ETIKA ÉS BÜNTETŐJOG ÉRVÉNYESSÉGI VISZONYA (2A)

Az etika és büntetőjog összefüggésének másik központi kérdése: hogyan érinti a két szabályrendszer egymás érvényességét? Az erkölcsön alapul-e a jog érvényessége, avagy két független szabályrendszer áll egymással szemben? Az első felfogás legradikálisabb fogalmazása szerint minden jogszabály virtualiter benne foglaltatik az erkölcs szabályaiban, s a jog az erkölcs általános érvényének világából a valóságos emberi magatartások világába való leszállás során az erkölcs konkretizálását valósítja meg. Ebben a beállításban az erkölcsi jó eszméje és a tételes jog közé szükségképpen beékelődik a természetjog rendszere, és ez írja elő a jog számára azokat az általános elveket, amelyekhez az {1-167.} erkölcsileg helyes, kívánatos és érvényes jogrendszernek alkalmazkodnia kell.

A másik, a pozitivista felfogás szélsőséges fogalmazása szerint egy jogszabály erkölcstelensége nemcsak hogy nem érinti a jogszabály érvényes és kötelező voltát, de jog és erkölcs egyáltalában teljesen függetlenek egymástól. Eszerint a két normarendszerben nemcsak az érvényesség nem azonos jelentésű, de az erkölcsi Rossz és a bűntett között is hiányzik minden közösség.

A két szélső álláspont kétségtelen tarthatatlansága következtében mind általánosabb elismerésre talált, hogy egyrészt a jog éppen társadalmi funkciójának más volta miatt nem lehet teljes egészében az erkölcsi normák rendjének a része, másrészt a jog minden különbözősége mellett is a társadalmi szabályoknak oly területét jelenti, mely különösképpen az erkölcs megítélése alá esik. Ha tehát egy jogi jelenség, mely a jog sajátos érvényességi kategóriái alá tartozik, erkölcsi ítélet folyamán nem is veszíti el érvényességét, maguk a jogi jelenségek jogi érvényességük érintetlenül maradása mellett is szükségképpen erkölcsi megítélés tárgyai, akár pozitív, akár negatív lesz is ennek a megítélésnek az eredménye.

A jog és erkölcs kölcsönös érvényességének mikéntje elsősorban a természetjog elméleteihez való állásfoglalások során alakul ki. A természetjog lehetőségeit és határait ma a kriticizmus legfinomabb eszközeivel kicsiszolt gondolatmenetek világítják meg. Ebben a vonatkozásban azt a klasszikus természetjogi álláspontot, mely a jogszabályt az erkölcsi szabály puszta konkretizálásának tekinti, fölváltja annak kriticista formája, a relatív természetjog elmélete, mely szerint nincs ugyan olyan örök érvényű természetjogi kódex, amelytől a jogszabályok érvényessége függ, de adva van a jog értékes fejlődésének hely, idő és kultúrkörök szerint változó, de nem kevésbé objektív érvényű értékmérője. Ez a relatív természetjog,5 ha egy statikus pillanatban nem is képes valamely jogszabály jogi érvényét érinteni, dinamikus szemléletben „mint az erkölcsi közvéleménynek a jogra vonatkozó {1-168.} része” állandóan szelektáló hatást gyakorol a vele ellentétes jogszabályokra*Horváth Barna: A jogelmélet vázlata. 1937

A másik állásfoglalást, mely a jogot és erkölcsöt egymástól teljesen különböző és független normarendszereknek tekinti, kriticista megfogalmazásban a negatív természetjog elmélete tartalmazza.*Moór, Julius: Das Problem des Naturrechts. Archiv f. Rechts u. Soc. phil. 28. (1934–35) Eszerint a jognak megvan a maga sajátos érvényességi területe, amelyen belül sajátos értékmérők állapítják meg a jogi normák és jogi aktusok érvényességét, ámde ez a terület nem határolatlan, hanem az erkölcsi értékmérők számára fenntartott terület által határolt. Éppen ezeket a határokat szabja meg a negatív természetjog, amikor rámutat arra a pontra, amelyen túl egy jogszabály igényével fellépő szabály az erkölcs értékmérője előtt nemcsak erkölcstelennek minősül, hanem jogi érvényességében is megsemmisül.

