D'Artagnan jól kifundálta, mit cselekszik, amikor nem ment el tüstént a Palais-Royalba; időt adott Comminges-nak, hogy előtte érjen oda, s következésképp tájékoztassa a bíborost a kiváló szolgálatról, melyet ő maga és barátja tett ma délelőtt a királyné pártjának.

Mazarin nyájasan is fogadta mindkettőjüket, elhalmozta őket dicséreteivel, s közölte velük, hogy egyikük is, másikuk is jócskán megtette a fele utat kívánsága teljesüléséhez: vagyis D'Artagnan a kapitánysághoz, Porthos pedig a bárósághoz.

D'Artagnan persze jobban örült volna pénznek, mert tudta, Mazarin könnyen ígér, de nehezen teljesíti szavát: a bíboros ígéretét tehát sovány pecsenyének tartotta, de azért Porthos előtt nagyon elégedettnek mutatta magát, mert nem akarta kedvét szegni.

Mialatt a két jó barát a bíborosnál tartózkodott, a királyné hívatta őket. A bíboros úgy vélte, védelmezői buzgalmának megkettőzésére jó módszer, ha kieszközli számukra a felséges asszony személyes köszönetét; intett nekik, hogy kövessék.

D'Artagnan és Porthos rámutatott poros és teljesen rongyos ruhájára, de a bíboros csak megrázta a fejét.

- Ez a ruha - mondta - többet ér, mint a legtöbb udvaroncé, kiket majd a királyné körül látnak, mert ez harci ruha!

D'Artagnan és Porthos engedelmeskedett.

Ausztriai Anna udvara népes volt és vidáman zsibongó, mert mindent egybevéve a Spanyolország felett aratott győzelem után a nép felett arattak győzelmet. Brousselt ellenállás nélkül vitték ki Párizsból, s e pillanatban már a saint-germaini börtönben lehetett, Blancmesnil pedig, kit vele egyidőben fogtak el, de elfogatása zajtalanul és könnyűszerrel ment végbe, a vincennes-i vár foglya volt.

Comminges a királyné mellett állt, aki küldetésének részletei felől kérdezgette; mindenki az ő előadását figyelte, mikor az ajtóban, a belépő bíboros mögött, észrevette D'Artagnant és Porthost.

- Nos, asszonyom - mondta D'Artagnan elé sietve -, ihol egy ember, aki mindezt sokkalta jobban el tudja mondani, mert ő az én megmentőm! Nélküle talán most fognának ki a saint-cloud-i hálók; hisz nem kevesebbről volt szó, mint hogy a folyóba vessenek. Beszéljen, D'Artagnan, beszéljen!

Amióta testőrhadnagy volt, D'Artagnan százszor is volt már a királyasszonnyal egy helyiségben, de az még sohasem szólott hozzá.

- Nos hát, uram, ilyen nagy szolgálatot tett nekem, mégis hallgat? - fordult hozzá most Ausztriai Anna.

- Felséges asszony - felelte D'Artagnan -, nincs mit mondanom, ha csak azt nem, hogy életem a felséged szolgálatában, s nem is leszek boldog addig a napig, amíg felségedért fel nem áldozhatom.

- Tudom, uram - mondta a királyné -, már jó ideje tudom. Épp ezért boldog vagyok, hogy nagyrabecsülésemnek és hálámnak nyilvános jelét adhatom.

- Engedje meg, asszonyom - mondta D'Artagnan -, hogy egy részét a barátomra hárítsam, ki, akárcsak jómagam, a Tréville századából való régi testőr (e szavakat jól megnyomta), és csodákat mívelt - tette még hozzá.

- E hős neve? - kérdezte a királyné.

- A testőröknél - mondta D'Artagnan - Porthosnak hívták (a királyné összerezzent), de valódi neve Du Vallon lovag.

- De Bracieux de Pierrefonds - toldta meg Porthos.

- Túl sok név ez nekem, semhogy mindegyiket megjegyezhetném, csak az elsőt akarom emlékezetembe vésni - mondta bájosan a királyné.

Porthos meghajolt, D'Artagnan kettőt lépett hátra.

E pillanatban jelentették a koadjutor érkezését.

A királyi gyülekezetben a meglepetés kiáltása morajlott fel. Ámbár a koadjutor még a reggel igét hirdetett, úgy tudták róla, hogy erősen a Fronde felé hajlik; és Mazarin, amikor Párizs érsekét arra kérte, hogy unokaöccsével hirdettessen igét, nyilván olasz módra olyan nehéz helyzet elé akarta állítani, mely örömet szerzett neki. A koadjutor valóban a Notre-Dame-ból kilépve értesült az eseményről. Ámbár a fő-fő frondőrökkel már majdnem megállapodott, annyira mégsem, hogy ne vonulhatott volna vissza, ha az udvar felajánlja a kívánt előnyöket, melyek felé a koadjutorság csak a kezdet kezdete volt. Retz érseke akart lenni, nagybátyja helyén, és bíboros, mint Mazarin. Nos, a nép pártja bajosan halmozhatta el e merőben királyi kegyekkel. Elment tehát a palotába, hogy hajbókoljon a királynőnek a lensi csata sikere alkalmából, eleve eltökélvén, hogy aszerint cselekszik majd az udvarért, vagy az udvar ellen: tisztelgését jól vagy rosszul fogadják.

A koadjutort tehát bejelentették; belépett, s ahogy megjelent, az egész győzelmi mámoros udvar kétszeres érdeklődéssel várta megszólalását.

A koadjutornak egymagában több esze volt, mint mindazoknak együttvéve, kik itt azért gyűltek össze, hogy őt kigúnyolják. Beszéde ehhez képest oly ügyes volt, hogy a jelenlevők, bármennyire is szerettek volna nevetni rajta, nem találtak benne gáncsolnivalót. Azzal végezte, hogy szerény képességeit őfelsége szolgálatába ajánlja.

A királyné úgy viselkedett, mintha elejétől végig módfelett élvezné a koadjutor beszédét; de hogy a beszéd ezzel a mondattal ért véget, mely egyedül adott alkalmat csúfondáros megjegyzésekre, Anna megfordult, s kegyeltjeire vetett egyetlen pillantással jelezte, hogy a koadjutort kiszolgáltatja nekik. Az udvar tréfacsinálói belevetették magukat a játékba. Nogent-Bautru, az udvari bolond^[88] harsányan kiáltotta, hogy a királyné végtelenül boldog, hogy ilyen pillanatban számíthat az egyház segítségére.

Mindenki hahotában tört ki.

Villeroi gróf^[89] azt mondta, nem is tudja, hogyan félhettek egy percig is, amikor az udvar védelmében, a parlament és Párizs polgáraival szemben, bízhattak a koadjutor úr segítségében, aki egyetlen intésével talpra állíthatja a papok, a svájci testőrök s a sekrestyések hadseregét.

De la Meilleraye tábornagy hozzátette, hogy adott esetben, ha összecsapásra kerül a sor, és a koadjutor úr lövetni fog, csupán az lesz egy kissé kellemetlen, hogy őkegyelmességét nem lehet majd piros kalpagjáról felismerni a tolongásban, ahogyan IV. Henriket lehetett fehér tolláról az ivryi csatában.

Gondy e viharban, melyet gúnyolói számára halálossá tehetett volna, nyugodt és komor maradt. A királyné megkérdezte ekkor, van-e valami hozzáfűznivalója a hozzá intézett szép beszédhez.

- Igen, felség - mondta a koadjutor -, arra kérem felségedet, kétszer is gondolja meg, mielőtt polgárháborút robbant ki az országban.^[90]

A királyné hátat fordított neki, s a kacagás újra felmorajlott.

A koadjutor köszönt, s a bíborosra, aki szemmel kísérte, olyan pillantást vetve ment ki a palotából, amilyent halálos ellenfelek közt lehet felfedezni. E pillantás olyan szúrós volt, hogy Mazarin szívéig hatolt, és a bíboros, felfogván, hogy ez hadüzenet, megragadta D'Artagnan karját, s így szólt hozzá:

- Alkalomadtán ezt az embert, aki most kiment, ugye megismerné?

- Meg én, eminenciás uram - mondta D'Artagnan.

És máris Porthoshoz fordult.

- Teringettét! - mondta. - Romlik a helyzet; nem szeretem a harcot egyházi férfiak között.

Gondy áldást osztogatva vonult kifelé, kaján örömét lelvén abban, hogy lába elé rogyassza ellenségeinek még szolgáit is.

- Megállj - mormogta, átlépvén a palota küszöbét -, hálátlan udvar, álnok udvar, aljas udvar! Majd holnap megtanítlak én kacagni, csakhogy egészen más hangon.

De mialatt szertelen örvendezést csaptak a királyi palotában, hogy túllicitálják a királyné jókedvét, a józan Mazarin, aki egyébként is úgy tartotta, hogy jobb félni, mint megijedni, nem tékozolta idejét hívságos és kockázatos bohóságokra, hanem rögtön a koadjutor után távozott. Biztonságba helyezte számadásait, összeszedte aranyát, és megbízható munkásokkal titkos rejtekhelyeket csináltatott a falakba.

A koadjutor hazaérve megtudta, hogy egy fiatalember érkezett kevéssel a távozása után, és várja: nevét tudakolta, s hallván, hogy Louvières-nek hívják, megremegett örömében.

Máris rohant a dolgozószobájába: valóban, Broussel fia, még azon dühösen és véresen a király embereivel való hadakozástól, volt ott. Az érsekségre jövet minden elővigyázatossága abban állt, hogy szakállas puskáját letette egy barátjánál.

A koadjutor odament hozzá, és kezét nyújtotta. A fiatalember úgy nézett rá, mintha olvasni akart volna a szívében.

- Kedves Louvières uram - mondta a koadjutor -, higgye el, őszinte részvéttel osztozom a magát ért szerencsétlenségben.

- Igaz volna ez, és komolyan beszél? - kérdezte Louvières.

- Szívem mélyéből - mondta Gondy.

- Ebben az esetben, kegyelmes uram, a szavak ideje elmúlt, s eljött a tettek ideje. Ha kegyelmességed is akarja, apám három napon belül kint van a börtönből, s kegyelmességed fél év múlva kardinális.

A koadjutor összerezzent.

- Ej, beszéljünk őszintén - mondta Louvières -, s játsszunk nyílt kártyákkal! Az ember nem szór el harmincezer aranyat alamizsnára, ahogy kegyelmed hat hónap óta, tiszta keresztényi könyörületességből; túl szép volna ez. Kegyelmes uram célratörő, ez egészen világos: zseniális ember, aki jól érzi, mit ér. Én magam gyűlölöm az udvart, s e pillanatban egyéb vágyam sincs, csak a bosszú. Adja nekünk a papságot és a népet, mely fölött rendelkezik; én cserében a polgárságot és a parlamentet adom; e négy elemmel Párizs egy hét alatt a mienk, s higgye el, koadjutor úr, az udvar félelmében megadja majd, amit jószántából soha nem adna.

Ezúttal a koadjutor nézett Louvières-re veséző szemmel.

- De tudja-e, Louvières uram, hogy egyszerűen polgárháború, amit itt javasol?

- Kegyelmességed épp elég régóta készítgeti elő, hogy most örömmel üdvözölje.

- Akárhogy is - mondta a koadjutor -, megérti, hogy az ügy meggondolást kíván.

- És hány órát kér a meggondolásra?

- Tizenkettőt, uram. Sok ez?

- Most dél van; éjfélkor itt leszek.

- Ha még nem lennék itthon, várjon meg.

- Rendben van. Éjfélkor, uram.

Gondy, egyedül maradva, magához hívatott minden papot, akivel csak kapcsolatban volt. Két óra se telt bele, s harminckét plébánost gyűjtött össze, Párizs legnépesebb, tehát legnyugtalanabb egyházközségeinek papjait.

Gondy elmesélte nekik a Palais-Royalban ért megszégyenítését, s előadta Bautru és Villeroi gróf és De la Meilleraye marsall gúnyolódásait. A papok megkérdezték tőle, már most mi a teendő.

- Egészen egyszerű - mondta a koadjutor -; maguk kormányozzák a lelkiismeretet, nos hát rombolják le a királyfélés és királytisztelet nyomorult előítéletét: magyarázzák meg híveiknek, hogy a királyné zsarnok, s ezt addig s oly hangosan hajtogassák, míg mindenki meg nem tudja, hogy Franciaország romlásának Mazarin, az ő szeretője és megrontója az oka; már ma fogjanak a munkához, most mindjárt, s három nap múlva várom magukat az eredménnyel. Egyébiránt ha volna tisztelendőségtek közül valamelyiknek jó tanácsa számomra, maradjon itt, örömest meghallgatom.

Három plébános maradt: a Saint-Merri, a Saint-Sulpice és a Saint-Eustache templomé.

A többi elment.

- Azt hiszik, hogy a társaiknál is jobban segíthetnek nekem? - kérdezte Gondy.

- Reméljük - felelték a papok.

- Lássuk hát - fordult Saint-Merri plébánosához -, kezdje el.

- Kegyelmes uram, van az egyházközségemben egy ember, ki kegyelmességednek nagy hasznára lehet.

- Ki ez az ember?

- Egy kereskedő a Lombardok utcájából, kinek igen nagy a befolyása az egész városrész kiskereskedelmére.

- Hogy hívják?

- A neve Planchet; alig hat hete egymagában is valóságos zendülést csinált; azonban a zendülés következtében, lévén, hogy fel akarták akasztani, elillant.

- S kelmed előteremtheti?

- Remélem, mert nem hinném, hogy elfogták volna; s minthogy a felesége gyóntatója vagyok, ha az asszony tudja, hol van, én is tudni fogom.

- Jól van, plébános uram. Hajtsa fel nekem ezt az embert, s ha sikerült, hozza el hozzám.

- Hány órára parancsolja?

- Hatra, lesz szíves.

- Hatra a kegyelmes úrnál leszünk.

- Akkor hát menjen, plébános uram, s Isten vezérelje!

A pap elment.

- Hát a plébános úr? - fordult most Gondy a Saint-Sulpice papjához.

- Én, kegyelmes uram - szólt a pap -, ismerek egy embert, aki nagy szolgálatot tett egy módfelett népszerű hercegnek, ebből kiváló lázadóvezér lehet, s kegyelmes uram rendelkezésére bocsáthatom.

- Hogy hívják ezt az embert?

- Rochefort grófnak.

- Magam is ismerem; sajnos, nincs Párizsban.

- Itt van a Casette utcában!

- Mióta?

- Már három napja.

- És miért nem jött el hozzám?

- Azt mondták neki... már megbocsásson, kegyelmes uram...

- Feltétlenül: csak mondja.

- Hogy kegyelmes uram javában traktál az udvarral.

Gondy az ajkát harapdálta.

- Félrevezették; hozza ide nyolc órára, plébános uram, s az Úr áldja meg, amiképpen én is megáldom!

A második plébános meghajolt és kiment.

- Kelmeden a sor, uram - mondta a koadjutor az ott maradt harmadik paphoz fordulván. - Szintén olyfajta segítséggel szolgálhat nekem, mint az imént elment társai?

- Jobbal, kegyelmes uram.

- Teringettét! Vigyázzon, ezzel valami félelmes kötelezettséget vállal: az egyik egy kereskedőt, a másik egy grófot ajánlott fel; tisztelendőséged talán egy herceget ajánl fel nekem?

- Egy koldust ajánlok fel, kegyelmes uram.

- Vagy úgy! - mondta Gondy elgondolkozva. - Igaza van, plébános uram: olyasvalakit, aki ama szegények egész légióját fellázíthatja, kiktől csak úgy hemzsegnek Párizs útkeresztezései, s aki képes lesz elég hangosan ordíttatni velük, hogy egész Franciaország meghallja: Mazarin juttatta őket koldusbotra!

- Pontosan erre való az én emberem.

- Nagyszerű! És ki ez az ember?

- Egyszerű koldus, amint mondtam, szenteltvizet kínálgatva kér alamizsnát a Saint-Eustache templom lépcsőjén, idestova hat esztendeje.

- És azt mondja, hogy befolyással bír a hasonszőrűekre?

- Kegyelmes uram tudja, hogy a koldusság szervezett testület, egyfajta szövetsége a nincsteleneknek a vagyonosok ellen, mely szövetségben mindenkinek megvan a szerepe, s egy főnöknek engedelmeskednek.

- Hogyne, hallottam már erről - válaszolta a koadjutor.

- Nos hát, ez az ember, akit én ajánlok fel, valósággal a céhatyamesterük.

- És mit tud még erről az emberről?

- Csak annyit, kegyelmes uram, hogy érzésem szerint valami lelkifurdalás gyötri.

- Miből következteti ezt?

- Minden hó huszonnyolcadikán misét mondat egy erőszakos halállal kimúlt személy lelkiüdviért; még tegnap is mondtam egy ilyen misét.

- S a neve?

- Maillard; de nem hiszem, hogy az igazi neve volna.

- S azt hiszi, hogy ebben az órában a helyén találnók?

- Feltétlenül.

- Hadd lássuk hát azt a koldust, plébános uram, s ha olyan, amilyennek mondta, akkor igaza van, tisztelendőséged találta meg a legnagyobb kincset.

Ezzel Gondy lovagnak öltözött, piros tollas, széles karimájú nemezkalapot tett, hosszú kardot övezett fel, csizmájára sarkantyút csatolt, bő köpenybe burkolózott, s elindult a pap nyomában.

A koadjutor és társa, miközben átszelték az érseki palotát a Saint-Eustache templomtól elválasztó utcákat, gondosan figyelték a nép hangulatát. A nép izgatott volt, de mint valami megbolydult méhraj, s mintha nem tudta volna, hova csapjon le; nyilvánvaló volt, hogy ha nem kerül vezére ennek a népnek, minden csak zümmögés marad.

A Prouvaires utcába érve, a plébános a templomtérre mutatott.

- Tessék - mondta -, ahol ni, ott van a posztján!

Gondy a megjelölt irányba nézett, s észrevett egy kőpárkányhoz támasztott széken üldögélő koldust: előtte veder, kezében szenteltvízhintő.

- Valami kiváltság ez, hogy itt tartózkodik? - kérdezte Gondy.

- Nem, kegyelmes uram - mondta a plébános -, elődjétől szerezte meg a szenteltvízárusító helyet.

- Megszerezte?

- Úgy van, ezek a helyeket vásárolják: úgy tudom, ez itt száz aranyért vette meg az ő helyét.

- Vagyis gazdag az istenadta?

- Egy-egy ilyen fickó néha húsz, huszonöt, sőt harmincezer frankot is hagy maga után, vagy még többet is.

- Hm - dünnyögött Gondy mosolyogva -, nem hittem volna, hogy ilyen jól helyezem el alamizsnáimat.

Közben közeledtek a templomtérhez; mihelyt a plébános és a koadjutor lábát a templom első lépcsőjére tette, a koldus felkelt, s odanyújtotta a szenteltvíztartót.

Hatvanhat-hatvannyolc év körüli, alacsony, elég vaskos, szürke hajú, ragadozó szemű férfi volt. Alakjáról két ellentétes erő küzdelme rítt le, az akarat vagy a megbánás által megszelídített rossz természeté.

Megpillantván a plébános társaságában a lovagot, enyhén összerezzent, s döbbent tekintettel nézett reá.

A plébános és a koadjutor ujjával megérintette a szenteltvíztartót és keresztet vetett; a koadjutor egy pénzdarabot dobott a földön levő kalapba.

- Maillard - mondta a plébános -, azért jöttünk, ez az úr meg én, hogy egy kicsit beszélgessünk magával.

- Velem? - mondta a koldus. - Igazán nagy megtiszteltetés egy szegény szenteltvízosztogatónak.

A koldus hangjának volt valami gunyoros mellékzöngéje, melyet nem tudott teljesen elnyomni; a koadjutort meghökkentette.

- Úgy van - mondta a plébános, aki mintha megszokta volna ezt a hanghordozást -, úgy van, meg szeretnők tudni, mi a véleménye a mai eseményekről, s mit hallott, mit beszélnek azok, akik megfordulnak e templomban.

A koldus a fejét csóválta.

- Szomorú események ezek, plébános úr, s mint mindig, most is csak a szegény nép sínyli meg. Ami pedig a szóbeszédet illeti: mindenki elégedetlen, mindenki panaszkodik, de aki mindent mond, nem mond semmit.

- Hogy érti ezt, kedves barátom? - kérdezte a koadjutor.

- Azt mondom, hogy mindez a kiabálás, panasz és átok csak vihart és villámokat szül; ennyi az egész, a mennykő azonban addig nem csap le, amíg nem lesz itt valami vezér, hogy dirigálja.

- Barátom - mondta Gondy -, úgy látom, maga ügyes ember; rátermettnek érzi-e magát, hogy egy kis polgárháborúba keveredjék abban az esetben, ha kirobbantjuk, s rendelkezésére bocsássa a vezérnek, ha találunk ilyet, személyes hatalmát és cimborái felett szerzett befolyását?

- Igenis, uram, feltéve, ha ezt a háborút az egyház is jóváhagyja, s következésképp képes engem kitűzött célomhoz segíteni, vagyis bűneim bocsánatához.

- Ezt a háborút nemcsak, hogy jóváhagyni, de irányítani is az egyház fogja. Ami pedig bűnei bocsánatát illeti: velünk van Párizs érseke, kire nagy hatalmat ruházott a római udvar, sőt a koadjutor is, ki teljes bűnbocsánattal rendelkezik: őhozzá majd beajánljuk.

- Gondoljon arra, Maillard - mondta a plébános -, hogy én ajánlottam ez úr figyelmébe, aki mindenható nagyúr, s némiképpen felelősséget vállaltam magáért.

- Tudom, plébános úr - mondta a koldus -, hogy mindig kitüntetően bánt velem; ami engem illet, én is kész vagyok a kedvében járni.

- S azt hiszi, valóban oly nagy a hatalma sorstársai felett, mint nekem az imént a plébános úr mondotta?

- Úgy vélem, bizonyos megbecsüléssel viseltetnek irántam mondta a koldus büszkén -, s nemcsak, hogy mindent megtesznek majd, amit parancsolok nekik, hanem követnének is, akárhova mennék.

- És kezeskedik-e nekem ötven elszánt emberről, tétlen és lelkes, jótorkú atyafiakról, akiknek ordítására: "Pusztulj, Mazarin!", úgy omlanak le a Palais-Royal falai, miként hajdan a Jerikóé?

- Azt hiszem - válaszolt a koldus -, hogy sokkal nehezebb és fontosabb feladatokat is vállalhatok.

- Ejha! Akkor hát arra is vállalkoznék, hogy egy éjjel vagy egy tucat barikádot emel? - kérdezte Gondy.

- Még ötvenre is vállalkoznám, s arra is, hogy ha eljő a napja, megvédjem őket.

- Istenuccse - mondta Gondy -, magabiztossága tetszik nekem, s lévén, hogy a plébános úr jótáll...

- Jótállók érte - jelentette ki a plébános.

- Fogja, ebben az erszényben ötszáz arany van, tegyen meg minden intézkedést, s mondja meg, hol találkozhatunk ma este tíz órakor.

- Valami magas helyen kellene megesnie, ahonnan Párizs minden negyede láthatná a jelt.

- Akarja, hogy írjak egypár szót a Saint-Jacques-la-Boucherie vikáriusának? Majd felviszi az egyik toronyszobába - mondta a plébános.

- Nagyszerű - mondta a koldus.

- Nos hát, ma este tíz órára - köszönt el a koadjutor -, s ha elégedett leszek magával, másik erszény is üti a markát, újabb ötszáz arannyal!

A koldus szeme csak úgy ragyogott, de izgalmát elfojtotta.

- Ma este, uram - jelentette ki -, minden kész lesz.

És székét bevitte a templomba, a vedret s a szenteltvízhintőt a szék mellé rakta, ujját a szenteltvíz-medencébe mártotta, mintha a saját szenteltvizében nem volna bizodalma, s kiment a templomból.

Gondy háromnegyed hatra befejezte minden intéznivalóját, és visszatért az érsekségre.

Hat órakor jelentették a Saint-Merri papját.

A koadjutor érdeklődéssel nézte, ki jön mögötte, mert egy másik embert is látott a nyomában.

- Lépjenek be - mondta.

A plébános belépett, s vele együtt Planchet.

- Kegyelmes uram - kezdte Saint-Merri plébánosa -, íme az az ember, akiről volt szerencsém már beszélni.

Planchet olyan ember módján köszönt, mint aki eleget forgott jó társaságban.

- És Planchet úr kész rá, hogy a nép ügyét szolgálja? - kérdezte Gondy.

- Meghiszem azt - válaszolta Planchet -; lelkem szerint frondőr vagyok. Úgy ahogy itt lát, kegyelmes uram, bitófára vagyok ítélve.

- És milyen alkalomból?

- Kiragadtam Mazarin fogdmegjei kezéből egy nemes urat, mikor visszavitték volna a Bastille-ba, ahol már öt éve raboskodott.

- Megmondaná a nevét?

- Ó, kegyelmes uram, jól ismeri: Rochefort gróf.

- Ej, csakugyan! - mondta a koadjutor - hallottam erről az esetről; úgy hírlett, az egész városrészt fellázította...

- Alighanem - mondta Planchet magahitt arckifejezéssel.

- És kegyelmed, foglalkozása szerint?...

- Cukrász, a Lombardok utcájában.

- Magyarázza meg nekem, hogy lehetnek, ily békés foglalkozást űzvén, ily harcias hajlamai?

- Kegyelmes uram, egyházi férfiú létére hogyan fogad most engem lovagruhában, oldalán karddal s csizmáján sarkantyúval?

- Nem rossz felelet, istenuccse! - mondta Gondy nevetve - de hát tudja, nekem papi palástom ellenére mindig is voltak harcias hajlamaim.

- Nos hát, kegyelmes uram, mielőtt cukrász lettem volna, három évig őrmesterkedtem a piemonti ezredben, s mielőtt három évig a piemonti ezredben szolgáltam volna, tizennyolc hónapig voltam D'Artagnan úr inasa.

- A testőrhadnagyé? - kérdezte Gondy.

- Pontosan, kegyelmes uram.

- De hiszen őt dühödt mazarinistának emlegetik!

- Hű... - mondta Planchet.

- Mit akar mondani?

- Semmit, kegyelmes uram. D'Artagnan úr szolgálatban áll; D'Artagnan úrnak Mazarin védelme a tiszte, aki megfizeti, miképpen nekünk polgároknak az a tisztünk, hogy Mazarint megtámadjuk, aki meglop bennünket.

- Maga értelmes legény, barátom, számíthatunk-e szolgálatára?

- Azt hittem - mondta Planchet -, hogy a plébános úr kezeskedett rólam.

- Ez igaz; de szeretném a maga szájából hallani a fogadalmat.

- Számíthatnak rám, kegyelmes uram, feltéve, ha a városban keltendő zavargásról van szó.

- Pontosan erről van szó. Mit gondol, hány embert gyűjthet össze az éj folyamán?

- Kétszáz muskétást és ötszáz alabárdost.

- Csak lenne minden negyedben egy ember, aki ugyanennyit szed össze, s holnap egész kis hadseregünk volna!

- Az ám!

- Hajlandónak érzi magát Rochefort grófnak engedelmeskedni?

- A pokolba is követném; s ezzel nem keveset mondtam, mert az képes leszállni oda.

- Pompás!

- Milyen jelből különböztethető meg holnap a barát s az ellenség?

- Minden frondőr tesz majd egy szalmacsomót a kalapjára.

- Jó, csak adjon rá utasítást.

- Pénzre nincs szüksége?

- A pénz sohasem árt semmiféle ügynek, kegyelmes uram. Ha nincs az embernek, az sem baj; de ha van, a dolgok gyorsabban és jobban haladnak.

Gondy egy ládához lépett, s kivett belőle egy erszényt.

- Itt van ötszáz arany - mondta -, s ha a vállalkozás jól alakul, holnap ugyanekkora summára számíthat.

- Kegyelmességednek hűségesen elszámolok az összegről - mondta Planchet, az erszényt a hóna alá fogva.

- Jól van, figyelmébe ajánlom a bíborost.

- Nyugodt lehet, jó kezekben van.

Planchet kiment, a plébános egy pillanatra még ott maradt.

- Elégedett-e, kegyelmes uram? - kérdezte.

- Igen, ez az ember elszánt fickónak látszik.

- Én mondom, többet is tesz, mint amennyit ígért.

- Akkor hát csodálatos lesz!

Ezzel a plébános Planchet után sietett, aki várta a lépcsőházban.

Tíz perc múlva jelentették a Saint-Sulpice plébánosát.

Alighogy kinyílt Gondy szobájának ajtaja, egy ember rontott be hozzá: Rochefort.

- Kedves grófom, hát maga az? - üdvözölte Gondy, s kezet nyújtott.

- Kegyelmes uram, végre elszánta hát magát? - kérdezte Rochefort.

- Mindig is elszánt voltam - mondta Gondy.

- Többet ne beszéljünk erről, elhiszem, ha mondja; Mazarinnak tehát bált rendezünk!

- Legalábbis remélem.

- És mikor kezdődik a tánc?

- A meghívások ma éjjelre szólnak, de a hegedűk csak holnap reggel fognak rázendíteni.

- Számíthat rám, no meg ötven katonára, akiket D'Humières lovag ígért szükség esetén.

- Ötven katonára?

- Úgy van; újoncokat toboroz, s néhányat kölcsönad; ha az ünnepség végén hiányozna közülük néhány, én majd pótolom őket.

- Jól van, kedves Rochefort; de ez még nem minden.

- Mi van még tehát? - kérdezte Rochefort mosolyogva.

- Beaufort úrral ugyan mit csinált?

- Vendôme-ban van, ott várja tőlem a Párizsba hívó levelet.

- Írjon neki, itt az ideje.

- Kegyelmes uram tehát biztos a dolgában?

- Az, de sietni kell; mert mihelyt fellázadt a párizsi nép, egy helyett tíz herceg is támad, hogy az élére álljon: ha késik, helyét betöltve találja.

- Üzenhetek neki kegyelmességed nevében?

- Feltétlenül.

- Megírhatom neki, hogy kegyelmességedre számíthat?

- Tökéletesen.

- És minden hatalmat ráruház majd?

- A háborúban igen; ami a politikát illeti...

- Tudja, hogy ez nem erős oldala.

- Rám kell hallgatnia, hogy kedvemre buzgólkodjam bíborosi kalapom érdekében.

- Ehhez ragaszkodik?

- Ha már arra kényszerítnek, hogy hozzám nem illő formájú fejfedőt viseljek - mondta Gondy -, legalább azt szeretném, hogy ez a kalpag vörös legyen.

- Ízlésről és színekről nem érdemes vitatkozni - mondta Rochefort nevetve -; kezeskedem a herceg beleegyezéséről.

- És még ma este ír neki?

- Ennél jobbat teszek, futárt küldök hozzá.

- Hány nap alatt lehet itt?

- Öt.

- Hadd jöjjön hát, s micsoda változást talál!

- Azt kívánom.

- Kezeskedem róla.

- Nos hát?

- Menjen. Gyűjtse össze ötven emberét, és álljon készen.

- Mire?

- Mindenre.

- Van valami jele az együvé tartozásnak?

- Szalmafonat a kalapon.

- Jól van, Isten vele, kegyelmes uram.

- Isten vele, kedves Rochefort.

- Hej, Mazarin, Mazarin! - mondta Rochefort, a plébánost magával sodorva, ki nem talált rá módot, hogy bár egy szót elejtsen ebben a párbeszédben. - Most meglátja kend, vajon túl vén vagyok-e ahhoz, hogy a tettek embere legyek!

Fél tíz volt, legalább félóra kellett a koadjutornak, hogy az érsekségről a Saint-Jacques-la-Boucherie tornyához érjen.

A koadjutor észrevette, hogy a torony egyik legmagasabb ablakában fény világol.

- Helyes - mondta -, céhmesterünk ott van a posztján.

Kopogtatott, ajtót nyitottak. Maga a vikárius várta, s lámpással vezette fel a torony tetejéig; ideérve egy kis ajtót mutatott, a lámpást egy falszegletbe állította, hogy a koadjutor távoztakor megtalálja, aztán újra lement.

Noha a kulcs a zárban volt, a koadjutor kopogtatott.

- Tessék - szólt egy hang, melyben a koadjutor a kolduséra ismert.

Gondy belépett. Valóban a Saint-Eustache szenteltvízárusítója volt. Valami vackon heverve várakozott.

A koadjutort megpillantva feltápászkodott.

A toronyóra tízet kondított.

- Nos hát - szólt Gondy -, megtartottad-e a szavad?

- Nem egészen - mondta a koldus.

- Hogy értsem?

- A kegyelmes úr ötszáz embert kért tőlem, ugyebár.

- Annyit. No és?

- Nos hát: kétezret hozok.

- Nemcsak jártatod a szád?

- Akar bizonyságot?

- Akarok.

Három ablakban - egyik a Cité-re, másik a Palais-Royalra, a harmadik a Saint-Denis utcára nézett - három gyertya égett.

A koldus csendesen sorra járta a három ablakot, a gyertyákat rendre elfúvogatta.

A koadjutor hirtelen sötétben találta magát, mert a szobát immár csak a hold bizonytalan sugara világította be a nagy fekete felhők mögül, melynek szélét ezüsttel hímezte körül.

- Mit míveltél? - kérdezte a koadjutor.

- Megadtam a jelt.

- Mire?

- A barikádokra.

- Aha! Aha!

- Mire elmegy innen, embereimet már munkában látja. Csak jól vigyázzon, el ne törje a lábát holmi láncba botolva vagy belezuhanva valami lyukba!

- Jól van; itt a summa, az előbbi párja. Most pedig ne felejtsd el, hogy főnök vagy, s nehogy italozásra vetemedj!

- Húsz esztendő óta csak vizet iszom.

Az ember elvette az erszényt a koadjutor kezéből, aki hallhatta hogy túrják, fogdossák ujjai az arany tallérokat a sötétben.

- Ejnye - mondta a koadjutor -, de pénzsóvár vagy, hallod-e!

A koldus nagyot sóhajtott, s az erszényt ledobta.

- Hát már mindig ugyanaz maradok - mondta -, hát már sohasem sikerül nekem levetkezni az ó-embert? Jaj, nyomorúság, jaj, hiúság!

- De azért elfogadod.

- El, de megesküszöm kegyelmességednek, hogy a maradékát kegyes célokra fordítom.

Arca sápadt és kényszeredett volt, mint olyan emberé, akinek lelkében kegyetlen tusa zajlik.

- Különös ember! - mormogta Gondy.

És fogta a kalapját, hogy induljon, de amint visszafordult, a koldust maga és a küszöb között találta.

Első gondolata az volt, hogy ez az ember valahogyan ártani akar neki.

De rövidesen, épp ellenkezőleg, azt látta, hogy összekulcsolt kézzel térdre veti magát.

- Kegyelmes uram - mondta -, mielőtt elmenne, áldjon meg engem, esedezem!

- Kegyelmes úr? - ütődött meg Gondy. - Barátom, te összetévesztesz valakivel.

- Nem én, kegyelmes uram, annak tartom, aki, vagyis a koadjutor úrnak. Felismertem az első pillanatban.

Gondy mosolygott.

- És áldásomat kívánod? - kérdezte.

- Azt! Szükségem van rá.

A koldus ezt oly nagy alázat és töredelem hangján mondta, hogy Gondy föléje terjeszté a kezét, és áldását adta a tőle telhető legnagyobb kenetteljességgel.

- Most már szent az egyezség köztünk. Megáldottalak, s te szent vagy nekem, amiképpen számodra én is az vagyok. Ugyan bizony olyan bűnt követtél el, melyet üldöz az igazságszolgáltatás, s mely elől én megoltalmazhatlak?

A koldus rázta a fejét.

- Az elkövetett bűn, kegyelmes uram, egyáltalán nem az emberi igazságszolgáltatásra tartozik, s csak úgy szabadíthat meg tőle, ha még többször is megáld, ahogyan most megáldott.

- Ejnye, légy őszinte - mondta a koadjutor -, hát nem egész életedben azt a mesterséget űzted, amit most?

- Nem, kegyelmes uram, ezt csak hat éve folytatom.

- Azelőtt hát hol voltál?

- A Bastille-ban.

- S mielőtt a Bastille-ban lettél volna?

- Majd megmondom, kegyelmes uram, amikor kegyeskedik meghallgatni gyónásomat.

- Jól van. A nap vagy az éj bármely órájában jelentkezhetsz, ne feledd, mindig kész vagyok neked feloldozást adni.

- Köszönöm, kegyelmes uram - mondta a koldus fojtott hangon -, azonban még nem vagyok rá méltó.

- Jól van, Isten veled.

- Isten vele, kegyelmes uram - mondta a koldus, s az ajtót kinyitván, mélyen meghajolt a koadjutor előtt.

A koadjutor fogta a lámpást, s lassan, tűnődve ment le és lépett ki a toronyból.

Az óra tizenegyre járt. Gondy még száz lépést sem tett Párizs utcáin, máris észrevette, hogy különös változás ment ott végbe.

Mintha az egész városban fantasztikus lények laknának; csendes árnyak suhantak, utcakövezet-felszedők s mások, szekereket cipelők-felfordítók, vagy akkora gödröket ásók, hogy egész lovascsapatot elnyelhettek. S ezek a szorgos alakok úgy sürögtek-forogtak, szaladgáltak, mint valami titkos művet végrehajtó szellemek: a Csodák udvarának koldusai voltak, a Saint-Eustache szenteltvízárusának emberei, s a holnapi barikádokat készítették.

Gondy a sötétség e népeit, az éjjeli munkálkodókat bizonyos rémülettel nézte; azon töprengett, lesz-e hatalma e szennyes teremtményeket, kiket odúikból előcsalogatott, majd vissza is parancsolni oda. Valahányszor egy-egy ilyen lény hozzá közeledett, ijedtében már-már keresztet vetett.

A Saint-Honoré utcába ért, s ezen végigment, egészen a Ferronerie utcáig. A látvány itt más volt: kereskedők rohantak bolttól boltig; a kapuk mintha ablak deszkák módján lettek volna bezárva; de csak be voltak hajtva, úgyhogy rögtön kinyíltak és becsukódtak, bejárást engedve olyan alakoknak, akik mintha féltek volna megmutatni, mit cipelnek; ezek az alakok a fegyverkereskedők voltak, s készletüket olyanok közt osztották szét, akiknek nem volt fegyverük.

Valaki kaputól kapuig járt, csak úgy görnyedezett a kardok, szakállas puskák, muskéták s mindenféle fegyver súlya alatt, s szerre lerakosgatta őket. Egy lámpás fényében a koadjutor Planchet-ra ismert.

Gondy a Monnaie utcán át ért ki a Szajna-partra; fekete és szürke köpenyes polgárok csoportjai, aszerint, hogy a magasabb vagy az alacsonyabb réteghez tartoztak, álldogáltak mozdulatlan, miközben egy-egy kivált alak egyik csoporttól a másikig suhant. Minden szürke s fekete köpeny hátulját kard hegye emelte fel, elejét pedig egy-egy nehéz puska vagy muskétacső.

Amikor az Új Hídhoz érkezett, a koadjutor észrevette, hogy a hidat őrzik; egy ember lépett hozzá.

- Kicsoda maga? - kérdezte az ember. - Nem látom magán, hogy a mieink közül való volna.

- Igen, mert nem ismeri meg a barátait, kedves Louvières uram - mondta a koadjutor kalapját lekapva.

Louvières ráismert és meghajolt.

Gondy folytatta útját a Szajna mentén, egészen a Nesle-i toronyig.^[92] Itt emberek hosszú sorát látta, amint a falak mentén tovasurrannak. Szellemprocesszió, gondolhatta volna, mert egytől egyig fehér köpenybe voltak burkolózva. Ahogy egy bizonyos helyre értek, egymás után úgy eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket. Gondy egy kiszögellésre könyökölt, s figyelte, hogyan tűnnek el rendre, elsőtől az utolsó előttiig.

Az utolsó körülnézett, alkalmasint megbizonyosodni, hogy őt magát és társait senki sem leste meg, s bármily sötét volt is, megpillantotta Gondyt. Azonnal rátámadt, pisztolyát mellének szegezve.

- Hohó, Rochefort uram, ne tréfálkozzunk a tűzfegyverekkel!

- Ó, maga az, kegyelmes uram? - kérdezte Rochefort.

- Személyesen. Micsoda alakokat vezet így a föld gyomrába?

- D'Humières lovag ötven regrutáját, akik a könnyûlovasságba soroztattak, s egész felszerelésük fejében ezt a fehér köpenyeget kapták.

- És hova tartanak?

- Egy szobrász barátomhoz; csakhogy a csapdán ereszkedünk lefelé, hol a márványt szokta becipelni.

- Nagyon jó - mondta Gondy.

Kezet adott Rochefort-nak, aki mindjárt ereszkedett is le a többi után, s a csapóajtót magára húzta.

A koadjutor hazatért. Éjfél után egy óra volt. Kinyitotta az ablakot, kihajolt és figyelt.

Az egész városban valami szokatlan, sohasem hallott, sohasem észlelt lárma hallatszott; az ember érezte, hogy mindezekben a szurdok sötét utcákban valami hihetetlen és félelmes dolog zajlik. Időről időre a közeledő vihar vagy az emelkedő dagály hangjához hasonlatos moraj hallatszott, de semmi kivehető, semmi tisztán felfogható nem kínálkozott az értelemnek: olyan volt ez, mint ama titokzatos és föld alatti zúgás, mely a földrengések elöljárója.

A lázadás előkészülete egész éjszaka folyt. Másnap reggelre kelve Párizs úgyszólván elborzadt a saját képétől: olyan volt, mint egy ostromlott város. A barikádokon fegyveres alakok álltak fenyegető tekintettel, muskétával a vállukon: parancsszavakat, őrjáratokat, letartóztatásokat, sőt kivégzéseket is észlelhetett a járókelő lépten-nyomon. Elfogták a tollaskalapúakat, s az aranyozott kardúakat, hogy elkiáltassák velük: "Éljen Broussel! Pusztuljon Mazarin!" S ha valaki tiltakozott a ceremónia ellen, lehurrogták, megköpdösték, sőt meg is verték. Még nem gyilkoltak, de érezhető volt, hogy nem a szándék hiányzott hozzá.

A barikádokat egészen a Palais-Royalig kiépítették. A Bons-Enfants utcától a Ferronnerie utcáig, a Saint-Thomas-du-Louvre utcától az Új Hídig, a Richelieu utcától a Saint-Honoré kapuig több mint tízezer fegyveres várakozott, legbátrabbjaik becsmérléseket kiabáltak a testőrezrednek az egész Palota körül felállított és rácsos kerítés mögé zárt őrszemei felé, ami helyzetüket bizonytalanná tette. S mindennek a közepében száz, százötven, vagy kétszáz főnyi csoportokban, beesett arcú, sápadt, toprongyos alakok hömpölyögtek, zászlószerű rongyokat vittek, ezzel a felirattal: Lássátok a nép nyomorát! S ahol csak elvonult ez a nép, eszeveszett ordítások harsantak; s annyi ilyen csoport volt, hogy valósággal összefolyt az ordítozás.

Ausztriai Anna és Mazarin megdöbbenése nagy volt, mikor felkelvén, jelentették nekik, hogy a tegnap este még oly csöndes város lázasan és megbolydulva állt talpra; nem is akart hitelt adni egyikük sem ezeknek a jelentéseknek, mondván, hogy csak a saját szemüknek és fülüknek hiszik el. Kinyitottak hát nekik egy ablakot: láttak és hallottak, és meggyőződtek róla.

Mazarin vállat vont, és úgy tett, mintha nagyon lenézné a csőcseléket, de láthatóan elsápadt, s reszketve rohant a dolgozószobájába, aranyát és ékszereit ládába zárta, s a legszebb gyémántgyűrűit ujjaira húzta. Ami a királynét illeti, ő dühösen és saját belátására hagyatva, magához hívatta De la Meilleraye marsallt, s megparancsolta, induljon annyi emberrel, amennyivel jónak látja, s nézze meg, mi ez a bohóság.

A marsall általában nagyon kalandos kedvű volt, és a népet a katonák fölényes megvetésével kezelvén, semmitől se tartott; százötven embert vitt magával, s a Louvre hídján át akart kijutni, de találkozott Rochefort ötven lovasával, s mögöttük vagy ezerötszáz fegyveressel. Ilyen akadályon áttörni semmi módon nem lehetett. A marsall kísérletet sem tett, s a Szajna-parton igyekezett tovább.

Az Új Hídnál azonban ott találta Louvières-t és polgárait. Ez alkalommal a marsall megpróbált rohamozni, de muskétalövések fogadták, s közben kövek is zuhogni kezdtek, mint a jégeső, az ablakokból. Három emberét hagyta ott.

A vásárcsarnokok tájékára vonult vissza, itt azonban Planchet-val és alabárdosaival találkozott. Az alabárdok fenyegetően meredeztek felé; le akarta gázolni valamennyi szürkeköpenyegest, de azok jól állták a sarat, s a marsall a Saint-Honoré utca felé farolt, négy testőrét hagyván a helyszínen, kiket gyíklesőkkel öltek meg szinte észrevétlenül.

Ekkor a Saint-Honoré utcába fordult; itt azonban a Saint-Eustache koldusának barikádjaival találta magát szemben. S azokon nemcsak fegyveres férfiak, de asszonyok és gyermekek is őrködtek; Friquet mester pisztollyal és karddal a kezében, miket Louvières-től kapott, magafajta fickókból egész csapatot szervezett, és velőtrázó lármát csapott.

A marsall azt hitte, ezt a pontot gyengébben őrzik a többinél, elhatározta, hogy elfoglalja. Húsz emberét leszállíttatta a lóról, hogy törjék át és nyissák meg ezt a barikádot, míg ő maga és lovascsapata nagyobbik része majd támogatja a húsz ostromlót. Azok húszan egyenesen nekimentek az akadálynak: ott azonban gerendák mögül, szekerek közül, kőrakások tetejéről, irtózatos tűz dördült, s a lövöldözés morajára Planchet alabárdosai megjelentek az Aprószentek temetője sarkán, Louvières polgárai pedig a Monnaie utca szegletén.

De la Meilleraye marsall két tűz közé került. De la Meilleraye marsall vitéz ember volt, elhatározta hát, hogy ott hal meg, ahol van. Lövésre lövéssel válaszoltak, s a tömegből fájdalomkiáltások kezdtek felharsanni. A gyakorlottabb testőrök pontosabban lőttek, de a polgárok, lévén nagyobb számban, valóságos golyózivatarral seperték el őket. Emberei úgy hulltak körülötte, ahogyan Rocroinál vagy Leridánál hullhattak volna. Fontrailles-nak, a szárnysegédjének eltört a karja, lova golyót kapott a nyakába, s csak nagy nehezen tudta féken tartani, mert majdnem megveszett a fájdalomtól. Végül is eljött számára az utolsó pillanat, melyben a legbátrabbak is remegést éreznek ereikben, s homlokukon verítéket, mikor is a tömeg hirtelen megnyílt az Arbre-Sec utca felőli oldalán, s ez a kiáltás harsant: Éljen a koadjutor!, és Gondy, püspöksüvegben és palástban, megjelent és nyugodtan áthaladt a lövöldözés kellős közepén, jobbra-balra áldást osztogatva oly nyugalommal, mintha az úr napi körmenetet vezetné.

Mindenki letérdelt.

A marsall felismerte s hozzárohant.

- Mentsen ki innen, az Isten nevében - mondta -, különben még itthagyom a bőrömet és minden emberemét!

Olyan zsivajgás támadt, hogy közepette az ég mennydörgését se lehetett volna meghallani. Gondy felemelte a kezét, és csendet kért. Elhallgattak.

- Gyermekeim - mondta -, De la Meilleraye marsall úr, kinek szándékai felől tévedésben leledztek, vállalkozik rá, hogy a Louvre-ba visszatérve, nevetekben kérni fogja a királynétól a mi Brousselünk szabadon bocsátását. Vállalkozik rá, marsall úr? - fordult Gondy La Meilleraye-hoz.

- Teremtette! - kiáltott fel az. - Hát hogy a csodába ne vállalkoznám! Nem is reméltem, hogy ezt ilyen olcsón megúszom!

- Nemesemberi szavát adja nektek - mondta Gondy.

A marsall beleegyezése jeléül felemelte a kezét.

- Éljen a koadjutor! - kiáltotta a sokaság, néhány hang még ezt is: Éljen a marsall! De mindjárt utána kórusban az egész: Vesszen Mazarin!

A sokaság megnyílt, a legrövidebb útvonal a Saint-Honoré utcán vezetett. A barikádokat megnyitották, s a marsall és megmaradt emberei megkezdték a visszavonulást, előttük Friquet ugrált tolvajaival, kik közül némelyek úgy tettek, mintha dobot vertek, mások mintha trombitáltak volna.

Szinte úgy festett, mint egy diadalmenet; csak azzal a különbséggel, hogy a barikádok újra bezáródtak a testőrök után; a marsall az öklét harapdálta.

Ezalatt Mazarin, amint mondtuk, a szobájában tartózkodott és apró-cseprő dolgait rendezgette. Hívatta D'Artagnant; de e felfordulásban nem remélte, hogy beszélhet is vele, hisz D'Artagnan nem volt szolgálatban. De tíz perc sem telt bele, s a hadnagy megjelent a küszöbön, elválhatatlan Porthos barátjával a nyomában.

- Jaj, jöjjön, jöjjön, D'Artagnan uram - kiáltott fel a bíboros. - Isten hozta kegyelmedet, s úgyszintén a barátját. Mi történik hát ebben az átkozott Párizsban?

- Hogy mi történik, kegyelmes uram!? Semmi jó - mondta D'Artagnan fejcsóválva -: a város teljes lázadásban, s az imént is, amint a Montorgueil utcát átszeltem Du Vallon barátommal, ezzel itt, aki mellesleg kegyelmes uram készséges szolgája, uniformisom ellenére, vagy éppen uniformisomnak köszönhetőn, azt akarták kiáltatni velünk: Éljen Broussel! S kívánja-e eminenciád, hogy megmondjam, mit akartak velünk kiáltatni még?

- Mondja, mondja!

- Vesszen Mazarin! Teringettét, kimondtam a szót.

Mazarin mosolygott, de közben falfehér lett.

- És maguk kiáltották?

- Nem, becsületemre - mondta D'Artagnan -, sehogy se jött ki a torkomon; Du Vallon barátomnak pedig hörghurutja van, hát ő sem kiáltotta. Erre, kegyelmes uram...

- Mi történt? - kérdezte Mazarin.

- Nézze meg a kalapomat s a köpenyegem!

Ezzel D'Artagnan négy golyólyukat mutatott a köpenyén s kettőt a nemezkalapján. Porthos ruháját csupán egy alabárddöfés hasította ki, s egy pisztolylövés elvitte a kalapja tollát.

