AZ ERKÖLCSI ÉS BÜNTETŐJOGI SZABÁLYOK KÜLÖNBSÉGE (1A)

Ha felvetjük azt a kérdést, milyen megkülönböztető jegyek választják el egymástól az erkölcs és a büntetőjog szabályait, egy alapvető kétség merül fel az első lépésnél. Vajon az erkölcsi és a büntetőjogi szabályok hasonlítanak-e egyáltalán annyira egymáshoz, hogy érdemes megkülönböztető jegyeikről beszélni? Valóban megállapíthatjuk, hogy minden olyan gondolatmenet mögött, mely erkölcs és büntetőjog különbségeit vizsgálja, ott rejtőzik az a feltevés, hogy a kettő között bizonyos alapvető dolgokban nagyfokú hasonlóság áll fenn: mind a kettő parancsoló és tilalmazó normák összessége, s különbség talán csak a rendelkezésükre álló szervezetben van.

Az ilyen kiindulású összehasonlítás pedig gyakran azt eredményezi, hogy végül alig lehet megvonni a határt büntetőjog és {1-164.} etika között. Erkölcs és büntetőjog ilyen összehasonlításánál feltűnő súlyponteltolódást vehetünk észre a büntetőjog javára, mert az összehasonlítás leglényegesebb formai kategóriáit a büntetőjog szolgáltatja, mely – mint a jog egyáltalán – intézményekben kijegecesedett, logikai meghatározásokkal körülbástyázott szabály- és magatartásrendszer, míg az erkölcs határait és kereteit egyszeriségükben nem ismétlődő érték- és kötelességélmények teszik folyékonnyá.

A büntetőjoggá hasonulás útját és kereteit az az ősi megkülönböztetés adja, mely szerint az erkölcs belső érzelemre, a jog külső cselekedetre vonatkozik. Sokan és régtől fogva bebizonyították ennek a megkülönböztetésnek a használhatatlanságát, utalva azokra a maguktól értetődő esetekre, amikor az erkölcs külső cselekedeteket mérlegel, a jog viszont belső érzelmeket kutat. Mindezek ellenére ma is ez a régi és túlhaladott megkülönböztetés szabja meg a jog és erkölcs összehasonlításának vízióját, mely szerint: ami a büntetőjog a tapasztalat világában, ugyanaz az erkölcs valamilyen nem tapasztalati világban, az ideák birodalmában vagy a túlvilágon.

Kant mélyebben járó megkülönböztetése szerint a jog a heteronómia birodalma, az erkölcs pedig az autonómiáé.1 Eltekintve attól a tovább most nem vizsgálandó kétségtől, hogy az autonómia eszméje vajon nem a személyiség heteronóm mintára való megkettőzéséből származik-e, az erkölcs autonóm voltának a hangsúlyozásában az a jogi jellegű gondolat rejlik, hogy a norma kibocsátója szabja meg egy norma helyét az érvényes normák hierarchiájában.2

Büntetőjogi szemléletet vetít bele az erkölcsbe az a megkülönböztetés is, mely az erkölcsöt a belső kényszer, a belső szankció, a jogot a külső kényszer, a külső szankció birodalmának tekinti. A kényszerítettség élménye ugyan felléphet mind az erkölcs, mind a jog világában, de az előre meghatározott szankció képében jelentkező kényszer tipikusan jogi jelenség. Mikor azt mondjuk: a jog szankciója a fegyház, az erkölcsé pedig a lelkifurdalás, akkor a helyes cselekvés irányában ható kényszernek és a {1-165.} rossz cselekedetet követő rossznak olyan megkettőzését visszük bele az erkölcs világába, amelynek értelme csakis az emberi magatartásokat rendező társadalmi szabályrendszerek világában van. A társadalmi szabályra, főleg a jogra jellemző az ítélet és következmény kettőssége, míg az ideális értékmegállapító ítéletben, legyen az logikai, etikai vagy esztétikai jellegű, maga az ítélet egyben a következmény is.

Erkölcs és jog megkülönböztetése azon az alapon is szokás, hogy az erkölcs csak kötelességeket, a jog viszont kötelességeket és jogosultságokat is tartalmaz. Ugyanennek a szempontnak egy másik megformulázása szerint az erkölcs imperatív, parancsoló jellegű, a jog viszont imperativ-attributív, tehát parancsoló és jogosító jellegű.*Gurvitch, G.: L’expérience juridique. 1934

Könnyen kimutatható, hogy ez a megkülönböztetés is a jog oldaláról indul el. Első látásra megállapíthatjuk, hogy az a gyakorlati apparátus, mely a jogi igények és jogosultságok érvényesítését biztosítja, az erkölcsnek nem áll rendelkezésére. Az eltérés kétségtelen. De közben fel sem vetődik az az elsődleges kérdés, mely mindenekelőtt tisztázandó, s nem ok nélkül foglalkoztatja a gondolkodókat: vajon az egyezés fennáll-e, vajon egyáltalán imperatív jellegű-e az erkölcs?*Vö. M. Scheler: Der Formalismus in dér Ethik und die materiale Wertethik. Mikor az erkölcsöt és a jogot mint kibocsátott parancsok rendszereit vetjük egybe, ezzel előre a büntetőjoghoz közelítjük az erkölcsi szabályokat.

Az a tendencia, mely az erkölcsöt egy tapasztalaton túli büntetőjog képére akarja alakítani, nem csupán a tudomány megkülönböztetésein jelentkezik, hanem egész etikai világképünkben is fellelhető. Büntetőjogi ízű követelmény az erkölcsi törvény általánosságának követelménye, mely Kant klasszikus definíciójában jut kifejezésre: cselekedj úgy, hogy akaratod maximája a legáltalánosabb törvényhozás elve lehessen.*Kant: Grundlegung zur Metaphysik der Sitten. 1786 Az, hogy a törvény az individualizálás bizonyos fokán túl ne haladjon, sokkal {1-166.} inkább a racionalizálhatóság határait kutató jogbiztonság követelménye, mintsem az erkölcsé. Büntetőjogi szemlélet az is, mely az erkölcsi kötelességgel szemben állandóan felteszi az ösztönök és hajlamok ellenkezését. Semmivel sem indokoltabb feltételezni erkölcsi törvény és hajlamok ellenkezését, mint erkölcsi törvény és hajlamok egyezését. Csupán a büntetőjogra jellegzetes, hogy egész létezése, láthatóvá válása és funkciója a törvény és emberi akarat összeütközéséhez kapcsolódik. Végül büntetőjogi belevetítés az az eljárás is, amely egy-egy szillogizmus3 során vezeti le az erkölcsi normából az erkölcsi ítéletet s az erkölcsi ítéletből az erkölcsi szankciót. Ezekkel a fogalmakkal a jog jellegzetes logikai feszültsége vetődik bele az erkölcs világába, és logikailag igyekszik tagolni az erkölcsi jelenségek és élmények osztatlan egységét.

A krisztusi etika volt az, mely az erkölcs büntetőjogias szemléletével szemben először foglalt élesen és tudatosan állást. Az evangélium állásfoglalásában pontonként ki lehet mutatni, hogy mennyire az erkölcsnek a farizeizmus által képviselt büntetőjogias szemlélete ellen irányul. Ezt a gondolatot a legösszefogottabban képviseli a „ne ítéljetek”4 tanítása, melynek a büntetőjog és etika közötti különbségtétel számára szóló tanulságára még vissza fogunk térni.