I. fejezet
Gyermekkorom. Családi kapcsolataim

A morvaországi Kremsierben (csehül: Kromeriz) születtem, nagypénteken, 1882. április 7-én. Gyermekéveimet is itt töltöttem, a bécsi hadapródiskolába való bevonulásomig. Ezért szükségesnek tartom gyermekéveim színhelyével, Kremsier városával bevezetésként tüzetesen foglalkozni. Azóta eltelt több mint 60 év. A várost utoljára 1918-ban, rövid két napig láttam, s azóta a városkép biztosan lényegesen megváltozott.

Gyermekkoromban a városban kb. 16 000 ember élt, többségükben cseh nemzetiségűek. A 13%-ot alkotó német kisebbség főleg az értelmiségből állott. A vezető szerepet a 80-as években még a németek játszották. Az értelmiség - a hivatalokban, a városházán, a politikai vezetők, a nagyobb kereskedők, az orvosok stb. - németek és az akkor magukat németnek valló zsidók voltak.

A 90-es években a mind jobban előretörő és térhódító csehek nemzeti gyűlölete elsősorban a zsidók ellen fordult, amiken minden németet is értettek. Így 12 éves koromban "zsidó" kiáltások mellett cseh suhancok majdnem beverték a fejemet.

A 90-es évektől a csehek térhódítása gyorsan haladt előre. A hivatalok cseh vezetés alá kerültek, a kereskedők - főleg zsidók - átpártoltak, a Sokol-mozgalom^[1] megerősödött. A veteránok egyesülete, amely kiszolgált és rokkant katonákból állott, cseh vezényszót vezetett be, és a kivonulásoknál már nem a "Gott erhalte"-t^[2], hanem a "Kde domov muj"-t^[3] játszották. Leküzdhetetlen nehézségekbe a csehek csak Észak-Morvaország német ajkú városaiban ütköztek. Így például Müglitzben, az oda újonnan kinevezett közjegyző a város bojkottja miatt nem tudott lakást és irodát szerezni, és kénytelen volt elvonulni.

Kremsier iskolaközpont volt, ahová a gazdag környék (a Hanna-vidék) gyermekeit középiskolába járatta. A kosztosok elhelyezése a lakosság jó jövedelmi forrása volt. Iskolaszünetben a város szinte kihalt. Az alsó öt osztályt a Piarista Gimnáziumban végeztem, ahol a latin és a görög nyelven kívül cseh és francia nyelvet is tanultam.

A városban meglehetősen nagy helyőrség is volt. Itt állomásozott a 3. brünni, Károly Főherceg nevét viselő közös ezred 1. zászlóalja, amelynek tisztikara főleg német ajkúakból állott. Később még itt helyezték el a 23. Landwehr ezred parancsnokságát és annak két zászlóalját, ennek a tisztikara vonzódott a csehekhez. A közösek még a régi pompás díszegyenruhát hordták, a fehér kabátot.

Nagy papi város is volt Kreimser - mint az olmützi érsek nyári rezidenciája -, egy pompás nagy kastéllyal és óriási parkkal. Az érsek ottléte alkalmával saját gárdáját vonultatta fel régi magaskucsmás egyenruhában, dobszó mellett, ágyúval. A kastély azáltal is híressé vált, hogy itt ülésezett 1848/49-ben az osztrák országgyűlés, 1885-ben pedig ugyancsak itt találkozott az osztrák császár és az orosz cár. 1892-ig az olmützi érsek Fürstenberg herceg kardinális volt, halála után a zsidó származású Khón Tivadar lett az utóda. A rossznyelvek azt mondták, hogy a kanonokok a választásnál irigységből nem akartak az egyik vagy másik prominens kanonokra szavazni, és Khón így szótöbbséget kapott. A nagyúri élet Khón alatt az érsekségen megszűnt, takarékosságból eltűnt a testőrgárda, fukarsága mindenkit elkedvetlenített, és 1904-ben a pápa elrendelte lemondatását.

A város Morvaország leggazdagabb gabonatermő vidékének központja volt. Zárt háztengerével és nyolc tornyával távolról impozáns benyomást tett. Magját a régi erődítmény körtöltése vette körül, melynek maradványai itt-ott még láthatóak voltak. A központot a nagy tér alkotta a Mária-szoborral, a körkúttal. A tér kissé dél felé lejtett, járdák vették körül. A kocsiutakat gránittal kövezték ki, a tér belső részét macskakövekkel rakták ki.

A tér négy oldalán a nagyobb üzletek helyezkedtek el, valamint két szálloda, a cukrászdák és a kórházak. A téren zajlott a korzó, különösen este és vasárnap. Gyermekkoromban szigorúan elkülönítve korzóztak az északi oldalon a németajkúak, a keleti oldalon a cseh értelmiségiek, a déli oldalon vegyesen a nép, míg a nyugati oldal a semleges átjáró szerepét játszotta.

Kremsier fő látványossága a hatalmas, a Morva-csatornák és falak által körülvett Schlosspark (kastélypark) és a város nyugati végén a Ziergarten (díszkert) volt. A kastélypark angol mintájú, példásan rendezett, fenyőligetekkel, tavakkal, zuhatagokkal, szökőkutakkal, szobrokkal és ókori mintájú filagóriákkal tarkított terület volt, minden fajtájú fákkal, őzekkel, pávákkal, fácánokkal és sokféle szárnyassal. A park körülsétálása kb. egy órát vett igénybe.

A Ziergarten kívül esett a városon, és kevesebben keresték fel. E kertet magas falak vették körül, bejáratánál nagy pálmaházak voltak, és az északi oldalát magas boltíves csarnok foglalta el, ahol egyházi fejedelmek mellszobrai sorakoztak. A park nyesett, nyílegyenes fasoraival és szobraival a schönbrunni park utánzata volt, középen egy bokorsövény labirintussal. A körtöltésen belüli háztömbök egy- és kétemeletesek voltak, egy csomó átjáróval, keskeny boltívekkel áthidalt házközökkel.