- Diavolo! - mondta a bíboros töprengve, s naiv csodálkozással bámulva a két daliát. - Én bizony kiáltottam volna!

Ebben a pillanatban a tömeg zsivaja közelebbről hangzott fel.

Mazarin a homlokát törölgetve nézegetett körül. Akaródzott volna az ablakhoz mennie, de nem merészelt.

- Nézze meg hát, mi történik odakünn - mondta.

D'Artagnan szokásos könnyelműségével ment az ablakhoz.

- Tyűha! Hát ez meg micsoda? De la Meilleraye marsall a kalapja nélkül jön vissza. Fontrailles a karját keszkenőben hozza, sebesült testőrök, vérző lovak... Ejnye! Mit mívelnek az őrszemek? Hasra vágódnak, lőni fognak!

- Parancsot kaptak, hogy tüzeljenek a népre, ha a Palais-Royalhoz közeledik.

- De ha tüzelnek, minden elveszett! - kiáltott fel D'Artagnan.

- Rácsos kerítésünk van.

- Rácsos kerítésünk! Legfeljebb öt percig tartana. Rácsos kerítés! Kirángatják, megcsavarják, összetörik... Ne lőjetek, a mindenségit! - kiáltotta D'Artagnan, s az ablakot kinyitotta.

E felszólítás ellenére, melyet a zsivajban különben sem hallhattak, három vagy négy muskétalövés dördült, majd irtózatos lövöldözés követte; a Palais-Royal homlokzatán hallatszott a golyókopogás, egyik golyó D'Artagnan hóna alatt ment át, s széttörte a tükröt, melyben Porthos éppen gyönyörködve bámulta magát.

- Ohimé!^[93] - jajdult fel a bíboros. - Egy velencei tükör!

- Hej, kegyelmes uram - mondta D'Artagnan, miközben az ablakot szép nyugodtan becsukta -, még ne sírjon, ez nem éri meg, mert lehetséges, hogy egy órán belül egyetlen tükör se marad épen a Palais-Royalban, akár velencei, akár párizsi!

- De hát akkor mi a véleménye? - kérdezte a bíboros, és úgy reszketett, mint a nyárfalevél.

- Hát, a teremtésit, az, hogy adja vissza nekik Brousselt, ha már ennyire követelik! Mi az ördögöt akar kezdeni egy parlamenti tanácsossal? Nem való az semmire.

- És Du Vallon uramnak mi a véleménye? Helyemben mit tenne?

- Brousselt kiadnám - mondta Porthos.

- Jöjjenek, jöjjenek, uraim - lelkendezett Mazarin -, hadd beszéljek a királynéval a dologról.

A folyosó végén megállt.

- Számíthatok magukra, nemde, uraim? - kérdezte.

- Kétszer nem adjuk el magunkat - mondta D'Artagnan -, ha már eminenciádnak adtuk magunkat, rendelkezzék, engedelmeskedünk.

- Nos hát - mondta Mazarin -, lépjenek be a szobába, s várjanak.

Azzal fordult egyet, s egy másik ajtón visszament a szalonba.

A szobát, melybe D'Artagnant és Porthost beküldték, a királyné szalonjától csak szőnyegfüggönyök választották el. Ez a gyér válaszfal tehát lehetővé tette mindent hallaniuk, ami odabent történt, a két függönyszárny közti nyílás pedig, bármily keskeny volt is, belátást is kínált.

A királyné dühtől sápadtan álldogált a szalonban; önuralma mindazonáltal oly nagy volt, hogy az ember azt hihette, semmi megrendülést nem érez. Mögötte Comminges, Villequier és Guitaut állt; a férfiak mögött pedig a nők.

A királyné előtt Séguier kancellár, ugyanaz, aki húsz évnek előtte oly erősen üldözte, éppen azt mesélte, hogy a kocsiját összetörték, őt magát megkergették, hogy hanyatt-homlok menekült az ópalotába, s hogy a palotát rögtön megrohanták, kirabolták, összedúlták; szerencséjére volt annyi ideje, hogy elérjen egy kárpitok mögé rejtett ajtajú szobát, hová aztán egy öregasszony bezárta, testvérével, a meaux-i püspökkel együtt. Itt a veszedelem valódi volt, a dühöngők oly fenyegetésekkel közeledtek a szobához, hogy a kancellár azt hitte, ütött az utolsó órája, s testvérének meggyónt, hogy készen álljon a halálra, ha felfedezik ottan. Szerencsére nem fedezték fel; a nép, azt hívén, hogy elillant valami hátsó kapun, visszavonult, s a rejtekhelyet szabadon hagyta. Ekkor átöltözött O. márki ruháiba, s kisurrant a palotából, átallépve apródja és két testőr holttestén, kik az utcai kapu védelmében estek el.

E történet előadása közben lépett be Mazarin, zajtalanul a királyné mellé surrant és hallgatott.

- Nos hát - kérdezte a királyné, mikor a kancellár befejezte -, mi erről a véleménye?

- Azt hiszem, nagyon súlyos a dolog, felség.

- És milyen intézkedést javasol?

- Örömest javasolnék valamit felségednek, de nem merem.

- Csak merje, merje, uram - mondta a királyné keserű mosollyal -, hiszen mert már sok egyebet is!

A kancellár elpirult, és néhány szót motyogott.

- Nem a múltról, hanem a jelenről van szó - mondta a királyné. - Azt mondja, javasolna valami intézkedést, nos hát, mi az?

- Az, felség - mondta a kancellár habozva -, Broussel szabadon bocsátása volna.

A királyné, bármily sápadt volt is, most láthatóan még jobban elsápadt, s arca megvonaglott.

- Broussel szabadon bocsátása? Soha!

E pillanatban lépések hallatszottak a külső teremből, és bejelentetlenül De la Meilleraye marsall jelent meg az ajtó küszöbén.

- Ah, tábornagy úr, hát megjött! - kiáltotta Ausztriai Anna boldogan -, remélem, észre térítette ezt az egész söpredéket?

- Felség - mondta a marsall -, az Új Hídnál három emberem maradt ott, négy a Vásárcsarnoknál, hat az Arbre-Sec utca sarkán s kettő a felséged palotájának kapujában, ez összesen tizenöt. Tizenkét sebesültet hozok. Kalapom nem tudom hol maradt, golyó vitte el, és minden valószínűség szerint magam is a kalapom mellett maradtam volna a koadjutor nélkül, aki odajött és kihúzott a csávából.

- Eh, csakugyan - mondta a királyné -, meg is lepett volna, ha a lőcslábú tacskónak semmi szerepe ebben az egész dologban.

- Felség - mondta La Meilleraye nevetve -, ne mondjon rá túlságos rosszat énelőttem, mert nekem tett szolgálatát még friss melegnek érzem!

- Jól van - mondta a királyné -, felőlem legyen olyan hálás, amilyen csak akar, engem az mire sem kötelez. Épnek és egészségesnek látom, ez minden, amit kívántam; tehát nemcsak így üdvözlöm: Isten hozta, hanem: Isten visszahozta!

- Isten, felség, azonban csak egy feltétellel hozott vissza, éspedig azzal, hogy közvetítsem a nép akaratát.

- Akaratát! - mondta Ausztriai Anna szemöldökráncolva. - Ejnye, tábornagy úr, bizonnyal nagy veszélyben foroghatott, hogy ilyen furcsa küldetésre vállalkozik!

S e néhány szót a gunyorosság olyan hanghordozásával ejtette ki, hogy nem kerülhette el a marsall figyelmét.

- Engedelmet, asszonyom - mondta -, nem vagyok fiskális, katonaember vagyok, s következésképp rosszul értem a szavak értékét; a nép kívánságát, s nem akaratát kellett volna mondanom. Ami pedig válaszát illeti, mellyel megtisztelt, gondolom, azt akarta mondani felséged, hogy féltem.

A királyné elmosolyodott.

- Nos hát igen! Féltem, felség! Most fordult elő harmadszor az életemben, pedig egy tucat szabályos ütközetben és nem tudom hány hadakozásban és csetepatéban forogtam: igen, féltem, s szívesebben állok szemtől szembe felségeddel, bármily fenyegető is a mosolya, mint a pokolbeli ördögökkel szemben, akik egészen eddig üldöztek, s azt sem tudom, honnan bújtak elő.

- Nagyszerű! - mondta D'Artagnan halkan Porthosnak. - Jól felelt!

- Nos hát - mondta a királyné ajkát harapdálva, miközben az udvaroncok döbbenten néztek össze -, mi népem kívánsága?

- Hogy adják nekik vissza Brousselt, asszonyom - mondta a marsall.

- Soha! - mondta a királyné. - Soha!

- Felséged itt az úrnő - mondta La Meilleraye, s egy lépést téve hátra, elköszönt.

- Hová megy, tábornagy? - kérdezte a királyné.

- Közlöm felséged válaszát azokkal, akik várnak reá.

- Maradjon, tábornagy úr, nem akarok olyan színben feltűnni, mint aki a lázadókkal egyezkedik.

- Asszonyom, szavamat adtam - mondta a marsall.

- S ez mit jelent?

- Azt, hogy ha csak el nem fogat, kénytelen vagyok visszamenni.

Ausztriai Anna szeméből két villám cikázott.

- Ej, ezen ne múljék, uram - mondta -, elfogattam már rangosabbat is; Guitaut!

Mazarin odatoppant.

- Asszonyom, ha szabadna most már nekem is megmondani a véleményem?

- S ez is az, hogy adjuk ki Brousselt, uram? Ebben az esetben kíméljen meg tőle.

- Nem - mondta Mazarin -, ámbár talán ez felérne a másikkal.

- Akkor hát mi az?

- Hívatni a koadjutor urat.

- A koadjutort? - kiáltott fel a királyné. - Azt az undorító bajkeverőt? Ő csinálta ezt az egész felkelést.

- Egy okkal több - mondta Mazarin -; ha ő csinálta, meg is szüntetheti.

- S nézze, csak nézze, felség - mondta Comminges, egy ablak előtt állván, melyen kinézett -, az alkalom kitűnő, mert nézze, épp áldást oszt a Palota terén!

A királyné az ablakhoz sietett.

- Csakugyan - mondta -, a képmutatás nagymestere! No nézzék!

- Látom - mondta Mazarin -, hogy mindenki letérdel előtte, holott csak koadjutor; bezzeg ha én volnék most az ő helyén, darabokra szaggatnának, pedig bíboros vagyok. Kitartok hát, asszonyom, ama kívánságom mellett (Mazarin megnyomta a szót), hogy felséged fogadja a koadjutort.

- És miért nem emlegeti kegyelmességed is az akaratát? - kérdezte halkan a királyné.

Mazarin meghajolt.

A királyné egy pillanatig töprengett. Aztán felszegte a fejét.

- Tábornagy úr - mondta -, menjen a koadjutorért, és hozza elém.

- És mit mondjak a népnek? - kérdezte a marsall.

- Hogy legyen türelmes - mondta Ausztriai Anna -; mert én is az vagyok!

A gőgös spanyol nő hangjában volt valami oly parancsoló, hogy a marsall mi észrevételt sem tett rá; meghajolt és kiment.

D'Artagnan Porthoshoz fordult:

- Mit gondolsz, hogy végződik ez? - kérdezte.

- Mindjárt meglátjuk - mondta Porthos, a megszokott nyugodt arckifejezéssel.

Eközben Ausztriai Anna odament Comminges-hoz, s halkan mondott neki valamit.

Mazarin nyugtalanul abba az irányba nézett, ahol D'Artagnan és Porthos állt.

A többi jelenlevők suttogva cserélték ki nézeteiket.

Az ajtó kinyílt, a marsall megjelent, a koadjutor a nyomában.

- Íme, felség - mondta -, Gondy főtisztelendősége alig várja, hogy felajánlhassa felségednek szolgálatait.

A királyné néhány lépéssel elébe ment, majd hidegen és megvetően, előrebiggyesztett alsó ajakkal megállt.

Gondy tisztelettel meghajolt.

- Nos hát, uram - kérdezte a királyné -, mit szól ehhez a zavargáshoz?

- Azt, hogy ez már nem zavargás, asszonyom - felelte a koadjutor -, hanem lázadás.

- Lázadás azokban van, akik azt hiszik, hogy népem fellázadhat! - kiáltotta Ausztriai Anna, s képtelen volt leplezni a koadjutor előtt, hogy, talán jogosan, benne látja a forrongás mozgatóját. - Lázadás: igen, így nevezik azok, kik kívánják a maguk előidézte megmozdulást; de megálljon, a királyi tekintély majd véget vet neki!

- Hát azért bocsátott megtisztelőn a színe elé - kérdezte Gondy hidegen -, hogy ezt megmondhassa nekem?

- Nem, nem, kedves koadjutor úr - mondta Mazarin -, hanem, hogy véleményt kérjek a kellemetlen körülményekről, melyekben leledzünk.

- Igaz volna - kérdezte Gondy, arcára öltvén a meghökkent ember vonásait -, hogy felséged azért hívatott, hogy tanácsot kérjen tőlem?

- Igen - mondta a királyné -, ezt akarták.

A koadjutor meghajolt.

- Felséged azt kívánja hát...

- Hogy mondja meg, mit tenne az ő helyében - sietett a válasszal Mazarin.

A koadjutor a királynéra nézett; s az beleegyezően bólintott.

- Felséged helyében - mondta Gondy hidegen -, én nem tétováznám, Brousselt kiadnám.

- És ha nem adnám ki - rikácsolta a királyné -, akkor mit gondol, mi történnék?

- Azt gondolom, hogy Párizsból holnapra kő kövön nem maradna - mondta a marsall.

- Nem magától kérdeztem - mondta a királyné száraz hangon, s anélkül, hogy megfordult volna -, hanem Gondy úrtól.

- Ha már felséged engem kérdez - felelte a koadjutor változatlan nyugalommal -, azt mondanám, hogy minden ponton a tábornagy úr véleményén vagyok.

A királyné a haja tövéig elpirult, szép kék szeme majd hogy ki nem fordult az üregéből; kárminpiros ajka, mit a kor minden költője gránátalmavirághoz hasonlított, elhalványult s dühtől reszketett; szinte magát Mazarint is megrémítette, pedig ő megszokta a gyötrelmes együttélés családi jeleneteit.

- Brousselt kiadni! - kiáltotta végül rémítő vigyorral. - Kedves tanács, hitemre! Látszik rajta, hogy paptól származik!

Gondy állta a sarat. A nappali sértések láthatóan éppúgy leperegtek róla, mint az esti gúnyolódás; de a gyűlölet s a bosszú cseppenként, fokról fokra halmozódott a szívében. Fagyosan nézett a királynéra, aki Mazarint nógatta, hogy most már ő mondjon valamit.

Mazarin, szokása szerint, sok mindent gondolt, de keveset beszélt.

- Hej, hej - mondta -, jó tanács, baráti tanács! Én is kiadnám a jámbor Brousselt, élve vagy halva, s mindennek vége volna!

- Ha halva adná ki, mindennek vége volna, ahogyan mondja eminenciád, de nem úgy, ahogyan érti!

- Azt mondtam, élve vagy halva? Csak rájárt a nyelvem - folytatta Mazarin. - Jól tudja, hogy francia nyelven, amin főtisztelendőséged oly jól beszél és ír, én vajmi gyengén értek, koadjutor uram.

- Ez már valóságos államtanács - mondta D'Artagnan Porthosnak -, bezzeg mi La Rochelle-ben jobbakat tartottunk Athosszal és Aramisszal!

- A Szent Gervasius bástyában - mondta Porthos.

- Ott és másutt is.

A koadjutor hagyta, hadd szűnjék a vihar, majd változatlan szenvtelenséggel szólalt meg újra:

- Asszonyom, ha felséged nem fogadja el most nyilvánított véleményemet, bizonyára azért van, mert jobbakra hallgat; jobban ismerem felséged tanácsadói bölcsességét, semmint feltételezném, hogy a fővárost tovább is e nyugtalanságban hagyják, mely forradalomhoz vezethet.

- Vagyis véleménye szerint - mondta a spanyol nő, ajkát dühében egyre harapdálva - a tegnapi zavargásból, mely ma már lázadás, holnapra forradalom lehet?

- Úgy van, asszonyom - mondta komoran a koadjutor.

- De hát ha hinni lehet az úrnak, a népek elvesztették volna minden fékjüket?

- Rossz év ez a királyokra - mondta Gondy fejcsóválva -, tekintsen Angliára, asszonyom.

- Igen, csakhogy szerencsére nálunk, Franciaországban, egyetlen Olivér Cromwell sem akad - felelte a királyné.

- Ki tudja? - mondta Gondy. - Olyanok ezek, mint a villám: csak akkor ismerszenek meg, amikor lecsapnak.

Mindenki összerezzent, s egy pillanatra csend lett.

Ezalatt a királyné két kezét a keblén tartotta; látszott, hogy szíve vad dobogását csillapítja.

- Porthos - mondta D'Artagnan -, jól nézd meg ezt a papot!

- Jól van, megnéztem - mondta Porthos. - No és?

- No és? Ez aztán a férfi!

Porthos nagy szemet meresztett D'Artagnanra, nyilvánvalóan nem értette, barátja mit akart ezzel mondani.

- Felséged tehát - folytatta a koadjutor kérlelhetetlenül - megfelelő intézkedéseket akar tenni. De attól tartok, irtózatosak lesznek, s olyan természetűek, hogy még jobban felizgatják a lázongókat.

- Akkor majd főtisztelendőséged, ki oly nagy hatalommal bír fölöttük, s aki barátunk nekünk - mondta a királyné gunyorosan -, köztük áldást osztogatva lecsillapítja őket.

- Talán már késő lesz - mondta Gondy, még mindig jéghidegen -, s talán magam is elveszítem befolyásom, viszont ha felséged Brousselt kiadja nekik, gyökerében metszi el a lázadás minden csíráját, és lesz rá joga, hogy kegyetlenül megtoroljon minden kiújuló zavargást.

- Tehát nincs reá jogom?

- Ha van, éljen vele - mondta Gondy.

- Az áldóját! - mondta D'Artagnan Porthosnak. - Ihol egy kedvemre való jellem! Miért is nem miniszter, és miért is nem az ő D'Artagnanja vagyok, s nem pedig ezé a hupciher Mazariné! Tyű, a teremtésit, micsoda jó csínyeket tennénk mi együtt!

- Az ám! - mondta Porthos.

A királyné egy intéssel elbocsátotta az udvart, Mazarin kivételével. Gondy meghajolt, s távozni akart a többiekkel együtt.

- Maradjon, uram - mondta a királyné.

"Jó - gondolta Gondy -, úgy látszik, engedni fog."

- Meg akarja öletni - mondta D'Artagnan Porthosnak -, de velem hiába akarná, annyi szent! Sőt, esküszöm, ha rátörnének, én nekiesem a támadóknak.

- Én nemkülönben - mondta Porthos.

- Jó - mondta Mazarin, s odahúzott egy széket -, hadd lássuk hát elölről a dolgot.

A királyné szemmel kísérte a távozókat. Amikor az utolsó is behúzta maga mögött az ajtót, megfordult. Látszott, hallatlan erőfeszítést tesz, hogy féken tartsa dühét, legyezte magát, illatfüstölő fölé hajolt, belehelte, fel s alá járt.

Mazarin ott maradt a széken, amelyre leült volt, s tűnődni látszott. Gondy, aki nyugtalankodni kezdett, szemmel végigfürkészett minden faliszőnyeget, megtapogatta hosszú köntöse alatt viselt vértjét, s időnként megvizsgálta a palástja alatt, hogy a keze ügyében van-e az oda rejtett jó spanyol tőr markolata.

- Nos hát - mondta a királyné, mikor végre megállt -, nos hát, most hogy magunkban vagyunk, ismételje el a tanácsát, koadjutor úr!

- Íme, asszonyom: színleljen meggondolást, ismerje be nyilvánosan a hibát, ami az erős kormányok ereje, hozassa ki Brousselt a börtönből, és adja vissza a népnek.

- Micsoda? - rikácsolta Ausztriai Anna. - Hogy így megalázzam magam? Hát én vagyok a királyné, vagy nem? Ez az egész csürhe, amely itt üvöltözik, nem az alattvalóim tömege? Nincsenek őreim, barátaim? Jaj! A Boldogságos Szűzre! amint Katalin királyné mondta - folytatta tulajdon szavaitól nekihevülve -, mintsem nekik az alávaló Brousselt kiadjam, inkább saját kezemmel fogom megfojtani!

És ökölbe szorult kézzel lendült Gondy felé, akit ebben a pillanatban bizonyára már Brousselnél is jobban gyűlölt.

Gondy meg se moccant, egy arcizma se rándult; csak jeges tekintete keresztezte, mint valami penge, a királyné dühödt tekintetét.

- Ennek is befellegzett, ha van az udvarban még egy Vitry,^[94] s ez a Vitry betoppan e pillanatban - mondta a gascogne-i. - Én azonban, mielőtt rárontana a derék prelátusra, megölöm ezt a Vitryt és kész; Mazarin bíboros úr végtelen hálás lesz nekem.

- Pszt! - mondta Porthos. - Oda figyelj!

- Asszonyom! - kiáltotta a bíboros; Anna karját megragadta és hátrább vonta. - Mit mível asszonyom?

Aztán spanyolul folytatta.

- Anna, megbolondult? Királyné létére civódást rendez itt, mint valami polgárasszony? Nem látja hát, hogy színe előtt egész Párizs áll e pap személyében, akit veszedelmes e pillanatban megsérteni, s hogy egy óra leforgása alatt, ha ez a pap úgy akarja, a korona se lesz a fején! Ugyan már no, majd később, más alkalommal erős és parancsoló lehet, de most nem jó az alkalom rá; ma csak ajnározza és cirógassa, különben közönséges asszonyszemélyként viselkedik.

E beszéd első szavaira D'Artagnan karon ragadta Porthost, s egyre jobban szorongatta; majd mikor Mazarin elhallgatott:

- Porthos - mondta egész halkan -, sohase mondd meg Mazarinnak, hogy értek spanyolul, különben elveszett ember vagyok, s te is az!

- Jó - hagyta rá Porthos.

Nyers és attól az ékesszólástól áthatott dorgálását, mely Mazarint jellemezte, mikor olaszul vagy spanyolul beszélt, s melyet teljesen elvesztett, mihelyt franciára fordította a szót, kifürkészhetetlen arccal mondta végig, még csak nem is sejtetve Gondyval, bármily jártas fiziognómus volt is, hogy több, mint holmi egyszerű mérsékletre való figyelmeztetés.

Ami pedig a megdorgált királynét illeti, az nyomban megszelídült, úgyszólván lefújta szeméről a lángot, arcáról a vért, ajkáról a dühödt szóáradatot. Leült s könnyáztatta hangon, karját két oldalán lecsüngetve így szólt:

- Bocsásson meg nekem, koadjutor uram, s hevességemet annak tulajdonítsa, hogy igen-igen szenvedek. Mint nő, és nemem gyengeségének kiszolgáltatottja, rettegéssel tölt el a polgárháború; mint királyné, ki megszokta, hogy engedelmeskedjenek neki, az első ellenkezésre elvesztem a fejem.

- Asszonyom - mondta Gondy meghajolva -, felséged téved, mikor őszinte figyelmeztetésemet ellenkezésnek minősíti. Felséged alattvalói egytől egyig alázatosak és tisztelettudók. A nép cseppet sem a királynéra haragszik; csak Brousselt kívánja, s ez elég, hogy boldogan éljenek felséged törvényei szerint, ha felséged, mondom, visszaadja nekik Brousselt - tette hozzá mosolyogva Gondy.

Mazarin, aki e szavakra: "a nép cseppet sem a királynéra haragszik", hegyezni kezdte a fülét, azt hívén, hogy a koadjutor a "vesszen Mazarin" kiáltásokat is szóba hozza. Igen hálás volt Gondynak, hogy elhallgatta ezt, s a legselymesebb hangján, a legnyájasabb arckifejezésével mondta:

- Asszonyom, bízzék a koadjutor úrban, aki legügyesebb politikusaink közül való; az első megüresedett bíborosi kalap mintha az ő nemes fejére készült volna!

"Ejnye, de nagy szükséged van rám, ravasz gazember!" - gondolta Gondy.

- És mi mindent nem ígér majd nekünk - mondta D'Artagnan -, amikor majd meg akarja öletni! Az áldóját, ha így osztogatja a kalapokat, készüljünk fel, Porthos, s ki-ki kérjen magának holnaptól egy ezredet. Az árgyélusát! Csak egy évig tartson a polgárháború, s újra aranyoztatom magamnak a főhadvezéri kardot!

- Hát nekem?

- Neked majd La Meilleraye marsall botját adományoztatom, aki, úgy látom, nem áll valami nagy kegyben e pillanatban.

- Tehát, uram - mondta a királyné -, komolyan tart a nép forradalmától?

- Komolyan, asszonyom - válaszolta Gondy megütődve, hogy még mindig itt tartanak. - Attól félek, hogy az áradat, ha gátat szakít, nagy pusztítást okozhat.

- Én pedig - mondta a királyné - azt hiszem, hogy ebben az esetben új gátakat kell állítani ellenében! Menjen, majd gondolkozom.

Gondy elképedve nézett Mazarinra. Mazarin odalépett a királynéhoz, hogy beszéljen vele. Ebben a pillanatban irtózatos lárma tört fel a Palais-Royal teréről.

Gondy elmosolyodott, a királyné arca kigyúlt, Mazarin falfehér lett.

- Mi ez már megint? - kérdezte.

Ebben a pillanatban Comminges berontott a szalonba.

- Bocsánat, asszonyom - mondta Comminges a királynénak, mihelyt betoppant -, de a nép az őröket a kerítésnek lapította, s éppen a kapukat zúzza szét: mi a parancsa?

- Hallgassa csak, asszonyom - mondta Gondy.

Árvíz zúgása, mennydörgés moraja, vulkán bömbölése nem hasonlítható az ordítások ama fergetegéhez, mely e pillanatban harsant az égre.

- Mi a parancsom? - kérdezte a királyné.

- Igen, az idő sürget.

- Körülbelül hány embere van a Palais-Royalban?

- Hatszáz.

- Állítson száz embert a király köré, s a többivel seperje el nekem ezt a csőcseléket.

- Asszonyom, mit cselekszik? - kérdezte Mazarin.

- Induljon - mondta a királyné.

Comminges a katona passzív engedelmességével távozott.

Ebben a pillanatban irtózatos roppanás hallatszott, s az egyik kapu engedni kezdett.

- Ejnye, asszonyom - mondta Mazarin -, mindent, a királyt, magát s engem is elveszejt!

Ausztriai Anna a rémült bíboros lelkéből fakadt kiáltástól maga is megrémült, s Comminges-t visszahívta.

- Késő - mondta Mazarin, s a haját tépte -, késő!

A kapu betört, felhallatszott a nép örömrivalgása. D'Artagnan kardot rántott, s intett Porthosnak, hogy ő is rántson kardot.

- Mentse meg a királynét! - kiáltotta Mazarin a koadjutorhoz fordulva.

Gondy az ablakhoz ugrott, kinyitotta; meglátta Louvières-t, három-négyezer főnyi sereg élén.

- Egy lépést se tovább! - kiáltotta. - A királyné aláírja!

- Mit mond? - vijjogott fel az.

- Az igazat, asszonyom - mondta Mazarin, tollat meg egy papírlapot nyújtott neki -, ennek meg kell lenni. - Aztán hozzátette: - Írja alá, Anna, nagyon kérem, így akarom!

A királyné egy székre rogyott, fogta a tollat és aláírta.

Louvières visszatartotta a népet, s az egy lépést se tett tovább; de a borzalmas moraj, mely a sokaság dühét jelenti, egyre tartott.

A királyné pedig írta:

A Saint-Germain börtön porkolábja Broussel tanácsost bocsássa szabadon. - És aláírta.

A koadjutor, aki valósággal falta a szemével a legkisebb mozdulatát is, felragadta a papírt, mihelyt az aláírás rajta volt, visszament az ablakhoz, a kezében lobogtatva kiáltotta:

- Íme, a parancs!

Mintha egész Párizs egyetlen hatalmas örömkiáltás lett volna; aztán újra zendültek az "Éljen Broussel!", s "Éljen a koadjutor!" felkiáltások.

- Éljen a királyné! - mondta a koadjutor.

Néhány kiáltás visszhangzott, de csak gyéren és elvétve.

Lehetséges, a koadjutor csak azért kiáltotta el magát, hogy Ausztriai Annával megértesse a gyengeségét.

- Most pedig, hogy kívánsága teljesült, távozzék, Gondy úr!

- Amikor a királynénak szükséges lesz rám - mondta Gondy meghajolva -, felséged tudja, hogy rendelkezésére állok.

A királyné rábólintott, s Gondy elment.

- Jaj! Átkozott papja! - kiáltott fel Ausztriai Anna, az alig becsukódott ajtó felé nyújtván kezét. - Egy napon megitatom még veled az epe maradékát, melyet ma öntöttél a poharamba!

Mazarin oda akart menni hozzá.

- Hagyjon engem! - mondta a királyné. - Maga nem is férfi!

És kiment.

- Maga meg nem is nő - dörmögte Mazarin.

Aztán egy pillanatnyi tűnődés után eszébe jutott, hogy D'Artagnannak és Porthosnak valahol itt kell lennie, s következésképp mindent hallottak. Szemöldökét ráncolva indult egyenest a faliszőnyeg felé, s széthajtotta; a fülke üres volt.

A királyné utolsó szavára D'Artagnan Porthost kézen fogta, s indult vele a folyosóra.

Mazarin is a folyosóra ment, s ott találta a két jó barátot fel s lesétálva.

- Miért hagyta el a fülkét, D'Artagnan úr? - kérdezte Mazarin.

- Mert a királyné mindenkinek megparancsolta, hogy távozzék, s úgy véltem, ez a parancs ránk is éppúgy vonatkozik, mint másra...

- Vagyis itt vannak már...

- Idestova egy negyedórája - mondta D'Artagnan, s Porthosnak vágott a szemével, hogy meg ne találja hazudtolni.

Mazarin észrevette a jelzést, s meggyőződése maradt, hogy D'Artagnan mindent látott és hallott, de jólesett neki ez a hazugság.

- Annyi szent, D'Artagnan úr, hogy maga az én emberem, és számíthat rám, úgyszintén a barátja.

Aztán a két cimborát a legnyájasabb mosolyával köszöntve, már nyugodtabban ment vissza a szobájába, mert Gondy távozására a zsivaj úgy megszűnt, mint valami varázsütésre.

Anna dühöngve vonult házi kápolnájába.

- Hogyan? - kiáltott fel, szép karját görcsösen összefonva. - Hogyan? A nép végignézte, hogy Condét, a vér szerinti főherceget anyósom, Medici Mária elfogatja; látta, mikor anyósomat, régebbi régensnőjét a bíboros elkergeti; látta Vendôme hercegét, vagyis IV. Henrik fiát Vincennes-ben rabul; meg se mukkant a nép, mikor bántalmazták, börtönbe hurcolták, fenyegették a nagy embereket! S most egy Brousselért! Uram Jézus, mivé lett hát a királyság!

Anna, anélkül hogy gondolta volna, a legégetőbb kérdésre tapintott rá. A nép meg se mukkant a főrangúakért, a nép fellázadt Brousselért; az ám, mert egy plebejusról volt szó, s Brousselt védelmezve a nép ösztönösen érezte, hogy magamagát védelmezi.

Mind ez idő alatt Mazarin fel s alá rótta dolgozószobáját, s olykor-olykor csupa szilánk velencei tükrére nézett.

- Haj - mondta -, jól tudom, szomorú, hogy kénytelenek vagyunk így engedni, de majd még visszaütünk! Mit számít Broussel? Csak egy név ez, nem pedig ügy.

Bármily ügyes politikus volt Mazarin, ezúttal tévedett; Broussel ügy volt, nemcsak egy név.

Az ám, mikor másnap reggel Broussel bevonult Párizsba egy nagy kocsin, mellette az ülésen fia, Louvières, mögötte pedig Friquet: az egész felfegyverzett nép elözönlötte útvonalát, és "Éljen Broussel!" meg "Éljen a mi apánk!" felkiáltások visszhangzottak mindenfelé, s halált harsogtak Mazarin fülébe. A bíboros s a királyné kémjei mindenfelől kellemetlen híreket hoztak, s ezek a minisztert módfelett izgatott állapotban, a királynét rendkívül nyugodtan találták. A királyné valami nagy elhatározást látszott érlelni magában, ami csak fokozta Mazarin nyugtalanságát. Jól ismerte a gőgös hercegnőt, és rettegett Ausztriai Anna elhatározásaitól.

A koadjutor nagyobb királyként vonult be a parlamentbe, mint a király, a királyné és a bíboros együttvéve. Javaslatára az országgyűlés ediktummal szólította fel a polgárokat a fegyverek letételére s a barikádok lerombolására; most már tudták, hogy egy óra is elegendő az újra fegyverkezésre, s egy éjszaka is, hogy újra barikádokat emeljenek.

Planchet visszatért a boltjába: a győzelem amnesztiát hoz; Planchet-nak nem kell félnie, hogy felakasztják: meg volt győződve, hogy ha csak fenyegetnék is elfogatassál, a nép úgy állna talpra érte, ahogy az imént Brousselért.

Rochefort visszaadta D'Humières lovagnak könnyű lovasait: a sorakozón kettő bizony hiányzott; a lovag azonban, aki lélekben frondőr volt, hallani sem akart kártérítésről.

A koldus újra elfoglalta helyét a Saint-Eustache templom lépcsőjén, s tovább osztogatta a szenteltvizet egyik kezével, míg a másikkal kérte az alamizsnát: és ki sem gyanította, hogy ez a két kéz segített kirántani a társadalmi rendben az alapkövet a királyság alól.

Louvières büszke és elégedett volt, bosszút állt Mazarinon, akit gyűlölt, s nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy apját kihozták a börtönből; nevét rémülettel emlegették a Palais-Royalban, és nevetve kérdezte a családjába visszakerült tanácsostól:

- Mit gondol, apámuram, ha a királynétól most egy zászlóaljat kérnék, adna-e nekem?

D'Artagnan a pillanat nyugalmát arra használta fel, hogy elküldje Raoult, akit csak nagy nehezen tudott a lázadás alatt féken tartani, s aki mindenáron kardot akart rántani, akár egyik, akár másik pártért. Raoul eleinte akadékoskodott, de D'Artagnan La Fère gróf nevében beszélt. Raoul látogatást tett Chevreuse hercegasszonynál, és útnak indult, hogy csatlakozzék a hadsereghez.

Csak Rochefort szempontjából végződött rosszul a dolog; írt volt Beaufort hercegnek, hogy jöjjön; a herceg maholnap megérkezhetik, és Párizst csendesnek találja.

Elment a koadjutorhoz, hogy megkérdezze: nem kellene-e figyelmeztetni a herceget, hogy szakítsa meg útját; de Gondy egy pillanatnyi gondolkozás után így szólt:

- Hagyja, hadd folytassa útját.

- Vagyis hát nincs vége még? - kérdezte Rochefort.

- Ugyan, kedves grófom, hisz még csak az elején vagyunk!

- Mire alapozza ebbéli hitét?

- Arra, hogy jól ismerem a királyné szívét, nem akar ő beletörődni vereségébe.

- Készül tehát valamire?

- Remélem.

- Hadd halljam hát, mit tud?

- Tudom, írt a Hercegúrnak, hogy sürgősen jöjjön vissza a táborból.

- Vagy úgy - mondta Rochefort -, igaza van, hadd jöjjön hát Beaufort!

Még e társalgás napjának estéjén füstje ment, hogy a Hercegúr megérkezett.

Vajmi egyszerű és természetes hír volt, s mégis hatalmas visszhangja támadt; mondogatták, hogy Longueville-né követett el némi titokszegést, akinek a herceg - azzal vádolták, hogy húga iránt oly gyöngédséggel viseltetik, mely a testvérszeretetet túlhaladja - tett volna bizalmas közléseket.

E közlések lerántották a leplet a királyné sötét szándékairól.

A Hercegúr érkezése estjén a rangosabb polgárok, városi tanácsurak és fertálykapitányok körbejárták ismerőseiket, mondván: "Miért ne fogatnánk meg a királyt, s miért ne tennők be a Városházába? Nagy hiba hagyni, hogy ellenségeink neveljék, akik csak rosszat tanácsolnak neki; viszont ha a koadjutor úr irányítaná például, hazafiságot szívna magába és szeretné a népet."

Az éj fojtottan izgatott volt; másnap újra láthatók voltak a szürke és fekete köpenyek, a fegyveres kereskedők és koldusok csoportjai.

A királyné az éjt a Hercegúrral való négyszemközti eszmecserével töltötte: éjfélkor vezették be a házikápolnába, s csak hajnali ötkor távozott onnan.

Ötkor a királyné a bíboros dolgozószobájába indult. Ha az előbbi még le sem feküdt, az utóbbi már talpon volt akkor.

Cromwellnek fogalmazott választ, már hat nap telt el a tízből, melyet Mordaunttól kért volt.

- Lehet, hogy egy kissé megvárakoztattam - dünnyögte -, de Cromwell nagyon jól tudja, mik is azok a forradalmak, semhogy mentegetőznöm kellene.

Gyönyörködve olvasta el műve első cikkelyét, amikor a királyné lakosztályába vezető ajtót szelíden megkaparták. Ez ajtón csak Ausztriai Anna jöhetett. A bíboros felkelt s kinyitotta.

A királyné pongyolában volt, de még nyugodtan lehetett, mert hisz akárcsak Diane de Poitiers meg Ninon,^[95] Ausztriai Anna is rendelkezett a kiváltsággal, hogy örökké szép maradjon: csakhogy e reggelen a szokottnál is szebb volt, mert a szeme olyan tűzzel égett, amilyent a tekintetnek csak titkos öröm szikrája adhat.

- Mi leli, asszonyom? - kérdezte Mazarin nyugtalanul. - Mitől olyan büszke az arca?

- Az, az, Giulio - mondta a királyné -, büszke és boldog, mert megtaláltam a módját, hogyan tapossuk el a kígyót.

- Asszonyom igen nagy politikus - mondta Mazarin -, hadd halljam hát azt a módot.

És amit írt az előbb, elrejtette, becsúsztatván a fehér papírlapok alá.

- El akarják venni tőlem a királyt, tudja? - kérdezte a királyné.

- Sajnos, tudom! Engem pedig fel akarnak akasztani.

- Nem kapják meg a királyt.

- S engem sem akasztanak fel, benone.^[96]

- Ide figyeljen: ki akarom tőlük szabadítani a fiamat, magamat és magát is velem; azt akarom, hogy ez az esemény, mely egyik napról a másikra megváltoztatja a dolgok arculatát, úgy menjen végbe, hogy csak maga, én, s egy harmadik személy tudjon róla.

- És ki ez a harmadik személy?

- A Hercegúr.

- Tehát megérkezett, ahogyan jelentették nekem?

- Még tegnap este.

- Találkozott vele?

- Most váltam el tőle.

- És a tervhez segédkezet nyújt?

- Ő maga tanácsolta.

- És Párizs?

- Kiéhezteti s arra kényszeríti, hogy feltétel nélkül megadja magát.

- Nagyszerűségnek nincs híjával ez a terv, csak éppen egy akadálya van.

- És az?

- A lehetetlenség.

- Üres beszéd! Semmi sem lehetetlen.

- Tervben.

- Kivitelben. Pénzünk van-e?

- Kevés - mondta Mazarin attól remegve, hogy Ausztriai Anna meg találja kérni, hadd meríthessen az erszényéből.

- Vannak-e csapataink?

- Öt- vagy hatezer ember.

- Bátorságunk van-e?

- Bőven.

- Akkor könnyű a dolog. Ó, értse meg hát, Giulio! Párizs, a gyűlöletes Párizs egy reggel arra ébred, hogy se királynéja, se királya, bekerítik, ostromolják, éheztetik, s egyéb erőforrása sincs, mint az ostoba parlamentje és sovány, tacskólábú koadjutora!

- Nem rossz, nem rossz - mondta Mazarin -, átérzem a hatást; de nem látom a módját el is érni!

- Majd én megtalálom!

- Ugye tudja, hogy ez háború, tüzes, makacs, könyörtelen polgárháború?

- Az, az, háború - mondta Ausztriai Anna -, igen, ezt a lázadó várost el akarom hamvasztani; s a tüzet vérrel akarom eloltani; azt akarom, hogy elrettentő példa vésse minden idők emlékezetébe a bűnt s a bűnhődést. Párizs! Jaj, be utálom, be gyűlölöm!

- Szép, szép ez Anna, látom, most meg vérszomjas. De vigyázzon, már nem vagyunk a Malatesták s a Castruccio Castracanik idejében;^[97] magát szépen lefejezik, gyönyörű királyném, s ez igen nagy kár volna.

- Kinevet?

- Nem nagyon nevetek. Veszedelmes dolog a háború egy egész nép ellen; gondoljon a bátyjára, I. Károlyra, bajban van, nagy bajban!

- Franciaországban vagyunk, s én magam spanyol.

- Annál rosszabb, per Bacco, annál rosszabb, jobb szeretném, ha francia volna, s magam is az; kevésbé gyűlölnének mindkettőnket.

- De azért egyetért, nem?

- Igen, ha lehetségesnek tartanám.

- Márpedig az, ha én mondom; készüljön fel az indulásra.

- Én mindig útra kész vagyok; csakhogy tudja, sohasem indulok el... és ez esetben talán senki más sem.

- Végül is, ha én indulok, indul-e velem?

- Megkísérlem.

- Megöl ezekkel a félelmeivel, Giulio; ugyan mitől fél hát?

- Sok mindentől.

- Például?

Mazarin arckifejezése, amilyen mókázó volt eddig, most oly borússá változott.

- Anna - mondta -, maga nő, s mint nő, kedvére sértegetheti a férfiakat, sérthetetlensége tudatában; azzal vádol, hogy félek: nem félek annyira, mint maga, hiszen én nem menekülök. Kicsoda ellen kiabálnak? Maga ellen vagy én ellenem? Kit akarnak felakasztani? Magát vagy engem? S én mégis szembeszállok a fergeteggel, én, akit azzal vádol, hogy félek; nem hősködésből, ez nem az én formám, de állom a sarat. Utánozzon engem: kevesebb mennydörgés, több villám. Maga túl hangosan kiáltoz, mire se jut vele. Menekülésről beszél!

Mazarin vállat vont, megfogta a királyné kezét, s az ablakhoz vezette:

- Oda nézzen!

- Nos hát? - kérdezte a királyné elvakult makacsságában.

- Nos hát, mit lát ebből az ablakból? Ha nem csalódom, páncélos, sisakos, jó muskétákkal felfegyverkezett polgárok ezek, akár a Liga idején, s oly jól látnak ide, erre az ablakra, melyből most nézzük őket, hogy ha a függönyt ennyire fölemeli, megpillanthatják. Most pedig jöjjön ehhez a másikhoz: mit lát? Alabárddal felfegyverkezett alacsonyabb néposztálybeliek, kik is a kaput őrzik. E palota bármelyik kijáratához vezetném is, ugyanez a kép fogadná: a kapukat őrzik, a pincék szellőzőnyílásait őrzik, s most én is azt mondhatnám magának, amit a jámbor La Ramée mondott volt nekem Beaufort hercegről: hacsak nem madár vagy egér, nem fog kijutni innen.

- De ő mégiscsak kijutott.

- Számít rá, hogy ugyanolyan módon juthat ki?

- Akkor hát fogoly vagyok?

- Teringettét - mondta Mazarin -, de hisz már egy órája azt bizonygatom!

Azzal nyugodtan folytatni kezdte sürgős levelét, azon a ponton, ahol az előbb abbahagyta.

Anna dühtől remegve, megaláztatástól vörösen ment ki a dolgozószobából, s nagy erővel vágta be maga mögött az ajtót.

Mazarin még csak utána se fordult.

A királyné, lakosztályába érve, lerogyott egy karszékbe és sírva fakadt.

Majd hirtelen, nem várt gondolattól átjárva, felemelkedett s így szólt:

- Meg vagyok mentve! Igen, igen, tudok egy embert, aki képes lesz kilopni Párizsból, az az ember, akiről bizony jó sokáig megfeledkeztem.

És tűnődőn, ámbár az öröm egy bizonyos árnyalatával folytatta:

- Micsoda hálátlan nőszemély vagyok, hogy húsz évre elfelejtettem ezt az embert, pedig Franciaország marsalljává kellett volna tennem! Anyósom aranyat, rangokat, simogatásokat tékozolt Concinire, aki elveszejtette: a király Vitryt Franciaország marsalljává emelte egy gyilkosságért, én ellenben ismeretlenségben, nyomorúságban hagytam a nemes D'Artagnant, aki az életemet megmentette!

És egy asztalhoz rohant, melyen papiros és tinta volt, s írni kezdett.

Ezen a reggelen D'Artagnan Porthos szobájában hajtotta álomra fejét. Ez a zavargások kezdete óta vált szokásává a két jó barátnak, kardjuk ott volt az ágyfőjüknél, pisztolyaik pedig kezük ügyében, az asztalon.

D'Artagnan már aludt, s azt álmodta, hogy az eget hatalmas sárga felleg borítja, a fellegből aranyeső esik, s ő a kalapját egy vízköpő csatorna alá tartja.

Porthos pedig azt álmodta, hogy kocsijának borítóvászna nem volt elég széles ahhoz, hogy ráférjenek a címerek, melyeket oda akart festeni.

Hét órakor libériás inas ébresztette őket; D'Artagnannak hozott levelet.

- Kitől? - kérdezte a gascogne-i.

- A királynétól - felelte az inas.

- Ejha - mondta Porthos, és ágyában felkönyökölt -, halljuk, hogy szól hát?

D'Artagnan megkérte az inast, menjen át egy szomszédos szobába, s mihelyt behúzta az ajtót, leugrott az ágyról, s mialatt Porthos csak úgy meregette a szemét, és közben mukkanni sem mert, gyorsan elolvasta a levelet.

- Porthos barátom - mondta D'Artagnan, s átnyújtotta a levelet -, most már igazán itt a te bárói címed s az én kapitányi kinevezésem! Fogd, olvasd és ítéld meg magad.

Porthos utánanyúlt, elvette a levelet, s remegő hangon olvasta, amint következik:

A királyné beszélni akar D'Artagnan úrral, kövesse a levél átadóját.

- Nos hát - mondta Porthos -, nem látok én ebben semmi különöset.

- Bezzeg én sok minden rendkívülit látok - mondta D'Artagnan. - Ha engem hívnak, akkor a dolgok fölöttébb összezavarodtak. Képzeld csak el, milyen földindulás lehet, ha húsz év után a királyné lelkében felbukkan az én emlékem!

- Igaz - mondta Porthos.

- Fend a kardod, báró, porozd fel a pisztolyt, abrakold a lovakat, kezeskedem, hogy holnapig valami újat érünk; és motus!^[98]

- Ejnye, nemcsak holmi csapdát készítettek nekünk, hogy megszabaduljanak tőlünk? - kérdezte Porthos, mert máris az a kellemetlen érzés foglalkoztatta, melyet jövendő nagysága fog majd másnak okozni.

- Ha csapda, ne félj, majd megérzem én - folytatta D'Artagnan. - Mert ha Mazarin olasz, én meg gascogne-i vagyok.

És egy-két mozdulattal felöltözött.

Midőn Porthos, még mindig az ágyból, vállára kapcsolta köpenyét, másodszor is kopogtak az ajtón.

- Tessék - mondta D'Artagnan. Egy második inas lépett be.

- Mazarin bíboros őeminenciájától - mondta az inas.

D'Artagnan Porthosra nézett.

- Ejnye, kezd bonyolódni a dolog - mondta Porthos -, most aztán hol kezdjük?

- A legpompásabban alakul - mondta D'Artagnan -: őeminenciája egy félóra múlva kéret magához.

- Jó.

- Barátom - fordult D'Artagnan az inashoz -, mondd meg őeminenciájának, hogy félóra múlva rendelkezésére állok.

A szolga köszönt és kiment.

- Nagy szerencse, hogy nem látta a másikat - folytatta D'Artagnan.

- Azt hiszed hát, hogy nem mindketten ugyanabban az ügyben üzentek neked?

- Nem hogy hiszem, bizonyos vagyok benne.

- Gyerünk, gyerünk, D'Artagnan, mozgás. Ne feledd, hogy a királyné vár; a királyné után a bíboros; a bíboros után: jómagam.

D'Artagnan behívta Ausztriai Anna szolgáját.

- Kész vagyok, barátom - mondta -, vezessen hát.

Az inas a Petits-Champs utcán át vezette, majd balra fordulva áthaladt vele a kert kiskapuján, mely a Richelieu utcára nyílt, aztán egy titkos lépcsőhöz értek, s D'Artagnan nemsokára bent volt a házi kápolnában.

Furcsa, megmagyarázhatatlan elérzékenyedés dobogtatta a hadnagy szívét; már nem volt meg benne a fiatalság bizalma, s a tapasztaltság rányitotta a szemét az elmúlt események teljes súlyosságára. Jól tudta, mit jelent a hercegek nemessége, a királyok fensége, megtanulta, hogy a maga középszerűségét a vagyon és a születés kimagasló személyiségei mögé helyezze. Hajdan Ausztriai Annához egy hölgyet üdvözlő ifjú módján közeledett. Ma más volt a helyzet. Úgy járult eléje, mint magas rangú feljebbvalója elé a közkatona.

A kápolna csendjét apró zörej zavarta meg. D'Artagnan összerezzent, fehér kezet látott, amint a szőnyeget félrehúzza, s formájáról, fehérségéről, szépségéről ráismert a királyné kezére, melyet egykor csókra nyújtott neki.

A királyné belépett.

- D'Artagnan úr - mondta elfogultan, szomorkás tekintetét a testőrön pihentetve -, igen, maga az, megismerem. Most maga is nézzen meg engem, a királyné vagyok, rám ismer-e?

- Nem, asszonyom - mondta D'Artagnan.

- Tehát már nem emlékszik rá - folytatta Ausztriai Anna, a legigézőbb szóejtéssel, melyet hangjának, ha akarta, bármikor adni tudott -, hogy a királynénak hajdan szüksége volt egy bátor és áldozatkész lovagra, s talált is ilyen lovagot, és, ámbár az joggal hiheti, hogy rég elfeledte, szíve mélyén őrzi emlékezetét?

- Nem, asszonyom, nem emlékszem ilyesmire - mondta a testőr.

- Nagy kár, uram - mondta Ausztriai Anna -, nagy kár, legalábbis a királynénak, mert ma ismét ugyanarra a bátorságra és áldozatkészségre volna szüksége.

- Hogyan - szólt D'Artagnan -, a királyné, kit oly odaadó szolgáinak, tanácsosainak és bölcseinek hada, valamint érdemük és rangjuk szerint oly nagy férfiak serege vesz körül, egy szürke katonára kegyeskedik vetni a szemét?

