Volt egy lakás a Tournelles utcában, melyet jól ismert Párizs minden gyaloghintósa s minden urasági inasa, pedig ez a lakás nem is valami nagyúré volt, sem holmi bankáré. Se nem lakomáztak, se nem kártyáztak, se nem táncoltak benne.

S mégis ez volt az előkelő világ találkozóhelye, s egész Párizs látogatta.

E lakás a kis Scarron lakása volt.

Annyit kacagtak e szellemes abbénál, annyi hírt hordtak oda, s e híreket oly gyorsan magyarázták, taglalták és változtatták át hol mesékké, hol epigrammákká, hogy mindenki igyekezett egy-egy órát a kis Scarronnál tölteni, meghallgatni, mit mond, s amit mondott, továbbadni. Sokan égtek a vágytól, hogy hallathassák ott a szavukat; s ha mulattatók voltak, szívesen látott vendégek lettek.

A kis Scarron abbé, ki egyébként csak azért volt abbé, mert volt egy apátsága, s nem mintha valami szerzethez tartozott volna, valaha lakóhelye, Mans város egyik leghiúbb tékozlója volt. Egy farsangi napon módfelett meg akarta örvendeztetni ezt a jó várost, melynek ő volt a lelke; lakájával tetőtől talpig mézbe mártatta magát, majd kibontott párnája pihéiben meghempergőzött, s az elképzelhető legfurább szárnyassá változott, így kezdte sorra látogatni barátait, barátnőit, ebben a szokatlan ruhában; előbb tátott szájjal tódultak a nyomába, aztán hurrogva, aztán a teherhordók megverték, a gyermekek kővel dobálták, s végül kénytelen volt futva menekülni e lövedékek elől. Ekkor már mindenki üldözte, minden oldalról, s bekerítve, megszorítva, fenyegetve Scarron csak egy módon menekülhetett üldözői elől: bevetette magát a folyóba. Úszott, mint a hal, de a víz jeges volt; izzadtan ugrott be, átjárta a hideg, s mire a túlsó partra ért, béna volt.

Minden ismert módon megpróbálták újra használhatóvá tenni tagjait, a kezelésekkel annyit gyötörték, hogy minden orvost elkergetett, mondván, a betegséget jobban szereti; aztán visszakerült Párizsba, ahol mint szellemes embernek már elég nagy híre volt. Itt csináltatott magának egy guruló széket, a saját leleménye szerint; s mikor egy szép napon ezen a széken meglátogatta Ausztriai Annát, szellemessége annyira elbűvölte a királynét, hogy megkérdezte, nem óhajt-e valami címet magának.

- De igen, felséges asszony, van egy, amire nagyon fáj a fogam - felelte Scarron.

- Melyik hát? - kérdezte Ausztriai Anna.

- A királyné betege! - felelte az abbé.

És ki is nevezték a királyné betegének, évi ezerötszáz frank kegydíjjal.

Ettől a pillanattól fogva, a jövő miatt többé nem aggódva, Scarron víg életet folytatott, felélve tőkéjét, jövedelmét.

Egy napon azonban a bíboros egy küldöttje közölte vele, hogy helytelen dolog volt a koadjutort fogadnia.

- Ugyan miért? - kérdezte Scarron. - Talán nem elég jó származású ember?

- Dehogynem, a teremtésit!

- Nem elég szeretetre méltó?

- Kétségtelenül!

- Nem elég szellemes?

- Sajnos, túlságosan is az.

- Akkor hát miért kívánja, hogy ne fogadjak többé ilyen embert?

- Mert rosszul vélekedik.

- Igazán? Kiről-miről?

- A bíborosról.

- Hogyhogy? - lepődött meg Scarron. - Én Gilles Despréaux urat^[55], ki rosszul vélekedik rólam, továbbra is szívesen látom, s most azt akarja, hogy ne fogadjam a koadjutort, mert valakiről rosszul vélekedik? Lehetetlenség!

A társalgás itt félbeszakadt, és Scarron, merő ellenkezésből, Gondy urat ezentúl még többször látta vendégül.

Nos, ama nap reggelén, amelyhez érkeztünk és amely éppen a negyedévi esedékesség napja volt, Scarron, ahogy máskor is szokta, elküldte inasát a nyugtával, hogy negyedévi járandóságát a nyugdíjpénztárból felvegye. De ezt a választ kapta: "Az államnak nincs többé pénze Scarron abbé számára."

Mikor az inas e választ Scarronnal közölte, Longueville herceg úr éppen nála volt, s rögtön kétszer akkora kegydíjat ígért neki, mint amekkorát Mazarin beszüntetett; de a ravasz köszvényesnek esze ágában sem volt elfogadni. Gondoskodott róla, hogy délután négy órára az egész város megtudja a bíboros eljárását. Éppen csütörtök volt, az abbé fogadónapja; csak úgy csődültek hozzá, s veszettül súgtak-búgtak városszerte.

Athos a Saint-Honoré utcában két ismeretlen nemesemberrel találkozott, szintén lovon, s akárcsak ő, egy inas kíséretében, s az ő útvonalát követve. Az egyik kalapját lekapva fordult hozzá:

- El tudja-e hinni, uram, hogy az a hitvány Mazarin beszüntette a szegény Scarron nyugdíját!

- Hallatlan! - mondta Athos, s ő is üdvözölte a két lovast.

- Látszik, hogy becsületes ember, uram - folytatta az a férfiú, aki már az előbb is szóba elegyedett Athosszal -, ez a Mazarin valóságos csapás!

- Sajnos, uram - felelte Athos -, az, aminek mondja.

És nagy udvariassággal elbúcsúztak.

- Éppen jókor, hogy ma este kell meglátogatnunk - mondta Athos a vicomte-nak -, biztosíthatjuk nagyrabecsülésünkről szegény fejét!

- De hát ki ez a Scarron úr - kérdezte Raoul -, hogy egész Párizst így felzaklatja? Talán valami kegyvesztett miniszter?

- Ó, Istenem, vicomte - felelte Athos -, egyszerűen csak egy nagy szellemű kis nemesember, ki azért lőn kegyvesztett a bíborosnál, mert néhány rigmust írt ellene.

- Hát írnak verset nemesemberek is? - kérdezte naivul Raoul. - Azt hittem, ez méltóságukon aluli...

- Az, kedves vicomte-om - felelte Athos mosolyogva -, ha rosszakat írnak; de ha jókat, az dicsőség. Itt van például Rotrou.^[56] Mindazonáltal - folytatta Athos a jótanácsadás atyai hangján - jobb, ha nem ír az ember verseket.

- Tehát ez a Scarron úr költő? - kérdezte Raoul.

- Az, most már tudja, vicomte; nagyon ügyeljen magára ebben a házban; csak gesztusokkal beszéljen, vagy inkább csak folyton figyeljen.

- Igenis, uram - felelte Raoul.

- Látni fogja, hogy sokat beszélek majd egy barátommal: az lesz D'Herblay abbé, akiről már annyit beszéltem.

- Emlékszem, uram.

- Jöjjön hát közelünkbe, mintha mondani akarna valamit, de ne szóljon hozzánk; ne is figyeljen ránk; ez a játék arra lesz jó, hogy ne zavarjanak az alkalmatlankodók.

- Értem, uram, utasítását szó szerint követem.

Athos még két látogatást tett a városban. Aztán hét órakor elindultak a Tournelles utcába. Az utcát valósággal eltorlaszolták a gyaloghintók, lovak, kocsisok, inasok. Athos utat nyittatott magának, s nyomában az ifjúval belépett. Az első, aki szemébe tűnt, Aramis volt, egy nagyon széles, szőnyegmennyezettel borított kerekes karszék mellett állván, melyben brokáttakaróba burkolva egy apró, elég fiatal, elég mosolygós alak izgett-mozgott, s olykor elsápadt, anélkül hogy szeme egy pillanatig is abbahagyta volna eleven, sziporkázó vagy nyájas kifejezését. Ez volt Scarron abbé; folyton nevetgélt, gúnyolódott, dicsért, nyögött s egy pálcikával vakargatta magát.

A kerekes sátorszerűség körül nemesurak és hölgyek serege tolongott. A szoba igen tiszta s kényelmes bútorzatú volt. Hatalmas virághímes selyemfüggönyök, egykor tán élénk színűek, de most már egy kissé avíttak, omlottak a széles ablakok elé; a falkárpit szerény volt, de jó ízlésre valló. Két igen udvarias és jól nevelt inas végezte a szolgálatot, kifogástalanul.

Athost megpillantva, Aramis elébe sietett, kézen fogta s bemutatta Scarronnak, ki éppoly örömmel, mint tisztelettel fogadta új vendégét, s igen szellemes bókot intézett hozzá. Raoul hökkenten állt, a ragyogó elme e pazarlására nem volt elkészülve. De azért kellő kecsességgel üdvözölte. Athos ezután két-három úrral váltott üdvözletet, kiknek Aramis bemutatta; aztán a bevonulása keltette tolongás rendre-rendre eloszlott, s kialakult az általános társalgás.

Négy vagy öt perc múlva, melyet Raoul az egybegyűltek tanulmányozására fordított, nyílt az ajtó, s az inas Paulet kisasszonyt jelentette be.

Athos ujja hegyével megérintette a fiú vállát.

- Nézze meg ezt a hölgyet, Raoul - mondta - mert történelmi személyiség; őhozzá igyekezett volt IV. Henrik, amikor meggyilkolták.^[57]

Raoul megborzongott; néhány nap óta lépten-nyomon egy-egy függöny emelkedett fel előtte, s hősi látványokat kínált: ez a még fiatal s szép nő, ki most belépett, ismerte IV. Henriket, beszélt vele.

Mindenki az újonnan jött köré sereglett, mert még mindig erősen divatban volt. Előkelő, kígyózó termetű nő volt, erdőnyi aranyhaja olyan volt, amilyent Raffaello kedvelt, s amilyennel Tizian látta el minden Magdalénáját. Ez a vörösbarna szín s a többi nőn aratott győzelme szerezte neki a "Nőstényoroszlán" elnevezést!

Mai szépasszonyaink, kik e fashionable^[58] címre pályáznak, ebből megtudhatják, hogy ez nem Angliából származik, ahogyan talán hitték, hanem szépséges és szellemes honfitársnőjüktől, Paulet kisasszonytól.

Paulet kisasszony, a megjelenésére támadt és mindenütt jelenvaló zajongás közepette, egyenesen Scarronhoz ment.

- Nos, kedves abbém - szólalt meg nyugodt hangján -, hát szegény ember lett? Ma délelőtt tudtuk meg Rambouillet-né asszonnyal; Grasse úr mondta meg nekünk.

- Igen, de az állam most legalább gazdag - mondta Scarron. - Tudni kell áldozatot hozni hazánkért.

- A bíboros úr ezerötszáz frankkal több pomádét és parfümöt fog évente vásárolni - mondta egy frondőr, kiben Athos arra az úrra ismert, akivel a Saint-Honoré utcában találkozott össze.

- Hát a Múzsa mit mondana erre, kinek arany középszerűségre van szüksége - kérdezte Aramis behízelgő hangján. - Mert elvégre is:

Si Virgilio puer aut tolerabile desit
Hospitium, caderent omnes a crinibus hydri.^[59]

- Nem rossz! - mondta Scarron, s kezét nyújtotta Paulet kisasszonynak - de ha kígyóm nincs is többé, oroszlánom legalább megmaradt!

Ezen az estén Scarron minden szava csodálatosnak hatott. Ez az üldöztetés privilégiuma. Ménage úr^[60] lelkesedésében fel-felugrált.

Paulet kisasszony szokott ülőhelyére indult, de mielőtt leült volna, termetessége magasából végighordozta királynői tekintetét az egybegyűlteken, s szeme megakadt Raoulon.

Athos elmosolyodott.

- Vicomte, Paulet kisasszony felfedezte! Menjen és üdvözölje. Annak mutatkozzék, ami: őszinte vidékinek; de eszébe se jusson előtte IV. Henriket emlegetni!

A vicomte pirulva ment oda az oroszlánhoz; s hamarosan elvegyült a szobát körülvevő urak között.

Most már két élesen elkülönült csoport alakult: az egyik Ménage úr, a másik Paulet kisasszony körül; Scarron egyiktől a másikhoz futkosott, kerekes székét oly ügyesen kezelte e sokaságban, mint tapasztalt kormányos a bárkát a hullámsűrű tengeren.

- Mikor beszélhetünk? - kérdezte Athos Aramistól.

- Később - felelte az -, még nincs elég vendég, s feltűnést keltenénk.

Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, s az inas a koadjutort jelentette be.

E névre mindenki arrafelé fordult, mert ez a név már kezdett nagyon elhírhedni.

Athos is odafordult; Gondy abbét csak hírből ismerte.

Egy kicsi, fekete, rút, rövidlátó ember toppant be, kinek keze a kard s a pisztoly kivételével mindenhez ügyetlen volt, s aki most is nekiment az asztalnak, s kis híján feldöntötte; de mindennek ellenére volt valami előkelő és büszke vonás az arcán.

Scarron is feléje fordult, s karszékével eléje sietett; Paulet kisasszony integetéssel üdvözölte a helyéről.

- Nos, hallom - szólalt meg a koadjutor, Scarront végre figyelmére méltatva, de csak akkor, mikor közvetlen közelébe ért -, hogy kegyvesztett lett, abbé!

Ez volt ma a vezérszólam; százszor elhangzott az est folyamán, s Scarron már száz szójátékot is rögtönzött reá; nem is volt sok híja, hogy most csődöt mondjon; de kétségbeesett arckifejezéssel kivágta magát.

- Mazarin bíboros úr kegyeskedett gondolni rám - mondta.

- Csodálatos! - lelkesedett Ménage.

- De miből telik majd további fogadónapjaira? - folytatta a koadjutor. - Ha így megcsappant a jövedelme, kénytelen leszek kanonoknak kineveztetni a Notre-Dame-ba.

- Jaj, csak azt ne! - mondta Scarron. - Nagyon is rossz hírbe keverném!

- Akkor hát olyan erőforrásai vannak, melyeket mi nem ismerünk?

- Kölcsönt kérek a királynétól.

- De a királynénak semmije sincsen - mondta Aramis -; avagy nem házastársi vagyonközösségben él-e?

A koadjutor megfordult, rámosolygott Aramisra, s intett neki az ujja hegyével, barátsága jeléül.

- Bocsánat, kedves abbém - mondta neki a koadjutor -, maga elmaradt a világtól, kell hát tőlem egy ajándékot kapnia.

- Micsodát?

- Egy kalapzsinórt.

Mindenki a koadjutor felé fordult, aki most egy különös alakú selyemzsinórt húzott ki a zsebéből.

- Tyű, de hisz ez egy parittya! - mondta Scarron.

- Pontosan! - hagyta helyben a koadjutor. - Mindent parittyaszerűen készítenek. Paulet kisasszony, van egy parittyaszerű legyezőm magának! Megadom a kesztyűsöm címét, D'Herblay, az parittyás kesztyűket csinál; magának meg, Scarron, a pékemet, korlátlan hitellel: parittyás kenyeret süt, méghozzá kitűnőt!

Aramis átvette a zsinórt, s felkötötte a kalapja köré.

E pillanatban ismét nyílt az ajtó, s az inas jól hallhatón kiáltotta:

- Chevreuse-né hercegasszony.

Chevreuse-né nevére mindenki felállt.

Scarron a karszékét fürgén az ajtó felé kormányozta. Raoul elpirult. Athos intett Aramisnak, s az gyorsan belapult egy ablakfülkébe.

A tisztelgő bókok közepette, melyekkel megjelenését fogadták, a hercegné láthatóan keresett valakit vagy valamit. Végül felfedezte Raoult, s szeme csillogni kezdett; észrevette Athost, s ábrándos arckifejezést öltött; végül megpillantá Aramist az ablakfülkében, s meglepetést tükröző arcát alig tudta legyezője mögé rejteni.

- Hadd kérdezzem meg - fordult a házigazdához, mintegy azért, hogy elhessentse önkéntelenül rázúduló gondolatait -, hogy s mint van a szegény Voiture? Tud-e róla, Scarron?

- Hogyan? Hát Voiture beteg? - kérdezte az az úr, aki Athost a Saint-Honoré utcában megszólította. - S ugyan mi baja?

- Beleizzadt a kártyacsatába, de váltóingről az inasával nem gondoskodtatott - mondta a koadjutor -, aztán úgy meghűlt, hogy most halálán van.

- S hol történt?

- Istenem, hát nálam. Képzelje csak, a szegény Voiture ünnepélyes fogadalmat tett, hogy nem kártyázik többet. Nem bírta három napnál tovább, s eljött az érsekségre, hogy oldozzam fel fogadalma alól. Balszerencséjére éppen nagy horderejű ügyekről tárgyaltam a jó Broussel tanácsossal lakásom legmélyén, mikor Voiture felfedezi egy asztalnál Luynes márkit, aki játékostársra várt. A márki megszólítja, asztalához hívja. Voiture azt feleli, hogy addig nem játszhatik, míg fogadalmát fel nem oldozom. Luynes nevemben vállalkozik reá, s a vétket magára veszi; Voiture leül, négyszáz tallért veszít, beleizzad, meghűl, hazamegy, lefekszik és többé fel se kel.

- És csakugyan odavan az a kedves Voiture? - kérdezte Aramis, félig behúzódva az ablakmélyedésbe.

- Sajnos! - felelte Ménage úr - nagyon oda, úgy, hogy ez a nagy ember hamarosan itthagy bennünket, deseret orbem.^[61]

- Ugyan - csattant fel epésen Paulet kisasszony. - Szultánák veszik körül, mint egy török császárt. Sainctot-né húslevessel rohan hozzá, Renaudot lánya a takaróit melegíti,^[62] s egészen kedves barátnénkig, Rambouillet márkinéig nincs, aki ne küldene herbateát neki!

- Nem nagyon kedveli őt, kedves Parthéniám! - jegyezte meg kacagva Scarron.

- Ejnye, micsoda igazságtalanság, kedves betegem! Olyan kevéssé gyűlölöm, hogy szívesen mondatnék a lelkéért engesztelő misét!

- Nemhiába hívják Oroszlánnak, kedvesem - szólt oda Chevreuse hercegné a helyéről -: kegyetlenül harap!

- Egy nagy költőt sért meg súlyosan, ha nem tévedek, asszonyom! - kockáztatta meg Raoul a megjegyzést.

- Voiture nagy költő! Ugyan, vicomte, látszik, hogy vidékről jött, ahogyan az imént mondta is, s hogy sohasem látta őt. Voiture nagy költő?! Hisz alig öt láb magas!

- Bravó! - mondta egy nyalka bajszú, hatalmas kardú, száraz, fekete férfi. - Bravó, szép Paulet! Ideje, hogy a kis Voiture-t a maga helyére tegyük! Bátran kijelentem, érteni vélek a költészethez, s az övét mindig szörnyű utálatosnak találtam.

- Kicsoda ez a hetvenkedő? - kérdezte Raoul Athostól.

- Scudéry úr.

- A Clélie meg a Nagy Cyrus írója?

- Amiket felesben készített a húgával,^[63] aki most azzal a csinos dámával beszélget, amott, Scarron mellett.

Raoul odafordult, s meglátta a két újonnan érkezettet: egy bájos, nagyon törékeny, nagyon szomorú, szép, fekete haj keretezte arcú hölgyet, kinek szeme oly bársonyos, mint az árvácska szirmai, melyek mélyén aranykehely ragyog; s egy másik, fölötte gyámkodni látszó, hideg, aszott és sárga nőszemélyt, a kegyes hárpia valódi mintaképét.

Raoul erősen eltökélte, hogy addig el nem megy a szalonból, míg a szép, bársonyos szemű leánnyal nem beszélt, mert a gondolat különös játéka folytán, noha egy cseppet se hasonlított hozzá, a szegény kis Louise-ra emlékeztette, akit maródi állapotban hagyott a La Valière-kastélyban, s e sokaság közt egy pillanatra elfelejtett.

Ezalatt Aramis odament a koadjutorhoz, s ez kacagva néhány szót súgott a fülébe. Aramis, bármilyen önuralommal rendelkezett is, nem tudta palástolni meglepődését.

- Kacagjon hát - mondta Retz úr -; figyelnek bennünket.

Aramis nevetést színlelt, hogy egy-két kíváncsi figyelmét tévútra vezesse, s észrevéve, hogy most Athos húzódott abba az ablakmélyedésbe, melyben ő is rejtőzködött néhány pillanatig, azon volt, hogy jobbra-balra egy-két szót elejtegetve, feltűnés nélkül hozzá siessen.

Mihelyt együtt voltak, élénk taglejtések kísérte beszélgetésbe kezdtek.

Ekkor Raoul is odament hozzájuk, ahogy Athos utasította volt.

- Házigazdánk Voiture egy rondóját szavalja - mondta Athos jó hallatosan -, páratlan jónak találom!

Raoul egy pillanatig velük maradt, aztán Chevreuse-né körébe vegyült, melyhez egyik felől Paulet kisasszony, másik felől Scudéry kisasszony közeledett.

- Én bizony - mondta a koadjutor - bátorkodom nem mindenben osztani a Scudéry úr véleményét! Nézetem szerint Voiture költő, méghozzá tiszta költő! Mentes minden politikai eszmétől.

- Így tehát? - kérdezte Athos.

- Holnap! - felelte Aramis.

- Hány órakor?

- Hatkor.

- Hol?

- Saint-Mandéban.

- Ki mondta?

- Rochefort gróf.

Valaki közeledett.

- Hát még a filozófiai eszmék! Ezektől mentes csak igazán szegény jó Voiture költészete. Én is a koadjutor úr véleményét vallom: tiszta költő.

- Igen, kétségkívül, költészetben csodálatos volt - mondta Ménage -, mindazonáltal az utókor, ha majd csodálja is őt, valamit felró neki, éspedig azt, hogy túl nagy formai szabadságot vezetett be; s anélkül, hogy tudná, megölte a költészetet.

- Megölte, ez a helyes kifejezés! - mondta Scudéry.

- De micsoda mesterművek a levelei! - jelentette ki Chevreuse-né hercegasszony.

- Ó, e tekintetben csakugyan remek és tökéletes! - vallotta Scudéry kisasszony.

- Ez igaz - vélekedett Paulet kisasszony -, de csak amíg tréfálkozik, mert a komoly levél műfajában szánalmas, s otrombán, ismerje el, nagyon silányan közli mondanivalóját.

- De azt legalább elismeri, hogy tréfában utánozhatatlan!

- Hogyne, feltétlenül - felelte Scudéry, megsodorintva bajszát -, csakhogy úgy érzem, humora erőltetett, s tréfálkozása túlságosan közönséges. Itt van például A ponty levele a csukához...^[64]

- Arról nem is szólván - vette át a szót Ménage -, hogy legjobb ötleteit a Rambouillet-palotának köszönheti. Példa rá a Zélide és Alcidal is.

- Ami engem illet - mondta Aramis, a körhöz közeledvén, s tisztelettel üdvözölve Chevreuse-nét, ki ezt bájos mosollyal viszonozta -, ami engem illet, még azt is szemére vetném, hogy a nagyokkal szemben túl sokat engedett meg magának. Több ízben sértette meg a hercegné asszonyt, D'Albret marsallt, Schomberg urat s magát a királynét is.

- Hogyhogy a királynét? - kérdezte Scudéry, s jobb lábát előrerakta, mintha vívóállásba helyezkednék. - A kutyafáját, ezt nem is tudtam. S ugyan bizony hogy sértette meg a királynét?

- Nem ismerik az Arra gondoltam... kezdetű versét?

- Nem - mondta Scudéry kisasszony.

- Nem - mondta Paulet kisasszony is.

- Csakugyan, a királyné, azt hiszem, nem soknak mutatta meg; én azonban biztos forrásból ismerem.

- És tudja is?

- Azt hiszem, még tudom.

- Halljuk! Halljuk! - kérték mindenfelől.

- Íme, milyen alkalomból írta ezt - mondta Aramis. - Voiture a királyné hintájában ült, kettesben sétakocsikáztak a fontainebleau-i erdőn; úgy tett, mintha gondolkodnék, hogy a királyné megkérdezze, mire gondol, ami be is következett.

"- Mire gondol hát, Voiture uram?" - kérdezte őfelsége.

Voiture elmosolyodott, öt percig elmélkedést színlelt, majd így felelt:

Arra gondoltam, hogy a végzet
jogtalan sok-sok vész után,
joggal koszorúzza fenséged
fénnyel, hírnévvel szaporán;
mennyivel vígabb volt az elme s
a szív is, akkor, hajdanán,
hogy azt ne mondjam: víg szerelmes!...
S ha mondom, a rímért csupán.

Scudéry, Ménage és Paulet kisasszony a vállukat vonogatták.

- Várjanak, várjanak - mondta Aramis -, három versszakból áll!

- Ej, mondja inkább azt, rigmusból - jegyezte meg Scudéry kisasszony -, hisz legfennebb sanzon ez.

Arra gondoltam: árva Ámor,
ki nyilát mindig kölcsönadta,
most, száműzetve udvarából
pőrén bolyong az istenadta;
hát énnekem mi lesz a hasznom,
ha még a legkészségesebb
hívének is a királyasszony
ilyen jutalmat fizetett?

- No, én ennek a rigmusnak, akár megfelel a költészet szabályainak, akár nem - mondta Chevreuse-né -, kegyelmet kérek, mert színigazság, és Hautefort-né meg Seneceyné is mellém áll,^[65] ha kell, Beaufort hercegről nem is szólván!

- Hagyjuk az egészet - mondta Scarron -, engem ez már nem érdekel: ma reggel óta nem vagyok a királyné betege!

- Hát az utolsó rigmus? - kérdezte Scudéry kisasszony. - Halljuk az utolsó rigmust!

- Rögtön - mondta Aramis -; ennek az az előnye, hogy személyneveket is emleget, úgyhogy félreértés nem eshetik.

Arra gondoltam - mi poéták
gondolunk őrültségeket -,
hogy ha a palota terén át
jőni látná Buckinghamet,
s ő felköszönne felségednek:
amily szeszélyes-kedvű ma,
ki volna itt a kegye-vesztett,
a herceg, vagy Vincent atya?^[66]

Erre az utolsó szakaszra általános felhördülés visszhangozta Voiture szemtelenségét.

- De én ezt a verset - mondta halkan a bársonyos szemű leányzó is - vesztemre egész kedvesnek találom.

Ez volt a Raoul véleménye is, aki odament Scarronhoz, s pirulva kérte:

- Scarron úr, tisztelettel kérem, szíveskedjék megmondani nekem, ki az az ifjú hölgy, ki ily egyedül áll véleményével ebben az illusztris társaságban?

- Mi az, kedves vicomte - mondta Scarron -, csak nem készül véd- és dacszövetségre lépni vele?

Raoul megint elpirult.

- Megvallom - mondta -, én is nagyon ügyesnek tartom ezt a verset.

- Mint ahogy az is - mondta Scarron -, de csitt, költők között ilyesmit nem illik mondani.

- Igen, de - mondta Raoul - én nem mondhatom költőnek magam, s azt szerettem volna megkérdezni...

- Persze, persze: hogy ki az az ifjú hölgy, nemde? A szép Indián-nő.

- Engedelmet, uram - mondta Raoul, egyik pirulásból a másikba esve -, de még mindig nem tudok többet, mint eddig. Sajnos, vidéki vagyok!

- Amiből következik, hogy nem ismeri a dagályos szóvirágokat, melyeket itt csak úgy ontanak a szájak. Örüljön neki, fiatalember, örüljön neki! Ne is igyekezzék megtanulni, csak kárba veszett idő: mire megtanulná, remélhetőleg már kimennek a divatból.

- Tehát, ugye, megbocsát, uram - mondta Raoul -, s lesz szíves megmondani, ki az a hölgy, akit a szép Indián-nőnek nevez?

- Hogyne, hogyne, párját ritkító bájos teremtés, Françoise d'Aubigné kisasszony.

- A híres Agrippának, IV. Henrik barátjának családjából?

- Agrippa unokája. Most jött Martinique szigetéről, azért hívom a szép Indián-nőnek.

Raoul szeme kerekre nyílt: és találkozott a fiatal hölgy szemével; mosolygott.

Tovább beszéltek Voiture-ről.

- Uram - fordult most d'Aubigné kisasszony is a házigazdához, hogy bekapcsolódjék a vicomte-tal folytatott társalgásba -, nem csodálja a szegény Voiture barátait? Figyelje csak, hogy kopasztják meg, dicsérgetése közben is! Egyik a jó érzést, a másik a költészetet, a harmadik az eredetiséget vitatja el tőle, a negyedik... Istenem, mit hagynak hát meg neki e tökéletes remekből, ahogy Scudéry kisasszony mondta.

Scarron elnevette magát, Raoul nemkülönben. A szép Indián-nő, maga is csodálva szavainak hatását, szemét lesütötte, s újra naiv arckifejezést öltött.

- Milyen szellemes és igaz! - mondta Raoul.

Athos, még mindig ott az ablakfülkében, az egész jelenet fölött lebegett, megvető mosollyal az ajkán.

- Hívja csak ide La Fère grófot - fordult Chevreuse-né a koadjutorhoz -, beszélnem keli vele.

- Nekem pedig az kell - mondta a koadjutor -, hogy el tudjam hitetni: nem beszélek vele. Szeretem és csodálom őt, mert ismerem régi kalandjait, vagy legalább egynéhányat; de csak holnapután reggel szándékszom üdvözölni.

- És mért csak holnapután reggel? - kérdezte Chevreuse-né.

- Holnap este megtudja - mondta nevetve a koadjutor.

- Igazán úgy beszél, kedves Gondy - mondta a hercegné -, mint az Apokalipszis. Kedves D'Herblay uram - fordult Aramishoz -, akar-e ma este még egyszer a lovagom lenni?

- Micsoda kérdés, hercegné asszony! - mondta Aramis. - Ma este, holnap vagy bármikor, rendelkezzék velem!

- No, akkor menjen, s hozza ide nekem La Fère grófot, beszélnem kell vele.

Aramis odament Athoshoz, majd együtt jöttek vissza.

- Gróf úr - mondta a hercegné, Athosnak egy levelet adva át -, íme, amit ígértem! Pártfogoltunkat készséggel fogadják!

- Asszonyom - mondta Athos -, ő nagyon boldog, hogy valamivel adósa lehet.

- No, e tekintetben nincs tőle mit irigyelnie! Mert én viszont magának köszönhetem, hogy megismertem - vágott vissza a ravaszdi nő olyan mosollyal, mely Athost és Aramist Marie Michonra emlékeztette.

E szavakra felkelt s kérette kocsiját. Paulet kisasszony már elment, Scudéry kisasszony éppen indult.

- Vicomte - fordult Athos Raoulhoz -, kísérje el Chevreuse hercegnét; kérje tőle azt a kegyet, hogy fogadja el a karját, midőn kiszáll a kocsiból, s ha kiszállt, köszönje meg.

A szép Indián-nő is búcsúzkodott Scarrontól.

- Hát már elmegy? - kérdezte a házigazda.

- Amint látja, az utolsók között. Ha hall valamit Voiture-ről, kiváltképp ha valami jót, kegyeskedjék holnap megüzenni nekem.

- Ó, most már nyugodtan meghalhat! - mondta Scarron.

- Hogyhogy? - kérdezte a bársonyos szemű leány.

- Úgy bizony! Már elmondták a búcsúztatóját.

És nevetve váltak el, s a leány visszafordult, hogy lássa még egy pillanatra a szegény bénát, s a szegény béna szerelmes tekintettel nézett a leány után.

A csoportok lassanként meggyérültek. Scarron úgy tett, mintha nem vette volna észre, hogy egy-két vendége titokzatosan össze-összedugta a fejét, hogy többnek is levelet hoztak, s hogy az egész estélyének mintha olyan rejtélyes célja lett volna, aminek vajmi kevés köze van az irodalomhoz, bármily hűhóval irodalmárkodtak is. De bánta is ezt Scarron? Most már frondőrködhettek nála kedvükre: reggel óta, ahogyan mondotta, már nem volt a királyné betege.

Raoul pedig csakugyan elkísérte a hintájáig a hercegnét, aki úgy ült be, hogy közben csókra nyújtá a kezét; majd azzal a szeszéllyel, mely oly imádnivalóvá s kivált veszedelmessé tette, hirtelen megfogta a fiú fejét, homlokon csókolta, s így szólt:

- Vicomte, imádságom és csókom hozzon magának szerencsét!

Aztán eltaszította, s kocsisának felszólt, hogy hajtson a Luynes-palotába.

A hintó elindult; a hercegné még egyszer intett az ifjúnak az ablakból, s az szédelegve baktatott vissza a lépcsőn.

Athos megérezte, mi történt, s mosolygott.

- Jöjjön, vicomte - mondta -, itt az ideje, hogy nyugovóra térjen; holnap indul a Hercegúr táborába! Töltse jól utolsó civil éjszakáját!

- Tehát katona leszek? - kérdezte az ifjú. - Ó, uram, szívből köszönöm!

- Isten vele, gróf - mondta D'Herblay abbé -, visszamegyek kolostoromba.

- Isten vele, abbé - mondta a koadjutor -, holnap szentbeszédet mondok, s még húsz textust kell átnéznem ma éjjel.

- Isten vele, uram - mondta Athos -, megyek, s huszonnégy órát alszom egyhuzamban, rogyok össze a fáradtságtól.

S a három férfi, még egy utolsó pillantást vetve, elbúcsúzott egymástól. Scarron, szalonja üvegajtaján át, figyelte őket a szeme sarkából.

- Egyik sem azt teszi, amit mond - dörmögte kismajom-mosolyával -, de csak menjenek a derék nemesurak! Ki tudja, vajon nem a nyugdíjam visszaszerzésén munkálkodnak-e!... Ők tudják mozgatni kezük-lábuk, s jaj, az nagy dolog! Nekem csak a nyelvem ép, de megpróbálom bizonyítani, hogy az is valami! Hé, Champenois, az óra elütötte a tizenegyet! Jöjjön, gurítson az ágyamhoz... Valóban, milyen csinos ez a D'Aubigné kisasszony!

Erre a szegény béna eltűnt a hálószobájában, az ajtó becsukódott mögötte; és a gyertyák egymás után kialudtak a Tournelles utcai szalonban.

Pitymallott, mikor Athos már felkelt s felöltözködött; szokásosnál erősebb sápadtságáról s a virrasztás hagyta vonásokról az arcán látható volt, hogy az éjszakát jóformán álmatlanul töltötte. Ebben az általában határozott és elszánt emberben volt ma reggel valami lassúság és tétovaság.

Igen, mert Raoul utazásának előkészületei foglalkoztatták, s ki akarta használni az időt. Először is illatos bőrtokból egy kardot vett elő, ő maga fente ki, megvizsgálta, elég biztonságos-e a markolata, s a penge elég szilárdan áll-e a markolatban.

Aztán a fiúnak előkészített útitáska mélyére egy kis erszény aranyat dobott, behívta Olivaint, az inast, akit Blois-ból hozott magával, az útipoggyászt a szeme előtt készíttette elő, ügyelve, hogy minden holmi belekerüljön, amire csak szüksége lehet egy táborba készülő ifjúnak.

Végül, legalább egy óra tevés-vevés, gondoskodás után, halkan benyitott a vicomte szobájába.

A nap már sugarasan tűzött a szobába a széles szárnyú ablakon át, melynek függönyét a későn hazatért Raoul elmulasztotta összezárni. Még aludt, fejét kecsesen a karjára hajtva. Hosszú fekete haja félig eltakarta bájos homlokát, melyen verejték gyöngyözött, és arcán is végigpergett, mint általában a fáradt gyermekekén.

Athos odament, gyöngéd-szomorkás testtartással föléje hajolt, sokáig elnézte a mosolygós ajkú, félig hunyt pillájú fiút, kinek álma bizonnyal édes, alvása könnyű volt: annyi gondoskodást, szeretetet sugárzott rá néma őrködésében védangyala. És Athos szemtől szembe e gazdag és tiszta ifjúsággal, mindjobban átengedte magát ábrándozása varázsának. Megjelent a saját ifjúsága, amaz édes emlékek, melyek inkább illatok, mint gondolatok. E múlt s a jelen között szakadék tátongott. De a képzeletnek angyal- és villámröpte van: átszel tengereket, melyeken majdnem hajótörést szenvedtünk, sötét mélységeket, ábrándjaink elnyelőit, s örvényeket, melyekbe boldogságunk fulladt bele. Eszébe jutott, hogy élete egész első felét egy asszony zúzta össze; s borzalommal gondolt rá, micsoda hatással lehet a szerelem egy rendkívül finom és erőteljes szervezetre.

Elmúlt szenvedéseire emlékezve elképzelte, mennyi szenvedés várhat Raoulra is, s a szívét elfogó gyöngéd és mélységes szánalom megnyilvánult könnyes tekintetében is, ahogy most a fiú fölé hajolt.

Ebben a pillanatban Raoul felébredt abból a felhőtlen, szorongás és fáradtság nélkül való álomból, mely jellemző bizonyos, madárszerűen finom alkatokra. Szeme találkozott Athoséval, s minden bizonnyal felfogta, mi minden zajlott e férfiú szívében, ki úgy várta ébredését, mint szerelmes a kedveséét, mert most már az ő tekintete is végtelen szeretetet sugárzott vissza.

- Itt volt, uram? - kérdezte megilletődve.

- Itt voltam, Raoul - felelte a gróf.

- És fel sem ébresztett?

- Hagyni akartam, hadd élvezze még a jótékony álmot néhány pillanatig, barátom; fáradt lehet a tegnapi naptól, hisz késő éjszakába nyúlt.

- Ó, milyen jó hozzám, uram! - mondta Raoul.

Athos elmosolyodott.

- Hogy érzi magát? - kérdezte.

- Igazán kitűnően, uram, pihenten és jókedvűen.

- Ugyanis még fejlődésben van - folytatta Athos a felnőtt férfi atyai és kedves érdeklődésével -, s a fáradalmak kétszeresek a maga korában.

- Jaj, bocsásson meg, uram - mondta Raoul, ennyi gondoskodástól megszégyenülten -, de egy pillanat alatt felöltözködöm.

Athos behívta Olivaint, s az ifjú tíz perc alatt, azzal a pontossággal, melyet Athos, a katonaságtól magával hozva, nevelt fiába ültetett, csakugyan el is készült.

- Most pedig - mondta az ifjú az inasnak - fogjunk hozzá a csomagoláshoz!

- Poggyászai készen várják, Raoul - mondta Athos. - Szemem előtt folyt a csomagolás, semmije sem fog hiányozni. Már ott lehetnek, inasa holmijával egyetemben, a lovakon, ha végrehajtották utasításomat.

- Minden a gróf úr parancsa szerint történt - mondta Olivain -, s a lovak már várnak.

- És én aludtam! - kiáltott fel Raoul. - Míg a gróf úr szíves volt bajlódni helyettem! Valósággal elhalmoz a jóságával, uram!

- Tehát szeret egy kicsit, legalábbis remélhetem?! - válaszolta Athos, majdnem elérzékenyült hangon.

- Jaj, uram - sóhajtott Raoul, s nehogy meghatottságát valami érzelmi kitörésben nyilvánítsa, majdnem a bénaságig fékezte magát -, Isten a tanúm, mennyire szeretem és tisztelem!

- Nézzen szét, nem felejt-e itt valamit - s úgy tett, mintha maga körül tekingetne, hogy leplezze meghatottságát.

- Nem, semmit sem, uram - mondta Raoul.

Az inas ekkor, némi habozással, odament Athoshoz, s halkan mondta:

- A vicomte úrnak nincsen kardja, mert a gróf úr tegnap este elvétette azt, melyet letett.

- Rendben van - mondta Athos -, ez az én dolgom.

Raoul mintha e beszélgetésről nem vett volna tudomást. Úgy indult lefelé, hogy minden pillanatban a grófra nézett, hadd lássa, eljött-e a búcsúpillanat; de Athosnak szempillája se rezzent.

A feljáró előtt Raoul három lovat talált.

- Jaj, uram - ujjongott fel -, velünk jön hát?

- Elkísérem egy darabig - mondta Athos.

Öröm csillámlott Raoul szemében, és könnyeden nyeregbe szökkent.

Athos lassan ült fel a lovára, miután az inasnak halkan mondott valamit, aki is, ahelyett hogy rögtön követte volna, visszament a lakásba. Raoul boldogan, hogy a gróf társaságában lehet, mit sem vett, vagy úgy tett, mintha mit sem vett volna észre.

Átmentek az Új Hídon, végigmentek a rakparton, vagy inkább ott, amit akkor Pépin itatójának neveztek, s elhaladtak a Nagy Châtelet fala alatt. Befordultak a Saint-Denis utcába, mikor az inas utolérte őket.

Csendben folytatták útjukat. Raoul érezten-érezte, hogy a búcsú pillanata közeleg; a gróf előző este, a rá vonatkozó dolgokban, megszokott modorában különféle utasításokat adott. Egyébként tekintete kétszeres gyöngédséget sugárzott, s el-elejtett szavaiban is kétszeresre nőtt az érzelmesség. Időnként egy észrevétel vagy jó tanács szaladt ki a száján, s ezek is a féltő gondoskodás jegyében.

Miután átmentek a Saint-Denis kapun, s már a Récollets-zárda táján jártak, Athos egy pillantást vetett a Raoul lovára.

- Vigyázzon, Raoul - mondta -, ezt már többször mondtam, és nem szabad elfelednie, mert lovasnál ez nagy hiba. Látja, lova már fáradt; izzad, pedig az enyém olyan, mintha most hozták volna ki az istállóból. Eldurvítja a száját, ha így feszíti a zablát; de figyelmeztetem, nem tudja majd a kellő könnyedséggel irányítani! Márpedig a lovas boldogulása sokszor lova gyors engedelmességében rejlik. Jusson eszébe, hogy egy hét múlva már nem a lovardában, hanem a csatatéren lovagol!

Aztán, hogy ne adjon túl szomorú jelentőséget e megjegyzésnek, hirtelen így szólt:

- Oda nézzen, Raoul, micsoda szép fogolymadár-reptető mező!

A fiú megjegyezte a leckét, de főként azt csodálta, milyen gyöngéd tapintatossággal adták.

- Azt is megfigyeltem a minap - folytatta Athos -, hogy célzás közben túlságos merev karral tartotta a pisztolyt. Ez a merevség veszélyezteti a lövés biztosságát. Tizenkét lövésből három el is tévesztette a célpontot!

- Bezzeg a gróf úr mind a tizenkétszer beletalált! - felelte mosolyogva Raoul.

- Mert én behajlítottam a karomat, s így a kezemet úgyszólván a könyökömön nyugtattam. Ugye érti, mit akarok mondani, Raoul?

- Értem, uram; azóta egyedül is lövögettem célba, tanácsai szerint, s tökéletes eredményt értem el.

- S még valamit - folytatta Athos -: vívás közben túl hevesen támad. Ez életkora hibája, jól tudom; de a túl heves indulatok támadásban mindig kibillentik a kardot a vonalból; s ha hidegvérű emberrel kerülne szembe, már az első ilyen kitöréskor figyelmeztetné magát; egyetlen könnyű védéssel vagy éppenséggel egy egyenes vágással!

- Igen, ahogy a gróf úr is gyakran elbánt velem, csakhogy nem mindenki rendelkezik ilyen ügyességgel és bátorsággal.

- Micsoda hűvös szél kerekedett! - folytatta Athos. - Még a tél emléke ez... Aztán, mondja csak, ha majd tűzvonalba kerül, márpedig kerül, mert olyan ifjú hadvezérhez kapott ajánlást, ki él-hal a puskaporszagért, jól jegyezze meg, hogy párviadalban, amibe gyakran keveredünk, kivált mi, lovasok, jól jegyezze meg, hogy sohase lőjön elsőnek: aki elsőnek lő, ritkán találja el ellenfelét, mert eleve azzal a félelemmel lő, hogy utána fegyvertelen marad fegyveres ellenfele előtt. És amikor ellenfele lő, ágaskodtassa fel a lovát; ez az eljárás kétszer vagy háromszor is megmentette életemet.

- Alkalmazni fogom, már csak hálából is.

- Nini! Tán nem vadorzókat fognak el ottan? - kérdezte Athos. - De bizony, azokat... És még valami fontos dolog, Raoul: ha támadás közben megsebesül, lováról lezuhan, de marad némi ereje, húzódjék félre az ezred követte vonalból, mert visszafordulhatnak, s a lovak patái összetiporják. Akárhogy is, ha megsebesül, írjon vagy írasson nekem, mihelyt lehet; a sebekhez értünk mi magunkfajták - toldta meg mondanivalóját mosolyogva.

- Köszönöm, uram - mondta elérzékenyülten a fiú.

- Lám csak, megérkeztünk Saint-Denis-be - suttogta Athos.

S csakugyan, e percben értek a strázsák őrizte városkapu elé; az egyik így szólt a társához:

- Ahol ni, még egy nemesúrfi, ki, amint látom, szintén a táborba tart!

Athos erre megfordult; minden, ami, ha közvetett módon is, de Raoulra vonatkozott, rendkívüli érdeklődést keltett benne.

- Ezt vajon miből látja? - kérdezte az őrtől.

- Az arcáról, uram. Azonkívül megvan hozzá a kora is. Ez ma már a második.

- Hát már elment itt előttem egy velem egyívású fiú? - kérdezte Raoul.

- De el ám! Délceg, szép felszereléssel, egyszóval, akin látszott, hogy valami úriházból való.

- Legalább lesz útitársam, uram - mondta Raoul, továbbléptetve. - De fájdalom, ez még nem tudja elfeledtetni, akit itt hagyok!

- Nem hinném, hogy utolérheti, Raoul, mert beszélnivalóm van magával itt, s mondandóm tovább tart majd, semhogy az az ifjú alaposan elébe ne vágjon!

- Ahogy parancsolja, uram.

Imígy beszélgetve tovább ügettek az utcákon, melyek, ünnepnap lévén, tele voltak néppel, s megérkeztek a régi bazilika elé; odabent még tartott az első mise.

- Szálljunk le, Raoul - mondta Athos -, Olivain, vigyázzon a lovakra, s adja ide a kardot.

Athos átvette a kardot a csatlóstól, s oldalán Raoullal belépett a templomba.

Raoulnak szenteltvizet kínált. Némely apában oly figyelmes szeretet él, mint egy-egy szerelmesben a kedvese iránt.

Az ifjú megérintette Athos kezét, térdet hajtott és keresztet vetett.

Athos valamit mondott egy templomszolgának, az meghajolt, s indult a kripták felé.

- Jöjjön, Raoul, kövessük ezt az embert.

Az őr kinyitotta a királysírok rácsos ajtaját, s ott maradt a lépcső elején, Athos és Raoul pedig lefelé indult. A sírbolt grádicsát a legalsó lépcsőfokokon égő ezüstlámpás világította, s éppen e lépcsőfok fölött nyugodott, széles, aranyliliomos lila bársony takaróba vonva, egy tölgyfa bakra helyezett ravatal.

Az ifjú, kit szomorúsággal telő szíve s már a templom áhítatos fensége előkészített e pillanatra, ünnepélyes, lassú léptekkel szállt alá, s fedetlen fővel állt meg az utolsó király földi maradványai előtt, ki is csak akkor kerülhet ősei mellé, mikor majd utódja is őmellé kerül, s most mintegy azért tartózkodik itt, hogy azt mondja az emberi gőgnek, mely a királyi trónon oly gyakran bőszködik:

"- Földi porhüvely, várlak!"

Némán álltak egy pillanatig.

Aztán Athos felemelte a kezét, s a koporsóra mutatott:

- Ez ideiglenes koporsó - mondta -, egy gyarló s nagyság nélkül való emberé, kinek uralkodása mégis fontos eseményekben bővelkedett; igen, mert a király felett úgy őrködik egy másik ember szelleme, miként e lámpás őrködik világítón e koporsó felett. Ez az ember volt az igazi király, Raoul; a másik csak fantom, akire a lelkét áldozta. De mivelhogy a monarchia fensége oly hatalmas minálunk, ez az ember még sírhelyet sem érdemelt annak lábánál, kinek dicsőségéért életét áldozá, mert ez az ember, s ezt, Raoul, ne felejtse el, ha a királyt kicsinnyé is, a királyságot naggyá tevé, és a Louvre-palotában két dolog lakozik: a király, aki halandó, s a királyság, mely halhatatlan. Ez az uralom elmúlt, Raoul; s a gazdájától annyira gyűlölt és rettegett miniszter sírba dőlt, s maga után rántotta a királyt, nem akarván, hogy nélküle éljen tovább, és tönkretegye művét; mert egy király csak akkor alkot, amikor mellette van Isten vagy Isten szelleme. S mégis akkoriban mindenki felszabadulásnak érezte a bíboros halálát; s én magam is, lévén a kortársak vakok, keresztülhúztam olykor e nagy ember számítását, ki egész Franciaországot kezében tartá, s aszerint, hogy kinyitotta vagy becsukta markát, fojtogatá vagy juttatá kedvére levegőhöz. Ha nem zúzott össze engem és barátaimat rettentő dühében, bizonnyal azért volt, hogy ma elmondhassam itt: Raoul, igyekezzék a királyt mindig különválasztani a királyságtól! A király csak ember, a királyság Isten szelleme; ha kétség fogja el, és nem tudja, kit szolgáljon, hagyja ott az anyagi megjelenési formát a láthatatlan elvért, mert minden a láthatatlan elv! De Isten ezt az elvet foghatóvá akarta tenni azzal, hogy emberben testesítette meg. Raoul, úgy rémlik nekem, mintha valami felhőn át látnám a jövőjét. Jobb, mint a mienk, azt hiszem. Ellentétben a mienkkel, kiknek volt egy miniszterünk, király nélkül, maguknak egy miniszter nélküli királyuk leend! Tehát szolgálhatják, szerethetik s tisztelhetik a királyt. Ha pedig ez a király zsarnok, mert a teljhatalom örvénye vad, mely a zsarnokság felé sodorja: szolgálják, szeressék és tiszteljék a királyságot, vagyis a csalhatatlan elvet, Isten szellemét e földön, amaz égi szikrát, mely a port oly naggyá és szentté teszi, hogy még mi, főrangú emberek is oly semmik vagyunk e lépcső legalsó fokára szegezett tetem előtt, miként ez a tetem az Úr trónusa előtt.

- Imádni fogom istent, s tisztelni a királyságot, uram - mondta Raoul -; szolgálni fogom a királyt, s igyekezni fogok, hogy ha meg kell halnom, az a királyért, királyságért vagy Istenért legyen. Jól értettem, uram?

Athos mosolygott.

- Nemes jellem - mondta -, íme, a kardja.

Raoul fél térdre ereszkedett.

- Atyám viselte volt, egy hű nemes. Én is viseltem, s olykor becsületet szereztem neki, mikor markolata kezemben volt s csak hüvelye az oldalamon. Ha keze még gyenge volna e kard forgatására, Raoul, sebaj; annál több ideje lesz megtanulni, hogy csak akkor rántsa ki, mikor napvilágot kell látnia.

- Uram - mondta Raoul, s a kardot elvette a gróf kezéből -, mindent magának köszönhetek; ez a kard azonban a legdrágább ajándék minden eddigi közt. Esküszöm, örökös hálával fogom hordani.

A kardra hajolt, s markolatát áhítattal megcsókolta.

- Jól van - mondta Athos. - Emelkedjék fel, vicomte, s csókoljuk meg egymást.

Raoul felkelt, s lelkendezve veté magát Athos karjába.

- Isten vele - suttogta a gróf, s szíve majd meghasadt -, Isten vele, és gondoljon rám!

- Ó, örökké, örökké! - kiáltotta a fiú. - Esküszöm rá, uram, s ha valami baj ér, a neve végső leheletem, s emléke az utolsó gondolatom!

Athos, elfogódottságát leplezendő, valósággal felrohant a lépcsőn, a sírbolt őrzőjének adott egy aranyat, az oltár előtt térdet hajtott, s nagy léptekkel ért ki a templomkapuba, mely előtt Olivain várakozott a lovaival.

- Olivain - szólt s Raoul kardszíjára mutatott -, szorítsa meg ezt a csatot, mert a kard egy kissé lelóg. Jól van. Most pedig addig kísérje a vicomte-ot, amíg Grimaud utol nem éri magukat; akkor búcsúzzanak el. Értette, Raoul? Grimaud bátor és tapasztalt régi szolga, kísérje Grimaud azután.

- Igenis, uram - mondta Raoul.

- Lóra, fel! Hadd lássam indulásukat.

Raoul engedelmeskedett.

- Isten vele, Raoul - mondta a gróf -, Isten vele, kedves gyermekem!

- Isten vele, uram - mondta Raoul. - Isten vele, szeretett pártfogóm!

Athos csak integetett, mert szólni nem mert többet, míg Raoul, még mindig fedetlen fővel, távolodott.

Athos addig állt ott mozdulatlanul, míg a fiú el nem tűnt az útkanyarban.

Akkor a kantárt egy paraszt kezébe adta, lassan felment a lépcsőn, vissza a templomba, annak is a legsötétebb sarkába, és imádságba merült.

Ezalatt a fogoly ideje úgy telt, mint általában azoké, akik szökésen törik a fejüket; csakhogy neki lassan telt. Mert ellentétben azokkal, kik lázasan szánják rá magukat valami veszedelmes vállalkozásra, s annál jobban lehűlnek, minél jobban közeleg a végzetes pillanat, Beaufort herceg, kinek tüzes vakmerősége közmondásos lett, s kit ötévi tétlenség nyűgözött, most úgyszólván korbácsolta maga előtt az időt, s esengve hívta a cselekvés óráját. Már pusztán a szökése is magában foglalta - a jövőre vonatkozó más, s meg kell vallani, egyelőre nagyon ködös és ábrándos tervein kívül - a bosszúállás kezdetét, ami gyönyörűséggel töltötte el. Ez a szökés először is Chavigny úrnak lesz kínos ügy, kit amaz apró gyötrések miatt gyűlölt; de még kínosabb ügy lesz Mazarinnak, ki az ellene elkövetett nagyobb sérelmek miatt volt neki gyűlöletes. Látható, hogy az arány pontosan megtartatott Beaufort úr érzelmeiben a fő-fő porkoláb és a miniszter, vagyis az alárendelt és a gazda iránt.

Azonkívül Beaufort, ki éppoly jól ismerte a Palais-Royal belsejét, mint a királyné s a bíboros közti viszonyt, képzeletével megelevenítette börtönében a drámai jelenetet, mely akkor játszódik le, mikor a miniszter dolgozószobájából Ausztriai Anna szobájáig visszhangzik a hír: Beaufort elmenekült! Miközben efféléket gondolt magában, Beaufort már odakünt érezte magát, amint teli tüdővel szívja az erdők s mezők illatát, s virgonc lovát sarkantyúzva kiáltja: "Szabad vagyok!"

Persze képzelgéséből felocsúdva ott találta magát a négy fal között, tíz lépésre La Ramée-tól, aki hüvelykujjával malmozott, miközben az őrök nevetgéltek, iddogáltak az előszobában.

Az egyetlen, ami e gyűlöletes környezetben megnyugtatta, lévén az emberi lélek módfelett állhatatlan, Grimaud morcos alakja volt, kit eleinte annyira utált, de aki azóta minden reménysége lett. Sőt, oly szépnek látta, mint Antoniust.

Felesleges mondani, hogy ez csak a fogoly képzeletének lázas játéka volt. Grimaud nem változott. Tehát megőrizte fölöttese, La Ramée teljes bizalmát, ki most jobban bízott benne, mint önnönmagában: amint mondtuk, La Ramée szíve mélyén valami gyengédséget érzett Beaufort iránt.

Következésképp a jó La Ramée valóságos ünneppé avatta a foglyával kettesben elköltött kis vacsorát. La Ramée-nak csak egy hibája volt: a torkossága; a pástétomot pompásnak, a bort kitűnőnek találta volt. Nos, Marteau apó utóda most fácánpástétomot ígért neki baromfipástétom helyett, és chambertini bort, mâconi helyett. Mindez, e nagyszerű herceg jelenlétével emelve, ki alapjában véve oly jó ember volt, s oly mókás csínyeket eszelt ki Chavigny úr, s oly vidám tréfákat Mazarin ellen, La Ramée számára ezt a mostani pünkösdöt az esztendő négy nagy ünnepének egyikévé avatta.

La Ramée tehát az esti hat órát éppoly türelmetlenül várta, mint a herceg.

Már reggel óta az utolsó simításokkal foglalkozott, s másban nem bízván, személyesen látogatta meg Marteau apó utódát. Ez felülmúlta önmagát: valódi pástétomcsodát mutatott, burkolatán Beaufort herceg címerével. A burkolat maga még üres volt, de mellette két sült fácán és fogolymadár hevert, oly sűrűn szalonnázva, mintha megannyi egy-egy tűpárna volna. A nyál összefutott La Ramée szájában, és kezét dörzsölve sietett vissza a herceg szobájába.

Hogy öröme teljes legyen, Chavigny úr, amint már mondtuk, megbízva La Ramée-ban, kisebb utazásra indult reggel, miáltal La Ramée lett a vár helyettes parancsnoka.

Ami Grimaud-t illeti, mogorvábbnak látszott, mint valaha.

Délelőtt Beaufort labdázott egyet La Ramée-val; Grimaud-nak egy jelzése arra intette, hogy mindenre figyeljen és vigyázzon.

Grimaud, előttük haladva, megjelölte az este követendő útvonalat. A labdatér a kis várudvar zárt terének nevezett részen volt. Eléggé elhagyatott hely, csak akkor küldtek ide őröket, mikor Beaufort játszott; de a fal magasságát tekintve, még ez az óvatosság is feleslegesnek látszott.

Három ajtót kellett kinyitni, míg erre a térre értek. Mindegyiket más-más kulcs nyitotta.

A terecskére érve Grimaud gépiesen leült egy lőrés mellé, lábát kilógatván a falon. Nyilvánvaló volt, hogy valahova ide fogják a kötélhágcsót erősíteni.

Az egész manőver, amennyire világosnak tetszett Beaufort előtt, annyira felfoghatatlan maradt természetesen La Ramée-nak.