Az érseki kastély hatalmas, imponáló, háromemeletes, nagy udvarral rendelkező tömb volt, amely a park felé eső részében még két emelettel mélyebbre terjedt, az ottani földszinti részben barlangszerű kiképzésben mindenféle vízkunsztok voltak.^[4] A Ringen, az új posta előtt, a Szentháromság szobortól a Mária templom irányában húzódott a hatalmas és látványos heti piac.

Szülőházam a régi postaépületben volt, a Bräuhaus Gasséban, a Rathaus (városháza) közelében. A születésem utáni első évekből csak homályos emlékeim és képeim maradtak. Emlékszem, hogy az emeletes, boltíves udvarral rendelkező házban az első emeleten az apám, a postafőnök lakott, s a hivatala a földszinten volt. Az első tudatos életemlékem: látom magamat egy alkóvszerű szobában..., ahol különböző fejek hajolnak a gyermekágyam felé, és néznek... később... keskeny, hosszú szobában fekszem, melynek végében az áttört falban kemence áll. Éjszaka van, a kemence mögül egy fej jelenik meg, és az ágyam felé néz. Máskor meg látom, hogy a falon lógó képek hirtelen himbálódzni kezdenek. Talán mindezek a családom tagjainak rémmeséire vezethetők vissza, akik egyszer elmondták, hogy rabló tört be a postahivatalba, és valahol bujkált. A mozgó képek talán lázálom szüleményei lehettek.

Egy év és kilenc hónappal fiatalabb öcsémmel nem valami jó gyerekek lehettünk, és biztosan sok gondot okozhattunk édesanyánknak. Előttünk volt két testvérünk, akik a szüléskor haltak meg, továbbá a nálam nyolc évvel idősebb bátyám Max, valamint az öt évvel idősebb nővérem, Marianna. Abból az időből, mielőtt az új postaépületbe költöztünk (ami valószínűleg 1888-ban történhetett), csak pillanatképek maradtak emlékezetemben.

A Pokorny testvérek 1886-ban (balról): Hermann, Marianne, Viktor, Max

Szüleim régi jó barátai, dr. Eberth ezredorvos és dr. Rőder bíró voltak. Eberthék a nagy tér észak-nyugati sarkán egy nagy házban laktak. Két gyermekük volt, Melanie és Egon. Az asszony kedves volt és nagyon szeretett. Egyszer egy kereszthímzéses terítőt csináltam neki, és ezért egy nagy doboz cukrot kaptam. A férfi egyben háziorvosunk is volt. A katonakórházra is emlékszem, hogy meglátogattuk. Arra is emlékszem, hogy karácsonykor a fagyújtásnál Eberthék nálunk voltak, mi pedig hozzájuk mentünk. Egészen közel laktak, úgy hogy minket, kis gyermekeket, oda átvittek. Később a Wasser Gasse és a Lapács sarkán lévő szép házba költöztek. Mivel az elég messze feküdt, és az utca lefelé is lejtett, visszafelé öcsémet, Viktort és engem egy puttonyban vittek haza. Ezután Eberthék elkerültek a városból, és csak mint hadapródiskolás találkoztam újból Eberth Egonnal, aki a tréneknél mint hadnagy szolgált.

Röderékre emlékszem még. A Ringen laktak. Mindig képeket, cukorkát kaptunk tőlük. Érdekes, hogy csak azokra az emberekre emlékszem, akiktől valamit kaptam, nyilván ezek voltak a legkedvesebbek hozzánk, gyerekekhez. A tér keleti oldalán volt a Schipek-féle fűszerkereskedés, ahová sétáink alkalmával apánkkal betértünk, és valamilyen nyalánkságot kaptunk. Az üzlet felett nagy lakásuk volt, és karácsonykor oda hívtak meg uzsonnára. Sok szépet mutattak, így azt is, amit a nálunk idősebb fiúk kapott - úgy emlékszem, egyszer egy nagy, síneken járó gőzvasutat is. Schipek nagyon gazdag és művelt volt, aki a világkiállítás alkalmával megjárta New Yorkot is.

Egy másik attrakció volt számunkra a Rathaus-szal szemben lévő Brády-féle patika. Ott állították elő az akkor elég közismert, Marya-Zeller Magentropfent néven ismert (gyomorcseppek) kotyvalékot. Nagy reklámot csináltak neki, ládaszámra küldték szerte az országba. Újévkor a patika rengeteg kalendáriumot kapott, ahol gyártmányukat, a gyomorcseppeket hirdették. Valóságos kincsesbánya volt ez számunkra, mert tetszés szerint vihettük haza. A patika útba esett apánkkal való sétáinknál. Apánk mindig ivott egy stampedli tinctura amarát, mi gyerekek pedig gyógycukrot kaptunk.

Hat éves lehettem, amikor a Ringen fekvő új postaépület első emeletén lévő háromszobás lakásba költöztünk. Ez bizonyos fordulatot hozott életmódunkban. Emlékszem, nyáron édesanyánkkal a park túlsó végén lévő nagy uszodába jártunk. Itt délig volt fürdés a nők számára, s mint kisgyerekek, mi is ebben az időben fürödtünk. Ez megszűnt, mihelyt az elemi iskolába kerültem. A reáliskola épületébe jártunk. Ekkor fogott be apám, hogy elkísérjem déli sétáira, nyáron pedig az uszodába. Télen a parkban a Fischeralle melletti tó jegén korcsolyáztunk.

Apánk nagyon szerette a természetet, és kirándulásaira rendszeresen magával vitt bennünket. A rendes déli séta abból állott, hogy körüljárjuk a parkot. Emlékszem, hogy egyszer, amikor az öcsémmel egy fára felmásztunk, előttünk termett a kardinális, Fürstenberg herceg, és bottal megfenyegetett bennünket. A séta után rendszerint fáradtan és farkasétvággyal tértünk haza.

Szegény anyánk sokat bajlódott velünk. Egyszer az öcsémmel egy nagy Mária-képre dominókockákkal célba dobtunk, minek persze megmaradt a nyoma... Gyakran szakadt cipővel és ruhával kerültünk haza, amiért mindig apám nádpálcája járt. Nyáron nyaralóba mentünk anyánkkal. Emlékszem egy nyaralásra Észak-Morvaországban, Friedland (Buchwald) mellett, ahol az érseknek nagy vadaskertje volt. Ott is rosszalkodtunk, úgy hogy egyszer anyánk elbújt előlünk, és azt hittük, hogy otthagyott. Keservesen sírtunk, és amikor anyánk előkerült, javulást ígértünk.