Anna elértette a burkolt szemrehányást; inkább meghatódott, mint felmérgelődött tőle. A gascogne-i nemesember ily fokú áldozatossága és érdek nélküli önzetlensége már több ízben megalázta; hagyta hát, hogy nemeslelkűségben alulmaradjon.

- Amit azokról mond, akik körülvesznek, D'Artagnan úr, igaz talán, nekem azonban csak magában van bizalmam. Tudom, hogy a bíboros úr embere; de legyen az enyém is, és szerencséjéről gondoskodom. Nos hát, megtenné-e értem azt ma, amit annak idején a királynéért tett volt az a nemesember, akit nem ismer?

- Felséged minden parancsát teljesíteném - mondta D'Artagnan.

A királyné gondolkozott egy pillanatig; s látván a testőr megfontolt viselkedését, így szólt:

- Ugyebár szereti a pihenést?

- Nem tudom, mert még sohasem volt benne részem.

- Vannak-e barátai?

- Három is volt; kettő elhagyta Párizst, azt sem tudom, hová mentek. Csak egy maradt, ez azonban azok közül való, akik, azt hiszem, ismerték azt a lovagot, akinek emlegetésével felséged megtisztelt az imént.

- Jól van - mondta a királyné -, maga meg a barátja egy hadsereggel felér.

- Mit kell hát tennem, asszonyom?

- Jöjjön vissza öt órakor, akkor majd megmondom, de erről a találkozásról egy léleknek se szóljon, uram!

- Nem én, asszonyom.

- Esküdjék a Krisztusra.

- Asszonyom, én sohasem szegtem a szavam; ha nemet mondok, akkor az nem.

A királyné, noha meghökkentette ez a hanghordozás, hiszen udvaroncai máshoz szoktatták, kedvező előjelet érzett ki belőle a buzgalmat illetően, melyet D'Artagnan majd terve végrehajtására fordít. A gascogne-inak egyik cselfogása volt mélységes éleselméjűségét, szemfülességét törvénytisztelő nyerseség alá rejteni.

- A királynénak nincs számomra más parancsa ez idő szerint? - kérdezte.

- Nincs - felelte Ausztriai Anna -, s most visszavonulhat a jelzett pillanatig.

D'Artagnan köszönt és kiment.

- A mindenségit! - mondta, mihelyt az ajtón kilépett. - Úgy látszik, nagy szükség van rám itt mostan!

Aztán, hogy a félóra lejárt, végigment a folyosón, s bekopogott a bíboros ajtaján.

Bernouin bevezette.

- Parancsoljon velem, eminenciás uram - mondta.

Azzal D'Artagnan, szokás szerint, gyors szempillantást vetett maga körül, s észrevette, hogy lepecsételt levél hever Mazarin előtt; azonban úgy helyezkedik el az íróasztalon, írott felével, hogy lehetetlen volt látni, kinek címezték.

- A királynétól jön? - kérdezte Mazarin, és szúrósan nézett D'Artagnanra.

- Én, kegyelmes uram, ki mondta ezt?

- Senki; de tudom.

- Kétségbeejtő azt mondanom eminenciádnak, hogy tévedni méltóztatik - felelte a gascogne-i szemérmetlenül, a királynénak tett ígéretéből erőt merítve.

- Magam nyitottam ki az előszobát, s láttam, hogy a folyosó végéről közeledik.

- Igen, mert a titkos lépcsőn át vezettek ide.

- Hogy történhetett?

- Nem tudom; valami félreértés történhetett.

Mazarin jól tudta, hogy D'Artagnanból nem egykönnyen szedhető ki, amit titokban akar tartani, pillanatnyilag le is mondott hát arról, hogy a gascogne-i okozta rejtélyt kibogozza.

- Beszéljünk az én ügyemről - mondta a bíboros -, ha már a maga ügyeiről mit sem akar nekem mondani.

D'Artagnan meghajolt.

- Szeret-e utazgatni? - kérdezte a bíboros.

- Életemet az országutakon töltöttem.

- Van-e valami, ami Párizshoz köti?

- Mi sem köthet Párizshoz, ha csak nem felsőbb parancs.

- Jó. Íme egy levél: el kellene juttatni a címzetthez.

- A címzetthez, eminenciás uram? De hisz címzettje nincs is!

Csakugyan, a pecséttel átellenes oldalán sem volt rajta írás.

- Azazhogy - folytatta Mazarin - kettős borítékban van.

- Értem: a külsőt csak bizonyos helyre érve kell felbontanom.

- Nagyszerű! Fogja és induljon. Barátját, Du Vallon urat, kit nagyon szeretek, vigye magával.

"A teremtésit! - villant át D'Artagnanon. - Tudja, hogy kihallgattuk a tegnap esti beszélgetését, s el akar távolítani Párizsból."

- Talán csak nem habozik? - kérdezte Mazarin.

- Nem én, kegyelmes uram, rögtön indulok. Csak egyre kérném...

- Éspedig?

- Fáradjon át eminenciád a királynéhoz.

- Mikor?

- Ebben a pillanatban.

- Mi célból?

- Hogy csak ennyit mondjon neki: D'Artagnant elküldöm valahova, mégpedig azonnal!

- No látja - mondta Mazarin -, mégis találkozott a királynéval.

- Tisztelettel, azt mondtam eminenciádnak: lehetséges, valami félreértés történt.

- Mit jelent ez? - kérdezte Mazarin.

- Merjem-e megismételni eminenciádhoz kérésemet?

- Jól van, megyek hát. Várjon meg itt.

Mazarin figyelmesen megnézte, nem felejtődött-e valami kulcs a szekrényekben, s kiment.

Tíz perc is eltelt, s azalatt D'Artagnan mindent elkövetett, hogy elolvassa a külső borítékon át, mit írtak a belsőre; de nem sikerült neki.

Mazarin sápadtan s nagyon gondterhesen tért vissza; egyenesen az íróasztalához ült. D'Artagnan most őt fürkészte, vizsgálta, ahogy az imént a levelet, de arcának burka majdnem oly áthatolhatatlan volt, mint a levélboríték.

"Ejnye - állapította meg a gascogne-i -, de fenekedőnek látszik! Vajon ellenem? Töri a fejét: talán azon, hogy a Bastille-ba küldjön? Azt ugyan hiába, nagyjóuram! Az első szavadra megfojtalak, s felcsapok frondőrnek. Diadalmenetben vinnének, mint Brousselt, s Athos kinevezne a francia Brutusnak. Mulatságos volna!"

A gascogne-i mindig száguldó képzelete már látta is, mi minden hasznot húzhat ebből a szituációból.

Mazarin azonban semmi ilyen irányú parancsot nem adott, ellenkezőleg, cirógató módszerrel kezdte környékezni D'Artagnant.

- Igaza van, kedves D'Artagnan uram, csakugyan nem indulhat még.

- Értem - mondta D'Artagnan.

- Kérem, adja hát vissza azt a levelet.

D'Artagnan engedelmeskedett. Mazarin meggyőződött róla, hogy érintetlen-e rajta a pecsét.

- Szükségem lesz magára ma este - mondta -, két óra múlva jöjjön vissza.

- Két óra múlva? Kegyelmes uram - mondta D'Artagnan -, találkozóm van, melyről nem hiányozhatom.

- Egyet se nyugtalanítsa - mondta Mazarin -, ugyanaz a dolog.

"Jó - gondolta D'Artagnan -, sejtettem!"

- Nos, öt órára jöjjön vissza, s hozza magával a kedves Du Vallon urat is, azonban hagyja majd az előszobában; négyszemközt akarok beszélni magával.

D'Artagnan meghajolt.

S meghajlás közben ezt gondolta magában:

"Mindkettőjük ugyanazt a parancsot adja; mindkettőjük ugyanazon órára, mindkettőjük a Palais-Royalba; megfejtettem. Hej, micsoda titok! Gondy úr százezer tallért megadna érte."

- Gondolkozik? - kérdezte Mazarin izgatottan.

- Igen, azon töröm a fejem, hogy felfegyverkezzünk avagy sem.

- Állig fegyverkezzenek - mondta Mazarin.

- Jól van, eminenciás uram, állig fegyverkezünk.

D'Artagnan köszönt, kiment, s rohant, hogy azon frissiben elismételje Mazarin kecsegtető ígéreteit, melyektől Porthosnak hihetetlen jókedve kerekedett!

A Palais-Royal, bármily nyugtalanság jeleit mutatta is a város, amikor D'Artagnan estefelé öt órakor ott megjelent, igen örvendetes látványt kínált. Ez nem volt meglepő, a királyné visszaadta a népnek Brousselt és Blancmesnilt. A királynénak tehát valóban nem volt mitől félnie, hiszen a népnek nem volt több kérnivalója. A nép elevensége csak a nyugtalanság maradéka volt, némi időbe telt a meghiggadása, amiképpen vihar után is több napig kell néha várni az ár leapadását.

Nagy ünnepség folyt a lensi győző visszatérésének ürügyén. Meghívták a hercegeket, a hercegnőket, a sok hintó dél óta valósággal eltorlaszolta az utakat. Ebéd után udvari játék lesz majd a királynénál.

Ausztriai Anna elbűvölő volt e napon, csupa kellem és szellem, sohase látták jobb kedvében. A kibontakozó bosszú ott csillogott a szemében, és szirmossá tette ajkait.

Mihelyt asztalt bontottak, Mazarin eltűnt, mint a kámfor. D'Artagnan már a helyén volt, s várta az előszobában. A bíboros nevető arccal jelent meg, kézen fogta s bevitte a dolgozószobájába.

- Kedves D'Artagnan uram - mondta a miniszter, miközben leült -, a legnagyobb bizalom jelét adom, amilyent miniszter egy katonatisztnek csak adhat.

D'Artagnan meghajolt.

- Remélem - mondta -, minden hátsó gondolat nélkül adja eminenciád, s azzal a meggyőződéssel, hogy méltó vagyok rá.

- A legeslegméltóbb, kedves barátom, mert hisz magához fordulok.

- Nos hát - mondta D'Artagnan -, hadd valljam be eminenciádnak, hogy régóta várok egy ilyen alkalomra! Mondja hát gyorsan, amit mondani akar nekem.

- Ma este, kedves D'Artagnan uram, a maga kezében lesz az állam sorsa.

Itt megállt.

- Magyarázza meg, kegyelmes uram, várom.

- A királyné elhatározta, hogy a királlyal kiruccan egy kicsit Saint-Germainbe.^[99]

- Vagy úgy! - mondta D'Artagnan. - Tehát a királyné el akarja hagyni Párizst.

- Ugye, megérti, asszonyi szeszély.

- Hogyne, természetesen megértem - mondta D'Artagnan.

- Ezért hívatta magát ma reggel, s rendelte magához újra, öt órára.

"Felesleges volt megesketnie, hogy a találkozásról egy léleknek se beszélek! - dörmögte magában D'Artagnan. - Jaj, az asszonyok, ha királynék is, mindig csak asszonyok."

- Tán csak nem helyteleníti azt a kis utazást, kedves D'Artagnan uram? - kérdezte Mazarin izgatottan.

- Én, kegyelmes uram? - mondta D'Artagnan. - Ugyan miért?

- Mert hogy vonogatja a vállát.

- Ilyen módon beszélek magammal, kegyelmes uram.

- Tehát helyesli ezt az utazást?

- Se nem helyeslem, se nem helytelenítem, kegyelmes uram, várom a parancsát.

- Jó. Nos hát, magát szemeltem ki, hogy a királyt s a királynét Saint-Germainbe vigye.

"Kétszeresen ravasz" - gondolta D'Artagnan.

- Most hát látja - folytatta Mazarin, látva D'Artagnan szenvtelenségét -, hogy az állam sorsa valóban a maga kezében van letéve.

- Igen, eminenciás uram, mindenestül átérzem a megbízatás felelősségét.

- Mindazonáltal vállalja?

- Így is vállalom.

- A dolgot lehetségesnek tartja?

- Minden lehetséges.

- Megtámadják-e útközben?

- Alkalmasint.

- Ez esetben mit cselekszik?

- Áttörök támadóimon.

- És ha nem törhet át?

- Annál rosszabb nekik: akkor átgázolok rajtuk.

- És a királyt meg a királynét Saint-Germainben épen és egészségben átadja?

- Át.

- Az életére?

- Az életemre.

- Hős maga, kedvesem - mondta Mazarin, és csodálattal nézett a testőrre.

D'Artagnan elmosolyodott.

- Hát engem? - kérdezte Mazarin egy pillanatnyi csend után, és szúrósan nézve D'Artagnan szemébe.

- Hogyhogy eminenciádat?...

- Hát engem, ha szintén menni akarok?

- Az nehezebb lesz.

- Ugyan miért?

- Eminenciádat felismerhetik.

- Még ebben az álöltözetben is? - kérdezte Mazarin.

És felemelt egy köpenyt az egyik karszékről, melyen teljes, gyöngyházszürke és gránátszínű, ezüstpaszományos lovagöltözék hevert.

- Ha eminenciád álruhát ölt, talán könnyebb lesz.

- Ah! - sóhajtott föllélegezve Mazarin.

- Igen, de azt kell tennie, amit a minap a mi helyünkben tett volna, mint eminenciád mondta.

- Mit kell tennem tehát?

- Kiáltoznia: Vesszen Mazarin!

- Majd kiáltozom.

- Franciául, ízes franciasággal, nagyon ügyeljen a kiejtésre, kegyelmes uram. Hatezer Anjou-pártit öltek meg Szicíliában, mert rosszul hangsúlyozták az olaszt. Vigyázzon, nehogy a franciák eminenciádon bosszulják meg a Szicíliai Vecsernyét!^[100]

- Megteszek minden tőlem telhetőt.

- Teméntelen fegyveres van az utcákon - folytatta D'Artagnan -, bizonyos benne, hogy a királyné tervét senki sem ismeri?

Mazarin gondolkozott.

- Holmi árulónak szép eset volna ez, amit eminenciád kínál most nekem; s egy véletlen támadás mindenre mentségül szolgálna.

Mazarin megborzongott; de úgy vélte, akinek áruláson járna az esze, nem figyelmeztetné.

- Hát nem is bízom meg akárkiben - mondta -, aminek a bizonyítéka, hogy magát választottam kísérőmül.

- Ugye, nem a királynéval indul?

- Nem - mondta Mazarin.

- Akkor hát a királyné után?

- Nem - mondta újra Mazarin.

- Tyű! - mondta D'Artagnan, mert kezdte kapiskálni.

- Bizony, megvannak a terveim - folytatta a bíboros -; ha a királynéval megyek, megkettőzöm a reá váró veszedelmeket, ha a királyné után indulok, távozása az engem fenyegető veszedelmeket kettőzi meg; azonkívül, ha az udvar már elmenekült, engem elfelejt: a nagyok hálátlanok.

- Ez igaz - mondta D'Artagnan, önkéntelen pillantást vetve a királyné gyémántgyűrűjére a Mazarin ujján.

Mazarin követte e tekintet irányát, s gyűrűje koronáját szépen befelé fordította.

- Vagyis - mondta Mazarin az ő finom mosolyával - meg akarom akadályozni, hogy velem szemben hálátlanok legyenek.

- Keresztényi könyörületesség - mondta D'Artagnan - felebarátunkat nem ejteni kísértésbe.

- Éppen evégett akarok - mondta Mazarin - előttük indulni.

D'Artagnan elmosolyodott, az az ember volt, aki kiválóan megértette ezt az olasz fondorlatot.

Mazarin látta, hogy mosolyog, s az alkalmat megragadta:

- Tehát azzal kezdi, hogy engem juttat ki először Párizsból, nemde, kedves D'Artagnan uram?

- Nehéz feladat, eminenciás uram - mondta D'Artagnan, s újra felöltötte zordon ábrázatát.

- De hiszen - mondta Mazarin, miközben figyelmesen nézte, hogy arcának egyetlen kifejezését se mulassza el -, de hiszen a királyt s a királynét illetően egyetlen ilyen észrevétele sem volt, nem igaz?

- A király s a királyné az én királyom és az én királyném, eminenciás uram - válaszolt a testőr -, életem az övék, nekik tartozom vele. Ha kérik, egy szót sem szólhatok.

- Ez igaz - suttogta egész halkan Mazarin -; vagyis ha az életed nem az enyém; meg kell vásárolnom tőled, nemdebár?

S egy keserveset sóhajtva, gyűrűje koronáját kifelé kezdte fordítani.

D'Artagnan mosolygott.

Ez a két ember egy ponton érintkezett: a ravaszságban. Ha éppígy érintkeztek volna bátorságban is, együtt nagy dolgokat vihettek volna végbe.

- De természetesen - mondta Mazarin -, ha szívességre kérem, meg is szándékozom hálálni!

- Eminenciád még csak a szándéknál tart? - kérdezte D'Artagnan.

- Tessék - mondta Mazarin, ujjáról a gyűrűt lehúzván -, itt ez a gyémánt, D'Artagnan uram, mely valaha a maga tulajdona volt, itt az ideje, hogy visszakerüljön; fogadja el, könyörgök.

D'Artagnan egy cseppet se fárasztotta Mazarint kérleléssel, elvette, megnézte, hogy a drágakő ugyanaz-e, s miután meggyőződött vizének tiszta voltáról, ujjára húzta, kimondhatatlan gyönyörűséggel.

- Nagyon kedves volt nekem - mondta Mazarin, s a gyűrűre búcsúpillantást vetett -; de sebaj, magának boldogan adom!

- Én pedig - mondta D'Artagnan - úgy fogadom el, ahogyan adták. Nos, beszéljünk hát eminenciád gondjairól. Mindenki előtt óhajt távozni?

- Úgy van, ehhez ragaszkodom.

- Hány órakor?

- Tízkor.

- És a királyné hány órakor indul?

- Éjfélkor.

- Akkor lehetséges; előbb eminenciádat juttatom ki, a város határán kívül otthagyom, s visszajövök a királynéért.

- Nagyszerű! De hogyan tud átalvinni Párizson?

- Ó, azt csak bízza rám!

- Teljhatalmat adok: rendeljen oly tekintélyes kíséretet, amilyent akar.

D'Artagnan csak rázta a fejét.

- Márpedig úgy vélem, ez a legbiztosabb mód - mondta Mazarin.

- Igen, eminenciádnak, de nem a királynénak!

Mazarin ajkát harapdálta.

- Akkor hát hogyan járunk el?

- Bízza csak rám, kegyelmes uram.

- Hm! - dünnyögte Mazarin.

- És mindenestül a kezembe kell tenni a vállalkozás irányítását.

- Igen, de...

- Vagy keressenek valaki mást - mondta D'Artagnan és sarkon fordult.

"Mi az - riadozott magában Mazarin -, tán csak nem megy el a gyémántommal?"

És visszahívta.

- D'Artagnan uram, kedves jó D'Artagnan uram - mondta mézesmázos hangon.

- Parancsol kegyelmességed?

- Mindenről kezeskedik?

- Miről sem kezeskedem, de megteszek minden tőlem telhetőt.

- Mindent?

- Mindent.

- Nos hát, üsse kő, sorsom kezébe teszem.

"Ez jól sikerült" - gondolta D'Artagnan.

- Fél tízkor itt lesz tehát?

- És útra készen találom eminenciádat?

- Persze hogy útra készen.

- Akkor hát megállapodtunk. Most pedig lesz szíves, kegyelmes uram, lehetővé tenni, hogy a királynéval találkozzam?

- Ugyan miért?

- Saját szájából szeretném hallani őfelsége parancsait.

- Közlésükkel engem bízott meg.

- Esetleg valamiről megfeledkezett.

- Mindenképpen látni akarja?

- Okvetlenül, kegyelmes uram.

Mazarin egy pillanatig habozott; D'Artagnan rendíthetetlen maradt akaratában.

- Induljunk hát - mondta Mazarin -, majd vezetem, de egy szót sem a beszélgetésünkről!

- Ami elhangzott köztünk, csak kettőnkre tartozik, kegyelmes uram - mondta D'Artagnan.

- Esküszik, hogy néma marad?

- Sohasem esküszöm, kegyelmes uram. Igent vagy nemet mondok; s lévén nemesember, állom a szavam.

- Ejnye, úgy látom, fenntartás nélkül magára kell bíznom magam!

- Ez a legjobb, higgye el nekem eminenciád.

- Jöjjön - mondta Mazarin.

Mazarin beengedte D'Artagnant a királyné kápolnájába, s azt mondta, várjon.

D'Artagnan nem várt sokáig. Öt perccel azután, hogy a kápolnába lépett, megjelent a királyné pompás díszruhában. Ily cicomásan alig harmincöt évesnek látszott, s még mindig szép volt.

- Maga az, D'Artagnan úr - mondta bájosan mosolyogva -, köszönöm, hogy mindenáron beszélni akart velem.

- Miért is bocsánatot kérek felségedtől - mondta D'Artagnan -, de parancsait a saját szájából akartam hallani.

- Tudja, miről van szó?

- Tudom, asszonyom.

- Vállalja a magára bíztam feladatot?

- Hálás szívvel.

- Jól van; éjfélkor legyen itt.

- Itt leszek.

- D'Artagnan úr - szólt a királyné -, önzetlenségét jobban ismerem, semhogy hálámról beszéljek e pillanatban, de esküszöm, e második szolgálatot nem felejtem el úgy, miként az elsőt.

- Felséged tetszése szerint emlékezik vagy felejt, és nem is tudom, mit akar ezzel mondani.

És D'Artagnan meghajolt.

- Menjen, uram - mondta a királyné a legbájosabb mosolyával -, menjen és éjfélkor jöjjön vissza.

Kezével búcsút intett, és D'Artagnan kifelé indult; kifelé mentében azonban szemügyre vette az ajtófüggönyt, melyen át a királyné belépett volt, s a szőnyeg alján észrevette egy bársonycipő orrát.

"Ez az, Mazarin hallgatózott, hadd lássa, nem árulom-e el. Igazság szerint ez az olasz pojáca meg sem érdemli egy nemesember áldozatkész szolgálatát" - gondolta.

A találkozón azért nem kevésbé volt pontos; fél tízkor belépett az előszobába.

Bernouin várta és bevezette.

A bíborost lovagruhában találta. Igen jól festett ez öltözékben, amit, már mondtuk, előkelően viselt, csak nagyon sápadt volt, s egy kicsit vacogott.

- Csak egyedül? - kérdezte Mazarin.

- Igen, kegyelmes uram.

- Hát a derék Du Vallon úrnak nem élvezhetjük társaságát?

- Hogyne, kegyelmes uram, a kocsijában várakozik.

- Éspedig hol?

- A Palais-Royal kertkapujában.

- Vagyis az ő kocsijában indulunk?

- Abban, uram.

- És csak a kettejük kíséretében?

- Talán bizony nem elég? Egyikünk is megtenné!

- Annyi szent, kedves D'Artagnan uram - mondta Mazarin -, hogy megdöbbent a hidegvérével.

- Azt hittem volna, hogy épp ellenkezőleg, bizakodásra hangolja kegyelmességedet.

- Hát Bernouint nem vihetem magammal?

- Egy csepp hely sincs őneki, majd később megy eminenciád után.

- Menjünk - mondta Mazarin -, ha már mindenben úgy cselekedünk, ahogy akarja.

- Kegyelmes uram, még van idő visszakozni - mondta D'Artagnan -, és eminenciád tökéletesen szabad.

- Azt nem, azt nem - mondta Mazarin -, induljunk!

És együtt ereszkedtek alá a titkos lépcsőn, Mazarin D'Artagnan karjára támaszkodott, s a testőr érezte a remegését.

Átszelték a Palais-Royal udvarát, hol még néhány elkésett vendég kocsija álldogált, eljutottak a kertig, s megérkeztek a kiskapuhoz.

Mazarin megpróbálta kinyitni egy kulccsal, melyet a zsebéből vett ki, ám a keze annyira reszketett, hogy sehogy se tudta megtalálni a zár lyukát.

- Ide vele - mondta D'Artagnan.

Mazarin odaadta a kulcsot, D'Artagnan kinyitotta, s a kulcsot zsebre vágta; itt remélt majd visszajönni.

A kocsi hágcsója lebocsátva, ajtaja nyitva.

Mousqueton az ajtófüggönynél tartózkodott, Porthos a kocsi belsejében ült.

- Szálljon fel, kegyelmes uram - mondta D'Artagnan.

Mazarin nem mondatta kétszer, s bevágódott a kocsiba.

D'Artagnan mögötte szállt föl, Mousqueton becsukta az ajtót, s keserves nyögésekkel kapaszkodott fel a kocsi hátuljára. Az utazásra némi vonakodással vállalkozott, arra hivatkozván, hogy sebe még mindig gyötri, de D'Artagnan azt mondta neki:

- Maradjon, ha jólesik, kedves Mousqueton uram, de figyelmeztetem, Párizst ma éjjel porrá égetik.

Mousquetonnak sem kellett több felvilágosítás: kijelentette, kész követni gazdáját és D'Artagnan urat a világ végére is.

A kocsi megfontolt ügetéssel indult, s a világon mi sem árulta el, hogy sietős utasokat zár magába. A bíboros zsebkendővel törölgette homlokát és körülnézett.

Balján Porthos ült, jobbján D'Artagnan; ki-ki egy-egy ajtót védett, ki-ki bástyául szolgált.

Szemben, az első ülésen, két pár pisztoly hevert, egyik pár Porthos, a másik D'Artagnan előtt, a két cimborának azonkívül kard is volt az oldalán.

A Palais-Royaltól száz lépésnyire a kocsit egy járőr tartóztatta fel.

- Állj, ki vagy? - kérdezte a parancsnok.

- Mazarin! - felelte D'Artagnan, nagyot hahotázva.

A bíboros érezte, hogy minden szál haja az égnek áll.

A polgárok kitűnőnek találták a tréfát, s látván, hogy a kocsit nem kísérik fegyveresek, fel sem tételeztek ilyen könnyelműséget.

- Jó utazást! - kiáltották.

És szabad utat engedtek.

- Nos - kérdezte D'Artagnan -, mi a véleménye eminenciádnak a feleletről?

- Szellemes ember! - lelkesedett Mazarin.

A Petits-Champs utca közepe táján második őrjárat állította meg a kocsit.

- Állj, ki vagy? - kiáltotta a parancsnok.

- Húzza magát össze, kegyelmes uram - mondta D'Artagnan.

És Mazarin úgy besüppedt a két cimbora közé, hogy végül tökéletesen elrejtették.

- Ki vagy? - harsogta türelmetlenül az előbbi hang.

És D'Artagnan észlelte, hogy valakik a lovak elé ugranak.

Fél testtel kikukkant a kocsiból.

- Hé, Planchet! - mondta.

A parancsnok odalépett: csakugyan Planchet volt. D'Artagnan megismerte régi inasa hangját.

- Hogyhogy - csodálkozott Planchet -, maga az, uram?

- Hát Istenkém, én vagyok bizony, kedves Porthosomat kardvágás érte, visszaviszem saint-cloud-i hajlékába.

- Ejnye, csakugyan? - mondta Planchet.

- Porthos - folytatta D'Artagnan -, ha tud még beszélni, hallja, kedves Porthosom? Szóljon már egy jó szót.

- Planchet, barátom - szólalt meg Porthos nyöszörgő hangon -, beteg vagyok, s ha találsz valami orvost, légy szíves, küldd el hozzám!

- Magasságos Isten! - sápítozott Planchet. - Micsoda csapás! Ugyan biza hogyan történt?

- Majd én elmesélem neked - mondta Mousqueton.

Porthos sóhajtott egy keserveset.

- Engedtess nekünk szabad utat, Planchet - mondta egészen halkan D'Artagnan -, különben nem érkezik meg élve: a tüdeje sebesült meg, barátocskám!

Planchet oly arckifejezéssel csóválta a fejét, mint aki azt mondja: Ha így van, reménytelen a dolog.

Majd embereihez fordulva így szólt:

- Szabad az út, ezek a barátaim.

A kocsi továbbgördült, és Mazarin, aki eddig visszafojtotta lélegzetét, most megpróbált levegőhöz jutni.

- Bricconi!^[101] - mormogta.

Néhány lépéssel a Saint-Honoré kapu előtt egy harmadik csapattal találkoztak; csupa rossz külsejű alakból állt, inkább rablókhoz, mint valami más foglalkozásúakhoz hasonlítottak: a Saint-Eustache templom koldusának emberei voltak.

- Vigyázz, Porthos! - mondta D'Artagnan.

Porthos nyúlt is a pisztolyai után.

- Mi baj? - kérdezte Mazarin.

- Kegyelmes uram, azt hiszem, rossz társaságba keveredtünk.

Egy ember az ajtónak ugrott, kaszához hasonló szerszám a kezében.

- Állj, ki vagy? - kérdezte ez az ember.

- Hé, szamár - mondta D'Artagnan -, nem ismered meg a Hercegúr kocsiját?

- Hercegé vagy sem - mondta az ember -, nyisd ki. A kapuőrség vagyunk, senki nem mehet át, hogy ne tudjuk, kicsoda.

- Mit tegyünk? - kérdezte Porthos.

- Az istenfáját, átmegyünk! - mondta D'Artagnan.

- De hogyan? - kérdezte Mazarin.

- Hanyatt-homlok. Kocsis, galoppba!

A kocsis felemelte ostorát.

- Egy lépést se tovább - mondta az ember, aki a parancsnok lehetett -, vagy elvágom a lovak horgasinát!

- Rosseb - mondta Porthos -, nagy kár volna, fejenként száz tallért adtam ezekért a lovakért.

- Kétszázzal fizetem meg magának - mondta Mazarin.

- Az ám, de mihelyt a horgasinukat elvágták, a mi nyakunkra kerül a sor!

- Egy most az én felemre jön - mondta Porthos. - Meg kell ölnöm?

- Meg; méghozzá ökölcsapással, ha tudja: ne tüzeljünk, csak végszükség esetén.

- Mért ne tudnám? - mondta Porthos.

- Akkor hát nyissa ki - mondta D'Artagnan a sarlós embernek, felkapta egyik pisztolyát a csövénél fogva, s agyával ütésre emelte.

Az ember közeledett.

Minél közelebb ért, D'Artagnan, hogy szabadabban mozoghasson, félig kihajolt az ajtófüggöny mögül; szeme, valami lámpás fényében, találkozott a koldus tekintetével.

A testőrt megismerte, kétségkívül, mert fehér lett, mint a fal.

S kétségkívül D'Artagnan is ráismert, mert az égnek állt minden haja szála.

- D'Artagnan úr! - kiáltott fel, s egy lépést hőkölt. - D'Artagnan úr! Szabad az út!

D'Artagnan éppen válaszolt volna, amikor olyan ütés hallatszott, mint az ökör fejére zuhanó taglócsapás: Porthos vágta fejbe a maga emberét.

D'Artagnan megfordult, s ott látta egy lépésre heverni a nyomorultat.

- Most aztán lóhalálában! - kiáltotta a kocsisnak. - Vágd! vágd!

A kocsis hatalmas ostorcsapással vágott végig a lovain, a nemes állatok felágaskodtak. Kiáltások hallatszottak, ahogy az elgázolt emberek ordítoznak. Aztán kettős zökkenést éreztek: két kerék gördült keresztül valami rugalmas és gömbölyű testen.

Egy pillanatnyi csend támadt. A kocsi átment a kapun.

- A Cours-la-Reine-re! - kiáltotta D'Artagnan a kocsisnak.

Aztán Mazarin felé fordult, mondván:

- Most pedig elmondhat öt Miatyánkot és öt Üdvözlégyet eminenciád, így köszönvén Istennek a megmenekülését; eminenciád szabad, mint a madár!

Mazarin csak holmi nyögéssel válaszolt, nem tudott hinni ekkora csodát.

Öt perc múlva a kocsi megállt: megérkeztek a Cours-la-Reine-re.

- Kegyelmességed elégedett a kíséretével? - kérdezte D'Artagnan.

- El vagyok ragadtatva, uram - mondta Mazarin, fejét óvatosan kidugván az egyik ajtófüggöny mögül. - Most aztán tegye meg ugyanezt a királynéért!

- Az már könnyebb lesz - mondta D'Artagnan, a földre ugorva. - Du Vallon uram, őeminenciáját a gondjaiba ajánlom.

- Legyen nyugodt - mondta Porthos kezét nyújtva.

D'Artagnan megfogta Porthos kezét és megszorította.

- Jaj! - nyögött fel Porthos.

D'Artagnan hökkenten nézett a barátjára.

- Hát magát mi leli? - kérdezte.

- Azt hiszem, a csuklóm kimarjult - mondta Porthos.

- Igen, a keservit, mert úgy üt, mint egy bolond.

- Kénytelen voltam, a fickó már-már belém lőtt; de maga, maga hogy szabadult meg az emberétől?

- Ó, az én emberem - mondta D'Artagnan -, nos az én emberem nem is volt ember!

- Ugyan mi volt hát?

- Kísértet.

- És...

- Ráolvastam.

D'Artagnan minden más magyarázat nélkül fogta az első ülésen heverő pár pisztolyt, az övébe dugta, köpenyébe burkolózott, s nem akarózván ugyanazon a városkapun bemennie, ahol kijött, a Richelieu-kapu felé vette útját.

Ahelyett, hogy a Saint-Honoré kapun át tért volna vissza, D'Artagnan tehát, elég ideje lévén, került egyet, s a Richelieu-kapun át lépett a városba. Ráismertek, s benne - tollas kalapjáról, sujtásos köpenyéről - testőrtisztet látván, körülvették, hogy vele "Vesszen Mazarin"-t kiáltassanak. A csődület eleinte nem kismértékben nyugtalanította; de mikor megtudta, miről van szó, oly ékes hangon kiáltotta, hogy a legkényesebbeket is kielégítette.

Ment, mendegélt a Richelieu utcán, s törte a fejét, hogyan fogja kivinni most már a királynét, mert arra, hogy egy királyi címeres kocsiban vigye, nem is gondolhatott - amikor a Guéménée hercegasszony palotájának kapuja előtt megpillantott egy hintót.

Arca hirtelen felragyogott.

- Tyű, a mindenségit, ez alkalmas eszköz lenne!

És odament a kocsihoz, megnézte a burkolatán ékeskedő címereket s a kocsis livréjét, ki a bakon ült.

Ez a vizsgálódás annál könnyebben sikerülhetett neki, mivel a kocsis úgy aludt, mint a bunda.

- Ez bizony a koadjutor úr kocsija - állapította meg. - Esküszöm, kezdem hinni, hogy velünk van a Gondviselés.

Szépen beült a kocsiba, megrántotta a selyemzsinórt, mely a kocsis kisujjához szolgált, s így szólt:

- A Palais-Royalba!

Az álmából felriadt kocsis a megadott irányba fordult, és nem is gyanította, hogy a parancs másvalakitől ered, mint a gazdájától. A svájci éppen zárta volna be a rácsos kaput, de látván a pompás hintót, bizonyosra vette, hogy valami fontos látogatás, s beengedte a kocsit, mely megállt az oszlopcsarnok alatt.

A kocsis itt vette észre, hogy a szolgák nincsenek a hintó mögött.

Azt hitte, a koadjutor rendelkezett így, s anélkül, hogy a gyeplőt elengedte volna, leugrott a bakról, hogy ajtót nyisson.

D'Artagnan szintén kiugrott, s abban a pillanatban, amikor a kocsis, rémületében, hogy gazdája helyett másvalakit lát, hátrahanyatlott, bal kezével galléron ragadta, jobbjával pedig pisztolyt szegezett a szívének.

- Egy mukkanás - mondta -, s halálfia vagy!

A kocsis látta az arcán annak, aki ezt mondta, hogy tőrbe csalták, szája tátva maradt, s szeme majd kifordult az üregéből.

Az udvarban két testőr sétált, D'Artagnan nevükön szólította őket.

- De Belliére uram - mondta egyiküknek -, legyen szíves, vegye ki a gyeplőt e derék ember kezéből, üljön fel a bakra, hajtson oda a titkos lépcső ajtaja elé, és várjon ott; fontos ügyről van szó, s a király szolgálatával függ össze.

A testőr, ki tudta, hogy hadnagya szolgálati helyén minden rossz tréfára képtelen, szó nélkül engedelmeskedett, ámbár a parancs szokatlannak tűnt fel neki.

D'Artagnan ezután a másik testőrhöz fordult:

- Du Verger uram - mondta -, segítsen már ezt az embert valahol biztonságba helyezni.

A testőr azt hitte, hogy hadnagya valami álruhás herceget fogott el, meghajolt, kardot rántott, s készségét egy suhintással jelezte.

D'Artagnan felment a lépcsőn, foglyával a háta mögött, akinek a testőr lépkedett a nyomában, átszelte az előcsarnokot, s belépett Mazarin előszobájába.

Bernouin türelmetlenül várta a híreket gazdájáról.

- Nos hát, uram? - kérdezte.

- Minden úgy megy, mint a karikacsapás, kedves Bernouin uram; de ihol egy ember, akit magának kellene biztonságba helyeznie...

- Ugyan hol, uram?

- Ahol akarja, feltéve, ha a helyiségnek jó, lakattal zárható ablaktáblái vannak, és kulccsal zárható ajtaja.

- Akad ilyen minálunk - mondta Bernouin.

Azzal a szegény kocsist egy rácsos ablakú szobába vezették, mely inkább valami börtönhöz hasonlított.

- Most pedig, kedves barátom - mondta D'Artagnan -, megkérem, kalapjától és kardjától váljék meg a kedvemért.

A kocsis, érthetően, mi ellenállást sem tanúsított; egyébként is úgy megrémítette az, ami vele történt, hogy támolygott és dadogott, mint valami részeg; D'Artagnan a ruhadarabokat az inas hóna alá gyűrte.

- És most, kedves Du Verger - mondta D'Artagnan -, zárkózzék be ezzel az emberrel egészen addig, míg Bernouin úr ki nem nyitja az ajtót; az őrködés meglehetős hosszú lesz, és vajmi kevéssé szórakoztató, de ugye megérti - tette hozzá komoran -, a király szolgálata!

- Parancsára, hadnagy úr - válaszolt a testőr, aki látta, hogy komoly dologról van szó.

- Erről jut eszembe - mondta D'Artagnan -, ha ez az ember szökni vagy kiabálni próbál, mártogassa meg a kardját a testében!

A testőr úgy bólintott rá, hogy éreztesse, pontosan engedelmeskedni fog az utasításnak.

D'Artagnan kiment, s Bernouint magával vitte.

Az óra éjfélt ütött.

- Vezessen a királyné kápolnájába - mondta -; jelentse őfelségének, hogy itt vagyok, ezt a csomagot pedig, egy jól megtöltött karabéllyal egyetemben, tegye a hintó bakjára, mely odalent vár a titkos lépcső bejárata előtt.

Bernouin bevezette D'Artagnant a kápolnába, ahol gondterhesen leült.

A Palais-Royalban minden olyan volt, mint rendszerint. Tíz órakor, amint már mondottuk, minden vendég elvonult; s az ifjú Lajos utolsónak maradván, azzal szórakozott, hogy az ólomkatonákat hadrendbe állította, mely művelet nagyon felderítette. Két apród játszott vele.

- Laporte - mondta a királyné -, ideje volna őfelségét lefektetni.

A király még szeretett volna fennmaradni, mondván, semmi kedve aludni; de a királyné nem tágított.

- Talán bizony nem kell holnap reggel hatkor Conflans-ba mennie fürdeni, Lajos? Éppen maga kérte, ha nem tévedek.

- Igaza van, asszonyom - mondta a király -, s kész is volnék visszavonulni lakosztályomba, csak kegyeskednék előbb megcsókolni. Laporte, adja oda a gyertyatartót De Coislin lovagnak!

A királyné ajkával illette a felséges gyermek sápadt és sima homlokát, melyet az már az etikettet éreztető méltósággal tartott oda.

- Aludjék el gyorsan, Lajos - mondta a királyné -, mert holnap korán lesz az ébresztő!

- Mindent megteszek, hogy asszonyomnak kedvében járjak mondta az ifjú Lajos -, csakhogy még nincs kedvem aludni.

- Laporte - mondta nagyon halkan Ausztriai Anna -, keressen valami könnyű, unalmas könyvet, s olvasson fel őfelségének, de maga ne vetkőzzék le!

A király kiment Coislin lovag társaságában, aki vitte a gyertyatartót.

Ekkor a királyné bement a lakosztályába. Udvarhölgyei, vagyis Brégy grófné, Beaumont kisasszony, Motteville-né asszony s húga, Socratine, akit bölcsességéért neveztek így, éppen behozták az öltözőszobájába a vacsora maradványait; ezekkel költötte el estebédjét, szokás szerint.

A királyné közben parancsokat osztogatott, beszélt az ebédről, melyre harmadnapra várja Villequier márkit, s kijelölte azokat, akiket megtisztelt azzal, hogy jelen lehetnek; másnapra látogatást jelentett a Val-de-Grâce-ba, ahol is ájtatoskodni szándékozik, és belső lakájának, Béringhennek, utasítást adott, hogy elkísérje oda.

A hölgyek a vacsorát befejezvén, a királyné nagy fáradtságot színlelt, és bement hálószobájába. Motteville-né asszony, aki ez estén különleges szolgálatban volt, követte, majd segített neki levetkőzni. A királyné ezután ágyba feküdt, néhány percig nyájasan beszélt hozzá, majd elbocsátotta.

Ebben a pillanatban vonult be D'Artagnan a koadjutor hintájával a Palais-Royal kapuján.

Egy pillanat múlva az udvarhölgyek fogatai gördültek rajta ki, s a rácsos kapu becsukódott mögöttük.

Az óra éjfelet ütött.

Öt perc múlva Bernouin, a bíboros rejtekútján érkezvén, bekopogott a királyné hálószobája ajtaján.

Ausztriai Anna maga ment ajtót nyitni!

Már fel volt öltözve, vagyis lábán harisnya volt és hosszú fésülködőköpenybe burkolózott.

- Maga az, Bernouin? - kérdezte. - D'Artagnan úr itt van?

- Igenis, asszonyom, a kápolnában várja, hogy felséged elkészüljön.

- Mindjárt ott leszek. Menjen s mondja meg Laporte-nak, költse s öltöztesse fel a királyt, aztán siessen át Villeroy marsallhoz, és figyelmeztesse a nevemben.

Bernouin meghajolt és kiment.

A királyné belépett a kápolnájába, melyben egy egyszerű velencei üveglámpás világított. D'Artagnant ott találta: állt és várakozott.

- Maga az? - kérdezte.

- Én vagyok, asszonyom.

- Készen van?

- Készen vagyok.

- Hát a bíboros úr?

- Baleset nélkül kiért. A Cours-la-Reine-en várja felségedet.

- De milyen kocsiban indulunk?

- Mindenről gondoskodtam, egy hintó várja odalent felségedet.

- Menjünk a királyért.

D'Artagnan meghajolt, s követte a királynét.

Az ifjú Lajos már fel volt öltöztetve, cipője és ujjasa híján; döbbent arccal hagyta, öltöztessék, s Laporte-ot kérdésekkel ostromolta, aki azonban csak ennyit felelt:

- Felség, a királyné parancsolta így.

A vetetlen ágyon látni lehetett a király annyira elnyűtt ágyneműjét, hogy imitt-amott még lyukak is voltak rajta.

Ez is Mazarin takarékosságának egyik következménye volt.

A királyné belépett, D'Artagnan pedig a küszöbön maradt. A gyermek, amint a királynét megpillantotta, kicsúszott Laporte kezéből és hozzárohant.

A királyné intett D'Artagnannak, hogy közeledjék.

D'Artagnan engedelmeskedett.

- Fiam - szólt Ausztriai Anna, a higgadt, nyílt és feszesen álló testőrre mutatva -, íme D'Artagnan úr, ki olyan bátor, mint azok a hajdani hősök, akiket annyira kedvelsz, és akiknek históriáit udvarnőim mesélgetik neked. Jól jegyezd meg a nevét, s nézd meg alaposan, hogy soha el ne felejtsd az arcát, mert ma éjjel nagy szolgálatot tesz nekünk.

Az ifjú király büszke, nagy szemével a testőrre bámult és megismételte:

- D'Artagnan úr?

- Úgy van, fiam.

Az ifjú király most lassan felemelte apró kezét, s a testőrnek nyújtotta; az fél térdre ereszkedett és megcsókolta.

- D'Artagnan úr... - ismételte Lajos. - Jól van, asszonyom.

Ebben a pillanatban mintha közeledő moraj zúgott volna fel.

- Hát ez micsoda? - kérdezte a királyné.

- Hogy micsoda? - figyelt D'Artagnan finom fülével és értelmes tekintetével. - A lázongó nép lármája.

- Menekülni kell - mondta a királyné.

- Felséged rám bízta ez ügy irányítását, maradni kell, s megtudni, mit akarnak.

- D'Artagnan úr!

- Mindenért kezeskedem.

Mi sem terjed gyorsabban, mint a bizalom. A csupa erő és csupa bátorság királyné másokban a legmagasabb fokon érezte meg e két erényt.

- Intézkedjék, magára bízom magam.

- Megengedné felséged, hogy ebben az egész ügyben a nevében adjak parancsokat?

- Csak adjon, uram.

- Mit akar a nép már megint? - kérdezte a király.

- Mindjárt megtudjuk, felség - mondta D'Artagnan.

És gyorsan kiment a szobából.

Nőttön-nőtt a csődület, úgy látszott, mindenestül ellepi a Palais-Royalt. Közepéből kiáltások hallatszottak, értelmüket nem lehetett megfejteni. Nyilvánvaló volt, hogy lázadás és rendzavarás.

A félig öltözött király, a királyné és Laporte, abban az állapotban, s majdnem azon a helyen is maradtak, ahol voltak, figyelve, várakozva.

Comminges, aki ezen az éjszakán őrségben volt a Palais-Royalban, berohant, majdnem kétszáz embere volt az udvarban meg az istállókban, s a királyné rendelkezésére bocsátotta őket.

- Nos hát - kérdezte Ausztriai Anna, mihelyt D'Artagnan felbukkant -, mi van?

- Csak az, asszonyom - mondta D'Artagnan -, hogy az a hír járja, a királyné elhagyta Párizst, magával víve a királyt, s a nép bizonyítékot kér cáfolatul, vagy azzal fenyegetőzik, hogy földig rombolja a Palais-Royalt.

- Ó, ez már több a soknál - mondta a királyné -, majd megmutatom nekik, hogy egyáltalán nem mentem el!

D'Artagnan látta a királyné arckifejezéséről, hogy valami erőszakos parancsot készül adni.

Odament hozzá, s egészen halkan mondta:

- Felségednek megvan még a bizalma bennem?

Ettől a hangtól a királyné összerezzent.

- Meg, uram, minden bizalmam - mondta. - Mit akar mondani?

- A királyné nem átallja követni a tanácsaimat?

- Éspedig?

- Hogy szíveskedjék Comminges urat elküldeni, s megparancsolni neki, zárkózzék be embereivel együtt az őrszobákba s az istállókba!

Comminges azzal az irigy tekintettel nézett D'Artagnanra, mellyel minden udvaronc holmi új szerencsecsillag feltűnését véli megpillantani.

- Hallotta, Comminges? - kérdezte a királyné.

D'Artagnan Comminges-hoz lépett; szokásos éberségével felfedezte ezt a nyugtalanságot a tekintetében.

- Comminges uram - mondta -, bocsásson meg nekem; mindketten a királynét szolgáljuk, nemde? Most rajtam a sor, hogy hasznára lehessek, ne irigyelje hát ezt a boldogságot!

Comminges meghajolt s kiment.

"Ejnye - gondolta D'Artagnan -, megint eggyel több ellenség!"

- Most pedig - fordult a királyné D'Artagnanhoz - mi a teendő? Mert hallhatja, nem hogy csillapulna, kétszeres a lárma.

- Asszonyom - felelte D'Artagnan -, a nép látni akarja a királyt, tehát látnia kell.

- Hogyhogy látnia? Hol? A balkonon?

- Nem, asszonyom, hanem itt, az ágyában, aludva!

- Felséges asszony! - lelkendezett Laporte. - D'Artagnan úrnak feltétlen igaza van!

A királyné gondolkozott, s oly nő módján mosolygott, akitől a kétkulacsosság nem idegen.

- Rajta hát - suttogta.

- Laporte úr - mondta D'Artagnan -, hatoljon át a Palais-Royal rácskerítésén, s jelentse a népnek, hogy kívánsága teljesül: öt perc múlva nemcsak hogy látni fogja a királyt, de méghozzá az ágyában; hangsúlyozza, hogy a király alszik, s a királynénak az a kérése, csendesedjenek el, hogy fel ne ébresszék.

- De nem mindenki, csak két vagy három tagú deputáció.

- Mindenki, asszonyom!

- De hát majd reggelig feltartanak, gondolja meg!

- Egy negyedóráig lesznek itt. Mindenért felelek, asszonyom. Higgyen nekem, én ismerem a népet, nagy gyermek az, csak azt várja, hogy megsimogassák. Az alvó király előtt néma, szelíd és félénk lesz, mint valami bárány.

- Induljon, Laporte - mondta a királyné.

Az ifjú király odament az anyjához.

- Miért tegyük azt, amit ezek az emberek kívánnak?

- Mert muszáj, fiam - mondta Ausztriai Anna.

- Akkor hát, ha nekem muszájt mondanak, talán nem vagyok többé király?

A királyné meg se mukkant.

- Felség - mondta D'Artagnan -, megengedi, hogy kérdezzek valamit?

XIV. Lajos hátrafordult, döbbenten, hogy valaki meg meri szólítani; a királyné megszorította a gyermek kezét.

- Meg, uram - mondta.

- Felséged emlékszik rá, ugyebár, hogy amikor a fontainebleau-i parkban, a versailles-i palota udvarán játszadozott, egyszer csak látta, beborul az ég, s hallotta a mennydörgés moraját...

- Igen, kétségtelenül.

- Nos hát, ez a mennydörgés, bármily kedve is lett volna felségednek még játszani, arra figyelmeztette: "Haza kell menni, király uram!"

- Kétségtelen, uram; és még azt is mondták nekem, hogy a mennydörgés moraja az Isten hangja!

- Nos, felség - mondta D'Artagnan -, hallgassa csak a nép moraját, s mindjárt észreveszi, mennyire hasonlatos a mennydörgés morajához!

Valóban, e pillanatban irtózatos lárma hallatszott.

Hirtelen elnémult.

- Tessék, felség - mondta D'Artagnan -, most mondták meg a népnek, hogy felséged alszik; ebből látva látható, hogy még felséged a király.

A királyné álmélkodva nézte ezt a különös embert, kit ragyogó bátorsága a legnagyobb hősök közé, éles és ravasz szelleme pedig mindenki fölé emelt.

Laporte betoppant.

- Nos hát, Laporte? - kérdezte a királyné.

