2. Közép- és Kelet-Európa területi státusának felborulása és a nyelvi nacionalizmus kialakulása


FEJEZETEK

Mikor a 18. század végén kirobban és teret kér a modern demokratikus nacionalizmus, Nyugat- és Észak-Európában semmi kétség nincs benne, hogy az a keret, az az ország, melyet a nép {2-192.} birtokba akar venni, nem más, és nem is lehet más, mint a meglévő állami keretek: Franciaország, Nagy-Britannia, Spanyolország, Portugália, Belgium, Hollandia stb. Más volt a helyzet Közép- és Kelet-Európában. Német- és Olaszországban a Német-római Császárság politikai formációja kuszálta össze mindkét ország politikai fejlődését, Kelet-Európában pedig az oszmán hatalom előretörése döntötte meg a meglévő nemzeti kereteket, anélkül hogy végleges és szilárd új keretet tudott volna föléjük építeni. Mind a két tényező közrejátszott annak a végzetes államalakulatnak a létrejöttében, mely az állam- és nemzetalakulás útját Közép- és Kelet-Európában végleg összezavarta. Ez az államalakulat a Habsburgok birodalma volt.

A HABSBURGOK VÉGZETES ÁLLAMALAKULATA

A Habsburgok birodalma, mikor megalakult, éppen olyan alkalmi, „nemzet”-közi dinasztikus államkapcsolat volt, mint az aragon–szicíliai, angol–hannoveri stb. kapcsolatok. Mikor megszületett, minden volt, csak az nem, aminek ma képzelni szokták: „dunai állam”. Az egyik alkotóeleme, a reformáció folytán Dél-Németországba szorult német császárság hozta a maga összes olaszországi és nyugat-európai érdekeltségeit; a cseh királyság csak kisebb részben volt dunai ország, az oszmán támadás folytán összezsugorodott magyar királyság pedig tulajdonképpen csak katonai előtere volt a német császárságnak kelet felé. Komoly egyesítő szándékok sokáig nem érvényesültek ebben az unióban. A 18. század közepéig semmi kétség abban, hogy a Habsburg-ház a római császári címmel összekapcsolt német királyi hatalom politikai súlyát képviseli Európában. Ő a „császár”, aki ura Németország és Olaszország nagy részének, s mellékesen cseh és magyar király. A vallásháborúk során azonban a német császár mind kijjebb szorul Németországból, ugyanakkor, amikor megszilárdul olaszországi pozíciója, és többek között, de egyáltalán nem mindenekelőtt a Dunánál is terjeszkedik, ahol sikerül a magyar királyság régi területét a törökök rovására visszaszereznie. A 18. század folyamán tovább gyengül németországi {2-193.} pozíciója, s az osztrák örökösödési háború alatt egy pillanatig egész groteszkségében megmutatkozik az a helyzet, hogy a császári címet nem viselő Mária Terézia országának még neve sincsen, hanem osztrák, magyar, cseh, lombard, belga, horvát nemzetek vagy nemzettöredékek merő együttese különböző joggal, nyelvvel, igazgatással és tudattal.

A 18. század második felében kezdenek csak komolyan jelentkezni olyan törekvések, melyek a Habsburgok összefüggő dunai államát valamiféle „osztrák” tudattal igyekeznek megtölteni. Mielőtt azonban bármi is megszülethetett volna ebből az osztrák tudatból, a francia forradalom nyomán elemi erővel megjelent a modern demokratikus nacionalizmus ezen a területen is, és teljesen új helyzetet teremtett.