Az elemiből Vogel tanítónkra emlékszem. Szorgalmasan működött akkor a nádpálca. A tanító az ütéseket a kézre osztogatta, de ha jól emlékszem, a "jobb" gyerekeket nem fenyítette. Ahogy említettem, nyáron - mint iskolások - apánkkal az uszodába jártunk. A hátára vett és úgy úszott velem a mély vízben. Nyolc éves koromig nagyon féltem. Tudtam már tempókat csinálni, amikor egyszer a mély víz feletti magas ugródeszkára kapaszkodtam fel. Onnan kergetett apám a vízbe. Ettől a pillanattól eltűnt a félelmem, és vígan úszkáltam. Sőt, öcsémmel az uszoda rémeivé váltunk, mert folyton az ugródeszkáról és a korlátról ugrottunk a vízbe.

Télen a jégen sem voltunk a legcsendesebbek, vad rohanással zavartuk a korcsolyázókat. Szóval, a Pokorny fiúknak a városban híre ment. Amikor már elemisták voltunk, minden vasárnap apánkkal nagyobb kirándulást kellett tennünk. Órákon keresztül vándoroltunk, és én lettem a vezető, ami a terepen való mozgás szempontjából később, amikor fiatal katona lettem, nagy hasznomra vált. Nyáron minden évben egy vagy két nagyobb kirándulást tettünk a posta nagy batára elé fogott postalovakkal. Ez mindig a nyári események csúcspontjának számított.

1892-ben tettem felvételi vizsgát a Piarista Gimnáziumban. Kezdődött a komolyabb élet sok tanulással. Eleinte nem nagyon smakkolt, elég gyenge tanuló voltam, de a 4. osztálytól elfogott a becsvágy és az öröm a tanulásban. A latin, a földrajz és a természettudományok lettek a kedvenc tantárgyaim. Kevésbé szerettem a görög és a cseh nyelvet. A vallástanár, dr. Jaschka piarista pap nagyon kedvelt. Valamikor dragonyostiszt volt. A gimnázium 2. és 3. osztályában a bigottéria^[5] korát éltem. Minden reggel iskola előtt a piarista templomba vagy útközben egy kis kápolnába mentem. Akkor az volt a tervem, hogy pap leszek. A 3. osztálytól kezdve a templomban ministráltam. Szigorúan betartottam a böjtöket és az ünnepnapokat. Vasárnaponként kínosak voltak a mise utáni exhorációk^[6], ahol papunk prédikálása alatt mindenféle bűnök pertraktálása alkalmával hamis szégyenérzet fogott el, és elpirulva az az érzésem volt, hogy mindenki rám néz.

Abban az időben nagyon érzékeny voltam és ideges... A villámtól féltem, mert egyszer az uszodában erős zivatar idején belecsapott a vízbe. A lövések miatt az úrnapi körmenet alatt kínzó félelem gyötört. Mint gimnazistának, részt kellett vennem a körmenetben, amely a nagy piactéren folyt, mind a négy oldalán egy-egy oltár volt fölállítva. A helyőrségi zászlóalj a 3. gyalogezredtől a tér déli oldalán volt felállítva, és minden, oltár melletti áldásosztásnál össztüzet adott le. El kell azonban ismerni, hogy nagyon szép volt a gyalogság, akkor még fehér kabáttal és fekete szíjazattal.

A rákövetkező vasárnap zajlott le a városi úrnapi körmenet. Ekkor az oltárok a Mária-templomtól kezdve a Ringen - tehát éppen a lakásunk előtt - lettek felállítva. Egy oltár állott a posta előtti Szentháromság-szobornál. Ott sorakoztak fel a veteránok, akik öreg mordályokkal voltak felfegyverezve. Össztüzük még nagyobbat szólt, mint a katonaságé. Ilyenkor elbújtam a lakás legbelsőbb zugába. Ekkor fejlődött ki bennem az az érzés, hogy keressem azt, amitől félek, és kényszerítsem, edzem magam a zaj, a fájdalom, a veszedelem, a strapa stb. eltűrésére. Ez az érzés kb. 13-14 éves koromban fejlődött ki bennem, és az egész életemet meghatározta. Fejest kell ugrani a kellemetlenbe, a veszélybe! Ezért lettem katona, ezért mentem lőiskolába, lovagló tanfolyamra, a ballonmegfigyelő- és repülőkiképzésre (ez utóbbit a háború kitörése szakította félbe), frontszolgálatra a gyalogságnál és a tüzérségnél, a front minden exponált veszélyes pontjára, ezért erőltettem a munkámat az elbírás határáig. Dolgoztam 36 és 48 órát egyfolytában.

Hálát adok a sorsnak, hogy a félelem, a nehézségek leküzdésének érzése miatt lettem katona, ebben találtam meg igazi hivatásomat és számtalan alkalmat, hogy újat tanulhassak, mozgalmas, érdekes, sokszor kalandos és változatos életet élhessek. Eredetileg utász akartam lenni, és 14 éves koromban, a négyéves hainburgi Pionir hadapródiskolába pályáztam, de az orvosi vizsgálatnál túl gyengének találtak. Így a következő évben a bécsi Landwehr hadapródiskolába pályáztam, mely három évet tartott, úgyhogy a jövőmre nézve nem veszítettem időt.

Még visszatérnék gyermekkoromra. Mint gimnazista, beiratkoztam zeneiskolába is, és zongorázni tanultam. Ere a célra Kremsierben egy külön kultúrintézmény állott rendelkezésre. Ez a német Kasino volt a Ringen, és hozzá csatlakozott a Grossel Wallon a Concordia (ez utóbbi zeneiskola). Az épületben nagy terem és színpad is volt. Ezeket az intézményeket főleg az értelmiség vette igénybe. A cseh értelmiség a Grosser Wallon lévő Besedával rendelkezett, melynek ugyancsak volt nagy terme és színpada. Míg a német intézmény lassan elsorvadt, a cseh tovább fejlődött. Én 14 éves koromban szintén ezen a színpadon Haydn Teremtésében rövid szopránszólót énekeltem a kórusban. Ezenkívül minden évben a Concordiában megtartott zenevizsgán a színpadon a nézőközönség előtt vizsgáztam.