A labdajáték elkezdődött. Beaufort ez alkalommal elemében volt, azt lehetett volna mondani, kézzel illeszti a labdát a kívánt célba. La Ramée-t tönkreverte.

Négy őr jött-ment a labdák után, és szedegette őket; a játszma véget ért, és Beaufort, kedvére gúnyolván La Ramée ügyetlenségét, az őröknek két aranyat ajándékozott, hogy négy másik társukkal együtt menjenek és igyanak egyet az egészségére.

Az őrök La Ramée-tól kértek és kaptak engedélyt, de csakis estére. Addig La Ramée-nak fontos ügyekben kellett intézkednie, s azt kívánta, hogy a fogolyról le ne vegyék a szemüket.

Beaufort, ha ő maga rendezi, sem valószínű, hogy kedvére valóbban rendezheti vala a dolgokat, mint ahogy a porkolábja csinálta.

Végre hatot ütött az óra; noha az asztalhoz ülést eredetileg hétre tűzték ki, a vacsora már készen, felszolgálva várta őket. Egy külön asztalkán ott díszelgett a kolosszális pástétom, a herceg címerével, s fényes-piros színéről ítélve a lehető legropogósabbra sütve.

A többi fogás is ugyanilyen pazarnak ígérkezett.

Mindenki türelmetlen volt, az őrök, mert inni, La Ramée, mert enni, s Beaufort, mert már szökni szeretett volna.

Csak Grimaud volt szenvtelen. Mintha Athos egész nevelését e nagy helyzet előreláttában végezte volna.

Voltak pillanatok, mikor Beaufort, ha véletlenül rápillantott, azt kérdezte magában, vajon nem álmodik, s ez a márvány alak valóban őt szolgálja-e, s megelevenedik-e, ha eljön az ideje.

La Ramée elküldte az őröket, lelkükre kötvén, hogy igyanak a herceg egészségére; aztán, mikor elmentek, az ajtót bezárta, a kulcsot zsebre vágta, s olyan mozdulattal mutatott az asztalra, mintha azt mondta volna:

- Amikor fenséged parancsolja!

A herceg Grimaud-ra, Grimaud az órára nézett; alig negyed hét volt, a szökést hétre tűzték ki, tehát még háromnegyed órát kellett várni.

A herceg, hogy egy negyedórát nyerjen, érdekfeszítő olvasmányára hivatkozott, s türelmet kért a fejezet végéig. La Ramée odament, válla fölött megnézte, miféle könyv képes a herceget akadályozni abban, hogy asztalhoz üljön, mikor a vacsorát már felszolgálták.

Caesar Kommentárjai voltak, s a hercegnek ő maga szerezte meg Chavigny úr tiltó parancsa ellenére, három nappal azelőtt.

La Ramée most erős fogadalmat tett, hogy többé soha meg nem szegi a várbörtön szabályait.

Addig is ment, kinyitotta a borosflaskókat, s áhítattal körülszaglászta a pástétomot.

Fél hétkor a herceg feltápászkodott, s nagy súllyal jelentette ki:

- Határozottan Caesar volt az ókor legnagyobb embere!

- Úgy találja, fenség?

- Határozottan.

- Nos hát, én jobban szeretem Hannibált! - vélekedett La Ramée.

- Hát azt ugyan miért, La Ramée mester? - kérdezte a herceg.

- Mert nem hagyott hátra kommentárokat - mondta La Ramée vaskos vigyorával.

A herceg elértette, asztalhoz ült, s intett La Ramée-nak, hogy vele szemben foglaljon helyet.

A porkoláb nem mondatta kétszer.

Nincs kifejezésteljesebb arc, mint az igazi torkosé, ha gazdag lakomával találja magát szemközt; La Ramée ábrázata is, mihelyt a levest megkapta Grimaud kezéből, az üdvözültek boldogságát sugározta.

A herceg mosolyogva figyelte.

- A kakas rúgja meg! La Ramée - kiáltott fel -, ha valaki azt mondaná, hogy Franciaországban van e percben boldogabb ember, mint maga, nem hinném el neki!

- S biz' isten, igaza lenne, fenség - mondta La Ramée. - Én már olyan vagyok, hogy ha megéheztem, a terített asztalnál nagyobb gyönyörűséget nem ismerek; s ha még azt is hozzávesszük - folytatta La Ramée -, hogy aki e vacsorával megtisztelt, Nagy Henrik király unokája, akkor megértheti, fenség, hogy most dupla gyönyörűségben van részem!

A herceg is fejet hajtott, Grimaud arcán pedig alig észlelhető mosoly jelent meg, amint ott állt La Ramée háta mögött.

- Kedves La Ramée - mondta a herceg -, az az igazság, hogy ezt a hízelgő köszöntőt kegyelmed érdemli meg!

- Nem, fenség - mondta La Ramée túláradó érzelemmel -, az az igazság, hogy azt mondom, amit gondolok, és semmi hízelgés abban, amit fenségednek ezzel mondtam.

- Tehát a szívébe zárt? - kérdezte a herceg.

- Annyira - felelte La Ramée -, hogy vigasztalhatatlan lennék, ha fenséged kikerülne Vincennes-ből.

- Elég furcsa módja a rugaszkodásnak! (A herceg ragaszkodást akart mondani.)

- De fenség - folytatta La Ramée -, mit is csinálna odakünn? Valami bolondságot, az udvart végképp magára haragítaná, s Vincennes helyett a Bastille-ba dugnák. Chavigny úr nem valami szeretetre méltó, elismerem - folytatta La Ramée egy pohár madeirát szürcsölgetve -, de Tremblay úr sokkal rosszabb!

- Csakugyan? - kérdezte a herceg, kit a társalgás témája mulattatott, s minduntalan az órára nézett, mert a mutató kétségbeejtő lassúsággal baktatott.

- Mit várhatna egy kapucinus öccsétől, ki Richelieu bíboros iskolájában nevelkedett? Jaj, fenség, higgyen nekem, igen nagy áldás az, hogy a királyné, ki mindig is szerette fenségedet, legalábbis így járta híre, úgy határozott, hogy ide küldi, ahol séta, labdázás, jó koszt van s jó levegő.

- Hajói értelmezem, La Ramée - mondta a herceg -, még hálátlannak is tart, amiért egy pillanatig arra gondoltam, hogy kiszököm innen?

- Ó, fenség, ez a hálátlanság netovábbja! - mondta La Ramée. De fenséged soha nem is gondolt rá komolyan.

- Bizony gondoltam - felelte a herceg -, s meg kell vallanom, ha mégoly bolondság is, nem tagadom: némelykor még most is gondolok.

- S még mindig valamelyikre a negyven módszer közül?

- Mi tagadás! - mondta a herceg.

- Fenséges uram - mondta La Ramée -, ha már így bratyizunk, mondjon el legalább egyet a módszerei közül!

- Örömest - mondta a herceg -, Grimaud, ide azt a pástétomot!

- Csupa fül vagyok - mondta La Ramée, karszékében hátradőlt, emelte poharát s kacsintott, hadd lássa a bíbor folyadékon át a napot.

A herceg a faliórára sandított. Még tíz perc, s hetet üt.

Grimaud a herceg elé cipelte a pástétomot, ez fogta ezüstélű kését, hogy lehántsa burkolatát; de La Ramée, attól tartván, hogy valami baleset éri e pompás alkotást, odanyújtotta a maga kését, melynek acélpengéje volt.

- Köszönöm, La Ramée - mondta a herceg, s elvette a kést.

- Nos hát, fenség, hogy is az a híres módszer? - kíváncsiskodott a porkoláb.

- Azt mondjam-e - kérdezte a herceg -, melyben leginkább bíztam és legelőször akartam megpróbálni?

- Azt, azt! - türelmetlenkedett La Ramée.

- Nos hát - mondta a herceg, egyik kezével a pástétomba túrván, másikkal, melyben a kés volt, nagyot kanyarítva -, mindenekelőtt reméltem, hogy olyan jó fiú lesz az őröm, mint maga, La Ramée uram!

- No, ezt meg is kapta - mondta La Ramée. - Aztán?

- És nem győzök eléggé örülni neki!

La Ramée meghajolt.

- Úgy gondoltam, hogy ha már ilyen jó fiú van mellettem, mint La Ramée, megpróbálom valamelyik barátom által, kivel való kapcsolatomat ő nem ismerheti, beajánlani hozzá egy hű emberemet, s azzal a szökési tervet majd előkészíthetem.

- Ejha! Ejha! - mondta La Ramée. - Nem is olyan rossz elképzelés!

- Ugye? - folytatta a herceg. - Például valami derék nemesúr szolgáját, Mazarin ellenségét, amilyen már minden becsületes nemesember!

- Pszt, fenséges uram - mondta La Ramée -, ne beszéljünk politikáról!

- Mikor ez az ember mellettem lesz - folytatta a herceg -, feltéve ha ügyes, és meg tudja nyerni porkolábom bizalmát, az majd megbízik benne, s akkor kaphatok híreket a külvilágból.

- No hiszen - mondta La Ramée -, híreket a külvilágból! Hát azt hogyan?

- Ó, mi sem könnyebb annál - mondta Beaufort herceg -, például labdázás közben.

- Labdázás közben? - kérdezte La Ramée, s kezdett nagyobb figyelmet szentelni a herceg csevegésének.

- Igen! Átütöm a labdát a várárokba, ott van egy ember, felszedi. A labdában levél van; nem azt dobja vissza, hanem egy másikat. Ebben is van egy levél, így folytatunk eszmecserét, és senki se veszi észre.

- Vigye el az ördög - vakargatta La Ramée a fülét -, jól teszi, hogy elmondja nekem, fenség! Ezentúl vigyázok a labdaszedőkre.

A herceg mosolygott.

- Igen ám - folytatta La Ramée -, de ez még mindig csupán a levélváltás egy módszere!

- Azért már valami, ha nem tévedek.

- De nem elég.

- Már engedjen meg; ha például ezt írom a barátaimnak: "legyetek ez s ez napnak ez s ez órájában két vezeték lóval a sánc túlsó oldalán"?

- No és aztán? - kérdezte La Ramée némi izgalommal. - Ha csak e lovaknak szárnyuk nincsen, nem repülhetnek át a várfalon fenségedhez!

- Istenkém - mondta szórakozottan a herceg -, nem az a fontos, hogy e lovaknak szárnyuk legyen, amivel átrepülhessék a bástyát, hanem az, hogy nekem legyen valamim, amivel leereszkedjem.

- Micsodája?

- Kötélhágcsóm!

- Igen - mondta La Ramée, s megpróbált nevetni -, csakhogy a kötélhágcsót nem lehet csak úgy labdában bejuttatni, mint holmi levelet!

- Labdában nem, de másvalamiben igen!

- Másvalamiben? Másvalamiben? Miben?

- Egy pástétomban, például.

- Egy pástétomban? - hüledezett La Ramée.

- Abban. Képzelje el például - folytatta a herceg -, hogy volt szakácsom, Noirmont, megvásárolta Marteau apó üzletét.

- No és? - kérdezte La Ramée, s a hideg futkosott a hátán.

- No és: La Ramée, a jó falatok barátja, meglátja a pástétomát, úgy találja, hogy kívánatosabb, mint az elődeié, bejön és felajánlja, kóstoljam meg. Elfogadom, azzal a kikötéssel, hogy velem együtt La Ramée is kóstolja meg. Hogy zavartalanabbak legyünk, La Ramée elküldi az őröket, s csak Grimaud-t tűri meg felszolgáló gyanánt. Grimaud az az ember, akit egy barátomtól kaptam, az a szolga, kivel egy követ fújok, s kész mindenben segítségemre lenni. Szökésem időpontját hét órára tűzzük ki. Nos hát, néhány perccel hét óra előtt...

- Néhány perccel hét óra előtt?... - habogta La Ramée, s verejték gyöngyözött a homlokán.

- Néhány perccel hét óra előtt - folytatta a herceg, s a szavakat most már tettekkel kísérte - lehántom a pástétom héját. Két tőrt találok benne, egy kötélhágcsót meg egy szájpecket. Az egyik tőrt La Ramée mellének szegzem, s azt mondom: "Sajnálom, barátom, de ha egyet moccansz, halál fia vagy!"

Igen, ez utóbbi szavait a herceg már tettekkel kísérte. Ott állt La Ramée előtt, az egyik tőrt a mellének szegezte, s oly hangon beszélt, hogy akinek szólt, abban mi kétséget sem hagyhatott elszántsága felől.

Ezalatt Grimaud, mindvégig hallgatagon, kivette a pástétomból a másik tőrt, a kötélhágcsót s a nyuvasztókörtét.

- Jaj, fenség! - kiáltotta La Ramée olyan megrökönyödött arckifejezéssel, hogy a herceget más körülmények között alaposan megkacagtatta volna. - Hát volna szíve, hogy megöljön?

- Nem, ha nem akadályozod a szökésemet!

- De fenség, ha hagyom szökni, tönkrement ember vagyok!

- Minden veszteségedet megtérítem!

- És erősen elhatározta, hogy itthagyja Vincennes-t?!

- Mindenáron.

- S akármit is mondanék, nem változtatná meg elhatározását?

- Ma este szabad akarok lenni.

- S ha védekezek, segítséget hívok, ha ordítok?

- Nemesi szavamra: megöllek.

Ebben a pillanatban az óra ütni kezdett.

- Hét óra - mondta Grimaud, ki eddig meg se mukkant.

- Hét óra - mondta a herceg -, látod, már késésben is vagyok.

La Ramée mozdult egyet, mintegy hogy megnyugtassa lelkiismeretét.

A herceg szemöldöke összerándult, s a porkoláb érezte, hogy a tőr hegye, miután ruháján áthatolt, a bőrén készül áthatolni.

- Jól van, fenség - mondta -, ennyi elég. Többet nem moccanok.

- Siessünk! - mondta a herceg.

- Fenség, egy utolsó szívességet!

- Mit? Nyögd ki gyorsan!

- Kötözzenek meg jól, fenség!

- Hát azt miért?

- Nehogy azt higgyék, a cinkosa vagyok.

- A kezedet! - mondta Grimaud.

- Ne, ne elölről, hanem hátulról, az Istenért! - esengett La Ramée.

- De mivel? - kérdezte a herceg.

- Az övével, fenség - tanácsolta La Ramée.

- A lábadat! - mondta Grimaud.

La Ramée kinyújtotta a lábát, Grimaud fogott egy asztalkendőt, szalagokra tépte, s La Ramée-t összekötözte.

- Most a kardomat! - mondta La Ramée. - Kötözzék össze, kérem, a kardomat a hüvelyével!

A herceg lefejtett egy pantallózsinórt, s a porkolábja kérését teljesítette.

- Most pedig a nyuvasztókörtét, instállom - rimánkodott a szegény La Ramée -, enélkül törvény elé állítanának, mert hogy nem kiabáltam. Nyomják belém, fenség, jó mélyen!

Grimaud már-már teljesítette a porkoláb kívánságát, amikor az jelezte, hogy akar még valamit mondani.

- Beszélj - mondta a herceg.

- Csak még annyit, fenség - mondta La Ramée -, hogy ha valami bajom esik fenséged miatt, ne felejtse el, hogy feleségem van és négy gyermekem!

- Légy nyugodt! Nyomd bele, Grimaud!

La Ramée egy pillanat múlva betömött szájjal feküdt a földön, s két-három széket is felfordítottak a dulakodás jeléül. Grimaud minden kulcsot kivett a porkoláb zsebéből, kinyitotta a szobájuk ajtaját, aztán, már kívülről, újra bezárta, s gyorsan nekivágtak a főfolyosónak, mely a terecskére vezet.

Grimaud a közbeeső három ajtót oly gyors egymásutánban nyitogatta-zárogatta, hogy ügyességének újabb becsületére vált. Hamarosan kiértek a labdatérre. Teljesen kihalt volt, sehol egy őrszem, egy lélek se az ablakokban.

A herceg a várfalra rohant, s az árok túloldalán észrevett három lovast, két vezeték lóval. Jelet váltott velük, valóban miatta voltak ott.

Ezalatt Grimaud rögzítette a mentőkötelet. Nem kötélhágcsó volt, hanem egy gombolyag sodrott selyemzsinór, hozzá egy bot, amit az ember a lába közé fogott, s így a fonal, a leereszkedő test súlyától, legombolyodott.

- Indulj! - mondta a herceg.

- Elsőnek, fenség? - kérdezte Grimaud.

- Mindenesetre! - mondta a herceg. - Ha engem csípnek el, engem csak börtön fenyeget; ha téged csípnek el, felakasztanak!

- Ez így van - mondta Grimaud.

Azzal máris felült lovaglóülésben a botra, s elkezdte a veszedelmes ereszkedést; a herceg önkéntelen rémülettel figyelte; már a fal háromnegyed magasságához ért, mikor hirtelen elszakadt a zsinór. Grimaud lezuhant az árokba.

A herceg rémülten felkiáltott, de Grimaud még csak nem is nyögött; pedig súlyosan megsérülhetett, mert ott maradt, ahová esett.

Hanem az egyik várakozó ember rögtön lecsúszott a várárokba, Grimaud-t egy kötél végével a hóna alatt átkötötte, s a két másik pedig, a kötél másik végét fogva, húzni kezdte Grimaud-t.

- Ereszkedjék, fenség - szólt fel az ember a várárokból -, alig tizenöt láb magasság, s a gyep puha.

A herceg már hozzáfogott. De az ő feladata már nehezebb volt, mert nem volt többé bot, hogy fékezze az ereszkedést; markával kapaszkodva kellett hát ereszkednie, méghozzá vagy ötven láb magasságból. De, amint mondtuk, a herceg erőteljes, ügyes ember volt és csupa hidegvérűség; öt perc se telt bele, s a kötél végéhez érkezett; amint a várakozó ember felkiáltotta, itt a földtől már csak tizenöt lábnyira volt. Elengedte a zsinórt, és talpra esett, minden sérülés nélkül.

Rögtön kapaszkodott is fel a sánc oldalán, melynek peremén Rochefort-t találta. A két másik nemes ismeretlen volt neki. Az ájult Grimaud-t egy lóra kötözték.

- Uraim - mondta a herceg -, majd később hálálkodom; de most nincs egy perc veszteni való időnk, útra hát! Aki szeret, követ!

És felugrott a lovára, és elindult sebes-vágtatva, teli tüdővel lélegzett, és leírhatatlan öröm kifejezésével az arcán kiáltozta:

- Szabad vagyok!... Szabad!... Szabad!...

D'Artagnan Blois-ban felvette a summát, melyet Mazarin, abbeli vágyakozásában, hogy az oldalán láthassa, elhatározta, hogy jövendő szolgálataiért adat neki.

Blois-tól Párizsig közönséges lovasnak négy nap az út. D'Artagnan már a harmadik napon, délután négy óra tájban a Saint-Denis kapuhoz érkezett. Hajdan két nap is elég lett volna neki. Már láttuk, hogy Athos, ki három órával utána indult, egy teljes nappal előbb megérkezett.

Planchet elszokott az erőltetett menetektől; D'Artagnan szemére hányta elpuhultságát.

- Ugyan már, uram, negyven mérföld három nap alatt: szerintem egy cukrozottmandula-árustól igen szép teljesítmény!

- Hát valóban árus lettél, Planchet, és most, mikor mind egymásra találtunk, komolyan képes volnál a butikodban tespedezni?

- Hej - sóhajtott Planchet -, igazság szerint csak uraságod termett a mozgalmas életre! Nézze meg Athos urat: ki mondaná, hogy ő az a rettenthetetlen kalandhős, akinek ismertük volt? Úgy él ma, mint egy valódi földesúr és vidéki nemes. Higgye el, uram, az az igazság, hogy nincs kívánatosabb, mint a nyugodalmas élet!

- Képmutató, te! - mondta D'Artagnan. - Látszik rajtad, hogy közeledsz Párizshoz, s Párizsban van egy kötéldarab meg egy gerenda, mely reád várakozik!

Csakugyan, mikor itt tartottak a társalgásban, utasaink a sorompóhoz érkeztek. Planchet szemére húzta kalapját, tudván, hogy olyan utcákon kell végigmennie, hol nagyon jól ismerik, D'Artagnan pedig felpödörte bajszát, eszébe jutván, hogy Porthosnak várnia kell őt a Tiquetonne utcában. Törte a fejét, mi módon feledtesse el vele bracieux-i birtokát s a homéroszi konyhát Pierrefonds-ban.

Ahogy befordultak a Montmartre utca sarkán, a Gödölyéhez címzett fogadónak egyik ablakában észrevette Porthost pompás, ezüsttel hímzett égszínkék ujjasban, amint akkorát ásított, hogy majd kiakadt az állkapcsa, elannyira, hogy néhány járókelő bizonyos álmélkodó tisztelettel nézett fel e szép és gazdag úrra, ki láthatóan rémítően unja hatalmát és gazdagságát.

Egyébként alighogy D'Artagnan és Planchet befordult az utcasarkon, Porthos is felismerte őket.

- Hé, D'Artagnan! - kiáltott le. - Hála Istennek! Csakhogy megérkezett!

- Jó napot, kedves barátom! - viszonozta D'Artagnan az üdvözletet.

Egész kis sereg bámészkodó verődött össze rövidesen a lovak körül, melyeket a vendégfogadó inasai tartottak kantárszáron fogva, s a lovasok körül, kik így, orrukkal a levegőben, társalogtak; de D'Artagnan szemöldökráncolása és Planchet-nak egy-két nem jó szándékú, de a bámészok által jól értelmezett mozdulata eloszlatta a sokaságot, mely közben annál sűrűbbé vált, mennél kevésbé tudta, miért csődült össze.

Porthos lejött, s kiállt a fogadó küszöbére.

- Jaj, drága barátom, de rossz itt szegény lovaimnak!

- Hát bizony! - mondta D'Artagnan - a szívem szakad meg e nemes jószágokért!

- Én magam is elég rosszul voltam - jegyezte meg Porthos -, s ha nincs a fogadósné - folytatta, miközben felsőtestét önelégült, széles vigyorral ringatta -, aki csupa előzékenység, s aki érti a tréfát, máshol kerestem volna szállást.

A szép Madeleine, ki e beszélgetés közben odajött, csak hátrahőkölt, s holtsápadt lett Porthos szavainak hallatán, mert azt hitte, megismétlődik a svájcival való jelenet. De legnagyobb ámulatára D'Artagnan még csak a szemöldökét sem vonta össze, s nemhogy megsértődött volna, de így válaszolt Porthosnak:

- Hej, barátom, megértem! A Tiquetonne utca levegője nem is említhető egy napon a pierrefonds-i völgyével; de legyen nyugodt, szerzek magának valami jobbat.

- Mikor?

- Hamarosan, remélem.

- Ó, hála legyen Istennek!

Porthos eme felkiáltására valami mély és keserves nyöszörgés válaszolt a kapuszegletből. D'Artagnan, aki éppen leszállt a nyeregből, hirtelen Mousqueton hatalmas pocakját látta kirajzolódni a ház falán, az ő szomorú szájából szaladtak ki ez alattomos jajszavak.

- Ugye maga sem érzi jól magát e hitvány fogadóban, szegény jó Mouston uram? - kérdezte D'Artagnan azon a kedélyes hangon, mely éppúgy lehetett részvét, mint gúnyolódás.

- A konyhát alávalónak találja - felelt helyette Porthos.

- De hát akkor mért nem szakácskodott ő maga, mint hajdanán Chantillyben!

- Ó, uram, hol volt itt nekem a Hercegúr tava, hogy pontyokat fogjak, őfensége erdeje, hogy fáin fogolymadarakat hurkoljak! Ami a pincét illeti, alaposan megvizsgáltam, de bizony elég hitvány.

- Szívből sajnálkoznám magán, biz' isten, kedves Mouston uram, ha nem volna valami egészen másként sürgető tennivalóm.

És Porthost félrevonva, így szólt:

- Kedves Du Vallon, milyen jó, hogy felöltözve találom, mert egyenest viszem is a bíboroshoz.

- Ejha! Csakugyan? - kérdezte Porthos, nagy szemet meresztve.

- Bizony, barátom!

- Bemutatkozás?

- S ez megijeszti?

- Nem, de felzaklat.

- Ugyan, csak nyugalom! Már nem a régi bíborossal lesz dolga, ennek a tekintélye előtt pedig nem fog hasra vágódni!

- Egykutya, értse meg, D'Artagnan: az udvar!

- Ugyan, barátom! Nincs is már udvar.

- A királyné!

- Majdnem azt mondtam: nincs is már királyné. A királyné! Megnyugtatom, nem fogja látni.

- Azt mondja, egyenest a bíboroshoz megyünk?

- Egyenest! S hogy ne késsünk, kölcsönkérem egyik lovát.

- Szívesen: mind a néggyel rendelkezhetik.

- Ó, csak egyre van szükségem ez idő szerint.

- Szolgáinkat nem visszük magunkkal?

- De igen, nem árt, ha hozza Mousquetont. Planchet-nak azonban megvan rá az oka, hogy az udvarban ne mutatkozzék.

- Ugyan miért?

- Hű! Mert haragban van őeminenciájával.

- Mouston - mondta Porthos -, nyergelje fel Vulkánt és Bayard-t.

- Magamnak pedig Rustaud-t, uram?

- Ne, inkább valamelyik pompásabb paripát, Főbuszt vagy Büszkét!

- Úgy! - lélegzett fel Mousqueton. - Tehát csak valami látogatásról van szó?

- Istenkém, Mouston úr, hát miről is lenne másról? De azért minden eshetőségre tegye be a pisztolyokat a nyeregkápába; az enyémeket ott találja, megtöltve, a nyeregtáskámban.

Mouston nagyot sóhajtott, nem nagyon értette az ilyen ünnepélyes látogatásokat, melyekre állig fegyverkezve indult az ember.

- Csakugyan, D'Artagnan - mondta Porthos, távolodó régi inasában gyönyörködve -, igaza van, Mouston is elég lesz, Mouston megjelenése kifogástalan.

D'Artagnan elmosolyodott.

- És maga még csak át sem öltözik? - kérdezte Porthos.

- Nem én, így maradok, ahogy vagyok.

- De hisz csupa verejték, csupa por, csizmája sáros!

- Ez az úti toprongyosság bizonyítja, mily lóhalálában engedelmeskedtem a bíboros hívásának.

E pillanatban Mousqueton visszajött a felszerszámozott három lóval. D'Artagnan úgy lendült nyeregbe, mintha egy hétig pihent volna.

- Ej - mondta Planchet-nak -, a hosszú kardomat!

- Én - mutatott Porthos az oldalán függő rövid, aranyos markolatú díszkardra - udvari kardommal megyek.

- Hozza csak a harci kardját, barátom.

- Ugyan miért?

- Nem tudhatom, de csak hozza, hallgasson rám.

- A harci kardomat, Mouston! - rendelkezett Porthos.

- De hisz ez hadikészültség, uram! - mondta Mouston. - Hát mégis háborúba megyünk? Akkor mondják meg gyorsan, hogy ehhez képest legyek elővigyázatos.

- A mi társaságunkban, Mouston uram - mondta D'Artagnan -, tudhatja, sosem árt az elővigyázatosság. Vagy rövid az emlékezete, vagy elfelejtette, hogy nemigen szoktuk az éjszakát bállal, szerenáddal tölteni.

- Sajnos, ez igaz - mondta Mousqueton, s tetőtől talpig fegyverbe öltözött -, de, úgy látszik, elfelejtettem.

Elég gyors ügetésben indultak, s negyed nyolcra a bíborosi palotához értek. Az utcákon nagy volt a sokaság, mert pünkösd első napja volt, s a sokaság bámészkodva nézte a két lovagot, akik közül az egyik olyan friss volt, mintha skatulyából vették volna ki, a másik pedig olyan csapzott, mintha most jött volna a csatatérről.

Mousquetonnak is elég bámulója akadt, s lévén a Don Quijote regény akkoriban csak igazán divatban, egyesek Sanchónak vélték, aki is, gazdáját elvesztvén, íme, kettőt is talált.

Az előszobába érve D'Artagnan ismerős környezetben találta magát. Éppen az ő századából való testőrök teljesítettek őrszolgálatot. Hívatta az ajtónállót, s megmutatta a bíboros levelét, mely haladéktalanul Párizsba szólítja. Az ajtónálló meghajolt, s bement őeminenciájához.

D'Artagnan Porthos felé fordult, s úgy vette észre, mintha enyhe remegés rázná. Elmosolyodott, s füléhez hajolva így biztatta:

- Bátorság, kedves barátom! Egy cseppet se féljen; higgyen nekem: a sas örökre behunyta szemét, már csak közönséges keselyűvel van dolgunk. Tartsa magát keményen, mint a Saint-Gervasius bástya napján, s ne hajoljon túl mélyet e talján előtt, mert lekicsinylő véleményt alkotna magáról.

- Jó, jó - felelte Porthos.

Az ajtónálló kijött.

- Lépjenek be, uraim - mondta -, őeminenciája várja kegyelmeteket.

Mazarin csakugyan ott ült az íróasztalánál, azon fáradozván, hogy mennél több nevet töröljön a nyug- és kegydíjasok listájáról. Szeme sarkából látta, hogy D'Artagnan és Porthos belépett, s noha az ajtónálló bejelentésére szeme szikrát hányt örömében, most közönyösnek mutatta magát.

- Ó, maga az, hadnagy uram? - szólalt meg. - Látom, igyekezett, s ez jól van; nos hát, hozta Isten.

- Köszönöm, kegyelmes uram. Itt vagyok hát eminenciád parancsára, úgyszintén Du Vallon úr, az a régi barátom, aki ősi nevét a Porthos név alá rejtette.

Porthos meghajlással üdvözölte a bíborost.

- A nagyszerű lovag! - mondta Mazarin.

Porthos a fejét jobbra forgatta, és méltóságteljesen húzta fel a vállát.

- Az ország legjobb kardforgatója, kegyelmes uram - mondta D'Artagnan -, s ezt sokan tudják, de nem mondják, mert már nem beszélnek.

Porthos főhajtással fejezte ki köszönetét D'Artagnannak.

Mazarin majdnem annyira kedvelte a szép katonákat, mint később a porosz Nagy Frigyes. Csodálattal vette szemügyre Porthos izmos kezét, széles vállát és szúrós szemét. Úgy érezte, minisztersége és az ország üdve áll előtte hús-vér alakban. Erről eszébe jutott, hogy a testőrök egykori társulásának négy tagja volt.

- És a két másik barátja? - kérdezte Mazarin.

Porthos már kinyitotta a száját, gondolván, itt az ideje, hogy ő is mondjon már valamit. De D'Artagnan hallgatásra intette a szeme sarkából, s ő maga válaszolt:

- Barátainknak pillanatnyilag még dolguk van, csak később csatlakoznak hozzánk.

Mazarin halkan köhentett.

- És Du Vallon úr, ki szabadabb, mint ők, örömmel vállalja a szolgálatot? - kérdezte.

- Hogyne, kegyelmes uram, merő odaadásból, mert De Bracieux úr gazdag ember!

- Gazdag? - nézett nagyot Mazarin, mert ennek az egyetlen szónak mindig megvolt az a kiváltsága, hogy mélységes tiszteletre hangolja.

- Ötvenezer frank évjáradék! - mondta Porthos.

Ez volt az első mondat, melyet kiejtett.

- Merő odaadásból - folytatta Mazarin, ravasz mosolyával -, tehát merő odaadásból?

- Kegyelmes uram talán nem nagyon hisz ebben a szóban? - kérdezte D'Artagnan.

- És maga, gascogne-i uram? - kérdezte Mazarin, két könyökét az íróasztalára s állát két kezére támasztva.

- Jómagam - felelte D'Artagnan - úgy hiszek az áldozatosságban, miként a keresztnévben, például, melyet természetszerűen egy földbirtoknévnek kell követnie. Az ember, már hajlamai szerint, többé vagy kevésbé áldozatos, az bizonyos; de azért nem árt, ha az áldozatosság végén várja is valami.

- És a barátja, például, mi kívánna áldozatossága végén?

- Nos hát, kegyelmes uram, a barátom három pompás birtok tulajdonosa: Valloné, Corbeilben, Bracieux-é, Soissons vidékén, s Pierrefonds-é, Valois-ban; azt szeretné hát, kegyelmes uram, ha e három birtok közül az egyik báróságra emeltetnék.

- Ennyi az egész? - kérdezte Mazarin, s szeme szikrázott örömében, látván, hogy erszénye kioldása nélkül is megjutalmazhatja Porthos áldozatosságát. - Ennyi az egész? A dolog elintézhető.

- Báró leszek! - ujjongott fel Porthos, s egyet lépett előre.

- Mondtam magának - s kezénél fogva visszahúzta -, s most őeminenciájától is hallotta.

- S maga, D'Artagnan uram, mit kíván?

- Kegyelmes uram, jövő szeptemberben lesz húsz éve, hogy Richelieu bíboros úr hadnaggyá léptetett elő.

- Igen, s most azt szeretné, hogy Mazarin bíboros kapitánnyá léptesse elő.

D'Artagnan meghajolt.

- Nos - mondta Mazarin -, egyik sem lehetetlen. Majd meglátjuk, uraim, meglátjuk. Most pedig, Du Vallon uram, milyen szolgálatot szeretne? Városit vagy vidékit-e?

Porthos feleletre nyitotta száját.

- Kegyelmes uram - vágott elé D'Artagnan -, Du Vallon úr, akárcsak jómagam, a rendkívüli szolgálatot kedveli, vagyis az őrültnek és lehetetlennek tartott vállalkozásokat!

Ez a gascogne-ias hencegés tetszett Mazarinnak, s tűnődni kezdett.

- Márpedig, bevallom, azért hívattam az urakat, hogy helyhez kötött foglalkozást adjak. Bizonyos aggodalmaim vannak. No lám, ez meg micsoda? - kérdezte Mazarin.

Csakugyan, az előszobából valami lárma hallatszott, s máris nyílt a dolgozószoba ajtaja; porlepte férfi rontott be rajta.

- A bíboros úr! Hol van a bíboros úr? - kiáltozta.

Mazarin azt hitte, meg akarja ölni, s székét is feldöntve hátrált. D'Artagnan és Porthos egy mozdulattal a jövevény s a bíboros közt termett.

- Ejnye, uram - szólalt meg Mazarin -, mi történt hát, hogy úgy állít be ide, mint a vásárcsarnokba!

- Kegyelmes úr - mondta a tiszt, kinek e szemrehányás szólott -, csak két szót szeretnék váltani eminenciáddal, de gyorsan és négyszemközt! Poins vagyok, a vincennes-i őrség tisztje.

A tiszt sápadtságából, csüggedtségéből Mazarin felismerte, hogy valami fontos hírt hoz, s intett D'Artagnannak és Porthosnak, adjanak helyet a futárnak.

D'Artagnan és Porthos behúzódott a dolgozószoba egyik sarkába.

- Beszéljen, uram, beszéljen gyorsan - mondta Mazarin -, mi történt hát?

- Az történt, kegyelmes uram - mondta a futár -, hogy Beaufort megszökött a vincennes-i várból!

Mazarin felordított, s sápadtabb lett, mint maga a hír hozója; szinte megsemmisülve rogyott a karszékbe.

- Megszökött? - hebegte. - Beaufort megszökött?

- Kegyelmes uram, láttam, amint szökik, a bástya tetejéről.

- És nem lőtt utána?

- Lőtávolon kívül volt.

- De hát Chavigny mit csinált?

- Nem volt otthon.

- Hát La Ramée?

- Gúzsba kötve találtak rá a fogoly szobájában, szájában pecek s mellette egy tőr.

- És az az ember, akit Beaufort mellé raktak?

- A herceg cinkosa volt, s vele együtt szökött!

Mazarin nyögött egy keserveset.

- Kegyelmes uram - mondta D'Artagnan, s egyet lépett a bíboros felé.

- Mi az? - kérdezte Mazarin.

- Az a benyomásom, hogy eminenciád csak vesztegeti a drága időt!

- Hogyhogy?

- Ugyanis ha parancsot adna, hogy nyargaljanak a szökevény után, talán még utolérnék. Franciaország nagy, s hatvan mérföldnyire a legközelebbi határ.

- És ki nyargalna utána? - sopánkodott Mazarin.

- Én, a keservit!

- És elfogná?

- Miért ne?

- Elfogná Beaufort herceget, fegyverrel, harcban?

- Ha eminenciád azt parancsolná, hogy az ördögöt fogjam el, megmarkolnám a szarvát, s úgy hoznám elébe!

- Én nemkülönben - mondta Porthos.

- Maga nemkülönben? - kérdezte Mazarin, s csak bámulta ezt a két embert. - De a herceg elkeseredett harc nélkül nem adja meg magát!

- Akkor hát legyen harc! - mondta D'Artagnan, s szeme lángolt. - Úgyis nagyon rég nem verekedtünk, nem igaz, Porthos?

- Harc! - mondta Porthos.

- Hát azt hiszik, elcsíphetik?

- El, ha ügyesebbek s erősebbek vagyunk nála.

- Vigyenek hát annyi gárdistát, ahányat csak találnak itt, s rohanjanak.

- Parancsot ad-e, kegyelmes uram?

- Alá is írom - mondta Mazarin, s egy papírdarabra néhány sort vetett.

- Azt is írja rá, hogy minden lovat, amit útközben csak találunk, használhatunk.

- Hogyne, hogyne - mondta Mazarin -, királyi szolgálat! Fogja, s rohanjanak!

- Jó, kegyelmes uram.

- Du Vallon uram - mondta még Mazarin -, bárósága a Beaufort herceg lova hátán! Csak éppen el kell fognia. Magának pedig, kedves D'Artagnan uram, mit sem ígérek, de ha visszahozza nekem élve vagy halva, kérhet, amit akar!

- Lóra, Porthos! - mondta D'Artagnan, s barátját kézen fogta.

- Itt vagyok - mondta Porthos fenséges hidegvérrel.

S leszaladtak a nagy lépcsőn, s ahány őrrel találkoztak, mind magukkal vitték, "Lóra! Lóra!" - kiabálva.

Vagy tíz ember verődött össze.

D'Artagnan Vulkán, Porthos Bayard nyergébe pattant; Mousqueton Főbuszra zökkent.

- Utánam! - rikoltotta D'Artagnan.

- Útra! - mondta Porthos.

És a sarkantyút nemes paripájuk véknyába nyomták, hogy azok úgy vágtak neki a Saint-Honoré utcának, mint a megveszekedett fergeteg!

- No, báró uram, ígértem egy kis testedzést, s látja, szavamat tartom!

- Látom, kapitányom - felelte Porthos.

Hátrafordultak. Mousqueton, lovánál is izzadtabban, a köteles távolságban követte őket. Nyomában a tíz gárdista nyargalt.

A megrökönyödött polgárok kiálltak házuk küszöbére, a megvadult kutyák ugatva vetették magukat a lovasok után.

A Saint-Jean temető sarkán D'Artagnan elgázolt egy járókelőt; de ez túl apró esemény volt, semhogy ily sietős embereket megállítson. A vágtató csapat tehát úgy folytatta útját, mintha a lovaknak szárnyuk lett volna.

De apró események, sajnos, nincsenek e világon, s látni fogják, hogy emez is majdnem a királyság vesztét okozta.

Így száguldtak végig a Saint-Antoine külvároson s a vincennes-i úton; nemsokára künt voltak a városból, s hamarosan az erdőben, majd egy falu látóközelében.

A lovak mintha lépésről lépésre jobban nekitüzesedtek volna, s orrlikuk úgy kezdett pirosodni, mint izzó kemence. D'Artagnan, sarkantyújával lova oldalában, Porthost vagy két lábbal megelőzte. Mousqueton két lóhossznyira követte őket. A gárdisták, lovuk képessége szerint, különböző távolságban.

Egy dombtetőről D'Artagnan valami csoportosulást látott a vársánc túlsó felén, az öregtorony Saint-Maurra néző oldalával szemközt. Mindjárt tudta, hogy a fogoly ezen a részen szökött meg, s ugyancsak ezen a részen szerezhet felvilágosítást. Öt perc múlva már ott is volt, s társai is egymás után utolérték.

A csoportosulás minden tagja roppant elmerült volt; bámulták a lőrésből még mindig lelógó s a földtől húsz lábnyira elszakadt zsineget. Szemük a magasságot méricskélte, s mindenféle észrevételt cseréltek. A bástya tetején rémült kapuőrök jöttek-mentek.

Egy őrmester vezette katonai őrs igyekezett távol tartani a polgárokat attól a helytől, hol a herceg lóra szállt.

D'Artagnan egyenest az őrmesterhez rúgtatott.

- Hadnagy uram - szólalt meg az -, itt nem szabad megállni.

- Ez a rendelkezés rám nem vonatkozik - mondta D'Artagnan. - Üldözőbe vették-e a szökevényeket?

- Igenis, hadnagy úr; sajnos, jó lovaik vannak.

- És hányan vannak?

- Négyen egészségesek, az ötödiküket sebesülten vitték magukkal!

- Négyen! - mondta D'Artagnan, s Porthosra nézett. - Hallod-e, báró? Csak négyen vannak.

Porthos arcát boldog mosoly sugározta be.

- És mennyi az előnyük?

- Két és egynegyed óra, hadnagy úr.

- Két és egynegyed óra, az semmi, lovaink pompásak, nemde, Porthos?

Porthos felsóhajtott; arra gondolt, mi vár szegény lovaira.

- Nagyon jó - mondta D'Artagnan. - Most pedig: melyik irányba mentek?

- Erre vonatkozóan, hadnagy úr, tilos felelnem.

D'Artagnan elővett egy papírdarabot a zsebéből.

- Királyi parancs - mondta.

- Akkor beszéljen a kormányzóval.

- És hol a kormányzó?

- Falun.

D'Artagnannak mérgében arcába szökött a vér, homloka összeráncosodott, halántéka izzott.

- Jaj neked, nyomorult! - mondta az őrmesternek. - Úgy látom, csúfolkodsz velem! No, megállj!

Kihajtotta a papirost, egyik kezével az őrmester elé tartotta, a másikkal kirántott egy pisztolyt a nyeregkápából és felhúzta.

- Királyi parancs, ha mondom! Olvasd el és válaszolj, mert kiloccsantom az agyvelődet! Melyik úton mentek?

Az őrmester látta, hogy D'Artagnan komolyan beszél.

- A vendôme-i úton - felelte.

- S melyik kapun mentek ki?

- A Saint-Maur kapun.

- Ha becsapsz, nyomorult, holnap felakasztanak!

- Maga viszont, ha utoléri őket, nem jön vissza, hogy felakasztasson - dörmögte az őrmester.

D'Artagnan vállat vont, intett a kíséretének és nekivágott.

- Erre, erre, uraim - kiáltotta, s a vincennes-i park megjelölt kapujának tartott.

Az ám, de most, hogy a herceg megszökött, a kapuőr időszerűnek találta kettős lakattal bezárni a kaput. Úgy kellett kényszeríteni, hogy kinyissa, ahogyan az őrmestert, s ez is tíz percbe került.

Az utolsó akadályt is legyőzve, a kis csapat az előbbi sebességgel vágtatott tovább.

De nem mindegyik ló bírja egyformán a vágtát; egyik-másik képtelen volt ez eszeveszett nyargalásban tovább kitartani; egyórás nyargalás után három megállt, egy kidőlt.

D'Artagnan, vissza se fordulván, még csak észre se vette. Porthos adta értésére, tökéletes nyugalommal.

- Csak mi ketten megérkezzünk - mondta D'Artagnan -, más nem is kell, hisz ők négyen vannak!

- Így van - mondta Porthos.

És lova hasába vágta sarkantyúját.

Kereken két óra alatt a lovak tizenkét mérföldet tettek meg pihenés nélkül; lábuk reszketni kezdett, a testükön kiverődött tajték befente a lovasok ujjasát, s izzadságuk átütött a nadrágjukon.

- Pihenjünk egy cseppet, juttassuk némi lélegzethez a szerencsétlen párákat - mondta Porthos.

- Inkább hajszoljuk agyon őket - mondta D'Artagnan -, és célba érünk! Friss nyomokat látok, egy negyedórája sincs, hogy erre mentek!

Valóban, az út hátát lópaták szaggatták fel. A lemenő nap fényében jól látszottak a nyomok.

Tovább vágtattak; de két mérföld után Mousqueton lova kidőlt.

- Tessék - mondta Porthos -, Főbusz is tönkrement!

- A bíboros ezer aranyat fizet érte!

- Ó - mondta Porthos -, még sokallom is!

- Tehát csak tovább, galoppban!

- Igen, ha bírunk.

Valóban, D'Artagnan lova felmondta a szolgálatot, elfogyott a szuflája. Az utolsó sarkantyúnyomásra nemhogy továbbment volna, de összerogyott.

- Hogy az ördög - mondta Porthos -, már Vulkán is lerokkant.

- Hű, a keservit - kiáltott fel D'Artagnan, s két kézzel markolt üstökébe -, meg kell hát állanunk! Adja ide a lovát, Porthos. Az ám, de mi az ördögöt csinál?

- Hát, a mindenségit, leesem - mondta Porthos -, vagy jobban mondva, a lovam rogyik össze.

D'Artagnan, miközben Porthos valahogy kiakasztotta a kengyelből a lábát, fel akarta rángatni a lovat, de észrevette, hogy dől a vér az orrlikán.

- Mind a három! - mondta. - Most már mindennek befellegzett!

Ebben a pillanatban nyerítés hallatszott.

- Pszt! - mondta D'Artagnan. - Mi az?

- Nyerítést hallok!

- Valamelyik társunk lova; közelednek.

- Nem - mondta D'Artagnan -, elölről hallatszik.

- Akkor hát valami más.

És ő is figyelni kezdett, fülét a D'Artagnan mutatta irányba tartva.

- Uram - mondta Mousqueton, aki lerogyott lovát az országúton hagyva, gyalog jött a gazdája után -, uram, Főbusz nem bírta tovább, és...

- Csend legyen! - szólt rá Porthos.

Csakugyan, e pillanatban másodszor is nyerítést hozott feléjük az esti szellő.

- Nem csoda, uram - mondta Mousqueton -, hisz ötszáz lépésnyire tőlünk egy vadászkunyhó!

- Mousqueton, a pisztolyaidat! - mondta D'Artagnan.

- Már a kezemben vannak, uram.

- Porthos, elő a pisztolyait a nyeregtáskából!

- Már nálam vannak!

- Jó - mondta D'Artagnan, s ő is kivette két pisztolyát. - Ugye érti, Porthos?

- Nem nagyon.

- A király szolgálatában utazunk.

- No és?

- A király szolgálatában elrekviráljuk ezeket a lovakat!

- Úgy van! - mondta Porthos.

- Tehát egy szót se többet, dologra!

Oly némán lopakodtak hárman az éjszakában, mint a kísértetek. Az útkanyarból világosságot láttak a fák között.

- Ahol ni, a ház - mondta D'Artagnan halkan. - Hagyjanak cselekedni, Porthos, s azt tegyék, amit én.

Fától fáig surrantak, s húsz lépésre közelítették meg a házat észrevétlen. Ebből a távolságból egy színben függő lámpás világánál négy csinos lovat vettek észre. Egy lovász ápolta őket. Nyergek, kantárok mellettük voltak.

D'Artagnan gyorsan előreugrott, két társának intvén, hogy maradjanak egy-két lépéssel a háta mögött.

- Megveszem a lovakat - mondta a lovásznak.

A legény rémülten fordult hátra, s meg se mukkant.

- Nem hallottad, fickó? - förmedt rá D'Artagnan.

- De hallottam - mondta a lovász.

- Akkor miért nem válaszolsz?

- Mert ezek a lovak nem eladók!

- Akkor elveszem őket - mondta D'Artagnan.

S rátette a kezét a hozzá legközelebbire. Két társa is ott termett, s azok is ugyanígy tettek.

- De uraim! - kiabált a lovász - hatmérföldes útról jöttek meg, s alig egy félórája nyergeltem le őket!

- Félóra pihenés elég - mondta D'Artagnan -, annál jobban benne lesznek a lendületben!

A lovász segítségért kiáltott. Valami ispánféle éppen akkor jött ki a házból, mikor D'Artagnan és társai feltették a nyerget a lovak hátára.

Az ispán nagy lármát akart csapni.

- Kedves barátom - mondta D'Artagnan -, ha egyet mukkan, szétloccsantom az agyvelejét!

S orra elé tartotta pisztolya csövét, melyet mindjárt vissza is dugott a hónalja alá, hogy folytassa a nyergelést.

- De uram - mondta az ispán -, tudja, hogy ezek a Montbazon hercegúr lovai?

- Annál jobb - mondta D'Artagnan -, akkor bizonyára jóvérű állatok!

- Uram - mondta az ispán, s lépésről lépésre farolt a ház ajtaja felé -, figyelmeztetem, hogy hívom embereimet!

- Én meg az enyéimet! - mondta D'Artagnan. - Testőrhadnagy vagyok, tíz gárdista vágtat nyomomban, nem hallja a lódobogást? Mindjárt itt vannak!

Semmi sem hallatszott, de az ispán félelmében hallotta.

- Kész van, Porthos? - kérdezte D'Artagnan.

- Befejeztem.

- S maga, Mouston?

- Én is.

- Akkor nyeregbe, s indulás!

Mindhárman nyeregbe ugrottak.

- Segítség! - ordította az ispán. - Inasok, puskások, ide!

- Előre! - mondta D'Artagnan. - Itt lövöldözés lesz.

S elvágtattak, mint a szél.

- Segítség! - üvöltött az ispán, s közben a lovász rohant a közeli épület felé.

- Vigyázzon, mert megöli a lovait! - kiáltotta D'Artagnan, s nagyot kacagott.

- Tűz! - válaszolt az ispán.

Villámszerű lobbanás világította meg az utat; aztán, szinte a dörrenéssel egyidőben, a három lovas golyók fütyülését hallotta, melyek elvesztek a messzeségben.

- Ezek úgy lőnek, mint a lakájok - mondta Porthos. - Richelieu idejében bezzeg jobban lőttek! Emlékszik a crèvecoeuri útra, Mousqueton?

- Jaj, uram, még mindig attól fáj a jobb fenekem!

- Biztos benne, D'Artagnan, hogy jó nyomon vagyunk? - kérdezte Porthos.

- Az áldóját, hát nem hallotta?

- Mit?

- Hogy ezek a Montbazon úr lovai?

- Hát aztán?

- Hát aztán Montbazon úr a Montbazonné férjeura!

- S aztán?

- S aztán Montbazonné a Beaufort herceg szeretője!

- Vagy úgy! Most már értem! - mondta Porthos. - Pihent lovakról gondoskodott!

- Úgy van.

- S mi most azokon a lovakon üldözzük a herceget, amelyekről társaival leszállt.

- Kedves Porthos, maga csakugyan rendkívül értelmes - mondta D'Artagnan azzal a félig komoly, félig mókás mosolyával.

- Hát én már csak ilyen vagyok - mondta Porthos.

Így vágtattak egy óra hosszat, a lovak fehérek lettek a tajtéktól, véknyukról vér szivárgott.

- Nini, mit látok amott? - mondta D'Artagnan.

- Boldog ember, ha lát ott valamit ilyen éjszakában - mondta Porthos.

- Szikrák!

- Én is - mondta Mousqueton -, én is láttam!

- Ejha, hát utolértük volna őket?

- Itt egy döglött ló! - mondta D'Artagnan, s lovát a hirtelen kitérés után újra egyenesbe fogta -, úgy látszik, nekik is fogytán a szuflájuk.

- Mintha lovascsapat dobogását hallanám - mondta Porthos, lova sörényére hajolva.

- Lehetetlenség.

- Sokan vannak.

- Akkor másvalakik.

- Még egy ló! - mondta Porthos.

- Döglött?

- Nem, döglődő.

- Nyergestül vagy nyereg nélkül?

- Nyergestül.

- Akkor ők azok!

- Bátorság! Elkapjuk őket!

- De sokan vannak - mondta Mousqueton -, nem mi kapjuk el őket, hanem ők minket!

- Marhaság! - mondta D'Artagnan. - Azt hiszik, mi vagyunk az erősebbek, mert hisz üldözzük őket; tehát megijednek és szétszóródnak.

- Ez biztos - mondta Porthos.

- Hopp! Látta? Megint! - kérdezte D'Artagnan.

- Igen, szikrák! Most már én is láttam - mondta Porthos.

- Előre, előre! - kiáltott érces hangján D'Artagnan - és öt perc múlva lesz itt nemulass!

S újra nekirugaszkodtak. A fájdalomtól, hajszától dühös lovak valósággal repültek a sötét úton, melynek közepén nemsokára egy, a láthatár többi részénél feketébb és sűrűbb tömeg körvonala rajzolódott ki.

Még vagy tíz percig vágtattak így.

Hirtelen két fekete pont vált ki a tömegből, közeledtek, nőttek, s amint nőttek, hovatovább két lovas alakját öltötték.

- Ejha - mondta D'Artagnan -, ezek nekünk jönnek!

- Annál rosszabb nekik - mondta Porthos.

- Állj, ki vagy? - kiáltott egy érces hang.

A három száguldó lovas se nem állt meg, se nem felelt; csak a kirántott három kard suhogása hallatszott s a felhúzott pisztolykakasok kattanása a közeledő fekete árnyak felől.

- Kantárt a szájba! - mondta D'Artagnan.

Porthos megértette, s akárcsak D'Artagnan, ő is a foga közé kapta a gyeplőt, bal kezével kihúzta a pisztolyt a nyeregtáskából.

- Állj, ki vagy! - kiáltották másodszor is, - Egy lépést se tovább, különben meghaltok!

- Ne te ne! - felelte Porthos, majdnem fuldokolva a porban, s a kantárt úgy harapdálva, mint zabláját a ló -, ne te ne! Láttunk mi már cifrább dolgokat is!

Ezt hallván, a két árnyék keresztbe állt az úton, s a csillagok világánál látható volt lövésre tartott pisztolyuknak csillogása.

- Hátra! - kiáltott D'Artagnan - vagy ti haltok meg!

E fenyegetésre két pisztolylövés volt a válasz; de a két támadó oly gyorsan jött, hogy máris rávetették magukat ellenfeleikre. Harmadik lövés dördült, D'Artagnan lőtt, testközelből, s ellenfele lezuhant. Porthos közben oly erővel ugratott neki az ő ellenfelének, hogy ha kardja nem is találta el, de sikerült a lováról vagy tíz lépésre heppentenie.

- Intézd el, Mousqueton! - mondta Porthos.

És barátja után rúgtatott, ki már folytatta a hajszát.

- Nos? - kérdezte.

- Szétzúztam a fejét - mondta D'Artagnan. - Hát maga?

- Én csak felökleltem; de vigyázzon csak...

Dörrenést hallottak: Mousqueton most hajtotta végre gazdája utasítását.

- Rajta! Rajta! - rikoltotta D'Artagnan. - Jól alakul, s az első játszmát mi nyertük meg!

- Az ám! - mondta Porthos. - Ahol ni, az új játékosok!

Csakugyan, két újabb lovas vált ki a főcsapatból, s gyorsan közeledtek, hogy ismét útjukat állják.

Ez alkalommal D'Artagnan meg sem várta, hogy valamit mondjanak.

- Helyet! - kiáltotta elsőnek. - Helyet!

- Mit akarnak? - kérdezte egy hang.

- A herceget! - kiáltotta egyszerre Porthos és D'Artagnan.

Nagy hahota harsant, de nyögésben végződött; D'Artagnan a hahotázóba többször beledöfte kardját.

Ugyanakkor két lövés egyetlen dördülésbe olvadt: Porthos és ellenfele egyszerre lőtt.

D'Artagnan megfordult, s Porthost maga mögött látta.

- Bravó, Porthos - mondta -, úgy látom, elintézte.

- Azt hiszem, csak a lovát találtam - mondta Porthos.

- Mit akar, kedvesem, nem minden lövés telitalálat, s nem kell panaszkodni, ha csak a céltáblába megy. De, a keservit, mi van a lovammal?

- Úgy látom, rogyadozik - mondta Porthos, s megállította lovát.

Bizony, D'Artagnan lova térdre rogyott, majd hörgött egyet s elterült.

D'Artagnan első ellenfelének golyója a szügyébe hatolt.

D'Artagnan akkorát káromkodott, hogy majd leszakadt az ég.

- Akar egy lovat, uram? - kérdezte Mousqueton.

- Az áldóját, hogy akarok-e? - kérdezte vissza D'Artagnan.

- Tessék - mondta Mousqueton.

- Hogy az ördögben van két vezeték lovad? - kérdezte D'Artagnan, s felkapott az egyikre.

- Gazdáik meghaltak: gondoltam, jól jönnek még nekünk, s elhoztam őket.

Eközben Porthos újratöltötte pisztolyát.

- Vigyázz! - mondta D'Artagnan. - Ahol ni, megint kettő!

- No még ilyet! - mondta Porthos. - Ezekből hát holnapig is telik?

Újabb két lovas jött szélsebesen, csakugyan.

- Nini, uram - szólalt meg Mousqueton -, akit felöklelt, tápászkodik!

- Mért nem bántál vele is el, mint az elsővel?

- Képtelen voltam, uram, fogtam a lovakat.

Pisztoly dördült, Mousqueton feljajdult.

- Jaj, uram! A másikon ért, épp a másikon! Ez a lövés párja amaz amiens-inek.

Porthos mint egy oroszlán rontott a lovatlan lovasra, aki éppen a kardját húzogatta kifele; de mielőtt kihúzta volna, Porthos a kardja markolatával akkorát sújtott a fejére, hogy úgy zuhant el, mint mészárostaglótól az ökör.

Mousqueton, folyton nyöszörögve, lecsusszant a lováról: új sebe nem engedte meg, hogy tovább is nyeregben maradjon.

A lovasokat bevárva, D'Artagnannak volt ideje újra tölteni, sőt új lovának nyergén egy karabélyt is talált.

- Itt vagyok! Várjunk-e még vagy támadjunk? - kérdezte Porthos.

- Támadjunk - mondta D'Artagnan.

- Támadjunk - mondta Porthos.

Sarkantyújukat jó mélyen belevágták a ló oldalába.

A két lovas már alig lehetett húszlépésnyire.

- A király nevében! - kiáltott oda D'Artagnan. - Engedjetek tovább!

