Ajánlás

Engedje meg a tisztelt Olvasó, hogy egy személyes emlékkel kezdjem.

Az 1970-es évek elején fiatal levéltárosként - mint a Hadtörténelmi Levéltár I. világháborús gyűjteményének referense - azt a feladatot kaptam parancsnokomtól, hogy menjek el a Ráday utcába egy régi tábornok özvegyéhez férje hagyatéka ügyében. Parancsnokom lelkemre kötötte, hogy nagyon kedves és diplomatikus legyek, mert az özvegynek - a hagyaték korábbi átadása kapcsán - bizonyos sérelmei vannak, és nem akar az intézménnyel tárgyalni, de azt még sikerült nála elérni, hogy egy új és ifjú munkatársat fogadjon. Gondolható, hogy ilyen eligazítás után milyen érzésekkel buszoztam a Ráday utcába - bár azt jó ómennek tekintettem, hogy egyetemi éveim boldog helyszínére, a Ráday utcai kollégium közelébe mehettem. A "belépő" hála istennek biztatóra sikerült. Klára asszony kedvesen beljebb invitált, leültetett és teával kínált. Aztán elkezdődött a beszélgetés - és én gyanútlan, nem vettem észre, hogy most "vizsgázom": érdemes vagyok-e a bizalmára, vagy sem. Átmentem a vizsgán - és kezdetét vette egy gyümölcsöző kapcsolat, s végül is Klára asszony felajánlotta a Levéltárnak a hagyaték azon további részét is, amely még a család birtokában volt.

Klára asszony halála után pedig lányai folytatták az együttműködést: behozták a Levéltárba az évek során összegyűjtött leveleket, képeslapokat, amelyek a család egészére - és természetesen a barátokra, az ismerősökre vonatkozóan is - tartalmaznak értékes és érdekes adatokat, információkat. És ezek az ismerősök, barátok sok esetben a magyar közélet, politika szereplői is. A több doboznyi megsárgult papíron hűségesen "átrágni" magam felért egy többkötetes családregénnyel - amely ma már ritkán adódó lehetőség egy levéltáros számára.

A hagyatékhoz és a család tagjaihoz kötődő érzelmi szálak miatt külön öröm számomra, hogy az általam 1997 decemberében elindított Hadtörténelmi Levéltári Kiadványok sorozatban jelenik meg Pokorny Hermann emlékirata.

Köszönöm a "lányoknak": Évának és Veronikának, hogy rám bízták a könyv kiadását, amelyet én elsősorban a Pokorny Hermannhoz minden tekintetben méltó feleség, Klára asszony emlékének ajánlok!

Budapest, 1999. december




A sokoldalú katonaember

Az olvasó figyelmébe ajánlott visszaemlékezés egy olyan életutat mutat be, amely az Osztrák-Magyar Monarchiában, az 1867-es kiegyezés nyomán kibontakozó gazdasági és kulturális fellendülés közepén, 1882-ben indul, s az osztrák-német-orosz fegyverkezési verseny közepette alakul tovább. A Monarchia és a cárizmus érdekei a Balkánon és lengyel földön ütköznek, s a katonapolitikai érdekek diktálják, hogy az állandó tájékozódás, a várható katonai szembenállások, összeütközések, háborúk esetére az ország magas szintű műveltséggel rendelkező tisztikarral, világszínvonalon álló katonai szakembergárdával rendelkezzen. Az arisztokrácia, a földbirtokos nemesség túl szűk réteg volt ahhoz, hogy egyedül biztosítsa az utánpótlását az általános hadkötelezettségre áttért hadsereg alsó és magasabb, valamint felső parancsnoki állományának. Az évszázados kiváltságokra való hivatkozás élt a köztudatban, de a köznapi gyakorlatban egyre inkább visszaszorult, helyt adva a más társadalmi rétegekből kiemelkedő, vitathatatlan tehetségeknek. A katonai és a papi pálya volt az a Monarchiában, amelyeken kiemelkedhettek a társadalomban mindig jelenlévő tehetségek szerencsésebbjei. Ezzel magyarázható, hogy a morvaországi postamester fia e két pálya között próbál válogatni már a gimnáziumba kerülés első éveiben. Gondolt-e arra, hogy a katonai felderítés kulcsembere lesz, hogy fontos katonai-diplomáciai feladatokat kell teljesítenie az első és a második világháború végén? - Valószínűleg nem.

Pokorny Hermann jelentős teret szentel iskolai éveinek, visszaemlékezésével is eloszlatni segítené azt a fátylat, melyet az elmúlt évtizedek egyoldalú beállítása vont a felbomlasztott Monarchia oktatásügyére, tiszti kiképző intézményeire s azok ténylegesen jellemző gyakorlatára. Eloszlat egy, különösen a második világháború után terjesztett tévhitet, hogy a szlovák, román- és délszláv tisztjelölteket a magyar nyelv elsajátítására kényszerítették, az ukránokat, lengyeleket, szlovénokat pedig a gyűlölt németre. Az igazság ezzel szemben az, hogy a német és a magyar nemzetiségű tisztjelölteket és csapattiszteket kötelezték a beosztott legénység nemzeti nyelvének az elsajátítására. Ettől függött a kinevezés, az előléptetés. A magyar és a német nemzetiségű hivatalnokok kinevezése és előléptetése a más nemzetiség lakta vidékeken függött a lakosság által beszélt nyelv ismeretétől. Ennek az elvnek a be nem tartása váltott ki tiltakozásokat, melyek szélsőséges megfogalmazásai kerültek be az elmúlt évtizedek történelmi feldolgozásainak jelentős hányadába, sőt az iskolai tankönyvekbe is, növelve ezzel a szembenállást, a történelemszemlélet által is táplált gyűlölködést.

A tiszti iskola elvégzése után Pokorny nem német és nem cseh legénység kiképzésével foglalkozik, hanem lengyel újoncok kiképzésére osztják be. Előzőleg már el kellett sajátítania ezt a nyelvet. A parancs nyelve a közös ezredeknél a német volt, a magyar honvédségnél a magyar, a horvátországi honvédezredeknél a horvát. Az igazság az volt, hogy nemzeti hovatartozástól függetlenül a hadsereg tisztikarát a Monarchia területén élő nemzetiségek nyelveinek, kultúrájának az elsajátítására ösztönözték. A parancsnoklás nyelvének megváltoztatása körül ki-kirobbanó harcok a politikai küzdelmek sajátos területei voltak.

Gyermekkorát követő családi kapcsolataira csak egy-egy szűkszavú megjegyzéssel utal, s teljes figyelmét katonai pályafutásának és az ezzel kapcsolatos élményeinek szenteli. Betekintést enged az olvasónak az akkori csapatszolgálat rejtelmeibe, leírja a császári udvar parádéit, a hadgyakorlatok személyes élményeit, a tiszti továbbképzés máig tanulságos rendszerét. A Hadiakadémián, majd a grazi szolgálata alatt személyesen is megismerkedik azokkal a katonai vezető személyiségekkel, akik majd meghatározó szerepet játszanak az 1914-ben kirobbanó világháború hadműveleteiben. Mint fiatal vezérkari tiszt, ekkor találkozik Conraddal, a vezérkar főnökével, aki majd a háború első heteiben megbízza az orosz rejtjelek megfejtésével. Itt Grazban kezd bolgárul tanulni egy bolgár gyógyszerészhallgató segítségével. Néhány hónap múlva ragyogó eredménnyel teszi le az előírt vizsgát a bolgár katonai attasé előtt. Jutalma egy konstantinápolyi és bulgáriai utazás, melynek élményeit életszerűen eleveníti fel írásában. Megfigyelései lényegretörőek.

1910 tavaszán kerül Bécsbe a vezérkar továbbképzési osztályára. Itteni szolgálata alatt tanul meg oroszul egy Guter nevű bolsevik emigránstól, aki az 1905-ös rigai barikádharcban vett részt, és szibériai száműzetésből szökött a menedéket biztosító Osztrák-Magyar Monarchiába. A sikeres nyelvvizsga után Pável vezérkari századossal együtt 1913 januárjában indul oroszországi tanulmányútra, amit az akkor fennálló megállapodás értelmében az orosz vezérkari tisztek számára is lehetővé tettek a Monarchia területén. Oroszországi élményeinek leírása a forradalom előtti társadalmi viszonyokat, szokásokat illetően forrásértékű. 1914 húsvétján tett újabb, ezúttal magánjellegű moszkvai látogatása után Pokorny már többet nem lépett orosz földre, s visszaemlékezésében akkori benyomásait rögzítette.

Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolása után azonnal elfoglalta hadi beosztását a hadsereg-főparancsnokságon, melynek különvonatával 1914 augusztusának közepén érkezett Przemyślbe. A hadműveleti osztályon kapott beosztást, feladata az ellenséges helyzet nyilvántartása volt. Kiderült, hogy képes megfejteni az orosz rádióforgalom rejtjeleit, s ezt követően Conrad rábízta az ellenséges rádióadások lehallgatásának a megszervezését, a rejtjelek megfejtését és az így nyert értesülések használható megszerkesztését.

A rádiófelderítéseknek ezt a hőskorát Pokorny 1935-ben történt nyugdíjazása után "A láthatatlan kém" című, hadtudományi jellegű, a mai napig is csak kéziratban hozzáférhető könyvében írja le. A német nyelvű megjelenést az akkori, hitlerista Németország vezérkara akadályozta meg, kifizetve ugyanakkor mégis a kiadás meghiúsulása miatt elmaradt honoráriumot. Még folytak Budán a harcok, amikor Malinovszkij marsall vezérkarának képviselői magukkal vitték a tábornok pesti lakásáról az értékes kéziratot, de könyvárusi forgalomban elérhető orosz nyelvű kiadásra sem került sor (bár bizalmasan kezelt fordítására, tényanyagának felhasználására évek múltán Pokorny a szovjet katonai irodalomban talált utalásokat). A könyvben lényeges hadtörténelmi tényekre történik szakavatott utalás, amelyeket nagyvonalakban, epizódszerűen a visszaemlékezés is jelez. A Pokorny szervezte rádiófelderítés adatai megbízhatóak voltak, gyorsan a magasabb parancsnokságok rendelkezésére álltak, elősegítve a hadműveleteket irányítók döntéseinek hatásosságát, amit az akkori német hadvezetés oly kiemelkedő személyiségei is elismertek, mint Hindenburg, a weimari Német Köztársaság későbbi elnöke, vagy az egyik legsikeresebb hadvezér, Mackensen tábornok.

Élete végéig nem vált az íróasztal, a polgári kényelem rabjává, bár kínosan finnyás volt az étkezés higiéniájára, a tisztaságra, a kulturált rendre, az illem írott és íratlan szabályaira. Szerette a csapatszolgálatot, s a rádiólehallgatásnak az egész fronton való megszervezése után maga kérte vezénylését az arcvonal kritikus szakaszaira. Kétszer is beosztást nyert az olasz frontra, s egy alkalommal a tüzérséghez, az orosz-román arcvonalra. Minderről színesen számol be.

A cárizmus megdöntése után a demokratizálódó orosz hadsereg katonatömegei határozott békeszándékuknak adtak kifejezést, 1917 tavaszán az arcvonalon tömeges katonabarátkozás bontakozott ki, s a Monarchia azzal is ki akarta fejezni határozott békeakaratát, hogy az egyik orosz hadsereg parancsnokának egyetlen arra vonatkozó utalására, hogy hajlandó tárgyalást kezdeni, Pokornyt azonnal kiküldték május közepén, hogy képviselje az osztrák-magyar felet a Vilnában gyülekező fegyverszüneti bizottságban. Az illető orosz hadseregparancsnokot közben leváltották, az antantbarát erők kaptak ismét - ezúttal demokratikus demagógiával - szárnyra, s készítették elő a nyugati arcvonalat tehermentesíteni akaró Kerenszkij nevéhez fűződő, hamarosan kudarcba fulladt offenzívát. A tárgyalási eredmények egyelőre szertefoszlottak, Pokorny alezredes hazautazott. Vilnai kiküldetése alkalmával ismerkedett meg közelebbről Hoffmann tábornokkal, a később Breszt-Litovszkban meginduló tárgyalások egyik markáns főszereplőjével.

Pokorny - mint már erre utaltunk - az Osztrák-Magyar Monarchia polgári beállítottságú, a helyi nacionalizmusok korlátoltságán kétségtelenül felülemelkedett, a nemzeti nyelvi kultúrákat ismerő rétegéből jött, és ez a beállítottsága érvényesült katonai pályafutása alatt is, amikor is a kaszárnya falain kívül erőteljesen bontakozott ki mind az osztrák tartományokban, mind a magyar királyság területén a társadalom és az intézmények demokratizálásáért folyó küzdelem. A katonai esküjéhez hű tiszt egyáltalán nem volt szűk látókörű monarchista, a demokratizálás tendenciájával rokonszenvezett. Fel tudta mérni a monarchikus államforma köztársasági berendezkedéssel való felváltásának jelentőségét, de számolt konkrét következményeivel is. Már 1917 őszén látni lehetett az elkerülhetetlen folyamat végkifejletének néhány variációját. Elég kritikusan szemlélte a Habsburg-dinasztinának és képviselőinek szereplését, de magának az osztrák-magyar hadsereg-főparancsnokságnak a ténykedését is, mely nem tudott kiszakadni a Ludendorff tábornok által képviselt német katonai-stratégiai elképzelések szorító karjaiból.