8 éves koromtól rendszerint évente egyszer, a szünidőben Brünnbe utaztunk a nagyszülőkhöz és a rokonokhoz. Ez rendkívüli esemény volt. Elsősorban anyai nagyanyánkat látogattuk meg, egy szelíd, végtelenül jó asszonyt. Az első látogatásunkkor - emlékszem -, még egy kis panziója volt. A következő brünni látogatásunknál az anyai nagyanyám már nem egyedül lakott, hanem legkisebb lányánál, Rózánál, aki Waraus Károly tisztviselő felesége volt. Három gyermekük volt: a büszke, szép, magas Valéria, aki később Andrejevics von Knespolje tüzérszázados felesége lett, Károly, aki később hadapródiskolába ment, és mint aktív tiszt szolgált, valamint Róza. Brünnben nagyon szép lakásban, a Glachin laktak, és náluk szoktunk megszállni.

Édesanyámnak volt Brünnben még két húga, Janka Mária, egy orvos felesége, valamint Carolina, egy élelmezési őrnagy felesége. Mindkettőnek 2-3 gyermeke volt, de ezekkel ritkábban találkoztunk, és így kevésbé maradtak meg az emlékezetemben.

Édesapám édesanyját, Jillnek (vagy Gillnek) Mathildét csak első brünni utunk alkalmával ismertem meg. Karcsú, magas, beteges kinézésű asszony volt, akire már alig emlékszem. Nem sokkal első brünni utunk után meghalt. Apámnak sok testvére volt: Anton, Jozef, Vilma, Rosa, Mathilde. Brünni látogatásaink alkalmával Rosa néni és férje, Adolf bácsi voltak a kedvenceim. Gyermektelen házaspár volt, a férj szaktekintély a textiliparban, nagyon jól éltek. Náluk mindig finom ételeket és sok ajándékot kaptunk. A bácsi nagyon pedáns volt, pontos időre jött az ebédhez, utána egy szivart szívott el, a szobában fél órát le s fel sétált, majd ismét a gyárba sietett. Egyszer meglátogattuk Rosa néniéket Weanauban, ahol a nyaralójuk volt. Gyönyörű vidék, a morvaországi Svájc. Ezek a brünni látogatások mindig eseményszámba mentek. Öcsémmel együtt úgy üdvözöltek, hogy jönnek a Hannákok (a Hanna-vidékiek).

Amikor 10 éves koromban gimnáziumba kezdtem járni, bátyám, Max Bécsbe került. Jogot tanult, és egyben a postán mint tisztviselő is dolgozott. Így, amikor a jogot elvégezte és bírói pályára lépett, a tanulmányok alatt eltöltött 5 szolgálati évet a bírói szolgálatba beszámították. Otthon már csak a nővérem és az öcsém maradt. Nővérem akkor már nagylányszámba ment, társaságba járt, és jelentkeztek az udvarlók is...

Öcsémmel együtt közös szobában laktunk. Közös, sublótos szekrényünk volt - a felső az enyém, az alsó Viktoré. Pedáns rendet tartottam a holmim között, és ha öcsém bosszantani akart, össze-vissza túrta a fiókomat. Egyébként jó játszótársak voltunk, de az öcsém volt az ügyesebb és erősebb. Volt mindenféle állatunk: fehér egér, fenyőmadár kalitkában, halak és szalamandrák akváriumban, selyemhernyók és nyár elején cserebogarak. A horgászathoz a kukacok a skatulyába kerültek. Borzalommal gondolok arra, hogy milyen állatkínzást végeztünk a cserebogarakkal. Malmot csináltunk velük, papírhajókat készítettünk, és belé raktuk a bogarakat, majd elengedtük a folyóban; néztük, hányan szabadulnak el és hány fullad a vízbe, prédájául a halaknak. Odaadtuk a bogarakat a baromfiaknak... Az öcsém virtusból leharapta az első cserebogár fejét. Csodálatos, hogy mennyire nem ismerik a gyerekek az undor érzését.

Öcsémmel, ha tehettük, a pihenő időnket a szabadban töltöttük: úsztunk, korcsolyáztunk, fára másztunk, különböző labdajátékokat játszottunk - részben a városon kívüli sportpályán. Később teniszeztünk is a jó messze fekvő "Hrazan". Eleinte csak a felnőtteknek szedtük a labdát. Ha a szobába szorultunk, főleg ólomkatonákkal, részben rengeteg - papírból kivágott - "ólomkatonával" játszottunk. Egész hadseregeket állítottunk egymással szembe. Borsóval töltött kis ágyúkkal csatákat vívtunk, egészen az egyik fél teljes megsemmisítéséig. Hatalmas kőkocka építőszekrényünk volt. A kockákból vonatokat is összeállítottunk, és azokat tolattuk. Én a kivágás és a ragasztás nagymestere voltam. Később még a dominó és a sakk szaporította a játékainkat. Mellettünk lakott Weber gimnáziumi tanár, két kisebbik fia volt a játszótársunk. Az egyik vitustáncban szenvedett, és előfordult, hogy rohamot kapott, ha elveszítette a játszmát. Mindenféle tornamutatványt is gyakoroltunk, és egyszer az egyik Weber fiú leesett a vállamról, és eltörte a karját.

Ez a fiú, akit Franznak hívtak, tragikusan végezte. Szerencsére nem velünk, hanem egy másik barátjával az apja könyvtárszobájában felfedezett egy revolvert, amely játék közben elsült, és a fiút szíven találta. A halállal akkor kerültem először nexusba, és ez megrendítő hatással volt rám. Weberék azután elkerültek, később a legidősebb fiú, aki Max testvéremmel volt egyidős, osztrák igazságügy-miniszter lett. A fiatalabb, akit Bertinek hívtak, tiszti pályára lépett, és 1918/19-ben mint százados a tiszti században a Burg védelmében, biztosításában vett részt.