- Asszonyom, D'Artagnan úr jóslata teljesült; úgy elhallgattak, mint valami varázsütésre. A kapukat már nyitják is nekik, s öt perc múlva itt lesznek.

- Laporte - mondta a királyné -, ha valamelyik fiát a király ágyába tenné, azalatt mi elindulhatnánk.

- Ha felséged parancsolja - mondta Laporte -, fiaim, akárcsak magam, a királynét szolgáljuk.

- Azt már nem - mondta D'Artagnan -, mert ha valamelyikük ismeri őfelségét, s észreveszi a suskust, minden elveszne.

- Igaza van, uram, mindig igaza - mondta Ausztriai Anna. - Laporte, fektesse le a királyt!

Laporte a királyt ruhástul, ahogy volt, ágyába fektette, majd vállig a takarójába bugyolálta.

A királyné feléje hajolt, és megcsókolta homlokát.

- Színleljen alvást, Lajos - mondta.

- Igen, de nem akarom, hogy ez emberek közül bár egy is hozzám érjen!

- Felség, én itt vagyok - mondta D'Artagnan -, s esküszöm, ha valamelyik ilyesmire ragadtatja magát, az életével fizet!

- Most hát mi a teendő? - kérdezte a királyné - mert már hallom őket.

- Laporte úr, menjen eléjük, és intse őket újra csendre. Asszonyom, várjon itt az ajtóban. Én magam a király ágyfejénél állok, készen meghalni érte.

Laporte kiment, a királyné az ajtószőnyeghez állt, D'Artagnan besurrant az ágyfüggöny mögé.

Ekkor már hallatszott a sokaság tompa és folyamatos lábdobogása; a királyné az ajtószőnyeget maga húzta félre, s egy ujját ajkára illesztette.

A királynét megpillantva, az emberek megtorpantak, tisztelettudó magatartással.

- Jöjjenek, uraim, jöjjenek - mondta a királyné.

Erre az egész népségen oly tétovaság mutatkozott, amely már-már hasonlított a szégyenkezéshez: ellenállásra, tiltakozásra számítottak, s hogy rácsokat kell szétzúzniuk, őrszemeket letiporniuk; de a rácsok maguktól megnyíltak, s a királynak, legalábbis látszatra, nem volt más őrzője, csak az anyja.

Akik az élen álltak, dadogtak, s igyekeztek hátrahúzódni.

- Lépjenek hát be, uraim - mondta Laporte -, ha már a királyné megengedi.

Ekkor a legmerészebbikük elszánta magát, átlépte a küszöböt, s lábujjhegyen beljebb indult. A többiek utánozták, s a szoba, mintha ezek az emberek valamennyien a legalázatosabb és hűségesebb udvaroncok volnának, csendesen megtelt. Az ajtón kívül fel-felbukkant egy-egy fej, azoké, akik be nem férvén, csipeszkedve kukucskáltak. D'Artagnan, egy résen át, amit a függönyön nyitott, mindent látott; abban az emberben, aki elsőül lépett be, Planchet-ra ismert.

- Uram - fordult hozzá a királyné, felismervén, hogy az egész csoportnak ez lehet a feje -, úgy tudom, látni kívánták a királyt, nos hát, én magam mutatom meg. Jöjjön közelebb, nézze meg őt, s mondja meg, úgy festünk-e mi, mint akik menekülni szándékoznak?

- Semmiképp sem - felelte Planchet, egy kissé hökkenten a váratlanul kapott megtiszteltetéstől.

- Ugyebár elmondja az én derék és hűséges párizsi népemnek - folytatta Ausztriai Anna, olyan mosollyal, melynek kifejezése D'Artagnant nem tévesztette meg -, hogy látta a királyt ágyában s aludtában, úgyszintén a királynét is, amint ő maga is éppen éji nyugovóra készül.

- Elmondom, asszonyom, s akik ide elkísértek, azok is éppúgy mondják majd el, ahogy én, csak...

- Csak? - kérdezte Ausztriai Anna.

- Már megbocsásson felséged - mondta Planchet -, csak éppen az a kérdés, vajon a király fekszik-e ebben az ágyban?

Ausztriai Anna összerezzent.

- Ha van valaki maguk közt, aki ismeri a királyt - mondta -, jöjjön ide, és mondja meg, hogy őfelsége fekszik-e itten?

Egy köpenybe burkolózott ember, az arcát eltakarva közeledett, s az ágy fölé hajolt.

D'Artagnan egy pillanatra azt hitte, hogy a fickónak valami rossz szándéka van, s a kardjához kapott; de a mozdulattól, ahogy a köpenyeges lehajolt, az arcának egy része felfedődött, és D'Artagnan a koadjutorra ismert.

- Ez bizony a király - mondta a köpenyeges, és kihúzta magát. - Isten áldása legyen őfelségén!

- Igen - mondta halkan a parancsnok -, igen, Isten áldása legyen őfelségén!

S az a sok-sok ember, aki dühöngve lépett be ide, mérgét kegyességre váltva áldotta sorra a királyt.

- Most pedig - mondta Planchet - mondjunk köszönetet a királynénak és vonuljunk el.

Mindnyájan meghajoltak, s egyenként és zajtalanul távoztak, ahogyan beléptek. Az elsőnek belépett Planchet ment ki utoljára.

A királyné megállította.

- Hogy hívják, barátom?

Planchet a kérdéstől megriadva fordult vissza.

- Bizony - mondta a királyné -, ha herceg volna, sem tartanám nagyobb megtiszteltetésnek, hogy ma éjjel fogadhattam, tudni szeretném hát a nevét.

"Ejha - gondolta Planchet -, hogy úgy bánjék velem, mint valami herceggel, köszönöm szépen!"

D'Artagnan megijedt, hogy Planchet, elcsábulva, akár a mesebeli holló, meg találja mondani a nevét, s a királynénak, nevét megtudván, esetleg eszébe jut, hogy Planchet az ő embere volt.

- Asszonyom - felelte Planchet tisztelettel -, nevem Dulaurier, szolgálatjára.

- Köszönöm, Dulaurier úr - mondta a királyné -, és mi a foglalkozása?

- Asszonyom, posztókereskedő vagyok a Bourdonnais utcában.

- Nos, csak ennyit akartam tudni - mondta a királyné -; nagyon lekötelezett, Dulaurier uram, és még hallani fog rólam.

"Ez már beszéd - suttogta D'Artagnan a függöny mögül kilépve -, annyi szent, hogy Planchet nem esett a feje lágyára, és meglátszik, hogy jó iskolában nevelkedett!"

E furcsa jelenet különböző szereplői egy pillanatig szótlanul álltak egymással szemben, a királyné az ajtónál, D'Artagnan rejtekhelyéről félig előbújva, a király könyökére támaszkodva, ágyába visszaesni készen a legkisebb zajra, mely a sokaság visszatértét jelentené; a lábdobogás azonban nemcsak hogy nem közeledett, de mindjobban távolodott, s végül teljesen elült.

A királyné fellélegzett, D'Artagnan megtörölte izzadt homlokát, a király szépen lecsusszant az ágyáról, s azt mondta:

- Induljunk!

E pillanatban Laporte visszatért.

- Nos? - kérdezte a királyné.

- Nos, asszonyom - válaszolta az inas -, követtem őket a kapuig; minden társuknak elújságolták, hogy látták a királyt, s a királyné beszélt velük, ehhez mérten nagy büszkén és diadalmasan elvonulnak.

- Jaj, a nyomorultak - sziszegte a királyné -, drágán fizetnek majd vakmerőségükért, ezt én ígérem nekik!

Aztán D'Artagnan felé fordult, és így szólt:

- Uram, ma éjjel olyan jó tanácsokat adott, amilyeneket soha életemben nem kaptam. Folytassa: most pedig mit kell tennünk?

- Laporte úr - mondta D'Artagnan -, fejezze be őfelsége öltöztetését.

- Akkor aztán indulhatunk? - kérdezte a királyné.

- Amikor felséged akarja; éppen csak le kell ereszkednie a titkos lépcsőn, ott talál majd az ajtaja előtt.

- Menjen, uram - mondta a királyné -, követem.

D'Artagnan lement, a hintó a helyén volt, a testőr fent ült a bakon.

D'Artagnan fogta a batyut, melyet Bernouinnal tétetett volt a testőr lába elé; Gondy úr kocsisának kalapja és kabátja volt az, ha nem felejtettük el...

A kabátot a vállára vetette, a kalapot a fejébe húzta.

A testőr leszállt a bakról.

- Uram - szólt D'Artagnan -, menjen, s adja vissza a szabadságát a bajtársnak, aki a kocsisra vigyáz. Aztán kapjanak lóra, menjenek a Tiquetonne utcabeli Gödölye fogadóba a lovamért meg a Du Vallon úr lováért, nyergeljék és szerszámozzák fel őket hadi módra, aztán hagyják el Párizst, a lovakat kantárszáron vezetve, s igyekezzenek a Cours-la-Reine-re. Ha a Cours-la-Reine-en kit sem találnak, folytassák az utat Saint-Germainig. Királyi szolgálat!

A testőr kezét a kalapjához kapta, s ment, hogy teljesítse a kapott parancsokat.

D'Artagnan felhágott a bakra.

Két pár pisztoly az övében, lába előtt egy karabély, kivont kardja a háta mögött.

A királyné megjelent; mögötte jött a király és öccse, az anjoui herceg.

- A koadjutor úr kocsija! - sikoltott fel a királyné, s egy lépést hátrált.

- Igen, asszonyom, de csak szálljon be bátran: én vagyok a kocsisa!

A királyné újabb meglepődésében is kiáltott valamit, s beszállt a kocsiba. A király és a Monsieur követték, és melléje ültek.

- Jöjjön, Laporte - szólt a királyné.

- Hogyan, asszonyom?! - csodálkozott az inas. - Felségtekkel egy kocsiban?

- Ma éjjel nincs szó királyi etikettről, csak a király életéről. Másszék fel, Laporte!

Laporte engedelmeskedett.

- Húzzák le a kocsifüggönyt! - mondta D'Artagnan.

- De nem szül ez bizalmatlanságot? - kérdezte a királyné.

- Legyen csak nyugodt felséged, mindjárt megadom a választ.

A kocsifüggönyt lehúzták, s galoppban nekivágtak a Richelieu utcának. A városkapuhoz érve az őrparancsnok, egy tucatnyi embere élén, lámpással a kezében feléjük indult.

D'Artagnan intett neki, hogy jöjjön oda.

- Megismeri-e a kocsit? - kérdezte az őrmestertől.

- Nem én - mondta az.

- Nézze meg a címert.

Az őrmester lámpáját a kocsi oldalburkolatához emelte.

- A koadjutor úr címere! - mondta.

- Pszt! Éppen édes kettesben vannak Guéménée hercegasszonnyal!

Az őrmester elnevette magát.

- Nyissátok meg a sorompót, én is tudom, mi a jó! Majd orrát a lehúzott kocsifüggönyhöz dugván, bekiáltott:

- Jó mulatást, főtisztelendő uram!

- Szemérmetlen - kiáltott rá D'Artagnan -, még elcsapnak maga miatt!

A sorompó sarkai csikorogtak, s D'Artagnan látván, hogy szabad az út, istenesen a lovak közé vágott, hogy rögtön vágtatni kezdtek.

Öt perc múlva odaértek a bíboros kocsijához.

- Mousqueton - kiáltotta D'Artagnan -, húzza szét őfelsége hintájának függönyét!

- Ő az - szólalt meg Porthos.

- Mint kocsis! - álmélkodott Mazarin.

- Méghozzá a koadjutor kocsiján! - mondta a királyné.

- Corpo di Dio^[102], D'Artagnan uram - mondta Mazarin -, maga többet ér, mint amennyit aranyban nyom!

Mazarin tüstént indulni akart Saint-Germainbe, de a királyné azt mondta, megvárná azokat, akiknek itt adott találkozót. Csak felajánlotta a bíborosnak a Laporte helyét. A bíboros elfogadta, s egyik kocsiból átment a másikba.

Nem volt véletlen az, hogy híre ment: a király éjjel elhagyja Párizst. Tízen, tizenketten is be voltak avatva a szökés titkába, már esti hat óra óta, s bármily titoktartók lehettek is, parancsukat az indulásra nem adhatták ki anélkül, hogy az ügy ki ne szivárogjon valamicskét. Egyébként e személyeknek egytől egyig volt valakijük, akiket féltettek; s nem lévén kétséges, hogy a királyné Párizst szörnyű bosszútervekkel hagyja el, ki-ki értesítette barátait, atyafiait; olymértékben, hogy a távozás híre porfelhő módján vonult végig a város utcáin.

A királyné hintaja után elsőül a Hercegúr kocsija érkezett; Condé herceg, a hercegné s az özvegy hercegné voltak utasai. Mindkét hölgyet éjnek évadján ébresztették föl, s azt sem tudták, miről van szó.

A másodikban az orléans-i herceg, a hercegné, a hercegkisasszony s La Rivière abbé ült, a herceg elválaszthatatlan kegyence és bizalmas tanácsadója.

A harmadik Longueville herceget és Conti herceget, vagyis a Hercegúr testvérét és sógorát hozta. Kiszálltak, odamentek a király meg a királyné kocsijához és őfelségének hódolatukat jelentették.

A királyné tekintete a kocsi belsejébe mélyedt - ugyanis az ajtaja nyitva maradt -, és látta, hogy üres.

- Hát Longueville-né asszony hol van?

- Csakugyan, hol a húgom? - kérdezte a Hercegúr.

- Longueville-né gyengélkedik, asszonyom - válaszolta a herceg -, s engem bízott meg, hogy mentsem ki felségednél.

Anna gyors pillantást vetett Mazarinra, ki feltűnéstelen bólintással felelt.

- Ehhez mit szól? - kérdezte a királyné.

- Azt, hogy túsz a párizsiaknak - válaszolta a bíboros.

- Miért nem jött el? - kérdezte a Hercegúr egészen halkan a testvérétől.

- Egy szót sem erről! - válaszolta az. - Bizonyára van rá oka!

- Mindnyájunkat elveszejt - suttogta a herceg.

- Megment - mondta Conti.

A kocsik rakásra érkeztek. La Meilleraye marsall, Villeroy marsall, Guitaut, Villequier, Comminges, egyik a másik után; megjött a két testőr is, D'Artagnan és Porthos lovait kantárszáron vezetve. D'Artagnan és Porthos nyeregbe szállt. Porthos kocsisa D'Artagnan helyére, a királyi kocsi bakjára ült, Mousqueton a kocsis helyére, álltában hajtva, csak ő tudta, mi okból, s az antik Automedónhoz^[103] hasonlatosan.

A királyné, noha sok minden foglalkoztatta, szemével D'Artagnant kereste, a gascogne-i azonban, szokott tapintatával, már elkeveredett a sokaságban.

- Menjünk előőrsbe - mondta Porthosnak -, s gondoskodjunk magunknak jó szállásról Saint-Germainben, mert a kutya se törődik majd velünk. Holtfáradtnak érzem magam.

- Én - mondta Porthos - olyan álmos vagyok, hogy mindjárt összeesem. S ha vesszük, hogy egy fikarcnyi csetepaténk se volt! Istenuccse, a párizsiak nagyon ostobák!

- Nem azért inkább, mert mi vagyunk nagyon ügyesek? - kérdezte D'Artagnan.

- Meglehet.

- Hát a csuklója hogy van?

- Jobban, de azt hiszi, hogy most aztán megszerezzük?

- Mit?

- Maga a rangját, én meg a címemet?

- Az ám! Majdnem fogadnék rá. Egyébként, ha megfeledkeznének róla, én majd emlékeztetem őket.

- A királyné hangja! - mondta Porthos. - Azt hiszem, azt kéri, hogy lóra ülhessen.

- Meghiszem azt! Nagyon szeretné ő, de...

- De mi?

- De a bíboros nem akarja, nem ő! Uraim - folytatta D'Artagnan a két testőrhöz fordulva -, kísérjék a királyné kocsiját, s az ajtók mellől el ne távolodjanak. Mi előremegyünk szállást csinálni.

És D'Artagnan Porthos társaságában nekivágott Saint-Germain felé.

- Induljunk, uraim - mondta a királyné.

S a királyi kocsi felkerekedett, nyomában valamennyi kocsi s több mint ötven lovas.

Megérkeztek Saint-Germainbe baleset nélkül; a kocsihágcsóról leszállva, a királyné ott találta a Hercegurat, ki magát kihúzva, fedetlen fővel várta, hogy kezét ajánlja.

- Mire ébrednek a párizsiak! - mondta sugárzón Ausztriai Anna.

- Háborúra - mondta a herceg.

- Úgy hát háborúra, ha kell. Vagy nincs velünk a rocroi, a nördlingeni s a lensi győző?

A herceg meghajolt hálája jeléül.

Hajnali három óra volt. A királyné elsőnek lépett a kastélyba; a többiek a nyomában: idestova kétszáz személy követte menekülését.

- Uraim - mondta a királyné nevetve -, szálljanak meg a kastélyban, elég tágas, helyben nem lesz hiányuk; azonban nem számítván érkezésünkre, ahogy közölték, mindössze három ágy van, egy a királynak, egy nekem...

- És egy Mazarinnak - mondta a Hercegúr egészen halkan.

- Hát én talán a padlón alszom? - kérdezte Gaston orléans-i herceg, fölöttébb nyugtalan mosollyal.

- Nem, fenség - mondta Mazarin -, mert a harmadik ágy fenségednek van fenntartva.

- Hát eminenciád?

- Én? Le sem fekszem - mondta Mazarin -, nekem dolgom van.

Gaston megmutattatta magának a szobát, amelyben az ágy volt, s nem izgatta, hogy neje és leánya miképpen fog elhelyezkedni.

- De bizony lefekszem én - mondta D'Artagnan. - Porthos, jöjjön velem.

Porthos azzal a mélységes bizalommal követte, amellyel barátja bölcsessége iránt viseltetett.

Egymás mellett indultak a kastély terére, s Porthos nagy szemet meresztve figyelte barátját, aki ujjain számolgatott valamit.

- Négyszáz darab, egy tallérjával, az négyszáz tallér.

- Igen - mondta Porthos -, négyszáz tallér, de miből négyszáz darab?

- Egy tallér kevés - folytatta D'Artagnan -; darabonként egy Lajos-arany!

- Mi az, az istenért, ami ennyibe kerül?

- Négyszáz darab, egy Lajos-aranyával, annyi mint négyszáz Lajos-arany.

- Négyszáz micsoda?

- Ide figyeljen - mondta D'Artagnan.

S merthogy mindenféle nép volt a közelükben, kik tátott szájjal bámulták az udvar érkezését, Porthos fülébe súgva fejezte be a mondatot.

- Értem - mondta Porthos -, tökéletesen értem, becsületemre! Kétszáz arany mindegyikünknek szép summa, de mit szólnak majd hozzá!

- Amit akarnak; egyébként honnan tudnák, hogy mi voltunk?

- De ki vállalja a szétosztásukat?

- Tán nincs itt Mousqueton?

- De a libériám! Ráismernek a libériáról!

- Majd kifordítja a ruháját.

- Mindig igaza van, kedves barátom - lelkendezett Porthos -, de honnan a pokolból szedi mindig az ötleteit?

D'Artagnan mosolygott.

A két cimbora nekivágott az első kínálkozó utcának, Porthos az első jobb felőli, D'Artagnan a bal oldali házba zörgetett be.

- Szalmát! - kiáltották.

- Uram, nincs nekünk - felelték, akik ajtót nyitottak -, forduljon a takarmánykereskedőhöz!

- Hol van az a takarmánykereskedő?

- Az utca utolsó nagy kapuja.

- Jobbra vagy balra?

- Balra.

- S akad még Saint-Germainben más gazda is, ahol találhatunk?

- Itt van a Koronás Bárány fogadósa, meg Gros-Louis, a gazdálkodó.

- Hol laknak?

- Az Orsolyák utcájában.

- Mind a ketten?

- Mind a ketten.

- Köszönöm.

A két cimbora éppoly alaposan igazíttatta magát útba a második és harmadik címre, mint az első esetében; aztán D'Artagnan elment a takarmánykereskedőhöz, és megalkudott vele százötven zsúpszalmáról, amennyivel rendelkezett, három arany ellenében. Ezután a fogadóshoz ment, ahol Porthos úr már kétszáz zsúpot vásárolt, majdnem hasonló összegért. Végül a gazdálkodó is rendelkezésükre bocsátott százkilencven zsúppal. Ez ötszázharmincra rúgott kereken.

Saint-Germainben több nem is akadt.

Az egész hajsza alig félórájukba került. E rögtönzött üzleti vállalkozás élére a kellőképpen kioktatott Mousquetont állították. Lelkére kötötték, hogy egyetlen szalmaszálat se engedjen ki a kezéből, zsúponként egy aranynál kevesebbért; ötszázharminc arany árában bíztak reá szalmazsúpokat.

Ekkor D'Artagnan három zsúp szalmát felmarkolván, visszatért a kastélyba, ahol a vendégek a hidegtől dideregve s az álmosságtól már-már összerogyva, irigyen nézték a királyt, a királynét s a herceget tábori ágyaikon.

D'Artagnan bevonulása a nagyterembe általános derültséget keltett; de ő mintha rá se hederített volna, hogy egyetemes érdeklődés tárgya, oly ügyességgel, jártassággal kezdte elrendezni szalmafekhelyét, hogy láttára szegény holtálmosaknak s elaludni mégsem tudóknak a nyála is kicsordult.

- Szalmát! - kiáltották. - Hol lehet szalmát találni?

- Majd én megmutatom - mondta Porthos.

S az érdeklődőket Mousquetonhoz vezette, ki nagylelkűen osztogatta aztán a zsúpokat, darabonként egy aranyért. Persze hogy egy kissé túl drágának találták, de amikor az embernek ragad le a szeme, ki ne vásárolna meg két vagy három aranyért is néhány órás édes álmot?

D'Artagnan mindenkinek átengedte az ágyát, s vagy tízszer is elölről kezdte megvetni, mivel pedig úgy tüntette fel, mintha ő maga is egy aranyért vásárolta volna szalmazsúpjait, legalább harminc aranyat vágott zsebre alig egy félóra alatt. Hajnali ötkor a szalma ára zsúponként nyolcvan frankra emelkedett, de még így se lehetett találni többet.

D'Artagnannak volt rá gondja, hogy négy zsúppal félretegyen magának. Elővette zsebéből ama szoba kulcsát, amelyben elrejtette volt, Porthos társaságában bevonult oda elszámolni Mousquetonnal, aki naivul és tisztes intézőhöz illően, átadott nekik ötszázharminc aranyat, és százat még meg is tartott magának.

Mousqueton, kinek sejtelme se volt róla, mi zajlott le a kastélyban, nem is értette, hogy nem jutott hamarabb eszébe a szalmaeladás gondolata.

D'Artagnan az aranyat a kalpagjába tette, s megint csak elölről kezdve, megejtette elszámolását Porthosszal is. Egyiküknek s másikuknak is fejenként kétszázhatvanöt arany jutott.

Porthos csak ekkor vette észre, hogy az ő számára semmi szalma se maradt, s Mousquetonhoz fordult; csakhogy Mousqueton a magáét az utolsó szálig eladta, mit sem tartott meg magának.

Akkor felkereste D'Artagnant, aki, hála négy zsúp szalmájának, éppen azon volt, hogy elvackolódjék, s már előre élvezte nagy gyönyörűséggel a rugalmas, fejtül pompásan kipárnázott, lábtul oly jól betakart ágy örömeit, melyet a király is megirigyelhetett volna, ha nem aludt volna már oly mélyen a maga ágyán.

D'Artagnan semmi áron sem akarta megbolygatni az ágyát Porthosért; végül négy arany fejében, amit ez lepengetett neki, mégis megengedte Porthosnak, hogy mellette háljon.

Kardját az ágyfő mellé helyezte, pisztolyát a keze ügyébe, köpenyét a lábára terítette, s kéjesen elnyújtózott a recsegő szalmán. Immár a rövid negyedórácska alatt szerzett kétszázhatvankilenc arany keltette álmokat dédelgette magában, mikor a terem ajtajában erőteljes hang harsant, s felriasztotta.

- D'Artagnan úr! - kiáltotta a hang. - D'Artagnan úr!

- Itt! - mondta Porthos. - Itt!

Porthos ugyanis arra számított, hogy ha D'Artagnan elmegy, az ágy egyedül az övé marad.

Egy tiszt közeledett.

D'Artagnan fél könyökre támaszkodott.

- D'Artagnan úrhoz van szerencsém?

- Én volnék, uram; mit óhajt tőlem?

- Magát keresem.

- Kinek a megbízásából?

- Őeminenciája megbízásából.

- Mondja meg az eminenciás úrnak, aludni szeretnék, s baráti tanácsom, tegye ő is ugyanezt.

- Őeminenciája nem feküdt le, s nem is fog, s D'Artagnan urat e szent pillanatban magához kéreti.

- A rossznyavalya esnék Mazarinba, aki nem tud aludni, amikor legfőbb ideje! - mormogta D'Artagnan. - Mit akar tőlem? Kapitánnyá akar előléptetni? Ez esetben megbocsátok neki.

És a testőr dörmögve feltápászkodott, fogta a kardját, a kalpagját, pisztolyait, köpenyegét, majd követte a tisztet, mialatt Porthos, immár az ágynak egyetlen tulajdonosa, megpróbálta folytatni barátja szépséges álmait.

- D'Artagnan uram - szólt a bíboros, mihelyt megpillantotta azt, akit oly rosszkor hívatott -, egyáltalán nem feledtem el, minő buzgalommal szolgált bennünket, s ennek most mindjárt tanújelét adom.

Nagyszerű - gondolta D'Artagnan -, ez jót jelent.

Mazarin a testőrre nézett, s látta, hogy felderül az arca.

- Ó, kegyelmes uram...

- D'Artagnan úr - mondta a bíboros -, ugye nagyon szeretne kapitány lenni?

- Igenis, kegyelmes uram.

- És a barátja is kívánja még a báróságot?

- E pillanatban, kegyelmes uram, épp azt álmodja, hogy az!

- Úgy hát - mondta Mazarin, s egy tárcából elővette azt a levelet, melyet már megmutatott egyszer D'Artagnannak -, fogja ezt a sürgős levelet, s vigye el Angliába!

D'Artagnan megnézte a borítékot: semmi cím rajta.

- Nem tudhatnám meg, kinek kell átadnom?

- Megtudja, mihelyt Londonba ér; csak Londonban bontja fel a kettős borítékot.

- És mik az utasításaim?

- Engedelmeskedjék mindenben annak, akinek szól a levél.

D'Artagnannak lett volna még egy s más kérdeznivalója, de Mazarin folytatta:

- Boulogne felé vág neki; ott az Anglia Címerében talál egy Mordaunt nevű ifjút.

- Igen, kegyelmes uram, és mit kezdek ez ifjúval?

- Oda menjen, ahová majd viszi.

D'Artagnan döbbent képpel nézett a bíborosra.

- Nos, megkapta az utasítást. Induljon!

- Induljon? Könnyű mondani - válaszolta D'Artagnan -, de ahhoz, hogy meg is érkezzem, pénzre volna szükség, márpedig nekem nincs.

- Jaj - mondta Mazarin, a fülét vakarva -, azt mondja, hogy nincsen pénze?

- Nincs, uram.

- Hát az a gyémántgyűrű, amit a tegnap este adtam?

- Meg szeretném őrizni, eminenciádtól kapott emlék gyanánt.

Mazarin sóhajtott.

- Angliában drága az élet, eminenciás uram, kiváltképpen mint rendkívüli követnek.

- Ugyan - mondta Mazarin -, nagyon józan ország az, s különösen a forradalom óta igen egyszerűen él; no de, üsse kő...

Kinyitott egy fiókot, és elővett egy erszényt.

- Mit szól ezer tallérhoz?

D'Artagnan határtalan ajkbiggyesztéssel válaszolta:

- Azt, kegyelmes uram, hogy vajmi kevés, mert nem hiszem, hogy egyedül indulnék.

- Arra számítok is - felelte Mazarin -, hogy Du Vallon úr elkíséri, a derék úriember. Mert maga után, D'Artagnan úr, feltétlenül őt szeretem és becsülöm Franciaországban a legjobban.

- Akkor pedig - mondta D'Artagnan, az erszényre mutatva, amelyet Mazarin még a markában tartott -, akkor, kegyelmes uram, ha ennyire szereti és becsüli, ugyebár...

- Legyen! Rá való tekintettel megtoldom kétszáz tallérral.

- Zsivány - mormogta D'Artagnan a foga közt - ...de aztán, ha visszatértünk, ugyebár számíthatunk a báróságra és az előléptetésre?

- Mazarin szavára!

- Jobban örülnék valami más eskünek - mondta egészen halkan D'Artagnan; majd hallhatóan: - Nem tehetném a királyné őfelségénél tiszteletemet?

- Őfelsége alszik - felelte idegesen Mazarin -; azonkívül késedelem nélkül indulni kell; induljon hát, uram.

- Még egy szót, kegyelmes uram: ha éppen hadakozás volna ott, ahová menendő vagyok, belekeveredjem-e?

- Azt tegye, amit e levél címzettje majd parancsol.

- Jól van - mondta D'Artagnan, kezét a feléje tartott erszényért nyújtva -, most pedig tisztelettel magamat ajánlom.

Az erszényt lassan bő zsebébe süllyesztette, a tiszthez fordult, s így szólt:

- Uram, most pedig lesz szíves Du Vallon urat is fölkelteni őeminenciája nevében, s megmondani neki, hogy várom az istállónál!

A tiszt olyan sietséggel távozott, hogy D'Artagnannak gyanús lett: valamiért érdeke ez a sietség.

Porthos éppen elnyújtózott az ágyban, s szokás szerint harmonikus horkolásba kezdett, amikor érezte, hogy megütögetik a vállát.

Azt hitte D'Artagnan, s meg se moccant.

- A bíboros küldött - mondta a tiszt.

- Ejnye - mondta Porthos, s nagy szemet meresztett -, mit mond?

- Azt mondom, hogy őeminenciája Angliába küldi, és D'Artagnan úr várja az istállónál!

Porthos mélységeset sóhajtott, felkelt, fogta kalapját, kardját, pisztolyait és köpenyét, s az ágyra, melyben oly jó alvással kecsegtette magát, fájdalmas tekintetet vetve, kifelé indult.

Alighogy hátat fordított, a tiszt máris belefeküdt, s még át sem lépte a küszöböt, utódja máris úgy horkolt, hogy zengett belé a ház.

Mi sem természetesebb ennél, hiszen ő volt az egyetlen az egész vendégseregben, aki, a király, a királyné s az orléans-i herceg kivételével, ingyen aludt.

D'Artagnan egyenest az istállóba ment. Hajnalodott; megtalálta a lovát s Porthosét is, a jászol elé kötve, pontosabban: az üres jászol elé. Megesett a szíve a szegény állatokon, s elindult az istálló egyik sarka felé, ahol egy köteg szalmát látott derengeni, mely alkalmasint elkerülte az éjjeli fekhelyvadászok figyelmét; de ahogy lábával összegyűjtené ezt a kevés szalmát, csizmája orra valami gömbölyű testbe ütközik, méghozzá valószínűleg érzékeny ponton, mert felkiált az, és szemét dörzsölve feltérdel: Mousqueton volt, aki, több szalmája nem lévén, bevackolódott a lovakéba.

- Mousqueton! - nógatta D'Artagnan -, gyerünk, gyerünk, indulás!

Mousqueton megismerve gazdája barátjának a hangját, hanyatt-homlok felcihelődött, s közben egy-egy az éjjel törvénytelenül szerzett aranyát el-elhullatta.

- Lám, lám - mondta D'Artagnan, egy aranyat felvéve és megszagolva -, istenuccse ennek az aranynak szalmaillata van!

Mousqueton oly tisztességesen pirult el, s láthatóan oly nagy zavarban leledzett, hogy a gascogne-i elkacagta magát, s így szólt:

- Porthos dühbe gurulna, kedves Mousqueton úr, én azonban megbocsátok; csak ne felejtsük el, hogy ez aranytallérnak gyógyírul kell a sebünkre szolgálnia, és fel a fejjel, indulás!

Mousqueton tüstént jó képet vágott a dologhoz, buzgón felnyergelte gazdája lovát, s minden különösebb fintorgás nélkül szállt fel a maga lovára.

Eközben Porthos is odaérkezett, rendkívül dúlt ábrázattal, s nem győzte csodálni, hogy D'Artagnant milyen tettre késznek, Mousquetont pedig majdnem vidámnak találja.

- Mi az - kérdezte -, megvan hát az előléptetése és az én báróságom?

- Most indulunk a kutyabőrök után - mondta D'Artagnan -, s Mazarin mester, mihelyt megérkezünk, aláírja.

- És hova indulunk?

- Előbb Párizsba - felelte D'Artagnan -, van egy s más elintéznivalóm.

- Fel hát Párizsba - mondta Porthos.

És elindultak Párizs felé.

Ahogy a városkapuhoz értek, a főváros fenyegető magatartása megdöbbentette őket. Egy diribdarabra zúzott kocsi körül a nép szidalmakat harsogott, s a benne ülő menekülni akarók már foglyaik voltak: egy aggastyán és két nő.

Amikor D'Artagnan és Porthos kért bebocsátást, őket viszont a legnagyobb gyöngédséggel fogadták. Azt hitték, a királypárt szökevényei, és meg akarták nyerni őket.

- Mit csinál a király? - kérdezték.

- Alszik.

- Hát a spanyol asszony?

- Álmodik.

- S az átkozott talján?

- Virraszt. Tehát legyetek résen; mert ha ők elmentek, okvetlenül volt az valamiért. De mivel végeredményben ti vagytok az erősebbek - folytatta D'Artagnan -, ne fenekedjetek aggastyánokra és asszonyokra, s lássatok hozzá az igazi dolgotokhoz!

A nép örömmel hallgatta a beszédet, s a hölgyeket útjukra engedte, kik D'Artagnannak ékesszóló pillantással jelezték hálájukat.

- Most aztán előre - mondta D'Artagnan.

És folytatták útjukat, barikádokon áttörve, láncokon átlépve, meglökdösve, faggatva, faggatózva.

A Palais-Royal téren D'Artagnan egy őrmestert látott, amint vagy öt-hatszáz polgárt egzecíroztatott: Planchet volt, így fordította a városi milícia javára a piemonti ezredbeli tapasztalatait.

D'Artagnan előtt menvén el, felismerte egykori gazdáját.

- Jó napot, D'Artagnan úr - köszönt rá Planchet büszke képpel.

- Jó napot, Dulaurier úr - felelte D'Artagnan.

Planchet megtorpant, s D'Artagnanra nagy szemet meresztett; az első sor, látva, hogy parancsnokuk megáll, szintén megállott, s így tovább, az utolsó sorig.

- Ezek a polgárok undorítóan nevetségesek - mondta Porthosnak D'Artagnan.

És folytatta útját.

Öt perc múlva a Gödölyéhez címzett fogadó előtt ugrott földre.

A szép Madeleine csak úgy repesett D'Artagnan elé.

- Kedves Turquaine-né asszony - mondta D'Artagnan -, ha van pénze, ássa el gyorsan, ha van ékszere, rejtse el sebtiben, ha vannak adósai, fizettessen velük; ha hitelezői vannak, ne fizessen nekik.

- Ugyan miért? - kérdezte Madeleine.

- Mert Párizst úgy földig égetik, mint hajdan Babilont, amiről talán hallott egyet-mást.

- És maguk éppen ilyen pillanatban hagynak itt?

- Méghozzá tüstént - mondta D'Artagnan.

- És hova mennek?

- Hej, ha megmondhatná, hová menjünk, igazán nagy szolgálatot tenne!

- Jaj Istenem, jaj Istenem!

- Van-e valami levelem? - kérdezte D'Artagnan, s közben leintette, hogy ne gyötörje magát jajveszékeléssel, tekintve, hogy felesleges már itt minden siránkozás.

- Van egy, éppen most érkezett.

És a levelet odaadta D'Artagnannak.

- Athostól! - kiáltott fel D'Artagnan, mihelyt ráismert barátja határozott és szálkás írására.

- Tyű - mondta Porthos -, hadd lássuk hát, mit mesél.

D'Artagnan felbontotta a levelet, és ezt olvasta benne:

Kedves D'Artagnan és kedves Du Vallon, szeretett barátaim, talán utoljára kapnak hírt tőlem. Aramisszal egyetemben igen nagy bajban vagyunk; csak Isten, bátorságunk és barátságunk emléke éltet. Raoulról ne feledkezzenek meg. A Blois-ban levő papírokat figyelmükbe ajánlom, és arra kérem, két és fél hónap múltán, ha nem kapnak rólunk semmi hírt, vegyék őket birtokukba. Öleljék meg a vicomte-ot szívük minden melegével, hűséges barátjuk nevében. Athos.

- Hát én meg is ölelem, annyi szent - mondta D'Artagnan -, hisz éppen utunkba esik, s ha szerencsétlenségére valóban elveszti a mi szegény Athosunkat, attól a naptól az én fiam.

- Én pedig - mondta Porthos - megteszem általános örökösömnek.

- Lássuk csak, mit ír még Athos.

Ha valahol útjaikban találkoznának egy Mordaunt nevű emberrel, óvakodjanak tőle! Levelemben erről többet nem mondhatok!

- Mordaunt! - mondta D'Artagnan meglepetten.

- Mordaunt, nos jó - mondta Porthos -, ne felejtsük el. De nézze csak, van egy post scriptum Aramistól is.

- Csakugyan - mondta D'Artagnan.

És olvasta:

Eltitkoljuk tartózkodásunk helyét, kedves barátaink, mert ismerjük testvéri áldozatosságukat, s jól tudjuk, hogy képesek volnának ide jönni, s meghalni velünk!

- A szakramentumát! - szakította félbe Porthos olyan dühkitöréssel, melytől Mousqueton a szoba másik végében magasra ugrott. - Hát halálveszedelemben forognak?

D'Artagnan folytatta.

Athos magukra bízza Raoult, én egy bosszút kötök a lelkükre. Ha véletlenül elcsípnének egy bizonyos Mordauntot, Porthosnak azt üzenem, vigye egy sarokba, és tekerje ki a nyakát. Levélben nem merek erről többet mondani. Aramis.

- Ha csak erről van szó - mondta Porthos -, könnyen megtehető.

- Ellenkezőleg - mondta zordon képpel D'Artagnan - lehetetlenség!

- Aztán ugyan miért?

- Éppen ezt a Mordaunt urat kell felkeresnünk Boulogne-ban, s vele kelünk át Angliába.

- Nem jobb volna, ha Mordaunt úr helyett barátainkat keresnők fel? - kérdezte Porthos, egy hadsereg megrémítésére is alkalmas mozdulattal.

- Magam is gondoltam rá - mondta D'Artagnan -, csakhogy a levélen se dátum, se pecsét.

- Ez igaz - mondta Porthos.

És elkezdett járkálni a szobában, mint valami eszeveszett, handabandázva s kardját minduntalan ki-kirántva a hüvelyéből.

Ami pedig D'Artagnant illeti, ő szinte sóbálvánnyá meredve ült egy helyben, s a legmélyebb levertség íródott ki arcán.

- Hej, de keserves! - mondta. - Athos megsért bennünket, egyedül akar meghalni; be keserves!

Mousqueton, a kettőjük kétségbeesése láttán, könnyekben tört ki a sarokban.

- Ejnye - intette le D'Artagnan -, ezzel ugyan mire se megyünk! Induljunk, öleljük meg Raoult, ahogyan mondottuk, hátha már kapott Athostól valami hírt.

- No lám, végre egy ötlet - mondta Porthos -, biz' isten nem tudom, hogyan, de tele van ötletekkel! Menjünk hát Raoult megölelni!

- Jaj annak, aki gazdámra görbén nézne most - mondta Mousqueton -, a bőréért egy petákot sem adnék!

Lóra kaptak s elindultak. A Saint-Denis utcához érve a cimborák nagy sereglést találtak. Beaufort herceg érkezett meg Vendôme-ból, s a koadjutor javában mutogatta az álmélkodó és vidám párizsiaknak. Beaufort-ral megerősödve most már igazán győzhetetlennek érezték magukat.

A két cimbora egy kis utcába fordult, hogy a herceggel ne találkozzanak, s hamarosan a Saint-Denis kapuhoz értek.

- Igaz-e - kérdezték az őrök a két lovagtól -, hogy Beaufort úr Párizsba érkezett?

- Olyan igaz, ahogy élek - mondta D'Artagnan -, s az is bizonyság rá, hogy éppen atyja, Vendôme herceg úr elé küld bennünket, aki szintén idefelé tart.

- Éljen Beaufort! - kiáltották az őrök.

És tisztelettudón félreálltak a nagy herceg küldöttjei elől, hadd folytassák útjukat.

Mihelyt túljutottak a sorompón, csak úgy falták az utat ezek a fáradságot és csüggedést nem ismerő daliák; lovaik repültek, ők maguk pedig folyton Athosról és Aramisról beszéltek.

Mousqueton a kínok kínját szenvedte, de a kitűnő szolga azzal vigasztalta magát, hogy elképzelte két gazdájának nagyon is másfajta szenvedéseit. Mert végül is ott tartott, hogy D'Artagnanban jóformán második gazdáját látta, mi több, neki még készségesebben és hívebben engedelmeskedett, mint Porthosnak.

A tábor Saint-Omer és Lambres között volt; a két cimbora vargabetűt írt le a táborig, s részletesen elmondta a seregnek a király meg a királyné szökésének a hírét, mely alattomban már idáig eljutott. Raoult a sátra mellett találták, egy szénarakáson heverve, melyből lova lopva ki-kihúzgált egy-egy szálat. Az ifjú szeme vörös volt, s nagyon csüggedtnek látszott. Grammont marsall és Guiche gróf visszatért Párizsba, s a szegény gyermek nagyon árvának érezte magát.

Raoul egy pillanat múlva feltekintett, s ott látta a két lovagot, amint nézték; rájuk ismert, s tárt karral futott hozzájuk.

- Ó, hát maguk azok, kedves barátaim! - kiáltott fel. - És engem keresnek? Magukkal visznek? Valami hírt hoznak gyámatyámról?

- Tehát mi hírt sem kapott? - kérdezte D'Artagnan az ifjútól.

- Sajnos, mit sem, uram, s valójában nem is tudom, mi lett vele. Ezért vagyok hát, ó jaj, a sírásig nyugtalan!

Csakugyan két kövér könnycsepp gurult alá az ifjú napbarnította arcán.

Porthos elfordította a fejét, hogy jóságos kövér ábrázatán ne lássék, mi zajlik a szívében.

- Az ördögbe is - mondta D'Artagnan, ki régóta nem érzékenyült el ennyire -, egyet se búsuljon, barátom! Ha maga nem is kapott levelet a gróftól, mi kaptunk bezzeg, egyet...

- Ó, csakugyan? - örvendezett Raoul.

- Méghozzá megnyugtatót - mondta D'Artagnan, látva, hogy a hír az ifjúnak mily örömet okoz.

- Elhozta?

- El; azazhogy... - mondta D'Artagnan, és színlelte, hogy keresi - várjon csak, itt kell lennie, a zsebemben; azt írja, visszatér, nemde, Porthos?

Akármennyire gascogne-i volt is, D'Artagnan nem akarta egyedül vállalni a hazugság terhét.

- Bizony - mondta Porthos köhentve.

- Ó, adja hát ide - mondta az ifjú.

- Ejnye, csak az imént olvastam el! Lehetséges, hogy elveszítettem? Hű, a nemjóját! Lyukas a zsebem!

- Bizony, Raoul úrfi - szólalt meg Mousqueton -, pedig éppenséggel örvendetes volt a levél; az urak elolvasták nekem, s én csak úgy sírtam örömömben.

- De legalább tudja-e, hogy hol van, D'Artagnan uram? - kérdezte Raoul félig megvigasztalódva.

- Az ám - mondta D'Artagnan -, hát persze hogy tudom, Isten uccse! Azonban titok!

- De nem nekem, remélem!

- Nem, magának dehogyis, mindjárt meg is mondom, hol van.

Porthos kerekre nyílt szemmel, döbbenten nézett D'Artagnanra.

- Mi az ördögöt mondjak, hol van, hogy meg ne próbáljon utánamenni? - mormogta D'Artagnan.

- Nos hát, hol van ő, uram? - kérdezte Raoul szelíd és simogató hangján.

- Konstantinápolyban!

- A törököknél? - kiáltott fel rémülten Raoul. - Jóságos Isten, mit nem mond?

- Mi a csuda? Ez megijeszti? - kérdezte D'Artagnan. - Ejnye, hát kicsodák a törökök olyan embereknek, mint La Fère gróf meg D'Herblay abbé?

- Vagy úgy? Hát a barátja is vele van? - kérdezte Raoul. - Ez megnyugtat valamelyest.

- Van sütnivalója az ördöngös D'Artagnannak! - mondta. Porthos, elámulva barátja cselén.

- Most pedig - szólt D'Artagnan, igyekezvén a társalgást más irányba terelni - íme ötven arany, a gróf küldte ugyanazzal a futárral. Feltételezem, pénzszűkében leledzik, s örül neki.

- Még van húsz aranyam, uram.

- Nos hát, akkor is tartsa meg, az már összesen hetven.

- S ha szüksége van még néhányra - mondta Porthos, s az övzsebébe nyúlt.

- Köszönöm - mondta Raoul elpirulva -, ezerszer köszönöm, uram.

Ebben a pillanatban megjelent a színen Olivain.

- Erről jut eszembe - mondta D'Artagnan, olyan hangosan, hogy az inas meghallja -, Olivainnel elégedett-e?

- Igen, meglehetősen.

Olivain úgy tett, mintha mit sem hallott volna, s bement a sátorba.

- Mi kifogása van e gézengúz ellen?

- Falánk - mondta Raoul.

- Jaj, uram! - kiáltott fel Olivain e vádra, s előbújt a sátorból.

- Egy kicsit tolvaj is.

- Ó, jaj uram, jaj!

- És ami a fő: szörnyű gyáva!

- Jaj, jaj, megszégyenít, uram! - óbégatott Olivain.

- A kirilejzumát - mondta D'Artagnan -, jegyezze meg, Olivain mester, hogy magunkfajta embereknél nem szolgálhatnak poltronok! Gazdáját ám lopja meg, egye meg a süteményét, igya meg a borát, de, az ántiját, nyúlszívű ne legyen, mert levágom a fülét! Nézze meg Mousquetont, kérje, hogy mutassa meg a tiszteletre méltó sebeket, melyeket kiérdemelt, s mérje fel, hogy szokásos vitézsége orcájának micsoda méltóságteljességet adott!

Mousqueton a hetedik mennyországban érezte magát, s ha merte volna, akár meg is öleti magát érte, mihelyt alkalom kínálkozik.

- Küldje el ezt a gézengúzt, Raoul - mondta D'Artagnan -, mert gyáva nyomorult, s előbb-utóbb végképp elaljasul.

- Azért mondja gazdám, hogy gyáva vagyok - kiáltotta Olivain -, mert a minap párbajozni akart egy zászlóssal a Grammont-regimentből, s én nem voltam hajlandó elkísérni.

- Olivain úr, egy inas sohasem engedetlenkedik - mondta D'Artagnan szigorúan.

Majd félrevonta, és így folytatta:

- Jól tetted, a gazdádnak nem volt igaza, s ezért egy tallért adok neked. De ha egyszer megtámadják, s te nem hagyod magad miszlikbe apríttatni az oldalán, kimetszem a nyelved, s azzal sikálom végig a hátad közepét. Ezt vésd eszedbe!

Olivain meghajolt, s a tallért zsebre vágta.

- Most pedig, Raoul barátom - mondta D'Artagnan -, elindulunk, Du Vallon meg én, követi minőségben! Hogy mi céllal, nem tudom megmondani, mert magam sem tudom. De ha bármire szüksége van, írjon Turquaine-nénak a Gödölyébe, a Tiquetonne utcába, és úgy folyamodjék a kasszájához, akár valami bankáréhoz: mindazonáltal csínjával, mert figyelmeztetem, nem olyan kimeríthetetlen, mint a D'Émery úré!

S alkalmanként való gyámfiát megcsókolta, majd Porthos hatalmas karjainak engedte át, azok a levegőbe kapták, s egy pillanatig ott tartották függve e félelmetes óriás nemes szívén.

- Gyerünk - mondta D'Artagnan -, indulás!

És nekivágtak Boulogne felé, ahol is estetájt megállították tajtékos, verejtéklepte lovaikat.

Tíz lépésnyire onnan, ahol megálltak, mielőtt a városba bementek volna, egy fekete ruhás ifjú állt, aki valakire várni látszott, mert attól fogva, hogy felbukkantak, le nem vette róluk a szemét. D'Artagnan közelebb ment hozzá, s látván, hogy tekintete nem tágít róla, így szólt:

- Hé, barátom, nem szeretem, ha sandítanak rám!

- Uram - szólalt meg a fiatalember, ügyet sem vetve D'Artagnan méltatlankodására -, nem Párizsból jönnek véletlenül?

- Onnan, uram - válaszolta szelídebb hangon D'Artagnan.

- Nem az Anglia Címerében kell megszállniuk?

- Ott, uram.

- Nem Mazarin bíboros úr őeminenciája megbízásából keltek útra?

- De igen, uram.

- Akkor - mondta a fiatalember - a dolguk rám tartozik; én vagyok Mordaunt.

- Aha - suttogta D'Artagnan a bajuszába -, az, akitől Athos óva intett.

- Aha! - dörmögte Porthos a foga közt - az, akit Aramis meg akar fojtatni velem.

Mindketten figyelmesen vizsgálták a fiatalembert.

Ezt pedig megtévesztette szúrós tekintetük.

- Talán kételkednek a szavaimban? - kérdezte. - Ez esetben minden bizonyításra kész vagyok.

- Nem, nem, uram - mondta D'Artagnan -, máris rendelkezhetik velünk.

- Akkor hát, uraim - mondta Mordaunt -, minden veszteglés nélkül indulunk. Mert ez az utolsó napja a haladéknak, melyet kért volt tőlem a bíboros. Hajóm útra kész; s ha nem jöttek volna meg, maguk nélkül is nekivágnék, mert Oliver Cromwell generális türelmetlenül várja visszatértem!

- Vagy úgy! - szólt D'Artagnan. - Tehát Cromwell generálishoz szól a küldetésünk?

- Hát nincs maguknál őhozzá levél? - kérdezte a fiatalember.

- Van nálam egy levél, de kettős borítékját csak Londonban kellene felbontanom; hanem ha már megmondta, kikhez címezték, fölösleges addig várnom vele.

És D'Artagnan feltépte a külső borítékot.

A címzés csakugyan így szólt:

Oliver Cromwell úrnak,
az angol nemzet hadseregeinek generálisa.

- Hej, de különös megbízatás - mondta D'Artagnan.

- Kicsoda az a Cromwell? - kérdezte Porthos egész halkan.