Ezek az elméletek, melyek szélső ellentéteket leszűrt formában állítanak egymással szembe, eléggé megszabják az etikát és jogot összekötő normarendszer, a természetjog helyét és határait. Ez az eredmény azonban minden valóságvonatkozása mellett is egy normatív viszonyt állapít meg, s kérdés, hogy az erkölcsnek a jogra gyakorolt hatása ezzel ki van-e merítve. Vajon amikor jog és erkölcs normatív érvényességi viszonyát vizsgáljuk, valójában nem a két jelenségcsoport értéktani erőviszonya-e az, ami érdekel? A kérdés ilyen feltevése ki nem kerülhető, mert azt látjuk, hogy az etikának elvi elsősége, magasabbrendűsége gyakorlatilag teljességgel a jog elsőségévé válik, mihelyt a jog és erkölcs viszonyának a normatív, és hozzátehetjük, jogászias koncepcióit alkalmazni próbáljuk. Egy felháborító jogi aktus vagy egy reparálhatatlan jogi tévedés esetében semmiképp sem kielégítő az a megállapítás, hogy az ilyen kisiklások lehetősége a jog dinamikus fejlődése során a történelem távlataiban fokozatosan csökkenni fog, és nem nyugtathat meg bennünket az sem, ha megállapítjuk, hogy az erkölcstelen jogi aktusoknak is van bizonyos {1-169.} határa, melyet túllépve a teljes erkölcsi abszurditás világába kerülnek, és érvényük mint jogi érvény is megszűnik. Akár fölülről szolgáltat az erkölcs állandóbb értékmérőket a jog számára, akár oldalról szabja meg azt a határt, ameddig a jog elmehet, az elgondolás mögött mindig egy jogászias jellegű kép rejtőzik: vagy úgy szerepel benne az erkölcs, mint a legfelsőbb fórumokon is fölül levő fellebbezési fórum, vagy úgy, mint a szomszéd ország jogi szférájának a mintájára elképzelt határos érvényességi terület. Akármelyik elgondolást fogadjuk el, az egész konstrukció jogászi jellege mindig annyira dominálni fog, hogy az erkölcs elvben elismert elsőségét a valóságos konfliktusok világában a jog javára fordíthatja. Hiába mondjuk, hogy az erkölcs magasabb fórum, mint a legmagasabb bíróság, hiába mondjuk, hogy a jog megsértette az erkölcs hatáskörét, abban a percben, amikor azt mondjuk, hogy az erkölcs fórum, az erkölcs hatáskör, ezzel megfosztottuk attól a közvetlenségtől és emocionális jellegtől, ami a joggal szemben az erkölcs legnagyobb erejét jelenti, s ugyanakkor megterheltük a jogi értékítéletek jellegzetes vonásával, azzal ti., hogy bennük erkölcsi és társadalmi tények logikai állítás és tagadás ellentétévé redukálódnak. Ha az erkölcs nem indulat és megbánás, nem érték és kötelesség élménye, hanem fórum és hatáskör, akkor kikerülhetetlenül megjelennek színe előtt az ügyvédek, még ha kettőjük közül az egyik az „advocatus diaboli”6 is. És az erkölcs színe előtt folytatódik az egész jogvita anélkül, hogy az erkölcs birtokában lenne annak a technikai eszköznek, amellyel a jog rendszere a jogvitát megnyugtatóan lezárni képes: ti. a formális jogerős ítéletnek.7 Az erkölcshöz való fellebbezés sikere így csak a történelem vagy az eszmék távlatában dől el, a most adott valóság világában azonban az erkölcs elsőbbségének a jog felett semmiféle gyakorlatilag megállapítható következménye nem lesz.

Eljutottunk tehát oda, hogy akár a jog és erkölcs megkülönböztető jegyeit vizsgáljuk, akár az etika és a jogrendszer érvényességi viszonyát, az erkölcsnek mindig oly felfogásával találjuk szembe magunkat, amely a jogból, közelebbről a büntetőjogból {1-170.} indul ki, s az erkölcs világát a maga képére formálja, az érvényességi viszony kérdését pedig teljesen egy jogon belüli érvényességi viszony képére alakítja át.

Ennél a megállapításnál egyelőre megállunk, és a kérdést nyitva hagyva áttérünk a kitűzött probléma harmadik és speciális vonatkozású megjelenési formájára: arra a kérdésre, hogy mi az a sajátos és fokozott erkölcsi színezet, amely a büntetőjogot a jog különböző területei közül kiemeli. Azt reméljük, hogy e kérdés vizsgálatával oly tanulságokhoz jutunk, amelyeknek során közvetlenebbül vehetjük szemügyre etika és büntetőjog felvetett viszonykérdéseit.