Már említettem, hogy 4. gimnáziumtól kezdve valóban tanulási láz fogott el. Gyakran éjfélig ültem a könyvek felett. Különösen a földrajz, a természetrajz és a latin voltak a kedvenc tantárgyaim. A mellettünk lakó Weber tanár könyvtárában bújtam a latin klasszikusokat. Nemsokára osztályomban a legjobb lettem latinból, úgyhogy az igazgató a gyenge tanulóknál beajánlott mint házitanítót. Tanítványom egy Kloiber nevű I. osztályos lett, akinek bátyja velem járt egy osztályba. Egy főerdész gyermekei voltak, mindketten később tüdőbajban haltak meg. Osztályom legjobb tanulója egy Gusek nevű szegény iparos fiú volt. (Tehát nem lehetett 1895-ben sem észrevenni, hogy az elbírálásban aszerint tettek volna különbséget, hogy melyik társadalmi osztályhoz tartozik a tanuló, hanem csak a tehetség és a szorgalom számított.) Az osztályomban több zsidó fiúra is emlékszem, így Friedmannra, a rabbi fiára és Ornsteinre. Az utóbbival 1936-ban Gmundben találkoztam.

Így telt el az utolsó év a szülői házban. Lehetőleg még szorgalmasabban tanultam és készültem a hadapródiskola felvételi vizsgájára. Erre is egyedül utaztam fel Bécsbe. Kiváló eredménnyel feleltem meg a vizsgán. 1897. augusztus 20-án, reggel 7 órakor vonultam be. Reggel ötkor fogtam a kis szabályszerű katonaládámat, és gyalog indultam a Gumpendorfer Strassen lévő Max-féle lakásból a Boer-haveg Gassen lévő iskolába. Keserves egy menet volt, mert a jó nehéz koffert legalább 5 km-en keresztül kellett cipelnem.

Az 1. Bécsi Landwehr-ezrednél nyertem beosztást, ahová öthetes szabadság után vonultam be. Az ezred 9. századához kerültem, amely a 10. századdal együtt Hütteldorfban volt ideiglenesen elhelyezve egy régi zárdában. Századparancsokom Schuschnigg Arthur százados, a későbbi osztrák kancellár édesapja lett. Szigorú, pontos szolgálatot követelő parancsnok volt, akinek a gyakorlati katonai továbbképzésért csak hálával tartozom. A laktanyában laktam, a hadapródnak, vagy ahogy akkor nevezték, a kadétnak persze minden foglalkozáson - az ébresztésnél, a legénységi étkezésnél, a délutáni parancskihirdetésnél - ott kellett lennie. Különösen az ezredhez beosztott lengyel pótújoncokkal kellett foglalkoznom^[7], mert a hadapródiskolában megtanultam a lengyel nyelvet is. Mennyivel nehezebb felfogásúak voltak, mint a mi bécsi legénységünk! Volt közöttük egy ember, akit kórházba kellett küldeni, mert még életében sohasem evett húst, és képes volt naponta 2-3 komiszkenyeret is elfogyasztani.

1901 nyarán ezredösszpontosítás volt a burck-királyhidai táborban, ahova mintegy 50 kilométert meneteltünk oda, majd vissza. Nagy teljesítmény volt, előírás szerint megtöltött háti bőrönddel vonultam ki. Ugyanígy vettem részt a Kamp-völgy körüli nagygyakorlaton is. Igen vártam már november elejét, a hadnagyi kinevezést. Már leadtam a háti bőröndömet, amikor századomat október végén kirendelték a bécsi fogadalmi templom elé gyászkíséretnek. Utoljára vettem hátamra a borjút. Megjegyzem, hogy nagyon gyakoriak és terhesek voltak az akkori vezénylések a temetésekhez, nem voltak tekintettel a vezényelt felekezeti hovatartozására, mindegy volt, hogy katolikusról, reformátusról, evangélikusról, zsidóról vagy akár mohamedánról volt szó.

1901. november 1-jén végre megérkezett a hadnagyi kinevezésem. Büszkén kötöttem fel az arany kardbojtot és a derekamra a hosszú, sárga rojtos szolgálati övet, ami a kékzöld parolis dolmányhoz nagyon jól állt. Most már őrszolgálatra vezényelhető voltam, és nemsokára sorra is kerültem; először egy szakasszal a schönbrunni kastélyőrségbe. Trombitaszó mellett felvonultam, és átvettem elődömtől, aki a 26-os közös ezredhez tartozott, az őrséget. Este jöttek a bajtársak látogatóba, az úgynevezett "pritschen-Waschen"-hez (priccsmosáshoz), amely abból állott, hogy az első őrszolgálatnál meg kellett a bajtársakat vendégelni. Távozásuk után indultam a kötelező éjjeli őrszem-vizsgálatra. Felemelő érzés volt a történelmi kastély belsejében és körülötte felállított őrszemeket végigjárni. A hosszú folyosókon síri csend honolt. Egy őrszem állott azon kijáratánál, amelyen keresztül Ferenc József a szemben lakó Schratt asszonyt szokta meglátogatni. Az első őrszolgálatom alkalmával a császár nem tartózkodott Schönbrunnban. Nagyon kényes volt a szolgálat, ha a császár jelen volt. Egy bajtársam - Luigi Angelo Bigontina hadnagy - később egyszer őrsparancsnok volt, amikor a császár éppen megérkezett. A bejáratnál lévő őrszem ekkor ijedtségből arcát a kocsi felé vetette és tisztelgett. Rövid idő múlva megérkezett a szárnysegéd írásbeli feljelentése. A császár kifogásolni méltóztatott, hogy az őrszem a szabályzat ellenére tisztelgett... Lett belőle óriási kavarodás. A hadnagy kihallgatásra lett rendelve sorba a század-, zászlóalj-, ezred-, dandárparancsnokához, végül a hadosztály parancsnokhoz, Steinitz altábornagyhoz is. Alaposan lehordták, további őrszolgálatra alkalmatlannak minősítették, s Galíciába helyezték át.