A vatikáni kezdeményezés az 1917. augusztus 1-én kibocsátott pápai békefelhívás a hadban álló kormányokhoz és népekhez, a Monarchia megmentésének utolsó lehetőségét kínálta fel. Ezzel szemben az osztrák-magyar politikai és katonai vezetés a várható hadműveleti siker szempontjainak rendelte alá a soknemzetiségű állam stratégiai érdekeit, a kínálkozó lehetőség kihasználását, amely éppen a caporettói októberi áttöréssel temetődött végleg a háború hullámsírjába. Olyan helyi katonai siker volt, amely a világpolitika akkori, konkrét szituációit tekintve ténylegesen, hadászati szinten a Habsburg-birodalom sírját ásta meg.

IV. Károly késlekedett a pápai jegyzékre adandó válaszával, ugyanakkor az orosz fronton az orosz katonák és tisztek számára kiadott orosz nyelvű hetilapban, a Nyegyeljában azonnal közzétették a vatikáni felhívás szövegét, ám a cenzúra a hazai sajtónak nem engedélyezte a teljes szöveg publikálását az olasz fronton tervezett támadás beindításáig. Az orosz hadsereg forradalmasításának második fázisát sikerült azzal felgyorsítani, de elmaradt az olaszokkal való kiegyezés utolsó lehetőségének a kihasználása, vagyis - a Monarchia szempontjából - a leglényegesebb stratégiai cél elérése. A Pokornyt jellemző szerénység mellett ez a kritika is kifejezésre jutott azon a fotóbeállítás által, amely személyesen az ő műve volt: szenvedélyes fotósként ugyanis magával vitte felszerelését Breszt-Litovszkba is. Ezek a képek járták be a világsajtót is, jelezve azt az első fegyverszünetet, melynek eredményeként egy egész arcvonal hosszában, a Balti-tenger partjától a Fekete-tengerig elhallgattak a fegyverek és megkezdődött - az antant-hatalmak részvétele nélkül - egy sajátos különbéke-tárgyalás.

A fegyverszüneti szerződés aláírási aktusáról készült felvételen premierplánban maga a tárgyaló asztal áll, ahol a delegációk foglalnak helyet. Az Osztrák-Magyar Monarchiát képviselve nyilván Pokorny alezredesnek, mint a delegáció vezetőjének kellene ülnie, de ő, mint a felvétel beállítója másként intézkedett: a Monarchia képviselőjének helyére az idősebb Mérey Kajetan külügyminisztériumi tanácsot (az egykori miniszterelnök-jelöltet, az utolsó osztrák-magyar olaszországi követet, aki a Vatikánban is képviselte kormányát) ültette. Tapintatosan megfogalmazott kritika volt ez a történtek után.

Visszaemlékezésének egyes részeit Pokorny már régebben megírta, s a körülmények, amelyek között az írásrészlet keletkezett, eltértek azoktól, amelyek között 1958-ban végleg lezárta a kéziratát. A breszt-litovszki fegyverszüneti és béketárgyalásokról 1943 tavaszán, a német támadó erőknek a Volga partján elszenvedett vereségét követően emlékezett meg a Honlap című folyóirat március 30-i és április 13-i számában. Magyarország háborúból való kiugrásának az előkészítését szolgálta közvetve ugyancsak e folyóirat 1943. október 12-i számában Szuvorovról írt tanulmánya, bizonyítva, hogy mindig is respektálta az évszázados orosz katonai tradíciókat.

Trockijról, valamint a szovjet fegyverszüneti és béketárgyalásra érkezett küldöttség tagjairól a véleménye később sem változott meg. Írása olyan légkörben keletkezett, amikor aktivizálódtak a hitleri világuralmi törekvésekkel szembeforduló mozgalmak. Az egykori trónörökös, Habsburg Ottó Amerikában és Angliában a szövetségesek mellé állt, s a legitimista ifjúsági szervezetek Budapesten a Batthyány-mécsesnél tüntettek. Nem kívánt monarchistának feltűnni, s ezért eltekintett attól, hogy részletesen tárgyalja a Monarchia talpon maradásának egyik utolsó kísérletét, amit IV. Károly császár és magyar király az 1918. január 22-i koronatanácson fogalmazott meg.[1] A külügyminiszter, Czernin gróf az uralkodótól - a jegyzőkönyv szerint - felhatalmazást kapott akkor, hogy az "orosz maximalistákkal" az általa vázolt formában egy külön egyezményt, különbékét kössön.

Az említett koronatanácson elemezték egy németektől független különbéke megkötésének az esélyeit és szükségességét, valamint az ukrán nacionalistákkal való békének a Monarchiára nézve hátrányos következményeit. Az ukránokkal kötendő békében csupán egy fantáziát láttak: gabonaszállítás lehetőségét Ukrajnából az éhező Ausztria, a nélkülöző front számára. Az ára Galícia lengyel és ukrán részre való osztása, a lengyelekkel való szembefordulás, a Monarchiát támogató lengyel segédcsapatok felbomlása. A magyar miniszterelnök, Wekerle a jelzett tanácskozáson hangot adott kételyeinek, vagyis hogy az ukránok rendelkeznek-e elszállítható gabonával, és hogy ez a Monarchia szükségleteinek megfelelően időben szállítható-e.

A Harkovban megalakult szovjet-ukrán kormány csapatai ezekben a napokban gyorsan nyomultak Kijev felé. A központi hatalmakkal tárgyalásba kezdő Központi Rada hatalma ellen még a koronatanács napján, 1918. január 22-én felkelés tört ki, amelyhez nagy tömegben csatlakoztak az ottani átmeneti táborban összezsúfolt osztrák-magyar hadifoglyok is. Csak a galíciai ukránokból szervezett önkéntes alakulatok brutális beavatkozásával sikerült a felkelésen úrrá lenni, de a hatalmat megtartani hosszú ideig már nem. A közeledő ukrán és szovjetorosz vörös csapatok elől a Rada elmenekült, és február elején kiürítette az ukrán fővárost. Az ukránokkal való egyezkedésnek - mint említettük - egyedül a gyors gabonaszállítás adott a Monarchia vezetése szempontjából értelmet. Ezért határozták el, hogy a központi hatalmak Pokorny alezredest küldik ki azzal a feladattal, hogy állapítsa meg, kinek a kezében van a hatalom az ukrán fővárosban, Kijevben. Ha a szovjet delegáció vezetője, Trockij valóban a tényleges orosz érdekeknek megfelelően a német és osztrák-magyar érdekek eltérésének kihasználására törekedett volna - amikor a Monarchia kész volt az orosz békeformulát elfogadva, a burkolt vagy nyílt annexióra törekvő németektől függetlenül különbékét kötni a bolsevikokkal -, elő kellett volna segítenie Pokorny kiküldetését Kijevbe. Trockij azonban a szovjet-orosz reálpolitikai követelményektől elrugaszkodva, a német és az osztrák-magyar forradalom azonnali győzelmét remélve lefejtette a különbéke mentőkötelébe kapaszkodó Monarchia kezét, s tette ezt szenvtelenül - ahogy Pokorny később megfogalmazta -, mint "hideg kísérletező".

Még az ukrán nacionalistákkal való szerződés aláírása előtt Czernin gróf és Gratz Gusztáv felkeresték Trockijt, hogy ezúttal a németek tudtával egy utolsó kísérletet tegyenek, és tisztázzák, hogy a szovjet-orosz delegáció vezetője milyen feltételeket hajlandó egyáltalán elfogadni. Világossá tették, hogy a német császárral ellentétben a Monarchiának Lettország és Észtország megszerzése az "önrendelkezés" jogán nem áll érdekében.[2] Trockij az ukrán nacionalistákkal való szerződést az orosz belügyekbe való beavatkozásnak tartotta, de nem volt hajlandó Pokorny kiküldetését aláírni, mivel annak jelentése bizonyíthatta volna, hogy Kijev szovjet ellenőrzés alatt áll, s a Rada hatalmát ott már megdöntötték. A jelentés a ratifikáció előtt még az aláírt szerződést is megkérdőjelezhette volna. A parlamenti ratifikálásra később amúgy sem került sor az éles lengyel-ukrán ellentét miatt, ami Galícia lengyel és ukrán részének a megosztásáért tört ki.

A szovjet történetírás az elmúlt fél évszázad folyamán azt a sztereotíp megállapítást helyezte a középpontba, hogy Trockij Lenin "utasításai" ellenére sem írta alá a békediktátum első közölt variánsát. Teljesen figyelmen kívül marad az, hogy Trockij nem használta ki a német és osztrák-magyar érdekellentéteket, elutasította a Monarchia annexió nélküli megegyezéses békére tett javaslatait. Nem került vizsgálat alá az az alternatíva, hogy mi lett volna a következménye annak, ha létrejön még a fegyverszünet felmondása, a német csapatok támadásba való átmenete előtt a szovjet-orosz és osztrák-magyar különbéke. Vállalkozott volna ez esetben Oroszország elleni hadműveletre egyedül a német hadvezetőség? Sor került volna-e a polgárháború kiéleződésére, az élet erőteljes militarizálására Szovjet-Oroszországban?

A különbéke, amelynek ratifikálása nem ütközött volna ellenállásba, lehetővé tette volna a közel kétmillió osztrák-magyar hadifogoly rendkívül gyors hazatérését, kedvezőbb tárgyalási pozíciót jelentett volna a Monarchia számára az antanttal szemben a győzelem és vereség nélküli megegyezéses béke elérésében.

Ilyen várakozással tekintettek a Czernin külügyminiszter személyéhez kötött békekísérletekre az orosz lövészárkokban, sőt a messze szibériai helyőrségekben is, ami ellentétben állott Trockij hidegen számító, a cattarói felkelés kapcsán a Habsburg-birodalom azonnali felbomlását váró, azt elősegíteni akaró taktikázásával. (Közvetlenül azt követően, hogy Trockij otthagyta a béketárgyalás színhelyét, éppen ezt a tényt igyekezett hangsúlyozni a Honvédelmi Minisztériumnak adott jelentésében az akkor hazatérő Siedler Ernő, a tomszki hadifogoly szocialisták csoportjának tagja, de ennek publikálásától hosszú ideig elzárkóztak.)[3]

Elzárkóztak sokáig annak közlésétől is, hogy 1917 elején a cárizmus megdöntése alkalmával maga Kun Béla is tényként fogadta el a hivatalos osztrák-magyar békekezdeményezéseket, a "sem győzelem, sem vereség" formulát, amelynek nyomai nemcsak a korabeli sajtóban, hanem a bizalmas minisztertanácsi jegyzőkönyvekben is megtalálhatók, s ekkor még nem vállalta a Habsburgok megdöntésére irányuló jelszavakkal a közösséget.[4] Az ismert, orosz fogságban lévő szociáldemokrata vezetővel, Otto Bauerral együtt Szibériában ekkor még csak arra készültek, hogy harcukat az általuk képviselt politikai célkitűzésekért hazatértük után az alkotmányos monarchia keretei között folytassák majd.

A fegyverszüneti tárgyalásról, amelyen az Osztrák-Magyar Monarchiát hivatalosan a Pokorny Hermann vezérkari alezredes vezette küldöttség képviselte, a szovjet-orosz delegáció vezetője, L. B. Kamenyev számolt be az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság ülésén. Hangsúlyozta a négyes szövetség megosztottságát. Jelezte, hogy a németek még nem mondtak le egy újabb kalandos próbálkozásról, hogy kicsikarják a győzelmet, de "Törökország és más országok végleg lemondtak erről", s ezért a megegyezés érdekében nyomást gyakoroltak a németekre.[5] A német és osztrák-magyar érdekmegosztottság a legfelső szovjet hatalmi szerv akkor még több pártot képviselő küldöttei előtt is ismert volt, kihasználására kézenfekvő lehetőség kínálkozott. Világosan látta a német és az osztrák-magyar politikai vonal eltérését az a magas képzettségű katonai szakembergárda is, amelyre Breszt-Litovszkban a hivatalos szovjet-orosz delegáció támaszkodhatott. Erről tanúskodik A. A. Szamoljo tábornok 1958-ban megjelent visszaemlékezése is. Szamoljo még 1916 decemberében kapta meg a cártól a tábornoki kinevezését.

1917 végén vállalta a szakértő szerepét Breszt-Litovszkban. "Ausztria-Magyarországot, melynek - kezdve magán Károly császáron - óriási volt a vonzalma a béke iránt, Czernin gróf képviselte, aki okos és tapasztalt politikus volt és a béke meggyőződéses híve. Czernin abból indult ki, hogy a háború továbbfolytatása Ausztria-Magyarország pusztulásához vezet, és a béke még Németország számára is előnyösebb, mint az antant részére. Czernin kész volt arra, hogy megköti a bolsevikokkal az annexió és hadisarc nélküli békét, annál is inkább, mert ő tudott Ludendorff és Tirpitz, valamint a Reichstag jelentős részének pesszimista nézeteiről a háború kimenetelét illetően. Egyedül Vilmos ingadozott, aki a katonai körök befolyása alatt állott".[6]

Szamoljo szerint - s ezt a Pokornyval való beszélgetések alapján is tudhatta -, Czernin kész volt Lenin békejavaslatait elfogadni, s "messzelátóan" nem hitt a szovjet hatalom gyengeségében, mert szerinte a szovjet hatalom tehetséges és tetterős emberekkel rendelkezik, akik képesek egy erős hadsereget létrehozni. Ez az utóbbi vélemény inkább Pokornyt jellemezte, akit mindig foglalkoztattak Oroszország újjászületéseinek a történelem folyamán - sokszor váratlanul - megnyilvánuló, elméleteket hatalomra döntő fordulatai.

