A parlament Stuart Károlyt halálra ítélte, amint előre látható volt. A politikai ítéletek mindig haszontalan formaságok, mert ugyanazok a szenvedélyek vádolnak és ítélkeznek is.

Noha barátaink felkészültek erre az ítéletre, fájdalommal töltötte őket el. D'Artagnan, akinek szelleme sohasem volt kifogyhatatlanabb, mint éppen e legválságosabb pillanatokban, újból megfogadta, mindent megpróbál a világon, hogy a véres tragédiának elejét vegye. De milyen úton-módon? Ez az, amit egyelőre csak halvány körvonalakban látott. Minden a körülmények természetétől fog majd függeni. Mielőtt valami határozott tervben állapodtak volna meg, időnyerés végett mindenáron meg kellett akadályozni, hogy az ítélet másnap végrehajtassék, ahogyan a bírák elhatározták. Az egyetlen módszer: eltüntetni a londoni hóhért.

Ha a hóhér eltűnik, az ítéletet nem lehet végrehajtani. Nem kétséges, hogy majd a Londonhoz legközelebb fekvő város hóhéráért küldenek, de ez is legalább egy nap időnyerés, s egy nap, ilyen esetben, talán maga a megmenekülés! A több mint nehéz feladatra D'Artagnan vállalkozott.

Egy másik, nem sokkal könnyebb feladat volt a király értésére adni, hogy kísérlet történik a megmentésére, hogy ő maga is segédkezzék, amennyire lehetséges, pártfogóinak, vagy legalábbis mit se tegyen, ami keresztezné erőfeszítésüket. E veszedelmes feladatra Aramis vállalkozott. Stuart Károly kérte, engedjék meg Juxon püspöknek, hogy őt Whitehall-beli börtönében meglátogathassa. Mordaunt még aznap este elment a püspökhöz, hogy a király ájtatos kívánságát, valamint Cromwell felhatalmazását közölje. Aramis, mindenről tudomást szerezve, elhatározta: szép szóval, vagy ha kell, fenyegetéssel kicsikarja a püspöktől az engedélyt, hogy főpapi rangjának jelvényeit felöltve, ő hatoljon be helyette a Whitehall palotába.

Végül Athos arra vállalkozott, hogy minden eshetőségre készítse elő az Angliából való távozás módját, balsiker esetén éppúgy, mint siker esetén.

Leszállván az éj, tizenegyre találkozót adtak egymásnak a fogadójuknál, s ki-ki elindult veszedelmes vállalkozását végrehajtani.

A Whitehall palotát három lovas ezred, és kiváltképpen Cromwell nyugtalansága őrizte, aki jött-ment, s tábornokait, futárait ide-oda küldözgette.

A halálraítélt uralkodó egyedül, megszokott szobájában, melyben csak két szál gyertya világított, szomorúan merengett elmúlt nagysága fényén, ahogy már az ember utolsó óráján ragyogóbbnak és édesebbnek látja az élet képét.

Parry a gazdáját egy percre se hagyta magára, s elítélése óta egyfolytában sírdogált.

Stuart Károly, asztalára könyökölve, egy medáliára meredt, melyen egymás mellett hitvese és leánya arcképe volt látható. Előbb Juxont várta; azután a kínhalált.

Gondolata olykor-olykor megpihent a derék francia nemeseken, s őket immár százmérföldes messzeségben, meseszerűnek, délibábszerűnek látta, s amaz álombeli alakokhoz hasonlatosaknak, kik ébredéskor eltűnnek.

És Károly valóban azon is tűnődött, vajon mindaz, ami mostanában történt vele, nem csak valami álom volt, vagy holmi hagymázas képzelődés-e.

E gondolatra felkelt, néhányat lépett, mintegy zsibbadtságából szabadulandó, egészen az ablakig; de odalentről az ablak alól, máris rávillantak az őrök fegyverei. Kénytelen volt hát beismerni magának, hogy jól őrzik, és véres álma nagyon is valóság.

Károly csendben visszaült karszékébe, ismét az asztalra könyökölt, fejét a tenyerébe horgasztotta és tűnődött.

"Ó, jaj - tépelődött -, vajha legalább gyóntatóm az egyháznak olyan világossága volna, kinek a lelke kifürkészte az élet minden rejtelmét, minden nagyságot és kicsinységet, s hangja talán elfojthatja azt a hangot, mely az én lelkemben jajveszékel. De bizonyára valami közönséges szellemű papot kapok, akinek szerencsétlenségem által kettétörtem a pályáját és boldogulását! Nekem is úgy beszél majd az Istenről s a halálról, ahogyan más haldoklóknak beszélt, s végképp nem érti meg, hogy e királyi haldokló úgy hagyja trónusát a bitorlóra, hogy gyermekeinek még kenyere sincs többé..."

Aztán az arcképeket ajkához emelte, és sorra elsuttogta gyermekei nevét.

Amint már mondtuk, ködös és sötét éjszaka volt. A szomszédos templomtoronyban lassan ütött az óra. A két gyertyaszál sápadt lángja e nagy és nemes szobát különös visszfények világította fantomokkal népesítette be. E fantomok Károly király ősei voltak, akik kiléptek arany keretükből; a visszfények pedig a hamvadozó kandallótűz utolsó, kékes lobbanásai.

Károlyt végtelen szomorúság fogta el. Homlokát két kezébe temette, az életre gondolt, mely oly szép, mikor elhagyjuk, azaz, mikor elhagy bennünket, s a gyermekek simogatásaira, melyek akkor oly drágák és édesek igazán, mikor többé nem láthatjuk őket viszont; aztán hitvesére, a nemeslelkű és bátor teremtésre gondolt, ki az utolsó pillanatig istápolta őt. Zsebéből elővette a térdszalagrend gyémántos keresztjét és érdemjelét, melyet hitvese ezekkel a nagylelkű franciákkal küldött volt neki, és megcsókolta; majd a gondolatra, hogy a tárgyakat csak akkor fogja viszontlátni asszonya, mikor ő már kihűlve és megcsonkítva fekszik a sírban, azt a jeges borzongást érezte a testén, melyet a halál első leple gyanánt borít reánk.

És ekkor e szobában, mely királysága annyi emlékétől zsongott, s melyben annyi udvaronc suhant és oly sok hízelgés hangzott, I. Károly bátorsága, egy kétségbeesett szolgával összezárva, ki gyarló lelkével képtelen volt istápolni lelkét, hirtelen a gyarlóság, a sötétség, a téli hideg színvonalára süllyedt; és, ki hinné, ez a király, ki oly nagy, oly fenséges volt a belenyugvás mosolyával az ajkán: a homályban most egy csepp könnyet törölt le, mely az asztal aranyszegélyű kárpitján remegett.

Hirtelen lépések hallatszottak a folyosón, nyílt az ajtó, fáklyák töltötték meg füstös fénnyel a szobát, s egy püspöki ornátusú egyházi férfiú lépett be két őr kíséretében, akiket Károly parancsoló mozdulattal elküldött.

A két őr elvonult; a szoba ismét homályba merült.

- Juxon! - kiáltott fel Károly. - Juxon! Köszönöm, legutolsó barátom, a legjobbkor érkezett!

A püspök sanda és riadt pillantást vetett arra az emberre, ki a kályhazugban zokogott.

- Ugyan, Parry - mondta a király -, ne sírj többet, íme, eljött hozzánk az Isten.

- Ha Parry ez - szólalt meg a püspök -, akkor nincs mitől tartanom; nos hát, sire, engedje meg üdvözlenem felségedet, s hadd mondjam el, ki vagyok s miért jöttem.

Erre az arcra, erre a hangra Károly okvetlen felkiáltott volna, de Aramis ajkára tette az ujját, és mély meghajlással köszöntötte Anglia királyát.

- Az a lovag - suttogta Károly.

- Igen, sire - vágott szavába Aramis, s hangját felemelte -, igen, Juxon püspök, Krisztus hű lovagja, ki felségednek rendelkezésére áll.

Károly összetette a kezét; ráismert D'Herblay-re, és majd kővé meredt a csodálkozástól ezek előtt az emberek előtt, akik idegen létükre, csak önnön lelkiismeretük parancsolta kötelességből így küzdenek egy nép akarata s egy király végzete ellen.

- Maga az - kérdezte -, maga? Hogy sikerült ide bejutnia? Úristen, ha felismerik, elveszett!

Parry már állt, mint a naiv és határtalan csodálkozás szobra.

- Ne velem törődjék, sire - mondta Aramis, s továbbra is csendre figyelmeztette a királyt -, csak magával törődjék! Barátai őrködnek, amint látja; hogy mit tehetünk, még nem tudom; de négy elszánt ember sok mindenre képes. Addig is, ma éjjel jól tartsa nyitva a szemét, semmin se csodálkozzék s mindenre álljon készen!

Károly megrázta a fejét.

- Barátom, ugye tudja, hogy semmi veszteni való idejük, s ha cselekedni akarnak, sietniük kell? Tudják, hogy holnap reggel tíz órakor meg kell halnom?

- Sire, közben olyasmi fog történni, ami a kivégzést lehetetlenné teszi.

A király hüledezve nézett Aramisra.

Ugyanebben a pillanatban a király ablaka alatt különös zaj hallatszott, mintha egy fával rakott szekeret borítottak volna ki.

- Hallja ezt? - kérdezte a király.

A zajt jajkiáltás követte.

- Hallom - mondta Aramis -, de fel nem foghatom, mi ez a zaj, s főleg e kiáltás.

- A kiáltás nem tudom kitől származik - mondta a király -, de a zajról felvilágosíthatom. Tudja, hogy ez ablak alatt fognak kivégezni? - És karja a sötét és kihalt tér felé mutatott, melyen csupán egy-két katona és őr lézengett.

- Tudom, sire, tudom - mondta Aramis.

- Nos, most hozták a gerendákat meg az ácsozatot, melyekből felállítják a vesztőhelyemet. Lerakásuk közben valami munkás megsérülhetett.

Aramis megborzongott.

- Jól láthatja - mondta Károly -: minden további erőfeszítésük hasztalan; halálra ítéltek; hagyják, hadd viseljem sorsomat.

- Sire - mondta Aramis, miután visszanyerte egy pillanatra megrendült nyugalmát -, hiába építenek vesztőhelyet, ha ítéletvégrehajtót majd nem találnak!

- Hogy érti ezt? - kérdezte a király.

- Úgy értem, hogy a hóhért ezekben a pillanatokban éppen elrabolták vagy megvesztegették; a vesztőhely holnapra kész, de a hóhér sehol; így a kivégzést holnaputánra halasztják.

- És aztán? - kérdezte a király.

- És aztán - mondta Aramis - holnap éjszaka elraboljuk felségedet!

- Hogyan? - kiáltott fel a király, s arcán önkéntelenül örömsugár cikázott.

- Jaj, uram - sóhajtotta, Parry, s kezét összekulcsolta -, áldassék és áldassék a családja is!

- Hogyan? - hajtogatta a király. - Tudnom kell avégett, hogy segédkezhessem maguknak szükség szerint.

- Fogalmam sincs róla, sire - mondta Aramis -; de négyünk legbátrabbja, legügyesebbje s legáldozatosabbja azt mondta, mikor elbúcsúztunk: "Lovag, mondja meg a királynak, hogy holnap este tíz órakor elraboljuk." Ha mondta, meg is teszi.

- Mondja meg a nagyszívű barátja nevét - szólt a király -, hadd emlékezzem rá örökös hálával, akár sikerül neki, akár nem.

- D'Artagnan az, sire, aki majdnem megmentette, mikor oly rossz pillanatban toppant be Harrison ezredes.

- Maguk valóban csodálatos emberek! - mondta a király -, s ha hasonló dolgokról mesélnek nekem, képtelen lettem volna elhinni.

- Most, sire - folytatta Aramis -, figyeljen rám. Egy pillanatra se feledje, hogy megmentésén fáradozunk; figyelje, lesse minden kis mozdulatát, dalocskáját, intését mindazoknak, kik felségedhez közelednek, és igyekezzék értelmezni!

- Ó, lovag - áradozott a király -, mit válaszolhatok? Nincs az az ige, még ha szívem legmélyéből fakadna is, mely hálámat kifejezhetné. Ha sikerül, nem azt kell mondanom, hogy királyt mentettek meg! Nem, a vesztőhelyről nézve, ahogyan én látom, a királyság, esküszöm, vajmi jelentéktelen dolog; de megtartanának egy férjet hitvesének s egy apát a gyermekeinek! Lovag, fogjon velem kezet, olyan barátja keze ez, ki magát az utolsó leheletig szeretni fogja!

Aramis meg akarta csókolni a király kezét, de az megragadta az övét, s a szívére szorította.

Ebben a pillanatban betoppant egy ember, s még csak nem is kopogtatott; Aramis el akarta venni a kezét, de a király nem engedte el.

A betolakodó egy amolyan félpap-félkatona puritán volt, amilyenek Cromwell körül nyüzsögtek.

- Mit óhajt az úr? - kérdezte a király.

- Tudni szeretném, hogy véget ért-e Stuart Károly gyónása - mondta az ember.

- Mi köze hozzá? - kérdezte a király. - Hisz nem vagyunk egy felekezeten!

- Mindnyájan testvérek vagyunk - mondta a puritán. - Egy testvérem meg fog halni, s én eljöttem őt bátorítani a halálra.

- Elég - mondta Parry -, a királynak nincs szüksége e bátorításra.

- Sire, vigyázzon rá - suttogta Aramis -, bizonyára holmi kém!

- A főtisztelendő tudós püspök úr után - mondta a király - szívesen meghallgatom, uram.

A sanda tekintetű férfiú kiment, közben azonban Juxont fürkésző pillantással mérte végig, ami a király figyelmét nem kerülte el.

- Lovag - mondta, mikor az ajtó becsapódott -, azt hiszem, igaza van, ez az ember rossz szándékkal jött ide; jól vigyázzon, mikor elmegy, nehogy valami baj érje.

- Sire - mondta Aramis -, köszönöm felséged figyelmeztetését, de nyugodjék meg, e palást alatt páncéling van meg egy tőr.

- Menjen hát, uram, s az Isten vegye szent oltalmába, ahogyan király koromban mondogattam.

Aramis kiment; Károly a küszöbig kísérte. Aramis megáldotta, ami az őrökkel térdet hajtatott, malasztteljesen átsuhant a katonákkal teli előszobákon, beült a kocsijába, ahová követte két őre is, s a püspökségre hajtatott, ahol az őrök elbúcsúztak.

Juxon aggodalommal várta.

- Nos? - kérdezte, mikor megpillantotta.

- Nos - válaszolta Aramis -, minden kívánságom szerint zajlott le; kémek, őrszemek, strázsák főtisztelendőségednek tartottak, a király pedig áldja, viszontlátására várva.

- Isten oltalmazza, fiam, mert a maga példája hitet s egyszersmind bátorságot adott nekem.

Aramis felöltötte ruháját, köpenyét, s Juxonnak előrebocsátva, hogy még egyszer szüksége lesz reá, távozott.

Alig lépett tízet az utcán, észrevette, hogy egy bő köpenybe burkolózott ember követi; a tőréhez kapott s megállt. Az alak egyenest feléje ment. Porthos volt.

- Kedves barátom - mondta Aramis, s kezet nyújtott neki.

- Látja, kedvesem - mondta Porthos -, mindnyájunknak megvolt a maga feladata; az enyém az volt, hogy vigyázzak magára, s én vigyáztam. Beszélt a királlyal?

- Hogyne, és minden jól alakul. Most pedig: hol vannak a barátaink?

- Tizenegyre van találkozónk a fogadóban.

- Akkor nincs vesztegetni való időnk - mondta Aramis.

Csakugyan, a Szent Pál székesegyház órája fél tizenegyre kongatott.

Mégis, miután e két cimbora jól kilépett, elsőkül ők értek oda.

Utánuk Athos toppant be.

- Minden jól alakul - mondta, mielőtt barátainknak ideje lett volna megkérdezni.

- Mit végzett? - kérdezte Aramis.

- Kibéreltem egy kis dereglyét, szűk, mint egy piroga, könnyű, mint a fecske; Greenwichben vár bennünket, szemben a Kutyák Szigetével, legénysége a hajógazdából s négy emberből áll, ötven fontsterlingért három álló éjszakát töltenek a szolgálatunkban. Mihelyt a királlyal a fedélzeten leszünk, megnyergeljük az árapályt, leereszkedünk a Temzén, s két óra alatt a nyílt tengeren vagyunk. Aztán, mint igazi kalózok, a partok mentén haladunk, sziklákon szállunk meg, vagy ha a tenger szabad, Boulogne felé vesszük az irányt. Ha közben engem itt megölnének, a gazdát Roger kapitánynak hívják, a dereglyét Villámnak. E két adat birtokában mindkettőt fellelhetik. Egy négy sarkán megbogozott zsebkendő az ismertetőjel.

Egy pillanattal később D'Artagnan is beállított.

- Fejjék meg a zsebüket száz fontsterling erejéig - mondta -, mert ami az enyémet illeti...

És kifordította teljesen üres zsebét.

A summa egy szempillantás alatt együtt volt; D'Artagnan kiment, de vissza is jött hamarosan.

- Így - mondta -, rendben van! Nem volt könnyű dolog!

- A hóhér eltűnt Londonból? - kérdezte Athos.

- Nos hát, nem! Az nem lett volna elég megnyugtató. Egyik kapun ki, a másikon bejöhetett volna.

- Hol van hát? - kérdezte Athos.

- A pincében.

- Melyik pincében?

- A házigazdánk pincéjében! Mousqueton ott ül a küszöbén, s ihol a kulcsa!

- Bravó! - mondta Aramis. - De mivel bírta rá ezt az embert az eltűnésre?

- Amivel mindenkit mindenre rá lehet bírni, vagyis pénzzel; sokba került, de végül is ráállt.

- Mennyibe került hát, barátom? - kérdezte Athos -, mert ugye megérti, hogy most, miután nem vagyunk már szegény, hátán háza, kebelén kenyere testőrök, minden költségünk közös!

- Tizenkétezer fontomba került - mondta D'Artagnan.

- És honnan teremtette elő? - kérdezte Athos. - Volt magának ennyi pénze?

- Hát a királyné híres gyémántja? - sóhajtotta D'Artagnan.

- Persze, persze! - mondta Aramis. - Hisz megismertem az ujján.

- Tehát Des Essarts-tól visszaszerezte? - kérdezte Porthos.

- Istenkém, hát igen - mondta D'Artagnan -, de meg vagyon írva odafent, hogy nem maradhat az enyém. Mit lehet tenni? A gyémántok, azt kell hinnem, éppúgy vonzódnak vagy viszolyognak, mint az emberek; ez, úgy látszik, utál engem.

- Bezzeg a hóhért kedveli - mondta Athos -, de sajnos, minden hóhérnak van segédje vagy inasa, vagy mit tudom én.

- Ennek is megvolt a magáé; de a szerencse kedvez nekünk.

- Hogyan?

- Amikor már azt hittem, hogy egy második tárgyalásba kell bocsátkoznom, a fickót törött lábbal hozták elém. Szertelen buzgalmában egészen a király ablaka alá kísérte a gerendákat s deszkákat vivő szekeret; egy ilyen gerenda a lábára zuhant és eltörte.

- Vagy úgy! - mondta Aramis -, tehát az ő ordítását hallottam a király szobájában?!

- Valószínű - mondta D'Artagnan -, de lévén ő kötelességtudó ember, megígérte, hogy maga helyett négy hozzáértő és ügyes munkást küld a többi segítségére, akik már munkához láttak, s gazdájához sebesülten visszatérve, azon nyomban levelet írt Tom Low ácsmester barátjának, hogy menjen a Whitehallba, s teljesítse ígéretét. Ihol a levél, melyet egy küldöncre bízott, tíz pence-et adván neki, de én attól egy aranyért megszereztem!

- S mi az ördögöt akar ezzel a levéllel kezdeni? - kérdezte Athos.

- Nem találja ki? - kérdezte D'Artagnan, ravasz értelemtől csillogó szemmel.

- Nem én, lelkemre mondom!

- Nos hát, kedves Athos, aki úgy beszél angolul, mint John Bull maga, kegyelmed lesz Tom Low mester, mi pedig hárman a segédei; most már érti?

Athos felkiáltott örömében és csodálatában; besietett egy kamrába, munkagúnyákat szedett elő, s a négy cimbora tüstént átöltözködött; mikor aztán a fogadóból kivonultak, Athos már fűrészt, Porthos harapófogót, Aramis szekercét, D'Artagnan pedig kalapácsot s szegestarisznyát cipelt.

A hóhér segédjének levele meggyőzte az ácsmestert, hogy pontosan őket várták.

Éjféltájban Károly nagy recsegést-ropogást hallott az ablaka alatt: kalapács- meg szekercecsapások voltak, harapófogókattogás és fűrészvisítás.

Ágyán ruhástul feküdvén, s éppen elaludni kezdvén, ez a lárma felriasztotta; s mivel e lármának, a fizikai zenebonán kívül, rettenetes lelki és erkölcsi visszhangja is volt, a királyra újra rátámadtak esti rémlátomásai. A sötétséggel s a magánnyal szemközt, árván, nem bírta elviselni ez új tortúrát, mely nem volt benne halálbüntetés programjában, elküldte hát Parryt az őrhöz, kérné meg a munkásokat, ne zakatoljanak oly erősen, s könyörüljenek utolsó álmán annak, ki a királyuk vala.

Az őrnek esze ágában sem volt elhagyni posztját, de Parryt kiengedte.

Parry, miután a palotát megkerülte, s odaért az ablak elé, ott látta, egyszinten az erkéllyel, melynek rácsát meglazították, a széles vesztőhelyet; még be sem fejezték, máris kezdték rászegezni a fekete bakacsint.

Ennek az ablak szintjéig emelt, vagyis húszlábnyi magas vesztőhelynek két alsó emelete volt; Parry, bármily iszonyatos volt is ez a látvány, a gyászos alkotmányt építő nyolc-tíz munkás között azokat kereste, akiknek a zakatolása leginkább gyötörhette a királyt, s a második szinten felfedezett két embert, akik harapófogó segítségével a vaserkély utolsó pántjait feszegették; egyikük valóságos óriás, a falakat döntő antik faltörőkos szerepét töltötte be. Szerszámának minden csapására szikrázva repültek a kövek. A másik, aki térdelt, a meglazult köveket húzogatta magához.

Nyilvánvaló volt, hogy ezek csaphatták a lármát, melyre a király panaszkodott.

Parry felmászott a létrán, s odament hozzájuk.

- Barátaim - mondta -, megkérhetném, hogy egy kissé csendesebben dolgozzanak? A király lepihent, s nagy szüksége volna némi alvásra.

A fogóval működő ember abbahagyta mozdulatát, s félig hátrafordult; de minthogy állt, Parry nem láthatta az arcát, oly sűrű volt a sötétség a mennyezet alatt.

Tüstént megfordult a térdeplő ember is; s hogy társánál alacsonyabban volt s arcát a lámpás megvilágította, Parry jól láthatta.

Ez az ember szúrósan rámeredt, s szájára tette egyik ujját.

Parry hüledezve hátrált.

- Jól van no - mondta a munkás kitűnő angolsággal -, eredj, s mondd meg a királynak, hogy ha ma éjjel rosszul alszik is, holnap éjjel majd jobban fog.

Ezt a durva beszédet, melynek szó szerint véve oly szörnyű értelme volt, a közelben s az alsó emeleten tevékenykedő munkások undorító hahotával fogadták.

Parry visszament, azt hitte, álmodott.

Károly türelmetlenül várta.

Abban a pillanatban, melyben belépett, az ajtónálló kíváncsian bedugta a fejét a nyíláson, hadd lássa, mit mível a király.

A király az ágyán könyökölt.

Parry behúzta az ajtót, örömsugárzó arccal rohant a királyhoz, s így szólt:

- Sire, tudja kik azok a munkások, akik ekkora lármát csinálnak?

- Nem - felelte Károly s mélabúsan rázta a fejét -; honnan tudhatnám? Talán ismerem ezeket az embereket?

- Sire - mondta Parry még halkabban és urának ágya fölé hajolva -, sire, La Fère gróf meg a barátja az!

- Akik a vesztőhelyet ácsolják? - kérdezte döbbenten a király.

- Igen, s miközben ácsolják, lyukat vájnak a falba!

- Pszt - mondta a király, s rémülten nézett körül. - Láttad őket?

- Beszéltem velük.

A király összetette a kezét, s szemét az égre emelte; aztán, rövid és forró imádság után, leugrott az ágyról, odament az ablakhoz és a függönyt félrehúzta; az erkély őrei még mindig ott voltak, s az erkélyen túl sötét hídlás terült, melyen úgy jártak-keltek, mint a kísértetek.

Károly semmit sem láthatott kivehetően, de lába alatt érezte barátai ütéseinek rezgését. Most már minden ütésre egy-egy szívdobbanása felelt.

Parry nem tévedett, valóban Athosszal találkozott; ő volt, csakugyan, aki Porthos segítségével azt a lyukat vájta, melybe egy keresztgerendának kellett volna majd illeszkednie.

Ez a lyuk egy üregbe vezetett, melyet a királyi szoba padlója alatt vájtak. Ha majd az üregbe jutottak, mely holmi igen alacsony pincéhez hasonlított, feszítővas és hatalmas váll segítségével - s erről Porthos gondoskodott - felszakíthatnak egy padlódeszkát; a király majd kicsúszik e nyíláson, megmentőivel a bakacsinba vont vesztőhely valamelyik rekeszébe ér, maga is az odakészített munkásruhába öltözik, és izgalom, félelem nélkül leereszkedik a társaival.

A gyanútlan őrszemek, a vesztőhely ácsmunkásait látva bennük, nem állják útjukat.

S mint mondtuk, útra készen állott a bárka is.

E terv egyszerű, könnyű és nagyszabású volt, mint minden, ami merész elhatározásból születik.

Athos tehát szép fehér és finom kezét ama kövek emelgetésével roncsolta, melyeket Porthos feszített ki a helyükről. Fejét már az erkély alját díszítő ornamensek alá dughatta. Két órácska még, s egész testével befér. A lyuk elkészül hajnalig, majd eltűnik a fekete posztó redői alatt, melyet D'Artagnan borít elé. D'Artagnan különben francia munkásnak adta ki magát, s oly szabályosan ütögette be a szegeket, mint a legügyesebb kárpitos. Aramis a bakacsin fölös, földre csüngő széleit vagdosta, mely mögött a vesztőhely faalkotmánya emelkedett.

A nap kibukkant a háztetők fölött. A munkásoknak hatalmas tőzeg- meg széntűz segített átvészelni ezt a január 29-ikéről 30-ikára virradó fagyos éjszakát; a legbuzgóbb munkások is minduntalan abbahagyták a dolgukat, s odahúzódtak melegedni. Csak Athos meg Porthos nem hagyták abba. A lyuk ehhez képest az első hajnalsugárra el is készült. Athos bebújt, s magával vitte a királynak szánt munkásruhát, egy nagy fekete posztódarabba bugyolálva. Porthos benyújtott neki egy harapófogót; D'Artagnan pedig felszegzett - nagy de rendkívül hasznos pazarlás - egy jókora posztódarabot, mely mögött a lyuk, s az, akit rejtett, eltűnt.

Athosnak már csak kétórányi munkája volt, hogy a királlyal érintkezhessék; de a négy cimbora elképzelése szerint az egész nap rendelkezésére állt, merthogy a londoni hóhér eltűnvén, kénytelenek lesznek a bristolit előkeríteni.

D'Artagnan visszament a fogadóba, hogy újra felöltse barna ruháját, Porthos piros ujjasát, Aramis pedig Juxonhoz indult, hogy ha lehetséges, vele együtt hatoljon be a királyhoz.

Mindhármuknak délben kellett találkozniuk a Whitehall terén, hogy lássák, mi történik majd.

Mielőtt a vesztőhelyről leereszkedett volna, Aramis odalopózott a nyíláshoz, melyben Athos rejtőzött, hogy megmondja: ismét megpróbál Károllyal találkozni.

- Isten vele hát, és csak bátran - mondta Athos -; tájékoztassa a királyt a dolgok állásáról; mondja meg neki, hogy ha egyedül van, kopogtasson a padlón, hogy nyugodtan folytathassam a munkát. Ha Parry kezemre járhatna, hogy előre felfeszítené a kályha alsó lemezét, ami alkalmasint márvány, ez is jelentene valamit. Maga pedig, Aramis, lehetőleg ne szakadjon el a királytól. Beszéljen hangosan, nagyon hangosan, mert az ajtónál majd hallgatóznak. Ha odabent a szobában egy őrszem van, ölje meg könyörtelenül; ha kettő van, az egyiket Parry ölje meg; ha három: ám ölessék meg magukat, de mentsék a királyt.

- Legyen nyugodt - mondta Aramis -, két tőrt viszek magammal, hogy az egyiket Parrynak adjam. Van még valami?

- Nincs; menjen hát; de kösse a király lelkére, hogy csak semmi hasztalan nagylelkűség! Mialatt maguk harcolnak, ha sor kerül a harcra, ő meneküljön! Ha a márványlemez a feje fölött a helyére kerül, s maguk élve vagy halva, rajta: legkevesebb tíz percbe kerül az őröknek, míg megtalálják a lyukat, melyen a király elmenekült. E tíz perc elegendő lesz egérutat nyernünk, s a király szabad!

- Úgy intézzük, ahogy mondja, Athos. Ide a kezét, mert talán többé nem látjuk egymást!

Athos Aramis nyakába borult, megcsókolta és így szólt:

- Ez magának jár. D'Artagnannak pedig mondja meg, ha meghalok, hogy úgy szerettem, mint a fiamat, és csókolja meg helyettem. Csókolja meg a mi derék Porthosunkat is. Isten vele.

- Isten vele - mondta Aramis. - Most már magam is oly bizonyos vagyok abban, hogy a király megmenekül, mint abban, hogy a világ leghűségesebb kezét fogom!

Elváltak. Aramis is leereszkedett a vesztőhelyről, és egy Cromwellt dicsőítő dalt fütyülve visszament a fogadóba. Két másik barátját jó tűz mellett üldögélve találta; egy üveg portói bor mellett hideg csirkesültet lakmároztak. Porthos, táplálkozás közben, vaskos szidalmakat intézett az alávaló országgyűlési tagok címére; D'Artagnan szótlanul evett, de gondolatban a legvakmerőbb terveket szövögette.

Aramis mindent elbeszélt, amit szükségesnek talált; D'Artagnan bólintással, Porthos szóval helyeselt:

- Bravó! - mondta. - Ne féljen, menekülése pillanatában ott leszünk; nagyon jó búvóhely van a vesztőhely alatt, ott nyugodtan meghúzódhatunk. D'Artagnan, jómagam, Grimaud meg Mousqueton: vagy nyolcukat bízvást elintézzük; Blaisois-ról nem beszélek, ő csak arra jó, hogy vigyázzon a lovakra. Emberenként két perc, az négy perc; Mousqueton is elveszteget egyet, az öt; ez alatt az öt perc alatt negyedmérföldnyi utat megtehetnek!

Aramis gyorsan bekapott néhány falatot, ivott rá egy pohár bort és ruhát váltott.

- Most pedig - mondta - megyek a püspökhöz. Porthos vállalja a fegyverek előkészítését; jól vigyázzon a hóhérjára, D'Artagnan!

- Ne féljen, Mousquetont Grimaud váltotta fel, s őrzi, mint a szeme fényét.

- Akkor is, kettőzzék meg az éberséget, s egy percig se henyéljenek!

- Henyélni! Barátom, kérdezze meg Porthost: már nem is élek, egész nap talpon vagyok, ugrálok, mint valami táncos. Mordizomadta! Be szeretem Franciaországot e pillanatban, s be jó, ha van az embernek édes hazája, mikor a másokéban oly rosszul érzi magát!

Aramis tőlük is úgy vált el, mint Athostól, vagyis megcsókolta őket. Elment Juxon püspökhöz, és előadta kérését. Juxon annál is könnyebben beleegyezett, hogy Aramist magával viszi, mivel már tudatta vele, hogy szüksége lesz egy papra, bizonyosra véve, hogy a király gyónni akar, s feltételezve, hogy misét szeretne hallgatni.

A püspök, ugyanúgy öltözve, ahogyan Aramis az előző napon, beült a kocsijába. Aramis, akinek inkább sápadtsága és szomorúsága volt az álruhája, semmint a diakónuscsuha, mellé telepedett. A kocsi a Whitehall kapujában megállt; körülbelül reggeli kilenc óra volt. Látszólag mi sem változott: az előszobák s a folyosók, akárcsak este, őrökkel teli. A király ajtajában két strázsa állt, két másik az erkély előtt sétált a vesztőhely hídlásán, melyen már a tőkét is felállították.

A király tele volt reménységgel; Aramist megpillantva, a reménység örömmé változott. Juxont megcsókolta, Aramisnak megszorította a kezét. A püspök jó hangosan játszotta meg mindenki előtt esti találkozásukat. A király azt mondta, hogy az este hallott igék megteremték gyümölcsüket, s szeretne még egy ilyen találkozást. Juxon az őrökhöz fordult, s megkérte őket, hagyják magára a királlyal. Mindenki elvonult.

Mihelyt becsukódott az ajtó, Aramis így szólt lázas sietséggel:

- Sire, megmenekült! A londoni hóhér eltűnt: segédje lábát törte a tegnap este felséged ablaka alatt. A kiáltás tőle származott. Az ítéletvégrehajtó eltűnését már kétségkívül észrevették, de hóhér csak Bristolban van, s idő kell hozzá, hogy előkerítsék. Legalább holnapig van tehát időnk.

- Hát La Fère gróf? - kérdezte a király.

- Kétlábnyira felségedtől. Fogja csak a szeneslapátot, koppantson vele hármat, s hallani fogja, hogy válaszol.

A király reszkető kézzel kapta fel a szerszámot, s szabályos időközökben hármat koppantott. Az adott jelre máris tompa és óvatos koppantások hallatszottak a padló alatt.

- Tehát - mondta a király - az, aki válaszol...

- La Fère gróf, sire - mondta Aramis. - Készíti az utat, melyen át felséged menekülhet majd. Parry pedig e márványlapot fogja felemelni, s a nyílás egészen szabad lesz.

- Csakhogy nekem semmi szerszámom hozzá - mondta Parry.

- Itt ez a tőr - mondta Aramis -, de vigyázzon, ne nagyon tompítsa el, mert még másra is szükséges lehet, nemcsak kőfúrásra!

- Ó, Juxon - fordult Károly a püspökhöz, s megfogta mindkét kezét -, ó, Juxon, vésse emlékezetébe annak imáját, aki a királya volt.

- Aki most is az, és az lészen mindörökké - mondta Juxon, és csókkal borult az uralkodó kezére.

- Imádkozzék egész életében ezért a francia nemesemberért, akit itt lát, azért is, akit a padló alatt hall, s még két másikért, akik, akárhol vannak, bizonyosan tudom, az én üdvömön őrködnek!

- Sire - felelte Juxon -, óhaja teljesül. Amíg élek, mindennap felajánlok egy könyörgést Istenhez felséged hűséges barátaiért.

Alattuk a bányász egy ideig folytatta még a munkát, s érezték, hogy folyton-folyvást közeledik. De egyszerre csak váratlan zaj visszhangzott a folyosón. Aramis felkapta a szénfogót, s jelt adott, hogy némuljon el.

A lárma közeledett: néhány láb egyforma és szabályos lépésének üteme volt. Azok négyen odabent kővé meredtek; minden szem az ajtóra irányult, s az ajtó, egyfajta ünnepélyességgel, kinyílt.

A király szobája előtti helyiségben őrök sorfala állt fel. Egy parlamenti biztos, fekete ruhában, baljóslatú komorsággal belépett, köszönt a királynak, s egy pergament kigöngyölve, felolvasta neki az ítéletet, ahogyan a vesztőhelyre induló bűnösöknek szokás.

- Mit jelent ez? - kérdezte Juxontól Aramis.

Juxon egy mozdulattal jelezte, hogy éppoly értetlenül áll, mint ő.

- Tehát mára szól? - kérdezte a király csak Juxon és Aramis által észlelhető izgalommal.

- Talán bizony nem értesítették, sire, hogy ma reggelre tűzetett ki? - válaszolt kérdéssel a fekete ruhás ember.

- Úgy kell hát elvesznem, mint valami közönséges bűnösnek, a londoni hóhér keze által?

- A londoni hóhér eltűnt, sire - mondta a parlament megbízottja -, de jelentkezett helyette valaki. A kivégzés tehát csak annyi ideig halasztódik, amennyit felséged kér világi és lelki ügyeinek elrendezésére.

Csupán néhány verejtékcsepp a haja tövén árulta el a megrendülést, melyet e hír Károlynak okozott.

Aramis azonban falfehér lett. Szívverése elállt: szemét lehunyta, s egy asztalra támaszkodott. E mélységes fájdalom láttán Károly a magáéról mintha elfelejtkezett volna.

Odament hozzá, megfogta a kezét és megcsókolta.

- Ugyan, barátom - mondta szelíd és szomorú mosollyal -, fel a fejjel!

Aztán a megbízotthoz fordult, s így szólt:

- Uram, kész vagyok. Látja, két dolgot kérek csupán, s ezek, azt hiszem, nem nagyon késleltetik: az első, hogy meggyónjak; a második, hogy megcsókolhassam a gyermekeimet s elbúcsúzhassam tőlük utoljára; ezt talán megengedik.

- Meg, sire - mondta a parlament megbízottja.

Azzal kiment.

Aramis magához térve, tenyerébe véste körmeit, s melléből hatalmas hördülés tört fel:

- Jaj, főtisztelendő uram - kiáltotta és megragadta Juxon kezét -, hol az Isten? Hol az Isten?

- Fiam - mondta keményen a püspök -, nem láthatod őt, mert elrejtik a föld szenvedélyei.

- Gyermekem - mondta a király Aramisnak -, ne keseredj el így! Azt kérdezed: hol az Isten? Isten látva-látja a te áldozatosságodat s az én mártíriumomat, s hidd el, egyiknek is, másiknak is meglészen a kárpótlása; az embereket okold hát azért, ami az emberekkel történik, s ne az Istent. Az emberek veszejtenek el engem, s véled is az emberek ontatják a könnyeid.

- Igen, sire - mondta Aramis. - Felségednek igaza van; az embereket kell okolnom, s okolom is ezentúl.

- Üljön le, Juxon - mondta a király, s térdre omlott -, mert meg kell hallgatnia még, s nekem meg kell gyónnom. Maradjon, uram - mondta Aramisnak, aki már-már vonult volna vissza -, maradjon, Parry, semmi olyan mondanivalóm, még a bűnbánat titkosságában sem, amit nem mondhatnék el mindenki előtt; maradjanak, hisz csak egy bánatom van, éspedig az, hogy nem hallhat engem mindenki úgy, ahogyan maguk hallanak.

Juxon leült, s a király úgy térdepelvén előtte, mint a legalázatosabb híve, gyónni kezdett.

Miután meggyónt és megáldozott, Károly azt kérte, hogy láthassa a gyermekeit. Az óra tízet ütött; amint mondta volt, ezzel nem késtek túl sokat.

A nép azonban már ott volt; tudták, hogy tíz órára tűzetett ki a kivégzés, ott gyúródtak a palota körüli utcákban, s a király egyre erősebben hallhatta azt a morajt, melyet a tömeg és a tenger okoz, egyik, mikor szenvedélyei korbácsolják, másik, mikor a viharok.

A király gyermekei megérkeztek; előbb Charlotte hercegnő, egy szőke kisleány, szeme könnyel teli, majd a gloucesteri herceg, egy nyolc-kilenc év körüli fiúcska, kinek száraz szeme és megvetően felvetett ajka a születő büszkeségről árulkodott. A fiú egész éjszaka sírt, de ez előtt a sokaság előtt nem sírt többé.

Károly úgy érezte, megszakad a szíve a két gyermek láttán, kikkel két esztendeje nem találkozott, s akiket most, halála pillanatában kell viszontlátnia. Egy könnycsepp tolult a szemébe, s hátat fordított, hogy letörölje, mert erős akart maradni azok előtt, akikre a szenvedésnek s a balsorsnak oly súlyos örökségét hagyta.

Előbb a lányával beszélt; magához vonta, kegyességre, belenyugvásra és gyermeki szeretetre buzdította; aztán a gloucesteri herceghez fordult, s a térdére ültetve, hogy egyszerre szoríthassa szívéhez és csókolhassa arcon, így szólt:

- Fiam, az utcában s itt, az előcsarnokban, sok embert láttál idefele jönni; ezek az emberek le fogják vágni atyád fejét, ezt ne felejtsd el soha. Talán egy napon köztük s a hatalmukban találod magadat, s ők királyukká tesznek bátyáid, a walesi herceg s a yorki herceg kizárásával, akik közül az egyik Franciaföldön, a másik, magam sem tudom, hol van; te azonban, fiam, nem vagy és nem is lehetsz király, csak az ő haláluk által. Esküdj meg hát nekem, hogy nem engeded megkoronáztatni magad, mert e koronára nincsen törvényes jogod; mert egy napon, jól figyelj, fiam, egy napon, ha megteszed, fejedet koronástul leütik, s azon a napon nem halhatsz meg nyugodtan és lelkifurdalás nélkül, ahogyan jómagam. Esküdj, fiam.

A gyermek apró kezét az apja kezébe tette, s így szólt:

- Sire, esküszöm felségednek...

Károly félbeszakította:

- Henry - mondta -, szólíts atyádnak.

- Atyám - mondta a gyermek -, esküszöm, hamarább megölnek, semmint királlyá tehetnének.

- Jól van, fiam - mondta Károly. - Most pedig csókolj meg te is, Charlotte, s ne felejtsetek el soha.

- Ó, nem, soha, soha! - kiáltotta a két gyermek, s karjukat a király nyakába fonták.

- Isten veletek - mondta Károly -, Isten veletek, gyermekeim; vigye el őket, Juxon. Könnyeik elvennék a bátorságomat a haláltól.

Juxon kitépte a szegény gyermekeket apjuk öleléséből, s átadta azoknak, akik elhozták.

Mögöttük kinyíltak az ajtók, és mindenki bejöhetett.

A királynak, midőn az őrök s a szobába özönlő kíváncsiak tömegében egyedül találta magát, eszébe jutott, hogy La Fère gróf ott volt, nagyon közel hozzá, a padló alatt, s nem láthat semmit, de talán még remél.

Rettegni kezdett, nehogy Athos, a legcsekélyebb zajt is valami jelnek vélve s újra munkához látva, elárulja magát. Mozdulatlanságot színlelt tehát, s példájával minden jelenlevőt is nyugalomban tartott.

A király nem tévedett: Athos valóban ott volt a lábai alatt, és kétségbeesett, hogy nem hall semmiféle jelt; türelmetlenségében több ízben újra nekilátott a fal bontásának; de attól való féltében, hogy meghallják, rögtön abba is hagyta.

Ez az irtózatos tétlenség két óra hosszat tartott. A királyi szobában halálos csend uralkodott.

Athos ekkor elhatározta, hogy megkeresi e baljós és néma nyugalom okát, melyet csupán a tömeg moraja zavart meg. Szétnyitotta az üreget elrejtő posztót, s leereszkedett a vesztőhely első emeletére. Feje fölött alig négy hüvelyknyire volt a padló, a vesztőhely dobogóját alkotó hídlással azonos szinten.

A morajtól, melyet eddig csak tompán hallott, de amely most már fenyegetőn, baljóslatúan ért el hozzá, valósággal felugrott rémületében. Egészen a vesztőhely széléig merészkedett, a fekete posztón, szeme magasságában, rést nyitott, s lovasokat látott, háttal, a szörnyű faalkotmány körül; a lovasokon túl egy sor alabárdos; az alabárdosokon túl muskétások; a muskétásokon is túl a nép első sorai, mely forrt és morajlott, mint valami sötét óceán.

- Mi történt hát? - kérdezte Athos, s jobban remegett, mint a drapéria, melynek redőibe bele-beleütközött. - A nép nyomakodik, a katonák fegyverben, s a nézők között, kik egytől egyig az ablakra merednek, igen, őt látom: D'Artagnan! Mire vár? Mit néz? Magasságos Isten! Talán nem hagyták megszökni a hóhért?

Hirtelen tompán és gyászosan dobpergés harsant a téren, súlyos és vontatott lépések zaja dobogott a feje felett. Úgy tűnt neki, mintha valami hatalmas precesszióhoz hasonló menet rótta volna a Whitehall pádimentumát; nemsokára pedig már a vesztőhely hídlásának recsegését hallotta. A térre még egy pillantást vetett, s a nézők viselkedése elárulta neki azt, aminek tudomásulvételét mindeddig megtiltotta szíve legmélyén az utolsó reménysugár.

A tér moraja teljesen megszűnt. Minden szem a Whitehall ablakára szegeződött, tátott szájak, visszafojtott lélegzetek vallották, hogy valami borzalmas látványosságra várnak.

Ugyanaz az ütemes lábdobogás, melyet az imént a király szobája alatt elfoglalt helyén hallott a feje fölött, most a vesztőhelyen hallatszott fel újra, mely a súly alatt oly mértékben meghajolt, hogy a deszkák majdnem érintették a szerencsétlen nemesember fejét. Nyilvánvalóan két sor katona foglalta el ott a helyét.

Ugyanebben a pillanatban, egy általa jól ismert nemes csengésű hang szólalt meg a feje fölött.

- Ezredes úr, néhány szót szeretnék intézni a néphez.

Athos a feje búbjáig összeborzadt: bizony a király volt, aki a vesztőhelyen beszélt.

Valóban, miután néhány csepp bort ivott, s tört egy falás kenyeret, Károly, belefáradva a halál várásába, hirtelen elhatározta, hogy maga megy elébe, s megadta a jelt a kivonulásra.

Erre kinyitották a térre néző ablak mindkét szárnyát, s a nép a tágas szoba mélyéről előbb egy álarcos ember néma közeledését láthatta, bárddal a kezében, s benne a hóhérra ismert. Ez az ember odament a tőkéhez, s rátette a bárdot.

Ez volt az első zaj, melyet Athos hallott.

Aztán, e mögött az ember mögött, kétségkívül sápadtan, de nyugodtan és határozott léptekkel, Stuart Károly közeledett két pap között, nyomukban néhány, a kivégzésen való elnökléssel megbízott, magas rangú tiszt, két sor alabárdos kíséretében, kik a vesztőhely két oldalán sorakoztak fel.

Az álarcos ember megpillantására hosszan tartó súgás-bugás támadt. Mindenkit furdalt a kíváncsiság, hogy megtudja, kicsoda az ismeretlen hóhér, ki oly jó pillanatban állt elő, hogy a népnek ígért borzalmas látványosság végbemehessen, mikor már azt hitték, hogy e látványosságot másnapra halasztották. Tehát ki-ki valósággal falta a szemével; de csak annyit láthattak, hogy középtermetű, fekete ruhás s javakorabelinek látszó ember, mert szürkés szakáll hegye ütközött ki az arcát elfedő maszk alól.

Azonban az oly nyugodt, nemes és méltóságteljes király láttán a csend tüstént helyreállt, oly mértékben, hogy mindenki hallotta, mikor kifejezte abbeli óhaját, hogy szeretne a néphez szólni.

E kérésre az, akihez intézte, bizonyára beleegyező jellel válaszolt, mert a király, határozott és érces hangon, mely Athos szíve mélyéig hatolt, beszélni kezdett.

A népnek megmagyarázta viselkedését, s tanácsokat adott Anglia jóléte érdekében.

"Jaj, hát lehetséges-e - tépelődött Athos -, hogy azt hallom, amit hallok, s azt látom, amit látok? Hát csakugyan lehetséges, hogy Isten úgy cserbenhagyta földi képviselőjét, hogy ily nyomorultul hagyja meghalni!... Én pedig nem láthatom őt! És nem búcsúzhattam tőle el!"

Olyan zaj hallatszott, melyet csak a halál szerszámának megmozdítása okozhatott a tőkén.

A király azonban félbeszakította beszédét.

- Ne nyúljon a bárdhoz - mondta.

És folytatta, ahol abbahagyta.

Mikor befejezte, dermedt csend támadt Athos feje felett. Kezét a homlokára tapasztotta, s tenyere és homloka között verejtékcseppek peregtek, noha a levegő jeges volt.

Ez a csend az utolsó előkészületeket jelezte.

A beszédet befejezve, a király szánalommal telt pillantással nézett végig a sokaságon; s a rendjelet, melyet viselt, s mely ugyanaz a gyémántos érdemrend volt, melyet a királyné küldött volt, átadta Juxon püspöknek. Aztán kebléből apró gyémántkeresztet vont elő. Ez is, akárcsak az előbbi, Henriette asszonytól származott.

- Uram - fordult a Juxont kísérő paphoz -, ezt a keresztet az utolsó pillanatig a kezemben fogom tartani; majd vegye ki belőle, ha meghaltam!

- Igenis, sire - mondta egy hang, melyben Athos Aramis hangjára ismert.

Ekkor Károly, aki eddig fedett fővel állt, levette a kalapját, s maga mellé dobta; majd kigombolta ujjasát, levetette, s a kalapja mellé dobta. És, mert hideg volt, kérte a házikabátját, amit oda is adtak neki.

Mindezt az előkészületet döbbenetes nyugalommal végezte.

Azt gondolhatta volna az ember, hogy a király az ágyba készül lefeküdni, s nem a koporsójába.

Végül, haját a kezével felemelve, így szólt a hóhérhoz:

- Zavarni fogja, uram? Ez esetben össze lehetne fogni egy zsineggel.

Károly olyan pillantással kísérte e szavakat, mintha be akart volna hatolni az ismeretlen álarca mögé; s e nemes, nyugodt és magabiztos tekintettel arra kényszerítette az ismeretlent, hogy elfordítsa a fejét.

Azonban a király mélységes tekintete mögött Aramis égő szemével találkozott.

- Elég lesz - mondta az ember -, ha elhúzza a nyakáról.

A király a haját két kézzel kétfelé választotta, a tőkére nézett, s így szólt:

- Ez a tőke nagyon alacsony, nem akadt volna magasabb?

- Ez a rendes tőke - mondta az álarcos ember.

- Azt hiszi, hogy leüti a fejem egy csapásra? - kérdezte a király.

- Remélem - válaszolta az ítéletvégrehajtó.

Ebben a szóban: remélem, olyan különös volt a hangsúly, hogy mindenki beleborzongott, a király kivételével.

- Rendben van - mondta a király -, most pedig, hóhér, ide figyelj.

Az álarcos ember egyet lépett a király felé, s a bárdjára támaszkodott.

- Nem akarom, hogy meglepj - mondta neki Károly. - Előbb imára térdelek, akkor még ne sújts!

- Mikor sújtsak hát? - kérdezte az álarcos ember.

- Amikor nyakamat a tőkére hajtom, karomat feléd nyújtom, s azt mondom: Remember, akkor sújts bátran.

Az álarcos ember enyhén meghajtotta magát.

- Íme, a pillanat, amidőn itt kell hagyni a világot - mondta a király a környezetének. - Uraim, itthagyom kegyelmeteket a vihar kellős közepén, s előremegyek ama hazába, mely nem ismer fergeteget. Isten velük.

Aramisra nézett, s külön bólintott felé.

- Most pedig - folytatta -, távolodjanak el, kérem, s engedjék meg, hogy egészen halkan imádkozzam. Távolodj el te is - mondta az álarcos embernek -; csak egy pillanatig tart, és tudom, hogy a tied vagyok; de ne felejtsd el, hogy csak intésemre sújtsál!

Károly ekkor letérdelt, keresztet vetett, száját a hídlás felé hajtotta, mintha meg akarta volna csókolni a deszkát; majd egyik kezével a padlóba, másikkal a tőkére támaszkodva így szólt:

- La Fère gróf, itt van-é és beszélhetek-é?

Ez a hang egyenest Athos szívébe hatolt, s úgy járta át, mint valami jeges kard.

- Igen, felség - mondta remegve.

- Hűséges barát, áldozatos szív - folytatta a király -, nem menthettek meg, így volt megírva. Most, még ha szentségtörést követnék is el, ezt mondanám neked! Igen, szóltam az emberekhez, szólottam Istenhez, hozzád beszélek utolsónak. Olyan ügyért küzdve, melyet szentnek hittem, elvesztettem atyáim trónusát, s elprédáltam gyermekeim örökségét. Egymillió aranyam maradt, a newcastle-i kastély pincéjében ástam el a város elhagyásának pillanatában. E pénz létezéséről csak neked van tudomásod, akkor folyamodj hozzá, mikor úgy ítéled, legfőbb ideje legidősebb fiam hasznára fordítanod; most pedig, La Fère gróf, mondj búcsút nekem.

- Isten vele, szent és mártír királyom - dadogta Athos, megdermedve rémületében.

Ekkor egy pillanatnyi csend támadt, s közben Athosnak úgy rémlett, mintha a király felemelkedett és térdeplő helyzetét megváltoztatta volna.

Ezután erőteljes és érces hangon, oly zengzetesen, hogy nemcsak a vesztőhelyen, de a téren is hallották:

- Remember - mondta a király.

Alig hangzott el a szó, rettenetes csapás rázta meg a vérpad dobogóját; a posztóból por csapott fel, s elvakította a szerencsétlen nemest. Aztán hirtelen, ahogy önkéntelenül felkapta a fejét, egy csepp meleg vér hullt a homlokára. Athos hátrahőkölt borzalmában, s ugyanabban a pillanatban a cseppek fekete zuhataggá váltak, az egész dobogót elborították.

Athos, maga is térdre rogyva, néhány pillanatig szinte téboly- és bénaságsújtottan maradt ottan. Nemsokára a csappanó morajból észrevette, hogy a sokaság távolodik; még egy pillanatig mozdulatlan, néma és hűdött maradt. Végre megfordult, és zsebkendője csücskét belemártotta a mártír király vérébe; s amikor a tömeg egyre messzebb vonult, leereszkedett, a drapériát kihasította, két ló közé surrant, s elkeveredett a nép közt, melynek ruháját viselte, és elsőnek érkezett a fogadóba.

Felmenvén a szobájába, belenézett a tükörbe, s homlokán széles, vörös folt bélyegét látta; ujjával odanyúlt, a király vérétől nedvesen visszakapta, és ájultan esett össze.

Noha csak délután négy óra, sötét éjszaka volt; sűrűn, jegesen hullt a hó. Aramis is hazatért, s Athost, ha nem is aléltan, de kábultan találta. Barátja első szavára felocsúdott a letargiaszerű állapotból, melybe zuhant volt.

- Nos hát - mondta Aramis -, a végzet győzött!

- Győzött! - mondta Athos. - Nemeslelkű és boldogtalan király!

- Mi az, megsebesült? - kérdezte Aramis.

- Nem, ez az ő vére.

A gróf megtörölte homlokát.

- Hát hol volt?

- Ahol hagytak, a vérpad alatt.

- És mindent látott?

- Nem, de mindent hallottam; Isten őrizzen még egy hasonló órától, mint amilyent megéltem! Vajon nem őszültem bele?

- Akkor hát tudja, hogy mindvégig vele voltam?

- Hallottam a hangját az utolsó pillanatig.

- Íme az érdemrend, melyet átadott, s íme a kereszt, melyet kivettem a kezéből; azt kívánta, hogy juttassuk el a királynénak.

- És íme, egy zsebkendő, amibe göngyölje őket - mondta Athos.

És a zsebéből előhúzta a király vérébe mártott kendőt.

- Most aztán - kérdezte Athos - mit míveltek árva holttestével?

- Cromwell rendeletére megadják neki a királyi végtisztességet. A tetemet ólomkoporsóba helyeztük; most orvosok fáradoznak a szomorú porhüvely bebalzsamozásán; s ha dolgukat elvégezték, a királyt felravatalozzák.

- Nevetséges! - suttogta Athos keserűen -, királyi végtisztesség annak, akit meggyilkoltak?

- Ez azt bizonyítja - mondta Aramis -, hogy a király meghal, de nem hal meg a királyság.

- Ó, jaj - sóhajtott fel Athos -, ő volt talán a földön az utolsó lovag-király?

- Ugyan, ne keseredjen, grófom - szólalt egy öblös hang a lépcsőn, ahol Porthos hatalmas léptei dübörögtek -, mind halandók vagyunk, szegény barátaim!

- Későn érkezik, kedves Porthos - mondta Athos.

- Bizony - mondta Porthos -, utamban annyi volt az ember, hogy akadályoztak. Táncoltak, a nyomorultak! Egyet nyakon ragadtam, s azt hiszem, egy kissé megfojtottam. Abban a pillanatban egy őrjárat ért oda. Szerencsémre az a fickó, akivel személy szerint dolgom volt, néhány percig nem mukkanhatott. Megragadtam az alkalmat, hogy egy szűk utcácskába vessem magam. Ez az utcácska egy még szűkebbe torkollt. Eltévedtem. Londont nem ismerem, angolul nem tudok, azt hittem, soha nem találok ki. De végre itt vagyok!

- Hát D'Artagnant - kérdezte Aramis -, látta-e egyáltalán? Csak nem történt vele valami?

- A tömeg elszakított minket egymástól - mondta Porthos -, s bárhogy is erőlködtem, képtelen voltam megtalálni.

- Hej - mondta Athos keserűséggel -, bezzeg én láttam; a tömeg első sorában állt, remekül helyezkedvén, hogy semmit el ne szalasszon. S lévén a látvány, mindent egybevéve, különös, mindvégig látni akarta.

- Ejnye, La Fère gróf - szólalt meg egy nyugodt, de rohanástól kifulladt hang -, maga rágalmazza így a távollevőket?

E szemrehányás Athost szíven találta. De mivel D'Artagnan látása a bamba és megvadult népség első soraiban valóban mély benyomást tett rá, beérte ezzel a felelettel:

- Dehogy rágalmazom én, barátom! Nyugtalanok voltunk itt magáért, hát megmondtam hol volt. Maga nem ismerte Károly királyt, magának ő idegen volt, és mi sem kényszerítené, hogy szeresse.

S ezeket mondva kezet nyújtott a barátjának. De D'Artagnan úgy tett, mintha észre sem venné Athos mozdulatát, s kezét a köpenye alatt tartotta.

Athos a kezét lassan visszaejtette.

- Tyű, de fáradt vagyok - mondta D'Artagnan és leült.

- Igyék egy pohár portóit - mondta Aramis; felkapott egy palackot az asztalról és töltött -; igyék, ettől összeszedi magát.

- Igen, igyunk - mondta Athos, ki a gascogne-i sértődöttségén bánkódva, koccintani akart vele -, igyunk, s hagyjuk itt ezt a gyűlöletes országot. A vitorlás vár ránk, tudják; induljunk ma este, itt már semmi tennivalónk.

- A gróf úrnak de nagyon sietős! - mondta D'Artagnan.

- E véres föld égeti a talpamat - mondta Athos.

- A havazás nem tesz rám ilyen hatást - mondta nyugodtan a gascogne-i.

- De hát maga szerint mihez fogjunk - kérdezte Athos -, ha már a király halott?

- Tehát a gróf úr nem érzi - kérdezte D'Artagnan foghegyről -, hogy maradt valami elintéznivalója Angliában?

- Semmi, semmi - mondta Athos -, csak kételkedni az isteni jóságban és megvetni saját képességeimet.

- Nos hát én - mondta D'Artagnan -, a hitvány, vérszomjas bámészkodó, aki harminc lépésre furakodtam a vesztőhelyhez, hogy jobban láthassam lehullni ama király fejét, akit nem is ismertem, s aki a jelek szerint közömbös volt nekem: másként gondolkozom, mint a gróf úr... én maradok!

Athos fehér lett, mint a fal; barátja minden szemrehányása a szíve közepében remegett.

- Úgy hát Londonban marad? - kérdezte Athos D'Artagnantól.

- Igen - mondta ez. - S maga?

- Ejnye - mondta Porthos némi zavarban Athosszal és Aramisszal szemben -, ejnye, ha maga marad, mivelhogy együtt jöttünk ide, maga nélkül én se megyek el; nem hagyom egyedül ebben a gyűlöletes országban.

- Köszönöm, kitűnő barátom! Akkor hát indítványoznék egy kis vállalkozást, melyet is együtt hajtanánk végre, mihelyt a gróf elment; akkor támadt az ötletem, míg tudják melyik látványt néztem.

- Éspedig?

- Megtudni, kicsoda az álarcos ember, ki oly készségesen jelentkezett a király fejvételére.

- Álarcos ember? - kiáltott fel Athos. - Tehát nem hagyták kiszökni a hóhért?

- A hóhért? - kérdezte D'Artagnan. - Az még mindig a pincében van, s alkalmasint alaposan a fenekére nézeget házigazdánk borospalackjainak. De jó, hogy eszembe juttatja...

Kiállt az ajtóba.

- Mousqueton! - kiáltotta.

- Uram? - kérdezte egy hang, mely mintha a föld fenekéből jött volna.

- Engedje el a foglyát - mondta D'Artagnan -, mindennek vége!

- De hát ki az a nyomorult, aki királyára emelte a kezét?

- Egy műkedvelő hóhér, aki egyébként könnyedén bánik a bárddal, mert, amint remélte - mondta Aramis -, egyetlen csapásába került.

- Az arcát egyáltalán nem látta? - kérdezte Athos.

- Álarcban volt - mondta D'Artagnan.

- De maga, Aramis, aki oly közel volt hozzá!?...

- Csak szürkés szakállát láttam, az kibújt az álarc alól.

- Tehát valami élemedett korú férfi? - kérdezte Athos.

- Ó - mondta D'Artagnan -, ez nem jelent semmit. Aki álarcot ölt, szakállat is ragaszthat magának.

- De mérges vagyok, hogy nem mentem utána! - mondta Porthos.

- Nos hát, kedves Porthos - mondta D'Artagnan -, nekem is éppen ez a gondolatom támadt.

Athos mindent megértett; felkelt.

- Bocsáss meg, D'Artagnan - mondta. - Ha Istenben kételkedtem, miért ne kételkedtem volna benned is. Bocsáss meg nekem, barátom!

- Hamarosan megtudjuk - mondta D'Artagnan somolyogva.

- Nos hát? - kérdezte Aramis.