Még egy epizódot meg kell említenem. Az őrségnek minden császári családtag előtt fegyverrel kellett tisztelegnie trombitaszó mellett - még a pólyás előtt is. Ezt a körülményt felhasználva egy főherceg gyermekei gyakran azzal szórakoztak, hogy az őrséget produkáltatták. Amikor Ferenc József erről tudomást szerzett, megtiltotta ezt a zaklatást. Elrendelte, hogy a schönbrunni parkba csak az őrségtől távoli mellékbejáraton hajtsanak be.

A továbbiakban még két udvari őrségre vezényeltek: a Hofburg külső kapuőrségéhez egy szakasszal és a Hofburg belső udvarában álló főőrségre mint beosztott tisztet, ahová egy százados parancsnoksága alatt egy század vonult fel. Ez volt a legkényesebb őrszolgálat. Az alakulat heteken keresztül készült erre, mert a zenés felváltást Ferenc József személyesen, egy lefüggönyözött ablakból nézte. Az őrségnek centiméterekre pontosan kiszámított és jelzett helyeken fordulatokat kellett végeznie és vonalban felfejlődnie a felváltandó őrséggel szemben. Tiszta színház volt, amikor is minden mozdulat ki volt számítva, és marionettszerűen végre lett hajtva. Szolgálati pótdíj gyanánt két forint járt és az éjjeliszekrénybe helyezett gyertya emlékként. Az érkezést udvari porcelán edényekben szolgálták fel. Ha aznap nagy udvari ebédre került sor, az őrparancsnok századost arra meghívták. Az alantas (beosztott) tiszt feladata volt éjjel a Hofburgban és kint a múzeumoknál egészen a Marihilferstrasséig felállított őrszemeket megvizsgálni, ellenőrizni. Alapos, de érdekes séta volt, különösen a Hofburgban, ahol az ember a saját őrszemeken kívül itt-ott a belső helyiségek előtt egy-egy mozdulatlanul álló, színpompás alabárdos gárdista-őrszemre bukkant.

Külön meg volt szervezve a fegyverbe lépés. Erre a célra egy utcaseprőt szerveztek be, aki az őrparancsnokot jó időben figyelmeztette, hogy egy udvari kocsi, egy külföldi követ vagy ilyes valaki közeledik, aki előtt az őrségnek fegyverrel illik tisztelegni. A reggeli órák voltak szórakoztatóak, amikor az udvaron áthaladó járókelők szinte negyedóránként változtak. Először jöttek a munkások, utánuk a varrónők és hasonló foglalkozásúak, végül a tisztviselők és az üzleti alkalmazottak.

A legkellemetlenebb őrszolgálat, amit az ezred - mivel igen távol esett - nem látott el, a központi temető melletti lőporraktár volt. Itt gyakran előfordult, hogy az őr az elhagyott terepen támadástól tartva félelemből használta a puskáját.

Lengyel nyelvtudásom folytán 1902/1903-ban lengyel pótújoncokat kellett kiképeznem, akiket az ezredhez összpontosítottak. Amilyen nehéz és fárasztó volt ez a munka, oly kellemesnek és élvezetesnek számított ezekben az években a nyaranta bevonuló póttartalékos tanítók kiképzése. Ezek, mint tornászok, már majdnem kiképzett katonák voltak, értelmesek, ragaszkodók és kiváló énekesek. Az ablakokban ki is dugták a lányok a fejüket, ha a tanítószakaszommal Baumgarten és Hütteldorf utcáin gyakorlatokra vonultam a bécsi erdőbe.

1903-ban az ezred a Baumgarten kerületben újonnan épült gyönyörű laktanyába költözött, és mind a három zászlóaljat ide összpontosították... Ez év tavaszán kerültem a régi hadapródiskola lovagló tanfolyamára. Lovaglótanárom, gróf Küenburg ulánus kapitány eredeti módszerrel dolgozott. Már az első napon kilovagolt velünk a Práterbe, és egy hosszú vágtában vezetett bennünket az elhagyott ligeteken át a változatos hepehupás terepen, az akadályokon keresztül. Nyeregbe, sörénybe kapaszkodva szerencsésen túljutottunk az első próbán. Naponta kergetett bennünket a lovarda melletti akadálypályán keresztül. A végén megtanultunk lovon ülni, és öntudatosan hordtuk a sarkantyút.

1903. június 12-én kirendelték az ezredet - mint Bécs helyőrségét - sorfalnak az ünnepélyes úrnapi körmenetre. A dátumot azért tudom annyira pontosan, mert a körmeneten terjedt el a hír, hogy összeesküvők meggyilkolták Sándor szerb királyt és feleségét. A hír nyomasztó hatással volt mindenkire, és mintha előre vetítette volna árnyékát a 11 évvel később bekövetkező eseményekre.

A körmenet fényes volt. Az élen haladt lóháton az osztrák Arsieren-Leibgarde színpompás egyenruhában: piros, aranysújtásos dolmányban, fején magas, lószőrös sisakkal. A nagy papi kíséret után haladó baldachin alatt vitte a bécsi érsek-kardinális az oltári szentséget. Mögötte haladt Ferenc József fehérkabátos, piros nadrágos teljes tábornoki díszben, őt követték a főhercegi családok és az állami méltóságok. A körmenetet a magyar gárda zárta be fehér lovon, kacagányos díszruhában. Csupa délceg, barna arcú, fekete bajuszos, válogatott tiszt. A körmenet után a résztvevő csapatok díszszemlére fejlődtek fel, és a Hofburg belső udvarán díszmenetben haladtak el az ősz császár előtt. Holtfáradtan érkeztünk délben a körvasúttal a Baumgartenben lévő laktanyánkba.