- Egy volt serfőző.

- Talán nem holmi sörspekulációt akar Mazarin lebonyolítani, mint mi tettük azzal a szalmával? - kérdezte Porthos.

- Gyerünk, gyerünk, uraim - mondta Mordaunt türelmetlenül -, induljunk hát.

- Hohó, vacsora nélkül? - tiltakozott Porthos. - Hát az a Cromwell úr egy percig sem várhat?

- Ő igen, de nem én! - jelentette ki Mordaunt.

- Nos, ha maga nem - mondta Porthos -, baj az?

- De nekem sürgős!

- Az már a maga dolga - mondta Porthos -, semmi közöm hozzá, s én, ha megengedi, ha nem, megvacsorázom.

A fiatalember zavaros tekintete nagyot villant, majdhogy szikrát nem vetett, de türtőztette magát.

- Uram - folytatta D'Artagnan -, meg kell bocsátani a kiéhezett utasembereknek. Egyébiránt estebédünk ugyan nem sokat késlelteti, egyenest a fogadóba nyargalunk. Gyalogoljon szépen a kikötőbe, csak bekapunk egy falatot, s meglátja, egyszerre érünk oda!

- Tegyenek kedvükre, uraim, csak már indulhassunk - mondta Mordaunt.

- Még szerencséje - mormogta Porthos.

- A hajó neve? - kérdezte D'Artagnan.

- Standard.

- Helyes. Félóra múlva a kikötőben vagyunk.

Azzal lovaikat sarkantyúba kapva elszáguldottak az Anglia Címeré felé.

- Mit szól a fiatalemberhez? - kérdezte nyargaltában D'Artagnan.

- Azt, hogy sehogy se tetszik nekem - mondta Porthos -, s valósággal viszket a tenyerem, hogy megfogadjam Aramis tanácsát.

- Ettől őrizkedjék, kedves Porthosom, ez az ember Cromwell küldöttje, s vajmi nyomorúságos fogadtatást készítenénk magunknak, jelentvén, hogy bizodalmasának kitekertük a nyakát!

- Akárhogy is - mondta Porthos -, mindig tapasztaltam, hogy Aramis jó tanácsadó.

- Ide hallgasson - mondta D'Artagnan: - ha küldetésünk véget ért...

- Akkor?

- Ha már visszahozott Franciaországba...

- Nos hát?

- Nos hát, majd meglátjuk.

Ezenközben a két cimbora megérkezett az Anglia Címeréhez, s ott jó étvággyal belakomázott; utána rögtön-rögvest a kikötőbe vágtattak. Egy kétárbocos éppen vitorlát készült bontani; s e vitorlás hídján megpillantották Mordauntot, amint türelmetlenül járkált föl s alá.

- Hihetetlen - mondta D'Artagnan, miközben egy csónak a Standard fedélzetére vitte őket - és megdöbbentő, hogy ez a fickó mennyire hasonlít valakihez, akit ismertem, de nem tudom, kicsoda!

Odaértek a hágcsóhoz, s egy pillanat múlva fent voltak a hajón.

A lovak behajózása azonban tovább tartott, mint az utasoké, s a kétárbocos így csak este nyolckor szedhette fel a horgonyt.

A fiatalember toporzékolt türelmetlenségében, és megparancsolta, hogy bontsanak vitorlát.

Porthos a három álmatlan éjtől s a lóháton megtett hetvenmérföldes úttól elcsigázva behúzódott a fülkéjébe, és álomba merült.

D'Artagnan, legyőzvén Mordaunt iránti utálatát, a hídon sétálgatott vele, s ezer mesével traktálta, hogy beszédre bírja.

Mousquetonnak tengeribetegsége volt.

A tábor egyik végében, nem messze egy hatalmas sátortól, mely vezérük, az öreg Leven gróf elnöklésével tanácsot ülő skót tisztekkel van tele, lovagruhás férfi alszik a gyepen eldőlve, s kinyújtott jobb kezét a kardján nyugtatva.

Innen ötven lépésnyire egy másik ember, szintén lovagruhás, beszélget az egyik őrrel, és hála az angol nyelvben való jártasságának, mellyel idegen létére rendelkezni látszik, sikerül megértenie a válaszokat, melyeket társalgófele a Perth-grófság nyelvjárásában adogat neki.

Mikor Newcastle városában hajnali egyet üt az óra, az alvó felébred; s miután minden mozdulatot megtesz, amilyeneket a mély álomból ébredők tenni szoktak, figyelmesen körülnéz: látván, hogy egyedül van, felkel, s odamegy az őrszemmel társalgó lovaghoz. Emez minden jel szerint befejezte kérdezősködését, mert máris elbúcsúzik emberétől, s teljes nyugalommal indul az előbbi lovag nyomába, akit láttunk volt elhaladni.

Egy út mentén vert sátor árnyékában már várt reá.

- Nos hát, kedves barátom - szólította meg az érkező a legtisztább franciasággal, ahogy Rouen és Tours között valaha is beszéltek.

- Nos hát, barátom, nincs vesztegetni való idő, értesíteni kell a királyt.

- Mi történt?

- Hosszadalmas volna elbeszélni; úgyis hamarosan megtudja. Azonkívül: mindent elveszíthet egyetlen szó is itt! Gyerünk, keressük meg Winter lordot!

S elindultak a tábor átellenes széle felé; de hogy a tábor alig foglalt el ötszáz négyzetlépés területet, egykettőre odaértek annak a sátrához, akit kerestek.

- Gazdája aluszik-e, Tony? - kérdezte angolul az egyik lovag az inastól, ki az előszobául használt rekeszben aludt.

- Nem, gróf úr - válaszolta az inas -, nem hiszem, vagy legfeljebb néhány perce, mert több mint két óra hosszat járkált fel s alá, miután a királytól visszajött, s lépteinek dobogása alig tíz perce maradt abba; egyébiránt - folytatta az inas, a sátor ajtófüggönyét felemelintvén -, megnézheti az úr.

Winter lord csakugyan ott ült egy ablakul szolgáló hasíték előtt, mely beengedte az éj hűsét, s rajta át szomorúan bámulta a nagy fekete felhők közt el-eltünedező holdvilágot, amit az imént már említettünk.

A két jó barát odament Winter lordhoz, aki öklére támasztott fővel bámulta az eget; nem hallotta jöttüket, s ugyanabban a helyzetben maradt, míg csak nem érzé, hogy valaki a vállára teszi a kezét.

Ekkor hátrafordult, Athost és Aramist megismerte, s kezet nyújtott nekik.

- Észrevették-e - kérdezte -, milyen vérszínű ma éjjel a hold?

- Nem - mondta Athos -, nekem a szokásosnak tetszett.

- Odanézzen, lovag - mondta Winter.

- Megvallom - mondta Aramis -, úgy vagyok vele, mint La Fère gróf: nem látok rajta semmi különöset.

- Gróf úr - mondta Athos -, olyan kétes helyzetben, mint a mienk, inkább a föld vizsgálandó, nem az ég. Tanulmányozta-e a skótjainkat, s megbízik-e bennük?

- A skótokat? - kérdezte Winter. - Miféle skótokat?

- Hát a mieinket, az áldóját! - mondta Athos. - Azokat, akikre a király rábízta magát, a Leven gróf skótjait!

- Nem - mondta Winter lord. Majd hozzátette: - Tehát, mondják csak, nem látják ezt a vörhenyes színt az égen, melyet én?

- Semmit a világon - mondta egyszerre Athos és Aramis.

- Mondják csak: nemde a hagyomány Franciaországban azt tartja - folytatta Winter lord, egyre a rögeszméjén lovagolva -, hogy meggyilkolásának előestéjén IV. Henrik, Bassompierre-rel sakkozván, a sakktáblán vérfoltokat látott?

- Azt - mondta Athos. - Maga a marsall mesélte nekem, nem is egyszer.

- Ez az - suttogta Winter lord -, és másnap megölték IV. Henriket.

- De mi köze magához IV. Henrik e látomásának, gróf úr? - kérdezte Aramis.

- Semmi, uraim, s igazság szerint bolond vagyok, hogy magukat ilyesmivel traktálom, mikor pedig sátramba való betoppanásuk ez órán azt jelenti: valami fontos hírt hoznak.

- Igen, milord - mondta Athos -, szeretnénk beszélni a királlyal.

- A királlyal? De hisz a király alszik.

- Rendkívüli horderejű dolgokat kell tudomására hoznom.

- Nem lehetne holnapra halasztani a dolgot?

- Most mindjárt meg kell tudnia, s talán máris túl késő!

- Lépjünk be, uraim - mondta Winter lord.

Winter lord sátra a királyi sátor mellett állott, s valamiféle folyosó vezetett egyikből a másikba. E folyosót nem is strázsa, csak I. Károly megbízható inasa őrizte, hogy a király sürgős esetben azonnal érintkezésbe léphessen a hűséges Winterrel.

- Az urak velem vannak - mondta Winter.

Az inas meghajolt, s továbbengedte őket.

Valóban, egy tábori ágyon, fekete ujjasba öltözve, hosszú szárú csizmában, lecsatolt övével és nemezkalapjával maga mellett, Károly király, az álom ellenállhatatlan szükségének engedve, aludt. A látogatók beljebb léptek, s Athos, aki elöl állt, egy pillanatig némán bámulta e nagyon sápadt, nemes arcot, hosszú fekete hajának keretében, melyet halántékára tapasztottak valami rossz álom verejtékcseppjei; a vastag, kék erek úgy kidagadtak, mintha könnyektől duzzadoztak volna két fáradt szeme alatt.

Athos sóhajtott egy hatalmasat; e sóhajtás a királyt felébresztette, oly könnyű volt az álma.

Szemét kinyitotta.

- Ó - szólalt meg, és könyökére támaszkodott -, maga az, La Fère?

- Én vagyok, sire - felelte Athos.

- Virrasztanak, mikor én alszom, s bizonyára valami hírt hoznak nekem?

- Sajnos, sire - válaszolta Athos -, pontosan kitalálta felséged.

- Úgy hát valami rossz hír? - kérdezte szomorkás mosollyal a király.

- Rossz, sire.

- Mindegy, hozójának fogadjisten, s a gróf úr sohasem tud belépni hozzám anélkül, hogy ne okozna örömet. Magát, kinek odaadása sem hazát, sem balsorsot nem ismer, Henriette küldte nekem, bármilyen hírt hoz is, beszéljen nyugodtan.

- Sire, Cromwell az éjjel Newcastle-ba érkezett.

- Ah, hogy megtámadjon engem? - kérdezte a király.

- Nem, sire, hanem hogy megvásárolja felségedet.

- Mit mond?

- Azt mondom, sire, hogy a skót seregnek négyszázezer fontsterling jár.

- Az elmaradt zsold fejében; igen, tudom. Vitéz és hűséges skótjaim becsületből harcolnak idestova egy esztendeje.

Athos mosolygott.

- Nos hát, sire, a becsület szép dolog ugyan, de belefáradtak harcolni érte, és ma éjjel kétszázezer fontért vagyis a nekik járó summa feléért eladták felségedet.

- Lehetetlenség! - kiáltott fel a király. - Hogy a skótok eladják a királyukat kétszázezer fontsterlingért!

- A zsidók is eladták az Istenüket harminc dénárért!

- S ki az a Júdás, aki ezt az aljas vásárt csinálta?

- Leven gróf.

- Bizonyos ebben, uram?

A király oly mélységeset sóhajtott, mintha a szíve is megszakadna, s fejét a tenyerébe ejtette.

- Jaj, a skótok, a skótok - mondta -, akiket híveimnek neveztem! A skótok! Akikre rábíztam magam, midőn Oxfordba menekülhettem! A skótok, hazámfiai! A skótok, testvéreim! De bizonyos benne, uram?

- Leven gróf sátra mögött feküdvén, s vásznát fölemelvén, mindent láttam, mindent hallottam.

- S az ocsmány üzletnek mikor kell lebonyolódnia?

- Ma, a délelőtt folyamán. Amint látja felséged, nincs veszteni való idő.

- De mire volna jó, hisz nem maga mondja, hogy eladtak?

- Arra, hogy átkeljen a Tyne-on, Skóciába érjen, csatlakozzék Montrose lordhoz, aki nem fogja felségedet eladni.

- És mit kezdek majd Skóciában? Partizánháborút? Ily háború nem méltó királyhoz.

- Robert Bruce példája elég közeli,^[105] hogy feloldozza felségedet!

- Nem, nem! Már túl régóta harcolok; ha eladtak, ám szolgáltassanak is ki, és árulásuk örök gyalázata az ő fejükre hulljon vissza!

- Sire - mondta Athos -, lehetséges, hogy egy királynak így kell cselekednie, de egy férjnek és apának végképp nem így. Felséged hitvese és leánya nevében jöttem, s a két, még Londonban levő gyermek nevében is azt mondom felségednek: éljen, sire, Isten akarja!

A király felkelt, övét megszorította, kardját felcsatolta, s egy keszkenővel megtörölvén verejtékáztatta homlokát, így szólt:

- Nos hát, mi a teendő?

- Sire, van az egész seregben egy ezred, melyre számíthat?

- Winter - kérdezte a király -, bízik-e ezredének hűségében?

- Sire, ezek is csak emberek, márpedig az emberek nagyon gyarlók és nagyon gonoszak lettek. Hűségükben hiszek, de nem felelek érte; életemet rájuk bíznám, de felségedét rájuk bízni nem merem.

- Nos hát - mondta Athos -, ezredek híján, mi itt hárman, minden áldozatra készen, elegen leszünk. Felséged üljön a lovára, mi majd közrevesszük, átkelünk a Tyne-on, elérjük Skóciát, és megmenekültünk.

- Winter, ez a véleménye? - kérdezte a király.

- Ez, uram.

- S a magáé is, D'Herblay uram?

- Ez, sire.

- Legyen hát akaratuk szerint. Winter, adja ki a parancsokat.

Winter lord kiment; közben a király rendbe szedte magát. A hajnal első sugarai kezdtek beszivárogni a sátor hasítékán, mikor Winter lord belépett.

- Minden rendben, sire - mondta.

- S a mi dolgunk? - kérdezte Athos.

- Grimaud és Blaisois a felnyergelt lovakkal készen áll.

- Akkor hát egy szempillantást se vesztegeljünk s gyerünk.

- Gyerünk - mondta a király.

- Sire - szólalt meg Aramis -, felséged nem értesíti a barátait?

- Barátaimat? - kérdezte I. Károly, s fejét csóválta szomorúan - nincs nekem több hármójukon kívül. Egyikük húsz éve az, ő sohasem fog engem elfelejteni; kettejük nyolc napja az, őket én nem fogom soha elfelejteni. Jöjjenek, uraim, jöjjenek!

A király sátorából kilépett, s lovát valóban ott találta útra készen. Pej ló volt, már három éve lovagolta, és nagyon ragaszkodott hozzá.

A ló, amikor meglátta, örömében felnyerített.

- Ej - mondta a király -, igazságtalan voltam, hisz íme, ha nem is éppen még egy jó barát, de legalábbis még egy élőlény, aki szeret. Te, Arthus, ugye hű leszel hozzám?

S a ló, mintha értette volna a beszédet, párálló orrát a király arcához dugta, s ajkát kifordítva vidáman mutogatta fehér fogsorát.

- Igen, igen - mondta neki a király, miközben simogatta -, igen, így van ez jól, Arthus, elégedett vagyok veled.

S Károly, azzal a könnyedséggel, melynek hála, ő volt Európa egyik legjobb lovasa, nyeregbe lendült, s kísérőihez fordulva így szólt:

- Nos hát, uraim, indulhatunk.

De Athos csak állt mozdulatlan, szeme és karja egy sötét vonalra meredt, mely a Tyne partját követte, s kétszerte hosszabbra terjedt, mint a tábor hossza.

- Mi az a vonal? - kérdezte Athos, ki a hajnali derengésben nem volt képes világosan felismerni a körvonalakat. - Mi az a vonal? Tegnap még nem láttam ottan.

- Kétségkívül a köd, mely a folyóról most emelkedik - vélte a király.

- Sire, páránál sokkal sűrűbb valami.

- Valóban, holmi vöröslő sövénynek tartanám - mondta Winter lord.

- Az ellenség! - kiáltotta fojtottan Athos - kivonul Newcastle-ból, s bekerít bennünket!

- Az ellenség! - mondta a király.

- Igen, az ellenség. Már késő. Nézzék, nézzék! Ama napsugárban, ott, a város felől, látják, hogy csillognak az acélbordák?

Így nevezték a vérteseket, kiket Cromwell testőrségévé tett.

- Haj - mondta a király -, most mindjárt megtudjuk, igaz-e, hogy a skótok elárulnak engem.

- Mit akar tenni? - kérdezte Athos riadtan.

- Parancsot adni: rohamozzanak, s velük együtt átgázolni e nyomorult lázadók hasán!

S a király, lovát sarkantyúba kapva, elvágtatott de Leven gróf sátra felé.

- Kövessük - mondta Athos.

- Gyerünk - mondta Aramis.

- Lehetséges, hogy megsebesül a király? A földön vérfoltokat látok - mondta Winter lord.

S a két cimbora után vetette magát. Athos megállította.

- Menjen, s szedje össze az ezredet - mondta neki -; hamarosan szükségünk lesz rá, előre látom.

Winter lord megfordította lovát, a két cimbora folytatta útját.

A király két másodperc múlva a skót sereg fővezérének sátra elé érkezett. Leugrott és bement.

A hadvezért főbb tábornokai közt találta.

- A király! - kiáltottak fel, és döbbenten néztek össze.

Valóban Károly állott előttük, kalappal a fején, összevont szemöldökkel és csizmáját ostorával csapdosva.

- Igen, uraim - mondta a király -, személyesen! A király, aki számon kéri az uraktól, mi folyik itt?

- De hát mi történt, sire? - kérdezte Leven gróf.

- Az, uram - mondta a király, és dühe elragadta -, hogy Cromwell tábornok ma éjjel Newcastle-ba érkezett; hogy maguk tudták, de engem nem értesítettek; és az történt, hogy a városból kivonult ellenség elzár a Tyne-on való átkeléstől; az őrszemeknek látniuk kellett ezt a hadmozdulatot, de maguk nem értesítettek róla; az történt, hogy maguk engem aljas szerződéssel kétszázezer fontsterlingért eladtak a parlamentnek, de erről a szerződésről legalább értesültem! Ez történt hát, uraim! Feleljenek vagy magyarázkodjanak, mert vádolom magukat!

- Sire - dadogta Leven gróf -, alkalmasint valami hamis jelentéssel megtévesztették felségedet.

- Saját szememmel láttam a köztem és Skócia közt felvonuló ellenséget - mondta Károly -, s majdnem azt mondhatnám: saját fülemmel hallottam meghányni-vetni a vásár kikötéseit.

Most már a skót főemberek is szemöldökráncolva néztek össze.

- Sire - hebegte Leven gróf, a szégyen súlya alatt görnyedezve -, sire, készek vagyunk minden bizonyítékot felséged elé tárni.

- Csak egyet kérek - mondta a király. - Állítsák a sereget hadrendbe, s üssünk rajta az ellenségen!

- Lehetetlenség, sire - mondta a gróf.

- Hogyhogy lehetetlenség? És mi az akadálya, hogy lehetséges legyen? - kiáltotta I. Károly.

- Felséged tudja, hogy fegyvernyugvás van köztünk s az angol hadsereg között - válaszolt a gróf.

- Ha fegyvernyugvás van, akkor az angol hadsereg megszegte, mikor a városból kijött, a megállapodás ellenére, mely bent maradásra kötelezte; mondom hát az uraknak, át kell vágni, velem együtt, ezen a seregen, és vissza Skóciába, és ha nem tetszik, akkor válasszanak a két jelző közt, mellyel az emberek megvetésükben és utálatukban embertársaikat illetik: vagy gyávák, vagy árulók!

A skótok szeme lángolt, s amint ez ilyen alkalommal gyakran előfordul, a szertelen szégyenkezésből a szertelen szemérmetlenségbe csaptak át, s két klan-fő, a király jobb és bal oldalára állva, így szólt:

- Hát igen, megígértük, hogy megszabadítjuk Skóciát és Angliát attól, aki huszonöt esztendő óta issza Anglia és Skócia vérét és aranyát. Megígértük és meg is tartjuk ígéreteinket. Stuart Károly király, a foglyunk!

És egyszerre nyúltak mind a ketten a király felé, hogy megragadják; de mielőtt ujjuk hegye megérinthette volna személyét, mind a ketten elzuhantak, egyikük ájultan, másikuk holtan.

Az egyiket Athos ütötte főbe pisztolya agyával, a másikat Aramis karddal döfte át.

Majd, mikor Leven gróf s a többi főember hátrálni kezdett e váratlanul érkezett segítség elől, mely mintha az égből pottyant volna, annak, akit már foglyuknak tartottak, Athos és Aramis kivonszolta a királyt a hitszegők sátorából, melybe oly könnyelműen bemerészkedett, s a csatlósok által fölkészített lovakra kapva, mindhárman visszanyargaltak a királyi sátor felé.

Útközben megpillantották Winter lordot, ki ezrede élén ügetett arra. A király intett neki, hogy kövesse.

 

58
A bosszuló

Mind a négyen beléptek a sátorba; semmiféle tervük nem volt, meg kellett állapodni valamiben.

A király karszékébe roskadt.

- Elveszett ember vagyok - mondta.

- Nem elveszett, sire - mondta Athos -, csak elárult.

- Elárultak, a skótok árultak el, akik közt születtem, akiket az angoloknál mindig jobban szerettem! Jaj, a nyomorultak!

- Sire - mondta Athos -, ez igazán nem a kesergések ideje, sőt itt a pillanat megmutatni, hogy király és nemesember! Fel, sire, talpra hát! mert amíg itt három embere van, aki nem árulja el, addig nyugodt lehet. Ó, ha legalább öten volnánk! - sóhajtotta Athos, és D'Artagnanra meg Porthosra gondolt.

- Mit mond? - kérdezte Károly és felkelt.

- Azt mondom, sire, hogy csak egy mód van már. Winter lord akár kezeskedik az ezredéről, akár nem, ne akadjunk fenn a szavakon: embereinek élére áll; mi felségedet közrevesszük, átvágjuk magunkat Cromwell seregén, és eljutunk Skóciába.

- Van még egy mód - szólalt meg Aramis -: valamelyikünk öltse magára a király ruháját és üljön a lovára: mialatt őutána vetik magukat, a királynak talán sikerül átjutnia.

- Jó gondolat - mondta Athos -, s ha őfelsége megtisztelné ezzel valamelyikünket, nagyon hálásak lennénk.

- Mit szól e tanácshoz, Winter? - kérdezte a király, s álmélkodva nézett erre a két férfira, kiknek egyetlen vágya volt, hogy az őt fenyegető veszedelmet a tulajdon fejükre zúdítsák.

- Az a véleményem, sire, hogy ha van egyetlen módja megmenthetni felségedet, D'Herblay úr javaslata az. Alázatosan kérem tehát felségedet, ejtse meg gyorsan a választást, mert nincs vesztegetni való időnk.

- De ha beleegyezem, annak, aki helyembe kerül, a halál vagy legalábbis a börtön jut osztályrészül.

- Dicsőség az, hogy megmentette a királyt! - lelkendezett Winter.

A király könnybe lábadt szemmel nézett öreg barátjára, kioldotta a Szent Lélek-rendszalagot, melyet két francia kísérője tiszteletére hordott, és Winter nyakába akasztotta, ki térden állva fogadta el uralkodója barátságának és bizalmának e félelmetes jelét.

- Rendjénvaló - mondta Athos -, régebben szolgálja, mint mi.

A király meghallotta, és könnyes szemmel fordult feléjük.

- Uraim - mondta -, egy pillanat türelmet, van rendszalagom maguknak kettejüknek is.

Aztán odament egy szekrényhez, melyben a maga kitüntetéseit is őrzé, és elővett két térdszalagot.

- Ez a rendjel nem nekünk való - mondta Athos.

- Ugyan miért, uram? - kérdezte Károly.

- Majdnem királyi rendjel, mi pedig csak egyszerű nemesek vagyunk.

- Tartsanak seregszemlét a világ minden trónusa körül - mondta a király -, s mutassanak a magukénál bár egy nagyobb szívet! Nem, nem, uraim, nem igazságosak magukhoz, de azért vagyok én itt, hogy igazságot tegyek. Térdeljen le, gróf!

Athos térdre ereszkedett, a király a szalagot balról jobbra, ahogy szokás, rákötötte, s kardját felemelve, a szokásos formula helyett - lovaggá teszlek, légy bátor, hű és becsületes -, ezt mondta:

- Bátor vagy, hű vagy és becsületes, lovaggá teszlek!

Ezután Aramishoz fordult:

- Most magán a sor, lovag uram - mondta.

És elölről kezdődött az előbbi szertartás, azonos szavakkal, közben pedig Winter lord csatlósai segítségével levetette rézpáncélját, hogy könnyebben nézhessék királynak.

Majd Károly, mihelyt Aramisszal is végzett, ahogy az imént Athosszal, mindkettejüket megcsókolta.

- Sire - mondta Winter lord, aki a nagy önfeláldozás küszöbén minden erejét s bátorságát visszanyerte -, készen vagyunk.

A király végignézett három hű emberén.

- Tehát menekülni kell? - kérdezte.

- Menekülni egy hadseregen át, sire - mondta Athos -, ennék az egész világon roham a neve.

- Vagyis karddal a kezemben halok meg - mondta Károly. - Gróf úr, lovag úr, ha valaha király leszek még...

- Sire, máris jobban kitüntetett bennünket, mint ahogy egyszerű nemesembereknek kijár; hálával mi tartozunk tehát. De ne vesztegessünk több időt, mert máris túl sokat vesztegettünk.

A király még utoljára kezet nyújtott mindhármuknak, a kalapját kicserélte Winterével, és kiment.

Winter lord ezrede a tábor felett uralkodó fennsíkon helyezkedett el; a király, nyomában a három baráttal, a fennsík felé indult.

A skót tábor végre ébredezni látszott; az emberek előjöttek sátraikból, és mintegy csatára készen sorakoztak fel.

- Látják - mondta a király -, talán megbánták, és készek a harcra.

- Ha megbánták, sire - mondta Athos -, követni fognak.

- Jó - mondta a király -, most pedig mit tegyünk?

- Vegyük szemügyre az ellenséges sereget - felelte Athos.

A kis csoport tekintete azon nyomban ama vonalra meredt, melyet ködnek néztek volt pitymallatkor, s melyről most a nap első sugarai elárulták, hogy csatarendbe fejlődött hadsereg. A levegő tiszta és áttetsző volt, amint e reggeli órában általában lenni szokott; jól megkülönböztethették az ezredeket, láthatták a lobogókat, sőt az uniformisok és a lovak színeit is.

S hirtelen, egy dombocskán, valamivel az ellenség sorfala előtt, megjelent egy kis termetű, zömök és vaskos ember; ezt az embert néhány tiszt vette körül. A csoportra, melyhez a király tartozott, messzelátót irányított.

- Az az ember személyesen ismeri felségedet? - kérdezte Aramis.

Károly elmosolyodott.

- Az az ember: Cromwell - mondta.

- Akkor húzza a szemébe a kalapot, sire, nehogy észrevegye a szerepcserét.

- Jaj - mondta Athos -, sok időt veszítettünk!

- Akkor hát - szólt a király -, parancsot, és indulás.

- Felséged adja, sire? - kérdezte Athos.

- Nem, kinevezem vezénylő tábornokommá - mondta a király.

- Akkor hát ide figyeljen, milord Winter - mondta Athos -, felségedet pedig kérem, hogy kissé távolodjék el... amit beszélni fogunk, nem tartozik felségedre.

A király mosolyogva tett három lépést hátrafelé.

- A következőt javaslom tehát - folytatta Athos. - Ezredünket két svadronra osztjuk; maga az első élére áll; őfelsége és mi a második élére; ha mi se állja utunkat, egyszerre rohamozunk, hogy áttörjük az ellenség vonalát és a Tyne-ba vessük magunkat, és vagy lábolva, vagy úszva átkeljünk rajta; ha viszont valami akadályt gördítenek utunkba, maga embereivel együtt az utolsóig megöleti magát, mi pedig a királlyal folytatjuk utunkat: s ha egyszer a folyópartra értünk, sűrűségük lehet háromsoros is, ha svadronja megtette kötelességét, a többi már a mi dolgunk.

- Lóra! - kiáltotta Winter.

- Lóra! - kiáltotta Athos -, mindent megfontoltunk és eldöntöttünk.

- Uraim - mondta a király -, előre hát! És folyamodjunk az ősi francia csatakiáltáshoz: Montjoie és Saint-Denis! Az angol csatakiáltást most túl sok áruló használja.

Lóra szálltak, a király Winter lord lovára. Winter a királyéra; aztán Winter az első svadron élére rúgtatott, a király pedig, jobbján Athosszal, balján Aramisszal, a második oszlop élére.

Az egész skót sereg a szégyen mozdulatlanságában és némaságában nézte az előkészületet.

Látható volt néhány főember, amint a sorokból kilépve kettétörte kardját.

- No lám - mondta a király -, ez megvigasztal, mégsem mindnyájan árulók.

Ebben a pillanatban harsant Winter kiáltása:

- Előre!

Az első oszlop nekilendült, a második követte, s aláereszkedtek a fennsíkról. A domb mögül egy majdnem azonos létszámú vértes csapat bontakozott ki, és száguldva kanyarodott eléje.

A király mutatta Athosnak és Aramisnak, mi történt.

- Sire - mondta Athos -, ez előrelátható volt, s ha Winter emberei megteszik a dolguk, ez a fejlemény megment, nemhogy elveszejtene.

E pillanatban a száguldó lovak dobogásán és nyihogásán keresztül, hallható volt Winter kiáltása:

- Kard ki!

E vezényszóra, mint megannyi villám, minden kard kirepült a hüvelyéből.

- Rajta, uraim - kiáltotta a király is, a lármától és látványtól ittasultan -, rajta, ki a kardot!

Azonban ennek a parancsnak, melyre a király adott példát, csak Athos és Aramis engedelmeskedett.

- Elárultak bennünket - mondta halkan a király.

- Várjunk még - mondta Athos -, talán nem ismerték meg a felséged hangját, és svadronparancsnokuk szavára várnak.

- Nem hallották az ezredesükét? Nézze! - kiáltott fel a király, s lovát olyan rándítással állította meg, hogy a térde belebicsaklott, és Athos lovának gyeplőjébe kapaszkodott.

- Jaj, ti gyáva nyomorultak! Jaj, ti árulók! - kiáltotta Winter lord jól hallhatón, s közben emberei, soraikat otthagyva, elszéledtek a mezőn.

Alig tizenöt ember verődött össze körülötte, s várta Cromwell vérteseinek rohamát.

- Rajta, velük halni meg! - mondta a király.

- Rajta, meghalni! - mondta Athos és Aramis.

- Ide hozzám a hűségesek! - kiáltotta Winter.

Hangja a két cimboráig hatott; vágtatva indultak feléje.

- Nincs kegyelem! - kiáltotta feleletül Winter lord szavára franciául egy hang, mely megrémítette őket.

Winter pedig a hang hallatára elsápadt s szinte kővé meredt.

Ez a hang egy pompás fekete paripán ülő lovastól származott, ki a rohamozó angol ezred élén, sőt, buzgalmában tíz lépéssel előtte vágtatott.

- Ő az - suttogta Winter, szemét kimeresztve, s kardját lógni hagyván az oldalán.

- A király! A király! - kiáltotta jó néhány hang, Winter lord kék szalagjától és pejlovától megtévesztve. - Fogjátok el élve!

- Nem, ez nem a király - kiáltotta a lovag -; ne essetek tévedésbe, Winter lord, ugye, hogy nem a király? Ugye, hogy a nagybátyám?

S eközben Mordaunt, mert ő volt, pisztolyát Winter lordra szegezte. A lövés eldördült; a golyó az öreg nemes mellét fúrta át; nyergében felugrott, s Athos karjaiba rogyott vissza.

- A bosszuló! - suttogta.

- Emlékezz anyámra - üvöltötte Mordaunt, és túlrohant rajtuk, lova vad vágtatása továbbragadta.

- Nyomorult! - kiáltotta Aramis, s rásütötte pisztolyát közvetlen közelből, ahogy mellette elrohant; de csak a kanóc fogott szikrát, a golyó nem repült ki.

Ekkor már egész ezred nekiesett annak a néhány embernek, aki kitartott; a két franciát bekerítették, szorították, elborították.

Athos, megbizonyosodván, hogy Winter lord halott, a holttestet elengedve, és kardot rántott:

- Rajta, Aramis, Franciaország becsületéért!

És az a két angol, aki a keze ügyében volt, halálra sújtva zuhant a földre.

Ebben a pillanatban irtózatos hurrá harsant, s vagy harminc kardpenge villogott a fejük felett.

Egy lovas hirtelen kitör az angol csatasor közepiből, rendjüket összezavarja, Athoshoz ugrat, két izmos karjával átnyalábolja, kardját kicsavarja a kezéből, s a fülébe súgja:

- Csend! Adja meg magát! Ha nekem adja meg, meg sem adja!

Egy óriás ugyanakkor Aramis két csuklóját markolja meg, hogy hasztalan igyekszik kitépni magát e borzalmas ölelésből.

- Adja meg magát - mondja neki, és ránéz jelentőségteljesen.

Aramis felkapja a fejét, Athos hátrafordul.

- D'Art... - kiáltaná el magát Athos, de a gascogne-i idejében befogja a száját.

- Megadom magam - mondja Aramis, s kardját átadja Porthosnak.

- Tűz! Tűz! - kiáltott Mordaunt, mihelyt visszatért a csoporthoz, melyhez a két jó barát tartozott.

- Tűz? Ugyan miért? - kérdezte az ezredes - mindenki megadta magát.

- Ez milady fia - mondta Athos D'Artagnannak.

- Ráismertem.

- Ez a szerzetes - mondta Porthos Aramisnak.

- Tudom.

Eközben a sorok nyiladozni kezdtek. D'Artagnan Athos lova gyeplőjét fogta, Porthos az Aramis lováét. Mindketten minél messzebb akarták vonszolni foglyukat a csatatérről.

Ez a mozgás szabadon hagyta a helyet, ahová Winter lord teteme zuhant. Mordaunt, a gyűlölet szimatával, rábukkant, s lováról lehajolva, undorító vigyorral szemlélte.

Athos, szokásos nyugalmával, még pisztolyokkal tele nyeregtáskájára tette a kezét.

- Mit csinál? - szólt rá D'Artagnan.

- Hagyja, hadd ölöm meg!

- Egy mozdulatot se, mellyel elárulhatná, hogy ismeri, különben mindnégyen halálfiai vagyunk!

Aztán odafordult a fiatalemberhez.

- Jó fogást - kiáltotta -, jó fogást, Mordaunt barátom! Nekünk már megvannak a magunkéi: méghozzá a térdszalag-rend lovagjai!

- Ejnye - hördült fel Mordaunt, Athosra és Aramisra vérben forgó szemet meresztve -, de hisz ezek, úgy látom, franciák!

- Fogalmam sincs róla, becsületemre. Franciák az urak? - kérdezte Athostól.

- Én az vagyok - hangzott a felelet komoran.

- Nos, kedves uram, akkor hát egy honfitársa foglya.

- Hát a király? - kérdezte Athos aggodalmasan. - Hol a király?

D'Artagnan istenesen megszorította a foglya kezét, és ezt mondta:

- Az ám, elcsíptük a királyt!

- El - szólalt meg Aramis -, aljas árulással!

Porthos megropogtatta barátja csuklóját, s mosolyogva így szólt:

- Ugyan, uram! a háborút éppúgy viselik ügyességgel, mint erővel: oda nézzen!

Valóban, e pillanatban látható volt a király menekülésének fedezésére hivatott svadron, amint az angol ezred felé igyekezik, és a királyt, ki egyedül gyalogolt egy nagy üres térben, körülfogja. I. Károly látszólag nyugodt volt, de senki figyelmét nem kerülhette el, micsoda szenvedésébe kerül, hogy annak lássék; homlokáról csak úgy patakzott a verejték, halántékát és száját meg-megtörölte keszkenőjével, mely mindannyiszor vérfoltosan vált el ajkától.

- Ihol Nabukadonozor! - kiáltotta el magát Cromwell egy vértese, valami öreg puritán, és szeme, annak láttán, akit tirannusnak neveztek, lángot lövellt.

- Nabukadonozor? Ugyan mit beszél! - förmedt rá Mordaunt rémítő vigyorral. - Nem, hanem I. Károly, a jóságos Károly király, aki kirabolja alattvalóit, hogy megörökölje!

Károly szeme az orcátlanra rebbent, aki így beszélt, de egyáltalán nem ismerte meg. Arcának nyugodt és vallásos fenségessége azonban lesunyatta Mordaunt tekintetét.

- Adjon Isten, uraim - fordult a király a két francia lovaghoz, meglátván őket D'Artagnan és Porthos keze közt. - Napunk balszerencsés volt, de ez távolról sem a maguk hibája, Istennek hála! De hol az én jó öreg Winterem?

A két lovag elfordította a fejét, s némán a levegőbe bámult.

- Keresd ott, ahol Strafford van - hallatszott Mordaunt rikácsolása.

Károly összerezzent: a gonosz telibe talált. Strafford: örök lelkifurdalása, napjainak árnyéka, éjeinek kísértete volt.

A király körülnézett; hát egy holttest hevert a lába előtt.

Talán nem a Winteré?

Károly egyetlen kiáltást se hallatott, egyetlen könnycseppet sem ejtett, csak éppen még fakóbb sápadtság öntötte el az arcát; fél térddel földre ereszkedett, felemelte Winter lord fejét, homlokon csókolta, s a Szent Lélek-rendet, amit a nyakába tett volt, kiakasztotta, s áhítatosan a mellére illesztette.

- Wintert hát megölték? - kérdezte D'Artagnan, szemét a holttestre meresztve.

- Meg - mondta Athos -, méghozzá az unokaöccse.

- Ejnye, ő az első, aki elmegy közülünk - suttogta D'Artagnan -; aludjék békességgel, derék ember volt!

- Stuart Károly - szólalt meg ekkor az angol regiment ezredese, s a király felé indult, aki ismét felvette a királyság jelvényeit -, mint már foglyunk: megadja-e magát?

- Thomlison ezredes - szólt a király -; a király nem adja meg magát; az ember enged az erőszaknak, ez az egész.

- A kardját!

A király kirántotta kardját, s a térdén kettétörte.

Ebben a pillanatban egy ló, lovasa nélkül, verejtéklucskosan, égő szemmel, táguló orrcimpával odanyargalt: gazdáját felismerte, megállt mellette, s nyerített egyet örömében: Arthus volt.

A király mosolygott, megsimogatta, s könnyedén nyeregbe lendült.

- Rajta, uraim - mondta -, vezessenek, ahova kedvük tartja.

De hirtelen izgalommal hátrafordult.

- Várjanak - mondta -, úgy rémlik, mintha Winter lord megmozdult volna; ha él még, arra, ami a legszentebb maguknak: ne hagyják itt ezt a derék embert!

- Ó, legyen nyugodt, Károly király - mondta Mordaunt -, a golyó a szívét fúrta át.

- Egy mukkanást se, egy moccanást se, egy pillantást se kockáztassanak felém, se Porthos felé - figyelmeztette D'Artagnan Athost és Aramist -, mert milady nem halt meg, lelke a sátánfajzat testében él!

És a csapat, királyi foglyával, folytatta útját a város felé; de félúton Cromwell generális egy hadsegédje Thomlison ezredesnek parancsot hozott, hogy a királyt Holdenby-Castle-ba vezessék.

Ezzel egyidőben futárok indultak minden irányban hírét vinni Anglia-szerte és egész Európában, hogy Stuart Károly király Olivér Cromwell generális foglya.

 

59
Oliver Cromwell

- Jönnek-e a generálishoz? - kérdezte Mordaunt D'Artagnantól és Porthostól. - Ugye tudják, hogy hívatta magukat a vállalkozás után.

- Előbb biztonságba helyezzük foglyainkat - válaszolta neki D'Artagnan. - Tudja-e, uram, hogy ezek a ficsúrok fejenként ezerötszáz aranyat érnek?

- Ó, legyenek nyugodtak - mondta Mordaunt, s olyan szemmel nézte meg őket, melynek vad lángját hasztalan igyekezett elfojtani -, embereim majd vigyáznak rájuk, hogy jobban se kell! Felelek értük!

- Jobban vigyázok majd rájuk én magam! - erősködött D'Artagnan. - Különben is, mi kell hozzá? Egy jó szoba, egy-két őr, vagy egyszerűen csak a becsületszavuk, hogy nem is próbálnak megszökni. Ezt én elintézem, s aztán lesz majd szerencsénk tisztelkedni a generálisnál, s tudomásul venni a bíboros őeminenciájának szóló üzenetét.

- Tehát remélik, hogy rövidesen visszaindulnak? - kérdezte Mordaunt.

- Mihelyt küldetésünk véget ér, mi sem tartóztat többé, hacsak a nagy ember kedve nem, akihez küldettünk.

A fiatalember ajkát harapdálta, s őrmestere fülére hajolva belesúgta:

- Kövesse ezt a két embert, egy percre se veszítse szem elől; s mihelyt megtudta, hol szállásolnak, jöjjön vissza, s várjon rám a városkapuban!

Az őrmester bólintással jelezte, hogy engedelmeskedik.

Ekkor, ahelyett hogy követte volna a város felé terelt foglyok zömét, Mordaunt a dombnak kanyarodott, ahonnan Cromwell figyelte volt a csatát, s csak az imént verette fel a sátrát.

Cromwell megtiltotta, hogy bárkit is a közelébe engedjenek; de az őr, aki Mordauntot a generális egyik legbizalmasabb híveként tartotta számon, úgy vélte, hogy a fiatalemberre nem vonatkozik e tilalom.

Mordaunt széthúzta hát a sátor vászonajtaját, s ott látta Cromwellt, kezébe rejtett arccal, egy asztal előtt.

Ha hallotta, ha nem a belépő Mordaunt keltette neszt, Cromwell egyáltalán nem nézett hátra.

Mordaunt az ajtó közelében megállt.

Végül, egy-két pillanat múlva, Cromwell felemelte megkönnyebbült fejét, s ösztönszerűen megérezvén, hogy van ott valaki, lassan hátrafordult.

- Megmondtam, hogy magamban akarok maradni! - kiáltotta, a fiatalembert megpillantva.

- Senki sem gondolta, hogy ez az intézkedés rám is vonatkozik - mondta Mordaunt -; azonban ha parancsolja, készségesen távozom.

- Ó, hát maga az, Mordaunt - szólt Cromwell, úgyszólván erővel távolítva el a fátyolt, mely a szemét borította -, ha már itt van, csak maradjon!

- Hozom szerencsekívánataim!

- Szerencsekívánatait? Ugyan mihez?

- Stuart Károly elfogásához. Most már a tábornok úr Anglia ura!

- Sokkal inkább az voltam két órával ezelőtt.

- Hát az hogyan, tábornok úr?

- Angliának szüksége volt reám, hogy a zsarnokot elfogjam; a zsarnok most fogoly. Látta őt?

- Láttam, uram - mondta Mordaunt.

- Hogyan viselkedett?

Mordaunt habozott, de az igazság úgyszólván erővel tört ki száján.

- Nyugodtan és méltóságteljesen - mondta.

- Mit mondott?

- Néhány búcsúszót barátainak.

- Barátainak! - suttogta Cromwell. - Hát vannak neki barátai?

Majd hangosan: - Védekezett?

- Nem, uram, mindenki cserbenhagyta, kivéve három vagy négy emberét; így hát nem is volt módja védekezni.

- Kardját kinek adta át?

- Nem adta át, eltörte.

- Jól tette; de ahelyett, hogy eltörte volna, nagyobb hasznára kellett volna fordítania.

Egy pillanatnyi csend támadt.

- A királyi kíséretül szolgáló regiment ezredesét, úgy tetszik, megölték? - mondta Cromwell, s szúrósan Mordaunt szemébe nézett.

- Meg, uram.

- Kicsoda?

- Én.

- Hogy hívták az ezredest?

- Winter lord.

- A nagybátyja? - kiáltott fel Cromwell.

- A nagybátyám - hagyta helyben Mordaunt. - Anglia árulói nem családtagjaim.

Cromwell egy pillanatig tűnődött, s nézte, nézte a fiatalembert; majd, azzal a mélységes szomorúsággal, melyet Shakespeare oly kitűnően ír le, így szólt:

- Mordaunt, félelmetes szolga maga!

- Midőn az Úr parancsolja, parancsaival nem alkudozhatunk. Ábrahám Izsákra kést fogott, pedig a fia volt.

- Igen - mondta Cromwell -, de az Úr nem engedte véghezvinni áldozatát.

- Körülnéztem - mondta Mordaunt -, de sem kost, sem gödölyét nem láték fennakadva a bozótban.^[106]

Cromwell fejet hajtott.

- Maga erős az erősek között, Mordaunt - mondta. - Hát a franciák hogyan viselkedtek?

- Hősiesen, uram - mondta Mordaunt.

- Igen, igen - suttogta Cromwell - a franciák jól harcolnak; csakugyan, ha jó a messzelátóm, az első sorban láttam őket.

- Ott voltak - mondta Mordaunt.

- Maga mögött - mondta Cromwell.

- A lovukban, nem bennük volt a hiba.

És újra csend támadt egy pillanatra.

- És a skótok? - kérdezte Cromwell.

- Szavuknak álltak, és meg se mozdultak - mondta Mordaunt.

- A nyomorultak! - suttogta Cromwell.

- Tisztjeik meg szeretnék látogatni a generális urat.

- Nincs időm. Pénzüket megkapták?

- Ma éjjel.

- Takarodjanak hát, térjenek vissza hegyeik közé, ott rejtsék el gyalázatukat, ha ugyan a hegyek ehhez elég magasak; nincs több dolgom velük, nekik sincs velem. Most pedig elmehet, uram.

- Mielőtt elmennék - mondta Mordaunt -, néhány kérdésem volna tekegyelmedhez, s egy kérésem, mint gazdámhoz.

- Hozzám?

Mordaunt meghajolt.

- Hősömhöz, pártfogómhoz, atyámhoz fordulok, midőn megkérdezem: gazdám, meg van-e elégedve velem?

- Meg - mondta Cromwell -; mindig megtette, amióta csak ismerem, nemcsak a kötelességét, de annál többet is, hűséges barát volt, ügyes sáfár és jó katona.

- Emlékszik, uram, hogy nekem jutott először eszembe királyuk elhagyásáról tárgyalni a skótokkal?

- Igen, a gondolat, az igaz, magától származik; én az emberek megvetését nem fokoztam idáig!

- Jó követ voltam Franciaországban?

- Igen, és Mazarintól megkapta, amit kértem.

- Nem mindig buzgón harcoltam a dicsőségéért és érdekeiért, uram?

- Talán a kelleténél is buzgóbban, s ezt hánytam a szemére az imént. De hát hova akar e sok kérdéssel kilyukadni?

- Oda, hogy megmondjam lordságodnak, itt az alkalom, amikor egyetlen szóval megjutalmazhatja minden szolgálatomat!

- Ejnye - mondta Cromwell, a megvetés röpke mozdulatával -, bizony elfeledtem, hogy minden szolgálat megérdemli jutalmát, s hogy maga szolgált engem, s még meg sem jutalmaztam!

- Uram, most megteheti, méghozzá busásan!

- Éspedig hogyan?

- A jutalom kezem ügyében van, s már szinte az enyém.

- S mi ez a jutalom? - kérdezte Cromwell. - Aranyat kínáltak? Rangot, kitüntetést kér? Talán kormányzóságot kíván?

- Uram, teljesíti a kérésemet?

- Előbb lássuk, mi az?

- Uram, mikor azt mondta nekem: teljesítenie kell ilyen vagy amolyan parancsot, kérdeztem-e valaha is, hadd lássuk, mi az?

- Kívánsága egyáltalán teljesíthető?

- Midőn kegyelmednek valami kívánsága volt, s megbízott a teljesítésével, feleltem-e azt egyszer is: lehetetlen?

- De egy ily nagy előkészülettel megfogalmazott kívánság...

- Ó, legyen nyugodt, uram - mondta Mordaunt, természetesen egyszerű arckifejezéssel -, nem fogja kegyelmedet tönkretenni.

- Nos jó - mondta Cromwell -, megígérem, helyt adok kérésének, amennyire képes leszek rá; kérjen.

- Uram, két francia esett ma fogságba, ezeket kérem.

- Talán tekintélyes váltságdíjat ajánlottak? - kérdezte Cromwell.

- Ellenkezőleg, szegényeknek tartom őket, uram.

- De hisz ezek barátai magának?

- Igen, uram - lelkendezett Mordaunt -, barátaim, kedves barátaim, az életemet adnám az ő életükért!

- Jó, Mordaunt - mondta Cromwell, s az arcán az öröm kifejezése jelezte, hogy emberéről jobb véleményt alkothatott -; jó, hát neked adom őket, s még azt sem akarom tudni, kicsodák; tégy velük, amit akarsz.

- Köszönöm, uram - ujjongott Mordaunt -, köszönöm! Életem ezentúl a kegyelmedé, s még ha el is veszíteném, akkor is adósa leszek; köszönöm, most aztán pazarul megfizette szolgálataimat.

És térdre vetette magát Cromwell előtt, s a puritán generálisnak, akárhogy is erőlködött, a látszatát is kerülni akarván annak, mintha elvárná ezt a királynak kijáró hódolást: kezét elkapta és megcsókolta.

- Hogyan? - kérdezte Cromwell; s most ő fogta meg, mikor épp fölemelkedett. - Semmi más jutalmat? Sem aranyat, sem kitüntetést?

- Mindent megkaptam lordságodtól, amit csak adhatott nekem, s ettől a naptól fogva mind a többit elengedem!

Mordaunt a generális sátrából szívében és szemében egyaránt túláradó örömmel rohant kifelé.

Cromwell követte a tekintetével.

- Megölte a nagybátyját! - suttogta. - Ó, jaj, milyen szolgáim vannak hát? Talán emez, aki mit sem kért, vagy a látszat szerint mit sem kért tőlem, többet kért Isten előtt, mint azok, akik tartományok aranyát vagy nyomorultak kenyerét követelik. Engem senki sem szolgál ingyen. Károlynak, aki foglyom, talán még vannak barátai, nekem egy sincsen.

És folytatta Mordaunt betoppanásával megzavart tűnődését.

 

60
A "ficsúrok"

Mialatt Mordaunt Cromwell sátra felé igyekezett volt, D'Artagnan és Porthos foglyaikat a szállásukul kijelölt newcastle-i házba vezették.