- Nos hát - folytatta D'Artagnan -, mialatt bámultam, de nem a királyra, ahogyan a gróf úr képzeli, mert tudtam, hogy egy embernek kell meghalnia, s engem, bármennyire is megszokhattam az ilyesmit, mindig rosszullét fog el, hanem az álarcos hóhért, az a gondolatom támadt, amint már mondottam, hogy meg kell tudnunk, kicsoda. Nos, ahogyan már szokásunkká vált egymást kiegészíteni, segítségül hívni, ahogyan az egyik kéz segítségére hívja a másikat, gépiesen körülnéztem, hadd lássam, Porthos nincs-e ott; mert magát, Aramis, felismertem a király mellett, s magáról, gróf úr, tudtam, hogy a vérpad alatt kell lennie. Aminek jóvoltából megbocsátok magának - tette hozzá, s kezet nyújtott Athosnak -, mert bizonyára szörnyen szenvedett! Körülnéztem tehát, s jobbomon egy fejet láttam, méghozzá behasított fejet, mely, jól-rosszul, fekete tafotával volt bekötözve. "Teringettét, gondoltam, ha nem tévedek, így én szoktam sebet kötözni, s ezt a fejet mintha magam varrtam volna össze valahol!" Csakugyan, az a szerencsétlen skót volt, Parry öccse, tudják, akin Groslow próbálta ki pajkosan az erejét, s csak a fél feje volt meg, amikor rátaláltunk.

- Abbizony - mondta Porthos -, a fekete tyúkos ember.

- Úgy van, ő volt; jeleket váltott egy másikkal, a bal oldalamon; odanéztem, hát a derék Grimaud-t fedeztem fel, amint az álarcos embert, akárcsak jómagam, majd felfalja a szemével.

- "Hé!", mondtam neki. Nos, hogy a gróf ezzel a rövid megszólítással illeti, amikor mondanivalója van hozzá, Grimaud megértette, hogy hozzá szólok, s úgy fordult hátra, mintha rugóra járna; ő is megismert engem, s ujjával az álarcos emberre mutatva így szólt: "Hm?", ami annyit jelentett: Látta? "Persze", feleltem. Tökéletesen megértettük egymást. Megint a skótom felé fordultam, ennek is beszédes volt a tekintete. Aztán mindennek vége lett, tudják, mily gyászos módon. A nép eloszlott; lassan beesteledett; Grimaud-val s a skóttal a tér egy sarkába húzódtam, ez utóbbinak intettem, hogy maradjon velünk, s onnan figyeltem a hóhért, aki a királyi szobába menve ruhát váltott; az övé bevérződött alkalmasint. Ezután fekete kalapot tett a fejére, köpenyegébe burkolózott és eltűnt. Kitaláltam, hogy távozni készül, s odarohantam az ajtóval szembe. S valóban, öt perc múlva láttuk lejönni a lépcsőn.

- Követték? - kérdezte Athos izgatottan.

- Persze! - mondta D'Artagnan. - Minden pillanatban hátrafordult; ez arra kényszerített, hogy el-elrejtőzzünk, vagy hogy közömbös arckifejezést öltsünk. Elkaphattam és megölhettem volna, de nem vagyok önző, s maguknak akartam fenntartani ezt a gyönyörűséget, Athos, Aramis, hogy egy cseppet vigasztalódjanak. Végül, félórás gyaloglás után a City legkanyargósabb utcáiban, egy kicsi, magányos ház elé ért, melyben egyetlen hang, egyetlen fény sem jelezte emberi lény jelenlétét. Grimaud a bő nadrágjából pisztolyt vett elő. "Hm", kérdezte, s rámutatott. "Semmiképpen sem", mondtam, s lefogtam a karját. Amint már mondtam, kész tervem volt. Az álarcos ember megállt egy kapu előtt, s elővett egy kulcsot; de mielőtt bedugta volna a lyukba, hátrafordult, hadd lássa, nem követik-e. Én egy fa mögé ugrottam; Grimaud a sövény mögé; a skót, nem lévén hova rejtőznie, hasra vágódott az úton. Akit követtünk, kétségkívül azt hitte, egyedül van, mert hallatszott a kulcs csikordulása; az ajtó kinyílt, s ő eltűnt.

- A nyomorult! - mondta Aramis - mialatt maguk idejöttek, el is illanhatott, s bottal üthetjük a nyomát.

- Ugyan már, Aramis - mondta D'Artagnan -, összetéveszt valakivel!

- Igen, de - mondta Athos is - a maga távollétében...

- Nos hát, a távollétemben nem helyettesíthet Grimaud meg a skót? Mielőtt a fickó tízet léphetett volna a ház belsejében, az épületet szépen körüljártam. Az egyik kapuhoz, amelyen bement, odaállítottam a skótunkat, jelekkel értésére adván, hogy ha a fekete álarcos ember kilép, mindenüvé kövesse, s azalatt Grimaud őt fogja követni, s majd visszajön, s ott vár meg minket, ahol voltunk. Végül Grimaud-t a második kijárathoz állítottam, azonos utasításokkal látván el, s most íme, itt vagyok. A vadat bekerítettük; most hát ki akarja látni a hajtóvadászatot?

Athos D'Artagnan karjába vetette magát, aki javában törölgette a homlokát.

- Barátom - mondta -, igazság szerint nagyon jó hozzám, hogy megbocsátott nekem; tévedtem, százszorosan tévedtem! Pedig hát ismernem kellett volna magát! De van a lelkünk mélyén valami gonosz, ami folyton kételkedik.

- Hm - mondta Porthos -, vajon véletlenül nem maga Cromwell úr a hóhér, aki, hogy biztos legyen a dolog jó elintézésében, maga akarta elvégezni?

- Hogyne, még mit nem! Cromwell köpcös és kurta, emez pedig cingár, s inkább magas, mint alacsony.

- Holmi elítélt katona, akinek ezen az áron ajánlottak kegyelmet - mondta Athos -, ahogy a boldogtalan Chalais esetében is.

- Nem, nem - vette át a szót D'Artagnan -, járása egyáltalán nem holmi gyalogos kimért járása volt; sem olyan tág léptű, mint a lovas embereké, volt benne némi előkelő és könnyed rugalmasság. Akármi legyek, ha nem valami nemesemberrel van dolgunk.

- Nemesemberrel? - hördült fel Athos. - Az lehetetlenség! Az egész nemesség gyalázata volna!

- Szép vadászat! - mondta Porthos olyan kacagással, hogy az ablakok beleremegtek. - Szép vadászat, a teremtésit!

- Ezek után is elutazik, Athos? - kérdezte D'Artagnan.

- Nem, maradok - felelte a gróf olyan fenyegető kézmozdulattal, mely mi jót sem ígért annak, akire vonatkozott.

- Akkor hát fel a kardokat! - mondta Aramis. - És egy percet se vesztegessünk tovább!

A négy jó barát sietősen újra nemesi ruhájába öltözött, kardjukat felcsatolták, Mousquetont és Blaisois-t felhívatták, utasítást adtak nekik, hogy rendezzék a fogadósnál a számlát, s készítsenek elő mindent az indulásra, lévén valószínű, hogy még az éjjel elmennek Londonból.

Még jobban besötétedett, folyton-folyvást hullt a hó, s mint véghetetlen szemfedő borította a királygyilkos várost; hét óra körül járt az idő, az utcán alig lehetett látni egy-egy járókelőt, mindenki otthonában tartózkodott, és suttogva beszélgettek a nap borzalmas eseményeiről.

A négy cimbora köpenyébe burkolózva suhant át a City nappal oly nyüzsgő s ez éjjel oly kihalt utcáin és terein. D'Artagnan vezette őket, s időnként megpróbálta felfedezni a keresztjeleket, melyeket tőrével karcolt imitt-amott a falra; de az éj oly sötét volt, hogy az útmutató jelzéseket vajmi bajos volt megtalálni. D'Artagnan azonban oly jól a fejébe vésett minden kiszögellést, kutat, cégért, hogy egy félórányi gyaloglás után barátaival a magányos ház látótávolságába érkezett.

D'Artagnan azt hitte egy pillanatig, hogy Parry öccse eltűnt onnan; de tévedett: a tagbaszakadt skót, hozzászokván hegyeik zimankóihoz, elnyúlt egy tengelyvető kő tövében, s mint valami talpazatáról levert s az idő viszontagságaival szemben érzéketlen szobor, hagyta, hadd lepje be a hó; a négy francia közeledtére azonban talpra szökkent.

- No lám - mondta Athos -, vannak még hűséges szívek! Isten bizony, nem is olyan ritka a derék ember, ahogy gondolják; ez biztató!

- Ne nagyon siessünk koszorút fonni a mi skótunknak - mondta D'Artagnan -; azt hiszem, a fickó a saját ügyéért van itt. Hallottam mondogatni, hogy ezek a Tweed túlsó partján született emberek szörnyű bosszúállók! Jaj Groslow kapitánynak! Ha találkozik ezzel, nem ússza meg szárazon!

Azzal elvált a barátaitól, odament a skóthoz, és felfedte kilétét. Majd jelt adott a többieknek, hogy kövessék.

- Mi újság? - kérdezte Athos angolul.

- Senki se ment ki a házból - válaszolta Parry öccse.

- Jó; maradjon ezzel az emberrel, Porthos, s maga is, Aramis. Mi D'Artagnannal megkeressük Grimaud-t.

Grimaud, a skótnál nem kevésbé ügyesen, egy odvas fűzfához tapadt, amolyan faköpenyeget csinált belőle magának. D'Artagnan egy pillanatig aggodalmasan azt hitte, hogy az álarcos ember kisurrant és Grimaud a nyomába indult.

De hirtelen kibukkant egy fej, s halk füttyentést hallatott.

- Ha! - mondta Athos.

- Jelen! - felelte Grimaud.

És odamentek a fűzfához.

- Nos - kérdezte D'Artagnan -, kijött-e valaki?

- Ki nem, de be igen!

- Férfi vagy nő?

- Férfi.

- Ejha, akkor hát ketten vannak - állapította meg D'Artagnan.

- Bár négyen volnának - mondta Athos -, legalább egyenlő felek volnánk.

- Lehetséges, hogy négyen vannak - mondta D'Artagnan.

- Hogyhogy?

- Nem lehettek már ketten odabent őelőttük s rájuk várakozva?

- Meg lehet nézni - mondta Grimaud, s egy ablakra mutatott, melynek táblái közül valami fény szivárgott.

- Csakugyan - mondta D'Artagnan -; hívjuk a többieket!

És megkerülték a házat, hogy Porthosnak és Aramisnak jelt adjanak.

Azok gyorsan odaérkeztek.

- Láttak valamit? - kérdezték.

- Nem, de mindjárt fogunk - válaszolta D'Artagnan, és Grimaud-ra mutatott, ki a fal bütykeibe kapaszkodva már öt-hat láb magasra ért a földtől.

Mindnégyen odalopakodtak. Grimaud macskaügyességgel mászott egyre feljebb, végre sikerült egy olyan horogig jutnia, amilyenekkel a nyitott ablaktáblákat szokták kitámasztani; ugyanakkor a lába valami repedést talált, mely elégséges támpontot látszék neki kínálni, mert egy intéssel jelezte, hogy céljához ért. Ekkor szemét az ablaktábla résére illesztette.

- Nos? - kérdezte D'Artagnan.

Grimaud ökléből két ujját meresztette ki.

- Beszélj - mondta Athos -, nem lehet látni a jeleidet.

Grimaud ekkor erőt vett magán, és így szólt:

- Ketten vannak; az egyik velem szemben, a másik háttal.

- Jó. És kicsoda az, aki szemben ül veled?

- Az, akit láttam bemenni. Már akkor felismerni véltem, alacsony és zömök ember; és nem tévedtem.

- Kicsoda lehet? - kérdezte egyszerre halkan a négy cimbora.

- Cromwell generális!

A négy cimbora összenézett.

- S a másik? - kérdezte Athos.

- Sovány és karcsú.

- Vagyis a hóhér - mondta egyszerre D'Artagnan és Aramis.

- Csak a hátát látom - folytatta Grimaud -; de várjunk csak, most megmozdul, hátrafordul; s letette már az álarcát, láthatnám... jaj!

Grimaud, mintha szíven lőtték volna, elengedte a vaskampót, s tompa nyögéssel hanyatlott hátra. Porthos elkapta.

- Láttad? - kérdezték mind a négyen.

- Láttam - felelte Grimaud, a haja égnek állt, homloka verejtékezett.

- A sovány és karcsú embert? - kérdezte D'Artagnan.

- Azt.

- Vagyis a hóhért? - kérdezte Aramis.

- Azt.

- Kicsoda hát? - kérdezte Porthos.

- Ő, ő! - dadogta Grimaud holtsápadtan, és remegő kézzel ragadta meg a gazdája kezét.

- Ki ő? - kérdezte Athos.

- Mordaunt!... - felelte Grimaud.

D'Artagnan, Porthos és Aramis valósággal felujjongott örömében.

Athos hátrált egy lépést, tenyerét a homlokára tapasztotta, s ezt suttogta:

- Végzetes!

D'Artagnan valóban Mordauntot követte volt, anélkül hogy ráismert volna.

Mordaunt, mihelyt belépett a házba, levetette álarcát, szürkés szakállát, melyet azért ragasztott, hogy fel ne ismerjék, felment a lépcsőn, benyitott egy ajtón, s egy lámpa világította és sötét falfestésű szobában szemtől szembe találta magát egy férfiúval, aki íróasztal előtt ült ott és írt.

Ez a férfiú: Cromwell maga volt.

Cromwellnak Londonban, köztudomás szerint, két vagy három ilyen, még barátai által sem ismert búvóhelye volt, s hollétüket csak a legbizalmasabb híveinek árulta el. Nos, Mordauntot, emlékszünk rá, ez utóbbiak közé lehetett számítani.

Midőn betoppant, Cromwell felkapta a fejét.

- Maga az, Mordaunt? - kérdezte. - Későn érkezik.

- Tábornok uram - felelte Mordaunt -, végig akartam látni a ceremóniát, ez késleltetett.

- Ejnye - mondta Cromwell -, általában nem ismertem ilyen kíváncsinak.

- Mindig kíváncsian nézem nagyságod egy-egy ellenségének a bukását, emez pedig nem is a kisebbek közé tartozott. De kegyelmed, tábornok uram, nem volt ott a Whitehallban?

- Nem - válaszolta Cromwell.

Egy pillanatig csend volt.

- Hallott részleteket? - kérdezte Mordaunt.

- Semmit. Reggel óta vagyok itt. Csak azt tudom, hogy volt valami összeesküvés a király megmentésére.

- Ó, hát tudja ezt? - csodálkozott Mordaunt.

- Nem fontos. Négy munkásnak öltözött embernek kellett volna a királyt börtönéből kiszabadítani s Greenwichbe vinnie, ahol egy bárka várta.

- S mindezt tudva, nagyságod itt tartózkodott, a várostól messze, nyugodtan és tétlenül!

- Nyugodtan, igen; de ki mondta, hogy tétlenül?

- Mégis, ha az összeesküvés sikerül?...

- Kívántam volna.

- Azt hittem, nagyságod I. Károly halálát szükséges rossznak tekinti Anglia érdekében.

- Hát igen - mondta Cromwell -, most is az a véleményem. De csupán a halálát tartottam szükségesnek; többet ért volna alkalmasint, ha semmiképpen sem a vérpadon következik be.

- Ugyan miért, nagyságos uram?

Cromwell elmosolyodott.

- Bocsánat - mondta Mordaunt -, nagyságod tudja, hogy növendékpolitikus vagyok, s a mesteremtől kapott leckét minden körülmények közt hasznosítani szeretném.

- Mert azt mondták volna, hogy igazságosságból ítéltem el, és irgalmasságból hagytam menekülni.

- És ha valóban elmenekült volna?

- Lehetetlenség.

- Lehetetlenség?

- Úgy van, minden óvintézkedést megtettem.

- És nagyságod ismeri azt a négy embert, akik a király megmentésére vállalkoztak?

- Az a négy francia, kik kettejét Henriette asszony küldte volt az urához, kettejét pedig Mazarin énhozzám.

- És nagyságod azt hiszi, hogy Mazarin bízta meg őket azzal, amit cselekedtek?

- Lehetséges, de meg fogja hazudtolni őket.

- Azt hiszi?

- Bizonyos vagyok benne.

- Ugyan miből?

- Abból, hogy kudarcot vallottak.

- Nagyságod a franciák kettejét nekem adta volt már akkor, amikor csak az volt a bűnük, hogy harcoltak I. Károly oldalán. Most, hogy Anglia ellen való összeesküvésben bűnösek, nekem adja-e nagyságod mindnégyüket?

- Vigye őket - mondta Cromwell.

Mordaunt a diadalmas vérszomj vigyorával hajbókolt.

- Azonban - szólt Cromwell, látván, hogy Mordaunt hálálkodni készül - térjünk vissza a szerencsétlen királyra! Volt-e kiáltozás a nép soraiból?

- Vajmi kevés, legfeljebb: "Éljen Cromwell!"

- Maga hol helyezkedett el?

Mordaunt futó pillantást vetett a generálisra, hogy megpróbálja kiolvasni a szeméből, hogy csak amolyan hevenyészett kérdést tett-e fel, avagy mindent tudott.

De Mordaunt izzó pillantása képtelen volt behatolni Cromwell tekintetének sötét mélységeibe.

- Úgy helyezkedtem, hogy mindent lássak és mindent halljak - felelte Mordaunt.

Ezúttal Cromwell meredt fürkészőn Mordauntra, és Mordaunt pillantása volt áthatolhatatlan.

Néhány másodpercnyi fürkészés után közömbösen fordította el róla tekintetét.

- Úgy tetszik - mondta Cromwell -, a rögtönzött hóhér kiválóan látta el feladatát. A csapás, legalábbis így újságolták nekem, mesterkézre vallott.

Mordauntnak eszébe jutott, hogy Cromwell azt mondta volt, semmi részletet sem ismer, s ettől kezdve meggyőződése volt, miszerint a generális jelen volt a kivégzésen, valamely függöny vagy ablaktábla mögé bújva.

- Való igaz - mondta Mordaunt nyugodt hangon és szenvtelen arccal -, elegendő volt egyetlen csapás.

- Alkalmasint - mondta Cromwell - valami szakmabeli ember volt.

- Azt hiszi nagyságod?

- Miért ne?

- Annak az embernek nem volt hóhéros külseje.

- De ki más, mint holmi hóhér vállalkozott volna ez undorító mesterségre? - kérdezte Cromwell.

- Talán Károly királynak valaki személyes ellensége - mondta Mordaunt -, aki tán bosszút esküdött volt ellene, esetleg valami nemesember, kinek nyomós okai voltak gyűlölni a bukott királyt, és tudván, hogy elmenekül és elillan előle, imigyen állta útját, álorcában és bárddal a kezében, nem mint a bakó helyettese, de mint a végzet küldöttje.

- Lehetséges - mondta Cromwell.

- És ha így volt - mondta Mordaunt - nagyságod elítélné-e cselekedetét?

- Nem az én dolgom ebben bíráskodni - felelte Cromwell. - Ez az ügy rá s az Istenre tartozik.

- De ha nagyságod ismerné azt a nemest?

- Nem ismerem, uram - mondta Cromwell -, és nem akarom ismerni. Mit érdekel engem, hogy emez volt-e vagy amaz? Ama pillanattól, hogy Károly elítéltetett, nem egy ember vágta le a fejét, hanem egy bárd.

- Mindazonáltal - mondta Mordaunt - e nélkül az ember nélkül a király megmenekült volna!

Cromwell mosolygott.

- Kétségkívül, hisz maga is mondta, elrabolták volna.

- El, Greenwichig. Itt egy vitorlásba szállt volna négy megmentőjével. Csakhogy a vitorláson nekem négy jó emberem volt, s a nemzetnek öt puskaporos hordója. A nyílt tengeren a négy ember csónakba ült volna, s ahhoz már túl ügyes politikus, Mordaunt, semhogy a többit is el kellene magyaráznom.

- Értem; a tengeren mindnyájan a levegőbe repültek volna.

- Pontosan. A robbanás megtette volna, amit a bárd átallott volna megtenni. Károly király nyomtalanul eltűnik. S a világ azt mondja, hogy bár elkerülte az emberi igazságszolgáltatást, de utolérte az ég bosszúja; így aztán mi csupán bírái lettünk volna, de gyilkosa maga az Isten. Íme, ettől fosztott meg a maga álarcos úriembere, Mordaunt! Most aztán belátja, jó okom volt rá, hogy ne akarjam megismerni; mert az az igazság, hogy bármily jó szándék vezette is, nem lehetnék neki hálás azért, amit tett.

- Uram - mondta Mordaunt -, mint mindig, alázattal hajtok fejet kegyelmed előtt; mélységes gondolkodó, és - folytatta hajbókolását - a felrobbantott hajó ötlete tökéletes!

- Tökéletlen - mondta Cromwell -, mert megvalósíthatatlanná vált. A politikában csak azok az ötletek tökéletesek, melyek meg is termik a gyümölcsüket; minden ötlet, mely elvetélődik, bolond és sivár. Maga tehát ma este Greenwichbe megy, Mordaunt - mondta Cromwell és felállt -, megkeresi a Villám nevű vitorlás gazdáját, megmutat neki egy négy sarkán megbogozott fehér zsebkendőt, mert az volt a megbeszélt jel; megmondja az embereknek, hogy térjenek vissza a szárazföldre, a puskaport pedig visszahozatja az arzenálba, hacsak...

- Hacsak... - csapott le a szóra Mordaunt, kinek arca veszett fényt sugárzott, mialatt Cromwell beszélt.

- Hacsak az a bárka úgy, ahogy van, esetleg nem szolgálhatná személyes céljait.

- Ah, milord, milord - lelkendezett Mordaunt -, Isten, midőn kegyelmedet választottjává tette, tekintetével is megajándékozta, mely előtt mi sem maradhat észrevétlen!

- Ha jól értettem, milordnak szólított! - mondta Cromwell nevetve. - Jól van, hisz négyszemközt vagyunk, azonban vigyázzon, nehogy ez a szó kiszaladjon a száján a mi bugyuta puritánjaink előtt!

- Hát nem így fogják szólítani hamarosan kegyelmességedet?

- Van rá némi reményem - mondta Cromwell -, de még nincs itt az ideje.

Ezzel felkelt, és fogta a köpenyegét.

- Távozik, uram? - kérdezte Mordaunt.

- Úgy van - mondta Cromwell -, tegnap és tegnapelőtt éjjel itt háltam, márpedig tudja, hogy nem szoktam három ízben egyazon ágyban aludni.

- Vagyis nagyságod ma éjszakára teljes szabadságot ad?

- Még holnap éjszakára is, ha kell - mondta Cromwell. - Tegnap este óta - toldta meg mosolyogva - épp eleget buzgólkodott szolgálatomban, s ha van valami személyes elintéznivalója, méltányos, hogy szabad idejében ne zavarjam.

- Köszönöm, nagyjóuram; remélem jól kihasználom!

Cromwell biccentett egyet Mordaunt felé; aztán hátrafordult, s ezt kérdezte:

- Fegyvere van?

- Itt a kardom - felelte Mordaunt.

- És senkije, aki a kapuban várná?

- Senkim.

- Akkor velem kell jönnie, Mordaunt.

- Köszönöm, uram; a föld alatti kacskaringós útvonal, melyet megtenni kénytelen, sok időmet venné el, márpedig azok után, amiket mondott, alkalmasint már így is túl sokat elvesztegettem. Majd a másik kapun megyek ki.

- Menjen hát - mondta Cromwell.

Ujját egy titkos gombra nyomta, mely kinyitott egy, a faliszőnyegek közt oly jól elrejtett ajtót, hogy a leggyakorlottabb szem sem lett volna képes felfedezni, s az acélrugón járó ajtó bezáródott mögötte.

Egyike volt ama titkos kijáratoknak, amilyenek a történetírók tanúsága szerint minden Cromwell lakta titokzatos házban előfordultak.

Ez áthaladt a kihalt út alatt, s holmi barlang mélyére nyílott, egy másik kerti házban, vagy száz méterre attól, melyből a jövendőbeli lord protector távozott.

A jelenet utolsó része alatt történt, hogy Grimaud, egy rosszul összehúzott függöny kínálta résen át, felfedezte a két embert, s bennük Cromwellt meg Mordauntot ismerte fel.

Láttuk, minő hatást tett e közlés a négy cimborára.

Elsőnek D'Artagnan nyerte vissza minden testi-lelki képességét.

- Mordaunt! - mondta. - Hű, az angyalát! Maga az Úristen küldte nekünk!

- Gyerünk - mondta Porthos -, törjük be az ajtót, s essünk neki!

- Ellenkezőleg - csitította D'Artagnan -, ne törjünk be semmit, s mi zajt se üssünk, mert a zajra idecsődülhetnek valakik; ha ugyanis, amint Grimaud mondja, tiszteletre méltó gazdájával van ott, akkor vagy ötven méterre innen néhány páncélt viselő őrszem rejtőzködhetik. Hé, Grimaud, jöjjön csak ide, s igyekezzék megállni a lábán.

Grimaud odajött. Ahogy felocsúdott, újra elöntötte a düh, de erőt vett magán.

- Jól van - dicsérte meg D'Artagnan. - Most pedig másszék fel újra arra az erkélyre, s mondja meg, hogy Mordaunt együtt van-e még a gazdájával, vagy távozni avagy aludni készül; ha együtt vannak, megvárjuk, míg egyedül lesz; ha kijön, elkapjuk a kijáratnál; ha marad, betörjük az ablakot. Az még mindig kevésbé zajos és kevésbé erős, mint egy ajtó.

Grimaud némán kezdett mászni felfelé az ablakhoz.

- Athos és Aramis, őrizzék a másik kijáratot! Én meg Porthos itt maradunk.

A két cimbora engedelmeskedett.

- Nos, Grimaud? - kérdezte D'Artagnan.

- Egyedül van - felelte Grimaud.

- Bizonyos vagy benne?

- Bizonyos.

- Nem láttuk kimenni a gazdáját!

- Talán a másik ajtón távozott.

- S most mit csinál?

- Köpenyébe burkolózik s felhúzza kesztyűjét.

- Készülj! - suttogta D'Artagnan.

Porthos a tőréhez kapott, és gépiesen kirántotta a hüvelyéből.

- Vissza vele, Porthos barátom - mondta D'Artagnan -, itt nem arról van szó, hogy rögtön ledöfjük. A kezünk közt van, járjunk el sorjában. Kölcsönös magyarázattal tartozunk egymásnak, s ez az armentières-i jelenet párja lesz;^[117] csakhogy ennek, reméljük, nincsen senki ivadéka, és ha eltiporjuk, vele együtt mindent örökre eltiportunk!

- Pszt - pisszegett Grimaud -, éppen most indul el. Odamegy a lámpához. Elfújja. Többet semmit se látok.

- Akkor hát ugorj le! Ugorj!

Grimaud hátrafelé rugaszkodott, s talpra esett.

- Siess, mondd meg Athosnak és Aramisnak, álljanak az ajtóhoz kétfelől, ahogy én itt ugyanígy Porthosszal; és tapsoljanak egyet, ha ők csípik el; ha mi csípjük el, mi tapsolunk!

Grimaud eltűnt.

- Porthos, Porthos, édes barátom - mondta D'Artagnan -, húzd be jobban széles válladat! Úgy kell kimennie, hogy mit se lásson.

- Feltéve, ha itt megy ki.

- Pszt!

Porthos úgy a falhoz lapult, mintha bele akart volna hatolni. D'Artagnan nemkülönben.

Ekkor a visszhangos lépcsőházban felhangzottak Mordaunt léptei. Tolóvájatában csikorogva, észrevétlen lesőablak nyílt. Mordaunt kinézett, s hála a két cimbora óvatosságának, mit sem látott. Erre a kulcsot a zárba csúsztatta; az ajtó kinyílt, s Mordaunt megjelent a küszöbén.

Ebben a pillanatban szemtől szembe találta magát D'Artagnannal.

Újra be akarta lökni az ajtót. Porthos a kilincshez ugrott, s az ajtót szélesre tárta. Hármat tapsolt. Athos és Aramis odarohant.

Mordaunt falfehér lett, de egyet se mukkant, segítségért se kiáltott.

D'Artagnan nekiment Mordauntnak, s úgyszólván a mellével lökdösve, faroltatta felfelé, végig a lámpa világította lépcsőn, ami lehetővé tette a gascogne-inak, hogy Mordaunt kezét egy percre se tévessze szem elől; Mordaunt azonban megértette s belátta, hogy ha D'Artagnant meg is öli, még mindig három ellenségétől kellene megszabadulnia. Egyetlen védekező vagy fenyegető mozdulatot se tett. Amikor az ajtóhoz érve Mordaunt háttal nekivágódott, minden bizonnyal azt hitte, ütött a végórája, de tévedett; D'Artagnan keze kinyúlt, s az ajtót kinyitotta. És a következő pillanatban Mordaunt meg ő ugyanabban a szobában találta magát, melyben a fiatalember, tíz perccel azelőtt, Cromwell-lel beszélgetett.

Porthos lépett be utána; magasra nyújtott karral leakasztotta a lámpát a mennyezetről; s e lámpa segítségével egy másikat is meggyújtott.

Athos és Aramis is megjelent az ajtóban, és a kulcsot ráfordították maguk mögött.

- Méltóztassék hát helyet foglalni - mondta D'Artagnan, s a fiatalembernek egy széket kínált oda.

Az átvette D'Artagnan kezéből, és sápadtan, de nyugodtan leült.

Három lépésre tőle Aramis három széket állított körbe, magának, D'Artagnannak és Porthosnak.

Athos elhúzódott egy sarokba, a szoba legtávolabb eső szegletébe, mintha elhatározta volna, hogy az elkövetkező eseményeknek mozdulatlan szemlélője marad.

Porthos D'Artagnan baljára, Aramis a jobbjára ült.

Athos gondterheltnek látszott. Porthos a markát dörzsölte lázas türelmetlenséggel.

Aramis, ámbár mosolyogva, véresre harapdálta az ajkát.

Csak D'Artagnan uralkodott magán, legalábbis a látszat szerint.

- Mordaunt úrfi - fordult a fiatalemberhez -, ha már annyi, egymás hajszolásában elvesztegetett nap után a véletlen ismét összehozott végre minket, beszélgessünk egy kicsit, ha úgy tetszik.

Mordauntot oly váratlanul lepték meg, s a lépcsőn még oly zavaros érzésekkel hágdosott felfelé, hogy lélekjelenléte nem lehetett tökéletes; mindebben a valóság az első pillanatok döbbenete volt s az a leküzdhetetlen riadtság és rémület, mely mindenkit elfog, ha halálos és fölényben levő ellensége ragadja karon épp abban a pillanatban, mikor ezt az ellenséget egészen másvalahol, más ügyekkel elfoglalva tudja.

De mihelyt leült, s attól a pillanattól kezdve, hogy tudomásul vette a mindegy mily szándékból adott haladékot, minden gondolatát koncentrálta s minden erejét összeszedte.

D'Artagnan tekintetének tüze nemhogy megfélemlítette, de úgyszólván felvillanyozta, mert a tekintet, bármily fenyegetőn perzselte is, nyílt volt gyűlöletében és dühében. Mordaunt, minden alkalmat megragadni készen, ami e csávából kihúzhatná, akár ravaszsággal, akár erővel: ugrásra zsugorodott tehát, akár az odvába szorított medve, amikor látszólag mozdulatlan szemmel kíséri az őt megszorító vadász minden mozdulatát.

Ez a szem azonban gyors villanással az oldalát verdeső hosszú és erős kardra rebbent, ujjait színlelés nélkül markolatára illesztette, majd a keze ügyébe helyezte, és leült, ahogy erre maga D'Artagnan kérte.

Ez utóbbi kétségkívül valami sértő megjegyzést várt, hogy egy olyan csúfondáros és félelmetes társalgásba kezdhessen, amilyenekben oly jól megállta a helyét. Aramis halkan suttogta: "Majd hallhatunk valami szalmacséplést." Porthos dörmögve harapdálta bajszát: "Tessék! Kell-e ennyi mórikázás e kígyófajzatot eltaposni?" Athos, mozdulatlanul és haloványan, akár egy márvány dombormű, belemosódott a szoba sarkába, s érezte mozdulatlanságában is, hogyan önti el homlokát a veríték.

Mordaunt egy szót sem szólt; midőn pedig megnyugodott, hogy kardjával még mindig rendelkezhetik, a lábát zavartalanul keresztbe vetette és várt.

Ez a csend nem volt már tovább nyújtható a nevetségessé válás kockázata nélkül; D'Artagnan belátta, s lévén, hogy Mordauntot azért kínálta székkel, hogy beszélgessenek, úgy gondolta, az ő dolga társalgásba kezdeni.

- Úgy látom, uram - szólalt meg halálos udvariasságával -, majdnem oly gyorsan cserélget ruhát, amint az olasz komédiásoktól láttam, kiket Mazarin bíboros úr hívott volt Bergamóból, s akiket minden bizonnyal meg is mutatott magának, amikor Franciaországban járt.

Mordaunt semmit sem válaszolt.

- Még az imént - folytatta D'Artagnan - a gyilkos ruhájában, akarom mondani álruhában láttam, most pedig...

- Most pedig, ellenkezőleg, minden látszat szerint olyan valaki ruháját viselem, akit meggyilkolnak, nemdebár? - mondta Mordaunt nyugodt és kimért hangján.

- Ejnye, uram - felelte D'Artagnan -, hogy mondhat ilyesmit, midőn nemesemberek társaságában ül és oly remek kard lóg az oldalán!

- Nincs oly jó kard, uram, mely négy karddal és négy tőrrel felérne; nem számítva az ajtónál várakozó cinkosaik tőreit.

- Bocsánat, uram, de tévedni tetszik - vette át a szót D'Artagnan -, mert akik a kapuban várnak reánk, nem cinkosaink, hanem inasaink. Szeretem a tényeket a legaprólékosabb igazságnak megfelelően leszögezni.

Mordaunt csupán egy mosollyal válaszolt, mely ajkát gunyoros fintorba vonta.

- Azonban egyáltalán nem erről van szó - folytatta D'Artagnan -, és hadd térjek vissza kérdésemre. Bátorkodtam tehát megkérdezni uraságodtól, miért változtatta meg külsejét. Az álarc, úgy vélem, eléggé testhezálló volt; a szürke szakállban pompásan mutatott, ami pedig azt a bárdot illeti, mellyel oly fényes csapást mért, azt hiszem, e pillanatban sem állna rosszul magának. Miért mondott hát le róla?

- Azért, mert az armentières-i jelenetre emlékezve azt gondoltam, négy bárddal találkozom egy ellenében, lévén, hogy négy hóhér közt kellett találnom magam.

- Uram - felelte D'Artagnan a legnagyobb nyugalommal, ámbár szemöldökének futó rándulása arra vallott, hogy vére forrni kezd -, uram, bármily feneketlenül bűnös és romlott is, még rendkívül fiatal, minek hála, elengedem a fülem mellett frivol megjegyzését. Igen, frivol volt, mert amit Armentières-rel kapcsolatban mondott, annak semmi köze a jelen helyzethez. Való igaz: nem ajánlhattunk fel egy szál kardot édesanyja őnagyságának, kérvén, hogy párbajozzék meg velünk; ám magától, uram, olyan lovagtól, ki úgy bánik a tőrrel s a pisztollyal, ahogyan többször bizonyította nekünk, s aki oly derék kardot visel, mint emez itt, kinek ne volna jussa kérni a fegyveres találkozás kegyét?

- Vagy úgy! - mondta Mordaunt. - Tehát párbajozni akar?

És felállt, s szeme úgy villogott, mintha abban a pillanatban kész volna a kihívásra válaszolni.

Porthos is felpattant, az effajta kalandokra most is, mint mindig, készen.

- Bocsánat, bocsánat - mondta D'Artagnan változatlan hidegvérrel -, csak semmi sietség, hisz mindegyikünknek azt kell kívánnia, hogy az ügy teljesen szabályszerűen folyjék le. Üljön csak vissza, kedves Porthos, maga pedig, Mordaunt úr, szíveskedjék megőrizni nyugalmát. Ezt az ügyet a lehető legjobban fogjuk elintézni, s én őszinte leszek magához. Vallja be, Mordaunt úr, nagyon szeretne megölni mindnyájunkat?

- Az egész nyájukat - játszott a szóval feleletében Mordaunt.

D'Artagnan odafordult Aramishoz, s így szólt:

- Micsoda boldogság, vallja be, Aramis, hogy Mordaunt úr ily kitűnően ismeri a francia nyelv finomságait! Legalább nem lesz félreértés közöttünk, s mindent ragyogóan elintézünk.

Aztán Mordaunthoz fordult, s így folytatta:

- Kedves Mordaunt úr, hadd mondjam meg, hogy ezek az urak viszonozzák irántuk való gyöngéd érzéseit, s ők is boldogan ölnék meg magát. Többet is mondok, azt, hogy meg is öljük, alkalmasint; akárhogy is, derék nemesemberekhez illőn megy majd végbe, minek legjobb bizonyítékát is, íme, én magam kínálom!

Ezt mondván, D'Artagnan kalapját a szőnyegre dobta, székét a falig rúgta hátra, barátainak jelt adott, hogy ugyanígy tegyenek, s Mordauntot tökéletes francia kecsességgel köszöntvén, még így folytatta:

- Állok rendelkezésére, uram! S ha semmi kifogása a megtiszteltetés ellen, melyet kérek, én fogom kezdeni, engedelmével. Kardom rövidebb ugyan, mint a magáé, de sebaj, remélem, karom majd megtoldja kardomat.

- Megállj! - kiáltotta Porthos, s előrelendült. - Én kezdem, én, és minden frázis nélkül!

- Bocsánat, Porthos - mondta Aramis.

Athos meg se mozdult; az ember azt gondolhatta, valami szobor, mintha elakadt volna a lélegzete is.

- Uraim, uraim - mondta D'Artagnan -, csak nyugalom! Majd sorra kerülnek. Nézzék csak Mordaunt úr szemét, s olvassák benne az általunk kiváltott idvezült gyűlöletet! Nézzék, mily ügyesen rántott kardot! Csodálják, mily körültekintőn fürkész körül, hogy nincs-e valami akadály, ami zavarhatná kitörését. Nos, mindez nem bizonyítja-e, hogy Mordaunt úr kiváló kardforgató, s hogy hamarosan követhetnek, feltéve, hogy megengedem neki! Maradjanak hát a helyükön, mint Athos, akinek nyugalmát már nem is tudnám melegebben ajánlani, s hagyják nekem a vállalt kezdeményezést. Egyébként is - folytatta, s félelmetes mozdulattal rántotta ki kardját -, nekem személyes ügyem van ezzel az úrral, én kezdem tehát. Ezt kívánom és akarom!

Ez volt az első eset, hogy barátaival beszélve D'Artagnan kimondta ezt a szót. Eddig beérte azzal, hogy gondolt reá.

Porthos hátrább húzódott, Aramis kardját hóna alá fogta; Athos mozdulatlan maradt a homályos sarokban, melybe behúzódott volt, de nem nyugodtan, ahogy D'Artagnan mondta, hanem lihegve, fuldokolva.

- Tegye vissza hüvelyébe a kardját, lovag - mondta D'Artagnan Aramisnak -; Mordaunt úr olyan szándékát tételezhetné föl, ami pedig esze ágában sincs.

Aztán Mordaunthoz fordult, s így szólt:

- Uram, rajta, várom!

- Én pedig, uram, csodálkozom magán! Azon vitatkoznak, hogy melyikük álljon ki elsőül velem, de engem meg sem kérdeznek róla, engem, akire egy kissé tartozik tán a dolog, ha nem tévedek. Mindegyiküket gyűlölöm, az igaz, de más-más fokon. Remélem, mindegyiküket megölöm, azonban több esélyem van elsőjüket megölnöm, mint a másodikat, a másodikat több, mint a harmadikat, s így tovább. Kérem hát a jogot, hogy megválaszthassam ellenfelem! Ha ezt a jogot megtagadják tőlem, öljenek meg, öljenek meg, de nem állok párviadalra!

A négy jó barát összenézett.

- Igaza van - mondta Porthos és Aramis, remélvén, hogy a választás rájuk esik.

Athos és D'Artagnan hallgatott; némaságuk azonban maga volt a beleegyezés.

- Nos hát - mondta Mordaunt a mély és ünnepélyes csend közepén, mely e titokzatos házban honolt -, nos hát, első ellenfelemül azt választom maguk közül, aki, nem érezvén méltónak magát arra, hogy La Fère grófnak szólítsák, most Athos névre hallgat!

Athos úgy pattant fel a székről, mintha rugó ugratta volna talpra; de barátai nagy megdöbbenésére, egy pillanatnyi mozdulatlanság és hallgatás után így szólt:

- Mordaunt úr - és megrázta a fejét -, köztünk minden párbaj lehetetlen, valaki mást részesítsen a megtiszteltetésben, melyet énnekem szánt volna.

És visszaült.

- Aha - mondta Mordaunt -, egyikük már fél!

- Mennydörgős mennykő! - agyargott D'Artagnan, s a fiatalembernek ugrott. - Ki mondta azt itt, hogy Athos fél!

- Hadd mondja, D'Artagnan - folytatta Athos szomorúsággal és megvetéssel teli mosoly kíséretében.

- Így határozott, Athos? - kérdezte a gascogne-i.

- Visszavonhatatlanul.

- Jól van, többet ne beszéljünk róla.

Aztán Mordaunthoz fordult.

- Amint hallotta, uram, La Fère gróf nem akarja abban a megtiszteltetésben részesíteni, hogy megverekedjék magával. Válasszon valakit közülünk őhelyette.

- Attól a pillanattól fogva, hogy nem ővele verekszem - válaszolta Mordaunt -, vajmi kevéssé érdekel, kivel állok ki. Dobják bele a nevüket egy kalapba, s majd vaktában húzok.

- Nem is rossz ötlet - mondta D'Artagnan.

- Valóban, ez a megoldás mindent elsimít.

- Eszembe se jutott volna - mondta Porthos -, pedig milyen egyszerű.

- Nosza, Aramis - mondta D'Artagnan -, írja hát fel a nevünket azokkal a csinos kis betűivel, melyekkel Marie Michonnak írt volt, figyelmeztetendő, hogy Mordaunt úr anyja meg akarja gyilkoltatni Buckingham herceget!

Mordaunt szemrebbenés nélkül tűrte el az újabb sértést; ott állt karba tett kézzel, s oly nyugodt volt, amilyen hasonló helyzetben ember csak lehet. Ha nem bátorság, legalábbis büszkeség volt ez, ami ahhoz nagyon hasonlatos.

Aramis odament Cromwell íróasztalához, három egyforma nagyságú papírdarabkát tépett, az elsőre a maga, a két másikra társai nevét írta rá, még nyitottan megmutatta Mordauntnak, aki el sem olvasta, csak biccentett, jelezvén, hogy tökéletesen rábízza a dolgot. Aramis, miután összesodorta, egy kalapba tette a cédulákat, s odanyújtotta a fiatalembernek.

Ez benyúlt a kalapba, a három cédula közül kivett egyet, s megvetően s olvasatlanul visszaejtette az asztalra.

- Hej, kígyófajzat - suttogta D'Artagnan -, nem adnám reménybéli testőrkapitány rangomért, ha ezen a cédulán az én nevem volna!

Aramis kigöngyölítette a galacsint, s bármily nyugalmat, hidegvért mutatott is, érezhető volt, hogy a hangja gyűlölettel és vágyakozástól reszket.

- D'Artagnan! - olvasta fennhangon.

D'Artagnan felkiáltott örömében.

- Hej - mondta -, mégis van igazság az égben!

Aztán Mordaunt félé fordult, s így szólt:

- Remélem, uram, most már semmi ellenvetése?

- Semmi - felelte Mordaunt, miközben ő is kirántotta kardját, s hegyét a csizmája orrára támasztotta.

Attól kezdve, hogy bizonyos volt benne: vágya teljesült, s ez az ember nem ugrik meg előle, D'Artagnan minden nyugalmát, higgadtságát, sőt még azt a tempósságát is visszanyerte, mellyel a párbajnak nevezett komoly ügy előkészületeit végezni szokta. Szaporán felgyűrte inge ujját, jobb lába sarkával megdörzsölte a padlót, ami nem akadályozta abban, hogy észre ne vegye, miszerint Mordaunt immár másodízben veti maga körül azt a furcsa tekintetet, melyet egyszer már futólag észrevett.

- Készen van, uram? - kérdezte végül.

- Csak magát várom, uram - felelte Mordaunt a fejét felkapva, s D'Artagnanra oly tekintettel nézve, melynek kifejezését lehetetlen volna jellemezni.

- Akkor hát vigyázzon magára, uram - mondta a gascogne-i -, mert elég jól bánok a karddal.

- Én nemkülönben - mondta Mordaunt.

- Annál jobb: ez megnyugtatja lelkiismeretemet. Vigyázz!

- Egy pillanat! - mondta a fiatalember. - Fogadják meg úri becsületükre, hogy csak egymás után támadnak rám!

- Azért kéred ezt tőlünk, hogy sértegess bennünket, kígyófióka! - mondta Porthos.

- Nem, hanem azért, amint ez az úr az imént mondta, hogy megnyugtassam a lelkiismeretem!

- Valami más okának kell lennie - suttogta D'Artagnan fejcsóválva, s némi nyugtalansággal nézve körül.

- Becsületünkre! - mondta egyszerre Porthos és Aramis.

- Akkor hát, uraim - mondta Mordaunt -, húzódjanak valami sarokba, ahogyan La Fère gróf, aki ha átall is megverekedni, azért, gondolom, ismeri a párbajszabályokat, s adjanak teret nekünk, mert erre szükségünk lesz.

- Jól van - mondta Aramis.

- Lám csak, mennyi köntörfalazás! - mondta Porthos.

- Húzódjanak félre, uraim - mondta D'Artagnan -; semmi ürügyet sem szabad adnunk Mordaunt úrnak arra, hogy rosszul viselkedjék, amire, bármily tisztelettel viseltetem is iránta, úgy tetszik, nagy kedve van.

Ez új csúfolódás éle is kicsorbult Mordaunt szenvtelen arcán.

Porthos és Aramis behúzódott az Athosszal átellenben levő sarokba, úgy, hogy a két bajvívó a szoba közepét foglalhatta el, vagyis teljes világosságban álltak, miután a színteret befénylő két lámpát a Cromwell íróasztalára tették. Magától értetődik, hogy a világosság oly mértékben gyengült, ahogyan a sugárzás központjától távolodott az ember.

- Nosza - mondta D'Artagnan -, készen van-e végre, uram?

- Készen.

Egyszerre léptek egyet előre; s az első és azonos mozdulat következtében pengéik találkoztak.

D'Artagnan sokkal kiválóbb vívó volt, semhogy - akadémikus kifejezéssel élve - tapogassa ellenfelét. Ragyogó és gyors cselt csinált; a cselt Mordaunt parírozta.

- Ejha! - mondta D'Artagnan, a megelégedés mosolyával.

És azt hívén, nyílást talált, haladéktalanul bevágott egy egyenest, oly gyorsat és vakítót, mint a villám.

Mordaunt kvart ellenvágással védte, mely olyan szoros volt, hogy egy kisleány gyűrűjéből sem lépett volna ki.

- Kezdem hinni, hogy kitűnően fogunk mulatni - mondta D'Artagnan.

- Az ám - suttogta Aramis -, de mulatsága közben mit se kockáztasson!

- A hétszentségit, barátom, jól vigyázzon! - mondta Porthos.

Már Mordaunt is mosolygott.

- Ejnye, uram - mondta D'Artagnan -, be undorító a mosolya! Maga az ördög tanította meg így vigyorogni, nem igaz?

Mordaunt azzal válaszolt, hogy D'Artagnan kardját oly erővel igyekezett lekötni, amilyent a gascogne-i fel sem tételezett a látszólag gyenge testben; de hála egy, az ellenfeléénél nem kevésbé ügyes visszavágásnak, idejében találkozott Mordaunt pengéjével, mely úgy siklott le az övé mentén, hogy nem érintette a mellét.

Mordaunt gyorsan hátrált egy lépést.

- Mi az, uram - szólt D'Artagnan -, hátrál, faról? Ahogy tetszik, magam is nyerek vele valamit: többé nem látom gonosz vigyorát. Íme: egészen árnyékba vész; antul jobb. Fogalma sincs róla, milyen hamis a tekintete, kiváltképp amikor fél. Nézzen egy kicsit a szemembe, s majd olyasmit lát, amit a maga tükre sosem fog nekünk mutatni, vagyis becsületes, nyílt tekintetet.

Mordaunt e szóáradatra, mely nem volt valami jó ízlésre valló, de megszokhattuk D'Artagnantól, akinek is elve volt ellenfele figyelmét lekötni, egy szót sem válaszolt; tovább hátrált, s folyton fordulva, sikerült D'Artagnannal helyet cserélnie.

Mindjobban mosolygott, s e mosoly kezdte nyugtalanítani a gascogne-it.

- Gyerünk, gyerünk, végezni kell vele - biztatta magát D'Artagnan -, a fickónak acélból van a horgasina, elő hát a nagy csapásokkal!

És tovább szorította Mordauntot, aki egyre hátrált, de nyilvánvalón csak taktikából, anélkül hogy egyetlen, D'Artagnan által kihasználható hibát ejtett volna, s hogy a kardja egy pillanatig is kitért volna a harc elől. Mégis, lévén a párviadal egy szobában, s a kellő tér a küzdő feleknek hiányozván, Mordaunt lába hamarosan elérte a falat, sőt bal kezével is a falnak támaszkodott.

- Hej, most aztán nem hátrál többet, barátocskám! - mondta D'Artagnan. - Uraim - folytatta, s az ajkát beharapta, szemöldökét összevonta -, láttak-e már falra szegzett skorpiót? Ugye nem? No, most mindjárt láthatnak...

S Mordauntra egy másodperc alatt három rettenetes csapást mért. Mindhárom találta, de csak súrolva. D'Artagnan ésszel föl nem érte, mi ez a hatalom. Három barátja lélegzet-visszafojtva, verejtékes homlokkal bámult.

Végül D'Artagnan, ellenfeléhez túl közel érve, maga is hátrált egy lépést, hogy előkészítse a negyedik csapást, vagy helyesebben, hogy végre is hajtsa; mert D'Artagnannak a vívás, akárcsak a sakkozás, végtelen kombináció volt, s minden részlete láncszerűen kapcsolódott össze. Ama pillanatban azonban, midőn egy fürge és óvatos csel után oly sebesen támadt, mint a villám, a fal mintha meghasadt volna: Mordaunt eltűnt a tátongó nyíláson, s D'Artagnan kardja, a két falrész közé szorulva, úgy eltört, mintha üvegből lett volna.

D'Artagnan hátrált egy lépést. A fal újra összezárult.

Mordaunt úgy manővrírozott, közben ügyesen védekezve, hogy a titkos ajtónak vethesse hátát, melyen át Cromwellt láttuk volt eltűnni. Mihelyt odaért, bal kézzel megkereste és megnyomta a gombot; aztán úgy elillant, mint a színházban ama gonosz szellemek, kiknek hatalmuk van a falon ki- s bejárni.

A gascogne-i káromkodott egy keserveset, amire a vasajtó túlsó oldaláról vad kacagás felelt, kísérteties hahota, mely még a szkeptikus Aramis velejét is borzongással járta át.

- Ide, uraim - kiáltotta D'Artagnan -, törjük be ezt az ajtót!

- Ez maga a sátán! - mondta Aramis, s barátja hívására odasietett.

- Meglép előlünk, a hétszentségit! Meglép! - üvöltötte Porthos, a széles vállát a rekeszfalnak vetette, mely azonban, holmi titkos rugó által akadályozva, meg se rezzent.

- Annál jobb - suttogta mélyen Athos.

- Sejtettem, az istenfáját! - mondta D'Artagnan, a hasztalan erőlködésben kimerülve. - Sejtettem! Gyanítottam holmi aljas fortélyt, kitaláltam, hogy forral valamit. De erre ki gondolhatott?

- Szörnyű balszerencse, amit barátja, az ördög küldött ránk! - kiáltotta Aramis.

- Nyilvánvaló szerencse, amit az Isten küld nekünk! - állapította meg Athos, szembetűnő örömmel.

- Az az igazság, Athos - mondta D'Artagnan vállat vonva, s az ajtót, mely nyilvánvalóan nem akart kinyílni, otthagyva -, hogy maga nem lát tisztán. Hogy mondhat ilyesmit, az istenfáját, olyan embereknek, amilyenek mi vagyunk? Hát nem fogja fel a helyzetet?

- Hogyan? Miféle helyzetet? - kérdezte Porthos.

- Ebben a játékban, aki nem öl, azt megölik - folytatta D'Artagnan. - Szeretném tudni, kedvesem, belejátszik-e engesztelő jeremiádjába, hogy Mordaunt fiúi kegyeletének vet minket áldozatul? Ha ez a szándéka, mondja meg nyíltan.

- Ó, D'Artagnan, barátom!

- Mert, való igaz, siralmas ebből a szempontból nézni a dolgokat! A nyomorult száz vértest küld ellenünk, s azok úgy megtörnek Cromwell úr e mozsarában, mint a mákot! Gyerünk, gyerünk, el innen! Ha még öt percig maradunk, befellegzett mindnyájunknak!

- Igen, igaza van, gyerünk! - ismételte Athos és Aramis.

- És hová megyünk? - kérdezte Porthos.

- A fogadóba, kedves barátom, hogy felszedjük a cókmókunkat s a lovainkat; aztán onnan, ha Isten engedi, Franciaországba, ahol legalább ismerjük a házak szerkezetét. Hajónk vár bennünket; ez, biz' isten, még szerencsés is!

És D'Artagnan, jó példával járva elöl, hüvelyébe dugta kardja csonkját, felszedte kalapját, kinyitotta a lépcsőre nyíló ajtót s lerohant; három társa a nyomában.

A menekülők ott találták a kapuban inasaikat, s megkérdezték, tudnak-e valamit Mordaunt felől; de azok egy lelket se láttak kimenni.

D'Artagnan nagyon helyesen látta: Mordauntnak nem volt vesztegetni való ideje, s nem is vesztegette az időt. Jól ismerte ellenfeleinek döntésben és cselekvésben való gyorsaságát, úgy határozott, hogy ő is ehhez képest jár el. A testőrök ezúttal méltó ellenfélre akadtak.

Miután az ajtót gondosan bezárta maga mögött, Mordaunt az alagútba surrant, immár felesleges kardját visszadugta hüvelyébe, s a szomszédos házba érve megállt, hogy végigtapogassa és kifújja magát.

- Sebaj - mondta -, semmi, szinte semmi; néhány karcolás az egész; kettő a karomon, egy a mellemen. Azok a sebek, melleket én ejtek, jobbak! Kérdezzék meg a béthune-i hóhért, Winter nagybátyámat vagy Károly királyt! Most pedig semmi teketória, talán egyetlen elvesztegetett másodpercem is megmentheti őket, pedig mindnégyüknek egyszerre kell meghalnia, egy csapásra, Isten villáma híján az emberi villám által! Miszlikbe szaggatva, megsemmisülve, szanaszét szórva kell eltűnniük! Gyerünk hát, futva, inam szakadtáig, szívem szakadtáig, ha kell, csak hogy előttük odaérjek!

És Mordaunt gyors, de egyenletes léptekkel vágott neki az első lovaslaktanyáig, mely onnan majdnem egy negyed mérföldnyire volt. E negyed mérföldet négy vagy öt perc alatt tette meg.

A laktanyába érve felfedte kilétét, kiválasztotta az istálló legjobb lovát, felkapott rá, és kiugratott az útra. Egy negyedóra múlva Greenwichben volt.

- Ihol a kikötő - suttogta -, az a sötét pont, amott: a Kutyák Szigete. Nagyszerű! Félóra előnyöm van velük szemben, vagy egy óra is talán. Ó, én ostoba! Eszeveszett sietségemben majdnem kifulladtam. De most aztán - tette hozzá, és a sarkantyúban felágaskodott, hogy a kötelek és árbocok sokasága közt messzebbre lásson - hol a Villám?

Alighogy gondolatban e szavakat kimondta, mintegy kérdésére feleletképpen, felállt egy kötélgöngyölegen heverő ember, s néhány lépést tett feléje.

Mordaunt elővette zsebkendőjét, s egy pillanatig lebegtette a levegőben. Az ember mintha felfigyelt volna, de azért csak ott maradt, ahol volt, s nem lépett se előre, se hátra.

Mordaunt a kendő négy sarkára bogot vetett; erre már az ember hozzálépkedett.

Ez volt, amint emlékszünk, a megbeszélt jel.

A tengerész bő gyapjúköpenyegbe volt burkolózva, mely testét eltakarta s arcát mintegy fátyolba vonta.

- Uram - szólalt meg a tengerész -, nem Londonból jő véletlenül, hogy egy kis tengeri sétát tegyen?

- Pontosan - felelte Mordaunt -, méghozzá a Kutyák Szigete mentén.

- Ez az. És, nemde, van az úrnak valami különös kedvtelése? Ilyen vagy amolyan hajót szeretne. Bizonyára valami sebes járású, gyors hajót...

- Mint a Villám - felelte Mordaunt.

- Jó, akkor hát az én hajómat keresi, én vagyok az a hajósgazda, akire szüksége van!

- Kezdem hinni - mondta Mordaunt -, kivált ha nem felejtett el bizonyos ismertető jelet.

- Ihol, uram - mondta a tengerész, és köpenyege zsebéből egy négy sarkán megbogozott zsebkendőt húzott elő.

- Ez az! Ez az! - kiáltott fel Mordaunt, s leugrott a lováról. - Most már ne vesztegessük az időt. Lovamat kösse be az első fogadóba, engem meg vigyen a hajójára!

- Hát a társai? - kérdezte a tengerész. - Úgy tudtam, négyen vannak az urak, nem számítva az inasokat.

- Ide hallgasson - mondta Mordaunt, és odament a tengerészhez -, én nem az vagyok, akit vár, mint ahogy maga sem az, akit azok itt találni remélnek. Roggers kapitányt helyettesíti, nemdebár? Cromwell generális parancsából van itt, s én egyenest tőle jövök.

- Csakugyan - mondta a hajós -, megismerem: maga Mordaunt kapitány!

Mordaunt összerezzent.

- Ó, mit se féljen - mondta a hajós, és csuklyáját hátracsapta, s felfedte az arcát -, jó barát vagyok.

- Groslow kapitány! - kiáltott fel Mordaunt.

- Senki más. A generális emlékezett rá, hogy régebben tengerésztiszt voltam, s engem bízott meg ezzel az expedícióval. Valami változás esett hát?

- Nem, semmi. Ellenkezőleg, minden a régiben marad.

- Mert egy pillanatig már azt gondoltam, hogy a király halála...

- A király halála csak siettette menekülésüket; egy negyedóra, tíz perc se telik el, s talán már itt is vannak.

- S akkor mitévő lesz?

- Hajóra szállok magával.

- Vagy úgy? A generális kételkednék buzgalmamban?

- Nem, de szemtanúja akarok lenni bosszúmnak. Nincs valakije, aki megszabadíthatna a lovamtól?

Groslow füttyentett, s egy tengerész ott termett.

- Patrick - mondta Groslow -, vigye be ezt a lovat a legközelebbi fogadó istállójába. Ha megkérdik, ki a gazdája, mondja, hogy egy írországi nagyúr.

A tengerész elment, anélkül hogy bármiféle megjegyzést tett volna.

- Még valamit - mondta Mordaunt -, egy cseppet sem fél, hogy felismerik?

- Ebben a gúnyában, e köpenyegbe burkolózva s ily sötét éjben semmi veszély; egyébként még maga sem ismert rám; ők, érthetően, végképp nem fognak rám ismerni.

- Igaza van - mondta Mordaunt -, egyébként is eszük ágában sem lesz magára gondolni. Minden készen van, ugyebár?

- Készen.

- A rakomány bent van?

- Bent.

- Öt teli hordó?

- És ötven üres.

- Ez az!

- Portóit szállítunk Antwerpenbe.

- Nagyszerű! Most hát vigyen a hajóra, maga pedig jöjjön vissza, s foglalja el a helyét, mert hamarosan megérkeznek.

- Készséggel.

- Fontos, hogy emberei közül egyik se lásson beszállni.

- Csak egy emberem van a hajón, abban pedig úgy megbízom, mint magamban. Egyébként ez az ember nem ismeri, s akárcsak a társai, kész engedelmeskedni parancsainknak, de semmiről sem tud.

- Jól van. Menjünk!

Azzal leereszkedtek a Themze felé. A partnál, vaslánccal cölöphöz kötve, egy kis ladik várakozott. Groslow a ladikot magához húzta, tartotta, míg Mordaunt beszállt, majd maga is beugrott, s szinte abban a pillanatban evezőt ragadott, s evezni kezdett oly derekasan, hogy bizonyítsa Mordauntnak, amit az előbb mondott, vagyis hogy nem felejtette el a hajósmesterséget.

Öt perc múlva kievickéltek a hajók tömkelegéből, melyek már ebben a korban is sűrűn belepték London előterét, és Mordaunt láthatta, mint valami sötétlő pontot, a horgonyán ringatózó kis hajót négy-öt csomónyira a Kutyák Szigetétől.

A Villám közelében Groslow füttyentett bizonyos módon, mire egy fej jelent meg a mellvéd fölött.

- Maga az, kapitány? - kérdezte ez az ember.

- Én vagyok. Dobd le a hágcsót!

És Groslow fecskekönnyedséggel és gyorsasággal suhanva az ormányárboc felé, a ladikot az oldalához igazította.

- Másszék fel - mondta utasának.

Mordaunt szó nélkül megragadta a kötelet, s a hajó oldalán szárazföldi embertől szokatlan fürgeséggel és magabiztossággal kapaszkodott felfelé; bosszúvágya pótolta a jártasságot, és mindenre alkalmassá tette.

Ahogyan Groslow megjósolta, az őrmatróz a Villám fedélzetén jóformán észre sem vette, hogy gazdája másodmagával tért vissza.

Mordaunt és Groslow továbbment a kapitányszoba felé. Amolyan deszkákból rögtönzött fülke volt ez a hajóhídon.

A díszlakosztályt Roggers kapitány átengedte utasainak.

- És ők hol lesznek? - kérdezte Mordaunt.

- A hajó túlsó végén - felelte Groslow.

- S ezen a felén semmi dolguk sincsen?

- Semmi az ég világon!

- Nagyszerű! Én majd itt, magánál rejtőzködöm. Menjen vissza Greenwichbe, s hozza, el őket. Van valami csónakja?