- A királynak itt semmi keresnivalója! - kiáltott vissza egy ércesen csengő hang, mely mintha valami felhőből érkezett volna, mert a lovast porfelleg örvénylette körül.

- Jól van, mindjárt meglátjuk, nem mehet-e át bárhol a király! - felelte D'Artagnan.

- Lássad! - hallatszott az előbbi hang.

Két lövés is dördült, majdnem egyszerre, egyik D'Artagnan, másik a Porthos ellenfelének pisztolyából. D'Artagnan golyója leröpítette ellenfele kalapját; Porthos ellenfeléé a ló nyakát fúrta át, hogy az egyetlen hördüléssel esett össze.

- Utoljára kérdem, hova igyekeztek? - kérdezte az előbbi hang.

- A pokolba! - felelte D'Artagnan.

- Jó! Odajuttok, legyetek nyugodtak!

D'Artagnan egy puskacsövet látott maga felé meredni; a nyeregkapában kotorászni nem volt már idő; eszébe jutott a jó tanács, melyet valaha Athostól kapott: lovát felágaskodtatta.

A golyó az állat hasát találta. D'Artagnan érezte, hogy rogy le alatta, s csodálatos ügyességgel oldalt vetette magát.

- Hallatlan! - hallszott az előbbi érces és gunyoros hangon. - Bizony lómészárlás ez, s nem párviadal, amit itt folytatunk! Kardra, uram, kardra!

És leugrott a lováról.

- Jól van, kardra hát - mondta D'Artagnan -, az az én formám!

D'Artagnan két ugrással ellenfelénél termett, s kardját máris az ő pengéjén érezte. Szokásos ügyességével a kardot kedvelt terc védőállásba vitte.

Ezalatt Porthos utolsókat nyögő lova mögé térdelve mindkét kezében egy-egy pisztolyt tartott.

D'Artagnan és ellenfele közt már kialakult a küzdelem. D'Artagnan nagy erővel támadott, szokása szerint; most azonban olyan játékra s oly csuklóra akadt, hogy gondolkodóba ejtette. Már kétszer kvárt-védésbe kényszerülve, egy lépést hátrált, ellenfele nem mozdult; D'Artagnan előretoppant, s kardját újra tercbe igazította.

Két-három suhintás, innen is, onnan is, eredménytelen maradt, a pengékről fürtökben peregtek a szikrák.

D'Artagnan végül elérkezettnek látta a pillanatot, hogy kedvelt cselét alkalmazza; nagyon ügyesen készítette elő, villámgyorsan hajtotta végre, s oly erővel vágott, hogy azt hitte, védhetetlen.

De kivédtek.

- Az ántiját! - kiáltotta el magát gascogne-i kiejtéssel.

E felkiáltásra ellenfele hátraszökkent, s fedetlen fővel előrehajolva igyekezett behatóbban szemügyre venni ellenfele arcát.

D'Artagnan viszont, cseltől félve, védőállásba helyezkedett.

- Vigyázat - mondta Porthos az ellenfelének -, még két töltött pisztolyom van!

- Egy okkal több, hogy maga lőjön először - felelte amaz.

Porthos lőtt: a lobbanás megvilágította a küzdőteret.

E lobbanás alatt a két másik ellenfél egyszerre kiáltott fel:

- Athos! - mondta D'Artagnan.

- D'Artagnan! - mondta Athos.

Athos felemelte, D'Artagnan leeresztette kardját.

- Aramis - kiáltotta Athos -, ne lőjön!

- Jaj, hát maga az, Aramis? - kérdezte Porthos.

S eldobta pisztolyát.

Aramis a magáét visszadugta a nyeregtáskába, s kardját is tokjába süllyeszté.

- Fiam! - szólt Athos, s kezét nyújtotta D'Artagnannak.

Így szólította annak idején is, gyöngédebb pillanataiban.

- Athos - mondta D'Artagnan, s a kezét tördelte -, hát maga védelmezi őt? S én megfogadtam, hogy élve-halva kézre kerítem! Jaj, oda a becsületem!

- Öljön meg - mondta Athos, s odatartotta mellét -, ha becsülete halálomat kívánja!

- Jaj, micsoda átok! - kiáltotta D'Artagnan. - Egyetlen ember van a világon, aki feltartóztathat, s épp ezt az embert küldi utamba a végzet! A bíborosnak most mit mondjak?

- Mondja neki, uram - felelte egy hang, s betölté az egész küzdőteret -, hogy azt a két embert küldte ellenem, kik egymaguk képesek négy embert letiporni, La Fère gróffal és D'Herblay lovaggal méltó ellenfélként megküzdeni, s csak ötven embernek hajlandók megadni magukat!

- A herceg - mondta feléje lépve Athos és Aramis, avégett, hogy felfedjék a szóló kilétét, miközben D'Artagnan és Porthos hátrált egy-egy lépést.

- Ötven lovas - rebegték mindketten.

- Nézzenek körül, uraim, ha kételkednek.

D'Artagnan és Porthos körülnézett; csakugyan, egy lovascsapat kellős közepén találták magukat.

- Akkora lármát csaptak, hogy azt hittem, vagy húszan vannak - mondta a herceg -, de mire kísérőimmel, a folytonos meneküléstől fáradtan, s magam is egy kis vagdalkozást kívánva, visszajöttem, csak kettejüket találtam.

- Igen, fenség - mondta Athos -, kettőjük hússzal felér!

- Nos hát, uraim - mondta a herceg -, a kardjukat!

- A kardunkat?! - csattant fel D'Artagnan, s hirtelen magához térve, fejét felvetette. - A kardunkat? Soha!

- Soha! - mondta Porthos.

- Egy pillanatra, fenség - mondta Athos -, két szót csupán.

Odament a herceghez, s egész halkan sugdosott valamit a fülébe.

- Ahogyan akarja, gróf - mondta a herceg. - Túlságosan lekötelezett, semhogy már első kérését megtagadjam. Húzódjanak hátra, uraim - mondta kíséretének. - D'Artagnan úr és Du Vallon úr szabad.

A parancsot azonnal teljesítették, s D'Artagnan meg Porthos már egy nagyobb kör középpontjának érezhette magát.

- Most pedig, D'Herblay - mondta Athos -, szálljon le a lóról, s jöjjön ide.

Aramis leszállt, s elindult Porthos felé, miközben Athos D'Artagnanhoz közeledett. Így együtt voltak mind a négyen.

- Barátaim - szólalt meg Athos -, sajnálják-e még, hogy nem ontották vérünket?

- Nem - mondta D'Artagnan -, csak azt sajnálom, hogy szembekerültünk egymással, mi, kik mindig oly egyek voltunk; s azt sajnálom, hogy két ellenkező táborban kell találkoznunk. Jaj, most már semmi sem sikerülhet nekünk!

- Jaj, édes Istenkém - mondta Porthos -, bizony ennek most vége.

- Nos hát álljanak mellénk! - mondta Aramis.

- Ejnye, D'Herblay - mondta Athos -, ilyen embereknek ne tegyünk efféle ajánlatokat. Ha a Mazarin pártjához csatlakoztak, lelkiismeretük szólította őket oda, ahogy minket a herceg oldalára a mi lelkiismeretünk.

- Addig is - mondta Porthos - ellenségek vagyunk; az áldóját, ki hitte volna valaha!

D'Artagnan nem mondott semmit, csak sóhajtott egyet.

Athos nézte őket, s kezüket kezébe fogta.

- Uraim - mondta -, az eset súlyos, s szívem úgy fáj, mintha kardjuk át- meg átszurkálta volna. Igen, elváltunk egymástól, ez a nagy és szomorú igazság, de ha hadat egymásnak nem is üzenünk még, talán kínálhatnánk egymásnak feltételeket, elkerülhetetlen volna valami magasztos tanácskozás.

- Részemről követelem! - mondta Aramis.

- Elfogadom - mondta büszkén D'Artagnan.

Porthos bólintott beleegyezése jeléül.

- Jelöljünk hát ki mindnyájunknak megfelelő találkozóhelyet - mondta Athos -, és állapítsuk meg végérvényesen kölcsönös álláspontunkat s az egymással szemben követendő magatartást.

- Jó - mondta a többi három.

- Tehát osztják a véleményemet?

- Tökéletesen.

- Nos hát hol legyen?

- A Royale tér megfelel? - kérdezte D'Artagnan.

- Párizsban?

- Ott!

Athos Aramisra nézett, Aramis bólintott.

- Legyen hát a Royale téren! - mondta Athos.

- És mikor?

- Holnap este, ha akarják.

- Addig visszaérnek?

- Vissza.

- Hánykor?

- Este tízkor megfelel-e?

- Tökéletesen.

- Ott majd elválik - mondta Athos -, hogy háború vagy béke lesz, de becsületünk, barátaim, mindenképp szeplőtlen marad!

- Sajnos - dörmögte D'Artagnan - a mi katonabecsületünknek vége!

- D'Artagnan - mondta Athos komoran -, esküszöm, nagyon bánt, hogy ilyesmire gondol, mikor én csak arra gondolok, hogy kardjaink az előbb egymástól szikráztak. Bizony, úgy van, ahogy mondta - folytatta, s szomorúan csóválta a fejét -, bizony, átok van rajtunk! Jöjjön, Aramis.

- Mi pedig, Porthos - mondta D'Artagnan -, kullogjunk vissza szégyenünkkel a bíboros elé.

- S főként azt mondják meg neki, nem vagyok oly öreg, hogy ne lehessek a tettek embere!

D'Artagnan Rochefort hangjára ismert.

- Legyen nyugodt, megmondjuk. Isten velük, uraim, rövidesen viszontlátjuk egymást, remélem, Párizs alatt, sőt talán magában Párizsban, s akkor majd revánsot vehetnek.

E szavakra a herceg búcsút intett, lovát sarkantyúba kapta és elvágtatott kíséretestül, melynek lármája és látványa hamarosan eloszlott az éjben és a térben.

D'Artagnan és Porthos egyedül maradt az úton egy lovassal, ki még két lovat tartott kantárszáron.

Azt hitték, Mousqueton, s odamentek.

- Mit látok? - kiáltott fel D'Artagnan. - Te vagy az, Grimaud?

- Grimaud! - csodálkozott Porthos.

- S a lovak kitől? - kérdezte D'Artagnan.

- Ki adta nekünk? - kérdezte Porthos.

- La Fère gróf.

- Athos, Athos - mormogta D'Artagnan -, maga mindenre gondol, igazi nemesember!

- Hála Istennek! - mondta Porthos. - Már féltem, hogy kénytelenek leszünk gyalogszerrel nekivágni.

És nyeregbe szállt. D'Artagnan már nyeregben volt.

- És most hova mégy, Grimaud? - kérdezte D'Artagnan. - Gazdádat elhagyod?

- Igen - felelte Grimaud -, megyek Bragelonne vicomte után a flandriai hadseregbe.

Elindultak csendesen a Párizs felé vivő országúton, de hirtelen jajgatást hallottak, mely mintha az árokból jött volna.

- Hát ez micsoda? - kérdezte D'Artagnan.

- Ez a micsoda - felelte Porthos -, ez Mousqueton.

- Én bizony, uraim, én vagyok! - mondta a keserves hang, s közben valami fantomszerűség emelkedett ki a sáncból.

Porthos odarohant ispánjához, kihez valóban ragaszkodott.

- Tán nem sebesültél meg komolyan, kedves Moustonom?!

- Mouston! - visszhangzott Grimaud, és nagy szemet meresztett.

- Nem, uram, nem hiszem; csak nagyon kellemetlen módon.

- Akkor hát lóra sem tudsz ülni?

- Jaj, uram, hogy is ajánlhat ilyesmit!

- Gyalogolni tudsz-e?

- Megpróbálok, a legelső házig.

- Mit kezdjünk? - kérdezte D'Artagnan. - Márpedig Párizsba kell jussunk mindenáron.

- Én vállalom Mousquetont - mondta Grimaud.

- Köszönöm, kedves Grimaud! - mondta Porthos.

Grimaud leszállt a lováról, s karját nyújtotta régi barátjának, ki könnyes szemmel fogadta, bár Grimaud nem tudta megállapítani, hogy e könnyeket a viszontlátás öröme vagy fájdalmas sebe váltotta-e ki.

D'Artagnan és Porthos pediglen némán folytatták útjukat Párizs felé.

Három óra múlva porlepett futárféle érte őket utol; a herceg küldte; levelet vitt a bíborosnak, melyben a herceg, ígérete szerint, tanúsította Porthos és D'Artagnan hősiességét.

Mazarinnak nagyon rossz éjszakát szerzett ez a levél; a herceg maga jelentette benne, hogy szabad, s hogy halálos harcot indít ellene.

A bíboros kétszer-háromszor is elolvasta, majd összehajtva és zsebre téve, ezt mondta magában:

- Ha D'Artagnan őt el is szalasztotta, az vigasztal, hogy üldözése közben legalább Brousselt megtiporta. Annyi szent, hogy a gascogne-i értékes ember, s még ügyetlenségével is hasznot hajt nekem.

A bíboros arra az emberre célzott, akit D'Artagnan a Saint-Jean temető sarkánál gázolt el Párizsban, s aki nem volt más, mint Broussel tanácsos.

- Nos - kérdezte Porthos, a Gödölye udvarán üldögélve, D'Artagnantól, ki megnyúlt és morcos képpel tért vissza a bíborosi palotából -, nos, rosszul fogadták, derék barátom?

- Rosszul, a szentjét! Valóban ocsmány egy állat ez az ember! Mit eszik ott maga, Porthos?

- Hát, amint látja, kétszersültet mártogatok egy pohár spanyol borba. Kövesse a példám!

- Igaza van. Gimblou, egy poharat!

E zengzetes néven szólított inas odavitte a kért poharat, s D'Artagnan leült a barátja mellé.

- Hogy zajlott le?

- Hát gondolhatja, csak egyféleképpen mondhattam el a dolgot. Beléptem, ő keresztülnézett rajtam; vállat vontam, s azt mondtam neki:

"- Nos, kegyelmes uram, nem mi voltunk az erősebbek."

"- Igen, mindent tudok; de mondja el a részleteket."

- Ugye, megérti, Porthos, hogy nem mondhattam el a részleteket anélkül, hogy barátainkat meg ne nevezzem, márpedig megnevezni annyi, mint elveszejteni őket.

- Úgy bizony!

"- Kegyelmes uram - mondtam -, ők ötvenen voltak, mi ketten."

"- Igen, de ez még nem akadályozta, hogy golyókat ne váltsanak, amint hallom."

"- Való igaz, hogy mindkét félről esett egynéhány pisztolylövés, testközelből."

"- S a kardok láttak-e napvilágot?" - kérdezte tovább.

"- Inkább holdvilágot, kegyelmes uram" - válaszoltam.

"- Márpedig - folytatta a bíboros - én magát gascogne-inak hittem."

"- Csak akkor vagyok gascogne-i, amikor sikerem van, kegyelmes uram."

A válasz tetszett, mert elnevette magát.

"- Ebből megtanultam - mondta -, hogy gárdistáimnak jobb lovakat adassak; mert ha ezek magukkal maradhattak volna, s közülük ki-ki annyit tett volna, mint maga s a barátja, szavukat megtarthatják, s élve vagy halva idehozzák nekem őt."

- Na - mondta Porthos -, nem is olyan rossz ez, úgy érzem.

- Igen, de ahogyan mondta, kedvesem! Hihetetlen - folytatta D'Artagnan -, hogy felszívja a kétszersült a bort! Valóságos szivacs! Gimblou, még egy palackkal!

A palackot azzal a gyorsasággal vitték oda, mely D'Artagnan tekintélyének mértékét bizonyította e fogadóban. Így folytatta:

- Már indultam is, de visszahívott.

"- Három lovuk volt: ezeket, ugye, megölték vagy kidőltek?" - kérdezte.

"- Igenis, kegyelmes uram."

"- Mennyit értek?"

- Ejha, ez elég jó jel, ha nem tévedek - vetette közbe Porthos.

"- Ezer aranyat" - feleltem.

- Ezer aranyat? - mondta Porthos. - Ejnye, ez sok, s ha ért a lovakhoz, bizonyára alkudozni kezd.

- Szeretett volna, bizony, a csirkefogó, mert rettentően összerezdült, s csak nézett rám. Én is őrá; akkor megértette, belenyúlt egy fiókba, s a lyoni bankra szóló utalványokat húzott elő.

- Ezer aranyra?

- Pontosan annyira, a lator! Eggyel se többre.

- És elhozta?

- Ihol!

- Esküszöm, az eljárást egészen méltányosnak találom - mondta Porthos.

- Méltányosnak? Olyan emberekkel szemben, kik nemcsak a bőrüket kockáztatták, hanem még nagy szolgálatot is tettek neki?

- Miféle nagy szolgálatot? - kérdezte Porthos.

- Hát azt, gondolom, hogy eltapostam egy parlamenti tanácsurat.

- Hogyhogy? Azt a kicsi fekete embert, akit a Saint-Jean temető sarkánál lökött fel?

- Pontosan, barátom. Nos hát, ez az ember kellemetlen volt neki. Fájdalom, nem gázoltam halálra. Úgy hallom, gyógyulóban van, s még fog neki kellemetlenkedni.

- Nahát! S én még félrerántottam a lovamat, mely éppen hegyibe ment volna! No majd legközelebb!

- A tanácsosért is megfizethetett volna a csirkefogó!

- De hát, ha nem gázolta éppen halálra...

- Hej, Richelieu úr azt mondta volna: "Ötszáz tallér a tanácsosért!" De erről ne beszéljünk többet. Mennyibe került a két lova?

- Hej, kedves barátom, ha a szegény Mousqueton itt volna, megmondaná magának az utolsó frankig és petákig pontosan!

- Nem fontos! Elég, ha megmondja, tíz tallérig ide vagy oda.

- Hát Vulkán és Bayard egyenként körülbelül kétszáz aranyba került, s ha Főbuszt százötvenre becsüljük, azt hiszem, megközelítjük az összeget.

- Akkor marad még négyszázötven aranyunk - mondta D'Artagnan meglehetős elégedetten.

- Igen, de ott van a lószerszám!

- Ez bizony igaz. Mennyit érhetett?

- Hát, ha a háromért száz aranyat számítunk...

- Legyen hát száz arany - mondta D'Artagnan. - Háromszázötven még akkor is marad!

Porthos beleegyezően bólintott.

- Adjunk ötvenet a fogadósnénak költségeink fejében - mondta D'Artagnan -, s osztozzunk a többi háromszázon!

- Osztozzunk! - mondta Porthos.

- Sovány pecsenye - dörmögte D'Artagnan, a váltóit szorongatva.

- Haj - sóhajtotta Porthos -, mindig ugyanaz! De mondja csak...

- Mit?

- Engem sehogyan sem emlegetett?

- Ej, dehogynem! - csapott a homlokára D'Artagnan, mert attól tartott, hogy ha megmondja, miszerint a bíboros egyetlen szóval sem említette, nagyon elkedvetleníti barátját. - Dehogynem! Azt mondta...

- Mit mondott? - türelmetlenkedett Porthos.

- Várjon csak, hadd idézzem saját szavait! Azt mondta: "Ami pedig a barátját illeti, közölje vele, hogy nyugodtan alhatik."

- Jó - mondta Porthos -, ez napnál világosabban azt jelenti, hogy még mindig szándékában van engem báróvá tenni.

E pillanatban kilencet ütött a szomszéd templomtorony órája. D'Artagnan összerezzent.

- Abbizony! - mondta Porthos. - Elütötte a kilencet, s amint tudja, tízkor van találkozónk a Royale téren.

- Jaj, Porthos, nagyon kérem, hallgasson - mondta D'Artagnan egy türelmetlen mozdulattal -, ne emlékeztessen erre az élményre, emiatt vagyok tegnap óta rosszkedvű. Nem megyek el.

- Ugyan miért? - kérdezte Porthos.

- Mert keserű érzés azzal a két emberrel találkozni, kik vállalkozásunkat megbuktatták.

- Pedig - vette át a szót Porthos - egyikük sem volt fölényben. Nekem volt még egy töltött pisztolyom, maga meg, kezében karddal, szemtől szemben állt a másikkal.

- Igen - mondta D'Artagnan -, de ha e találkozó mögött rejlik valami...

- Ugyan - mondta Porthos -, csak nem gondolja, D'Artagnan!

És igaza volt. D'Artagnan nem is tételezett fel Athosról semmi cselt, csak kifogást keresett, hogy el se menjen a találkozóra.

- El kell mennünk - folytatta Bracieux kevély ura. - Még azt hinnék, félünk. Nos, barátom, ha az országúton szembeszálltunk ötven ellenféllel, két jó baráttal a Royale téren bízvást találkozhatunk!

- Igen, igen - mondta D'Artagnan -, tudom. De ők a herceg oldalára álltak, és bennünket nem is értesítettek róla; Athos meg Aramis aggasztó játékot űztek velem. Tegnap kiderült az igazság. Van értelme ma elmennünk azért, hogy valami egyebet tudjunk meg?

- Hát valóban bizalmatlan? - kérdezte Porthos.

- Aramis iránt igen, amióta abbé lett. El sem tudja képzelni, barátom, mennyire megváltozott! Úgy látja, elálljuk előle a püspökséghez vezető utat, s talán elpusztítani sem szánna!

- Jaj, Aramisszal másként áll a dolog - mondta Porthos -, s ezen nem is csodálkoznám.

- Beaufort is megpróbálhat elfogatni.

- Ugyan! Ha egyszer már elfogott és szabadon eresztett minket?! Egyébként nem árt, ha vigyázunk, felfegyverkezünk s magunkkal visszük Planchet-t a karabélyával.

- Planchet frondőr - mondta D'Artagnan.

- Pokolba a polgárháborúkkal! - fakadt ki Porthos. - Az ember sem barátaira, sem szolgáira nem számíthat többé. Jaj, ha a szegény Mousqueton itt volna! Egy ember, aki sohase hagyna cserben.

- Igen, ameddig gazdag! Ugyan, barátom, nem a polgárháborúk választanak el egymástól, hanem az, hogy már nem vagyunk húszévesek! Az ifjúság áldozatkész lelkesedése eltűnt, s helyébe az érdek suttogása, a törtetés sugallata, az önzés sarkallása ült. Igen, igaza van, menjünk el, Porthos, de állig felfegyverezve. Ha nem mennénk, ránk fognák, hogy félünk.

- Hé, Planchet! - kiáltotta D'Artagnan.

Planchet megjelent.

- Nyergeltesse a lovakat, s hozza a karabélyát!

- De uram, először is ki ellen megyünk?

- Nem megyünk senki ellen - mondta D'Artagnan -; egyszerű elővigyázatosság ez, megtámadásunk esetére.

- Tudja-e, uram, hogy meg akarták ölni a jó Broussel tanácsost, a nép atyját?

- Ó, csakugyan? - csodálkozott D'Artagnan.

- Bizony, de volt is szép elégtétele, mert a nép az ölében vitte haza. Azóta a háza ki nem ürül. Már meglátogatta a koadjutor úr, Longueville hercegúr és Conti herceg. Chevreuse hercegné és Vendôme hercegasszony is bejelentkezett nála, s most, ha akarja...

- Nos, ha akarja?

Planchet elkezdte dalolni:

A Fronde szele újra
súg-búg sokat;
Mazarin úrra
fúj átkokat.
A Fronde szele újra
súg-búg sokat.

- Most már nem csodálom - mondta halkan D'Artagnan Porthosnak -, hogy Mazarinnak sokkal jobban esett volna, ha tanácsosát halálra gázolom.

- Megértheti, uram - folytatta Planchet -, hogy ha valami hasonló merénylet miatt kellene hoznom a karabélyomat, mint amelyet Broussel ellen forraltak...

- Nem, nem, nyugodt lehetsz; de kitől hallottad az esetet?

- Biztos forrásból, uram, Friquet-től.

- Friquet-től? - kérdezte D'Artagnan. - Ismerem ezt a nevet.

- Broussel úr szolgálójának a fia, s olyan fickó, aki lázadás idején nem a kutyákra bízná, hogy széttépjék az ellenfelét.

- Nem az a ministráns gyerek a Notre-Dame-ból?

- De az; Bazin pártfogoltja.

- Ó, most már tudom! - mondta D'Artagnan. - És csaposfiú a Calandre utcai kocsmában?

- Pontosan.

- Mi köze ehhez a kölyökhöz? - kérdezte Porthos.

- Hej - mondta D'Artagnan -, igen jó értesüléseket szerzett nekem, s alkalomadtán még szerezhet is.

- Magának, aki a gazdáját majdnem halálra gázolta?

- Kitől tudhatná meg?

- Ez igaz.

Ezekben a pillanatokban érkezett Athos és Aramis Párizsba, a Saint-Antoine külvároson át. Útközben meg-megpihentek, s most siettek, hogy el ne mulasszák a találkozást. Csak Bazin követte őket. Grimaud, emlékszünk, hátramaradt Mousqueton istápolására, s aztán egyenest Bragelonne vicomte-hoz kellett csatlakoznia, ki a flandriai táborba ment volt.

- Most - mondta Athos - valami fogadóba kell mennünk, hogy városi ruhát öltsünk, pisztolyainkat, kardjainkat letegyük és inasunkat is leszereljük.

- Ellenkezőleg, kedves gróf, ebben nemcsak hogy nem osztom a véleményét, de nagyon szeretném magam mellé állítani.

- Hát azt miért?

- Mert haditalálkozóra megyünk.

- Mit akar ezzel mondani, Aramis?

- Azt, hogy a Royale tér nem egyéb, mint a vendôme-i országút folytatása.

- Hogyan? Hisz a barátaink...

- A legveszedelmesebb ellenfeleink lettek, Athos, higgyen nekem, legyünk bizalmatlanok, kivált maga legyen bizalmatlan.

- Jaj, kedves D'Herblay barátom!

- Ki tudja, hogy D'Artagnan nem ránk hárítja-e kudarcát, s nem tájékoztatta-e a bíborost? Ki tudja, hogy a bíboros nem használja-e ki ezt a találkozást, hogy minket elfogasson?

- Hogyhogy, Aramis? El tudja képzelni, hogy D'Artagnan és Porthos segédkezet nyújtanának egy ilyen aljassághoz?

- Barátok közt, kedves Athos, igaza van, aljasság volna ez; de ellenfelek közt csak hadicsel.

Athos karba fonta a kezét, s szép fejét mellére csüggesztette.

- Nézze, Athos - mondta Aramis -, az emberek már ilyenek, s nem örökké húszévesek. Jól tudja, kegyetlenül megsértettük azt a hiúságot, mely vakul vezeti D'Artagnan cselekedeteit. Legyőzetett. Nem észlelte kétségbeesését ott az országúton? Porthosnak pedig talán a bárósága függött a vállalkozás sikerétől. Nos hát, útjában belém ütközött, s még nem lesz báró ez alkalommal. Ki tudja, nevezetes bárósága nem a mai esti találkozáson múlik-e? Legyünk óvatosak, Athos!

- De ha ők fegyvertelenül jönnének? Micsoda szégyen volna ránk.

- Legyen nyugodt, kedves barátom, kezeskedem, hogy nem úgy jönnek. Egyébként van rá mentségünk, hisz útról érkezünk és lázadók vagyunk!

- Mentségünk, nekünk! Egyáltalán, hogy felmerülhet a mentség szükséges volta D'Artagnannal és Porthosszal szemben! Jaj, Aramis, Aramis - folytatta Athos, s szomorúan csóválta a fejét -, lelkemre mondom, a legboldogtalanabb emberré tesz a világon! Keserűen kiábrándít egy szívet, melyből még nem halt ki végképp a barátság. Higgye el, Aramis, jobban szeretném, ha szívemmel együtt tépnék ki belőlem! Menjen, ahogy akar, Aramis, én azonban fegyvertelenül megyek.

- Azt már nem, mert így nem engedem el. Már nem egy embert, nem Athost, nem La Fère grófot árulja el e gyengeséggel: hanem egy egész pártot, melyhez tartozik, s mely számít magára.

- Legyen hát akarata szerint - felelte Athos szomorúan.

És folytatták útjukat.

Alig érkeztek a Pas-de-la-Mule utcán át a kihalt tér rácskerítéséhez, az árkádok alatt a Sainte-Catherine utca torkolatánál három lovast vettek észre.

D'Artagnan és Porthos ügetett ott, köpenyébe burkolózva, melyet kardjuk hátul felemelt. Mögöttük Planchet léptetett, combjánál a karabéllyal.

Athos és Aramis, felismervén őket, leszállt a lováról.

Azok is leszálltak. D'Artagnannak feltűnt, hogy a három lovat, ahelyett, hogy Bazinra bízták volna, az árkádsor vasgyűrűihez kötötték. Utasították hát Planchet-t, hogy ugyanígy járjon el.

Ekkor elindultak egymással szemben, párosával, mögöttük a két inas, s udvarias üdvözletet váltottak.

- Hol óhajtják, hogy beszélgessünk, uraim? - kérdezte Athos, mert észrevette, hogy többen is megállnak, s bámulják őket, mintha olyasféle híres párbajról volna szó, amilyenek még éltek a párizsiak emlékezetében, s kivált azokéban, kik a Royale téren laktak.

- A park rácsos kapuját már bezárták - mondta Aramis -, de ha az urak szeretik a friss levegőn a fák alatt a zavartalan magányt, elhozom a kulcsát a Rohan-palotából, ott majd zavartalanul leszünk.

D'Artagnan a tér homályába fúrta tekintetét, Porthos pedig a fejét két rács közé dugta, hogy kifürkéssze a sötétséget.

- Ha valamilyen más helyet szeretnének, uraim - mondta Athos nemes és meggyőző hangján -, válasszanak maguk.

- Ez a hely, ha D'Herblay úr a kulcsot meg tudja szerezni, azt hiszem, a lehető legkellemesebb.

Aramis rögtön elindult, figyelmeztetvén Athost, ne maradjon így egyedül D'Artagnan és Porthos keze ügyében; de az, kinek a tanácsot adta, csak megvető mosollyal válaszolt, s egyet lépett régi barátai felé, kik mindketten a helyükön maradtak.

Aramis valóban bekopogott a Rohan-palotába, s nemsokára egy emberrel tért vissza, ki így szólt:

- Megesküszik, uram?

- Tessék - mondta Aramis, s egy aranyat nyomott a markába.

- Ej, hát nem akar megesküdni, uram? - mondta az ember fejcsóválva.

- Ejnye, hát mit esküdözzem semmire - mondta Aramis -, csak annyit állítok, hogy ezek az urak ez idő szerint barátaink.

- Így van - mondta hűvösen Athos, Porthos és D'Artagnan.

D'Artagnan hallotta a párbeszédet és megértette.

- Látja? - fordult Porthoshoz.

- Mit lássak?

- Hogy nem akart megesküdni.

- Mire?

- Ez az ember meg akarta eskedtetni Aramist, hogy nem párbajozni megyünk a Royale térre.

- És Aramis nem akart megesküdni?

- Nem.

- Akkor hát vigyázat!

Athos le nem vette a szemét a két beszélgetőről. Aramis kinyitotta a kaput s félreállt, hogy D'Artagnan és Porthos előremehessen. Belépve D'Artagnan beleakasztotta kardja markolatát a rácsba, s kénytelen volt felhajtani köpenyét. Köpenyét felhajtva felfedte pisztolyai fénylő agyát, melyeken meg-megcsillant a holdsugár.

- Látja - érintette meg Aramis Athos vállát, s a D'Artagnan övében hordott fegyvertárra mutatott.

- Fájdalom! - mondta Athos, mélységes sóhajtás kíséretében.

És harmadiknak lépett be. Aramis ment utoljára, s a rácsos kaput bezárta. A két inas künt maradt; de mintha ezek is gyanakodtak volna, tisztes távolságban álltak egymástól.

Hallgatagon mentek a tér közepéig; de mivel a hold éppen kibukkant a felhők mögül, meggondolták, hogy e nyílt helyen könnyen felfedezhetők, s továbbmentek a hársakig, hol sűrűbb volt a sötétség.

Egy-egy pad volt imitt-amott; a négy sétáló megállt az egyik előtt. Athos intett, s D'Artagnan és Porthos leült. Athos és Aramis állva maradt előttük.

Egy-két pillanatnyi hallgatás után, mely alatt ki-ki érezte a magyarázkodásba kezdés zavarát, Athos megszólalt:

- Uraim - mondta -, régi barátságunk erejét bizonyítja, hogy megjelentünk e találkozón; egyikünk sem hiányzik, egyikünk sem tehet hát szemrehányást magának.

- Engedjen meg, gróf úr - mondta D'Artagnan -, de ahelyett, hogy bókkal illetnők egymást, mit tán kölcsönösen meg sem érdemlünk, inkább magyarázkodjunk férfiasan.

- Jobbat nem is kívánok - felelte Athos. - Én őszinte vagyok, beszéljen hát teljesen őszintén: van valami, amit szemünkre hányhat, nekem és D'Herblay abbénak?

- Van - mondta D'Artagnan. - Mikor volt szerencsém meglátogatni a Bragelonne-kastélyban, bizonyos ajánlatokat tettem, s maga megértette; de ahelyett, hogy úgy válaszolt volna, mint barátjának, kijátszott, mint valami gyerkőcöt, s azt a barátságot, melyet oly sokra tart, nem tegnap vágta el kardjaink összekoccanása, hanem már a kastélyában ez a színlelés.

- D'Artagnan! - mondta Athos, szelíden megrovó hangon.

- Őszinteségre kért - mondta D'Artagnan -, hát tessék; kérdezi, mit gondolok, hát megmondom. Szintígy magának is szolgálatára állok, D'Herblay abbé uram. Magánál is megfordultam, maga is kijátszott.

- Uram, ez csakugyan több, mint furcsa! - mondta Aramis. - Meglátogatott, hogy ajánlatokat tegyen, de végül is, tett-e bár egyet is? Nem, csak kifirtatott, semmi több. Nos hát, mit mondtam én? Hogy Mazarin gazfickó, és nem fogom szolgálni Mazarint. Hát ennyi az egész. Mondtam én, hogy másvalakit sem fogok? Ellenkezőleg, értésére adtam, úgy emlékszem, hogy a hercegek pártján vagyok. Sőt, ha nem tévedek, jóízűen tréfálkoztunk azon a nagyon valószínű eshetőségen, ha a bíborostól éppen maga kapna megbízatást elfogatásomra. Pártember maga? Az, kétségtelenül. Nos, miért ne lehetnénk mi is pártemberek? Maguknak is megvan a titkuk, mint ahogy nekünk is a mienk; ha nem cseréltük ki, annál jobb: azt bizonyítja, hogy titkainkat kölcsönösen meg tudjuk őrizni.

- Én semmit sem vetek a szemére, uram - mondta D'Artagnan -, csak mert La Fère gróf barátságról beszélt, vizsgálom az eljárásukat.

- És mit talál benne? - kérdezte hetykén Aramis.

D'Artagnannak rögtön fejébe ment a vér, felpattant, s így válaszolt:

- Azt, hogy rávall a jezsuita-tanítványra!

Látván, hogy D'Artagnan felpattan, Porthos is azonnal felállt. A négy ember most már fenyegetően állt szemtől szembe egymással.

D'Artagnan válaszára Aramis olyan mozdulatot tett, mintha kardjához akarna kapni.

Athos visszatartotta.

- D'Artagnan - mondta -, ma este még a tegnap esti kaland dühével jött ide. D'Artagnan, én nagyobb szívűnek ismertem, semhogy egy húszéves barátságot hagyjon összeomlani hiúságának negyedórás kudarca miatt! Nekem is mondja meg: úgy érzi, van mit szememre vetnie? Ha hibás vagyok, ó, D'Artagnan, beismerem a hibám.

Athos komor, szép csengésű hangja még mindig a régi jó hatással volt D'Artagnanra, viszont az Aramisé, mely rosszkedvű pillanataiban kellemetlen és rikácsoló lett, felzaklatta.

- Azt hiszem, gróf úr, jó lett volna, ha bevall nekem egyet-mást a Bragelonne-kastélyban, úgyszintén Aramis úr is - folytatta - a kolostorában; nem keveredtem volna olyan kalandba, melyben maguknak kellett utamat állniok. De amiért tapintatos voltam, azért ne tartsanak végképp ostobának! Ha hangsúlyozni akartam volna a különbséget azok között, kiket D'Herblay úr kötélhágcsón vagy akiket falétrán fogad, rábírhattam volna, hogy őszintén beszéljen.

- Mibe ártja magát bele? - rikácsolta dühtől sápadtan Aramis, mert szívébe döbbent a gyanú, hogy D'Artagnan megleste és látta találkozását Longueville-nével.

- Abba ártom magam bele, ami rám tartozik, és tudom színleni, hogy nem láttam, ami nem tartozik rám; de gyűlölöm a képmutatókat, s ebbe a kategóriába sorolom a testőröket, kik abbét játszanak, s az abbékat, kik testőrt játszanak, és - tette hozzá, Porthoshoz fordulva - ez az úr is osztja véleményemet!

Porthos, ki eddig még nem beszélt, most is csak egy szóval s egy mozdulattal felelt:

- Bizony - mondta, s a kardjára csapott.

Aramis hátraugrott és kardot rántott. D'Artagnan lehorgadt, támadni vagy védekezni készen.

Ekkor Athos, a fensőséges parancsoló erő ama mozdulatával, mely csak az ő sajátja volt, lassan felemelte tokostul a kardját, s térdéhez ütve hüvelyt, pengét egyszerre tört össze, a darabjait pedig elhajította.

Athos Aramis felé fordult, s így szólt:

- Aramis, törje el a kardját.

Aramis habozott.

- Meg kell lennie - mondta Athos. Aztán halkabb és szelídebb hangon: - Akarom!

Ekkor Aramis, még sápadtabban, de a mozdulattól leigázva s a hangtól legyőzve, két kezével törte ketté a hajlékony vasat, majd karját keresztbe fonta, s dühtől remegve várt.

Ez a jelenet meghátráltatta D'Artagnant és Porthost; D'Artagnan még kardot se rántott, Porthos a magáét visszadugta hüvelyébe.

- Soha - mondta Athos, s jobbját lassan az ég felé emelte -, esküszöm Isten előtt, ki lát és hall bennünket ez éj ünnepélyességében, soha kardom nem érinti többé a kardjukat, soha a szemem dühvel nem lobban, soha a szívem gyűlölettel nem dobban magukra! Mi együtt töltöttük életünk egy részét, együtt gyűlöltünk és szerettünk; vérünket együtt ontottuk s kevertük össze, s mi talán ennél is több: a barátságnál is erősebb kapcsolat van köztünk, éspedig a bűn szövetsége, mert mi négyen halálra ítéltünk és kivégeztünk egy emberi lényt, kit talán nem lett volna jogunk kiirtani a világból, ámbár inkább a pokolhoz, mint e világhoz tartozott. D'Artagnan, én mindig úgy szerettem magát, mint a fiamat. Porthos, mi tíz esztendeig aludtunk egy szobában. Aramis is úgy szerette magukat, ahogy én most szeretem, s ahogy mindig is fogom. Mazarin bíboros mit számít nekünk, kik olyan ember szívén s hatalmán uralkodtunk, mint Richelieu?! Ez vagy az a herceg mit számít nekünk, kik egy királyné fején szilárdítottuk meg a koronát? D'Artagnan, bocsásson meg, hogy tegnap összekoccantottam a magáéval kardom! Aramis Porthostól kéri ugyanezt. Most pedig, ám gyűlöljenek, ha tudnak, én azonban esküszöm, hogy gyűlöletük ellenére csak megbocsátást és barátságot érzek maguk iránt. Aramis, kérem, ismételje meg szavaimat, s aztán, ha úgy akarják, s ha maga is úgy akarja, búcsúzzunk el régi barátainktól, mindörökre.

Egy pillanatra ünnepélyes csend lett, majd Aramis így szólt:

- Esküszöm - mondta nyugodt arccal s nyílt tekintettel, de olyan hangon, melyben a meghatottság utolsó könnye rezgett -, esküszöm, nincs bennem többé gyűlölet azok iránt, kik barátaim voltak. Sajnálom, Porthos, hogy kardommal érintettem a kardját; esküszöm, nemcsak ez nem fordul többé elő, hanem még legtitkosabb gondolataim mélyén sem lesz ezentúl magukkal szemben ellenséges érzésnek csírája sem! Jöjjön, Athos!

Athos már-már elindult.

- Jaj, ne, ne, még ne menjenek el - kiáltotta D'Artagnan olyan ellenállhatatlan indulattal, mely szíve melegségéről, lelke természetes nyíltságáról árulkodott -, ne menjenek el! Mert nekem is fogadalmat kell tennem, és esküszöm hogy vérem utolsó cseppjét, húsom utolsó rostját is odaadnám azért, hogy megtartsam egy olyan ember becsülését, mint maga, Athos, s egy olyan ember barátságát, mint maga, Aramis!

És Athos karjába vetette magát.

- Fiam! - mondta Athos, és szívére szorította.

- Én - mondta Porthos - nem esküszöm meg semmire, csak fuldoklok, a kirilejzumát! Ha meg kellene verekednem magukkal, hagynám magam rostává liggatni, mert senkit se szerettem, csak magukat, a világon!

S a derék Porthos sírni kezdett, mint a záporeső, s Aramis nyakába borult.

- Barátaim - mondta Athos -, ez az, amit ilyen szívű emberektől reméltem, amilyenek maguk ketten! Mondottam már, s most még egyszer mondom: sorsunk felbonthatatlanul összefonódott, kövessünk bár más-más útvonalat. Véleményét tisztelem, D'Artagnan; s Porthos, tisztelem a meggyőződését! S ha ellentétes célokért harcolunk is, maradjunk meg jó barátoknak; miniszterek, hercegek, királyok mint suhanó ár eliramlanak, el a polgárháború is, miként a láng lobbanása, de vajon mi, megmaradunk-e mi? Valami azt súgja, hogy megmaradunk.

- Igen - mondta D'Artagnan -, legyünk mindig testőrök, s egyetlen lobogónkul tartsuk meg a Szent Gervasius bástya ama híres keszkenőjét, melyre a nagy bíboros három liliomot hímeztetett.

- Igen - mondta Aramis -, legyünk bár bíborospártiak vagy frondőrök: bánjuk is mi azt! Találjuk meg egymásban a jó párbajszekundánst, nehéz ügyekben a hű barátot s mulatságban a vidám cimborát!

- És valahányszor csetepatéban, harc közben találkozunk, kiáltsuk ezt a szót: Royale tér! A kardot tegyük át bal kezünkbe, s jobbunkat nyújtsuk egymás felé, akár vérfürdő közepében is! - tette hozzá Athos.

- Elragadóan beszél! - mondta Porthos.

- A legnagyobb ember! - mondta D'Artagnan. - Mindhármunknál legalább tíz arasszal magasabb!

Athos arcán kimondhatatlan öröm mosolya ragyogott.

- Ezt tehát elvégeztük - mondta. - Ide a kezüket, uraim. Keresztények valamicskét?

- Isten uccse! - mondta D'Artagnan.

- Ez alkalommal azok leszünk, hogy megtartsuk esküvésünket - mondta Aramis.

- Kész vagyok megesküdni bármire - mondta Porthos -, akár Mohamedre is! Vigyen el az ördög, ha valaha is voltam boldogabb, mint e szent pillanatban!

S a derék Porthos megtörölte könnybe lábadt szemét.

- Van-e valamelyiküknél kereszt? - kérdezte Athos.

Porthos és D'Artagnan úgy nézett össze, fejét rázva, mint akiket valami mulasztáson értek.

Aramis elmosolyodott, s kebléből gyémántköves keresztet húzott elő, mely gyöngysoron függött a nyakában.

- Itt volna egy - mondta.

- Nos hát - folytatta Athos -, esküdjünk e keresztre, mely akármiből van is, mégiscsak kereszt, esküdjünk meg, hogy minden ellenére is, mind és örökre egyek maradunk; s vajha ez az esküvés nemcsak bennünket, de még utódainkat is összekötné!? Vállalják-e ezt az esküt?

- Vállaljuk! - mondták egyszerre.

- Ejnye, árulója! - súgta D'Artagnan Aramis fülébe. - Hát nem egy Fronde-párti hölgy keresztjére esketett bennünket!

Reméljük, az olvasó nem felejtette el egészen az ifjú lovagot, kit a Flandriába vivő úton hagytunk el.

Raoul, miután pártfogóját - kitől a királyi bazilika előtt vált el, de ki tekintetével követte még egy darabig - végül is elvesztette szem elől, lovát sarkantyúba kapta, először azért, hogy fájó gondolataitól meneküljön, aztán, hogy leplezze Olivain előtt a vonásait torzító elérzékenyedést.

Egyórai gyors ügetés azonban eloszlatta végre ezeket az ifjú gazdag képzeletét elborító szomorú felhőket. A szabadság és függetlenség ismeretlen öröme még azoknak is, kiket kötöttségek sohasem gyötörtek, ez az édes öröm Raoul előtt eget-földet bearanyozott, s kivált az élet ama távoli és kéklő horizontját aranyozta be, melyet jövendőnek neveznek.

Mindazonáltal többszöri társalgásra való kísérlet után Olivainnal rádöbbent, hogy vajmi szomorúak lesznek majd az így telő hosszú, hosszú napok, s a gróf oly szelíd, oly meggyőző és érdekfeszítő mondatai minduntalan eszébe jutottak, ahogy egy-egy városon áthaladt, amelyekben már senki sem adhatott neki oly értékes magyarázatokat, mint amilyeneket Athostól, a legbölcsebb és legszórakoztatóbb kalauztól szerezhetett volna.

Egy másik emlék is búsította Raoult: Louvres-ba értek, a nyárfák függönye mögött megpillantott egy kicsi kastélyt, s ez annyira emlékeztette a vallière-ire, hogy megállt, s vagy tíz percig nézte, majd sóhajtozva indult tovább, válaszra se méltatva Olivaint, ki tisztelettel kérdezte meg e szemlélődés okát. A külső dolgok látványa rejtelmes vezető, összeköttetésben van az emlékezés rostjaival, s olykor akaratunk ellenére serkenti fel őket; s ha egyszer ez a fonal, akárcsak Ariadnéé, életre kel, a gondoktok útvesztőjébe vezérel, s ott aztán a múlt árnyékát követve, melynek Emlék a neve, eltévedünk. Nos, e kastély megpillantása Raoult ötven mérföldnyire nyugatra vetette, s felidézte életét, attól a pillanattól, melyben a kis Louise-tól elbúcsúzott, visszafelé, egészen addig, mikor először látta őt; és minden tölgyfacsoport, minden szélkakas a palatetők ormán arra figyelmeztette: ahelyett, hogy visszafordulna gyermekkori barátai felé, minden pillanatban messzebb kerül, s lehetséges, hogy örökre elvált tőlük.

Nehéz szívvel, zúgó fővel utasította Olivaint, vezesse a lovakat egy kis fogadóhoz, melyet az út mellett, attól a ponttól, ahova értek, egy fél puskalövésnyire megpillantott. Ő maga leszállt, megállt egy szép, virágzó gesztenyecsoport alatt, mely körül méhek serege zümmögött, s meghagyta Olivainnek, küldessen a fogadóssal levélpapírt és tintát arra az asztalkára, mely mintha csak azért állt volna ottan, hogy levelet írjanak rajta.

Olivain engedelmesen folytatta útját, Raoul pedig fél könyökét az asztalra támasztotta; kósza tekintete az igéző tájba veszett, a zöldellő rétek és facsoportok közé; időnként leverte a hajáról a hópelyhek módján hulldogáló szirmokat.

Raoul idestova tíz percet töltött ott, s ebből vagy ötöt álmodozásba merülve, mikor révült tekintetének látókörén belül egy gömbölyded alakot pillantott meg, ki testére csavart s hónalja alá fogott asztalkendőkkel, fején fehér sapkával közeledett felé, papírral, tintásüveggel a kezében.

- Lám, lám - mondta a köpcös kísértet -, látszik, hogy minden nemes egy húron pendül, mert alig negyedórája, hogy egy úrfi, éppily jó lovú s éppily előkelő megjelenésű, s körülbelül magával egyívású is, állt meg e pagonyban, kihozatta ezt az asztalt, ezt a széket, s itt fogyasztott valami öreg úrral, ki szemre a nevelője lehetett, egy pástétomot, melyből egyetlen morzsát, s egy üveg mâconi óbort, melyből egy cseppet se hagytak; de szerencsére van még ilyen borunk és ilyen pástétomunk, s ha uraságod parancsolja...

- Nem, barátom - mondta Raoul mosolyogva -, köszönöm, csak arra van szükségem ez idő szerint, amit kérettem; viszont nagyon örülnék, ha a tinta fekete s a toll jó volna; ennek fejében a tollért a bor árát, a tintáért a pástétom árát fizetném.

- Ha így, uram - mondta a fogadós -, akkor a pástétomot s a bort a szolgájának adom, következésképp a tollat s a tintát csak ráadásul kapja uraságod!

- Ahogy magának jólesik - mondta Raoul, aki most kezdett ismerkedni ez egész sajátságos társadalmi réteggel, mely, mikor még rablók voltak az országutakon, velük társult, s miután eltűntek, előnyös módon a helyükbe lépett.

A fogadós, haszna felől megnyugodva, a papirost, a tintát az asztalra tette. A toll véletlenül tűrhető volt, és Raoul írni kezdett.

A fogadós egy darabig még ott maradt, s egyfajta önkéntelen álmélkodással nézte-nézte e csinos s egyszersmind oly komoly jelenséget. A szépség mindig királynő volt, s az is marad.

- Ez nem olyan vendég, mint amilyen az előbbi volt - mondta Olivainnak, ki visszajött Raoulhoz, hogy megkérdezze, nincs-e valamire szüksége -, mert a maga ifjú gazdájának semmi étvágya!

- Bezzeg volt még neki három nappal ennek előtte, de hát mit csináljak, tegnapelőtt óta egy falat sem megy le a torkán.

Azzal Olivain s a fogadós elindult a fogadó felé. Olivain a tisztjükben boldog urasági inasok módján mindent elmondott a kocsmárosnak, amit csak elmondhatónak vélt, az ifjú nemes felől.

Közben Raoul ezt írta:

Uram,

négyórás ügetés után megállok, hogy nagyjóuramnak levelet írjak, mert minden pillanatban érzem a hiányát, s minduntalan hátra-hátrafordulok, mint amikor beszélt hozzám, s én válaszolni akartam. Távozása annyira megzavart, elválásunk fájdalma annyira átjárt, hogy csak vajmi gyatrán fejeztem ki nagyjóuram iránt érzett hálámat és szeretetemet. Ugye azért megbocsát nekem, mert szíve csupa jóság, s mert bizonyára megértette, mi zajlott az én szívemben. Írjon nekem, jóuram, kérve-kérem, mert bölcs tanácsai életemnek feltételei; s azonkívül, hadd vallom be, nyugtalan vagyok; úgy rémlett nekem, szintén valami veszedelmes vállalkozásra készül, mely felől faggatni egyáltalán nem mertem, hiszen mit sem mondott róla. Beláthatja, miért van hát nagy szükségem, hogy híreket kapjak nagyjóuramtól. Amióta nincs többé mellettem, közelemben: minden percben attól félek, hogy valami hibát követek el. Nagyjóuram hatékonyan támogatott, istápolt engem, ma pedig, esküszöm, fölöttébb árvának érzem magam. Lenne szíves, ha Blois-ból híreket kapna, néhány szóval La Vallière kisasszonyt is érinteni, az én kis barátnőmet, kinek egészsége, amint tudja, elindulásunkkor némi aggodalomra adott okot. Ugye, megérti, uram és kedves pártfogóm, milyen drágák s nélkülözhetetlenek számomra a nagyjóuram mellett töltött idő emlékei. Remélem, néhanapján én is eszébe jutok, s ha olykor-olykor hiányozni fogok, s ha valami kis sajnálkozást érez majd hiányom felett, határtalan örömömre szolgálna a gondolat, hogy érezten-érezte szeretetemet és hűségemet, s hogy ezt sikerült nagyjóurammal megéreztetnem akkor, midőn szerencsés voltam életemet a közelében tölteni.

E levelet befejezvén, Raoul nyugodtabban érezte magát; körülnézett, hogy nem figyeli-e a fogadós vagy Olivain, a papirost csókkal illette, néma és megható simogatással, melyet Athos érzékeny szíve bízvást megsejdít majd, amikor a levelet kibontja.

Ezalatt Olivain megitta borát, megette pástétomát, s a lovak is felfrissültek. Raoul odaintette a fogadóst, az asztalra egy tallért vetett, lóra szállt, és Senlisban a levelet postára tette.

A lovaknak és lovasoknak megadatott pihenésnek hála, megállás nélkül folytatták útjukat. Verbière-ben Raoul megbízta Olivaint, érdeklődjék az előtte járt ifjú nemes felől; alig háromnegyed órával azelőtt látták áthaladni, de jó lován, amit már a fogadós is emlegetett, igen gyorsan haladt.

- Próbáljuk meg utolérni ezt az ifjút - mondta Raoul Olivainnek -, ő is a táborba igyekszik, kellemes útitársunk lesz.

Délután négy óra volt, amikor Raoul Compiègne-be ért; megebédelt jó étvággyal, s ismét érdeklődött az előtte járt ifjú felől: az is, akárcsak Raoul, a Harang és Palack fogadónál állt meg, vagyis a legjobbnál Compiègne-ben, s azzal indult tovább, hogy Noyonban akar meghálni.

- Háljunk meg Noyonban - mondta Raoul.

- Uram - felelte tiszteletteljesen Olivain -, engedje meg figyelmeztetnem, hogy lovainkat már délelőtt nagyon meghajtottuk, úgy gondolom, jobb volna, ha itt meghálnánk, s holnap reggel indulnánk tovább! Tizennyolc mérföld: első útszakasznak éppen elég!

- La Fère gróf azt kívánja, hogy siessek - felelte Raoul -, s hogy negyednap reggel jelentkezzem a Hercegúrnál; menjünk el hát Noyonig, ez körülbelül akkora útszakasz lesz, mint amekkorát Bloistól Párizsig tettünk meg. Nyolc órára érünk oda. A lovak egész éjjel pihenhetnek, s hajnalban ötkor felkerekedünk.

Olivain ha nem is mert ellenkezni ez elhatározással, morogva vette tudomásul.

- Csak menjen, menjen - suttogta a fogai közt -, s pazarolja el erejét az első napon; holnap húsz mérföld helyett alig tízet fog megtenni, holnapután ötöt, s harmadnap ágyba kerül. Ott aztán kénytelen lesz kipihenni magát. Egytől egyig szájhősök ezek a fiatalemberek.

Látható, hogy Olivain nem a Planchet-k s a Grimaud-k iskolájában nevelkedett.

Raoul valóban fáradtnak érezte magát; de próbára akarta tenni erejét, s Athos elveitől fűtve, s ezerszer hallván emlegetni napi huszonöt mérföldes útszakaszokat, nem szeretett volna elmaradni mintaképe mögött. D'Artagnan is, ez a vasember, ki csupa idegből gyúrtnak tűnt fel előtte, csodálattal töltötte el.

Továbbment hát, egyre jobban nógatva lovát, hiába figyelmeztette Olivain, a kies kis ösvényen, mely valami komphoz vezetett, s amint mondták, kerek egy mérfölddel rövidítette az utat, mikor is egy dombtetőre érve megpillantotta odalent a folyót. Egy kis csoport lovas állt a parton, beszállásra készen. Raoul bizonyosra vette, hogy az ifjú nemes az, kíséretével; odakiáltott nekik, de túl messze voltak, semhogy meghallhatták volna; ekkor, bármily fáradt volt is a lova, Raoul vágtára fogta; a hullámos talaj azonban hamarosan eltakarta a lovasok elől, s mire egy újabb buckára ért föl, a komp már messze járt a parttól, s ringatózott a túlsó rév felé.

Raoul belátván, hogy lekéste az utasokkal egyidőben való átkelést, megállt, hogy megvárja Olivaint.

Ebben a pillanatban kiáltást hallott, s úgy rémlett, a folyó felől. Raoul arra fordult, ahonnan a kiáltás hallatszott, s kezét a szeme elé téve, melyet a lemenő nap kápráztatott, elkiáltotta magát:

- Olivain, mit látok ott?!

Most egy második, az elsőnél élesebb kiáltás harsant.

- Hát, uram - mondta Olivain -, a rév kötele elszakadt, s a komp elúszik. De mi az ott a vízben? Valaki vergődik.

- Jaj, csakugyan - mondta riadtan Raoul, s szemét a folyó egy pontjára szegezte, melyen vakítóan csillogott a nap -, egy ló meg a lovasa!

- Elmerülnek! - kiáltotta Olivain is.

Igaz volt, s Raoul most bizonyossággal felismerte, hogy valami szerencsétlenség történt, s egy ember fuldokolt. A kantárt megeresztette, lovát megsarkantyúzta, s az, fájdalmában, s érezvén, hogy teret kínálnak neki, átugrotta a kikötőpalánkot, s belezuhant a folyóba, hogy messzire csaptak szét tajtékos hullámai.

- Jaj, uram! - kiáltotta Olivain. - Mit csinál, az Isten szerelmiért!

Raoul a lovát a szerencsétlen fuldokló felé úsztatta. Ilyesmiben egyébként nagy gyakorlata volt. A Loire partján nevelkedvén, mondhatni bölcsejét is hullámok ringatták; százszor is átkelt rajta lóháton, s vissza legalább ezerszer. Athos, előre látva az időt, mikor a vicomte katona lesz, hozzáedzette minden effajta vállalkozáshoz.

- Jaj, jaj, Úristen - sopánkodott tovább Olivain kétségbeesve -, mit mondana a gróf úr, ha látná?

- A gróf úr azt tette volna, amit én - felelte Raoul, s ahogy csak bírta, nógatta lovát.

- De én! De én! - óbégatta Olivain, és sápadtan, rémülten futkosott a parton. - Én hogyan kelek át?

- Ugorj, gyáva! - kiáltotta Raoul, s tovább úsztatott.

Aztán az utashoz, ki tőle már csak húsz lépésre vergődött, odakiáltotta:

- Bátorság, uram! Bátorság, itt a segítség!