Mordaunt figyelmeztetése az őrmesterhez dehogy kerülte el D'Artagnan figyelmét; épp ezért Athost és Aramist, csak úgy a szemével, a legkomolyabb óvatosságra intette.

Ennek jóvoltából mindketten némán kullogtak legyőzőik oldalán; s ez nem is esett különösebben nehezükre, épp elég tűnődnivalót adott nekik saját gondolataik megválaszolása.

Ha ember valaha elképedt, Mousqueton volt az, midőn a küszöbről megpillantotta a közeledő négy jó barátot egy őrmester és vagy tíz ember kíséretében. A szemét dörzsölte, sehogy se tudván rászánni magát, hogy Athost és Aramist felismerje, de végül nagy nehezen mégiscsak tudomásul vette. Már-már éppen örömrivalgásban tört ki, mikor Porthos ellentmondást nem tűrő szemkifejezéssel csendre intette.

Mousqueton ott maradt hát az ajtófához tapadva, s várta-várta e módfelett furcsa eset magyarázatát; kiváltképp mégis az zaklatta fel, hogy a négy cimbora úgy viselkedett, mintha nem ismernék többé egymást.

D'Artagnan és Porthos foglyaikat abba a házba vitték, melyben előző este óta laktak, és amelyet Cromwell generális bocsátott a rendelkezésükre: egy utca szegletét képezte, valamiféle kertje is volt, s istálló is, a másik utcai szárnyán.

A földszint ablakai, ahogy ez vidéki városokban előfordul, rácsosak voltak, úgyhogy nagyon hasonlítottak a börtönablakokhoz.

A két cimbora a foglyokat előretessékelte, s miután Mousquetonnak megparancsolták, hogy vigye a lovakat az istállóba, megálltak a küszöbön.

- Mért nem megyünk be utánuk? - kérdezte Porthos.

- Hadd lássuk előbb, mit akar tőlünk ez az őrmester meg ez a nyolc-tíz ember a nyomában - mondta D'Artagnan.

Az őrmester és nyolc-tíz embere letelepedett a kicsi kertben.

D'Artagnan megkérdezte, mit óhajtanak, s miért tartózkodnak itt.

- Parancsot kaptunk - válaszolt az őrmester -, hogy segítsünk őrizni a foglyokat.

Ez ellen nem lehetett kifogás: sőt tapintatos figyelmességnek kellett felfogni, s még hálásnak is mutatkozni az iránt, aki így intézkedett. D'Artagnan megköszönte hát az őrmesternek, s egy koronát adott neki boritalra, Cromwell egészségére.

Az őrmester azt felelte, hogy a puritánok sohasem isznak, s a koronát zsebre tette.

- Jaj - sóhajtott Porthos -, de iszonyú nap, kedves D'Artagnan barátom!

- Mit beszél itt, Porthos? Iszonyú napnak mondja azt, melyen megtaláltuk barátainkat?

- Az ám, de micsoda körülmények közt!

- Igaz, hogy a körülmények nyugtalanítók - mondta D'Artagnan -; de sebaj, menjünk be hozzájuk, s próbáljuk egy kissé világosabban látni helyzetünket.

- Bizony, szörnyű zavaros - mondta Porthos -, most már értem, Aramis miért javasolta oly nyomatékkal, hogy tekerjem ki az undorító Mordaunt nyakát!

- Csend, ha mondom! - figyelmeztette D'Artagnan. - Ki ne ejtse ezt a nevet a száján.

- De hisz - mondta Porthos - én franciául beszélek, ezek meg itt angolok!

D'Artagnan azzal a csodálkozással nézett Porthosra, mely a józan ítéletű embert szokta elfogni mindennemű képtelenség, ostobaság felett.

Aztán, lévén, hogy Porthos a maga részéről szintén értetlenül álmélkodott döbbenetén, D'Artagnan megbökte, mondván:

- Menjünk be!

Porthos lépett be elsőnek, D'Artagnan utána, s gondosan bezárta maga mögött az ajtót, majd két barátját egymás után a keblére vonta.

Athos halálosan szomorú volt. Aramis hol Porthosra, hol D'Artagnanra nézett, egy szót sem szólt, de tekintete oly kifejező volt, hogy D'Artagnan értett belőle.

- Azt akarják tudni, hogy kerültünk ide? Úristen, de könnyű kitalálni! Mazarin megbízott, hogy hozzunk el egy levelet Cromwell generálisnak.

- De hogy lehetnek Mordaunt mellett? - kérdezte Athos. - Ama Mordaunt mellett, akitől óva intettem magát, D'Artagnan!

- S kinek a nyakát oly melegen ajánlottuk a markába! - mondta Porthosnak Aramis.

- Változatlanul Mazarin! Cromwell őt küldte Mazarinhoz; Mazarin minket Cromwellhez küldött. Mindebben van valami végzetszerűség.

- Igen, igaza van, D'Artagnan, az a végzetszerűség, mely elválaszt egymástól és elveszejt! Így hát, kedves Aramis - folytatta Athos -, erről ne beszéljünk többet, s készüljünk fel a keserves halálra!

- A keservit, épp ellenkezőleg - mondta D'Artagnan -, csak beszéljünk róla, hiszen megegyeztünk volt, egyszer s mindenkorra, hogy mi mindig együtt vagyunk, mégoly ellentétes ügyekben is!

- Bizony, nagyon ellentétesekben - mondta Athos mosolyogva -; mert itt, kérdem maguktól, miféle ügyet szolgálnak? Jaj, D'Artagnan, most láthatja, a nyomorult Mazarin mire használja fel! Tudja, micsoda bűnben tette magát bűnrészessé e napon? A király elfogásában, meggyalázásában, halálában!

- Ugyan - szólt közbe Porthos -, azt hiszi?

- Ez túlzás, Athos - mondta D'Artagnan -, még nem tartunk ott!

- Ha nem is, de már peddzük, annyi szent! Avagy miért fognak el egy királyt? Ha úgy akarják tisztelni, mint urukat, nem veszik meg, akárcsak egy rabszolgát. Azt hiszi, Cromwell azért fizetett érte kétszázezer fontot, hogy újra trónra ültesse? Megölik őt, barátaim, s ez még a legkisebb bűn, melyet elkövethetnek. Inkább lefejezni, mint arcul csapni egy királyt.

- Nem cáfolhatom meg, mert ezek után lehetséges - mondta D'Artagnan -, de mi közünk mindehhez? Én itt vagyok, mert katona vagyok, gazdáimat szolgálom, vagyis akik megfizetik zsoldomat. Megesküdtem, hogy engedelmeskedem, hát engedelmeskedem; de maguk, akik nem tettek ilyen esküt, maguk miért vannak itt, s miféle ügyet szolgálnak?

- A legszentebb ügyet a világon! - mondta Athos. - A balsors, a királyság és a vallás ügyét. Egy jó barát, egy hitves, egy leány tisztelt meg segítségül hívásukkal. Szolgáltuk őket, ahogy gyarló eszközeinktől kitelt, s Isten számon tartja szándékunkat, ha hiányzott is hozzá az erőnk. Ám gondolkozzék másként, D'Artagnan, s ítélje meg más módon a dolgokat, barátom; én nem vitatkozom, csak helytelenítem.

- Hej, hej - csóválta fejét D'Artagnan -, végeredményben mi közöm nekem Cromwellhez, aki angol, s fellázad királya ellen, aki skót? Én francia vagyok, s ezek a dolgok nem tartoznak rám. Miért akar hát érettük felelőssé tenni?

- Csakugyan - mondta Porthos.

- Mert minden nemesember testvér, mert maguk nemesemberek, mert a királyok minden országban az elsők a nemesek közt, mert a vak, hálátlan és ostoba nép mindig örömét leli benne, hogy megalázhatja, aki nála feljebbvaló; maga pediglen, D'Artagnan, a régi főúri sarj, a szép nevű és jó kardú férfiú, közreműködött abban, hogy egy királyt a sörkereskedőknek, szabóknak és fuvarosoknak kiszolgáltassanak! Ó, D'Artagnan, lehet, hogy mint katona kötelességét teljesítette de mint nemesember bűnt követett el, higgye el!

D'Artagnan egy virágszárat rágcsált, nem válaszolt, s kényelmetlenül érezte magát; mert ahogy Athostól elfordította a fejét, Aramis tekintetével találkozott.

- Maga pedig, Porthos - folytatta a gróf, mintha D'Artagnant zavarában megszánta volna -, a legjobb szív, a legjobb barát, a legjobb katona, akit ismerek; aki lelkületénél fogva méltó lett volna, hogy akár valami trónus lépcsején szülessék, s akit előbb-utóbb egy értelmes király fog kárpótolni majd: kedves Porthosom, magatartása, ízlése és bátorsága szerint szintén nemesember lévén, éppoly bűnös, mint D'Artagnan.

Porthos elpirult, de inkább örömében, mint zavarában, s fejét mégis a szégyenkezők módján hajtotta le, s így szólt:

- Igen, igen, azt hiszem, igaza van, kedves grófom.

Athos felkelt, odalépett D'Artagnanhoz, kezet nyújtott, s így szólt.

- Ugyan már no, ne duzzogjon, kedves fiam, mert amit most mondtam, ha nem is éppen atyai hangon, de atyai szívvel mondottam. Könnyebb lett volna, elhiheti, hálálkodnom, hogy megmentette az életemet, s egyetlen szóval sem érintenem érzelmeimet.

- Kétségkívül, kétségkívül - felelte D'Artagnan, és ő is kezet nyújtott neki -; de az is igaz, hogy furcsa érzelmei vannak, amilyenek nem lehetnek mindenkinek! Mert ki ne csodálkoznék azon, hogy egy épelméjű ember otthagyja a házát, a hazáját, gyámfiát, azt a kedves ifjút, akit láttunk a táborban, hogy rohanjon, hová? Egy rothadt és férges királyság megsegítésére, mely egy szép napon úgy fog összedőlni, mint valami ócska deszkabódé. Hangoztatott érzelmei szépek, kétségtelen, oly szépek, hogy már nem is emberiek!

- Akármilyenek is, D'Artagnan - válaszolta Athos, és nem esett bele a csapdába, melyet a furfangos gascogne-i állított Raoulra oly érzékeny apai szívének -, akármilyenek is, a lelke mélyén elismeri hogy igazak; de gazdámmal disputálnom már hiba. D'Artagnan, a foglya vagyok, bánjék hát úgy velem, mint fogollyal.

- Ejnye, az istenfáját - mondta D'Artagnan -, de hiszen jól tudja, hogy nem lesz sokáig az!

- Nem, mert bizonyosan úgy bánnak velünk, mint amazokkal Philiphaugh-nál.^[107]

- Azokkal pedig hogy bántak? - kérdezte D'Artagnan.

- Hogy? Felét felakasztották, felét agyonlőtték - mondta Aramis.

- Nos hát én esküszöm - mondta D'Artagnan -, esküszöm, hogy amíg egyetlen csepp vér marad az ereimben, magukat fel nem kötik, sem agyon nem lövik! A Krisztusát! Csak jöjjenek! Egyébként látja itt ezt az ajtót, Athos?

- Nos hát?

- Nos hát ezen az ajtón át oda mehetnek, ahova akarnak, mert e pillanattól fogva, Aramisszal együtt, szabadok, mint a madár.

- Erről igazán magára ismerek, kedves D'Artagnan - felelte Athos -, de nem maguk a mi gazdáink: ezt az ajtót őrzik, D'Artagnan, ugye, tudja.

- Akkor hát kitörnek mondta Porthos. - Kik őrizhetik? Legfeljebb tíz ember.

- Ez négyünknek semmi sem volna, de kettőnknek már sok. Így van ez, szétesett állapotunkban, melyben vagyunk, el kell pusztulnunk. Lássa a végzetes példát: a vendôme-i úton, D'Artagnant, a bátrak bátrát, s Porthost, a vitézek vitézét, erősek erősét, megverték. Ma pedig Aramisszal meg velem esett meg ugyanaz. Nos, ez sohasem történt meg velünk, amíg együtt voltunk mind a négyen; haljunk meg hát, miként meghalt Winter lord is; ami engem illet, kijelentem, nem egyezem bele a menekülésbe, csak ha mind a négyen menekülünk.

- Lehetetlen - mondta D'Artagnan -, mi a Mazarin szolgálatában vagyunk.

- Tudom, és egy cseppet sem unszolom magukat tovább; okfejtésem mit sem eredményezett; hibás volt, kétségkívül, mert egy szikrányit sem győzött meg oly igaz szellemeket, amilyen a maguké.

- Egyébként, ha hatott volna is - mondta Aramis -, jobb, ha nem keverjük bajba két olyan kiváló barátunkat, mint D'Artagnan és Porthos. Nyugodjanak meg, uraim, megbecsülést szerzünk magunknak halálunkkal; ami engem illet, büszkén állok a puskacsövek elé, sőt, a bitófa alá is magával, Athos, mert sohasem láttam olyan nagynak, mint a mai napon.

D'Artagnan egy szót sem szólt csak, miután a virágszálat elrágcsálta, a körmét rágta tovább.

- Csakugyan azt hiszi - szólalt meg végül -, hogy meg fogják magukat ölni? És miért tennék? Kinek érdeke a haláluk? Különben is a mi foglyaink.

- Bolond, szalasztott bolond! - mondta Aramis. - Hát nem ismered Mordauntot? Nos, én csak egyetlen pillantást váltottam vele, s már láttam a szemében, hogy halálra vagyunk ítélve.

- Az az igazság - jelentette ki Porthos -, hogy szörnyű bosszús vagyok, amiért nem fojtottam meg, ahogyan Aramis javasolta!

- Fütyülök én erre a fickóra! - legyintett D'Artagnan. - Az árgyélusát, csak kezdjen csiklandozni egy kicsit közelebbről, szétmorzsolom ezt a férget! Ne meneküljenek hát, semmi értelme, mert esküszöm, olyan biztonságban vannak itt, amilyenben Athos húsz esztendeje volt a Férou utcában, vagy Aramis a Vaugirard utcában!

- Odanézzen - mondta Athos, s kimutatott a rácsos ablakok egyikén, melyek a szobát világították -, rögtön tudja, mihez tartsa magát, mert nézze, épp idevágtat.

- Kicsoda?

- Mordaunt.

Valóban, abból az irányból, melybe Athos mutatott, D'Artagnan egy vágtatva közeledő lovast láthatott.

Valóban Mordaunt volt.

D'Artagnan kirohant a szobából.

Porthos követni akarta.

- Maradjon - mondta D'Artagnan -, s csak akkor jöjjön, ha az ujjammal dobolok az ajtón!

 

61
Uram Jézus!

Mikor Mordaunt a ház elé ért, D'Artagnant a küszöbön találta, a katonák pedig fegyverestül szanaszét hevertek a kert gyepén.

- Hé! - kiáltotta a gyors iramodástól fojtott hangon. - A foglyok itt vannak még?

- Itt, uram - mondta az őrmester, és fürgén talpra szökkent, akárcsak az emberei, akik kezüket fürgén a kalapjukhoz emelték.

- Rendben van. Négy ember fogja őket, s vigye tüstént a lakásomra.

Négy ember előállott.

- Tessék? - kérdezte D'Artagnan, azzal a csúfondáros arckifejezéssel, melyet olvasóink már bizonyára jó néhány ízben láttak rajta, mióta megismerték. - Miről van szó, kérem?

- Arról, uram - mondta Mordaunt -, hogy négy embernek megparancsoltam, szállítsák a ma reggel ejtett foglyokat a lakásomra.

- Hát azt miért? - kérdezte D'Artagnan. - Engedelmet a kíváncsiságért; azonban megérti, ha e tárgyban felvilágosítást szeretnék.

- Mert a foglyok most már az enyémek - felelte Mordaunt gőgösen -, azt csinálok velük, amit akarok.

- Engedjen meg, engedjen meg az ifjú úr - mondta D'Artagnan -, de úgy látom, téved; szokás szerint a fogoly azé, aki elfogta, s nem, aki látta elfogni. Maga elfoghatta volna Winter lordot, aki, mint mondják, a nagybátyja volt; jobbnak látta megölni, nemde; mi, Du Vállon úr meg jómagam, megölhettük volna ezt a két nemesembert, de jobbnak láttuk foglyul ejteni, ki-ki az ízlése szerint.

Mordaunt ajka elfehéredett.

D'Artagnan felfogta, hogy a dolog pillanatok alatt rosszra fordulhat, elkezdte hát dobolni az ajtón a testőrindulót.

Porthos az első akkordra megjelent, és megállt az ajtó túlsó oldalán, lába a küszöbön, homloka a szemöldökfát érte.

Az intézkedés Mordaunt figyelmét nem kerülte el.

- Uram - mondta egyre sértőbb haraggal -, ellenállása hasztalan, a foglyokat az imént adta nekem a fővezér, az én dicső patrónusom, Oliver Cromwell úr.

D'Artagnant úgy érték e szavak, mint valami villámcsapás.

A vér zubogott a halántékán, felhő szállt el a szeme előtt, megértette a fiatalember vérszomjas reményét; és keze egy pillanatra ösztönösen a kardja markolatára tévedt.

Porthos pedig D'Artagnant figyelte, hogy tudja, mit kell tennie, s mozdulatait az övéhez igazítsa.

Porthosnak ez a tekintete D'Artagnant inkább nyugtalanította, mint megnyugtatta, s kezdte kárhoztatni magát, amiért Porthos baromi erejéhez folyamodott olyan ügyben, melyet, úgy érezte, főként ravaszsággal kell intézni.

"Az erőszak - gondolta - mindnyájunk pusztulását okozná; mutasd meg D'Artagnan barátom, ennek a kígyónak, hogy nemcsak erősebb, de ravaszabb is vagy nála."

- Ó - mondta mélyen meghajtva magát -, miért nem kezdte ezzel, Mordaunt úr? Micsoda? Tehát Oliver Cromwell úrtól jön, napjaink legdicsőbb hadvezérétől?

- Most váltam tőle el, uram - mondta Mordaunt, leugrott a lováról, s a gyeplőt egyik katonája kezébe adta -, most váltam el tőle, ebben a pillanatban.

- Miért nem mondta ezt mindjárt, kedves uram! - folytatta D'Artagnan. - Egész Anglia a Cromwellé, s mivel az ő nevében kéri foglyaimat, fejet hajtok, uram, magának adom, vigye őket!

Mordaunt sugárzó arccal indult előre, s Porthos megsemmisülve s morcos döbbenettel bámult D'Artagnanra, s száját kinyitotta, hogy mondjon valamit.

D'Artagnan azonban a csizmájára taposott, s abból megértette, hogy barátja csak komédiát játszik.

Mordaunt a küszöb első fokára lépett, s kalappal a kezében készült áthaladni a két barát között, közben intett négy emberének, hogy kövessék.

- Már megbocsásson - mondta D'Artagnan, a legbájosabb mosollyal, s kezét a fiatalember vállára téve -, de ha a dicső Cromwell generális foglyainkról a maga javára intézkedett, ez adományozó gesztust kétségkívül írásban tette, nemde?

Mordaunt megtorpant.

- Bízvást küldött valami levélkét nekem, legalább egy papírcafatot, mely bizonyítja, hogy az ő nevében jött. Szíveskedjék ideadni hát ezt a papírcafatot, hadd menthessem fel önmagamat honfitársaim cserbenhagyásának vádja alól. Másképpen, ugye megért engem, noha bizonyos vagyok benne, hogy Cromwell generális úr mi rosszat sem akar nekik, rossz vért szülne a dolog.

Mordaunt hátrált, érezve a cselt, rémítő pillantást vetett D'Artagnanra; ő azonban a legkellemesebb és legbarátságosabb arckifejezéssel felelt, mely csak valaha kifeslett az arcán.

- Ha egyszer én állítok magának valamit, uram - mondta Mordaunt -, azzal sérteget, hogy kételkedik benne?

- Én? - csodálkozott D'Artagnan. - Hogy én kételkedném abban, amit maga állít! Isten őrizzen attól, kedves Mordaunt uram! Ellenkezőleg, tökéletes és érdemes nemesembernek tartom, már aszerint, ahogy látom; azonkívül, uram, akarja-e, hogy őszintén beszéljek? - folytatta D'Artagnan az ő nyílt arcával.

- Beszéljen, uram - mondta Mordaunt.

- Du Vallon úr, a barátom itt, gazdag ember, negyvenezer tallér évjáradéka van, s a pénz egyáltalán nem érdekli; tehát nem őérte, hanem magamért beszélek.

- S aztán?

- Nos, uram, én nem vagyok gazdag; Gascogne-ban nem szégyen ez; ott senki sem gazdag, a dicső emlékezetű IV. Henriknek, aki a gascon-ok királya volt, ahogyan őfelsége IV. Fülöp az egész spanyol birodalom királya, soha egy fillér se volt a zsebében.

- Fejezze be, uram - mordult Mordaunt, látván, hová akar kilyukadni -, ha csak az tartja vissza, amire gondolok, hát el lehetne oszlatni ezt a nehézséget.

- Hej, tudtam én - mondta D'Artagnan -, hogy okos fiú maga! Bizony, bizony ez a valóság, itt tör a nyereg, ahogy mi franciák mondjuk; én szerencselovag vagyok; egyebem sincs, mint amit a kardom szerez, vagyis több a sebem, mint a pénzem. Nos, mikor ma reggel foglyul ejtettem két előkelő franciát, mi több, a térdszalag-rend lovagjait, azt gondoltam: megvagyonosodtam. Két franciát mondtam, mert ilyen körülmények között, Du Vallon úr, aki, mondom, gazdag ember, mindig nekem adja a foglyait.

Mordaunt, akit teljesen lóvátett D'Artagnan kedélyes szószátyársága, úgy mosolygott, mintha az elsorolt okokat pompásan megértené, s nyájasan ezt válaszolta:

- Azonnal meglesz az aláírt parancs, s a kétezer arany nemkülönben; addig is, uram, hadd vigyem el azt a két embert.

- Nem - mondta D'Artagnan -; mit számít magának egy félóra késedelem! A rend embere vagyok, csináljuk a dolgot szabályszerűen, uram.

- Márpedig - folytatta Mordaunt - kényszeríthetném, mert itt én parancsolok!

- Ejnye, uram - mondta D'Artagnan, kellemetes mosollyal -, látszik, hogy ámbár szerencsénk volt, Du Vallon úrnak meg nekem, a társaságában utazni, nem ismer bennünket. Mi nemesemberek vagyunk, s készek rá mindketten, hogy megöljük magát mind a nyolc emberével egyetemben. Az Istenért, Mordaunt úr, ne makacsolja meg magát, mert akkor én is megmakacsolom magam, s konokságomban megátalkodom. Hát még Du Vallon barátom! - folytatta D'Artagnan -, ő ilyen helyzetben még nálam is konokabb és megátalkodottabb; arról ne is beszéljünk, hogy Mazarin bíboros őeminenciájának vagyunk a küldöttjei, aki Franciaország királyát képviseli. Ebből az következik, hogy jelen pillanatban mi képviseljük a királyt s a bíborost, ami azt jelenti, hogy követminőségünkben sérthetetlenek vagyunk, és Oliver Cromwell úr, ki bízvást éppoly nagy politikus, mint hadvezér, olyan ember, aki ezt tökéletesen belátja. Kérjen hát tőle írt parancsot! Mibe kerül az magának, kedves Mordaunt uram?

- Bizony, írt parancsot - mondta Porthos, aki kezdte kapiskálni D'Artagnan szándékát -; csak ennyit kérünk!

Bárhogy szeretett volna is Mordaunt erőszakhoz folyamodni, D'Artagnan magyarázatát mégis jogosnak kellett elismernie. Egyébként is hírneve imponált neki, s az, amit ma reggel látott tőle, s ami hírnevét még öregbítette, gondolkodóba ejtette. Aztán mit sem sejtvén a mélységes barátság szálairól a négy francia között, minden nyugtalansága eltűnt a váltságdíjnak egyébként nagyon elhihető motívuma előtt.

Elhatározta, hogy nemcsak a parancsért megy el, de a kétezer aranyért is, amennyire ő maga is becsülte a két foglyot.

Mordaunt tehát lóra szállt, s miután figyelmeztette az őrmestert, hogy jól őrködjék, megfordult és elvágtatott.

- Jó - mondta D'Artagnan -, egy negyedóra a sátorig, egy negyedóra vissza, ez több is, mint amennyi kell nekünk.

Aztán Porthoshoz fordult, s a legkisebb változás sem tükröződött az arcán, hogy akik esetleg lesnék, azt higgyék, ugyanazt a beszélgetést folytatja.

- Porthos barátom - mondta, s jelentőségteljesen nézett a szemébe -, jól figyeljen most! Először is: barátainknak egy szót sem arról, amit itt hallott; fölösleges tudniok a szolgálatról, melyet tenni fogunk nekik.

- Jó - mondta Porthos -, értem.

- Menjen az istállóba, Mousquetont ott találja, nyergeljék fel a lovakat, a pisztolyokat tegyék a nyeregtáskákba, vezessék ki őket az utcára, hogy csak éppen a hátukra kelljen ugrani: a többit bízza rám.

Porthos semmi megjegyzést sem tett, s a barátja iránti fenséges bizalommal engedelmeskedett.

- Megyek - mondta -; de abba a szobába, melyben az urak vannak, bemehetek-e még?

- Nem, fölösleges.

- Akkor, legyen szíves, hozza el az erszényemet: ott hagytam a kályhán.

- Legyen nyugodt.

Porthos nyugodt járásával elindult az istálló felé, s átment a katonák között, akik nem győzték csodálni, hogy francia létére oly termetes növésű s tagbaszakadt. Az utcasarkon találkozott Mousquetonnal, s magával vitte.

Ekkor D'Artagnan holmi dalocskát fütyörészve, melyet Porthos elindulásakor kezdett el, betoppant a szobába.

- Kedves Athosom, meghánytam-vetettem okfejtését, s bizony meggyőzött engem! Úgy éljek, bánom, hogy belekeveredtem ebbe a dologba. Igazat mondott: Mazarin gazember. Elhatároztam hát, hogy magukkal menekülök. Semmi tanakodás, készüljenek! Kardjuk a sarokban, ott ne felejtsék őket, ez a szerszám a mi körülményeink közt nagyon hasznos lehet; erről jut eszembe Porthos erszénye. Ihol, ni!

És D'Artagnan az erszényt zsebébe süllyesztette. A két barát ámult-bámult: mi történt vele?

- Ejnye, mi van ebben meglepő? - kérdezte D'Artagnan. - Igazán megmondhatnák. Vak voltam: Athos kinyitotta a szemem, ez az egész. Jöjjenek ide!

Azok odamentek.

- Látják ezt az utcát? - kérdezte D'Artagnan. - Ott lesznek a lovak; kimennek az ajtón, balra fordulnak, nyeregbe vetik magukat, és minden rendben lesz; semmivel se törődjenek, csak azzal, hogy jól hallják a jelszót. A jelszó az én kiáltásom lesz: "Uram Jézus!"

- De ugye, becsületszavára velünk jön? - kérdezte Athos.

- Az Istenre esküszöm!

- Rendben van - lelkendezett Aramis -, az "Uram Jézus" kiáltásra kimegyünk, mindenkit felöklelünk, aki utunkat állja, futunk a lovakhoz, nyeregbe ugrunk és sarkantyúba kapjuk a lovakat; így gondolja?

- Tökéletesen!

- Látja, Aramis - mondta Athos -, mindig hangoztattam, hogy D'Artagnan ér köztünk a legtöbbet!

- Jó - mondta D'Artagnan -, menekülök a bókok elől. Isten velük!

- De aztán velünk menekül, nemde?

- Majd meglátják! Ne felejtsék el a jelszót: "Uram Jézus!"

Ugyanolyan léptekkel ment ki, ahogyan jött, s ott folytatta a dalocskát, melyet beléptekor fütyült, ahol abbahagyta.

A katonák kártyáztak vagy aludtak, kettejük hamisan énekelte a sarokban a Super flumina Babylonis^[108] kezdetű zsoltárt.

D'Artagnan az őrmestert hívta.

- Jóember - mondta -, Cromwell generális értem üzent Mordaunt úrral, kérem, jól vigyázzon a foglyokra!

Az őrmester mutatta, hogy nem ért franciául.

Erre D'Artagnan kézzel-lábbal magyarázva próbálta megértetni vele, amit szavakból meg nem érthetett.

Az őrmester bólintott, hogy jól van.

D'Artagnan elindult az istálló felé: mind az öt lovat felnyergelve találta, a magáét csakúgy, mint a többit.

- Ki-ki vezessen gyeplőszáron is egy lovat - mondta Porthosnak és Mousquetonnak -, aztán forduljanak bal felé, oly módon, hogy Athos és Aramis jól láthassák az ablakból.

- S akkor jönni fognak? - kérdezte Porthos.

- Abban a pillanatban.

- Erszényemet nem felejtette el?

- Nem, legyen nyugodt.

- Jó.

Porthos meg Mousqueton, egy-egy lovat gyeplőszáron vezetve, a kijelölt helyre indult.

Ekkor D'Artagnan egyedül maradva, tűzszerszámával meggyújtott egy darab ócska taplót, alig kétlencsényi nagyot, lóra kapott, s hirtelen megállt a katonák között, a kapuval szemközt.

Itt, miközben az állat nyakát paskolta-simogatta, azt a taplódarabocskát bedugta a fülibe.

Ilyen módszerhez, nagyobb kockázat nélkül, csak D'Artagnanhoz hasonló lovas folyamodhatott, mert az állat, alighogy a parázs perzselni kezdte, kínjában felágaskodott, s úgy ugrált, mintha megőrült volna.

A katonák, akiket eltiprással fenyegetett, hanyatt-homlok szétfutottak.

- Segítség! Segítség! - ordította D'Artagnan. - Fogják meg! Fogják meg! Megbokrosodott a lovam!

Valóban, az állat szeme egy pillanat alatt vörösen guvadt ki üregéből, s testét fehér tajték lepte be.

- Segítség! - kiáltozott D'Artagnan folyton, de a katonák csak nem mertek segítségére sietni. - Segítség! Hagynák, hogy megöljön?! Uram Jézus!

Alighogy kiáltása elhangzott, nyílt az ajtó, s Athos meg Aramis, kezükben karddal, kirohantak. De hála D'Artagnan cselének, szabad volt az út.

- Szöknek a foglyok! Szöknek a foglyok! - ordította az őrmester.

- Fogják meg! Fogják meg! - üvöltötte D'Artagnan, és megeresztette tomboló lova gyeplőjét, hogy az két-három embert feldöntve rugaszkodott neki.

- Stop! Stop! - kiáltották a katonák, s futottak fegyvereikért.

De a foglyok már nyeregben voltak, s ha már nyeregben, nem vesztegettek több időt, nekivágtak a legközelebbi kapu felé. Az utca közepe táján észrevették Grimaud-t és Blaisois-t, akik gazdáik kerestében jöttek erre.

Athosnak egyetlen intésébe került, hogy Grimaud-val mindent megértessen: rögtön a kis csapat nyomába szegődött, mely úgy száguldott, mint a fergeteg, s D'Artagnan leghátul nyargalva, még szóval is ösztökélte őket. Árnyékok gyanánt suhantak át a kapubolt alatt, s mielőtt az őrök észbe kaptak volna, már künt voltak a nyílt mezőn.

Azalatt a katonák nem hagyták abba a "Stop! Stop!" kiáltozást, s az őrmester, kezdvén ráeszmélni, hogy lóvá tették, a haját tépte.

Ekkor dobbant közéjük egy vágtató lovas, kezében papírdarab fehérlett.

Mordaunt volt az írott rendelettel.

- A foglyok? - üvöltötte, a lováról leugorva.

Az őrmesternek nem volt ereje válaszolni, csak a kitárt ajtóra mutatott és az üres szobára. Mordaunt nekilódult a lépcsőnek, mindent megértett, olyat ordított, mintha a belét tépték volna ki, és ájultan zuhant a kövezetre.

 

62
Melyben bizonyíttatik, hogy a nemes szív a legnehezebb helyzetben
sem veszíti el a bátorságát, sem a jó gyomor az étvágyát

A kis csapat, egyetlen szót se váltva, egyetlen pillantást se vetve hátra, szélsebesen vágtatott, átkelt egy kis folyón, melynek ki sem tudta nevét, s balkézt elhagyott egy várost, melyet Athos Durhamnek tartott.

Végül megpillantottak egy erdőcskét, s még egyszer használták a sarkantyújukat, fordítván a lovakat arrafelé.

Mihelyt eltűntek egy eléggé sűrű lombfüggöny mögött, mely esetleges üldözőik elől elrejthette őket, megálltak, hogy tanácskozzanak; a lovakat a két csatlósra bízták, hadd szusszanjanak egyet, azon nyergestül, kantárostul, és Grimaud-t őrségbe állították.

- Előbb hadd csókoljam meg, barátom - mondta Athos D'Artagnannak -, a mi megmentőnket, az igazi hőst miközöttünk!

- Athosnak igaza van, s én bámulom magát - mondta Aramis is, és megölelte -; bölcs, csalhatatlan, acélos izmú, győzelmes szellemű! Méltó gazdával, hej de sokra vihetné!

- Jó, nem bánom - mondta a gascogne-i -, most elfogadok Porthos s a magam nevében hálálkodást, ölelést: végre van egy szusszanásnyi időnk, rajta hát!

A két barát, D'Artagnan figyelmeztetésére, hogy Porthosnak is adósai, az ő kezét is megszorongatták.

- Most hát arról lesz szó - mondta Athos -, hogy ne vaktában rohanjunk, mint az eszeveszettek, hanem valami terv szerint. Mit tegyünk hát?

- Hogy mit tegyünk, a teremfáját! Egy cseppet se nehéz megmondani!

- Akkor hát mondja meg, D'Artagnan!

- Meg sem állunk a legközelebbi kikötőig, pénzecskénket összeadjuk, bárkát bérelünk, s átmegyünk Franciaországba. Részemről az utolsó garasomat is felajánlom. Legnagyobb kincsünk, az életünk, meg kell vallanunk, egy hajszálon lebeg.

- Mit szól hozzá, Du Vallon? - kérdezte Athos.

- Én - jelentette ki Porthos - teljesen D'Artagnan véleményén vagyok; alávaló egy ország ez az Anglia,

- Tehát valóban döntött, hogy itthagyja? - kérdezte Athos D'Artagnantól.

- Istenuccse - mondta D'Artagnan -, nem tudom, mi köthetne ide.

Athos egy pillantást váltott Aramisszal.

- Menjenek hát, barátaim - mondta felsóhajtva.

- Hogyhogy menjenek? - kérdezte D'Artagnan. - Talán inkább menjünk!

- Nem barátom - mondta Athos -; el kell hagyniok bennünket!

- Elhagynunk? - kérdezte D'Artagnan, e váratlan kijelentéstől hüledezve.

- Micsoda? - hördült fel Porthos. - Hát miért hagyjuk el egymást, mikor végre együtt vagyunk?

- Küldetésüknek eleget tettek, s nemcsak hogy visszatérhetnek, vissza is kell térniök Franciaországba, de mi még nem tettünk eleget a miénknek.

- Nem tettek eleget a küldetésüknek? - kérdezte D'Artagnan, és meglepődve bámult Athosra.

- Nem, barátom - válaszolta Athos, szelíd, s ugyanakkor oly határozott hangján. - Mi Károly királyt védelmezni jöttünk ide, rosszul védelmeztük, most aztán meg kell mentenünk.

- Megmenteni a királyt! - bámult D'Artagnan most Aramisra, ahogy az előbb Athosra bámult.

Aramis beérte egy bólintással.

D'Artagnan arca mélységes részvét kifejezését ölté; kezdte azt hinni, hogy két tébolyulttal van dolga.

- Athos, lehetetlenség ezt komolyan mondania! A király fogoly egy hadsereg kellős közepén, mely Londonba viszi. Ezt a hadsereget egy mészáros vezeti, vagy egy mészáros fia, mindegy: Harrison ezredes. Őfelsége perét, mihelyt Londonba ér, megtartják, erről kezeskedem; efelől Oliver Cromwell szájából elejtegetve eleget hallottam, hogy tudjam, mihez tartsam magam.

Athos és Aramis ismét váltott egy pillantást.

- S ha lezajlott a per, az ítélet végrehajtása nem várat soká magára - folytatta D'Artagnan. - Hej, nem olyan emberek, akik sokat teketóriáznak, ezek a puritán urak!

- És mit gondol, milyen büntetésre ítélhetik a királyt?

- Attól tartok, halálbüntetés lesz az! Sokkal többet ártottak neki, semhogy megbocsáthatná, tehát egy módjuk van csupán: az, hogy megöljék. Avagy nem ismeri Cromwell mondását, amikor Párizsban jártakor megmutatták neki a vincennes-i vártornyot, melyben Vendôme herceg raboskodott?

- Hogy szól a mondás? - kérdezte Porthos.

- Fejedelmekhez nyúlni csak a fejüknél szabad.

- Ismertem - mondta Athos.

- És azt hiszik, nem érvényesítené ezt az elvét most, amikor egy király van a keze közt?

- Megteszi, ebben én is bizonyos vagyok, de egy okkal több, hogy eszem ágában se legyen cserbenhagyni a veszedelemben forgó fenséges fejét!

- Athos, magán kitör az őrület!

- Nem, barátom - felelte szelíden a gróf -; azonban Winter lord értünk jött volt Franciaországba, s Henriette asszonyhoz vezetett; őfelsége azzal a kéréssel tisztelte meg D'Herblay urat és jómagamat, hogy segítsünk a hitvesén; mi neki fogadalmat tettünk, s e fogadalomban minden benne volt. Erőnket, szellemünket, vagyis életünket ajánlottuk neki; nincs más hátra, mint fogadalmunkat megtartanunk. D'Herblay, nem ez a véleménye?

- De ez - mondta Aramis -, hiszen megígértük.

- Azonkívül - folytatta Athos - van még egy okunk; íme, jól figyeljenek: Franciaországban manapság minden silány és nyomorult. Tízesztendős királyunk van, azt se tudja, mit akar; van egy anyakirálynénk, akit kései szenvedély tesz vakká; van egy miniszterünk, aki úgy kormányozza Franciaországot, ahogyan egy nagy uradalmat kormányozna, vagyis csak azzal törődik, mennyi aranyat teremhet neki, s ezen olasz fondorlattal és ravaszsággal munkálkodik; vannak hercegeink, akik személyes és önző ellenállást fejtenek ki, s legfeljebb annyira viszik, hogy egy-egy aranyrudat, hatalommorzsát kapnak ki Mazarin markából. Szolgáltam egykor őket, de nem lelkesedésből, hanem elvből, Isten a tanúja, s csak annyira becsülöm őket, amennyit érnek, de sokra semmi esetre sem. Most valami másról van szó; ma utamban fenséges balsorssal, királyi balsorssal, európai balsorssal találkozom, és mellé szegődtem. Ha sikerül megmentenünk a királyt, szép dolog lesz; ha meghalunk érte: dicső!

- Így hát eleve tudja, hogy el fognak veszni - mondta D'Artagnan.

- Attól félünk, s minden fájdalmunk az, hogy maguktól távol halunk meg.

- Idegen és ellenséges országban mihez kezdenek?

- Fiatalkoromban megfordultam Angliában, úgy beszélek angolul, mint egy angol, és Aramis is töri valahogy ezt a nyelvet. Vajha velünk maradnának, barátaim! Magával, D'Artagnan, s Porthos, magával, mi négyen, s húsz év óta először együtt, nemcsak Angliával, de három országgal is szembeszállnánk!

- Talán bizony azt fogadták a királynénak - vette át a szót D'Artagnan egy kissé ingerülten -, hogy betörik a Tower kapuját, megölnek százezer katonát, győzelmesen harcolnak egy egész nemzet akarata s egy ember elszántsága ellen, amikor ennek az embernek Cromwell a neve? Maguk, Athos, Aramis, nem látták ezt az embert. Nos hát, zseniális ember, és engem módfelett emlékeztet a mi bíborosunkra, arra a másikra, a nagyra, tudják, ugye. Ne hajtsák hát túl a kötelességüket. Az Isten szerelmére, kedves Athos, ne hozzanak felesleges áldozatot! Ahogy magára nézek, biz' isten azt hiszem, épelméjű embert látok; de amikor beszél, úgy érzem, őrülttel van dolgom. Nosza, Porthos, álljon hát mellém. Mit gondol erről az ügyről? Mondja meg őszintén.

- Semmi jót - felelte Porthos.

- De hiszen - folytatta D'Artagnan izgatottan, mert ahelyett, hogy Athos őrá hallgatna, mintha valami lelke mélyéről hangzó beszédre figyelt volna - sohase bánta meg a tanácsaimat! Nos hát, most is higgyen nekem, Athos: küldetésük véget ért, nemesen ért véget; jöjjenek vissza Franciaországba.

- Barátom - mondta Athos -, elhatározásunk tántoríthatatlan!

- Talán olyan indokaik is vannak, melyeket nem ismerünk?

Athos elmosolyodott.

D'Artagnan dühösen csapott a combjára, és annyi meggyőző érvet dörmögött el, amennyit csak tudott, de mindezekre csak Athos nyugodt mosolya s Aramis egy-egy bólintása volt a válasz.

- Isten neki! - kiáltott fel végül D'Artagnan mérgesen. - Isten neki! Ha már akarják, hagyjuk hát csontjainkat e cudar országban, ahol mindig hideg van, ahol a szép idő köd, a köd eső, s az eső özönvíz; ahol a nap a holdhoz hasonlít, a hold pedig nagy kerek sajthoz! Végtére is, ha már meg kell halni, mindegy, hol halunk meg, fene bánja.

- Csakhogy gondolja meg, kedves barátom - mondta Athos -, ez azt jelenti, hogy hamarább halunk meg.

- Ugyan! Hamarább vagy később, ez igazán nem éri meg a civakodást.

- Én már csak azon csodálkozom - mondta Porthos oktató hangon -, hogy ez még nem következett be!

- Ó, legyen nyugodt, Porthos, bekövetkezik - mondta D'Artagnan. - Tehát megegyeztünk - folytatta -, s ha Porthos nem ellenkezik...

- Én - mondta Porthos - azt teszem, amit maga akar. Egyébiránt igen szépnek tartom, amit La Fère gróf az imént mondott.

- De a jövője, D'Artagnan? S Porthos, az álmai?

- Jövőnk, álmaink? - hadarta lázasan D'Artagnan. - Szükséges törődni ezzel, ha a királyt menekítjük? S ha majd megmenekült, összegyűjtjük a barátait, megverjük a puritánokat, visszahódítjuk Angliát, bevonulunk vele Londonba, s pompásan pihenünk a trónján...

- Herceget és pairt csinál belőlünk - mondta Porthos, s szemében öröm csillogott, ha ezt a jövőt mégoly meseszerűnek is látta.

- Vagy megfeledkezik rólunk - mondta D'Artagnan.

- Jaj! - sóhajtott Porthos.

- Az ám, már előfordult, Porthos barátom; azt hiszem, bár annak idején Ausztriai Annának tett szolgálatunk nem sokkal maradt alatta annak, melyet most I. Károlynak készülünk tenni, az sem akadályozta meg a királynét abban, hogy elfelejtsen kerek húsz esztendeig!

- Nos hát, ennek ellenére - kérdezte Athos - megbánta-e, hogy szolgálatot tett neki?

- Nem, becsületemre - mondta D'Artagnan -, sőt azt is bevallom, hogy legkeserűbb pillanataimban, mi tagadás, vigasztalást leltem az emlékben.

- Jól tudja, ugye, D'Artagnan, hogy az uralkodók gyakran hálátlanok, de Isten sohasem az.

- Nézze, Athos - mondta D'Artagnan -, én azt hiszem, ha maga az ördöggel találkoznék a földön, oly ügyesen intézné, hogy egyenest a mennyországba vezetné vissza!

- Így tehát? - nyújtotta kezét D'Artagnannak.

- Így hát megegyeztünk - mondta D'Artagnan -, Angliát kellemes országnak tartom s maradok, de egy kikötéssel.

- Éspedig?

- Ha nem kényszerítenek megtanulnom ángliusul.

- Nos hát - mondta Athos diadalmasan -, most esküszöm magának, barátom, arra az Istenre, aki hall bennünket, s a nevemre, melyet folttalannak tartok, hogy hiszem, van egy gondviselő hatalom fölöttünk, és remélem, mindnégyen viszontlátjuk Franciaországot!

- Jó - mondta D'Artagnan -, de megvallom, az én meggyőződésem homlokegyenest ellenkező.

- A kedves D'Artagnan! - mondta Aramis. - Az országgyűlés ellenzékét képviseli köztünk, akik mindig nemet mondanak, s mindig igent cselekszenek.

- Igen, de közben megmentik a hazát - mondta Athos.

- Nos hát, most, hogy minden elintéződött - mondta Porthos, a kezét dörzsölve -, talán gondolnánk az ebédre! Ha nem tévedek, életünk legkétségesebb helyzeteiben sem mulasztottuk el soha az ebédet.

- Az ám, csak beszéljenek ebédről egy olyan országban, ahol minden ünnepen főtt birkát esznek, és sört isznak minden lakomán! Hogy az ördögbe jött ilyen országba, Athos? Jaj, bocsánat toldta meg mosolyogva -, elfelejtettem, hogy maga már nem Athos. De mindegy, hadd lássuk az étrendet, Porthos!

- Az étrendet?

- Étrendje csak van!

- Étvágyam az van, de semmi egyebem.

- Ördögbe! Ha csak erről van szó, az nekem is van; de sajnos, ez nem elég, ennivalót is kell találni hozzá, ha csak nem kezdünk legelni, mint a lovaink...

- Hej! - szólalt meg Aramis, aki nem szakadt el annyira a földi dolgoktól, mint Athos -, a Kálomistában, emlékszik-e, mily pompás osztrigát ettünk?

- Hát az a tengerparton hizlalt ürücomb! - sóhajtotta Porthos, szája szélét nyaldosván.

- Mi az - mondta D'Artagnan -, talán nincs velünk Mousqueton barátunk, ki olyan jól táplálta magát, Porthos, Chantillyban?!

- Az igaz, hogy Mousqueton velünk van, de mióta udvarbíró lett, nagyon eltunyult, hanem azért csak hívjuk ide!

S hogy készségéről megbizonyosodjék, Porthos odakiáltott:

- Hé, Mouston!

Mouston előállott; arckifejezése vajmi szánalmas volt.

- Hát magát mi leli, kedves Mouston uram? - kérdezte D'Artagnan. - Talán nem beteg?

- Uram, szörnyű éhes vagyok - felelte Mousqueton.

- Akkor jó! Épp azért hívtuk, kedves Mouston uram. Nem tudna hát nyakon csípni egy-két olyan kedves nyulacskát s néhány oly bájos fogolymadarat, amilyenekből pörköltet és nyársonsültet csinált volt nekünk abban a vendégfogadóban... Elfelejtettem; hogy is hívták azt a fogadót?

- A, a... - dadogta Porthos - ejnye már, én sem emlékszem a nevére annak a fogadónak.

- No, mindegy. S melléje egypár palackkal abból a burgundi óborból, mely gazdája rándulását oly gyorsan meggyógyította!

- Sajnos, uram, attól félek, hogy mindaz, amit kért, ritka, mint a fehér holló e szörnyű országban, s jobban tennők, ha vendégbarátságát kérnők ama házikó gazdájának, mely amott látható az erdőszélen!

- Hogyhogy? Hát van egy ház a környéken? - kérdezte D'Artagnan.

- Van, uram - felelte Mousqueton.

- Jól van, ha mondja, barátom, menjünk, s kérjünk ama ház gazdájától ebédet. Uraim, mi a véleményük? Nem tartják okosnak Mouston úr javaslatát?

- Hát, hát - vakarta a fejét Aramis -, s ha a gazda puritán?

- Annál jobb, az ántiját! - mondta D'Artagnan. - Ha puritán, elújságoljuk neki, hogy fogságba esett a király, s e hírre nekünk adja fehér tyúkjait.

- És ha lovag? - kérdezte Porthos.

- Akkor gyászos képet öltünk, s fekete tyúkjait fogjuk megkopasztani.

- Boldog ember maga - mondta Athos, önkéntelenül elmosolyodva a fékezhetetlen gascogne-i ötletén -, mert mindent derűsen lát!

- Csodálkozik? Olyan vidékről való vagyok, ahol az égbolton egy felhő sincsen.

- Bezzeg ez itt nem olyan - mondta Porthos, s kezét kitartotta, hogy ellenőrizze, vajon a hűvösség, amit arcán érzett, esőcsepptől származik-e.

- Nosza - mondta D'Artagnan -, egy okkal több, hogy nekivágjunk. Hé, Grimaud!

Grimaud előállt.

- Nos, Grimaud, látott-e valamit, barátom? - kérdezte D'Artagnan.

- Semmit.

- Ezek a hülyék - mondta Porthos - még csak nem is üldöztek. Hej, ha mi lettünk volna a helyükben!

- Bizony, rosszul tették - jelentette ki D'Artagnan -, szívesen mondanék egy-két szót Mordauntnak e remetének való helyen! Alkalmasabb helyen nem is lehetne leteríteni egy embert!

- Véleményem szerint, uraim - mondta Aramis -, a fia nincs oly erős, mint az anyja.

- Hát - csóválta a fejét Athos -, csak várjon még, hisz alig két órája hagytuk ott, még nem tudja, merre igyekszünk, nem sejti, hol vagyunk. Majd akkor mondhatjuk, hogy nincs olyan erős, mint az anyja, ha Franciaország földjére tesszük a lábunk, s ha addig se fel nem koncolnak, se meg nem mérgeznek itten!

- Addig is ebédeljünk - mondta Porthos.

- Ebédeljünk bizony - mondta Athos -, mert farkaséhes vagyok.

- Jaj a fekete tyúkoknak - mondta Aramis.

S a négy cimbora, Mousqueton vezetésével, elindult a ház felé, már-már régi gondtalanságukba feledkezve, mert hisz végre mindnégyen együtt és egy véleményen voltak, ahogyan Athos mondta.

 

63
Üdv a bukott felségnek

Ahogy közeledtek a házhoz, szökevényeink észrevették, hogy a föld olyan felszaggatott, mintha jókora lovascsapat járt volna előttük; az ajtó előtt a nyomok még szembetűnőbbek voltak; a csapat, akármiféle volt, itt megállt volt.

- Istenuccse - mondta D'Artagnan -, világos dolog; a király és a kísérete haladt el itt.

- Ördögadta! - vicsorgott Porthos. - Akkor ezek mindent felzabáltak!

- Sebaj! - mondta D'Artagnan - talán egy tyúkot csak meghagytak!

Leugrott a lováról, s kopogtatott az ajtón, de ki sem válaszolt. Benyitott az ajtón; nem is volt az bezárva; hát látja, hogy az első szoba üres és kihalt.

- Nos? - kérdezte Porthos.

- Senkit se látok - mondta D'Artagnan. - Jaj, jaj!

- Mi az?

- Vér!