A RÉGI NEMZETEK FELTÁMADÁSA

Az első kérdés, amit el kellett dönteniök az e területen feltámadt modern demokratikus, nemzeti tömegmozgalmaknak, melyek a nép nevében birtokba akarták venni az egész nemzeti keretet, az volt, hogy miféle keretet akarnak birtokba venni. A modern demokratikus nacionalizmus nem volt képes és – jogos okból – nem volt hajlandó az itt talált államhatalmi egységeket (Habsburgok birodalma, német és olasz kis államok, oszmán birodalom) kitölteni a maga hatalmas érzelmeivel és erőkifejtéseivel, hanem mindenekelőtt azok felé a keretek felé fordult (német birodalom, egységes Olaszország, lengyel, magyar, cseh királyságok stb.), amelyek részben még intézményekben, részben már csak szimbólumokban és emlékezetben éltek, de anarchiába és provincializmusba süllyedve is erősebb politikai élményeket jelentettek, mint a meglevő, nem is túl régi és nem eléggé gyökeres hatalmi szervezetek. Az oszmán birodalom nem tudott a balkáni népek fölött új nemzeti szerkezetet alkotni egyrészt szervezetének pusztán katonai és hódító jellege miatt, másrészt a Balkán népeivel szemben fennálló kulturális idegensége miatt. A Habsburgok birodalma pedig, mint mondottuk, alkalmi unió volt, és azt el tudta érni, hogy a beléje került nemzeteket meggyengítse, {2-194.} de arra nem volt képes, hogy ezeket a nemzeti egységeket feloldja. A 18–19. század fordulóján megjelent „Ausztria”-tudat nem nélkülözte az emberséges és meleg színeket, azonban mélyebb közösségi gyökerei csak a német örökös tartományokban voltak, s ott sem az európai nemzeti érzelemnek felelt meg, hanem inkább azoknak a provinciális érzelmeknek, amelyek a többi német kis államokban is kifejlődtek. Ebből az osztrák lokálpatriotizmusból már csak azért is nehezen születhetett külön új nemzet, mert a német nyelvű osztrák örökös tartományok dicsősége éppen abban állott, hogy öt és fél évszázada adtak császárokat és királyokat a német birodalomnak, és úgy szerepeltek, mint a német uralkodó házi országa, Ile de France-ja. A többi kis német állam összefogó politikai élmények és komoly külső presztízs híján még kevésbé jutott el odáig, hogy Hollandia, Belgium vagy Svájc módjára igazán nemzetté alakuljon. Az olasz kisállamok a 19. századra a politikai erőtlenségnek és a teljes kiüresedésnek olyan mélypontjára jutottak, hogy az olasz nemzeti egység gondolatával szemben semmiféle szeparatisztikus nemzeti tudatot nem vetettek fel. Minden vonalon a régebbi keretek győzedelmeskedtek tehát: nem osztrák, bajor, szárd vagy nápolyi nemzeti érzés vetett lángot, hanem német, olasz, lengyel, magyar és cseh nemzeti érzés.

AZ ÚJJÁSZÜLETÉS NEHÉZSÉGEI ÉS A NÉPI GONDOLAT

Ez a győzelem azonban mindannyiuk számára pirruszi győzelem volt. Az új nemzeti mozgalmaknak energiájuk legnagyobb részét a meglévő keretek lebontására és a maguk keretének az újjáépítésére kellett fordítaniok, és eközben csakhamar szembekerültek azzal a ténnyel, hogy a modern állami és nemzeti szervezet alapvetését, mely Európa-szerte a 17. és 18. században folyt le, az ő javukra nem végezte el senki. Nem volt a szó mai értelmében vett fővárosuk, nem volt vagy csak részben volt kiépített állami apparátusuk, nem volt a maga lábán megálló gazdasági szervezetük, egységes politikai kultúrájuk és begyakorolt nemzeti {2-195.} elitjük. Mindez megvolt a Hasburgok birodalmának és a többi fennálló államhatalmi keretnek, ezeken belül azonban csak vértelen dinasztikus érzelmek vagy erőtlen lokálpatriotizmusok tudtak megszületni. Az új nemzeti mozgalmaknak tehát ezekkel a kiüresedett, de minden hatalmi eszköz birtokában levő szervezetekkel szemben meg kellett mutatniok, hogy ők a gyökeres és életképes egységek. Ehhez vissza kellett nyúlniok a felületi erőviszonyoknál mélyebb „népi” tényezőkre. Így lett a nép, mely Nyugat-Európában egyszerűen a társadalmi felemelkedés dinamikáját képviselte (peuple), Közép- és Kelet-Európában egyúttal a megkülönböztető nemzeti sajátságok döntő hordozója (Volk), mely az összekeveredett vezető rétegeknél tisztábban őrzi a nemzethez tartozás „igazi” kritériumait, a nyelvet, a népszokásokat stb. Itt a gyökere annak a lefordíthatatlan ellentétnek, amely az azonos logikai értelmű „populaire” és „népi” szavak hangulati értelme között van. Így alakult ki az a tényező, mely Európa e részének amúgy is mozgásba jött területi státusát végleg folyékonnyá tette: a nyelvi nacionalizmus.

A NYELVI NACIONALIZMUS

A nyelvi nacionalizmus speciális közép- és kelet-európai jelenség. A nacionalizmusnak leginkább Közép- és Kelet-Európában kidolgozott elméletei alapján ma már Nyugat-Európában is gyakran lehet olyan véleményt hallani, hogy nemzet úgy keletkezik, hogy az egynyelvű emberek „összeállanak” és államot alapítanak. Ilyen azonban még soha ezen a világon nem történt. A nemzet modern gondolata par excellence politikai fogalom: kiindulópontja egy állami keret, melyet a nép a demokratizált nemzeti tömegérzelmek erejével birtokba akar venni és a magáénak akar tudni. Míg azonban a 19. század elején ezek a tendenciák meglehetősen igazodtak a történeti államkeretekhez, és csak a föléjük épült gyökértelen államszervezeteket (Habsburgok birodalma, oszmán birodalom stb.) igyekeztek lerázni magukról, addig a nyelvi nacionalizmus megjelenése folytán az összes itteni nemzetek kezdtek számot vetni a maguk helyzetével {2-196.} a nyelvi erőviszonyok szempontjából is: azok a nemzetek, melyeknek történeti határa mellett nyelvrokonok éltek, vagy melyeknek már nem is voltak történelmi határai, kitűzték az összes nyelvtársak egyesítésének programját; azok pedig, melyeknek történeti területén másnyelvűek éltek, kitűzték az egynyelvű nemzeti állam programját. Mindkét törekvésnek egy volt a lényege: etnikai tényezőkkel alátámasztani a politikai lét bizonytalanságát.