- Az, amelyben idejöttünk.

- Könnyűnek s jó formájúnak találom.

- Valóságos piroga!

- Kösse a hajó farához kenderkötéllel, állítsa úgy az evezőket, hogy kövesse a hajósodort, s egyéb se legyen ott, mint az elvágandó kötél. Szerelje fel rummal és kétszersülttel. Ha a tenger véletlenül cudar lesz, emberei nem fognak megsértődni, ha némi szíverősítőt találnak a kezük ügyében.

- Úgy lesz, ahogyan mondja. Nem akarja megnézni a raktárát?

- Csak ha majd visszajött. A kanócot én magam szeretném elhelyezni, hadd győződjem meg róla, hogy elég gyorsan ég.

- Maradjon hát nyugodtan.

- Induljon! Hallja, tízet üt az óra Greenwichben.

Valóban egy harang tíz kondulása szelte át szomorú zengéssel az égen néma hullámok módján guruló nehéz felhőkkel sűrű levegőt.

Groslow kilökte az ajtót, melyet aztán Mordaunt belülről bezárt, s miután az őrmatróznak lelkére kötötte, hogy a legnagyobb éberséggel őrködjék, leszállt a ladikjába, mely gyorsan, kettős evezőjével tajtékot verve siklott tova.

A szél hideg, a móló kihalt volt, mikor Groslow Greenwichben kikötött, s több bárka szedte volt fel a horgonyt a dagállyal.

Mihelyt szárazföldet ért, mintha lódobogást hallott volna a macskaköves úton.

- Ejha - mondta -, Mordauntnak igaza volt, hogy siettetett! Nincs veszteni való idő; bizony, itt vannak!

Valóban barátaink voltak, vagy inkább az előőrsük, D'Artagnan és Athos képében. Mikor odaértek, ahol Groslow tartózkodott, úgy álltak meg, mintha megérezték volna, hogy az ember, akivel dolguk lesz, ott van valahol. Athos leugrott, és nyugodtan kigöngyölt egy négy sarkán meggörcsözött zsebkendőt, s meglengette a levegőben, mialatt a mindig óvatos D'Artagnan úgy maradt, félig a lovára hajolva, fél kezét a nyeregtáskába mélyesztve.

Groslow, aki afelől való kétségében, hogy a lovasok valóban azok-e, akiket várt, egy földhöz rögzített s a kötelek felcsavarására szolgáló csiga mögé kuporodott, a megbeszélt jel láttán most felállt s egyenesen a lovasok elé ment. Köpenyegébe úgy beburkolózott, hogy arcát lehetetlen volt látni. Egyébként e sötét éjszakában ez az óvatosság fölös volt.

Mégis, Athos átható szeme felfedezte, a sötétség ellenére is, hogy nem Roggers áll vele szemben.

- Mit akar? - kérdezte Groslow-tól, s egyet lépett hátra.

- Azt akarom mondani, milord - felelte Groslow ír kiejtést majmolva -, hogy uraságod Roggers gazdát keresi, de hiába keresi.

- Hogyhogy? - kérdezte Athos.

- Úgy, hogy ma reggel leesett egy árbocról, s eltörte a lábát. De én az unokaöccse vagyok; elmondta az egész ügyet, s megbízott vele, hogy őhelyette várjam meg és vezessem oda, ahová kívánják, az urakat, akik egy négy sarkán olyanformán meggörcsözött zsebkendőt hoznak nekem, mint ez itt a kezében, s mint emez, itt a zsebemben.

S e szavakra Groslow előhúzta zsebéből azt a kendőt, melyet már Mordauntnak is megmutatott.

- Ez az egész? - kérdezte Athos.

- Nem a', milord; mert hátra van még az ígért hetvenöt fontsterling is, ha épen s egészségesen partra teszem az urakat Boulogne-ban vagy Franciaország bármely más pontján, melyet kitűznek nekem.

- Mit szól ehhez, D'Artagnan? - kérdezte Athos franciául.

- Előbb tudjam, mit mond? - kérdezte vissza D'Artagnan.

- Ja, persze - kapott észbe Athos -, elfeledtem, hogy nem tud angolul.

És tolmácsolta D'Artagnannak a gazdával folytatott beszélgetést.

- Eléggé valószínűnek hangzik - mondta a gascogne-i.

- Szerintem is - felelte Athos.

- Egyébként - folytatta D'Artagnan -, ha becsap ez a fickó, lesz rá módunk agyvelejét kiloccsantani.

- És ki visz el minket akkor?

- Maga, Athos! Annyi mindenhez ért, hogy fel se tételezem: nem tudna egy hajót elvezetni.

- Biz' isten, barátom - mondta Athos tréfásan mosolyogva -, majdnem fején találta a szeget: atyám a haditengerészetre szánt volt, s konyítok valamicskét a hajózáshoz.

- No látja! - diadalmaskodott D'Artagnan.

- Menjen hát, s keresse meg a barátainkat, D'Artagnan, s rögtön jöjjön vissza, hisz már tizenegy óra, s nincs vesztegetni való időnk.

D'Artagnan két lovas felé indult, akik kezükben pisztollyal, a város első házainál őrködtek; holmi fészer mellett álldogálva három másik lovas is lesben állt, s mintha szintén várakozott volna.

A két őrszem az út közepén Porthos volt meg Aramis.

A fészer három lovasa pedig Mousqueton, Blaisois és Grimaud; ez utóbbi lován azonban, közelebbi vizsgálat után, ketten ültek, mert nyergében Parry is ott kuporgott, hogy hőseink és legényeik lovait majd visszavigye a városba, mivel eladták őket a fogadósnak, hogy adósságukat megfizethessék.

Hála a vásárnak, a négy cimbora még magával hozhatott egy, ha nem is tekintélyes, de elegendő összeget, hogy a késéssel és az eshetőségekkel szembenézzenek.

D'Artagnan felszólította Porthost és Aramist, hogy kövessék, ezek pedig jelt adtak embereiknek, hogy szálljanak le és oldozzák el poggyászaikat.

Parry elvált a barátaitól, nem éppen sajnálkozás nélkül; javasolták, menjen velük Franciaországba, de hallani sem akart róla.

- Egyszerű a dolog - mondta Mousqueton -, forral valamit Groslow ellen.

(Emlékszünk rá, hogy Parrynak Groslow kapitány törte volt be a fejét.)

A kis csapat nemsokára Athoshoz ért.

D'Artagnan azonban már visszanyerte természetes bizalmatlanságát; a rakpartot túl kihaltnak, az éjt túl sötétnek, a gazdát túl készségesnek találta.

Elmesélte Aramisnak az előbb leírt jelenetet, és az, nem kevésbé bizalmatlan lévén, gyanúját még csak fokozta.

Egy kis nyelvcsettintés árulta el Athosnak a gascogne-i nyugtalanságát.

- Nincs időnk bizalmatlanságra - mondta Athos -, a ladik vár bennünket, szálljunk be!

- Egyébként ki akadályoz benne, hogy bizalmatlanok legyünk s mégis beszálljunk? Majd figyeljük a gazdát.

- Ha gyanúsan viselkedik, agyonütöm. Ennyi az egész.

- Te mondád, Porthos - helyeselt D'Artagnan. - Szálljunk be hát. Indulj, Mousqueton!

És D'Artagnan barátai elébe állt, s az inasokat előrebocsátotta, hadd próbálják ki a deszkát, mely a mólóról a ladikra vezetett.

A három inas baleset nélkül ért át.

Athos, majd Porthos, utána Aramis követte őket. D'Artagnan utolsónak ment át, folytonos fejcsóválás közben.

- Mi az ördög baja van hát, barátom? - kérdezte Porthos. - Becsületemre, még Caesart is megrémítené.

- Csak az - felelte D'Artagnan -, hogy a kikötőben egyetlen felügyelőt, őrszemet, vámszedőt se látok.

- Nincs oka panaszra - mondta Porthos. - Minden úgy megy, mint a karikacsapás.

- Túl jól megy minden, Porthos. De végtére is, mit számít, ha velünk az Isten.

Mihelyt a deszkát behúzták, a hajósgazda a kormányhoz ült, és jelt adott az egyik matróznak, aki egy csáklya segítségével ügyeskedni kezdett, hogy kijussanak a hajók tömkelegéből, melyek közé begabalyodott a kis ladik.

A másik matróz már ott ült a bal oldalon, lapáttal a kezében.

Mikor végre használhatták az evezőket, társa melléje telepedett, s a ladik attól kezdve gyorsabban siklott.

- Végre elindulunk! - mondta Porthos.

- Sajnos - felelt rá La Fère gróf -, csak mi indulunk!

- Igaz, de mindnégyen együtt vagyunk, s egyetlen karcolás sincs rajtunk; ez némi vigasztalás.

- Még nem érkeztünk meg - mondta D'Artagnan -; s ki tudja, kivel találkozunk!

- Ejnye, kedvesem - mondta Porthos -, olyan, mint a holló, hallja-e? Mindig szerencsétlenséget károg! Kivel találkozhatnánk e sötét éjben, mikor az ember az orráig se lát?

- Igen, de holnap reggel?! - mondta D'Artagnan.

- Holnap reggel Boulogne-ban leszünk.

- Szívemből kívánom - mondta a gascogne-i -, és beismerem kishitűségemet. Lám csak, Athos, most nevetni fog! De amíg puskalövésnyire voltunk a mólótól s a hajóktól, melyek körülvettek, folyton valami irtózatos, mindnyájunkat elpusztító sortüzet vártam!

- De hisz - mondta Porthos nagy jóhiszeműséggel - ez azért is lehetetlenség, mert ugyanakkor megölték volna a hajótulajdonost s a matrózokat is.

- Lárifári! Ez volna csak Mordaunt úrnak igazi csemege! Azt hiszi, hogy érdeklik őt a részletek?

- Akárhogy is - mondta Porthos -, tetszik nekem, hogy D'Artagnan beismeri: félt!

- Nemcsak hogy beismerem, de hencegek is vele! Nem vagyok holmi rinocérosz, mint maga. Hohó, az ott micsoda?

- A Villám - mondta a tulajdonos.

- Megérkeztünk tehát? - kérdezte Athos angolul.

- Mindjárt megérkezünk - mondta a kapitány.

Csakugyan, három evezőcsapással a kis hajó tövében találták magukat.

Az őrmatróz várt, a hágcsó le volt eresztve; a ladikot felismerte.

Athos mászott fel elsőnek, valódi tengerészügyességgel; majd Aramis, a kötéllétrák s más, tiltott területek áthidalását szolgáló, többé-kevésbé szellemes eszközökben való régi jártassággal; utána D'Artagnan, mint valami zergevadász; s végül Porthos, oly erőkifejtéssel, mely nála minden egyebet pótolt.

Az inasok esetében e művelet nehezebb volt; persze nem Grimaud, e sovány, karcsú, ereszcsatorna-mászó kandúr számára, kinek mindig sikerült mindenüvé felkúsznia, de Mousquetonnak és Blaisois-nak, kiket a matrózok voltak kénytelenek az ölükben emelgetni, egészen a Porthos keze ügyébe, ki aztán zekegallérjuknál fogva markolta meg őket, s tette be állva a hajóhídra.

A kapitány utasait a számukra előkészített s egyetlen helyiségből álló szállásra vezette, melyben együtt kellett tanyázniok; aztán, azzal a kifogással, hogy holmi parancsokat kell adnia, megpróbált elillanni.

- Egy pillanatra - mondta D'Artagnan -, hány embere van a hajón, kapitány?

- Nem értem - felelte az angolul.

- Kérdezze meg hát angolul, Athos.

Athos feltette a D'Artagnan kívánta kérdést.

- Három - válaszolta Groslow -, magamat nem számítva, természetesen.

D'Artagnan megértette, mert a kapitány közben feltartotta három ujját.

- Ó - mondta D'Artagnan -, ha három, akkor kezdek megnyugodni. Akárhogy is, mialatt maguk elvackolódnak, körülnézek ezen a hajón.

- Én pedig - mondta Porthos - a vacsorával foglalkozom.

- Szép és nemes szándék, Porthos, valósítsa is meg! Maga pedig, Athos, adja nekem kölcsön Grimaud-t, aki Parry barátja társaságában megtanult valamit gagyogni angolul; ő lesz a tolmácsom.

- Menjen, Grimaud - mondta Athos.

A hajóhídon volt egy lámpás, D'Artagnan egyik kezébe kapta, másikkal fogta pisztolyát, s így szólt a kapitányhoz:

- Come.^[118]

Ez, no meg a Goddam^[119] volt minden, ami az angol nyelvből megmaradt a fejében.

D'Artagnan a lejáróhoz ért, és leereszkedett a fedélközbe.

A fedélköz három rekeszre volt osztva; az, melybe D'Artagnan leszállt, a harmadik kis árboctól a hajófar legvégéig terjedhetett, s következésképpen annak a helyiségnek a padlója borította, melyben Athos, Porthos és Aramis készült az éjszakát eltölteni; a második a hajó közepét foglalta el, s a csatlósok szállásául szolgált; s végül a harmadik a hajóorr alatt terült el, vagyis a kapitány rögtönözte fülke alatt, melyben most Mordaunt rejtőzködött.

- Ejha! - mondta D'Artagnan, amint a lejáró lépcsőjén leszállt, a lámpást maga előtt, teljes hosszában kinyújtott karjában tartván - mennyi hordó! Azt hinné az ember, Ali baba pincéje!

Az Ezeregy éjszakát nemrégiben fordították le először, s igen divatos olvasmány volt abban a korban.

- Mit beszél? - kérdezte angolul a kapitány.

D'Artagnan a hanglejtésből értett.

- Szeretném tudni, mi van a hordókban? - mondta, s a lámpást letette az egyik hordóra.

A kapitány nekirugaszkodott, hogy felmenjen a lépcsőn, de megemberelte magát.

- Portói - válaszolta.

- Úgy, portói bor? - kérdezte D'Artagnan. - Ez igazán megnyugtató: szomjan halni nem fogunk!

Majd ismét Groslow-hoz fordult, aki csak úgy törölte a verejtéket a homlokán, s megkérdezte:

- És tele vannak?

Grimaud tolmácsolta.

- Egyik teli, másik üres - mondta Groslow olyan hangon, mely, bárhogy is iparkodott erőt venni magán, elárulta nyugtalanságát.

D'Artagnan végigkopogtatta a hordókat, s megállapította, hogy öt teli, a többi üres; aztán, változatlanul az angol legnagyobb rémületére, lámpását be-benyújtotta a hordók közé, s megállapítva, hogy e közök kihasználatlanok, így szólt:

- Gyerünk tovább - s a második rekeszbe nyíló ajtó felé indult.

- Várjon - mondta az angol, aki hátul maradt, még mindig az előbb jelzett rémület prédájaképpen -, nálam van az ajtó kulcsa.

És D'Artagnan meg Grimaud mellett gyorsan előresuhanva, reszkető kézzel dugta be a kulcsot a zárba, az ajtó kinyílt, s ott találták magukat a második rekeszben, ahol Mousqueton és Blaisois éppen vacsorázni készült.

Ebben a helyiségben nyilván nem volt semmi keresni- vagy rajtakapnivaló; a lámpás fényében, mely a derék cimboráknak világított, minden zege-zuga látszott.

Gyorsan továbbmentek hát, s átfürkészték a harmadik rekeszt.

Ez a matrózok szállása volt.

Három vagy négy, mennyezetről függő ágy, egy asztal lapjánál fogva kettős kötélre akasztva s két szúrágta, sánta szék volt minden berendezése. D'Artagnan ment, s fellebbentett két vagy három ócska, a deszkafalról lógó vitorlát, s hogy még mindig semmi gyanúsat sem talált, a lépcsőn ismét a hajóhídra sietett.

- Hát ez a fülke? - kérdezte odafent.

Grimaud tolmácsolta a testőr szavait.

- Ez a fülke az enyém - mondta a kapitány -, be akar menni?

- Nyissa ki az ajtót - mondta D'Artagnan.

Az angol engedelmeskedett: D'Artagnan benyújtotta a lámpást, fejét bedugta az ajtó nyílásán, s látván, hogy a fülke valóságos odú, így szólt:

- Jó, ha van is valami hadsereg a hajón, itt ugyan nem rejtőzködik! Menjünk, hadd lássuk, Porthos készített-e valami vacsoráravalót!

S a kapitánynak biccentéssel jelezvén köszönetét, visszament a vendégszobába, ahol a barátai tartózkodtak.

Porthos, úgy látszik, semmit sem talált, vagy ha talált is, éhségén a fáradtság diadalmaskodott, s köpenyébe burkolózva mélyen aludt, mikor D'Artagnan visszatért.

Athos és Aramis a tenger lágy hullámaitól elringatva szintén szunyókálni látszott; de a társuk ütötte zajra szemüket rögtön kinyitották.

- Nos? - kérdezte Aramis.

- Minden rendben van - mondta D'Artagnan -, alhatunk nyugodtan.

Aramis erre a megnyugtatásra fejét mellére ejtette; Athos hálásan bólintott; D'Artagnan pedig, akinek, akárcsak Porthosnak, szintén nagyobb szüksége volt alvásra, mint evésre, Grimaud-t elbocsátotta, s úgy feküdt bele, kivont karddal a köpenyébe, hogy teste eltorlaszolta a bejáratot, és senki se léphetett a szobába anélkül, hogy bele ne botlott volna.

Tíz perc se telt bele, az urak aludtak, de bezzeg nem aludtak kiéhezett s tikkadozó szolgáik!

Blaisois és Mousqueton hozzálátott, hogy megvesse az ágyat, mely egy-egy deszkából és egy bőröndből állt, miközben a szomszéd szobában levőhöz hasonlóan felfüggesztett asztalkán a hullámzó tenger egy üveg sört s három poharat táncoltatott.

- Átkozott hullámzás! - mondta Blaisois. - Érzem, megint lever a lábamról, mint Angliába jövet!

- S hogy egyébbel sem küzdhetünk a tengeribetegség ellen - toldta meg Mousqueton -, csak árpakenyérrel meg komlóserrel, piha!

- Hát a fonattasát, Mousqueton uram - kérdezte Blaisois, ki éppen elkészült az ágyvetéssel, és támolyogva indult az asztal felé, mely mellé Mousquetonnak sikerült már leülnie -, hát a fonattasát, ugyan bizony, elvesztette?

- Nem én - mondta Mousqueton -, csak Parry megtartotta. Ezek a skót ördögök mindig szomjasak. És maga, Grimaud - kérdezte Mousqueton a társától, aki, miután D'Artagnannal befejezte szemléjét, éppen visszaérkezett -, nem szomjazik?

- Akárcsak egy skót - felelte lakonikusan Grimaud.

És leült Blaisois meg Mousqueton mellé, zsebéből elővett egy füzetkét, s mint a társaság pénztárosa, hozzálátott a számadás elkészítéséhez.

- Jaj Istenem - nyöszörgött Blaisois -, mindjárt felfordul a gyomrom!

- Ha így van, gyorsan valami ételt! - mondta Mousqueton orvosi hangon - egy kis táplálékot!

- Maga ezt ételnek nevezi? - kérdezte Blaisois, s megvető fintorral kísérte Mousqueton ujját, mellyel az árpakenyérre s a söröskorsóra mutatott.

- Blaisois, ne felejtse el, hogy a kenyér a francia igazi tápláléka; még a franciának sincs belőle mindig, kérdezze meg Grimaud-t.

- Igen, de vajon a sör - csapott le rá Blaisois olyan gyorsan, hogy becsületére vált vitatkozó készségének -, a sör igazi ital-e?

- Erre már - válaszolta Mousqueton, kutyaszorítóba kerülve s meglehetős zavarban - nemmel vagyok kénytelen felelni, mert a sör ugyanolyan utálatos a franciának, mint az angolnak a bor.

- Hogyan, Mouston úr - mondta Blaisois, ki ezúttal kételkedett Mousqueton mélységes szakértelmében, mely iránt pedig, rendes körülmények között, a legteljesebb csodálattal viseltetett -, hogyan, Mouston úr, az angolok nem szeretik a bort?

- Gyűlölik.

- Mégis, én láttam, hogy itták!

- Vezeklésből; minek bizonyítéka, hogy egy angol herceg belehalt, mikor egy hordó malváziaiba ültették! D'Herblay abbé úrtól hallottam a történetet.

- Az ostoba! - mondta Blaisois. - Bezzeg én jól érezném magam a helyében!

- Érezheted is - mondta Grimaud, számjegyeit egymás alá rovogatván.

- Hogyhogy érezhetem? - kérdezte Blaisois.

- Az ám - folytatta Grimaud, az összeadásnál a maradék négyet továbbvive a következő oszlopon.

- Érezhetem? Magyarázza meg, Grimaud uram!

Mousqueton megőrizte némaságát Blaisois kérdései közben, de arckifejezéséből könnyen kiolvasható volt, hogy cseppet sem közönyösség miatt.

Grimaud folytatta összeadását, s aláírta a végeredményt.

- Portói - mondta ekkor, s a D'Artagnan és a kapitány társaságában meglátogatott rekesz felé mutatott.

- Hogyhogy? Azok a hordók, melyeket a nyitott ajtón át megpillantottam?

- Portói - hajtogatta Grimaud, s új mennyiségtani műveletbe kezdett.

- Azt hallottam, hogy a portói kiváló spanyol bor - folytatta Blaisois.

- Kiváló - mondta Mousqueton, s ajkát nyalogatta nyelve hegyével -, kiváló! Van belőle a Bracieux báró úr pincéjében.

- Ha megkérnők ezeket az angolokat, hátha vásárolhatnánk egy palackkal? - kérdezte Blaisois.

- Vásárolni? - álmélkodott Mousqueton, ősi portyázó ösztönétől vezetve. - Látszik, fiatalember, hogy még nincs kellő élettapasztalata! Miért vásárolni, mikor elveheti az ember?

- Elvenni - mondta Blaisois -, megkívánni a felebarátunk holmiját? Tiltott dolog, ha nem tévedek.

- Ugyan hol? - kérdezte Mousqueton.

- Az Isten vagy az egyház parancsolataiban, már nem is tudom melyikben. De azt tudom, hogy írva vagyon:

Másnak jószágát ne kévánd meg,
sem pediglen az asszonyát.

- Megint micsoda gyermekes okoskodás, Blaisois úr - mondta módfelett gyámkodó hangon Mousqueton. - Bizony, gyermekes, ismétlem a szót. Hol látta a szentírásban, hogy az angolok felebarátaink volnának?

- Bizony sehol, való igaz - mondta Blaisois -, legalábbis nem emlékszem, hogy láttam volna.

- Gyermekes okoskodás, ismétlem - folytatta Mousqueton. - Ha tíz évig lett volna háborúban, mint Grimaud meg én, bezzeg, különbséget tudna tenni a más jószága s az ellenség jószága között! Nos, az angol ellenség, gondolom, s ez a portói bor angol jószág. Tehát a mienk, mert mi franciák vagyunk. Nem ismeri a közmondást: ennyivel is szegényebb az ellenség?

Ez a szóáradat, melyet a Mousqueton hosszú tapasztalatból származó tekintélye támasztott alá, elszédítette Blaisois-t.

Fejét lehorgasztotta, mintegy magába mélyülendő, majd hirtelen felszegte homlokát, s a visszaverhetetlen érvvel felszerelt ember módján mondta:

- Hát a gazdáink szintén a maga véleményén lesznek, Mouston uram?

Mousqueton megvetően mosolygott.

- Talán bizony azt akarja, hogy menjek, s háborgassam az illusztris uraságok álmát, mondván: "Uraim, Mousqueton szolgájuk szomjas, megengedik-e néki innia?" Mit érdekli Bracieux urat, kérdezem, hogy szomjas vagyok-e vagy sem?

- De ez drága bor - mondta Blaisois, s fejét csóválta.

- Ha folyékony arany volna, Blaisois uram - mondta Mousqueton -, gazdáink akkor sem tagadnák meg maguktól. Vegye tudomásul, hogy Bracieux báró egymaga elég gazdag ahhoz, hogy megigyék egy hordó portóit, még ha cseppenként egy arannyal kellene is megvennie! Vagyis nem látom be - folytatta Mousqueton, felfuvalkodottságában egyre magasztosabbá válva -, hogy ha gazdáink nem tagadnák meg maguktól, miért tagadnánk meg magunktól mi, szolgák?

Azzal felkelt, fogta a söröskorsót, egy lyukon át az utolsó cseppig a tengerbe löttyintette, s nagy garral elindult a szomszéd rekeszbe nyíló ajtó felé.

- Tyűha! Bezárták! - mondta. - Ezek az angol ördögök be bizalmatlanok!

- Bezárták! - mondta Blaisois, nem kevésbé csalódott hangon, mint Mousqueton. - Hogy a fene!... Micsoda csapás! S a tetejében a gyomrom is mindjobban kavarog.

Mousqueton oly szánalmas arckifejezéssel fordult Blaisois-hoz, hogy nyilvánvaló volt, miszerint a derék fiú csalódásában a legnagyobb mértékben osztozik.

- Bezárták! - hajtogatta.

- De én emlékszem - kockáztatta meg Blaisois -, egyszer mesélte, Mousqueton uram, hogy valamikor, fiatalkorában, Chantillyban, azt hiszem, gazdáját és saját magát is úgy táplálta, hogy fogolymadarakat fogott lépvesszővel, pontyot horgászott s borospalackokat hurkolt.

- Mi tagadás - felelte Mousqueton -, ez való igazság; Grimaud a megmondhatója. Csakhogy a pincének volt egy szellőzőnyílása, s a bor palackokban állt! Ezen a rekeszfalon át hiába dobok hurkot, s hiába húzok madzaggal egy boroshordót, mely két mázsát is nyomhat.

- Azt nem, de a rekeszfal két-három deszkáját kiemelheti - mondta Blaisois.

- Ez igaz - mondta Mousqueton, oly ember csodálkozásával, ki egy másikban addig nem sejtett képességekre bukkant -, ez lehetséges; de hol egy véső, hogy a deszkákat kifeszítsem, s egy fúró, hogy a hordót megcsapoljam?

- A szerszámtáskában! - mondta Grimaud, éppen felállítva számadásai mérlegét.

- Az ám, a szerszámtáskában - mondta Mousqueton -, s ez nekem nem jutott eszembe!

Grimaud valóban nemcsak pénztárosa volt a társaságnak, hanem fegyverkovácsa is, s nemcsak kiadási-bevételi naplója volt, de szerszámtáskája is. Nos, lévén őkelme módfelett előrelátó ember, ez a batyujában gondosan bebugyolált szerszámtáska tele volt a legfontosabb szerszámokkal.

Tehát megfelelő nagyságú fúrót is tartalmazott.

Mousqueton magához vette.

Vésőt nem volt érdemes keresnie, hisz az oldalán viselt tőr kényelmesen helyettesíthette. Mousqueton olyan zugot keresett, ahol a deszkák lazák voltak; ez nem sok fáradtságába került, s rögtön munkához is látott.

Blaisois türelmetlenséggel vegyes álmélkodással nézte, s időnként egy-egy szeg kiugratásának módjára vagy egy deszka kifeszítésének eszközlésére hozzáértő és szellemes megjegyzéseket kockáztatott meg.

Mousqueton egy szempillantás alatt három deszkát feszített ki.

- Ott - mondta Blaisois.

Mousqueton épp fordítottja volt a mesebeli békának, ki kövérebbnek hitte magát, mint amilyen. Ha nevét le is apaszthatta egyharmadára, a hasát, sajnos, nem apaszthatta le. Megpróbált bebújni a maga nyitotta résen, de fájdalommal látta be, hogy legalább két-három lécet ki kell még emelnie ahhoz, hogy a nyílás testéhez szabott legyen.

Nagyot sóhajtott, s újra munkához látott.

Grimaud azonban, aki befejezte számadását, felkelt, a folyamatban levő művelet iránti mélységes érdeklődéssel odament a két társához, és láthatta Mousquetonnak az ígéret földje elérésére tett hasztalan erőlködését.

- Majd én! - mondta Grimaud.

E két szó tőle, magában is egész szonettel ért föl, márpedig a szonett, tudjuk, magában egy hosszú költeménnyel fölér.

Mousqueton hátrafordult.

- Mit maga? - kérdezte.

- Én majd bebújok.

- Csakugyan - mondta Mousqueton, barátja hosszú, cingár testét végigmérve -, maga bebújhat, méghozzá könnyen!

- Igaz is - mondta Blaisois -, ő tudja, mely hordók vannak tele, hisz járt már a pincében D'Artagnan lovag úrral. Hadd bújjék be Grimaud, Mousqueton úr!

- Magam is éppoly könnyen bebújhatnék, mint Grimaud - mondta Mousqueton némi sértődöttséggel.

- Igen, de az tovább tartana, márpedig én szomjas vagyok. Érzem, a gyomrom mindjobban forog.

- Menjen hát, Grimaud - mondta Mousqueton, s a söröskorsót meg a fúrót átadta annak, ki helyette fogja most megkísérelni az expedíciót.

- Öblítse ki a poharakat - mondta Grimaud.

Majd baráti mozdulatot tett Mousqueton felé, hogy megbocsássa neki, amiért ő fejezi be az általa oly ragyogóan megkezdett vállalkozást, s mint egy gyík, becsúszott a nyíláson és eltűnt.

Blaisois szinte magánkívül volt örömében. Angliába való érkezésük óta e rendkívüli emberek kalandjai közül, kikhez szerencséje volt tartozhatni, ez tetszett neki vitán felül a legcsodálatosabbnak.

- Most meglátja - mondta Mousqueton Blaisois-nak, s oly felsőbbségesen nézte, hogy a fiú ki se próbált térni előle -, most majd meglátja, Blaisois, hogyan iszunk mi, öreg katonák, mikor szomjasak vagyunk!

- A köpenyt! - hallatszott Grimaud hangja a pince mélyéről.

- Az ám! - mondta Mousqueton.

- Mit akar? - kérdezte Blaisois.

- A nyílást egy köpennyel befedni!

- Ugyan miért? - kérdezte Blaisois.

- Együgyű! - mondta Mousqueton. - És ha valaki betoppanna?

- Vagy úgy! Csakugyan! - kiáltott fel Blaisois egyre láthatóbb csodálattal. - De akkor nem láthat, csak homályosan.

- Grimaud mindig világosan lát - felelte Mousqueton -, éjjel is, mint nappal.

- Boldog ember! - mondta Blaisois. - Ha nincs gyertyám, én két lépést sem tehetek botlás nélkül.

- Mert nem katonáskodott - mondta Mousqueton -; ott gyertya nélkül is megtanulta volna a tűt a boglyában megkeresni! De csitt! Azt hiszem, jön valaki.

Mousqueton halk vészfüttyöt hallatott, melyet az inasok fiatal korukból ismertek, majd leült az asztal mellé, s intett Blaisois-nak, hogy példáját kövesse.

Blaisois engedelmeskedett.

Nyílt az ajtó, s megjelent két, köpenybe burkolózott ember.

- Ejnye - mondta egyikük -, negyed tizenkettő, s még le sem feküdtek! Ez szabályellenes. Egy negyedórán belül mindent oltsanak el s mindenki horkoljon!

A két ember elindult ama rekesz ajtaja felé, melybe az imént Grimaud besurrant; az ajtót kinyitották, majd bezárták maguk mögött.

- Jaj - mondta reszketve Blaisois -, elveszett!

- Nagyon ravasz róka Grimaud - suttogta Mousqueton.

És fülhegyezve, lélegzet-visszafojtva várakoztak.

Eltelt tíz perc, s közben semmi olyan zaj sem hallatszott, melyből Grimaud felfedeztetésére lehetett volna következtetni.

Alighogy eltelt, Mousqueton és Blaisois látták, hogy az ajtó újra kinyílik, s a két köpenyes ember, az ajtót éppoly gondosan bezárván maguk mögött, mint amikor beléptek, eltávozik, még egyszer felszólítván őket a lefekvésre s a lámpák eloltására.

- Engedelmeskedjünk? - kérdezte Blaisois -, az egész nagyon gyanús nekem.

- Egy negyedórát mondtak, még van öt percünk - mondta Mousqueton.

- Ha értesítenők gazdáinkat?

- Várjuk meg Grimaud-t.

- De ha megölték?

- Grimaud kiáltott volna.

- Tudja, hogy majdnem néma.

- Akkor hallottuk volna az ütéseket.

- De ha nem jő vissza?

- Már itt van.

Valóban, Grimaud abban a pillanatban húzta félre a nyílást borító köpenyt s dugta ki a résen sápadt arcát; rémülettől kerekre nyílt szemében, a kitágult szemfehér közepén villogott apró szembogara. Kezében hozta a valamiféle anyaggal teli söröskorsót, a füstölgő lámpás bocsátotta fénykévéhez közeledett, s ezt az egyszerű szótagot nyögte: Jaj! - a feneketlen borzalom oly kifejezésével, hogy Mousqueton elszörnyedve hőkölt, s Blaisois azt hitte, menten elájul.

Mégis mindketten kíváncsi pillantást vetettek a söröskupába: puskaporral volt tele.

Mihelyt meggyőződött róla, hogy a hajón nem bor, hanem puskapor a rakomány, Grimaud a feljáróhoz rohant, s egy-két ugrással a helyiségben termett, hol barátaink aludtak. Az ajtót óvatosan benyomta, s ez, nyílva, rögtön felriasztotta a mögötte fekvő D'Artagnant.

Alighogy Grimaud eltorzult képét megpillantotta, megértette, hogy valami rendkívüli történt, s már-már felkiáltott; Grimaud azonban, szónál is gyorsabb mozdulattal, ujját ajkára illesztette, s oly erős fuvintással, melyet e vézna testről ki sem tételezett volna fel, három lépés távolságból eloltotta a kicsi virrasztómécsest.

D'Artagnan fél könyökre támaszkodott, Grimaud fél térdre ereszkedett, s meredt nyakkal, izgalomtól feszülten fülébe darált egy történetet, mely szűken mérve is elég drámai volt ahhoz, hogy taglejtések és arcjáték nélkül is érthető legyen.

Az elbeszélés alatt Athos, Porthos és Aramis az immár egy hét óta nem aludt emberek módján fújták a kását, Mousqueton a hajófenéken előrelátón fűzte bakancsát, Blaisois pedig, ijedtében égnek meredt hajjal, igyekezett példáját követni.

Íme, mi történt.

Grimaud, mihelyt eltűnt a nyíláson, s az első rekeszbe ért, kutatni kezdett, s talált is egy hordót. Megkopogtatta: a hordó üres volt. Egy másikhoz ment, az is üres volt; egy harmadik azonban, melyen megismételte a próbát, oly tompa hangot adott, hogy semmiképp se lehetett tévedés. Grimaud megállapította, hogy a hordó tele van.

Megállt hát ennél, s miközben alkalmas pontot keresett a megfúrására, egy csapra akadt a keze.

- Jó! - mondta Grimaud. - Legalább megkímél a munkától.

És söröskorsóját odatartotta, a csapot elcsavarta, s érezte, hogy valami csendesen folyik egyik edényből a másikba.

Miután a csapot körültekintő óvatossággal elzárta, a kupát éppen készült volna szájához emelni (túl lelkiösmeretesen, semhogy társainak olyan italt vigyen, melyért nem kezeskedhetik), mikor meghallotta a Mousqueton adta vészjelt; valami éjjeli őrjáratra gondolt, besurrant két hordó közé, és elbújt mögöttük.

Valóban, egy pillanat múlva nyílt majd csukódott is az ajtó, miután bebocsátotta a két köpenyes embert, kiket Blaisois s Mousqueton előtt láttunk volt elhaladni, amint parancsot adtak a fények eloltására.

Egyikük üveges és oly magas lámpát vitt, hogy a láng nem érhette el a tetejét. Mi több, maguk az üvegek is fehér ívpapírral voltak bevonva, ami a fényt s a hőt enyhítette, vagy inkább magába szívta.

Ez az ember Groslow volt.

A másik valami hosszú, hajlékony holmit fogott a kezében, olyanszerűt, mint valami kötélgöngyöleg. Arcát széles karimájú kalap fedte el. Grimaud, azt hívén, hogy az övével azonos érdeklődés csalta őket a pincébe, s akárcsak ő, szintén a portói bornál teendik tiszteletüket, egyre jobban lapult hordója mögött, ámbár azt gondolta, hogy ha fel is fedeznék, bűne nem valami nagy.

Ama hordóhoz érve, mely mögött Grimaud rejtőzködött, a két ember megállt.

- A kanóc magánál van? - kérdezte angolul a lámpásvivő.

- Itt van - mondta a másik.

Ez utóbbi hangjára Grimaud összerezzent, s érezte, hogy hideg borzadás fut végig a hátán a velejéig; lassan feltápászkodott, míg csak feje a hordó fölé nem emelkedett, s a széles karima alatt Mordaunt sápadt ábrázatára ismert.

- Meddig éghet ez a kanóc? - kérdezte.

- Hát... körülbelül öt percig - mondta a kapitány.

Ez a másik hang sem volt ismeretlen Grimaud előtt. Tekintete egyikről a másikra rebbent, s Mordaunt után most Groslow-ra is ráismert.

- Akkor hát - mondta Mordaunt - maga indul, s közli embereivel, hogy legyenek készen, anélkül hogy megmondaná, mire. A ladik követi-e a hajót?

- Mint a kutya a gazdáját, holmi kenderpórázon.

- Nos, mikor az ingaóra éjfél után negyedet üt, összeszedi az embereit, s nesztelenül leereszkednek a ladikba...

- Miután a kanócot meggyújtottam?

- Ez az én gondom. Biztos akarok lenni bosszúmban. Az evezők a ladikban vannak?

- Minden előkészítve.

- Jó.

- Akkor hát rendben van?

Mordaunt letérdelt, s a kanóc egyik végét a csaphoz erősítette, hogy egyéb se maradjon hátra, mint a másik végén majd meggyújtani.

Miután e műveletet befejezte, elővette zsebóráját.

- Hallotta? Negyedórával éjfél után - mondta felemelkedve -, vagyis...

S az órájára nézett.

- Húsz perc múlva.

- Parancsára, uram - mondta Groslow -, mégis, figyelmeztetnem kell: a magának fenntartott vállalkozás nem veszélytelen, s jobb volna valamelyik emberünkre bízni a gyújtózsinór meggyújtását!

- Kedves Groslow-m - mondta Mordaunt -, talán ismeri a francia közmondást: Az embert jól csak önmaga szolgálja ki. Én most eszerint járok el.

Grimaud, ha nem is értett, de hallott mindent, hisz a látvány pótolta a nyelv teljes értésének hiányát: látta és felismerte a testőrök két halálos ellenségét; látta Mordauntot a gyújtózsinórt felszerelni, hallotta a közmondást, melyet Mordaunt, az ő könnyebb megértésére, franciául idézett. Végül minduntalan megtapogatta a kezében levő korsó tartalmát, s a folyadék helyett, melyet Mousqueton és Blaisois várt, durva puskaporszemcsék csikorogtak és morzsolódtak az ujjbegyei közt.

Mordaunt a kapitánnyal kifelé indult. Az ajtóban hallgatózva megállt.

- Hallja, hogyan alusznak? - kérdezte.

S valóban, a mennyezeten át hallatszott Porthos horkolása.

- Az Isten küldi a markunkba őket! - mondta Groslow.

- S ezúttal - mondta Mordaunt - az ördög sem menti meg!

S mindketten kimentek.

Grimaud megvárta, míg a kulcs csikordult a zárban, s mikor bizonyos volt, hogy egyedül van, lassan feltámaszkodott a fal tövében.

- Jaj - sóhajtott, s ruhaujjával törölgetni kezdte a homlokán gyöngyöző kövér verejtékcseppeket -, micsoda szerencse, hogy Mousqueton megszomjazott!

Sietett visszabújni a lyukon, mert azt hitte, álmodik; de a puskapor látványa a korsóban bizonyította, hogy halálos valóság ez az álom.

D'Artagnan, amint gondolható, fokozódó érdeklődéssel hallgatta e részleteket, s meg se várva, hogy Grimaud befejezze, támolygás nélkül felállt, s száját a bal oldalán alvó Aramis füléhez tartva, s ugyanakkor a vállát is megérintve, hogy minden riadt mozdulatának elejét vegye, így szólt:

- Lovag, keljen fel, és ne üssön semmi zajt.

Aramis felébredt. D'Artagnan a kezét megszorítva elismételte felszólítását. Aramis engedelmeskedett.

- A bal oldalán Athos alszik; figyelmeztesse, ahogyan én figyelmeztettem magát.

Aramis könnyen felébresztette Athost, kinek álma felszínes volt, mint minden finom és ideges alkatú emberé; de Porthos felébresztése már bajosabb volt, okát s célját kezdte kérdezgetni álma megszakításának, ami módfelett kellemetlen volt neki, de ekkor D'Artagnan, minden magyarázat helyett a szájára tette tenyerét.

Ekkor a gascogne-i, két karját kinyújtva, magához kanyarította három barátja fejét oly módon, hogy úgyszólván összeértek.

- Barátaim - mondta -, azonnal elhagyjuk ezt a hajót, különben mind a halál fiai vagyunk!

- Badarság! - mondta Athos. - Már megint?

- Tudják, ki a hajóskapitány?

- Nem.

- Groslow kapitány!

A három testőr borzongó összerázkódása jelezte D'Artagnannak, hogy beszéde kezdett a barátaira némi benyomást tenni.

- Groslow! - csodálkozott Arámis. - Az ördögbe is!

- Kicsoda az a Groslow? - kérdezte Porthos. - Már nem emlékszem rá.

- Az, aki bezúzta a Parry fejét, s most a mi fejünk szétzúzására készül!

- Hűha!

- S az első tisztje, tudják-e, kicsoda?

- Az első tisztje? Nincs is neki - mondta Athos. - Nincs első tiszt egy négyembernyi legénységű naszádon.

- Csakhogy Groslow nem olyan kapitány, mint a többi; neki bizony van első tisztje; s ez az első tiszt: Mordaunt!

Most már nemcsak borzongás, majdnem kiáltás rázkódtatta össze a testőröket. Ezek a legyőzhetetlen emberek a titokzatos és végzetes hatás rabjai voltak, melyet ez a név gyakorolt rájuk, s már puszta hallatára is rémület járta őket át.

- Mit tegyünk? - kérdezte Athos.

- Kerítsük hatalmunkba a hajót - mondta Aramis.

- És öljük meg - javasolta Porthos.

- A hajót aláaknázták - mondta D'Artagnan. - Azok a hordók, melyeket portóival teli boroshordóknak néztem, puskaporos hordók! Ha Mordaunt észreveszi, hogy felfedeztük, mindent felrobbant, barátot, ellenséget, márpedig hitemre, ez az úr túl rossz társaság nekem, semhogy vele kívánnék megjelenni akár a mennyben, akár a pokolban.

- Van hát valami terve? - kérdezte Athos.

- Van.

- Éspedig?

- Bíznak-e bennem?

- Rendelkezzék! - mondta egyszerre a három testőr.

- Akkor hát jöjjenek!

D'Artagnan odament egy ablakhoz, mely alacsonyan volt, mint valami lefolyónyílás, de elég nagy ahhoz, hogy rajta egy ember kiférjen, és óvatosan elforgatta a sarkán.

- Íme az út! - mondta.

- A patvarba! - mondta Aramis. - Szörnyű hideg van, kedves barátom.

- Maradjon, ha gondolja, de figyelmeztetem, hamarosan túlságosan meleg lesz idebent!

- De úszva nem érhetjük el a szárazföldet!

- A ladik kötélen követi a hajót, a ladikot elérjük, s a kötelet elvágjuk. Ez az egész. Gyerünk, uraim.

- Egy pillanat - mondta Athos. - Embereink?

- Ihol vagyunk - mondta Mousqueton és Blaisois, kikért Grimaud ment volt, hogy minden erőt ebben a fülkében összpontosítsanak, s akik a lejárón át, mely majdnem érintkezett az ajtóval, észrevétlenül surrantak be.

Azonban a három cimbora sóbálvánnyá meredt a borzalmas látvány előtt, melyet D'Artagnan tárt eléjük, mikor a szűk ablakot kinyitotta.

Valóban, mindenki tudja, akinek e látványban csak egyszer volt is része, hogy mi sem rémületesebb, mint a háborgó tenger, mikor a téli hold halovány világánál tompa mormolással hömpölygeti fekete hullámait.

- Teringettét - mondta D'Artagnan -, tétovázunk, amint látom! Ha mi tétovázunk, mit kezdjenek az embereink?

- Én, én ugyan nem tétovázom, uram - mondta Grimaud.

- Uram - mondta Blaisois -, én csak folyóban tudok úszni, figyelmeztetem.

- Én meg egyáltalán nem tudok úszni - mondta Mousqueton.

Közben D'Artagnan bekúszott a nyílásba.

- Elszánta hát magát, barátom? - kérdezte Athos.

- El - felelte a gascogne-i. - Rajta, Athos, maga, aki tökéletes ember, mondja a szellemnek, hogy uralkodjék az anyagon! Maga, Aramis, nógassa az inasokat! Maga, Porthos, mindenkit öljön meg, aki utunkat állná.

Azzal D'Artagnan, miután megszorította Athos kezét, kiválasztotta azt a pillanatot, mikor a naszád fara, bukdácsolása közben, mélyebbre merült, úgyhogy csak a vízbe kellett csusszannia, s az máris övig nyelte el.

Athos követte, még mielőtt a vitorlás fara kiemelkedett volna; Athos kicsusszanása után a hajófar kiemelkedett, s látható volt, amint a ladik kötele megfeszül s kibukkan a vízből.

D'Artagnan e felé a kötél felé úszott, és el is érte.

Itt várt, fél kézzel e kötélbe fogózva, s csak a fejét dugván ki a vízből.

Athos egy pillanat múlva utolérte.

Majd a hajósodorban két másik fej is felbukkant. Aramis és Grimaud feje volt.

- Blaisois aggaszt - mondta Athos. - Nem hallotta, hogy azt mondta, csak folyóban tud úszni?

- Ha az ember tud úszni, mindenütt tud - mondta D'Artagnan -; a ladikra! A ladikra!

- De Porthos? Őt nem látom.

- Porthos jön majd, legyen nyugodt, úgy úszik, mint maga a Leviatán!

De bizony Porthos csak nem bukkant fel; mert valami félig mókás, félig drámai jelenet zajlott közte és Mousqueton meg Blaisois között.

Ez utóbbiak a víz zúgásától, a szél süvöltözésétől, az örvénylő fekete víz látványától megrémülve hátráltak, ahelyett, hogy előrelendültek volna.

- Gyerünk! Gyerünk! - biztatta őket Porthos. - A vízbe!

- De uram - mondta Mousqueton -, én nem tudok úszni, hagyjon engem itt!

- És engemet is, uram - könyörgött Blaisois.

- Higgye meg, csak terhükre volnék abban a szűk ladikban - folytatta Mousqueton.

- Én meg bizonyosan vízbe fúlok, mielőtt odaérnék - erősködött Blaisois.

- Hej, a nemjóját, mind a kettőt megfojtom, ha nem mennek - mondta Porthos, és torkon ragadta őket. - Előre, Blaisois!

Csak egyetlen, Porthos vaskeze által elfojtott nyögés volt a Blaisois minden válasza, mert az óriás, nyakánál és lábánál megragadva, úgy kicsúsztatta az ablakon, mint egy szál deszkát, s fejjel előre a tengerbe lökte.

- Most pedig, Mouston - mondta Porthos -, remélem, nem hagyja cserben a gazdáját!

- Jaj, uram - mondta Mousqueton könnyes szemmel -, miért is lépett újra szolgálatba? Olyan jól megvoltunk a pierrefonds-i kastélyban!

És további szemrehányás nélkül töprengővé és engedelmessé válva, vagy valóságos odaadásból, vagy a Blaisois-nak adott lecke miatt, Mousqueton leszegett fővel a tengerbe ugrott. Magasztos cselekedet volt mindenesetre, mert Mousqueton máris holtnak hitte magát.

De Porthos nem olyan ember volt, ki cserbenhagyja hűséges bajtársát. Gazdája oly gyorsan követte a szolgát, hogy a két test zuhanása egy és azonos zajt csapott; oly mértékben, hogy Mousqueton, mihelyt - egészen vaksin - felbukkant a vízszintre, Porthos hatalmas kezének fogását érezhette magán, és anélkül, hogy egyetlen mozdulatot tett volna, egy tengeristen fenségével közeledhetett a kötél felé.

Abban a pillanatban Porthos valamit látott hánytorogni egy karnyújtásnyira. Megragadta ezt a valamit a hajánál fogva, Blaisois volt, aki felé már Athos is elindult.

- Csak maradjon, gróf - mondta Porthos -, nincs szükségem magára.

S csakugyan, egyetlen hatalmas rugaszkodással úgy kiemelkedett, mint az óriás Adamastor^[120] az ár fölé, s három karcsapással a társai közt találta magát.

D'Artagnan, Aramis és Grimaud segített Mousquetonnak és Blaisois-nak beszállni; aztán Porthos következett, aki, midőn átlépett a ladik oldalán, kevesen múlt, hogy fel nem fordította a kis lélekvesztőt.

- Hát Athos? - kérdezte D'Artagnan.

- Itt vagyok! - mondta Athos, aki, mint valami visszavonulást fedező generális, csak utolsóul akart beszállni, s a ladik pereménél tartózkodott.

- Mind együtt vannak?

- Mind - mondta D'Artagnan. - S magának, Athos, megvan-e a tőre?

- Meg.

- Akkor vágja el a kötelet és jöjjön!

Athos éles tőrt rántott ki az övéből, s a kötelet elvágta; a naszád távolodni kezdett; a ladik veszteg maradt, s más mozgást nem végzett, mint amit a hullámok kényszerítettek rá.

- Jöjjön, Athos! - mondta D'Artagnan.

És kezét nyújtotta La Fère grófnak, ki szintén elfoglalta helyét a ladikban.

- Ideje volt - mondta a gascogne-i -, s most mindjárt valami rendkívülit láthat.

Valóban, alighogy D'Artagnan e mondatát befejezte, füttyszó hangzott a vitorlásról, mely kezdett ködbe s homályba veszni.

- Ez, amint gondolhatják, jelent valamit - szólalt meg újra a gascogne-i.

Ebben a pillanatban jókora lámpás jelent meg a hajóhídon, s árnyékokat rajzolt maga mögé.

Hirtelen borzalmas ordítás reszkettette meg a levegőt, a kétségbeesés kiáltása; s mintha ez a kiáltás szétszórta volna a fellegeket; a holdat burkoló fátyol szétnyílt, s a halovány fény ezüstözte égre kirajzolódtak a hajó szürke vitorlái és fekete kötélzete.

A hajón alakok szaladgáltak fejük vesztve, és siralmas üvöltések kísérték az eszeveszett futkosást.

S az ordítozás, rohangálás közepette, a hajófar ormán látták, amint megjelenik Mordaunt, fáklyával a kezében.

Az eszeveszetten futkosó árnyékok közt volt Groslow, aki a Mordaunt megjelölte időpontra összegyűjtötte embereit; amaz pedig, miután a fülkeajtóból hallgatózott, hogy a testőrök alszanak-e, lement a pincébe, a csend által megnyugtatva.

Csakugyan ki sejtette volna, mi történt?

Mordaunt következésképpen kinyitotta a pinceajtót, s a gyújtózsinórhoz rohant; a bosszúvágyban égő emberek módján s magabiztosan, mint azok, akiket Isten elvakított, meggyújtotta a zsinórt.

Ezalatt Groslow és matrózai a hajófarban gyülekeztek.

- Fogjátok a kötelet, s húzzátok ide a ladikot! - rendelkezett Groslow.

Az egyik matróz átmászott a hajópárkányon, megragadta és húzni kezdte a kötelet; a kötél minden ellenállás nélkül siklott hozzá.

- A kötelet elvágták! - kiáltotta a matróz -; oda a ladik!

- Hogyan? Oda a ladik? - kérdezte Groslow, s maga is a mellvédhez ugrott. - Lehetetlenség!

- Pedig úgy van - mondta a tengerész -, ide nézzen csak! A hajósodorban semmi, s egyébként is, ihol a kötél vége!

Ekkor bődült el Groslow olyan hangosan, hogy a testőrök meghallották.

- Mi történt? - kérdezte Mordaunt, aki a feljáróból kilépve, szintén a hajófarra rohant, fáklyával a kezében.

- Az, hogy ellenségeink kicsúsznak a markunkból; meg az, hogy elvágták a kötelet, s a ladikkal menekülnek.

Mordaunt egyetlen ugrással a fülkénél termett, s ajtaját berúgta.

- Üres! - kiáltott fel. - Jaj, az ördögök!

- Utánuk eredünk - mondta Groslow -, nem lehetnek messzire, s rájuk gázolva elsüllyesztjük őket!

- Az ám, de a tűz! - mondta Mordaunt. - Meggyújtottam!

- Mit?

- A gyújtózsinórt!

- Mennydörgés mennykő! - üvöltötte Groslow, s rohant a lejáró felé. - Talán még nem késő!

Mordaunt csupán irtózatos kacagással felelt; s inkább gyűlölettől, mint rémülettől eltorzult ábrázattal, s az eget riadt szemével azért keresve, hogy még egy utolsó átkot küldjön felé, előbb fáklyáját dobta a tengerbe, majd maga is beleugrott.

Ugyanabban a pillanatban, amikor Groslow a lejáró lépcsőjére tette a lábát, a hajó megnyílt, mint valami tűzhányó krátere; tűzzuhatag szökött az égre, oly robbanással, mintha egyszerre száz ágyú dördült volna el; a levegő lángra lobbant, és lángoló törmelékdarabok barázdálták szanaszerte, aztán az irtózatos villám eltűnt, a törmelékdarabok sisteregve zuhantak egymás után a mélybe, ott kihunytak, s ha nem reszket még a levegő, egy pillanat múlva azt hitte volna az ember, hogy semmi sem történt.

Éppen csak a vitorlás tűnt el a víz színéről, és Groslow meg három embere semmisült meg.

A négy jó barát mindent látott, figyelmüket e szörnyű dráma egyetlen részlete sem kerülte el. Egy pillanatig e villámszerű fény áradásában, amely a tengert több mint egy mérföldnyire megvilágította, mindegyiküket más-más magatartásban láthatta volna az ember, arcukon a rémület kifejezésével, melyet, bármily edzett szívűek voltak is, képtelenek voltak leküzdeni. A lángeső nemsokára épp körülöttük záporozott; végül aztán a tűzhányó kialudt, ahogyan már elmondottuk, és a lebegő ladikra, a nyugtalan óceánra és mindenre ismét sötétség borult. Egy pillanatig csendesen, csüggedten ültek. Athos és D'Artagnan egy-egy evezőt fogott, gépiesen a víz fölött tartották, egész súlyukkal ránehezedtek és görcsös kézzel szorongatták.

- Hát bizony - törte meg Aramis elsőül e halálos csendet - most már igazán azt hiszem, mindennek vége.

- Ide, uraim! Segítség! Segítség! - hallatszott egy kétségbeesett hang, és remegése, akárcsak valami tengeri szellem jajveszékelése, a négy jóbarátig elhatolt.

Összenéztek. Athos maga összerezzent.

- Ő az, az ő hangja! - mondta.

A többiek némák maradtak, bár, akárcsak Athos, mind fölismerték ezt a hangot.

Csak kitágult szembogarú tekintetük fordult abba az irányba, ahol a hajó eltűnt, s hallatlan erőlködéssel próbáltak áthatolni a sötétségen.

Egy pillanat múlva kivehetővé vált egy ember; hatalmas karcsapásokkal, úszva közeledett.

Athos lassan feléje nyújtotta karját, s ujjal mutatta társainak.

- Igen, igen - mondta D'Artagnan -, jól látom.

- Megint ő! - mondta Porthos, s akkorát szuszogott, mint egy kovácsfújtató. - Hallatlan, hisz ez vasból való!

- Jaj, Istenem - sóhajtotta Athos.

Aramis és D'Artagnan egymás füléhez hajolva suttogott.

Mordaunt néhány karcsapást tett még, majd a reménytelenség jeléül a víz fölé tartotta egyik kezét:

- Irgalom! Uraim, irgalom az ég nevében! Erőm cserbenhagy, érzem, meghalok!

A segítséget esdeklő hang oly remegő volt, hogy szánalmat ébresztett Athos szívében.

- A szerencsétlen! - sóhajtotta.

- Jó - mondta D'Artagnan -, még csak az hiányzik, hogy sirassa! Csakugyan azt hiszem, felénk evickél. Azt hiszi, felvesszük? Evezzen, Porthos, evezzen!

És példát szolgáltatva, D'Artagnan belemártotta lapátját a tengerbe, s két evezőcsapás húszölnyire vitte messzebb a ladikot.

- Jaj! Csak nem hagynak cserben! Csak nem hagynak elveszni! Nem lehetnek oly szívtelenek! - jajveszékelt Mordaunt.

- Hohó - kiáltotta oda neki Porthos -, most már igazán azt hiszem, elkaptunk végre, szépfiú, s nem menekülsz innen, hacsak nem a poklok kapuin át!

- Ejnye, Porthos! - sóhajtott La Fère gróf.

- Hagyjon békén, Athos; kereken megmondom, kezd nevetségessé válni örökös nemeslelkűségével! Kijelentem, ha tíz arasznyira megközelíti a ladikot, egy evezőcsapással széthasítom a fejét!

- Jaj! Kegyelem! Ne hagyjanak itt, uraim... Kegyelem... szánjanak meg engem! - hörögte a fiatalember, s ziháló lélegzetétől néha, mikor feje hullám alá merült, jeges vizet bugyborékolt.

D'Artagnan, aki közben szemmel tartván Mordaunt minden mozdulatát, befejezte Aramisszal való eszmecseréjét, felemelkedett:

- Uram - mondta az úszóhoz fordulva -, távolodjék el, legyen szíves. Bűnbánata túl friss keletű, semhogy különösebben higgyünk benne; vegye figyelembe, hogy a hajó, melyben meg akart pörkölni minket, még sistereg néhány lábnyira a víz alatt, s hogy a helyzet, melyben maga leledzik, valóságos rózsanyoszolya ahhoz képest, melybe minket akart juttatni, s ahová Groslow urat és társait juttatta!

- Uraim! - folytatta Mordaunt még kétségbeesettebb hanglejtéssel -, esküszöm, hogy bűnbánatom őszinte! Uraim, még oly fiatal vagyok, alig huszonhárom éves! Uraim, nagyon is természetes érzés ragadott el, anyámat akartam megbosszulni, s maguk is mind megtették volna, amit én tettem.

- Piha! - mondta D'Artagnan, látván, hogy Athos egyre jobban elérzékenyedik. - Az attól függ!

Mordauntnak már csak három-négy karcsapást kellett tennie, hogy a ladikot elérje, mert a halál közelsége mintha természetfölötti erőt adott volna neki.

- Jaj nekem! - folytatta. - Meg fogok hát halni! Úgy ölik meg hát a fiút, ahogyan az anyját megölték! Pedig nem vagyok bűnös; minden isteni és emberi törvény szerint a fiúnak meg kell anyját bosszulnia! Egyébként is - toldta meg, és összetette a kezét -, ha bűn is ez, minthogy megbánom és bocsánatot kérek, meg kell bocsátaniok.

Ekkor, mintha nem győzte volna erővel, s nem tartaná magát tovább a felszínen, egy hullám átcsapott a fején s hangját elnémította.

- Jaj, megszakad a szívem! - mondta Athos.

Mordaunt újra felbukkant.

- Én pedig - szólalt meg D'Artagnan -, amondó vagyok, hogy végezni kell vele; gyilkos uram, nagybátyja gyilkosa, hóhér uram, Károly király hóhéra, gyújtogató uram: felszólítom, szálljon a víz fenekére; mert ha még egy karcsapásnyival közelebb jön a ladikhoz, az evezőmmel verem szét a fejét!

Mordaunt, mintegy végső kétségbeesésében, tett még egy karcsapást. D'Artagnan két kézre kapta evezőjét; Athos felállt.

- D'Artagnan! D'Artagnan! - kiáltotta. - D'Artagnan, fiam, esedezve kérem! Meghal a szerencsétlen, és szörnyű valakit meghalni hagyni, mikor csak a kezünket kell kinyújtanunk, hogy megmentsük. Jaj, az én szívem ilyesmit megtilt nekem; ezt nem tudom elviselni, élnie kell!

- A teremtésit - fortyant fel D'Artagnan -, mért nem szolgáltatja magát ki mindjárt összekötött kézzel-lábbal e nyomorultnak? Az hamarabb menne! Jaj, La Fère gróf, maga általa akar elpusztulni! Nos hát én, vagy ahogy szólítani szokott: a fia, nem akarom!

Most történt először, hogy D'Artagnan ellenállt Athos egy kérésének, melyet fiának szólítva intézett hozzá.

Aramis hidegen kihúzta kardját, melyet úszás közben foga közt tartva hozott magával.

- Ha a csónak szélébe kapaszkodik - mondta -, úgy levágom a kezét, ahogy ez a magafajta királygyilkosnak kijár!

- Én pedig - mondta Porthos -, várjon csak...

- Mit készül tenni? - kérdezte Aramis.

- Beugrom a vízbe és megfojtom!

- Jaj - kiáltott fel Athos ellenállhatatlan elérzékenyedéssel -, uraim, legyünk emberek, legyünk keresztények!

D'Artagnan akkorát sóhajtott, hogy nyögésnek is bevált volna, Aramis leengedte kardját, Porthos visszaült.

- Nézzék - folytatta Athos -, nézzék, már halálszínt váltott az arca! Fogytán az ereje, még egy perc, s a mélység fenekére süllyed. Jaj, ne okozzanak nekem ily szörnyű lelkifurdalást, ne kényszerítsenek engem is meghalni... szégyenemben. Barátaim, adják nekem e boldogtalan ember életét, s én áldani fogom magukat, én...

- Meghalok! - nyöszörgött Mordaunt. - Segítség!... Segítség!...

- Nyerjünk egy percet - mondta Aramis, balra hajolva, D'Artagnannak. - Egy evezőcsapást - szólt oda, jobbra hajolva Porthosnak is.

D'Artagnan se szóval, se mozdulattal nem válaszolt; kezdett megilletődni, félig Athos könyörgéseitől, félig a szeme előtt zajló látványtól. Csak Porthos tett egy evezőcsapást, s e húzásnak ellenpárja nem lévén, a ladik csak maga körül forgott, s e mozgás Athost a haldoklóhoz közelebb vitte.