Pokorny visszaemlékezésében komoly helyet kapott a Vrangel vezérkarához történt kiküldetése. Tapasztalatairól cikkek jelentek meg, számos előadást tartott, és az általa megszerzett források publikálására is törekedett még az 1950-es években is. Objektivitásra való igyekezete nem nyerte meg az akkori szerkesztőségek tetszését, s publikálását sem tartották "aktuálisnak".

A Magyar Nemzeti Hadsereg Fővezérségének iratai között 702/403. szám alatt 1920. július 2-3-i jóváhagyással megtalálható azoknak a céloknak a pontos felsorolása, amelyekkel Pokorny Hermann alezredest "Vrangel tábornokhoz a Krímbe" kiküldték.[7] A szóban közölt feladatokat maga Pokorny rögzítette le emlékeztetőként. Ebből kiderül, hogy a Külügyminisztérium meg akarta tudni, valóban van-e Ukrajna keleti részén egy nagy parasztfelkelés; a Magyarországon járt fehérgárdista delegáció tagjai valóban Vrangel megbízottjai-e; igaz-e, hogy Ukrajnában a bolsevikellenes szervezeteknek több mint 100 ezer emberük van, Fehér-Oroszországban pedig 150 ezer, akik Ludendorffal egyetértésben készek az akkori berlini kormány ellen menni; szervezettek-e az orosz monarchisták, és ki a vezetőjük (Nyikoláj Nyikolájevics, Szazonov vagy Markov?); mi a katonai erőviszony a bolsevisták és a lengyelek között, s melyik fél javára dől el a harc; mekkora Petljura katonai ereje és főleg az, hogy milyen arányban szolgálnak csapataiban volt osztrák-magyar tisztek és legénységeik; miként viselkednek a parasztok Dél-Oroszországban a bolsevikokkal szemben, semlegesen-e vagy sem; milyen az orosz-román és orosz-bolgár viszony; milyen Vrangel személyisége - németbarát, antantbarát vagy indifferens? Íme az uralomra jutott Horthy-rendszer keleti irányú tájékozódásának szempontjai a trianoni béke aláírása után.

A vezérkar főnökét a következő kérdések érdekelték:

1. Milyen összetételű és tényleges harcértékű erővel rendelkeznek a bolsevik és az ellenforradalmi hadseregek?

2. Milyen kimenetelt ígérnek a bolsevikoknak a lengyelekkel és az ellenforradalmárokkal szemben vívott harcai? Lehet-e a jövőben számítani arra, hogy a bolsevikok közvetlenül és érezhetően fenyegetik majd a románokat? (A saját román front tehermentesítése miatt.)

3. Hogyan állnak ténylegesen a viszonyok Törökországban? Van-e szó ott a törökök komoly ellenállásáról az antanttal szemben, vagy az egész csak diplomáciai manőver?

A kérdésekből kitűnik, hogy az ellenforradalmi magyar vezérkar is - s nem csak a Magyar Tanácsköztársaság vezetői - foglalkozott egy szovjet-orosz-magyar vagy vrangelista-magyar közvetett katonai együttműködés gondolatával. Kemal pasa törökországi kísérlete, hogy vizsgálják felül az első világháborút lezáró, már a szultán által aláírt békeszerződést, nagy visszhangot keltett Magyarországon, s a Pokornyhoz közel álló vezérkariak rendkívüli szimpátiával foglalkoztak Kemal személyével és politikájával, s ennek kapcsán az antanttörekvésekkel ellenséges szovjet-török szerződés jelentőségével is.

A vezérkar nyilvántartási irodájának a vezetője a következő kérdéscsoportokra volt kíváncsi: 1. Miután sokan jelentkeztek a magyar katonai szerveknél mint Vrangel megbízottai, rejtjelezve közölje, hogy közülük ki élvezi Vrangel bizalmát. 2. Mikor lehetséges egy állandón magyar bizalmi ember működése az orosz ellenforradalmi hadsereg mellett? Mikor lehetséges egy állandó kapcsolat értelemszerűen Szófián keresztül? 3. Közelebbi adatok megszerzése azokról a magyar internacionalistákról, akik a Vrangel által fogságba ejtett 13. Bolseviki hadtesthez voltak beosztva. (Az előzetes értesülések megalapozott forrásokból származhattak, ugyanis a Szibériából nyugatra vezényelt volt hadifoglyok valóban a 13. hadsereghez kerültek, amelynek magyar propaganda alosztálya is működött. A hadsereg létszáma és harcereje egy első világháborús hadtestnek felelt meg.)

Az Egyesült Nemzeti Keresztény Liga elnöke az analóg politikai szervekkel való kapcsolatfelvétel lehetőségeit firtatta. Érdekelte az orosz-török viszony, a Kaukázusban uralkodó állapotok, s az, hogy Vrangel honnan kap konkrét támogatást.

Pokorny igyekezett felderíteni és számba venni azokat a hiteles adatokat és forrásokat, amelyek Vrangel végnapjait, a vörös csapatok krími bevonulását, a fehér, az anarchista partizánmozgalom letörését, a leszerelő hadsereg egységeinek néha banditizmusba átcsapó lázongását tükrözték. A Krímet elhagyni készülő Vrangel Pokorny személyes ismerősét, J. A. Szlascsevet nevezte ki a vörösök hátországában maradó fehér partizánok parancsnokává. Szlascsev, akivel Pokorny túlzottan nem szimpatizált, amikor összekülönbözött a külföldre távozó Vrangellel, s 1921-ben számos eredeti forrást publikálva a nemzetközi közvéleményhez is fordult, magyarországi ismerősét is megtisztelte egy példánnyal. Miután Magyarországon meg volt az igény a krími események hiteles történetének megismerésére, végleges nyugdíjazása után Pokorny lefordította magyarra, de a kiadói politika nem tartotta "aktuálisnak" a publikálást. Szlascsev még 1921-ben amnesztiát kért és kapott a szovjet kormánytól. Lehetőséget adtak neki (és vele együtt számos egykori vrangelista tábornoknak és tisztnek), hogy katonai főiskolán oktasson.[8]

A visszaemlékezésében is említett A. A. Lampe útján Budapestre való visszatérése után is megkapta rendszeresen a vrangelista hadsereg-főparancsnokság nyilvántartási irodájának fontosabb közleményeit. Ezek közé tartozott az 1920. október 23-án kelt összefoglaló jelentés, amely választ ad részben azokra a kérdésekre, amelyeknek tisztázására Pokornyt kiküldték. A fehérgárdista vezérkar, visszatekintve az előzményekre, ekkor a következőképpen látta a vele szemben álló szovjethatalom helyzetét belső használatra készül enciklopedikus stílusú összefoglaló anyagában:

"1. A szovjet rend kiépítése: - A szovjet köztársaság állami szervezetének alapja fennállása óta a deputáltak szovjetje volt, vagyis olyan alap, mely tágterű önkormányzatot biztosított, mely lehetővé tette, hogy a számos különböző állami szervből az egész állami organizmus kiépüljön. A szovjet rendszer fejlődésében három korszakot lehet megkülönböztetni:

I. Korszak. - A szovjet rendszer létrejöttével kezdődik és (az) 1918-ik év második feléig tart. Ebben az időszakban a szovjetek egy francia újságíró kijelentése szerint 'forradalmi club'-félék voltak, melyekben a bolsevisták a tömeg ideális forradalmi vezetőit képviselték, a tömeg ezeknek vakon hitt és követte őket. Ezekhez a szovjetekhez tartoztak a lármázók és a demagógok. A komolyabb elem távol tartotta magát.

II. Korszak. Azon pillanattal kezdődik, amikor a hatalomra jutott bolsevisták a kormány alapvonalait nagy általánosságban már megvonalazták, a szovjeteket megtisztították, azoknak alkotóelemeit kipróbált munkásokból és újonnan fegyelmezett tagokkal kiegészítették. A fokozott arányban alkalmazott terror megakadályozta azt, hogy az ellenáramlat tért nyerjen, és ezt lassan sikerült ki is irtania. A szovjetek tagjai pártfegyelmük révén a centrum minden követelését fenntartás nélkül végrehajtották.

A közigazgatás további központosításának keresztülvitelénél a bolsevisták lassanként csökkentették (a szovjetek) vezető jellegét, és tanácsadó szervvé változtatták át. (A) műszaki és ipari vállalkozások élére szakértőket helyeztek, ezek mellé pedig megbízottakat helyeztek, akik mellé a szovjeteket, mint tanácsadó szerveket osztották be. A szovjet köztársaság így lassanként megszűnt szovjetrendszerű lenni, és egy katonai rendőrállam jellegét vette fel.

Ezt a változást részben a lakosságnak a kommunista elvek ellen tanúsított magatartása diktálta, részben pedig az a körülmény, hogy az egyes pártokba igen sok kalandor került be, akik távolról sem követték a pártkövetelményeket. Az elsőt az okozta, hogy az összes szakember (tisztek, mérnökök, technikusok, orvosok) igen nagy közigazgatási és katonai fegyelmezési jogokat nyert. (Egy mérnök például 2 hónapig terjedő fogházbüntetést mérhetett ki bármely munkásra; ez utóbbi a központból kiinduló magasabb komisárius-közigazgatás létrejöttét vonta maga után.)

Így tehát a szovjet közigazgatás, mely a forradalom elején a tömeg forradalmi ösztönein alapul, most már a kommunista párt alapjain áll.

2. Antikommunista mozgalom: - A legutóbbi időben egy új, III. korszak észlelhető a szovjet rendszer fejlődésében, miután a szovjetek állandó összeütközésbe kerültek a lakossággal, mely nem tud megbarátkozni a kommunizmus és a centralizmus elveivel.

Bár a lakosság hajlamai és kívánalmai az I. és II. korszakban csak halványan, esetlegesen és időnként nyertek kielégülést, mégis éppen a szovjetek nyomása alatt sikerült törekvéseiket megvalósítani. Jelenleg a tömegek már bizonyos nyíltsággal adnak kifejezést kívánalmaiknak. Míg a lakosság (követelései) ezelőtt a szovjetektől csak egyes engedmények kierőszakolását célozták, addig ma már annak teljes megdöntésén fáradoznak (Észak-Oroszország, Poltava, Jekaterinovszlav, Don, Kubán egy része, Kelet-Szibéria). Míg ezelőtt a rátermettebb elemeket a szovjettől eltitkolták, és (azok) inkább elmenekültek, addig ma már (ezek) nyíltan érintkeznek a szovjetekkel és a komitékkal, s attól sem riadnak vissza, hogy a kommunista párthoz való tartozásuk álarcát viseljék. A szovjetekben és komitékban egyre nő a pártnélküli elemek száma.

Bizalmi jelentések szerint a Kubán és Ukrajna egyes vidékein a parasztság nem kommunistákat választ a helyi szovjet szervekbe, hanem éppen a nekik megfelelő szakembereket.

Ily jelenségekkel találkozunk egyes munkáskörökben is. Feltűnő jelek mutatkoznak a szakemberek és munkások együttműködésére és kölcsönös támogatására. Nem a komisszárius, hanem a szakember lett sok helyen a munkások érdekeinek a képviselője. Ugyanez a hadseregnél is feltűnik: a vörös katonáknak sokkal több bizalmuk van a volt tisztekhez, mint a hadikomisszáriusokhoz.

Ezzel a békés harccal párhuzamosan halad a felkelők nyílt harca. Ezek is napról-napra világosabb és határozottabb alakot öltenek. Említésre méltó, hogy Machno az utóbbi időben különvált a többi felkelő atamántól, amennyiben őket a földbirtokosok szolgáinak nevezte. Ezek az atamánok, úgy látszik, nem osztják Machno anarchista és elvnélküli alapelveit. Ez a helyzet annak köszönheti létét, hogy a szovjet hatalom a volt Oroszország csaknem egész területét meghódította, és ezzel közös orosz jelleget öltött. Ugyanígy megfigyelhető, hogy egyes vidékek, mint Szibéria, a Volga vidéke állandó felkelések színterévé lettek, melyek a lakosság szívéből jönnek, melyek - minden külső támogatástól elvágva - meg merték kockáztatni saját erejükre támaszkodva a felkelést.

Az antibolsevista mozgalom kezd nemzeti jelleget ölteni. Az intelligencia zöme szovjet szolgálatban áll, de csak kényszerűség folytán úsznak az árral. És a szakemberek bármekkora közigazgatási jogokat kapnak, mégiscsak holt eszközök maradnak a kommunista párt ügyes politikus munkásainak kezében. Ezen kezdődő mozgalom nemzeti jellege a közeljövőre jósolja a szovjet hatalom bukását. Ezáltal azonban kaotikus, tarthatatlan viszonyok fognak beállni, melyek végezetül az egész birodalmat megingatják. Lenin szavai szerint a szovjet hatalom bukása nyomán anarchia fog kitörni. Ez teljesen érthető, mert a mozgalom kívül áll minden politikai programon, és egyik politikai párt sem teszi magáévá.

