsemőkorában egy gazella gondozza és szoptatja, 2 éves kora után megtanul
járni, és mindenhová követi "pótmamáját". Kisgyerekként megismeri a
körülötte lévő növényeket és állatokat, és megfigyeli azok jellemző
tulajdonságait. Rádöbben saját védtelenségére a szarvakkal, karmokkal és
patákkal szemben, és úgy ítéli meg gyengeségét, mint valamilyen testi
fogyatékosságot. 7 éves korára azonban levelekből és botokból eszközöket
készít magának, és rájön arra, hogy milyen ügyesen tudja használni a kezét.
Amikor idáig jut a fejlődésben, megbetegszik a gazella, és Hajj minden
igyekezete ellenére "pótmamája" elpusztul. Érdekes leírás a műben az
a rész, amikor a fiú a halál kiváltó okát keresi a gazella testén. Ibn Tufajl
ennél a résznél kimerítő anatómiai leírást ad a belső szervek, különösen a
szív működéséről, ami mutatja, hogy járatos volt a boncolásokban, melyeket
orvosként valószínűleg többször is végzett. A főhős, Hajj, miután
megfigyeléseket tett a szív és a vér tulajdonságaira és funkciójára
vonatkozóan, megállapítja, hogy nem a test a fontos az élet szempontjából,
hanem valami más, ami a halál beálltával távozik a szervezetből, és az ember
biológiai valósága csak eszköz.
A mű további részeiben Hajj eljutott a lélek fogalmáig, és megállapításokat
tett az idegrendszer működésével kapcsolatosan. A világ megfigyelése során az
empirikus és technikai jellegű megismerésen át a spekulatív megismerésig ért;
fizikai, matematikai és metafizikai részeket iktatott itt művébe a szerző. Az
episztolában megjelennek a szabadesés, a hőtan, a halmazállapotváltozás
korabeli arab leírásai, érthető és élvezetes stílusban. Hajj a különböző
természeti jelenségeket vizsgálva végül is arra a következtetésre jutott, hogy
minden történés mögött kell, hogy legyen valamilyen kiváltó ok, és minden
formának van teremtője. Ibn Tufajl szerint a világ mozgása öröknek tételezhető,
mivel sohasem létezett az a nyugalmi állapot, amelyből az egész mozgás
kiindult. A mozgás mögött álló "hajtóerő" azonban szükségképpen
végtelen, és nem testben lakozik, testi minőségekkel nem is lehet felfogni vagy
megközelíteni. A műben tehát Hajj így jutott el a körülötte lévő dolgok
megismerésétől a misztikus Isten-felfogásig 35 éves korára. A könyv ezen
részénél Ibn Tufajl egy, a hitből kiinduló személy, Aszál nézeteivel
ütköztette a megismerés útján megvilágosodó Hajj gondolkodását. A mű
pedagógiai üzenete abban áll, hogy bármelyik utat választja is az ember a
kettő közül, eljuthat az Igazsághoz. Aszál szembesítette a regény főhősét azzal
a problémával, hogy az emberek többsége oktalan, hitetlen, nem keresi és nem
járja a megismerés útjait, csak az anyagi világ dolgai iránt érdeklődik. Hajj
arra is ráébredt érett férfiként, hogy a Legfelsőbbel való egyesülést az ember
egyedül élheti meg, a szívében, ezért nagyon nehéz mindezt mások számára
szavakkal kifejezni.