Olivain nekirugaszkodott, farolt, lovát ágaskodtatta, megfordította, s végre szégyenmardosta szívvel nekilendült, mint Raoul az imént, de folyton hajtogatta közben: "Végem van, elvesztünk!"

Ezalatt a komp gyorsan eregélt lefelé, vitte, vitte a víz sodra, s hallatszott, mint jajveszékelnek, akiket magával ragadott.

Egy szürke hajú férfi beugrott róla a folyóba, s erőteljesen úszott a fuldokló felé; de lassan haladt, mert az árral szemben kellett úsznia.

Raoul tovább úsztatott, s szemlátomást közeledett; de a ló s a lovas, kiket egy pillanatra sem vesztett szem elől, szemlátomást merült, merült; a lónak már csak az orra volt kint a vízből, a lovas pedig, ki vergődés közben már elengedte a kantárt, karját nyújtogatta, s a feje hátrahanyatlott. Még egy perc, lovastul eltűnik.

- Bátorság! - kiáltotta Raoul. - Bátorság!

- Késő - sóhajtotta az ifjú -, késő!

A víz átcsapott a fején, és torkára fojtotta a szót.

Raoul elrugaszkodott a lovától, ösztönére bízta, s három nagy karcsapással az ifjúnál termett. A lovat megragadta álladzójánál fogva, s fejét kiemelte a vízből, az állat most már lélegzethez jutott, s mintha felfogta volna, hogy segítség érkezett, összeszedte minden erejét; Raoul ugyanakkor megragadta az ifjú fél kezét, s a ló sörényére tette, melybe az a fuldoklók görcsösségével kapaszkodott bele. Ekkor, bízva benne, hogy a lovas nem ereszti el, amit megfogott, Raoul már csak a lóval törődött, vagyis a túlsó part felé irányította, úszásában segítve, s szóval is biztatva.

Az állat hirtelen zátonyba botlott, s megvetette lábát a homokon.

- Megmentettek! - kiáltotta a deres hajú férfi, s ő is a zátonyra állt.

- Megmentettek! - motyogta gépiesen az ifjú is, a ló sörényét elengedte, s a nyeregből egyenest Raoul karjába csusszant alá.

Alig tíz lépésre voltak a parttól; Raoul az ájultat ölben vitte ki, lefektette a fűre, gallérja zsinórját megoldotta, s kigombolta ujjasa csatjait.

Egy-két pillanat múlva mellette volt a dereshajú is.

Olivain, sűrű keresztvetések közepett, szintén partra ért, a kompbéli utasok pedig, egy rúd segítségével, mely véletlenül ott volt a kompon, erejüktől telhetően evickéltek kifelé.

Lassan-lassan, hála Raoul s az ifjú kíséretében levő ember buzgalmának, az élet visszatért a haldokló sápadt orcájába; szemével előbb révülten tekingetett körül, de hamarosan megállapodott megmentőjén.

- Jaj, uram! - sóhajtott fel. - Magát kerestem: ha maga nincs, most halott vagyok, háromszorosan halott!

- De íme, feltámadunk, uram, amint látja - mondta Raoul -, s megúsztuk egy kis fürdéssel.

- Jaj, uram, csak győzzük meghálálni! - fohászkodott a dereshajú.

- Hát itt van, jó Arminges?! Ugye nagyon megijesztettem? De maga az oka: mint nevelőm miért nem tanított meg jobban úszni?

- Jaj, gróf úr - mondta az öreg -, ha valami baja esett volna, többet nem mertem volna a marsall elé kerülni!

- De hát hogyan történt a dolog? - kérdezte Raoul.

- Jaj, uram, a legegyszerűbben - felelte az, akit grófnak szólítottak. - A folyó harmadrészén lehettünk, mikor a kompkötél elszakadt. Lovam a révészek kiáltozásától és mozdulataitól megbokrosodott, s a vízbe vetette magát. Rossz úszó vagyok, nem mertem róla elrugaszkodni. Ahelyett, hogy mozgásában segítettem volna, megbénítottam, s legjobb úton voltam, hogy a legelegánsabban vízbe fúljak, midőn még idejében odaért és kimentett. Épp ezért, ha maga is úgy akarja, ezentúl köztünk életre s halálra szóló barátság legyen!

- Uram - mondta Raoul és meghajolt -, mindenestül rendelkezhetik velem, efelől biztosítom.

- Guiche gróf a nevem - felelte a lovag -; atyám Grammont marsall^[67]. És most, hogy tudja, ki vagyok, nem tisztelne meg azzal, hogy megmondja, kicsoda?

- Bragelonne vicomte vagyok - mondta Raoul elpirulva, hogy atyját nem nevezheti meg, ahogyan Guiche gróf megnevezte.

- Kedves vicomte, arca, jósága, bátorsága lebilincselő, s máris örök hálámat érdemelte ki. Öleljük meg egymást, s legyünk jó barátok!

- Uram - mondta Raoul, viszonozván a gróf ölelését, - én is örökre szívembe zártam immár; tekintsen hát, kérem, igazi barátjának!

- És most hová megy, vicomte? - kérdezte Guiche.

- A Hercegúr táborába!

- Én is oda! - kiáltott fel az ifjú elragadtatással. - Nagyszerű, legalább együtt szagolunk először puskaport!

- Jól van, szeressék egymást - mondta a nevelő -; egyívásúak, kétségkívül egy a szerencsecsillaguk, tehát találkozniuk kellett.

A két ifjú a fiatalság bizalmával mosolygott egymásra.

- Most pedig - mondta a nevelő - át kell öltözniük; az inasoknak utasítást adtam, mihelyt a kompból kiszálltak, s ezóta már a fogadóba értek. A fehérnemű, a bor majd felmelegít. Gyerünk.

Az ifjaknak mi ellenvetésük sem volt ez indítványra; sőt, kitűnőnek tartották; rögtön lóra ültek hát, s csak nézték és kölcsönösen csodálták egymást: csakugyan szép szál lovag volt mindkettő, karcsú és sudár, nemes arcú, nyílt homlokú, szelíd és büszke tekintetű, ártatlan és finom mosolyú. Guiche tizennyolc éves lehetett, de Raoulnál egy ujjal sem volt magasabb, ámbár ő még csak tizenöt éves volt.

Kezet nyújtottak egymásnak, önkéntelen mozdulattal, és lovukat sarkantyúba kapva, a folyótól a fogadóig egymás oldalán tették meg az utat, egyikük jónak s derűsnek érezte az életet, melyet kis híja, hogy elveszített, másikuk hálát adott Istennek, hogy íme, megadatott neki olyasmit cselekednie, ami jólesik majd pártfogójának.

Egyedül Olivaint nem elégítette ki teljesen gazdájának e szép cselekedete. Mentéje ujjából és szárnyából csavargatta kifelé a vizet, s arra gondolt, hogy a Compiègne-ben való meghálás nemcsak e veszedelemtől kímélte volna meg, melyből csak az imént menekült, hanem az esetleges hektikától s csúztól is, vagyis annak természetes következményeitől.

Noyoni tartózkodásuk rövid volt, s azt is mély álomban töltötték. Raoul meghagyta, ébresszék fel, mihelyt Grimaud megérkezik, Grimaud azonban nem érkezett meg.

A lovak is megbecsülték alkalmasint a nyolcórás teljes pihenést s a bőséges almot, mellyel ellátták őket. Guiche grófot reggel ötkor Raoul ébresztette, bemenvén hozzá jó reggelt kívánni. Sebtiben megreggeliztek, s hat órára már két mérföld volt a hátuk mögött.

Az ifjú gróf társalgása Raoulnak rendkívül érdekfeszítő volt. Tehát jobbadára hallgatott, s hagyta, hadd meséljen. A gróf Párizsban nevelkedett, ahol Raoul csak egyszer fordult meg; az udvarban, melyet Raoul sohasem látott, apródbolondságai, két párbaja, melyekre a tilalmak s kivált nevelője ellenére, módot s alkalmat talált: Raoul számára rendkívüli érdekességgel bírtak. Raoul csupán Scarronnál járt egy ízben; elsorolta Guiche-nek az ott látott személyek nevét. Guiche mindenkit ismert: Neuillannét, D'Aubigné kisasszonyt, Scudéry kisasszonyt, Paulet kisasszonyt, Chevreuse-né asszonyt. Mindenkit szellemesen kigúnyolt; Raoul reszketett, hogy Chevreuse hercegnét is megcsipkedi, ki iránt igazi, mély rokonszenvet érzett; de vagy ösztönből, vagy a hercegné iránt való vonzalomból csak a lehető legjobbat mondta róla. Raoul barátságát irányában megkettőzték ezek az elismerő szavak.

Aztán a gáláns kalandok s a szerelmek fejezete következett. Bragelonne-nak e tekintetben is több volt a hallgatni-, mint a mondanivalója. Tehát hallgatott, s a gróf három-négy eléggé átlátszó kalandjából úgy rémlett neki, mintha új barátja a szíve mélyén valami titkot rejtegetne, akárcsak jómaga.

Guiche, amint már mondottuk, az udvarban nevelkedett, és ismerte annak minden szerelmi históriáját. Ez volt hát az udvar, melyről La Fère gróftól annyi mindent hallott; csakhogy képe, azóta, mióta Athos utoljára látta, alaposan megváltozott. Guiche gróf történetei tehát merőben újak voltak az ifjú útitársnak. A csípős nyelvű és szellemes gróf mindenkit felvonultatott; elmesélte Longueville hercegné hajdani szerelmét Colignyval, ennek párbaját a Place-Royale-on, a végzetes párbajt, melyet Longueville-né az ablaktábla mögül nézett végig; új szerelmét Marcillac herceggel, ki, amint hírlett, oly féltékeny volt, hogy mindenkit meg akart ölni, még D'Herblay abbét is, szeretője gyóntatóját; a walesi herceg és Mademoiselle szerelmét, kit később Nagy Kisasszonynak hívtak, s ki Lauzunnal való titkos házassága révén lett híres csak igazán.^[68] Magát a királynét sem kímélte, s a csipkelődésből alaposan kijutott magának Mazarin bíborosnak is.

A nap olyan gyorsan telt el, mintha egyetlen óra lett volna. A gróf nevelője, e jókedvű, társasági s ahogy a növendéke mondta, feje búbjáig tudós ember, Raoult minduntalan Athos mély műveltségére és szellemes, maró gunyorosságára emlékeztette; előkelőség, finomlelkűség, nemes külső dolgában azonban La Fère grófhoz senki sem volt hasonlítható.

A lovak - több kíméletben volt részük, mint az előző napon - délután négy óra tájban megálltak Arrasban. Közeledtek a hadszíntérhez, s elhatározták, holnapig e városban maradnak, mert a spanyol csapatok az éjszakát kihasználva néha egészen Arras határáig portyáznak.

A francia hadsereg vonala Pont-à-Marcqtól Valenciennes-ig, s onnan Douai-ig terjedt. Úgy hírlett, maga a Hercegúr Béthune-ben tartózkodik.

Az ellenséges hadak Casel és Courtray közt álltak, s hogy nincs olyan rablás, erőszak, mit el ne követtek volna; a határ menti szegény nép elhagyta tanyáit, s a védelmet kínáló kerített városokba menekült. Arrast ellepték a menekülők.

Közeli döntő ütközetről beszéltek, lévén, hogy a Hercegúr eladdig erősítésekre várva csak manővrírozott, s ezek végül megérkeztek. Az ifjak örvendeztek, hogy éppen jókor jöttek.

Együtt vacsoráztak, s egy szobában aludtak. A hirtelen támadó barátságok korában voltak, úgy érezték, születésük óta ismerik egymást, s többé sohasem tudnak elszakadni.

Az estét úgy töltötték, hogy a háborúról beszélgettek; az inasok a fegyvereket tisztogatták; ifjaink közelharcra számítva, megtöltötték a pisztolyokat. S kétségbeesve ébredtek, mert mindketten azt álmodták, hogy későn érkeztek, s nem vehettek részt az ütközetben.

Reggel híre futamodott, hogy Condé herceg kiürítette Béthune-t, és Carvinba vonult vissza, Béthune-ben mindössze helyőrséget hagyva hátra. Mivel ez a hír alaptalannak látszott, az ifjak elhatározták, továbbindulnak Béthune felé, készen rá, hogy útközben letérnek jobbra, Carvinnak.

Guiche gróf nevelője töviről hegyire ismerte ezt a vidéket; következésképp azt tanácsolta, válasszanak egy átalutat, mely a lensi s a béthune-i út közt középen haladt; Ablainban tudakozódni fognak. Grimaud-nak hátrahagyták az útvonalat.

Hét órakor felkerekedtek.

Guiche, fiatal és forró fővel, azt mondta Raoulnak:

- Íme, hárman vagyunk, s velünk három szolga; az enyéim jól felfegyverkeztek s a magáét is elég elszántnak érzem.

- Még sohasem láttam a tettek mezején - felelte Raoul -, de breton, s ez eléggé biztató.

- Igaz, igaz - folytatta Guiche -, s szentül hiszem, hogy nem ijed meg az árnyékától; ami engem illet, két emberemben biztos vagyok; még az apámmal katonáskodtak; tehát hat fegyverforgatót képviselünk. Ha hasonló számú kis csapatra bukkanunk, vagy akár nagyobb számúra is, megtámadjuk-e, Raoul?

- Meg hát, uram! - felelte a vicomte.

- Hohó, fiúk, hohó! - avatkozott beszélgetésükbe a nevelő -, hogy nekitüzesedtek, az istenfáját! Hát az én utasításaim, gróf uram? Elfelejtette, hogy ép bőrrel kell a Hercegúrhoz vinnem? Majd mikor a hadseregnél lesz, ám ölesse meg magát, ha mindenképp erre vágyik; de mostantól kezdve, figyelmeztetem, hogy főparancsnoki tisztemnél fogva visszavonulást rendelek el, s a hátamat mutatom, mihelyt az első tollforgót megpillantom!

Guiche és Raoul a szemük sarkából mosolyogva összenéztek. A táj meglehetős borús lett, minduntalan kisebb menekülő parasztcsoportokkal találkoztak, amint jószágukat maguk előtt hajtották, és legértékesebb holmijukat taligán vonszolták vagy hátukon cipelték.

Ablainig minden baj nélkül eljutottak. Itt kérdezősködtek s megtudták, hogy a Hercegúr valóban kivonult Béthune-ből, s most Cambrin és Laventie közt tartózkodik. Erre, Grimaud-nak megint hátrahagyván az útirányt, egy átalútra tértek, mely a kis csapatot rövid félóra alatt egy Lysbe igyekvő patakocska partjára vezette.

Kies vidék volt, smaragdzöld völgyek szabdalták keresztül. Az ösvény időnként kisebb erdőket vágott át. Valahányszor egy ilyen erdőhöz értek, a nevelő, lesben álló fegyveresektől tartva, a gróf két csatlósát az élre küldte előőrs gyanánt. Ő maga s a két fiatalember a derékhadat tette ki, Olivain pedig, térdén karabéllyal, fürkész szemmel egymaga volt az utóvéd.

Néhány perc óta elég sűrű erdő látszott a horizonton; mikor száz lépésre közelítették meg, Arminges, szokott elővigyázatosságával, a gróf két csatlósát előreküldte.

A két legény éppen eltűnt a fák között, az ifjak s a nevelő csevegve-nevetve követték őket, körülbelül száz méterről; Olivain hasonló távolságban kocogott a hátuk mögött, mikor hirtelen öt-hat puskalövés dördült. A nevelő állj-t kiáltott, az ifjak szót fogadtak, s visszafogták lovukat. Ugyanebben a pillanatban meglátták a két visszafelé ügető inast.

A két ifjú türelmetlenül, hogy megtudják a lövöldözés okát, a csatlósok elé ugrottak. A nevelő nyomukban.

- Feltartóztattak? - kérdezték lélekszakadva.

- Nem - felelték az inasok -, sőt az is lehetséges, hogy meg sem láttak; a puskalövések előttünk száz lépésre dördültek, körülbelül az erdő legsűrűbb pontján, hát visszajöttünk, hogy tanácsot kérjünk.

- Az a tanácsom - mondta Arminges úr -, s ha kell, a parancsom is, hogy vonuljunk vissza: ez az erdő valami csapdát rejthet!

- Tehát semmit se láttak? - kérdezte a gróf a szolgától.

- Úgy rémlett - mondta az egyik -, mintha sárga ruhás lovasokat láttam volna, éppen eregéltek lefelé a folyómederbe.

- Ez az - mondta a nevelő -, egy csapat spanyolra akadtunk. Vissza, uraim, vissza!

Az ifjak szemük sarkából némán kérdezgették egymást, mikor egyszer csak pisztolylövés hallszott, s nyomban segélykiáltás kettőhárom is.

A két ifjú még egy utolsó pillantással biztosította egymást, hogy egyikük sem hajlandó visszakozni, s mivel a nevelő már megfaroltatta lovát, gyorsan előreugrattak. "Előre, Olivain!" - kiáltotta Raoul, Guiche gróf pedig: "Urbain, Blanchet, ide!"

Mielőtt a nevelő meglepetéséből felocsúdhatott volna, eltűntek a sűrűségben.

Mikor lovukat sarkantyúzni kezdték, pisztolyukat is kézbe vették.

Öt perc múlva odaértek, ahonnan a hangokat vélték hallani. Ekkor lassítottak, s óvatosan mentek beljebb, beljebb.

- Pszt! - mondta Guiche. - Lovasok!

- Úgy van, három még lovon, és három már leszállva.

- Mit mívelnek? Látja-e?

- Úgy látom, egy sebesült vagy holt embert motoznak.

- Ez valami aljas gyilkosság - mondta Guiche.

- Pedig katonák - jegyezte meg Bragelonne.

- Igen, de martalócok, vagyis útonállók.

- Rajta! - mondta Raoul.

- Rajta! - mondta Guiche.

- Uraim! - ordított a szegény nevelő. - Uraim! Az Isten nevében...

De az ifjak nem is hallották. Nekivágtak közös akarattal, s a nevelő kiabálása csak arra volt jó, hogy a spanyolokat figyelmeztesse.

A három lovas martalóc rögtön az ifjak elé rúgtatott, a másik három közben befejezte az utasok kifosztását; ugyanis közeledvén, az ifjak nem egy, hanem már két heverő testet láttak.

Guiche, tíz lépésről, elsőül lőtt, s emberét elhibázta; az a spanyol, amelyik Raoullal rohant szemközt, szintén lőtt, és Raoul bal karjába olyan fájdalom nyilallt, mint valami ostorcsapás. Négy lépésről rásütötte pisztolyát, s a spanyol mellén találva karját kitárta, s lova farára hanyatlott, az megfordult és elnyargalt vele.

Raoul ebben a pillanatban, mint valami felhőn keresztül, egy puskacsövet látott maga felé meredni. Eszébe villant Athos tanácsa: lovát villámgyors mozdulattal felágaskodtatta, mire a lövés eldördült.

A ló oldalvást ugrott, négy lába összecsuklott, s Raoul lábát maga alá gyűrve lerogyott.

A spanyol előreugrott, s puskáját csövénél fogva ragadta meg, hogy agyával verje szét Raoul fejét.

Raoul szerencsétlenségére abban a helyzetben, amelyben leledzett, sem kardját kirántani, sem pisztolyát elővenni nem tudta; már látta forogni feje felett a puskaagyat, s szemét önkéntelenül behunyta, mikor Guiche egy ugrással a spanyolnál termett, s a nyakára tette pisztolyát.

- Add meg magad! - kiáltott rá - vagy meghalsz!

A puska kiesett a fickó kezéből, s azonnal megadta magát.

Guiche odahívta egyik szolgáját, rábízta a foglyot, meghagyván, hogy lője agyon, ha szökni próbál, majd leugrott a lóról, s Raoulhoz sietett.

- Úgy látom, uram - mondta Raoul kacagva, noha sápadtsága az első élmény óhatatlan elfogódottságáról árulkodott -, gyorsan vissza szokta fizetni adósságait, s nekem sem akar sokáig lekötelezettem maradni. Ha maga nincs - ismételte a gróf szavait -, halott volnék, háromszoros halott!

- Ellenfelem megfutamodván - mondta Guiche -, lehetővé tette segítségére sietnem; de talán nem sebesült meg súlyosan, hogy csurom véresnek látom?

- Mintha valami karcolásféleséget éreznék a karomon. Segítsen hát kikecmeregnem a lovam alól, s aztán, remélem, mi sem akadályozza, hogy folytassuk utunkat.

Arminges úr és Olivain már leszállt a lováról, s megemelték a haláltusában vonagló lovat. Raoulnak sikerült a kengyelből kihúznia lábát s combját is a ló alól, s egy szempillantás alatt talpon termett.

- Nem tört el semmije? - kérdezte Guiche.

- Nem, hálistennek - felelte Raoul. - De mi van a szerencsétlenekkel, kiket e nyomorultak meggyilkoltak?

- Későn érkeztünk, megölték őket, azt hiszem, s a zsákmánnyal elfutottak; két szolgám ott van a holttestek mellett.

- Menjünk, nézzük meg, hátha van még bennük valami élet, s hogy segíthetünk-e rajtuk - mondta Raoul. - Olivain, két lovat is örököltünk ugyan, de az enyém odalett: válassza ki a jobbikat, és adja át nekem a magáét.

Közben odaértek, ahol az áldozatok feküdtek.

Két ember hevert ott, az egyik mozdulatlanul, arccal a földre borulva; három golyó járta át, vérében feküdt... ez halott volt.

A másik, akit közben egy fa tövéhez támasztott a két inas, égre emelt szemmel, összekulcsolt kézzel, forrón imádkozott... egy golyó a felső combját roncsolta szét.

A két ifjú előbb a halotthoz ment oda, s döbbenten néztek össze.

- Pap - mondta Bragelonne -, tonzúrája van. Jaj az átkozottaknak! Isten szolgájára emeltek kezet!

- Ide jöjjön, uram - mondta Urbain, az öreg katona, ki minden hadjáratban elkísérte volt a bíboros-herceget -, jöjjön ide... azzal már nincs mit kezdenie, de emezt talán még meg lehet menteni.

A sebesült szomorúan mosolygott.

- Engem megmenteni? Azt nem, de meghalni segíteni, igen.

- Pap? - kérdezte Raoul.

- Nem, uram.

- Ugyanis, ha nem tévedek, boldogtalan útitársa egyházi férfiú volt - jegyezte meg Raoul.

- A béthune-i plébános, uram; biztonságos helyre vitte volna templomának kelyheit és a káptalan kincseit; mert városunkból a Hercegúr tegnap kivonult, s talán már holnap bent lesz a spanyol; tudván pediglen, hogy ellenséges hordák nyargalják a vidéket, s a vállalkozás veszedelmes, senki se merte elkísérni; tehát én ajánlkoztam.

- S ezek a nyomorultak megtámadták magukat, ezek a nyomorultak papi személyre lőttek!

- Uraim - mondta a sebesült, s körülnézett -, nagyon szenvedek, de mégis szeretném, ha valami hajlékba vinnének.

- Ahol ápolásban részesülhetne? - kérdezte Guiche.

- Nem; ahol meggyónhatnék.

- De talán nem is olyan súlyos a sebe, mint amilyennek gondolja.

- Uram - mondta a sebesült -, higgyen nekem, nincs veszteni való idő, a golyó a combnyakat zúzta szét, s a beleimbe hatolt.

- Orvos az úr? - kérdezte Guiche.

- Nem - mondta a haldokló -, de valamicskét értek a sebekhez, és az enyém halálos. Próbáljanak hát bevinni valahova, ahol papot találhatnék, vagy ne átalljanak idehozni egyet, s az Isten megjutalmazza jótettüket; a lelkemet kell megmenteni, mert a testem, a testem már elveszett.

- Meghalni jószolgálat közben: lehetetlenség! Isten nem hagyja el.

- Uraim, a Megváltó nevére! - esengett a sebesült, s minden erejét összeszedte, hogy feltápászkodjék - ne vesztegessük beszéddel az időt! Vagy segítsenek bejutnom a legközelebbi faluba, vagy esküdjenek meg az üdvösségükre, hogy ideküldik az első szerzetest, az első plébánost vagy bármiféle papot, akivel találkoznak. De tette hozzá kétségbeesett hangsúllyal - senki se mer majd idejönni, mert tudják, hogy spanyolok nyargalásznak a vidéken, s én feloldozás nélkül halok meg! Istenem! Istenem! - sóhajtott a sebesült oly rémülettel, hogy az ifjak beleborzongtak - ugye nem engedik meg ezt, ugye nem? Irtózatos volna!

- Uram, nyugodjék meg - mondta Guiche -, esküszöm, megkapja a kívánt vigasztalást. Csak azt mondja meg, van-e itt valahol olyan hajlék, ahonnan segítséget kérhetnénk, s olyan falu, ahonnan papot szerezhetnénk?

- Az Isten fizesse meg! Fél mérföldre van egy fogadó, s attól talán egy mérföldnyire, ugyanazon az úton haladva, Grenay-be érnek. Menjenek el a paphoz; ha nincs odahaza, menjenek be az Ágoston-rendi kolostorba, a falu utolsó épülete ez jobb felől, s hozzanak nekem egy barátot, vagy bánom is én, egy szerzetest vagy papot, feltéve, hogy egyházunktól jogot kapott feloldozásra in articulo mortis.

- Arminges uram - mondta Guiche -, maradjon a szerencsétlen mellett, s gondoskodjék róla, hogy a lehető legóvatosabban szállíttassék: csináljanak hordágyat ágakból, tegyék rá minden köpenyüket; két szolgánk vigye majd, a harmadik maradjon velük, hogy az elfáradtat felváltsa. Mi ketten a vicomte-tal megyünk papot keresni.

- Menjenek hát, gróf úr - mondta a nevelő -, de az Isten szerelméért, vigyázzanak a bőrükre!

- Legyen nyugodt. Ugyanis mára egyszer már megmenekültünk; és ismeri a közmondást: Non bis in idem.^[69]

- Bátorság - mondta Raoul a sebesültnek -, teljesíteni fogjuk óhaját.

- Isten áldja meg, uram - felelte a haldokló, hangjában leírhatatlan háládatossággal.

Ezzel a két ifjú elvágtatott a jelzett irányba, Guiche nevelője pedig ellenőrizte a hordágykészítést.

Tízperces vágtatás után az ifjak megpillantották a fogadót.

Raoul leszállt, hívta a fogadóst, közölte, hogy hamarosan egy sebesültet hoznak hozzá, s megkérte, máris készítsen elő mindent, ami ápolásához szükséges, vagyis fekhelyet, gyolcsot, tépést, azonkívül felszólította, hogy ha ismer a környéken valami orvost, felcsert vagy kirurgust, küldessen érte, s vállalta a futár megjutalmazását.

A fogadós, a két előkelő úrfi láttán, mindent megígért nekik, s lovagjaink, meggyőződvén róla, hogy megkezdődtek a fogadtatás előkészületei, máris tovanyargaltak Grenay felé.

Egy mérföldnél is többet tettek meg, s már láthatták a falu első házait, hisz a piros cserepes háztetők rikítóan váltak ki a zöld lombos fák közül, mikor velük szemben haladva öszvérháton, egy szegény barátot pillantottak meg, s széles kalapjáról, hosszú szürke posztókámzsájáról Ágoston-rendi szerzetesnek nézték. Mintha maga a véletlen is azt küldte volna útjukba, akit kerestek.

Egyre közelebb értek hozzá.

Huszonkét-huszonhárom éves lehetett, de az önsanyargatás láthatólag vénített rajta. Sápadt volt, de nem szép hamvasan sápadt, hanem epekóros sárga. Rövid haja, mely alig látszott ki kalapja alól, fakószőke volt, világoskék szeme pedig mintha üveges lett volna.

- Uraságod - szólította meg Raoul szokott udvariasságával - papi személy?

- Miért kérdezi? - válaszolt szinte durva ridegséggel az idegen.

- Hogy tudjuk - vágta rá Guiche fölényesen.

Az idegen, öszvérét sarkával rugdosva, folytatta útját. Guiche egyetlen ugrással elállta útját.

- Feleljen, uram - mondta. - Illedelmesen kérdeztük, s minden kérdés feleletet kíván!

- Azt hiszem, én döntöm el, hogy két jöttment akárki fiának, kiknek kedvük szottyan faggatni, megmondjam vagy ne mondjam, ki vagyok.

Guiche alig tudta elfojtani szörnyű kedvét, hogy rögtön össze ne törje a barát csontjait.

- Először is - mondta erőt véve magán - nem vagyunk két jöttment akárki fia; a barátom itt Bragelonne vicomte, én magam Guiche gróf vagyok. S egyáltalán nemcsak úgy kedvünk szottyant feltenni e kérdést; egy sebesült s haldokló emberről van szó, ki az egyház segítségét kívánja. Ha pap, felszólítom az emberiesség nevében, kövessen, s segítsen azon a boldogtalanon! Ha nem pap, az más dolog. De figyelmeztetem az illedelem nevében, amit, úgy látom, kutyába sem vesz, hogy pimaszságáért meg fogom fenyíteni!

A szerzetes sápadtsága ólomszínt öltött, s oly különös módon mosolygott, hogy Raoul, aki egy pillanatra sem vesztette szem elől, úgy érezte, úgy összeszorul a szíve, mint valami sértéstől.

- Valami spanyol vagy flamand kém ez - mondta, s kezét pisztolya agyára tette.

Fenyegető s villámhoz hasonlatos pillantás volt reá a válasz.

- Nos hát, uram - ripakodott rá Guiche -, válaszol-e?

- Pap vagyok, uraim - mondta a fiatalember, s ábrázata újra felöltötte előbbi szenvtelenségét.

- Akkor hát, atyám - mondta Raoul, s pisztolyát visszaejtette a tokjába, szavaira pedig tiszteletteljes hangsúlyt erőltetett, mely dehogyis származott a szívéből -, ha pap, jó alkalom kínálkozik, hogy gyakorolja hivatását: egy szerencsétlen sebesültet találtunk, itt kell lennie a szomszédos fogadóban, s Isten szolgájának kéri segítségét; embereink vele vannak.

- Odamegyek - mondta a szerzetes.

És öszvérét megsarkazta.

- Ha nem oda menne, uram - mondta Guiche -, elhiheti, vannak olyan jó lovaink, hogy utolérjék ezt az öszvért, s van rá hatalmunk, hogy bárhol elfogathassuk; s akkor, esküszöm, rövid úton elintézzük az ügyet: egy szál fa s egy darab kötél mindenütt akad.

A barát szeme újra villant egyet, de semmi több; még azt mondta egyszer: "Odamegyek" - és elindult.

- Kövessük - mondta Guiche -, ez biztosabb.

- Éppen javasolni akartam - mondta Bragelonne.

S a két ifjú elindult a barát nyomdokában, kit ilyenformán egy pisztolylövésnyiről követtek.

Öt perc múlva a barát hátranézett, hadd lássa, követik-e vagy sem.

- Látja - mondta Raoul -, helyesen cselekedtünk.

- Irtózatos alak ez a barát! - mondta Guiche gróf.

- Irtózatos - hagyta helyben Raoul. - Kivált az arckifejezése! Az a sárga száj, üveges szem, azok az ajkak, melyek eltűnnek a legrövidebb szava közben is!

- Valóban - mondta Guiche, kit nem döbbentettek meg ennyire e részletek, mint Raoult, minthogy Raoul szemügyre vehette azalatt, amíg ő beszélt -, valóban különös figura; de hát ezek a szerzetesek megalázó gyakorlatoknak vetik alá magukat: a böjt sápadttá, az önsanyargatás álszentté teszi őket, s addig siratják az élet javait, melyeknek mi örvendhetünk, míg szemük üvegessé válik.

- Végre az a szegény ember megkapja a papját! - mondta Raoul.

- Csakhogy a bűnbánó arca jobb lelkiismeretre vall, mint a gyóntatóé. Én legalábbis, megvallom, egészen más külsejű papokhoz szoktam.

- Ugyan - mondta Guiche -, hát nem érti? Ez afféle kóborló barát, aki koldulva rója az országutat, míg valami áldás nem pottyan neki az égből; többnyire idegenek, skótok, írek, dánok. Mutattak már nekem egyet-kettőt.

- Ilyen rútakat?

- Nem, azok elviselhető rusnyák voltak.

- Milyen csapás szegény sebesültre, hogy egy ilyen csuhás keze között kell kimúlnia!

- Ugyan! - mondta Guiche. - A feloldozás nem attól származik, aki adja, hanem Istentől! De azért hadd mondjam meg: szívesebben halnék meg meggyónatlan, semmint ilyen gyóntatóval legyen dolgom. Ugye, egyetért velem, vicomte? Mert a pisztolya agyát úgy simogatta az előbb, mintha le akarta volna verni a fejét.

- Igen, gróf, különös dolog, s meg fogja lepni, de e fickó láttán meghatározhatatlan borzalom fogott el. Látott valaha kígyót felkunkorodni a lába előtt?

- Soha! - felelte Guiche.

- Nos, velem ez meg-megtörtént Blois-vidéki erdőnkben, s emlékszem, mikor az elsőt megpillantottam, amint üveges szemmel meredt rám, összetekeredve, fejét ingatva s nyelvét öltögetve, elsápadtam s dermedten álltam, szinte megbűvölten, míg végre La Fère gróf...

- Az atyja? - kérdezte Guiche.

- Nem, a gyámom - felelte Raoul és elpirult.

- Helyes.

- Míg végre La Fère gróf - folytatta Raoul - meg nem szólalt: Rajta, Bragelonne, ki a karddal! Csak akkor ugrottam a csúszómászónak, s vágtam ketté, mikor már sziszegve állt a farkára, hogy rám vesse magát. Nos, esküszöm, szakasztott ilyen iszonyodást éreztem ez ember láttán, mikor azt mondta: "Mért kérdezi?"

- Így hát szemrehányja magának, hogy nem vágta ketté, mint azt a kígyót?

- Biz' isten, majdnem! - felelte Raoul.

Ebben a pillanatban felbukkant előttük a kis fogadó, s túlfelől megpillantották a sebesültszállító menetet, az élén Arminges úrral. Két ember vitte a haldoklót, a harmadik a lovakat vezette.

Az ifjak megsarkantyúzták lovukat.

- Ihol a sebesült - mondta Guiche, amint a barát mellett elhaladt -, legyen szíves, igyekezzék egy cseppet, tisztelendő uram!

Raoul azonban nagy ívben tért ki mögüle, s elhaladtában irtózattal fordította el a fejét.

Most hát az ifjak a szerzetes előtt jártak, ahelyett hogy követték volna; odamentek a sebesülthöz, s jelentették a jó hírt.

A szerencsétlen feltápászkodott, hogy a jelzett irányba nézzen, meglátta a barátot, amint öszvérét nógatva közeledett, s arcán örömsugárral hanyatlott vissza.

- Most már megtettünk magáért minden tőlünk telhetőt - mondták az ifjak -, s mivelhogy sürgősen jelentkeznünk kell a Hercegúr seregében, továbbindulunk; ugye, megbocsát, uram? De hát úgy hírlik, holnap ütközet lesz, s nem szeretnénk holnapután érkezni.

- Menjenek, ifjú uraim - mondta a sebesült -, legyenek áldottak irgalmasságukért! Én csak azzal viszonozhatom, hogy még egyszer mondom: Isten tartsa meg magukat s mindazokat, akik kedvesek a szívüknek!

- Uram - mondta Guiche a nevelőjének -, mi előremegyünk a cambrini úton, majd utolérnek.

A fogadós a házkapuban állt, s mindent előkészített, ágyat, gyolcsot, tépést, egy lovászt pedig orvosért szalasztott Lensba, a legközelebbi városba.

- Jól van - mondta a fogadós -, minden úgy lesz, ahogyan kívánják; de az úrfi nem marad itt, hogy a sebét bekössék? - kérdezte Bragelonne-tól.

- Ó, az én sebem semmiség - mondta a vicomte -, ráérek a következő pihenőnél foglalkozni vele; azonban szíveskedjék, ha egy lovast lát elhaladni, s ez a lovas érdeklődik egy vörös-sárga lovon ülő, inasával utazó ifjú felől, megmondani neki, hogy igenis látott engem, de továbbmentem, s úgy gondolom, Mazingarbe-ban ebédelek, s Cambrinban fogok meghálni. A lovas ugyanis a szolgám.

- Nem volna jobb s megnyugtatóbb, ha megkérdezném tőle a nevét s ha az ifjuramét is megmondanám?

- Nem árt a fokozott körültekintés - mondta Raoul -, nevem Bragelonne vicomte, szolgámat Grimaud-nak hívják.

Ebben a pillanatban ért oda az egyik irányból a barát, a másikból a sebesült; a két ifjú hátrahúzódott, hogy ne álljon a hordágy útjába; a barát leszállt az öszvérről, s meghagyta, vigyék az istállóba, de hagyják fölnyergelve.

- Tisztelendő uram - mondta Guiche -, gyóntassa meg alaposan e derék embert, s ne aggódjék költségei miatt, sem az öszvéréé miatt: mindent megfizettünk.

- Köszönöm, uram! - mondta a barát megint olyan mosollyal, mint amilyen Bragelonne-t borzongatta.

- Jöjjön, gróf - mondta Raoul, ki, úgy látszik, ösztönösen nem bírta el a barát közelségét -, jöjjön, én itt rosszul érzem magam!

- Még egyszer köszönöm, szép ifjú uraim - mondta a sebesült -, és ne feledkezzenek meg rólam imáikban!

- Legyen nyugodt - mondta Guiche, és lovát megsarkantyúzta, hogy utolérje Bragelonne-t, ki már vagy húsz lépéssel járt előtte.

A hordágyat a két szolga e pillanatban vitte be a házba. A fogadós és elősiető felesége ott állt a lépcsőn. A szerencsétlen sebesült láthatóan kegyetlenül szenvedett; s mégis, mintha csak azzal törődött volna, hogy a szerzetes követi-e.

A sápadt és véres ember láttára a fogadósné nagyot szorított az ura karján.

- Ejnye, mi bajod? - kérdezte a fogadós. - Talán csak nem leszel rosszul?

- Nem, de nézd meg! - mondta a fogadósné, s a betegre mutatott.

- Bizony - felelte az ura -, úgy látom, nagyon odavan!

- Nem ezt akarom mondani - folytatta az asszony remegve -, hanem hogy megismered-e?

- Ezt az embert? Várj csak...

- Ó, már látom, hogy megismered - mondta az asszony -, mert egészen belesápadtál!

- Valóban! Jaj a házunknak: a volt béthune-i hóhér!

- A volt béthune-i hóhér! - suttogta a fiatal szerzetes, megtorpant és arcán kiütközött a haldokló keltette iszonyat.

Arminges, ki az ajtóban maradt, észrevette a meghőkölését.

- Tisztelendő uram - mondta -, akár hóhér volt, akár nem a nyomorult, azért mégiscsak ember. Adja fel hát neki az utolsó kenetet, ha már kéri, s jótette csak annál nagyobb elismerést érdemel!

A szerzetes nem válaszolt, de némán továbbment az alacsony mennyezetű szoba felé, amelyben a két szolga a haldoklót immár az ágyra tette.

Mikor látták, hogy Isten szolgája megindul az ágyfő felé, a két szolga kiment, az ajtót rácsukta a haldoklóra és a szerzetesre.

Arminges és Olivain várt rájuk; lóra kaptak, s ügetve vágtak neki az útnak, melynek végén már eltűnt Raoul és útitársa.

Abban a pillanatban, mikor a nevelő és Olivain is eltűnt, új lovas állt meg a fogadó kapujában.

- Mit óhajt az úr? - kérdezte a vendéglős, még sápadtan s remegve az iménti felfedezéstől.

Az utas a szomjas ember jellegzetes mozdulatát tette, majd leszállt a nyeregből, a lovára mutatott, s utánozta a csutakolók mozdulatait.

- Mi az ördög! - álmélkodott a gazda. - Ez, úgy látszik, néma.

- S aztán hol akar inni? - kérdezte.

- Itt - felelte az utas, egy asztalra mutatva.

- Tévedtem - mondta a fogadós -, nem teljesen néma.

Meghajtotta magát, elment, egy üveg bort meg kétszersültet hozott, s letette hallgatag vendége elé.

- Más valamit nem kíván az úr? - kérdezte.

- De - mondta az utas.

- Mit kíván az úr?

- Megtudni, hogy nem látott erre elmenni egy tizenöt éves forma úrfit, veres-sárga lovon, nyomában a szolgájával?

- Bragelonne vicomte-ot?

- Pontosan.

- Akkor hát kendet Grimaud-nak hívják.

Az utas bólintott.

- Nos hát - mondta a fogadós -: ifjú gazdája alig egy negyedórája járt itt; Mazingarbe-ban ebédel, s Cambrinban fog meghálni.

- Mennyire van ide Mazingarbe?

- Két és fél mérföldnyire.

- Köszönet.

Grimaud, remélve, hogy napszállta előtt találkozni fog a gazdájával, nyugodtabbnak látszott, homlokát megtörölte, töltött magának egy pohárral, s csendesen megitta.

Éppen visszatette poharát az asztalra s készült volna másodszor is megtölteni, mikor velőtrázó kiáltás harsant abból a szobából ahol a barát s a haldokló tartózkodott.

Grimaud talpra ugrott.

- Mi ez - kérdezte - s honnan hallszott?

- A sebesült szobájából - felelte a fogadós.

- Miféle sebesült? - kérdezte Grimaud.

- A volt béthune-i hóhér; spanyol martalócok golyója találta, aztán idehozták, s most gyónik meg egy Ágoston-rendi szerzetesnek: szörnyű kínjai lehetnek!

- A volt béthune-i hóhér? - suttogta Grimaud, s fölidézte emlékeit. - Egy ötvenöt-hatvanéves forma, tagbaszakadt, erőteljes, cserzett bőrű, fekete hajú s szakállú ember?

- Ő az, csakhogy szakálla deres lett s haja fehér. Hát ismeri? - kérdezte a fogadós.

- Találkoztam vele valaha - mondta Grimaud, s homloka elkomorult a jelenettől, mely felmerült emlékezetében.

A fogadósné egész testében remegve rohant elő.

- Hallottad? - kérdezte az urától.

- Hallottam - felelte a fogadós, s riadtan bámult az ajtó felé.

Ebben a pillanatban új, az előbbinél erőtlenebb kiáltás hallatszott, és nyomban hosszú, vontatott nyöszörgés.

Ezek itt hárman borzongva néztek össze.

- Meg kell nézni, mi történik ott - mondta Grimaud.

- Szakasztott úgy hörög, mint akit fojtogatnak - rebegte a fogadós.

- Úrjézus! - vetett keresztet az asszony.

Ha Grimaud keveset beszélt is, cselekedni, tudjuk, sokat cselekedett. Nekirugaszkodott az ajtónak, nagy erővel rázta, de belülről retesszel volt bezárva.

- Nyissa ki! - kiáltotta a fogadós. - Tisztelendő uram, azonnal nyissa ki!

Senki sem válaszolt.

- Kinyitja vagy betöröm az ajtót! - ordította Grimaud.

Ugyanaz a néma csend.

Grimaud lázasan körülnézett, s megpillantott egy vasfogót, mely ott hevert egy sarokban; felragadta, s mielőtt a házigazda megellenezhette volna, az ajtót kifordította a sarkából.

A szobát valósággal elárasztotta a sok vér, mely átcsurgott a szalmazsákon; a sebesült már nem beszélt, csak hörgött; a barát pedig sehol.

- A barát? - kiáltotta a fogadós. - Hova lett a barát?

Grimaud odaugrott egy nyitott ablakhoz, mely az udvarra szolgált.

- Itt menekülhetett! - kiáltotta.

- Gondolja? - rémüldözött a fogadós. - Legények, nézzétek meg, a barát öszvére az istállóban van-e még?

- Nyoma sincsen! - kiáltotta vissza egy szolga.

Grimaud összevonta a szemöldökét, a fogadós kezét tördelve, rémüldözve nézett körül. Ami a feleségét illeti, az asszony be sem merte tenni a lábát a szobába, odakint állt, elszörnyedve, a küszöbön.

Grimaud odament a sebesülthöz, nézte, nézte a durva és jellegzetes arcvonásokat, s újra feltolult benne a borzalmas emlék.

Végül, egy-egy másodpercnyi zordon és néma töprengés után, így szólt:

- Semmi kétség, ő az bizony!

- Él még? - kérdezte a fogadós.

Grimaud válasz helyett kigombolta a haldokló zubbonyát, hogy a szívét megtapintsa, miközben a fogadós is közelebb bátorkodott, de hirtelen egyszerre hőköltek hátra, a fogadós rémülten felordított, Grimaud falfehérre sápadt.

Markolatig döfött tőrt találtak a hóhér mellkasának bal felében.

- Fusson segítségért - mondta Grimaud -, én addig mellette maradok.

A fogadós tántorogva ment ki a szobából; felesége, már amikor az ura ordítását hallotta, hanyatt-homlok elrohant.

Íme, ez történt.

Láttuk, hogy egy cseppet sem a maga jószántából, sőt meglehetősen kényszeredetten járult a szerzetes a sebesülthöz, kit oly szokatlan módon kötöttek a lelkére. Lehetséges, igyekezett volna kereket oldani, ha lett volna rá lehetőség; azonban a két nemesifjú fenyegetései, hátrahagyott, nyilván utasításokkal ellátott kíséretük s végül a józan megfontolás is rávette a barátot, hogy különösebb vonakodást nem tanúsítva végigjátssza a gyóntató atya szerepét, és ha már bement a szobába, odalépett a sebesült ágyfőjéhez.

A hóhér azzal a gyors és átható pillantással fürkészte végig leendő gyóntatója arcát, mely a haldoklók sajátja, kiknek nincs veszteni való idejük; meglepetésében felkapta a fejét, s így szólt:

- Ilyen fiatal, atyám?

- Akik ilyen ruhát viselnek, azoknak nincs koruk - felelte ridegen a barát.

- Jaj, beszéljen velem szelídebben, atyám - mondta a sebesült -, utolsó perceimben jó barátra van szükségem.

- Nagyon szenved? - kérdezte a szerzetes.

- Nagyon; de a lelkem sokkal jobban, mint a testem.

- Lelkét meg fogjuk menteni - mondta a fiatalember -; de valóban a béthune-i hóhér maga, ahogy ezek itt mondják?

- Az, az, jobban mondva - felelte izgatottan a sebesült, bizonyosan attól tartván, hogy a hóhér szó meg találja fosztani a várva várt utolsó kenettől -, jobban mondva csak voltam, de már nem vagyok; tizenöt éve, hogy másnak engedtem át a mesterségemet. A kivégzéseken még részt veszek, de már nem sújtok, nem én!

- Tehát hivatala irtózattal tölti el?

A hóhér keserveset sóhajtott.

- Amíg csak a törvény nevében sújtottam - mondta -, hivatalomtól nyugodtan aludtam; de ama szörnyűséges éjszaka óta, mikor egy magántermészetű bosszúnak voltam az eszköze, s a pallost gyűlölettel emeltem Isten egy teremtményére, azóta...

A hóhér abbahagyta, és kétségbeesett arckifejezéssel rázta meg a fejét.

- Folytassa - biztatta a barát; lábtul ült a sebesült ágyához, s egyre jobban érdekelte ez a rendkívül furcsán kezdődő história.

- Jaj! - kiáltott fel a sebesült, a sokáig elfojtott s végre kitörő fájdalom minden erejével. - Jaj, pedig húsz évi becsületes munkával próbáltam elnyomni ezt a lelkifurdalást! A vérontók természetes vadságát levetkeztem; valahányszor szükség volt, bőrömet kockáztattam, hogy megmentsem a veszedelemben forgók életét; emberéleteket óvtam meg a világnak, cserében amazokért, kiket a világtól elvettem volt. Ez nem minden: a hivatásom gyakorlásával szerzett vagyont szétosztottam a szegények közt, buzgó templombajáró lettem, az emberek, akik addig kerültek, megszokták, hogy lássanak. Mind megbocsátottak, még szerettek is némelyek. De az Isten, azt hiszem, nem bocsátott meg nekem, mert e kivégzés emléke üldöz szüntelen, s mintha minden éjjel elém magasodnék annak az asszonynak a kísértete.

- Asszonynak! Tehát egy asszonyt gyilkolt meg? - kiáltott fel a barát.

- Hát maga is - sopánkodott a hóhér -, hát maga is ezt a szót használja, mely a fülembe sikolt: meggyilkolta! Vagyis hogy meggyilkoltam őt, s nem kivégeztem! Vagyis gyilkos vagyok, s nem ítéletvégrehajtó!

Nyögött egyet, a szemét behunyta.

A barát kétségkívül attól félt, hogy meghal, és nem mond többet, mert izgatottan biztatta:

- Folytassa! Még semmit sem tudok, de mihelyt befejezte a gyónását, Isten meg én ítélkezünk!

- Jaj, atyám - folytatta a hóhér, anélkül hogy a szemét kinyitotta volna, mintha attól félne, hogy kinyitván, valami rémítőt lát -, kiváltképp mikor éjszaka kell átkelnem valami folyón, szakad rám kétszeresen ez a leküzdhetetlen borzalom: ilyenkor úgy érzem, a kezem elnehezedik, mintha bárdom húzná le még mindig; s mintha a víz vérszínűre válnék, s a természet minden hangja, a fák zúgása, a hullámok csobogása csak azért egyesülne, hogy síró, kétségbeesett, borzalmas hangot formáljanak, mely ezt üvölti: "Teljesedjék be Isten ítélete!"

- Őrület - suttogta a barát, s most már ő is a fejét rázta.

A hóhér újra kinyitotta a szemét, hirtelen a fiatalember felé fordult, s megragadta a karját.

- Őrület - ismételte hóhér -, őrület, azt mondja? Jaj, nem, sajnos nem az, mert este történt, mert testét a vízbe dobtam, mert e négy szót, melyet lelkiismeretem folyton visszhangoz, e négy szót én magam ejtettem ki felfuvalkodottan: miután az emberi ítélkezés eszköze voltam, azt hittem, az isteni ítélkezésnek lettem eszköze.

- De halljuk, hogyan is történt? - kérdezte a barát.

- Este volt, egy ember jött hozzám, valami parancsot mutatott, s én követtem. Négy előkelő úr várt. Álarcosan vittek magukkal. Én mindig ellenkeztem és vonakodtam, ha jogtalannak éreztem a tőlem kért szolgálatot. Öt-hat mérföldet tehettünk meg, komoran, hallgatagon, jóformán egyetlen szót se váltva; végre valami kunyhó ablakán át egy nőt mutattak nekem, asztalra könyökölve, s azt mondták: "Ezt kell kivégezni."

- Szörnyűség! - mondta a barát. - És engedelmeskedett?

- Atyám, ez a nő szörnyeteg volt: azt mondták, megmérgezte második férjét, meg akarta gyilkolni sógorát, ki ott volt amaz urak között; nemrégiben mérgezett meg egy ifjú hölgyet, aki vetélytársa volt, s mielőtt Angliából eljött volna, mondották, ledöfette a király kegyencét.

- Buckinghamet? - hördült fel a barát.

- Igen, ez az, Buckinghamet!

- Tehát angol volt ez a nő?

- Nem, francia, de Angliába ment férjhez.

A barát elsápadt, homlokát megtörölte, felkelt s bereteszelte az ajtót. A hóhér azt hitte, otthagyta, s nyögve rogyott vissza az ágyára.

- Nem, nem, itt vagyok - mondta a barát, és izgatottan ült vissza mellé. - Folytassa! Kik voltak azok az urak?

- Az egyik idegen volt, angol, gondolom. A többiek négyen, franciák, s testőrruhát viseltek.

- Nevük? - kérdezte a barát.

- A nevüket nem tudom. Csak azt, hogy az a négy francia úr az angolt milordnak szólította.

- S az a nő szép volt?

- Fiatal és szép! Ó, igen, főképpen szép! Még most is látom, amint térden állva imádkozik előttem, hátranyaklott fővel. Azóta sem értettem meg soha, hogy tudtam leütni ezt a gyönyörű, sápadt fejet.

Mintha a baráton különös izgalom vett volna erőt. Minden tagja reszketett; láthatóan kérdezni szeretett volna valamit, de nem mert.

Végül, minden erejét összeszedve így szólt:

- S a nő neve?

- Nem tudom. Amint már mondtam, kétszer volt férjnél, úgy rémlik, egyszer Franciaországban, egyszer meg Angliában.

- És azt mondja, fiatal volt?

- Huszonöt éves.

- Szép?

- Elragadó.

- Szőke?

- Az.

- Nagy hajú, nemde? Haja a vállára omlott alá.

- Úgy van.

- S csodálatos kifejezésű szeme?

- Ha akarta. Jaj, jaj, bizony ő volt az!

- S különös édességű hangja?

- Honnan tudja?

A hóhér felkönyökölt az ágyon, s döbbent szemmel meredt a barátra, ki most már falfehér volt.

- És maga megölte! - sziszegte a barát. - Eszközéül szolgált azoknak a gyáváknak, kik megölni nem merték! Maga megölte azt az asszonyt?

- Sajnos - sóhajtotta a hóhér -, már mondtam, atyám, ez az asszony mennyei külseje mögött pokoli lelket leplezett, s amikor látom, amikor eszembe jut mindaz a kár, amit nekem magamnak is okozott...

- Magának? Magának ugyan mit okozhatott? Ki vele!

- Elcsábította s elveszejtette a bátyámat, aki pap volt; megszökött vele a klastromból.

- A bátyjával?

- Úgy van. Bátyám volt az első szeretője: bátyám halálának ő volt az oka! Jaj, atyám! Ne nézzen hát így reám! Hát bűnös vagyok én? Hát nem fog nekem megbocsátani?

- De, hogyne, megbocsátok, ha mindent elmond nekem!

- Jaj! - kiáltott fel a hóhér. - Mindent! Mindent! Mindent!

- Akkor feleljen! Ha a bátyját elcsábította... mert azt mondja, elcsábította, nemde?

- Azt.

- Ha halálát okozta... azt mondja, halálát okozta?

- Úgy van - hagyta rá a hóhér.

- Akkor tudnia kell a leánynevét!

- Jaj! Istenem! - sopánkodott a hóhér. - Édes Istenem! Úgy érzem, mindjárt meghalok. Feloldozást, atyám, feloldozást!

- Mondd meg a nevét! - ordított rá a barát. - S megadom.

- A neve... Úristen, irgalmazz nekem - rebegte a hóhér.

És sápadtan, remegve hanyatlott a párnájára, mint akinek csak egy-két perce lehet hátra.

- A nevét! - ismételte a barát ráhajolva, hogy kicsikarja tőle azt a nevet, melyet nem akart megmondani. - A nevét!... beszélj, vagy nincs feloldozás!

A haldokló láthatóan minden erejét összeszedte.

A barát szeme szikrát szórt.

- Anne de Beuil - suttogta a hóhér.

- Anne de Beuil! - sikoltotta a barát, miközben két karját az égre tárta. - Anne de Beuil! Csakugyan azt mondtad, Anne de Beuil?

- Azt, azt, ez volt a neve, s most pedig oldozzon fel, mert meghalok.

- Én, téged, feloldozzalak? - ordította a barát olyan hangon, hogy a haldokló haja égnek állt tőle. - Én, téged, feloldozzalak? Nem vagyok pap!

- Nem pap? - hördült fel a hóhér. - Akkor hát kicsoda maga?

- Mindjárt megtudod, te nyomorult!

- Jaj! Úristen! Úrjézus!

- John Francis de Winter vagyok!

- Nem ismerem magát! - hörögte a hóhér.

- Várj csak, várj, mindjárt megismersz: John Francis de Winter vagyok - mondta még egyszer -, és az az asszony...

- Nos hát, az az asszony?

- Az anyám volt!

A hóhér erre ordította azt a borzalmasat, melyet először hallottak.

- Jaj, bocsásson meg nekem, bocsásson meg! - rebegte. - Ha nem is Isten, de legalább a maga nevében! Ha nem is mint pap, legalább mint annak az asszonynak a fia!

- Neked megbocsátani?! - üvöltötte az álbarát. - Neked megbocsátani?! Isten megbocsát talán, de én soha!

- Irgalom! - mondta a hóhér, s kezét feléje nyújtotta.

- Nincs irgalom annak, kiben nem volt irgalom! Halj meg bűnbocsánatlan, kétségbeesve, halj meg s légy kárhozott!

És csuhájából tőrt rántott elő, s a mellébe döfte.

- Nesze - mondta -, ihol a bűnbocsánatom!

Ekkor hallották azt a második, gyengébb kiáltást, s utána sokáig azt a hörgést.

A hóhér, ki közben felemelkedett, hanyatt rogyott az ágyra. A barát pedig, anélkül hogy a tőrt a sebből kihúzta volna, az ablakhoz rohant, kinyitotta, leugrott a kiskert virágaira, beosont az istállóba, fogta öszvérét, kisurrant egy hátsó kapun, a közeli erdőcskéig kocogott, ott barátcsuháját ledobta, batyujából teljes lovagruhát vett elő, magára ölté, gyalogszerrel eljutott a legelső postaállomásig, lovat vásárolt, s lóhalálában folytatta útját Párizs felé.

Grimaud kettesben maradt a hóhérral; a fogadós segítségért rohant; az asszony imádkozott.

Kisvártatva a sebesült kinyitotta a szemét.

- Segítség! - rebegte. - Segítség! Jaj, Istenem, Istenem! Hát nincs a földön egyetlen jótét lélek, ki élni vagy halni segítsen?

S nagy kínlódva kapott a melléhez; keze beleütközött a tőr markolatába.

- Aha! - sóhajtotta, s látszott, hogy mindenre emlékszik.

Aztán keze visszahullott a combja mellé.

- Ne csüggedjen - mondta Grimaud -, elmentek segítségért.

- Ki maga? - kérdezte a sebesült, s Grimaud-ra szegezte határtalanul nagyra nyílt szemét.

- Régi ismerőse - mondta Grimaud.

- Maga?

A sebesült fel akarta idézni annak arcvonásait, aki ilyesmit mond neki.

- De hát mikor találkoztunk? - kérdezte.

- Húsz éve volt, egy éjszaka; gazdám Béthune-ben szedte fel magát, s Armentières-be hozta.

- Én is megismerem - mondta a hóhér -, egyik a négy inas közül.

- Úgy van.