Erre vonatkozó hírek már a külföldi sajtóban is jelentkeztek. A külföld ma már sokkal jobban van Oroszország belső viszonyairól informálva, mint azelőtt.[9] így a "Temps" IX. 12-én a következőket írja: "a bolsevista kormány részéről kiadott intézkedések egész világosan amellett bizonyítanak, hogy Oroszországban antibolsevista mozgalmak vannak". A cikk írója rámutat a bolsevista vezetők aggodalmaira az antibolsevista agitáció sikereivel szemben, és a következőképpen folytatja: "A kommunista párt szenvedélyes felhívásai, Radek és Trockij fenyegető felhívása a néphez, ezen veszély bizonysága mellett tanúskodnak. Ezért Moszkva belbiztonsági bizottságot alakított, mely megfelel egy normális Cserezvicsajka[10] fölé helyezett Fő Cserezvicsajkának. Ez korlátlan hatalommal van felruházva, jogában áll a köztársaság összes polgárai fölött, a Cserezvicsajka tagjai fölött is ítéletet hozni anélkül, hogy megelőzőleg a többi központi intézményekkel érintkezést kellene felvennie. Bár igen sok hír nagy óvatossággal kezelhető, az oroszországi antibolsevista mozgalmakról szakadatlanul érkező hírek mégis fölkeltik az európai sajtó figyelmét. Megjegyzendő azonban, hogy az antibolsevista mozgalom még nem fejlődött ki teljesen, és nemzeti jellegét tekintve csak egyes körletekben tudott gyökeret verni. Még támogatásra és propaganda útján való kibővítésre szorul. Ezen mozgalom terjedését jelenleg különösen elősegíti a) a szakadatlan háború, b) a közelgő tél.

3. Hadműveleti helyzet. - A szovjet politikusok egységes működését nagyban hátráltatja a párton belüli szakadás és a mérsékelteknek a béke ellenfeleivel való harca.

A mérsékeltek mindig arra számítanak, hogy a háborúk folytonos kihúzása, mely igénybe veszi az állam végső erejét is, végeredményben a bolsevista hatalom megdöntéséhez vezethet. "Hatalmunk jövője - mondja Lenin - mindig a mi állhatatosságunktól fog függeni." Ezeket Lenin egy új gazdasági államrend berendezésével kapcsolatosan mondotta.

A sajtó a háborút sajnálatos szükségszerűségnek nevezi, mely a falvakból és városokból állandóan frissebb erőket követel magának. A folytonos háború kimeríti a hadsereget és szétbomlasztja. Meg nem erősített hírek szerint a lengyel front leszerelése nem megy akadálytalanul: a vörös katonák mind hazafelé igyekeznek. Olyanféle a helyzet most, mint volt 1917-18 telén.

A háború destruktív morális hatásán kívül hihetetlen gazdasági áldozatokat is követel, miáltal a katonaság és a lakosság élelmiszerrel való ellátása miatt a helyzet egyre súlyosabbá válik.

Csak a békeellenes bolsevisták folytatják a szakadatlan harcot követelő politikát, mely az állam legutolsó tartalékait is felemésztené..."[11]

Az idézett összefoglaló a közelgő tél várható, konkrét következményeivel foglalkozik, mely szerinte "súlyos perspektívát nyújt a bolsevistáknak". Az idézett elemzés alapján érthetőbbé válik az az elkeseredett törekvés, hogy a Vörös Hadsereg foglalja el a Krím-félszigetet a tél beállta előtt, még az erődök megrohamozásának súlyos emberáldozata árán is. Itt véreztek el azok a részben egykori magyar hadifoglyokból alakított alegységek, melyeket Szibériából vezényeltek a polgárháborút befejező legjelentősebb hadművelethez.

Az idézett összefoglaló a legtájékozottabb orosz vezérkari szakemberek helyzetelemzését tartalmazta, melynek fordításával 1920. december 17-ére lettek készen, és küldték meg a kormányzó katonai irodájának. Közben bekövetkezett Vrangel katonai veresége. Hadseregét még a Krímből való távozása előtt, november 14-én feloszlatta, az erőszakkal mozgósított legénység kezdett leszámolni az őt egykor terrorizáló tisztekkel. Vrangelnek sikerült erői egy részét kivonni a félszigetről. A hadikommunizmusnak a NEP-pel, a békegazdaságot jellemző, az árutermelésnek utat nyitó új gazdasági politikával való felváltásáig a vereséget szenvedett fehérgárdistáknak, így Vrangelnek a visszatérése mint lehetőség, jelen volt az akkori nemzetközi kombinációk világában.

Pokorny felderítő-teljesítménye módot adott arra, hogy lezárják az ellene folyó eljárást, amit azért indítottak, mert nem volt hajlandó a választással is törvényesített magyar tanácskormány bécsi képviseletében a hivatali morállal ellenkező, inkorrekt magatartásra. Az adott szavához, katonai esküjéhez mindig hű, bajtársaihoz korrekt magatartása a trianoni békével erősen korlátozott magyar hadseregen belül tiszteletet és megbecsülést vívott ki számára. Bajtársainak sorsa nem volt számára közömbös, s nem egyszer kockáztatta állását, kivívott pozícióját. Ilyen volt bátor kiállása egykori bajtársa, Stromfeld Aurél mellett, aki 1919-ben elvállalta a Magyar Vörös Hadsereg vezérkari főnökének a szerepét, s ezért később megtorlásnak lett kitéve.

Jelentős szerepet töltött be a vezérkarnál a Nyilvántartási Iroda munkájának megszervezésében, irányításában, az új szakemberek kinevelésében. Kellemesen emlékezik meg a szegedi, a miskolci vegyesdandárnál, a vámőrségnél eltöltött éveire, s csak röviden utal korai nyugdíjazásának hátterére, amely az akkor kibontakozó, a tengelyhatalmakhoz igazodó elképzelések iránti szkepticizmusával is magyarázható. A területi revízió megvalósítására törekvő körök bizalmatlanul tekintettek morva származására, széles nemzetközi kapcsolataira s bölcs, őszinte törekvéseire, hogy a szomszéd népekkel, akikkel valamikor együtt élt a magyarság az Osztrák-Magyar Monarchia keretei között, keresse a békés, a kölcsönösen előnyös megoldásokat.

1935 februárjában Magyarország tőszomszédságában, az osztrák fővárosban és néhány vidéki helységben fegyveres harcok folytak. A Dollfuss-Frey-kormány csapatai megtörték és felszámolták a Köztársasági Védszövetség (Schutzbund) alakulatainak fegyveres ellenállását. Az ezt követő perekben kiderült - amit a sajtó ki is színezett -, hogy Julius Deutsch és Otto Bauer mellett a fegyveres ellenállás vezetésében szerepet játszott Hans Pokorny városi tanácsos, aki a Schutzbund bécsi alakulatait irányította. A névrokonságon kívül közvetlen rokoni szálak nem fűzték a magyar szolgálatban álló tábornokhoz, de hívei körében mind Horthy, mind Gömbös így is kényes helyzetbe került. Gömbös ráadásul szívességet is kért tőle családi problémáinak kezeléséhez. Mentő ötletként javasolta neki, hogy magyarosítsa nevét Pokornai Károlyra, s még a bárói címet s a Vitézi Rendbe való felvételét is kilátásba helyezte. Pokorny azonban megmakacsolta magát. Kijelentette, hogy azzal a névvel kíván meghalni, amelyet szülőföldjén a keresztség alkalmával kapott. Rövid úton, alkotó erejének teljében, viszonylag fiatalon, 53 éves korában nyugdíjazták. Annak kiderítése, hogy látványos félreállítása konkrétan kiknek a megnyugtatására szolgált, még további kutatás feladata.

A háború útján nyert megoldások ingatag voltát akarta bizonyítani még a második világháború kirobbanás előtti esztendőben is. "Ha 1918-ban győztünk volna" címmel jelent meg figyelemreméltó írása a Holnap című hetilap hasábjain 1938. június 15-én, amit egykori beosztottja, Rátz Kálmán szerkesztett. A lap 1948 után a szigorúan zárt sajtótermékek közé került, amit nem indokolt teljesen az a tény, hogy hasábjai egy évig, 1939 végéig társbérleti alapon a hungaristák rendelkezéseire is állottak, akikkel később Rátz határozottan szakított, s a lap alcíme ezt követően Független magyar szocialista közgazdasági, tudományos, társadalmi folyóirat lett. A főszerkesztő ekkor írta nagy terjedelmű könyvét Oroszország történetéről, ennek egyes részleteit a lapjában publikálta is. Itt jelent meg névaláírás nélkül a nyugdíjas tábornok számos ismertetése s néhány névaláírással ellátott cikke. A Holnap az egyik letagadhatatlan forrása az 1938-tól tapasztalható, külpolitikai síkon megmutatkozó szovjet-magyar közeledésnek. A figyelem ráirányítása Oroszország történetére a világháború kirobbanása után is folytatódott.

Az 1941. január 14-ei számban Rátz cikket írt "Semleges Oroszország" címmel, majd májusban és júniusban beszámolt a Szovjetunióban tett utazásáról. A szovjet-magyar háború kirobbanása után a lapban tárgyszerűségre törekvő írások jelentek meg, amelyek eltértek az akkor uralkodó és jellemző átlagtól. Közvetlenül a németek Volga menti veresége után jelenik meg Pokorny visszaemlékezése a breszti fegyverszüneti- és béketárgyalásokról (1943. március 30., április 13.). Az október 12-i számban lát napvilágot a tábornok tanulmánya a neves orosz hadvezérről, Szuvorovról, aki 1799-ben az osztrák és magyar csapatok parancsnoka is volt a franciák ellen viselt háborúban az olaszországi hadjárat alkalmával.

Megjelent írásai is jelzik, hogy határozottan szembekerült a német fasizmussal, s a háború mielőbbi befejezése, a lakosság szenvedéseinek enyhítése érdekében kész nemcsak az angol-amerikai, hanem a konkrét hadműveleti közelségbe került Vörös Hadsereggel való együttműködésre is. Ez a készség nem jelentette azt, hogy illúziói lettek volna a sztálini vezetést illetően, bár akkor sok tény még ismeretlen volt. A 30-as évek második felében lezajló pereket leszámolásnak tartotta, s tanúja volt a Vörös Hadsereg értékes parancsnoki állománya megtizedelésének. Az erre vonatkozó utalások bőven megtalálhatók a tárgyalt lapban, amely nem véletlenül került 1945 után a tiltott olvasmányok listájára.

A trianoni Magyarország legújabb kori történetében Pokorny Hermann mint a Fegyverszüneti Bizottság elnöke töltött be kulcsszerepet. Személye jelentette a konkrét kapcsolatot a harcoló, majd a megszálló szovjet csapatok parancsnokságai, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság és a kialakuló kormányszervek között. Ő vezette mint kormánybiztos a jóvátételi tárgyalásokat, amelyeknek jegyzőkönyvei az Új Magyar Központi Levéltárba - meglehetősen hiányosan ugyan, de a levéltárosok iratmentő igyekezetének eredményeképpen mégis - fennmaradtak.

Az ezután tárgyalandó problémakör alaposabb megértéséhez előre kell bocsátanunk néhány tényt. A második világháború folyamán a német és a velük szövetséges csapatok a legnagyobb lakott területet keleten, szovjet földön szállták meg, és az okozott károk nagyságrendje is itt volt a legjelentősebb. A károk felmérésére a Népbiztosok Tanácsa 1942 decemberében egy rendkívüli állami bizottságot állított fel, mely felmérte a német és a velük szövetséges csapatok okozta rombolásokat.

1943. augusztus 31-én Moszkvában a szakszervezetek oszlopcsarnokában a Népbiztosok Tanácsa munkatársainak tájékoztató előadást tartott Varga Jenő akadémikus. Az eddigi felmérések szerint a kártérítési követelést az okozott anyagi veszteségekért 300-450 milliárd márkára, a személyeknek nyújtandó nyugdíjat, kielégítést stb. mintegy 1000 milliárd márkára becsülte. Ezzel szemben állott a 450 milliárd márkára becsült háború előtti német nemzeti vagyon és a szövetséges országok (Olaszország, Finnország, Magyarország, Románia) 250 milliárd márkára becsült nemzeti vagyona. Nyilvánvaló volt már ekkor, hogy a győzelem után az ellenfél nemzeti vagyona nem fogja fedezni a kártérítési követelést.

Már ekkor megkezdődött annak az útnak a keresése, amely biztosíthatja az ekkor még becsült kártérítési követelés reális behajtását. Így merült fel, hogy miután Hitler 6 év alatt 90 milliárdot költött a háborúra, s ez évente 15 milliárd márka, fizesse tehát Németország ezt évente kártérítési törlesztésként.

A második forrása a fizetésnek Németország és a vele szövetséges államok népei életszínvonalának bizonyos csökkentése a háború előtti színvonal alá.

Varga összehasonlítást tett az első világháború veszteseinek jóvátételi kötelességét megállapító egyezmények, szerződések születésére és későbbi végrehajtására vonatkozó, valamint a második világháború végén várható helyzet között, és meglehetős optimizmussal állapította meg, hogy a fizetés, a törlesztés formája, vagyis hogy ez milyen valutában történjen - ami 1919-ben komoly vita volt -, a szovjet viszonyokat illetően nem jelent problémát, a fizetés történhet nyugodtan naturális formában is.