- La Fère gróf - kiáltotta Mordaunt -, La Fère gróf úr! Magához fordulok, magához esengek, könyörüljön rajtam!... Hol van, La Fère gróf? Már nem látom... meghalok!... Segítség! Segítség!

- Itt vagyok, uram - mondta Athos, és kihajolva karját nyújtotta Mordaunt felé, szokásos nemes és méltóságteljes arckifejezésével -, itt vagyok! Fogja meg a kezem, s jöjjön a csónakunkba!

- Jobb, ha nem nézek oda - mondta D'Artagnan -, ez a gyarlóság felháborít.

És elfordult másik két barátja felé, akik maguk is úgy nyomakodtak a ladik közepére, mintha attól félnének, hozzá találnak érni ahhoz, akinek pedig Athos nem félt kezét odanyújtani.

Mordaunt végső erőfeszítést tett, kiemelkedett, megragadta a feléje nyújtott kezet, s az utolsó remény hevességével kapaszkodott belé.

- Jó - mondta Athos -, tegye ide a másik kezét!

És vállát tartotta oda, mintegy második fogódzkodónak, oly módon, hogy a feje majdnem összeért a Mordaunt fejével, s a két halálos ellenfél úgy ölelte át egymást, mint két testvér.

Mordaunt görcsös ujjaival Athos gallérjába kapaszkodott.

- Jól van, uram - mondta Athos -, most már megmenekült, nyugodjék meg.

- Jaj, anyám! - üvöltött fel Mordaunt lángoló tekintettel, és olyan gyűlölettel, hogy leírni lehetetlen -, csak egy áldozatot ajánlhatok fel neked, de legalább azt, akit magad is választottál volna!

S mialatt D'Artagnan elkiáltotta magát, s Porthos felemelte az evezőt, Aramis pedig alkalmas célpontot keresett, ahová lesújtson, a ladikot ért rettentő rázkódás Athost a vízbe lódította, Mordaunt pedig diadalordítással szorongatta áldozata nyakát, s hogy bénaságra kárhoztassa, lábát a lábával úgy körülcsavarta, hogy egy kígyó se tudta volna jobban.

Athos egyetlen jajszó vagy segélykérés nélkül próbálta egy pillanatig felszínen tartani magát, de a mélybe húzó súllyal fokról fokra alámerült; már csak lebegő, hosszú haja látszott; aztán teljesen eltűnt, s csak a hatalmas bugyborékolás, mely szintén nyomtalanná vált hamarosan, mutatta a helyet, ahol mindketten elmerültek.

A három jó barát, rémülettől némán, mozdulatlanul, keserűségtől és borzalomtól fojtogatva, tátott szájjal, meredt szemmel s kinyújtott karral maradt ott; szobroknak látszottak, azonban mozdulatlanságuk ellenére is hallható volt szívük dobogása. Elsőül Porthos tért magához, s haját két kézzel kezdte tépázni.

- Jaj! - kiáltotta szívet tépő zokogással ez a kemény ember. - Jaj, Athos, Athos! Nemes szív! Jaj, ezerszer jaj nekünk, akik hagytunk meghalni téged!

- Jaj, bizony, jaj nekünk - ismételte D'Artagnan.

- Jaj, jaj nekünk - visszhangozta Aramis is.

E pillanatban a hold világította széles körön belül, a ladiktól négy-öt ölnyi távolságra, ugyanaz az örvénylés, mely elnyelésüket jelezte, kiújult, s előbb valami hajcsomót, aztán egy nyitott szemű s mégis halottsápadt arcot láttak ott, majd testet is, mely előbb övig bukkant ki a tenger színe fölé, majd puhán a hátára fordult, a hullám szeszélye szerint.

A halott melléből tőr meredezett, s csillámlott arany markolatgombja.

- Mordaunt! Mordaunt!. Mordaunt! - kiáltott fel a három cimbora. - Ez Mordaunt!

- Hát Athos? - kérdezte D'Artagnan.

A ladik hirtelen, új és váratlan súly alatt, bal felé dőlt, és Grimaud örömkiáltást hallatott; mind arra fordultak, s ott látták Athost, fénytelen szemmel s reszkető kézzel, amint a csónak szélébe kapaszkodva megpihen. Nyolc ideges kar emelte be mindjárt s fektette le a ladikban, és Athos néhány pillanat múlva érezte, hogyan melegszik, éledezik s születik újjá örömmámoros barátainak simogatásai és ölelései közt.

- Még csak meg sem sebesült? - kérdezte D'Artagnan.

- Nem - válaszolt Athos. - És ő...?

- Hej, Istennek hála, most már igazán halott. Oda nézzen!

És Athost arra kényszerítve, hogy a jelzett irányba nézzen, megmutatta Mordaunt tetemét, amely hanyatt úszott a hullámokon, és hol el-, hol felmerülve, még mindig követni látszott a négy cimborát, vad sértéssel és halálos gyűlölettel telt tekintetével.

Végül elmerült. Athos szomorúság és szánalom áthatotta szemmel követte.

- Bravó, Athos! - mondta Aramis, őnála ritka ömlengéssel.

- Ez volt aztán a szép döfés! - lelkendezett Porthos.

- Van egy fiam - mondta Athos -, élni akarok!

- Végül is - mondta D'Artagnan -, maga az Isten beszélt.

- Nem én öltem meg - suttogta Athos -, hanem a végzet.

A csónakban, az imént elmesélt borzalmas jelenet után, sokáig mélységes csend uralkodott. A hold, amely egy pillanatra megmutatkozott, mintha Isten akarata volna, hogy ez eseménynek egyetlen részlete se maradjon rejtve a nézők szeme elől, újra eltűnt a felhők mögött; minden visszatért ama mindenféle sivatagban, de kivált e folyékony sivatagban irtóztató sötétségbe, melyet Óceánnak neveznek, és már csak a nyugati szél sivítását lehetett hallani a hullámok taraján.

Elsőül Porthos szegte meg a csendet.

- Sok mindent láttam - mondta -, de semmi sem rázott meg annyira, mint ez az előbb. Azonban, bármily zavart vagyok is, kijelentem, hogy örömömben ugrálhatnék. Száz fonttal könnyebb a mellem, s végre szabadon lélegzem!

S valóban, Porthos oly hangosan vett lélegzetet, hogy becsületére vált hatalmas játékú tüdejének.

- Ami engem illet - mondta Aramis -, én nem mondhatnám azt, amit maga, Porthos. Még mindig hüledezem. Oly mértékben, hogy nem hiszek a szememnek, hogy kételkedem abban, amit láttam, a ladikot körös-körül kutatom, s minden percben várom, hogy a nyomorult megjelenik, s kezében a tőr, mely a szívében állt meg.

- Ó, én nyugodt vagyok - mondta Porthos -, a döfés a hatodik bordája táján érte, s markolatig hatolt. Én nem teszek magának szemrehányást, Athos, sőt ellenkezőleg! Ha már döf az ember, akkor így kell döfni. Most aztán vígan élhetek és szabadon lélegezhetem!

- Csak ne siessen úgy a győzelmi dallal - figyelmeztette D'Artagnan. - Soha nagyobb veszedelemben nem forogtunk, mint e pillanatban; mert az ember elbánhatik egy emberrel, de nem az elemekkel. Nos, mi a tengeren vagyunk, éjjel, kalauz nélkül, egy lélekvesztőben; elég, hogy egy szélroham felfordítsa, és elvesztünk.

Mousqueton sóhajtott egy mélységeset.

- Milyen hálátlan, D'Artagnan - mondta Athos -; igen, hálátlan, mert kételkedik a Gondviselésben akkor, amikor az előbb ilyen csodálatos módon mentett meg mindannyiunkat. Azt hiszi, azért vezetett át kézen fogva minket annyi veszélyen, hogy utána cserbenhagyjon? Bizony nem. Nyugati szélben indultunk el, még mindig ez a szél fú.

- Athos a sarkcsillagról igazodott el. - Ahol ni, a Göncölszekér, következésképp arra van Franciaország. Csak bízzuk magunkat a szélre, s míg meg nem fordul, a calais-i vagy a boulogne-i partok felé fog sodorni minket. Ha pedig a ladik felborul, elég erősek s elég jó úszók vagyunk, legalábbis öten, hogy hátára fordítsuk vagy rákössük magunkat, ha megfordítására nem futná erőnkből. Egyébként is, Doverből Calais-ba és Portsmouth-ból Boulogneba igyekvő hajók rendes útján haladunk; ha a víz megőrizné nyomukat, sodruk egész völgyet ásott volna ezen a helyen, ahol vagyunk. Lehetetlen hát, hogy nappal ne találkozzunk valami halászbárkával, mely majd felvesz.

- De ha eggyel sem találkozunk például, és ha a szél északra fordul!

- Az már más - mondta Athos -, akkor szárazföldet már csak az Atlanti-óceán túlsó partján érünk!

- Ami azt jelenti, hogy éhen pusztulunk - toldta meg Aramis.

- Ez több mint valószínű - hagyta helyben La Fère gróf.

Mousqueton erre még nagyobb sóhajt eresztett meg, mint az előbb.

- Ejnye, Mouston - mordult rá Porthos -, mi a fenéért sóhajtozik folytonosan? Kezd unalmas lenni!

- Attól van, hogy fázom, uram - mentegetőzött Mousqueton.

- Az lehetetlen - mondta Porthos.

- Lehetetlen? - kérdezte döbbenten Mousqueton.

- Az hát! Hisz a testét olyan hájréteg borítja, hogy át nem járhatja a levegő. Valami más baja van, vallja be őszintén.

- Hát igen, uram, éppen e hájréteg, melyért magasztal, tölt el borzalommal!

- Ugyan miért, Mouston? Beszéljen, barátom, az urak megengedik magának.

- Azért, uram, mert eszembe jutott, hogy a bracieux-i kastély könyvtárában, egy halom útleírás között, megvan a Jean Mocquet-é is, aki IV. Henrik király híres világjárója volt.

- S aztán?

- Nos, uram - mondta Mousqueton -, ezekben a könyvekben sok szó esik tengeri viszontagságokról s ehhez hasonló eseményekről, melyek bennünket fenyegetnek ez idő szerint!

- Folytassa, Mouston - biztatta Porthos -, e párhuzam fölöttébb érdekes.

- Nos, uram, hasonló esetben a kiéhezett utasoknak, írja Jean Mocquet, az a szörnyű szokásuk, hogy megesznek maguk közül egyet-egyet, s kezdik ezt...

- A legkövérebben! - kiáltott fel D'Artagnan, s kacagását a helyzet súlyossága ellenére sem tudta elfojtani.

- Bizony, uram - válaszolta Mousqueton egy kissé elképedve a derültségtől -, s hadd legyen szabad megmondanom, hogy nem látom, mi a nevetséges ebben?

- Ez a derék Mouston maga a testet öltött önfeláldozás! - vette át a szót Porthos. - Fogadjunk, hogy már látod magadat földarabolva, amint gazdáid javában faldosnak!

- Biz úgy, uram, ámbátor ez az öröm, melyet megérzett bennem, megvallom, nem minden szomorúság nélkül való. Mindamellett nem sajnálnám nagyon magamat, uram, ha halálom percében bizonyosra vehetném, hogy használhatok kegyelmednek még valamit.

- Mouston - mondta Porthos meghatottan -, ha valaha viszontlátjuk pierrefonds-i kastélyomat, teneked és ivadékaidnak adom, teljes tulajdonjoggal, a szőlőhegyet, mely a gazdaság fölött emelkedik.

- S maga ezt az Önfeláldozás Szőlejének kereszteli, ugye, Mouston? - mondta Aramis -, hogy az utókorra hagyományozza áldozata emlékét!

- Lovag - mondta D'Artagnan, s ő is nevetett -, Moustonból nemde minden különösebb irtózás nélkül eddegélne, kivált két-három napos böjt után?

- Nem én, esküszöm - tiltakozott Aramis -, akkor már inkább Blaisois-ból: őt rövidebb idő óta ismerjük.

El lehet képzelni, hogy e tréfálkozás alatt, melynek fő célja volt Athos figyelmének elterelése a lezajlott jelenetről: az inasok, Grimaud kivételével, aki úgy érezte, hogy a veszedelem, legyen bármiféle, átzúg majd a feje felett, egy cseppet se voltak nyugodtak.

Grimaud, lám csak, anélkül hogy a társalgásban egy cseppet is részt vett volna, s szokása szerint némán, mindkét kezében egy-egy evezővel, ahogy csak erejéből telt, hadakozott.

- Mi az, hát te evezel, hallod? - kérdezte Athos.

Grimaud helybenhagyón bólintott.

- S miért evezel?

- Hogy melegem legyen.

Valóban, míg a többi hajótöröttnek vacogott a foga a hidegtől, a hallgatag Grimaud-ról kövér cseppekben folyt a verejték.

Mousqueton hirtelen egy boldogat rikoltott, s feje fölé emelte palackkal felfegyverzett jobbját.

- Hej - mondta, s a palackot átnyújtotta Porthosnak -, hej, uram, megmenekültünk! Tele élelmiszerrel a ladik!

És fürgén kotorászva tovább a pad alatt, ahonnan e becses holmit előhúzta már, egymás után vagy még egy tucat hasonló palackot varázsolt elő, kenyeret s egy darab sózott marhahúst.

Hogy ez a lelet mindnyájuk vidámságát visszaadta, fölösleges mondani.

- A teremburáját - mondta Porthos, aki, emlékszünk rá, már akkor éhes volt, mikor a vitorlásra szállt -, bámulatos, az izgalmak micsoda étvágyat csinálnak!

És egyetlen hajtásra kiivott egy palackot, s egymaga felfalta a kenyér s a marhahús jó harmadát.

- Most pedig - mondta Athos -, aludjanak vagy próbáljanak aludni, én majd virrasztok.

Másfajta embereknek, mint amilyenek a mi vakmerő kalandhőseink, nevetséges lett volna hasonló ajánlat. Mert bizony, bőrig voltak ázva, jeges szél fújt, s az átélt izgalmak mintha megtiltották volna szemüket is lehunyniuk, azonban e kiváltságos természeteknek, e vas jellemeknek, e minden fáradsághoz hozzáedzett testeknek az álom mindenféle helyzetben jókor érkezett, és sosem maradt el, ha szólították.

Így aztán, egyik percről a másikra, tökéletes bizalommal a kormányosban, ki-ki könyökére támaszkodott, ahogy tudott, s igyekezett hasznosítani az Athostól kapott jó tanácsot, aki a kormányhoz ülve, szemét az égre függesztve (hol kétségkívül nemcsak a Franciaországba vezető utat, hanem Isten orcáját is kereste) egyedül maradt, hogy ígéretéhez híven, ébren vezesse a kis ladikot követendő útján.

Néhány órás alvás után az utasokat Athos felébresztette.

A hajnal első fényei megfehérítették a kékes tengert, és körülbelül tíz puskalövésnyire, elöl, valami fekete tömeget pillantottak meg, mely fölé háromszögű és oly hosszúkás vitorla borult, mint a fecske szárnya.

- Hajó! - mondta egybehangzóan a négy jó barát, az inasok pedig más-más hangon adtak kifejezést örömüknek.

Valóban egy dunkerque-i háromárbocos teherhajó volt, és Boulogne-ba vitorlázott.

A négy lovag, s velük Blaisois meg Mousqueton, hangjukat egyetlen kiáltássá egyesítették, mely tovarezgett a tenger rugalmas felszínén, s közben Grimaud, egyetlen hang nélkül, kalapját evezője végébe tűzte, hogy magára vonja azok figyelmét, kiknek a kiáltás mindjárt megüti a fülét.

Egy negyedóra múlva már a háromárbocos csónakja vontatta őket, majd a kis hajó fedélzetére léptek. Grimaud húsz guineát ajánlott fel a kapitánynak gazdája nevében, és reggel kilenckor, hála a kedvező szélnek, franciáink lába végre hazájuk földjén dobbant.

- Teringettét! De biztosan áll az ember rajta! - jelentette ki Porthos, a homokba mélyesztve hatalmas lábát. - Most kössön belém valaki, most nézzen rám görbe szemmel vagy hergeljen, majd meglátja, kivel van dolga! Teringettét, egy egész királysággal szembeszállnék!

- Márpedig én azt tanácsolom - szólalt meg D'Artagnan -, ne verje nagydobra ezt a kihívást, Porthos, mert úgy látom, túl sokan bámulnak minket itt.

- A mindenségit - mondta Porthos -, inkább csodálnak.

- Nos - felelte D'Artagnan -, ez nem legyezi hiúságomat, esküszöm! Én csak fekete ruhás embereket látok, s a mi helyzetünkben, bevallom, a fekete ruhás emberek megrémítenek.

- Ezek a kikötői vámosok - mondta Aramis.

- A másik bíboros, a nagy bíboros idején - mondta Athos -, nagyobb figyelmet szenteltek volna nekünk, mint az áruknak. De a mostani alatt, nyugodjanak meg, barátaim, nagyobb figyelmet szentelnek az áruknak, mint nekünk.

- Én nem hiszek ebben - mondta D'Artagnan, s elindult a dűnék felé.

- Miért nem a város felé? - kérdezte Porthos. - Jobb szeretnék valami jó vendégfogadót, mint e szörnyű homoksivatagot, mit Isten csak a nyulaknak teremtett! Különben is éhes vagyok.

- Tegyen, amit akar, Porthos! - mondta D'Artagnan. - Én azonban meg vagyok róla győződve, hogy a mi helyzetünkben a legbiztonságosabb a nyílt mező!

És D'Artagnan, remélve, hogy a többség vele tart, nekivágott a dűnéknek, meg sem várva Porthos feleletét.

A kis csoport követte, s nemsokára eltűnt a homokbuckák mögött, mielőtt még a figyelmet magukra vonták volna.

- Most aztán - mondta Aramis, mikor majdnem egy negyed mérföldnyire voltak - beszélgessünk.

- Azt nem - mondta D'Artagnan -, inkább meneküljünk! Elillantunk Cromwell, Mordaunt s a tenger: e három örvény elől, melyek el akartak nyelni bennünket; Mazarin őkegyelme elől nem fogunk elillanni.

- Igaza van, D'Artagnan - mondta Aramis -, s én amondó vagyok, hogy éppen a nagyobb biztonság érdekében váljunk el.

- Igen, igen - mondta D'Artagnan -, váljunk el.

Porthos közbe akart szólni, hogy megellenezze ezt a döntést, de D'Artagnan, a kezét megszorítva, értésére adta, hogy hallgatnia kell; Porthos készségesen engedelmeskedett bajtársa ilyen jelzéseinek, szokásos jámborságával elismervén annak észbeli felsőbbségét. Lenyelte hát a száján kikívánkozó mondanivalót.

- De hát miért váljunk el? - kérdezte Athos.

- Azért, mert Porthost meg engem Cromwellhoz küldött volt Mazarin, s mi Cromwell helyett I. Károly királyt szolgáltuk, ami semmiképp sem ugyanaz a dolog. Hogyha La Fère és D'Herblay urakkal térünk haza, bűnünk bizonyítást nyer; ha magunkban érkezünk, bűnünk a gyanú állapotában marad, s e gyanúval az orruknál fogva vezethetjük az embereket. Nos, én alaposan lóvá akarom tenni Mazarin urat!

- Lám csak - mondta Porthos -, ez világos!

- Igen, de elfelejti - mondta Athos -, hogy mi a foglyai vagyunk, s egyáltalán nem érezzük magunkat feloldottnak adott szavunk alól; ha pedig fogolyként kísérnek Párizsba...

- Az igazat megvallva - vágott a szavába D'Artagnan -, bosszant engem, hogy egy ilyen okos ember, mint maga, mindig efféle badarságokat beszél, amiken pirulnának a harmadikos iskolás gyermekek is! Lovag - folytatta most Aramishoz fordulván, ki büszkén kardjára támaszkodott, s úgy látszott, még ha az imént ellenkező nézetet vallott is, már az első szóra társa véleményéhez csatlakozott -, lovag, értse meg hát, hogy itt is, mint mindig, túloz az én bizalmatlan természetem. Porthos meg jómagam végeredményben mit sem kockáztatunk. De ha véletlenül mégis megpróbálnak bennünket maguk előtt elfogni; nos hát, akkor is csak három embert fognak el, nem pedig hetet; ha a kardok kirepülnek a hüvelyükből, az ügy szörnyűséggé fajul, mely mindnégyünket elveszejt. Különben is, ha kettőt ér közülünk baleset, nem hasznosabb-e, ha a másik kettő szabad marad, hogy amazokat kihúzza a csávából, hogy kúszva, fúrva, ásva végül kiszabadítsa? Azonkívül, ki tudja, nem kapunk-e, maguk a királynétól, mi Mazarintól külön-külön kegyelmet, amit közösleg megtagadtak volna?! Gyerünk, Athos és Aramis, tartsanak jobbra, Porthos, jöjjön velem balra; hadd vágjanak neki az urak Normandia felé, mi pedig rövidebb úton, egyenest Párizsnak!

- De ha útközben elkapnak, hogyan értesítsük egymást a katasztrófáról? - kérdezte Aramis.

- Mi sem könnyebb annál - felelte D'Artagnan -; állapodjunk meg egy-egy útvonalban, melyről nem fogunk letérni. Haladjanak Saint-Valéry, majd Dieppe felé, s a dieppe-i egyenes útról le se térjenek Párizsig. Mi az Abbeville-Amiens-Péronne-Compiègne-Senlis útvonalat követjük, és minden fogadóban és házban, melyben megpihenünk, a falra késheggyel vagy az ablaküvegre valami gyémánt élével útbaigazítást karcolunk, ami majd irányíthatja azokat, akik szabadok maradtak.

- Ó, kedves barátom - mondta Athos -, hogy bámulnám esze kiapadhatatlan gazdagságát, ha nem akadályozna ebben a szíve gazdagságának járó csodálatom!

És kezét nyújtotta D'Artagnannak.

- A róka talán zseniális, Athos? - kérdezte a gascogne-i egy vállrándítással. - Dehogy, csak ért a tyúklopáshoz, a vadászok tévútra vezetéséhez, s útját éjjel-nappal egyformán megtalálja, semmi több. Nos hát, megállapodtunk?

- Meg.

- Akkor osszuk el a pénzt - mondta D'Artagnan -, körülbelül kétszáz aranyunk maradhatott. Mennyi maradt, Grimaud?

- Száznyolcvan arany, uram.

- Ez igen! Ó, vivát! Íme, a Nap! Üdvözöllek, Nap barátom! Ha nem is vagy azonos a gascogne-ival, rád ismerek, vagy úgy teszek, mintha rád ismernék. Üdvözöllek; régóta nem láttalak!

- Ugyan, ugyan, D'Artagnan, ne adja a kérges szívűt, hisz csupa könny a szeme. Legyünk mindig őszinték egymás között, még ha ez a nyíltság jó tulajdonságainkat fedi is fel!

- Miért, Athos - kérdezte D'Artagnan -, azt hiszi tán, hogy az ember hidegvérrel válik el, méghozzá nem is éppen veszélytelen pillanatban, két olyan barátjától, mint maga és Aramis?

- Nem - mondta Athos -; épp ezért boruljon a keblemre, fiam!

- Teringettét - mondta Porthos zokogva -, azt hiszem, sírok; micsoda hülyeség!

És a négy cimbora egyetlen csoportban borult egymás nyakába.

S e testvéri ölelésben egyesült négy embernek e pillanatban minden bizonnyal csak egy lelke volt.

Blaisois-nak és Grimaud-nak Athosszal és Aramisszal kellett tartania.

Porthos és D'Artagnan beérte Mousquetonnal.

A pénzt, mint eddig is mindig, testvériesen elosztották, majd miután egyenként is kezet szorítottak, s kölcsönösen biztosították egymást örök barátságukról, a négy lovag elvált és útjára indult, nem anélkül azonban, hogy vissza-vissza ne fordultak és gyöngéd szavakat ne váltottak volna, melyeket elismételgettek a dűne visszhangjai.

Végre elnyelte őket a távol.

- A mindenségit, D'Artagnan - szólalt meg Porthos -, hadd mondom meg mindjárt, úgysem tudnék maga ellen valami rosszallást a begyemben tartani: én nem ismertem magára az imént!

- Miért? - kérdezte finom mosolyával D'Artagnan.

- Mert ha, amint mondja, Athos és Aramis komoly veszedelemben forog, akkor most nem kellett volna őket cserbenhagyni. Jómagam, bevallom, kész voltam velük tartani, s még mindig örömest mennék utánuk, a föld minden Mazarinja ellen is!

- Igaza volna, Porthos, ha így állna a dolog - mondta D'Artagnan -; de vegyen tudomásul egy apróságot, mely, bármily jelentéktelen is, meg fogja változtatni gondolatmenetét: ez pedig az, hogy nem ők forognak a legnagyobb veszedelemben, hanem mi, vagyis nem azért váltunk el tőlük, hogy cserbenhagyjuk, hanem azért, hogy ne keverjük bajba őket!

- Ez igaz? - kérdezte Porthos, s döbbenten nyitotta kerekre a szemét.

- Bizony, semmi kétség: ha elfogják is őket, az ő esetükben csak a Bastille-ról lehet szó, egyszerűen; ha minket elfognak: akkor már csak a Grève térről!

- Tyűha - mondta Porthos -, ettől biz messze van a bárói címer, melyet ígért volt nekem, D'Artagnan!

- Bah! Talán nem is olyan messze, mint gondolja. Porthos, ugye ismeri a közmondást: "Minden út Rómába vezet."

- De mért fenyeget minket nagyobb veszedelem, mint Athost és Aramist? - kérdezte Porthos.

- Mert ők csak teljesítették a Henriette királyné adta megbízást, mi viszont elárultuk a Mazarintól kapottat; mert Cromwellhoz követként indulván, Károly király párthívei lettünk; mert ahelyett, hogy közreműködtünk volna ama királyi fej leüttetésében, akit olyan bugrisok ítéltek el, mint a Mazarin, Cromwell, Joyce, Pride, Fairfax stb. nevű urak, kis híján megmentettük.

- Ez bizony igaz - mondta Porthos -; de hogy képzeli, kedves barátom, hogy bokros teendői közt Cromwell generálisnak volna ideje gondolni...

- Cromwell mindenre gondol, Cromwellnak mindenre van ideje; épp ezért, kedves barátom, higgyen nekem, mi ne vesztegessük a mienket, mert drága! Addig nem leszünk biztonságban, míg Mazarinnal nem találkoztunk, sőt, meg...

- Az ördögbe - mondta Porthos -, Mazarinnak mit fogunk majd mondani?

- Bízza csak rám, már megvan a tervem; az nevet igazán, aki utoljára nevet. Cromwell úr nagyon erős, Mazarin úr nagyon ravasz, de én mégis szívesebben folytatok ellenük diplomáciai tevékenységet, mint a néhai Mordaunt úr ellen!

- Lám csak - mondta Porthos -, milyen kellemes néhai Mordaunt urat mondani!

- Meg kell adni, az! - mondta D'Artagnan -, de kerekedjünk fel! - És késlekedés nélkül nekivágtak toronyiránt a Párizs felé vezető útnak, nyomukban Mousquetonnal, akinek, miután egész éjszaka szörnyen didergett, egy negyedóra múlva már szörnyű melege volt.

Athos és Aramis a D'Artagnan javasolta útirányt választotta, s oly gyorsan menetelt, ahogyan csak tudott. Úgy érezték, előnyösebb lenne számukra Párizshoz közel, mint Párizstól távol elfogatni magukat.

Az éjjeli elfogatástól félve minden este bekarcolták, hol a falra, hol az ablakra a megbeszélt útbaigazító jeleket; de minden reggel szabadon ébredtek, legnagyobb csodálatukra.

Aszerint, hogy Párizshoz közeledtek, a nagy események emlékei, melyekben részt vettek s melyek Angliát felforgatták, úgy szétfoszlottak, mint az álmok; viszont azok az események, melyek távollétük alatt rázták meg Párizst és a vidéket, eléjük siettek.

Hathetes távollétük idején Franciaországban annyi apró-cseprő dolog történt, hogy majdnem valami nagy eseménnyé verődött össze. A párizsiakat egy reggel, királyné és király nélkül ébredvén, valósággal gyötörte ez az elhagyatottság; és Mazarin eltűnése, amit pedig oly élénken kívántak, cseppet sem kárpótolta őket a két felséges szökevény hiányáért.

Az első érzés, amely megrázta Párizst, midőn értesült a Saint-Germainbe való menekülésről, mely menekülést olvasóinkkal átéltük volt, az a fajta rémület volt tehát, mely a gyermeket elfogja, ha sötét éjszakára vagy magányra ébrednek. A parlament megrendült, s elhatároztatott, hogy küldöttség fogja a királynét felkeresni, s megkéri, ne sokáig fossza meg Párizst felséges jelenlététől.

A királyné azonban még a lensi diadalnak és szerencsés kimenetelű menekülésének kettős hatása alatt állt. A küldötteket nemcsak hogy az a megtiszteltetés sem érte, hogy fogadja őket, de még várakoztatták is őket az országúton, ahol a kancellár - ugyanaz a Séguier kancellár, akit, láttuk már e mű első részében, amint egy levelet, makacsságában, egészen a királyné fűzőjéig üldöz - adta át nekik az udvar ultimátumát azzal, hogy ha a parlament nem alázkodik meg a királyi méltóság előtt, tévesnek nyilvánítván mindazokat a kérdéseket, melyek a köztük kitört viszályra vezettek, akkor Párizst holnap ostrom alá veszik; s hogy ez ostrom előreláttában az orléans-i herceg máris elfoglalta a saint-cloud-i hidat, a Hercegúr pedig, még a lensi győzelmétől tündöklőn, Charentont és Saint-Denis-t szállta meg.

Az udvar balszerencséjére azonban, melynek egy mérséklő válasz talán szépszámú hívet toborozott volna, ez a fenyegető válasz az ellenkező hatást szülte, mint amit vártak. Megsértette a parlament büszkeségét, mely érezve a polgárság erőteljes támogatását - ezt pedig Broussel szabadon bocsátása ébresztette ereje tudatára -, e pátensre válaszképp kijelentette, hogy közismerten Mazarin bíboros lévén mindeme zavargás szerzője, őt a király s az Állam ellenségének bélyegzi, s megparancsolta neki, hogy hagyja el az udvart még aznap, Franciaországot pedig nyolc napon belül, és ha e határidő elteltével nem engedelmeskedik, a király minden alattvalóját felszólítja üldözésére.

Ez az erélyes válasz, melyre az udvar egyáltalán nem számított, egyszerre Párizst is, Mazarint is törvényen kívül helyezte. Csak az volt a kérdés, a parlament vagy az udvar kerekedik-e felül.

Az udvar ekkor megtette a támadásra, Párizs pedig a védekezésre való előkészületeit. A polgárok tehát a zavargások idején szokásos munkálatokkal foglalatoskodtak, vagyis láncokat feszítettek ki, és felszedegették az utcák kövezetét, amikor látták, hogy a koadjutor vezetésével segítségükre érkezik Conti herceg, Condé herceg testvére, és Longueville herceg, a sógora. Ettől fogva megnyugodtak, mert két vér szerinti herceg, mi több, a számbeli fölény is oldalukon volt. Január 10-én történt, hogy a párizsiaknak e nem remélt segítség érkezett.

Viharos viták után Conti herceget nevezték ki a távol levő király seregeinek főparancsnokává, és D'Elbeuf és Bouillon hercegek, valamint La Mothe marsall lettek a tábornokai.^[121] Longueville herceg, cím és rang nélkül, beérte a sógorának való segédkezés tisztjével.

Ami Beaufort urat illeti, ő Vendôme vidékéről, mondja a krónika, délceg termetét, szép hosszú haját s azt a népszerűséget hozván érkezett, mely méltóvá tette "a vásárcsarnok királya" címre.

A párizsi sereg most már azzal a gyorsasággal alakult meg, mellyel a polgárok katonává vedlenek át, midőn az átalakulásra valamiféle érzelem sarkallja őket. A rögtönzött sereg 19-én kirohanást kísérelt meg, inkább csak azért, hogy magának s másoknak is bizonyítsa létezését, semmint hogy valami komolyat próbáljon, feje felett zászlót lobogtatván, melyen e különös jelmondat volt olvasható: Keressük a királyunkat.

A következő napok néhány részleges hadművelettel teltek el, melyeknek néhány nyáj elrablásán s két-három ház felgyújtásán kívül egyéb eredménye nem volt.

Így érkezett el február eleje, és éppen elsejére esett, hogy barátaink Boulogne-ban partra szálltak s elindultak, kétféle útvonalon, Párizs felé.

A menekülés negyedik, napján Nanterre-t óvatosan elkerülték, nehogy a királyné híveibe botoljanak.

Athosnak egy cseppet sem volt ínyére való ez a sok óvatosság, de Aramis nagyon józanul figyelmeztette, hogy meggondolatlanságra nincs joguk, hisz Károly király fenséges és szent küldetést bízott rájuk, és ez a vérpad tövén kapott megbízatás csak a Henriette királyné lába előtt érhet véget.

Athos tehát engedett.

Az elővárosoknál utasaink erős őrséget találtak, egész Párizs fegyverben volt. Az őrszem nem engedte tovább a két nemest, s hívta őrmesterét.

Az őrmester rögtön előjött, s azzal a fontoskodással, mely a polgáremberekre jellemző, mihelyt katonai méltóságba van szerencséjük beöltözhetni, kérdezte:

- Kik maguk, uraim?

- Két nemes - felelte Athos.

- Honnan jönnek?

- Londonból.

- Mi dolguk Párizsban?

- Üzenetet hozunk az angol királyné őfelségének.

- Micsoda! Hát ma mindenki az angol királynéhoz igyekszik? Már van itt az őrségen három nemesünk, most vizsgálják a passzusaikat, azok is őfelségéhez tartanak. Hol vannak a magukéi?

- Egyáltalán nincsenek.

- Micsoda? Egyáltalán nincsenek?

- Nincsenek. Angliából jövünk, amint már mondottuk; fogalmunk sincs róla, milyen politikai változások estek, hiszen Párizst a király távozása előtt elhagytuk.

- Tyű! - mondta az őrmester ravasz képpel -, maguk mazarinisták, s azért akarnak bejutni hozzánk, hogy kikémleljenek!

- Kedves barátom - szólalt meg Athos, aki eddig Aramisra bízta a válaszolgatást -, ha mazarinisták volnánk, mindenféle passzussal fel volnánk szerelve, a maga helyzetében, higgyen nekem, inkább azokban kételkedném, akiknek mindenük rendben van.

- Menjenek be az őrségre - mondta az őrmester -; majd az őrsparancsnoknak magyarázkodjanak.

Intett az őrszemnek, az félreállt; elsőnek az őrmester lépett be, a két nemes követte az őrszobára.

A helyiség zsúfolva volt polgárokkal s a nép fiaival, némelyek kártyáztak, mások ittak vagy lázasan beszéltek.

Egy majdnem homályos sarokban ott volt az a három, előbb érkezett nemes, kiknek a parancsnok most vizsgálta passzusát.

Ez a tiszt a szomszéd szobában ült, rangjának tekintélyénél fogva a külön szoba kiváltságát élvezte.

Az újonnan jöttek s a korábban jöttek első ténykedése az volt, hogy az őrszoba két ellenkező széléről egymásra gyors és fürkésző pillantást vessenek. A korábban jötteket hosszú köpeny borította, ráncaikba még külön is gondosan beburkolóztak. Egyikük, társainál alacsonyabb termetű ember, a homályban tartózkodott.

Az őrmester jelentette, hogy minden valószínűség szerint két mazarinistát hoz be; a három nemes a sarokban hegyezni kezdte a fülét s figyelt. A legalacsonyabbikuk, ki kettőt lépett előre, most hátra lépett egyet, s újra homályba került.

A jelentésre, miszerint az újonnan jötteknek semminemű útlevelük, az őrségnek, úgy látszott, az az egybehangzó véleménye, hogy a városba nem fognak bejutni.

- Ugyan - mondta Athos -, inkább az látszik valószínűnek, hogy bejutunk, mert minden jel szerint értelmes emberekkel van dolgunk. Nos, a teendő nagyon egyszerű, csak annyi, hogy juttassák el a nevünket az angol királyné őfelségéhez, s ha ő kezeskedik rólunk, remélem, mi akadályát sem látják bebocsáttatásunknak.

E szavakra a homályba húzódott férfiú figyelme nemcsak hogy megkétszereződött, de a meglepődés oly mozdulata is kísérte, hogy kalapja, melyet a még gondosabban magára csavart köpeny hátrataszított, leesett a fejéről; lehajolt s fürgén felkapta.

- Jaj, Úristen - mondta Aramis, s Athost megbökte a könyökével -, látta?

- Mit? - kérdezte Athos.

- Ama három közül a legalacsonyabbik arcát?

- Nem.

- Azért, mert úgy rémlett... de ez lehetetlenség!...

Ebben a pillanatban az őrmester, ki az imént bement volt a különszobába, hogy átvegye az őrsparancsnok rendeleteit, kijött, s a három nemesre mutatva így szólt:

- A passzusok rendben vannak, engedjék tovább az urakat! - és egy papírt adott át nekik.

A három nemes bólintott; és sietett élni az engedelemmel, s használni az utat, mely az őrmester parancsára megnyílt előttük.

Aramis szemmel követte őket; s abban a pillanatban, amidőn a legalacsonyabbik elhaladt előttük, erősen megszorította Athos kezét.

- Mi baj, kedvesem? - kérdezte az.

- Azt hiszem... de csak valami képzelődés, bizonyára.

Aztán az őrmesterhez fordult:

- Mondja csak, uram, ismeri ezt a három nemest, aki most ment ki innen?

- Ismerem, passzusaik szerint; Flammarens, Châtillon és De Bruy urak,^[122] három frondőr nemes, Longueville herceghez akarnak csatlakozni.

- Furcsa - mondta Aramis, inkább a maga gondolataira válaszolva, mint az őrmester szavaira -, én magát Mazarint véltem felismerni!

Az őrmester hahotára fakadt.

- Ide merészkednék közibénk, hogy felakasszuk?

- Hát - dünnyögte Aramis -, bizony lehet, hogy csalódtam, nekem nincs oly csalhatatlan szemem, mint D'Artagnannak.

- Ki beszél itt D'Artagnanról? - kérdezte a parancsnok, aki ebben a pillanatban jelent meg a szobája küszöbén.

- Tyű! - álmélkodott Grimaud, s szeme kerekre nyílt.

- Mi az? - kérdezte egyszerre Athos és Aramis.

- Planchet! - válaszolta Grimaud -, Planchet, méghozzá aranygallérral!

- La Fère úr és D'Herblay úr - kiáltott fel a tiszt -, Párizsba visszatérőben! Micsoda öröm ez nekem, uraim, mert bizonyára a hercegekhez készülnek csatlakozni!?

- Amint látod, kedves Planchet-m - mondta Aramis, míg Athos csak mosolygott, látván, mily fontos posztot tölt be a polgári hadseregben Mousqueton, Blaisois és Grimaud régi pajtása.

- Hát D'Artagnan úrról, akit az előbb emlegettek, ha szabad kérdeznem, van-e valami híre, D'Herblay uram?

- Négy napja váltunk tőle el, kedves barátom, s minden arra vall, hogy megelőzött Párizsban.

- Nem, uram, bízvást állíthatom, hogy nem tért vissza a fővárosba; egyébként lehetséges, hogy Saint-Germainben maradt.

- Nem hinném; a Gödölyében van találkozónk.

- Éppen ma fordultam meg ott.

- S a szép Madeleine-nek semmi híre róla? - kérdezte mosolyogva Aramis.

- Nincs, uram, sőt nem titkolom, nagyon nyugtalannak látszott.

- Bizony - mondta Aramis -, mi sem vesztegettünk időt, sőt nagy sietve jöttünk. Engedje meg hát, kedves Athos, hogy barátunkról tovább ne tudakozódjam, és gratuláljak Planchet úrnak!

- Ó, lovag úr - mondta Planchet és meghajolt.

- Hadnagy! - mondta Aramis.

- Hadnagy és várományos kapitány!

- Nagyon szép dolog - mondta Aramis -; és hogyan jutott mind e kitüntetéshez?

- Először is, tudják-e, uraim, hogy én mentettem meg Rochefort urat?

- Hogyne tudnók! Ő maga mondta el.

- Mazarin ebből kifolyólag, kis híja, hogy fel nem akasztatott, ami még népszerűbbé tett, mint addig voltam.

- S hála e népszerűségnek...

- Nem, hanem valami ennél is különbnek. Ugyebár tudják, hogy a piemonti ezredben szolgáltam, ahol volt szerencsém az őrmesterségig vinni.

- Tudjuk.

- Nos, egy napon, mikor senki se tudott sorba állítani egy rakás fegyveres polgárt, kik közül egyesek bal, mások ugyanakkor jobb lábbal léptek ki, nekem sikerült megtanítanom őket egyszerre lépni, mire kineveztek hadnaggyá, ott helyben a gyakorlótéren.

- Íme, a magyarázat - mondta Aramis.

- Eszerint - mondta Athos - egész sor nemes van a maguk oldalán?

- Meghiszem azt! Először is velünk vannak, amint tudják alkalmasint, Conti, Longueville, Beaufort, D'Elbeuf, Bouillon, Chevreuse herceg urak, La Mothe marsall, Brissac és Luynes urak, Vitry és Noirmoutiers márki, Narcillac herceg, Laigues márki, Sévigné márki, Fiesque és Montrésor gróf urak, s mit tudom én, még kicsodák.

- És Raoul de Bragelonne? - kérdezte Athos elfogódott hangon - D'Artagnan azt mondta, magára bízta elutazásakor, kedves Planchet.

- Igenis, gróf úr, mintha csak a saját fia volna, s én, mondhatom, egy pillanatra sem vesztettem szem elől.

- Úgy hát - folytatta Athos örömtől remegő hangon -, jól érzi magát? Nem esett semmi baja?

- Semmi, uram.

- S lakása?

- Változatlanul a Nagy Károly Királyban.

- S hol tölti napjait?

- Hol az angol királynénál, hol Chevreuse hercegnénél. Ő meg Guiche gróf soha el nem szakadnak egymástól.

- Köszönöm, Planchet, köszönöm! - mondta Athos, s kezét nyújtotta neki.

- Ó, gróf úr - mondta Planchet, s alig ujja hegyével érintette azt a kezet.

- Ejnye - kérdezte Aramis -, mit mível, gróf úr! Egy volt inas!

- Barátom, de hisz Raoulról mondott híreket!

- Most pedig, uraim - kérdezte Planchet, ki mit sem hallott a megjegyzésből -, mit határoztak?

- Bemenni Párizsba, feltéve, ha engedélyt ad rá, kedves Planchet uram - válaszolta Athos.

- Hogyan? Hogy engedélyt adok-e? A gróf úr gúnyolódik velem; hisz uraságodnak készséges szolgája vagyok!

És meghajolt.

Majd embereihez fordult, s így szólt:

- Engedjék be ezeket az urakat, ismerem őket, Beaufort úr barátai.

- Éljen Beaufort úr! - kiáltotta egy emberként az őrség, s Athosnak meg Aramisnak utat nyitottak.

Csak az őrmester ment oda Planchet-hoz.

- Hogyhogy? Útlevél nélkül? - dünnyögte.

- Útlevél nélkül - mondta Planchet.

- Vigyázzon, kapitány - folytatta az őrmester, Planchet-nak a megígért rangot előlegezvén -, vigyázzon, mert az egyik az imént kiment három ember közül azt súgta nekem, hogy óvakodjam ezektől az uraktól!

- Márpedig én ismerem őket - mondta Planchet méltóságteljesen -, s felelek értük!

Ezt mondván, megszorította Grimaud kezét, akit láthatóan megtisztelt e kitüntetés.

- A viszontlátásra hát, kapitány - mondta Aramis tréfás hangon -; ha valami bajunk esik, majd magához fordulunk.

- Uram - mondta Planchet -, ebben is, mint mindenben, készséges szolgája vagyok.

- Van szellem a fickóban, még sok is - mondta Aramis, lóra szállva.

- Hát hogyne volna - mondta Athos, s ő is nyeregbe szállt -, ha oly sok időn át kefélgette gazdája kalapját?

A két jó barát rögtön útnak indult, s eregélt lefelé a külváros meredek lejtőjén, de ahogy e lejtő lábához értek, nagy megdöbbenéssel látták, hogy Párizs utcái folyókká s terei tavakká váltak. A nagy januári esők következtében a Szajna kiáradt, és a főváros felét elöntötte.^[123]

Athos és Aramis bátran léptetett be lovával az árba; de a szegény páráknak hamarosan szügyéig ért a víz, s a két nemesnek rá kellett szánnia magát, hogy lemond róluk és csónakot bérel. Miután ez megtörtént, az inasokat utasították, hogy a vásárcsarnoknál várjanak rájuk.

A Louvre-t tehát csónakkal közelítették meg. Sötét éjszaka volt, s Párizs így, néhány remegő lámpa világánál, a számtalan tó között, a csillogó fegyverű őrjáratok bárkáival, az éber őrségek sötétben váltott kiáltásaival, oly képet nyújtott, hogy még a harcias érzésekre igen-igen fogékony Aramist is elképesztette.

Megérkeztek a királynéhoz; de kénytelenek voltak várakozni. Őfelsége ugyanis éppen kihallgatást adott két nemesnek, kik Angliából hoztak híreket.

- Mi is - mondta Athos a szolga válaszára -, mi is, de nemcsak hogy híreket hozunk, hanem éppen Angliából jövünk!

- Hogy hívják hát az urakat? - kérdezte a szolga.

- La Fère gróf és D'Herblay lovag - felelte Aramis.

- Ó, akkor, uraim - mondta a szolga, a nevek hallatára, melyeket a királyné annyiszor ejtett ki reménykedve -, másként áll a dolog, s azt hiszem, őfelsége sohasem bocsátana meg nekem, hogy az urakat egy pillanatig is várakoztattam. Kövessenek, kérem.

És előrement; Athos meg Aramis utána.

A királyné szobája elé érve intett, hogy várjanak, majd az ajtót kinyitotta, s így szólt:

- Asszonyom, remélem felséged megbocsátja, hogy parancsát megszegtem, mihelyt megtudja, hogy akiket bejelentek: La Fère gróf és D'Herblay lovag!

A két névre a királyné boldogan felujjongott, hogy az ajtó előtt, ahol megállt, jól hallotta a két cimbora.

- Szegény királyné! - sóhajtotta Athos.

- Ó, jöjjenek be! Jöjjenek hát! - kiáltotta a hercegkisasszony is, s az ajtóhoz rohant.

A szegény leányka anyjától egy percre se tágított, s mindent elkövetett, hogy gyermeki gondoskodásával két bátyja s nénje hiányát feledtesse vele.

- Jöjjenek be, uraim - mondta, s maga nyitott nekik ajtót. Athos és Aramis belépett a szobába. A királyné mély karszékben ült, előtte álltak ama három nemes közül ketten, kikkel az őrségen találkoztak volt.

Flammarens volt és Gaspard de Coligny, Châtillon hercege, kinek öccsét hét-nyolc évvel ezelőtt párbajban ölték meg a Royale téren, Longueville-né miatt.

A két jó barát nevének hallatára hátráltak egy lépést, s halkan, nyugtalanul összesúgtak.

- Nos, uraim! - kiáltott fel a királyné, ahogy megpillantotta Athost és Aramist. - Végre megjöttek hát, hű barátaim, de az állam futárjai még maguknál is gyorsabbak! Az udvar értesült már a londoni ügyekről, mikor maguk Párizs kapuihoz értek, s éppen itt van Flammarens úr és Châtillon úr, kik Ausztriai Anna megbízásából hozzák a legfrissebb értesüléseket.

Aramis és Athos összenézett; az a nyugalom, sőt öröm, mely a királyné szeméből áradt, zavarba ejtette őket.

- Kérem, folytassák - mondta Flammarens és Châtillon felé fordulva -; tehát azt mondták, hogy I. Károlyt, az én felséges uramat, halálra ítélték, az angol alattvalók többségének akarata ellenére?

- Igenis, asszonyom - hebegte Châtillon.

Athos és Aramis mind nagyobb elképedéssel bámult egymásra.

- És hogy, mikor a vérpadra vitték - folytatta a királyné -, a vérpadra! Ó, Uram! Ó, királyom! és hogy mikor a vérpadra vitték, a felháborodott nép megmentette?

- Igenis, asszonyom - felelte Châtillon oly halkan, hogy a két nemes, bárhogy is fülelt, alig hallhatta ezt a megerősítést.

A királyné hálás töredelemmel kulcsolta össze a kezét, lánya pedig egyik karját anyja nyakára fonta, és örömkönnyes szemmel ölelte át.

- Most már éppen ideje, hogy felségedtől alázatos tisztelettel búcsúzzunk - mondta Châtillon, kinek ez a jelenet kínos lehetett, mert szemmel láthatóan elpirult Athos merő és átható tekintetétől.

- Még egy pillanatra, uraim - mondta a királyné, s visszatartotta őket egy intéssel. - Egy pillanatra, kérem! Mert íme, itt van La Fère és D'Herblay úr, akik, mint bizonyára hallották, Londonból jönnek, s mint szemtanúk talán oly részletekkel szolgálhatnak, melyeket uraimék nem ismernek. Ezeket majd hírül vihetik a királynénak, az én jóságos nénémnek. Beszéljenek, beszéljenek hát, uraim! Kíváncsian hallgatom. Mit se hallgassanak el; mit se titkoljanak. Ha őfelsége, a király él, s a királyi becsület csorbítatlan, minden egyéb közömbös nekem.

Athos elsápadt, s kezét a szívére tette.

- Nos hát - biztatta a királyné, e mozdulat s e sápadtság láttán -, beszéljen hát, uram, kérve kérem.

- Engedelmet, asszonyom - mondta Athos -, de addig semmit se teszek hozzá ez urak elbeszéléséhez, míg be nem ismerik, hogy alkalmasint tévedtek.

- Tévedtek? - kiáltott fel a királyné levegő után kapkodva - tévedtek?... De mi történt hát, az Istenért?!

- Uram - mondta Flammarens Athosnak -, ha mi tévedtünk, akkor a királynétól ered a tévedés, s feltételezem, nem szándékszik helyesbíteni őt, hisz ez őfelsége meghazudtolása volna!

- A királynétól, uram? - kérdezte Athos nyugodt és vibráló hangján.

- Igen - dörmögte Flammarens, s szemét lesütötte.

Athos szomorúan felsóhajtott.

- Nem inkább attól ered ez a tévedés, aki a társaságukban volt, s akit a roule-i sorompónál láttunk? - kérdezte Aramis sértő udvariassággal. - Mert ha nem csalódtunk, La Fère gróf meg jómagam, hárman voltak, midőn Párizsba értek.

Châtillon és Flammarens összerezzent.

- Adjon már magyarázatot, gróf úr! - kiáltotta a királyné, kinek aggodalma percről percre nőtt. - Homlokáról kétségbeesést olvasok le, szája valami borzalmas hírt vonakodik jelenteni nekem s a keze reszket! Jaj, Istenem, Istenem! Mi történt hát?

- Úristen! - rebegte a királylány, s térdre rogyott az anyja mellett -, könyörülj rajtunk!

- Uram - mondta Châtillon -, ha gyászos hírt hoz, kegyetlenséget művel, midőn a királynéval ezt a hírt közli!

Aramis Châtillonhoz lépett, hogy majdnem összeértek.

- Uram - mondta neki összeszorított ajakkal s szikrázó szemmel -, remélem nem szándékszik La Fère grófot meg engem kioktatni, hogy mit illik itt s mit nem illik mondani!

E rövid szóváltás alatt Athos, kezét még mindig a szívére szorítva, lehajtott fővel odament a királynéhoz, s megindult hangon így szólt:

- Asszonyom, a fejedelmek, kik természetüknél fogva a többi halandó fölött állnak, az égtől olyan szívet kaptak, hogy sokkal nagyobb csapásokat képesek elviselni, mint a hétköznapi ember; mert szívük felsőbbrendűségük része. Úgy vélem hát, nem kell felséged irányában úgy viselkednünk, ahogy egy osztályunkbeli nővel viselkednénk. Ó, e földi lét legnagyobb vértanúságára szánt királyné! Íme a ránk bízott megtisztelő küldetés eredménye!

Azzal Athos, a pihegő és dermedt királyné elé térdepelve, kebléből elővette a gyémántos rendjelet, melyet a királyné elutazása előtt Winter lordra bízott, s az egyazon dobozba zárt jegygyűrűt, melyet a király halála előtt Aramisnak átadott; Athos e két tárgytól, amióta átvette, egy pillanatig se vált meg.

A dobozt kinyitotta, s néma, mély gyásszal adta át a királynénak.

A királyné keze kinyúlt, megfogta a gyűrűt, görcsösen ajkához emelte, s karját egyetlen sóhajtás, egyetlen zokogás nélkül széttárva elsápadt, s ájultan hanyatlott két udvarhölgye és leánya karjaiba.

Athos csókkal illette a szerencsétlen özvegy ruhája szegélyét, s oly méltósággal emelkedett föl, mely mély benyomást tett a jelenlevőkre, s így szólt:

- Én, La Fère gróf, ki sohasem hazudtam, esküszöm, először Isten előtt, azután az árva királyné előtt, hogy mindent, ami csak lehetséges volt, megtettünk a király megmentésére Anglia földjén. Most pedig - tette hozzá Aramishoz fordulva - menjünk, D'Herblay lovag, kötelességünket teljesítettük.

- Még nem - mondta Aramis. - Volna még egy-két szavunk ezekhez az urakhoz.

És Châtillonhoz fordulva így szólt:

- Uram, nem volna szíves kijönni, ha csak egy pillanatra is, hogy hallhassa azt a szót, melyet a királyné előtt nem tudok kiejteni?

Châtillon szó nélkül meghajolt a beleegyezés jeléül; előbb Athos és Aramis ment ki, Châtillon és Flammarens utánuk, s szó nélkül szelték át az előcsarnokot; mihelyt azonban egy földszinti, egyablakos teraszhoz értek, Aramis e teljesen elhagyott terasz felé irányította lépteit; az ablaknál megállt, s Châtillon hercegéhez fordulva így szólt:

- Uram, az előbb megengedte magának, hogy rendkívül nyeglén bánjék velünk. Ez semmi esetre sem volt illő dolog, legkevésbé olyan emberektől, akik a királynéval egy hazug fráter híreit közölték.

- Uram - csattant fel Châtillon.

- De hová tették De Bruy urat? - kérdezte Aramis gúnyosan. - Talán bizony nem éppen az ábrázatát cseréli, mely oly nagyon hasonlít a Mazarin úréhoz? Tudjuk, van elég váltásra való talján álarc a Palais-Royalban, Arlecchinótól kezdve egészen Pantaleonéig!^[124]

- Ejnye, maga provokálni akar minket, azt hiszem! - mondta Flammarens.

- Hát csak hiszik, uraim?

- Lovag! Lovag! - csillapította Athos.

- Hagyjon, hadd intézzem el a dolgot - mondta Aramis bosszúsan -, hisz tudja, hogy semmit sem szeretek befejezetlenül félbehagyni.

- Fejezze be hát, uram - mondta Châtillon, az Aramisétől mivel sem kisebb hetykeséggel.

Aramis meghajolt.

- Uraim, más, mint én vagy La Fère gróf, most elfogatná magukat, mert van néhány barátunk Párizsban; mi azonban szabad elvonulást kínálunk, mitől se aggódjanak. Jöjjenek, s csevegjünk egy kicsit, kezükben karddal, ezen az elhagyott teraszon!

- Örömest - mondta Châtillon.

- Egy pillanat, uraim - kiáltotta Flammarens -; belátom, csábító ajánlat, ez idő szerint mégis lehetetlen elfogadnunk.

- Ugyan miért? - kérdezte Aramis csúfondárosan. - Ily óvatossá talán bizony a Mazarin közelsége teszi?

- Ejnye, hallotta, Flammarens - fordult hozzá Châtillon -, ha nem fogadnám el, örök folt maradna nevemen és becsületemen!

- Szerintem is - mondta Aramis.

- És mégse fogja elfogadni, s ezek az urak, meggyőződésem, hamarosan osztani fogják véleményemet.

Aramis hihetetlen sértő módon csóválta a fejét.

Châtillon látta ezt, s a kardja markolatához kapott.

- Herceg - mondta Flammarens -, elfelejti, hogy holnap igen fontos expedíciót vezet, s hogy a Hercegúr által kijelölve s a királyné jóváhagyásával holnap estig nem rendelkezik magával!

- Nem bánom hát. Akkor holnapután reggel - mondta Aramis.

- Holnapután reggelig nagyon hosszú az idő, uraim - mondta Châtillon.

- Nem én tűzöm ki az időpontot - mondta Aramis -, s nem én kérem a halasztást. Annál kevésbé sem - tette hozzá -, mert hisz találkozhatnánk, úgy vélem, ezen az expedíción is.

- Igaza van, uram - örvendezett Châtillon. - Kész örömest, ha nem restelli a fáradtságot egészen a Charentoni-kapuig.

- Hogy is restellném, uram? Hogy magával találkozzam, a világ végéig elmennék, nemhogy egy-két mérföldet ne tennék meg érte.

- Nos hát, holnap, uram!

- Számítok rá. Most pedig menjenek a bíborosuk után. Előbb azonban esküdjenek meg a becsületükre, hogy nem értesítik visszatértünkről.

- Feltételek?!

- Miért ne?

- Mert feltételeket csak győzők szabhatnak, maguk pedig nem azok, uraim.

- Akkor rántsunk kardot azonnal. Nekünk mindegy: mi nem vezetünk holnap expedíciót.

Châtillon és Flammarens egymásra nézett; Aramis szavaiban, taglejtésében annyi gunyorosság volt, hogy kivált Châtillon, alig tudta magát féken tartani. De Flammarens egy szavára türtőztette magát.

- Nem bánom hát, társunk bárki legyen is, mit sem tud meg a történtekből. De maga ugyebár megígéri, uram, hogy holnap ott lesz Charentonban?

- Ó, csak legyenek nyugodtak, uraim - mondta Aramis.

A négy nemes üdvözletet váltott, most azonban Flammarens és Châtillon ment ki a Louvre-ból elébb, s Athos meg Aramis utánuk.

- Tulajdonképpen kik ellen irányul szörnyű haragja, Aramis? - kérdezte Athos.

- A mindenségit, hát azok ellen, akikkel szóváltásom volt.

- Mit vétettek magának?

- Mit vétettek?... Hát maga sem látta?

- Nem.

- Vigyorogtak, mikor megesküdtünk, hogy Angliában teljesítettük a kötelességünket. Nos, vagy hitték, vagy nem. Ha hitték, akkor azért vigyorogtak, hogy megsértsenek, ha nem hitték, azzal is megsértettek, épp ezért sürgős megmutatnunk nekik, hogy kicsodák is vagyunk! Egyébként nem bosszant, hogy az ügyet holnapra halasztották, hiszen ma este alkalmasint kellemesebb teendőnk van, mint a párbajozás.

- Mi a teendőnk?

- Mi? A mindenségit! Elfogatjuk Mazarint.

Athos fitymálón húzta el az ajkát.

- Effajta vállalkozásokhoz semmi kedvem, tudja, Aramis.

- Ugyan miért?

- Mert a rajtaütéshez hasonlítanak.

- Az már igaz, Athos, hogy furcsa hadvezér lenne magából! Csak fényes nappal ütközne meg; ellenfelét értesítené a támadás pillanatáról, s óvakodnék bármit is megpróbálni ellene éjjel, nehogy azzal vádolhassa, hogy kihasználta a sötétséget.

Athos mosolygott.

- Tudja, az ember nem változtathatja meg a természetét - mondta -; azonkívül: honnan tudja, mit érünk vele, s Mazarin elfogatásából nem inkább rossz, mint jó származik-e, s nem zűrzavar-e inkább, mint diadal?

- Csak mondja ki, Athos, hogy helyteleníti indítványomat.

- Nem én, sőt azt hiszem, megengedett eszköz; azonban...

- Azonban micsoda?

- Azt hiszem, nem kellett volna megeskettetni ezeket az urakat, hogy Mazarinnak mit sem szólnak; mert azzal, hogy megeskettette őket, szinte maga is kötelezettséget vállalt, hogy mit sem cselekszik.

- Én ugyan nem, semmi kötelezettséget, esküszöm! Tökéletesen szabadnak tekintem magam. Induljunk, Athos, induljunk már!

- Hová?

- Beaufort úrhoz vagy Bouillon úrhoz; megmondjuk nekik, hányadán vagyunk.

- De csak azzal a feltétellel, ha a koadjutoron kezdjük, ő pap, jártas a lelkiismereti ügyekben, majd előadjuk neki a mienket.

- Jaj - mondta Aramis -, ő mindent el fog rontani, s magának fog tulajdonítani; hagyjuk utolsónak, nemhogy rajta kezdenénk.

Athos mosolygott; látható volt, hogy lelke mélyén valami ki nem mondott gondolat rejlik.

- No jó - mondta -, nem bánom; melyikükön kezdjük hát?

- Bouillon úron, ha nincs kifogása ellene; ő esik elsőnek az utunkba.

- Most pedig, ugyebár, megenged nekem valamit?

- Mit?

- Hogy benézzek a Nagy Károly Király fogadóba, s Raoult megöleljem.

- Természetesen! Magával megyek, hadd öleljük meg együtt.

Beszálltak a csónakba, mely idáig hozta volt őket, s a Vásárcsarnokhoz vitették magukat. Grimaud-t és Blaisois-t ott találták, vártak a lovakkal, s mindnégyen elindultak a Guénégaud utca felé.

Raoul azonban nem volt már a Nagy Károly Király fogadójában, napközben üzenetet kapott a Hercegúrtól, s Olivainnal együtt tüstént útnak indult.

Megállapodásuk szerint, s a maguk közt meghatározott sorrendben, Athos és Aramis a Nagy Károly Király fogadóból a Bouillon herceg palotája felé indultak.