- Honnan jön?

- Itt haladtam el; megálltam a fogadónál, hogy megpihentessem a lovam. Éppen elmondták, hogy a béthune-i hóhér van itt, sebesülten, amikor kettőt kiáltott. Az elsőre odarohantunk, a másodikra betörtük az ajtót.

- S a barát? - kérdezte a hóhér. - Látta a barátot?

- Miféle barátot?

- Aki velem ide bezárkózott.

- Már nem volt itt; úgy látszik, az ablakon át menekült. Hát ő szúrta le?

- Ő - mondta a hóhér.

Grimaud lendületet vett, hogy a nyomába vesse magát.

- Mit akar?

- Utána vetem magam!

- Isten ments!

- Miért?

- Bosszút állt, és jól tette. Most már, remélem, az Isten megbocsát nekem, mert elért a bűnhődés!

- Magyarázza meg szavait - mondta Grimaud.

- Az asszony, kit maga meg a gazdái megölettek velem...

- Milady?

- Úgy van, milady, csakugyan, maguk közt így emlegették... az anyja volt.

Grimaud megtántorodott, s üveges, majdnem bárgyú szemmel bámult a haldoklóra.

- Az anyja? - ismételte.

- Úgy van, az anyja.

- Tehát tudja ezt a titkot?

- Barátnak hittem, s gyónás közben elárultam neki.

- Szerencsétlen! - mondta rémülten Grimaud, s arcán verejték ütött ki a puszta gondolatra is, hogy micsoda következményekkel járhat ez a leleplezés. - Szerencsétlen! De senkit sem nevezett meg, remélem!?

- Egyetlen nevet sem mondtam, mert egyet sem ismerek, kivéve az anyja lánynevét, s erről a névről ismerte fel; de azt tudja, hogy nagybátyja ott volt a bírák között.

Ezzel kimerülten hanyatlott hátra. Grimaud segíteni akart rajta, s kezét kinyújtotta a tőr markolata felé.

- Ne nyúljon hozzám! - mondta a hóhér. - Ha kihúzzák a tőrt, meghalok.

Grimaud keze úgy maradt kinyújtva, majd hirtelen öklével a homlokára ütött:

- Jaj! De hisz ha ez az ember egyszer megtudja, kik a többiek, a gazdám elveszett!

- Siessen, siessen - lehelte a hóhér -, figyelmeztesse, ha még él; figyelmeztesse a gazdája barátait is; az én halálom, elhiheti, még nem a végkifejlete ennek a borzasztó kalandnak!

- Hová tartott az az ember?

- Párizs felé.

- Kik tartóztatták fel?

- Két ifjú nemes; a hadseregbe igyekeztek, s az egyiket, hallottam, amikor a társa szólította, Bragelonne vicomte-nak hívják.

- S ezek az ifjak hozták ide magának a barátot?

- Igen.

Grimaud az égre emelte tekintetét.

- Ez hát az Isten akarata volt? - kérdezte.

- Kétségkívül - mondta a hóhér.

- Akkor hát ez irtózatos! - sóhajtotta Grimaud. - Márpedig az az asszony megérdemelte a sorsát! Nemde, ez a véleménye?

- A halál pillanatában - mondta a hóhér - mások bűneit nagyon kicsiknek látja az ember a maga bűneihez képest.

Kimerülten hátrahanyatlott, s behunyta a szemét.

Grimaud ingadozott az irgalmasság között, melynek parancsa megtiltotta, hogy ezt az embert megsegítlen magára hagyja, s a félelem között, mely arra sarkallta, hogy rögtön induljon, s vigye meg a hírt La Fère grófnak, mikor is lármát hallott a folyosón, majd megpillantotta a fogadóst a seborvossal, kit végre megtalált valahol.

Több kíváncsiskodó jött mögöttük, vonzotta őket a szenzáció: a szokatlan esemény híre most kezdett terjedezni.

A seborvos odament a haldoklóhoz, aki most ájultnak látszott.

- Először ki kell húzni belőle a vasat - mondta jelentőségteljes fejcsóválás kíséretében.

Grimaud emlékezett a hóhér jóslatára, s elfordította a fejét.

A seborvos félrehúzta a zubbonyt, az inget meghasította s a mellet kitakarta.

A penge, amint már mondtuk, markolatig hatolt bele.

A seborvos a tőrt a markolat gömbjénél fogta meg; ahogy húzta, kijjebb-kijjebb, a sebesült egyre rémítőbben meresztette a szemét. Mihelyt a penge egészen kint volt a sebből, vörhenyes hab verte ki körös-körül a száját, s mikor egyet lélegzett, sebe nyílásán vérforrás buzgott elő: a haldokló most Grimaud-ra meredt rendkívüli kifejezéssel, fojtott hörgést hallatott, s rögtön kilehelte lelkét.

Grimaud ekkor felvette a tőrt, mely véresen hevert a szoba földjén s mindenkit borzalommal töltött el, intett a fogadósnak, hogy kövesse, megfizette költségeit gazdájához méltó bőséggel, és felült a lovára.

Először arra gondolt, hogy egyenest visszatér Párizsba, de eszébe jutott, hogy hosszas elmaradása Raoulnak nyugtalanságot okozna; tudta, hogy Raoul csak két mérföldnyire van most tőle, egy negyedóra alatt nála lehet, s az út oda-vissza meg az eset előadása legfeljebb egy órájába kerül: lovát vágtatásra fogta, s tíz perc múlva leszállt a Koronás Öszvér, az egyetlen mazingarbe-i fogadó előtt.

A fogadóssal váltott egy-két szóból megtudta, hogy megtalálta, akit keresett.

Raoul Guiche gróffal és a nevelővel asztalnál ült, de a délelőtti zordon kaland olyan szomorúságot hagyott mindkét fiatal homlokon, hogy Arminges úr vidámsága, ki hozzáedződvén a hasonló látványokhoz, náluk bölcsebb férfiú volt, sem tudta eloszlatni onnan.

Egyszer csak nyílt az ajtó, s Grimaud - sápadtan, porosan, még a boldogtalan sebesült vérétől mocskosan - betoppant.

- Grimaud, kedves Grimaud-m - örvendezett Raoul -, végre itt vagy! Engedelmet, uraim, nem szolgám, barátom!

S felpattant és elébe futott.

- Hogy van a gróf úr? - kérdezte. - Bánkódik-e egy cseppet miattam? Láttad-e őt, amióta elváltunk? Beszélj, de nekem is sok mondanivalóm van számodra! Bizony, három nap alatt számtalan kalandunk volt! De mi bajod? Miért vagy oly sápadt? Honnan ez a vér?

- Vér, vér, csakugyan! - mondta Guiche, s fölállt. - Megsebesült, barátom?

- Nem, uram - felelte Grimaud -, nem az én vérem.

- Hát kié? - kérdezte Raoul.

- Azé a szerencsétlené, akit a fogadóban hagytak, s aki a karjaim közt adta ki lelkét.

- A karjaid közt! Az az ember! De tudod-e, ki volt?

- Tudom.

- Hát ismerted?

- Ismertem.

- S meghalt?

- Meg.

A két fiú egymásra nézett.

- Mit csodálkoznak, uraim - szólalt meg Arminges úr -, ez a világ rendje, s ez alól a hóhér sem kivétel! Mihelyt a sebét megláttam, rosszat sejtettem, azonkívül, jól tudják, ő maga is számított rá, mert hiszen papot vagy valami barátot kért.

A barát szóra Grimaud falfehér lett.

- Gyerünk, üljünk asztalhoz - mondta Arminges, ki e korszak férfiai, s kivált ez életkor férfiai módján, nem tűrt meg érzelmességet terített asztalnál, két fogás között.

- Igen, uram, igaza van - mondta Raoul. - Nosza, Grimaud, teríttess magadnak, rendelj, követelőzz, s majd ha szusszantál egyet, beszélgetünk.

- Nem, uram - felelte Grimaud -, egy pillanatra sem pihenhetek, vissza kell fordulnom Párizsba!

- Hogyhogy vissza kell fordulnod Párizsba? Tévedsz, Olivain megy vissza; te pedig maradsz.

- Ellenkezőleg, Olivain marad itt, s én megyek vissza. Éppen azért jövök, hogy ezt közöljem.

- De mi okozta ezt a változást?

- Nem mondhatom meg.

- Magyarázd meg!

- Nem tudom megmagyarázni.

- Ejnye, miféle tréfa ez?

- Vicomte úr tudja, hogy nem szoktam tréfálni.

- Igen, de azt is tudom, hogy La Fère gróf azt mondta: mellettem maradsz, s Olivain visszamegy Párizsba. Követni fogom a gróf úr utasítását.

- Nem ebben a helyzetben, uram.

- Talán megtagadnád nekem az engedelmességet?

- Igen, uram, mert muszáj.

- Tehát ellenkezik?

- Tehát elmegyek; éljen boldogul, vicomte úr!

És Grimaud köszönt, az ajtó felé fordult, hogy kimenjen. Raoul dühösen s egyszersmind nyugtalanul utána rohant, s karjánál fogva visszarántotta.

- Grimaud! - kiáltott rá. - Maradjon, akarom!

- Akkor hát azt akarja - mondta Grimaud -, hogy hagyjam La Fère grófot megölni!

Grimaud köszönt, s indulni készült.

- Grimaud, barátom - mondta Raoul -, nem mehet el így, nem hagyhat engem ilyen nyugtalanságban. Grimaud, beszélj, beszélj, az Istenre kérlek!

Grimaud tántorogva rogyott egy karszékbe.

- Csak egyet mondhatok, uram, mert a titok, melyért faggat, nem az én titkom. Ugye, találkoztak egy baráttal?

- Találkoztunk.

A két ifjú rémülten nézett egymásra.

- S a sebesülthöz vezették?

- Úgy van.

- Akkor hát volt idejük alaposan szemügyre venni.

- Volt.

- S talán, ha valamikor még találkoznának vele, megismernék?

- Én meg, esküszöm - jelentette ki Raoul.

- Én is - mondta Guiche is.

- Nos hát, ha valaha találkoznak vele - mondta Grimaud -, legyen az bárhol, országúton, utcán, templomban, egyszóval akárhol, tiporják el irgalom nélkül, mint egy viperát, áspiskígyót vagy baziliszkuszt! Tiporják, tiporják, s csak akkor hagyják ott, mikor kimúlt; öt ember élete forog kockán, amíg ez él!

Egyetlen szóval sem búcsúzott, hanem a hallgatóiban keltett megdöbbenést és rémületet kihasználva, kirohant a helyiségből.

- Nos hát, gróf - fordult Raoul Guiche-hez -, nem mondtam, hogy ez a barát csúszómászó benyomását tette rám?

Néhány pillanat múlva vágtató ló dobogása hallatszott az útról. Raoul az ablakhoz rohant.

Grimaud most indult vissza Párizsba.

Raoult kalaplengetve üdvözölte, s hamarosan eltűnt az út hajlatában.

Útközben Grimaud-t két dolog foglalkoztatta: először is az, hogy lova, ha így hajszolja, tíz mérföldig sem jut el. Másodszor az, hogy nem volt pénze.

De Grimaud-nak annál termékenyebb volt a képzelete, mennél kevesebbet beszélt.

Az első postaállomáson eladta a lovát, s a kapott pénzen postakocsira ült.

Raoult komor tűnődéséből a fogadós riasztotta fel; hanyatt-homlok toppant a szobába, melyben az imént leírt jelenet végbement, s ezt kiáltotta:

- A spanyolok! A spanyolok!

Ez a kiáltás elég komoly volt ahhoz, hogy minden másfajta gondot kiszorítson. Az ifjak csak éppen egy-két kérdést tettek fel, s megtudták, hogy az ellenség valóban Houdain és Béthune felé nyomult elő.

Mialatt Arminges úr intézkedett, hogy a pihenő lovakat útra készítsék, a két ifjú felment a ház legmagasabban levő ablakához, mely uralkodott az egész táj fölött, s láttak, hogy Marsin és Lens felől csakugyan nagyszámú gyalogság és lovasság bontakozik elő. Ez már nemcsak holmi portyázó martalóccsapat volt, hanem egy egész hadsereg.

Nem volt más megoldás, mint az, hogy Arminges úr bölcs utasításait követve visszavonuljanak.

Az ifjak lerohantak a lépcsőn. Arminges úr már nyeregben volt. Az ő két lovukat Olivain tartotta készen, Guiche szolgái pedig nagy gonddal vigyáztak a spanyol fogolyra, kit is egy vásárolt lovacskára ültettek. Legfőbb elővigyázatosságként a kezét összekötözték.

A kis csapat elporoszkált Cambrin felé, azt hívén, ott találják a herceget; de már este tíz óta nem volt ott, visszahúzódott La Bassée-ba,^[70] mert valami hamis hír azt tudatta vele, hogy az ellenség Estaire-nél készül átkelni a Lys folyón.

A herceg felült a hamis hírnek, valóban kivonta csapatait Béthune-ből, minden erejét Vielle-Chapelle és La Ventie közé összpontosította, ő maga pedig, miután Grammont marsallal felderítő utat tett minden vonalban, éppen visszatért, asztalhoz ült és kérdezgetni kezdte a tiszteket értesüléseik felől, melyek szerzésével megbízta őket; de hitelképes hírt egyik se hozott. Az ellenséges hadsereg két nap óta úgy eltűnt, mint a kámfor.

Nos, soha ellenséges hadsereg nincs oly közel, s következésképp nem oly veszedelmes, mint mikor nyomtalanul eltűnik. A herceg tehát szokása ellenére rosszkedvű és gondterhes volt, mikor egy szolgálatos tiszt lépett be, s jelentette Grammont marsallnak, hogy valaki beszélni óhajt vele.

Grammont marsall csak úgy, a tekintetével kérte a herceg beleegyezését és kiment.

A herceg utánanézett, s szeme az ajtóra szegeződött, lévén, hogy senki se mert mukkanni, nehogy megzavarja töprengésében.

Hirtelen tompa moraj hallatszott; a herceg izgatottan felugrott, s kezét kinyújtotta abba az irányba, ahonnan jött a moraj. Ezt a morajt jól ismerték: ágyúdörgés volt.

Mindenki felkelt, akárcsak ő.

Ebben a pillanatban nyílt az ajtó.

- Fenséges uram - mondta Grammont marsall örömrepesve -, megengedik-e, hogy a fiam, Guiche gróf, és útitársa, Bragelonne vicomte hírekkel szolgáljanak az ellenségről, melyet mi csak keresünk, de amelyre ők találtak rá?!

- Hogy megengedem-e? - mondta a herceg izgatottan. - Nemcsak hogy megengedem, de kívánom. Jöjjenek be.

A marsall betessékelte az ifjakat; egyszerre a herceg előtt találták magukat.

- Beszéljenek, uraim - mondta a herceg, s üdvözölte őket -, előbb csak beszéljenek, a formaságokat későbbre hagyjuk. A legsürgősebb most mindnyájunknak az, hogy megtudjuk, hol az ellenség, és mit csinál.

A szólás, természetesen, Guiche grófot illette; nemcsak mert ő volt az idősebb, hanem mert az apja a hercegnek már bemutatta. Egyébként is a herceget már régóta ismerte, Raoul viszont most látta először.

Elmondta hát a hercegnek, amit a mazingarbe-i fogadóban láttak.

Ezalatt Raoul le nem vette a szemét e fiatal s a rocroi-i, fribourg-i és nördlingeni csata révén már oly nagy hírű hadvezérről.

Bourbon Lajos, Condé herceg, kit apja, Bourbon Henrik halála óta a kor szokása szerint röviden Hercegúrnak neveztek, alig huszonhat-huszonhét éves fiatalember volt, sastekintetű, agl' occhi grifani, amint Dante mondja, horgas orrú, hosszú, csigásan leomló hajú, közepes, de arányos termetű, s a nagy hadvezér minden képességével, vagyis biztos felismeréssel, gyors elhatározással, mesébe illő bátorsággal megáldva; mindez azonban nem akadályozta, hogy ugyanakkor divatfi és szellemi ember legyen, oly mértékben, hogy a hadviselés módjában új meglátásaival keltett forradalmon kívül Párizsban is forradalmat csinált az udvarbeli ifjú uracsok között, kiknek természetes vezérük volt, s kiket, a régi udvarnak Bassompierre-t, Bellegarde-ot és Angoulème hercegét követő divatfiaival szemben, úrficskáknak neveztek.

Guiche gróf első szavára, s az ágyúdörgés irányából, a herceg mindent megértett. Az ellenség bizonyára Saint-Venant-nál kelt át a Lys folyón, és Lens ellen vonult, kétségkívül azzal a szándékkal, hogy bevegye ezt a várost, s a francia hadsereget elválassza Franciaországtól. Egy-egy idehallszó ágyúdörgés, melynek moraja időnként túlharsogta a többit, a spanyol és lotharingiai ágyúknak válaszolgató nehéz mozsaraktól származott.

De milyen erősségű volt ez a sereg? Holmi egyszerű, megtévesztésül szolgáló alakulat csupán, vagy maga a főhadsereg?

Ez volt a herceg utolsó kérdése; Guiche azonban erre képtelen volt válaszolni.

Márpedig, ez lévén a legfontosabb, természetes, hogy kiváltképpen erre szeretett volna a herceg tüzetes, szabatos, megbízható választ kapni.

Ekkor Raoul, leküzdvén egészen természetes bátortalanságát, mely elfogta a herceg színe előtt, közelebb lépett hozzá, s így szólt;

- Megengedi, fenség, hogy néhány szót kockáztassak, melyek talán eloszlatják kételyeit?

A herceg odafordult, s mintha az ifjút felmérte volna egyetlen tekintetével; s látván, hogy egy tizenöt éves forma gyerek, elmosolyodott.

- Hogyne, uram, beszéljen - mondta, s rövid, pattogó szavait szelídebbre fogta, mintha valamilyen nőhöz intézte volna őket.

- Fenséges uram - mondta Raoul elpirulva -, kivallathatja a spanyol foglyot!

- Spanyol foglyot ejtettek? - csodálkozott a herceg.

- Igenis, fenség.

- Az ám - felelte Guiche -, meg is feledkeztem róla.

- Természetes dolog - mondta Raoul mosolyogva -, hisz maga ejtette foglyul.

Az öreg marsall a vicomte felé fordult, a fiának szóló dicséretet megköszönvén, a herceg pedig közben rendelkezett.

- A fiatalembernek igaza van! Hozzák ide azt a foglyot!

Addig is a herceg félrevonta Guiche-t, s kifaggatta, hogy s mint fogták el a spanyolt, majd megkérdezte, ki ez a gyermekember.

- Uram - fordult most a herceg újra Raoulhoz -, megtudtam, levelet hozott a nénémtől, Longueville-nétől, de úgy látom, inkább maga kíván jó tanácsaival beajánlkozni hozzám!

- Nem akartam megzavarni fenségedet a gróf úrral kezdett fontos beszélgetésben - mondta Raoul elpirulva. - De itt a levél.

- Jól van, majd átadja később. Ihol a fogoly, ez most sürgősebb.

Csakugyan, hozták a martalócot. Amolyan zsoldos volt, amilyenek sűrűn akadtak még abban a korban, s vérüket bárkinek áruba bocsátották, akinek kellett, s úgy öregedtek meg hamisságban, garázdaságban. Amióta elfogták, meg se mukkant, hogy még elfogói maguk sem tudták, miféle nemzetbeli.

A herceg kimondhatatlan bizalmatlan szemmel mérte végig.

- Milyen nemzet fia vagy? - kérdezte.

A fogoly néhány szóval felelt, valami idegen nyelven.

- Vagy úgy, mintha spanyol volna. Grammont, tud-e spanyolul?

- Én bizony vajmi keveset.

- No, én meg egy mukkot se - mondta a herceg nevetve. - Uraim - fordult a környezetében levőkhöz -, van-e valaki az urak közt, aki tud spanyolul és tolmácsul szolgálhat?

- Én, fenség - jelentkezett Raoul.

- Ó, maga tud spanyolul?

- Tudok annyit, gondolom, hogy ezúttal teljesítsem fenséged parancsait.

Ezalatt a fogoly végig közönyös maradt, mintha fogalma se lett volna, miről is van szó.

- Őfensége azt kérdezteti, miféle nemzetbeli - fordult hozzá az ifjú a legszebb kasztíliai spanyolsággal.

- Ich bin ein Deutscher^[71] - felelte a fogoly.

- Mi az ördögöt mond? - kérdezte a herceg. - Ez már megint miféle karattyolás?

- Azt mondja, hogy német, fenség - felelte Raoul -, ebben azonban kételkedem, mert hangsúlya gyatra s kiejtése hibás.

- Hát németül is tud? - kérdezte a herceg.

- Tudok, fenség - felelte Raoul.

- Eléggé ahhoz, hogy ezen a nyelven kérdezze ki?

- Igenis, fenség.

- Akkor hát kérdezze!

Raoul hozzáfogott a vallatáshoz, s a tények hamarosan igazolták a véleményét. A fogoly értette, vagy úgy tett, mintha értené, mit mond neki, viszont Raoul nemigen értette flamand és elzászi nyelvből kevert válaszát. Mindazonáltal Raoul a fogoly minden igyekezete ellenére, hogy kibújjék a szabályos vallatás alól, felismerte a fickó természetes akcentusát.

- Non siete spagnuolo - olvasta fejére -, non siete tedesco, siete italiano!^[72]

A fogoly hátrahőkölt s ajkát harapdálta.

- Ohó, ezt magam is megértem - mondta a herceg -, s ha már olasz a fickó, magam folytatom a vallatást. Köszönöm, vicomte folytatta nevetve -, s kinevezem e perctől fogva tolmácsomnak!

A fogoly azonban olaszul sem volt hajlandóbb beszélni, mint a többi nyelven; abban mesterkedett, hogy kijátssza a kérdéseket. De nem is tudott semmit, sem az ellenség számát, sem a parancsnokok nevét, sem a hadmozdulatok célját.

- Jól van - mondta a herceg, aki megértette e tudatlanság okát -, ezt az embert rablógyilkosság közben fogták el; ha beszél, megmenthette volna életét, de nem akar beszélni, hát vigyétek és lőjétek agyon!

A fogoly elsápadt, a két katona, aki hozta volt, kétfelől karon ragadta, s elindult vele az ajtó felé, miközben a Hercegúr Grammont marsallhoz fordulva mintha már el is felejtette volna az imént adott parancsot...

A küszöbhöz érve a fogoly megállt; a katonák, csak a paranccsal törődve, tovább akarták kényszeríteni.

- Egy pillanat! - szólalt meg a fogoly franciául. - Kész vagyok beszélni, fenség!

- Úgy, úgy! - mondta a herceg nevetve. - Tudván tudtam, hogy ide fogunk kilyukadni! Csodálatos módszerem van rá, hogy megoldjam a nyelveket; ifjak, hasznosítsák majd abban az időben, mikor maguk is parancsnokolni fognak!

- De azzal a feltétellel - folytatta a fogoly -, ha fenséged megesküszik, hogy életemet meghagyja!

- Nemesi becsületemre - mondta a herceg.

- Akkor hát kérdezzen!

- Hol kelt át a sereg a Lysen?

- Saint-Venant és Aire között.

- Kik a vezérei?

- Fuensaldaña gróf^[73], Beck generális s a főherceg személyesen.

- S hány emberük van?

- Tizennyolcezer emberük, meg harminchat ágyújuk.

- S merre tartanak?

- Lensnak.

- Látják, uraim - fordult a herceg diadalmas arccal Grammont marsall s a többi tiszt felé.

- Valóban, fenséged mindent előre kiszámított - mondta a marsall -, amit emberi elme csak előre láthatott!

- Hívják vissza Le Plessist, Bellièvre-t, Villequier-t és Erlacot - mondta a herceg -, hívjanak vissza valamennyi Lysen inneni csapatot; a csapatok készüljenek fel, hogy ma éjszaka menetelni fognak: holnap, több, mint valószínű, megtámadjuk az ellenséget!

- De fenség - mondta Grammont marsall -, gondolja meg, hogy ha össze is szedjük minden rendelkezésre álló emberünket, akkor is alig ütjük meg a tizenháromezret!

- Marsall úr - mondta a herceg a rá jellemző csodálatos tekintettel -, kis hadsereggel nyer meg az ember nagy ütközeteket!

Aztán a fogoly felé fordult.

- Vigyék el ezt az embert, s gondosan vigyázzanak rá. Élete a most közölt adatoktól függ: ha igazak, szabadon eresztjük; ha hamisak, lőjék agyon!

A foglyot elvitték.

- Guiche gróf - folytatta a herceg -, rég nem látta atyjaurát, maradjon vele. Uram - folytatta Raoulhoz fordulva -, ha nem nagyon fáradt, kövessen!

- A világ végére is, fenség! - jelentette ki Raoul, mert az ifjú hadvezér iránt, kit méltónak tartott a hírnévre, valami ismeretlen lelkesedést érzett.

A herceg mosolygott; megvetette a hízelgőket, de a lelkeseket megbecsülte.

- Nos, uram - mondta Raoulnak -, bevált a tanácskozásban! Ezt már tapasztaltam. Holnap meglátjuk, mit ér a tettek mezején!

- És nekem, fenség - kérdezte a marsall -, mi lesz a teendőm?

- Itt marad, hogy fogadja a csapatokat; vagy visszajövök, s magam keresem meg őket, vagy futárral kéretem, hogy vezesse őket hozzám. Húsz jó lovú testőrt kérek kíséretül, semmi mást.

- Nagyon kevés - mondta a marsall.

- Elég - mondta a herceg. - Jó lova van, Bragelonne úr?

- Az én lovamat megölték ma reggel, fenség, s átmenetileg a csatlósomét használom.

- Válassza ki és kérje el az istállómból, amelyik tetszik. Semmi álszemérmesség, vigye el bátran, amelyik a legjobban megtetszik. Szüksége lehet rá, talán már ma este, de holnap bizonyosan!

Raoul nem mondatta kétszer; tudta, hogy a feljebbvaló iránt, kivált ha herceg, az a legfőbb udvariasság, ha késedelem s gondolkodás nélkül engedelmeskedik az ember; lement az istállóba, kiválasztott egy andalúziai pejt, maga nyergelte, szerszámozta fel, mert Athos a lelkére kötötte, hogy veszedelem közeledtén legfontosabb teendőit ne bízza senkire, s visszament a herceghez, ki épp akkor szállt nyeregbe.

- Most pedig, uram - mondta Raoulnak -, ideadná azt a nekem hozott levelet?

Raoul átnyújtotta Longueville-né levelét.

- Tartózkodjék mellettem - mondta a herceg.

A herceg sarkantyúba kapta a lovát, a gyeplőt a nyereggombba akasztotta, mint rendesen, ha szabaddá akarta tenni a kezét, felbontotta Longueville-né levelét, és nyargalva indult el a lensi úton, oldalán Raoul, s kicsiny kísérete a nyomában; közben pedig a futárok, kiknek össze kellett hívniuk a csapatokat, lóhalálában vágtattak el különféle irányokban.

A herceg nyargaltában olvasott.

- Uram - mondta nemsokára -, csupa jót írnak magáról. Csak annyit mondhatok, hogy már abból a kevésből is, amit láttam és hallottam, én még több jót gondolok, mint amennyit írnak.

Raoul meghajolt.

Közben, ahogy a kis csapat Lenshoz közeledett, az ágyúdörgés minden lépésre erősebben hallatszott. A herceg ragadozó madár tekintettel meredt a zaj felé. Azt hitte volna az ember, képes áthatolni a fák sűrű függönyén, mely előtte terült és a horizontot határolta.

Időnként a herceg orrcimpája úgy kitágult, mintha sietős lett volna neki, hogy puskaport szagoljon, s úgy fújtatott, akár a lova.

Az ágyúdörgés végül oly közelről hallatszott, hogy nyilvánvaló volt: legfeljebb egy mérföldnyire lehetnek a csatatértől. Csakugyan, az útkanyarban megpillantották Auney falucskát.

A parasztok nagy riadalomban voltak; a spanyolok kegyetlenségének híre elterjedt, s mindenkit rémülettel töltött el; a nők már elmenekültek, ahogy tudtak, Vitry felé; néhány férfi maradt ott magában.

A herceg láttára hozzárohantak; valamelyikük felismerte.

- Jaj, fenséges úr! - mondta. - Ugye azért jő, hogy ezeket a spanyol zsiványokat s lotharing latrokat elkergesse?

- Azért - mondta a herceg -, ha vezetőmül ajánlkozol.

- Örömest, fenség, hova parancsolja vezetnem?

- Valami magaslatra, ahonnan beláthatnám Lenst és környékét!

- Akkor megvan, amit keres, uram.

- Rád bízhatom magam? Jó francia vagy?

- Rocroi-i obsitos vagyok, fenség.

- Fogd - mondta a herceg, s nekiadta erszényét -, ezt Rocroi-ért kapod. Most pedig akarsz-e lovat, vagy inkább gyalog jönnél?

- Gyalog, fenség, gyalog, mindig a gyalogságnál szolgáltam. Különben is, olyan helyeken fogom vezetni, ahol bizony fenségednek is le kell szállnia.

- Gyerünk hát - mondta a herceg -, s ne pazaroljuk az időt.

A paraszt futva indult el a herceg lova előtt; majd száz lépésre a falutól egy kis völgyben elvesző útra fordult, így mentek vagy fél mérföldön át, lombsátor alatt, eközben az ágyúlövések oly közelről hallatszottak, hogy minden dördülés után azt hitték, hallani fogják a golyó süvöltését. Végre rábukkantak az ösvényre, mely meredeken kaptatott a hegy oldalára. A paraszt nekivágott, s kérte a herceget, hogy menjen utána. A herceg leszállt, egyik hadsegédének és Raoulnak megparancsolta, kövessék, a többieknek pedig, hogy várjanak parancsaira, s maradjanak éber őrködésben; majd kaptatni kezdett a paraszt nyomában.

Tíz perc múlva egy várromhoz értek; a romok egy dombtetőt koronáztak, melyről be lehetett látni az egész környéket. Alig negyed mérföldnyire ott látszott Lens élethalálharcban, s Lens előtt: az egész ellenséges hadsereg.

A herceg egyetlen pillantással becirkalmazta a szeme előtt terülő síkságot Lens és Vimy között, s egyetlen másodperc alatt végigpergett agyában az a haditerv, mely másnap másodszor fogja megmenteni Franciaországot az inváziótól. Elővett egy ceruzát, kiszakított egy lapot a noteszából, s ezt írta:

Kedves marsallom,

Lens egy órán belül az ellenség kezére kerül. Jöjjön utánam: hozza magával az egész sereget. Vendinban leszek, hogy ott állítsam seregem csatasorba. Holnap visszafoglaljuk Lenst, s az ellenséget megverjük.

Aztán hátrafordult Raoulhoz.

- Induljon - mondta - lóhalálában, s adja át e levelet Grammont marsallnak.

Raoul meghajolt, átvette a papírdarabot, gyorsan leereszkedett a hegyről, nyeregbe lendült s elvágtatott.

Egy negyedóra múlva a marsall előtt állt.

A csapatok egy része már megérkezett, a többit minden pillanatban várták.

Grammont marsall élére állt az egész rendelkezésére álló gyalogságnak és lovasságnak, s elindult Vendin felé, Châtillon herceget hagyván hátra, hogy a többit megvárja s utána vigye.

Az egész tüzérség is menetkészen állott, s rögtön felkerekedett.

Este hat óra volt, mikor a marsall a kijelölt helyre ért. A herceg várta. Ahogyan előre látta, Lens, alighogy Raoul elindult a levéllel, az ellenség kezére került. Ezt az eseményt egyébként az ágyúzás megszűnése is jelentette.

Várták az éjszakát. Ahogy sötétedett, úgy érkeztek mind sűrűbben a herceg küldte csapatok. Parancsot kaptak, hogy egyikük se doboltasson, se ne trombitáltasson.

Kilenc órára öreg este lett. De a síkságon derengett még az alkonyat maradéka. Csendesen felkerekedtek, a herceg vezette az oszlopot.

Aunay-n túljutva a sereg megpillantotta Lenst; két vagy három ház lánggal égett, s valami tompa moraj, mely a rohammal elfoglalt város haláltusáját jelezte, elhatolt a katonákig.

A herceg mindenkinek kijelölte a helyét: Grammont marsallnak a balszárnyat kell tartania, Méricourt-ra támaszkodva; Châtillon herceg alkotta a derékhadat; végül ő maga a jobbszárnnyal Aunay előtt maradt.

A másnapi csatarendnek azonosnak kellett lennie az este megállapított felállással. Felébredve ki-ki azon a helyen találja magát, ahol majd megkezdi a hadmozdulatokat.

A helyezkedést a legnagyobb csendben s a legnagyobb tüzetességgel hajtották végre. Tíz órakor mindenki a helyén volt, fél tizenegykor a herceg benyargalta a vonalakat, s kiadta a másnapi parancsot.

Mindenekelőtt három dolgot kötött alvezérei lelkére, kiknek felelniük kellett érte, hogy a katonák lelkiismeretesen tudomásul veszik. Először, hogy a különböző csapatok jól lássák egymás felvonulását, s így a lovasság s a gyalogság egy vonalban maradjon, s tartsák meg az egymás közti távolságot.

Másodszor, hogy támadásra lépésben menjenek.

Harmadszor, hagyják, hogy elsőnek az ellenség lőjön.

A herceg Guiche grófot átadta az apjának, Bragelonne-t maga mellett tartotta; de a két fiú engedélyt kért, hogy az éjszakát együtt tölthesse, amit meg is engedtek nekik.

A marsallé mellett állították fel sátrukat. Noha fárasztó napjuk volt, alvásra egyikük sem gondolt.

Egyébként az ütközet előestje komoly és jelentős dolog még az öreg katonáknak is; s még inkább az a két ifjúnak, kik először látják e borzalmas színjátékot.

Az ütközet előestjén ezer dologra gondol az ember, amiről addig megfeledkezett, s ami most hirtelen felmerül. A csata előestjén közömbös ismerősök jó barátokká, jó barátok testvérekké válnak.

Magától értetődik, hogy ha valami gyöngédebb érzelem rejlik szívük mélyén, ez az érzelem természetesen a rajongás legeslegmagasabb fokát éri el.

Alkalmasint mindkét ifjú szívében rejlett ilyen érzelem, mert rövidesen a sátor más-más végébe ültek, s írni kezdtek a térdükön.

Hosszú levelek voltak, a négy oldalt egymás után lepték el a finom és sűrű betűk. A két ifjú időnként mosolyogva nézett össze. Szó nélkül is megértették egymást; e két finom és megnyerő alkat arra teremtetett, hogy beszéd nélkül is társalogjon.

Mikor levelüket befejezték, egyiket is, másikat is kettős borítékba tették, hogy a címzett neve csak a külsőt felbontva legyen megtudható; aztán egymáshoz léptek, s mosolyogva levelet cseréltek.

- Ha valami baj érne - mondta Bragelonne.

- Ha megölnének - mondta Guiche.

- Legyen nyugodt - mondták mindketten.

Aztán testvériesen megölelték egymást, köpenyükbe burkolóztak, s oly ifjúi és kellemes álomba merültek, mint a madarak, a virágok s a gyermekek.

Az egykori testőrtársak második találkozása nem volt oly szertartásos, sem oly veszedelmes, mint az első. Athos, mindig fölényes eszével, úgy döntött, hogy az összejövetel legközelebbi és legtökéletesebb központja a fehér asztal legyen; ezért, amikor barátai, előkelőségétől és józanságától tartva, még csak emlegetni se merték a Fenyőtobozban vagy Kálomistában elköltött hajdani jó ebédeket, elsőként indítványozta, hogy valami jól megrakott asztal mellett találkozzanak, s ki-ki oldódjék fel fenntartás nélkül, jellemének és szokásainak megfelelően, amely feloldozásnak és egyetértésnek köszönhették annak idején, hogy az "elválhatatlanok"-nak nevezték őket.

Az indítvány mindegyiküknek tetszett, kivált D'Artagnannak, ki égett a vágytól, hogy újra megtalálja ifjúkoruk jóízű és vidám eszmecseréit; mert eleven és derűs szelleme már régóta csak elégtelen táplálékot talált, hitvány abrakot, amint ő maga mondogatta. Porthost bárósága küszöbén felvetette az öröm, hogy Athos és Aramis mellett alkalma lesz most tanulmányozni az előkelő emberek hanghordozását, modorát. Aramis a Palais-Royalról akart híreket hallani Porthostól és D'Artagnantól, s magának minden alkalomra biztosítani e két áldozatos jó barátot, kik oly fürge és győzhetetlen karddal támogatták összekoccanásaiban annak idején.

Ami Athost illeti, ő volt az egyetlen, kinek mi kapni- vagy várnivalója sem volt a többitől, s csak az egyszerű nagyság s a tiszta barátság érzése hatotta át.

Megállapodtak tehát, hogy ki-ki pontosan megadja címét, s hogy bármelyikük szükségét érzi, hívására összeülnek a Monnaie utcai Remetelak nevű híres vendéglőben. Az első találkozást következő szerdára, pontban este nyolcra tűzték ki.

S valóban, a négy jó barát, a jelzett időben, ki-ki más-más irányból, pontosan megérkezett. Porthosnak egy új lovat kellett kipróbálnia, D'Artagnan a Louvre-beli őrségéről érkezett, Aramis, egy nőt, egyik gyámolítottját látogatta meg a városnegyedében, Athosnak pedig, aki a közeli Guénégaud utcában rendezte be lakását, szinte kettőt sem kellett lépnie. Meglepődtek hát, hogy a Remetelak kapujában találkoznak össze, Athos a Pont-Neuf felől bukkanván fel, Porthos a Roule utcából, D'Artagnan a Fossés-Saint-Germain-l'Auxerrois, Aramis a Béthisy utcából érkezve.

A társalgás a négy cimbora között, éppen a tüntető szívélyesség következtében, egy kissé erőltetett volt, s maga a vacsora is egyfajta merevséggel kezdődött. Látszott, hogy D'Artagnan erőlteti a kacagást, Athos az ivást, Aramis a beszélést, Porthos a hallgatást. Athos észrevette a zavart, és gyorsan orvoslandó, négy üveg pezsgőt rendelt oda.

A szokott nyugalommal adott parancsra a gascogne-i képe láthatóan felderült, és sugárzott a Porthos homloka.

Aramis elképedt. Nemcsak úgy tudta, hogy Athos bornemissza lett, hanem hogy a boritaltól valósággal irtózik is.

Csodálkozása kétszeresre nőtt, mikor látta, hogy Athos színültig tölti poharát, s a régi lendülettel hajtja fel. Erre D'Artagnan is töltött magának, s rögtön ki is itta; Porthos Aramisszal koccintott. A négy palack pillanatok alatt kiürült. A vendégek, mondhatta volna valaki, siettek szakítani minden hátsó gondolatukkal.

A pompás ital az utolsó felleget is eloszlatta, mely tán lelkük mélyén meghúzódhatott. Megoldódott a nyelvük, s mind a négyen hangosan beszéltek, egymás szavába vágva, meg sem várva, hogy a másik befejezze, s hamarosan ki-ki kedvelt helyzetébe zökkent az asztalnál. Aramis, hallatlan dolog, nemsokára kipattintotta ujjasa két kapcsát; Porthos, ezt látván, mentéje minden kapcsát kioldta.

A csaták, a hosszú lovaglások, a kapott s adott csapások voltak a társalgás első tárgyai. Aztán rátértek a néma küzdelemre, melyet az ellen vívtak, kit addigra, "nagy bíboros"-nak nevezték.

- Biz' isten - mondta nevetve Aramis - épp elég dicsérettel adóztunk a holtaknak, hadd dicsérjük egy cseppet az élőket most már! Mazarint szeretném egy kicsit emlegetni. Szabad?

- Bármikor - hahotázott D'Artagnan -; hadd halljuk hát a történetét! Ha jó, meg is tapsolom.

- Egy hatalmas herceget - kezdte Aramis -, akivel szövetkezni akart, felkért Mazarin, küldje el neki pontokba foglalt feltételeit, melyek alapján felveheti vele az érintkezést. A herceg, némileg viszolyogván a tárgyalástól egy ilyen gézengúzzal, kelletlenül megcsinálta a listát s elküldte. A pontok közt három sehogy se tetszett Mazarinnak; javaslatot tett a hercegnek, mondjon le róluk tízezer tallérért.

- Tyűha! - kiáltott fel a három cimbora - ez nem is nagy ár, s attól sem kellett félnie, hogy szaván fogják. Mit tett a herceg?

- A herceg azonnal ötvenezer frankot küldött Mazarinnak, megkérvén, többet ne irkáljon neki, s még külön húszezret is ígért, ha megfogadja, hogy nem is szól hozzá többé.

- S mit tett Mazarin?

- Megsértődött? - kérdezte Athos.

- Megbotoztatta a futárt? - kérdezte Porthos.

- Elfogadta a summát? - így D'Artagnan.

- Eltalálta, D'Artagnan - mondta Aramis.

S oly harsogó hahotára fakadtak, hogy a vendéglős feljött, s megkérdezte, nincs-e az uraknak valamire szükségük.

Azt hitte, összeverekedtek.

Végül lecsillapult a bruhaha.

- Lehet-e Beaufort-t megcsipkedni? - kérdezte D'Artagnan. - Nagy kedvem volna rá.

- Felőlem! - mondta Aramis, gyökeréig ismervén e finom és bátor gascogne-i szellemet, ki soha, egyetlen lépéssel sem hátrált semmiféle téren.

- S maga felől, Athos? - kérdezte Athost.

- Nemesi becsületemre mondom: jót kacagunk, ha mulatságos lesz - mondta Athos.

- Kezdem hát - mondta D'Artagnan. - Beaufort egy napon, a Hercegúr egy barátjával beszélgetvén, elmondta, hogy Mazarin s a parlament közti első viszályok idején egy alkalommal összekülönbözött Chavigny úrral, s látván, hogy az új bíboroshoz csatlakozott, ő, ki annyira a régi bíboros embere volt, alaposan leöklözte. Ez a barát, ki Beaufort-ról tudta, milyen gyors a keze, különösebben nem csodálkozott a dolgon, de azért futva indult a Hercegúrnak elmesélni. Az esetnek híre terjed, s íme, mindenki hátat fordít Chavignynak. Ez magyarázatot keres a hirtelen elhidegülésre: vonakodnak neki megmondani; végül valaki mégiscsak rászánja magát, s közli, hogy mindenki furcsállja, miért hagyta leöklözni magát Beaufort-tól, ha még oly herceg is.

"- Ki mondta, hogy a herceg engem leöklözött?" - kérdezte Chavigny.

"- Maga a herceg" - felelte az illető.

Elindulnak a hír forrása felé, s meg is találják azt a személyt, akinek Beaufort eldicsekedett, s az becsületére esküszik, hogy az igazat mondta, sőt megismétli s meg is erősíti a herceg szavait.

Chavigny e rágalomtól kétségbeesve, melyből mit sem ért, kijelenti barátainak: inkább meghal, semmint ezt a gyalázatot elviselje. Következésképp két megbízottját küldi a herceghez azzal, hogy kérdezzék meg, igaz-e, hogy azt mondta: leöklözte Chavignyt.

"- Mondtam, s megismétlem - felelte a herceg -, mert ez az igazság."

"- Fenség - mondja erre Chavigny egyik megbízottja -, engedje meg kijelentenem, hogy nemesemberre mért ütés éppúgy megalázza azt, aki adja, mint aki kapja; XIII. Lajos király nem tűrt meg nemesembert belső inasnak, hogy joga legyen elverni."

"- Rendben van - nézett nagyot Beaufort -, de ki kapott itt ütéseket, ki beszél verésről?"

"- De hisz nagyméltóságod állítja, hogy megverte..."

"- Kit?"

"- Chavigny urat!"

"- Én?"

"- Hát nem öklözte le Chavigny urat, vagy legalábbis nem ezt híreszteli?"

"- De igen."

"- Nos hát ő tagadja."

"- Ejnye, a mindenségit, oly alaposan leöklöztem bizony, hogy még minden szavam a fülembe cseng! - mondta Beaufort a jól ismert méltóságteljességgel. - Íme: - Kedves Chavigny, de nagy ökör maga, hogy segítséget nyújt a huncfut Mazarinnak!"

"- Vagy úgy, fenség! - kiáltott fel a másik megbízott. - Most már értem! Tehát leökrözte, ugye, ezt akarta mondani?"

"- Leökrözni vagy leöklözni, bánom is én - mondta a herceg -, hát nem egykutya? Micsoda szőrszálhasogatók a maguk szócsinálói!" - Jót kacagtak Beaufort herceg eme filológiai tévedésén, kinek hasonló nyelvbotlásai kezdtek közmondásossá válni, s megállapodtak, hogy ezeken a találkozásokon, örökre száműzvén a pártszellemet, D'Artagnan és Porthos kedvükre csipkedheti a hercegeket, feltéve, ha Athos és Aramis leöklözheti Mazarint.

- Bizony mondom, igazuk van, ha rosszat akarnak ennek a Mazarinnak, mert ami őt illeti, ő sem akar jót maguknak - mondta D'Artagnan.

- Csakugyan? - mondta Athos. - Ha tudom, hogy név szerint ismer a gazember, nevet változtatok, nehogy valaki azt higgye, hogy én is ismerem őt.

- Nem a nevük, hanem a tetteik szerint ismeri; tudja, hogy kiváltképp két nemesember segítette elő Beaufort szökését, s most buzgón keresteti őket, erről kezeskedem.

- Kivel?

- Velem.

- Hogyhogy magával?

- Bizony, ma reggel is értem küldött, s megkérdezte, van-e valami értesülésem.

- A két nemes felől?

- Úgy van.

- S mit felelt neki?

- Hogy még nincsen, de ma két olyan személlyel estebédezek, kiktől majd szerezhetek.

- Ezt felelte neki! - mondta Porthos, széles arcán kivirágzó kacagással. - Bravó! Athos, még most sem fél?

- Nem - mondta Athos -, nem a Mazarin nyomozása, amitől félek.

- Hát akkor mitől fél, nem mondaná meg nekem? - kérdezte Aramis.

- Semmitől sem, a jelenben, ez igaz.

- S a múltban? - kérdezte Porthos.

- Hej, a múltban, az más dolog - sóhajtotta Athos. - A múltban s a jövőben.

- Talán azt a kedves Raoul gyereket félti? - kérdezte Aramis.

- Ugyan - mondta D'Artagnan -, senkit sem ölnek meg már az első csatában!

- Sem a másodikban! - mondta Aramis.

- Sem a harmadikban - mondta Porthos. - De hát, ha meg is ölik az embert, visszajön mégis, íme, mi vagyunk erre a legjobb bizonyíték.

- Nem - mondta Athos -, nem Raoul miatt aggódom én, hisz remélem, nemesember módjára viselkedik, s ha elesik, akkor bátran fog meghalni. De, hogy mondjam csak, ha ez a szerencsétlenség érné...

Athos végigsimította sápadt homlokát.

- Nos? - kérdezte Aramis.

- Nos, én e szerencsétlenséget valamiféle bűnhődésnek tartanám.

- Jaj, jaj, tudom, mit akar mondani - jelentette ki D'Artagnan.

- Én is - mondta Aramis -, de nem szabad erre gondolni, Athos: ami elmúlt, elmúlt.

- Nem értem - mondta Porthos.

- Az armentières-i ügy - mondta egész halkan D'Artagnan.

- Az armentières-i ügy? - kérdezte Porthos.

- Milady...

- Vagy úgy! El is felejtettem - mondta Porthos.

Athos ránézett mély tüzű szemével.

- Elfelejtette, Porthos? - kérdezte.

- Biz' isten, el - mondta Porthos. - Rég történt az!

- Tehát egy cseppet sem nyomasztja lelkiismeretét?

- Biz' isten, nem! - mondta Porthos.

- S a magáét, Aramis?

- Hát eszembe jut néha - mondta Aramis -, mint olyan lelkiismereti ügy, mely jó alkalmat ad a vitatkozásra.

- És maga, D'Artagnan?

- Jómagam, bevallom, ha e szörnyűség felrémlik előttem, csak a szegény Bonacieux-né kihűlt testére emlékszem. Nem mondom, gyakran éreztem szánalmat az áldozat iránt, de a gyilkosáért lelkifurdalást: soha.

Athos kétkedő arckifejezéssel csóválta fejét.

- Arra gondoljon - mondta Aramis -, hogy ha hisz az isteni igazságszolgáltatásban, s annak a világ dolgaiban való részvételében: az a nő Isten akarata szerint bűnhődött. Az eszközei voltunk, semmi több.

- Hát a szabad akarat, Aramis?

- A bíró mit tesz? Neki is van szabad akarata, s mégis félelem nélkül ítélkezik. A hóhér mit tesz? Izmainak ura, s mégis lelkifurdalás nélkül csap le.

- A hóhér... - suttogta Athos.

S látszott, hogy valami emlék kínozza.

- Tudom, borzasztó - mondta D'Artagnan -, de ha arra gondolok, hogy angolokat, rochelle-ieket, spanyolokat, sőt még franciákat is öltünk, kik egyéb rosszat se tettek, mint célba vettek és elhibáztak, vagy összemérték a mienkkel a kardjukat, de nem volt kellőképp gyors a védésük: akkor a magam részéről e nő meggyilkolásáért, becsületemre, nem érzem bűnösnek magam!

- Én, Athos - mondta Porthos -, most, hogy eszembe juttatják, úgy látom a jelenetet, mintha csak ma történt volna; milady itt állt, ahol most maga (Athos elsápadt); én ott, ahol D'Artagnan. A kard, mely az oldalamon függött, úgy vágott, mint a damaszkuszi penge... Emlékszik rá, ugye Aramis, mert mindig Balisardának^[74] nevezte. Nos, esküszöm itt, hármuk előtt, ha nem lett volna ott a béthune-i hóhér... A béthune-i volt?... igen, igen, a béthune-i... minden megbánás nélkül levágtam volna ama szörnyeteg fejét! Gonosz egy nőszemély volt.

- Meg aztán - mondta Aramis a gondtalan filozófia hangján, melyet azóta vett fel, mióta egyházi férfiú lett, s melyben jóval több volt az ateizmus, mint az Istenbe vetett bizalom -, egyáltalán mi értelme gondolni is az egészre? Ami megtörtént, megtörtént. Utolsó óránkon majd meggyónjuk e tettet, s Isten jobban fogja tudni, mint mi itt, hogy bűn-e vagy érdem. Megbántam-e? kérdezhetnék; nem én, biz' isten! A keresztre s a becsületre: csak azt bánom, hogy asszonyszemély volt.

- A legmegnyugtatóbb az egészben - mondta D'Artagnan -, hogy semmi nyoma sem maradt.

- Volt neki egy fia - mondta Athos.

- Igen, igen, tudom már - mondta D'Artagnan -, hisz beszélt nekem róla; de ki tudja, mi lett belőle? A kígyóval együtt elpusztult az ivadéka is? Vagy azt hiszi, hogy De Winter, a nagybátyja, felnevelte volna ezt a sárkányfajzatot? De Winter bizonyara éppúgy elítélte a fiút, ahogy az anyját elítélte.

- Akkor jaj De Winternek - mondta Athos -, mert a gyermek neki mit sem ártott!

- Az a gyermek meghalt, ha nem, vigye el az ördög! - mondta Porthos. - Akkora köd van abban a szörnyű, országban, legalábbis D'Artagnan szerint...

Ebben a pillanatban, mikor Porthos e következtetése már-már újra felderítette volna mindhármuk többé-kevésbé komor homlokát, a lépcsőházból lépések hallatszottak, majd kopogtattak az ajtón.

- Szabad - mondta Athos.

- Uraim - mondta a fogadós -, egy legény van itt, és sürgősen beszélni szeretne egyikükkel.

- Kivel? - kérdezték mind a négyen.

- Akit La Fère grófnak hívnak.

- Én vagyok - mondta Athos -, s a legénynek mi a neve?

- Grimaud.

- Jaj! Már visszajött? - sápadt el Athos. - Mi történt Bragelonne-nal?

- Jöjjön be - mondta D'Artagnan. - Jöjjön be!

Grimaud közben odaért a küszöb elé; bedobbant a szobába, s egy intéssel kiküldte a fogadóst.

A fogadós behúzta az ajtót: a négy jó barát ott maradt, csupa feszült várakozás. Grimaud zihálása, sápadtsága, verejtékes arca, a ruháját lepő por mind-mind azt jelentette, hogy valami fontos és rémítő hír hozására vállalkozott.

- Uraim - mondta -, annak az asszonynak volt egy fia, a fiú felnőtt; a nőstény tigrisnek kölyke volt, e tigris garázdálkodik, a nyomukra vetette magát, vigyázzanak!

Athos keserű mosollyal nézett barátaira. Porthos kardját kereste az oldalán, ámbár a falon függött; Aramis tőréhez kapott; D'Artagnan felpattant a helyéről.

- Grimaud, mit akarsz mondani? - kiáltott fel.

- Azt, hogy a milady fia elhagyta Angliát, itt van Franciaországban, Párizsba tart, ha ugyan már meg nem érkezett.

- Az ördögbe! - mondta Porthos. - Bizonyos vagy ebben?

- Bizonyos - mondta Grimaud.

E kijelentést hosszú csend követte. Grimaud oly kifulladt, elcsigázott volt, hogy lerogyott egy székre.

Athos egy pohár pezsgőt töltött neki, s odavitte.

- No de végül - mondta D'Artagnan -, még ha valóban él, még ha Párizsba igyekszik is: megéltünk mi már különb dolgokat! Állunk elébe!

- Úgy van - mondta Porthos, s tekintetével megsimogatta falon függő hosszú kardját -, állunk elébe! Hadd jöjjön!

- Különben is gyermek még - mondta Aramis.

Grimaud felpattant.

- Gyermek? Tudják, mit mívelt ez a gyermek? Barátnak öltözve felderítette az egész esetet, a béthune-i hóhért gyóntatván, akinek, miután mindent kiszedett belőle, feloldozásul ezt a tőrt döfte a szívébe! Tessék, még piros és nedves, mert alig harminc órája, hogy a sebből kihúzták!

Azzal Grimaud a tőrt, melyet a barát a hóhér mellében felejtett, odadobta az asztalra.

D'Artagnan, Porthos és Aramis felugrottak, s önkéntelen lendülettel rohantak a kardjukért.

Csak Athos maradt a székén, nyugodtan, tűnődőn.

- S azt mondtad, barátruhát visel, Grimaud?

- Igen, Ágoston-rendit.

- Milyenforma ember?

- Körülbelül az én termetem, ahogy a fogadós mondta, sovány, világoskék szemű s szőke hajú!

- És... Raoullal nem találkozott? - kérdezte Athos.

- Dehogynem, sőt, maga a vicomte vitte oda a haldokló ágyához.

Athos szó nélkül felkelt, s ő is leakasztotta kardját.

- No még ilyet! - mondta D'Artagnan, s nevetni próbált. - Hogy ilyen anyámasszony katonáinak mutatkozzunk! Hogyan? Mi négyen, kik szemrebbenés nélkül álltunk szemben egész seregekkel, most reszketünk egy gyermek előtt?

- Az ám - mondta Athos -, csakhogy ez a gyermek Isten nevében érkezik!

És sebbel-lobbal kivonultak a fogadóból.

Most pedig az olvasónak át kell velünk kelnie a Szajnán, s követnie egészen a Saint-Jacques utcai karmelita kolostorig.

Délelőtt tizenegy óra, s a kegyes nővérek most mondtak misét I. Károly fegyvereinek diadaláért. A templomból kijővén, egy fekete ruhás asszony meg egy fiatal lány, egyikük özvegy, másikuk árva, vonult vissza cellájába.

Az asszony festett fájú zsámolyra térdel, a lány, néhány lépésre tőle, egy székhez támaszkodik, csak áll és sír.

Az asszony szép lehetett, de látható, hogy a könnyek megöregítették. A leányka bájos, és sírása még megszépíti. Az asszony negyvenévesnek látszik, a leányka tizennégynek.^[75]

- Én Istenem - esengett a térdeplő -, tartsd meg az uramat, tartsd meg a fiamat, s vedd el az én szomorú és keserves életemet!

- Én Istenem - fohászkodott a leányka -, tartsd meg énnekem anyámat!

- Anyja már mit sem tehet magáért e világon, Henriette - fordult hátra a lesújtott, imádkozó asszony. - Anyjának már se trónja, se férje, se fia, se pénze, se barátai; anyját, szegény gyermekem, az egész világ cserbenhagyta!

S az asszony, segítségére siető leánya karjaiba rogyván, szintén átadta magát a zokogásnak.

- Anyám, szedje össze magát! - mondta a leányka.

- Jaj, beh szerencsétlenek ebben az esztendőben a királyok! - mondta az asszony, s fejét gyermeke vállára hajtá - és ki sem gondol ránk ebben az országban, mert mindenki a maga bajával törődik. Amíg a bátyja velünk volt, ő tartotta bennem a lelket; de elment: ez idő szerint képtelen rá, hogy nekem vagy atyjának hírt adjon magáról. Elzálogosítám utolsó ékszereimet, minden ruhámat s a magáéit is eladtam, hogy megfizessem bátyja szolgáinak bérét, kik faképnél hagyták volna, ha követelésüknek nem engedek. Most kénytelenek vagyunk itt élni az apácák kenyerén! Isten szegényei vagyunk!

- De mért nem folyamodik nénjéhez, a királynéhoz? - kérdezte a leányka.

- Fájdalom - sóhajtott a szomorú asszony -, néném már nem királyné, gyermekem, másvalaki uralkodik a nevében. Egy napon majd megérti ezt.

- Akkor hát folyamodjék unokaöccséhez, a királyhoz! Akarja, hogy én beszéljek vele? Tudja, mennyire szeret, anyám!

- Fájdalom, unokaöcsém, a király, még nem király, s ő maga is, amint Laporte már hússzor is mondta, mindenben szükséget szenved.

- Akkor hát folyamodjunk Istenhez - mondta a leányka, és anyja mellé telepedett.

A két nő, ki most így, egy zsámolyon imádkozott, IV. Henrik leánya meg az unokája volt, I. Károly felesége és a leánya.

Közös imájukat épp befejezték, mikor egy apáca kaparta meg szelíden a cella ajtaját.