"Nálunk nem fordulhat elő olyan helyzet, hogy amikor Németország, Olaszország, Magyarország árut szállítanak majd, mi azt mondanánk, hogy nekünk az nem kell. Nálunk lehetetlen a túltermelés. Országunkban nem a szükséglet határozza meg a termelést, mint a kapitalista országokban, hanem fordítva, a termelés méretei határozzák azt meg, hogy mit fogyaszthatunk. Nálunk a társadalmi fogyasztásnak nincsenek határai. Mi felemelhetjük a szovjet nép életszínvonalát korlátok nélkül, ha termelésünk ezt követni tudná... Magyarország adhat szarvasmarhát, lovat, mezőgazdasági gépeket, folyami hajókat..."[12]

Már ekkor elméletileg eldőlt, hogy a szovjet fél kész áruszállítások formájában fogadni a jóvátételi törlesztéseket. Ezért történt az a sorrendi változás, eltérés attól, ami az első világháborút jellemezte, hogy a jóvátétel ügye a béketárgyaláson került napirendre; szovjet részről nem vártak a béketárgyalásokig: ez a tétel már a fegyverszüneti szerződésekbe bekerült, elég konkrét és határozott formában.

Varga azonban nem tartotta előadásában lehetségesnek a teljes jóvátétel kifizetését az áruszállításokkal.

"A második forrás ezen országok munkaerejének a felhasználása a lerombolt gyárak, üzemek, vasutak helyreállítására, lakóházak építésére stb. Természetesen ezeket a munkásokat élelmezni kell, de a fizetésüket kaphatnák a kormányaiktól a jóvátételi fizetések fejében. Úgy vélem, hogy jó tervezőmunka mellett felhasználhatnánk jelentős számú külföldi munkást a helyreállítási munkáknál. Úgy gondolom, ez a lehetőség annál is inkább reális, merthogy ezekben az országokban a háború után kétségtelenül munkanélküliség lesz, mint ahogy ez az első világháború után is volt."[13]

Varga Jenő ezúttal nyilván arra gondolt, hogy önkéntes alapon, ahogy százezrek mentek Amerikába dolgozni, jelennek meg szovjet földön is a magyar munkások saját kormányuk ellátmányát élvezve. A tervezés valóban megtörtént, amire Varga utal, de a végrehajtás módját már az évszázadokra visszatekintő orosz tradíciók és a sztálini munkaerő-politika határozta meg.

Nagy Péter, aki föl akarta emelni Oroszországot az akkori európai színvonalra, nem tekinthetett el a hadi célra dolgozó, a manufaktúrákhoz jogilag is hozzáláncolt jobbágymunkaerő alkalmazásától, s ezt egészítette ki a svéd hadifoglyoknak a termelésben betöltött szerepe. A sztálini gyakorlat a mezőgazdaság kollektivizálásának erőszakolásával milliókat juttatott koncentrációs táborokba, változtatott kényszermunkássá. Az osztályharc állandó éleződése elméletének volt egy olyan objektív funkciója is, hogy állandóan és folyamatosan biztosította a kényszermunkások állományának utánpótlását. Ezzel számolt a Varga által kilátásba helyezett "jó tervezés" is, s érthetően már a hadműveletek befejezése előtt birtokába igyekezett jutni annak a munkaerőnek, melyről elméleti szinten 1943 nyarán Varga akadémikus említést tett. Így maradt el az, hogy a magyar kormány a fegyverszünet aláírása után vagy a béke megkötését követően szakmunkás csapatokat indítson saját költségén jóvátételi munkák végzésére.

A "betervezett" munkaerőigények döntötték el azt, hogy a háború befejező szakaszában miért nem vehettek részt a harcokban azok a magyar hadifoglyok, akik önként jelentkeztek az Ideiglenes Nemzeti Kormány felhívására, hogy harcolni akarnak Hitler csapatai ellen. Az említett igények döntötték el, hogy a közmunkára mozgósított magyar lakosság soraiból sokan a Kárpátokon túl, vagy az Uralon is túl találták magukat, bár soha a hadműveletekben részt nem vettek, talán katonák sem voltak.

Pokorny, már akkor felfigyelt erre a jelensége, amikor a kormány és a szovjet parancsnokság kapcsolatának biztosítását vállalta, s ha tehette, határozottan tiltakozott. Erről beszélt akkor a születő új magyar hadseregben fontos szerepet betöltő Kéry Kálmánnal is.[14] Felmerült benne, hogy vállalja-e tovább a munkát, vagy sem. A hadifoglyok és a munkára elhurcoltak százezreinek sorsa iránti aggodalom a nehéz, sok esetben megaláztatásokkal is járó feladat további vállalására ösztökélte. Erről tanúskodik naplója, melynek publikálására ezúttal sajnos nem kerülhetett sor.

Naplófeljegyzései szerint tanulmányt készített a hadifogolykérdésről, vállalta a külügyminisztérium hadifogoly osztályának a vezetését, tárgyalt minden illetékessel, fogadta a férjüket, fiaikat hazaváró hozzátartozók határozott lépéseket követelő küldöttségeit. A hadifoglyok és a polgári foglyok, internáltak, elhurcoltak problémája komoly belpolitikai feszültségeket hordozó tényező maradt hosszú ideig. Az igazság az volt, hogy a hadifogoly-kérdést a titokzatosság homálya vonta be. E félelmet és rettegést kiváltó titokzatosság volt a sztálini típusú államapparátus kiépülésének egyik lélektani magyarázata is. Pokorny nem akart ujjat húzni, sajtóvitát vagy nemzetközi kampányt indítani, hanem konstruktív megbeszélést kezdeményezett az Andrássy út 60-ban Tímár ezredessel. Átadta neki az általa kidolgozott kérdőív tervezetét, melynek segítségével országos felmérés útján a hozzátartozóktól konkrét adatokhoz jutnának, s a magyar küldöttség így megfelelő előkészület birtokában folytatná a tárgyalásokat a szovjet féllel. Belement abba, hogy az országos felmérési eredmény bizalmas marad, de az akkori belügyminiszter, Rajk László is félt attól, hogy a felmérés - már a békeszerződés aláírása után vagyunk - kitudódik, és több lesz belőle a kár, mint a haszon.[15]

A Fegyverszüneti Tárcaközi Bizottság elnökeként a Magyarországon harcoló csapatok parancsnokaival és katonáival került Pokorny közvetlen kapcsolatba. Azokkal, akik nem felejtették el a Vörös Hadsereg parancsnoki kara jelentős részének a likvidálását, s várták az alkalmat, hogy leszámolhassanak azokkal, akik ennek az okozói voltak. Nem lehet véletlennek tekinteni azt a szerepet, amelyet a hadsereg és személyesen Zsukov marsall Beríja hatalmának a felszámolásában vállalt. A hadifoglyok, a polgári foglyok, az elhurcoltak sorsa közvetlenül Beríja kezében összpontosult, miután ő rendelkezett a kényszermunkások többmilliós tömege felett. Saját, hitelt érdemlő adatbázissal a tárgyaláson esetleg el lehetett volna érni, hogy a valós, és nem a megszűrt adatok kerüljenek az egyezmény szövegébe. Reménykedett a szovjet katonai szakemberekben, az orosz hadsereg lovagias tradícióinak előcsillanásában.

De a szovjet fél a hadifogoly-ügyben csak a békeszerződés ratifikálása után volt hajlandó érdemben tárgyalni, s a Trianonnál is szigorúbb békefeltételek elfogadtatása nem volt könnyű vállalkozás. Magyarország megítélése Moszkvában nem volt túl kedvező. Ez derül ki az 1947. május 8-i feljegyzésből. A moszkvai követtel, Szekfű Gyulával folytatott megbeszéléséről ez áll naplójában: "Szekfűvel beszéltem: nem hiszi, hogy az SZSZSZR a ratifikálás előtt tárgyalásokba belemegy: nem kezelhet bennünket előnyösebben, mint a jobban "beschreibolt" bolgárokat, románokat és finneket. Az oroszoknak nem valami jó véleménye van Magyarországról."[16]

Miután Pokorny a szovjet harcoló csapatokkal, a hadsereg apparátusával került a budapesti harcok alatt közvetlen kapcsolatba, az így kialakult személyes viszonyt igyekezett a hadifoglyok, az elhurcoltak megmentése, hazatérésének elősegítése érdekében felhasználni. A hozzátartozók többségének is elsősorban benne volt bizodalma. A tábornok nem kívánt szembekerülni azokkal, akik a szomorú hadifogoly-ügyet pártpolitikai célok érdekében akarták gyümölcsöztetni. Tisztában volt azzal, hogy ez az újjászülető magyar állami intézmények feladata. A kormányon lévő kommunista politikusok - ismerve a konkrét szovjet viszonyokat és Beríja apparátusának hatalmát a hadifogoly munkaerő felett -, nem tartották elegendőnek a békeszerződés ratifikálása után, hogy csak a katonai körökkel kapcsolatban álló tábornok és kísérete menjen tárgyalni Moszkvába. Fontosnak tartották, hogy Pokornyval együtt kiutazzanak, azok is, akik Beríja különbirodalmával közvetlenebb ismeretségben állottak. Amikor kiderült, hogy a tábornok a békeszerződéssel szuverenitását jogilag visszanyerő magyar állam pozíciójában kívánt tárgyalni, s még a kényes Wallenberg problémát is fel akarja vetni - mint ez naplójából kitűnik -, a kiutazását a kormány kommunista tagjai megakadályozták, s mondták vissza akkor, amikor kiutazásához már megérkezett a szovjet vízum, a szovjet kormány hivatalos hozzájárulása. Így maradt el annak lehetősége, hogy a magyar hadifoglyok vontatott hazatérésének ügye kapcsán összekoccanjon a hadsereg és Beríja apparátusa amiatt, hogy a hadsereg jogait a hadifoglyok felett (melyeket a nemzetközi hadijog biztosított) a kényszermunkaerővel rendelkező szervek erősen korlátozták, és a hadifoglyok hazabocsátásának időpontját igyekeztek minél távolabbra tolni. A foglyok hazatérése körüli megoldását a kommunista párt vállalta magára, Sztálinnál kívánt közbenjárni.

Mint már említettük, a magyar munkaerő felhasználása jóvátételi kötelezettségek teljesítése fejében a magyar kormánnyal kötött egyezmény alapján nem történt meg, folyt ugyanakkor a hadifoglyok, deportáltak munkaerejének tényleges felhasználása a diplomáciailag is elismert magyar kormány érdemi tájékoztatása nélkül, aminek konkrét adataiba még a kommunista mozgalom olyan jelentős személyisége, mint Rajk László sem mert betekinteni. (A hadifogoly-ügy a Kádár-korszakban is a kutatás elől elzárt téma maradt.[17]) Ami a fegyverszünet megkötése után a jóvátétel ügyében Magyarországon történt, jelentős mértékben kapcsolódott Pokorny tevékenységi köréhez.

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány képviselői a fegyverszüneti szerződést 1945. január 20-án írták alá. A magyar fél kötelezettséget vállalt, hogy minden lehetséges eszközzel és módon hozzájárul a szövetségesek háborús erőfeszítéseihez, s 8 hadosztályt bocsát a Szövetséges (szovjet) Főparancsnokság rendelkezésére. A szerződés kötelezte a magyar kormányt, hogy a magyar katonaságot és hivatalnokokat az 1937-ben érvényes határok mögé vonja vissza. Rendelkezett a fasiszta maradványok felszámolásáról, a jóvátétel kötelezettségéről, a polgári közigazgatás helyreállításáról, valamint a Szövetséges Ellenőrző Bizottság felállításáról, mely szabályozta és ellenőrizte a fegyverszüneti feltételek végrehajtását. A bizottságban a Szovjetunión kívül Nagy-Britannia és az Egyesült Államok képviselői foglaltak helyet. Elnöke K. E. Vorosilov marsall volt.