Az este sötét volt, s noha a csendes és magányos órák felé haladt, továbbra is amaz ezernyi zajtól visszhangzott, melyek egy ostromlott várost minduntalan felriasztanak. Az ember lépten-nyomon barikádokat látott, minden utcakanyarban kifeszített láncokat s a keresztutaknál táborhelyeket; őrjáratok keresztezték egymást, jelszavakat cseréltek; a tereket különféle parancsnokok futárai szeldesték át meg át; végül izgatott s a kedélyek nyugtalanságára valló párbeszédek alakultak az ablakokban tartózkodó békés lakosok és harciasabb szellemű polgártársaik között, akik is vállukon alabárddal vagy hónuk alatt muskétával szaladgáltak az utcán.

Athos és Aramis száz lépést se tehettek anélkül, hogy a barikádokon strázsáló őrök meg ne állították volna őket, s ne kérdezték volna a jelszót, de ők azt válaszolták, hogy Bouillon úrhoz igyekeznek valami fontos hírrel, így megúszták annyival, hogy vezetőt adtak melléjük, akinek azzal az ürüggyel, hogy kalauzolja őket és közlekedésüket megkönnyítse, az volt a dolga, hogy szemmel tartsa őket. Vezetőjük előttük haladt és énekelt:

A szegény jó Bouillon urat
gyötri cudarul a köszvény.

A legfrissebbek közül való gúnydal volt, s isten tudja hány párversből állt, melyekben mindenki megkapta a maga részét.

A Bouillon-palota környékére érve három lovasból álló kis csoporttal találkoztak, kik úgy látszik a világ minden jelszavát tudták, mert vezető és kíséret nélkül közlekedtek, s a barikádokhoz érve elég volt egy-két szót váltaniuk őrzőikkel, hogy továbbengedjék őket, a legteljesebb tisztelettel, mely kétségkívül rangjuknak volt köszönhető.

Athos és Aramis, mihelyt megpillantotta őket, megállt.

- Nini! - mondta Aramis. - Látja, gróf?

- Látom - mondta Athos.

- Mit szól e három lovashoz?

- És maga, Aramis?

- Hogy ezek a mi embereink!

- Nem téved: világosan felismertem Flammarens urat.

- Én pedig Châtillon urat.

- Hát az a barna köpenyes lovas?

- Az a bíboros.

- Személy szerint!

- Hogy az ördögbe merészkednek így a Bouillon-palota közelébe? - kérdezte Aramis.

Athos mosolygott, de nem felelt. Öt perc múlva kopogtattak a herceg kapuján.

A kapuban, amint az magas ranggal felruházott embereknél lenni szokott, strázsa őrködött; még az udvarban is tartózkodott egy kisebb őrség, engedelmeskedni készen Conti herceg alvezére parancsainak.

Ahogy a dal mondta, Bouillon herceget köszvény gyötörte, és ágyban feküdt; de a súlyos maródiság dacára, mely egy hónap óta, vagyis Párizs ostromlásától kezdve akadályozta, hogy lóra üljön, mégis kijelentette, hogy kész fogadni La Fère grófot és D'Herblay lovagot.

A két jó barátot tehát bevezették Bouillon herceghez. A beteg ágyban feküdt ugyan, de az elképzelhető legharciasabb szerszámok és eszközök vették körül. A falakat szerén-szerte csupa kard, pisztoly, vért és puska borította, s nyilvánvalón lehetett látni, hogy Bouillon úr, mihelyt köszvénye elmúlik, ugyancsak megtáncoltatja a parlament ellenségeit. Addig is, legnagyobb sajnálatára, mondogatta, kénytelen az ágyban senyvedni.

- Jaj, uraim - kiáltott fel, megpillantván két látogatóját, s fájdalmas fintorgás közepette igyekezvén ágyán feltápászkodni -, milyen boldog emberek maguk! Lóra ülhetnek, jöhetnek-mehetnek, harcolhatnak a nép ügyéért. Bezzeg én, amint látják, ágyamhoz vagyok szegezve. Jaj! Átkozott köszvény! - nyöszörögte, s újra fintorgott fájdalmasan. - Átkozott köszvény!

- Kegyelmes uram - szólalt meg Athos -, Angliából jövünk s Párizs földjére érve első gondunk érdeklődni nagyméltóságod egészségi állapota felől.

- Hálás köszönet, uraim, hálás köszönet! - sopánkodott a herceg. - Rossz, rossz az én egészségem, amint látják... Átkozott köszvény! Hogyan? Angliából jönnek? És Károly király, mint értesültem, ugye jól érzi magát?

- Meghalt, kegyelmes uram - mondta Aramis.

- Micsoda? - álmélkodott a herceg.

- Meghalt a vérpadon, a parlament ítéletével.

- Lehetetlenség!

- Kivégezték, szemünk láttára.

- Mit beszélt hát nekem Flammarens?

- Flammarens? - kérdezte Aramis.

- Ő; az elébb ment el innen.

Athos mosolygott.

- Két társával? - kérdezte.

- Két társával, úgy van - bólintott a herceg; aztán, némi nyugtalansággal, így toldta meg: - találkoztak volna?

- Hogyne, az utcán, ha nem tévedek - mondta Athos.

És mosolyogva nézett Aramisra, akin szintén némi meghökkenés mutatkozott.

- Átkozott köszvény! - sopánkodott a herceg, s nyilvánvalóan rosszul érezte magát.

- Kegyelmes uram - mondta Athos -, valóban minden odaadására szükség van, hogy hű maradjon Párizs ügyéhez, s betegen is a hadsereg élén maradjon, s e kitartás D'Herblay urat is, engem is őszinte bámulatra késztet!

- Hát bizony, uraim, ez kötelességünk, és maguk rá a példa: a bátorságra és az odaadásra, maguk, akiknek kedves kollégám, Beaufort herceg a szabadságát s talán az életét is köszönheti; kötelességünk a közügyért feláldozni magunk! De én már, bevallom, erőm végére értem. Szívem ép, fejem ép, de ez az átkozott köszvény megöl, s hogy őszinte legyek, ha az udvar helyt adna kérésemnek, mégpedig jogos kérésemnek, mert hisz csak azt a kárpótlást kérem, melyet a régi bíboros ígért, midőn a sedani hercegségtől megfosztottak, igen, kijelentem, hogy ha azonos értékű birtokot adnának, ha kárpótolnának a régi elvétele, vagyis nyolc esztendő óta nem élvezhetett birtokomért, továbbá, ha a hercegi címet családomnak is megadnák, s ha Turenne fivéremet^[125] parancsnoki tisztjébe visszahelyeznék, tüstént visszavonulnék földjeimre, s hagynám, hogy az udvar s a parlament intézzék el egymás közt, ahogy tudják.

- S milyen igaza volna, kegyelmes uram! - mondta Athos.

- Ez a maga véleménye is, nemde, La Fère gróf?

- Tökéletesen.

- És magáé is, D'Herblay lovag?

- Mindenestül.

- Nos hát, biztosítom az urakat - folytatta a herceg -, hogy minden valószínűség szerint így is járok el. Az udvar ez idő szerint közeledő lépéseket tesz felém; csak tőlem függ, miként fogadom. Egész mostanig visszautasítottam, de ha már olyan emberek mondják, hogy tévedtem, mint maguk, s kivált, hogy ez az átkozott köszvény amúgy is képtelenné tesz mindenféle szolgálatra Párizs ügyéért, esküszöm, nagy kedvem van tanácsukat követni, s elfogadni a Châtillon úrtól imént kapott ajánlatot.

- Fogadja el, kegyelmes uram, fogadja el - biztatta Aramis.

- Bizony, azt kellene. Bosszant, hogy ma este szinte visszautasítottam... De holnap tanácskozás lesz, s majd meglátjuk.

A két jó barát elköszönt a hercegtől.

- Menjenek, uraim - mondta nekik -, menjenek, hisz bizonyára fáradtak az utazástól. Szegény Károly király! De végtére ő maga is hibás egy kissé mindebben, minket pedig az vigasztalhat, hogy Franciaország semmi szemrehányást sem tehet magának ez alkalommal, s hogy megmentéséért mindent megtett, amit csak megtehetett.

- Ó, ami ezt illeti - mondta Aramis -, ennek mi vagyunk a tanúi, kivált Mazarin úr...

- No lám! Jólesik nekem, hogy így tanúskodnak mellette; jó ember alapjában véve a bíboros, s ha nem volna idegen... hát igen, akkor igazságot szolgáltatnának neki. Jaj! Átkozott köszvény!

Athos és Aramis már az előszobában járt, de oda is elkísérték őket Bouillon őkegyelme jajgatásai; a szegény herceg nyilvánvalóan úgy szenvedett, mint egy kárhozott.

Az utca bejárathoz érve Aramis azt kérdezte:

- Nos hát, mit gondol?

- Miről?

- Hát Bouillon úrról, az áldóját?

- Azt gondolom, barátom - felelte Athos -, amit a vezetőnk dalocskája:

A szegény jó Bouillon urat
gyötri cudarul a köszvény.

- Épp ezért - mondta Aramis - egy szóval sem szóltam neki arról, amiért felkerestük.

- És okosan tette; még görcsöt kaphatott volna szegény feje. Menjünk most Beaufort úrhoz.

És a két cimbora elindult a Vendôme-palota felé.

Mire oda értek, az óra tízet ütött.

A Vendôme-palotát sem kevésbé jól őrizték, s éppoly harcias látványt nyújtott, mint a Bouilloné. Künt őrök, bent strázsák, gúlába rakott fegyverek, kikötött, felnyergelt lovak. Két, éppen kimenő lovas Athos és Aramis beléptekor kénytelen volt egy-egy lépést faroltatni lovát, hogy utat engedjen.

- Ejha, uraim - mondta nekik Aramis -, ez, úgy látszik, a találkozások éje, s bevallom, nagyon boldogtalan lennék, ha e gyakori esti találkozások után sehogy se sikerülne holnap találkoznunk!

- Ó, efelől nyugodt lehet, uram - mondta elhaladtában Châtillon (mert ő és Flammarens voltak, akik Beaufort hercegtől épp most távoztak) -, s ha éjszaka véletlenül is ennyiszer találkozunk, annál biztosabban fogunk nappal találkozni, ha keressük egymást!

- Remélem, uram - mondta Aramis.

Flammarens és Châtillon uraimék folytatták útjukat, Athos és Aramis pedig leszállt.

Alighogy a kötőféket csatlósaik kezébe nyomták, s alighogy köpenyüket levetették, egy ember lépett hozzájuk, s miután egy pillanatig nézegette őket az udvar közepében függő lámpás kétes világánál, meglepődve kiáltott fel, s karjukba vetette magát.

- La Fère gróf! - lelkendezett a férfiú. - D'Herblay lovag! Hogyhogy itt vannak Párizsban?

- Rochefort! - mondta egyszerre a két cimbora.

- Az bizony! Amint tudják, négy-öt napja érkeztünk a Vendôme vidékéről, s készülünk Mazarinnak alaposan befűteni. Még mindig velünk vannak, remélem?

- Inkább, mint valaha! És a herceg?

- Tombol a bíboros ellen. Ugye ismerik a mi drága hercegünk sikereit?! Ő Párizs igazi királya; ki sem teheti a lábát, mert azt kockáztatja, hogy halálra ölelik.

- Legalább nem teszi ki - mondta Aramis -; de mondja, nem Flammarens és Châtillon távozott innen az előbb?

- Ők hát, kihallgatáson voltak a hercegnél; Mazarin küldte őket, kétségkívül, de emberükre akadtak, erről kezeskedem.

- Hál' istennek - mondta Athos. - És mi nem tisztelkedhetnénk őfenségénél?

- Hát hogyne! Most mindjárt: maguknak mindig hozzáférhető. Jöjjenek velem, hadd érjen engem a megtiszteltetés, hogy bevezethessem az urakat!

Rochefort ment elöl. Minden ajtó megnyílt előtte s a két jó barát előtt. Beaufort úr éppen asztalhoz készült. Ezernyi esti elfoglaltsága egészen mostanig késleltette vacsoráját; de a pillanat komolysága ellenére is, alighogy a Rochefort bejelentette két nevet meghallotta, felkelt székéről, melyet éppen készült asztalhoz zökkenteni, s lelkesen a két vendég elé sietett.

- Ó, ez igazán kedves - mondta -, Isten hozta az urakat! Remélem, velem vacsoráznak, ugyebár? Boisjoli, jelentsd Noirmont-nak, hogy két vendégünk van. Ismerik Noirmont-t, nemde, uraim? Ő az én főszakácsom, a Marteau apó utóda, s amint tudják, kitűnő pástétomot készít. Boisjoli, szólj, hogy küldjön egyet a javából, de nem olyant, amilyent La Ramée-nak csinált! Hál' istennek, többé nincs szükségünk kötélhágcsóra, tőrre meg nyuvasztókörtére.

- Kegyelmes uram - mondta Athos -, miattunk ne zaklassa híres főszakácsát, kinek jól ismerjük változatos képességeit. Ma este, fenséged engedelmével, beérjük azzal a megtiszteltetéssel, hogy fenséged egészségi állapota felől érdeklődjünk s kérjük parancsait.

- Ó, ami egészségemet illeti, amint látják, kiváló, uraim! Ez az egészség, mely öt évig állt ellen a Chavigny úrral súlyosbított Vincennes-nek, mindenre képes. Parancsaimat illetően pedig, esküszöm, szörnyű zavarba hozna, ha adnom kellene uraiméknak, tekintve, hogy már boldog-boldogtalan parancsokat osztogat, s én, ha így folyik tovább, a végén egyáltalán nem osztogatok.

- Csakugyan? - kérdezte Athos. - Pedig azt hittem, hogy a parlament éppen az egységre számított.

- Az ám, a mi egységünk! Szép dolog! Bouillon herceggel még megjárja valahogy. Köszvény gyötri, s el nem hagyja az ágyát, igen, vele van mód szót ejteni; de D'Elbeuf úrral, meg azokkal az elefánt-fiaival!...^[126] Ismerik a D'Elbeufre írt gúnydalocskát, uraim?

- Nem, kegyelmes uram!

- Csakugyan? - kérdezte a herceg, s máris énekelni kezdett:

D'Elbeuf herceg fiaival
Hetvenkedik a Place-Royale-on.
Bizony, ott ugrat és rivall,
D'Elbeuf herceg fiaival!
De ha közelg a harcizaj,
vitéz kedvüknek istenáldjon,
D'Elbeuf herceg fiaival
hetvenkedik a Place-Royale-on.

- Hanem a koadjutorral - mondta Athos - nem így van, remélem?

- De mennyire így van! A koadjutorral még rosszabb, Isten őrizze magukat az izgága prelátusoktól, kivált, ha vértet viselnek a palástjuk alatt! Ahelyett, hogy nyugodtan ülne püspökségében, és Te Deumokat énekelne ki sem vívott győzelmeinkért, vagy olyan győzelmeinkért, melyekben legyőzettünk, tudják, mit mível?

- Nem.

- Ezredet állít fel, s el is kereszteli Korinthoszi Ezrednek! Hadnagyokat, kapitányokat nevez ki, akár Franciaország marsallja, s ezredeseket, mint a király.^[127]

- Bezzeg, mikor verekedni kell - vélekedett Aramis -, akkor remélem, az érsekségen húzza meg magát?

- Egyáltalán nem! Ebben, látja, téved, kedves D'Herblay! Mikor verekedni kell, verekszik; oly mértékben, hogy nagybátyja halála révén ülőhelyhez jutván a parlamentben, most már folyton a lábunk alatt van, a parlamentben, a tanácsban, a harcban. Conti herceg csak látszat-generális, s még látszatnak is minő! Egy púpos herceg! Hej, de rosszul megy minden, uraim, de rosszul!

- Oly mértékben, hogy fenséged elégedetlen? - kérdezte Athos, s Aramisszal egy pillantást váltott.

- Elégedetlen, uram, sőt, fenségem dühös! Annyira, hogy látják, ezt csak maguknak mondom, s másoknak nem mondanám, ha a királyné, velem szemben való tévedését elismervén, visszahívná száműzött anyámat, s nekem adná az admirálisság utódlási jogát, ami az apámuramé, s halála után nekem ígérték, bizony nem sokat teketóriáznám kutyáimat arra idomítani, hogy ezt ugassák: Franciaországban nagyobb lopók is vannak, mint Mazarin!

Athos és Aramis most már nemcsak egy pillantást, de ezzel együtt jelentős mosolyt is váltott; s ha nem találkoztak volna velük, akkor is kitalálták volna, hogy Châtillon és Flammarens megfordult itt az imént. Nem is említették hát egy szóval sem, hogy Mazarin Párizsban tartózkodik.

- Fenséges uram - mondta Athos -, hálásak és elégedettek vagyunk! Nem is volt más célunk, mint fenségedet biztosítani odaadásunkról s kijelentenünk: rendelkezésére állunk mint leghívebb szolgái.

- Mint leghívebb barátaim, amint ezt bizonyították; s ha valaha az udvarral összebékülök, majd bizonyíthatom, remélem, hogy én is a barátjuk maradtam éppúgy, mint... mi a nevük azoknak az uraknak? D'Artagnan és Porthos?

- D'Artagnan és Porthos.

- Igen, igen, ez az! Így hát értik, La Fère és D'Herblay uraim: mindenben mindig számíthatnak rám.

Athos és Aramis meghajtotta magát és kiment.

- Kedves Athosom - mondta Aramis -, kezdem hinni, csak azért volt hajlandó elkísérni, hogy Isten bocsá', leckét adjon nekem!

- Csak várjon, kedves barátom - mondta Athos -, akkor fogja majd igazán tapasztalni, mikor a koadjutortól távozunk!

- Menjünk hát a püspökségre - mondta Aramis.

És elindultak a Cité felé.

Párizs szívéhez közeledvén, az utcákat víz alatt találták, s újra csónakba kellett szállniuk.

Tizenegy óra elmúlt, de köztudomású volt, hogy a koadjutornál való jelentkezés nincs időhöz kötve; hihetetlen aktivitása, a szükséghez képest, éjt nappallá, nappalt éjszakává tett.

Az érseki palota kiemelkedett az ár közepéből, s a mindenfelől oldalaihoz kötött csónakokról azt hihette az ember, hogy nem is Párizsban, de Velencében van. Jöttek-mentek ezek a csónakok, minden irányból keresztezték egymást, benyomulva a Cité útvesztőjébe, vagy az Arzenál s a Saint-Victor rakpart felé távolodtak, s akkor már úgy suhantak, mint valami tavon. Egyikük-másikuk néma és titokzatos volt, a többiek lármásak s kivilágítottak. A két jó barát a vízi járművek e serege közt suhant s kötött ki végre.

Az érsekség egész földszintje víz alatt volt, de a falakhoz holmi lépcsőket eszkábáltak; s az árvíz mindössze annyi változást okozott, hogy a kapu helyett ablakon kellett ki- s bejárni.

Így esett, hogy Athos és Aramis egyenest a prelátus előszobájában kötött ki. Ez az előszoba tele volt szolgákkal, mert egy tucat uraság várakozott egymás hegyén-hátán a várószobában.

- Úristen! - mondta Aramis - oda nézzen, Athos! Lehetséges, hogy ez a nyegle koadjutor megszerzi magának az örömöt, hogy megvárakoztasson bennünket?

Athos mosolygott.

- Kedves barátom - felelte -, az embereket rangjuk minden kellemetlenségével kell elfogadni; a koadjutor ma a Párizsban uralkodó hét-nyolc király egyike, s valóságos udvara van.

- Látom - mondta Aramis -, mi azonban nem vagyunk udvaroncok, vagy mi.

- Épp ezért beküldjük neki a nevünket, s ha láttára nem illendőképp válaszol, itt hagyjuk őt a maga s a Franciaország ügyeivel. Hívjunk csak egy inast, s nyomjunk a markába egy fél aranyat!

- Tyű! a legjobbkor! - kiáltott fel Aramis -, ha nem tévedek, az ott, nem, nem... de mégis: Bazin bizony! Gyer ide, fickó!

Bazin, aki e pillanatban ment át az előszobán, méghozzá pompázatos egyházi öltözékben, szemöldökráncolva fordult meg, hadd lássa, ki az az orcátlan, aki ekképpen szólítja. De mihelyt Aramisra ismert, a tigris báránnyá változott, s a két nemeshez lépve így szólt:

- Hogyan? Maga az, lovag úr? Maga az, gróf úr? Itt vannak hát mindketten, mikor épp a legnyugtalanabbak voltunk maguk miatt! Ó, be boldoggá tesz a viszontlátás!

- Jól van, jól van, Bazin mester - mondta Aramis -, hagyjuk a bókokat. A koadjutorhoz jöttünk, de dolgunk sietős, s azonnal beszélnünk kell vele.

- Hogyne, természetesen - mondta Bazin -, azonnal, kétségkívül. Ilyen uraságokat nem lehet előszobáztatni. Csakhogy ez idő szerint épp titkos tanácskozást tart bizonyos De Bruy úrral.

- De Bruy! - kiáltott fel egyszerre Athos és Aramis.

- Bizony! Én magam jelentettem be, s világosan emlékszem a nevére. Ismeri őt, uram? - kérdezte Bazin, Aramishoz fordulva.

- Azt hiszem, ismerem.

- Én nem állíthatom - folytatta Bazin -, annyira be volt burkolózva köpenyébe, hogy bármennyire igyekeztem is, még az orra hegyét se láthattam. De bemegyek bejelenteni, s ezúttal talán szerencsésebb leszek.

- Fölösleges - mondta Aramis -, ma estére lemondunk a koadjutor úr meglátogatásáról, nemde, Athos?

- Ahogy akarja - mondta a gróf.

- Igen, túl sok fontos megtárgyalnivalója van De Bruy úrral.

- S én majd jelentem neki, hogy uraimék itt jártak az érsekségen.

- Ne, semmi értelme - mondta Aramis -; jöjjön, Athos.

S a két jó barát, átszelve a szolgák hadát, kiment az érseki palotából, nyomukban Bazin, ki hajbókolással hangsúlyozta tekintélyüket.

- Nos hát - kérdezte Athos Aramistól, mikor már a csónakban ültek -, kezdi már hinni, barátom, hogy rossz szolgálatot tettünk volna ezeknek az embereknek itt, ha elfogatjuk Mazarint?

- Maga a testet öltött bölcsesség, Athos! - felelte Aramis.

A két jó barátot leginkább az lepte meg, hogy mily csekély fontosságot tulajdonítottak a francia udvarban az Angliában végbement szörnyűséges változásoknak, melyeknek pediglen, szerintük, egész Európa figyelmét magukra kellett volna vonni. Valóban, egy szegény özvegy s egy árva kivételével, kik a Louvre egyik zugában sírtak, mintha senki se tudta volna, hogy volt egy I. Károly nevű király, s hogy ez a király a minap múlt ki vérpadon.

A két jó barát másnap reggel tíz órára beszélt meg találkozást, mert bármily késő éjszaka volt is, midőn a fogadó kapujához értek, Aramis kijelentette, hogy néhány fontos látogatást kell tennie, s Athost hagyta egyedül bemenni.

Másnap, mikor tízet ütött az óra, találkoztak. Athos már hat órakor felkelt volt, s kiment a városba.

- Nos hát, van-e valami híre? - kérdezte Aramistól.

- Semmi; D'Artagnant sehol se látták, s Porthos se bukkant még fel. Hát magának?

- Semmi.

- Az ördögbe! - mondta Aramis.

- Annyi szent - mondta Athos -, hogy ez a késés nem természetes; a legegyenesebb úton indultak, következésképp előttünk kellett volna érkezniük.

- Vegye még hozzá - mondta Aramis -, hogy D'Artagnant vállalkozásainak gyorsaságáról ismerjük, s nem az az ember, aki egy órát is vesztegetne, tudván, hogy várjuk...

- Ha emlékszik, ötödikére remélte ideértét.

- S lám, már kilencedike. Ma este jár le a határidő.

- Mit gondol, mit tegyünk - kérdezte Athos -, ha ma este sem kapunk róla hírt?

- Az áldóját, keresni kezdjük!

- Jó - mondta Athos.

- Hát Raoul? - kérdezte Aramis.

A gróf homlokán könnyű felhő suhant át.

- Raoul nem túlságosan nyugtalanít - mondta -, tegnap üzenetet kapott Conti hercegtől, utánament hát Saint-Cloud-ba, s még nem jött vissza.

- Chevreuse-néval még nem találkozott?

- Nem volt otthon. De maga, Aramis, gondolom, benézett Longueville-néhez?

- Csakugyan benéztem.

- Nos?

- Ő sem volt otthon, de legalább az új lakása címét meghagyta.

- Hol volt?

- Találja ki, ezret egy ellen...

- Hogy az ördögbe találjam ki, hol volt éjfélkor, mert azt hiszem, miután tőlem elbúcsúzott, egyenest hozzá igyekezett, mondom, hogy az ördögben találjam ki, hol volt éjfélkor, e minden forradalmárnők legszebbike és legtevékenyebbike?

- A Városházán, barátom!

- Hogyan? A Városházán? Talán polgármesterré választották?

- Nem, hanem Párizs ideiglenes királynőjévé tette meg magát, s mivelhogy nem mert rögtön-rögvest a Palais-Royalban, vagy a Tuilériákban berendezkedni, a Városházába költözködött, ahol is haladéktalanul örökössel vagy örökösnővel fogja megajándékozni a drága herceget.^[128]

- Nem közölte velem ezt a körülményt, Aramis - mondta Athos.

- Ejnye, csakugyan! Feledékenység volt, bocsássa meg.

- Most hát mit csinálunk itt estig? - kérdezte Athos. - Semmi tennivalónk, úgy látom.

- Elfelejti, barátom, hogy nagyon is meghatározott feladatunk van.

- Ugyan hol?

- A Charentoni-kapunál, a teremtésit! Ha bízhatom ígéretében, remélem, találkozom ott bizonyos Châtillon úrral, kit oly régóta gyűlölök.

- Ugyan miért?

- Mert egy bizonyos Coligny úr testvére.

- Ah, persze, elfelejtettem... Aki ama tisztességben akart részesülni, hogy a maga vetélytársa legyen. Meg is bűnhődött kegyetlenül e vakmerőségért, kedvesem, s igazság szerint ezzel be kellene érnie.

- Igen, de nem tehetek róla: egyáltalán nem érem be. Haragtartó vagyok: ezen az egyetlen ponton tartozom az egyházhoz. Ezek után, megérti, Athos, mi sem kényszeríti, hogy velem jöjjön.

- Ugyan már - mondta Athos -, talán tréfál!

- Ez esetben, kedvesem, ha úgy döntött, hogy velem jön, nincs vesztegetni való időnk. Pergett már a dob, vonuló ágyúkkal találkoztam, s hadrendben álló polgárokat láttam a Városháza előtt; minden jel szerint Charenton felé mennek megütközni, ahogy Châtillon herceg tegnap mondta.

- Azt hittem volna, hogy a ma éjjeli tanácskozások változtattak valamit e harcias előkészületeken!

- Igen, kétségkívül; de azért csak megütköznek, ha másért nem, hogy e tanácskozásokat leplezzék.

- Szegény emberek! - mondta Athos. - Azért öletik meg magukat, hogy Sedan visszaadassék Bouillon úrnak, hogy Beaufort megkapja az admirálisság utódlási jogát, s hogy a koadjutorból bíboros legyen!

- Ejnye, ejnye, kedves barátom - mondta Aramis -, vallja be, nem lenne ily filozofáló kedvében, ha Raoulja nem volna benne ezekben a csetepatékban!

- Lehet, hogy igaza van - mondta Athos.

- Nos hát, induljunk oda, ahol hadakoznak, hisz ez a legbiztosabb módja D'Artagnan és Porthos fellelésének, sőt, talán a maga Raouljának is.

- Sajnos! - sóhajtott Athos.

- Kedves barátom - mondta Aramis -, most, hogy Párizsban vagyunk, le kell szoknia a folytonos sóhajtozásról! Háborúban háború van, az áldóját, Athos! Katonaember volna s nem jámbor istenszolgája, hallja! Odanézzen, milyen daliás polgárok vonulnak! De vonzó, a mindenit! S az a kapitány ott, nézze csak, már-már egészen katonás!

- A Birka utcából jönnek kifelé.

- Élükön dobos, mint a valódi katonáknál! De nézze csak azt a fickót, hogy dülleszti a mellét, hogy hányja-veti magát!

- Néttené! - mondta Grimaud.

- Mi? - kérdezte Athos.

- Planchet uram!

- Tegnap hadnagy, ma kapitány, holnap kétségkívül ezredes - vélekedett Aramis. - A fickó egy hét múlva Franciaország fővezére!

- Kérdezzünk meg tőle egyet-mást - javasolta Athos.

S a két jó barát odament Planchet-hoz, ki is, büszkébben, mint valaha, hogy hivatása gyakorlása közben láthatják, méltóztatott megmagyarázni a két nemesnek, hogy parancsot kapott a Royale téren való fölállásra, a párizsi sereg utóvédjéül kétszáz emberrel, s szükség esetén Charenton felé kell vonulnia. Mivel Athos és Aramis is arra tartott, Planchet-t a kijelölt helyig kísérték.

Planchet a Royale téren eléggé ügyesen vezényelte embereit, s egy hosszú sor polgár mögött állította őket fel, kik a Saint-Antoine útján elhelyezkedve várták a harci riadót.

- Meleg napunk lesz - mondta Planchet harciasan.

- Bizony, semmi kétség - hagyta helyben Aramis -, ámbár messze innen az ellenség.

- Majd megközelítjük, uram - válaszolt rá egy tizedes.

Aramis elköszönt, majd Athoshoz fordult:

- Semmi kedvem ezzel a népséggel táborozni a Royale téren; nem akar előbbre rúgtatni? Jobban láthatjuk a fejleményeket.

- Aztán meg Châtillon se jönne ide magáért a Royale térre, nemde? Menjünk hát előbbre, barátom.

- Magának nincs valami elintéznivalója Flammarens úrral?

- Barátom - mondta Athos -, elhatároztam, csak akkor rántok kardot, ha kényszerítnek rá.

- Ugyan mióta?

- Amióta tőrt rántottam.

- Vagy úgy! Megint csak Mordaunt úr emléke! No, még csak az hiányzik, barátom, hogy lelkifurdalása legyen, amiért ezt megölte!

- Pszt! - tette Athos az ujját ajkára azzal a sajátos, szomorú mosollyal. - Ne emlegessük Mordauntot, bajt hoz reánk.

S nekivágott Charenton felé, a Saint-Antoine utat majd a Fécamp völgyét követve, mely a sok fegyveres polgártól csak úgy feketéllett.

Aramis természetesen egy fél lóhossznyira követte.

Ahogy Athos és Aramis haladt, s haladtában más-más csapatokat érintett, észrevette, hogy a rozsdás vérteket tündöklő, fényes páncélok, s a szedett-vedett dárdákat villogó muskéták váltják fel.

- Azt hiszem, ez már igazi csatatér - mondta Aramis -; látja azt a lovasságot a hídfőnél, pisztollyal a kézben? Ejnye, vigyázzon, ágyút is hoznak!

- Ejnye, barátom - mondta Athos -, hova hozott bennünket? Mintha a királyi hadsereg tisztjeit látnám körös-körül. Nem maga Châtillon jön ott két brigadérosával?

Athos a kardjához kapott, Aramis pedig, abban a hiszemben, hogy csakugyan átlépték a párizsi tábor határvonalát, a nyeregkápához nyúlt.

- Jó napot, uraim - mondta a herceg, mikor a közelükbe ért -, látom, fogalmuk sincs róla, mi történik, de egy szóból mindent megértenek. Pillanatnyilag fegyverszünetet tartunk; tanácskozás folyik, a Hercegúr, Retz, Beaufort és Bouillon urak éppen tárgyalnak. Ha nem rendeződnek a dolgok, akkor is találkozunk, lovag! S ha rendeződnek, s a parancsnokságomtól megszabadulok, akkor is!

- Uram - mondta Aramis -, szívem szerint beszél! Engedje meg hát, hogy kérdezzek valamit.

- Tessék, uram.

- Hol vannak a meghatalmazottak?

- Éppen Charentonban, jobbra a második házban, Párizs felől jövet.

- S ez a tanácskozás nem volt előre tervezett?

- Nem, uram. Minden jel szerint az új javaslatok eredménye, melyeket Mazarin tegnap este tétetett a párizsiaknak.

Athos és Aramis mosolyogva nézett össze; mindenkinél jobban tudták, mifélék voltak ezek a javaslatok s ki tette őket.

- S az a ház - kérdezte Athos -, ahol a tanácskozás folyik, kié?

- Clanleu úré, ki csapataik parancsnoka Charentonban. Csapataikat mondok, mert feltételezem, hogy az urak frondőrök.

- Hát... körülbelül - mondta Aramis.

- Hogyhogy körülbelül?

- Nos, valahogy úgy, uram; maga tudja a legjobban, hogy ilyen időkben ki sem mondhatja meg pontosan, micsoda.

- A király s a herceg urak oldalán állunk - mondta Athos.

- De azért értsük meg egymást - mondta Châtillon -: a király velünk van, s fővezérei az orléans-i meg Condé herceg.

- Igen - mondta Athos -, de a mi sorainkban van a helye, Conti, Beaufort, Elbeuf és Bouillon urak között!

- Meglehet - mondta Châtillon -, s köztudomású, hogy személyem szerint Mazarinnal nem nagyon rokonszenvezek; érdekeim is Párizshoz fűznek; nagy perem folyik ott, ettől függ az egész vagyonom, s úgy, ahogy itt látnak, éppen az ügyvédemmel tanácskoztam...

- Párizsban!

- Dehogy, Charentonban... Viole úr, akit névről ismer, kiváló, de egy kissé makacs ember; nemhiába a parlament tagja! Reméltem, hogy már az este elmehetek hozzá, de találkozásunk megakadályozta, hogy ügyeimmel foglalkozhassam. Mivel azonban az ügyeket intézni kell, éltem a fegyverszünettel, így kerültem össze itt magukkal.

- És Viole úr csak úgy, a szabad ég alatt ad tanácsot? - kérdezte nevetve Aramis.

- Úgy, uram, s méghozzá lóháton! Ma ötszáz puskást kommandíroz, s én ama két kis ágyú kíséretében tisztelegtem nála, melyek élén látva, az urak mintha nagyon elképedtek volna. Nem ismertem rá tüstént, meg kell vallanom; fiskálistalárján hosszú kard, övében pisztolyok, ami oly marcona külsőt kölcsönöz neki, hogy örülnének, ha látnák!

- Hát ha ilyen furcsa látvány, miért ne próbálnók éppen közelről szemügyre venni? - kérdezte Aramis.

- Akkor siessenek, uram, mert a tanácskozás már nem tarthat sokáig.

- S ha eredmény nélkül szakad félbe? - kérdezte Athos. - Megkísérli Charentont elfoglalni?

- Ez a parancsom, támadó csapatokat vezetek, erőmtől telhetően mindent megteszek, hogy sikerüljön.

- Uram - mondta Athos -, lévén a lovasság parancsnoka...

- Bocsánat, főparancsnok vagyok.

- Annál jobb!... bizonyára minden tisztjét ismeri, már úgy érteni, a kiválóbbakat...

- Hát igen, nagyjából.

- Szíveskedjék akkor megmondani, nincs-e parancsnoksága alatt bizonyos D'Artagnan lovag, testőrhadnagy?

- Nincs, uram, nincs minálunk; D'Artagnan jó hat hete elment Párizsból, s azt mondják, Angliában van, küldetésben.

- Ezt tudtam, de azt hittem, visszatért.

- Nem, uram, s nem tudok róla, hogy valaki is látta volna. E kérdésre már csak azért is felelhetek, mert a testőrök velünk vannak, s D'Artagnan helyét ideiglenesen Cambon úr tölti be.

A két jó barát egymásra nézett.

- Látja - mondta Athos.

- Furcsa - mondta Aramis.

- Feltétlenül valami baja eshetett útközben.

- Nyolcadika van, ma este jár le a határidő. Ha estig nem kapunk hírt, holnap reggel indulunk.

Athos rábólintott, majd újra Châtillonhoz fordult.

- Hát Bragelonne urat, egy tizenöt éves ifjút, a Hercegúr szolgálatában - kérdezte majdnem zavarban, hogy így kiszolgáltatja a kérges szívű Aramis jelenlétében apai aggodalmait - nem ismeri véletlenül?

- Hogyne, természetesen - felelte Châtillon -, ma reggel érkezett hozzánk a Hercegúrral. Bájos ifjú! A gróf úr barátai közül való?

- Úgy van, uram - hagyta helyben Athos elérzékenyedve -, oly mértékben, hogy boldog volnék, ha láthatnám. Lehetséges?

- Semmi akadálya, uram. Szíveskedjék velem jönni, majd elviszem a főhadiszállásra.

- Hűha! - mondta Aramis és hátrafordult -, valami lárma hallszik mögöttünk, ha nem csalódom!

- Az ám - szólt Châtillon -, erős lovascsapat vágtat felénk!

- A koadjutor urat fölismerem frondőrkalpagjáról.

- Én meg Beaufort urat fehér tollairól!

- Vágtatva jönnek. A Hercegúr velük... Nini! Most kiválik közülük.

- Sorakozót fújnak! - kiáltott Châtillon. - Hallják az urak? Tájékozódnunk kell!

Csakugyan, fegyverükért futó katonákat, nyeregbe ugró lovasokat láttak, harsogtak a kürtök, peregtek a dobok; Beaufort úr kivonta kardját.

A Hercegúr maga is jelt adott a sorakozóra, s a királyi hadsereg tisztjei, kik jelenleg a párizsi seregben voltak elkeveredve, hozzá rohantak.

- Uraim - mondta Châtillon -, a fegyverszünet véget ért, semmi kétség: ütközet lesz. Menjenek hát vissza Charentonba, mert én rövidesen támadok. Íme, a Hercegúr nekem szóló jele!

Csakugyan, egy zászlós háromszor a magasba emelte a Hercegúr kis lobogóját.

- A viszontlátásra, uraim! - kiáltotta Châtillon.

És vágtatva indult kísérete után.

Athos és Aramis pedig megfordította lovát, és sietett üdvözölni a koadjutort meg Beaufort urat. Bouillon urat azonban a tanácskozás vége felé oly szörnyű köszvénygörcs fogta el, hogy kénytelenek voltak gyaloghintón visszavinni Párizsba.

D'Elbeuf herceg ezzel szemben négy fiával, mint valami vezérkarral körülvéve, szaladgálta be a párizsi hadsereg sorait.

Ezalatt Charenton s a királyi hadsereg közt hosszú, üres tér támadt, mely mintha arra készülődött volna, hogy majd utolsó fekhelyül szolgáljon a holttesteknek.

- Ez a Mazarin Franciaország valóságos szégyene! - mondta a koadjutor, s kardja szíját, melyet a hajdanidők katonaprelátusai módján érseki palást fölött viselt, szorosabbra fűzte. - Ez a bugris úgy szeretné kormányozni Franciaországot, mint valami majort. Nem is remélhet hazánk boldogságot, nyugalmat, míg ez el nem takarodik.

- Úgy látszik, nem tudtak megegyezni a kalap színében - mondta Aramis.

Ebben a pillanatban Beaufort felemelte kardját.

- Uraim - mondta -, hasztalan volt minden diplomáciánk, meg akartunk szabadulni e hitvány Mazarintól; de a királyné, aki tökéletesen belebolondult, feltétlenül meg akarja tartani miniszternek, így hát nincs más megoldás: alaposan meg kell vernünk!

- Ez az! - helyeselt a koadjutor. - Íme, a Beaufort úrtól megszokott ékesszólás!

- Szerencsére - mondta Aramis -, botlásait a francia nyelvben kardjával korrigálja.

- Eh! Esküszöm, ebben a háborúban nagyon erőtlen - mondta a koadjutor megvetően.

És ő is kihúzta kardját.

- Uraim - mondta -, íme, az ellenség felénk jön; remélem, fele útjától megkíméljük!

S nem törődvén vele, hogy követik-e vagy sem, nekivágott.

Ezrede, melynek érsekségéről Korinthoszi Ezred volt a neve, utána lendült és harcba szállt.

Beaufort közben a lovasságot, Noirmoutiers vezérlete alatt, Étampes felé irányította; ahol egy, a párizsiak által türelmetlenül várt élelmiszer-szállítmánnyal kellett találkozniuk.

Clanleu úr, a táborparancsnok, legerősebb csapatával készült ellenállni a támadásnak, vagy, ha az ellenséget visszanyomják, kirohanást megkísérlem.

Félóra múlva minden ponton kifejlődött a csata. A koadjutor, kit Beaufort bátorságának híre elkeserített, előrevágtatott és a bátorság csodáit művelte egymaga. Hivatása, tudjuk, a kard volt, s boldog volt, valahányszor kivonhatta hüvelyéből, mindegy kiért vagy miért. Ebben a helyzetben azonban, ha mesterségét, mint katona, jól végezte is, mint hadvezér, hibázott. Hét-nyolcszáz ember élén csapott össze háromezerrel, s ezek, zárt tömegben támadva, folytonos dobpergés közben, visszavetették a koadjutor katonáit, hogy soraik megbomlottak és a legnagyobb zűrzavarban értek vissza a sáncokra.

Clanleu tüzérségének tüze azonban a királyi sereget hirtelen megállította, s úgy látszott egy pillanatra, mintha megingott volna. Ez azonban nem sokáig tartott, mert egy házcsoport s valami erdőcske mögé vonult, hogy újra hadrendbe álljon.

Clanleu elérkezettnek látta a pillanatot; a két ezred élén a királyi sereg üldözésére lendült. Ez azonban, amint mondtuk, rendezte sorait, s újra támadásba kezdett Châtillon személyes vezetése alatt. A támadás oly heves volt, s oly ügyesen irányított, hogy Clanleu-t és embereit már-már bekerítették. Clanleu visszavonulót fúvatott, amit lépésről lépésre kezdtek is végrehajtani.

De Clanleu-t, szerencsétlenségére, rövidesen halálos találat érte.

Châtillon látta őt elesni; halálát fennszóval meghirdette, ami megkettőzte a királyi sereg bátorságát, s végképp demoralizálta azt a két ezredet, melyekkel Clanleu kirohant volt. Következésképp mindenki a maga bőrére gondolt, s csak arra törekedett, hogy elérje a sáncot, melynek tövében a koadjutor igyekezett összeszedni megtépázott ezredét.

Hirtelen egy lovascsapat rúgtatott a győzők felé, kik a menekülőkkel összekeveredve tódultak a sáncba. Elöl Athos és Aramis rohant, Aramis karddal s pisztollyal a kezében. Athos hüvelyben maradt karddal, tokjában maradt pisztolyokkal. Athos nyugodt és hideg volt, mint valami parádén, mindössze szép és nemes tekintete fátylasodott el ennyi ember egymás öldöklése láttán, kik az egyik oldalon a királyi konokságért, a másikon a hercegek bosszújáért áldozták fel magukat.

Aramis ezzel szemben vagdalkozott, lövöldözött, s szokása szerint hovatovább megittasult az öldökléstől. Élénk szeme lángoló lett; oly finom metszésű szájára komor mosoly fagyott; tágult orrcimpája csak úgy szívta a vérszagot; minden kardcsapása elevenbe talált, s pisztolyának agya adta meg a kegyelemcsapást a sebesültnek, ki megpróbált feltápászkodni.

Az ellenkező oldalról, a királyi sereg soraiból, két lovas - egyiküket aranyozott páncél, másikukat egyszerű bivalybőr borította, melyből kilátszott a kék bársonyzeke ujja - rohamozott az első sorban. Az aranyozott páncélú lovag kardjával Aramisra támadt, s feléje vágott, Aramis azonban szokásos ügyességével kivédte.

- Ohó! Maga az, Châtillon úr! - kiáltott fel a lovag. - Hozta Isten, már vártam!

- Remélem, nem sokáig várattam, uram - mondta a herceg -, akárhogy is, itt vagyok.

- Châtillon úr - mondta Aramis, s nyeregkápájából kihúzta második pisztolyát, melyet erre az alkalomra tartogatott -, attól félek, maga holt ember, ha töltetlen a pisztolya!

- Hál' istennek, nem az! - mondta Châtillon.

S a herceg Aramisra emelte, célzott és lőtt. Aramis azonban hirtelen lesunyta a fejét, mikor látta, hogy a herceg ujja elhúzza a ravaszt, s a golyó a feje felett fütyült el.

- Ejha, elhibázott - mondta Aramis -, de én, az Istenre esküszöm, nem fogom elhibázni.

- Ha adok rá időt - kiáltotta Châtillon, s lovát sarkantyúba kapva, kivont karddal nekiugratott.

Aramis azzal a félelmetes mosollyal várta, mely hasonló helyzetekben mindig megjelent az arcán; Athos pedig, látván, hogy Châtillon hogy ront neki villámgyorsasággal, már-már elkiáltotta magát: "Lőjön! Hát lőjön már!", mikor dördült is a lövés. Châtillon a két karját szétvetette, s nyergében hátrahanyatlott.

A golyó a páncél nyílásán át a mellébe hatolt.

- Végem van! - lehelte a herceg.

És lováról a földre csúszott.

- Megmondtam, uram, s most már bánt, hogy ennyire szavamnak álltam. Lehetek valamivel a szolgálatára?

Châtillon csak legyintett, és Aramis éppen készült leszállni hozzá, mikor hirtelen erős, hatalmas csapást érzett az oldalán: kardcsapás volt, de a páncél felfogta.

Fürgén fordult, új támadóját csuklón ragadta, mikor egyszerre két kiáltás is harsant, az egyik az ő, a másik Athos torkából:

- Raoul!

Az ifjú egyszerre ismert rá D'Herblay lovag alakjára s az apja hangjára, s kardját kiejtette kezéből. A párizsi sereg több lovasa rohant e pillanatban Raoulra, de Aramis kardjával fedezte.

- Az én foglyom! Tágítsanak innen! - kiáltotta Athos, fia lovát kantáron kapta, s kivonszolta a tülekedésből.

E pillanatban a Hercegúr, ki Châtillont a második vonalból támogatta, a tülekedés kellős közepében termett; látható volt sasszemének villogása, s ráismertek csapásairól.

Láttára a Korinthosz érsekének ezrede, melyet a koadjutor, akárhogy erőlködött, képtelen volt újra csatarendbe állítani, a párizsi csapatok közé vetette magát, mindent felborított, s futva tért vissza Charentonba, és megállás, nélkül rohant rajta át. A koadjutor, velük sodródva, az Athos-Aramis-Raoul alkotta csoport mellett loholt.

- Ejha! - mondta Aramis, aki féltékenységében nem állhatta meg, hogy ne örvendezzék a koadjutor kudarcán -, érseki minőségében, kegyelmes uram, bizonyára ismeri a Szentírást!

- Mi köze a Szentírásnak ahhoz, ami velem történik? - kérdezte a koadjutor.

- Az, hogy a Hercegúr úgy bánik most nagyméltóságoddal, ahogy Szent Pál bánt első levelében a korinthosziakkal!

- Ejnye, ejnye - mondta Athos -, szellemes mondás, de itt ne várjon bókokat. Előre, előre, vagy inkább hátra, mert a csata, úgy látom, a frondőrök számára alaposan elveszett.

- Nekem igazán mindegy! - mondta Aramis. - Csak azért jöttem ide, hogy Châtillonnal találkozzam. Találkoztam és elégedett vagyok; párbaj egy Châtillonnal: hízelgő dolog.

- Ráadásul egy fogoly is esett - mutatott Athos Raoulra.

S a három lovas vágtatva folytatta útját.

Az ifjút, apja viszontláttán, örömbizsergés járta át. Egymás mellett nyargaltak, a fiú bal keze Athos jobb kezében.

Mikor a csatatértől jó messzire voltak, Athos megkérdezte tőle:

- Mit keresett oly elöl a harcban, barátom? Gondolom, semmiképp se volt ott a helye, hisz ahhoz nem volt elég jól felfegyverkezve.

- És nem is kellett volna harcolnom ma, uram. Megbízatásom volt a bíboroshoz, s Rueil-be indultam; amikor Châtillon urat támadni láttam, elfogott a harci vágy. Ekkor mondta, hogy a párizsi hadsereg két tisztje keresett, s La Fère grófot meg is nevezte.

- Hogyan? Tudta, hogy itt vagyunk, és meg akarta ölni barátját, Aramis lovagot?

- Egyáltalán nem ismertem föl páncélja alatt - mondta Raoul elpirulva -, ámbár ügyességéről és hidegvéréről ráismerhettem volna.

- Köszönöm a bókot, fiatal barátom - mondta Aramis -, látszik, kitől tanult udvariasságot. Nemde, azt mondta, Rueil-be megy?

- Oda.

- A bíboroshoz?

- Alkalmasint. A Hercegúr sürgős levelet küld őeminenciájának.

- Azt el kell vinni - mondta Athos.

- Álljunk meg ennél egy pillanatra! Csak semmi álnagylelkűség! Ördögbe is, a sorsunk, vagy ami még fontosabb, barátaink sorsa függ talán a sürgönytől!

- A fiatalembernek nem szabad elmulasztani kötelességét - mondta Athos.

- Először is elfelejti, gróf úr, hogy ez a fiatalember fogoly. Amit teszünk, megengedett dolog a tisztességes hadviselésben. Azonkívül: a legyőzöttek nem lehetnek válogatósak az eszközökben. Ide azzal a sürgönnyel, Raoul!

Raoul habozott, s Athosra tekintgetett, mintha a szemében keresett volna a viselkedésére szabályt.

- Adja oda a levelet, Raoul - mondta Athos -, hisz a D'Herblay lovag foglya.

Raoul vonakodva engedelmeskedett, és a La Fère grófnál kevésbé aggályos Aramis türelmetlenül kapott a sürgöny után, átfutotta, majd Athosnak nyújtva, így szólt:

- Maga hivő ember, olvassa és állapítsa meg: nem a Gondviselés tartotta-e fontosnak, hogy megtudjuk, mi van a levélben?

Athos szép szemöldökét ráncolva vette át a levelet, de az olvastán érzett utálkozást még az sem győzte le, hogy D'Artagnanról volt benne szó.

Ez volt a levélben:

Kegyelmes uram, Comminges úr csapatának erősítésére elküldöm ma este a kért tíz embert. Jó katonák, alkalmasak ama két kemény ellenfél őrzésére, kiknek ügyességétől és elszántságától annyira tart eminenciád.

- Hűha! - nézett nagyot Athos.

- Nos - kérdezte Aramis -, mit gondol, ki az a "két ellenfél", kiknek őrzésére, Comminges csapatán kívül, még tíz jó katona kell? Nem hajszálpontosan D'Artagnanra és Porthosra illik ez?

- Egész nap keresünk-kutatunk Párizsban - mondta Athos -, s ha estig semmi nyomunk, nekivágunk Picardiának, s kezeskedem, hogy hála D'Artagnan leleményességének, hamarosan olyan jelre bukkanunk, mely eloszlatja kétségeinket.

- Kutassuk hát Párizst át, s főképp Planchet-tól érdeklődjünk, nem hallott-e régi gazdájáról valamit.

- Az a szegény Planchet! Milyen könnyen beszél róla, Aramis, holott bizonyosan lekaszabolták. Ezek a harcias polgárok, gondolom, mind kirohantak, s micsoda öldöklés lehetett ottan!

Lévén ez valószínű, a két jó barát némi aggodalommal tért vissza Párizsba a Temple-kapun át, s fordult a Royale tér felé, remélve, hogy ott majd megtudnak valamit a szegény polgárokról. De mekkora volt a két cimbora csodálkozása, mikor iddogálva s tréfálkozva találták őket, no meg a kapitányukat, még mindig a Royale téren táborozva, s családjuktól bizonyára megsiratva, kik hallották a charentoni ágyúzást, s odaképzelték őket a csatatérre.

Athos és Aramis tehát újra tudakozódott Planchet-tól: de D'Artagnanról mit sem hallott. Magukkal akarták vinni, de kijelentette, hogy posztját, felsőbb parancs nélkül, nem hagyhatja el.

A polgárok csak öt órakor széledtek haza, mondván, hogy egyenest a csatából jönnek; pedig XIII. Lajos bronzlovát egy percig se vesztették szem elől.

- Mennydörgős mennykő! - mondta Planchet, beállítva a Lombardok utcájabeli boltocskájába. - Minket bizony ripityára vertek. Amíg élek, bánni fogom.

Athos és Aramis Párizsban nagy biztonságban lehettek, de nem áltatták magukat: mihelyt a városból kiteszik a lábuk, a legnagyobb veszedelmeknek néznek elébe; ám tudjuk, mit számít a veszedelem ilyen embereknek. Egyébként érezték, közeledik e második odüsszeia végkifejlete, s amint mondani szokás, már csak egyet kell rugaszkodniok.

Különben maga Párizs nem volt nyugodt; az élelmiszerek fogytán voltak, s aszerint, hogy Conti herceg valamelyik generálisának szüksége volt befolyása öregbítésére, egy-egy zendülés támadt, s a herceg sürgősen elfojtotta, miáltal egy pillanatra fölébe kerekedett kollégáinak.

Egy ilyen zendülés alatt Beaufort kiraboltatta Mazarin házát és könyvtárát, hogy, amint mondta, valami koncot vessen a szegény népnek.

Athos és Aramis Párizst amaz államcsíny után hagyta el, mely a párizsiak charentoni vereségét követő este következett be.

Nyomor és majdnem éhínség fenyegette Párizst hagytak ott: félelem emésztette, pártvillongás dúlta várost. Párizsiak és frondőrök ugyanilyen nyomorúságot, ugyanilyen rettegést és cselszövényeket tételeztek fel az ellenség táborában is. Nagy volt hát a meglepetésük, midőn, Saint-Denis-n átvonulva megtudták, hogy Saint-Germainben kacagó, daloló, vidám élet folyik.

A két nemes kerülőutakat választott, előbb azért, hogy ne essenek az Île-de-France-on szétszóródott mazarinisták kezébe, aztán, hogy kicsússzanak a frondőrök közül, kik Normandiát tartották megszállva, s őket óhatatlanul Longueville herceg elé vezették volna, hogy majd ő döntse el: barátot vagy ellenséget lát-e bennük. Mihelyt mindkét veszedelmen túljutottak, a boulogne-abbeville-i útra tértek, s lépésről lépésre, nyomról nyomra haladtak rajta.

Mégis jó ideig maradtak bizonytalanságban; két-három fogadóst is kifaggattak, de egyetlen jel sem igazította őket útba, egy sem oszlatta el kétségeiket, mikor Athos Montreuil-ben valami érdeset tapintott finom ujjaival az asztalon. Az abroszt felemelte, s a deszkán ez a késsel mélyen bevésett hieroglifa volt olvasható:

PORT... - D'ART... - FEBRUÁR 2.

- Nagyszerű - mondta Athos, s megmutatta Aramisnak a feliratot -, itt akartunk meghálni, de felesleges. Menjünk tovább.

Lóra kaptak, s beértek Abbeville-be. Itt nagy tanácstalanul álldogáltak, lévén a városban számtalan sok fogadó. Nem vizsgálhatták át mindegyiket. Hogy derítsék ki, melyikben szálltak meg, akiket keresnek?

- Amondó vagyok, Athos - mondta Aramis -, tegyünk le róla, hogy Abbeville-ben valami nyomot találunk! Ha mi zavarban vagyunk, zavarban voltak barátaink is, elhiheti. Ha csak Porthos járt volna itt: ő a legpompásabb fogadóban szállt volna meg, s azt megmutattatván magunknak, bízvást a nyomára bukkannánk, D'Artagnannak azonban nincsenek ily gyöngéi; felőle Porthos mondogathatta, hogy éhen hal, ő folytatta volna útját, mint a kérlelhetetlen végzet, vagyis máshol kell őt keresni.

Továbbmentek tehát, de mi sem mutatkozott. A legkínosabb, főként a legunalmasabb feladatok egyike volt, amire most Athos és Aramis vállalkozott, s a becsület, barátság s a lelkükbe vésődött hála hármas indítéka nélkül utasaink százszor letettek volna róla, hogy a homokot vizslassák, a járókelőket faggassák, a jeleket taglalják s az arcokat fürkésszék.

Így értek el egészen Péronne-ig.

Athos kezdett kétségbeesni. E nemes és érdekes jellem magát vádolta amiatt, hogy Aramisszal együtt ily sötétben tapogatóznak. Bizonyára rossz nyomon járnak, bizonyára nem eléggé fáradhatatlanul kérdezősködnek, nem eléggé éleselméjűek a nyomozásban. Már-már visszafordultak volna, mikor egy elővárosban, mely a városkapuk felé terjedt, a várfal mentén kanyarodó utcakiszögellés fehér falán Athos szeme valami kőszénrajzon akadt meg, mely egy kísérletező gyermek naivságával, két eszeveszetten nyargaló lovast ábrázolt.

Az egyik lovas holmi táblát tartott a kezében, rajta spanyolul ez az ákombákom:

ÜLDÖZNEK...

- Hűha - mondta Athos -, ez végre világos, mint a nap! D'Artagnan, ha mégúgy üldözték is, öt percre megállhatott itt; ez egyébként arra is vall, hogy üldözőik nem voltak éppen a sarkukban; talán sikerült egérutat nyernie.

Aramis a fejét csóválta.

- Ha sikerült volna, találkoztunk volna vele, vagy legalábbis hallottunk volna róla.

- Igaza van, Aramis. Menjünk tovább.

A két nemesember nyugtalanságát és türelmetlenségét lehetetlenség volna leírni. A nyugtalanság Athos gyöngéd és baráti szívét szállta meg; a türelmetlenség Aramis ideges és oly könnyen tévelygő szellemét. Így aztán ők is a falrajz lovasainak eszeveszettségével nyargaltak vagy három-négy órán keresztül. Egyszer csak egy szűk szorosban, mely két meredek part közé szorult, látják, hogy az utat félig eltorlaszolja egy hatalmas szikladarab. Eredeti helye ott látszott a szoros egyik oldalán, s a kibillentése után maradt gödörszerű mélyedés bizonyította, hogy nem magától gurult le, súlya pedig azt, hogy megmozdításához legalábbis egy Enkeladosz vagy egy Briareusz karjára volt szükség.^[130]

Aramis megállt.

- Tyű - mondta, a követ nézve -, ebben vagy Telamon fia, Ajax,^[131] vagy Porthos keze van. Szálljunk csak le, gróf, s vizsgáljuk meg e sziklát!

Leszálltak. A követ nyilván avégett gurították le, hogy az utat lovasok előtt torlaszolja el. Előbb tehát keresztbe fektették; a lovasok aztán, mikor ez akadályra rátaláltak, leszálltak és félrehúzták.

A két jó barát a követ minden oldaláról megvizsgálta; nem láttak rajta semmi különöset. Odahívták Blaisois-t és Grimaud-t. Négyüknek aztán sikerült felfordítaniuk. A föld felőli oldalára ez volt írva:

Nyolc lovaskatona üldöz. Ha eljutunk Compiègne-be, a Koszorús Pávában szállunk meg, a fogadós jó emberünk.

- Végre valami fogható - mondta Athos -, s bármi történt is azóta, tudni fogjuk, mihez tartsuk magunkat. Indulhatunk hát a Koszorús Pávába.

- Induljunk - mondta Aramis -, de ha azt akarjuk, hogy oda is érjünk, pihentessük valamicskét a lovakat; egykettőre kidőlnek.

Aramisnak igaza volt. Megálltak hát az első kocsmánál; mindegyik lovat dupla porció borba áztatott zabbal abrakolták, háromórás pihenőt adtak nekik, s újra felkerekedtek. Ők maguk is szörnyen törődöttek voltak, de a reménység tartotta bennük a lelket.

Hat óra múlva Compiègne-ben voltak, s a Koszorús Pávát tudakolták. Egy cégért mutattak nekik, mely Pán istent ábrázolta, koszorúval a fején.

A két jó barát leszállt a lováról, anélkül hogy a cégér jelentésén különösebben fennakadott volna, melyet, más időben, Aramis alaposan megbírált volna. A kínai porcelánfigurákra emlékeztető kopasz és pocakos fogadósban derék emberre találtak, s megkérdezték tőle, nem adott-e szállást a minapában két, lovaskatonák üldözte nemesnek. A fogadós, egy szó felelet nélkül, valami ládából előkotort egy félbe tört kardpengét.

- Ismerik-e ezt? - kérdezte.

Athos a pengére egyetlen pillantást vetett, s így szólt:

- Ez D'Artagnan kardja.

- A nagy-é vagy a kicsi? - kérdezte a fogadós.

- A kicsi - válaszolta Athos.

- Látom, barátaik azoknak az uraknak.

- Nos hát, mi történt velük?

- Mihelyt bejöttek az udvaromba elcsigázott lovaikon, s mielőtt idejük lett volna becsukni a nagykaput, betódult utánuk a nyomukban levő nyolc lovaskatona.

- Nyolc! - mondta Aramis. - Nagyon csodálkozom, hogy D'Artagnan és Porthos, két magukfajta vitéz, hagyta magát nyolc embertől elfogatni!

- Úgy is van, uram, ez a nyolc ember nem bírt volna el velük, ha nem verbuválnak hirtelenében maguk mellé vagy húsz katonát a városban állomásozó királyi olasz ezredből, úgyannyira, hogy két barátjukat a szó szoros értelmében a számbeli túlsúly nyomta el.

- Elfogták őket! - kiáltotta Athos. - És vajon miért?

- Nem tudom, uram, rögtön el is hurcolták, arra sem volt idejük, hogy bármit is mondjanak nekem; csak midőn már elmentek, találtam ezt a karddarabot a csatatéren, amint két halott s vagy öt-hat sebesült összeszedésében segédkeztem.

- És nekik - kérdezte Aramis - nem esett semmi bajuk?

- Nem, uram, nem hiszem.

- No lám - mondta Aramis -, ez mégis valami vigasztalás.

- S azt tudja, hová vitték őket? - kérdezte Athos.

- Louvres felé.

- Hagyjuk itt Blaisois-t és Grimaud-t - mondta Athos -, holnap induljanak vissza Párizsba a lovakkal, hisz ma úgyis kidőlnének alólunk az úton, s szálljunk postalovakra!

- Szálljunk postalovakra - hagyta helyben Aramis.

Valakit lovakért küldtek. Közben a két jó barát sebtiben megebédelt; remélték, hogy Louvres-ban valami útbaigazítást találnak, s folytathatják útjukat.

Megérkeztek Louvres-ba. Csak egy fogadója volt. Benne azt az édes pálinkát mérték, mely jó hírét máig őrzi, s amit már gyártottak ebben a korban is.

- Szálljunk le itt - mondta Athos -, D'Artagnan ezt az alkalmat nem mulasztotta el, nem azért, hogy egy pohár effajta pálinkát igyék, hanem hogy valami jelt hagyjon nekünk.