- Jöjjön be, nővér - mondta az idősebbikük, s mikor felkelt, letörölte könnyeit.

Az apáca tisztelettel nyitotta ki az ajtót.

- Kérem, bocsássa meg felséged, ha ájtatosságában megzavartam - mondta -, de egy idegen úr van odakünt a társalgóban, s tisztelettel kéri, hogy átadhasson felségednek egy levelet.

- Egy levelet! Jaj, talán éppen a király levele! Igen, atyjától kaptunk hírt, semmi kétség! Hallja, Henriette?

- Hallom, asszonyom; hallom, és remélek.

- És mondja, kicsoda az az úr?

- Negyven-negyvenöt éves forma nemesember.

- Neve? Megmondta a nevét?

- Milord de Winter.

- Milord de Winter! - kiáltott fel a királyné. - Az uram barátja! Vezesse be hát, vezesse be!

És a királyné a küldött elé rohant, s lélekszakadva ragadta meg a kezét.

Winter lord a cellába lépve térdre ereszkedett, s a királynénak átnyújtotta az aranytokba göngyölt levelet.

- Ó, milord - mondta a királyné -, három olyan valamit hoz nekünk, amilyent már rég nem láttunk: aranyat, hűséges barátot és levelet férjurunktól, a királytól!

De Winter ismét meghajolt, de válaszolni nem tudott, oly mélységesen meghatódott.

- Milord - szólt a királyné -, ugye megérti, ha sürgősen tudni szeretném, mit tartalmaz ez a levél.

- Magára hagyom, asszonyom - mondta Winter lord.

- Ne, maradjon - mondta a királyné -, milordságod előtt fogjuk elolvasni. Nem gondolja, hogy ezernyi kérdeznivalóm van?

De Winter hátrált néhány lépést, s csak álldogált ott hallgatagon.

Anya s lánya pedig behúzódott egy ablakmélyedésbe, s míg a leány anyja karjára dőlt, mohó izgalommal olvasták az alábbi levelet:

Asszonyom, kedves hitvesem!

Íme, a véghez közeledünk. Minden Isten meghagyta tartalék erőmet a nasebyi táborban vontam össze, innen írom nagy sietve e levelet. Itt várom be fellázadt alattvalóim seregét, s utoljára ütközöm meg velük.^[76] Ha győzök, a végtelenségig elnyújtom a harcot, ha győznek, mindenestül elveszek. Ez esetben (fájdalom, ilyen helyzetben, amilyenben most leledzünk, mindenre gondolni kell) megpróbálom majd elérni Franciaország partjait. De vajon befogadhatnak-e, akarnak-e befogadni ott egy szerencsétlen királyt, ki oly gyászos példát kínál ez amúgy is polgárháborúk dúlta országnak? Asszonyom, bölcsessége és ragaszkodása szolgál majd útmutatóul. E levél átadója, Asszonyom, elmondja majd mindazt, amit a véletlenre bízni kockázatos. Ő megmagyarázza, milyen lépéseket várok Asszonyomtól. Azzal is megbízom, hogy gyermekeimnek áldásomat adja át, Asszonyomnak, az én kedves hitvesemnek pedig szívem minden szeretetét.

A levél aláírása "Károly király" helyett ez volt: "Károly, még király."

E szomorú olvasmány, melynek hatását a királyné arcán Winter lord megfigyelhette, mégis valami reménysugárt csillantott a szemében.

- Ám ne legyen többé király - kiáltott fel -, ám legyen legyőzött, száműzött, földönfutó, csak éljen! Sajnos, a trón túl veszedelmes hely manapság, semhogy azt kívánjam, hogy maradjon. De mondja csak, milord - folytatta a királyné -, és semmit se titkoljon el: hol tart e téren a király? Helyzete valóban oly reménytelen, amilyennek véli?

- Fájdalom, asszonyom, még reménytelenebb! Őfelsége szíve oly jóságos, hogy gyűlöletről fogalma sincs; oly egyenes és nyílt, hogy árulásról sejtelme sincs! Angliát oly téboly szelleme szállta meg, hogy félek, csak a vér fojthatja el.

- Hát lord Montrose?^[77] - kérdezte a királyné. - Nagy és gyors sikerekről hallottam híreket, Inverloshynál, Auldearnnál, Alfordnál és Kilsyth-nél nyert csatákról.^[78] Emlegették: a határ felé vonult, hogy csatlakozzék királyához.

- Igen, asszonyom; de a határon Leslybe ütközött. A Győzelmet emberfeletti vállalkozásokban fárasztotta el: a Győzelem elpártolt tőle. S Montrose, Philiphaugh-nál csatát vesztve, kénytelen volt serege maradékát szélnek ereszteni, s menekülni csatlós álruhában. Bergenben van, Norvégiában.

- Isten segítse őt! - mondta a királyné. - Némi vigasztalás, hogy azokat, akik annyiszor kockáztatták életüket érettünk, biztonságban tudhatjuk. Most pedig, milord, hogy a király helyzetét olyannak látom, amilyen, vagyis reménytelennek: mondja el, mit üzen még királyi férjem.

- Nos, asszonyom - felelte De Winter -, a király azt kívánja, hogy felséged próbálja meg kipuhatolni a francia királynak és királynénak iránta való hajlandóságát.

- Sajnos, amint tudja - felelte a királyné -, a király még gyermek, a királyné pedig asszony, annak is gyarló: mindenben Mazarin az úr!

- Azt a szerepet akarja hát játszani Franciaországban, amit Cromwell Angliában?

- Ó, nem! Hajlékony és ravasz olasz, s ha e merényről álmodik is talán, sohase merné elkövetni; és Cromwell-lel ellentétben, ki az országgyűlés mindkét háza fölött rendelkezik, Mazarint csak a királyné támogatja a parlamenttel való küzdelmében.

- Egy okkal több, hogy megsegítsen egy királyt, kit az országgyűlés világgá üldöz.

A királyné keserűn rázta a fejét.

- Az én megítélésem szerint - mondta - a bíboros egy ujját se mozdítja, sőt, talán ellenünk fordul. Már az én és leányom Franciaországban tartózkodása is terhes neki: még terhesebb volna, érthető okokból, a királyé. Milord - folytatta Henriette fájdalmas mosollyal -, szomorú és majdnem szégyenletes kimondanom, de a telet a Louvre-ban pénz, fehérnemű, majdnem kenyér nélkül töltöttük, s tűz híján sokszor fel se keltünk.

- Borzalom! - kiáltott fel De Winter. - IV. Henrik leánya, I. Károly felesége! De hát miért nem fordult asszonyom közülünk akárkihez?

- Íme, ilyen vendégszeretetben részesít egy királynét az a miniszter, kinek most egy király kéri pártfogását!

- De mintha valami házasságról beszéltek volna a walesi herceg és az orléans-i hercegnő között! - mondta Winter lord.

- Igen, volt egy pillanatnyi reményem. A két gyermek szerette egymást; de a királyné, ki előbb pártolta e házasságot, véleményt változtatott; az orléans-i herceg pedig, ki még biztatta is őket az elején, leányának gondolni is megtiltotta e házasságra. Jaj, milord - folytatta a királyné, s már eszébe se jutott letörölni könnyeit -, jobb harcolni, ahogy a király harcolt, s meghalni, ahogyan meg is fog talán, mint koldusul élni, ahogyan én élek!

- Bátorság, asszonyom! - mondta Winter lord. - Bátorság! Ne csüggedjen el! A francia koronának, mely mostanában annyira inog, érdeke, hogy küzdjön a szomszédos nép kebelében támadt lázadás ellen. Mazarin államférfi, s felfogja ennek szükséges voltát.

- De bizonyos-e abban - kérdezte a királyné aggodalmasan -, hogy nem vágtak elébe?

- Kicsoda?

- Hát valamiféle Joyce vagy Pride, Cromwell egyik híve.

- Egy szabó! Egy fuvaros! Egy serfőző!^[79] Remélem, asszonyom, ilyen alakokkal a bíboros nem lép szövetségre.

- Ugyan, hát ő kicsoda? - kérdezte Henriette királyné.

- Igen, de a király meg a királyné becsületéért...

- No jó, reméljük hát, tesz valamit e becsület érdekében - mondta Henriette királyné. - Barátunk ékesszólásban oly kiváló, hogy megnyugtatott. Nyújtsa hát a karját, és menjünk a miniszterhez.

- Asszonyom - mondta Winter lord -, e kitüntetés zavarba ejt.

- De végül, ha megtagadja - torpant meg Henriette asszony -, s ha a király elvesztené a csatát?

- Őfelsége akkor Hollandiába menekül, ahol, mint hallottam, a walesi herceg őfensége is tartózkodik.^[80]

- És őfelsége menekültében sok olyan hívére számíthat, mint milordságod?

- Fájdalom, nem, asszonyom - mondta De Winter -; de ez előre látható volt, eljöttem hát segítőtársakat keresni Franciaországba.

- Segítőtársakat! - sóhajtott a királyné fejét csóválva.

- Asszonyom - felelte De Winter -, találjam csak meg régi barátaimat, s mindenről kezeskedem!

- Menjünk hát - mondta a királyné, a régóta sorsüldözött emberek fájdalmas kételkedésével -, menjünk hát, s bár hallgatná meg az Isten!

A királyné beszállt a hintójába, Winter lord pedig lóháton nyomában két lakájjal, kísérte a kocsiajtó mellett.

Amely pillanatban Henriette asszony a karmelitáktól a Palais-Royalba indult, ennek a fejedelmi laknak kapujában egy lovas szállt le lováról, s jelenté az őröknek, hogy Mazarin bíboros számára fontos közölnivalója van.

Noha a bíboros gyakran félt, hírekre és értesülésekre nagy szüksége lévén, elég könnyen be lehetett jutni hozzá. A valódi nehézség nem is az első ajtónál volt, sőt, a második is elég könnyen kinyílt, a harmadik előtt azonban a strázsákon és ajtónállókon kívül a hű Bernouin őrködött, ez a cerberus, kit semmiféle szó meg nem lágyított, és semmiféle pálca, lett légyen akár aranyból, el nem varázsolhatott.

Tehát az, aki kihallgatást követelt vagy esdekelt, a harmadik ajtó előtt valóságos vallatásnak vettetett alá.

A lovag, miután lovát az udvar rácsos kerítéséhez kötözte, felment a négy lépcsőn, s az első teremben levő őrökhöz fordult:

- Mazarin bíboros őeminenciája? - kérdezte.

- Tovább - felelték, fülük botját se mozdítva az őrök, kártyájuk vagy kockájuk fölé hajolva, s egyébként boldogan, hogy a jövevény értésére adhatják, miszerint a lakájkodás nem az ő tisztjük.

A lovag belépett a második terembe. Ezt testőrök és ajtónállók őrizték. A lovag megismételte kérdését.

- Van audiencia-levele? - kérdezte egy ajtónálló, s az instanciázó elébe állott.

- Van, de nem Mazarin bíborostól.

- Menjen be, és kérdezze meg Bernouin urat - mondta az ajtónálló.

S kinyitotta a harmadik terem ajtaját.

Vagy véletlenül, vagy mert szokásos helyén tartózkodott, Bernouin az ajtó mögött állt, s mindent hallott.

- Én vagyok az, akit keres, uram; kitől hozta azt a levelet őeminenciájának?

- Oliver Cromwell generálistól - mondta a jövevény -, mondja meg ezt a nevet őeminenciájának, s aztán közölje velem, hogy fogadhat-e vagy sem.

És a puritánokra jellemző komor és büszke testtartásban állva maradt.

Bernouin, miután inkvizítortekintetével tetőtől talpig végigmérte a fiatalembert, bement a bíboros dolgozószobájába, s tolmácsolta a küldött mondókáját.

- Egy ember, aki Oliver Cromwelltől hoz levelet? - kérdezte Mazarin. - És miféle szerzet?

- Igazi angol, kegyelmes uram; veresszőke haj, inkább veres, mint szőke; szürkéskék szem, inkább szürkés, mint kék; a többi: gőg és nyársatnyeltség.

- Adja ide azt a levelet.

- A kegyelmes úr kéri a levelet - jelentette Bernouin a dolgozószobából a szobába lépve.

- A kegyelmes úr nem fogja látni azt a levelet a hozója nélkül felelt a fiatalember -; de hogy elhiggye, valóban levelet hoztam, ihol van!

Bernouin megnézte a pecsétet; s látván, hogy a levél csakugyan Cromwell generálistól érkezett, máris fordult volna vissza Mazarinhoz.

- Mondja meg azt is, hogy nemcsak akármilyen futár vagyok, hanem rendkívüli követ!

Bernouin bement a dolgozószobába, néhány másodperc múlva kijött, és így szólt:

- Lépjen be, uram! - s az ajtót kitárta.

Mazarin nem győzött eleget fel- s alá járni, hogy kiheverje a levél bejelentése okozta izgalmat, de bármily éleselméjű volt, hasztalan találgatta, vajon mi bírhatta rá Cromwellt, hogy vele érintkezésbe lépjen.

A fiatalember megjelent a dolgozószoba küszöbén; egyik kezében a kalapja, másikban a levél.

Mazarin felkelt.

- Megbízólevele van énhozzám? - kérdezte.

- Itt van, kegyelmes uram - mondta a fiatalember.

Mazarin átvette a levelet, kibontotta, s ezt olvasta:

Mordaunt úr, egyik titkárom, adandja át ez ajánló levelet Mazarin bíboros őeminenciájának, Párizsban; ezenkívül visz őeminenciájának egy másik, bizalmas levelet is.

Oliver Cromwell.

- Jól van, Mordaunt úr - mondta Mazarin -, adja ide azt a másik levelet is, és üljön le.

A fiatalember előhúzta zsebéből a másik levelet, átadta a bíborosnak és leült.

Azonban ha átvette is a levelet a bíboros, gondolataiba merülve ide-oda forgatta kezében, anélkül hogy felbontotta volna; s hogy a küldöttet megtévessze, szokása szerint kérdezgetni kezdte, bizonyosra véve, tapasztalásból, hogy ritka ember, aki eltitkolhat előle valamit, ha faggatja s közben fürkészi is.

- Nagyon fiatal még, Mordaunt úr, a követség nehéz mesterségéhez, melybe néha még öreg diplomaták is belebuknak.

- Huszonhárom éves vagyok, kegyelmes uram, és mégis téved, ha azt mondja, fiatal vagyok! Idősebb vagyok, mint eminenciád, bár bölcsességével nem rendelkezem.

- Hogyhogy, uram? - kérdezte Mazarin. - Ezt sehogy sem értem.

- Azt mondom, kegyelmes uram, hogy a szenvedés esztendei duplán számítanak, én pedig húsz év óta szenvedek.

- Vagy úgy, már értem - mondta Mazarin -, a vagyontalanság! Szegény ember, ugye?

Majd magában megtoldta:

"Ezek az angol forradalmárok mind koldusok és parasztok."

- Kegyelmes uram, egy napon hatmilliós vagyonomnak kellett volna lennie; de elvették tőlem.

- Hát nem a népből való ember? - kérdezte álmélkodva Mazarin.

- Ha viselném a címemet, lord volnék; ha nevemet viselném, Anglia egyik legfényesebb nevét hallotta volna eminenciád.

- Hogy hívják hát? - kérdezte Mazarin.

- Nevem Mordaunt - mondta a fiatalember és meghajolt.

Mazarin megértette, hogy Cromwell küldöttje meg akarja őrizni inkognitóját.

Egy pillanatig hallgatott, de e pillanat alatt nagyobb figyelemmel fürkészte, mint addig.

A fiatalember szenvtelen, közönyös volt.

- A pokolba ezekkel a puritánokkal! - dünnyögte Mazarin. - Mintha márványból vésték volna őket!

Majd hangosan:

- De a rokonai csak megvannak? - kérdezte.

- Megvan, egyetlenegy, kegyelmes uram.

- Akkor hát támogatja magát?

- Három ízben instanciáztam támogatásáért, s mindhárom ízben kidobatott lakájaival.

- Ó, Istenem, kedves Mordaunt uram - sopánkodott Mazarin, remélvén, hogy álrészvétével a fiatalembert csapdába ejti -, ó, Istenem! Nagyon érdekel a története! Tehát nem ismeri a származását?

- Csak nem rég óta ismerem.

- És addig, amíg nem ismerte?...

- Elhagyott gyermeknek tartottam magam.

- Tehát édesanyját sohase látta?

- De láttam, kegyelmes uram; kisgyermek koromban háromszor látogatott meg a dajkámnál; utolsó látogatására oly pontosan emlékszem, mintha ma lett volna.

- Jó emlékezőtehetsége van - mondta Mazarin.

- Az aztán van! - mondta a fiatalember oly különös hangsúllyal, hogy a bíboros ereiben hideg borzongás futott végig.

- És ki nevelte? - kérdezte.

- Egy francia dajka, de ötéves koromban, megmondván annak a rokonnak a nevét, kiről gyakran beszélt neki anyám, elkergetett, mert már senki sem fizetett neki értem.

- És mi lett magából?

- Amint az országúton sírdogáltam s koldulgattam, felszedett egy kensingtoni lelkipásztor, kálvinista vallásban nevelt, belém oltotta minden tudományát, és segített a családom után való kutatásaimban.

- S ezek a kutatások?

- Eredménytelenek voltak; mindent a véletlen intézett.

- Megtudta hát, hogy anyjával mi lett?

- Megtudtam, hogy meggyilkolta ez a rokon, négy cimborája segítségével; akkor már azt is tudtam, hogy I. Károly király nemességemtől és minden vagyonomtól megfosztott.

- Ó, most már értem, mért szolgálja Cromwell urat! Mert gyűlöli a királyt.

- Úgy van, uram, gyűlölöm! - mondta a fiatalember.

Mazarin döbbenten látta, mily sátáni arckifejezéssel ejti ki a fiatalember e szavakat: ahogyan más arcok vérrel színeződnek, úgy színeződött az ő arca epével, s vált halotthalvánnyá.

- Története irtóztató, Mordaunt úr, s engem mélységesen megráz; reméljük azonban, mindenható gazdát szolgál. Bizonyára segíti kutatásaiban. Magunkfajtáknak rengeteg sok értesülésünk van!

- Kegyelmes uram, a jó vadászkutyának elég a csapás elejét megmutatni, hogy bizonyosan a végére érjen.

- Akarja-é, hogy beszéljek az említette rokonnal? - kérdezte Mazarin, azon igyekezve, hogy egy jóembert szerezzen magának Cromwell környezetében.

- Köszönöm, kegyelmes uram, magam beszélek majd.

- De hát nem azt mondta, hogy rosszul bánt magával?

- Jobban bánik majd, csak találkozzunk!

- Tehát van rá módja, hogy elérzékenyítse?

- Van rá módom, hogy megfélemlítsem.

Mazarin a fiatalemberre nézett, de a szeméből cikázó villám előtt lesunyta a fejét, s viszolyogván attól, hogy hasonló társalgást tovább folytasson, kibontotta Cromwell levelét.

A fiatalember szeme hovatovább újra fehér és üveges lett, s mély tűnődésbe merült.

Mazarin, miután az első sorokat elolvasta, megkockáztatta, hogy felpillantson, vajon Mordaunt nem fürkészi-e arcvonásait; észlelvén teljes közönyét: vállat vont.

"Nosza, intéztessük ügyeinket olyan emberekkel - mondta magában alig észrevehető vállrándítással -, kik közben a maguk ügyeit intézik! Hadd lássuk, mit akar a levél."

Szó szerint közöljük:

Őeminenciája
Mazarin bíboros úrnak.

Ismerni szeretném Eminenciád szándékait a mostani angliai eseményekre nézvést. A két ország túl közel van egymáshoz, semhogy Franciaország ne foglalkozzék a mi helyzetünkkel, amint hogy mi is foglalkozunk a Franciaországéval. Az angolok szinte mind egyek a Károly király és udvaroncai zsarnoksága ellen való harcban. A közbizodalom által e mozgalom élére helyeztetvén, mindenkinél jobban felmérem mibenlétét és következményeit. Ma háborút viselek Károly király ellen, s rövidesen döntő ütközetre kényszerítem. Győzni fogok, mert a nemzet reménysége s az Úr szelleme vélem van. S a királynak e csatavesztés után nincs több segélyforrása Angliában és Skóciában. Ha nem esik fogságba, vagy nem esik el, megpróbál átjutni Franciaországba, hogy katonát toborozzon, s fegyverben, pénzben megerősödjék. Franciaország már befogadta Henriette királynét, és ezzel, kétségkívül akaratlanul, táplálni kezdte az országunkban kiolthatatlan polgárháború tűzfészkét. Azonban Henriette Asszony Franciaország leánya, és Franciaország vendégszeretete kijár neki. Károlyt tekintve a helyzet másként alakul: befogadván és támogatván, Franciaország kifejezné helytelenítését az angol nép tetteit illetőn, és oly súlyosan ártana Angliának, kivált a kormányzat kitűzött irányának, hogy az már fölérne a nyílt ellenségeskedéssel...

Ezen a ponton Mazarin, a levél fordulatától izgatottan, az olvasást ismét abbahagyta, s a fiatalemberre sandított.

Az még mindig révedezett.

Mazarin tovább olvasta:

Sürgős tehát, Kegyelmes Uram, megtudnom, mihez tartsam magam Franciaország nézeteit illetőn: ez ország érdekei azonosak Anglia érdekeivel, s bár országaink ellentétesen kormányoztatnak, sokkal közelebb állnak egymáshoz, mint gondolhatná az ember. Angliának belső nyugalomra van szüksége, hogy végrehajthassa a király elűzését; Franciaországnak azért van ugyanilyen nyugalomra szüksége, hogy megszilárdítsa ifjú uralkodója trónusát; Eminenciádnak is éppoly szüksége van, mint minekünk, e belső nyugalomra, melyhez mi, hála kormányunk energiájának, már közeledünk.

Viszályai a parlamenttel, viharos összekülönbözései a hercegekkel, kik ma Eminenciádért harcolnak, s holnap ellene, a koadjutor, Blancmesnil elnök és Broussel tanácsos irányította népmegmozdulás, s egyszóval mindaz a zűrzavar, mely az állam különféle rétegein végigvonul, nem lehet, hogy ne töltse el aggodalommal, elképzelvén egy külháború eshetőségét; mert akkor az új eszmék lelkesedésétől felkorbácsolt Anglia szövetkeznék Spanyolországgal, mely erősen kívánja már e szövetséget. Úgy gondolom tehát, Kegyelmes Uram, ismervén óvatosságát és személyes állásfoglalását, melyre a mostani események késztetik, hogy jobban szeretné minden erejét Franciaország belügyeire koncentrálni, s Anglia új kormányát a maga erejére bízni. Ez a semlegesség mindössze abban áll, hogy Károly királyt tartsa távol Franciaország területéről, és se fegyverrel, se pénzzel, se csapatokkal ne segélje, mint ez országtól merőben idegen királyt.

Levelem ehhez képest teljesen bizalmas, s ezért küldöm egy megbízható emberemmel; e levél előtte jár azon érzésnek, melyet Eminenciád bizonnyal értékelni fog, s a közeli események után hozandó intézkedéseimnek. Oliver Cromwell úgy vélte, jobb szót érteni egy olyan bölcs szellemmel, amilyen a Mazariné, semmint egy határozottságában kétségkívül csodálatos, de a születésről s az isteni hatalomról vallott haszontalan előítéleteknek túlságosan alávetett királynéval.

Isten vele, Kegyelmes Uram, s ha két hét alatt nem kapok választ, levelemet meg nem történtnek fogom tekinteni.

Oliver Cromwell.

- Mordaunt úr - szólalt meg a bíboros, mintegy azért hangosabban, hogy felébressze a révedezőt -, válaszom annál kielégítőbb lesz Cromwell generálisnak, mennél biztosabb lehetek abban, hogy senki se fog róla tudomást szerezni. Várja hát meg Boulogne-sur-Merben, s ígérje meg, hogy Párizsból már holnap reggel indul!

- Megígérem, kegyelmes uram - felelte Mordaunt -, de hány napig kell várnom azt a választ?

- Ha tíz napon belül nem kapja meg, elutazhatik.

Mordaunt meghajolt.

- Ez nem minden, uram - folytatta Mazarin -; különös viszontagságai mélyen meghatottak; azonkívül is, Cromwell úr levele fontossá avatja szememben, mint az ő követét. Nos hát, újra kérdezem, mit tehetnék az érdekében?

Mordaunt gondolkozott egy pillanatig, majd, látható habozás után száját már-már szólásra nyitotta, mikor Bernouin sebbel-lobbal berontott, s a bíboros füléhez hajolt.

- Kegyelmes uram - súgta egészen halkan -, Henriette királyné, egy angol nemesúr oldalán, most lép be a Palais-Royalba!

Mazarin akkorát ugrott a székén, hogy a fiatalembernek feltűnt, és torkán akadt a készülő vallomás.

- Uram - mondta a bíboros -, megértette, ugyebár? Boulogne-t jelölöm ki, mert gondolom, minden francia város közömbös magának; ha valamely más várost szeretne, mondja meg, de könnyen elképzelheti, hogy olyan környezetben leledzvén, melynek befolyásától csak nagy óvatossággal szabadulhatok, azt szeretném, ha Párizsban jártáról ki sem szerezne tudomást.

- Máris indulok, uram - s néhányat lépett az ajtó felé, melyen bejött volt.

- Nem, nem, nem arra, uram, nagyon kérem! - kiáltotta a bíboros izgatottan. - Legyen szíves, menjen át e folyosón, melyen majd az előcsarnokba jut. Azt akarom, hogy ne lássák meg, amikor kimegy, találkozásunknak titokban kell maradnia!

Mordaunt követte Bernouint, ki végigment vele a szomszédos helyiségen, majd egy ajtónállóra bízta, megmondván, melyik kijáraton engedje ki.

Aztán sietve visszafordult gazdájához, hogy bevezesse hozzá Henriette királynét, ki már közeledett az üvegfolyosón.

A bíboros felkelt, és Anglia királynéja elé sietett. A folyosó közepén találkozott vele, melyből a dolgozószobája nyílt.

A kíséret és díszruha nélkül érkező királyné iránt már csak azért is nagy tiszteletet tanúsított most, mert érezten-érezte, hogy tehetne magának némi szemrehányást fösvénysége s szívtelensége miatt.

Az instanciázók azonban arcukat bármily kifejezés felöltésére kényszeríthetik, s IV. Henrik leánya mosolyogva közeledett amaz ember felé, kit gyűlölt és megvetett.

"Ó - mondta magában Mazarin -, mily édes arc! Azért jön hozzám, hogy kölcsönt kérjen?"

És nyugtalanul sandított pénzes szekrénye ajtajára; sőt, gyűrűje pompás gyémántkövét is befelé fordította, mert tündöklése a szemet egyébként is fehér és szép kezére vonzotta. Sajnálatosképpen e gyűrű nem rendelkezett a Gyges gyűrűjének tulajdonságával,^[81] mely viselőjét láthatatlanná változtatta, ha befelé fordította, mint most Mazarin.

Nos, Mazarin nagyon szeretett volna láthatatlanná válni ebben a pillanatban, mert kitalálta, hogy Henriette asszony kérni jött valamit; ha egy királyné, kivel oly rosszul bánt, mosolygó arccal jelenik meg előtte, nem pedig fenyegetéssel a száján, akkor már esdekelni jön.

- Bíboros uram - szólalt meg a felséges látogató -, először arra gondoltam, nénémmel, a királynéval beszélek az ügyről, mely idehoz, de beláttam, hogy a politikai ügyek elsősorban férfiakra tartoznak.

- Asszonyom - mondta Mazarin -, e hízelgő megállapítással zavarba ejt.

"Nagyon kedves hozzám - gondolta a királyné. - Kitalálta volna, miért jöttem?"

Közben a bíboros dolgozószobájába értek. A királynét hellyel kínálta, s mikor egy karszékben elhelyezkedett, Mazarin így fordult hozzá:

- Asszonyom, legalázatosabb szolgája várja felséged parancsait!

- Sajnos, uram - felelte a királyné -, rég elszoktam a parancsolgatástól, s megszoktam, hogy könyörögjek. Könyörögni jöttem, s végtelenül boldog lennék, ha meghallgatná könyörgésemet.

- Hallgatom, asszonyom - mondta Mazarin.

- Bíboros uram, a háborúról van szó, melyet férjem, a király vív fellázadt alattvalóival. Talán nincs is tudomása róla, hogy Angliában háború folyik - mondta a királyné szomorú mosollyal -, s hogy hamarosan sor kerül a minden eddiginél döntőbb ütközetre.

- Egyáltalán nincs róla tudomásom, asszonyom - mondta a bíboros enyhe vállrándítás kíséretében. - Fájdalom, a magunk háborúi felemésztik egy szegény, magamfajta tehetetlen és gyarló miniszter idejét és erejét!

- Nos, bíboros uram - mondta a királyné -, közlöm tehát, hogy I. Károly, az uram, döntő lépések küszöbén áll! Bukás esetén - Mazarin megrezzent - mindenre gondolni kell - folytatta a királyné -; bukás esetén Franciaországban óhajt meghúzódni, s egyszerű magánember módján élni. Mit szól ehhez a tervhez?

A bíboros úgy hallgatta végig a királynét, hogy érzéseit arcizmainak egyetlen mozdulása sem árulta el; mindvégig megőrizte jellegzetes hamis és hízelgő mosolyát, s mikor a királyné befejezte, így szólt a legselymesebb hangon:

- Azt hiszi, asszonyom, hogy Franciaország, mostani nyugtalan és forrongó állapotában, üdvös menedék volna egy trónfosztott királynak? A korona már XIV. Lajos fején is ingatag, kettős terhet hát hogyan bírhatna el?

- Ez a teher, engem illetően, nem volt valami súlyos - folytatta a királyné fájdalmas mosollyal -, s nem kérek olyasmit férjem kedvéért, amit értem meg ne tettek volna. Láthatja, uram, vajmi szerény uralkodók vagyunk.

- Ó, asszonyom - sietett kijelenteni a bíboros, hogy elébe vágjon a közeledő magyarázkodásnak -, felséged, az más dolog, a nagy, a magasztos IV. Henrik leánya!

- Ami nem akadályozza abban, hogy vejétől a vendégszeretetet megtagadja, nemde, uram? Pedig emlékeznie kellene, hogy ez a nagy, magasztos király egy napon, száműzötten, mint most a férjem, Angliától kért segítséget, s Anglia adott; igaz ugyan, hogy Erzsébet királyné nem volt az unokahúga.

- Peccato!^[82] - mondta Mazarin, ez egyszerű logika érvei alatt vergődve. - Felséged nem ért meg engem; szándékaimat tévesen ítéli meg, kétségkívül azért, mert franciául gyatrán fejezem ki magam.

- Beszéljen olaszul, uram; édesanyám, Medici Mária királyné, megtanított minket e nyelvre, mielőtt a bíboros, eminenciád elődje, elküldte volna meghalni száműzetésben. Ha maradt valami e nagy, e magasztos Henrik királyból, kit az imént említett, nagyon furcsállná, hogy iránta való csodálata oly kevés könyörülettel társul a családja iránt!

Mazarin homlokáról kövér cseppekben szakadt a verejték.

- Ellenkezőleg, e csodálat oly nagy s oly való igaz, asszonyom - mondta Mazarin, anélkül hogy elfogadta volna a királyné nyelvváltoztatásra tett ajánlatát -, hogy ha I. Károly király, kit Isten óvjon minden csapástól, Franciaországba jönne, házamat, tulajdon házamat ajánlanám fel neki! De sajnos, aligha volna biztos menedék. A nép hamarosan felgyújtaná, ahogyan felgyújtotta volt a D'Ancre marsallét. Szegény Concino Concini! Pedig csak javát akarta Franciaországnak.

- Igen, ahogy kegyelmed is - mondta csúfondárosan a királyné.

Mazarin úgy tett, mintha e mondat kettős jelentését nem értette volna meg, s tovább sopánkodott Concino Concini sorsán.

- De végül is - kérdezte türelme fogytán a királyné - mit válaszol nekem, bíboros uram?

- Asszonyom - esengett mindjobban elérzékenyülve Mazarin -, megengedi-e, hogy egy jó tanácsot adjak? Természetesen, mielőtt e vakmerőségre vállalkoznám, azzal kezdem, hogy felséged lába elé vetem magam, hadd tegyen velem, amit akar.

- Beszéljen, uram - felelte a királyné. - Egy magafajta bölcs férfiú tanácsa bizonyára hasznos lehet.

- Asszonyom, higgyen nekem: a királynak a végsőkig védekeznie kell.

- Azt tette, uram, s az utolsó ütközet, melyet sokkal gyengébb erőkkel készül elfogadni, mint ellenfelei, azt bizonyítja: nem akarja harc nélkül megadni magát; de mi lesz, végül is, ha legyőzik?

- Nos, asszonyom, ebben az esetben az a véleményem, s tudom, vakmerőséget követek el, mikor felségednek véleményemet hangoztatom, hogy a királynak nem szabad elhagynia országát! Távollevő királyokat hamar elfelejtenek: ha átjön Franciaországba, ügye elveszett.

- Akkor hát - mondta a királyné -, ha ez a véleménye, s ha valóban szívén viseli sorsát, küldjön neki emberben, pénzben némi segítséget! Mert én már mit sem küldhetek neki, az utolsó gyűrűmet is eladtam, hogy segítsek. Semmim sem maradt, s eminenciád ezt jobban tudja mindenkinél. Ha maradt volna egy-két ékszerem, tüzelőfát vettem volna magamnak és leányomnak télire!

- Jaj - sóhajtott Mazarin -, felséged végképp nem tudja, mire kér. Mikor idegen segítség lép közbe egy király visszahelyezése érdekében, annak a bevallása ez, hogy alattvalói szeretetétől nem várhat már segítséget!

- Akárhogy is, bíboros uram - mondta a királyné türelmét vesztvén, hogy e fondorlatos elmét kövesse a szavak útvesztőjében -, akárhogy is, arra kérem, igen-nel vagy nem-mel válaszoljon: ha a király ragaszkodik ahhoz, hogy Angliában maradjon, küld-e neki segítséget? Ha Franciaországba jön, felajánlja-e vendégszeretetét?

- Asszonyom - felelte a bíboros, színlelvén a legnagyobb őszinteségét -, remélem, megmutathatom felségednek, mily odaadó híve vagyok, s mennyire szeretném elintézni az ügyet, melyet szívén visel. Felséged, ezután, remélem nem kételkedik többé buzgalmam őszinteségében.

A királyné ajkát harapdálta, s türelmetlenül izgett-mozgott karszékében.

- Nos hát, mit készül tenni? - kérdezte végül. - Hadd halljam már!

- Most mindjárt megtanácskozom a királynéval, s az ügyet aztán a parlament elé terjesztjük.

- Amellyel harcban áll, nemde? Majd Brousselt bízza meg, hogy az ügy előadója legyen! Elég, bíboros uram, elég! Értem eminenciádat, vagy inkább nem értem. Menjen csak a parlamenthez, mert ez az a parlament, a királyok ellensége, amelytől a nagy, a magasztos s kegyelmed által annyira csodált IV. Henrik leánya annyi segítséget kapott, hogy éhen ne haljon s meg ne fagyjon ezen a télen!

S e szavak után a királyné fenséges méltatlankodással kelt fel a székről.

A bíboros feléje nyújtotta összekulcsolt kezét:

- Jaj, asszonyom, asszonyom! Milyen rosszul ismer, Istenem, milyen rosszul!

De Henriette királyné, anélkül hogy visszafordult volna a felé, ki javában ontotta képmutató könnyeit, végigment a szobán, a hódolásra tolongó udvaroncok, a rivális királyság minden pompája közt ment s megfogta a magányosan álldogáló Winter lord kezét. Szegény bukott királyné! Mindenki meghajolt még előtte, etikettből, de a valóságban már csak egyetlen karra támaszkodhatott.

- Mindegy - mondta Mazarin, mikor magára maradt. - Egészen belefáradtam, nehéz szerepet kellett játszanom. De semmit se mondtam, sem egyiknek, sem másiknak. Hm! Ez a Cromwell durva királykergető, sajnálom a minisztereit, ha vesz maga mellé valaha is. Bernouin!

Bernouin belépett.

- Nézzenek utána, hogy az a fekete ruhás, rövid hajú fiatalember, akit az előbb hozott be hozzám, a palotában van-e még?

Bernouin kiment. Távollétét a bíboros arra használta fel, hogy kifele fordítsa gyűrűje kövét, megdörzsölje, csodálja tüzét, s lévén még mindig könnycsepp a szemében, mely látását zavarta, fejét megrázta, hogy kihullassa onnan.

Bernouin Comminges kíséretében jött vissza.

- Kegyelmes uram - jelentette Comminges -, mikor a szóban forgó fiatalembert kikísértem, hirtelen az üveges előcsarnok ajtajánál termett, s álmélkodva bámult valamit, kétségkívül Raffaello képét, az ajtóval szemközt. Aztán tűnődött egy pillanatig, s lement a lépcsőn. Azt hiszem, egy szürke lóra kapott fel, azon hagyta el a palotát. De, kegyelmes uram, hogyhogy nem megy át a királynéhoz?

- Miért mennék?

- Guitaut, a nagybátyám, most mondta, hogy őfelsége híreket kapott a hadseregről.

- Jól van, akkor rohanok.

Ebben a pillanatban megjelent Villequier. Csakugyan a királyné üzent vele a bíborosért.

Comminges jól látta: Mordaunt úgy cselekedett, ahogy elbeszélte. Ugyanis a nagy üveges folyosóval párhuzamos folyosón áthaladva észrevette Winter lordot, amint odakünt várta a királyné tárgyalásának befejezését.

E látványra megtorpant hirtelen, egyáltalán nem Raffaello képétől, hanem úgy, mintha valami rémületes tárgy látása ejtette volna bűvöletbe. Szeme kitágult; testét hideg borzongás járta át. Úgyszólván át akart hatolni az üvegfalon, mely ellenségétől elválasztotta; mert ha Comminges látta volna, micsoda izzó gyűlölettel mered a szeme Winter lordra, rögtön tudta volna, hogy az angolnak halálos ellensége.

De megállt.

Kétségkívül, hogy gondolkozzék; mert, ahelyett hogy első sugallatának engedve nekirontott volna De Winternek, lassan leereszkedett a lépcsőn, szegett fővel kiment a palotából, lóra ült, majd lovát a Richelieu utca sarkán megállította, s szemét a rácsos kapura szegezve várta, hogy a királyné hintója kigördüljön az udvarból.

Nem kellett sokáig várnia, hisz a királyné alig egy negyedórát töltött Mazarinnál; ezt a negyedórát azonban a várakozó egy évszázadnak érezte.

Végül a súlyos alkotmány, melyet akkoriban hintónak neveztek, dübörögve fordult ki a rácsos kapun, s Winter lord lóhátról, a hintóablakhoz hajolva beszélgetett a királynéval.

A lovak ügetésbe fogtak, s a Louvre útjára fordultak, majd be is tértek oda. A karmeliták kolostorából elindultakor Henriette asszony azt mondta leányának, hogy várja meg a Palais-ban, ahol oly sokáig lakott volt, s ahonnan csak azért költözött el, mert a nyomorúság az aranyozott termekben még keservesebbnek tűnt neki.

Mordaunt követte a hintót, s látván, hogy eltűnik a sötét árkádok alatt, lovastul egy árnyékos falhoz lapult, s ott maradt mozdulatlanul Jean Goujon szobrai alatt, mint valami lovas alakot ábrázoló féldombormű.

És várt, várt, ahogyan az imént a Palais-Royalban.

- Nos, asszonyom? - kérdezte Winter lord, mihelyt a királyáné kiküldte szolgáit.

- Nos, amit sejtettem, bekövetkezett.

- Megtagadta?

- Nem megmondtam már előre?

- A bíboros megtagadja a király befogadását, Franciaország a vendégbarátságot egy sorsüldözött uralkodótól? Hát ez az első eset ilyesmire, asszonyom!

- Nem azt mondtam, hogy Franciaország, milord, hanem, hogy a bíboros, s a bíboros még csak nem is francia.

- Hát a királynéval találkozott-e?

- Hiábavaló - mondta Henriette asszony, s szomorúan rázta a fejét -, a királyné úgyse mondana soha igent, ha a bíboros nemet mondott. Nem tudja, hogy ez az olasz dirigál mindent, belül csakúgy, mint kívül? Mi több, s most visszatérek arra, amit már mondtam, nem lepődném meg, ha Cromwell elénk vágott volna! A bíboros zavartan beszélt velem, s mégis határozott volt a visszautasítás kifejezésében. Aztán meg nem vette-e észre azt az izgatottságot a Palais-Royalban, a fontoskodók sürgés-forgását? Valami híreket kaphattak, milord?

- Angliából semmiképp sem, asszonyom; olyan gyorsan jöttem, hogy szentül hiszem, senki meg nem előzött: három napja indultam, csodával határos módon keltem át a puritán hadsereg kellős közepén, postakocsira szálltam Tony inasommal, mostani hátaslovainkat pedig itt Párizsban vettük. Egyébként a király, mielőtt bármit is kockáztatna, bizonyos vagyok benne, megvárja felséged válaszát.

- Jelentse neki, milord - felelte csüggedten a királyné -, hogy semmit sem tehetek, hogy éppannyit szenvedtem, mint ő, vagy többet is, enni kényteleníttetvén a száműzetés kenyerét, s kérni a hamis barátok vendégszeretetét, kik könnyeimen kacagnak; ami pedig az ő királyi személyét illeti, nemeslelkűn fel kell áldoznia magát, s királyhoz méltón meghalnia! Vele együtt meghalok én is.

- Asszonyom, asszonyom! - kiáltott fel Winter lord. - Felséged átadja magát a kétségbeesésnek, holott maradt számunkra némi remény!

- Sehol egy barátunk, egyetlen barátunk sincs, lordságodon kívül, a föld kerekén! Jaj, Istenem! Istenem! - jajongott Henriette asszony, szemét az égre emelvén - hát magadhoz vettél valamennyi nemes lelket, ki a földön csak létezett?

- Remélem, nem, asszonyom - felelte tűnődve Winter lord. - Szóltam már arról a négy emberről felségednek.

- Mihez kezd itt négy emberrel?

- Négy önfeláldozó ember, négy halálra szánt ember sok mindenre képes, higgye el, asszonyom, s azok, akikről beszélek, sok mindent műveltek egy időben.

- És az a négy ember merre s hol?

- Jaj, ez az, amit nem tudok. Vagy húsz esztendeje, hogy elvesztettem őket szem elől, de mégis, valahányszor veszedelemben forgott a király, ők jutottak eszembe.

- S ezek az emberek a barátai voltak?

- Egyiküknek kezében volt az életem, és visszaadta; nem tudom, hogy barátom maradt-e, én azonban azóta is a barátja vagyok.

- S ezek az emberek Franciaországban élnek, milord?

- Azt hiszem.

- Mondja meg a nevüket! Talán emlegették előttem egyiket-másikat, s most nyomozásában segítségére lehetek.

- Egyiküket D'Artagnan lovagnak hívták.

- Ó milord, D'Artagnan lovag, ha nem tévedek, testőrhadnagy, s többször hallottam a nevét; de figyelmeztetem, ez az ember, attól tartok, mindenestül a bíborosé!

- Hát ez igazán nagy csapás volna, ha így van - mondta De Winter -, s kezdem hinni, hogy csakugyan átok van rajtunk!

- Hát a többiek? - kérdezte a királyné, úgy kapaszkodván ez utolsó reménységbe, mint a hajótörött a deszkaszálba. - A többiek, milord?

- A másodikat, kinek a nevét véletlenül meghallottam, mert mielőtt megverekedtek volna velünk, mindnégyük bemutatkozott, nos, a másodikat La Fère grófnak hívták. A két másik valódi nevét, mert mindig álnevükön szólítottam volt őket, elfelejtettem.

- Ó, Istenem, pedig nagyon sürgős volna megtalálni őket - mondta a királyné -, ha azt hiszi, hogy e három derék nemes oly hasznos lehet a királynak!

- Az ám - mondta De Winter -, mert nem változtak; ezt hallgassa meg, asszonyom, s próbáljon emlékezni: nem hallotta annak idején, hogy a királynét, Ausztriai Annát oly nagy veszedelemből mentették meg, amilyenben királyné még sosem forgott?

- Hogyne, milord, a Buckinghammel való szerelem idején, nem tudom, miféle rezgők meg gyémántok miatt.

- Nos hát, ez az, asszonyom! Ezek az emberek mentették meg, s csak mosolyra késztet a szánalom, a gondolatra, hogy ha fenséged a nevüket sem ismeri, akkor bizony a királyné elfelejtette őket, holott az ország legnagyobb uraivá kellett volna tennie!

- Akárhogy is, milord, elő kell teremteni őket! De mit tehet négy ember, vagy inkább csak három? Mert amint mondtam, D'Artagnanra nem lehet számítani.

- Kevesebb lesz hát egy derék karddal, de három még mindig marad, az enyémen kívül; nos, három önfeláldozó ember a király körül, hogy ellenségeitől oltalmazza, csatában körülvegye, tanáccsal segélje, menekültében kísérje: elég lesz, ha nem is arra, hogy győztes királlyá tegye, de hogy ha legyőzik, megmentsék, a tengeren átkelni segítsék, s mondjon akármit Mazarin, ha egyszer Franciaország partjain lesz, felséges férje itt annyi menedékhelyet talál, ahányat a tenger madara a viharban!

- Keresse meg, milord, keresse meg ezeket az embereket, s ha megtalálja, s ha vállalkoznak rá, hogy átmennek Angliába, én aznap, mikor újra visszakerülök, mindegyiküknek egy-egy hercegséget adok, azonkívül annyi aranyat, hogy megvehetik vele a White-Hall palotát! Könyörgök, keresse meg őket, milord!

- Keresném én szívesen, s meg is találnám, kétségkívül, ha volna rá időm: vagy elfelejti felséged, hogy a király választ vár és csupa aggodalom?

- Akkor hát elvesztünk! - kiáltott fel a királyné a megtört szív túláradásával.

E pillanatban nyílt az ajtó, s megjelent a fiatal Henriette, a királyné pedig, az anyák hősiességének magasztos erejével, szíve mélyébe parancsolta vissza könnyeit, De Winternek pedig jelt adott, hogy valami másról beszéljen.

Ám igyekezete, bármily hősies volt is, nem kerülte el a kis hercegnő figyelmét; megtorpant a küszöbön, sóhajtott, s így szólt a királynéhoz:

- De hát miért sír mindig, ha nem vagyok mellette, anyám?

A királyné elmosolyodott, s ahelyett, hogy leányának felelt volna, Winter lordhoz fordult:

- Látja, De Winter, legalább nyertem valamit azzal, hogy csak félig vagyok királyné: a gyermekeim "anyám"-nak szólítanak, nem pedig "asszonyom"-nak.

Aztán a leányához fordult:

- Mit óhajt, Henriette?

- Anyám - mondta a hercegnő -, egy lovag jelent meg a Louvreban, és tisztelkedni szeretne felséged előtt; a hadseregtől jön, s azt mondja, levelet hozott felségednek, Grammont marsalltól, gondolom.

- Ó, ez egyik hű emberem! - mondta a királyné. - Nem veszi észre, kedves lord, mily nyomorúságosan szolgálnak ki bennünket? Az ajtónálló teendőit a leányom látja el.

- Könyörüljön rajtam, asszonyom - mondta De Winter -, összetöri a szívem!

- S ki az a lovag, Henriette? - kérdezte a királyné.

- Az ablakból láttam, asszonyom; alig tizenhat éves ifjúnak nézem, a neve Bragelonne vicomte.

A királyné mosolyogva bólintott, a hercegnő ajtót nyitott, s Raoul megjelent a küszöbön. Hármat lépett a királyné felé, majd letérdelt.

- Asszonyom, levelet hoztam a barátomtól, Guiche gróftól, ki szerencsés felséged szolgájának mondhatni magát: fontos hírt tartalmaz és hódolatának nyilvánítását.

Guiche gróf nevére a hercegnő arcát pír öntötte el; a királyné bizonyos szigorúsággal nézett rá.

- De hisz azt mondta, hogy a levél Grammont marsalltól való! - mondta a királyné.

- Azt hittem, asszonyom... - rebegte a leányka.

- Az én hibám, asszonyom - jelentette ki Raoul -, csakugyan azt mondtam, hogy Grammont marsalltól jövök; ő azonban, jobb karján megsebesülvén, nem írhatott, így hát Guiche gróf szolgált íródeákjául.

- Tehát ütközet volt? - kérdezte a királyné, s intett Raoulnak, hogy álljon fel.

- Igen, asszonyom - felelte az ifjú, s átadta a levelet Winter lordnak, ki elébe ment, hogy, odaadja a királynénak.

A lezajlott ütközet hírének hallatán a hercegnő ajka kérdésre nyílt; de mindjárt be is csukódott, anélkül hogy egyetlen szót is ejtett volna, miközben arca rózsái fokozatosan eltünedeztek.

A királyné észrevette ezt a folyamatot, s minden bizonnyal át is érezte anyai szíve; mert ő maga kérdezte meg Raoultól:

- És Guiche grófnak mi baja sem esett? Mert nemcsak hogy hű szolgánk, amint mondotta, hanem barátunk is.

- Nem, asszonyom - felelte Raoul -, sőt, nagy dicsőséget aratott azon a napon; s az a kitüntetés érte, hogy a Hercegúr megcsókolta, ott, a csatatéren!

A hercegnő összecsapta tenyerét, de restelkedve, hogy ilyen örömkitörésre ragadtatta magát, félig elfordult, s rózsával teli váza fölé hajolt, mintha szagolgatni akarná.

- Lássuk hát, mit ír nekünk a gróf - szólt a királyné.

- Tisztelettel jeleztem felségednek, hogy az atyja nevében írta.

- Tudom, uram.

A királyné felbontotta a levelet és olvasta:

Királyné Asszonyom!

Nem lehetvén oly szerencsés, hogy jobb kezemen kapott sebem miatt magam írjak Felségednek, fiammal, Guiche gróffal íratok, ki apjával egyetemben felségednek hűséges szolgája: hogy Lensnál csatát nyertünk, s hogy a győzelem óhatatlanul nagy hatalmat ad Mazarin bíborosnak s a királynénak az európai politikában. S hogy Felséged, ha kegyeskedik megfogadni tanácsomat, felhasználja ez alkalmat, és síkraszáll felséges férjeura érdekében a király kormányánál. Bragelonne vicomte, kit a megtiszteltetés ért, hogy a levelet vinni fogja, barátja fiamnak, akinek minden valószínűség szerint az életét mentette meg; ebben a nemes ifjúban tehát Felséged teljesen megbízhatik, ha nekem valami szóbeli vagy írásbeli parancsot küldene.

Tisztelettel Felséged készséges szolgája
Grammont marsall

Abban a pillanatban, mikor a levél Guiche grófnak tett szolgálatát említette, Raoul nem állhatta meg, hogy fejét a hercegnő felé ne fordítsa; s ekkor végtelen hálát látott átsuhanni a szemén maga iránt; többé nem volt kétség, I. Károly leánya szerelmes volt a barátjába!

- A lensi csatát megnyerték! - mondta a királyné. - De boldogok ezek itt! Csatákat nyernek! Igen, Grammont marsallnak igaza van, ez megváltoztatja az ő ügyeik arculatát. De félek, mit sem változtat a mienken, ha ugyan nem árt! A hír friss, köszönöm, uram - folytatta a királyné -, s igen hálás vagyok, hogy sietett meghozni nekem; maga nélkül, csak holnap tudtam volna meg, talán holnapután, egész Párizsban utolsónak.

- Asszonyom - felelte Raoul -, a Louvre a második palota, ahová e hír megérkezett; még senki sem tud róla; s én Guiche grófnak megesküdtem, hogy addig gyámomat meg nem csókolom, míg felségednek át nem adtam e levelet.

- Gyámja is Bragelonne, mint maga? - kérdezte Winter lord. - Ismertem hajdan egy Bragelonne-t, életben van-e még?

- Nem, uram, meghalt, s tőle örökölte gyámom, akinek, azt hiszem közeli rokona volt, az ilyen nevű birtokot.

- S a gyámja, uram - kérdezte a királyné, ki nem állhatta meg, hogy érdeklődést ne tanúsítson a szép ifjú iránt -, kicsoda?

- La Fère gróf, asszonyom - felelte az ifjú meghajolva.

De Winter meglepetésében felkapta a fejét, a királyné örömrepesve nézett rá.

- La Fère gróf! - kiáltotta. - Nem ezt a nevet említette az imént, milord?

Ami Winter lordot illeti, egyszerűen nem akart hinni a fülének.

- La Fère gróf! - álmélkodott hangosan ő is. - Ó, uram, feleljen, az Istenre kérem: La Fère gróf nem az a bátor, deli ember-e, ki XIII. Lajos testőre volt s most negyvenhét-negyvennyolc éves lehet?

- Ő az, uram, minden tekintetben.

- S aki valami álnéven teljesített szolgálatot?

- Athos néven. Nemrégiben hallottam, amint barátja, D'Artagnan úr, így szólította.

- Ő az, asszonyom, ő az! Hála Istennek! És Párizsban van? - kérdezte De Winter, majd a királynéhoz fordult:

- Reméljen, reméljen még, asszonyom, a Gondviselés felénk fordul, úgy intézvén, hogy ilyen csodálatos módon találjam meg e derék nemest. És hol lakik ő, uram?

- La Fère gróf a Guénégaud utcában, a Nagy Károly király fogadóban.

- Köszönöm, uram. Kérje meg derék barátomat, hogy maradjon otthon, mert sietek őt megölelni!

- Uram, örömest engedelmeskedem, mihelyt a felséges asszony elbocsátott.

- Menjen hát, Bragelonne vicomte - mondta a királyné -, menjen, és bízzék hálás jóindulatunkban!

Raoul tisztelettel hajolt meg a két királyi hercegnő előtt, De Wintertől is elköszönt, s kiment.

De Winter s a királyné kis ideig halkan beszélgettek még, hogy a hercegnő ne hallhassa; de óvatosságuk fölösleges volt, a leányzót elfoglalták a maga gondolatai.

Aztán, mikor Winter lord búcsúzófélben volt, a királyné így szólt:

- Egy szóra még, milord! Őrzöm még ezt a gyémántkeresztet, az édesanyámtól, s ezt a Szent Mihály érmet, az uramtól; körülbelül ötvenezer frankot érnek. Esküvel fogadtam, hogy inkább éhen halok e drága ékességek mellett, semmint tőlük megváljak. De most, hogy e két ékszer hasznos lehet őneki vagy védelmezőinek, mindent fel kell áldozni e reményben! Vegye át őket! S ha pénzre van szükség vállalkozásához, adja el bátran, milord, adja el. De ha módot talál megőrzésükre, gondoljon arra, milord, hogy úgy él bennem, mint aki a legnagyobb szolgálatot tette, amilyent nemesember egy királynénak csak tehet, s ha napom még felvirrad, azt, aki visszahozza ez érmet s e keresztet, gyermekeimmel együtt áldani fogom!

- Asszonyom - felelte De Winter -, hűséges szív fogja szolgálni felségedet. Sietek biztonságba helyezni e drágaságokat, s el sem fogadnám, ha régi vagyonunkból maradt volna valami; de javainkat elkobozták, készpénzünk elfogyott, s magunk is oda jutottunk, hogy mindent, amink még van, elkótyavetyélünk. Egy órán belül La Fère grófnál leszek, s holnap felségednek végleges választ adok.

A királyné kezét nyújtotta De Winternek, s az tisztelettel megcsókolta.

- Milord - mondta most a királyné, s leánya felé fordult -, megbízása volt, hogy e gyermeknek átadjon valamit apja nevében.

De Winter meglepődött; nem tudta, mire céloz a királyné. Az ifjú Henriette ekkor mosolyogva, pirulva lépett elébe, és csókra kínálta homlokát.

- Mondja meg atyámnak, ha király, ha földönfutó, győztes vagy legyőzött, hatalmas vagy szegény - szólt a hercegnő -, örökké alázatos és szerető leánya maradok.

- Tudom, asszonyom - felelt De Winter, s ajkával illette az ifjú Henriette homlokát.

Aztán, anélkül hogy kikísérték volna, elindult a nagy, kihalt és homályos termen át; bármennyire megedzette is az ötvenévnyi udvari élet, nem akadályozhatta meg, hogy el ne eredjenek a könnyei e királyi nyomorúság láttán, mely oly méltóságteljes volt, s oly mélységes is egyszersmind.

Lova s inasa is ott várta Winter lordot a kapuban: tűnődve indult a szállása felé, s hátra-hátrafordulva nézegette a Louvre néma és fekete homlokzatát. Ekkor vette észre, hogy egy lovas úgyszólván kilép a falból, s bizonyos távolságból követni kezdi; derengett neki, mintha látott volna, a Palais-Royalból kilépve is, egy ilyenszerű alakot.

Winter lord inasa, néhány lépéssel mögötte, szintén nyugtalan szemmel figyelte a lovast.

- Tony - mondta a lord, s egy mozdulattal közelebb hívta az inasát.

- Parancsára, kegyelmes uram.

S az inas gazdája mellé rúgtatott.

- Észrevette ezt az embert, aki nyomunkba vetette magát?

- Igenis, milord.

- Kicsoda lehet?

- Fogalmam sincs róla; csak azt tudom, hogy már a Palais-Royal óta követi nagyméltóságodat, megvárta a Louvre előtt, s attól kezdve ismét a sarkában van.

"A bíboros kémje vagy micsoda - mondta De Winter magában -, tegyünk úgy, mintha észre se vennők vizslatását."

Lovát sarkantyúba kapta, s behatolt a Marais táján levő fogadójába vezető utcák rengetegébe: mivel sokáig lakott a Royale téren, Winter lord természetesen egykori lakása közelében keresett szállást.

Az ismeretlen utánavágtatott.

Fogadója előtt a lord leszállt lováról, s elhatározván, hogy a kémet figyeltetni fogja, felment a szobájába; de alighogy kesztyűjét s kalapját asztalra tette, az előtte levő tükörben megpillantott egy alakot, mely kirajzolódott a szobája küszöbén.