Az ország területén áprilisig harcok folytak. Az előrenyomuló csapatok a raktárakat, üzemeket, vasúti gördülőanyagot, katonai felszerelési tárgyakat stb. zsákmánynak tekintették. Elkezdődött több üzem leszerelése és kiszállítása. Pokorny tekintélye egész súlyával lépett közbe, hangsúlyozva, hogy a termelőkapacitásra a jóvátétel teljesítése érdekében is szükség van. Kiállt a diósgyőri gyár leszerelése ellen, s feljegyzést készített az ottani "kommunista munkásság" leszerelése miatti "lázadó hangulatáról".[18]

Pokorny, védve a hazai munkásság megélhetését biztosító gyárat, objektíve a szovjet ipari modernizáció ügyét is szolgálta, mivel a 20-30-as évek gépparkjának állítása és azt üzembe állítva a technikai haladást akarva-akaratlanul visszavetette volna. Talán részben a mozgósított szovjet mérnökök ilyen irányú felismerésével, s az újabb üzembe állítás kilátástalanságával is magyarázható, hogy a leszerelt üzemi felszerelések a vasúti pályák mentén rozsdásodtak, mentek tönkre anélkül, hogy azokat bárki felhasználta volna. Mindez keserű megjegyzéseket váltott ki az ügyeket intéző tábornokból. Ugyanis mód volt a jóvátétel fejében korszerű gépeket is rendelni. A jóvátételi megrendelő a még teljes mozgósítás állapotában élő szovjet hadigazdaság volt. A német kapituláció alkalmával, de még a Japánnal vívott háború körülményei között - májusban - nyújtották át a Fegyverszüneti Szerződés 12. §-a értelmében Szovjet-Oroszország részére a 6 évi szállításokról szóló jegyzéket, amelynek fordítását Pokorny intézte. Gépi felszerelések, készletekből kielégíthető igények, új gyári termékek, vasúti felszerelések, hajók, fémek, gabona és vágóállatok szerepeltek a jegyzékben.[19] A jóvátételi megrendelések ügyében folyó tárgyalásokról számol be Pokorny, a negyedik "tájékoztató összefoglalásban" 1945. június 17-én, beleértve a jóvátételi egyezmény 15-én történt aláírását is.[20] Ebben hangsúlyozta, hogy "a magyar kormány az egyezmény aláírásával ilyenformán súlyos felelősséget vállal magára, ugyanakkor nagy bizalommal van a Szovjetunióval szemben, és reméli, hogy a Szovjetunió Magyarország jóvátételi nehézségeit elismeri, és a szállításokkal várható gazdasági krízisekben Magyarországnak segíteni fog. Nevezetesen, hogy a leszerelt és a jóvátételi jegyzékben nem szereplő gyárberendezéseket visszaadja, vagy ha az lehetetlen, akkor a jóvátételbe beszámítja. Ugyanezt a reményét fejezi ki az elszállított anyagokra nézve is, továbbá, hogy a külföldi behozatalt elősegíti, és végül, hogy Magyarországot a jóvátételből kifolyólag ért krízisekben támogatni fogja."[21]

Meggyőződését fejezte ki azzal kapcsolatban is, hogy a Külügyminisztérium levéltárába helyezett történelmi okmányok tanúskodnak az utókornak arról is, hogy a magyar kormány az ország érdekeit "szívósan és becsületesen védelmezte".

A jóvátétel fejében magyar részről a Szovjetuniónak 200, Jugoszláviának 70, Csehszlovákiának 30 millió USA dollárt kellett megtéríteni. A szállításoknál az 1938-as világpiaci árakat vették alapul, amit mezőgazdasági termékeknél 10, az ipari termékeknél 15%-kal felemelve vettek számításba akkor, amikor a háború alatt és után az árak megduplázódtak vagy megháromszorozódtak. Így a tényleges ráfordítás az alacsonyabb termelékenység miatt is többszörös volt. Magyarország csak munkával, áruszállítással tudott fizetni, s a megrendelések még a mindent elnyelő hadigazdasági igényekhez igazodtak.

A jóvátételi szállítások teljesítése nem a békeszerződés aláírása és annak ratifikálása, hanem közvetlenül a fegyverszünet aláírása után azonnal megkezdődött, vagyis abban az időben, amikor az ország nyugati területein még javában folytak a harcok. Bár ez rendkívül komoly erőfeszítést igényelt, az előzőleg militarizált, de a hadműveletek alatt rendkívül megtépázott magyar gazdaságtól, viszont azzal az előnnyel is járhatott, hogy a szovjet hadimegrendelések teljesítésével esetleg sikerül áthidalni azt a válságot - s erre utal idézett elvi összefoglalójában Pokorny -, amely 1918 után néhány évig jellemezte a német, a francia, a belga stb. gazdaság átállását a béketermelésre. Pokorny és az általa bevont gazdasági szakértők a szovjet hadimegrendelések teljesítésében éppen ezen átállási válság enyhítésének a lehetőségét látták, s nem is gondoltak arra, hogy a hadimegrendelések primátusának rendszeréről való áttérés a békegazdaságra néhány éven belül - mint ezt az első világháború tapasztalatai mutatták - nem fog Magyarország esetében sem maradéktalanul bekövetkezni. A szovjet hadimegrendelések, a hadipotenciált is fokozó, lakossági szükségleteket is kielégítő igények teljesítése jóvátétel fejében azt az előnyt is ígérte, hogy a magyar export már pozíciókat szerezhet a majdan a békegazdaságra áttérő, széles lehetőségeket ígérő szovjet piacon.[22] Ez a meggondolás késztette Pokornyt arra, hogy a szovjet megrendeléseket időben, pontos és udvarias kulturáltsággal teljesítsék. Emlékeztetni szeretnék arra, amit a tábornok az utolsó békeév német és osztrák-magyar kereskedelmi stílusáról ír: Bár az addigi időben az orosz üzleti körök túlzottan nem szimpatizáltak a németekkel, mégis, pontos és megbízható partneri erényeik folytán jóval nagyobb volumenű kereskedelmet bonyolítottak le velük, mint az üzleti szempontból kevésbé megbízható osztrák-magyar cégekkel és azok külképviseleteivel.[23]

A történelmi folyamat rövid távon magyar vonatkozásban sem a tábornok által logikusan várt irányban alakult. A német- és japánellenes győztes koalíció belső ellentétei annyira kiéleződtek, hogy az a hat évre tervezett jóvátételi szállítások teljesítésének a közepén már két szembenálló katonai táborra szakadt. Ily körülmények között a szovjet megrendelő gazdaságának békegazdasággá való átalakítása a külveszélyre történő hivatkozással lekerült a napirendről. A bizonytalan jövőbe tolódtak azok a remények, amelyeket a jóvátétel korrekt teljesítéséhez fűztek Szovjet-Oroszország békegazdaságának piacát illetően. Az, hogy ebben a nemzetközi ellentétek objektív megléte mellett mily szerep jutott a NEP felszámolása után végleg megszilárduló sztálini modellnek, és az általa kialakított elit konzervatizmusának, még további elmélyült tudományos búvárkodást és elemző munkát igényel. Most azonban sem erre, de még az eddigi tudományos igényű eredmények összegzésére sem vállalkozhatunk. Inkább azokra a konkrét tényekre kívánjuk az olvasó figyelmét ráirányítani, amelyekhez Pokornynak személyesen köze volt.

A jóvátétel teljesítése érdekében nem a béketermelésre átálló gazdaságot, hanem a háború alatt már militarizált magyar gazdaság elemeit állították elsőnek helyre, és kiemelten azoknak a társadalmi rétegeknek a minimális ellátására törekedtek, amelyek jóvátételi megrendelésekre dolgoztak. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet vezetése az oroszul tudó, tekintélyt parancsoló tábornok útján kívánta az Ideiglenes Nemzeti Kormánnyal kívánságait, elvárásait és utasításait közölni. Ezt Pokornynak fogalmazták meg, ő adta tovább a miniszterelnöknek és az egyes tárcák minisztereinek, államtitkárainak és vezető hivatalnokainak. Így lett jóvátételi kormánybiztos, ezért nevezték ki a Fegyverszüneti Tárcaközi Bizottság elnökévé. Az utasításokról lelkiismeretesen feljegyzéseket készített. A szovjet partner tőle várta el, hogy a kormány a jóvátételi szállításoknak tervszerűen eleget is tegyen, s elégítse ki emellett a megszálló erők igényeit. Ehhez viszont kompetencia szükségeltetett, hogy utasításokat adhasson ki az említett vonatkozásban a minisztériumoknak s az erre illetékes szerveknek. Kidolgoztatták vele a Jóvátételi Kormánybiztosság szervezetére és hatáskörére vonatkozó javaslatot, amely tartalmazta a kormánybiztos utasítási jogát is.[24]

Tájékoztatót dolgozott ki a fegyverszüneti szerződés 12. §-a alapján eszközlendő jóvátételi szállításokkal foglalkozó szervekről, amely bizonyítja, hogy a feladat teljesítése átfogta a magyar ipar főbb ágazatait, de különös teljességgel a vas- és fémipart.[25]

A Pokorny által megfogalmazott szervezési elvek alapján működött nemcsak a Jóvátételi Kormánybiztosság, hanem annak továbbfejlesztett utódja, a Jóvátételi Hivatal is, melynek irányításáról az önérzetes tábornok már lemondott, átengedve a vezetést az MKP akkori bizalmi emberének, Vas Zoltánnak. A hivatal helyettes vezetője Szentpétery György nyugalmazott vezérkari ezredes volt, aki a háborús gazdálkodás módszereit személyesítette meg, s a szovjet tulajdonba átment német javak ügyeinek gondozója is vezérkari képesítésű katona lett Csukássy Lajos nyugalmazott tábornok személyében.

A Jóvátételi Hivatal ügyrendjében fő helyre a "parancsmegrendelésekkel" kapcsolatban előírt munkarend került.[26] Ezek teljesítését szigorúan és helyben ellenőrizte a Magyarországi Szállítások Hivatala, amely a jóvátételi szállítások szovjet koordináló szerve volt hazánkban, a június 15-én aláírt egyezmény értelmében.[27]

Nyilván moszkvai sürgetésre a jóvátételi szállításokról és azok előkészítéséről pontos tervet követeltek, amely szorosan kapcsolódott a szovjet háborús gazdasági gépezet fogaskerék-rendszeréhez. Ennek összeállítása időt vett igénybe, ha azt valóban szakszerűen szerkesztik. A szovjet fél Pokornyt sürgette, amiről a tábornok gondosan feljegyzést készített. A Magyarországi Szállítások Hivatalában 1945. október 4-én tartott megbeszélésen Rjabcsenko ezredes - Pokorny feljegyzése szerint - a következő kívánságának adott kifejezést: "Mi van a szeptember 25-én Vorosilov marsall által elrendelt tervvel? Mit csináltunk eszerint a jóvátételi probléma megoldása érdekében és mint intézkedett a Miniszterelnök úr? Rjabcsenko felszólított, hogy a jelentés a marsall úrnak mielőbb elkészüljön, és hogy a M. Sz. H. annak a másodpéldányát megkapja..."[28]

Ekkor indul meg a szovjet igényekhez szabott, népgazdasági szintű tervezés. Egy 1946. június 3-án tartott sajtótájékoztató szerint - amelyet a Jóvátételi Hivatal rendezett -, a jóvátételi szállítások az állami költségvetés 60-70%-át emésztették fel. (Később ez az arány fokozatosan csökkent.) A jóvátételi szállításokból 84% nehezedett az ipar vállára, 14% terhelte a mezőgazdaságot, s 2%-ot számoltak el a megszállás alatt leszerelt berendezésekért és gyári felszerelésekért. A mezőgazdaság teherviselése a tájékoztató szerint jelentősen komolyabb volt, mint amit a 14% kifejezett. "Számszerűen ennyi csupán, a könyvelési technika bűvös mesterkedésével - olvashatjuk az idézett tájékozatóban -, mert voltaképpen a mezőgazdaság az egész jóvátételi kampány alatt, főleg pedig az első években rendkívüli mértékben járul hozzá az ipar munkájának lehetővé tételéhez. Mert - hogy a jóvátétel árnyoldalairól és tehertételeiről is szóljunk -, a jóvátételnek igen súlyos a terhe, mely főleg az alapiparokra, a vas-, gép- és elektromos iparra nehezedik, igen alacsonyra csökkenti a magyar ipar képességeit a belső fogyasztás ellátására. Ez a helyzet a mezőgazdasággal foglalkozó lakosságot két szempontból állítja súlyos teherpróba elé. Az egyik az, hogy biztosítania kell az iparral foglalkozó lakosság élelmezési ellátását, amikor az iparnak nem lehet szerepe abban, hogy termékeiért olcsó iparcikkel lássa el a mezőgazdaságot. A másik tehertétel a mezőgazdaság számára az, hogy fokozott mértékben kell odaadnia terményeit az import számára, mely nélkülözhetetlen nyersanyagokkal látja el főképpen a jóvátételre dolgozó magyar gyáripart."[29]

A jóvátételi "parancsmegrendelések" teljesítése érdekében nemcsak az 1938-as ipari potenciált kellett újjáépíteni, hanem új, timföld- és alumíniumgyártó kapacitásokat, alumínium hengerművet, magasolvasztót, erőműveket stb. is kellett építeni. Ekkor, a Magyarországgal kapcsolatos elvárások nyomán formálódik a "vas és acél országa" koncepció, ami a hatalmat megszerző MKP jelszava lett. Vorosilov marsall - mint ez a Pokorny-naplóból is kitűnik - Magyarországra érkezését követően többször hangsúlyozta a vas- és fémipar, általában a nehézipar fejlesztésének szükségességét.[30]

A jóvátétel teljesítésében való szovjet érdekeltség tette lehetővé, hogy az akkori magyar kormány áttörje a nemzetközi elszigetelődés falát. 1945. augusztus 27-én írják alá a Szovjetunióval a gazdasági együttműködésről és a kölcsönös árucseréről szóló egyezményt. Kézenfekvőnek látszott a Duna-menti országok gazdasági együttműködésének a felújítására, amire Pokorny - még a szovjet-magyar jóvátételi szállításokról kötött egyezmény aláírása előtt -, a Fegyverszüneti Gazdasági Bizottság 1945. június 8-i ülésén tett érdemi javaslatot. A "dunai államok gazdasági együttműködésének" kialakítására irányuló tárgyalások megindítását ekkor időszerűtlennek tartották, még ha ez szovjet ellenőrzés alatt történik is.[31] Az évszázados gazdasági kapcsolatok helyreállítására irányuló lépések szükségessége 1918 után megfogalmazásra került nemcsak Jászi Oszkár írásaiban s a szociáldemokrata és kommunista elképzelésekben, hanem a térségre vonatkozó legitimista nézetekben is. Az angol-szovjet diplomáciai iratokban kutatva Juhász Gyula megállapította, hogy a szovjet vezetés elzárkózott a dunai államok regionális konföderációjának a gondolatatától, amit brit diplomácia a háború utolsó éveiben is felvetett. Még további kutatás szükséges annak a megállapítására, hogy 1945-ben és később a Külügyminisztérium állományába került kommunista politikusok e kérdés vonatkozásában képviseltek-e önálló álláspontot (így pl. Lukács György), vagy a hivatalos, a pillanatnyi moszkvai állásponthoz igazodtak.