Beléptek, s két pohárka pálinkát kértek a söntéspultra, ahogyan D'Artagnan és Porthos is kérte, alkalmasint. A söntéspultot, melyen a vendégek rendszerint inni szoktak, cinlemez borította. Erre a lemezre vastag tű hegyével ez volt karcolva: "Rueil, D".

- Rueil-ben vannak! - mondta Aramis, kinek először ütötte meg a felírás a szemét.

- Menjünk hát Rueil-be - indítványozta Athos.

- Vagyis vessük magunkat az oroszlán torkába - mondta Aramis.

- Ha Jónásnak lettem volna a barátja, ahogyan a D'Artagnan barátja vagyok - mondta Athos -, a cethal gyomrába is követem, s maga se cselekednék másként, Aramis!

- Kedves grófom - vetette ellen Aramis -, úgy látszik, maga jobbnak tart, mint amilyen vagyok. Ha magamban lennék, biz én nem mennék Rueil-be csak így, alaposabb körültekintés nélkül. De hát oda megyek, ahova maga megy!

Lovakat béreltek, s elvágtattak Rueil felé.

Athos, anélkül hogy sejtette volna, Aramisnak jobb tanácsot nem is adhatott. A parlament képviselői éppen Rueil-be érkeztek, ama híres, három hétig tartó tanácskozásra, mely az ismert áldatlan s a Hercegúr elfogatásával járó békére vezetett.^[132] Rueil-t, a párizsiak képviseletében, valósággal elárasztották a tanácsosok, prókátorok, ülnökök és mindenféle tintanyalók; az udvar képviseletében pedig nemesek, tisztek, gárdisták e zűrzavar közepette; könnyű volt hát oly ismeretlenségben maradni, ahogy az ember akart. Egyébként is a tárgyalás fegyverszünetet ért el, s két nemest elfogatni e pillanatban, mégha fő-fő frondőrök voltak légyen is: az emberi jogok ellen való merényletnek számított volna.

A két jó barát azt hitte, mindenki az őket gyötrő gondolattal foglalkozik. El-elvegyültek a csoportokban, remélvén, D'Artagnanról és Porthosról csak hallanak valamit, de mindenki a törvénymódosító javaslattal foglalkozott. Athos amondó volt, menjenek egyenest a miniszterhez.

- Barátom - vetette ellen Aramis -, szép, szép amit mond, de vigyázzon, biztonságunk ismeretlenségünkből következik. Ha így vagy úgy felfedjük magunkat, haladéktalanul barátaink mellé kerülünk valami börtönbe, ahonnan az ördög se vált ki minket. Igyekezzünk hát őket nem holmi vakeset, de inkább képzeletünk segítségével megtalálni. Compiègne-ben fogták el s Rueil-be vitték őket, ahogy erről itt Louvres-ban megbizonyosodtunk; Rueil-be érve a bíboros kivallatta barátainkat, s e vallatás után vagy maga mellett tartotta, vagy Saint-Germainbe küldte. Ami a Bastille-t illeti, ott semmiképp sem lehetnek, mert az a frondőröké, s Broussel fia a parancsnoka. Nem haltak meg, mert D'Artagnan halála nagy port vert volna fel. Porthost viszont oly örökkévalónak tartom, mint az Istent, csakhogy ő nem annyira türelmes. Ne essünk hát kétségbe, várjunk s maradjunk Rueil-ben, mert meggyőződésem, hogy Rueil-ben vannak. De magát mi leli? Hogy elsápadt!

- Csak az - mondta Athos, szinte reszkető hangon -, hogy eszembe jutott: Richelieu a rueil-i kastélyban egy iszonyú pincebörtönt csináltatott!

- Ó, legyen nyugodt - mondta Aramis -, Richelieu nemesember volt, születésénél fogva egyrangú velünk, állása szerint feljebbvalónk. Mint valami királynak, elég volt hozzányúlnia legnagyobbjaink fejéhez, hogy ez a fő inogni kezdjen a vállán. De Mazarin egy jöttment, s legfeljebb nyakon csíphet minket, mint valami poroszló. Nyugodjék hát meg, barátom, állítom, hogy D'Artagnan és Porthos Rueil-ben vannak, élnek, mégpedig jól!

- Nem számít - mondta Athos -, a koadjutortól engedélyt kell kapnunk a tárgyalásokon részt vehetni, hogy így Rueil-be bejuthassunk.

- Ezek közé az undorító tintanyalók közé! Hogy képzeli, barátom? S azt hiszi, hogy egy fia szó is esik majd ott D'Artagnan és Porthos szabadságáról vagy fogságáról? Nem! Nézetem szerint valami más megoldást kell találnunk.

- Márpedig én - mondta Athos - ragaszkodom első gondolatomhoz! El sem képzelhetek jobb tervet, mint nyíltan s egyenesen eljárni. Nem Mazarin, hanem a királyné elé járulok, s azt mondom: "Asszonyom, adja vissza nekünk két hű emberét, a mi két barátunkat."

Aramis megrázta a fejét.

- Utolsó segélyforrás ez, s mindég szabadon élhet vele, Athos; de higgyen nekem; csak végső esetben folyamodjék ehhez; sohasem lesz késő visszatérni hozzá. Addig pedig folytassuk kutatásainkat.

Tovább kutattak tehát, s annyi értesülést szereztek, s ezer zseniálisnál zseniálisabb kifogással oly sok embert szólaltattak meg, hogy végre sikerült egy lovaskatonára találniuk, ki a D'Artagnant és Porthost Compiègne-ből Rueil-be szállító kíséret tagja volt. E lovaskatona nélkül sohase tudták volna meg, hogy valóban oda kerültek.

Athos minduntalan visszatért eredeti gondolatához, hogy a királyné elé járul.

- Ahhoz, hogy a királyné elé járuljon, előbb a bíboros elé kell járulnia - mondta Aramis -, s alighogy a bíborossal találkozunk, s ezt vésse jól emlékezetébe, összekerülünk a barátainkkal, de nem olyan módon, ahogyan mi szeretnénk! Márpedig a velük való találkozás e módjának vajmi kevéssé örvendenék, megmondom. Cselekedjünk szabadon, hogy helyesen és gyorsan cselekedhessünk.

- Felkeresem a királynét - mondta Athos.

- Nos hát, barátom, ha elszánta magát e bolondságra, értesítsen, kérem, egy nappal előbb.

- Ugyan miért?

- Mert megragadom az alkalmat, hogy Párizsba látogassak.

- Kihez?

- Az angyalát! Hát tudom én? Talán Longueville-né asszonyhoz. Ő ott mindenható; segíteni fog nekem. Csak arra kérem, üzenje meg valakivel, ha elfogták, s akkor, ha tudok, visszajövök.

- Tehát nem kockáztatja az elfogatást velem együtt, Aramis? - kérdezte Athos.

- Nem, köszönöm!

- Pedig mi négyen együtt, a börtönben, gondolom, már mit sem kockáztatunk. Huszonnégy órán belül szabadok vagyunk!

- Barátom, mióta Châtillont, a saint-germaini hölgyek bálványát megöltem, személyem túl erős megvilágításba került, semhogy a börtöntől ne kellene kétszeresen félnem. A királyné ezúttal képes volna követni Mazarin tanácsát, márpedig Mazarin tanácsa elítélésem mellett szólna.

- Hát csakugyan azt hiszi, Aramis, hogy úgy szereti azt az olaszt, ahogyan híresztelik?

- Nagyon szeretett egy angolt is.

- Ej, kedvesem, de hisz asszony!

- Nem a'! Téved, Athos: királyné!

- Barátom, én elszántam magam, megyek kihallgatást kérni Ausztriai Annától.

- Ég áldja, Athos, én is megyek, és hadsereget szervezek.

- Hát azt minek?

- Hogy visszajöjjek, s Rueil-t megostromoljam.

- Hol találkozunk?

- A bíboros bitófája alatt!

És a két jó barát elvált egymástól. Aramis, hogy visszatérjen Párizsba, Athos pedig, hogy holmi előkészítő lépéssel utat nyisson magának a királynéig.

Athosnak sokkal kevesebb vesződségébe került Ausztriai Anna elé jutnia, mint amennyire számított; sőt, már az első lépésére eltűnt minden akadály, s már másnapra kitűzték a kívánt kihallgatást, a királyné felkelése után, melynél, rangjánál fogva, Athosnak joga volt jelen lennie.

A saint-germaini kastély termeit nagy sokaság töltötte meg; Ausztriai Annának sem a Louvre-ban, sem a Palais-Royalban nem volt több udvaronca; e sokaság összetételében azonban bizonyos eltolódás történt; főleg a másodrangú nemességhez tartoztak, viszont Franciaország főnemesei Conti s Beaufort hercegek, a koadjutor oldalán álltak.

Ebben az udvarban egyébként nagy vidámság uralkodott. A háború sajátos jellegéből következett, hogy benne több gúnydalt szültek, mint ahányat lőttek. Az udvar a párizsiakat pellengérezte ki, azok meg az udvart, s a sebek, ha nem is halálosak, de fájdalmasak voltak, merthogy a gúny fegyverével ütötték őket.

Azonban ez általános vidámság és szembeötlő léhaság közepette minden gondolat mélyén az a komoly kérdés motoszkált, hogy Mazarin miniszter marad-e vagy kegyenc, s hogy Mazarint, aki délről jött, mint valami felhő, elviszi-e ugyanaz a szél, amely hozta? Mindenki remélte, mindenki kívánta; oly mértékben, hogy a miniszter érezte: körülötte minden hódolat, minden hajbókolás csak félelem és érdek által rosszul leplezett gyűlöletet takar. Kényelmetlenül érezte magát, nem tudván, mire számítson s kire támaszkodjék.

Maga a Hercegúr is, ki harcolt érte, minden alkalmat megragadott, hogy csipkedje vagy megalázza; s két vagy három ízben, midőn Mazarin a rocrói győző előtt hatalmaskodni akart, ez úgy nézett rá, hogy megértesse vele, miszerint ha védelmére kelt is, nem meggyőződésből s nem is lelkesedésből tette.

A bíboros tehát újra egyetlen istápjába, a királynéba kapaszkodott. Két vagy három alkalommal azonban úgy érezte, mintha ez az istáp is ingadoznék a keze alatt.

A kihallgatás ideje elérkezvén, jelentették La Fère grófnak, hogy arra mindenképp sor kerül, de néhány percig várnia kell, mert a királynénak tárgyalnivalója van a miniszterrel.

Ez igaz is volt. Párizs új deputációt küldött, azzal a feladattal, hogy az ügyeknek megpróbáljon végre valami fordulatot adni, s a királyné most Mazarinnal a küldöttség fogadtatásának módján tanakodott.

Az állam magas személyiségei körében nagy volt az aggodalom. Athos tehát nem is választhatott rosszabb pillanatot, hogy a barátairól beszéljen, ez árva porszemekről a fékevesztett forgószélben.

Athos azonban hajthatatlan ember volt, elhatározásából nem engedett, ha elhatározását lelkiismeretéből lelkedzettnek, kötelességétől parancsoltnak tartotta; követelte, hogy vezessék be, mondván, hogy bár sem Continak, sem Beaufort-nak, sem Bouillonnak, sem Elbeufnek, sem a koadjutornak, sem Longueville-nének, sem Brousselnek, sem a parlamentnek nem követe, s csak a maga jószántából jön, azért nem kevésbé nagy horderejű dolgokat akar őfelségének mondani.

Mihelyt a tanácskozás véget ért, a királyné szobájába hívatta.

Athost bevezették, és megmondta a nevét. Ez a név túl gyakran visszhangzott már őfelsége fülében, s szintúgy a szívében is, semhogy ne emlékezett volna rá; mégis szenvtelen maradt, s egyelőre beérte, hogy a grófot azzal a szúrós tekintettel nézze, mely csak a szépségük vagy rangjuk szerint való királynőknek jussa.

- Grófságod tehát valami szolgálatot óhajt nekünk tenni? - kérdezte Ausztriai Anna egy pillanatnyi hallgatás után.

- Igen, asszonyom, egy újabb szolgálatot - felelte Athos, egy kissé megütközve azon, hogy a királyné egyáltalán nem látszik őt megismerni.

Athos nagyszívű ember volt, s ehhez képest udvaroncnak vajmi gyatra.

Anna összevonta szemöldökét. Mazarin, aki egy asztal előtt ült, s úgy lapozgatott holmi irományokban, ahogyan valami egyszerű államminiszter lapozhatott volna, felkapta a fejét.

- Beszéljen - mondta a királyné.

Mazarin újra lapozgatni kezdett.

- Asszonyom - folytatta Athos -, két barátunk, felségednek a két tántoríthatatlan szolgája, D'Artagnan úr és Du Vallon úr, kiket a bíboros úr Angliába küldött volt, eltűntek hirtelen, midőn lábukat francia földre tették, s nem tudni, mi történt velük.

- Nos? - kérdezte a királyné.

- Nos - felelte Athos -, felséged jóindulatához fordulok, megtudni, mi lett e két nemessel, fenntartva magamnak, hogy ha netán szükség lesz rá, a törvényhez forduljak.

- Uram - felelte Ausztriai Anna azzal a gőggel, mely bizonyos emberekkel szemben nyegleséggé fajult -, hát ezért zaklat minket nagy és súlyos gondjaink közben? Ez rendőrségi ügy! Nos, uram, jól tudja, vagy jól kellene tudnia, hogy amióta nem vagyunk Párizsban, nincs többé rendőrségünk.

- Úgy vélem - mondta Athos hűvös tekintettel meghajolva -, hogy felségednek szükségtelen volna a rendőrségnél érdeklődnie, megtudandó, hogy D'Artagnannal és Du Vallonnal mi lett; s ha szíveskednék a bíboros úrnál érdeklődni e két nemes iránt, a bíboros úr válaszolhatna, anélkül hogy az emlékezetén kívül bárkit is meg kellene kérdeznie.

- De, Uram bocsá'! - mondta Ausztriai Anna a rá jellemző, megvető ajkbiggyesztéssel. - Úgy látom, a gróf úr már meg is kérdezte!

- Igen, asszonyom, ehhez némi jogom van, hisz D'Artagnanról van szó, D'Artagnanról, értette-é, asszonyom? - mondta oly súllyal, hogy asszony emlékei alatt meghajoltassa a királyné homlokát.

Mazarin úgy látta, éppen ideje, hogy Ausztriai Anna segítségére siessen.

- Gróf uram - mondta -, engedje meg tudomására hoznom valamit, amit őfelsége nem tud, vagyis, hogy mi történt a két nemessel. Megtagadták az engedelmességet és fogságban vannak.

- Úgy hát esedezem felségedhez - mondta Athos, még mindig szenvtelenül, s anélkül, hogy Mazarinnak válaszolt volna -, D'Artagnan és Du Vallon urak javára függesztesse fel ezt a büntetést!

- Amire kér: fegyelmi ügy, és semmiképp sem rám tartozik, uram - felelte a királyné.

- D'Artagnan sohasem válaszolt így, midőn felséged szolgálatáról volt szó - mondta Athos méltóságteljesen elköszönve.

És kettőt lépett hátra az ajtó felé, de Mazarin megállította:

- Maga is Angliából jön, uram? - kérdezte, s vágott a szemével a királynőnek, aki láthatóan elsápadt, s valami szigorú intézkedésre készült.

- És végigéltem I. Károly király utolsó perceit - mondta Athos. - Szegény király! Bűne legfeljebb gyengesége volt, s alattvalói mily szigorúan büntették! Mert a trónusok ugyancsak inognak mostanában, és az áldozatos szíveknek nem ajánlatos a fejedelmek érdekeit szolgálniok. D'Artagnannak ez volt a második útja Angliába: először egy nagy királyné becsületéért, másodszor egy nagy királynak életéért.

- Uram - fordult Ausztriai Anna Mazarinhoz, olyan hangsúllyal, melynek valódi kifejezését semmi színlelésbeli jártasságával sem tudta leplezni -, nézze meg, lehet-e tenni valamit ezekért az emberekért.

- Asszonyom - mondta Mazarin -, mindent megteszek, amit felséged óhajt.

- Tegye meg, amit La Fère gróf kíván. Nemde, így hívják, uram?

- Van egy másik nevem is, asszonyom; Athosnak hívnak.

- Asszonyom - mondta Mazarin olyan mosollyal, mely jelezte, mily könnyen ért ő fél szóból is -, nyugodt lehet, teljesülnek kívánságai.

- Hallotta, uram? - kérdezte a királyné.

- Hallottam, asszonyom, s kevesebbet nem is vártam felséged igazságérzetétől. Így hát viszontláthatom barátaimat; nemde, asszonyom? Ugyebár így értette felséged?

- Úgy van, viszontláthatja őket, uram. De ha már itt tartunk, a gróf úr ugyebár a Fronde-hoz tartozik?

- A királyt szolgálom, asszonyom.

- Igen, a maga módján.

- Minden igaz nemesembernek ez a módja, s én kétféle módot nem ismerek - felelte Athos emelt fővel.

- Menjen hát, uram - bocsátotta el Athost egy intéssel a királyné. - Megkapta, amit kívánt, mi pedig mindent tudunk, amit tudni kívántunk.

Aztán, mikor az ajtó becsapódott Athos mögött, Mazarinhoz fordult.

- Bíboros - mondta -, fogassa el ezt az orcátlan nemest, mielőtt az udvarból kitenné a lábát.

- Gondoltam rá - mondta Mazarin -, s boldog vagyok, hogy olyasmit parancsol, amit éppen kérni akartam felségedtől. Ezek a bajkeverők, akik az előző uralom hagyományait hozzák át a mi korunkba, módfelett bosszantanak; s ha már kettőjük horogra akadt, csapjuk hozzájuk a harmadikat.

Athost a királyné nem tévesztette meg teljesen. Volt a hangjában valami, ami megdöbbentette s amit ígérgetőn is fenyegetőnek érzett. De nem volt az az ember, aki holmi gyanú miatt eloldalog, kivált, ha világosan megmondják neki, hogy viszontláthatja barátait. Tehát csak várta, várta az egyik szobában, mely abból nyílt, ahol a kihallgatás történt, hogy D'Artagnant és Porthost hozzá vezessék, vagy hogy őt hozzájuk vezetni érte jöjjenek.

E várakozás közben odament az ablakhoz, s gépiesen kinézett az udvarra. Látta a párizsiak küldöttségének bevonulását, mely azért jött, hogy kijelölje a tárgyalás végleges helyét s a királynét üdvözölje. Voltak köztük parlamenti tanácsosok, ülnökök, ügyvédek, s elvétve egy-egy katonaember is. Tekintélyes kíséret várt reájuk a kerítésen kívül.

Athos egyre nagyobb figyelemmel nézett, mert e sokaságban felismerni vélt valakit, mikor érezte, hogy könnyedén megérintik a vállát.

Megfordult.

- Ó, Comminges uram! - mondta.

- Úgy van, gróf úr, én magam, de olyan megbízatással, melyért, kérem, fogadja bocsánatkérésemet.

- Miféle megbízatással? - kérdezte Athos.

- Gróf úr, legyen szíves, adja át a kardját.

Athos mosolygott, s az ablakot kinyitva lekiáltott:

- Aramis!

Egy nemes visszafordult: az, akiben Aramist vélte felismerni. És valóban Aramis volt. A gróf barátsággal üdvözölte.

- Aramis - mondta Athos -, engem letartóztatnak.

- Jó - mondta egykedvűen Aramis.

- Uram - mondta Athos újra Comminges-hoz fordulván, s kardját, markolatával előre, udvariasan átnyújtotta -, itt a kardom; szíveskedjék gondosan megőrizni, hogy visszaadhassa, amikor a börtönből kijövök. Ragaszkodom hozzá, I. Ferenctől kapta egyik ősapám. Akkoriban fel- s nem lefegyverezték a nemesembert! Most pedig, hová visz engem?

- Hát, előbb a szobámba - mondta Comminges. - A királyné aztán majd kijelöli a gróf úr tartózkodási helyét.

Athos követte Comminges-t, egy szó megjegyzés nélkül.

Athos elfogatása mi zajt sem ütött, botrányt sem keltett, sőt majdnem titokban maradt. Mi sem akadályozta hát az események alakulását, s a párizsiak deputációjával ünnepélyesen közölték, hogy megjelenhetik a királyné előtt.

A királyné szokása szerint némán és gőgösen fogadta s hallgatta meg a küldöttek sirámait és könyörgéseit, de mondókáik befejeztével Ausztriai Anna arca oly közömbös maradt, hogy ki sem tudta megmondani, egyáltalán hallotta-e őket.

Ezzel szemben Mazarin, ki jelen volt az audiencián, nagyon jól hallotta, mit kértek a küldöttek; az ő menesztését világos és pontos kifejezésekkel, mellébeszélés nélkül.

A beszédek elhangzása után, lévén, hogy a királyné néma maradt, Mazarin így szólt:

- Uraim, hadd csatlakozzam magukhoz, s én is esengve kérjem, a királynét: vessen véget alattvalói szenvedésének. Jómagam mindent megtettem, hogy enyhítsem e szenvedéseket, a közhiedelem szerint, mondták itt, mégis én vagyok az okozójuk, árva idegen, kinek nem sikerült a franciák szeretetét kiérdemelnem. Fájdalom, nem értettek meg, s volt is rá okuk: a legkiválóbb ember nyomába léptem, ki valaha is viselte a francia királyok jogarát. Richelieu emléke nyom engem agyon. Ez emlék ellen, ha nagyravágyó volnék, hasztalan küzdenék; de nem vagyok az, s ennek most bizonyságát adom. Legyőzöttnek nyilvánítom magam. Azt fogom tenni, amit a nép akar. Ha a párizsiaknak van is némely tévedése: de kinek nincsen, uraim? Párizs épp eléggé bűnhődött; elég vér folyt, a királyától, törvényétől megfosztott várost elég nyomorúság terheli. Én, egyszerű magánember, nem vállalhatok akkora felelősséget, hogy egy királynét országától elválasszak. Követelik, hogy visszavonuljak, hát jó, visszavonulok!

- Akkor - súgta Aramis a szomszédjának - a béke megvan, s a tanácskozások feleslegesek. Egyéb se kell, csak Mazarint erős őrizettel a legtávolesőbb határszélre küldeni, s jól vigyázni, nehogy itt vagy amott újra belépjen.

- Várjon, uram, várjon - mondta a taláros férfiú, akinek Aramis ezt súgta -, az áldóját, hogy ellovagolja magát! Látszik, hogy katonaember. A javadalmazások és kártalanítások cikkelyének tisztázása még hátravan.

- Kancellár úr - szólalt meg a királyné, régi ismerősünkhöz, Séguier-hez fordulva -, a tárgyalásokat kegyelmed nyitja meg; Rueil-ben tartatnak meg. A bíboros úr által mondottak nagyon megrendítettek. Ez az oka, miért nem válaszolok bővebben. Ami pedig az ő maradását vagy távozását illeti: sokkal több hálával tartozom őeminenciájának, semhogy bármely ponton is korlátozhatnám cselekvési szabadságát. Azt fogja tenni, amit jónak lát.

A főminiszter arcát futó sápadtság árnyékolta be. Nyugtalanul nézett a királynéra. Ennek arca annyira áthatolhatatlan volt, hogy, akárcsak a többiek, ő sem tudta leolvasni róla, mi zajlik a szívében.

- Azonban - tette hozzá a királyné -, amíg Mazarin úr döntésére várnak, kérem, ne legyen másról szó, csak a királyról.

A küldöttek meghajoltak és kivonultak.

- Micsoda? - kérdezte a királyné, miután az utolsó is kiment a szobából. - Engedne az aktakukacok és fiskálisok akaratának?

- Felséged boldogságáért - mondta Mazarin, s szúrós szemét a királynéra szegezte - kész vagyok minden áldozatra, asszonyom!

Anna lehajtotta a fejét, és egyfajta szokásos révedezésébe merült, Athos emléke kezdte kísérteni. A nemes vakmerő viselkedése, határozott s egyszersmind méltóságteljes beszéde, az egy-két szóval felidézett árnyak részegítő lírája múltjára emlékeztették: az ifjúságra, a szépségre, a húszéves kori szerelmek viharaira, pártfogóinak ádáz harcaira, Buckingham, az egyetlen férfi véres pusztulására, akit igazán szeretett, alig ismert védelmezőinek hősiességére, akik őt Richelieu s a király kettős gyűlöletétől megmentették.

Mazarin egyre nézte, s most, hogy a királynét nem vette körül fürkésző, ellenséges sokaság, s végre egyedül érezte magát, úgy követhette gondolatait az arcán, ahogyan áttetsző tavon a felhőket, az ég visszfényeit láthatja az ember.

- Engedni kellene hát a viharnak - suttogta Ausztriai Anna -, megvásárolni a békét, türelmesen s töredelmesen várni a jobb időket?

Mazarin keserűen mosolygott ez ajánlatra, mely azt jelezte, hogy a királyné komolyan vette a miniszter ajánlatát.

Anna, lehajtott fővel, nem látta ezt a mosolygást; de ráeszmélve, hogy semmi választ sem kapott, felkapta a fejét.

- Mi az? Semmi válasz, bíboros? Mire gondol?

- Arra, asszonyom, hogy ez az orcátlan nemes, akit Comminges-zsal elfogattunk, célzást tett Buckinghamre, akit felséged megöletni, Chevreuse-nére, akit száműzetni, s Beaufort-ra, akit bebörtönöztetni engedett. De ha rám is célzott, azért tette, mert nem tudja, kije vagyok felségednek.

Ausztriai Anna összerezzent, mint mindig, ha gőgjében érte sérelem; s hogy ne válaszoljon, szépséges kezébe mélyesztette hegyes körmeit.

- Jó tanácsadó, becsületes és értelmes ember, azonfelül elszánt fickó is ez! Erről tud egyet-mást, nemde, asszonyom? Meg fogom hát mondani, s ezzel személyes szívességet teszek neki, hogy engem illetően miben tévedett. Mert bizony, amit ajánlanak: majdnem a lemondás, s ha az, megérdemli, hogy gondolkozzunk rajta.

- Lemondás?! - szisszent fel Anna. - Azt hittem, uram, hogy csak a királyok mondanak le.

- Nos hát - felelte Mazarin -, nem vagyok-e majdnem király, s méghozzá Franciaország királya? Biztosítom, asszonyom, hogy miniszteri talárom, királyi nyoszolya elé vetve, éjjel nagyon hasonlít a királyi palásthoz!

Ilyen megaláztatást igen gyakran kellett Mazarintól elszenvednie, s alattuk a fejét mindig lehorgasztotta. Csak Erzsébet és II. Katalin maradt egyszerre ágyasa és királynéja szeretőjének.^[133]

Ausztriai Anna tehát egyfajta rémülettel meredt a bíboros fenyegető ábrázatára, kiből, ilyen pillanatokban, nem hiányzott bizonyos fenségesség.

- Uram - szólt -, nem mondottam, vagy nem hallotta talán, hogy azt mondtam ezeknek az embereknek: azt teheti, amit jónak lát?

- Ez esetben - felelte Mazarin -, azt hiszem, jónak fogom látni maradni. Nemcsak az én érdekem ez, de, ha szabad mondanom, a felséged boldogulása is.

- Maradjon hát, uram, hisz én is ezt kívánom; de akkor ne engedje, hogy sértegessenek.

- A lázadók követeléseire s a hangra gondol, melyen kifejezik? Türelem! Oly területet választottak, melyen náluknál ügyesebb hadvezér vagyok: a tárgyalásokat. Megverjük őket csak időhúzással is. Már éheznek, s egy hét múlva sokkal keservesebb lesz nekik.

- Ez rendben van, Istenkém, s jól tudom, hogy hamarosan megérjük. Azonban nemcsak róluk van szó; nem ők illetnek a legbántóbb sértésekkel!

- Vagy úgy! Értem. Azokra az emlékekre céloz, melyeket ez a három nemes idézget minduntalan. De hát őket fogva tartjuk, s épp elég bűnösök ahhoz, hogy addig maradjanak börtönben, amíg nekünk tetszik; csak egy nincs még a markunkban, és dacol velünk. De, az ördögbe is, előbb-utóbb ezt is sikerül a társai mellé dugnunk. Gondolom, ennél nehezebb ügyeket is elintéztünk. Először is, óvatosságból Rueil-be, vagyis a közelembe, a szemem elé, a kezem ügyébe zárattam a két legrakoncátlanabbat. Ma a harmadik is odakerül melléjük.

- Amíg foglyok, addig semmi baj - mondta Ausztriai Anna -, de egy napon majd kiszabadulnak.

- Igen, ha felséged kiengedi őket.

- Jaj - sóhajtott fel Ausztriai Anna -, ilyenkor fáj a szívem Párizsért!

- Ugyan miért?

- A Bastille-ért, uram, mely oly erős és oly titoktartó.

- Asszonyom, a tárgyalásokkal megszerezzük a békét; a békével Párizst; Párizzsal a Bastille-t! Négy hetvenkedőnk majd ott rohad.

Ausztriai Anna enyhén összevonta szemöldökét, míg Mazarin kézcsókkal búcsúzott tőle.

Mazarin e félig alázatos, félig gáláns gesztus után kiment. Ausztriai Anna tekintete követte, s ahogy távolodott, úgy rajzolódott ki valami megvető mosoly az ajkán.

- Megvetettem - suttogta - egy bíboros szerelmét, ki sohasem azt mondta: "Megteszem", hanem mindig: "Megtettem". Ez Rueil-nél biztosabb s a Bastille-nál is homályosabb és némább zugokat ismert! Ó, a világ elkorcsosul!

Ausztriai Annától elbúcsúzva, Mazarin Rueil felé indult, ahol a háza volt. Erős kísérettel közlekedett, e zavaros időkben olykor éppenséggel álruhában járt. A bíborost, amint már mondottuk, katonás öltözetben valami jóvágású nemesnek nézte volna az ember.

Az ódon kastély udvarában kocsiba ült, és Chatounál elérte a Szajnát. A Hercegúr ötven lovaskatonát adott mellé kíséretül, nem annyira a biztonságáért, mint inkább azért, hogy a küldötteknek megmutassa, milyen könnyen rendelkeznek csapataikkal a királyné tábornokai, s kedvük szerint oszthatják szét őket.

Athos, Comminges őrizetében, lóháton és kard nélkül követte a bíborost egyetlen szó nélkül. Grimaud, akit gazdája a kastélykapuban hagyott volt, elfogatása hírét meghallotta, midőn Aramisnak odakiáltotta, s gazdája intésére, mintha mi sem történt volna, szó nélkül Aramis mellé szegődött.

Persze Grimaud, a gazdája szolgálatában eltöltött húsz év alatt, annyi csávából látta őt szerencsésen menekülni, hogy már mi sem nyugtalanította.

A küldöttek a kihallgatás után rögtön visszafordultak Párizs felé, vagyis a bíborost vagy ötszáz lépéssel megelőzték. Athos tehát maga elé nézve Aramis hátát láthatta, és figyelmét lekötötte aranyozott öve és büszke testtartása ott a párizsiak soraiban éppúgy, mint a szabadulás belé vetett reménye, mely e kipróbált barátságra jellemző megszokásból, vonzalomból és bizalomból tevődött össze.

Aramis viszont látszólag a legkevésbé sem törődött vele, hogy Athos mögötte halad. Csak egyszer fordult hátra; ezt is akkor, mikor a kastélyhoz értek. Feltételezte, hogy Mazarin itt hagyja új foglyát a kiserődben, mely a hidat őrizte, s egy kapitány volt a parancsnoka a királyné szolgálatában. De egyáltalán nem így történt. Athos áthaladt Chatoun, a bíboros nyomában.

A párizsi út rueil-i elágazásánál Aramis újra megfordult. Ez alkalommal nem csapták be sejtelmei. Mazarin jobbra tért, s Aramis láthatta, amint a fogoly eltűnik a fák kanyarulatában. Athos e pillanatban, azonos gondolattól indíttatva, szintén hátranézett. A két jó barát egyszerű bólintást váltott, s Aramis az ujját, üdvözlésképpen, a kalapjához emelte. Csak Athos fogta fel, hogy barátja azt jelezte neki, van valami ötlete.

Mazarin tíz perc múlva bevonult a kastély udvarába, melyet Rueil-ben bíboros elődje rendeztetett be neki.

Abban a pillanatban, midőn lábát a földre tette a lépcsőfeljárat előtt, Comminges hozzálépett.

- Kegyelmes uram - kérdezte -, hová képzeli La Fère gróf elhelyezését?

- Hát a télikerti pavilonba, szemben az őrség pavilonjával. Azt akarom, hogy La Fère grófnak megadjuk a tiszteletet, ámbátor ő a királyné őfelsége foglya.

- Kegyelmes uram - kockáztatta meg Comminges -, azt a kegyet kéri, hogy D'Artagnan mellé vezessék, aki eminenciád parancsa szerint a vadászpavilont foglalja el, szemben a télikerttel.

Mazarin egy pillanatig gondolkozott. Comminges látta, hogy tanakodik magában.

- Nagyon erős ez az őrség - tette hozzá -, negyven megbízható ember, kipróbált katonák, majdnem mindnyájuk német, következésképp semmi kapcsolatuk a frondőrökkel és semmi közük a Fronde-hoz.

- Ha ezt a három embert együvé tesszük, Comminges uram - vélekedett Mazarin -, az őrséget meg kellene kettőznünk, márpedig őrszemélyzetben nem vagyunk oly gazdagok, hogy ily pazarlásba essünk.

Comminges elmosolyodott. Mazarin észrevette és megértette ezt a mosolyt.

- Nem ismeri őket, Comminges uram, én azonban igen, először tőlük maguktól, aztán meg a szóbeszédből. Megbíztam őket, vigyenek segítséget Károly királynak, s ők csodákat műveltek, hogy megmentsék; a végzetnek kellett beleszólnia, hogy az a kedves Károly király ne legyen most biztonságban itt miközöttünk!

- De ha ily jól szolgálták eminenciádat, miért tartja őket börtönben?

- Börtönben?! - csodálkozott Mazarin. - Ugyan bizony Rueil mióta börtön?

- Amióta foglyok vannak benne - mondta Comminges.

- Ezek az urak nem foglyaim, Comminges - mondta Mazarin gúnyos mosolyával -, hanem vendégeim, oly megbecsült vendégeim, hogy lakosztályuk ablakára rácsot, ajtajára lakatot rakattam, annyira félek, hogy meg találják unni társaságomat. De akárhogyan is, s ha első pillantásra foglyoknak látszanak is, nagyra becsülöm őket, bizonyítéka, hogy látogatást óhajtok tenni La Fère grófnál, s négyszemközt elcsevegni vele. Tehát avégett, hogy a társalgásban ne zavarjanak bennünket, vezesse, amint már mondtam, a télikertbe; hisz tudja, ez a szokásos sétautam, nos, séta közben majd betoppanok hozzá és elbeszélgetünk. Bármily ellenségemnek minősítik is őt, rokonszenves nekem, s ha józan esze van, talán kilyukadunk valamire.

Comminges meghajolt, majd visszament Athoshoz, aki látszatra nyugodtan, valójában azonban izgatottan várta a beszélgetés eredményét.

- Nos? - kérdezte az őrség parancsnokától.

- Uram - felelte Comminges -, úgy látszik, lehetetlenség.

- Comminges úr - mondta Athos -, egész életemben katona voltam, tudom hát, mi az az utasítás; azonban ez utasítás mellett tehetne nekem valami szívességet.

- Jó szívvel, uram - felelte Comminges -, amióta tudom, kicsoda s mily szolgálatokat tett annak idején őfelségének; amióta tudom, mily mértékben viseli szívén amaz ifjú sorsát, ki oly bátran sietett segítségemre a vén hóbortos Broussel elfogatásakor, mindenestül a híve vagyok, kivéve ez utasítás tekintetében.

- Köszönöm, uram, ennél többet nem kívánhatok, s olyasmire kérem, ami semmiképp se fogja bajba keverni.

- Ha csak egy kissé kever bajba, uram - mondta mosolyogva Comminges -, csak kérje bátran! Én sem szeretem jobban, mint tekegyelmed, ezt a Mazarint; a királynét szolgálom, ami természetesen a bíboros szolgálatára kényszerít, ám az egyiket örömest, a másikat viszolyogva szolgálom. Beszéljen hát, kérem, figyelemmel hallgatom.

- Mivel semmi akadálya tudnom - mondta Athos -, hogy D'Artagnan itt van, feltételezem, annak sincs, hogy ittlétemet ő is megtudja?

- E tekintetben semmi parancsot sem kaptam, uram.

- Nos hát, legyen szíves, adja át neki üdvözletemet, s mondja meg, hogy a szomszédja vagyok. Ugyanekkor azt is közölje vele, amit az imént velem közölt, vagyis hogy Mazarin a télikerti pavilonba helyeztetett, hogy meglátogathasson, s én e megtiszteltetést arra fogom felhasználni, hogy fogságunkban némi enyhítést érjek el.

- Nem tarthat sokáig - vélekedett Comminges. - A bíboros úr maga mondta nekem, hogy nincs itt semmiféle börtön.

- De vannak süllyesztők - jegyezte meg mosolyogva Athos.

- Jaj, az más dolog - mondta Comminges. - Igen, tudom, vannak erre vonatkozó szóbeszédek, de egy olyan egyszerű származású ember, mint a bíboros, egy olasz, aki szerencsét próbálni jött Franciaországba, nem meri magát ilyen túlkapásokra ragadtatni magunkfajtákkal szemben. Ez szörnyűség volna. Ez a másik bíboros idejében járta, aki nagyúr vala; de Mazarin őkelme! Ugyan! A süllyesztők királyi bosszúk eszközei, egy efféle jöttment nem veheti őket igénybe. Elfogatásáról tudnak, s hamarosan tudni fognak a barátairól is, uram, s Franciaország egész nemessége számon kéri majd tőle eltűnésüket. Nem, uram, nyugodjék meg, a rueil-i süllyesztők az elmúlt tíz esztendő alatt gyermekijesztgető mendemondákká váltak. Maradjon tehát nyugodtan ezen a helyen. A magam részéről értesíteni fogom ideérkeztéről D'Artagnan urat. Ki tudja, két hét múlva nem maga tesz-e nekem hasonló szolgálatot!

- Én, uram?

- Miért ne? Avagy nem lehetek magam is a koadjutor foglya?

- Higgye el, uram - mondta Athos meghajolva -, hogy ez esetben igyekeznék hasznára lenni.

- Megtisztelne azzal, hogy velem vacsorázik, gróf uram? - kérdezte Comminges.

- Köszönöm, uram, de borús kedvemben vagyok, s estéjét csak megkeseríteném. Köszönöm.

Comminges ekkor Athost egy pavilon földszinti szobájába vezette, mely a télikert folytatása volt s azzal egyszintű. Ebbe a télikertbe egy katonákkal és udvaroncokkal népes udvaron át lehetett bejutni. E patkó formájú udvar közepén volt a Mazarin lakosztálya, az egyik szárnyában a vadászpavilon, ahol D'Artagnan ült, s a másikban a télikert, ahova Athos az előbb vonult be. E két oldalszárnyon túl terült el a park.

Athos a szállásául kijelölt szobába lépve, a gondosan rácsozott ablakon át falakat és házfedeleket vett észre.

- Mi ez az épület? - kérdezte.

- A vadászpavilon hátulja, ahol a barátait tartják fogva - mondta Comminges. - Sajnos, az ide néző ablakokat még a másik bíboros idejében befalazták, mert ezek az épületek nemegyszer szolgáltak már börtönül, s Mazarin úr, mikor a gróf urat ide zárja be, csak eredeti rendeltetésüknek adja őket vissza. Ha azok az ablakok ott nem volnának befalazva, megvolna a vigasztalása, hogy barátaival jelbeszéddel érintkezhetik.

- És bizonyos abban, Comminges úr - kérdezte Athos -, hogy a bíboros megtisztel látogatásával?

- Engem legalábbis biztosított róla, uram.

Athos, a rácsos ablakokat nézve, elsóhajtotta magát.

- Igen, igaz - mondta Comminges -, ez majdnem börtön, mi sem hiányzik innen, még a rács sem. De hát miféle furcsa ötlet vitte rá a gróf urat, a nemesség virágát, hogy bátorságát, lojalitását a Fronde vadhajtásai közt tündököltesse? Valóban, ha valaha hittem volna, hogy van egy barátom a királyi hadseregben, magát gondoltam volna! Frondőr, maga, La Fère gróf, egy Broussel, egy Blancmesnil, egy Viole oldalán! Szörnyű! Azt hinné az ember, hogy édesanyja holmi fiskálisivadék. Maga frondőr!?

- Bizony, kedves uram - mondta Athos -, az ember vagy mazarinista, vagy frondőr. E két szót sokáig visszhangoztattam a fülemben, s a másodikra szavaztam; ez francia szó legalább. Azonkívül én nem Broussellal, Blancmesnillel és Viole úrral vagyok frondőr, hanem Beaufort-ral, Bouillonnal és Elbeuffel, hercegekkel és nem ülnökökkel, tanácsosokkal és más tintanyalókkal! Egyébként, íme, a bíboros szolgálásának kellemes következménye! Nézze csak azt az ablaktalan falat ott, Comminges uram! Szép dolgokat mond az a Mazarin-féle háládatosságról!

- Bizony - bólintott rá mosolyogva Comminges -, kivált, ha elismételgeti, ami szidalmat D'Artagnan szór rá, idestova egy hét óta már.

- Szegény D'Artagnan! - mondta Athos azzal a vonzó mélabúval, mely egyik jellemvonása volt. - Egy ilyen derék, jó ember, s oly félelmetes mindazokra, akik nem szeretik azokat, kiket ő szeret! Két cudar foglya van itt, Comminges uram, s nagyon sajnálom érte, hogy két ily fékezhetetlen embert bíztak a felelősségére!

- Fékezhetetlen? - mondta most már Comminges is mosolyogva. - Uram, tán ijesztgetni akar. Fogsága első napján D'Artagnan úr minden katonát és altisztet párbajra hívott, hogy kardhoz jusson, kétségkívül; ez másnap is tartott, sőt, kiterjedt harmadnapra is, de végül nyugodt s szelíd lett, mint a bárány. Most gascogne-i dalokat énekel, hogy haldoklunk a nevetéstől.

- És Du Vallon úr? - kérdezte Athos.

- Jaj, ő egészen más. Bevallom, félelmetes ember. Első napon, amennyi ajtó, egyetlen váll-lökéssel mind beszakította, hogy azt vártam, úgy vonul ki Rueil-ből, miként Sámson Gázából.^[134] De hangulata ugyanazt az utat járta meg, mint a D'Artagnané. Most már nemcsak hogy megszokta a fogságot, hanem tréfálkozik is rajta.

- Hál' istennek - mondta Athos -, hál' istennek!

- Valami mást várt talán? - kérdezte Comminges, mert egyeztetve Mazarin véleményét a foglyairól azzal, amit róluk La Fère gróf mondott, némi nyugtalanságot érzett.

Athos viszont úgy gondolkozott, hogy barátai hangulatának javulása valami D'Artagnan kieszelte plánumból következhetik. Nem dicsérte hát túlságosan őket, nehogy ezzel ártson nekik.

- Hát igen - mondta -, forrófejűek; az egyik gascogne-i, a másik picardiai; mind a kettő könnyen lobban fel, de gyorsan le is hűl. Maga is tanú rá, s amit az imént mesélt, igazolja, amit mondok.

Ez volt Comminges véleménye is; egy kissé nyugodtabban ment el, s Athos magára maradt a nagy szobában, ahol is a bíboros utasítása szerint nemesembert megillető bánásmódban részesült.

Egyébként, hogy pontos fogalmat alkothasson helyzetéről, várta a Mazarin ígérte nevezetes látogatást.

Most pedig menjünk át a télikertből a vadászpavilonba.

Az udvar végében, hol ión oszlopokkal lezárt csarnokon át a kutyaólakra lehetett látni, téglalap alakú épület állt, mely kar módján látszék e másik kar, a télikerti-pavilon elé nyúlni, félkörben ölelvén a díszudvart.

Ennek a pavilonnak földszintjén volt bezárva Porthos és D'Artagnan, s osztotta meg a lelkialkatuknak annyira ellenszenves fogság hosszú óráit.

D'Artagnan merev tekintettel, s olykor tompán fel-felordítva, tigris módjára járkált a cselédségi udvarra néző hatalmas ablak rácsai előtt.

Porthos hallgatagon emésztette a kiváló ebédet, melynek az imént hordták el maradékait.

Az egyik mintha eszét vesztette volna, de töprengett; a másik mintha mély töprengésbe merült volna, de aludt. Álma azonban lidércnyomás volt, amire horkolásának összefüggéstelen, szaggatott voltáról lehetett következtetni.

- Íme - mondta D'Artagnan -, a nap leszállt. Körülbelül négy óra lehet. Idestova száznyolcvanhárom órája, hogy idebent vagyunk.

- Hm! - dünnyögte Porthos, hogy feleljen rá valamit.

- Hallja, maga hétalvó? - mordult rá D'Artagnan bosszankodva, hogy valaki nappal így álomba ringatózhatik, mikor neki éjjel is csak nagy keservesen jön álom a szemére.

- Mit? - kérdezte Porthos.

- Amit mondok.

- Mit mond?

- Azt - folytatta D'Artagnan -, hogy idestova száznyolcvanhárom órája vagyunk itt!

- Maga az oka - mondta Porthos.

- Mármint én? Hogyhogy?

- Bizony, maga! Nem ajánlottam, hogy menjünk el innen?

- A rácsot kifeszítve vagy az ajtót betörve?

- Úgy bizony.

- Porthos, a magunkfajta ember nem megy el csak úgy, durván és egyszerűen.

- Márpedig én - mondta Porthos - elmegyek bizony, azzal a durvasággal és egyszerűséggel, melyet, úgy látszik, túlságosan megvet!

D'Artagnan vállat vont.

- Aztán meg - mondta -, ha a szobából ki is jutunk, az még nem minden.

- Kedves barátom - mondta Porthos -, úgy látom, ma egy kissé jobb kedvű, mint tegnap. Magyarázza hát meg, hogyhogy még nem minden az, ha kijutunk e szobából?

- Azért nem minden, mert nem lévén se fegyverünk, se jelszónk, ötven lépést se tettünk az udvarban, máris őrszembe botlunk.

- Hát aztán? Az őrt agyonütjük, fegyvereit elvesszük - mondta Porthos.

- Az ám, de mielőtt végképp agyonütnők, szívós az ilyen svájci, kiáltani vagy nyöszörögni fog, s az őrség kiront; úgy bekerítenek s elcsípnek, mint a rókákat, bennünket, kik oroszlánok vagyunk, s valami feneketlen tömlöcbe vetnek, hol még az a vigasztalásunk sem lesz, hogy nézhessük ez undorító szürke rueil-i eget, mely még annyira se hasonlít Tarbes egéhez, mint a hold a naphoz. Az istenfáját! Ha volna valakink odakünt, ki felvilágosításokat adhatna e kastély szokásainak, fekvésének természetéről, arról, amit Július Caesar szokásoknak és környezetnek nevez, vagy hogyan is mondták volt nekem... Hej, ha arra gondolok, hogy húsz év alatt, mikor azt se tudtam, mivel üssem el az időt, nem jutott eszembe, hogy bár egy órára idejöjjek, s Rueil-t tanulmányozzam.

- Baj is az? Menjünk el akkor is - mondta Porthos.

- Kedvesem - mondta D'Artagnan -, tudja, miért nem dolgoznak soha saját kezükkel a cukrászmesterek?

- Nem - felelte Porthos -, de hálás volnék, ha megtudhatnám.

- Azért, mert attól félnek, hogy inasaik előtt odasütnék a tortát, vagy a krémet odakozmáltatnák!

- S aztán?

- S aztán kicsúfolnák őket, márpedig cukrászmestereken nem gúnyolódhatik az ember.

- S mi közünk nekünk a cukrászmesterekhez?

- Az, hogy kalandok dolgában sosem vallhatunk kudarcot, s nem tehetjük magunkat nevetségessé. Angliában a minap kudarcot vallottunk és megverődtünk, és ez örök folt a hírnevünkön!

- Ki vert meg bennünket?

- Mordaunt.

- Igen, de mi vízbe fojtottuk Mordaunt urat!

- Jól tudom, s ez némiképp helyreállítja majd a becsületünket az utókor előtt, ha az utókor egyáltalán törődik majd velünk. Ámbár Mordaunt sem volt semmibe veendő, Mazarint egészen másként tartom erősnek, s őt nem fogjuk oly könnyen vízbe fojtani! Feszítsük hát meg a figyelmünket, s játsszunk biztosra; mert mi ketten - sóhajtott egyet - nyolccal is felérünk talán, de nem azzal a néggyel, akire maga is gondol!

- Ez igaz - mondta Porthos, D'Artagnan sóhajára sóhajjal felelve.

- Akkor hát, Porthos, tegye azt, amit én: sétáljon fel s alá mindaddig, míg barátainkról valami hírt nem kapunk, vagy valami jó ötletünk nem támad; de ne aludjék mindég, szokása szerint, mert az alvásnál mi sem tompítja jobban az elmét. Ami reánk vár, talán nem is olyan súlyos, mint eleinte gondoltuk. Nem hiszem, hogy Mazarin úr fejünk leüttetését tervezné, mert hisz fejünket nem üthetnék le per nélkül, a per viszont zajt ütne, a zajra idejönnének barátaink, s nem engednék Mazarint cselekedni.

- De jól okoskodik! - mondta Porthos csodálattal.

- Bizony, nem is rosszul - mondta D'Artagnan. - Aztán nézze: ha nem indítnak pert ellenünk, ha nem ütik le a fejünk, itt kell tartaniok, vagy el kell vitetniök máshová.

- Bizony, okvetlenül - mondta Porthos.

- Nos hát, lehetetlen, hogy Aramis mester, e finom vizsla, és Athos, e bölcs férfiú, ne fedezné fel börtönünk, tehát, bizony mondom, ráérünk!

- Igen, már csak azért is, mert nem is olyan rossz itten; egy kivételével, természetesen.

- Éspedig?

- Nem vette észre, D'Artagnan, hogy három nap egymás után roston sült birkát adtak?

- Nem, de ha negyedikszer is előfordul, legyen nyugodt, szóvá teszem.

- Aztán néha nagyon hiányzik az otthonom; már olyan régóta nem látogattam meg a kastélyaimat.

- Ugyan! Ezt most felejtse el; majd viszontlátjuk, hacsak Mazarin úr egytől egyig le nem romboltatja őket.

- Gondolja, megengedi magának ezt a zsarnoki gesztust? - kérdezte Porthos.

- Nem; a másik bíboroshoz illettek az ilyen megoldások. A mienk túl piszlicsári ahhoz, hogy ilyesmiket tenni merjen.

- Megnyugtat, D'Artagnan.

- Nos, akkor hát vágjon jó arcot, mint én; tréfálkozzunk az őrökkel; szórakoztassuk a katonákat, ha már nem tudjuk őket megvesztegetni; ami nem akaródzik magának: hízelegjen nekik, Porthos úr, mikor idejönnek a rácshoz. Eddig csak az öklét mutogatta nekik, márpedig minél tiszteletparancsolóbb ez az ököl, annál kevésbé vonzó. Hej, mit nem adnék érte, ha bár ötszáz Lajos-aranyam volna itt!

- Én is adnék bizony száz tízfrankos aranyat - mondta Porthos, nagylelkűségben nem akarván D'Artagnan mögött maradni.

A két fogoly itt tartott a beszélgetésben, midőn belépett Comminges egy őrmester s két ember kíséretében, kik egy nagy fazékkal és tálakkal teli kosárban a vacsorájukat hozták.

- Látja - mondta Porthos -, megint birka!

- Kedves Comminges úr - szólalt meg D'Artagnan -, tudja meg, hogy Du Vallon barátomuram kész magát a legvadabb rémtettekre ragadtatni, ha Mazarin őeminenciája tovább is konokul birkasülttel laktat bennünket.

- Sőt, kijelentem - mondta Porthos -, hogy egy falatot sem eszem, ha ezt el nem takarítják innen.

- Vigyék el a birkát - mondta Comminges -, azt akarom, hogy Du Vallon úr jóízűen vacsorázzék, annál is inkább, mert valami jó hírt akarok közölni, amitől bizonnyal megjön az étvágya.

- Felfordult volna Mazarin? - kérdezte Porthos.

- Nem, sőt, sajnálattal jelentem, kitűnő egészségnek örvend.

- Nagy kár - mondta Porthos.

- S mi az a hír? - kérdezte D'Artagnan. - A hír olyan ritka madár a börtönben, hogy remélem, megbocsátja türelmetlenségemet, ugye, Comminges uram? Annál is inkább, mert értésünkre adta, hogy ez a hír örvendetes.

- Örülne-é, ha megtudná, hogy La Fère gróf jól érzi magát? - kérdezte Comminges.

D'Artagnan apró szeme aránytalanul nagyra nyílt.

- Hogy örülnék-e? - kiáltott fel. - Az semmi, hogy örülnék, felvetne a boldogság!

- Nos hát, ő maga bízott meg, hogy adjam át üdvözletét, s közöljem, hogy jó egészségben van.

D'Artagnan majdnem ugrált örömében. Egy szemvágás értésére adta Porthosnak, mire gondol: "Ha Athos tudja, hol vagyunk - mondta e tekintet -, ha üzen nekünk, akkor rövidesen cselekszik is."

Porthos általában nem fogta fel elég gyorsan az ilyen szemjelzéseket; ez alkalommal, hogy Athos nevére ugyanaz az érzés járta át, mint D'Artagnant, felfogta.

- Azt mondja - kérdezte óvatosan a gascogne-i -, hogy maga La Fère gróf kérte meg üdvözlete átadására Du Vallon úrnak meg nekem?

- Azt, uram.

- Tehát találkozott vele?

- Természetesen.

- Hol, ha nem vagyok indiszkrét?

- Itt, egész közel! - felelte Comminges mosolyogva.

- Itt, egész közel? - ismételte D'Artagnan felragyogó szemmel.

- Olyan közel, hogy ha a télikertre szolgáló ablakokat nem falazták volna be, láthatná onnan, ahol áll.

"A kastély körül bolyong" - gondolta D'Artagnan. Majd fennhangon így szólt:

- Vadászaton találkozott vele, talán a parkban?

- Nem, uram, sokkal közelebb. Megmondom hát: e fal mögött - mondta Comminges, s csapott egyet a falra.

- E fal mögött? Hát mi van e fal mögött? Éjszaka hoztak ide, s vigyen el az ördög, ha tudom, hol vagyok.

- Nos - mondta Comminges -, képzeljen valamit.

- Mindent, amit akar.

- Képzelje, hogy ablak van ezen a falon.

- És aztán?

- S aztán ebből az ablakból láthatná La Fère urat az ő ablakában.

- La Fère úr hát a kastélyban kapott szállást?

- Úgy van.

- S milyen címen?

- Amilyenen maguk.

- Athos fogoly?!

- Jól tudja - mondta Comminges nevetve -, hogy Rueil-ben nincsenek foglyok, hiszen börtön sincsen.

- Ne játsszunk a szavakkal, uram; Athost elfogták?

- Tegnap, Saint-Germainben, midőn a királynétól távozott.

D'Artagnan karja bénán hullt az oldalára. Mintha villámcsapás érte volna.

A sápadtság fehér felhő gyanánt borította el arcát, de el is tűnt hamarosan.

- Fogoly! - ismételte.

- Fogoly! - mondta utána Porthos keserűn.

D'Artagnan most hirtelen felkapta a fejét, s szemében még Porthos számára is felfoghatatlan fény villant.

Aztán e futó ragyogásra az előbbi csüggedtség következett.

- Ugyan már, no - mondta Comminges, ki őszinte vonzalommal viseltetett D'Artagnan iránt, a jelentős szolgálat óta, melyet Broussel elfogatása napján tett neki, kimentvén a párizsiak keze közül -, ugyan, ne essék kétségbe, nem akartam rossz hírt hozni. Hála a háborúnak, mindnyájunk léte bizonytalan. Inkább örüljenek hát a véletlennek, mely közös barátjukat a közelükbe hozta, nemhogy kétségbeesnének miatta!

Ez a felszólítás mi hatást sem tett D'Artagnanra: továbbra is búbánatos maradt.

- És hogyan viselte el? - kérdezte Porthos, ki látván, hogy D'Artagnan elejti a társalgást, megragadta az alkalmat a szólásra.

- Nagyon is jól - mondta Comminges. - Az elején, mint maguk is, elég csüggedtnek látszott, de mikor megtudta, hogy a bíboros úr készül meglátogatni még ma este...

- Úgy? - kérdezte D'Artagnan. - A bíboros úr készül La Fère grófot meglátogatni?

- Igen, meg is üzente neki, s La Fère gróf, e hírt hallván, megbízott, hogy közöljem: arra fogja felhasználni ezt a kegyet, hogy síkraszálljon érdekükben és érdekében.

- Ó, a kedves gróf! - mondta D'Artagnan.

- Szép kis ügy - dörmögte Porthos -, s nagy kegy! Az istenfáját! La Fère gróf, kinek a családja a Montmorencyakkal s a Rohanokkal rokon, ér talán annyit, mint Mazarin!

- Nem fontos - mondta D'Artagnan a legnyájasabb hangján -, ha meggondoljuk, kedves Du Vallon, nagyon megtisztelő ez La Fère grófra nézve, s főként sok reményre jogosító látogatás! Sőt, véleményem szerint egy fogolynak oly nagy megtiszteltetés, hogy attól tartok, Comminges úr téved.

- Hogyan? Én tévedek?

- Nem Mazarin megy látogatóba La Fère grófhoz, hanem La Fère grófot hívatják Mazarinhoz.

- Nem, uram - mondta Comminges, ragaszkodván a tények pontos megállapításához. - Én világosan értettem, amit a bíboros mondott. Ő maga fogja meglátogatni La Fère grófot.

D'Artagnan igyekezett elkapni Porthos egy pillantását, vajon felfogja-e társa e látogatás jelentőségét, de Porthos még csak nem is nézett felé.

- A bíboros úrnak tehát szokása a télikertben sétálgatni? - kérdezte D'Artagnan.

- Minden este bezárkózik oda - felelte Comminges. - Alkalmasint ott elmélkedik az államügyeken.

- Akkor hát kezdem hinni - mondta D'Artagnan -, hogy csakugyan La Fère gróf fogadja őeminenciáját; bizonyára kíséret is lesz vele.

- Igen, két katona.

- S így beszél majd az ügyekről, két idegen előtt?

- Ezek a katonák kis kantonokbeli svájciak, s csak németül tudnak. Egyébként az ajtóban várakoznak majd, minden valószínűség szerint.

D'Artagnan a tenyerébe vájta körmeit, nehogy az arca valami mást fejezzen ki, mint amit megengedett neki.

- Mazarin csak óvakodjék attól, hogy egyedül lépjen be La Fère grófhoz - mondta D'Artagnan -, mert a gróf nagyon dühös lehet.

Comminges elnevette magát.

- No, még ilyet! Biz' isten, azt hinné az ember, hogy maguk emberevők! La Fère gróf igen udvarias ember, semmi fegyver nála; s különben is, őeminenciája első kiáltására berohanna a mindig vele levő két katona.

- Két katona - mondta D'Artagnan, mintha emlékeit idézné -, igen, két katona; ezért hallom hát, hogy minden este két embert szólítanak, s látom, amint itt sétálnak néha egy fél óráig is az ablakom alatt.

- Ez az, várják a bíborost, vagy inkább Bernouint, aki szólítja őket, mikor a bíboros kimegy.

- Derék legények, becsületemre! - mondta D'Artagnan lovag.

- Ez az az ezred, mely Lensban volt, s a bíboros a Hercegúrtól kapta, tisztelete jeléül.

- Jaj, uram - mondta D'Artagnan, úgyszólván egyetlen mondatba sűrítve e hosszú beszélgetést -, vajha őeminenciája megenyhülne, s La Fère grófnak megígérné szabadulásunkat!

- Teljes szívemből kívánom - mondta Comminges.

- S ha őeminenciája megfeledkeznék e látogatásról, mi akadályát sem látná emlékeztetni rá?

- Semmit, sőt, sőt!

- Nos, ez valamennyire megnyugtat.

A társalgásnak ezt az ügyes másra terelését joggal tarthatta pompás manővernek, aki csak olvasni tudott a gascogne-i lelkében!

- Most pedig - folytatta - még egy utolsó szívességet, kedves Comminges uram.

- Szolgálatára, uram!

- Találkozik még La Fère gróffal?

- Holnap reggel.

- Lenne szíves átadni neki üdvözletünket, s megmondani, hogy ugyanolyan kegyet könyörögjön számomra is, amilyent ő kapott?

- Azt kívánja, hogy Mazarin úr idejöjjön?

- Nem; ismerem magamat, s ily igényes igazán nem vagyok. Tiszteljen meg azzal, hogy meghallgat őeminenciája, ez minden, amit kívánok.

"Tyű - dörmögte Porthos fejcsóválva -, ezt sohasem hittem volna róla. Hová süllyeszti a nyomorúság az embert!"

- Meglesz - mondta Comminges.

- S nyugtassa meg a grófot, hogy kitűnő egészségnek örvendek, s hogy szomorúnak látott, de belenyugvónak.

- Tetszik nekem, uram, hogy ezt mondja.

- S mondja ugyanezt Du Vallon úrról is.

- Rólam aztán ne - tiltakozott Porthos -, én egy percig nem nyugszom bele!

- De bizony belenyugszik, barátom.

- Soha!

- Belenyugszik majd, Comminges uram. Én őt jobban ismerem, mint ő magamagát, s ezernyi kiváló tulajdonságát tartom számon, mikről neki még csak fogalma sincs. Hallgasson, kedves Du Vallon, s nyugodjék bele.

- Isten velük - mondta Comminges. - Jó éjszakát.

- Megpróbáljuk.

Comminges köszönt és kiment. D'Artagnan változatlan alázatos testtartásban követte a szemével, s ugyanolyan megadó arckifejezéssel. De alighogy bezáródott az ajtó a gárdakapitány mögött, odarohant Porthoshoz, s olyan boldog arckifejezéssel ugrott a nyakába, hogy az minden tévedést kizárt.

- Mi ez, mi történt hát? - kérdezte Porthos. - Tán nem bolondult meg, szegény barátom?