E szóra a három cimbora is leugrott, s belépett az első szobába; akkorra D'Artagnan már a másodikba is benyitott, s arckifejezése elárulta, hogy valami rendkívüli dolgot lát.

A többiek odamentek, s egy fiatalembert láttak elterülve, valóságos vértócsában.

Látszott, hogy az ágyig szeretett volna eljutni, de ereje fogytán hamarabb összerogyott.

Athos rohant oda elsőül a nyomorulthoz: úgy látta, mintha moccant volna egyet.

- Nos? - kérdezte D'Artagnan.

- Nos, ha halott, nem régóta az, mert még meleg. Nem, nem az! A szíve ver! Barátom, hallja-e!

A sebesült sóhajtott; D'Artagnan vizet hozott a markában, s arcába fröcskölte.

Az ember kinyitotta a szemét, a fejét megpróbálta felemelni, majd visszaesett.

Erre Athos a fejét a térdére akarta fektetni, de észrevette, hogy az ütés valamivel a kisagy fölött érte, s beszakította a koponyáját; a vér még mindig bőven ömlött belőle.

Aramis egy kendőt vízbe mártott, s a sebre illesztette; a hűvösség a sebesültet magához térítette, s újra kinyitotta a szemét.

Álmélkodva nézett ezekre az emberekre, akik láthatóan szánakoztak rajta, és tőlük telhetően segítséget próbáltak neki nyújtani.

- Barátai közt van - mondta Athos angolul -, nyugodjék meg hát, s ha van ereje hozzá, mondja el, mi történt?

- A király - suttogta a sebesült -, a király fogoly!

- Látta őt? - kérdezte Aramis szintén angolul.

Az ember nem válaszolt.

- Ne féljen, mi őfelsége hű szolgái vagyunk - folytatta Athos.

- Igaz volna, amit mond? - kérdezte a sebesült.

- Nemesi becsületszavunkra!

- Akkor hát beszélhetek?

- Beszéljen.

- A Parry öccse vagyok, őfelsége inasáé.

Athos és Aramis emlékezett, hogy csakugyan ezen a néven szólította Winter lord az inast, akit a királyi sátor pitvarában találtak.

- Ismerjük őt - mondta Athos -; soha nem mozdult a király mellől!

- Igen, ő az - mondta a sebesült. - Aztán, hogy a királyt elfogták, eszébe jutottam; mikor a házam előtt haladtak, megkérte őket, a király nevében, álljanak meg itt. A kérést teljesítették. A király, mondták, éhes; behozták ebbe a szobába, ahol vagyok, hogy költse el az ebédjét, s az ajtók, ablakok elé őröket állítottak. Parry ismerte ezt a szobát, mert néhányszor, mialatt őfelsége Newcastle-ban volt, meglátogatott. Tudta, hogy a szobából egy csapóajtó nyílik, s a pincébe vezet, ahonnan ki lehet jutni a kertbe. Jelt adott nekem. Megértettem. Csakhogy ezt a jelt bizonyára észrevették a király őrzői is, és gyanút fogtak. Nem sejtvén, hogy gyanakszanak, egyetlen vágyam volt: őfelségét megmenteni. Úgy tettem hát, mintha tűzifáért mennék, mert úgy láttam, nincs egy perc vesztegetni való idő. Besurrantam az alagútba, mely összefügg a pincével. Fejemmel felemeltem a csapóajtót, s míg Parry halkan bereteszelte az ajtót, intettem a királynak, hogy kövessen. Sajnos, nem akart, mintha utálkozott volna az effajta meneküléstől. De Parry összetett kézzel könyörgött neki, jómagam is esedeztem, ahogy tudtam, hogy ilyen alkalmat ne szalasszon el. Végül rászánta magát, hogy velem jön. Szerencsére én mentem elöl; a király egy-két lépéssel jött mögöttem, mikor hirtelen, az alagútban, hatalmas árnyék meredt fel előttem. Kiáltani akartam, hogy figyelmeztessem a királyt, de nem volt rá időm. Olyan ütést éreztem, mintha a ház szakadt volna a fejemre, és ájultan estem össze.

- Derék, becsületes angol! Hű szolga! - mondta Athos.

- Mikor magamhoz tértem, ugyanott feküdtem még. Elvánszorogtam az udvarig; a király és kísérete elvonult. Talán egy órámba került, míg az udvarból ideértem; de erőm elhagyott, s újra ájulásba estem!

- Most pedig hogy érzi magát?

- Vajmi rosszul - mondta a sebesült.

- Mit tehetnénk magáért? - kérdezte Athos.

- Segítsenek ágyba; attól talán erőre kapok.

- Van valakije, aki ápolhatná?

- Feleségem Durhamben van, s minden percben hazaérhet. Hát az urak nem óhajtanak valamit?

- Azzal a szándékkal jöttünk, hogy valami harapnivalót kérjünk.

- Sajnos, mindent elvittek, még egy darab kenyér sem maradt a házban.

- Hallja, D'Artagnan? - kérdezte Athos. - Máshová kell fordulnunk ebédünkért.

- Most már mindegy nekem - mondta D'Artagnan -; már nem vagyok éhes.

- Biz' isten én sem - mondta Porthos.

S a házigazdát ágyba vitték. Behívták Grimaud-t, s ő bekötözte a sebet. Grimaud-nak a négy barát szolgálatában annyiszor volt alkalma tépést és borogatást csinálni, hogy idők folyamán holmi felcser jelleget öltött.

Azalatt a menekülők visszamentek az első szobába, s tanácskoztak.

- Most aztán - mondta Aramis - van mihez tartsuk magunkat; valóban a király és kísérete vonult erre; az ellenkező irányba kell indulnunk. Athos, ugye ez a véleménye?

Athos nem válaszolt, gondolkozott.

- Úgy van - mondta Porthos -, induljunk az ellenkező irányba! Ha követjük a kíséretet, nyomukban egy falás ennivalót sem találunk, s a végén éhen halunk; micsoda átkozott ország ez az Anglia! Életemben először mulasztom el az ebédemet. Nekem az ebéd a legfőbb étkezésem!

- Mit szól hozzá, D'Artagnan? - kérdezte Athos. - Osztja az Aramis véleményét?

- Nem én! - jelentette ki D'Artagnan. - Éppen az ellenkező véleményen vagyok.

- Hogyhogy? - rémüldözött Porthos. - Követni akarja a kíséretet?

- Nem, hanem együtt haladni vele.

Athos szeme felragyogott örömében.

- Együtt haladni a kísérettel? - álmélkodott Aramis.

- Hadd beszéljen D'Artagnan, jól tudják, mily leleményes ember - mondta Athos.

- Semmi kétség - mondta D'Artagnan -, hogy oda kell menni, ahol nem keresnek bennünket. Nos, eszük ágában sem lesz a puritánok közt keresni; menjünk tehát a puritánok közé.

- Nagyon jó, nagyon jó, barátom! Kitűnő tanács - szólt közbe Athos -, éppen mondani akartam, de elémbe vágott.

- Ez hát a maga véleménye is?

- Ez. Azt hiszik, takarodni akarunk Angliából, s a kikötőkben keresnek; közben Londonba érkezünk a királlyal; s ha egyszer Londonban vagyunk, bottal üthetik a nyomunk; egymillió ember sűrűjében nem nehéz elbújni; nem számítva a lehetőségeket - toldta meg Athos -, melyeket ez az utazás kínál.

- Aha - mondta Aramis -, már értem.

- Én ugyan nem értem - mondta Porthos -, de bánom is én; ha már Athosnak és D'Artagnannak is ez a véleménye, akkor bízvást ez a legjobb.

- Igen, de - mondta Aramis -, Harrison ezredesnek nem leszünk majd gyanúsak?

- De hisz, az árgyélusát - mondta D'Artagnan -, éppen őrája számítok! Harrison ezredes a barátaink közül való; két ízben találkoztunk vele Cromwell generálisnál; tudja, hogy Mazarin őkelme küldött Franciaországból, és mint testvéreire néz majd ránk. Avagy nem egy mészáros fia? Az, ugyebár. Nos, Porthos majd megmutatja neki, hogy kell leütni az ökröt egyetlen ökölcsapással, én pedig: hogy kell leteperni szarvánál fogva a bikát; ezzel a bizalmába férkőzünk.

Athos mosolygott.

- Soha nem volt jobb bajtársam - mondta, s a kezét nyújtotta a gascogne-inak -, s módfelett boldog vagyok, hogy újra találkozhattunk, kedves fiam.

Amint tudjuk, ily névvel illette D'Artagnant nagyon elfogódott hangulataiban.

E pillanatban Grimaud kilépett a belső szobából. A sebesültet már bekötözte, s az jobban érezte magát.

A négy cimbora elbúcsúzott tőle, s megkérdezték, nincs-e valami üzenete a bátyjának.

- Mondják meg neki - felelte a derék ember -, tudassa a királlyal, hogy nem öltek meg egészen; bármily senki vagyok én, bizonyosan tudom, hogy őfelsége sajnál és halálomért magát okolja.

- Legyen nyugodt, még ma este megtudja - mondta D'Artagnan.

A kis csapat felkerekedett, az utat bajos lett volna eltéveszteni: azt, amelyen menni akartak, jól láthatóan vágták a síkon át.

Kétórás néma vágtatás után D'Artagnan, aki az élen lovagolt, egy kanyarulatban megállt.

- Ahol ni, ott vannak a mi embereink!

Valóban, talán fél mérföldnyi távolságban, tekintélyes lovascsoport tűnt a szemükbe.

- Kedves barátaink - mondta D'Artagnan -, adják át a kardjukat Mousquetonnak, akitől majd kellő helyen és időben visszakapják, és ne felejtsék el, hogy a foglyaink.

Aztán lovaikat ügetésre fogták, mert azok már lankadoztak, s nemsokára utolérték a kíséretet.

A király az élen, Harrison ezredes regimentjének egy szakaszától közrefogva, szenvtelenül, tovább is méltóságteljesen s egyfajta belenyugvással lovagolt.

Ahogy Athost és Aramist megpillantá, akiknek még időt sem adtak tőle elbúcsúzniuk, s ahogy kiolvasta a két nemesember tekintetéből, hogy van még egy-két barátja a közelben, ámbár hű embereit foglyoknak tartotta: örömpír lobbant a király halovány arcán.

D'Artagnan a menet élére ugratott, s barátait Porthos őrizetére bízva, egyenest Harrison elé állt; az ezredes csakugyan emlékezett, hogy Cromwellnél találkoztak, s olyan udvariasan fogadta, ahogy egy ilyen származású és jellemű embertől csak kitelt. D'Artagnan elképzelése igazolódott: az ezredesnek nem volt és nem is lehetett semmi gyanúja.

Megálltak: ezen a pihenőhelyen kellett a királynak estebédelnie. Csakhogy most már óvóintézkedések tétettek, nehogy ismét szökni próbáljon. A vendégfogadó nagyszobájában egy kicsi asztalt állítottak neki, a tiszteknek pedig egy nagyot.

- Velem tart? - fordult Harrison D'Artagnanhoz.

- Teringettét - csóválta a fejét D'Artagnan -, nagy örömömre szolgálna, csakhogy a pajtásommal vagyok, Du Vallon úrral, no meg a két foglyommal, akiket nem hagyhatok el, s csak terhelnék az asztalát. De jobbat mondok: állíttasson nekünk egy asztalt valami sarokba, s úgy hordássa tele minden jóval, mint a saját asztalát, különben félős, hogy éhen veszünk. Így is együtt estebédelünk majd, hisz ugyanebben a szobában költjük el.

- Meglesz - mondta Harrison.

A dolog úgy intéződött, ahogy D'Artagnan kívánta, s mikor visszament az ezredeshez, a királyt már asztalkája előtt találta, s Parry éppen kiszolgálta, Harrison a tisztjeivel ült egy asztalnál, egy sarokban pedig neki és társainak tartottak fenn néhány helyet.

A puritán tisztek asztala kerek volt, és véletlenből vagy durva számításból, Harrison a királynak hátat fordított.

A király látta a négy francia bevonulását, de látszólag rájuk se hederített.

Leültek a számukra terített asztalhoz, s úgy helyezkedtek, hogy hátat kinek se fordítsanak.

Harrison, vendégei tiszteletére, asztalának legjobb fogásait küldte oda; de bor sajnálatosképpen nem került asztalukra. Athos ezzel nem sokat törődött, de D'Artagnan, Porthos és Aramis mindig elfintorodott, valahányszor a sörből, e puritán italból egyet kortyintott.

- Biz' isten - szólalt meg D'Artagnan -, nagyon hálásak vagyunk a kedves meghívásért, mert ezredes úr nélkül most is felkophatott volna az állunk, ahogy már a fölöstöknél felkopott. Nagy hálámat Du Vallon barátom is osztja, mert éhségében a szeme is kopogott!

- Még most is kopog - mondta Porthos, és köszöntötte Harrison ezredest.

- S e súlyos csapás, vagyis reggelijük elmulasztása, hogy érhette az urakat? - kérdezte az ezredes kacagva.

- Igen egyszerű az oka - mondta D'Artagnan. - Sürgősen utol akartam érni uraimékat, épp ezért az útvonalukon jöttem, amit magamfajta öreg szálláscsinálónak hiba volt tennie, tudván, hogy egy olyan derék és kitűnő hadsereg nyomában, mint az ezredes úré, nem marad tallóznivaló. Megértheti hát nagy csalódásunkat, mikor egy erdőszéli házikóhoz érve, mely messziről, piros fedelével, zöld ablaktábláival oly ünnepi szép volt, hogy valósággal örömet okozott rajta legeltetni a szemünket, ahelyett hogy benne rántani való csirkét, sütni való sonkát találtunk volna, csak egy szegény ördögöt találtunk, csurom véresen. Hej, a kirilejzumát, ezredes uram, elismerésemet küldöm annak a tisztjének, aki kupán vágta, mert jól eltrafálta, de olyan jól, hogy csodálattal töltötte el Du Vallon barátomat is, márpedig őkelme az efféle ütéseknek szintén nagy mestere.

- Meghiszem azt - mondta Harrison nevetve, s egyik tisztje felé fordult ott az asztal mellett -; amikor Groslow vállalkozik ilyesmire, utána minden ellenőrzés felesleges.

- Úgy? Maga volt az, uram? - üdvözölte D'Artagnan a tisztet. - Sajnálom, hogy nem tud franciául, hogy kifejezhessem elismerésemet.

- Örömest fogadom el, s viszonzom is, uram - szólalt meg a tiszt elég jó franciasággal -, mert három évig Párizsban voltam.

- Nos hát, uram, akkor sietek értésére adni - folytatta D'Artagnan -, hogy az ütés oly sikerült volt, hogy a fickót kis híján megölte vele.

- Én azt hittem, egészen megöltem - mondta Groslow.

- Nem. Nem sok híja volt, az igaz, de nem halt bele.

Amíg ezt mondta D'Artagnan, egy pillantást vetett a halottsápadt Parryra, aki közvetlen a király előtt állott, mintegy jelezve neki: a hír az ő címére szólt.

Ami a királyt illeti, az egész beszélgetést kimondhatatlan szorongó szívvel hallgatta, mert hisz nem tudhatta, hova akar a francia tiszt kilyukadni, s a léhaság színezetét öltött kegyetlen részletek felháborították.

Csak az utolsó szavakra lélegzett fel megkönnyebbülten.

- Ejnye, az ördögbe - mondta Groslow -, azt hittem, remekbe sikerült! Ha nem volna olyan messze innen annak a nyomorultnak a háza, visszamennék, hogy elintézzem.

- És jól is tenné, ha attól tart, hogy kiheveri - mondta D'Artagnan -, hisz tudja, hogy a fejsebek, ha nem mindjárt halálosak, nyolc nap alatt meggyógyulnak.

Most újabb pillantást vetett Parryra, akinek arcán oly öröm sugárzott, hogy a király mosolyogva nyújtott neki kezet.

Parry gazdája kezére hajolt, és tisztelettel megcsókolta.

- Csakugyan, D'Artagnan - mondta Athos -, maga egyszerre a szó, a szellem embere! De mi a benyomása a királyról?

- Arckifejezése nagyon tetszik nekem; egyszerre jó és nemes.

- Igen, de hagyja magát elfogni - mondta Porthos -, s ez hiba.

- Be szeretnék inni az egészségére! - mondta Athos.

- Akkor hát hadd köszöntsem fel! - mondta D'Artagnan.

- Rajta - mondta Aramis.

Porthos álmélkodva nézett D'Artagnanra, nem győzvén csodálni pajtása kiapadhatatlan gascogne-i leleményességét.

D'Artagnan fogta ónkupáját, megtörölte, s szólásra emelkedett.

- Uraim - fordult a társaihoz -, igyunk annak az egészségére, aki elnököl e lakomán! A mi ezredesünkre, hadd tudja meg, hogy híven szolgáljuk egész Londonig, s még tovább is, ha kell!

S hogy ezeket mondván, D'Artagnan Harrisonra tekintett, az ezredes azt hitte, a köszöntő neki szól; felkelt, s felköszöntötte a négy cimborát, akik szemüket most már a királyra függesztve egyszerre ittak, míg Harrison gyanútlanul ürítette rájuk a poharát.

Károly most odaadta Parrynak a poharát, az néhány csepp sört töltött bele, mert a király is csak azt ehette-ihatta, mint a többi; majd a poharat ajkához emelve, most ő nézett a négy francia szemébe, és méltósággal, elismeréssel teli mosollyal ürítette ki.

- Gyerünk, uraim - kiáltotta el magát Harrison, s poharát úgy tette le, hogy az illusztris fogolyra, akit kísért, ügyet sem vetett -; indulás!

- Hol hálunk meg, ezredes?

- Tirskben - válaszolta Harrison.

- Parry - szólt a király, és szintén felkelt s odafordult az inasához -, a lovamat! Tirskbe akarok menni.

- Athos - mondta D'Artagnan -, a maga királya valósággal elbűvölt, s szívvel-lélekkel szolgálom.

- Ha őszinte, amit mondott - felelte Athos -, nem jut el Londonig!

- Hát azt hogyan?

- Mert addig elmenekítjük.

- Hű, akkor maga - mondta D'Artagnan -, becsületszavamra, bolond!

- Talán van valami kifundált terve is? - kérdezte Aramis.

- Hát - mondta Porthos -, valami jó megoldással nem is volna olyan lehetetlen a dolog.

- Semmi tervem - mondta Athos -; de D'Artagnan majd talál!

D'Artagnan vállat vont és felkerekedtek.

 

64
D'Artagnan megoldást talál

Athos talán jobban ismerte D'Artagnant, mint D'Artagnan magamagát. Tudta, hogy olyan kalandos lélekben, amilyen a gascogne-i, annyi egy-egy gondolatot elejteni, mint dús földbe magot hullatni. Nyugodtan hagyta hát, hadd vonogassa vállát a barátja, s útközben Raoulról beszélt neki; egy más helyzetben, emlékszünk rá, teljesen elejtette ezt a témát.

Mire Tirskbe értek, leszállt az éj. A négy cimbora, a király személyét biztosító óvintézkedések tekintetében látszólag teljességgel idegenül, közömbösen viselkedett. Behúzódtak egy magánházba, s mivel egyik percről a másikra nekik is lehetett félnivalójuk, egyetlen szobában rendezkedtek be, s támadás esetére kijáratról gondoskodtak. Szolgáikat más-más pontra helyezték. Grimaud szalmacsomón feküdt, keresztben az ajtajuk előtt.

D'Artagnan töprengő volt, s mintha egy-egy pillanatra elvesztette volna szokásos beszédességét. Porthos, aki sohasem látott a külső dolgoknál egyebet, a szokott módon szólogatott hozzá. D'Artagnan csak hümmögve felelgetett. Athos és Aramis mosolyogva nézegetett össze.

Napjuk fáradalmas volt, s mégis, Porthos kivételével, akinek álma éppoly nyűhetetlen volt, mint az étvágya, a cimborák rosszul aludtak.

Másnap reggel D'Artagnan elsőnek ugrott talpra. Lement az istállóba, már a lovakat is meglátogatta, már minden kellő rendeletet kiosztott e napra, mikor Athos és Aramis még talpon sem volt s Porthos még javában horkolt.

Nyolckor elindult a menet, ugyanabban az irányban, melyben az előző napon. Csak D'Artagnan a barátaitól messzebb ugratott, hogy a Groslow-val kötött tegnapi ismeretségét szorosabbra fűzze.

A tiszt, akinek úgy esett a dicséret, mintha hájjal kenegették volna, nyájas mosollyal fogadta.

- Az az igazság, uram - fordult hozzá D'Artagnan -, boldog vagyok, hogy találok valakit, aki beszél az én árva nyelvemen. Du Vallon úr, a barátom, nagyon morcos kedvű ember, naponta négy szót is alig vehetni ki belőle, ami pedig a foglyainkat illeti, azok, ugye megérti, vajmi kevéssé vannak társalkodó kedvükben.

- Megveszekedett királypártiak - mondta Groslow.

- Egy okkal több, hogy duzzogjanak ránk, amiért elfogtuk a Stuartot, aki felett, remélem, kurtán-furcsán ítéletet tartanak!

- Bizony - mondta Groslow -, azért kísérjük Londonba!

- És jól rajta van a szemük, feltételezem!

- Meghiszem azt, az ördögbe is! Láthatja - tette hozzá a tiszt kacagva -, valóban királyi kísérete van!

- Hát igen, nappal nem kockázatos, hogy megszökik, ellenben éjjel...

- Éjjel kétszeres az őrizet.

- És milyen őrizetet alkalmaznak?

- Nyolc ember állandóan a szobájában tartózkodik.

- Teringettét, akkor jól őrzik. De gondolom, e nyolc emberen kívül is állítanak őrt, nemde, kívülre is? Ilyen fogoly esetében az óvatosság sohasem elég.

- Á, nem! Gondolja meg: mit kezdhet két fegyvertelen ember nyolc fegyveressel szemben?

- Hogyhogy két ember?

- Hát a király meg az inasa.

- Hát megengedték az inasnak, hogy mellette maradjon?

- Meg; Stuart kérte ezt a kegyet, s Harrison megengedte neki. Azzal az ürüggyel, hogy király, úgy látszik, sem öltözni, sem vetkőzni nem tud egyedül.

- Igazság szerint, kapitány - mondta D'Artagnan, azzal a feltett szándékkal, hogy folytatja az angol címére jól bevált dicsérő módszerét -, minél jobban figyelem, annál jobban meglep, milyen előkelően beszél franciául. Jól van, Párizsban három évig élt, de én egész életemben Londonban lakhatnám, tudom, akkor sem érnék el ilyen eredményt. Ugyan mit csinált Párizsban?

- Apám, aki kereskedő, elhelyezett egy üzletfelénél; az meg az ő fiát küldte apámhoz; szokás a kereskedők közt effajta cserebere.

- És Párizs tetszett, uram?

- Igen, azonban nagy szükségük volna olyanfajta forradalomra, mint a miénk; de nem a maguk királya ellen, hisz az még gyerek, hanem ama zsugori talján ellen, aki a királyné szeretője.

- Hej, nagyon egy véleményen vagyunk, uram, s bizony meg is csinálnók egykettőre, ha egy tucat olyan előítélet nélküli, éber, megvesztegethetetlen tisztünk volna, mint maga! Hej, hamar elintéznők mi Mazarint, s ülnénk felette olyanféle törvényt, amilyent most maguk fognak a királyuk felett.

- De hisz én azt hittem - mondta a tiszt -, hogy maga az ő szolgálatában áll, s ő küldte Cromwell generálishoz!

- Valójában a király szolgálatában állok, s tudván, hogy valakit küldenie kell Angliába, magam eszközöltem ki a megbízatást, annyira vágytam megismerni a zseniális embert, aki három királyságnak parancsol ez idő szerint. Így hát, amikor azt javasolta nekünk, Du Vallon úrnak és nekem, hogy rántsunk kardot az ősi Anglia tiszteletére, láthatta, mennyire kaptunk az ajánlaton.

- Igen, tudom, hogy Mordaunt úr mellé szegődtek.

- Szívvel-lélekkel, uram! Az áldóját, nincs még egy ilyen derék és kiváló ifjú a világon! Látta, hogy megmellyesztette a bácsikáját!

- Ismerik őt? - kérdezte a tiszt.

- Hogyne; sőt azt is mondhatnám, szoros kapcsolatban vagyunk; vele jöttünk át Franciaországból.

- Sőt, ha nem tévedek, Boulogne-ban még alaposan meg is várakoztatták?

- Hiába - mondta D'Artagnan -, nekem is egy király volt őrizetemben, mint most magának.

- Úgy? - csodálkozott Groslow. - S melyik király?

- A miénk, teringettét! A kicsi king! Tizennegyedik Lajos.

És D'Artagnan lekapta a kalapját. Az angol utánozta, udvariasságból.

- És mennyi ideig őrizte?

- Három éjszaka, s úgy éljek, amíg élek, szívesen emlékszem e három éjszakára.

- Annyira szeretetre méltó hát az ifjú király?

- A király? Aludt, mint a bunda.

- Akkor hát mit beszél?

- Azt mondom, hogy testőr- meg palotatiszt barátaim odajöttek szórakoztatni, s az éjszakákat ivással, szerencsejátékkal töltöttük.

- Vagy úgy, persze! - mondta az angol, és sóhajtott egyet. - Hisz oly vidám cimborák maguk franciák.

- Talán maguk nem kártyáznak őrség közben?

- Soha - mondta az angol.

- Akkor keservesen unatkozhatnak, s én sajnálom magukat - mondta D'Artagnan.

- Nem tagadom - folytatta a tiszt -, hogy bizonyos borzongással várom sorsomat. Rettentő hosszú őrségben egy teljes éj!

- Bizony, ha az ember magában vagy buta katonákkal őrködik; de ha vidám pajtással őrködik, s egy asztalkán kockával és arannyal gurigázik, az éj úgy elmúlik, mint egy álom. Hát maga nem szeret játszani?

- Ellenkezőleg.

- Például máriást?

- Bolondja vagyok, szinte minden este azt játszottam Franciaországban.

- S mióta Angliában van?

- Se kártyához, se kockához nem nyúltam.

- Sajnálom magát - mondta D'Artagnan a mélységes részvét hangján.

- Ide figyeljen - mondta az angol -, megtehetne valamit.

- Éspedig?

- Holnap őrségben vagyok.

- Stuart mellett?

- Jöjjön, töltse mellettem az éjt!

- Lehetetlenség.

- Lehetetlenség?

- Teljesen lehetetlen.

- Hogyhogy?

- Minden éjjel Du Vallon úrral játszom. Előfordul, hogy egyáltalán le se fekszünk... Ma reggel például még javában játszottunk.

- Nos hát?

- Nos hát: megölné az unalom, ha nem játszanám vele.

- Szenvedélyes játékos?

- Láttam ezer aranyat úgy elveszteni, hogy kacagtában a könnye potyogott!

- Hozza el akkor!

- Hogy képzeli? Hát a foglyaink?

- Ördög vigye! Persze, a foglyaik - mondta a tiszt: - Hát őriztessék őket a csatlósokkal!

- Hogyne, hogy megszökjenek! - mondta D'Artagnan. - Majd bolond leszek.

- Hát oly rangos emberek, hogy így félti őket?

- Az áldóját! Az egyikük Touraine megyei gazdag főúr; a másik nagy nemzetségből való máltai lovag. Váltságdíjukban már megegyeztünk: fejenként kétezer fontsterling, mihelyt hazaérünk Franciaországba. Egy pillanatig sem akarunk hát szemünk elől veszteni ilyen embereket, akik inasaink tudomása szerint milliomosok. Meg is motoztuk ám őket egy kicsit, amikor elfogtuk, sőt azt is megvallom, az ő erszényüket fejegetjük meg esténként, Du Vallon úr meg én; azonban lehetséges, hogy elrejtettek előlünk egy-két drágakövet, nagy értékű gyémántot, miáltal olyanok vagyunk, mint a fösvények, akik kincsük mellől nem tágítanak; berendezkedtünk foglyaink állandó őrzésére, s mikor én alszom, Du Vallon úr őrködik.

- Haj, haj - sóhajtott Groslow.

- Most hát megérti, mi kényszerít a meghívását elutasítnom; pedig ez azért is fájdalmas, mert nincs unalmasabb, mint állandóan ugyanazzal a féllel játszani; a szerencse ide-oda fordul, s egy hónap végén rádöbben az ember, hogy se nem vesztett, se nem nyert.

- Hej - sóhajtott Groslow -, van ennél unalmasabb dolog: sehogyan se játszani!

- Ezt megértem - mondta D'Artagnan.

- De nézzük csak: veszedelmes fickók a maga foglyai?

- Milyen értelemben?

- Hogy képesek-e valamiféle erőszakhoz folyamodni?

D'Artagnan nagyot kacagott.

- Uram Jézus! - kiáltott fel. - Az egyiket forróláz rázza, sehogy se tudja ezt a szép országot megszokni; a másik máltai lovag, s olyan félénk, mint egy szűzleány; de nagyobb biztonság kedvéért még a bicskájukat és zsebollójukat is elvettük.

- Hát jó - mondta Groslow -, hozza el őket!

- Akarja, csakugyan?

- Igen, nyolc emberem van.

- És aztán?

- Négy őket őrzi, négy a királyt.

- Ami azt illeti - mondta D'Artagnan -, így meg lehet a dolgot oldani, ámbár majd nem kis kényelmetlenséget okozunk...

- Eh! Csak jöjjenek; majd meglátják, mindent hogy elrendezek!

- Egy cseppet sem aggódom efelől - mondta D'Artagnan -, olyan emberre, mint maga, behunyt szemmel is rábízom magam.

Ez az utolsó bók a tisztből olyasfajta elégedett kacarászást csalt elő, amilyeneket azok hallatnak, akik barátsággal viseltetnek az iránt, aki ezt előidézte, mert a kaccantásuk a legyezgetett hiúság lecsapódása.

- Nem is tudom - folytatta D'Artagnan -, mi akadálya már ma este elkezdenünk?

- Mit?

- A partit.

- Semmi a világon - mondta Groslow.

- Akkor hát jöjjön este mihozzánk, holnap mi látogatjuk meg magát. Ha valami nyugtalanítja foglyainkban, akik, jól tudja, megveszekedett royalisták, eh! tekintsük az egészet meg nem történtnek, legfeljebb egy kellemes éjszakát töltöttünk együtt!

- Nagyszerű! Ma este maguknál, holnap Stuartnál, holnapután nálam.

- S a következő napokon Londonban. S majd látni fogja, az áldóját, hogy lehet vígan élni mindenütt a világon!

- Az ám, ha az ember franciákkal találkozik, méghozzá gascogne-iakkal, mint maga! - mondta Groslow.

- És mint Du Vallon úr! Majd meglátja, milyen vakmerő! Dühödt frondőr, olyan ember, aki kis híja, hogy Mazarint két ajtó között meg nem ölte; azért alkalmazzák, mert félnek tőle.

- Igen - mondta Groslow - megnyerő alak, s anélkül, hogy ismerném, feltétlenül kedvemre való.

- Hát még, ha majd megismeri! Ihol ni, éppen ő az, engem keres. Engedelmét, de annyira összenőttünk, hogy nem lehet meg nélkülem. Ugye megbocsát?

- Természetesen!

- Tehát ma este.

- Magánál?

- Nálam.

A két férfi elköszönt egymástól, és D'Artagnan visszament a társaihoz.

- Mi az ördögöt beszélhetett azzal a buldoggal? - kérdezte Porthos.

- Kedves barátom, ne beszéljen így Groslow úrról, hisz egyik kebelbarátom!

- Kebelbarátja - dörmögte Porthos -, ez a parasztok gyilkosa?

- Pszt, kedves Porthos. Hát igen, Groslow úr egy kissé heves, az igaz, de a szíve mélyén felfedeztem két jótulajdonságot: barom és felfuvalkodott.

Porthos erre nagy szemet meresztett, Athos és Aramis mosolyogva nézett össze; ismerték D'Artagnant, s tudták, hogy semmit sem csinál cél nélkül.

- Egyébként - folytatta D'Artagnan - ezt nemsokára maga ítélheti meg.

- Hát azt hogyan?

- Úgy, hogy este bemutatom! Eljön ide kártyázni.

- Ohó! - ragyogott fel Porthos szeme e szóra - gazdag a fickó?

- Az egyik leggazdagabb londoni kereskedő fia.

- Ismeri a lánckenetet?

- Imádja.

- A bassette-et?

- A bolondja.

- A biribit?

- Jeleskedik benne.

- Jó - mondta Porthos -, kellemes éjszakánk ígérkezik.

- Annál kellemesebb, mert még egy kellemesebbnek a záloga.

- Hogyhogy?

- Úgy, hogy ma mi kínálunk játékot neki, holnap ő nekünk.

- S azt hol?

- Majd megmondom. Most csak eggyel törődjünk, hogy méltóan fogadjuk Groslow úr látogatását. Ma este Derbyben pihenünk meg; Mousqueton úr menjen hát előre, s ha van palackos bor a városban, vegye meg. Az sem fog ártani, ha jó vacsorát készít, melyen maga, Athos, sajnos, nem vehet részt, mert forróláza van, maga pedig, Aramis, azért, mert máltai lovag, s a magunkfajta durva katonák locsogásától utálkozik és elpirul. Világos, amit mondtam?

- Hogyne - mondta Porthos -, mint a vakablak.

- Porthos barátom, ugye tudja, hogy apai ágon prófétákról, anyain szibilláktól származom, és csak parabolákban és rébuszokban beszélek; hallják meg hát, akiknek fülük vagyon, és lássák, akiknek szemük vagyon, többet nem mondhatok ez idő szerint.

- Csak intézze, barátom, bizonyos vagyok, hogy amit tesz, helyesen teszi.

- Aramis, maga is így vélekedik?

- Tökéletesen, D'Artagnan.

- No, hál' istennek - mondta D'Artagnan -, igaz hívekre találtam, és minő öröm lesz csodát mívelni érettük! Nem olyanok, mint a hitetlen Porthos, akinek mindig valami látható és fogható kell ahhoz, hogy higgyen.

- Mi tagadás - mondta Porthos ravasz képpel -, szörnyű hitetlen vagyok.

D'Artagnan csapott egyet a vállára, s hogy közben az uzsonnázóhelyhez értek, a társalgás abbamaradt.

Délután öt óra tájt Mousquetont, megállapodásuk szerint, előreküldték. Mousqueton nem tudott angolul, de mióta Angliában volt, megfigyelt valamit, éspedig azt, hogy Grimaud, kézjelek segítségével, tökéletesen pótolta a beszédet. Tanulni kezdte hát Grimaud-tól a taglejtéseket, s néhány lecke alatt, hála mestere kiválóságának, elért bizonyos eredményt. Blaisois is elkísérte.

Derby főutcáján végighaladva a négy jó barát Blaisois-t már egy szép külsejű ház küszöbén pillantotta meg; itt várta őket a szállás.

A királynak egész nap a közelébe se mentek, nehogy gyanút keltsenek, s nem Harrison ezredes asztalánál, ahogy az előző este, hanem külön, magukban vacsoráztak.

A megbeszélt időpontban Groslow megérkezett.

D'Artagnan úgy fogadta, mintha húszéves barátság volna köztük, Porthos tetőtől talpig végigmérte, s megállapítván, hogy a Parry öccsére mért csapás ellenére sincs olyan erős, mint ő, elmosolyodott. Athos és Aramis mindent megtett, hogy leplezze az utálatot, melyet bennük ez a baromi és otromba természet keltett.

Mindent egybevéve, Groslow a fogadtatással elégedettnek látszott.

Athos és Aramis nem esett ki a szerepéből. Éjfélkor visszavonultak a szobájukba, melynek ajtaja a felügyelet ürügyén nyitva hagyatott. Mi több, D'Artagnan be is kísérte őket, Porthost és Groslow-t izgalmas játszmában hagyván.

Porthos ötven aranyat nyert Groslow-tól, s mikor elvált tőlük, úgy találta, sokkalta kellemesebb társaság, mintsem eleinte vélte.

Ami Groslow-t illeti, megfogadta magában, hogy másnap D'Artagnanon köszörüli ki a Porthostól elszenvedett csorbát, s a gascogne-it az aznap esti találkozásra emlékeztetve, búcsúzott.

Aznap estét mondtunk, mert a játékosok hajnali négy körül váltak el.

A nap úgy telt, mint rendszerint; D'Artagnan Groslow kapitánytól Harrison ezredeshez és Harrison ezredestől barátaihoz jött-ment. Olyasvalakinek, aki nem ismerte D'Artagnant, úgy tűnhetett, hogy rendes kerékvágásban van; de barátai, vagyis Athos és Aramis szemében vidámsága inkább láznak hatott.

- Vajon miben mesterkedik? - kérdezte Aramis.

- Várjuk meg a végét - mondta Athos.

Porthos nem szólt semmit, csak - külsején is meglátszó elégedettséggel - egyenként végigszámlálgatta erszényében a Groslow-tól nyert ötven aranyat.

Este, mikor Rystonba értek, D'Artagnan összegyűjtötte barátait. Arca elvesztette vidáman gondtalan kifejezését, melyet álarc módján egész nap viselt; Athos megszorította Aramis kezét.

- Közeleg a pillanat? - kérdezte.

- Igen - mondta D'Artagnan, aki hallotta ezt -, a pillanat közeleg: ma éjjel, uraim, megmentjük a királyt.

Athos összerezzent, szeme lángra gyúlt.

- D'Artagnan - mondta, s reménysége kétségre vált -, ugye, ebben egy csepp tréfa sincs? Nagyon fájdalmasan érintene.

- Be furcsa magától - mondta D'Artagnan -, hogy bennem így kételkedik! Mikor és hol látott engem tréfálkozni egy barátom szívével s egy király életével? Azt mondtam, s újra mondom: ma éjjel megmentjük I. Károlyt. Hozzám fordult megoldásért, a megoldást megtaláltam.

Porthos mélységes csodálattal nézett D'Artagnanra. Aramis úgy mosolygott, mint akiben megcsillan a remény. Athos holtsápadt volt, s minden tagjában reszketett.

- Beszéljen - mondta Athos.

Porthos nagy szeme kerekre nyílt. Aramis valósággal csüggött D'Artagnan ajkán.

- Ma estére Groslow úrhoz vagyunk hivatalosak; tudják?

- Igen - mondta Porthos -, megígértette velünk, hogy revánsot adunk.

- Igen, de azt tudják-e, hol adjuk ezt a revánsot?

- Nem.

- A királynál.

- A királynál? - kiáltott fel Athos.

- Úgy van, uraim, a királynál; Groslow kapitány ma éjjel őrségben van őfelsége mellett, s hogy szolgálata alatt ne unatkozzék, meghívott, hogy velünk üsse agyon az időt.

- Mindnégyünket? - kérdezte Athos.

- Istenuccse: mindnégyünket; talán hagyjuk el a foglyainkat?

- Ohó - csodálkozott Aramis.

- Folytassa - mondta Athos lihegve.

- Tehát elmegyünk Groslow-hoz, mi kardostul, maguk egy-egy tőrrel; s mi négyen magunkban legyőzzük azt a nyolc hülyét és ostoba parancsnokukat. Mit szól hozzá, Porthos uram?

- Azt, hogy mi sem könnyebb - mondta Porthos.

- A királyt Groslow-nak öltöztetjük; Mousqueton, Grimaud és Blaisois felnyergelt lovakkal várnak az első utcafordulóban, felugrunk, s mielőtt megvirradna, húsz mérföldre leszünk innen. Nos? Jól kifőztem, Athos?

Athos két kezét D'Artagnan vállára tette, s csak nézte-nézte nyugodt és szelíd mosolyával.

- Kijelentem, barátom - mondta -, hogy magával nemességben és bátorságban a világ egyetlen teremtménye sem mérkőzhetik! Mialatt közömbösnek hittük fájdalmunk iránt, melyet oly ártatlanul tudott kutyába se venni, egyedül maga talált rá a megoldásra, amit oly hasztalan kerestünk. Újra mondom hát neked, D'Artagnan, te vagy a legjobb köztünk, és én szeretlek és megáldalak téged, kedves fiam.

- És hogy erre én nem jöttem rá - csapdosta Porthos a homlokát -, mikor pedig oly egyszerű!

- Ha jól értettem, mindnyájukat megöljük, nemde? - kérdezte Aramis.

Athos megborzongott és nagyon elsápadt.

- Az istenfáját - mondta D'Artagnan -, alkalmasint meg kell! Sokáig törtem a fejem más megoldáson, de megvallom, nem találtam.

- Akárhogy is - mondta Aramis -, itt nem lehet sokat teketóriázni; hogy intézzük el?

- Kettős tervet csináltam - mondta D'Artagnan.

- Hadd lássuk az elsőt - mondta Aramis.

- Ha mind a négyen együtt leszünk, jelemre, mely ez a szó lesz: végre, maguk ketten ledöfik a kezük ügyébe eső két első katonát, mi is ledöfünk kettőt. Akkor már négy halott; a küzdelem ettől kezdve egyenlő erejű felek közt zajlik, mivel négyen leszünk ötük ellenében; ha ez az öt megadja magát, szájukat betömjük; ha védekeznek, megöljük őket; ha házigazdánk véletlenül meggondolná, és csak Porthost meg engem látna szívesen, akkor, a teremtésit, durvább eszközökhöz kell folyamodni, s kettős erővel verekedni; ez egy kissé hosszabb és viharosabb lesz, de maguk majd kivont karddal őrködnek odakünn, s a lármára berohannak.

- De ha magát is eltalálják? - kérdezte Athos.

- Lehetetlenség - mondta D'Artagnan -, ezek a sörivók ehhez túl lomhák és ügyetlenek; egyébként, Porthos, csak a nyakba döfjön, ez éppoly gyorsan öl, és megakadályozza, hogy az áldozat kiáltson.

- Nagyon jó - mondta Porthos -, ugyancsak szép kis öldöklés lesz!

- Szörnyű, szörnyű! - mondta Athos.

- Eh, maga finom lélek - mondta D'Artagnan -, mintha bizony nem rendezne különbeket is valami ütközetben! Egyébiránt, barátom - folytatta -, ha úgy gondolja, hogy egy király élete nem ér meg annyit, amennyibe kerülhet, nem történt semmi, és Groslow-nak megüzenem, hogy beteg vagyok.

- Nem - mondta Athos -, tévedtem, barátom, magának van igaza, bocsásson meg nekem.

E pillanatban kinyílt az ajtó, s betoppant egy katona.

- Groslow kapitány üzeni - mondta rossz franciasággal -, hogy várja D'Artagnan urat és Du Vallon urat.

- Hol? - kérdezte D'Artagnan.

- Az angol Nabukadonozor szobájában - felelte a meggyőződéses puritán.

- Jól van - mondta kiváló angolsággal Athos, akinek arca vérbe borult e felségsértő megjegyzésre -, jól van; mondja meg Groslow kapitánynak, hogy ott leszünk!

Miután a puritán elment, az inasoknak meghagyták, nyergeljenek fel nyolc lovat, és várakozzanak az utcakanyarnál, húsz lépésre a király szállásától; ne szálljanak le, s ne szakadjanak el egymástól.

 

65
A lánckenet-parti

Esti kilencre járt az idő; az őrséget nyolckor váltották, már egy órája Groslow kapitány őrködött.

D'Artagnan és Porthos karddal, Athos és Aramis egy-egy keblükbe rejtett tőrrel felfegyverkezve szépen közelgett a ház felé, mely ez éjszakára Stuart Károly börtönéül szolgált. Az utóbbiak alázatosan és látszólag fegyvertelenül követték legyőzőiket, foglyok gyanánt.

- Szavamra, már majdnem lemondtam magukról - jelentette ki Groslow, mikor megpillantotta őket.

D'Artagnan odament hozzá, és egészen halkan így szólt:

- Valóban egy pillanatig tétováztunk Du Vallon úrral.

- Ugyan miért? - kérdezte Groslow.

D'Artagnan Athosra és Aramisra mutatott a szemével.

- Vagy úgy? A pártállásuk miatt? Rá se hederítek - mondta Groslow. - Ellenkezőleg - tette hozzá nevetve -, ha látni akarják a Stuartjukat, láthatják.

- Az éjszakát a király szobájában töltjük? - kérdezte D'Artagnan.

- Nem, hanem a szomszéd szobában; s lévén, hogy az ajtó nyitva marad, pontosan olyan lesz, mintha szobájában tartózkodnánk. Pénzzel ellátták magukat? Kijelentem, pokoli játékot szeretnék csapni ma éjszaka!

- Hallja ezt? - kérdezte D'Artagnan, és megcsörgette aranyait a zsebében.

- Very good!^[109] - lelkesedett Groslow, s kinyitotta a szoba ajtaját. - Hogy mutassam az utat, uraim.

És ő ment be elsőnek.

D'Artagnan hátranézett a barátaira. Porthos olyan gondtalan volt, mintha valami közönséges kártyapartiról lett volna szó; Athos sápadt volt, de elszánt; Aramis kendővel törölgette enyhén verejtéklepte homlokát.

A nyolc őr a helyén volt: négy a király szobájában, kettő a szobák közti ajtónál, kettő a külső ajtó előtt, ahol bejöttek. A meztelen kardok láttán Athos elmosolyodott; nem mészárlás lesz hát, hanem csata.

E pillanattól fogva jókedve teljesen visszatért.

Károly, aki egy nyitott ajtón át látható volt, ruhástul hevert az ágyán, csak egy gyapjútakaró volt rádobva.

Ágya fejénél Parry ült, s halkan, de mégis elég hallatosan, hogy Károly, aki hunyt szemmel hallgatta, értse, egy fejezetet olvasott a katolikus Bibliából.

A király higgadt, hűséges szolgájának viszont annál nyugtalanabb arcát egy fekete asztalra állított durva faggyúgyertya világította meg.

Parry időnként elhallgatott, azt hívén, hogy a király, szemmel láthatóan, elaludt; de a király erre felpillantott, s mosolyogva mondta:

- Folytasd, jó Parrym, hallgatom.

Groslow egészen a király szobájának küszöbéig ment el, a sapkát, melyet vendégeit fogadva a kezében tartott, buzgón a fejébe tette, egy pillanatig megvetően nézte az öreg szolga egyszerű és megható képét, amint fogoly királyának Bibliát olvas, megnyugodott, hogy minden ember pontosan a kijelölt helyén őrködik, majd D'Artagnanhoz fordult, s diadalmasan bámult a franciára, mintegy dicséretet koldulva taktikájára.

- Csodálatos - mondta a gascogne-i -, istenuccse, egykettőre daliás generális lesz magából!

- Azt hiszi, hogy amíg én vagyok mellette őrségen, a Stuart kereket oldhat? Haha!

- Annyi szent, hogy nem! - felelte D'Artagnan - hacsak az égből nem pottyannak barátai!

Groslow képe elferdült.

S mert Stuart Károly e jelenet alatt folyton csukott szemmel hevert, nem lehetett tudni, tudomásul vette-e vagy sem, a puritán kapitány hetvenkedését. De mihelyt D'Artagnan hangjának jellegzetes ércességét meghallotta, szemhéja kipattant.

Parry ugyanakkor összerezzent, és abbahagyta az olvasást.

- Mire gondolsz hát, hogy abbahagyod - kérdezte a király -; folytasd, jó Parrym, ha csak nem vagy fáradt, természetesen.

- Nem, sire - mondta Parry.

És folytatta a felolvasást.

Az első szobában előkészítettek egy asztalt, erre a szőnyeggel borított asztalra két szál égő gyertyát, kártyát, két kupát és kockákat tettek.

- Uraim - mondta Groslow -, kérem, foglaljanak helyet; én a Stuarttal szembe ülök, akit annyira szeretek látni, kivált ahol van; D'Artagnan úr pedig velem szemben.

Athos dühében elpirult; D'Artagnan szemöldök ráncolva nézett rá.

- Helyes - mondta D'Artagnan -; La Fère gróf, ide Groslow úr jobbjára; D'Herblay lovag a baljára, Du Vallon, ide mellém! Maga rám fogad, s ezek az urak Groslow úrra.

D'Artagnan így érintkezhetett velük; Porthosszal a jobbján, a térdével beszélt; Athosszal és Aramisszal, vele szemközt, szemjelekkel.

A La Fère és D'Herblay név hallatára Károly újra kinyitotta a szemét, és nemes fejét önkéntelenül felkapva, egy pillantással átölelte e jelenet minden szereplőjét.

E pillanatban Parry lapozott néhány oldalt a Bibliában, és Jeremiás könyvéből, egészen hangosan, ezt a verset olvasta:

"Szól az Úr! hallgassátok, szolgáim, a próféták szavát, akiket én küldöttem nagy gondossággal s én vezéreltem felétek."

A négy cimbora összenézett. Parry idézete azt jelezte nekik, hogy a király jelenlétüket az igazi célnak megfelelően fogja fel.

D'Artagnan szeme örömtől szikrázott.

- Azt kérdezte az imént, van-e elég pénzünk? - fordult Groslow-hoz, és vagy húsz aranyat tett ki az asztalra.

- Azt - mondta Groslow.

- Nos, én pedig csak annyit mondok, jól vigyázzon a vagyonára, kedves Groslow uram, mert fogadom, nem megyünk el innen nélküle!

- Nem fogom ölbe tett kézzel hagyni - mondta Groslow.

- Annál jobb - vágta ki D'Artagnan. - Harcot, harcot, kapitány uram! Akár tudja, akár nem: ez az, amit szeretünk.

- Ó, nagyon is jól tudom - mondta Groslow, s vaskos hahotában tört ki -, csak sebekre, daganatokra pályáznak, maguk franciák!

Igen, Károly mindent hallott és megértett. Arcán enyhe pír jelentkezett. A katonák, akik figyelték, egyszerre csak azt látták, hogy apránként kinyújtóztatja fáradt tagjait, s a szertelen hőségre hivatkozva, mit a fehéren izzó vaskályha okozott, fokról fokra lehántja magáról a skót takarót, mely alatt, mint mondtuk, úgy feküdt ruhástul.

Athos és Aramis összerezzent örömében, látva, hogy a király felöltözve hever az ágyán.

A szerencse ma éjjelre megfordult, és Groslow-nak kedvezett; mindenre bevágott, és állandóan nyert. Vagy száz arany vándorolt át az asztal egyik feléről a másikra. Groslow-val madarat lehetett volna fogatni örömében.

Porthos az előző éjjel nyert ötven aranyon felül még vagy harmincat a sajátjából is elvesztvén, szörnyű kedvében volt, és D'Artagnantól egyre-másra kérdezgette a térdével, nem jött-e el az ideje, valami más játszmába kezdeni; Athos és Aramis is, vele szemben, fürkész tekintettel méregették, de D'Artagnan szenvtelen maradt.

Az óra tízet ütött. Hallatszott, amint az őrjárat elhalad.

- Hány ilyen őrjáratot tartanak? - kérdezte D'Artagnan, és újabb tallérokat vett elő a zsebéből.