Mint a naplóból is kiderül, Pokorny a maga részéről mindent megtett a dunai államokkal való kétoldalú kapcsolatok újjáépítése, a kölcsönös bizalom megteremtése érdekében. A legkézenfekvőbb a gazdasági együttműködés kialakítása volt, melynek kedvező hatását a szlovákiai magyarság jogfosztása miatt feszült csehszlovák-magyar államközi viszony enyhítésére lehetett felhasználni. Fölényes gőggel, jó szándékú segítőkészségét félretolva, bántó módon állították félre a tárgyalások befejező szakaszában, pedig ismerte-e nálánál jobban a minisztériumban valaki is a csehszlovák partnert?! Jó kapcsolatokat épített ki a jugoszláv képviselettel. A Fegyverszüneti Tárcaközi Bizottság 1945. szeptember 19-én tartott ülésén kérte, hogy a jugoszlávokkal szemben minden merevséget küszöböljenek ki "annál is inkább, mert jelenleg a jugoszlávok látszanak egyedül őszinte szomszédunknak, és ha legkevesebb előzékenységet sem tanúsítunk, könnyen elronthatjuk a barátinak kialakuló viszonyt".[32] Pokorny nem tekintette magát hivatásos politikusnak, de a "dunai államok gazdasági együttműködését" s az erre épülő politikai kapcsolatrendszer újjászervezését szívügyének tekintette, s e vonatkozásban kilépett a szigorúan őrzött pártatlan katonai szakember pozíciójából. (Soha nem lépett be egyetlen politikai pártba sem.) A jugoszlávok esetében kért előzékenységet a következőképpen indokolta: "ez nemcsak jóvátételi kérdés, hanem elsőrendű politikai kérdés is".

A regionális kapcsolatok kiépítését a háború következményeinek lezárását és annak mikéntjét illetően összeütközésbe került az MKP Moszkvához, a sztálini vezetéshez - meggyőződésből vagy meggyőződés nélkül - alkalmazkodó politikusaival, akik fokozatosan, de rendkívül tudatosan a befolyásuk alá vonták a külügyek intézését. Nézete szerint a hadifoglyok gyors hazahozatalával, a jóvátétel mielőbbi teljesítésével, a békegazdálkodásra való lehető leggyorsabb áttéréssel, a katonai kiadások minimálisra való csökkentésével a kemény - de Trianonnál is szigorúbb - békefeltételinek ellenére is (melyek előzetes tárgyalásában mint szakértő maga is igen aktívan részt vett), megadatott volna Magyarország számára a békés fejlődés lehetősége.

Pokorny már az első világháború kimenetelének variációit vizsgálva rájött arra, hogy a nemzetközi és a nemzetiségi problémák háborúval, katonai erővel való megoldása tartós rendezést nem eredményezhet. Minden győzelem után következik a levert fél revánsa, s a győztes "vívmányait" felemésztik a tartósan érzett félelem költségei. E gondolatnak adott hangot - a második világháború küszöbén - 1938. június 15-én megjelent írása: "Ha 1918-ban győztünk volna". Eszmefuttatásának módszere és szelleme hasznosítható a második világháborút követő évtizedek elemzésénél is. Elég, ha arra gondolunk, hogy a hadkiadások növelésének lehetőségétől törvénnyel megfosztott Japán a háborúban elszenvedett súlyos vereség ellenére gazdasági világhatalommá vált, s a győztes szövetséges csapatok megszállása alatt álló Nyugat-Németország meglepően kiugró gazdaság- és kulturális fejlődésen ment keresztül. Máris figyelemre méltónak tarthatjuk Pokorny nézetrendszerét, a katonai vereséget követő lépések átgondolt logikáját. Lehet vele vitatkozni, lehet különböző irányból bírálni, de napjainkban, amikor elérhető közelségbe kerülnek az európai integráció, az évszázados határviszályokat kiküszöbölni szándékozó megoldások kontúrjai, konföderációs tervek fogalmazódnak meg az egykori antant országok politikusai részéről is, aktuálissá vált az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása után magyar szolgálatba lépett, már akkor nemzetközileg is ismert tábornok levéltárban porosodó visszaemlékezésének publikálása.

A publikálás aktualitását támasztja alá a volt amerikai külügyminiszter, Henry Kissinger alábbi nyilatkozata, amelyet a jelenlegi délszláv válság kapcsán 1993 májusi budapesti látogatása alkalmával tett: "Nagyon kiábrándító - mondja az újságíró kérdésére -, hogy a XXI. század küszöbén, ötven évvel a holokaust után, megtörténhet olyasmi, mint az etnikai tisztogatás. Az is érdekes, hogy az a fajta nacionalizmus éled újjá, amely az első világháború előtti időkre emlékeztet. Gyakorlatilag egy első világháború időszakát kutató történész jobban eligazodik a mai helyzetben, mint a hidegháború szakértője. Ugyanis az egész nagyon emlékeztet az 1912-es vagy 1877-es balkáni háborúkra. Már 1877-ben sem tudták, hogy mit csináljanak Boszniával."[33]

Miként látta Pokorny Magyarország jövőjét a szigorú békeszerződés aláírása után? Erre visszaemlékezésében, melyet az 1956 utáni megtorlások légkörében írt, nem tért ki. Volt ebben elővigyázatosság, a történelmi vargabetűk végkifejletének nehéz felmérése, a család óvása az esetleges újabb regresszióktól. Mint már utaltunk rá, Pokorny készítette a béketárgyalások segédleteinek, táblázatainak tekintélyes részét. Miután felesége a Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt vezetőségének tagja volt, a párt központi lapja támaszkodott a különben pártonkívüli tábornok véleményére, informáltságára. A Kis Újság 1947. február 11-i számában a béke aláírása alkalmával megjelent cikk Pokorny jól átgondolt koncepcióját tükrözte. Ebből kívánunk néhány figyelemreméltó gondolatot idézni.

"...Amikor azonban tudomásul vesszük a döntést, tudjuk azt is, hogy nem térhet vissza az az irredentizmus és revánsizmus, amely zajával a magyar közéletet 1919 és 1945 között betöltötte. Nem térhetünk vissza az öngyilkosságra való készülődésnek és az öngyilkossági kísérletnek állapotába, amely folytonos válságokon keresztül végül is katasztrófába vitte nemzetünket. A történelmi fejlődés, nálunk nagyobb számú és erejű népeknek és népcsoportoknak életakarata, nagy erő, ha ismét neki rohannánk annak, most már nem katasztrófa, de halál volna a vége.

A belenyugvásnak tehát nem szabad kényszeredettnek lenni, hanem őszintén bele kell illeszkednünk Európa és a világ új rendjébe, és a békekötéssel véglegessé váló, konszolidálódó helyzetben békés, szívós, tervszerű munkával ki kell küzdenünk a magunk számára mindazt az előnyt, aminek a lehetőségeit az új helyzet nyújtja. Ezek az előnyök, s az ezekért folytatandó munka egy rövidebb és egy hosszabb lejáratú szakaszra oszlik, amelyek közelebbi és távolabbi célok megvalósításának lehetőségét nyújtják.

Közvetlenül a békeszerződés érvénybeléptekor eddig elzárt lehetőségek nyílnak meg előttünk. Országunk visszanyeri teljes szuverenitását. A magunk urai leszünk ismét, és berendezhetjük országunkat a nemzetközi megegyezések kereti között ugyan, de mégis saját akaratunkhoz képet és legjobb tudásunk szerint... Megtakarítjuk a megszállással járó költségeket, és ezeket is az újjáépítésre fordíthatjuk. Megnyílik az út a külföldi kölcsönök felvételére, és megindulhat az idegenforgalom...

Mindezekből folynak távolabbi teendőink, hosszabb lejáratú erőfeszítéseink is. Az Osztrák-Magyar Monarchia kétségtelenül magasabb rendű gazdasági egység volt, mint az a mozaik, ami utána következett. Nekünk igyekeznünk kell ezt a gazdasági egységes fokról-fokra újból megteremteni, hogy előnyeit a Duna-völgy népei újból élvezhessék, ennek politikai, nemzetiségi hátrányai nélkül. Kedvező előjelek ehhez nem hiányoznak. Romániában és Jugoszláviában már látják felelős tényezők a szorosabb gazdasági összefogás óriási előnyeit. Nekünk azonban nem szabad a törekvéseinkben közvetlen szomszédainkra szorítkoznunk. Mindenütt ott kell lennünk, ahol a javak, a tőkék, a hitelek, az emberek és eszmék szabad áramlásáért folyik a küzdelem, s ahol ki akarják küszöbölni a nemzetek közötti konfliktusok lehetőségét és okait. Itthon pedig az eddiginél nagyobb erővel kell népünket, különösen az ifjúságunkat az igazi hazafiságra nevelnünk, amely nemzetünkért minden áldozatra kész - anélkül, hogy megfeledkeznénk Európa és a világ nemzeteinek közös érdekeiről...[34]

Pokorny személyisége, világfelfogása akkor kezdett kialakulni, amikor még élt az 1848-as forradalmi eseményeknek számos szereplője és tanúja. Még élénken jelen volt személyes emlékeiben a prágai és a bécsi forradalom hagyománya, amikor a hatalom és az ellenzék egy történelmi korszakon át kereste és részben meg is találta a kiegyezés, a kölcsönös együttműködés útjait, módjait anélkül, hogy fel kellett volna teljesen adnia egymásnak ellentmondó múltját, önérzetét, személyiségét. A hadsereg a császárnak és királynak adott eskü szellemében élt, de ez nem zárta ki, hogy a felnövő tisztikar tagjai ne csak a hagyományos, konzervatív elvekkel, hanem a Monarchia demokratikus átalakulását célzó nézetekkel is megismerkedjenek, azokról véleményt alkossanak az akkori legitimitás keretei között.

Amikor 1918 őszén a napi politika közvetlenül behatolt a hadsereg soraiba, Pokorny a tisztikar demokratikus kisebbségéhez csatlakozott. Annak ellenére, hogy az 1917-18-as fegyverszüneti- és béketárgyalásokon jelentős szerepet töltött be - nem tartotta magát politikus egyéniségnek. 1945 januárjától kezdődő szerepvállalásában nagy tárgyi tudása és diplomáciai rátermettsége segítségével a konstruktív megoldásokat kereste, s nem kívánt a politikai pártharcokba belebonyolódni. Hosszú pályafutása alatt volt lelkiereje levonni a forradalmak és ellenforradalmak, a katonai vereségek tanúságait, megőrizni jellemét, alapjában optimista, humánus világszemléletét, s a nagy műveltséggel rendelkező embereket jellemző természetes szerénységét.

Amikor 1958 tavaszán lezárta most publikálásra kerülő kéziratát, aligha számíthatott a közeli megjelenésre, ezt családjának, barátainak szánta. 1960-ban csendben távozott az élők sorából. Kívánsága szerint temetésén csak családtagjai voltak jelen.

A magyar nyelvet már felnőtt korában sajátította el, s ez érződik mondatfűzésén. Eredeti első fogalmazványának a zamatát - szembeötlő magyartalanságok, ismétlések, fáradságot tükröző mondatfűzések kivételéve - igyekeztünk megőrizni.

Igyekeztünk kisebb részben megőrizni az általa használt régi helységnévírást is. A visszaemlékezés első és nyolcadik fejezete két kézirat összeszerkesztése, a többi az 1958-ban lezárt kézirattal egyezik.

Pokorny Hermann tábornok özvegye még életében elévülhetetlen érdemeket szerzett a hagyaték megőrzésében, a jelen publikáció előkészítésében. Értékes javaslatokkal segítette a munkát még élő két leánya. A Hadtörténelmi Levéltárban őrzött hagyaték levéltári rendezése Szijj Jolán munkája. A kézirat irodalmi gondozását az első változatban J. Halász Margit végezte.