Nem azt jelenti ez, hogy e területeken nyelvészeti tényezők hozzák létre a nemzeteket, s bármiféle dialektusból nemzetet lehet elővarázsolni. A nemzeteket itt is, mint mindenütt, politikai tényezők hozzák létre. Az itteni nemzetek túlnyomó része: a lengyel, a magyar, a cseh, a görög, a román, a bolgár, a szerb, a horvát, a litván mind olyan, melynek a történelem hosszú évszázadain keresztül megvolt a maga állami vagy félig állami szervezete és sajátos politikai tudata. Az a néhány nemzet (szlovákok, lettek, észtek, albánok), amelyek első látásra úgy tűnnek fel, mintha tisztán nyelvi alapon születtek volna meg, szintén nem az egynyelvűek „összeállása” által, hanem történelmi élmények és folyamatok által jöttek létre. Így például a szlovák nemzeti tudat abban a történelmi élménysorozatban alakult ki, mely kezdődött a magyar nyelvi nacionalizmussal szemben való politikai és kulturális ellenállással, és folytatódott a magyar államtól a csehszlovák államhoz való csatolással, az önálló Szlovákia megalakulásával s Csehszlovákia helyreállításával. Érdemes megjegyezni, hogy a különböző államközösségek közötti ide-oda hányódás néhány nyugat-európai kis nemzet, pl. a finn és norvég nemzet megszületésénél, illetőleg újjászületésénél is szerepet játszott. A történelmi élményeknek egy ilyen sorozata az, ami egy nemzetet megformál. Igaz tehát a közép- és kelet-európai történeti egységek híveinek az a gyakran hangoztatott állítása, hogy a nyelv maga nem nemzetalkotó tényező, hanem csak a történelem az. Ebből azonban nem az következik, amit ők ebből ki akarnak hozni, mert viszont a másik oldalról az is igaz, hogy Közép- és Kelet-Európa különleges viszonyai között a nyelvi {2-197.} összetartozás politikai és történelmi tényezővé vált; mindenekelőtt a meglevő keretek területi elhatárolásának és néhány esetben új nemzetek formálódásának a tényezője.

A HATÁROK FOLYÉKONNYÁ VÁLÁSA

A nyelvi nacionalizmus uralkodóvá válása azt jelentette, hogy Közép- és Kelet-Európában a nemzetek egymás közötti határai folyékonyakká váltak. Míg Nyugat- és Észak-Európában a történeti status quo megtartotta a maga nemzetelhatároló jelentőségét, addig Közép- és Kelet-Európában az újjászületett nemzetek egymás közötti határai vagy teljesen elsüllyedtek a történelem viszontagságai között (a Balkánon), vagy ha fenn is maradtak a legújabb korig (Lengyel-, Magyar- és Csehország esetében), összetartó erejük meggyengült. Ebben a helyzetben a legnagyobb baj nem az volt, hogy a nyelvi határok nagyon kacskaringósak voltak, és nem igazodtak földrajzi, gazdasági előírásokhoz; hanem az, hogy e nemzetek történelmi érzelmei – minthogy túlnyomó részüknek volt történelmi emlékezete – más és rendesen nagyobb területhez fűződtek, mint amely területen a megfelelő nyelvű lakosság élt. A nemzeti érzés itt is, mint mindenütt a világon, nemcsak az embereknek egy bizonyos csoportját fűzi egymáshoz, hanem az embereknek egy bizonyos csoportját a lokalitásoknak, szent városoknak, történeti emlékeknek egy bizonyos területi egységéhez is. Különösen erősek voltak ezek az érzelmek, ha a szóban lévő lokalitásokat egy kisebbségben levő, kisebbségbe került vagy területileg körülzárt, de a nemzeti nyelvet beszélő lakosság lakta. De nem kevésbé erős volt a történeti keretekkel szemben álló népi mozgalmaknak az az igénye, hogy városi központokat tegyenek a magukévá. Hamar kialakult tehát az a helyzet, hogy az itt újjászületett összes nemzetek szomszédaik túlnyomó részével ádáz határvitákba bonyolódtak. Ez a helyzet egy csomó háborút és katasztrófát okozott, amiből a nemzeti lét és a területi státus még nagyobb bizonytalansága származott. Itt a fő forrása a közép- és kelet-európai nemzetek politikai hisztériáinak.