Hátrafordult, Mordaunt állt előtte.

De Winter elsápadt, s egy pillanatig mozdulatlan állt, Mordaunt pedig hidegen, fenyegetőn magasodott az ajtóban, mint a kőlovag.

Egy pillanatig dermedt csend feszült a két ember között.

- Uram - szólalt meg Winter lord -, azt hittem, sikerült megértetnem, hogy sarkamban kullogása fárasztó nekem, hordja hát el magát, különben elkergettetem, akárcsak Londonban. Nem vagyok a nagybátyja, nem ismerem!

- Nagybátyám tévedésben leledzik! - vágott vissza Mordaunt rekedt és csúfondáros hangján. - Ezúttal nem fog elkergettetni, mint Londonban, nem merészeli! Azt pedig, hogy letagadja, hogy unokaöccse vagyok, kétszer is meggondolja eztán, mert megtudtam egyet-mást, amit egy évvel ezelőtt még nem tudtam.

- Mi közöm hozzá, hogy mit tudott meg! - mondta De Winter.

- Ó, nagyon is sok köze van, bátyámuram, ebben bizonyos vagyok, s mindjárt osztani fogja véleményemet - tette hozzá olyan mosollyal, hogy akinek szólt, velejéig megborzongott tőle. - Mikor első ízben jelentkeztem Londonban, azért volt, hogy megkérdezzem: mi lett a vagyonommal? Mikor másodszor jelentkeztem, azért volt, hogy megkérdezzem: ki mocskolta be a nevemet? Most azért jelentkezem, hogy egy, az eddiginél sokkal félelmetesebb kérdést tegyek fel, s azt vágjam a szemébe, amit Isten az első gyilkosnak: "Kain, mit cselekedtél a te testvéreddel?" Milord, mit cselekedett a testvérével, a testvérével, aki az én anyám volt?

De Winter meghátrált ez izzó szempár előtt.

- Az anyjával? - kérdezte.

- Igen, az anyámmal, milord - felelte a fiatalember, s a mellére szegte a fejét.

De Winter kínos erőszakot tett magán, s emlékeibe merülve, hogy felszítsa gyűlöletét, ráripakodott:

- Ha tudni akarja, szerencsétlen, mi lett vele, kérdezze meg a pokoltól, a pokol talán válaszol!

A fiatalember ekkor végigment a szobán addig, amíg De Winterrel szemtől szembe nem érezte magát, s karját a mellén keresztbe fonta:

- A béthune-i hóhértól kérdeztem meg - mondta fojtott hangon, fájdalom s düh sápasztotta arccal -, s a béthune-i hóhér válaszolt nekem!

De Winter úgy rogyott a székre, mintha villám találta volna, s hiába igyekezett felelni valamit.

- Az ám! - folytatta a fiatalember. - E szóval minden megvilágosodik, e kulccsal megnyílik az örvény! Anyám örökölt a férje után, s maguk meggyilkolták anyámat! Nevem biztosította számomra az apai vagyont, s nevemet bemocskolták! Majd, miután bemocskolták, megfosztottak a vagyonomtól. Most már nem csodálkozom, hogy nem ismert meg, nem csodálkozom, hogy nem akart megismerni. Nem illik, hogy ha valaki rabló, unokaöccsének titulálja azt, akit koldusbotra juttatott; ha valaki gyilkos, azt, aki miatta árva!

Ez a beszéd nem azt a hatást keltette, amit Mordaunt remélt, hanem az ellenkezőjét: Winter lordnak eszébe jutott, micsoda szörnyeteg volt a milady; nyugodtan, méltóságteljesen felemelkedett, s szigorú tekintettel akaszkodott a fiatalember őrjöngő szemébe.

- Be akar hatolni e szörnyűséges titokba, uram? - kérdezte De Winter. - Jó, nem bánom!... Tudja meg hát, milyen is volt az az asszony, aki miatt számadoltatni jött ma engem. Ez az asszony minden valószínűség szerint megmérgezte a bátyámat, s hogy megszerezze örökségemet, engem is meg akart ölni; bizonyítékom van reá. Erre mit mond, uram?

- Azt mondom: az anyám volt!

- Ledöfette egy valaha igaz, jó és tisztes emberrel a szerencsétlen Buckingham herceget. Erre a gaztettre, melyre szintén van bizonyítékom, mit mond, uram?

- Az anyám volt!

- Visszatérve Franciaországba, a béthune-i Ágoston-rendi kolostorban megmérgezett egy fiatal nőt, ki egyik ellenségébe volt szerelmes. Ez a bűn sem győzi meg a bűnhődés jogossága felől? És erre is van bizonyítékom.

- Az anyám volt! - rikácsolta a fiatalember, ki három felkiáltásának fokozódó hangerőt adott.

- Végezetül, mindenki által gyűlöletesen, gyilkosságoktól, kicsapongásoktól fertelmesen s még mindig fenyegetőzve, vértől megvadult párduc gyanánt, elhullt olyan emberek csapásai alatt, akiket kétségbeesésbe kergetett, pedig soha semmit sem vétettek ellene; iszonyú rémtetteinek bíráira talált: s az a hóhér, akivel találkozott, s aki állítása szerint mindent elbeszélt, az a hóhér, ha csakugyan mindent elbeszélt, bizonyára azt is elmondta, hogy reszketett a boldogságtól, mikor megbosszulhatta rajta fivére gyalázatát és öngyilkosságát! Romlott leány, házasságtörő feleség, emberségéből kivetkezett testvér, gyilkos méregkeverő, minden ismerőse és minden nemzet előtt gyűlöletes, mely kebelébe fogadta: meghalt, égtől, földtől egyaránt átkozottan; íme, ilyen volt ez az asszony!

Mordaunt mellét, hasztalan akarta visszafojtani, zokogás szaggatta, vért kergetve ólomszín arcába; kezét ökölbe szorította, s verejték áztatta arccal, Hamlet módján, égnek álló hajjal a homlokán, dühtől marcangolva ordította:

- Hallgasson el, uram! Az anyám volt! Botrányait nem ismerem, bűneit nem ismerem, vétkeit nem ismerem! Csak azt tudom, hogy volt egy anyám, hogy öt férfi, egy asszony ellen összefogva, megölte őt alattomban, éjnek évadján, alattomban, gyáva módon! Csak azt tudom, hogy maga köztük volt, uram; hogy köztük volt, bácsikám, s mondta, mint a többiek, sőt, hangosabban a többinél: Meg kell halnia! Tehát figyelmeztetem, jól vésse az emlékezetébe, amit most mondok, hogy soha ne felejtse el: e gyilkosságot, mely mindenemtől megrabolt, e gyilkosságot, mely engem névtelenné tett, e gyilkosságot, mely koldusbotra juttatott, e gyilkosságot, mely romlottá, gonosszá, kérlelhetetlenné tett, először magától fogom számon kérni, aztán azoktól, kik cinkosai voltak, mihelyt megtudtam, kicsodák!

Szemében gyűlölettel, habzó szájjal, feszülő ököllel tett még egy lépést, rémítő és fenyegető lépést Winter lord felé.

Az a kardjához kapott, s annak a férfinak mosolyával, ki harminc éve cicázik a halállal, így szólt:

- Meg akar gyilkolni, uram? Akkor elismerném unokaöcsémnek, mert valóban az anyja fia!

- Nem - felelte Mordaunt, s arca minden idegét s teste minden izmát igyekezett összefogni, elsimítni -, nem, nem ölöm meg, legalábbis nem e pillanatban: mert maga nélkül nem fedezhetném fel a többieket. De ha felfedeztem, reszkessenek, uram! Ledöftem a béthune-i hóhért, le én, könyörtelenül, irgalom nélkül, pedig ő volt mindnyájuk közt a legártatlanabb.

E szavakra a fiatalember kiment, le a lépcsőn, halkan, hogy fel ne tűnjék; odalenn, a legalsó lépcsőkanyarban, elhaladt Tony előtt, ki a korlátra támaszkodva csak gazdájának hívására várt, hogy felsiessen hozzá.

Winter lord azonban egyáltalán nem hívta: összezúzva, félig aléltan, fülhegyezve állt ott; csak, mikor távolodó lódobogást hallott, rogyott egy székbe, s így sóhajtott:

- Istenem! Köszönöm neked, hogy csak engem ismer!

Mialatt Winter lordnál e szörnyű jelenet zajlott, Athos, könyökét asztalra támasztva, fejét tenyerébe hajtva, szobája ablaka előtt üldögélt. Csak úgy falta, szemével is, fülével is, Raoul útikalandjait s a csata egy-egy részletét.

A szép és előkelő arc kimondhatatlan boldogságot fejezett ki Raoul friss és tiszta első benyomásainak hallatán; úgy szívta magába az ifjú hang csengését, melyet már fennkölt érzelmek lelkesítettek, mint valami harmonikus muzsikát. Elfelejtette, ami a múltban sötét volt s ami a jövőben felleges. A szeretett gyermek visszatérése, mondhatni, még aggodalmaiból is reménységet varázsolt. Athos boldog volt, amilyen még soha életében.

- Hát jelen volt s részt vett e nagy csatában, Bragelonne? - kérdezte a hajdani testőr.

- Igenis, uram.

- S öldöklő volt, azt mondja?

- A Hercegúr személyesen tizenegyszer vezetett rohamra!

- A Hercegúr nagy hadvezér, Bragelonne.

- Hős ő, uram! Egy pillanatra sem vesztettem szem elől. Jaj de szép is az, uram, ha valakit Condénak hívnak... s ha így viseli a nevét!

- Nyugodt s fenséges volt, nemde?

- Nyugodt, mind egy díszszemlén, s fenséges, mint egy ünnepen. Lépésben mentünk szemközt az ellenséggel, megtiltotta, hogy mi lőjünk először, s csak mentünk-mentünk a spanyolok ellen, kik egy magaslaton álltak lábhoz tett puskával. Harminc lépésnyire tőlük a herceg hátrafordult katonáihoz: "Gyermekeim, rettentő sortüzet kell elviselnetek, de aztán, ne féljetek, könnyűszerrel elkaphatjátok az egész társaságot!" Olyan csend lett, hogy szavait barát, ellenség meghallotta. Majd kardot rántott, s elkiáltotta magát: "Kürtösök, fújjátok!"

- Az ám!... Alkalomadtán ugyanígy cselekednék, Raoul, nemde?

- Kétlem, uram, oly szép volt mindez, s oly csodálatos. Amikor húsz lépésnyire voltunk, láttuk, hogy minden puska, mint valami fényes vonal, leereszkedik; mert a csöveken villódzott a napsugár. "Lépésben, gyermekeim, lépésben, itt a pillanat!"

- Félt, Raoul? - kérdezte a gróf.

- Féltem, uram - felelte naivan az ifjú -, valami nagy hidegséget éreztem a szívemben, s erre a szóra: "Tűz!", mely spanyolul hangzott el, szememet behunytam, s kegyelmedre gondoltam.

- Igazán, Raoul? - kérdezte Athos, s megszorította a fiú kezét.

- Bizony, uram. Ebben a pillanatban akkora dördülés hallatszott, mintha a pokol nyílt volna meg, s akik nem estek el, a láng forróságát is érezhették. Szemem kinyitottam, álmélkodva, hogy nem haltam meg, még csak meg se sebesültem; a zászlóalj harmadrésze a földön hevert megcsonkítva, véresen. E pillanatban szemem találkozott a herceg tekintetével; már csak egyvalamire gondoltam: hogy néz engem! Lovamat sarkantyúba kaptam, s az ellenség sűrűjében termettem.

- S a herceg elégedett volt magával?

- Legalábbis azt mondta, amikor megbízott, hogy Párizsba kísérjem Châtillon urat, ki e hírt jelentette a királynénak, s hozta a zsákmányolt lobogókat: "Menjen - mondta a herceg -, az ellenség két hét múlva erőre kap. Addig nélkülözhetem magát. Menjen, ölelje meg, akiket szeret, kik magát szeretik, s mondja meg nénémnek, Longueville-nénak, hogy köszönöm az ajándékot, melyet a maga személyében adott nekem." Jöttem hát, uram - tette hozzá Raoul, s a grófra a mélységes szeretet mosolyával nézett -, mert gondoltam, jó érzés lesz viszontlátnia.

Athos magához vonta az ifjút, s homlokon csókolta, mintha fiatal leánykát csókolt volna.

- Így hát egyenesben van, Raoul - mondta -; hercegi barátai vannak, keresztapja Franciaország marsallja, egy főherceg a felettese, s visszatérése első napján két királyné is fogadta: egy újonc számára szép dolog ez!

- Jaj, uram - mondta Raoul hirtelen -, ezzel eszembe juttatott valamit, amiről megfeledkeztem, abbeli sietségemben, hogy elbeszéljem élményeimet: éspedig, hogy volt az angol királyné őfelségénél egy úr, ki az Athos név hallatára felkiáltott boldog meglepetésében; kérdezősködött a barátai felől, s címét kérte, hogy meglátogassa.

- Hogy hívják?

- Sehogy se mertem megkérdezni, uram; de, noha franciául választékosan beszélt, angolnak tartom.

- Hej, haj! - sóhajtott Athos.

S fejét lehajtotta, mintha valami emléket keresne. Mire felemelte homlokát, szemét egy férfi jelenléte ütötte meg, ki a kitárt ajtóban állt, s meghatott tekintettel nézett reá.

- Winter lord! - sietett elébe Athos.

- Athos barátom!

S a két férfi egy pillanatig átölelve tartotta egymást; majd Athos, két kezét megfogván, s figyelmesen arcába nézvén, így szólt:

- Mi bántja, milord? Olyan szomorúnak látszik, amilyen boldog én vagyok.

- Igen, kedves barátom, így van, sőt azt mondhatnám, látása megkétszerezi aggodalmamat.

És De Winter úgy nézett körül, mintha jelezné, hogy kettesben kíván maradni. Raoul megértette, hogy a két jó barátnak beszéde van egymással, és sértődöttség nélkül kiment.

- Nos hát, hogy magunkban vagyunk - mondta Athos -, beszéljünk magáról.

- Most, hogy magunkban vagyunk, beszéljünk magunkról - felelte Winter lord. - Ő itt van.

- Ki?

- A milady fia.

Athos, e névtől újra szíven ütve, egy pillanatig habozott, enyhén összevonta szemöldökét, majd így szólt:

- Tudom.

- Tudja?

- Tudom. Grimaud találkozott vele Béthune és Arras között, s lóhalálában jött figyelmeztetni jelenlétére.

- Grimaud tehát ismerte őt?

- Nem, de ott volt egy ember halálos ágyánál, az ismerte.

- A béthune-i hóhér! - kiáltott fel De Winter.

- Erről tudott? - kérdezte döbbenten Athos.

- Az előbb járt nálam - felelte De Winter -, mindent elmondott. Jaj, barátom, mily borzalmas jelenet! Hogy nem öltük meg a gyermeket is anyjával együtt!

Athos, mint általában a nemes jellemek, nem mutatta ki gyötrő érzéseit; ellenkezőleg, mindig magába fojtotta őket, s helyükre reménységet s vigasztalást ültetett. Szinte azt lehetett mondani, hogy személyes fájdalmai, mások számára, lelke mélyéről örömre változtatva bukkantak fel.

- Mitől fél? - kérdezte, az eleinte érzett ösztönös rémületet értelemmel nyomva el. - Nem azért vagyunk itt, hogy megvédjük magunkat? Ez a fiatalember talán hivatásos gyilkos, hidegvérű öldöklő? A béthune-i hóhért megölhette dührohamában, de vérszomja most már kielégült.

De Winter szomorú mosollyal rázta a fejét.

- Hát már nem tudja, milyen ez a vér? - kérdezte.

- Ugyan - mondta Athos, és megpróbált ő is mosolyogni -, vadsága a második nemzedékből kiveszhetett. Egyébként, barátom, a Gondviselés figyelmeztetett, hogy legyünk résen. Azonban mást nem tehetünk, mint hogy várjunk. És ahogy az előbb mondtam, beszéljünk magáról. Mi hozta Párizsba?

- Egy-két fontos ügy, melyeket később ismertetek. De mit hallottam az angol királyné őfelségénél: D'Artagnan Mazarin embere? Bocsássa meg őszinteségemet, barátom, én a bíborost se nem gyűlölöm, se nem kárhoztatom, s a maga véleményét mindig tiszteletben fogom tartani: véletlenül nem maga is az ő embere?

- D'Artagnannak ez a szolgálata van - mondta Athos -, katona, engedelmeskedik a törvényes hatalomnak. Nem gazdag ember, hadnagyi rangjából kell megélnie. Olyan milliomosok, mint maga, milord, ritkák Franciaországban.

- Fájdalom - mondta De Winter -, ma éppoly szegény vagyok, sőt szegényebb, mint ő. De térjünk csak vissza magához.

- Nos, jó. Azt kérdi, mazarinista vagyok-e? Nem, ezerszer nem! Bocsássa meg nekem is őszinteségemet, milord.

De Winter felkelt, s Athost átkarolta.

- Köszönöm, gróf - mondta -, köszönöm ezt az örvendetes hírt! Látja, egészen boldoggá tett s megfiatalított. Nem, hát persze hogy nem mazarinista, hál' istennek! Egyébként is ez lehetetlen lett volna. De, bocsásson meg, szabad ember?

- Mit ért a szabad ember szón?

- Azt kérdem, nem házasember?

- Vagy úgy? Nem, az nem, semmiképp sem - felelte mosolyogva Athos.

- Mert hogy ez a szép, előkelő, bájos ifjú...

- Én neveltem a fiút; apját nem ismeri.

- Helyes, Athos; maga mindig a régi: nagyszívű és nemeslelkű.

- Hadd hallom, milord, mire akar kérni engem?

- Porthos és Aramis urak még mindig a barátai?

- S tegye hozzá D'Artagnant is, milord. Éppoly hűséges barátok vagyunk mi négyen, mint hajdanán, de ha azt kérdezi, hogy szolgáljuk-e a bíborost, vagy harcolunk ellene, hogy mazarinisták vagy frondőrök vagyunk-e: akkor csak ketten vagyunk.

- Aramis úr D'Artagnannal tart? - kérdezte De Winter.

- Nem, Aramis megtisztel azzal, hogy egy meggyőződést vall velem.

- Össze tudna-e szerezni engem ezzel a kellemes és szellemes barátunkkal?

- Természetesen, amikor kedve tartja.

- Megváltozott?

- Abbé lett, ennyi az egész.

- Megdöbbent. Így hát hivatása lemondatta minden nagy vállalkozásról.

- Ellenkezőleg - mondta Athos mosolyogva -, sosem volt annyira testőr, mint amióta abbé, valóságos Galaort^[83] fog benne viszontlátni! Akarja, hogy Raoullal üzenjek érte?

- Köszönöm, gróf, ilyenkor esetleg nincs otthon. De ha azt hiszi, hogy kezeskedhetik róla...

- Akárcsak magamról.

- Vállalkoznék rá, hogy holnap tíz órakor ott legyen vele a Louvre-hídon?

- Vagy úgy - mondta Athos mosolyogva -, talán bizony párbaja van?

- Az, gróf, szép párbajom, s remélem, maga is részt vesz benne!

- Hová megyünk tehát, milord?

- Őfelségéhez, Anglia királynéjához, ki megkért, vigyem el magát.

- Tehát ismer engem őfelsége?

- Én ismerem, barátom!

- Rejtély - mondta Athos -, de sebaj, ha magának megvan hozzá a kulcsa, nem kérdezek többet. Hanem megtisztel-e azzal, hogy velem vacsorázik, milord?

- Köszönöm - mondta De Winter -, de bevallom, a találkozás ezzel a fiatalemberrel elvette az étvágyamat, s alkalmasint az álmomat is. Milyen vállalkozás végrehajtása hozta Párizsba? Nem azért jött, hogy velem találkozzék, mert utazásomról nem tudott. Ez a fiatalember rémülettel tölt el; valami véres jövőt hord magában...

- Angliában mit csinál?

- Oliver Cromwell legádázabb szektásai közé tartozik.

- Mi sodorta ehhez az ügyhöz? Anyja is, apja is katolikus volt, nemde?

- Gyűlölete a király ellen.

- A király ellen?

- Igen, a király törvénytelen gyermeknek nyilvánította, vagyonától megfosztotta, eltiltotta a Winter név viselésétől.

- És most mi a neve?

- Mordaunt.

- Puritán, de szerzetes álruhában, s egyedül járkál Franciaország útjain...

- Szerzetes álruhában, azt mondja?

- Úgy, nem tudta?

- Csak azt tudom, amit ő maga mondott.

- Így történt, hogy véletlenül, s Isten bocsássa meg nekem, ha ez istenkáromlás, hogy véletlenül meggyóntatta a béthune-i hóhért.

- Akkor mindent értek: Cromwell küldöttje ő!

- Kihez?

- Mazarinhoz; a királyné kitalálta: megelőztek bennünket; most már minden megvilágosodik előttem! Isten vele, gróf, a holnapi találkozásig.

- De az éj sötét - mondta Athos, látván, hogy Winter lordon nagyobb nyugtalanság uralkodott el, mint aminőt láttatni szeretne -, s talán nincs is szolgája.

- De van, Tony, jó, de együgyű fiú.

- Hé, Olivain, Grimaud, Blaisois, fel a karabélyt, s hívjátok a vicomte-ot!

Blaisois az a tagbaszakadt fickó, félig lakáj, félig béres volt, akit már láttunk egy pillanatra a Bragelonne-kastélyban, midőn jelentette, hogy az ebédet felszolgálták, s akit Athos arról a vidékről keresztelt el, ahonnan származott.

Öt perccel e parancs elhangzása után Raoul belépett.

- Vicomte - mondta Athos -, kísérje el milordot a szállásig, és senkit se engedjen hozzá közeledni!

- Ugyan, gróf - mondta De Winter -, hát kinek néz engem?

- Idegennek, aki alig ismeri Párizst - felelte Athos -, a vicomte majd útmutatója lesz.

De Winter megszorította a kezét.

- Grimaud - ismételte Athos -, állj a csapat élére, és vigyázat a szerzetesre!

Grimaud megborzongott, majd bólintott, s az indulást várva, néma ékesszólással simogatta karabélya agyát.

- Tehát holnap, gróf - búcsúzott Winter lord.

- Holnap, milord.

A kis csapat nekivágott az útnak a Saint-Louis utca felé; Olivain minden gyanúsan fellobbanó fénytől összerezzent, mint Sosia;^[84] Blaisois elég határozottan lépkedett, mert nem tudta, hogy veszedelem fenyegeti őket; Tony pedig jobbra-balra tekingetett, de meg sem mukkant, mert nem tudott franciául.

De Winter és Raoul beszélgetve haladtak egymás mellett.

Grimaud, aki Athos utasítása szerint a menet előtt járt, fáklyával az egyik, karabéllyal a másik kezében, hamarabb ért a fogadóhoz; öklével megdöngette a kaput, s miután kinyitották, némán elköszönt a lordtól.

Ugyanígy tértek vissza: Grimaud hiúzszeme mi gyanúsat sem látott, csak egy lapuló árnyékot a Guénégaud utca s a rakpart szegletén, s most úgy rémlett neki, mintha odafelé menet is észrevette volna ezt a sötétben bujkáló alakot. Nekirohant, de mielőtt elkaphatta volna, az árnyék eltűnt egy sikátorban, s Grimaud nem tartotta ajánlatosnak, hogy utánavesse magát.

Athosnak beszámoltak az expedíció sikeréről; s mivel az óra tízre járt, ki-ki nyugovóra tért.

Másnap, ahogy kinyitotta a szemét, ezúttal Athos pillantotta meg Raoult az ágyfejénél. Már rég felöltözött, és Chapelain új könyvét^[85] olvasgatta.

- Már felkelt, Raoul? - kérdezte a gróf.

- Fel, uram - felelte az ifjú némi zavarral -, rosszul aludtam.

- Rosszul, Raoul? Rosszul aludt? Tehát valami nyugtalanította? - kérdezte Athos.

- Uram, tudom, azt mondja majd, hogy nagyon sietős nekem itt hagyni, pedig csak most érkeztem, de...

- Hát csak kétnapos szabadsága van, Raoul?

- Sőt, tíznapos, uram, s nem is a táborba szeretnék én menni!

Athos elmosolyodott.

- Hová hát - kérdezte -, ha ugyan nem valami titkos dolog, vicomte? Maholnap felnőtt ember, hisz átesett a tűzkeresztségen, s kivívta a jogot, hogy oda menjen, ahova akar, anélkül hogy nekem megmondaná.

- Soha, uram! - jelentette ki Raoul. - Valamíg szerencsés lehetek gyámomnak tudni, nem hiszem, hogy jogot formálhatnék e nekem oly drága gyámság alól való felszabadulásra. Csak hát nagyon szerétnek egy napot Blois-ban tölteni. Csodálkozva néz rám, s talán nevet is rajtam?

- Nem, nem, ellenkezőleg - mondta Athos, és elfojtott egy sóhajtást -, dehogyis nevetek, vicomte. Blois-t szeretné viszontlátni: hisz ez természetes dolog!

- Így hát megengedi? - ujjongott fel Raoul.

- Természetesen, Raoul.

- S szíve mélyén, uram, nem haragszik?

- Egy cseppet sem. Miért haragudnám olyasmiért, ami magának örömet okoz?

- Ó, uram, milyen jó hozzám! - ujjongott az ifjú olyan mozdulattal, mintha mindjárt az Athos nyakába ugrana; de a tisztelet megtorpantotta.

Athos maga tárta ki a karját.

- Így hát most mindjárt indulhatok?

- Amikor akar, Raoul.

Raoul hármat lépett az ajtó felé.

- Uram - mondta -, az jutott eszembe, hogy az irántam oly jóságos Chevreuse-nének köszönhetem a Hercegúrhoz való beajánlásomat!

- S hogy köszönettel tartozik érte, nemde?

- Úgy érzem, uram; de a gróf úrnak kell eldöntenie.

- Menjen a Luynes-palotába, Raoul, s kérdeztesse meg, hogy a hercegné asszony fogadhatja-e. Örömmel látom, hogy nem feledkezik meg az illendőségről. Vigye magával Grimaud-t és Olivaint.

- Mindkettőt, uram? - kérdezte Raoul meglepődve.

Meghajolt és kiment.

Athos látva, hogy az ajtót becsukja, s hallván, hogy vidám és csengő hangján Grimaud-t és Olivaint szólítja, nagyot sóhajtott.

"Bizony, gyorsan itthagy - gondolta fejcsóválva -, de a közös törvénynek engedelmeskedik. A természet ilyen: előre néz. Szereti azt a leánykát, kétségkívül; lehetséges, hogy kevésbé szeretne engem, amiért mást is szeret?"

És Athos bevallotta magának, hogy meglepte ez a hirtelen elutazás; de Raoul olyan boldog volt, hogy Athos lelkében mindent elsimított ez a felismerés.

Tíz órakor készen álltak az indulásra.

Amint Athos nézte, hogy száll nyeregbe Raoul, egy lakáj állt elé Chevreuse-né üzenetével: megtudván, hogy ifjú pártfogoltja visszatért, s azt is, hogyan viselkedett a csatában, boldog volna, ha kifejezhetné neki szerencsekívánatait...

- Mondja meg a hercegné asszonynak - felelte Athos -: a vicomte éppen most szállt nyeregbe, hogy a Luynes-palotába menjen.

S miután Grimaud-nak újra lelkére kötött egyet-mást, intett Raoulnak, hogy indulhat.

Egyébiránt, a dolgot végiggondolva, Athos megállapította, nem is olyan rossz talán, hogy Raoul éppen most tűnik el Párizsból.

Athos már másnap reggel értesítette Aramist, levelét Blaisois-ra, egyetlen megmaradt szolgájára bízván. Blaisois Bazint sekrestyésruhában találta; aznap szolgálata volt a Notre-Dame-ban.

Athos azt ajánlotta Blaisois-nak, hogy igyekezzék magával Aramisszal beszélni; Blaisois, a nagydarab, együgyű legény, az utasításhoz híven, D'Herblay abbét kereste, s Bazin hiába állította, hogy nincs otthon, oly követelődzőn viselkedett, hogy Bazint felbőszítette. Blaisois, Bazint egyházi köntösben látva, állításával nem sokat törődött, s félre akarta lökni az útból, feltételezvén, hogy embere tisztes ruhájának minden erényével megáldatott, vagyis béketűréssel s keresztényi irgalmassággal.

Bazin azonban rögtön testőrtiszti szolga lett, guvadt szemét vér öntötte el, felkapott egy seprűnyelet, s páholni kezdte Blaisois-t, ezt hangoztatván:

- Megsértetted az egyházat! Barátocskám, az egyházat sértegeted!

A szokatlan lármára megjelent Aramis, óvatosan kikukkantván hálószobája félig nyitott ajtaján.

Erre Bazin tiszteletteljesen földhöz koppantotta seprűnyele végét, ahogy a Notre-Dame-ban a svájci testőrök az alabárdjukat, Blaisois pedig, a cerberusra vetett megrovó pillantás kíséretében, elővette zsebéből a levelet, s átadta Aramisnak.

- La Fère gróftól? - kérdezte Aramis. - Rendben van.

Azzal bevonult, anélkül hogy egyetlen szóval is kérdezte volna a lárma okát.

Blaisois szomorúan tért vissza a Nagy Károly király fogadóba. Athos érdeklődött küldetése felől. Blaisois elmesélte kalandját.

- Ostoba! - mondta Athos nevetve. - Hát nem mondtad mindjárt, hogy én küldtelek?

- Nem, uram.

- S mit szólt Bazin, mikor megtudta, hogy tőlem jössz?

- Ó, uram, alig tudta, hogyan kérjen bocsánatot, s arra kényszerített, hogy két pohár muskotálybort igyam, s három-négy kiváló pogácsát is áztatgassak bele; de ez nem változtat a dolgon, ördögadta goromba fráter. Sekrestyés létére, piha!

"Rendben van - gondolta Athos -, az a fő, hogy Aramis megkapta a levelem: akármilyen elfoglalt is, el fog jönni!"

Athos tíz órakor, szokásos pontosságával, a Louvre-hídon volt. De Winter is abban a pillanatban érkezett.

Körülbelül tíz percet vártak.

De Winter lord már-már attól félt, hogy Aramis nem jön el.

- Türelem - mondta Athos, folyton a Bac utca irányába figyelve -, nézze csak azt az abbét ottan! Most vágott oldalba egy járókelőt s épp nagyot köszön egy nőszemélynek: ez csak Aramis lehet!

Csakugyan ő volt: egy bámészkodó mesterlegény útját állta, mire Aramis, kit sárral befröcskölt, tíz lépésre lódította onnan. Ugyanekkor egy asszony ment arra, kit már gyóntatott volt; s lévén ez fiatal és csinos, Aramis a legvonzóbb mosolyával üdvözölte.

A következő pillanatban mellettük termett.

S amint gondolható, volt ott nagy ölelkezés, közte és De Winter lord között!

- Hová megyünk? - kérdezte Aramis. - Vagy, a szentségit, itt párbajozunk? Most éppen nincs velem a kardom, haza kellene mennem érte.

- Nem - mondta De Winter -, az angol királyné őfelségét látogatjuk meg.

- Az már más - mondta Aramis. - S ugyan mi célt szolgál e látogatás? - folytatta, Athos füléhez hajolva.

- Biz' isten, sejtelmem sincs róla; talán valami tanúságtételre kérnek fel?

- Vajon nem arra az átkozott ügyre vonatkozik? - kérdezte Aramis. - Mert ha igen, eszem ágában sem volna elmenni, hiszen némi dorgálást kellene lenyelni; s lévén, hogy mostanában én részesítek dorgálásban másokat, nem nagyon szeretnék kapni!

- Ha azért hívnának - mondta Athos -, nem Winter lord vinne őfelségéhez, mert ő is megkapná a magáét; cinkosunk volt.

- Igaz is, persze! Menjünk hát!

A Louvre-ba érve Winter lord előrement; egyébként egyetlen strázsa állt a kapuban. Így, napvilágnál, Athos, Aramis meg az angol maga is észrevette a hajlék iszonyú sivárságát, melyet fösvény irgalom ajánlott fel a szerencsétlen királynénak. Hatalmas, minden bútortól megfosztott termek, megrongált falak, rajtuk imitt-amott az enyészettel dacoló aranyozott párkány nyomai, becsukhatatlan és tört üvegű ablakok; sehol egy szőnyeg, egy őr, egy lakáj: igen, ez tűnt fel Athosnak legelőször, s halkan meg is jegyezte barátjának, miután könyökével megbökte, s szemmel is mutatta neki ezt a nyomort.

- Bezzeg Mazarin szebben lakik - mondta Aramis.

- Mazarin már majdnem király - jegyezte meg Athos -, Henriette asszony pedig már alig királyné.

- Ha adna rá valamit, hogy szellemes legyen, Athos - mondta Aramis -, szentül hiszem, szellemesebb tudna lenni, mint amilyen szegény Voiture volt!

Athos elmosolyodott.

A királyné türelmetlenül látszott várni őket, mert az első neszre, melyet a szobája melletti előcsarnokból hallott, maga sietett az ajtó elé, hogy ott fogadja balsorsának udvaroncait.

- Isten hozta, lépjenek be, uraim - mondta.

A három nemesember belépett, s megállt a királyné előtt; de hellyel kínáló mozdulatára Athos adott példát az engedelmességre. Komor volt és nyugodt; Aramis azonban mérges: ez a királyi ínség kétségbe ejtette, folyton a nyomorúság szembeötlő jeleit vizsgálta.

- Tanulmányozza fényűzésemet? - kérdezte Henriette asszony, s szomorúan tekintett maga körül.

- Engedelmet kérek, felséges asszonyom, de nem tudom leplezni felháborodásom afelett, hogy a francia királyi udvarban így bánnak IV. Henrik leányával!

- Ez az úr nem katonaember? - kérdezte a királyné Winter lordtól.

- Ez az úr D'Herblay abbé - felelte a lord.

Aramis elvörösödött.

- Igaz, hogy abbé vagyok, asszonyom - mondta -, de nem jószántamból; az olvasó morzsolásához sohasem éreztem hivatást; reverendámat egyetlen gomb tartja, s mindig kész vagyok testőrré visszaváltozni! Ma reggel sem tudván még, hogy szerencsém lesz megjelenni felséged előtt, ezt a ruhát kaptam fel, de így is az a férfi vagyok, ki a legodaadóbb lesz felséged szolgálatában, bármit is parancsoljon nekem.

- D'Herblay lovag - vette át a szót Winter lord - XIII. Lajos király legvitézebb testőrei közül való, s már beszéltem róla felségednek. - Aztán Athos felé fordult -: Emitt pedig a nemes La Fère gróf, kinek fényes hírnevét oly jól ismeri felséged.

- Uraim - mondta a királyné -, néhány évvel ennek előtte nemesemberek, kincsek, hadseregek vettek körül; egyetlen intésemre mind szolgálatomban buzgólkodott. Ma: nézzenek itt körül, s gondolom, meglepődnek; mert az életem megmentését célzó terv megvalósítására csak Winter lord van velem, e húsz esztendeje hű barát, és kegyelmetek, uraim, kiket most látok először, de tudom, hogy honfitársaim.

- Ez már elég, asszonyom - mondta Athos mélyen meghajolva -, ha három ember élete megválthatja felséged életét.

- Köszönöm, uraim. De hallgassanak meg - folytatta a királyné -, nemcsak hogy a legszerencsétlenebb királyné, hanem a legboldogtalanabb anya is vagyok én, s a legkétségbeesettebb feleség! Gyermekeim, legalábbis kettejük, a Yorki herceg és Charlotte hercegnő^[86] távol van tőlem, törtetők és ellenséges elemek csapásainak prédájául vetve; férjem, a király, Angliában oly szomorúan tengeti életét, hogy keveset mondok, ha azt állítom: kívánatos dologként keresi a halált. Íme, uraim, itt a levél, melyet milord Winterrel küldött nekem. Olvassák!

Athos és Aramis szabadkozott.

- Olvassák - mondta a királyné.

Athos ekkor fennhangon elolvasta a levelet, melyet már ismerünk; benne Károly király azt kérdezi, hogy számíthat-e Franciaország vendégszeretetére.

- Nos? - kérdezte Athos a levél elolvasása után.

- Nos - felelte a királyné -, ő megtagadta.

A két jó barát megvető mosollyal nézett össze.

- Nos tehát, asszonyom - kérdezte Athos -, mi a teendő?

- Éreznek-e némi részvétet ennyi balsors iránt? - válaszolt kérdéssel a megrendült királyné.

- Azt voltam bátor kérdezni felségedtől, hogy D'Herblay lovagtól s éntőlem minő szolgálatot kívánna? Rendelkezzék velünk!

- Valóban nemes szívű ember, uram! - mondta a királyné, hangjában a hála ujjongásával, miközben De Winter úgy nézett rá, mintha ezt mondaná: nem mondtam, hogy kezeskedem értük?

- Hát kegyelmed, uram? - fordult a királyné Aramishoz.

- Én, asszonyom - felelte Aramis -, mindenüvé követem a gróf urat, ha kell, a halálba is, s azt se kérdem, miért; de ha felséged szolgálatáról van szó - tette hozzá, s fiatalsága minden bájával nézett a királynéra -, akkor éppenséggel előtte járok!

- Nos, uraim - mondta a királyné -, ha így van, s ha valóban felajánlják szolgálatukat egy szegény, mindenkitől cserbenhagyott királynénak, hallják hát, mit kellene tenniök értem. A király egyedül van néhány nemesével, folytonos aggodalomban, hogy ezeket is elveszíti, skót környezetben, melyben nem bízik meg, noha skót ő maga is. Mióta Winter lord eljött mellőle, alig élek, uraim! Nos hát, sokat kérek, talán túl sokat is, hiszen kérésre semmi jogcímem: menjenek át Angliába, csatlakozzanak a királyhoz, legyenek a barátai, az őrei, oltalmazzák a csatában, járjanak mellette háza belsejében is, ahol naponta a háború minden kockázatánál veszedelmesebb új kelepcék készülnek. S én, hozandó áldozatuk fejében, uraim, megígérem, nem is hogy megjutalmazom, hisz ez a szó megbántaná kegyelmeteket, de hogy úgy fogom szeretni, mint édes húguk, s férjemen és gyermekeimen kívül mindenkinél jobban, az Istenre esküszöm!

S a királyné, lassan s ünnepiesen, szemét az égre emelte.

- Mikor kell indulnunk, asszonyom? - kérdezte Athos.

- Vállalkoznak tehát? - kiáltott fel a királyné örömében.

- Igen, asszonyom. Csakhogy felséged, úgy látom, túlzásba megy, azt ígérvén, hogy oly barátsággal tüntet ki, melyhez érdemeink föl nem érnek. Mi Istent szolgáljuk, asszonyom, mikor egy sorsüldözött királyt s egy ily tiszta szívű királynét szolgálunk. Asszonyom, testestül-lelkestül felségedé vagyunk!

- Ó, uraim - mondta a királyné könnyekig meghatottan -, íme, öt év óta az öröm s a reménység első pillanata életemben! Igen, Istent szolgálják, s lévén az én hatalmam túl csekély ily áldozat jutalmazására: ő fogja meghálálni, ő, ki szívemben olvassa hálámat őiránta s uraimék iránt. Mentsék meg férjemet, mentsék meg a királyt! S ha nem is törődnek földi jutalommal, mely a jó cselekedeteikért itt megilletné: mégis, hagyják meg nekem a reményt, hogy még viszontlátjuk egymást, és magam is megköszönhetem! Hátha van valami óhajuk? Mától fogva a barátjuk vagyok; s mivel hogy az én ügyemet szolgálják, én is magamévá teszem a kegyelmetekét.

- Asszonyom - mondta Athos -, semmi kérnivalóm felségedtől, csak az, hogy imádkozzék értünk.

- Én, asszonyom - mondta Aramis -, egyedül vagyok a világon, s nincs kit szolgálnom felségeden kívül.

A királyné kezét csókra nyújtotta, majd Winter lordhoz fordulva halkan ezt mondta:

- Ha nincs pénze, milord, egy percet se tétovázzék, törje össze az átadott ékszereket, vegye ki belőle a gyémántszemeket, s adja el egy zsidónak: ötven-hatvanezer frankot kaphat értük; költse el, ha szükséges, az a fő, hogy ezeket a nemesembereket úgy kell kezelni, ahogy megérdemlik, vagyis királyi módon!

A királyné két levelet készített elő: az egyiket ő maga írta, a másikat lánya, Henriette hercegnő. Mindkettő Károly királynak szólt. Az egyiket Athosra, a másikat Aramisra bízta, azért, hogy ha a véletlen elszakítaná őket, igazolhassák magukat a királynál. Ezek után elbúcsúztak.

A lépcső alján Winter lord megállt.

- Menjenek jobbra, én balra megyek, uraim - mondta -, nehogy gyanút keltsünk; s aztán ma este kilenckor legyünk a Saint-Denis kapunál. Addig megyünk lovaimmal, amíg bírják, aztán postakocsin. Még egyszer köszönöm, kedves barátaim, köszönöm a magam s köszönöm a királyné nevében.

A három nemesember kezet szorított, Winter lord elindult a Saint-Honoré utca felé, Athos és Aramis együtt maradt.

- Nos - kérdezte Aramis, midőn már magukban voltak -, mi a véleménye erről az ügyről, barátom?

- Nem jó - felelte Athos -, cseppet sem jó.

- De hisz lelkesen vállalkozott rá, nem?

- Ahogy valami nagy ügy védelmére mindig is vállalkozni fogok, kedves D'Herblay. A királyok csak a nemesség révén lehetnek erősek, de a nemesség csak a király révén lehet erős. Támogassuk hát a királyságokat, ezzel magunkat támogatjuk.

- Megöletjük magunkat odaát - mondta Aramis. - Gyűlölöm az angolokat, otrombák, mint a sörivó emberek általában.

- Tehát jobb volna, ha itt maradnánk, s beszállásoltatnók magunkat a Bastille-ba vagy a vincennes-i erődbe, mint akik Beaufort szökését elősegítették? Bizony mondom, Aramis, semmi megbánnivalónk. A börtönt elkerüljük, s hősök módján járunk el, nem nehéz a választás!

- Ez igaz; de ha már így van, hadd térjek rá az első, tudom, nagyon ostoba, de igen fontos kérdésre: van-e pénze?

- Körülbelül száz aranyam, amit majorosom küldött volt a Bragelonne-ból való indulásom előtti napon; ebből azonban vagy ötvenet Raoulnak kell hagynom: egy ifjú nemes nem élhet méltatlanul. Tehát ötven aranyam lehet. S magának?

- Én biztos vagyok benne, hogy odahaza, ha minden zsebemet kifordítom, s minden fiókomat kihúzogatom is: tíz aranyat sem találok. De Winter azonban gazdag ember, szerencsénkre!

- Winter lord pillanatnyilag koldus, mert jövedelmeit Cromwell vágja zsebre!

- Lám, lám, Porthos báró most fogna jól igazán!

- Lám, lám, most hiányzik D'Artagnan csak igazán!

- Micsoda tömött erszény!

- Micsoda büszke kard!

- Nyerjük meg őket!

- Ez a titok nem a mienk, Aramis! Ne is avassunk hát senkit bele, mert különben, ha megtennők e lépést, magunkban is kételkednék a végén. Sajnáljuk magunkat külön-külön, de ne beszéljünk.

- Igaza van. Mit csinál ma estig? Nekem két elintéznivalóm van.

- S el is lehet intézni?

- Hát mindenképp el kellene.

- Ugyan miféle dolgok?

- Először is egy nyisszantás a koadjutor úron, kivel tegnap este Rambouillet asszonynál találkoztam, s nagyon furcsa hangot használt velem szemben.

- Tyűha! Összetűzés papok között! Párbaj két szövetséges között!

- Hiába, kedvesem, a koadjutor híres kardforgató, s magam is az vagyok; szalonokban forgolódik, s magam is; reverendája teher neki, s gondolom, én is megelégeltem a magamét; néha azt hiszem, én vagyok a koadjutor, s ő Aramis, oly sok a hasonlatosság közöttünk. Ez a Sosia-szerű alak untat s árnyékot vet rám; egyébként pedig izgága fráter, ki pártunkat el fogja veszejteni! Szentül hiszem, ha adok neki egy nyaklevest, mint ma reggel annak a mesterlegénynek, aki sárral kent be, attól megváltozik a dolgok arculata!

- Én pedig azt hiszem, kedves Aramis - felelte higgadtan Athos -, mit sem változtat ez Retz bíboros arculatán! Jobb hát, ha hagyjuk a dolgokat a maguk mentére: egyébként is maga immár sem egyikhez, sem másikhoz nem tartozik; maga most az angol királynéé, ő pedig a Fronde-é, így hát, ha a második dolog, melynek nem teljesíthetése keseríti, nem fontosabb, mint az első, akkor...

- Jaj, amaz nagyon fontos volna!

- Akkor intézze el azonnal.

- Fájdalom, nem áll szabadságomban akkor elintézni, amikor akarom. Éjjel volna az ideje, éjnek évadján.

- Értem - mondta mosolyogva Athos. - Éjfélkor?

- Atájt.

- Ejnye, barátom, de hisz ezek halasztható ügyek, hallja-e, tehát halassza el, kivált ha ilyen mentséggel hozakodhatik elő... mikorra visszatér...

- Igen, ha visszatérek!

- S ha nem tér vissza, mit bánja? Legyen hát egy kissé józanabb, Lássa be, már nem húszéves, Aramis barátom!

- Legnagyobb sajnálatomra, az istenfáját! Hej, ha annyi lehetnék.

- Az ám - mondta Athos -, sok bolondságot követne el, azt meghiszem! De most már el kell válnunk: nekem egy-két látogatásom van meg levélírás; jöjjön hát értem nyolc órakor, vagy nem akarja, hogy hétre vacsorára várjam?

- Nagyon jó! Nekem - mondta Aramis - vagy húsz látogatásom is van, s legalább annyi megírandó levelem.

Ezzel elbúcsúztak. Athos előbb Vendôme-né asszonyt látogatta meg, majd névjegyét Chevreuse-nénél hagyta, s végül az alábbi levelet írta D'Artagnannak:

Kedves barátom, Aramisszal fontos küldetésbe indulok. El szerettem volna búcsúzkodni, de nincs rá időm. Ne felejtse el, azért írok, hogy hangsúlyozzam, mennyire kedvelem. Raoul Blois-ba ment, s mit sem tud arról, hogy elmegyek. Vigyázzon rá távollétem alatt, ahogy csak vigyázhat, s ha úgy hozza a sors, hogy mához három hónap múlva sem kap hírt felőlem, mondja meg neki, bontsa ki a nevére szóló, lepecsételt csomagot, melyet is Bloisban bronzládámban talál; itt küldöm a kulcsát.

Ölelje meg Porthost helyettem és Aramis helyett. A viszontlátásra, vagy talán Isten vele, örökre!

És Blaisois-val elküldte a levelet.

A kitűzött időben Aramis megérkezett: lovagöltözékben volt, s oldalán az a régi kard, melyet oly gyakran rántogatott ki annak idején; most készebb volt, mint valaha, kirántani.

- No még ilyet - mondta -, sehogy sem találom rendjénvalónak, hogy így menjünk el, egyetlen búcsúszó hátrahagyása nélkül Porthosnak és D'Artagnannak!

- Már megtörtént, kedves barátom - mondta Athos -, gondoskodtam róla; ölelésemet küldtem mindkettőjüknek mindkettőnk nevében.

- Csodálatos ember maga, kedves grófom - mondta Aramis -, igazán mindenre gondol.

- Nos hát, beleélte magát ebbe az utazásba?

- Tökéletesen; s hogy gondolkoztam a dolgon, örömmel hagyom itt Párizst e pillanatban.

- Én is - felelte Athos -; csak azt sajnálom, hogy nem ölelhettem meg D'Artagnant, de ez a sátánfajzat oly ravasz, hogy terveinket kitalálhatta volna.

A vacsora végén visszajött Blaisois.

- Uram, itt van D'Artagnan úr válasza.

- De hisz azt mondtam neked, hogy ne várj választ, tökfilkó! - mondta Athos.

- El is mentem várás nélkül, de visszahívatott, s a kezembe nyomta ezt.

És átnyújtott egy duzzadó és csörömpölő bőrzacskót.

Athos kinyitotta, s mindjárt egy papírdarabkát húzott ki belőle, rajta az alábbi sorok:

Kedves grófom,

ha az ember elutazik, kivált ha három hónapra, soha sincs elegendő pénze; nos, emlékszem ínséges napjainkra, s elküldöm erszényem felét: abból a summából való, melyet sikerült Mazarinból kiizzasztanom. Ne fordítsák hát túl rosszra, esdve kérem!

Ami pedig a soha-többé-viszont-nem-látást illeti: egy szót sem hiszek én abból! Kinek olyan a szíve és a kardja, mint magának, az mindent átvészel.

A viszontlátásra tehát, és semmi istenhozzád.

Magától értetődik, hogy Raoult, amióta megismertem, úgy szeretem, mint a fiamat; mégis, elhiheti, hálát adok Istennek, hogy nem vagyok az apja, noha büszke lennék egy ilyen fiúra!

Barátja
D'Artagnan.

P. S. Természetesen a küldött ötven arany éppúgy Aramisé, mint a magáé, s éppúgy a magáé, mint Aramisé.

Athos elmosolyodott, és szép tekintetét könnyfátyol vonta be. D'Artagnan tehát, akit mindig gyöngéden szeretett, szintén szerette még, akármilyen mazarinista volt.

- Ihol, biz' isten, ötven arany - mondta Aramis az erszényt az asztalra ürítve -, egytől egyig XIII. Lajos arcképével! Nos hát, mit kezd ezzel a pénzzel, megtartja-e vagy visszaküldi?

- Megtartom, Aramis, s ha nem is volna rá szükségem, akkor is megtartanám. Amit nemes szívvel ajánlanak fel, nemes szívvel is kell fogadni. Vegyen el belőle huszonötöt, Aramis, s a többit adja ide.

- Ez már beszéd! Boldogan látom, hogy egy véleményen vagyunk. No, most már indulunk-e?

- Amikor akarja; de hát egyetlen inasa sincs?

- Nincs! a tökfilkó Bazin, amint tudja, elkövette azt az ostobaságot, hogy sekrestyésnek állt, s ilyenformán nem hagyhatja el a Notre-Dame-ot.

- Sebaj, vegye maga mellé Blaisois-t, nekem úgyis felesleges, mert én Grimaud-t viszem.

- Örömmel - mondta Aramis.

E pillanatban megjelent az ajtóban Grimaud.

- Kész - jelentette szokott szűkszavúságával.

- Induljunk hát - mondta Athos.

Csakugyan, a lovak már felnyergelve vártak. S várakozott a két szolga is.

A rakpart sarkán Bazinnal találkoztak: lélekszakadva rohant feléjük.

- Jaj, uram - mondta Bazin. - Hál' istennek, idejében érkeztem!

- Mi baj?

- Porthos úr most volt nálunk, s ezt hagyta tisztelendőségednek, mondván, hogy a dolog nagyon sürgős, s ezt kezébe kell juttatnia még elindulása előtt.

- Jó - mondta Aramis, s átvett egy erszényt Bazintól -, de mi ez?

- Várjon, tisztelendő uram, egy levél is van itt.

- Mondtam már, hogy ha nem lovagnak szólítasz, összetöröm a csontodat! Lássuk azt a levelet.

- Hogy fogja elolvasni? - kérdezte Athos. - Sötét van, mint a kályhalyukban.

- Várjon - mondta Bazin.

Bazin csiholni kezdte tűzszerszámát, azzal a kanócot, a kanóccal egy szál gyertyát gyújtott meg, s ennek fényénél Aramis elolvashatta az alábbi levelet:

Kedves D'Herblay barátom!

Most tudtam meg D'Artagnantól, ki átadta a maga és La Fère gróf üdvözletét, hogy két-három hónapig is eltartható küldetésbe indulnak; tudván, hogy nem szeret kérni barátaitól, íme, felajánlok kétszáz aranyat, rendelkezzék vele, s aztán majd egyszer megadja. Ne féljen attól, hogy ez tán kellemetlen nekem: ha pénzre van szükségem, küldetek magamnak valamelyik kastélyomból; csak Bracieux-ben is húszezer frankom van aranyban. S ha nem küldök most többet, csak azért van, mert félek, tetemesebb summát nem fogadna el.

Magához fordulok, mert hisz tudja, hogy La Fère gróftól mindig tartok egy kicsit, ha akarom, ha nem, ha mégúgy szívem mélyéből szeretem is. De természetes, hogy amit magának felajánlok, egyszersmind neki is felajánlom.

Azzal a hűséges barátsággal, melyben, remélem, nem kételkedik:

Du Vallon de Bracieux de Pierrefonds.

- Nos hát - kérdezte Aramis -, mit szól ehhez?

- Azt, kedves D'Herblay, hogy szinte istenkáromlás a Gondviselésben kételkednünk, mikor ilyen barátaink vannak!

- Vagyis?

- Vagyis Porthos aranyain is megosztozunk, ahogyan D'Artagnan aranyain megosztoztunk.

Meg is történt az osztozkodás, Bazin apró gyertyájának világánál, s a két jó barát továbbindult.

Negyedóra múlva a Saint-Denis kapunál voltak, ahol Winter lord már várt reájuk.

A három nemesember Picardia felé vágott neki az útnak; jól ismerték, s Athost meg Aramist nem egy színes ifjúkori élményre emlékeztette.

- Ha Mousqueton velünk volna - mondta Athos, mikor arra a pontra értek, ahol hajdan az útkövezőkkel összetűztek -, hogy reszketne ezen a szakaszon! Emlékszik, Aramis? Itt kapta azt a nevezetes golyót!

- Biz' isten elnézném neki - mondta Aramis -, mert engem is megborzongat ez az emlék; ahol ni, ama fa mögött van az a hely, ahol már azt hittem, halott vagyok!

Továbbügettek. Nemsokára Grimaud-t rohanták meg emlékei. Ugyanis a fogadó elé érve, melyben gazdájával egykor oly hatalmas lakomát csapott, Athoshoz oldalgott, s a pince szellőztetőablakára mutatva, így szólt:

- A hurkák!

Athos elnevette magát, s ifjúkorának e bolondsága oly mulatságosnak tűnt neki, mintha valaki más bolondságát mesélték volna neki.

Végül, miután két nap és két éjjel egyfolytában úton voltak, estefelé, csodálatos időben, megérkeztek Boulogne-ba; a magaslaton épült város akkor még gyér lakosú volt; az alsóvárosnak nevezett rész még nem létezett. Boulogne hatalmas erődítmény volt akkoriban.

A városkapu elé érve Winter lord így szólt:

- Uraim, járjunk el úgy, mint Párizsban: váljunk el, nehogy gyanút keltsünk; én tudok egy alig látogatott fogadót, gazdája jó emberem. Odamegyek, mert levelek is várhatnak, uraimék pedig menjenek a Nagy Henrik kardja fogadóba, ez a legjobb a városban, pihenjenek egyet, s két óra múlva legyenek a rakodón, bárkánknak ott kell várnia.

Ebben megállapodtak. Winter lord a külső városrészeken át ment tovább, hogy egy másik kapun lépjen be, a két jó barát pedig azon ment be, mely előtt megálltak; alig tettek kétszáz lépést, s ott voltak az ajánlott fogadó előtt.

A lovakat pihentették, abrakoltatták anélkül, hogy lenyergelték volna; a szolgák vacsorához ültek, mert már későre járt, gazdáik pedig alig várva, hogy hajóra szálljanak, a rakodón adtak nekik találkozót, megparancsolván, hogy szóba ne elegyedjenek senki fiával. Ez a figyelmeztetés természetesen csak Blaisois-nak szólt, hisz Grimaud-nak már régóta fölösleges volt minden hasonló figyelmeztetés.

Athos és Aramis megindult a kikötő felé.

Porlepett ruhájával s bizonyos fesztelen arckifejezésével, melyről az utazáshoz szokott ember általában felismerhető, a két jó barát magára vonta néhány járókelő figyelmét.

Különösen egyiken vették észre, hogy megérkezésük bizonyos izgalommal tölti el. Ez az ember, ki elsőként tűnt fel nekik, körülbelül azonos okból, mely őket is feltűnővé tette mások szemében, szomorúan járkált fel s alá a rakparton. Mihelyt megpillantotta őket, le nem vette róluk a szemét, s égett a vágytól, hogy velük szóba elegyedjék.

Sápadt fiatalember volt; szeme vizenyőskék, s mintha úgy cikázott volna, mint a tigrisé, a benne visszfénylő színek szerint; járása, ha mégoly lassú és fordulás közben ingatag volt is, elszánt és kemény; fekete ruhát viselt, s meglehetős kecsesen, egy hosszú kardot.

A rakpartra érve Athos és Aramis megállt, s nézdegélni kezdett egy cölöphöz kötött és útra kész kisebb bárkát.

- Ez a mienk, kétségkívül - mondta Athos.

- Igen - mondta Aramis -, ez az útra kész egyárbocos az, mely majd átvisz bennünket, csak most aztán Winter lord nehogy megvárakoztasson itten! Nem valami szórakoztató környezet ez: sehol egyetlen asszonyszemély!

- Pszt! - figyelmeztette Athos. - Hallgatóznak.

Valóban, az a járókelő, ki a két jó barát nézelődése közben többször elment a hátuk mögött, a Winter névre hirtelen megállt, de mivel arckifejezése semmiféle izgalmat sem árult el, éppúgy véletlenül is megállhatott.

- Uraim - szólította meg őket a fiatalember, könnyed és udvarias üdvözlés után -, engedelmet kíváncsiságomért, de látom, Párizsból jönnek, vagy legalábbis idegenek Boulogne-ban.

- Párizsból jövünk - felelte Athos ugyanolyan udvariasan -, miben lehetünk szolgálatára?

- Uram - mondta a fiatalember -, legyen szíves, mondja meg nekem, igaz-e, hogy Mazarin ma már nem miniszter.

- Ez aztán furcsa kérdés - jegyezte meg Aramis.

- Miniszter is, és nem is - mondta Athos -; vagyis az, hogy Franciaország egyik fele elűzi, s hála különféle praktikáknak és ígérgetéseknek, a másik fele hatalmon tartja: még igen sokáig elhúzódhatik, amint látja.