1902-1903 telén az udvari bálon is részt vettem. Ritka látványosság volt. Minden ezred 2-3 tisztet vezényelhetett a bálra. A Hofburg belső termeiben sorfalat álltunk, míg a császár bevonult. A ceremóniamester után ment Ferenc József, őt követték szigorú rangsorban a főhercegek és hozzátartozóik. A rangsorból kifolyólag a sok fiatal herceg után következett az ősz Reiner főherceg. A főterembe érkezve Ferenc József cerklet (császári társaskört) tartott, itt-ott megtisztelt egy udvarhölgyet vagy kamarást megszólításával. Utána kezdődött a tánc, a hölgyek kamarásokkal és egyéb kiváltságosokkal táncoltak. Amikor megnyílt a büfé, a nem táncoló nézők odatódultak. Az ételekkel megrakott asztalok káprázatos látványt nyújtottak. A szakácsok remekeltek, különböző vadak és halak eredeti külsejükkel, pástétomokkal és különböző szeletekkel megtöltve. Sokfajta sütemény, kiváló borok és pezsgő. A fő attrakció a cukorkaasztal volt, rajta a császár fényképével ellátott bonbonok. Lealacsonyító látvány volt, amikor sok tiszt csákóját előrenyújtva a lakájoknak könyörgött, hogy kapjon ezekből a bonbonokból. Hallottam olyan megjegyzést is, hogy "az Istenért, adjon egy pár cukorkát, enélkül nem merek hazamenni a családomhoz..." Később majdnem botrány tört ki, mert egyes tisztek ugyancsak a büfében lévő Luegert, Bécs város népszerű polgármesterét éltették.

1903 nyarán a minisztériumból felszólítás érkezett az ezredhez, hogy lehet jelentkezni a hároméves csapatszolgálattal rendelkező és megfelelően minősített tiszteknek az ősszel felállításra kerülő főtiszti tanfolyamra. A támasztott feltételeknek megfeleltem, jelentkeztem, és fel is vettek. A tanfolyam októberben kezdődött, és azon 36 főhadnagy vett részt. A cél az alapos elméleti katonai kiképzés volt. Vezérkari tisztek oktattak, és az első 10 tisztet automatikusan felvették 1904-ben a Hadiiskolára. Hasonló tanfolyam volt a Honvédségnél is. Mindesetre sokkal igazságosabb volt, hogy egy éves tanfolyam és kipróbálás alapján döntöttek a Hadiiskolára való felvételről. A közösöknél egyheti felvételi vizsga alapján döntöttek.

Az iskolai év alatt naponta 8-tól délután 14-ig folyt az oktatás, a felelés az írásbeli dolgozatok valamennyi katonai tantárgyából, a hadtörténelemből, a harcászatból, a fegyvertanból, a szervezésből stb. Május-júniusban történtek a harcászati utazások Ausztria különböző vidékeire. Mint tanfolyamelső, kiváló eredménnyel végeztem, felvételem a Hadiiskolára biztosított volt. Amikor júliusban az ezredhez bevonultam, az akkori, újonnan kinevezett parancsnok, Trollman ezredes keményen fogott, nem engedett szabadságra, hanem újból a tanító póttartalékosok kiképzésével bíztak meg. Ezzel aztán hosszú időre lezárult a csapatéletem, és kezdődött a vezérkari periódus.

A bécsi szórakozások színtere a színház, elsősorban és főleg az Opera. Az Operában a tisztek hátul, a középen lévő állóhelyekre fillérekért kaptak jegyet. Igaz, hogy fiatalos lelkesedés kellett ahhoz, hogy az ember hosszú pénztári sorban állás után, mint a heringek, összepréselve órákon keresztül hallgassa az előadást - jobban mondva végigszenvedje azt. Az igazi zenerajongók ezért nagyon gyakran csak egyes felvonásokat, áriákat hallgattak meg.

1904 októberében vonultam be a Hadiiskolába, melynek híres épülete a Dreihusen Gassén volt. Az évfolyamon körülbelül 120-an voltunk. Ha azt vesszük, hogy az iskola elvégzése után csak 30-an kerültek vezérkari testülethez, további 30-at csak 3 évre osztottak be a vezérkarhoz, el lehet képzelni, milyen óriási volt a konkurencia, és az milyen kinövésekhez vezetett. A két iskolaév alatt az ember a normális életből úgyszólván ki volt kapcsolva, és csak az iskolának élt. Szabadság alig volt. Az oktatás reggeli 7, illetve 8 órától kezdve késő délutánig tartott. Naponta 1-1 órát a lovardában, nyáron a Práterben lovagoltunk. A lovaglótanár, Sarkotii kapitány kissé hóbortos ember volt. Kedvenc szórakozása volt a "Fahne, Trommel, Schuss" (zászló, dob, lövés) vezényszó. Erre bevonult a lovardába három ember zászlóval és dobszóval, és a körbe lovagló tisztek mellett ellenkező irányban haladt. Amikor a lovak már elég nyugtalanok voltak, a tiszteknek körülötte körbe fel kellett állniuk, s ekkor kezdte meg pisztolyból a lövöldözést addig, míg a rend teljesen fel nem borult. A róla elterjedt adomákból a legjellemzőbbet kívánom megemlíteni. A Práterbe párosan kellett a Ringen át lovagolni. 39-en voltunk, s borzasztóan meg volt botránkozva, hogy az utolsó nem találta a párját.

A harcászati és hadműveleti írásbeli feladatok teljesítése rendszerint késő délutánig tartott minden héten. Ilyenkor vastag cigarettafüst borította a tantermet.

Az első és második évfolyam közé esett a 4-es terepfelvétel, valamint a gyakorlati vezérkari beosztás. A terepfelvételt komolyan, műszerekkel kellett végezni. Az időt úgy számították ki, hogy a feladattal csak hajnaltól naplementéig tartó munkával lehetett boldogulni. Figyelmeztettek, hogy ne legyünk idegesek, mert a megelőző évben egy hallgató öngyilkos lett. Az én felvételi szekcióm Rattersdorf környékén, Kőszegtől nyugatra dolgozott. A terepfelvétel után beosztást nyertem a budapesti 31. gyaloghadosztályhoz, melynek parancsnoka a gorombaságáról hírhedt Schreiber altábornagy volt. A hadosztály dandárjainál folyó gyakorlatoknál a vezetésben szerepeltem, és minden gyakorlatról pontos és részletes jelentést kellett összeállítanom s a Hadiiskolának előterjesztenem. Ezért nem szerettek bennünket a parancsnokságnál, és a felső vezetés kémeinek tekintettek. A dandárgyakorlatok után a hadtest gyakorlatnál a 31. gyaloghadosztály vezérkari tisztjeként szerepeltem. A gyakorlatok Székesfehérvár területén zajlottak le, és mivel két lovashadosztály is szerepelt, nagyon érdekesnek tűntek. A hadsereg nehéz viszonyairól akkor győződtem meg, amikor a csapatokkal közelebbi érintkezésbe léptem. Elvonult előttem egy honvédezred, melynek legénysége tiszta németekből állott, de a vezényszavak magyarul hangzottak. Ez a soproni ezred volt. Utánuk következtek a közös huszárok, tiszta magyar legénységgel, de a vezényszavak németül pattogtak.