A mű szerzője nem becsülte le a társadalmi ember dimenzióját, az ember
közösségi nevelését, inkább arról van szó, hogy az arab misztikusokhoz és
aszkétákhoz hasonlóan ő is azt vallotta, hogy az ember születésétől fogva
rendelkezik olyan szűrővel és képességgel, "amely a lélek spontán
hajlama, amely anélkül, hogy szüksége volna tanárra, elvezet a Tárgyhoz,
hacsak nem térítik el a szülői és tanári útmutatások". Ibn Tufajl szerint
tehát az ember jelentős fejlődésen megy át élete során, egyes fejlődéslélektani
szakaszaiban más és más módon reflektál a világ dolgaira. Ibn Tufajl szerint az
ember testi és lelki kiteljesedése lehetséges, és élete értelme szempontjából
elengedhetetlen. Ez az avicennai gondolatokból ihletet merítő utópia nagy
hatással volt több arab és európai gondolkodóra. Dualista felfogása például
(vagyis az, hogy a lélek halhatatlansága mellett az anyag örökkévalóságát is
elképzelhetőnek tartotta) hatott Ibn Rusdra. A 17. században Európa is
felfedezte művét, 1671-ben Edward Pococke latin fordításban adta közre, és
hamarosan készült angol és német nyelvű változat is. Egyes feltevések szerint
ebből a műből vette alapötletét Defoe a "Robinson Crusoe"
megírásakor.
Ibn Khaldún a nevelésről
A muszlim gondolkodástörténet óriása, Ibn Khaldún volt az, aki a 15. században
újabb lökést adott a muszlim nevelésfilozófiának is, miközben
történetfilozófiai elmélkedést folytatott. Alapvetése, mely szerint az ember
társas lény, a nevelésről vallott felfogását is meghatározta: szerinte a
tanulás folyamatát alapvetően befolyásolja az az anyagi, szellemi és lelki
közeg, amelyben a tanuló ember él. Nevelésfilozófiája - elődeihez
hasonlóan - a muszlim vallásfilozófián alapul, vagyis hirdette, hogy az
ember ismeretszerzésének célja a próféta által közvetített isteni gondolatok
befogadása és az azoknak való engedelmeskedés, az evilági és a túlvilági
boldogság elérése.
Művében a világról való ismeretszerzés több fajtáját különböztette meg. Ennek
legalacsonyabb szintje szerinte az érzékelés útján történő tapasztalatszerzés,
mely nem csupán az emberre, hanem más élőlényekre is jellemző. "Az
élőlények arról, ami lényegükön kívül van, tudomást szerezhetnek a külső
érzékszervek révén, amikkel Allah ruházta fel őket: így a hallással, a
látással, a szaglással, az ízleléssel és az
érintéssel."[379] Az embernek azonban gondolkodó képesség
is megadatott, amely "azokkal a képekkel foglalkozik, amelyek túl vannak
az érzéki észlelésen és azon a tevékenységen, amelyet az ész végez azokkal az
analízis és a szintézis során. Ez az af'ida ("szívek")
értelme a Koránban: »És adott nektek hallást, látást és sziveket."
Az af'ida a fu'ád többes száma. Itt a gondolkodó
képességet jelenti."[380] Erre, a gondolkodás képességére
Ibn Khaldún szerint akkor tesz szert az ember, ha az "állati jelleg"
már teljesen kifejlődött benne. Ezen belül leírta a megkülönböztető, a
tapasztalati és az elmélkedő értelmet. Művében az emberi értelemből eredő
(caklijját) tudást elkülönítette attól, amelyik a
hagyományokból származtatható (naklijját).[381] Ez
utóbbi esetében nincs helye az értelemnek, ezt a fajta tudást egyszerűen
tovább kell adni nemzedékről nemzedékre (kivéve azokat az ismereteket, melyek
tartalmának vallásos alapelvekhez való kapcsolódása csak analógiás úton érthető
meg).
A tudás átadása véleménye szerint külön mesterség (szináca),
ahhoz tehát nem ért bárki. A diákoknak fokozatosan, szellemi képességeikhez
mérten kell "adagolni" az ismereteket, és törekedni kell a beható
(nem rövidített vagy tömörített, nem felszínes) ismeretszerzésre. Ibn Khaldún
is síkraszállt a sokszínű tudásanyag elsajátításáért, ennek előmozdítása
érdekében ő is készített egy, a tudományok hierarchikus rendszerét bemutató
leírást.