- Tehát, uram - kérdezte az idegen -, se szökésben, se börtönben?

- Nincs, uram, legalábbis ez idő szerint.

- Uram, fogadják köszönetemet készségükért - mondta a fiatalember és odébbállt.

- Mit szól ehhez a kérdezősködőhöz? - kérdezte Aramis.

- Azt, hogy valami unatkozó vidéki vagy fürkésző spion.

- S mégis így felelt neki?

- Mi sem jogosított fel másként felelnem. Udvarias volt irányomban, s én is az ő irányában.

- De mégis: ha valami spion...

- Ugyan, mit árthatna nekünk? Már nem vagyunk Richelieu bíboros idejében, ki a legkisebb gyanúra lezáratta a kikötőket.

- Akárhogy is, hiba volt ennek így felelnie - mondta Aramis, s szeme követte a fiatalembert, míg el nem tűnt a dűnék mögött.

- Maga is elkövetett valami meggondolatlanságot - vágott vissza Athos -, éspedig azt, hogy kiejtette Winter lord nevét! Vagy elfelejti, hogy a fiatalembert ez a név állította meg?

- Eggyel több ok, amiért, amikor magához fordult, az ördögbe kellett volna küldje!

- Összetűzés - mondta Athos.

- Hát mióta fél egy kis összetűzéstől?

- Minden összetűzéstől félek, amikor várnak rám valahol, s az összetűzés megakadályozhat odaérkeznem. Egyébként akarja, hogy bevallják valamit? Magam is kíváncsi voltam egy kissé közelebbről erre a fiatalemberre.

- Ugyan miért?

- Lehet, hogy kinevet érte, Aramis, s azt mondja, mindig ugyanazt a nótát fúvom, sőt gyáva képzelődőnek fog nevezni.

- Miért?

- Nem gondolja, hogy ez az ember hasonlít valakihez?

- Rútság vagy szépség dolgában? - kérdezte kacagva Aramis.

- Rútságban, s amennyire egy férfi egy nőhöz csak hasonlíthat!

- Ejnye, az áldóját! - kiáltott fel Aramis. - Szeget ütött a fejembe. Nem, semmiképp sem képzelődő, barátom, s most már, hogy utánagondolok, biz' isten igazat adok: ez a keskeny és beesett száj, ez a szem, mely mindig az észnek látszik engedelmeskedni és sohasem a szívnek... miladynek valami fattya ez!

- S maga nevet, Aramis!

- Csak szokásból, higgye el; mert esküszöm, én sem kívántam jobban, mint maga, hogy ez a kígyófajzat az utamba kerüljön!

- De végre itt jön Winter lord! - mondta Athos.

- Most már csak az hiányzik - mondta Aramis -, hogy még a szolgáink is megvárakoztassanak.

- Nem, már látom is őket - mondta Athos -, ott jönnek, húsz lépésre a milord mögött. Felismerem Grimaud-t merev tartású fejéről s hosszú lábszáráról. Tony hozza a karabélyokat.

- Tehát éjjel szállunk hajóra? - kérdezte Aramis, s nyugat felé pillantott, ahol a nap mindössze egyetlen aranyfelhőcskét hagyott, s lassan-lassan tengerbe merülve az is kihunyni látszott.

- Lehetséges - mondta Athos.

- Ördögadta! - méltatlankodott Aramis. - A tengert nappal sem nagyon szeretem, nemhogy éjjel szeretném! A hullámok zúgása, a szél zúgása, a hajó borzalmas hánytorgása, bevallom: a noisyi kolostorban jobb volna nekem!

Athos csak mosolygott szokott szomorkás mosolyával, mert minden jel szerint másra gondolt, mint miről barátja beszélt, s közben elindult Winter lord felé.

Aramis követte.

- De barátunknak mi baja? - kérdezte Aramis. - Olyan, mint Dante ama kárhozottjai, kiknek nyakát a sátán hátratekerte, s a sarkukat bámulják. Mi a csudát bámulhat így a háta mögött?

Hogy ő is megpillantotta őket, Winter lord szaporázta lépteit, s meglepő gyorsasággal ért hozzájuk.

- Mi baja, milord - kérdezte Athos -, s lélegzete mitől akadozik?

- Semmi, semmi - felelte De Winter -, csak éppen, ahogy a dűnék közt erre jöttem, úgy láttam, mintha...

És újra hátrafordult.

Athos Aramisra nézett.

- De induljunk - folytatta Winter lord -, induljunk, a hajó bizonyára türelmetlen már, ahol horgonyoz ni, a mi naszádunk, látják-e amott? Szeretnék már rajta lenni.

És még egyszer visszafordult.

- Ejnye, tán elfelejtett valamit? - kérdezte Aramis.

- Nem, csak nyugtalanít valami.

- Tehát látta őt - súgta oda Athos Aramisnak.

A bárkára vezető lépcsőhöz értek. De Winter először a fegyvereket cipelő szolgákat küldte le s a hordárokat a poggyászokkal, aztán ő is ereszkedni kezdett a nyomukban.

Ebben a pillanatban Athos észrevett egy embert, aki a rakparttal párhuzamos partszegélyen haladt, s mintha csak azért szaporázta volna lépteit, hogy a kikötő átellenes oldaláról, tőlük alig húsz lépésnyire, figyelhesse hajóra szállásukat.

A sűrűsödő szürkületben azt a fiatalembert vélte felismerni benne, aki az előbb kérdéseivel állt elébe.

"Ejnye - gondolta -, hát mégis kém volna, s azon törné a fejét, hogy hajóra szállásunkat megakadályozza?"

De még ha ezen törte is a fejét, akkor is túl késő volt, hogy végrehajthassa; Athos tehát szintén ereszkedni kezdett a lépcsőn, anélkül hogy a fiatalembert szem elől tévesztette volna. Ez, hogy rövidítsen, egy zsilipen jelent meg mostan.

- Haragszik ránk, kétségkívül - mondta Athos -, de azért csak szálljunk be, s ám jöjjön aztán, ha a nyílt tengeren leszünk.

És Athos beugrott a bárkába, az rögtön elvált a parttól, s gyorsan távolodott, hála a négy markos evezős erőfeszítésének.

A fiatalember azonban nyomába szegődött, jobban mondva megelőzte a bárkát; a rakpart csücskén kellett elhaladnia, a fölötte emelkedő s épp most kigyúló világítótorony s egy föléje boruló szikla közt.

Látták, mikor az alak fölhágott a sziklára, hogy majd az elhaladó bárkának fölébe kerüljön.

- Hallatlan! - mondta Aramis Athosnak. - Az a fiatalember kétségkívül kém!

- Miféle fiatalember? - fordult feléjük Winter lord.

- Hát az, aki nyomon követett, megszólított, s aki várt ránk odalent: nézze!

De Winter az Aramis mutatta irányba fordult. A világítótorony fénnyel árasztotta el a kis szorost, melyen át kellett haladniok, és a sziklát, melyen a fiatalember állt s csak várt, hajadonfővel s keresztbe font kézzel.

- Ő az! - kiáltott fel Winter lord, s Athost karon ragadta. - Ő az! Őt véltem látni az imént, s nem tévedtem.

- Kicsodát? - kérdezte Aramis.

- A milady fiát - felelte Athos.

- A barátot! - hördült fel Grimaud.

A fiatalember hallotta e szavakat; azt lehetett volna hinni, menten lezuhan, annyira a szikla szélén állt, kihajolván a tenger fölé.

- Igen, én vagyok, bácsikám! Én, a milady fia; én, a barát; én, Cromwell titkárja és barátja, s ismerem magát s ismerem már a cimboráit is!

Három férfi volt a bárkában, bátor emberek, kiknek bátorságát ki se merte volna kétségbe vonni, mégis, e hangra, e hangsúlyra, ezekre a mozdulatokra minden ízükben a rémület jeges borzongása futkározott.

Grimaud-nak pedig minden haja szála égnek állott, s a verejték csak úgy patakzott a homlokán.

- Úgy? - kérdezte Aramis. - Az unokaöcs, a barát? A milady fia, ahogy ő mondja.

- Sajnos - sóhajtotta feleletül Winter lord.

- Akkor ide nézzen! - mondta Aramis.

S félelmetes hidegvérűséggel, mint döntő pillanatokban mindig is, felkapta a Tony hordozta karabélyok egyikét, felhúzta, s célba vette azt az embert, ki úgy állt a szikla peremén, mint a végítélet angyala.

- Tűz! - kiáltotta Grimaud magánkívül.

Athos hirtelen a karabély csövére vetette magát, s a lövést, mely már-már eldördült, megakadályozta.

- Az ördög vinné el, hallja! - kiáltotta Aramis. - Olyan jól puska végre kaptam! Melle közepébe eresztettem volna a golyót!

- Éppen elég, hogy az anyját megöltük - mondta Athos zordonan.

- Az anyja gonosztevő volt, kárt tett mindnyájunkban s szeretteinkben is!

- Igen, de a fia mit sem ártott nekünk.

Grimaud, ki felemelkedett volt, hadd lássa a lövés eredményét, most csüggedten, kezét tördelve rogyott vissza. A fiatalember hahotára fakadt.

- Hahaha! Igen, maguk azok - mondta -, most aztán tudom, kicsodák!

Harsány kacagása s fenyegető beszéde a bárka fölött suhant el, a szél szárnyain, s elenyészett a láthatár ködében. Aramis vacogott.

- Nyugalom - mondta Athos. - Mi az ördög? Nem is vagyunk már emberek?

- Azok vagyunk - mondta Aramis -, de ez maga a sátán! S kérdezze csak meg a nagybátyjától: ártottam volna-e, ha megszabadítom drága unokaöccsétől.

De Winter csak egy sóhajtással válaszolt.

- Mindennek vége - folytatta Aramis. - Jaj, Athos, attól félek, valami bolondságot talált elkövetni bölcsességével!

Athos kezébe fogta De Winter kezét, s hogy a társalgást megpróbálja valami másra terelni, megkérdezte:

- Mikor kötünk ki Angliában?

A lord azonban, szavaiból mit sem hallván, nem válaszolt.

- Oda nézzen, Athos - mondta Aramis -, még van rá idő! Látja, még mindig ugyanazon a ponton áll!

Athos kelletlenül fordult hátra, a fiatalember látása nyilvánvalóan kínos volt neki.

Csakugyan, még mindig ott állt a sziklán, a világítótorony úgyszólván fénykoszorúval vette körül.

- De mit keres ez Boulogne-ban? - kérdezte Athos, ki a megtestesült értelem lévén, mindenben az okot kereste, s vajmi keveset törődött az okozattal.

- Engem követett, engem követett - mondta Winter lord, ki ez esetben meghallotta Athos beszédét, mert szavai egybeestek az ő gondolataival.

- Ahhoz, hogy követte légyen, barátom - mondta Athos -, tudnia kellett volna elindulásunkról; egyébként pedig minden valószínűség szerint ellenkezőleg történt, vagyis megelőzött bennünket.

- Akkor semmit sem értek - jelentette ki az angol, s fejét rázta, olyan ember módján, ki úgy véli, a természetfeletti erőkkel szemben harcolni hiába kísérelne meg.

- Úgy látom, Aramis - szólalt meg Athos -, tévedtem, amikor nem hagytam cselekedni.

- Hallgasson - felelte Aramis. - Most megríkatna, ha tudnék még sírni.

Grimaud olyan keservesen nyöszörgött, hogy bevált volna morgásnak is.

E pillanatban egy hang hahózott nekik a naszádról. A révkalauz a kormány mellől válaszolt rá, s a kis bárka a hajó mellé siklott. Urak, szolgák, poggyászaik egykettőre a fedélzeten voltak.

A kapitány csak az utasokra várt, hogy indulhasson; s alighogy lábukat a hajóhídra tették, a hajóorrt Hastings felé fordították, ahol majd ki kell kötniök.

Akkor a három jó barát, akarata ellenére, még egyszer a szikla felé fordult, ahol még élesen kirajzolódott üldözőjük fenyegető árnyéka.

Aztán egy kiáltást hallottak, mely ezt az utolsó fenyegetést juttatta hozzájuk:

- Viszontlátásra, uraim, Angliában!

Mindazt a jövés-menést, mely feltűnt Henriette asszonynak, s amelyre hiába keresett magyarázatot, a lensi győzelem okozta; azáltal, hogy hírét a Hercegúr megvitette Châtillonnal, kit ezenfelül megbízott, hogy a lotharingoktól meg a spanyoloktól zsákmányolt huszonkét hadizászlót tűzesse ki a Notre-Dame boltíveire.

Ez a hír döntő hatású volt: az udvar javára billentette a parlamenttel kötött patvarkodást. Minden sommásan kivetett adót, mely ellen a parlament tiltakozott, mindig Franciaország becsületének fenntartásához szükséges voltával, s az ellenség megverésének kétes reményével indokoltak. Nos, miután Nördlingen^[87] óta csak kudarcokat könyvelhettek el, a parlamentnek könnyű dolga volt Mazarint meg-meginterpellálni a váltig ígért és váltig elmaradt győzelmek felől; most azonban végre itt volt a győzelem, a teljes és tökéletes diadal. S meg is értette mindenki, hogy ez az udvarnak kettős győzelme volt, kifelé is, befelé is győzelem, elannyira, hogy még a kicsi király is így kiáltott fel a nagy hír hallatára:

- No, parlamenti urak, most aztán mit mondanak kegyelmetek?

Erre a királyné keblére vonta királyi gyermekét, kinek gőgös és zabolátlan lelkülete annyira összhangban volt az övével. S még aznap, este tanácskozást tartottak, s meghívták rá La Meilleraye és Villeroy marsallokat, mert mazarinisták voltak; Chavignyt és Séguier-t, mert gyűlölték a parlamentet, valamint Guitaut-t és Comminges-t, mert a királyné odaadó hívei.

Semmi sem szivárgott ki abból, amit e tanácskozáson határoztak. Csak annyit tudtak, hogy a következő vasárnap Te Deum-ot tartanak a Notre-Dame-ban a lensi győzelem tiszteletére.

Azon a vasárnapon tehát a párizsiak ujjongva ébredtek: nagy dolog volt abban a korban egy Te Deum. Az effajta szertartást még nem járatták le akkoriban, s nem tévesztette el hatását. A nap, mintha szintén részt vett volna az ünnepségen, tündökölve kelt föl, s megaranyozta a nagyváros komor tornyait, melyet már tengernyi nép lepett el: a Cité legsötétebb sikátorai is ünnepi arculatot öltöttek, a rakpartok mentén hosszú sorokban vonultak a polgárok, mesteremberek, asszonyok és gyermekek a Notre-Dame felé, akár csak egy forrása felé visszahömpölygő folyó.

A boltok kihaltak voltak, a házak bezárva; mindenki látni akarta az ifjú királyt anyja s a hírhedt bíboros oldalán, kit annyira gyűlöltek, hogy látásától senki se akarta magát megfosztani.

Egyébiránt e tengernyi nép közt a legnagyobb szabadság uralkodott; valamennyi kijelentésük oly fennen és nyíltan hangzott el, úgyszólván zengette-kongatta a lázadást, miként Párizs minden templomának ezernyi harangja a Te Deumot. A párizsi rendőrséget maga a város szervezte volt, semmi fenyegetés nem zavarta hát az általános gyűlölet hangversenyét, nem fagyasztotta e szitkozódó ajkakra a szót.

Reggeli nyolc óra tájt azonban a királyné testőrregimentje, Guitaut és unokaöccse, Comminges vezetésével, dobosokkal és kürtösökkel az élen, kezdett felsorakozni a Palais-Royaltól a Notre-Dame-ig, de ezt a felvonulást nyugalommal nézték a párizsiak, kik is katonazenére s csillogó uniformisokra mindig kíváncsiak.

Friquet kicsípte magát, s foggyulladás ürügyével, melyet egy marék cseresznyemagnak a fél pofájába való gyömöszölésével idézett elő, Bazintól, a felettesétől, egész napi szabadságot kapott.

Bazin eleinte hallani se akart róla, mert rossz kedvében volt, először is Aramis távozása miatt, ki úgy ment el, hogy meg se mondta, hova, azonkívül, mert olyan misén kellett segédkeznie, melyet nem az ő meggyőződése szerint való győzelemért mondanak, lévén ő frondőr, amint tudják; s ha lett volna rá mód, hogy egy ilyen ünnepségről a sekrestyés éppúgy hiányozhasson, mint egy közönséges ministráns fiú, Bazin bizonyára ugyanolyan kéréssel fordult volna az érsekhez, mint amilyennel Friquet fordult most őhozzá. Tehát eleinte megtagadott, amint mondottuk, minden szabadságolást; Friquet daganata azonban még Bazin jelenlétében is annyit nőtt szemlátomást, hogy a ministráns fiúk becsületére való tekintettel, kikre szégyent hozott volna ez az idomtalanság, végül is duzzogva engedett. Friquet aztán a templomkapuban kiköpte a "daganatát", s Bazint illetően olyan mozdulatot tett, mely biztosítja a párizsi csibészek felsőbbségét a világ többi csibésze felett; ami pedig kocsmáros gazdáját illeti, attól természetesen úgy szabadult meg, hogy azt mondta, a Notre-Dame miséjén teljesít szolgálatot.

Friquet tehát szabad volt, s miként láttuk, a legpompásabb ruhájába öltözött; személyének legfigyelemreméltóbb díszeként egy leírhatatlan sapkát viselt, mely a középkori birétum s a XIII. Lajos korabeli süvegek között képezett átmenetet. E furcsa fejfedőt az anyja fabrikálta, s vagy szeszélyből, vagy anyaghiány miatt, megalkotása közben a színek összhangjára vajmi kevés gondja volt; oly mértékben, hogy a tizenhetedik század kalaposmesterségének e remekműve egyik felén sárga s zöld, a másik felén pedig fehér s piros volt. Friquet azonban, ki mindig is szerette a színek változatosságát, csak annál büszkébben és diadalmasabban ágált benne.

Bazintól eljövén, Friquet futva indult a Palais-Royal felé; abban a pillanatban ért oda, mikor a gárdaezred éppen kifelé vonult, s mert úgysem egyébért jött, mint látványában és muzsikájában gyönyörködni, a menet élére állt, dobolni kezdett két bádogdarabbal, majd új mutatvány gyanánt szájával oly híven utánozta a trombitaszót, hogy újfent kiérdemelte az utánzóművészet kedvelőinek elismerését.

Ez a szórakozás a Sergents sorompótól a Notre-Dame-ig tartott, s benne Friquet rendkívüli örömét lelte; de mikor az ezred megállt, s századjai ki-kiválva, a Cité szívéig hatoltak, a Saint-Christophe utca végén, a Cocatrix utca közelében helyezkedtek el, ahol Broussel lakott: Friquet rádöbbenvén, hogy még nem reggelizett, csak azt nézte, merre vegye útját, teljesítendő a nap eme fontos aktusát, s végül érett megfontolás után úgy döntött, hogy ezúttal hadd viselje Broussel tanácsos az étkezése költségeit.

Ehhez képest nekirugaszkodott, s hamarosan lihegve odaért a tanácsos kapujához, s keményen bedöngetett.

Anyja, Broussel régi szolgálója jött kaput nyitni.

- Hát te mit keresel itt, kölyök - kérdezte -, s miért nem vagy a Notre-Dame-ban?

- Ott voltam, Nanette mama - felelte Friquet -, de láttam, olyan dolgok történnek ott, melyekről Broussel úrnak értesülnie kell, hát Bazin mester, vagyis a sekrestyés engedelmével, ugye ismeri, Nanette mama, eljöttem, hogy beszéljek a tanácsos úrral!

- És mit akarsz mondani a tanácsos úrnak, te makimajom?

- Azt csak neki magának mondhatom meg!

- Lehetetlenség, dolgozik!

- Akkor remélem - mondta Friquet -, úgy alakul a dolog, hogy lesz rá módja kihasználni az időt!

Azzal gyorsan nekivágott a lépcsőnek, s Nanette mama cammogva eredt utána.

- De végtére is, mit akarsz Broussel úrtól, hallod-e?

- Meg akarom mondani - ordította Friquet torkaszakadtából -, hogy az egész gárdaezred errefelé vonul! Nos, miután mindenfelé rebesgetik, hogy az udvar forral valamit ellene, figyelmeztetni akarom, hogy vigyázzon!

Broussel meghallotta a kis csibész kiáltozását; túláradó buzgalmát csodálva elébe sietett az első emeletig, mert csakugyan dolgozott a második emeleti dolgozószobájában.

- Hallod-e, barátocskám - mondta -, érdekel is engem a gárdaezred, és tán nem bolondultál meg, hogy ilyen botrányt csinálsz?! Vagy talán nem tudod, hogy mindig így járnak el ezek az urak, s hogy a gárdaezred, szokása szerint, sorfalat áll, merre a király elhalad?

Friquet álmélkodást színlelt, s új sapkáját kezében forgatván, így szólt:

- Azt nem csodálom, hogy Broussel úr tudja ezt - mondta -, hisz mindent tud! Én azonban, isten bizony, nem tudtam, s csak jó tanácsot akartam adni. Ezért még nem kell rám haragudnia, Broussel uram!

- Sőt, sőt, fiacskám, buzgalmad jólesik nekem. Nanette asszony, hozza csak azt a barackot, amit Longueville-né küldött tegnap Noisyból! Adjon belőle vagy hatot a fiának, s hozzá egy jókora karéj kenyeret!

- Jaj, nagyon köszönöm, Broussel úr - mondta Friquet -, a barackot szerencsére nagyon szeretem!

Broussel ezután bement a feleségéhez, és reggelijét kérte. Fél tíz óra volt. A tanácsos odalépett az ablakhoz. Az utca teljesen kihalt volt, messziről azonban, mint a közeledő dagály zúgása, hallatszott a néptömegek hatalmas zsivaja, amint egyre sűrűsödtek a Notre-Dame körül.

Ez a zúgás megkétszereződött, mikor D'Artagnan a testőrszázadával felsorakozott a Notre-Dame kapui előtt, hogy a templomnál teljesíttessen velük szolgálatot. Porthosnak is szólt, hogy az alkalmat megragadva, nézze végig a ceremóniát; és Porthos, díszruhában s legszebb lován, tiszteletbeli testőrként feszített ottan, mint D'Artagnan is oly gyakran annak idején. A század őrmestere, a spanyolországi háborúk veteránja, felismerte Porthost, régi bajtársát, s hamarosan elterjesztette alantasai közt ez óriásnak, Tréville régi testőrei e büszkeségének hőstetteit. Ezek után Porthost nemcsak hogy jól fogadták a században, de csodálattal is.

Tíz órakor a Louvre ágyúja jelentette a király kivonulását. Mint mikor a közeledő vihar szele hajtogatja és csavargatja a fák hegyét, olyan izgalom futkározott a sokaságban, amint a gárdakatonák mozdulatlan puskái mögött nyomakodott. Végül egy aranyozott hintóban megjelent a király és a királyné. Nyomukban tíz más hintó, bennük az udvarhölgyek, a királyi ház tisztjei s az egész udvar.

- Éljen a király! - kiáltozták mindenfelől.

Az ifjú király méltóságteljesen kinézett a hintóablakon, meglehetős elismerő arckifejezést öltött, sőt, könnyeden köszöngetett is, ami megkettőzte a sokaság kiáltozásait.

A menet lassan haladt, s a Louvre-t a Notre-Dame-tól elválasztó útszakasz megtételére idestova félórát fordított. A Notre-Dame elé érve rendre-rendre elhelyezkedett a komor székesegyház hatalmas boltívei alatt, és a szertartás elkezdődött.

Abban a percben, midőn az udvar elhelyezkedett, egy hintó, rajta Comminges címerével, kivált az udvari hintók közül, szép lassan a teljesen néptelen Saint-Christophe utca végére ment, s ott megállt. Itt a négy gárdista s egy tiszt, akik kísérték, beszálltak a nehéz alkotmányba, s ajtait bezárták; aztán a tiszt egy kémlelőnyíláson át figyelni kezdte a Cocatrix utcát, mintha valakinek érkeztére várna.

Mindenkit lefoglalt a szertartás, így a hintót s a benne levők mesterkedését senki se vette észre. Friquet pedig, az egyetlen, kinek mindig vizslató szeme felfedezhette volna, barackjait habzsolni a Notre-Dame előterében levő házak egyikének párkányzatára kuporodott. Innen látta a királyt, a királynét és Mazarint, s oly jól hallhatta a misét, mintha ő maga is közreműködött volna benne.

A szertartás vége felé a királyné, látván, hogy a mögötte ülő Comminges várja parancsa megerősítését, melyet a Louvre-ból való elindulása előtt adott, halkan így szólt:

- Menjen, Comminges, és Isten segítse!

Comminges rögtön elindult, kiment a templomból, s befordult a Saint-Christophe utcába.

Friquet, megpillantván a szép tiszturat két gárdista kíséretében, szórakozásból követni kezdte, annál is könnyebb szívvel, mivel a szertartás éppen akkor ért véget, s a király beszállt a hintájába.

Alighogy a porkoláb megpillantotta Comminges-t a Cocatrix utca végén, valamit mondott az inasnak, s az járművét rögtön a Broussel kapuja elé hajtotta.

Comminges abban a pillanatban kopogtatta meg a kaput, melyben a kocsi elébe állt.

Friquet Comminges háta mögött várta, hogy a kaput kinyissák.

- Mit keresel itt, kölyök? - kérdezte Comminges.

- Be akarok menni Broussel úrhoz, tiszt uram! - mondta Friquet azon a hízelgő hangon, melyet alkalomadtán oly ügyesen használ a párizsi csibész.

- Ugyebár itt lakik? - kérdezte Comminges.

- Itt, uram.

- Hányadik emeleten?

- Az egész házban - mondta Friquet -; az ő háza ez.

- De általában hol tartózkodik?

- Amikor dolgozik, a második emeleten, de ebédkor lent, az elsőn, most éppen ebédelhet, mert dél van.

- Jó - mondta Comminges.

Ebben a pillanatban nyílt a kapu. A tiszt megkérdezte az inast, s megtudta, hogy Broussel odahaza van, s csakugyan épp ebédel. Comminges indult is az inas után, Friquet pedig nyomában.

Broussel asztalnál ült a családjával, vele szemben a felesége, két oldalán a két leánya, az asztal végén pedig a fia, Louvières, kit már láttunk egy pillanatra a tanácsost ért baleset alkalmával, mely balesetet egyébként tökéletesen kiheverte azóta. A jámbor, újra egészsége teljében, éppen a Longueville-né küldte pompás gyümölcsöt élvezte.

Comminges, az inas karját lefogván abban a pillanatban, mikor előrement volna, hogy őt bejelentse, maga nyitott ajtót, s hirtelen előtte volt az ebédelő család.

A tisztet megpillantva, Broussel egy kissé megrökönyödött; de látván, hogy udvariasan köszön, felkelt s viszonozta köszönését.

Azonban e kölcsönös udvariasság ellenére a nők arcán nyugtalanság mutatkozott; Louvières nagyon elsápadt, s türelmetlenül várta a tiszt magyarázkodását.

- Uram - szólalt meg Comminges -, királyi parancsot hozok.

- Nagyon helyes, uram - felelte Broussel. - Lássuk hát azt a parancsot.

És nyújtotta a kezét.

- Utasításom van, hogy elfogjam, uram - mondta Comminges, mindig változatlan hangon, s azonos udvariassággal -, s ha hisz nekem, nem fárasztja magát a hosszú levél elolvasásával, s velem jön.

Ha mennykő vágott volna be, az sem keltett volna nagyobb rémületet e békésen üldögélő derék emberek között. Broussel reszketve hátrált. Borzalmas dolog volt abban a korban börtönbe kerülni királyellenesség miatt. Louvières olyan mozdulatot tett, mintha kardjáért akarna ugrani, mely egy széken hevert a szobasarokban, de a jámbor Broussel egy szemvillanása, ki a jelenet közben azért nem vesztette el a fejét, megtorpantotta kétségbeesett lendületét. Brousselné, kit az urától az asztal lapja választott el, zokogásban tört ki, a két lány kétfelől apjába karolt.

- Menjünk, uram, siessünk - mondta Comminges -, a királynak engedelmeskedni kell.

- Uram - felelte Broussel -, rossz egészségben vagyok, s nem mehetek tömlöcbe ilyen állapotban; haladékot kérek.

- Lehetetlenség - mondta Comminges -, a parancs határozott és haladéktalanul végrehajtandó.

- Lehetetlenség! - mondta Louvières. - Uram, ne akarjon bennünket a kétségbeesésbe kergetni!

- Lehetetlenség! - kiáltotta egy rikácsoló hang a szoba mélyéből. Comminges hátrafordult, hát Nanette asszonyt látja, a kezében seprű, s szeme szikrát szór dühében.

- Maradjon nyugton, jó Nanette - mondta Broussel -, nagyon kérem!

- Hogy én nyugton maradjak, mikor el akarják fogni a gazdámat, istápomat, szabadítómat, a szegény nép atyját! No hiszen! Maga még nem ismer engem, hallja!... Hordja el magát! - ripakodott rá Comminges-ra.

Comminges vigyorgott.

- Most aztán, uram - fordult Brousselhoz -, hallgattassa el ezt a némbert és kövessen!

- Elhallgattatni engem? Engem? - kiáltotta Nanette. - Az ám, de ahhoz nagyobb legény kellene, mint maga, úrficskám! Majd megmutatom én!

Azzal Nanette asszony az ablakhoz rohant, kinyitotta, s oly sipító hangon, hogy a Notre-Dame terén is meghallották, kiabálni kezdte:

- Segítség! Elfogják a gazdámat! Broussel tanácsost elhurcolják! Segítség!

- Uram - mondta Comminges -, nyilatkozzék azonnal: engedelmeskedik vagy fel akar lázadni a király ellen?

- Engedelmeskedem, engedelmeskedem, uram - jelentette ki Broussel, s azon igyekezett, hogy kiragadja magát leányai öleléséből, s tekintetével féken tartsa még mindig ellenállni kész fiát.

- Akkor tegyen róla, hogy fogja be a száját ez a vénasszony!

- Tyű, vénasszony?! - rikácsolta Nanette.

És ordítani kezdett, ahogy a torkán kifért, s felkapaszkodott az ablakrácsra:

- Segítség! Segítség Broussel tanácsosnak, akit azért hurcolnak el, mert védelmezte a népet! Segítség!

Comminges derékon kapta a szolgálót, s le akarta rángatni az ablakpárkányról; de ebben a pillanatban egy másik hang, valahonnan a félemeletről, kezdett fejhangon üvölteni:

- Gyilkos! Tűzvész! Gyilkos! Megölik Broussel urat! Megfojtják Broussel urat!

A Friquet hangja volt. Nanette asszony, érezvén, hogy erősítést kapott, újult erővel, s most már kórusban folytatta ordítozását.

Az ablakokban már kíváncsi fők tűntek fel; az utca végéről odasereglett a nép, előbb egy-egy férfi érkezett, majd csoportok, végül egész tömeg tódult oda. Kiáltásokat hallottak, láttak egy hintót, de nem tudták, miről van szó. Friquet ekkor a félemeletről egyenest a hintó tetejére ugrott.

- El akarják fogni Broussel urat! - kiáltotta onnan. - A hintóban gárdisták ülnek, a tiszt fent van a lakásban!

A sokaság morogni kezdett, s közeledett a lovakhoz. Az a két gárdista, ki a fasorban maradt volt, Comminges segítségére sietett, akik a hintóban ültek, az ajtókat kinyitották, s lándzsáikat keresztbe tették.

- Látják ezeket? - kérdezte Friquet. - Látják ezeket? Itt vannak! A kocsis a bakon hátrafordult, s olyan ostorcsapást mért Friquet-re, hogy fájdalmában felüvöltött.

- Ej, ördögadta kocsisa - üvöltötte Friquet -, beleavatkozol? Megállj!

Visszakapaszkodott a félemeletre, s a kocsist dobálni kezdte onnan mindennel, ami a kezébe akadt.

A gárdisták fenyegető fellépése ellenére, vagy éppen e fenyegető fellépés miatt, a tömeg felmordult, s megindult a lovak felé. A gárdisták hatalmas lándzsaütésekkel hőköltették vissza a legelszántabbakat.

Eközben a sokaság nőttön-nőtt; az utcába már be sem fért a tenger sok, mindenfelől tóduló bámészkodó; áradatuk elözönlötte a szűk területet, mely köztük s a hintó közt a félelmetes lándzsacsapások jóvoltából még fenntartható volt. A katonák, ez eleven fal elől hátrálva, már-már szétnyomódtak a kerékagyon vagy a hintó oldalán. A tiszt hússzor ismételt kiáltása: "Éljen a király!" - mit sem használt a félelmetes tömeg ellen, s csak még jobban felbőszítette, mikor erre a kiáltásra: "Éljen a király!" - egy lovas toppant oda, s látván a megtépázott uniformisokat, kivont karddal rontott közibük, a gárdistáknak nem remélt segítséget hozva.

Tizenöt-tizenhat éves fiú volt ez a lovas, arca dühtől sápadt. Lováról a gárdisták mellé ugrott, hátát a kocsirúdnak vetette, lovát bástyául állította, a nyeregkápából két pisztolyt rántott elő, övébe dugta, és elkezdett vagdalkozni, méghozzá gyakorlott kardforgató módján.

S ez a fiatalember, egymagában, tíz percig tartóztatta fel a hatalmas tömeg rohamát!

Ekkor megjelent Comminges, Brousselt maga előtt lökdösve.

- Zúzzuk szét a hintót! - kiáltotta a nép.

- Segítség! - kiáltotta Nanette.

- Gyilkos! - kiáltotta Friquet, s a gárdistákat továbbra is bombázta mindenféle tárggyal, ami csak a kezébe akadt.

- A király nevében! - kiáltotta Comminges.

- Aki közelebb lép, halál fia! - kiáltotta Raoul, ki fenyegetett helyzetében kardja hegyét egy óriás termetű alakba bökte, mire az, sebét érezve, üvöltve hanyatlott vissza.

Mert Raoul volt az ifjú lovas; ahogy La Fère grófnak megígérte, ötnapi időzés után éppen visszatért, szeretett volna egy pillanatra gyönyörködni a szertartásban, s egyenest a Notre-Dame felé igyekezett. A Cocatrix utca környékére érve elsodorta a tömeg, s erre a kiáltásra: "A király nevében" - eszébe jutott Athos figyelmeztetése: "Szolgálja a királyt", és rohant, hogy küzdjön a királyért, kinek gárdistáit szorongatták.

Comminges Brousselt úgyszólván bevágta a hintóba, s utána lendült. E pillanatban karabélylövés dördült, Comminges kalapját felülről lefelé golyó fúrta át, s eltörte az egyik gárdista karját. Comminges felnézett, s a lőporfüst közepén Louvières fenyegető alakját pillantotta meg, a második emelet egyik ablakában.

- Jól van, uram - mondta Comminges -, ezt még megemlegeti!

- De maga is, uram - kiáltott le Louvières -, s majd meglátjuk; kinek áll feljebb!

Friquet meg Nanette folyton ordított; a kiabálás, a fegyverdörrenés, a mindig részegítő puskaporszag megtette hatását.

- Halál a tisztre! Halál reá! - üvöltötte a tömeg.

És nagyot hömpölygött.

- Egy lépést se! - ordította Comminges, s az ablakfüggönyt félrehúzta, hadd lássanak be a kocsiba, s kardját Broussel mellének szegezte - egy lépést se többet, különben megölöm a foglyot! Parancsom van, hogy élve-halva elvigyem, ha kell, halva viszem, bánom is én!

Velőtrázó sikoltás hallatszott: Broussel felesége és leányai nyújtogatták esdeklő kezüket a sokaság felé.

A nép belátta, hogy a halálsápadt, de elszánt tekintetű tiszt meg is teszi, amit mond: fenyegetőztek ugyan, de tágítottak onnan.

Comminges a sebesült gárdistát behúzta maga mellé a hintóba, s a többit utasította, hogy zárják be az ajtót.

- Hajts a palotába! - mondta az inkább holt, mint eleven kocsisnak.

Az ostorával a lovak közé vágott, s azok széles utat nyitottak a sokaságban maguk előtt, azonban a rakpartra érve meg kellett állni. A hintó feldőlt; a lovakat elragadta, összenyomta, szétmorzsolta a tömeg. Raoul, gyalogszerrel, mert lóra pattanni nem volt ideje, fáradtan a folytonos kardlapozástól, ahogy a gárdisták is alig győzték szusszal a csapkodást, kezdett a döfésekhez folyamodni. De ez a szörnyű és végső megoldás a tömeget csak még jobban felbőszítette. Időnként a sokaság sűrűjében már egy-egy karabély csöve vagy hosszú kard éle villant; lövések is dördültek itt-ott, kétségkívül csak úgy a levegőbe, visszhangjuk azonban nem kevésbé szorította össze a szívet; s közben a hajigálás sem szünetelt az ablakokból. Olyan hangok hallatszottak, amilyeneket csak lázadások napjaiban lehet hallani; olyan arcok bukkantak fel, amilyeneket csak véres napokban lehet látni. Ilyen kiáltások: "Halál, halál a gárdistákra! A Szajnába a tiszttel!" - uralkodtak a zenebonán, bármily hatalmas volt is az. Raoul, összegyűrt kalappal, vérző arccal, nemcsak lelki, de testi erejét is fogytán érezve, már-már megadta magát sorsának; szeme vöröses ködben úszott, s e ködön át száz fenyegető kart látott maga felé meredni, hogy megragadják, mihelyt összerogy. Comminges, a felborult hintó foglya, haját tépte dühében. A gárdisták egyikükön sem segíthettek, hisz kinek-kinek magamagát kellett védenie. Mindennek vége volt: hintót, lovakat, gárdistákat, kísérőket, foglyot talán hamarosan mindenestül ízekre szaggatnak, ha hirtelen jól ismert hang nem üti meg Raoul fülét, s egy széles kard nem villan meg a levegőben; a tömeg máris szétnyílt, meghasadt, hanyatt-homlok döntögették, tiporták egymást. Egy testőrtiszt, jobbra-balra szúrva, vágva tört utat Raoulhoz, s karjába kapta abban a pillanatban, mikor már-már a földre hanyatlott.

- A keservét! - kiáltotta a testőrtiszt. - Megölték volna? Akkor jaj nekik!

S oly félelmetes erővel, dühvel és fenyegetéssel fordult meg, hogy a legmegvadultabb lázadók is egymás hegyén-hátán menekültek onnan, s némelyik egyenesen a Szajnába gurult.

- D'Artagnan úr! - motyogta Raoul.

- Én vagyok, a keservét, személyesen, s amint látom, a legnagyobb szerencséjére, fiatal barátom! Ide, ide, hallják-e! - kiáltotta, felemelkedett a kengyelben, s kardját a magasba tartotta, így híván hanggal s mozdulattal a testőröket, kik gyors előretörésében képtelenek voltak vele lépést tartani. - Gyerünk, seperjék el nekem ezt a gyülevész népet! Karabélyt le! Vállhoz! Célozz! Egy, kettő...

E vezényszavakra az emberhegyek oly gyorsan tűntek el, hogy D'Artagnan hatalmas, homéroszi kacagás nélkül nem állhatta meg.

- Köszönöm, D'Artagnan - mondta Comminges, s felsőtesttel kibújt a felhúzott hintó ablakán -; köszönöm, ifjú barátom! Mi a neve? Hadd mondjam meg a királynénak.

Raoul felelni készült, de D'Artagnan a füléhez hajolt:

- Hallgasson - súgta -, s hagyja, hogy én feleljek.

Aztán Comminges-hoz fordult.

- Ne vesztegeljen itt, Comminges - mondta -, másszék ki a hintóból, ha tud, s hozasson ide egy másikat!

- De melyiket?

- Az áldóját, hát a legelsőt, mely az Új Hídon áthalad, a bennülők, remélem, ugrálni fognak örömükben, hogy hintajukat a király szolgálatára felajánlhatják!

- Hát - mondta Comminges - ezt nem tudom.

- Csak el innen, mert öt percen belül valamennyi bugris karddal és karabéllyal tér vissza! Magát megölik, foglyát kiszabadítják. Menjen hát! Ahol ni, épp most jön egy hintó amott!

Aztán ismét Raoulhoz hajolt.

- Az a fő, hogy ne mondja meg a nevét!

Az ifjú megrökönyödve nézett reá.

- Jól van, megállítom - mondta Comminges -, ha közben visszajönnek, lövessen!

- Isten ments - felelte D'Artagnan -, épp ellenkezőleg: egy moccanást sem! Egyetlen lövést se most itt, nagyon drágán fizetnők meg holnap!

Comminges magával vitte négy gárdistáját s ugyanannyi testőrt, s a hintóhoz rohant. A benne ülőket leszállította, s odavitte a felborult hintóhoz.

De amikor Brousselt az összetört kocsiból a másikba akarták átszállítani, a nép, megpillantván azt, kit szabadítójának nevezett, elképzelhetetlen ordításban tört ki, s újra nekirontott a hintónak.

- Induljon! - mondta D'Artagnan. - Itt van tíz testőr kíséretül, nekem húsz marad a népet sakkban tartani; induljon s egy perc időt se vesztegessen tovább! Tíz embert Comminges úrnak!

A csapatból tíz ember kivált, közrefogták az új hintót, s vágtatva elindultak.

A hintó elindulására a kiáltozás megkétszereződött; több mint tízezer ember tolongott a rakparton s lepte el az Új Hidat s a közeli utcákat.

Néhány lövés dördült. Egy testőr megsebesült.

- Előre! - kiáltotta D'Artagnan nekikeseredve s bajszát harapdálva.

És húsz emberével úgy megnyomta a sűrű sokaságot, hogy mindenki hanyatt-homlok menekült. Csak egy ember maradt a helyén, karabéllyal a kezében.

- Ej - mondta az az ember -, hát te vagy az, aki már egyszer meg akartad ölni őt! No, várj csak!

És karabélyát D'Artagnanra szegezte, ki mint a fergeteg vágtatott feléje.

D'Artagnan lova nyakára hajolt, a fiatalember tüzelt; a golyó elvitte a tollat a kalapjáról.

A megvadult ló elsodorta a meggondolatlant, ki egymagában akart gátat vetni a száguldó fergetegnek, s odavágta a ház falához.

D'Artagnan hirtelen megállította lovát, s mialatt testőrei tovább rohamoztak, felemelt karddal közeledett az elzuhanthoz.

- Jaj, uram - kiáltotta Raoul, mert a fiatalembert látta már a Cocatrix utcában -, jaj, uram, ne bántsa, hisz a fia neki!

D'Artagnan leeresztette sújtani kész kardját.

- Vagy úgy, a fia! - mondta. - Az más dolog.

- Uram, megadom magam - mondta Louvières, s a testőrtiszt felé nyújtotta kilőtt karabélyát.

- Szó sincs róla, az áldóját, dehogyis adja meg magát! Ellenkezőleg, illanjon el, de sebten! Ha elfogom, felakasztják!

A fiatalember nem mondatta kétszer, átbújt a ló nyaka alatt, s eltűnt a Guénégaud utca szegletén.

- Biz' isten, a legjobbkor fogta le a kezem - mondta Raoulnak D'Artagnan -, halálfia lett volna szegény, s aztán, megtudván, kicsoda, bánhattam volna, hogy megöltem!

- Jaj, uram - felelte Raoul -, engedje meg, hogy miután köszönetet mondok e szegény fiúért, a magam nevében is hálálkodjam: uram, már-már én is halálfia voltam, mikor megérkezett!

- Csak hagyja, hagyja, fiatal barátom, s ne fárassza magát a beszéddel.

S nyeregkápájából egy flaskó spanyol bort vett elő.

- Kortyintson belőle vagy kettőt - mondta.

Raoul ivott, s elölről akarta kezdeni a hálálkodást.

- Kedvesem - mondta D'Artagnan -, erről majd később beszélünk.

Aztán látván, hogy a testőrök a területet az Új Hídtól a Saint-Michel rakpartig megtisztogatták, s már visszafelé jönnek, felemelt karddal intett, hogy gyorsítsák meg lépteik.

A testőrök ügetésben közeledtek; ugyanekkor a túlsó rakpartról megérkezett az a tíz ember is, kiket D'Artagnan kíséretül Comminges mellé adott.

- Hahó! - kiáltotta feléjük D'Artagnan - nem történt semmi különös?

- Csak annyi, uram - mondta az őrmester -, hogy a hintajuk másodszor is összetört; valóságos átok!

D'Artagnan vállat vont.

- Ügyetlenek - mondta. - Ha az ember kiválaszt egy hintót, legyen az jó erős; s annak a hintónak, melyben egy Brousselt visznek börtönbe, tízezer embert is el kell bírnia!

- Parancsol-e valamit, hadnagy uram?

- Vezesse a szakaszt a laktanyába.

- Hát a hadnagy úr egyedül tér vissza?

- Úgy biz' én. Vagy tán azt gondolja, kíséretre volna szükségem?

- Csakhogy...

- Induljanak már.

A testőrök elmentek, s D'Artagnan kettesben maradt Raoullal.

- Most pedig: esett-e valami baja? - kérdezte.

- Igen, uram, olyan nehéz s úgy ég a fejem!

- Mi történt hát a fejével? - kérdezte D'Artagnan, s levette Raoul kalapját. - Ejnye, micsoda daganat!

- Bizony, bizony! Azt hiszem, egy virágcserép talált fejen!

- A csürhe! - mondta D'Artagnan. - De látom, sarkantyúja van; tehát lovon érkezett?

- Azon; de leszálltam, hogy megvédjem Comminges urat, s lovamat elkapták. De ahol ni!

Csakugyan, ebben a pillanatban éppen a Raoul lova közeledett feléjük galoppban, a hátán Friquet, ki a szélrózsa minden irányába kiabálta:

- Broussel! Broussel!

- Hohó, állj meg, hékám! - kiáltotta neki D'Artagnan - s hozd ide azt a lovat!

Friquet jól hallotta; de úgy tett, mintha nem hallaná, s igyekezett továbbállni.

D'Artagnan egy pillanatig azon volt, hogy utánavesse magát, de Raoult nem akarta magára hagyni; beérte azzal, hogy elővette s felhúzta egyik pisztolyát.

Friquet-nek éles szeme és finom hallása volt, meglátta D'Artagnan mozdulatát, hallotta a ravasz kattanását; lovát hirtelen megállította.

- Jaj, kegyelmed az, tiszt uram - csodálkozott fennhangon, miközben közeledett -, istenuccse örülök a találkozásnak!

D'Artagnan, Friquet-t alaposabban szemügyre véve, felismerte benne a Calandre utcai kocsma csaposfiúját.

- No lám, te vagy az, hékás! - mondta. - Jöszte csak ide!

- Én vagyok, tiszt uram - mondta Friquet hízelgő hangján.

- Mi az, hát foglalkozást változtattál? Nem vagy már ministráns gyerek? Sem csaposfiú? Hát lótolvaj lettél?

- Jaj, tiszt uram, hogy mondhat ilyet? Éppen a ló gazdáját keresem, azt a szép lovagot, ki oly bátor volt, mint valami Cézár - s úgy tett, mintha Raoult csak most látná meg. - Ó, de hiszen, ha nem tévedek - folytatta -, itt van! Uram, remélem, nem feledkezik meg énrólam!

Raoul a zsebébe nyúlt.

- Mit akar? - kérdezte D'Artagnan.

- Tíz frankot adok e szegény fiúnak - felelte Raoul, s kivett egy aranyat az erszényéből.

- Inkább tíz rúgást a hátuljába! - mondta D'Artagnan. - Kotródj, csibész! S ne felejtsd el, hogy tudom a címedet.

Friquet, ki nem is remélte, hogy ily olcsón ússza meg, egyetlen ugrással a Dauphine utcában termett s eltűnt. Raoul felült a lovára, s lépésben indultak tovább a Tiquetonne utcába, miközben D'Artagnan úgy vigyázott az ifjúra, mintha a saját fia volna.

Végig, egész útvonalukon, nem egy gyanús suttogást s távoli fenyegetést hallottak, azonban e rendkívül harcias megjelenésű tiszt s e hatalmas kard láttán, mely derékszíjon lógott a keze ügyében, végül is mindig kitértek előlük, és egyetlen komoly támadás sem esett a két lovag ellen.

Baleset nélkül értek hát a Gödölye fogadóba. A szép Madeleine jelentette D'Artagnannak, hogy Planchet visszaérkezett, s magával hozta Mousquetont, ki is hősiesen tűrte a golyóbis kivételét, s oly jól érezte magát, ahogyan állapota csak megengedte.

D'Artagnan ekkor megparancsolta, hogy hívassák Planchet-t; de akárhogy is hívogatták, Planchet nem jelentkezett: elillant.

- Akkor hát, bort ide! - mondta D'Artagnan.

Mikor aztán a bor megérkezett, s Raoullal magára maradt, D'Artagnan így szólt:

- Gondolom, elégedett magával, nemde? - s a fiú szemébe nézett.

- Hogyne - felelte Raoul -, úgy érzem, teljesítettem kötelességemet. Avagy nem a királyt védelmeztem?

- És ki mondta, hogy védelmezze a királyt?

- Hát La Fère gróf maga!

- Az ám, a királyt! Ma azonban nem a királyt védelmezte, hanem Mazarint, ami nem ugyanaz a dolog!

- De uram...

- Szörnyűséget mívelt, fiatalember, olyasmibe ártotta bele magát, amihez semmi köze sincs.

- De hiszen maga is, uram...

- Ó, az más dolog: nekem engedelmeskednem kell kapitányom parancsának. A maga kapitánya ellenben a Hercegúr. Jól értse meg, ő és senki más. Ki látott már ilyen rakoncátlan, hebehurgya alakot! Felcsap Mazarin-pártinak, és segédkezik Broussel elfogatásában! Egy szót se erről, vagy legalábbis La Fère grófnak ne, mert nagyon dühös lesz.

- Azt hiszi, La Fère gróf megharagudnék reám?

- Hogy hiszem-e? Meggyőződésem! Másképp csak hálálkodnám, hiszen végül is nekünk dolgozott. De így megdorgálom, őhelyette; ez szelídebb vihar, elhiheti. Azonkívül - toldta meg D'Artagnan a leckét -, azzal a hatalommal élek, kedves gyermekem, mellyel maga a gyámja ruházott fel!

- Nem értem, mire céloz, uram! - mondta Raoul.

D'Artagnan felkelt, odament az íróasztalához, elővett egy levelet, Raoul kezébe nyomta.

Raoul tekintete, alighogy a sorokon végigfutott, elfátyolosodott.

- Jaj, uram! - mondta, és szép, könnybe lábadt szemét D'Artagnanra emelte. - A gróf úr hát tőlem búcsúvétlen távozott Párizsból?

- Négy napja ment el - mondta D'Artagnan.

- De a levele azt sejteti, hogy halálos veszedelembe rohan!

- Az ám, ő s a halálos veszedelem! Legyen nyugodt: diplomáciai úton van, s hamarosan visszatér; remélem, nincs magában semmi viszolygás, hogy átmeneti gyámjául fogadjon el addig is?

- Nincs, hogy is volna, D'Artagnan úr - mondta Raoul -, kegyelmed oly derék férfiú, s La Fère gróf is annyira szereti!

- Akkor hát szeressen maga is! Egyáltalán nem fogom gyötörni, de azzal a feltétellel, hogy frondőr lesz, ifjú barátom, méghozzá nagyon is!

- De azért Chevreuse-nét ezentúl is meg-meglátogathatom?

- Meghiszem azt, mordizomadta! S a koadjutor urat is, meg Longueville-né asszonyt; s ha a jámbor Broussel is ott volna, akinek oly hebehurgya módon segítette elő elhurcolását: azt tanácsolnám, gyorsan kérjen bocsánatot Broussel úrtól, és csókolja meg az arcát jobbról-balról!

- Rendben van, uram, engedelmeskedni fogok, ámbátor nem értem ezt az egészet.

- Nem is fontos, hogy értse. De oda nézzen - folytatta D'Artagnan a nyíló ajtó felé fordultában -, Du Vallon úr milyen megtépázott ruhában jön haza!

- Az ám - mondta Porthos, verejtéktől, portól szennyesen -, de cserébe nem is egy bőrt tépáztam meg! Ezek a toprongyosok nem el akarták venni a kardomat?! Rosseb beléjük! Micsoda népbolondulás! - folytatta az óriás, nyugodt hangján - de legalább húszat leütöttem Balisardám markolatával! Egy gyűszűnyi bort, D'Artagnan!

- Ó, a maga véleményét kérem - mondta a gascogne-i, s színültig töltötte Porthos poharát -, ha megitta, mondja meg a véleményét.

Porthos egy hajtásra kiitta poharát; majd, miután az asztalra tette, s leszopta a bajuszát, megkérdezte:

- Miről?

- Arról, hogy Bragelonne úr, ihol, minden erejével segítette Broussel elfogatását, s alig tudtam megakadályozni, hogy Comminges-t védelmezze!

- Rosseb! - mondta Porthos. - S a gyámja mit mondana, ha megtudná?

- No látja - csapott le D'Artagnan -, frondőrködjék, barátom, frondőrködjék, s ne felejtse el, hogy a gróf urat mindenben helyettesítem!

És erszényét megcsörgette.

Aztán a cimborájához fordult:

- Jön, Porthos? - kérdezte.

- Hová? - kérdezte Porthos, s másodszor már ő töltötte meg a poharat.

- Tisztelkedni a bíborosnál.

Porthos ugyanolyan nyugalommal hajtotta fel a második pohár bort is, mint az elsőt, fejébe csapta kalapját, melyet egy székre tett volt, s indult D'Artagnan után.

Raoul pedig, a hallottaktól hüledezve ott maradt, mert D'Artagnan megtiltotta, hogy a szobából kilépjen, amíg le nem csendesül az egész felbolydulás.

54. Kora híres burleszk-költője (1610-1660); kivált Mazarin ellen ín gúnyversei (Mazarinade) ismertek; felesége, Françoise d'Aubigné, a későbbi híres Madame de Maintenon lett XIV. Lajos titkos felesége. ^[VISSZA]

55. Nicolas Boileau, a nagy klasszikus költő bátyja (1631-1669); Despréaux Scarron ellen is írt epigrammákat; kölcsönösen utálták egymást. ^[VISSZA]

56. Jónevű, tehetséges és termékeny drámaíró volt (1609-1650). ^[VISSZA]

58. Az előkelő társaságban dívó. ^[VISSZA]

63. Georges de Scudéry (1601-1667) valóban együtt dolgozott Madeleine nevű húgával, de az említett művek csak az 1650-es években jelentek meg. ^[VISSZA]

64. Leleményes csúfolódássorozat az enghieni herceg rajnai útjáról, szeretőiről és játékaikról, amelyek egyikében azelőtt Voiture játszotta a pontyot. ^[VISSZA]

65. Ausztriai Anna udvarhölgyei voltak, s 1637-ben, Séguier főpecsétőr vallatása után (1. A három testőr 16. fejezete) száműzték őket az udvarból. ^[VISSZA]

67. Guiche gróf, Armand de Gramont (vagy: Grammont) (1637-1673) és apja az igazi D'Artagnannak voltak pártfogói és barátai; utódaik pedig két évszázaddal később Dumas hű barátai. ^[VISSZA]

68. Mademoiselle volt a címe a király testvéröccse lányának; a Nagy Kisasszony címet XIII. Lajos öccsének, Gaston orléans-i hercegnek a lánya, Montpensier hercegnője (1627-1693) viselte; Lauzun herceggel (1632-1723), Franciaország marsalljával kötött házassága (1681) nagy port vert fel. A walesi herceggel való kalandját maga mondja el memoárjában (lásd 389. old.). ^[VISSZA]

70. Condé herceg csapatai 1648. augusztus 18-án foglalták el állásaikat ennél a Lille-től 24 km-re északra fekvő városkánál; Dumas adatai a spanyolok számáról és a hadmozdulatokról pontosak. ^[VISSZA]

73. Fuensaldaña gróf a németalföldi spanyol sereg vezénylő tábornoka volt, Beck báró Luxembourg fejedelemség kormányzója, a spanyol hadsereg balszárnyát vezényelte (ott esett el Lensnál), a főherceg pedig III. Ferdinánd fivére. ^[VISSZA]

74. Ariosto Őrjöngő Orlando című elbeszélő költeményében Ruggiero kardja. ^[VISSZA]

75. Ekkor még csak négyéves volt I. Károly leánya (1644-ben született); történelmi tény azonban, hogy anyjával együtt igen szűkösen élt Párizsban. ^[VISSZA]

76. Nasebynál 1645. június 14-én zajlott le a döntő ütközet, és Cromwell fényes győzelmét hozta. ^[VISSZA]

77. James Graham, Montrose grófja (1612-1650) skót főrend; 1645-ben Philiphaughnál vereséget szenvedett és emigrált. ^[VISSZA]

78. Helységek, ahol Montrose 1645-ben győzelmet aratott. ^[VISSZA]

79. 5 Georges Joyce zászlós (valóban hajdani szabó) feladata volt, hogy Holmbynél 1647. június 2-án a királyt elfogja - Pride ezredes testőrparancsnok (valóban hajdani fuvaros) tartóztatta le 1648 decemberében az angol parlament tagjainak egy részét; Oliver Cromwell apjának pedig serfőzdéje volt. ^[VISSZA]

80. Hollandiába nem a walesi herceg - a későbbi II. Károly - menekült, hanem öccse, a yorki herceg, a későbbi II. Jakab. ^[VISSZA]

81. Ókori lídiai mondahős: pásztor, kinek láthatatlanná tevő gyűrűje volt. ^[VISSZA]

83. Monsalvo spanyol lovagregénye hősének, Amadisnak fivére. ^[VISSZA]

84. Plautus Amphitruon és Molière Amphitryon című vígjátékában az inas. ^[VISSZA]

85. Korában divatos költő és kritikus (1595-1674). ^[VISSZA]

86. Helyesen: Erzsébet hercegnő (1635-1650), aki el sem került Angliából. ^[VISSZA]

87. 1645-ben itt aratott győzelmet Condé és Turenne a császári csapatok fölött. ^[VISSZA]

---