- Csak az - mondta D'Artagnan -, hogy megmenekültünk!

- Ebből én semmit se látok - mondta Porthos -, sőt, azt látom, hogy mind foglyok vagyunk, kivéve Aramist, és szabadulásunk reménye csak csökkent, mióta közülünk még egy bekerült a Mazarin egérfogójába.

- Szó sincs róla, barátom, ez az egérfogó csak kettőnek volt jó; de hármat már nem bír meg.

- Sehogy sem értem - mondta Porthos.

- Nem is fontos - jelentette ki D'Artagnan. - Üljünk asztalhoz, s gyűjtsünk erőt, éjjel szükségünk lesz reá.

- Hát mit mívelünk éjjel? - kérdezte Porthos egyre kíváncsibban.

- Utazunk, alkalmasint.

- De...

- Üljünk asztalhoz, kedves barátom, nekem evés közben születnek a gondolataim. Vacsora után, mikor teljesen kialakultak, közlöm őket.

Bármennyire égett is a vágytól, hogy megtudja D'Artagnan tervét, Porthos, ismerve barátja észjárását, további kíváncsiskodás nélkül asztalhoz ült, s olyan étvággyal evett, hogy becsületére vált a D'Artagnan leleményességébe vetett bizalomnak.

A vacsora csendes volt, de nem szomorú; időnként ugyanis az a finom mosoly villant D'Artagnan arcán, mely mindig meg-megjelent derűs pillanataiban. Porthos egyetlen ilyen mosolyt se szalasztott el, s mindegyikre felkiáltott, így jelezvén barátjának, hogy, ha nem is érti, de figyelemmel kíséri fejében forgatott gondolatait.

Az utolsó fogásnál D'Artagnan hátradőlt székén, lábát keresztbe vetette, s a magával tökéletesen megelégedett ember arckifejezésével ringatózott.

Porthos az asztalra könyökölt, állát két tenyerére támasztotta, s D'Artagnanra olyan bizalommal bámult, ami ennek az óriásnak hihetetlen jámbor arckifejezést kölcsönzött.

- Nos? - kérdezte D'Artagnan kisvártatva.

- Nos? - ismételte Porthos a kérdést.

- Mit is mondott, kedves barátom?...

- Én? Nem mondtam semmit.

- De bizony, azt mondta, nagy kedve volna innen elmenni.

- Vagy úgy! Hát nem is a kedvem hiányzik hozzá.

- És azt is mondta, hogy ehhez egyéb se kellene, csak beszakítani az ajtót vagy kinyomni a falat.

- Igen, ezt mondtam, sőt, mondom is.

- Én pedig azt feleltem, hogy rossz módszer volna, s száz lépést se tehetnénk, hogy el ne csípjenek s agyon ne verjenek, hacsak álruhát és fegyvert nem szerezhetünk védekezésül.

- Valóban, ruhára s fegyverre volna szükségünk!

- Nos hát - mondta D'Artagnan, s felkelt a székről -, megvannak, Porthos barátom, sőt, van még valami jobb is.

- Ugyan! - mondta Porthos, s körös-körül tekintett.

- Itt ne keresse, hiábavaló, minden elénk terem a kívánt pillanatban. Körülbelül hány órakor láttuk tegnap a két svájcit erre járni?

- Gondolom, egy órával sötétedés után.

- Ha ma is akkor indulnak, amikor tegnap, még egy negyedórát várhatunk az örvendetes találkozásra.

- Vagyis legfeljebb egy negyedórát töltünk itt?

- Mit gondol, elég erős még a karja, Porthos?

Porthos kigombolta ingujját, felhajtotta, s gyönyörködve nézte izmos, a közönséges ember combjánál is vastagabb karját.

- Hogyne - mondta -, elég erős.

- Annyira, hogy különösebb megerőltetés nélkül abronccsá görbítené a piszkavasat s dugóhúzóvá a szénlapátot?

- Semmi akadálya - mondta Porthos.

- Lássuk - biztatta D'Artagnan.

Az óriás fogta a két kijelölt tárgyat, s játszi könnyen, minden látható erőlködés nélkül vitte végbe a barátja által kívánt formai átalakítást.

- Tessék! - mondta.

- Nagyszerű! - dicsérte meg D'Artagnan -, csakugyan áldott tehetség!

- Hallottam emlegetni - mondta Porthos - bizonyos Krotóni Milónt, ki rendkívüli dolgokat mívelt, például szétpattintotta a homlokára abroncsozott vastag kötelet, egyetlen ökölcsapással ütötte le az ökröt, s hazavitte a vállán, a futó lovat hátsó lábánál fogva állította meg stb. stb. Elmeséltettem magamnak a hőstetteket, odalent Pierrefonds-ban, s aztán mindent utánacsináltam, kivéve a halántékom megfeszítésével való kötélszakítását.

- Mivelhogy ereje nem a fejében rejlik, Porthos - jegyezte meg D'Artagnan.

- Nem, hanem a karomban s a vállamban - felelte Porthos jámborul.

- Nos hát, barátom, menjünk oda az ablakhoz, s fordítsa erejét a rács kiemelésére. Várjon, hadd oltsam el a lámpát.

Porthos odament az ablakhoz, egy rácsvasat két kézre fogott, nekifeszült, maga felé húzta, ívvé hajlította oly mértékben, hogy két vége kifordult kővájatából, hol a cement harminc éve tartotta beszorítva.

- Nos, barátom - mondta D'Artagnan -, ez az, amire a bíboros sohase lett volna képes, bármily zseniális ember is.

- Kitépjek-e még néhányat? - kérdezte Porthos.

- Nem, nem, ez elég lesz nekünk; egy ember már kibújhat rajta.

Porthos megpróbálta, s egész felsőtestét kidugta.

- Valóban - mondta.

- Csakugyan elég takaros kis nyílás. Most dugja ki a karját.

- Hol?

- Ezen a nyíláson.

- Hát azt miért?

- Mindjárt megtudja. Dugja csak ki.

Porthos engedelmeskedett, mint valami közlegény, s karját átdugta a rácsnyíláson.

- Nagyszerű! - mondta D'Artagnan.

- Gondolja, megy a dolog?

- Mint a karikacsapás, barátom!

- Jó, de most aztán mit kell tennem?

- Semmit.

- Tehát vége?

- Még nincs.

- Azért mégis szeretném világosan érteni - mondta Porthos.

- Ide hallgasson, kedvesem, s két szóból is megérti. Az őrség ajtaja nyílik, amint látja.

- Hogyne, látom.

- Most mindjárt, mikor Mazarin a télikertbe indul, az udvarunkba küldik a két őrt, akik kísérik.

- Ahol ni! Most jönnek ki.

- Csak tegyék be az őrség ajtaját! Jól van, betették.

- Aztán?

- Csend! Meghallhatnak.

- Akkor semmit se fogok megérteni.

- Dehogynem fog, miközben végrehajtja, meg is érti.

- Mégis szerettem volna...

- Majd élvezheti a meglepetés örömét.

- Látja, ebben igaza van - mondta Porthos.

- Pszt!

Porthos néma és mozdulatlan maradt.

Valóban, a két katona elindult az ablak felé: fújták, dörzsölték a kezüket, mert, amint mondottuk, februárius volt és hideg idő.

Ebben a pillanatban újra kinyílt az őrség ajtaja, s az egyik katonát visszahívták. A katona otthagyta bajtársát, s visszament az őrszobába.

- Még mindig jól alakul? - kérdezte Porthos.

- Soha jobban - felelte D'Artagnan. - S most ide figyeljen. Idehívom ezt a katonát, s beszélni kezdek vele, ahogyan tegnap is az egyik bajtársával, emlékszik?

- Hogyne; csakhogy egy szót sem értettem abból, amit mondott.

- Meg kell adni, egy kissé túl idegenes kiejtéssel beszélt. De egy szót se szalasszon el abból, amit én mondok most; minden a végrehajtástól függ, Porthos.

- Jó, a végrehajtás az én erős oldalam.

- Tudom, az árgyélusát! Hát számítok is magára.

- Éspedig?

- Mondom, idehívom a katonát, s szóba elegyedem vele.

- Ezt már mondta egyszer.

- Majd balra fordulok úgy, hogy ő a maga jobb keze ügyibe kerül, mihelyt fellép az ablak alatti padra.

- De ha nem lép fel?!

- Fel fog lépni, legyen nyugodt. Mihelyt fellép a padra, kinyújtja rettenetes karját és nyakon ragadja. Aztán fölemelvén, miként Tóbiás emelte föl a halat kopoltyújánál fogva,^[135] behúzza a szobánkba, közben oly erősen szorítja, hogy ne tudjon kiabálni.

- Igen - mondta Porthos -, de hát ha megfojtom?

- Először is legfeljebb egy svájcival kevesebb; de nem fojtja meg, remélem. Gyöngéden leteszi ide, majd szépen betömjük a száját, s valahová, nem fontos, hová, odakötözzük. Ezzel máris egy katonaruhát s egy kardot szereztünk.

- Bámulatos - mondta Porthos, s a legmélyebb csodálattal nézett D'Artagnanra.

- Nos? - kérdezte a gascogne-i.

- Ez már igen - felelte Porthos lelkendezve -, de egy katonaruha s egy kard: kettőnknek sehogy sem elég.

- Talán bizony nincs neki bajtársa?

- Igaz - mondta Porthos.

- Mikor tehát elköhintem magam, nyújtsa ki a karját, abban a minutumban.

- Jó.

Azzal a két cimbora elfoglalta kijelölt helyét. Porthos úgy állt oda, hogy teljesen elrejtőzhetett az ablakszegletben.

- Jó estét, bajtárs - köszönt ki D'Artagnan a legnyájasabban s a legmérsékeltebb hangterjedelemmel.

- Jó estét, uram - viszonozta a katona.

- Sétára nincs valami meleg - mondta D'Artagnan.

- Brr - borzongott a katona.

- Gondolom, egy pohár bor nem esnék rosszul!

- Ety bohár por, asz natyon jó folna!

- A hal ráharap! A hal ráharap! - súgta oda D'Artagnan Porthosnak.

- Értem - mondta Porthos.

- Van itt nekem egy üveggel - mondta D'Artagnan.

- Ety üfeggel!

- Bizony!

- Ety teli üfeggel?

- Telivel bizony, s a magáé, ha egészségemre issza!

- Ujjé! Natyon szívesen! - mondta a katona, s közelebb jött.

- Nos, jöjjön, vegye el, barátom - mondta a gascogne-i.

- Poldogan! Aszt hiszem, fan itt ety pad.

- Hogyne volna, Istenkém, talán éppen ezért tették ide. Lépjen föl rá... Úgy, úgy, rendben van, barátom.

S most D'Artagnan köhintett.

És Porthos karja lecsapott abban a szempillantásban; acélmarka villámgyorsasággal és harapófogó-biztonsággal kapta el a katona nyakát, szorítva felemelte, a nyíláson át a megnyúzás kockázatával behúzta, majd letette a padlóra, hol D'Artagnan, épp csak annyi időt hagyva, hogy lélegzetét visszanyerje, száját a kendőjével betömte, s tüstént vetkőztetni kezdte, olyan ember fürgeségével és ügyességével, ki mesterségét a harctéren tanulta.

Aztán a gúzsba kötött, betömött szájú katonát a tűzhelyre vonszolták, melynek tüzét jó előre eloltották.

- Egy kard s egy ruha, ez már mégis valami - mondta Porthos.

- Megtartom őket magamnak. Ha magának is akar kardot s ruhát, mindent elölről kell kezdeni. Vigyázz! Ahol ni, már jön is ki a másik katona az őrségről, s éppen mifelénk.

- Azt hiszem - mondta Porthos -, oktalanság volna az előbbi műveletbe elölről kezdeni. Ugyanez kétszer, ugyanolyan módon, azt mondják, nem sikerül. Ha elvétem, minden elveszett. Kimászom, elkapom, mikor nem is sejti, s betömött szájjal nyújtom be magának.

- Így jobb lesz - felelte a gascogne-i.

- Álljon készen - mondta Porthos, s kicsusszant a nyíláson.

A művelet úgy ment végbe, ahogy Porthos megígérte. Az óriás elbújt a katona útvonalán, s mikor előtte haladt el, nyakon ragadta, száját betömte, s mint valami múmiát lökte be a kitágított ablakrácson át, majd szépen utána mászott.

A második foglyot is levetkőztették, akárcsak az elsőt. Az ágyra fektették, szíjakkal odakötözték; s lévén az ágy vastag tölgyfából való, s a szíjak duplánfonottak, efelől is éppoly nyugodtak lehettek, mint az első felől.

- Így la - mondta D'Artagnan -, ez eddig pompásan sikerült. Most pedig próbálja fel e fickó ruháját, Porthos, bár nem hinném, hogy illenék magára; ha mégis túlságos szűk volna, ne nyugtalanítsa, a derékszíj elég lesz, s kivált a piros tollas kalpag!

Hála a véletlennek, a második svájci oly hatalmas termetű volt, hogy néhány öltés kivételével, ahol a ruha a varrásnál kirepedt, minden illett rá.

Néhány percig csak a szövet suhogását lehetett hallani, amint Porthos és D'Artagnan sebtiben öltözködött.

- Ez megvolna - mondták egyszerre. - Maguknak pedig, bajtársak - fordultak a két katonához -, mi bántódásuk sem esik, ha okosan viselkednek; de ha megmoccannak, halál fiai!

A katonák csendben maradtak. Porthos markának szorításából megértették, hogy a dolog rendkívül komoly, s nem volt ajánlatos tréfára venni.

- Most már nem bosszankodna, ha végre megértené, ugye, Porthos? - kérdezte D'Artagnan.

- Méghozzá világosan! - mondta Porthos.

- Akkor hát ereszkedjünk le az udvarba.

- Jó.

- Elfoglaljuk a két fickó helyét.

- Jó.

- Majd fel s alá járkálunk.

- S ez ajánlatos is, hisz odakünt nincs valami meleg.

- A komornyik hamarosan szólítani fogja, miként tegnap s tegnapelőtt is, az őrséget.

- Válaszolunk?

- Nem, nem válaszolunk, ellenkezőleg.

- Ahogy akarja. Én nem ragaszkodom hozzá.

- Tehát nem válaszolunk; csupán kalapunkat jól a fejünkbe húzzuk, és kísérjük őeminenciáját.

- Hová?

- Ahová megy: Athoshoz. Gondolja, kellemetlenül érinti majd, ha meglát?

- Tyű - kiáltott fel Porthos -, tyű, most már értem!

- Várjon még a kiabálással, Porthos; mert úgy éljek, még nem vagyunk a végén - mondta csúfondárosan a gascogne-i.

- Még mi történik hát? - kérdezte Porthos.

- Kövessen - felelte D'Artagnan. - Aki megéri, megéli!

S a résen átbújván, könnyedén lecsusszantotta magát az udvarba. Porthos ugyanezen az úton követte, igaz, hogy bajosabban, s nem olyan ügyesen.

A szobából még hallatszott a két gúzsba kötött katona rémült vacogása.

Alighogy Porthos és D'Artagnan földre ért, kinyílt egy ajtó, s a komornyik hangja harsant:

- Őrség!

Rögtön kinyílt az őrszoba ajtaja is, s valaki kikiáltott:

- La Bruyère és Barthois, indulj!

- Gondolom, engem hívnak La Bruyère-nek - mondta D'Artagnan.

- Engem pedig Barthois-nak - mondta Porthos.

- Hol vannak, hé? - kérdezte a komornyik, kinek fénytől káprázó szeme nyilván nem fedezhette fel hőseinket a sötétben.

- Itt fagyunk - mondta D'Artagnan.

Aztán Porthoshoz fordult:

- Mit szól hozzá, Du Vallon úr?

- Hát, ha tovább is így menne, azt mondanám, kedves dolog.

A két ál svájci méltósággal vonult a komornyik mögött; ez kinyitotta előttük az előcsarnok ajtaját, majd egy másikat is, mely a várószobáé lehetett, s két zsámolyra mutatva így szólt:

- A parancs igen egyszerű: csak egyvalakit engedjenek ide be, senki mást, értik?! Ennek a személynek mindenben engedelmeskednek. Ami a visszatérést illeti, ebben nem lehet tévedés, várják meg, hogy felváltassam magukat.

D'Artagnant nagyon jól ismerte ez a komornyik, hisz nem volt más, mint Bernouin, aki hat vagy nyolc hónap óta legalább egy tucatszor vezette be a bíboroshoz. Válasz helyett D'Artagnan beérte hát azzal, hogy a lehető legkevésbé gascogne-iasan, s a lehető legnémetesebben já-t dörmögjön neki.

Porthost illetően D'Artagnan kicsikarta tőle az ígéretet, miszerint semmi esetben sem fog megszólalni. Végső szükségben is egy rövid és velős Dertájfelt^[136] fog feleletül a száján kiereszteni.

Bernouin kiment, s az ajtót rájuk zárta.

- Tyűha - mondta Porthos, a zárcsikorgás hallatán -, úgy látszik, itt divat a börtöncsere; csak annyi történt, hogy már nem odaát, hanem a télikertben vagyunk bezárva. Nem tudom, nyertünk-e a cserén.

- Porthos barátom - mondta egészen halkan D'Artagnan -, bízzék a Gondviselésben, s hagyjon engem gondolkodni s elmélkedni.

- Hát csak gondolkozzék és elmélkedjék - mondta Porthos keserűen, látván, hogy a dolgok így, s nem másként alakulnak.

- Nyolcvan lépést tettünk idáig - suttogta D'Artagnan -, hét lépcsőfokon hágtunk föl, itt van tehát, miként az előbb kiváló barátom, Du Vallon mondta, az a másik, a mienkkel párhuzamos pavilon, mely a télikerti pavilonnak neveztetik. La Fère gróf nem lehet messzire; csakhogy az ajtók zárva.

- Ez aztán igazi nehézség!... - mondta Porthos - mikor egyetlen vállnyomással...

- Az áldóját, Porthos barátom - csillapította D'Artagnan -, tartogassa erőművészetét, különben mire igazán szükség lesz rá, nem tudja méltón megmutatni! Hát nem hallotta: ide jön majd valaki?

- Hallottam.

- Nos hát, ez a valaki majd ajtót nyit nekünk.

- Az ám, kedvesem - mondta Porthos -, de ha az a valaki ránk ismer s kiabálni kezd, elvesztünk! Mert végtére is, talán nem szándékszik velem agyonüttetni vagy megfojtatni azt az egyházi férfit! Ez a módszer csak angolokkal vagy németekkel szemben jó.

- Jaj, Isten őrizzen attól engem és magát is! - mondta D'Artagnan. - Az ifjú király valamelyest hálás volna érte; a királyné azonban sohase bocsátaná meg nekünk! Tehát rá tekintettel kell lennünk. Egyébként is, soha felesleges vért! Soha, soha! Megvan a tervem. Hagyjon tehát cselekedni, s nemsokára kacagni fogunk.

- Nagyon helyes - mondta Porthos -, úgy is szükségét érzem.

- Csitt! - figyelmeztette D'Artagnan. - Ihol a jelzett valaki.

Ekkor a külső helyiségből, vagyis az előcsarnokból, könnyű léptek koppanásait lehetett hallani. Az ajtó sarka csikordult, s megjelent egy lovaglóruhás, barna köpenybe burkolt férfiú, széles karimájú nemezkalapja a szemébe húzva, s lámpás a kezében.

Porthos a falhoz lapult, de annyira nem válhatott láthatatlanná, hogy a köpenyes férfiú ne vegye észre; a lámpást odanyújtotta, s így szólt:

- Gyújtsa meg a mennyezetlámpát!

Aztán D'Artagnanhoz fordult:

- Tudják a jelszót?

- Já - vágta rá a gascogne-i, eltökélten, hogy a német nyelvből erre az ízelítőre szorítkozik.

- Tedesco - mondta a lovaglóruhás -, va bene.^[137]

A szemközti ajtó felé indulva kinyitotta, eltűnt mögötte, majd újra becsukta.

- Most aztán mitévők leszünk? - kérdezte Porthos.

- Most a vállát hívjuk segítségül, ha ezt az ajtót zárva találjuk! Mindent a maga idejében, s minden kapóra jön annak, aki kivárja. De előbb csak torlaszoljuk el az első ajtót megfelelő módon, aztán kövessük a lovagot.

Azzal a két cimbora tüstént munkához látott, a helyiségben található bútorokkal eltorlaszolta az ajtót, s e torlasz annál is inkább lehetetlenné tette a járást, mivel az ajtó befelé nyílt.

- Így - mondta D'Artagnan - biztosak lehetünk, hogy hátulról nem ér meglepetés. Gyerünk, előre!

Odaértek az ajtóhoz, melyen át eltűnt Mazarin; zárva volt; D'Artagnan hasztalan próbálta kinyitni.

- Ihol az alkalom, hogy fitogtassa válla erejét! Nyomja meg, Porthos barátom, de gyöngéden, zajtalanul; ne törje be, csak válassza el a két szárnyat, és kész.

Porthos úgy nekifeszítette tagbaszakadt vállát az egyik ajtólemeznek, hogy az meghasadt; D'Artagnan most fogta a kardját, s a hegyét beillesztette a zár nyelve és csappantója közé. A ferdén vágott nyelv engedett, s az ajtó kinyílt.

- Ugye mondtam, Porthos barátom, hogy gyöngéd bánásmóddal minden asszonyt s minden ajtót meghódít az ember!

- Való igaz, hogy nagy moralista maga, barátom.

- Lépjünk be - mondta D'Artagnan.

Beléptek. Üvegfal mögött, a bíboros lámpása világában, melyet a folyosó közepén a földre tett, látszottak a rueil-i kastély ládába ültetett narancsfái és gránátalmafái, egy nagyobb s két kisebb oldalsó sétányt formáló hosszú sorban.

- Sehol a bíboros - mondta D'Artagnan -, csak a lámpása egymagában; hol a pokolban lehet?

S amint egy oldalszárnyat fürkészett, miután Porthosnak intett volt, hogy a másikat fürkéssze, bal felől hirtelen egy eltolt ládát vett észre, s helyén egy tátongó üreget.

Tíz embernek is bajos lett volna elmozdítani ezt a ládát, azonban úgy látszik, holmi szerkezet segítségével együtt fordult el a kőpadlóval, amelyen állt.

D'Artagnan, amint mondtuk, meglátta ezt az üreget, s az üregben a csigalépcső fokait.

Porthost odaintette, s megmutatta az üreget s a lépcsőt.

A két ember leesett állal nézett össze.

- Ha csupán aranyat akarnánk - mondta D'Artagnan egészen halkan -, megtaláltuk volna számításunk, s gazdagok volnánk mindörökre.

- Hogyhogy?

- Nem érti, Porthos, hogy minden valószínűség szerint e lépcső mélyén van a bíboros híres kincse, melyről annyit beszélnek, s csak le kellene szállnunk, egy ládát kiürítenünk, s a bíborost lakatra belezárnunk, hogy annyi aranyat vigyünk el, amennyit bírunk, s aztán a narancsfás ládát a helyére tegyük, senki se kérdezné a világon, honnan származik a vagyonunk, még maga a bíboros sem?!

- Póroknak jó fogás volna - mondta Porthos -, de gondolom, méltatlan két nemesemberhez.

- Nekem is ez a véleményem - mondta D'Artagnan -, azért kezdtem így: "ha csupán aranyat akarnánk...", de hát mi egyebet akarunk.

Ebben a pillanatban, mikor D'Artagnan éppen az üreg fölé hajolt, hogy hallgatózzék, érces és száraz csörrenés ütötte meg a fülét, mintha egy zsák aranyat ráznának; összerezzent. Az ajtó is csapódott, s a lépcsőn megjelentek valami fényforrás első sugarai.

Mazarin azért hagyta lámpását a narancsosban, hogy elhitesse: a fasorban sétál. De a titokzatos kincseskamrájában való szemlélődéshez viaszgyertyát vitt magával.

- Az ám - szólalt meg olaszul, miközben a lépcsőn felfelé kaptatott, egy arannyal teli kerek hasú vászonzacskót vizsgálgatván -, az ám, ezzel meg lehet vásárolni a parlament öt tanácsosát és két párizsi generálist! Én is nagy hadvezér vagyok ám, csakhogy a háborút a magam módján viselem...

D'Artagnan és Porthos egy-egy oldalfasorba húzódott, egy-egy narancsfás láda mögé, és várt.

Mazarin odament, s három lépésre D'Artagnantól megnyomott egy falba rejtett rugót. A kőlap fordult, s a rajta levő narancsfás láda magától visszakerült a helyére.

Most a bíboros elfújta a gyertyát és zsebre tette; majd felkapta a lámpást, s így szólt:

- Gyerünk hát La Fère úrhoz.

"Nagyszerű, mi is oda igyekszünk - gondolta D'Artagnan -, együtt mehetünk."

Elindultak mind a hárman, Mazarin a középső, Porthos és D'Artagnan egy-egy párhuzamos fasorban. Utóbbiak gondosan elkerülték a hosszú fénysávokat, melyeket a bíboros lámpása a ládák közt lépésenként vetett.

Mazarin most egy másik üveges ajtóhoz ért, anélkül hogy két kísérőjét észrevette volna, mivel a puha homok elnyelte lépteik zaját.

Aztán indult balra egy folyosó felé, mely eddig hőseinknek fel se tűnt; de mielőtt ajtaját kinyitotta volna, töprengve megállt.

- Ah! Diavolo!^[138] - mondta. - Elfelejtettem, Comminges mire figyelmeztetett. Ide kell hívnom s az ajtó elé állítanom azt a két katonát, nehogy e hétördögnek kiszolgáltassam magam. Gyerünk.

Türelmetlen mozdulattal fordult meg.

- Ne fáradjon, kegyelmes uram - mondta D'Artagnan, jobb lábbal előrelépve, nemezkalapját a kezében tartva s igen nyájas arccal -, lépésről lépésre követtük eminenciádat, s most itt vagyunk.

- Bizony, itt vagyunk - erősítette meg Porthos. S ő is hasonló nyájassággal üdvözölte.

Mazarin egyikről a másikra kapdosta döbbent tekintetét, mindkettőt felismerte, s lámpását rémült nyögés kíséretében ejtette ki a kezéből.

D'Artagnan felvette, szerencsére nem aludt ki estében.

- Ejnye, micsoda vigyázatlanság, kegyelmes uram! - mondta. - Nem ajánlatos itt világosság nélkül járni! Eminenciád valami ládába botolhat, vagy beeshetik holmi üregbe!

- D'Artagnan úr! - hebegte Mazarin, és nem bírt magához térni döbbenetéből.

- Igen, kegyelmes uram, én magam, és van szerencsém bemutatni Du Vallon urat, az én kiváló barátomat, aki iránt eminenciád szíves volt annak idején oly élénken érdeklődni.

És D'Artagnan a lámpás fényét Porthos örömteli arcára irányította, aki most kezdett mindent megérteni, és erre roppant büszke volt.

- Eminenciád La Fère úrhoz tartott - folytatta D'Artagnan. - Tőlünk ugyan ne zavartassa magát. Kegyeskedjék csak mutatni az utat, s mi majd követjük.

Mazarin fokozatosan magához tért.

- Már régóta a télikertben vannak, uraim? - kérdezte remegő hangon, s a kincseskamrájában tett látogatására gondolt.

Porthos már válaszra nyitotta száját, de D'Artagnan intett neki, s Porthos szája némán, lassan becsukódott.

- Ebben a pillanatban érkeztünk, kegyelmes uram - mondta D'Artagnan.

Mazarin fellélegzett: többé már nem a kincseit féltette, csak magát. Valami kis mosolyszerűség jelent meg az ajkán.

- Jól van - mondta -, tőrbe ejtettek, uraim, s én legyőzöttnek nyilvánítom magam. Nemde, szabadságukat akarják kérni tőlem? Megadom.

- Ó, milyen jóságos eminenciád! - mondta D'Artagnan. - De szabadságunk már megvan, jobb szeretnénk hát valami egyebet kérni.

- Megvan a szabadságuk? - kérdezte Mazarin nagy ijedten.

- Kétségkívül; és épp ellenkezőleg, eminenciád vesztette el a magáét, most tehát ne csodálkozzék, ez a háború törvénye, arról van szó, hogy visszavásárolja.

Mazarint a szíve gyökeréig hideg borzongás járta át. Oly átható tekintete hasztalan meredt a gascogne-i mókás arcára s Porthos szenvtelen ábrázatára. Mindkettő árnyékba rejtőzött, s még a cumae-i szibilla sem tudott volna olvasni róluk.

- Hogy én visszavásároljam a szabadságomat! - ismételte Mazarin.

- Úgy van, kegyelmes uram.

- S mi lesz az ára, D'Artagnan uram?

- Az áldóját, kegyelmes uram, még magam sem tudom. Menjünk, s kérdezzük meg La Fère gróftól, ha eminenciád megengedi. Méltóztassék hát kinyitni a hozzá vezető ajtót, s tíz perc alatt kész a vásár.

Mazarin összeborzadt.

- Láthatja eminenciád - mondta D'Artagnan -, milyen sokat adunk a formákra, mindazonáltal kénytelenek vagyunk figyelmeztetni, hogy nincs vesztegetni való időnk. Nyissa hát ki, kegyelmes uram, azt az ajtót, s kegyeskedjék tudomásul venni, egyszer s mindenkorra, hogy a legkisebb mozdulatára vagy a leghalkabb kiáltására, mely menekülését célozná, lévén a mi helyzetünk egészen rendkívüli, ne nehezteljen, ha valami szélsőségre ragadtatnánk magunkat!

- Nyugodjanak meg, uraim - mondta Mazarin -, semmivel sem próbálkozom, erre becsületszavamat adom.

D'Artagnan jelt adott Porthosnak, hogy kettőzze meg éberségét, majd újra Mazarinhoz fordulva így szólt:

- Most pedig menjünk be, ha úgy tetszik, kegyelmes uram!

Mazarin kipattintotta egy dupla ajtó fortélyos zárát, s a küszöbön ott állt Athos, előkelő látogatóját fogadni készen, a Comminges-tól kapott értesülés szerint.

Mazarint megpillantva meghajolt.

- Eminenciád - mondta - elengedhette volna, hogy kísértesse magát, a megtiszteltetés így is nagyobb, semhogy megfeledkezhetném róla.

- A kegyelmes úr, kedves grófom, nem is akart minket semmiképpen sem; mi magunk, Du Vallon meg jómagam, ragaszkodtunk hozzá, talán neveletlen módon, annyira kívántuk látni magát!

Erre a hangra, a tréfás hanglejtésre s ez oly ismerős taglejtésre, mely a mondókát kísérte, Athos meglepődésében felkapta a fejét.

- D'Artagnan! Porthos! - kiáltott fel.

- Személyesen, kedves barátom.

- Személyesen - ismételte Porthos.

- Mit jelent ez? - kérdezte Athos.

- Azt jelenti - felelte Mazarin, s mint már az imént is, mosolyogni próbált, miközben az ajkát harapdálta -, azt jelenti, hogy a szerepek megváltoztak, s ahelyett, hogy ezek az urak volnának az én foglyaim, én vagyok az ő foglyuk, oly mértékben, hogy, amint látja, kénytelen vagyok itt feltételeket kérni, ahelyett hogy diktálnék. Azonban figyelmeztetem az urakat, hogy ha nem vágják el a torkom, diadaluk rövid életű lészen; majd én következem, s lesz még...

- Ejnye, kegyelmes uram - mondta D'Artagnan -, egyet se fenyegetőzzék! Rossz példa ez. Oly gyöngédek s nyájasak vagyunk eminenciádhoz! Nosza, tegyünk félre minden haragot, kerüljünk minden kellemetlenséget, s beszélgessünk szépen.

- Nem is kívánok egyebet - mondta Mazarin -, de most, midőn váltságdíjamról lesz szó, nem akarom, hogy jobbnak tartsák a helyzetüket, mint amilyen. Mikor engem tőrbe ejtettek, maguk is beleestek. Hogy jutnak ki innen? Nézzék a rácsokat, az ajtókat, s nézzenek, jobban mondva gondoljanak az őrökre, az udvaron hemzsegő katonákra, s úgy egyezkedjünk. Ide figyeljenek, bebizonyítom maguknak, hogy egyenes vagyok.

"Helyes - gondolta D'Artagnan -, de álljunk résen, valamit forral ellenünk."

- Szabadságukat felajánlottam már - folytatta a bíboros -, ismét felajánlom. Akarják? Egy órán belül felfedezik, körülveszik magukat, s arra kényszerítik, hogy megöljenek, ez pedig szörnyű bűn volna, és magukfajta nemesekhez mindenestül méltatlan.

"Igaza van" - gondolta Athos.

S mint minden gondolat, mely e nemes lélekben átsuhant, ez is ott tükröződött a szemében.

- Erre az erőszakra - mondta D'Artagnan, hogy eloszlassa Mazarinban az Athos hallgatólagos jóváhagyása keltette reményt - nem is kerül sor, csak végszükség esetén.

- Viszont, ha, elfogadván a szabadságot, elbocsátanak...

- Hogy kívánhatja elfogadnunk a szabadságot - szakította félbe D'Artagnan -, ha vissza is veheti, mint mondotta, öt perccel azután, hogy visszaadta? Márpedig - tette még hozzá -, ahogyan eminenciádat ismerem, visszavenné!

- Nem én, bíborosi szavamra... Nem hisz nekem?

- Kegyelmes uram, nem hiszek az olyan bíborosoknak, akik nem papok!

- Akkor hát miniszteri szavamra!

- Már nem az, kegyelmes uram, már csak fogoly!

- Akkor mazarini szavamra! Mert az vagyok, s mindig is az leszek, remélem!

- Hm - mondta D'Artagnan -, hallottam egy Mazarinról, kinek vajmi kevés becsülete volt az esküihez, s attól félek, ez eminenciádnak valami őse lehetett.

- D'Artagnan uram - mondta Mazarin -, maga nagyon szellemes ember, s módfelett sajnálom, hogy összekülönböztünk egymással!

- Béküljünk ki, kegyelmes uram, jobbat nem is kívánok.

- Hát jó - mondta Mazarin -, én nyilvánvaló és tapintható módon biztonságba helyezem magukat.

- Ó, az már más - mondta Porthos.

- Lássuk - mondta Athos.

- Lássuk - mondta D'Artagnan.

- Először is: elfogadják? - kérdezte a bíboros.

- Magyarázza meg a tervét, kegyelmes uram, s majd meglátjuk.

- Vegyék figyelembe, hogy be vannak zárva, rabok!

- Eminenciád jól tudja - mondta D'Artagnan -, hogy még mindig marad egy utolsó megoldásunk.

- Melyik?

- Hogy együtt haljunk meg!

Mazarin összeborzadt.

- Nézzék - mondta -, a folyosó végén van egy ajtó, a kulcsa nálam. Ez az ajtó a parkba vezet. Fogják, itt a kulcsa. Maguk fürgék, erőteljesek, fegyverük is van. Alig száz lépésre balra, a park falához érnek; átmásznak rajta, három ugrással az úton teremnek és szabadok. Most már elég jól ismerem magukat, hogy tudjam: ha kapnak is támadást, az ugyan nem lesz akadálya menekülésüknek.

- Tyű, a kegyelmit, kegyelmes uram - lelkesedett D'Artagnan -, ez már aztán beszéd! Hol az a kulcs, melyet ide akar adni?

- Ihol.

- No, kegyelmes uram, most aztán vezessen is el addig az ajtóig.

- Nagyon szívesen - mondta a bíboros -, ha ez megnyugtatásukra szükséges.

Mazarin, aki nem remélte, hogy ily olcsón ússza meg, boldogan vágott neki a folyosónak, s az ajtót kinyitotta.

Csakugyan a parkra nyílt, s a három szökevény ezt megérezte a folyosóba zúduló éji szélről, mely a havat az arcukba fújta.

- Ördög és pokol - vicsorgott D'Artagnan -, borzalmas éjszaka van, kegyelmes uram! A környéket nem ismerjük, s az utat soha meg nem találjuk. Ha már eminenciád megtette, hogy eddig jött velünk, még néhány lépést, kegyelmes uram... s vezessen minket a falig.

- Legyen - mondta a bíboros.

És toronyiránt, szapora léptekkel ment velük a falig, melynek tövébe mindnégyen egyszerre értek.

- Ezzel beérik, uraim? - kérdezte Mazarin.

- Meghiszem azt! Most legyünk válogatósak? A fenét! Micsoda megtiszteltetés! Három szegény nemesember, kiket egy egyházfejedelem kísér! Jaj, erről jut eszembe, kegyelmes uram, azt mondta az imént, hogy bátrak, fürgék s fegyveresek is vagyunk?

- Azt.

- Tévedni méltóztatik; csak Du Vallon úrnak és nekem van fegyverem; a gróf úr fegyvertelen, márpedig ha valami őrjárattal találkozunk, tudnunk kell majd védekezni.

- Ez való igaz.

- De honnan kerítsünk még egy kardot? - kérdezte Porthos.

- A kegyelmes úr kölcsönadja a grófnak a magáét, úgyis felesleges.

- Kész örömest - mondta a bíboros -, sőt, arra kérem a gróf urat, tartsa meg emlékül.

- Remélem elismeri, gróf úr, hogy ez udvarias gesztus? - kérdezte D'Artagnan.

- Ígérem is a kegyelmes úrnak, hogy e kardtól sohasem fogok megválni.

- Helyes! - mondta D'Artagnan. - Mily megható kölcsönös udvariasság! Porthos, nem lábad könnybe a szeme?

- Dehogynem! - mondta Porthos. - Csak nem tudom, ettől vagy a széltől potyognak-e a könnyeim. Mégis inkább a széltől.

- Most pedig másszék fel, Athos - mondta D'Artagnan -, méghozzá gyorsan.

Athos, akit Porthos pehelyként emelt fel, a kerítésfedélre érkezett.

- Most ugorjék, Athos.

Athos ugrott, s eltűnt a fal túlsó tövében.

- Lent van? - kérdezte D'Artagnan.

- Lent.

- Semmi baja?

- Kutyabajom!

- Porthos, vigyázzon a bíboros úrra, míg felkapaszkodom; ne, ne segítsen, magamtól is könnyen feljutok. Csak vigyázzon a bíboros úrra...

- Vigyázok - mondta Porthos. - Nos?

- Igaza van, nehezebb, mint gondoltam, tartsa ide a hátát, de a bíborost el ne hanyagolja!

- Dehogy hanyagolom!

És Porthos D'Artagnan alá tartotta a hátát, s hála e hágcsónak, egykettőre a kerítésgerincen lovagolt.

Mazarin nevetést színlelt.

- Fent van-e már? - kérdezte Porthos.

- Fent, barátom, s most pedig...

- Most pedig micsoda?

- Most pedig lódítsa fel nekem a bíboros urat, s a leghalkabb nyöszörgésére fojtsa meg.

Mazarin kiáltani akart, Porthos azonban felnyalábolta s D'Artagnanig emelte, aki aztán megragadta a gallérjánál fogva, s odaültette maga mellé. Majd fenyegető hangon ezt mondta neki:

- Uram, ugorjék le ebben a minutumban La Fère gróf mellé, vagy megölöm, nemesi becsületszavamra!

- Uram, uram - nyöszörgött Mazarin -, megszegi az ígéretét!

- Én? Mikor ígértem én eminenciádnak valamit?

Mazarin nyögött egyet.

- Én szabadon bocsátottam, uram, szabadsága volt a váltságdíjam!

- Így is van; de ama teméntelen alagútban elásott kincs váltságdíjáról a fasor alatt, melyhez úgy jut le az ember, ha egy falba rejtett gombnyomással elfordíttat egy narancsosládát, s alatta ott a lépcső: mondom, e kincs váltságdíjáról nem kellene beszélnünk egy kicsit?

- Jézus! - rebegte Mazarin akadozó lélegzettel s kezét összekulcsolva. - Uram Jézus! Elveszett ember vagyok!

Azonban D'Artagnan, óbégatásával mit sem törődve, átkapta a hóna alatt, s óvatosan lecsúsztatta Athos kezébe, ki mozdulatlanul állt a fal tövében.

Most újra Porthoshoz fordult.

- Fogja meg a kezemet; én a falba kapaszkodom.

Porthos úgy nekirugaszkodott, hogy a falat majd kidöntötte, de végül is a tetején termett.

- Eddig nem egészen értettem - mondta -, de most már értem; mulatságos dolog.

- Úgy találja? - kérdezte D'Artagnan. - Nagyon helyes! De hogy végig mulatságos legyen, ne vesztegessük az időt!

S leugrott a fal tövébe.

Porthos követte.

- Kísérjék a bíboros urat, barátaim - mondta D'Artagnan -, én a terepet kémlelem.

A gascogne-i kihúzta kardját, s elővédbe indult.

- Kegyelmes uram - kérdezte -, merre tartsunk, hogy az országútra jussunk? Jól gondolja meg, mielőtt válaszolna; mert ha eminenciád tévedni talál, abból súlyos bajok származhatnak nemcsak miránk, hanem eminenciádra is.

- Csak tovább a fal mentén, uram - mondta Mazarin -, így nem kockáztatják, hogy eltévednek.

A három jó barát megszaporázta lépteit, de néhány pillanat múlva kénytelenek voltak lassítani: a bíboros, bármennyire igyekezett is, képtelen volt lépést tartani.

D'Artagnan hirtelen valami langyos testbe ütközött, s az megmozdult a sötétben.

- Hopp! Egy ló! - mondta. - Egy lovat találtam, uraim!

- Én is - mondta Athos.

- De még én is! - mondta Porthos, aki az utasításhoz híven a bíborost karon fogva vezette.

- Ezt nevezik szerencsének, kegyelmes uram - mondta D'Artagnan -, s a legjobb pillanatban, midőn eminenciád már panaszkodott a gyaloglás miatt...

De mikor e szavakat kimondta, egy pisztoly csöve tapadt a mellére, s fenyegető figyelmeztetést hallott:

- Ne nyúlj hozzá!

- Grimaud! - kiáltott fel. - Grimaud! Mit keresel itt? Tán maga az ég küldött?

- Nem, uram - felelte a derék szolga -, hanem Aramis úr, a lovakat őrizni.

- Hát Aramis itt van?

- Itt van, uram, tegnap óta.

- És mit csináltatok itt?

- Lesben állunk.

- Hogyan? Aramis itt? - ismételte Athos.

- A kastély kiskapujában. Ott van a leshelye.

- Tehát sokan vagytok?

- Hatvanan.

- Értesítsd!

- Máris, uram.

S azzal a meggyőződéssel, hogy e megbízatást nála jobban ki sem teljesítheti, Grimaud nyakába szedte a lábát, mialatt a három jó barát várakozott.

A társaságban csupán Mazarin őeminenciája volt igen petyhüdt kedvében.

Alig tíz perc múlva megjött Aramis, Grimaud s nyolc-tíz nemes kíséretében. Sugárzott az örömtől, s barátai nyakába vetette magát.

- Szabadok hát, testvéreim! Segítségem nélkül szabadok! Mit sem tehettem hát az érdekükben, akárhogy is igyekeztem!

- Ne essék kétségbe, kedves barátom! Ami késik, nem múlik. Ha eddig nem tehetett, még tehet!

- Pedig tettem már néhány intézkedést. Hatvan embert kaptam a koadjutor úrtól; húsz a park kerítését őrzi, húsz a rueil-saint-germaini utat, húsz pedig az erdőben van elszórva. Így fogtam el, hála e stratégiámnak, Mazarinnak a királynőhöz küldött két futárát.

Mazarin a fülét hegyezte.

- De remélem - mondta D'Artagnan -, becsületesen visszaküldte őket a bíboros úrnak.

- Ó, hogyne - mondta Aramis -, majd éppen miatta ragadtatom magam efféle finomkodásra! Az egyik levélben a bíboros kijelenti, hogy a ládák üresek, s a felséges asszonynak elfogyott a pénze; a másikban bejelenti, hogy foglyait Melunbe szállíttatja, Rueil nem lévén elég biztonságos környezet. Ugye, megérti, kedves barátom, hogy ez a levél reménységgel töltött el. Lesbe álltam hatvan emberemmel, a kastélyt körülvettem, lovakat állíttattam készenlétbe, az értelmes Grimaud-ra bíztam őket, s vártam a kivonulásukat; erre csak holnap reggelre számítottam, s nem reméltem, hogy barátaimat összecsapás nélkül kiszabadíthatom. Már ma este szabadok, s minden csetepaté nélkül! Annál jobb! Hogy a csodába csinálták, hogy a sehonnai Mazarintól megszöktek? Gondolom, van rá okuk, hogy átkozzák!

- Nem is olyan sok - mondta D'Artagnan.

- Valóban?

- Sőt, én azt szeretném mondani, meg lehetünk vele elégedve!

- Lehetetlen!

- Biz' isten; neki köszönhető, hogy szabadok vagyunk.

- Neki?

- Bizony, ő vezettetett komornyikjával, Bernouinnal a télikertbe, onnan aztán követtük őt, egészen La Fère gróf szobájába! Akkor felajánlotta, hogy visszaadja szabadságunkat, mi elfogadtuk, s jóindulatát azzal tetőzte be, hogy megmutatta az utat, s a park kerítéséig kísért, melyen alighogy szerencsésen átmásztunk, találkoztunk Grimaud-val.

- Nagyszerű - mondta Aramis -, ez megbékéltet vele, s szeretném, ha itt volna, hogy a szemébe mondjam: nem tartottam képesnek ily szép cselekedetre!

- Kegyelmes uram - mondta D'Artagnan, nem tudván tovább türtőztetni magát -, engedje meg, hogy bemutassam D'Herblay lovagot, ki, amint hallotta, a legtiszteletteljesebb hódolatát szeretné kifejezni eminenciádnak.

És hátralépett, s a riadt Mazarint kiszolgáltatta Aramis álmélkodó tekintetének.

- Ohó! A bíboros! - kiáltott fel. - Jó fogás! Elő, elő, barátaim! A lovakat! A lovakat!

Néhány lovas odarohant.

- Istenemre - mondta Aramis -, mégiscsak hasznomat vehetik valamiben. Kegyelmes uram, kérem, fogadja legmélyebb hódolatomat! Fogadok, hogy ez a Porthos-Szent Kristóf^[139] mívelte ezt a huncutságot is. Erről jut eszembe...

És egészen halkan valami utasítást adott az egyik lovasnak.

- Azt hiszem, ajánlatos volna indulni - mondta D'Artagnan.

- Igen, de várok valakit... Athos egy barátját.

- Egy barátomat? - csodálkozott a gróf.

- Ahol ni, már jön is vágtatva a cserjésen át.

- Gróf úr! Gróf úr! - kiáltotta egy fiatal hang, melytől Athos remegni kezdett.

- Raoul! Raoul! - kiáltotta.

Az ifjú egy pillanatra megfeledkezett a szokásos tiszteletről, apja nyakába vetette magát.

- Mondja, bíboros uram, nem lett volna vétek elválasztani egymástól olyan embereket, kik úgy szeretik egymást, ahogyan mi! Uraim - folytatta Aramis a lovasokhoz fordulva, kiknek száma percről percre nőtt -, uraim, vegyék körül őeminenciáját díszkíséretül! Bizonyára nem foszt meg bennünket magas társaságától; s ezért remélem, hálával adóznak. Porthos, le ne vegye szemét a kegyelmes úrról!

És Aramis a tanácskozó D'Artagnanhoz csatlakozott, s hárman tanácskoztak tovább.

- Gyerünk - mondta D'Artagnan ötpercnyi tanakodás után -, indulás!

- És hová megyünk? - kérdezte Porthos.

- Magához, kedves barátom, Pierrefonds-ba, a maga szép kastélyába, mely méltó rá, hogy vendégszeretetét őeminenciájának felajánlja. Egyébként is igen jó helyen fekszik, se túl közel, se túl messze Párizstól: onnan könnyű lesz összeköttetést teremteni a fővárossal. Jöjjön, kegyelmes uram, úgy fogja ott érezni magát, mint valami fejedelem, mert hát az!

- Bukott fejedelem - mondta siralmasan Mazarin.

- A háború szerencse dolga, kegyelmes uram - felelte Athos -, de nyugodjék meg, nem fogunk ezzel visszaélni.

- Nem, csak élni fogunk vele - mondta D'Artagnan.

Mazarin elrablói az éj hátralevő részében a régi gyorsasággal nyargaltak; a bíboros komoran s töprengőn hagyta magát sodródni e fantomszáguldás szelében.

Hajnalra egyhuzamban tizenkét mérföldet hagytak maguk mögött; a kíséret fele holtfáradt volt, néhány ló kidőlt.

- A mai lovak nem érnek annyit, mint a régiek - jelentette ki Porthos -, minden elkorcsosul.

- Grimaud-t elküldtem Dammartinba - mondta Aramis -, öt friss lovat kell hoznia, egyet őeminenciájának, négyet nekünk. A fődolog az, hogy a kegyelmes urat el ne hagyjuk; a kíséret másik része majd utolér később, ha egyszer Saint-Denis-n túljutottunk, nincs mitől tartanunk.

Grimaud csakugyan hozott öt lovat; az uraság, akihez fordult, Porthos barátja lévén, készséggel adta ajándékba a lovakat, s nem pénzért, ahogy ők gondolták. Tíz perc múlva a kíséret Ermenonville-ben megállt; a négy jó barát azonban újult lendülettel száguldott tovább, közöttük Mazarin.

Délben bevonultak Porthos kastélyának fasorába.

- Hej - sóhajtott fel Mousqueton, aki D'Artagnan oldalán lovagolt és egész úton egyet se mukkant -, hej, ha hiszi, ha nem, uram, most lélegzem először szabadon, amióta Pierrefonds-ból elindultunk!

És előrevágtatott, hogy a többi szolgának jelentse Du Vallon úr és barátai érkezését.

- Négyen vagyunk - mondta D'Artagnan a barátainak -, a kegyelmes urat majd felváltva vigyázzuk, s ki-ki három órát őrködik. Athos megvizsgálja a kastélyt, mert ostrom esetére bevehetetlenné kell tenni! Porthos a menázsiról gondoskodik, Aramis pedig az őrség toborzásáról; vagyis Athos lesz a főhadmérnök, Porthos a hadtápbiztos, Aramis pedig a térparancsnok.

Addig is Mazarint a kastély legszebb lakosztályában szállásolták el.

- Uraim - mondta, mikor megtörtént az elhelyezkedés -, remélem, nem sokáig szándékoznak itt incognito őrizni?

- Nem, kegyelmes uram - felelte D'Artagnan -, sőt, ellenkezőleg, igyekszünk minél gyorsabban közhírré tenni, hogy fogva tartjuk.

- Akkor ostrom alá kerülnek.

- Számítunk is reá.

- És mihez kezdenek?

- Védekezni fogunk. Ha a boldog emlékezetű Richelieu bíboros élne, elmesélhetné a Szent Gervasius bástya történetét, ahol mi négyen, négy csatlósunkkal s egy tucat halottal egy egész hadsereg ellen tartottuk magunkat!

- Az efféle hőstettek egyszeriek, uram, s nem ismétlődnek.

- Ma nem is lesz rá szükség, hogy ily hősiesek legyünk, holnap értesítjük a párizsi hadsereget, s holnapután itt lesz. A csatát tehát nem Saint-Denis-ben vagy Charentonban vívjuk meg, hanem Compiègne vagy Villers-Cotterets körül.

- A Hercegúr megveri magukat, ahogyan mindig is megverte.

- Lehetséges, kegyelmes uram; a csata előtt azonban átszöktetjük eminenciádat Du Vallon egy másik kastélyába, mert három olyan is van neki, mint emez. Nem akarjuk eminenciádat kiszolgáltatni a háború szeszélyeinek.

- Ejnye - mondta Mazarin -, látom, hogy kapitulálni kell.

- Az ostrom előtt?

- Igen, most talán kedvezőbbek a feltételek.

- Ó, kegyelmes uram, ami a feltételeket illeti, majd meglátja, milyen méltányosak vagyunk!

- Ám lássuk, mik is hát azok a feltételek?

- Előbb csak pihenjen egyet, kegyelmes uram, mi azalatt majd gondolkozunk.

- Nem szükséges pihennem, uraim, de szükséges tudnom, hogy barátnak vagy ellenségnek vagyok-e a kezében?

- Barátnak, kegyelmes uram, barátnak!

- Nos, akkor mondják meg rögtön, mit akarnak, hadd lássam, lehetséges-e köztünk valami egyezség. Beszéljen, La Fère gróf uram!

- Kegyelmes uram - mondta Athos -, nekem mi mondanivalóm sincs magamért, de túl sok kérnivalóm van Franciaországnak! Magamat hát illetéktelennek tartom, s átadom a szót D'Herblay lovagnak.

Athos meghajolva egyet lépett hátra, s ott maradt a kályhához támaszkodva, mint a tárgyalás egyszerű tanúja.

- Beszéljen hát, D'Herblay lovag - mondta a bíboros -, mit kíván? Csak semmi kertelés, semmi kétértelműség! Legyen rövid, világos, szabatos.

- Kegyelmes uram, én nyílt kártyákkal játszom!

- Tegye hát ki a tromfját!

- A zsebemben van - mondta Aramis - a feltételek lajstroma, melyeket tegnapelőtt terjesztett eminenciád elé Saint-Germainben a párizsi küldöttség. Tartsuk tiszteletben mindenekelőtt a régi jogokat; a felsorolt kérelmeket majd egyeztetjük.

- Ezekben már majdnem megegyeztünk - mondta Mazarin -, térjünk rá a különleges feltételekre.

- Hát azt hiszi, hogy lesznek ilyen feltételek? - kérdezte mosolyogva Aramis.

- Gondolom, hogy nem mindnyájan oly önzetlenek, mint La Fère gróf - mondta Mazarin, meghajlással fordulva Athos felé.

- Vagy úgy? Igaza van, kegyelmes uram - mondta Aramis -, s örömmel látom, hogy a grófnak végre igazságot szolgáltat. La Fère gróf felsőbbrendű szellem, s közönséges vágyak és szenvedélyek fölött lebeg; antik világbeli, büszke jellem. Nem mindennapi ember. Igaza van, kegyelmes uram, mi nem érünk fel vele, és ezt egyszerre ismerjük be eminenciáddal.

- Aramis. - kérdezte Athos -, gúnyolódik?

- Nem, kedves grófom, azt mondom, amit gondolunk, s amit mindazok gondolnak, akik ismerik magát. Azonban igaza van, nem magáról van szó, hanem a kegyelmes úrról, s az ő méltatlan szolgájáról, D'Herblay lovagról.

- Nos hát, mit kíván, uram, az általános feltételeken kívül, melyekre még visszatérünk?

- Azt kívánom, kegyelmes uram, hogy Normandia adassék Longueville hercegnének általános és teljes abszolúcióval és ötszázezer frankkal. Azt kívánom, hogy őfelsége a király kegyeskedjék vállalni keresztapaságát e hölgy születendő fiának; s végül, hogy eminenciád, miután jelen volt a keresztelőn, induljon, s mutassa be hódolatát a Szentatyának.

- Vagyis azt akarja, köszönjek le miniszteri tisztemről, hagyjam itt Franciaországot önkéntes száműzetésre?

- Azt akarom, hogy eminenciád legyen a pápa az első üresedéskor, fenntartván magamnak a jogot, hogy akkor majd teljes bűnbocsánatot kérhessek tőle magamnak és barátaimnak.

Mazarin valami lefesthetetlen fintort vágott.

- És maga, uram? - kérdezte D'Artagnantól.

- Én, kegyelmes uram - mondta a gascogne-i -, minden ponton azonos véleményen vagyok D'Herblay lovaggal, kivéve az utolsót, melyben teljesen eltérek tőle. Távol attól, hogy azt kívánjam, hagyja itt Franciaországot, azt szeretném, ha eminenciád Párizsban maradna; s dehogyis legyen pápa! Maradjon csak főminiszter, mert kegyelmes uram nagy politikus. Sőt, erőmtől telhetően magam is azon leszek, hogy a Fronde-ot mindenestül gyűrje le; de azzal a feltétellel, hogy ne feledkezzék meg a király hű szolgáiról, s annak adja az első testőrszázadot, akit majd én ajánlok. Hát maga, Du Vallon?

- Igen, magán van a sor - mondta Mazarin -, beszéljen.

- Én - mondta Porthos - azt szeretném, hogy a bíboros úr, a néki menedéket kínált házamat kitüntetendő, kegyeskedjék birtokomat, e kaland emlékére, báróságra emelni, s megígérni, hogy egyik barátomnak az első előléptetéskor érdemrendet adat.

- Jól tudja, uram, hogy érdemrendhez érdem is szükségeltetik.

- Lesz a barátomnak! Egyébként, ha mindenképp kell, eminenciád majd közli vele, miként kerülhető el a formaság.

Mazarin az ajkába harapott, a szúrás egyenes volt, s egészen ridegen folytatta:

- Mindezt vajmi bajos egyeztetni, uraim! Mert ha egyiküket kielégítem, másik kettejük szükségképpen hoppon marad. Ha Párizsban maradok, nem mehetek Rómába, ha viszont pápa leszek, nem maradhatok miniszter, ha pedig nem vagyok miniszter, nem tehetem D'Artagnan urat kapitánnyá, s Du Vallon urat báróvá.

- Ez igaz - mondta Aramis. - Így hát kisebbségben lévén, visszavonom a római utazásra s eminenciád leköszönésére vonatkozó javaslatomat.

- Tehát miniszter maradok? - kérdezte Mazarin.

- Miniszter marad, természetesen, kegyelmes uram - nyugtatta meg D'Artagnan -, Franciaországnak szüksége lesz eminenciádra.

- Én pedig elállok követeléseimtől - nyugtatta Aramis -, eminenciád főminiszter marad, sőt, őfelsége kegyence, ha barátaimnak és nekem megadja azt, amit Franciaországnak és magunknak kérünk.

- Törődjenek csak magukkal, uraim, a többit bízzák rám és Franciaországra - mondta Mazarin.

- Nem addig az! - tiltakozott Aramis. - A frondőröknek szerződés kell, eminenciád csak ne átallja itt, előttünk megfogalmazni és aláírni is, kötelezvén magát, hogy a királyné jóváhagyását is kieszközli!

- Csak magamért felelhetek - mondta Mazarin -, a királynéért képtelen vagyok. Mert hátha őfelsége megtagadja?

- Ó - mondta D'Artagnan -, kegyelmes uram jól tudja, hogy őfelsége mit sem tagad meg eminenciádtól!

- Tessék, kegyelmes uram - mondta Aramis -, itt van a frondőr küldöttség javasolta szerződés; kegyeskedjék eminenciád elolvasni és áttanulmányozni.

- Ismerem - mondta Mazarin.

- Akkor hát írja alá!

- Gondolják meg, uraim: az ilyen körülmények közt adott aláírás erőszakkal kicsikartnak tekinthető.

- Eminenciád mindig kész lesz kijelenteni, hogy jószántából adta.

- S ha végül is megtagadom?

- Akkor, kegyelmes uram - mondta D'Artagnan -, csak magára vessen viselkedése következményeiért.

- Kezet mernének emelni egy bíborosra?

- Kegyelmes uram talán nem emelt kezet őfelsége testőreire?

- A királyné bosszút áll értem, uraim!

- Kötve hiszem, ámbár nem kétlem, hogy szívesen megtenné; csakhogy mi eminenciáddal együtt megyünk majd Párizsba, s a párizsiaknak van elég erejük hozzá, hogy megvédelmezzenek.

- Be nyugtalanok lehetnek most Rueil-ben és Saint-Germainben! - mondta Aramis. - Mennyit kérdezhetik egymástól, hol a bíboros, mi lett a miniszterrel, hová tűnt a kegyenc? Hogy kereshetik eminenciádat a kastély minden zege-zugában! Micsoda megjegyzések hangozhatnak el, s ha a Fronde tudja már kegyelmes uram eltűnését, micsoda diadalmámorban úszhat!

- Iszonyú - suttogta Mazarin.

- Írja hát alá a szerződést - mondta Aramis.

- De ha én aláírom, s a királyné megtagadja ratifikálni?

- Vállalkozom rá, hogy elmegyek őfelségéhez, s aláírását megszerzem - ajánlkozott D'Artagnan.

- Vigyázzon - mondta Mazarin -, nem olyan fogadtatás várja Saint-Germainben, amilyent, azt hiszi, joga van várni.

- Lárifári - mondta D'Artagnan -, majd teszek róla, hogy szívesen fogadjanak; van rá módom.

- Éspedig?

- Átadom a királyné őfelségének azt a levelet, melyben eminenciád jelenti a kincstár teljes kimerülését.

- Hát aztán? - kérdezte Mazarin és elsápadt.

- Aztán őfelségét, kétségbeesése tetőfokán, elviszem Rueil-be, be a télikertbe, s megmutatok neki bizonyos szerkezetet, mely elmozdítja helyéről ama ládát.

- Elég, uram, elég - hebegte a bíboros -, elég! Hol a szerződés?

- Itt - mondta Aramis.

- Láthatja eminenciád, hogy nagylelkűek vagyunk - mondta D'Artagnan -, hisz vissza is élhetnénk ilyen titokkal!

- Tehát írja alá - mondta Aramis, odanyújtván a tollat.

Mazarin felkelt, s inkább tűnődve, mint kétségbeesve, fel s alá járt néhány pillanatig. Majd hirtelen megállt.

- S ha aláírtam, uraim, mi lesz a garanciám?

- A becsületszavam - mondta Athos.

Mazarin összerezzent, La Fère gróf felé fordult, egy pillanatig vizsgálta e nemes és becsületes arcot, majd fogta a tollat, s így szólt:

- Ez nekem elég, gróf úr!

És aláírta.

- Most pedig, D'Artagnan úr - mondta még -, készüljön Saint-Germainbe, hogy a királynénak tőlem levelet vigyen.

D'Artagnan ismerte a szerencse természetét; tudta, hogy amikor üstökét odakínálja, meg kell ragadni, és nem az az ember volt, aki ezt elmulasztja megtenni.

Gyors és biztonságos utazást szervezett, váltólovat küldvén előre Chantillyba, hogy öt-hat óra alatt Párizsban lehessen.

Indulás előtt azonban megjárta az eszét, hogy okos és tapasztalt legénytől bizony furcsa vállalkozás nekivágni a bizonytalannak, s otthagynia a bizonyosat.