- Ötöt - mondta Groslow -, vagyis kétóránként egyet-egyet.

- Helyes - mondta D'Artagnan -, fő az óvatosság.

És most ő vetett egy szempillantást Athosra és Aramisra.

Hallatszott a távolodó őrjárat lábdobaja.

D'Artagnan most válaszolt először térdjellel Porthos hasonló térdlökéseire.

Ezalatt a játék izgalma s az arany látványa, ami úgy hatalmába kerít minden embert, a katonákat odavonzotta, s bár parancsuk volt rá, hogy a király szobájában maradjanak, apránként az ajtóhoz sompolyogtak, s onnan lábujjhegyre csipeszkedve kandikáltak át D'Artagnan és Porthos válla felett; a külső ajtóban őrködők is odajöttek, megfelelvén ezzel a négy cimbora reménységének, kik szívesebben látták őket így, a kezük ügyében, semmint úgy, hogy a szoba négy sarkában elszórva kelljen majd utánuk futniuk.

A két ajtónállónak még mindig kivont kard volt a kezében, csakhogy már a földre szegezték, s a játékosokat bámulták.

Athos mintha egyre nyugodtabb lett volna, ahogy a pillanat közeledett; fehér és arisztokratikus keze aranytallérokkal játszadozott, hajlítgatta s újra kilapította őket, olyan könnyűszerrel, mintha ónból lettek volna; Aramis kevésbé uralkodott magán, minduntalan a kebléhez kapdosott; Porthos megelégelvén a folytonos vesztést, valósággal tört-zúzott a térdével.

D'Artagnan gépiesen hátrafordult, s látta, hogy Parry két katona közt áll, Károly pedig könyökére támaszkodik, s összekulcsolt kézzel, mintha forró könyörgést intézne az éghez. D'Artagnan felismerte, hogy a pillanat elérkezett, hogy mindenki a helyén, s már csak arra a szóra várnak: végre!, amely, emlékszünk rá, megadja majd a jelt.

Athosra és Aramisra egy előkészítő pillantást vetett, mire székükkel mindketten észrevétlenül hátrább rugaszkodtak, hogy szabadabban mozoghassanak.

Porthosnak másodszor is jelt adott térddel, mire az felállt, mintha nyújtóztatná lábszárait; de miközben felkelt, megvizsgálta, hogy a kardja könnyen jár-e ki a hüvelyéből.

- A szakramentumát - mondta D'Artagnan -, húsz arany megint odalett! Groslow kapitány, csakugyan túl nagy szerencséje van, ez nem tarthat így soká.

És újabb húsz aranyat vett ki a zsebéből.

- Egy utolsó húzást, kapitány! Ezt a húsz aranyat egy húzásra teszem fel, egyetlenegyre, az utolsóra!

- Rajta, húsz arany a tét - mondta Groslow.

Azzal megfordított két kártyát, ahogy dukál, egy királyt D'Artagnannak s magának egy ászt.

- Király - mondta D'Artagnan -, ez jó jel. Groslow mester tette hozzá -, vigyázzon a királyra!

És bármennyire is uralkodott magán D'Artagnan, volt a hangjában valami furcsa remegés, mely megborzongatta ellenfelét.

Groslow elkezdte fordítgatni a kártyákat, egyiket a másik után. Ha ászt fordít meg előbb, nyer; ha királyt, veszít.

Királyt fordított.

- Végre! - kiáltott fel D'Artagnan.

E szóra Athos és Aramis felpattant, Porthos egy lépést hátrált.

Tőrök és kardok már-már megvillantak, mikor az ajtó hirtelen kinyílt, s a küszöbön Harrison jelent meg egy köpenyegbe burkolt férfi kíséretében.

E mögött az alak mögött öt-hat katona puskája csillant.

Groslow fürgén felugrott, szégyenkezve, hogy bor, kártya, kocka közt érték tetten.

De Harrison ügyet se vetett rá, hanem ment egyenest a király szobájába, s kísérője utána.

- Stuart Károly - mondta -, rendelet jött, hogy éjt-napot egybetéve Londonba kísérjem. Készüljön hát az indulásra, most azonnal!

- És ki adta ezt a rendeletet? - kérdezte a király. - Talán maga Cromwell generális?

- Ő - mondta Harrison -; ihol Mordaunt úr, ebben a pillanatban hozta, s ő is gondoskodik a végrehajtásáról.

- Mordaunt! - suttogta a négy cimbora és összenéztek.

D'Artagnan összesepert az asztalon minden pénzt, amit Porthosszal elvesztett volt, s tágas zsebébe süllyeszté; Athos és Aramis szorosan mögéje állt. E mozdulatra Mordaunt megfordult, rájuk ismert, s vad örömében felsikoltott.

- Azt hiszem, megfogódtunk - mondta D'Artagnan egész halkan a barátainak.

- Még nem - mondta Porthos.

- Ezredes úr! Ezredes úr! - kiáltotta Mordaunt. - Vétesse körül ezt a házat, hisz magát elárulták! Ez a négy francia Newcastle-ban szökött meg, kétségtelenül a királyt akarják el rabolni. Fogják el őket!

- Hohó, fiacskám - mondta D'Artagnan és kardot rántott -, ilyen parancsot könnyebb kiadni, mint végrehajtani.

Majd félelmetes forgószélként megperdülve maga körül, így kiáltott:

- Kifelé, barátaim, kifelé!

És máris az ajtó felé rohant, fellökte az ott őrködő két katonát, mielőtt felhúzhatták volna muskétájuk kakasát; Athos és Aramis utána; Porthos látta el az utóvédet, s mielőtt a katonák, tisztek, ezredesük felocsúdtak volna, mindnégyen az utcán voltak.

- Tűz! - kiáltotta Mordaunt. - Tüzet rájuk!

Csakugyan el is dördült két-három puskalövés, de más eredménye se volt, csak az, hogy fényük a négy menekülőt megmutatta, amint ép bőrrel befordultak az utca sarkán.

A lovak a kijelölt helyen; a csatlósoknak éppen csak a gyeplőt kellett gazdáik kezébe dobni, hogy máris nyeregbe szökkenjenek, a gyakorlott lovasok könnyedségével.

- Előre! - mondta D'Artagnan. - Sarkantyúzz keményen!

Így száguldtak D'Artagnan nyomában, azon az úton haladva, amelyen jöttek, vagyis a Skóciába menőn. A városkának se fala, se kapuja nem volt, tehát akadály nélkül kijutottak.

Az utolsó háztól ötven lépésnyire D'Artagnan megállt.

- Állj!

- Hogyhogy állj? - kérdezte Porthos riadtan. - Nem inkább lóhalálbant akar mondani?

- Egyáltalán nem! - felelte D'Artagnan. - Ezúttal már üldözni fognak, hagyjuk hát, hadd fussanak ki a városkából, s kergessenek a skóciai úton; mikor majd látjuk, ahogy tovavágtatnak, az ellenkező irányban indulunk tovább.

Néhány lépésre egy patak futott, rajta híd ívelt; D'Artagnan lovát a hídbolt alá vitte; barátai követték.

Még tíz perce se lehettek ott, máris hallották egy lovascsapat gyorsan közeledő vágtatását. Öt perc múlva a lovascsapat a fejük felett száguldott tova, s álmukban sem gyanították, hogy akiket keresnek, azokat csak a hídbolt vastagsága választja el tőlük.

 

66
London

Mihelyt a lódobogást elnyelte a messzeség, D'Artagnan újra a partra kapaszkodott, s elkezdte róni a rónát, London felé igazodva a lehetőség szerint. Három barátja némán követte, míg csak egy széles félkört kanyarítva a városkát maguk mögött nem hagyták.

- Most már aztán - mondta D'Artagnan, mikor úgy gondolta, eléggé messzire értek a kiinduló ponttól, és a vágtatást ügetésre válthatják - én is amondó vagyok, minden elveszett, s a legjobb, amit tehetünk, átjutni Franciaországba. Mit szól az indítványhoz, Athos? Nem találja ésszerűnek?

- Igen, kedves barátom - válaszolta Athos -; csakhogy a minap több mint ésszerű kijelentés: nemes és nagylelkű indítvány hangzott el: "Itt halunk meg!" Hadd emlékeztessem erre a kijelentésére.

- Hej - szólalt meg Porthos -, a halál semmiség, s nem is ez nyugtalanít bennünket, mert hisz nem tudjuk, micsoda. A vereség az, ami engem gyötör. A dolgok alakulásából jól látom, hogy össze kell majd csapnunk Londonban, a tartományokban, egész Angliában, s való igaz, lehetetlenség, hogy a végén meg ne verjenek.

- Ezt a nagy tragédiát egészen a végéig kell kísérnünk - mondta Athos -, Angliát csak a végkifejlet után hagyhatjuk el, bármi legyen is az. Aramis, osztja-e a véleményemet?

- Minden ponton, kedves grófom; azonkívül nem bánnám, ha Mordaunttal még találkozhatnám; úgy érzem, számolnivalónk van, márpedig nem szokásunk elmenni valahonnan, anélkül, hogy effajta adósságainkat meg ne fizetnők.

- Ej, ez más dolog - mondta D'Artagnan -, és ihol egy elfogadhatónak látszó indok! Ami engem illet, megvallom, a szóban forgó Mordaunt elcsípéséért, ha kell, egy évig is Londonban maradok. Csakhogy valamilyen megbízható embernél kell laknunk, hogy gyanút ne keltsünk, mert Cromwell úr ez idő szerint feltétlenül kerestet, s ahogy én megítélhetem, nem ismeri a tréfát. Athos, tud-e az egész városban olyan fogadót, ahol fehér ágynemű, rendesen sütött rostbeaf s olyan bor van, amelyet nem komlóból vagy borókából csináltak?

- Azt hiszem, megvan, amit keres. - Winter lord egy spanyol származású emberhez vitt volt, akit - úgy mondta - új honfitársainak guineái angolosítottak el. Mit szól ehhez, Aramis?

- Azt, hogy señor Péreznél való megszállásunkat a legésszerűbbnek tartom, s a magam részéről elfogadom. Megidézzük majd a szegény jó Winter lord emlékét, aki iránt, úgy láttuk, nagy tisztelettel viseltetett; azt mondjuk, hogy mint érdeklődők érkeztünk, hadd lássuk, mi történik; fejenként egy guineát költünk el nála naponta, s azt hiszem, ha minden óvintézkedést betartunk, elég nyugodtan maradhatunk.

- Egyet elfelejt, Aramis, méghozzá egy meglehetősen fontos óvintézkedést.

- Melyiket?

- Az átöltözködést.

- Hijnye - mondta Porthos -, azt ugyan minek? Átöltözködni? De hisz a magunkéban mind oly kitűnően megvagyunk.

- Hogy ránk ne ismerjenek - mondta D'Artagnan. - Ruháinknak szabása, színe majdnem egyforma, és ez az első pillantásra elárulja nekik a Frenchmant.^[110] Nos, én nem ragaszkodom oly mértékben sem a zubbonyomhoz, sem a nadrágom színéhez, hogy irántuk való szeretetemben megkockáztassam felakasztatásunkat Tyburnben, vagy a száműzetést Indiába! Megyek, s veszek magamnak egy barna ruhát. Megfigyeltem, hogy ezek a bamba puritánok mind a barna szín bolondjai.

- De oda talál-e ahhoz az emberhez? - kérdezte Aramis.

- Ó, bizonyosan! A Green-Hall utcában, a Bedford's Tavernben lakott; egyébként is behunyt szemmel járkálok a városban.

- Szeretnék már ott lenni - mondta D'Artagnan -, s véleményem szerint Londonba kell érnünk, mielőtt megvirrad, akár lóhalálban is.

- Rajta hát! - mondta Athos. - Hisz, ha nem tévedek, legfeljebb nyolc-tíz mérföldre lehetünk.

A cimborák úgy hajtották a lovakat, hogy hajnali öt felé valóban odaértek. A városkapu előtt, ahol jelentkeztek, egy őrszem útjukat állta; de Athos kiváló angolsággal azt felelte neki: Harrison ezredes küldte őket, hogy kollégáját, Pride urat a király közeli érkezéséről értesítsék. Ez a válasz néhány kérdést támasztott a király elfogásáról, és Athos pontos és határozott részletekkel állt elő, úgy, hogy ha volt is az őrségben némi gyanakvás, erre tökéletesen eloszlott. A négy cimborának tehát szabad utat engedtek, mindenféle puritán szerencsekívánat kíséretében.

Athos igazat mondott: egyenest a Bedford's Tavernbe ment, s felismertette magát a gazdával, ki úgy megörült a szépszámú társaságban való visszatértének, hogy tüstént legszebb szobáit készítette nekik el.

Ha nem is volt még nappal, négy utasunk Londonba érve az egész várost nyüzsgésben találta. A hír, hogy a király Harrison ezredes kíséretében a főváros felé közeleg, már este szétfutamodott, és igen sokan le se feküdtek, attól félve, hogy a Stuart, ahogyan hívták, éjszaka talál megérkezni, s bevonulását elmulasztják.

Az átöltözködés tervét egyhangúlag elfogadták, amint emlékszünk rá, Porthos enyhe tiltakozása kivételével. Most hát a terv végrehajtása foglalta el őket. A fogadós mindenféle ruhát hozatott, mintha a maga ruhatárát akarná kiegészíteni. Athos fekete ruhát vett, melytől tisztes polgári külsőt kapott; Aramis, nem akarván letenni a kardját, sötét, katonás szabású ruhát választott; Porthost egy vörös zeke csábította és egy zöld nadrág; D'Artagnannak, ki a ruhája színét eleve eldöntötte, csak az árnyalatokkal kellett bajlódnia, s a gesztenyebarna ruhában, melyet választott végül, meglehetősen híven képviselte a nyugalomba vonult cukorkereskedő típusát.

Ami Grimaud-t és Mousquetont illeti, kik nem viseltek libériát, ők már eleve álruhát hordtak; Grimaud egyébként holmi megfontolt, nyugodt, száraz és merev angolhoz hasonlított; Mousqueton pedig egy pohos, pufók és bámész londonihoz.

- Most pedig - mondta D'Artagnan - térjünk rá a legfontosabbra! Vágjuk le a hajunkat, nehogy a lakosság sértegetni találjon. Ha már nem vagyunk nemesurak kardunk révén, legyünk puritánok a hajviseletünkön. Amint tudjuk, ezen a lényeges ponton különbözik a polgárember a lovagtól.

Ezen a lényeges ponton D'Artagnan Aramist nagyon engedetlennek találta: hosszú haját mindenáron meg akarta tartani; igen szép haja volt, s nagy gonddal ápolta; Athosnak kellett, aki az ilyen kérdésekkel vajmi kevéssé törődött, jó példával elöljárnia. Porthos a fejét minden akadékoskodás nélkül bocsátotta Mousqueton rendelkezésére, ki teljes ollónyílással nyisszantgatott bele sűrű és szálkás hajába. D'Artagnan saját képzelete szerint szabott magának frizurát, mellyel nem kis mértékben hasonlított egy I. Ferenc vagy IX. Károly korabeli medáliára.

- Be ocsmányak vagyunk! - állapította meg Athos.

- Azonkívül úgy érzem, irtóztató puritánszagunk van - mondta Aramis.

- Nekem fázik a fejem - mondta Porthos.

- Engem pedig sarkall valami, hogy prédikáljak - mondta D'Artagnan.

- Most aztán, hogy mi magunk sem ismerünk magunkra - mondta Athos -, s következésképp nem kell félnünk, hogy mások ránk ismernek, menjünk, nézzük meg a király bevonulását; ha egész éjjel utazott, nem lehet Londontól messzire.

S valóban, a négy cimbora még két órája sem nyomakodott a sokaságban, mikor nagy mozgolódás és nagy kiabálás jelezte Károly érkezését. Elébe kocsit küldtek volt, s az óriás termetű Porthos, ki fejjel magasodott mindenki fölé, jelentette, hogy látja: közeleg a királyi kocsi. D'Artagnan lábujjhegyre állt, s közben Athos és Aramis is igyekezett a közvéleményt kifürkészni. A kocsi elhaladt, s D'Artagnan az egyik ablaknál Harrisont, a másiknál Mordauntot ismerte fel. Ami a népet illeti, melynek hangulatát Athos és Aramis vizsgálta, nos, a nép erős szidalmakat szórt Károly királyra.

Athos kétségbeesve tért vissza.

- Kedvesem - mondta neki D'Artagnan -, hiába is makacskodik, én állítom, hogy a helyzet rossz! Részemről csak magáért csatlakozom a vállalkozáshoz, valamint néminemű politikai érdeklődésből, amúgy testőr módra; úgy találom, nagyon mulatságos volna elragadni prédájukat ezektől az üvöltőktől, s megcsúfolni őket. Lesz rá gondom!

Már másnap, amikor Athos kinézett a City legnépesebb negyedére nyíló ablakon, hallotta a parlamenti bulla kihirdetését, mely I. Károlyt árulás feltételezett bűnéért s hatalommal való visszaélés címén törvény elé állította.

D'Artagnan mellette állt. Aramis kártyát vetett, Porthos a bőséges reggeli utolsó gyönyöreibe merült.

- A parlament! - kiáltott fel Athos. - Lehetetlenség, hogy a parlament ilyen bullát adott volna ki!

- Ide hallgasson - mondta D'Artagnan -, én keveset értek angolul; de mivel az angol nyelv csak hibásan ejtett francia, ennyit megértettem: Parliament's bill; ami azt jelenti, hogy parlamenti bulla, ha nem, kárhozzam el, ahogy ezek itt mondják.

E pillanatban belépett a fogadós; Athos intett neki, hogy jöjjön oda.

- A parlament adta ki ezt a bullát? - kérdezte Athos angolul.

- Igenis, milord, a tiszta parlament.

- Hogyhogy a tiszta parlament? Hát két parlament van?

- Kedves barátom - vágott közbe D'Artagnan -, tekintve, hogy én nem tudok angolul, de spanyolul mindnyájan értünk, legyen szíves, és ezen a nyelven társalogjon velünk, mely az anyanyelve, s következésképp bizonyára örömest használja, ha erre alkalma nyílik.

- Ó, pompás - mondta Aramis.

Porthost illetően már mondtuk volt, hogy minden figyelmét egy bordacsontnak szentelte, s javában szedegette le róla a húsmaradványokat.

- Mit kérdezett tehát? - fordította a szót spanyolra a fogadós.

- Azt kérdeztem - folytatta Athos spanyolul -, hogy két parlament van, egy tiszta s egy tisztátalan?

- Tyű, de furcsa história - mondta Porthos, a fejét lassan felemelte, s elképedve nézett a barátaira. - Lehetséges, hogy hirtelen értek angolul? Minden szavukat megértettem.

- Igen, mert spanyolul beszélünk, barátom - mondta Athos a szokásos hidegvérűséggel.

- Mennykő belé - káromkodott Porthos. - Micsoda bosszúság, már azt hittem, egy nyelvvel többet tudok.

- Amikor azt mondom, tiszta parlament, señor - folytatta a fogadós -, arról beszélek, melyet Pride ezredes úr megtisztított.

- Vagy úgy - mondta D'Artagnan -, ezek a fickók itt csakugyan leleményesek. Módszerüket, Franciaországba visszatérve, nem ártana Mazarin úrnak és a koadjutor úrnak átadnom. Egyikük az udvar, másikuk a nép nevében tisztogatna, hogy a végén egyáltalán nem volna parlament.

- Micsoda hát Pride ezredes? - kérdezte Aramis. - S miféle módszerrel fogott hozzá a parlament megtisztításához?

- Pride ezredes - mondta a spanyol -, egykori fuvaros, igen értelmes ember, aki kordélyát hajtva megfigyelt valamit: hogy amikor kődarab hever az útjában, egyszerűbb a követ elvinni onnan, mint a kerékkel átalmenni rajta. Nos, a parlament kétszázötvenegy tagjából százkilencvenegy zavaróan hatott rá, mert felfordíthatták volna politikai kordélyát. Fogta hát őket, mint annak idején a köveket, s kidobta a Házból.^[111]

- Kedves! - mondta D'Artagnan, aki elsősorban szellemes ember lévén, a szellemességet mindenütt megbecsülte, ahol találkozott vele.

- S ezek a kiebrudaltak mind stuartisták voltak? - kérdezte Athos.

- Kétségkívül, señor, s gondolhatja, hogy megmentették volna a királyt.

- Persze - mondta Porthos méltóságteljesen. - Hiszen többségben voltak.

- És azt hiszi - kérdezte Aramis a fogadóstól -, hogy a király beleegyezik megjelenni egy ilyen törvényszék előtt?

- Kénytelen lesz - felelte a spanyol -; ha megpróbálna tiltakozni, a nép kényszerítené.

- Köszönöm, Pérez mester - mondta Athos -; most már eléggé tájékozott vagyok.

- Kezdi-e végre hinni, hogy elveszett ügy ez? - kérdezte D'Artagnan. - S hogy a Harrisonokkal, Joyce-okkal, Pride-okkal és a Cromwellekkel egy vonalban sohasem leszünk?

- A királyt kiszolgáltatják a törvényszéknek - mondta Athos -; párthíveinek némasága is holmi összeesküvésre mutat.

D'Artagnan vállat vont.

- Azonban, ha el merik ítélni királyukat - vélekedett Athos -, száműzetésre vagy börtönre ítélik, meglátja.

D'Artagnan a kételkedés egy kis dallamát füttyentette el.

- Majd meglátjuk - mondta Athos -, mert az ülésekre elmegyünk, gondolom.

- Arra nem kell sokáig várniok - mondta a házigazda -, mert már holnap elkezdődnek.

- Hallatlan! - mondta Athos. - Tehát a vádirat már elkészült, mielőtt a királyt elfogták volna?

- Kétségkívül - mondta D'Artagnan -; már aznap hozzáláttak, mikor a skótoktól megvették.

- Tudják, ugyebár - mondta Aramis -, hogy a mi Mordaunt barátunk bonyolította, ha nem a vásárt, legalábbis e szép kis ügy bevezető tárgyalásait.

- Tudja meg - mondta D'Artagnan -, akárhol kerül a kezem közé, megölöm, meg én, ezt a Mordaunt urat!

- Pfuj, egy ilyen nyomorultat! - mondta Athos.

- De hisz épp ezért ölöm meg, mert ilyen nyomorult - jelentette ki D'Artagnan. - Hej, kedves barátom, én eléggé alávetem magam a szándékainak, de legyen maga is türelmes az én szándékaim iránt. Egyébként akár tetszik magának, akár nem, kijelentem, hogy ezt a Mordauntot senki más nem öli meg, csak én.

- És csak én! - mondta Porthos.

- És csak én! - mondta Aramis.

- Megható egyöntetűség! - kiáltott fel D'Artagnan. - És illő is ilyen jó polgárokhoz, amilyenek vagyunk. Menjünk, járjunk egyet a városban! Maga Mordaunt sem ismerne ránk négy lépésről sem ebben a ködben; menjünk s igyunk egy kis ködöt tehát!

- Ez legalább elfelejteti velünk azt az átkozott sört! - mondta Porthos.

És a négy jó barát csakugyan elindult, hogy amint közönségesen mondani szokták, szippantsanak egyet a város levegőjéből.

 

67
A per

Másnap szépszámú őrség vezette I. Károlyt az elítélésére hivatott magas törvényszék elé.

A sokaság elözönlé a palotához közeli utcákat és házakat; így aztán a négy jó barát, alig lépett egyet-kettőt, ez áthatolhatatlan eleven falba ütközött; egy-két tagbaszakadt és mogorva bugris magát Aramist is oly durván lökte vissza, hogy Porthos végül felemelte irtózatos öklét, és lesújtott vele egy pék lisztes képére, mely tüstént színt változtatott, vagyis elöntötte a vér, s olyan lett, mint egy fürt érett piros szőlő. Az ügy nagy ribilliót keltett; három ember készült Porthosra vetni magát. De az egyiket Athos, a másikat D'Artagnan szerelte le, a harmadikat pedig Porthos átdobta a fején. Néhány ökölvívást kedvelő angol oly mértékben értékelte e gyors és könnyed eljárást, mellyel a művelet végrehajtatott, hogy megtapsolták. Kevesen múlt hát, hogy agyonveretésük helyett, amitől már-már tartani kezdtek, nem diadalmenetben hordozták körül Porthost és barátait. Azonban négy utasunknak, mindentől irtózva, ami feltűnést kelthet, sikerült magukat kivonni ez ünnepeltetés alól. Egyet azonban nyertek e herkulesi erőfitogtatással, éspedig azt, hogy a tömeg szétnyílt előttük; ez pedig lehetővé tette, amit egy perccel azelőtt még lehetetlennek tartottak, vagyis hogy elérjenek a palotához.

Egész London ott tolongott a karzathoz vezető kapuknál; így aztán, mire a négy jó barátnak sikerült az egyik ajtón behatolnia, a három első padsor már el volt foglalva. Ez csak fél baj volt olyan embereknek, akik nem szerették volna, hogy rájuk ismerjenek; helyet foglaltak tehát, elégedetten, hogy bejutottak, Porthos kivételével, aki szerette volna mutogatni vörös zekéjét és zöld nadrágját, és fájt a szíve, hogy nem ülhet az első sorban.

A padsorok amfiteátrumszerűen sorakoztak, s a négy cimbora helyéről áttekinthette az egész gyülekezetet. A véletlen úgy intézte, hogy a terembe a középen lépjenek be, miáltal éppen szemben találták magukat az I. Károlynak odakészített karosszékkel.

Délelőtt tizenegy óra tájban a király megjelent a terem küszöbén. Őrök gyűrűjében lépett be, de nyugodt arckifejezéssel és olyan magabiztos tekintettel nézett körül, mintha elnökölni jönne alattvalóinak valamiféle gyülekezetében, s nem pedig azért, hogy egy lázadó törvényszék vádjaira válaszoljon.

A bírák, büszkén, hogy egy királyt alázhatnak meg, láthatóan élni készültek bitorolt jogukkal. Következésképp egy teremőr odament I. Károlyhoz, s közölte, hogy a vádlottnak levett kalappal illik őelőtte állnia.

Károly, egy szó felelet helyett, nemezkalapját jól a fejébe nyomta, s másfelé fordult; majd mikor a teremőr eltávolodott, beleült az elnökkel szemben előkészített karszékbe, s kezében egy kis nádvesszővel csapkodni kezdte csizmája szárát.

Parry, aki elkísérte, ott állt a háta mögött.

D'Artagnan, ahelyett hogy ezt a ceremóniát nézte volna, Athost figyelte, akinek arca mindazt az izgalmat tükrözte, melyet a királynak nagy önuralommal sikerült a maga arcáról elhessentenie.

- Remélem - súgta D'Artagnan a füléhez hajolva -, hogy őfelségéről vesz példát, s nem öleti meg magát ostobán ebben a kalickában?!

- Legyen nyugodt - mondta Athos.

- Hohó - folytatta D'Artagnan -, úgy látszik, félnek valamitől, mert nézze, megkettőzik az őrséget! Eddig csak alabárdosok voltak itt, most megjelentek a muskétások is! Most aztán telik belőlük mindenkire: az alabárdosok a terem földszinti nézőinek szólnak, a muskétások minket céloznak.

- Harminc, negyven, ötven, hatvan ember - számlálta Porthos az újonnan jött fegyvereseket.

- Ejnye - mondta Aramis -, a tisztet kifelejti, kedves Porthos, pedig úgy látom, ugyancsak megérdemli, hogy számon tartsuk!

- Az ám! - mondta D'Artagnan.

És elsápadt dühében, mert felismerte Mordauntot, aki kivont karddal a kezében, a király mögé, vagyis a karzattal szembe vezette a muskétásokat.

- Ránk ismert volna? - kérdezte D'Artagnan -, ha igen, máris tüstént visszavonulót fújnék. Sehogy se tudnék beletörődni, hogy rám kényszerítsenek valamiféle halálnemet, magam szeretném a módját megválasztani. Nos, azt nem választom, hogy egy kelepcében lőjenek agyon!

- Nem - mondta Aramis -, nem vett észre minket. Csak a királyt látja. Úristen, micsoda szemmel nézi, a pimasz! Vajon őfelségét is éppúgy gyűlöli, ahogy bennünket?

- Istenkém - mondta Athos -, mi csak az anyját raboltuk el tőle, a király viszont nevétől és vagyonától fosztotta meg.

- Így van - mondta Aramis -, de csend! Íme, az elnök beszélni kezd a királyhoz.

Csakugyan, Bradshaw a következő szavakat intézte a koronás vádlotthoz:

- Stuart, hallgassa meg bíráinak név szerinti felsorolását, s aztán forduljon a törvényszékhez esetleges észrevételeivel.

A király, mintha nem is hozzá beszéltek volna, másfelé fordította a fejét.

Az elnök várt, s hogy semmi választ nem kapott, egy pillanatra csend lett.

A százhatvanhárom kijelölt tag közül csak hetvenhárom felelhetett, mert a többi, egy ilyen aktusban való bűnrészességtől viszolyogva, távol maradt.

- Kezdem a névsort - mondta Bradshaw, látszólag tudomásul sem véve az országgyűlés háromötödének távolmaradását.

És kezdte sorban megnevezni a jelenlevő és távolmaradt tagokat. A jelenlevők hangosan vagy halkan válaszoltak, aszerint, hogy volt-e elég bátorságuk véleményt nyilvánítani. A távollevők neve után, mely kétszer is elhangzott, egy-egy pillanatnyi csend következett.

Most Fairfax ezredes^[112] neve került sorra, s nyomában az a rövid, de ünnepélyes csend támadt, mely olyanok távolmaradását árulta el, kik nem akartak személyesen részt venni ezen az ítélkezésen.

- Fairfax ezredes! - ismételte Bradshaw.

- Fairfax? - kérdezte egy gúnyos hang, melynek ezüstös csengése elárulta, hogy női hang. - Több esze van annál, semhogy itt legyen!

Hatalmas hahota fogadta e néhány, s azzal a vakmerőséggel kiejtett szót, melyet a nők saját gyengeségükből merítenek, s mely gyengeség mentesíti őket minden megtorlás alól.

- Egy nő hangja! - lelkesedett Aramis. - Hej, biz' isten sokért nem adnám, ha szép és fiatal volna!

És feljebb hágott a lépcsőn, hogy jobban szétnézhessen a karzaton, ahonnan a hang hallatszott.

- Lelkemre mondom, csinos - állapította meg -; oda nézzen, D'Artagnan, mindenki rábámul, s még Bradshaw szúrós tekintetétől sem sápadt el.

- Ez Lady Fairfax tulajdon személyében - mondta D'Artagnan. - Emlékszik, Porthos? Ott láttuk az urával Cromwell generálisnál.

Néhány pillanat múlva a különös epizód megzavarta nyugalom visszatért, és folytatódott a ceremónia.

- Ezek a bolondok felfüggesztik az ülést, ha észreveszik, hogy nincsenek megfelelő számban - mondta Athos.

- Nem ismeri őket, Athos! Figyelje csak Mordaunt vigyorát, nézze, hogy bámul a királyra! Olyan ember tekintete ez, aki fél, hogy áldozata kicsúszik a kezéből? Nem, nem, ez a kielégült gyűlölet vigyora, s a teljesülésben bizonyos bosszúé! Jaj, átkozott baziliszkusz, de szép napom lesz az, amikor nem csupán a tekintetemet fogom összevillantani veled!

- A király valósággal szép - mondta Porthos -; azonkívül nézzék, hogy fogoly létére is milyen gonddal öltözött! Kalapja tolla legalább ötven aranyat ér, nézze csak, Aramis!

A névsorolvasás végeztével az elnök elrendelte a vádirat felolvasását.

Athos elsápadt: ismét csalódott várakozásában. Noha a bírák elégtelen számban voltak, a per, íme, lefolyik, a király tehát eleve elítélve.

- Mondtam magának - fordult hozzá D'Artagnan, s vállát vonogatta. - De mindig kételkedik. Most aztán fogja két kézre a bátorságát és figyeljen, anélkül hogy túlságosan felizgatnák az apró rémségek, melyeket az a fekete ruhás úr fog most, felhatalmazása és kiváltsága szerint, a királyra ráolvasni.

És valóban, soha durvább rágalmak, aljasabb sértések, vérengzőbb vádirat nem mocskolt be királyi méltóságot. Eddig beérték azzal, hogy megölték a királyokat, de legalább csak holttestükre szórtak sertéseket.

I. Károly rendkívül figyelmesen hallgatta a vádló beszédét, a piszkolódásokat elengedte a füle mellett, a sérelmeket megjegyezte, s mikor a gyűlölet túlcsordult, s a vádló eleve hóhérként viselkedett, megvető mosollyal válaszolt. Meg kell adni, a vádirat mesteri és rémületes remekmű volt a maga nemében, s benne a szerencsétlen király meggondolatlanságait cselvetésekké változtatva, tévedéseit bűnökké torzítva láthatta viszont.

D'Artagnan, aki e gyalázkodások zuhatagát méltó megvetéssel hagyta tovahömpölyögni, éles elméjével mindazonáltal meg-megjegyzett egyet-mást a vádló mindenféle rágalmaiból.

- Annyi szent - mondta -, hogy ha a könnyelműség és léhaság büntetendő, ez a szegény király büntetést érdemel; de úgy látom, amit most rámérnek, túlságosan kegyetlen.

- Akárhogy is - felelte Aramis -, büntetés a királyt nem sújthatja, hanem a minisztereit, mert hisz az alkotmány első pontja: A király nem tévedhet.

"Én, bizony - gondolta Porthos, folyton Mordauntra nézve, s csak vele törődve -, ha ez nem zavarná a helyzet magasztos voltát, leugranék a karzatról, három szökéssel Mordaunt úrnál teremnék, és megfojtanám; aztán megragadnám a lábánál fogva, s vele verném agyon a gyatra testőröket, akik francia kollégáiknak csak gúnyképei. Eközben D'Artagnan, aki csupa ötlet és szemfülesség, talán módját lelné a királyt megmenteni. Beszélnem kellene vele erről."

Athos ezalatt égő arccal, ökölbe szorult kézzel, véresre harapdált ajakkal tajtékzott a padján, e végeérhetetlen parlamenti gyalázkodástól és végtelen királyi türelemtől feldühítve, s közben acélos karja, tántoríthatatlan szíve reszkető kézzé és remegő húsdarabbá változott.

E pillanatban a vádló a következő szavakkal végezte beszédét:

"Jelen vádirat általunk az angol nép nevében terjesztetett elő."

Erre a mondatra suttogás támadt a padsorok között, s egy másik hang, de nem női, hanem férfihang, méghozzá érces és dühös, harsant D'Artagnan mögött:

- Hazudsz! És az angol nép kilenctizede borzad attól, amit mondtál!^[113]

A hang Athosé volt, aki magánkívül, felállva, karját széttárva vágta szavait a közvádló szemébe.

Erre a megnyilatkozásra a király, bírák, nézők, mindenki a karzat ama pontjára fordult, ahol a négy cimbora ült. Mordaunt is odafordult, és felismerte a francia nemest, aki körül sápadtan, fenyegetően ugrottak fel a társai.

Szeme örömtől lobogott, végre rátalált azokra, akiknek megtalálására az életét tette fel. Dühös mozdulattal magához parancsolt vagy húsz testőrt, s ujjal az emelvény ama pontjára mutatva, ahol ellenségei voltak, ezt kiáltotta:

- Tűz arra a karzatra!

Ám ekkor sebesen, mint a gondolat, D'Artagnan Athost derékon kapta, Porthos Aramist ragadta meg, leugráltak a padsorokról, kirohantak a folyosóra, leviharzottak a lépcsőn, s eltűntek a tömegben; közben a teremben a muskéták háromezer nézőt fenyegettek; de végül is rémült kiáltozásaik és könyörgéseik megfékezték a vérontás már-már szabad kezet kapott őrületét.

Károly is megismerte a négy franciát; egyik kezét a szívére szorította, hogy elnyomja dobolását, másikat a szemére, hogy ne lássa hű barátai felkoncolását.

Mordaunt sápadtan és dühtől remegve rohant ki a teremből, kezében kivont kard, nyomában tíz alabárdos; lihegve vizslattak, kérdezősködtek a tömegben, majd eredmény nélkül visszakullogtak.

A lárma leírhatatlan volt. Több mint egy félóra is eltelt anélkül, hogy bárki szavát lehetett volna hallani. A bírák a nézőtér robbanásától féltek; a nézők, szemtől szembe a rájuk szegezett muskétákkal, és rémület meg kíváncsiság közt vívódva, még sokáig mozgolódtak, zsibongtak.

Végül a nyugalom helyreállt.

- Mi mondanivalója van mentségére? - kérdezte Bradshaw a királytól.

Ekkor, nem a vádlott, hanem egy ítélőbíró hangján, mindvégig emelt fővel, s nem alázatból, de parancsosztólag felállva, Károly ezeket mondta:

- Mielőtt vallatna, feleljen nekem. Newcastle-ban szabad voltam, szerződést kötöttem a két Házzal. Maguk, ahelyett hogy a szerződést betartották volna, ahogy én betartottam, megvásároltak a skótoktól, nem drágán, tudom, ami kormányuk takarékosságának becsületére válik. De amiért rabszolgaárat fizettek értem, azt hiszik, megszűntem a királyuk lenni? Egyáltalán nem. Ha válaszolnék magának, azt jelentené, hogy erről megfeledkeztem. Tehát addig nem válaszolok, amíg nem igazolta vallatásomra való jogosultságát. Ha válaszolnék, elismerném magukat bíráimnak, pedig csak hóhéraimnak ismerem el.^[114]

És Károly, halálos csend közepette, nyugodtan, fölényesen, kalappal a fején, visszaült a karosszékébe.

- Miért is nincsenek itt az én franciáim! - suttogta Károly büszkén, miközben a nézőtér felé fordult, ahol őket egy pillanatra látta volt - tapasztalhatnák, hogy barátjuk, míg él, méltó rá, hogy védelmezzék, ha megholt, hogy sirassák.

Azonban hiába kutatott a tömeg sűrűjében s kérte Istentől, a maga módján, kedves és vigasztaló jelenlétüket, egyebet se látott, mint azokat az elbambult és rémült ábrázatokat; s gyűlölettel és ádázsággal érezte magát szemtől szembe.

- Nos hát, legyen - mondta az elnök, látván, hogy Károly magát tántoríthatatlan hallgatásra szánta -, ítélkezünk maga felett, hallgatása ellenére is! Árulással, hatalommal való visszaéléssel és gyilkossággal vádoltatik. A tanúk hitet tesznek. Elmehet, majd a következő ülés elvégzi azt, aminek teljesítését emez megtagadta magától.

Károly felkelt, s Parryhoz fordulva, ki sápadtan és verejtékes halántékkal állt ott, így szólt:

- Ejnye, kedves Parrym, ugyan mi bajod és mi zaklatott fel ennyire?

- Jaj, sire - mondta Parry, könnybe lábadt szemmel, esdeklő hangon -, jaj, sire, a teremből kilépve nehogy balra tekintsen!

- De hát miért, Parry?

- Ne tekintsen balra, könyörgök, felséges uram!

- Miért, mi van ott? Beszélj hát - mondta Károly, s megpróbált keresztüllátni a mögötte tartózkodó őrök sövényfalán.

- Valami; de ugye, nem néz arra, sire, ugye nem néz? Ugyanis oda hozatták, egy asztalra, azt a bárdot, mellyel a bűnösöket nyakazzák; iszonyú látvány! Ne nézzen oda, esedezem!

- A hülyék! - mondta Károly. - Olyan gyávának tartanak hát, amilyenek ők maguk? Jól tetted, hogy figyelmeztettél; köszönöm, Parry.

S a kivonulás pillanata elérkezvén, a király elindult az őrök nyomában.

Az ajtótól balra, valóban, valami vörös szőnyeg visszfényeivel, melyre helyezték, félelmesen csillogott az éles bárd; hosszú nyele az ítéletvégrehajtó kezétől fényesre csiszolva.

Midőn a bárddal egy vonalba ért, Károly megállt; majd mosolyogva megfordult, és így szólt:

- Ejha! A bárd! Szellemes madárijesztő és méltó azokhoz, akik nem tudják, mi is egy nemesember! Nem ijesztesz meg, hóhérbárd - tette hozzá, s a vékony, hajlékony nádpálcával ráütött -, rád verek, keresztényi türelemmel várván, hogy visszaadd!^[115]

És királyi megvetéssel vonva vállat, továbbindult, tátott szájjal hagyva ott azokat, akik seregestül tódultak ez asztal köré, hadd lássák, milyen képet vág a király a bárdnak láttán, mely fejét a törzsétől el fogja választani.

- Bizony mondom, Parry - folytatta mentében a király -, ezek az emberek, Isten bocsássa meg nekem, holmi indiai gyapotkereskedőnek tartanak, nem pedig vasak villogásához szokott nemesembernek! Azt hitték hát, hogy nem érek annyit, mint egy mészárosmester?

Közben a kapuhoz érkezett. Hosszú sor bámészkodó tódult oda; a karzaton helyet nem találhatván, legalább a látványosság végében akartak gyönyörködni, melynek a legérdekesebb részét elszalasztottak. E megszámlálhatatlan sokaság, melynek sorait fenyegető ábrázatok tűzdelték, a királyból könnyed sóhajt váltott ki.

"Mennyi ember - gondolta -, és sehol egyetlen hűséges barát!"

S alighogy a magában való kételkedés és hitevesztettség e szavait elrebegte, egy hang, válaszképpen, így szólt a közelében:

- Éljen a bukott király!

A király gyorsan hátrafordult, s szemét-szívét könny árasztotta el.

Testőrségének egy öreg vitéze volt, aki nem állhatta meg, hogy ne illesse e végső tiszteletadással a fogoly királyt.

De ugyanabban a pillanatban kardmarkolat ütésekkel majdnem agyonverték.

Az ütlegelők közt a király megismerte Groslow kapitányt.

- Úristen - mondta Károly -, ilyen kis bűnért ilyen nagy büntetés!

Majd összeszorult szívvel folytatta útját; de százat se lépett, mikor egy dühöngő alak, a katonák sorfalán áthajolva, a király arcába köpött, miként hajdan a názáreti Jézus arcába amaz alávaló és átkozott zsidó.

Hatalmas röhögések és fenyegető moraj futott végig az egész csődületen; a tömeg szétvált, összecsapott, hömpölygött, mint a viharos tenger, s a királynak úgy rémlett hirtelen, mintha ez élő hullám sűrűjében megpillantaná Athos csillogó szemét.

Károly megtörölte arcát, és szomorú mosollyal mondta:

- A boldogtalan! Egy fél tallérért az apjával is ugyanezt tenné.

A király nem tévedett: csakugyan Athost és társait pillantotta meg, akik újra a csődületbe keveredve kísérték utolsó pillantásukkal a mártír királyt.

Amikor ez a vén katona üdvözölte a királyt, Athos szíve majd megrepedt örömében; s a szerencsétlen, magához térvén, a franciák által becsempészett tíz guineát talált a zsebében. Amikor pedig az a gyáva merénylő arcul köpte a fogoly királyt, Athos a tőréhez kapott.

D'Artagnan azonban lefogta a kezét, s rekedt hangon mondta:

- Várj!

D'Artagnan soha sem Athost, sem La Fère grófot nem tegezte még.

Athos megállt.

D'Artagnan belekapaszkodott Athosba; intett Porthosnak és Aramisnak, hogy ne távolodjanak el, s a pőre karú ember mögé kapaszkodott, aki aljas tréfáján még javában röhögve fogadta egy-két más tomboló szerencsekívánatait.

Az ember a City felé tartott; D'Artagnan egyre Athosba kapaszkodva követte, s intett Porthosnak meg Aramisnak, hogy ők is kövessék.

A pőre karú ember, aki székálló legénynek látszott, két cimborájával egy, a Themzéhez vivő szűk és kihalt utcácskán eregélt lefelé.

D'Artagnan most elengedte Athos karját, s elindult a merénylő után.

Ahogy a folyóhoz értek, azok hárman észrevették, hogy követik őket, megálltak, s a franciákat pimaszul végigmérve, csúfolkodó megjegyzést váltottak egymás között.

- Nem tudok angolul - mondta D'Artagnan -, de maga tud, Athos; legyen szíves vállalja hát a tolmács szerepét!

Eközben járásukat meggyorsítva, elhaladtak a három alak mellett. De hirtelen megfordultak, D'Artagnan egyenest a mészáros legény elé lépett, s mikor az megállt, ujjával mellen bökte, majd Athoshoz fordult:

- Kérem, tolmácsolja neki, amit mondok: "Te aljas fráter, megsértettél egy védtelen embert, bemocskoltad a királyod arcát, ezért meg fogsz halni!..."

Athos sápadtan, mint egy kísértet, s csuklójával D'Artagnan markában, tolmácsolta e furcsa igéket az embernek, aki a baljós előkészületeknek s D'Artagnan rettentő tekintetének láttán védekező állásba akart helyezkedni. Aramis e mozdulatra a kardjához kapott.

- Nem, ne karddal, ne karddal! - mondta D'Artagnan.

- A kard nemeseknek jár.

S a mészárost torkon ragadva, így szólt:

- Porthos, ölje meg nekem ezt a nyomorultat egyetlen ökölcsapással!

Porthos felemelte félelmetes karját, s lezúdította a levegőben, mint egy hatalmas ágat, s a súlyos bog tompa reccsenéssel csapott a gyáva koponyájára és összezúzta.

Az ember úgy rogyott össze, ahogy az ökör a tagló alatt.

Társai kiáltani, menekülni akartak, de a hang elakadt a torkukon, reszkető lábuk összecsuklott alattuk.

- Még ezt is mondja meg nekik, Athos - folytatta D'Artagnan -: "Így halnak meg mindazok, kik elfelejtik, hogy egy megláncolt ember szent s egy fogoly király kétszeresen az Úr képviselője!"

Athos angolul ismételte D'Artagnan szavait.

A két ember némán, égnek álló hajjal bámulta cimborája fekete vérben ázó tetemét; majd hangjukat és erejüket egyszerre nyervén vissza, felüvöltve s összetett kézzel elinaltak.

- Megérdemelte! - mondta homlokát törölgetve Porthos.

- Most aztán - fordult D'Artagnan Athoshoz - többé ne kételkedjék bennem, és nyugodjék meg, mindenre vállalkozom, ami a királlyal kapcsolatos.

---

Jegyzetek

88. Nicolas Bautru, Nogent grófja, híres volt szellemességéről. ^[VISSZA]

89. XIV. Lajos nevelője, Franciaország marsallja (1598-1685). ^[VISSZA]

90. Retz valóban az 1648. aug. 26-i Te Deum után lépett az aktív politika mezejére, amikor elment a királynéhoz, hogy rábírja a két letartóztatott szabadon bocsátására. ^[VISSZA]

91. Ma már csak a (Saint-Jacques) torony van meg; 1648-ban ennek a toronynak a tetejéről végezte Pascal barometrikus kísérleteit. ^[VISSZA]

92. Körülbelül odáig, ahol ma a Mazarinról elnevezett könyvtár áll. ^[VISSZA]

93. Jaj nekem! ^[VISSZA]

94. Ő irányította Concini (Ancre marsall) megöletését; még a gyilkosság napján kinevezték marsallnak. ^[VISSZA]

95. Diane de Poitiers II. Henrik szeretője volt (1499-1566); Ninon de Lenclos (1620-1705) szellemességéről volt nevezetes; mindketten híres szépasszonyok. ^[VISSZA]

96. Nagyon helyes. ^[VISSZA]

97. A Malatesták: olasz guelfpárti (a pápákat támogató) család, amelynek hűbéri birtokát Cesare Borgia bekebelezte a pápai államba; Castracani herceg erős ghibellin (német császárpárti) toscanai állam létrehozását tűzte maga elé; halála után a pápaság és császárság harcában a guelfek semmivé tették vállalkozását. ^[VISSZA]

98. Itt: Indulás! ^[VISSZA]

99. A menekülés történelmi tény; de valamivel később, a Fronde-háború kitörése miatt, január 5-én történt. ^[VISSZA]

100. 1282. húsvét hétfőjén Palermo közelében kitört - majd egész Szicíliára kiterjedt - népi felkelés a francia Anjou-uralom ellen. Közvetlen oka a francia katonák erőszakoskodása az olasz ifjúsággal; előre megbeszélt jele a vecsernyére hívó harangszó volt, következménye pedig a franciák kiűzése Szicíliából. ^[VISSZA]

101. Zsiványok! ^[VISSZA]

102. Az istenfáját! ^[VISSZA]

103. A görög mitológiában Akhilleusz kocsijának hajtója. ^[VISSZA]

104. Célzás arra, hogy az 1646-ban Skóciába menekült I. Károlyt kártérítés ellenében kiadják az angol parlamentnek; az Holmby várába zárja, a király megszökik, s ezután ítélik halálra. A két évig elhúzódó eseményeket Dumas hat hétre sűríti; egyébként is előbbre hoz vagy később szerepeltet bizonyos eseményeket (így pl. D'Artagnan angliai útját stb.), aszerint, ahogy legjobban tudja a történetbe beilleszteni. ^[VISSZA]

105. Skócia királya (1274-1329), ki hosszú harc után végül is rákényszerítette az angol királyt országa függetlenségének elismerésére. ^[VISSZA]

106. Bibliai utalás: Ábrahámnak Isten parancsára egyetlen fiát, Izsákot kellene feláldoznia, azonban az utolsó pillanatban megpillant a bozótban egy kost, és fia helyett azt mutatja be áldozatul. ^[VISSZA]

107. A philiphaugh-i vereség után Montrose hat társát kivégezték. ^[VISSZA]

108. Hogy a babiloni vizeknél ültünk... ^[VISSZA]

109. Nagyon helyes! ^[VISSZA]

110. Francia ember. ^[VISSZA]

111. Az alsóház 1648 decemberében határozza el, hogy a királyt bíróság elé állítja; a lordok háza visszadobja a határozatot, mire az alsóház törli az ellene szegülőket; a legfelső bíróság, John Bradshaw jogtudós (1602-1659) elnökletével, 1649. január 20-án kezdi meg a király perének tárgyalását. ^[VISSZA]

112. Tábornok (nem ezredes) volt a parlamenti hadseregben; ellenezte a pert; szerepe később elhomályosult (1611-1671) ^[VISSZA]

113. Ezt valójában Fairfax lord felesége mondta, s az őrség parancsnoka "Tűz a szajhákra" - kiáltással válaszolt rá. ^[VISSZA]

114. Dumas hitelesen - bár természetesen csak kivonatosan közli I. Károly szavainak lényegét. ^[VISSZA]

115. Károly szavai, pere és kivégeztetése között különböző időpontokban hangzottak el; Dumas végeredményben a maga romantikus drámai hős-eszményéhez formálja a döntő percben meglehetősen gyáván viselkedő király alakját. ^[VISSZA]

---