A gyakorlatok után kimerítő jelentést kellett kidolgozni, ami a végső elbírálás fontos tényezője volt. És máris megkezdődött a második évfolyam még fokozottabb igénybevétellel. A tanulmányi év alatt önálló tanulmányt kellett összeállítani hadtörténeti témából. Én a német-francia háborúból az 1871-ben lezajlott Le Mans-i csatát választottam.

A második év végén, július-augusztusban 10-12-es csoportokban egy-egy vezérkari tiszt vezetésével harcászati útra vittek bennünket a Tiroltól az Alpeseken át, Trieszten, Bosznián keresztül Erdélyig, s a különböző terepeken harcászati feladatokat oldattak meg velünk. Hol éjjel utaztunk és nappal dolgoztunk, hol fordítva, de úgy, hogy a munka maximális erőfeszítést igényelt. Csoportvezetőm, D. alezredes különösen embernyúzó hírében állott, és nem megalapozatlanul viselte a "vörös kutya" gúnynevet... Meg kell jegyezni, hogy a már említett erős konkurencia miatt a csoportvezető a hosszú és szoros együttlét alatt nemcsak a hallgatók feleleteiből, hanem az egyéb irányú viselkedéséből, a nyilatkozatokból, az idegességből stb. támpontokat szerzett az elbíráláshoz, amely meghatározta a végleges rangsorolást. Magam nem panaszkodhatom, mert nyilván az eddigi eredményeim alapján kivételes bánásmódban részesültem, ami azt jelentette, hogy a csoportvezető a következő állomásra előreküldött azzal a feladattal, hogy ott a terepen ezt vagy azt a megoldási változatot dolgozzam ki a végrehajtás részleteivel együtt. A túlterheltségből kifolyólag Versecen belázasodtam, ami egy nap pihenésre kényszerített. A kivételes bánásmód ellenére a csoportvezető a zárójelentésébe mégis felvette, hogy az utazás alatt egy napig beteg voltam.

Azt, hogy milyen lelkiállapotot, aljas indulatokat hozott felszínre a gyilkos konkurencia, az igyekezet, hogy bekerüljenek a vezérkari testületbe, mutatja a Hofrichter-ügy is. Hofrichter főhadnagy volt azok egyike, akit már csak a vezérkarhoz beosztott 30 közé soroltak. Egy évvel előttem végezte a Hadiiskolát, és a linzi gyaloghadosztályhoz került. Egy szép napon 10 iskolatársa postán egy kis csomagot kapott olyan orvossággal, ami a férfias erőre serkentőleg hat. Legalábbis ez volt ráírva. Az egyik szerencsétlen be is vette, s nyomban meg is halt. Ciánkáli volt. A merényletnek nyilvánvaló célja az volt, hogy a tíztől, akiket elébe soroltak az értékelésnél, megszabaduljon, és azon 30 tiszt közé kerüljön, akik állandó beosztást nyertek a vezérkari testületbe. A gyanú hamarosan Hofrichter főhadnagyra terelődött. A bizonyítékok láncolata azonban nem volt minden kétséget kizáróan megállapítható, így csak hosszú börtönbüntetésre ítélték.

Főhadnagy, 1906.

Harcászati utazásunk végét az Erdélyben, terepen lefolytatott hadijáték jelentette, valamint az erődítményharc megbeszélése Komáromban. Utána bevonultunk Bécsbe, ahol egy nagy záróvizsga vette kezdetét. Ez formális parádés vizsga volt a vezérkar akkori főnöke, gróf Beck tábornagy előtt, aki később Ferenc József első szárnysegéde lett. Ezt követte a bizonyítványosztás, és kihirdették az egyes hallgatók beosztását. Én az első 9 kiváló eredménnyel végzett között szerepeltem, sorrendben a hatodikként. Az elbírálás meglehetősen igazságos volt, kivéve a 30. és 31., valamint a 60. és 61. közötti határvonal megállapítását, ami a tiszt jövőjére nézve oly sorsdöntő volt. Itt kívánom megemlíteni, hogy egy huszár hadnagy gróf, aki a császári házzal is rokonságban állott, 120 bajtársa között az utolsók egyikeként végzett (gróf Nyíri).

1906 októberében hagytam el a Hadiiskolát, soron kívül főhadnaggyá léptettek elő. Jól néztem ki a sarkantyúval, jobb vállamon arany vállpánttal és széles - jobbról balra viselt - sárga rojtos szolgálati vállszalaggal. Igen büszke voltam rá, csak azt sajnáltam, hogy már köpennyel kellett járnom, és mindez a cifraság nem volt látható. A 43. grazi Landwehr dandárnál nyertem beosztást mint vezérkari tiszt.

Súlyos probléma volt a ló- és lószerszám beszerzése. E célra fejenként 700 koronát kaptunk. Viszont csak a lószerszám került ennyibe, s a lóra való pénzt elő kellett teremteni. Innen kezdődött az eladósodásom, amelytől csak az első világháborúban szabadultam meg. Nem hiába nevezték ekkor a tiszti pályát "Glänzendes Elend"-nek (csillogó nyomornak), mert mindig tipp-toppul kellett öltözni, lakkcipőben, glasszékesztyűben kellett járni, nem lehetett konflisban, hanem csak kétfogatú gumiradlerrel volt szabad nekünk közlekedni. Nem lehetett egyenruhában csomagot hordani, és csak első rangú étteremben volt illő étkezni. Mindehhez a fizetés túl kicsi volt. Pénzt kellett felvenni rövid lejáratú, magas kamatú nyugtára... A bajtársak rendszerint hasonló helyzetben voltak, ellenszolgáltatást igényeltek, sokszor maguk sem fizettek, és így nőtt az adósságok lavinája.