"Csakugyan - gondolta, mikor veszedelmes küldetésére nyeregbe szállt -, Athos a nemeslelkűség valódi regényhőse; Porthos kiváló jellem, csak könnyen befolyásolható; Aramis hieroglifszerű arc, vagyis mindig kifürkészhetetlen. Mit mível majd ez a háromféle elem, ha nem leszek köztük, hogy összekapcsoljam őket? Talán a bíborost szabadon bocsátják. És a bíboros szabadon bocsátása: reményeink összeomlása, márpedig eleddig reményeink az egyedüli kárpótlás húsz év olyan tetteiért, hogy mellettük Herkuleséi pigmeusművekké törpülnek..."

Megkereste Aramist.

- Maga, kedves D'Herblay lovag - mondta -, a megtestesült Fronde. Ne bízzék Athosban, ki senki ügyét nem akarja intézni, még a magáét se. Kivált Porthosban ne bízzék, ki, hogy az általa istenített grófnak tessék, segítne neki Mazarint megszöktetni, mihelyt a ravasz Mazarin rimánkodni vagy lovagiaskodni kezd.

Aramis finom s egyszersmind határozott mosolyával válaszolt:

- Mitől se féljen, nekem megvannak a magam feltételei. Én nem magamért, hanem másokért dolgozom. Szerény ambíciómnak a jogos érdek előtt meg kell hajolnia.

"Jó - gondolta D'Artagnan -, efelől nyugodt vagyok."

Aramisnak kezet nyújtott, s Porthoshoz indult.

- Barátom - mondta neki -, maga annyit fáradozott velem szerencsénk kovácsolásán, hogy most, mikor maholnap munkánk gyümölcsét leszüreteljük, nevetséges balekség volna, ha hagyná, hogy uralkodjék magán Aramis, kinek ravaszságát ismeri, s tudja, hogy, kettőnk közt maradjon, nem mindig ment az önzéstől; vagy ha hagyná, hogy Athos uralkodjék, ki nemcsak, hogy nemes és önzetlen ember, de közönyös is, s önnön magának immár mit se kívánva nem érti, hogy másoknak még lehetnek vágyaik. Mit szólna hozzá, ha egyik vagy másik barátunk azt javasolná, hogy hagyják futni Mazarint?

- Azt, hogy túl sok fáradságunkba került elcsípni, semhogy így elszalasszuk.

- Bizony, Porthos, s milyen igaza volna, barátom! Mert vele együtt elszalasztaná a báróságot, mely már a markában van; arról nem is beszélve, hogy Mazarin, mihelyt kiszabadulna innen, felakasztatná.

- Tyű, azt hiszi?

- Biztos vagyok benne.

- Akkor mindenkit megölök inkább, semhogy szökni hagyjam.

- És igaza lesz. Nem arról van szó, ugye tudja, mintha, amikor a magunk ügyeit véltük intézni, a frondőrökét intéztük volna, kik egyébként a politikai kérdésekben másként vélekednek, mint mi, öreg katonák.

- Ne féljen, kedves barátom - mondta Porthos -, az ablakból nézem majd, mikor lóra száll, addig nézek maga után, míg el nem tűnik, aztán letelepszem a bíboros ajtaja, tudja, amaz üveges ajtó elé, mely a szobájába nyílik. Innen mindent látni fogok, s a legkisebb gyanús mozdulatra elintézem.

"Bravó - gondolta D'Artagnan -, erről az oldalról, azt hiszem, a bíboros biztonságban lesz."

Azzal kezet rázott Pierrefonds urával, s Athoshoz indult.

- Kedves Athos - mondta -, én megyek; csak egyet szeretnék mondani: Ausztriai Annát jól ismeri, életemnek egyedül Mazarin fogsága a biztosítéka; ha szabadon engedik, halál fia vagyok.

- Mi sem volt fölöslegesebb, mint ez a figyelmeztetés, hogy porkolábságra szánjam magam. Szavamat adom, hogy a bíborost ott találja majd, ahol hagyta.

"Ez jobban megnyugtat minden királyi pecsétnél - gondolta D'Artagnan. - Most, hogy bírom Athos becsületszavát, útra kelhetek."

S D'Artagnan valóban egyedül indult, minden kísérete a kardja s Mazarin egyszerű menlevele, hogy eljuthasson a királyné elé.

Hat órával a Pierrefonds-ból való elindulása után Saint-Germainben volt.

Mazarin eltűnéséről még nem tudtak; csak Ausztriai Anna tudta, de még a legbizalmasabb emberei előtt is titkolta nyugtalanságát. D'Artagnan és Porthos szobájában megtalálták a két gúzsba kötött, betömött szájú katonát. Végtagjaik szabadságát, nyelvük mozgását rögtön visszakapták ugyan, de mondani egyebet se mondhattak, mint amit tudtak, vagyis, hogy mi módon csípték nyakon, vetkőztették le s kötötték gúzsba őket. Hogy Porthos és D'Artagnan mit mívelt, miután elhagyták a szobát ugyanúgy, ahogy ők bekerültek, efelől éppoly tudatlanok voltak, mint a kastély többi lakója.

Csak Bernouin tudott valamivel többet.

Bernouin, gazdáját nem látván visszatérni, s hallván az éjfelet, rászánta magát, hogy behatol a télikertbe. Már az első, bútorokkal eltorlaszolt ajtó elég gyanús volt neki; gyanúját azonban senkivel sem akarta közölni, s türelmesen utat tört magának az összevisszaságon át. Aztán a folyosóra ért, s minden ajtaját nyitva találta. Éppígy nyitva volt az Athosé, s az is, mely a parkba szolgált. Ideérve könnyűszerrel követhette a hóban a nyomokat. Látta, hogy a nyomok a falnál végződnek; a túlsó oldalon is ugyanezeket a nyomokat találta, aztán lovak toporgásának a nyomait, majd egy egész lovascsapatéit, mely Enghien irányában távolodott. Ettől fogva semmi kétsége sem volt afelől, hogy a bíborost a három fogoly elrabolta, mivel a foglyok vele együtt tűntek el; s rohant Saint-Germainbe, hogy a történteket a királynéval tudassa.

Ausztriai Anna hallgatásra intette, s Bernouin lelkiismeretesen hallgatott; a királyné csak a Hercegurat értesítette, akinek mindent elmondott, s a Hercegúr tüstént felültetett öt-hatszáz lovast, azzal a paranccsal, hogy kutassák át az egész környéket, s vigyenek Saint-Germainbe minden Rueil-ből indult gyanús csoportot, bárhová igyekezzenek is.

Nos, miután D'Artagnan nem tett ki csoportot, hisz egyedül volt s nem távolodott Rueil-től, hanem éppen Saint-Germainbe tartott, ki sem törődött vele, és senki sem állta útját.

Az első ember, aki követünket az ódon kastély udvarába lépvén megpillantotta, maga Bernouin volt, ki is, a küszöbön állván, híreket várt eltűnt gazdájáról.

D'Artagnan láttán, amint lóháton bevonul a díszudvarba, Bernouin dörzsölni kezdte a szemét, s azt hitte, álmodik. De D'Artagnan barátságosan biccentett neki, leszállt a lóról, a kantárszárat egy arra haladó inas kezébe nyomva a komornyik felé indult, s mosolyogva üdvözölte.

- D'Artagnan úr! - kiáltott fel Bernouin, mint akinek lidércnyomása van, s álmában beszél -, D'Artagnan úr!

- Én magam, Bernouin uram!

- Ugyan bizony mit keres itt az úr?

- Híreket hozok Mazarin őeminenciájától, méghozzá a legfrissebbeket!

- Mi van hát vele?

- Olyan jól érzi magát, mint maga vagy én.

- Nem érte hát semmi kellemetlenség?

- Semmi a világon. Éppen csak szükségét érezte, hogy kiruccanjon Île-de-France-ba, s megkért bennünket, La Fère grófot, Du Vallon urat meg engem, hogy kísérjük el. Nagyon is hűséges szolgái vagyunk, semhogy e kérést megtagadtuk volna. Tegnap este indultunk, s most itt vagyok.

- Most itt van.

- Őeminenciájának valami üzennivalója volt őfelségének, titkos és bizalmas dolog, melyet csak hűséges emberre bízhatott, ezért engem küldött Saint-Germainbe. Így hát, kedves Bernouin uram, ha valami örömet akar szerezni a gazdájának, értesítse őfelségét, hogy megjöttem, s mondja meg, mi célból.

Akár tréfált, akár komolyan beszélt, lévén nyilvánvaló, hogy a mostani körülmények közt D'Artagnan az egyetlen, aki a királyné nyugtalanságát csillapíthatja, Bernouin nem akadékoskodott, hanem sietett őfelségét e különös követségről értesíteni, s miként az előre látta, parancsot kapott, hogy D'Artagnan urat tüstént bebocsássa.

D'Artagnan a legmélyebb tisztelet jeleivel közeledett uralkodónője felé.

Három lépésre tőle fél térdre ereszkedett, s átnyújtá a levelet.

Ez, amint mondottuk, egyszerű levél volt, félig ajánlás, félig igazolás. A királyné elolvasta, határozottan felismerte a bíboros keze írását, ámbár egy kissé reszketős volt az; s hogy e levél mit sem árult el neki a történtekről, kérte a részleteket.

D'Artagnan mindent azzal az ártatlan s együgyű képpel mesélt el, melyet bizonyos helyzetekben oly mesterien tudott felölteni.

A királyné, ahogy beszélt, fokozódó álmélkodással nézte; nem értette, hogyan merészkedhetik valaki ilyen vállalkozásra, még kevésbé, hogy ezt annak, akinek érdeke s szinte kötelessége volna megbüntetni érte, még el is meri mondani.

- Hogyan, uram - kiáltott fel haragjában elvörösödve, mikor D'Artagnan a mondókáját befejezte -, bűnét be meri vallani! Árulását kifecsegi nekem?

- Bocsánat, asszonyom, de úgy látom, vagy én fejeztem ki rosszul magam, vagy felséged értette tévesen; nincs ebben se bűn, se árulás, Mazarin úr fogságban tartott bennünket, Du Vallon urat meg engem, mert képtelenek voltunk elhinni, hogy azért küldött Angliába, hogy nyugodtan nézzük végig, mint vágják le I. Károly királynak, felséged boldogult férje sógorának, Henriette asszony, vagyis felséged testvérhúga és vendége férjeurának a fejét, mi pedig mindent elkövettünk, hogy megmentsük e mártír király életét. Szentül hittük tehát, a barátom meg én, hogy valami tévedés áldozatai vagyunk, és köztünk meg eminenciája közt szükséges valami magyarázkodás. Nos, hogy ez a magyarázkodás gyümölcsöző is legyen, csendben-nyugalomban kellett lezajlania, kellemetlen zajoktól távol. Következésképp elvittük eminenciáját a barátom kastélyába, és ott kimagyarázkodtunk. Nos, asszonyom, igazolódott, amit előre láttunk: tévedés volt. Mazarin úr azt hitte, Cromwell generálist szolgáltuk, ahelyett hogy Károly királyt szolgáltuk volna, ami olyan szégyen lett volna, hogy rólunk őrá, őróla felségedre is kihatott volna: olyan aljasság, mely gyökerében szennyezte volna be felséged dicső fiának uralkodását. Miután Mazarin őeminenciájának bebizonyítottuk ennek ellenkezőjét, készek vagyunk felséged előtt is bebizonyítani, emlékeztetvén a felséges özvegyre, ki a Louvre-ban sírdogál, hová királyi bőkezűséged szállásolta. Ez a bizonyíték őeminenciáját oly mértékben meggyőzte, hogy elégedettsége jeléül, amint felséged láthatja, elküldött ide, ama kárpótlásról beszélni, mely természetesen megilleti a félreismert és igazságtalanul üldözött nemeseket.

- Csak hallgatom és bámulom, uram - mondta Ausztriai Anna. - Biz' isten, ritkán láttam ilyen határtalan vakmerőséget!

- Ejnye, ejnye - csóválta a fejét D'Artagnan -, felséged is éppúgy tévedésben van szándékaink felől, mint Mazarin úr!

- Maga van tévedésben, uram - mondta a királyné -, én pedig oly kevéssé tévedek, hogy tíz perc múlva magát itt elfogják, s egy óra múlva, hadseregem élén, indulok, hogy kiszabadítsam a miniszteremet!

- Bizonyos vagyok benne, hogy felséged nem követ el ily meggondolatlanságot - mondta D'Artagnan -, mert hasztalan volna, s a legsúlyosabb következményekkel járna. Mielőtt kiszabadítanák, a bíboros úr halott, s őeminenciája annyira meg van győződve az előbb elmondottak igaz voltáról, hogy megkért: ha felséged ilyen intézkedéseit észlelném, mindent kövessek el, hogy elhatározása megváltoztatására bírjam.

- Jó, akkor beérem azzal, hogy elfogatom.

- Még azt se, asszonyom, mert elfogatásom esetére is történt intézkedés, éppúgy, mint a bíboros kiszabadítása esetére. Ha holnap meghatározott időre nem érek vissza, holnapután reggel a bíboros urat Párizsba viszik.

- Látszik, uram, hogy pozíciójánál fogva távol él a dolgoktól s az emberektől, különben tudná, hogy a bíboros úr már ötször vagy hatszor is bent volt Párizsban, csak amióta kivonultunk onnan, s Beaufort-ral, Bouillonnal, a koadjutorral, D'Elbeuffel találkozott, s egyiknek se jutott eszébe elfogatni.

- Engedelmet, asszonyom, mindezt jól tudom; és nem is Beauforthoz, Bouillonhoz, a koadjutorhoz vagy Elbeufhöz viszik majd a barátaim, jól tudván, hogy ez urak saját érdekükért háborúskodnak, s ha megkapják, amit kívánnak, a bíboros úr olcsón megússza; hanem igenis a parlamentbe viszik, melyet meg lehet ugyan venni részletekben, de ahhoz még Mazarin úr sem elég gazdag, hogy egészében megvegye!

- Azt hiszem - mondta Ausztriai Anna, s oly tekintettel mérte végig, mely mint női tekintet csak megvető volt, de mint királynői, félelmetes -, azt hiszem, az úr fenyegeti királyának anyját!

- Fenyegetem - mondta D'Artagnan -, mert kényszerítenek rá. Feltartom a fejem, mert az események s a bennük szereplő személyek szintjére kell emelkednem. Egyet azonban higgyen el, asszonyom, mert oly igaz, mint ahogy e szív a kebelben felségedért dobog, higgye el, hogy felséged állandó bálványa volt életünknek, s amint tudja, számtalanszor kockáztattuk is felségedért. Lehetséges-e, asszonyom, hogy ne könyörüljön meg szolgáin, kik húsz éven át homályban tengődtek, anélkül hogy egyetlen sóhajtással is szellőztették volna a szent és magasztos titkokat, melyeket volt szerencséjük felségeddel megosztani?! Nézzen rám, asszonyom, akit itt azzal vádol, hogy emelt s fenyegető hangot használok. Mi vagyok én? Szegény, vagyontalan, hajléktalan, jövőtelen katona, ha királyném tekintete, melyet oly régen keresek, rajtam nem feledkezik egy pillanatig. Nézze La Fère grófot, a nemesség, a lovagság e virágát: szembefordult a királynéjával, vagy inkább a miniszterével, és neki semmi követelése, gondolom. Nézze végül Du Vallon urat, e hű lelket, e vasembert: húsz esztendő óta várja felséged ajkáról ama szót, mely címer szerint is azzá tegye őt, amit eleitől fogva érdemel. Tekintse végül a népet, mely mégiscsak valami egy királynénak, a népet, mely bár szereti felségedet, melyet bár felséged is szeret, mégis szenved és mégis éhezik, s egyebet se kíván, mint királynéját áldani, és mégis, mégis... Nem, nincs igazam: népe soha nem fogja átkozni, asszonyom! Nos hát, csak egyetlen szót, s minden elsimul, a háborút béke váltja fel, a sírást öröm, a nyomorúságot boldogság!

Ausztriai Anna bizonyos megrökönyödéssel nézte D'Artagnan marcona ábrázatát, melyen valami különös elérzékenyülés volt olvasható.

- Mért nem mondta el mindezt, mielőtt cselekedett volna?

- Azért, asszonyom, mert bizonyítani kellett felségednek valamit, amiben, gondolom, kételkedett: azt, hogy van még némi bátorságunk, s legfőbb ideje, hogy törődjenek egy kicsit velünk.

- S ez a bátorság, amint látom, mitől sem riad vissza? - kérdezte Ausztriai Anna.

- A múltban sem riadt vissza semmitől - mondta D'Artagnan -; miért riadna vissza a jövőben?

- S ez a bátorság, visszautasítás s következésképp harc esetén, képes volna arra vetemedni, hogy engem magamat is elraboljon udvarom közepéből, s kiszolgáltasson a Fronde-nak, ahogy ki akarják szolgáltatni a miniszteremet?

- Erre sohasem gondoltunk, asszonyom - mondta D'Artagnan azzal a gascogne-i furfangossággal, mely nála egyéb se volt, mint gyermekesség. - De ha elhatároznánk mi négyen, meg is tennénk bizonyosan.

- Tudnom kellett volna - suttogta Ausztriai Anna -, ezek vasemberek.

- Sajnos, asszonyom - mondta D'Artagnan -, ez azt bizonyítja, hogy felséged csak ma alkot rólunk helyes ítéletet.

- Nos - mondta Anna -, ha végre megvan ez az ítéletem...

- Akkor felséged igazságot szolgáltat nekünk, és ha egyszer igazságot szolgáltatott, többé nem bánik velünk úgy, mint közönséges halandókkal. A magas érdekekhez méltó követet látja bennem, melyeknek felségeddel való megtárgyalására megbízattam.

- Hol a szerződés?

- Itt!

Ausztriai Anna végigfutotta a szerződést, melyet D'Artagnan átadott neki.

- Csak általános feltételeket látok - mondta. - Conti, Beaufort, Bouillon, D'Elbeuf s a koadjutor érdekeit érintik. Hol vannak a magukéi?

- Ha igazságot kérünk is magunknak, asszonyom, a magunk szintjén maradunk. Úgy gondoltuk, nevünk nem méltó rá, hogy ily nagy nevek közt szerepeljen.

- Arról azonban nem mondtak le, amint látom, hogy élő szóval jelentsék be igényeiket.

- Én felségedet nagy és hatalmas királynénak tartom, kinek nagyságához és hatalmához méltatlan volna, ha nem jutalmazná méltón azokat a férfiakat, akik visszahozzák Saint-Germainbe a bíboros úr őeminenciáját.

- Ez a szándékom - mondta a királyné. - Rajta, beszéljen.

- Azt, ki az egész ügyet intézte (engedelmet, ha magamon kezdem, de hát oly fontosságot kell tulajdonítanom magamnak, amilyent nekem tulajdonítottak), ki a bíboros úr váltságának ügyét intézte, úgy gondolom, nehogy a jutalom felségedhez méltatlan legyen, a gárda parancsnokának kell kinevezni, amolyan testőrkapitányfélének!

- Ezzel Tréville úr állását kéri, uram!

- Tréville úr állása üres, asszonyom, s amióta ő egy esztendeje otthagyta, be sem töltötték.^[140]

- De hisz ez a királyi ház legelső katonai rangja!

- Tréville úr éppoly egyszerű gascogne-i nemesúrfi volt, mint magam, s ezt a sarzsit húsz éven át viselte.

- Mindenre meg tud felelni, uram - mondta Ausztriai Anna.

És fogott egy oklevelet az íróasztalán, kitöltötte és aláírta.

- Valóban - mondta D'Artagnan, miközben meghajolva átvette a kinevezést -, és ez szép és nemes jutalom, azonban a világ csupa változandóság, s aki felségednél kegyvesztettségbe esik, ezt a rangot holnap elveszítheti.

- Akkor hát mit óhajt? - kérdezte a királyné, s belepirult, hogy ez az övéhez hasonló éles elme a veséjébe lát.

- Százezer frankot a szegény testőrkapitánynak! Aznap fizetendő, melyen felséged nem igényli többé szolgálatát.

Anna habozott.

- S ha vesszük, hogy a párizsiak a minap - folytatta D'Artagnan - a parlament határozata alapján hatszázezer frankot ajánlottak fel annak, aki a bíborost élve vagy halva kiszolgáltatja nekik! Élve, hogy felakasszák, halva, hogy a szeméttelepre hurcolják!

- Úgy hát ez még méltányos is - szólt Anna -, ha a királynétól a hatodát kéri a parlamentkínálta summának.

S írásba adta a százezer frankról szóló ígéretet.

- Aztán?

- Asszonyom, Du Vallon barátom gazdag ember, ehhez képest semmi anyagi kívánsága; de úgy tudom, szóba került közte és Mazarin úr közt az ő báróságra való emelésének kérdése. Sőt, ha emlékezetem nem csal, erre ígéretet is kapott.

- Egy senkiházi! - mondta Ausztriai Anna. - Kacagni fognak rajta.

- Csak kacagjanak! - mondta D'Artagnan. - De abban az egyben bizonyos vagyok, hogy akik egyszer a szemébe nevetnek, másodszor nem fognak kacagni.

- Megkapja hát a báróságot - mondta Ausztriai Anna, és aláírta.

- Most már csak D'Herblay lovag vagy abbé van hátra, ahogy felségednek tetszik.

- Püspök akar lenni?

- Nem, nem, asszonyom, szerényebb dolgot kíván.

- Mit?

- Azt, hogy a király vállalni kegyeskedjék Longueville-né fiának a keresztapaságát.

A királyné elmosolyodott.

- Longueville úr királyi vérség, asszonyom - mondta D'Artagnan.

- Ő igen - mondta a királyné -, de a fia?

- A fiának is... annak kell lennie - mondta D'Artagnan -, mivelhogy anyjának férje az.

- S a barátjának Longueville-né számára nincs más kívánsága?

- Nincs, asszonyom, mert feltételezi, hogy a király, fia keresztapaságát vállalván, az anyának, a templomból megtérve, ötszázezer franknál kisebb ajándékot nem adhat, az apának fenntartván, természetesen, Normandia kormányzóságát.

- Ami a normandiai kormányzóságot illeti, azt hiszem, megígérhetem - mondta a királyné -, ami azonban az ötszázezer frankot illeti: a bíboros úr nem szűnik meg panaszolni, hogy nincs több pénz az államkincstárban.

- Majd együtt fogunk keresgélni benne, asszonyom, ha felséged megengedi, és én hiszem, hogy találunk!

- Aztán?

- Aztán, asszonyom?

- Igen.

- Ez minden.

- Talán bizony nincs egy negyedik barátja?

- Abbizony, asszonyom, La Fère gróf.

- Ő mit kér?

- Semmit.

- Semmit?

- Semmit.

- Van a világon ember, aki nem kér, amikor kérhetne?

- Van, s ez La Fère gróf, asszonyom; ám La Fère gróf nem is ember.

- Micsoda hát?

- La Fère gróf valóságos félisten.

- Nincs neki egy fia vagy unokaöccse, egyszóval valami ifjú rokona, kit Comminges kitűnő apródként emlegetett nekem, s aki Châtillonnal együtt hozta volt Párizsba a lensi lobogókat?

- Van neki, amint felséged mondja, egy Bragelonne vicomte nevű gyámfia.

- Ha egy ezredet adnánk az ifjúnak, gyámja mit szólna hozzá?

- Talán elfogadná.

- Talán?

- Igen, ha erre felséged maga kérné.

- Amint mondta, uram, valóban különös ember! Nos jó, ezen még gondolkozunk, s talán kérni fogjuk rá. Meg van elégedve, uram?

- Meg, felség. De van valami, amit felséged nem írt alá.

- Mi az?

- Pedig ez a legfontosabb.

- A szerződés jóváhagyása?

- Az.

- Mire való? Holnap aláírom.

- Egyet határozottan, állíthatok felségednek - mondta D'Artagnan -, ha ma nem írja alá, később már nem lesz alkalma rá. Kegyeskedjék tehát, esedezem, aláírni e pontok alatt, hol Mazarin úr keze írásával láthatja felséged:

Beleegyezem a párizsiak ajánlotta szerződés jóváhagyásába.

Anna hát sarokba szorult, nem hátrálhatott meg, aláírta. De alighogy aláírta, gőgje kitört, mint valami vihar, és sírni kezdett.

D'Artagnan könnyei láttán megborzongott. Ez időtől fogva a királynék is úgy sírnak, mint az egyszerű asszonyok.

A gascogne-i a fejét csóválta. Ezek a királynői könnyek mintha égették volna a szívét.

- Asszonyom - mondta térdre ereszkedve -, tekintsen e boldogtalan nemesre, ki lába előtt térdel, s arra kéri, higgye el, hogy felséged egyetlen intésére mindenre képes volna. Bízik magában, bízik barátaiban, bízni szeretne királynéjában is; s bizonyságául, hogy mitől sem fél, miben sem fondorkodik, Mazarin urat minden feltétel nélkül visszahozza felségedhez, íme, asszonyom, vegye vissza aláírásait! Ha úgy gondolja, vissza kell adnia, úgyis visszaadja. De e pillanattól felségedet mire sem kötelezik!

És D'Artagnan még mindig térden, büszkeségtől s rettenthetetlen férfiasságtól lobogó szemmel, egy csomóban visszaadta Ausztriai Annának ama papírokat, melyeket egyenként s annyi fáradsággal csikart ki tőle.

Vannak pillanatok, mert ha nem is jó minden, nem is rossz minden e világon, vannak pillanatok, mikor a legridegebb s legszárazabb szívekben is kicsírázik, ha végletes meghatottság könnyei öntözik, valami nemes érzés, melyet azonban a számítás s a büszkeség elfojthat, ha születésekor egy másik érzés nem keríti hatalmába. Anna egy ilyen pillanatot élt át.

D'Artagnan saját meghatottságának engedve, mely összhangban volt a királyné elérzékenyedésével, a legbölcsebb diplomáciai tettet hajtotta végre; és tüstént megkapta ügyessége vagy önzetlensége jutalmát, aszerint, hogy szellemének vagy szívének tulajdonítjuk-e ezt a sikert.

- Igaza van, uram - mondta Anna. - Félreismertem magukat. Íme az aláírt okmányok, önként visszaadom őket; menjen, s hozza vissza nekem a bíborost, minél hamarabb!

- Asszonyom - mondta D'Artagnan -, húsz éve történt, mert jó az emlékezetem, hogy a Városháza egy függönye mögött volt szerencsém megcsókolni ezt az egyik gyönyörű kezet.

- Tessék a másik - mondta a királyné -, s hogy a bal kezem ne legyen kevésbé adakozó, mint a jobb (s ujjáról lehúzott egy, a régihez hasonló gyémántgyűrűt), fogadja el és tartsa meg emlékül ezt a gyűrűt!

- Asszonyom! - mondta D'Artagnan felemelkedve. - Csak egyet kívánok: azt, hogy az első dolog, amit kérni fog tőlem, az életem legyen!

És ezzel a testtartással, mely egyedül csak az övé volt, felkelt és távozott.

- Félreismertem ezeket az embereket - mondta Ausztriai Anna, s tűnődve nézett a távolodó D'Artagnan után -, s most már túl késő, hogy felhasználjam őket: a király egy év múlva nagykorú!

Másnap D'Artagnan és Porthos visszahozta a királynénak Mazarint, s egyik testőrkapitányi kinevezést, másik bárói oklevelet kapott.

- Nos, meg vannak elégedve? - kérdezte Ausztriai Anna.

D'Artagnan meghajolt; Porthos csak forgatta-ropogtatta oklevelét a kezében, s mindegyre Mazarinra nézett.

- Még mindig van valami? - kérdezte a miniszter.

- Csak az, kegyelmes uram, hogy megígért volt bizonyos lovagrendet az első előléptetéskor.

- De hisz jól tudja, báró úr - mondta Mazarin -, hogy az ember próbatételek nélkül nem lehet lovag.

- Igen - mondta Porthos -, de én nem magamnak kérem a kék szalagot, kegyelmes uram!

- Hát vajon kinek?

- A barátomnak, La Fère grófnak.

- Ó - mondta a királyné -, az más dolog! Ő már megállta a próbát!

- Megkapja?

- Megkapta!

Aznap a párizsi szerződést is aláírták, s elhíresztelték, hogy a bíboros három napig bezárkózott, hogy a legnagyobb gonddal dolgozza ki.

Íme, ki mit kapott e szerződéssel:

Conti úr megkapta Danvilliers-t, s hogy hadvezérként megállta a helyét, megengedték, hogy katona maradjon, s ne legyen bíboros. Mi több, suttogni kezdték házassága hírét Mazarin egy unokahúgával; ezt a suttogást a herceg kedvezően fogadta, neki mindegy lévén, kivel, csak házasítsák össze.

Beaufort herceg bevonult az udvarhoz, teljes kárpótlással az őt ért sérelmekért, s minden tisztelettel, mely rangját megilleté. Teljes bocsánatot biztosítottak neki s mindazok számára, kik menekülésében segítették, továbbá biztosították az admiralitás fenntartását, melyben apja, Vendôme herceg ült, s végül kárpótlást a házaiért és kastélyaiért, melyeket a bretagne-i parlament leromboltatott.

Bouillon herceg sedani hercegségével azonos értékű uradalmat kapott, kárpótlást e tartomány nyolcévnyi nem élvezhetéséért, s hercegi címet mind neki magának, mind utódainak.

Longueville herceg Pont-de-l'Arche kormányzóságát, feleségének ötszázezer frankot, s azt a kitüntetést kapta, hogy fiát az ifjú király s az ifjú Angliai Henriette által láthatta a keresztelőmedence fölé tartani.

Aramis kivívta, hogy a szertartáson Bazin tevékenykedjék, és Planchet szállítsa a cukrozott mandulát.

D'Elbeuf herceg megkapott bizonyos, a feleségének járó summa pénzt, százezer frankot a legidősebb fiának, s a többi háromnak huszonöt-huszonötezret.

Csak a koadjutor nem kapott semmit; megígérték ugyan, hogy bíborosi kalapja ügyében tárgyalni fognak a pápával; de tudta, mennyire építhet efféle királynéi és mazarini ígéretekre. Contival ellentétben, bíborossá nem lehetvén, kénytelen volt katona maradni.

Így aztán, mikor egész Párizs ujjongott a király másnapra kitűzött visszatértének, ez általános vidámság közepett csak Gondy volt olyan rosszkedvű, hogy tüstént ama két emberért szalasztott, akiket máskor is hívatni szokott, mikor ilyen keserves hangulatban volt.

A két ember közül az egyik Rochefort gróf, a másik a Saint-Eustache koldusa volt.

A szokott pontossággal érkeztek, s a koadjutor az éj egy részét velük töltötte.

Míg D'Artagnan és Porthos a bíborossal Saint-Germain felé tartott, Athos és Aramis, Saint-Denis-ben búcsút véve tőlük, visszatért Párizsba.

Mindkettőnek volt kit meglátogatnia.

Aramis, alighogy csizmáját lehúzta, sietett a Városházára Longueville-néhez. A hercegné a béke hírére felsikoltott. A háború királynőt csinált belőle, a béke lemondását követelte; kijelentette, a szerződést soha nem írja alá, s örök háborút akar.

Mikor azonban Aramis ezt a békét igazi mivoltában ismertette neki, vagyis minden előnyével, midőn megnyugtatta, hogy kétes és ingatag párizsi királynéságáért cserébe ott van a Pont-de-l'Arche-i vicekirályság, vagyis az egész Normandia, midőn megcsörgette előtte a bíboros ígérte ötszázezer frankot, s megcsillantotta a kitüntető királyi kegyet, hogy gyermekét a király tartja keresztvíz alá: Longueville-né már csak amúgy szépasszonyok módján tiltakozott, s csak azért védekezett, hogy megadja magát.

Aramis úgy tett, mintha hinne tiltakozása valódiságában, s nem akarta magát attól az érdemtől megfosztani, hogy ő beszélte rá.

- Asszonyom egyszer s mindenkorra meg akarta verni bátyját, a Hercegurat, vagyis korunk legnagyobb hadvezérét - mondta -, s amikor a zseniális nők akarnak valamit, azt mindig el is érik. Asszonyom elérte, a Hercegurat megverték, hisz nem képes folytatni a háborút. Most édesgesse a mi oldalunkra. Vonja el szépszerével a királynétól, akit nem kedvel, s Mazarintól, akit megvet. A Fronde olyan színjáték, melynek még csak az első felvonását játszottuk el. Mazarint tűrjük a végkifejletig, vagyis addig a napig, melyen a Hercegúr, hála asszonyomnak, az udvar ellen fordul.

A rábeszélés sikerült. Longueville-né, a frondőr hercegné, oly szentül hitt szép szemének csáberejében, hogy hatásában nem kételkedett, még a Condé hercegre való hatásában sem, s a kor botránykrónikája tanúsítja, hogy erejét nem becsülte túl.

Athos, miután a Royale téren Aramistól elvált, Chevreuse-néhez indult. Ez is meggyőzendő frondőr dáma volt, de őt bajosabb volt rábeszélni, mint fiatal riválisát; az ő javára nem csikartak ki semmi adományt, Chevreuse urat sehová nem nevezték ki kormányzónak, s ha a királyné el is fogadott volna valami keresztanyaságot, már csak unokájáé lehetett volna.

A béke hírére hát csak összeráncolta szemöldökét, s hiába volt Athos minden okoskodása, hogy a további háborúskodás lehetetlenség, az ellenségeskedés folytatásáért kardoskodott.

- Drága barátnőm - kérlelte Athos -, legyen szabad megmondanom, hogy a háborúba mindenki belefáradt már; s asszonyomat s talán a koadjutort kivéve, mindenki békét kíván. A végén még száműzetteti magát, mint XIII. Lajos idejében. Higgye el nekem, túl vagyunk az intrikák szülte sikerek korán, s asszonyom nem arra hivatott, hogy tündöklése Párizst siratva hunyjék ki, ahol mindig két királynő lesz, amíg itt van, asszonyom.

- Jaj - sóhajtott a hercegné -, egymagam nem folytathatom a háborút, de ezen a hálátlan királynén és nagyravágyó kegyencén bosszút állhatok, és... hercegnői szavamra, bosszút is állok!

- Asszonyom - mondta Athos -, kérve kérem, ne készítsen Bragelonne úrnak sötét jövőt! Pályája szépen ível, a Hercegúr kedveli, fiatal; hagyjuk e fiatal királyt kibontakozni!... Jaj, bocsássa meg gyengeségemet, asszonyom, de eljön az idő, mikor az ember a gyermekeiben újul meg és él tovább.

A hercegné félig gunyorosan, félig érzelmesen elmosolyodott.

- Attól tartok, gróf úr, hogy az udvar oldalára csábult! Nincs valami rendjel a tarsolyában?

- De van, asszonyom - mondta Athos -, mégpedig a Térdszalagrendé, s I. Károly adta néhány nappal halála előtt.

A gróf igazat mondott; Porthos kéréséről mit sem tudott, s nem is sejtette, hogy van egy másik rendjele is.

- Hiába! - mondta a hercegnő elmerengve. - Itt az ideje, hogy vénasszony legyek!

Athos megfogta a kezét és megcsókolta. A hercegné sóhajtva nézte.

- Gróf - mondta -, ugye kedves lakhely az a Bragelonne? Maga jóízlésű ember; biztosan vannak ott vizei, erdei, virágai.

Újra sóhajtott, fejét kecsesen támasztotta negédesen álla alá hajlított s még mindig csodálatosan szép és fehér kezére.

- Asszonyom - felelte a gróf -, jól hallottam, mit mondott az előbb? Soha még ily fiatalnak, soha szebbnek nem láttam!

A hercegné fejét rázta.

- Bragelonne úr Párizsban marad? - kérdezte.

- Erről hogy vélekedik? - kérdezte Athos.

- Hagyja itt nekem - mondta a hercegné.

- Azt nem, asszonyom, ha kegyed el is felejtette Oidiposz történetét, én emlékszem rá.

- Igazán nagyon kedves, gróf, s én szívesen eltöltenék egy hónapot Bragelonne-ban.

- Nem fél, hogy szaporítja irigyeimet, asszonyom? - kérdezte gálánsan Athos.

- Nem, inkognitó mennék, Marie Michon néven.

- Imádnivaló, asszonyom.

- Raoult azonban ne tartsa maga mellett.

- Ugyan miért?

- Mert szerelmes.

- Hisz még gyermek!

- Az is gyermek, akit szeret.

Athos eltűnődött.

- Igaza van, hercegné, ez a szerelem egy hétéves leányka iránt egyszer még nagyon boldogtalanná teheti; Flandriában háború készül, s ő ott lesz.

- Majd ha visszajött, küldje el hozzám, hadd vértezzem fel a szerelem ellen!

- Sajnos, asszonyom - mondta Athos -, a szerelem olyan ma már, mint a háború: a vért fölösleges lett.

E pillanatban betoppant Raoul; jött jelenteni a grófnak s a hercegnének, hogy Guiche gróf, a barátja értesítette, miszerint holnap megtörténik a király, a királyné s a miniszter ünnepélyes bevonulása.

Másnap, már kora hajnaltól fogva, az udvar valóban megtett minden előkészületet Saint-Germain elhagyására.

A királyné már előző este hívatta D'Artagnant.

- Uram - mondta -, bizonygatják nekem, hogy Párizs nyugtalan. Aggódom a király miatt; tartózkodjék a jobb oldali kocsiajtónál!

- Nyugodjék meg felséged - mondta D'Artagnan -, a királyért felelek!

S a királynétól elköszönve kiment.

Ahogy a királynétól kilépett, Bernouin állt elébe, s közölte vele, hogy a bíboros fontos ügyben várja.

Tüstént a bíboroshoz ment.

- Uram - mondta a bíboros -, párizsi lázongásokról beszélnek. Én a király balján ülök majd, s miután leginkább én forgok veszedelemben, tartózkodjék a bal oldali kocsiajtónál.

- Legyen nyugodt, eminenciád - mondta D'Artagnan -, egyetlen haja szála sem fog meggörbülni!

"Az angyalát - gondolta már az előszobában -, ebből aztán hogy vágjam ki magam? Egyszerre a jobb s a bal oldali ajtónál sehogy sem lehetek. Üsse kő, én a királyra vigyázok majd, a bíborost Porthosra hagyom."

Ez a megoldás mindenkinek megfelelt, ami ritka dolog. A királyné D'Artagnan bátorságában bízott, melyet ismert, a bíboros pedig Porthos erejében, melyet közelebbről is megtapasztalt.

A kíséret eleve megállapított rendben vágott neki Párizsnak; legelöl, az őrség élén Guitaut és Comminges haladt, ezután jött a királyi hintó, egyik ajtajánál D'Artagnan, a másiknál Porthos; aztán a testőrök következtek, huszonkét éve barátai D'Artagnannak, aki húsz év óta hadnagyuk és tegnap óta kapitányuk volt.

A sorompóhoz érve a hintót hatalmas kiáltások fogadták: "Éljen a király!" és: "Éljen a királyné!", elvétve egy-egy: "Éljen Mazarin!" is keveredett közéjük, de semmi visszhangjuk se támadt.

A Notre-Dame-ba mentek, hogy meghallgassanak egy Te Deumot.

Egész Párizs az utcán volt. Az út szélén mindenhol svájciakat sorakoztattak fel; de az út hosszú lévén, hat-nyolc lépésenként ha jutott belőlük, méghozzá egyesével. Ez a kordon tehát teljesen elégtelen volt, s az emberáradat által minduntalan áttört gátat vajmi nehezen lehetett csak helyreállítani.

Minden áttörésre, bármily jóindulatú volt is, hisz a párizsiak ama vágyából fakadt, hogy viszontláthassák egy esztendő óta nélkülözött királyukat és királynéjukat, Ausztriai Anna nyugtalanul nézett D'Artagnanra, s ő egy-egy mosollyal nyugtatgatta meg.

Mazarin, ki vagy ezer Lajos-aranyat költött rá, hogy "Éljen Mazarin"-t kiáltasson, s ki a hallott kiáltásokat most félannyira sem becsülte, Porthosra tekingetett éppily nyugtalanul; de az óriás termetű testőr e pillantásokra oly szép basszus hangon felelte mindannyiszor: "Nyugalom, kegyelmes uram", hogy Mazarin csakugyan egyre nyugodtabb lett.

A Palais-Royalhoz érve még nagyobb tömeget találtak, csak úgy tódultak a térre a szomszédos utcákból, s hullámzó folyó gyanánt látták a népet a hintó elé özönleni, s egymás hegyén-hátán hömpölyögni a Saint-Honoré utcában.

Mikor a térre értek, hatalmas: "Éljenek őfelségeik!" kiáltások harsantak. Mazarin a hintóablakhoz hajolt. Megjelenését két-három "Éljen a bíboros!" üdvözölte; de ezt holmi füttyök és hurrogások szinte rögtön kegyetlenül elfojtották. Mazarin elsápadt, és gyorsan hátravetette magát.

- Csőcselék - dörmögte Porthos.

D'Artagnan semmit se mondott, de bajszát oly jellegzetes mozdulattal sodorintotta meg, mely arra vallott, hogy jó gascogne-i vére bizseregni kezd.

Ausztriai Anna az ifjú király füléhez hajolt, s így szólt:

- Intsen neki barátságosan, s intézzen néhány szót D'Artagnan úrhoz, fiam!

Az ifjú király a hintóablakhoz hajolt.

- Még nem is üdvözöltem ma, D'Artagnan uram - mondta -, pedig megismertem ám! Maga állt az ágyam függönye mögött, midőn a párizsiak látni akarták, alszom-e.

- S ha megengedi - mondta D'Artagnan -, ezentúl is mindig felséged mellett leszek, valahányszor veszedelem környékezi.

- Uram - kérdezte Mazarin Porthostól -, mit csinálna, ha ránk rontana ez a szörnyűséges tömeg?

- Annyit ölnék meg belőlük, amennyit csak tudnék, kegyelmes uram - felelte Porthos.

- Hm - dünnyögte Mazarin -, akármilyen vitéz, s akármilyen erős is, az egészet csak nem tudja megölni.

- Ez igaz - mondta Porthos, s a kengyelben felállt, hogy jobban áttekinthesse a tengernyi sokaságot -, ez igaz, rengetegen vannak.

"Azt hiszem, jobban örülnék a másiknak" - gondolta Mazarin.

S újra a hintó mélyére hanyatlott.

A királyné és minisztere, vagy legalábbis az utóbbi, bizony némi joggal nyugtalankodott. A sokaság, ha megőrizte is a tisztelet, sőt szeretet látszatát a király s a régensnő iránt, lármásan mozgolódott. Az a tompa moraj hallatszott minduntalan, amely, mikor vizet borzolva száguld, vihart jelez, s amikor a tömegen száguld át meg át, lázadást jósol.

D'Artagnan visszafordult a testőrök felé, s egy, a sokaság részére érthetetlen, de e maroknyi bátor kiválasztottnak nagyon is érthető kacsintással jelt adott.

A lovak sorai összébb tömörültek, az embereket könnyű borzongás járta át.

A Sergents sorompónál kénytelenek voltak megállni; Comminges a kíséret éléről hátrarúgtatott, s odament a királyné hintájához. A királyné tekintetével D'Artagnant kérdezte; D'Artagnan azonos nyelven felelt.

- Menjen előre - mondta a királyné.

Comminges visszatért a helyére. Nekirugaszkodtak, s az eleven sorompót erőszakkal áttörték.

A tömegből egy-két kiáltás harsant, most már a királyt éppúgy illették, mint a minisztert.

- Előre! - kiáltotta torkaszakadtából D'Artagnan.

- Előre! - visszhangozta Porthos.

De mintha a tömeg csak ezt az erőmutogatást várta volna, hogy kitörhessen, mert egyszeriben, minden visszaszorított ellenséges érzés kifortyant. "Le Mazarinnal! Halál a bíborosra!" - visszhangzott mindenfelől.

Ezenközben a Grenelle, Saint-Honoré és a Coq utcán át kettős áradat zúdult kifelé, a svájciak gyenge sövényét átszakította, s hamarosan egészen D'Artagnan s Porthos lova lábáig örvénylett.

Ez az új gátszakadás veszedelmesebb volt a többinél, mert fegyveres alakok vettek benne részt, méghozzá jobban felfegyverkezettek, mint amilyenek a nép fegyveresei ilyen esetekben. Látható volt, hogy ez a roham nemcsak a véletlen műve, mely bizonyos számú elégedetlent egy pontban sodort össze, hanem valami ellenséges elme kifundálta szervezett támadás.

Mindkét tömeget egy-egy főnök vezette; az egyik nemcsak hogy nem a polgárságból, hanem egyenesen a koldusok tisztes céhéből valónak látszott; a másikban, bárhogy szeretett volna is népi-finak látszani, könnyű volt felismerni az urat.

Mindkettőt nyilvánvalóan azonos indulat fűtötte.

Heves lökés ereje hatott el egészen a királyi hintóig; majd ezer meg ezer, egyetlen üvöltésbe verődő ordítás hallatszott, közben két-három dördülés.

- Testőrök, hozzám! - kiáltotta D'Artagnan.

A kíséret két sorra oszlott; egyik a hintó jobb, másik a bal oldalán helyezkedett el; egyik D'Artagnan, másik Porthos segítségére.

Ekkor kegyetlen hadakozás kezdődött, már csak azért is borzalmas, mert célja sem volt, s annál gyászosabb, mert nem tudták, miért, kiért hadakoznak.

Mint minden tömegmegmozdulásnak, ennek is rettenetes ereje volt; a kevés számú, rosszul felsorakozott testőrt, kik e sokaságban lovaikkal nem forgolódhattak, áttöréssel fenyegette.

D'Artagnan a hintófüggönyt le akarta ereszteni, de az ifjú király kinyújtotta karját, s így szólt:

- Ne, D'Artagnan úr, látni akarok.

- Ha felséged látni akar - mondta D'Artagnan -, jól van, ám lásson!

És megfordult azzal a dühvel, mely oly félelmetessé tette, s a támadók vezérére vetette magát, ki egyik kezében pisztollyal, másikban széles karddal igyekezett utat törni a hintó ajtajához, két testőrrel viaskodva.

- Helyet, az istenfáját - kiáltotta D'Artagnan -, helyet!

E hangra a széles kardú ember felkapta a fejét; de már késő volt: D'Artagnan döfött; az egyenes kard a mellébe hatolt.

- Jaj, a keservit! - kiáltott D'Artagnan, s már késő volt, hogy megfékezze a szúrás lendületét -, mi az ördögöt keres itt, gróf?

- Betölteni végzetemet - mondta Rochefort térdre rogyva. - Háromszor kihevertem kardcsapását, negyedszer azonban már nem fogom.

- Gróf úr - mondta D'Artagnan bizonyos megrendüléssel -, szúrtam, de nem tudtam, kibe. Nagyon bántana, ha ellenséges érzésekkel kellene meghalnia.

Rochefort a kezét nyújtotta D'Artagnannak. D'Artagnan megfogta. A gróf beszélni akart, de szava vérhányásba fúlt, teste utolsó görcsbe merevedett és kilehelte lelkét.

- Vissza, csőcselék! - kiáltotta D'Artagnan. - Vezéretek halott, itt már semmi keresnivalótok!

S valóban, mintha Rochefort gróf lett volna ama támadás lelke, mely a királyi hintónak ezt az oldalát érte, az egész gyülevész had, mely követte és engedelmeskedett neki, futásnak eredt, mihelyt elesni látták. D'Artagnan rohamra indult vagy húsz testőrrel a Coq utcába, s a lázadásnak ez a része úgy eloszlott, mint a füst, szétszóródván a Saint-Germain-l'Auxerrois téren, a rakpart felé tódulván.

D'Artagnan visszatért, hogy Porthosnak segítséget nyújtson, ha erre szükség volna; de Porthos a ráeső részt éppoly lelkiismeretesen elvégezte, mint D'Artagnan. A hintó bal oldalát is éppoly alaposan megtisztogatták, s a hintóablak függönyeit felemelték, melyet Mazarin, a királynál jóval kevésbé harciasan, elővigyázatossággal leeresztett.

Porthos nagyon keserűnek látszott.

- Micsoda fancsali képet vág, Porthos? Győzteshez vajmi kevéssé illik ez!

- Hát maga - vágott vissza Porthos -, mitől olyan meghatott?

- Van mitől, a teremtésit! Megöltem egy régi cimborámat.

- Valóban? Kit? - kérdezte Porthos.

- A szegény Rochefort grófot.

- Ejnye, én is megöltem valakit, aki valahonnan ismerős nekem; sajnos, a fejére vágtam, s arcát rögtön elöntötte a vér.

- És mit sem mondott, mikor lerogyott?

- De igen! Azt mondta: Hú!

- Belátom - mondta D'Artagnan, s nem állhatta meg nevetés nélkül -, hogy ha csak ennyit mondott, ebből nem tudhatott meg valami sokat.

- Nos, uram? - kérdezte a királyné.

- Asszonyom, az út teljesen szabad - mondta D'Artagnan -, felséged továbbindulhat.

S valóban, hamarosan az egész kíséret minden baleset nélkül a Notre-Dame-hoz érkezett; a feljárat előtt az egész papság várta már, élén a koadjutorral, a királyt, a királynét s a minisztert, hogy szerencsés visszaérkezésük alkalmával elénekeljék a Te Deumot.

A szertartás alatt, mikor már a végéhez közeledett, egy riadt gyerkőc surrant be a templomba, a sekrestyébe rohant, gyorsan karinget öltött, s a templomot elöntő sokaságot, tiszteletparancsoló egyenruhájának hála, átszelve, odament Bazinhoz, ki kék, az ujján ezüsthímzéses ruhájában méltóságteljesen állt a kórusfeljárónál, a svájcival szemközt.

Bazin érezte, hogy megrángatják a köntöse ujját. Ájtatosan égre fordított szemét a földre irányította, s ott látta Friquet-t.

- Mi bajod, fickó, hogy mersz zavarni hivatásom gyakorlása közben? - kérdezte a sekrestyés.

- Csak az, Bazin úr - mondta Friquet -, hogy Maillard úr, tudja, a Saint-Eustache szenteltvízárusa...

- Mi van vele?...

- Hát izé, a csihipuhiban karddal fejen vágták. Az a nagy óriás, ott né, aki rámérte, abban a sujtás sujtás hátán ruhában!

- Úgy? Akkor bizony nagyon beteg lehet.

- Olyan beteg, hogy meghal, s halála előtt meg szeretne gyónni a koadjutor úrnak, akinek módjában áll, amint mondják, megbocsátani szörnyű bűneit.

- S azt képzeli, a koadjutor úr majd zavartatja magát miatta?

- Bizonyára, mert úgy látszik, a koadjutor úr megígérte neki.

- S ezt ki mondta neked?

- Maillard úr maga.

- Láttad tehát?

- Hogyne, ott voltam, mikor elesett.

- Hát te ott mit csináltál?

- Mit? Kiabáltam: "Le Mazarinnal! Halál a bíborosra! Bitóra a taljánnal!" Azt mondta, hogy ezt kiáltsam.

- Fogd be a szád, kis hülye! - ripakodott rá Bazin, s nyugtalanul nézett körül.

- Bizony akkor mondta nekem a szegény Maillard úr: "Eredj, Friquet, keresd meg a koadjutor urat, s ha idehozod, téged teszlek örökösömmé!" Mit szól hozzá, Bazin apó, én leszek az örököse Maillard úrnak, a Saint-Eustache szenteltvízárusának! Az ám! Ülhetek eztán ölbe tett kézzel. Akárhogy is, ezt a szolgálatot megtehetem neki, nem igaz?

- Megyek s szólok a koadjutor úrnak - mondta Bazin.

S máris tiszteletteljesen odalépkedett a prelátushoz, néhány szót súgott a fülébe, mire az beleegyezőn bólintott, majd ugyanolyan halkan visszament előbbi helyére.

- Eredj, s mondd meg a haldoklónak, legyen türelmes, a kegyelmes úr egy órán belül nála lesz.

- Köszönöm - mondta Friquet -, akkor hát szerencsém megalapozott!

- Mondd csak, hova vitette magát? - kérdezte Bazin.

- A Saint-Jacques-la-Boucherie tornyába.

A küldetés sikerétől mámorosan, Friquet, karingét le se vetve, amely egyébként szabadabb mozgást biztosított neki, kiment a székesegyházból, s gyorsan, ahogy csak tudott, rohant a Saint-Jacques-la-Boucherie tornya felé.

Valóban, mihelyt a Te Deum véget ért, a koadjutor, ígérete szerint, szintén elindult az ódon torony felé, melyet már olyan jól ismert.

Még idejében érkezett. A sebesültben, noha percről percre erőtlenedett, volt némi élet.

Kinyitották neki a szoba ajtaját, hol a koldus haldoklott.

Egy pillanattal később Friquet egy jókora bőrzsákkal ment ki onnan; mihelyt kint volt a szobából, kioldozta, s hát legnagyobb bámulatára, színültig volt arannyal.

A koldus megtartotta szavát, s megtette örökösének.

- Ó, Nanette anyó! - kiáltott fel akadozó lélegzettel Friquet. - Ó, Nanette anyó!

S többet nem tudott mondani; de ha beszédre nem maradt ereje, maradt cselekvésre. Eszeveszett rohanásban vágott neki az utcáknak, s miként a marathoni görög összerogyott babérral a kezében Athén piacán, úgy ért Friquet Broussel tanácsos küszöbére, s rogyott össze ott, miközben a zsákjából kiömlött aranypénzt a padlón szanaszét szórta.

Nanette anyó az aranyat szedte fel előbb, s csak aztán Friquet-t.

Ezenközben a kíséret bevonult a Palais-Royalba.

- Csoda bátor ember ez a D'Artagnan, anyám - mondta a király.

- Az, fiam, és milyen nagy szolgálatokat tett volt atyjaurának! Tartsa meg hát a jövendő számára.

- Kapitány úr - mondta a király, a hintóból kilépve -, a királyné asszony megbízott, hívjam meg mára ebédre barátjával, Du Vallon úrral együtt!

Nagy kitüntetés volt ez D'Artagnannak és Porthosnak; Porthos nem tudott betelni vele. Mindazonáltal az ebéd alatt nagyon gondterhesnek látszott.

- Mi bántja, báró? - kérdezte D'Artagnan, lefelé mentükben a Palais-Royal lépcsején. - Ebéd közben nagyon töprengőnek látszott.

- Azon tűnődtem, hol láttam már azt a koldust, akit alkalmasint megöltem.

- És sehogy se jutott eszébe?

- Nem.

- No csak törje a fejét, barátom, törje! Amikor eszébe jut, megmondja ugye?

- Istenemre! - ígérte Porthos.

Hazatérve a cimborákat Athos levele várta; találkozót adott nekik másnap reggelre a Nagy Károly Király fogadóban.

Mindketten korán lefeküdtek, de aludni egyikük sem tudott. Az ember nem érheti meg vágyai teljesülését anélkül, hogy a beteljesülés el ne hessentené az álmát, legalábbis az első éjszakán.

Másnap a kitűzött időben elmentek Athoshoz. A grófot és Aramist útiruhában találták.

- No lám, hát mindnyájan utazunk? - csodálkozott Porthos. - Én is felcihelődtem ma reggel.

- Istenem - sóhajtott Aramis -, ha már megszűnt a Fronde, Párizsban többé semmi dolgunk. Longueville-né meghívott, töltsek néhány napot Normandiában, s megbízott, hogy fia keresztelőjének idejére készítsem elő Rouenban a lakásukat. Megyek, hogy teljesítsem e megbízatást; aztán, ha mi sem jön közbe, visszavonulok Noisy-le-Secbe, a kolostoromba.

- Én pedig visszatérek Bragelonne-ba - mondta Athos. - Tudja, kedves D'Artagnan, én már csak amolyan jámbor vidéki vagyok. Raoulnak, szegény gyermek, nincs más vagyona, csak az én vagyonom, erre vigyáznom kell, mert hisz valamiképpen csak amolyan névkölcsönző vagyok.

- És Raoullal mi a szándéka?

- Magára bízom, barátom. Flandriában háború készül, vigye magával; félek, a blois-i tartózkodás veszedelmes lehet ifjú fejére. Vigye magával, s tanítsa meg, hogy lehet az ember olyan bátor és egyenes, mint maga.

- Ha magát elveszítem is, Athos - mondta D'Artagnan -, kárpótlásul mellettem lesz az a kedves szőke fej; még gyermek ugyan, de annyira a maga lelke él benne tovább, kedves Athos, hogy mindig azt hiszem majd, maga van mellettem, kísér és támogat.

A négy jó barát könnyes szemmel ölelte meg egymást.

Aztán elváltak, azt se tudva, találkoznak-e valaha.

D'Artagnan visszament a Tiquetonne utcába Porthosszal, ki folyton azon töprengett, kicsoda lehetett, akit megölt. A Gödölye fogadó elé érve a báró fogatát útra készen találták, s Mousquetont nyeregben.

- Hallgasson ide, D'Artagnan, hagyja ott a katonáskodást, s jöjjön velem Pierrefonds-ba, Bracieux-be vagy Vallonba; együtt fogunk megöregedni, s el-elemlegetjük bajtársainkat!

- Nem én - mondta D'Artagnan. - A mindenit, kezdődik a háború, ott akarok lenni, remélem, nyerek benne valamit.

- Ugyan, hát mi szeretne lenni?

- Franciaország marsallja, a teremburáját!

- Tyűha! - bámult Porthos D'Artagnanra, kinek gaszkonádjain sohasem tudott teljesen eligazodni.

- Jöjjön velem, Porthos - mondta D'Artagnan -, herceggé teszem!

- Nem - mondta Porthos -, Mouston nem akar többé háborúzni. Egyébként is odahaza oly ünnepélyes fogadtatást készítettek elő nekem, hogy minden szomszédomat megpukkasztja a bosszúság.

- Erre már nincs mit felelnem - mondta D'Artagnan, ismerve az új báró hiúságát. - A viszontlátásra hát, barátom!

- Viszontlátásra, kedves kapitány - mondta Porthos. - Ugye tudja, ha bármikor kedve szottyan meglátogatni, mindig szívesen látott vendég lesz bárói birtokaimon!

- Hogyne - mondta D'Artagnan -, a hadjárat végén meglátogatom.

- A báró úr fogata indulásra kész - jelentette Mousqueton.

Erre a két cimbora egy kézfogással elbúcsúzott egymástól. D'Artagnan a kapuban maradt, s bánatos szemmel nézett a távolodó Porthos után.

De alig volt húsz lépésnyire, Porthos hirtelen megállt, homlokára ütött s visszafordult.

- Eszembe jutott - mondta.

- Mi? - kérdezte D'Artagnan.

- Ki az a koldus, akit megöltem.

- Csakugyan? Kicsoda hát?

- Az a bitang Bonacieux!

S azzal Porthos felszabadult lélekkel utolérte Mousquetont, s eltűnt vele az utcasarkon.

D'Artagnan egy pillanatig mozdulatlanul, gondolkodva állt ott; aztán, ahogy megfordult, észrevette a szép Madeleine-t, ki D'Artagnan új dicsőségétől ittasultan várt a küszöbön.

- Madeleine - fordult hozzá a gascogne-i -, adja nekem az első emeleti lakosztályt, reprezentálnom kell, merthogy testőrkapitány lettem! De azért az ötödiken levő szobámat tartsa fenn! Sohase tudhatjuk, mi minden történhetik.

117. Lásd A három testőr 65. fejezetét. ^[VISSZA]

120. Camões portugál költő (1525-1580) Luziádák című nemzeti eposzában a Jóreménység fokot megszemélyesítő óriás. ^[VISSZA]

121. D'Elbeuf herceg (1596-1657) IV. Henrik és Gabrielle d'Estrée leányának férje volt; Bouillon herceg (1605-1652) részt vett Cinq-Mars Richelieu elleni összeesküvésében s csak sedani hercegsége ellenében bocsátották szabadon; La Mothe marsall (1605-1657) katalániai alkirály, 1648-ban csatlakozik a Fronde-hoz, később kiegyezik Mazarinnal. ^[VISSZA]

123. A part menti házak egész sora dőlt össze, sokan belefulladtak a kiáradt folyóba, s nyomban bekövetkezett az éhínség és a járvány, ami csak fokozta a szenvedő tömegek elkeseredését. ^[VISSZA]

125. Bouillon herceg öccse, neves hadvezér, Franciaország marsallja, kit felségsértésért elítéltek; száműzetéséből 1650-ben tért vissza, de az udvarral csak 1651-ben békült meg. ^[VISSZA]

126. Harcourt hercege, Charles, Harcourt grófja, François és Lillebonne grófja, François-Marie; oly hatalmas termetű fiatalemberek voltak, hogy az "elefánt-fiak"-nak nevezték őket. ^[VISSZA]

127. Retz tiszteletbeli korinthoszi érsek volt 1644 óta; erről elnevezett hadseregét Renaud de Sévigné vezette. ^[VISSZA]

128. Conti herceg - a nép bizalmát megnyerendő - túszul adta oda húgát és unokaöccseit; az említett gyermek január 29-én született, s a krónikák szerint La Rochefoucauld herceg volt vér szerinti apja. ^[VISSZA]

129. 1649. február 8-án zajlott le, s Condé elsöprő győzelmével végződött. ^[VISSZA]

130. A görög mitológiában az istenek ellen lázadó ötvenfejű, százkarú titánok. ^[VISSZA]

131. Ajax (Aiasz) a trójai háború egyik nagy erejű hőse, Telamon fia. ^[VISSZA]

133. Célzás Erzsébet angol királynő és Essex, illetve II. Katalin cárnő és Potyomkin viszonyára. ^[VISSZA]

134. Ószövetségi utalás: Sámsont, aki Gáza előtt egy városszéli prostituáltnál hált, a gázaiak meg akarták ölni; ő azonban éjszaka kiszakította a kapu szárnyait a kapufákkal és a závárokkal együtt, s vállára vetve felvitte a Hebronnal szemközti hegyre. ^[VISSZA]

135. Utalás egy bibliai történetre: Tóbiás az angyal szavára hallgatva egy nagy halat tudott kopoltyújánál fogva kihúzni a vízből, amelyik eredetileg őt akarta lenyelni. ^[VISSZA]

139. Szent Kristóf, ki a legenda szerint vállán vitte Jézust, hatalmas erejéről volt nevezetes. ^[VISSZA]

140. Tréville 1634-1646-ig volt testőrkapitány; amikor Mazarin feloszlatta egységét (amely csak 1657-ben szerveződött újjá, s D'Artagnan is csak akkor lett parancsnoka), ő Foix-ban lett katonai parancsnok és kormányzó. ^[VISSZA]

---