Pokorny Hermann katonai előmenetele

Rendfokozatai

1900. augusztus 06.   hadapród-tiszthelyettes
1901. október 06. hadnagy
1906. október 06. főhadnagy
1910. április 06. százados
1915. május 06. őrnagy
1917. május 06. alezredes
1921. december 06. ezredes
1925. május 06. vezérőrnagy
1928. december 06. altábornagy
1945. október 06. vezérezredes



Fő szolgálati helyei

1897. augusztus 20.   Bécs, k. k. Landwehr hadapródiskola
1900. augusztus 18.Felavatás után bécsi k. k. Landwehr gyalogezred
1900-1903.Hütteldorf, bécsi k. k. 1. Landwehr gyalogezred III. zlj. 9. sz.
1903-1904.Bécs, főtiszti tanfolyam
1904-1906. Bécs, Hadiiskola
1906. októberGraz, k. k. 43. Landwehr dandár
1909. őszeGraz, III. hadtestparancsnokság
1909. szeptember-októberBulgária
1910. márciusBécs, Instruktionsbüro des Generalstabes
1913. február-novemberOroszország
1914. augusztusTeschen, hadsereg-főparancsnokság
1914. szeptember-1916. márciusrádiólehallgatás a k. u. k. 2., 3., 4. és a Mackensen hadseregparancsnokságnál
1916. augusztusk. k. 26. Landwehr gyalogezred
1917. november-1918. márciusBreszt-Litovszk, fegyverszüneti delegáció
1918. novemberBécs, magyar szolgálatban
1920. április-júliusDebrecen, vasi gyalogezred debreceni zlj.
1920. július-októberKrím, Vrangel-hadsereg
1920. november-1925. áprilisVKF Nyilvántartási iroda, "X" csoport
1925. április-novemberSzeged, Vegyesdandár
1925. decemberBudapest, VKF "B" csoport
1926. április-1928. októberBudapest, Budapesti Vámőrkerület
1930. május-1934. májusMiskolc, VII. vegyesdandár
1935. májusnyugdíjazás
1945. január-februárHeves, Malinovszkij marsall főparancsnoksága
1945. február-1949. februárBudapest, Külügyminisztérium
1949. februárvégleges nyugdíjazás



Jegyzetek

1 Protokolle des Gemeinsamen Ministerrates des Österreichisch-Ungarischen Monarchie (1914-1918). Eingeleitet und zusammengestellt von Miklós Komjáthy, Akadémiai Kiadó. Budapest, 1966. 633. p.

2 Czernin, Ottokar: Im Weltkritege. Berlin und Wien, 1919. 334-337. p.

3 Hadtörténelmi Levéltár. 1. világháborús gyűjtemény, 4401. cs. 2. p. Seidler Ernő tartalékos főhadnagy jelentése a m. kir. honvédelmi miniszternek, 1918. február 23. Ebben olvashatjuk: "Mint egész Oroszországban, úgy Tomszkban is október óta a bolsevik hatalom kizárólag a fegyveres erőre, tehát azokat támaszkodott, akik a birodalomban a mindenáron való békét sürgették. Most, mint a hatalmon lévő párt, a nép között széleskörű agitációba fogtak, mely során a szimpátiájukat főleg a pacifista programokkal igyekeztek megnyerni. Ezen agitáció során külügyi kormányzatunkat, midőn annak vezetője, Czernin gróf békekészségének, az annexió és hadisarc nélküli elvek alapján adott kifejezést, a bolsevikok majdnem ünnepelték. A rokonszenv ekkor a bolsevik körökben teljesen monarchiánk felé fordult, és örömmel vette át sajtójuk, az osztrák-magyar lapokból átszivárgott hasonló szellemű cikkeket. Monarchiánk békehajlandóságában, valamint az annexió és hadisarc nélküli formula akceptálásában a jövendő tartós béke, sőt szövetség zálogát vélték felfedezni. Akkoriban Tomszkban a népet a politika csak a béke szempontjából kezdte érdekelni..."

4 Hadtörténelmi Levéltár 3410. cs. BI-29/M-35. sz. Kun Béla tomszki szobaparancsnokának, Milassin Kornél századosnak a vallomása. Kun tiltakozott az ellen, hogy az 1917 márciusa elején tartott tomszki tüntetésen a Habsburgok detronizálását követelte volna. Kun Béla, mint külügyi és hadügyi népbiztos közvetlenül vagy közvetve 1919-ben Pokornynak hivatali felettese is volt. Az ekkor készült naplófeljegyzések a visszaemlékezés megírása idején még rendelkezésre állottak. Mivel azok megkérdőjeleztek több, akkor "hivatalosnak" tekintett állítást, Pokorny özvegye félelmében megsemmisítette azokat, és ezek már nem kerültek a levéltárba.

5 Protokoli zaszedanyij Vszeroszszijszkovo centralnovo iszpolnyityelnovo komityeta szovjetov r., sz., kr. i. kaz. Gyeputatov II. szoziva. Moszkva, 1918. 125., 162. p.

6 Szamoljo, A. A.: Dve zsiznyi. Moszkva, 1958. 193. p.

7 Hadtörténelmi Levéltár, VKF. 1920. 38. dob. 120-122. f. 701/403. sz.

8 Fomin, F.: Zapiszki sztarovo csekiszta. Moszkva, 1962. 123-132. p.

9 Az angol haditengerészet lehallgató apparátusa rendszeresen feldolgozta a szovjet katonai és diplomáciai rendeltetésű adók rejtjelezett közleményeit. Ezekről tájékoztatók készültek, melyekkel - miután azokat Vrangel is megkapta - Pokornynak Szevasztopolban jártakor módja volt megismerkedni. A desifrirozást angol szolgálatban az egykori orosz vezérkar rejtjelező szakembere végezte. 1920 decemberében erről a tényről a Déli Front parancsnoka, Frunze is értesült, és jelentette azonnal Leninnek. A megfejtések tartalma a sajtóba is kiszivárgott.

10 Különleges Bizottság - azaz Cseka.

11 Hadtörténelmi Levéltár. Budapest, VKF., 32. doboz. 468-464. f. - 1920. II. csop. VKF Nyilvántartási Iroda iktatószáma: 28741/2.

12 E. Sz. Varga: vozmescsenyii uscserba pricsinyinnovo gitlerovszkoj germanszkoj armijej Szovjetszkomu Szojuzu. Moszkva, 19423. 13-14. P.

13 Uo.

14 Hadtörténelmi Levéltár: Kéri Kálmán visszaemlékezése Pokorny Hermannra (magnetofonszalag).

15 1947. június 2-án az alábbiakat jegyzi be naplójába Pokorny: "...Tímár ezredesnél (Andrássy út 60.) átadtam és megbeszéltem a kérdőívet. Teljesen egyetért, hogy magyar érdek és óvatos puhatolózást igényel. Eredmény csak bizalmasan közlendő (ők és én) - támpontok az Egyezmény megbeszéléséhez. Még Rajkkal fogja megbeszélni. Ő is szeretne Moszkvába menni a tárgyalásokra..." A június 3-i bejegyzésben megtaláljuk Rajk válaszát: "...Tímár telefonál: Rajk ellene, biztosan kitudódna, kevesebb a haszon, mint a várható kellemetlenség. Egyezmény megkötésekor úgy is ki fog derülni. Én: tehát a kérdőíveket megsemmisíteni..."

16 Pokorny Hermann: Eseménynapló. 1947. május 8.

17 A második világháború magyar hadifogoly és polgári fogolyveszteségről Stark Tamás ír. Az első figyelemreméltó publikációja a Valóság 1986. évi 12. számában jelent meg Magyarország második világháborús hadifogoly vesztesége címmel. A későbbi publikációjában a Szovjetunió területére került magyar hadifoglyok, polgári foglyok és deportáltak számát 600 ezer főre becsülte, melyből szerinte 400 ezer tért haza. A téma hiteles források alapján való feldolgozása az utóbbi években kezdődött el Magyarországon. A becslések további pontosítását megnehezíti a meglehetősen hiányosan fennmaradt forrásanyag.

18 Új Magyar Központi Levéltár (a továbbiakban UMKL) XIX-A-58. 1. doboz 1/2. feljegyzés 1945. VII. 11.

19 UMKL XIX-A-58. 1. doboz 1/3/a.

20 Uo.

21 UMKL XIX-A-58. 1. doboz 1/3. 12. p.

22 Lengyelország német és szovjet lerohanása után a Szovjetunió közvetlenül határos lett a bécsi döntések eredményeként területileg és gazdasági potenciálját tekintve is a megnagyobbodott Horthy-Magyarországgal. A korabeli magyar lapok akkor szovjet-német együttműködésről, antantellenes szövetségről írtak, majd a finnekkel való háborúk ismertetése mellett a már folyó világháborúban az oroszok fegyveres semlegességét emlegették. Azok a magyar politikai körök és a mögöttük álló gazdasági tényezők, amelyek érdekelve voltak a semlegesség megőrzésében, és ugyanakkor a háborús konjunktúra kihasználásában is, a tengerentúli nyersanyagszállítások befagyasztása miatt fokozott érdeklődéssel tekintettek a szovjet nyersanyagbázisokra, melyeket különben már akkor a németek is intenzíven felhasználtak. A keleti kereskedelem ügye az országgyűlés elé került, koncepciók fogalmazódtak meg, melyeknek kialakításában Pokorny szakértelmét is igénybe vették. Rátz Kálmán országgyűlési képviselő az általa szerkesztett "független magyar szocialista közgazdasági tudományos és társadalmi folyóirat, a Holnap hasábjain Az orosz-magyar kereskedelmi kapcsolatok felvétele című írásában a következőket közli: "Az orosz-magyar gazdasági kapcsolatokat részünkről indokolttá tette volna az is, hogy: 1. nyersanyagaink egy részét káros és közgazdaságilag illogikus módon szereztük be, mint pl. a gyapotot Észak-Amerikából, 2. az oroszok nem kívántak volna tőlünk valutát, illetve devizát vagy aranyat, hanem ipari termékeket cserébe az ő nyersanyagszállításaikért, de szívesen fizettek volna aranyat is, mint ahogy másokkal is tették. Ez a helyzet ma is, tehát tipikus árucseréről lehet szó... Oroszország felvehetne vasúti felszereléseket, mozdonyokat, kocsikat, fékeket s jelzőberendezéseket, továbbá műszereket, öntözőgépeket, szivattyúkat stb., s nekünk csak előnyös lehetne minden olyan cikk szállítása, melyben sok munkabér fekszik, s lehetőleg kis helyet foglal el..." (A Holnap, 1940. július 30., 13. sz.) Rátz Kálmán katonatiszt volt, a Hungarista mozgalom révén jutott képviselői mandátumhoz, de szembefordult velük, és részt vett a Hitler-ellenes ellenállásban. Megőrizte személyes kapcsolatait a tábornokkal, kiadta Oroszország történetét. A politikai üldözés elől nyugatra emigrált.

23 Lásd az ... oldalt

24 UMKL XIX-A-4. 1. doboz. A/1-4. f.

25 Ipari Minisztérium, jóvátételi, gyáripari, ipari hitel, közszállítási, anyaggazdálkodási, munkaerő-gazdálkodási osztályok, sorrend-megállapító osztályok; Közellátási Minisztérium, Pénzügyminisztérium, Kereskedelmi és Közlekedési Minisztérium, Újjáépítési Minisztérium, a Jóvátételi Szállítások Vas- és Fémipari Munkaközössége (ebbe tartozik bele az IKART és a Magyar Vasgyárak Országos Egyesülete stb.) UMKL XIX-A-4. 1. doboz. Tájékoztató jelentések.

26 UMKL XIX-17-11. Jóvátételi Hivatal, 1. doboz (szervezés) 93. f.

27 UMKL XIX-A-58. 1. doboz 1/3.

28 UMKL XIX-A-4. 1. doboz d/ Jegyzőkönyvek, feljegyzések

29 UMKL XIX-A-11. 1. doboz

30 1945. október 10-én Pokorny naplójába az alábbiakat jegyzi be: "...19 h 15-20, Vorosilovnál. Ott: Miklós, Balogh, Szviridov, Scserbacsev tábornokok, Puskin, Grigorjev. Egyezmény aláírása: gabonaszállítás és kölcsönös elhalasztása 1946-ra. Miniszterelnök helyzetéről: a % nem változtat a helyzeten. Igyekszik mindenütt a békés együttműködést demokratikus szellemben biztosítani. Vorosilov is elolvasta. Balogh: belga ezredes volt 8-10 nappal ezelőtt a KÜM-nél - de azóta nem jött. Vorosilov: kifogásolja, hogy újságban megjelent. Az angolok kérték a diplomáciai kapcsolatok felvételét? Balogh: Gascoigne a külügyminiszternél s a miniszterelnöknél volt azzal, hogy mi kérjük azt. Vorosilov kérdezte, mit dolgozott eddig az általa javasolt jóvátételi bizottság? Én: dolgozik és pénteken nagy értekezletet tartott - a jugoszláv és csehszlovák igények elbírálásával együtt. Vorosilov: különösen a nehézipart kell fellendíteni! Nem lehet-e nálunk is többféle szénkombinációval használható kokszot csinálni? A szovjet koksz már érkezik, 5 ingavonat szállítja. Vorosilov felköszöntette Magyarországot és a kormányt. Amikor válasz nem jött, azt kérdezte: Csak Magyarországot éltetjük? Balogh azt felelte: "Dehogy, csak az SZSZSZR-t! Miniszterelnök átad Vorosilovnak egy magyar címeres tűt: a marsall a kitűntetései mellé tűzte..." A naplófeljegyzésben szereplő Grigorjev azonos a magyar származású Geiger Bélával.

31 UMKL XIX-A-58. 1 doboz 1/1.

32 UMKL XIX-A-58. 1. doboz 1/1. Jegyzőkönyvek 6. p.

33 Népszabadság, 1993. május 8. (56. sz. 3. old.)

34 1947. február 10. - Megjelent a Kis Újság 1947. február 11-ei számában.



Kezdőlap Előre