Ha 1918-ban győztünk volna - de jó lett volna Magyarország szempontjából! - sóhajtunk fel vágyakozva. Pedig nem olyan egyszerűen áll a dolog a Monarchiára és Európára nézve!

A világháború alatt alkalmam volt - a brest-litovski béketárgyalásokon való részvételemtől eltekintve - a diplomácia boszorkánykonyhájába betekintést nyerni. De undorítóan és gusztustalanul főztek gyakran ott! És tévedés, ha azt hisszük, hogy a világ összes diplomatái által oly mohón felkapott Wilson-féle jelszót a "népek önrendelkezéséről" és az "annexió nélküli" békéről a központi hatalmak másképpen értelmezték volna, mint az entente: imperialisztikus és annexionisztikus céljainak leleplezésére! Akkor is, ha mi győztünk volna, Európa tele lett volna elkeseredéssel és elégedetlenséggel - talán nem annyira, mint az entente győzelme után, de eléggé ahhoz, hogy az atmoszféra puskaporos maradjon; sőt, az sincs kizárva, hogy azóta az új világháború már régen kitört volna!

Ha 1918-ban győztünk volna, akkor ezen győzelem csak a szárazföldön képzelhető el. Anglia, Amerika és Japán tengeri hatalmának letörése az adott viszonyok között valószínűtlennek látszik. Győzelmünk kihatása így csak a szárazföldi Európára korlátozva maradhatott volna - tehát nagyon ingatag és bizonytalan alapra!

A Franciaországnak és Olaszországnak (győzelmünk esetén) diktált békefeltételeinkre nézve tisztán kombinációkra vagyok utalva. Biztosnak vehető, hogy sem Németország Elzász-Lotharingiát, sem Ausztria Triesztet, Görzöt és a Trentót nem ajándékozták volna Franciaországnak, illetve Olaszországnak.

1917 tavaszán, amikor még a tengeralattjárók korlátlan működésétől Anglia közeli térdre kényszerítését remélték, német befolyásos személyekkel folytatott beszélgetéseknél azt a nézetet hallottam, hogy győzelmünk esetén felesleges a nyugati hatalmaktól hadisarcot követelni; megbénítani kell legalább egy fél évre iparukat és kereskedelmüket, hogy ezalatt Németország a világpiacot magának kisajátítsa. Vajon megelégedtek volna-e a németek azzal, az kérdéses. Ugyancsak bizonytalan, vajon koloniális kérdésekben, tehát a tengerentúl képesek lettek volna-e a németek Anglia és Japán által elvett tengerentúli birtokuk visszaadását kikényszeríteni - új kolóniák megszerzéséről nem is beszélve.

Egy biztos, a háború elvesztése az olaszok és franciák gyűlöletét még csak fokozta volna, és bosszúvágytól fűtve, Angliától és Amerikától támogatva alig várták volna a pillanatot, hogy revánsot szerezzenek maguknak.

Mi történt volna a Balkánon? Bulgária aspirációi ismeretesek: a Dobrudzsa a Dunáig, Szerbiának keleti határsávja, az egész Makedónia a szaloniki kikötővel együtt. A Monarchia Montenegrót és Albániát valamely formában magához láncolta volna, a szerbek és az olaszok halálos gyűlöletét még csak fokozva. Görögország Szaloniki és Makedónia déli részeinek elvesztése, Törökország a bolgár annexiók miatt az elkeseredettek és elégedetlenek táborába lett volna hajtva. Románia határkiigazítások címén kisebb területek Magyarországnak, a Dobrudzsa Bulgáriának való átengedésével lett volna megcsonkítva, a tengeri kijárótól megfosztva és végeredményben Németország gyarmatának lesüllyesztve, mert állami fennmaradásának árát a petróleumforrások lefoglalása, a vasutak német tőkecsoportok általi átvétele és a Duna-kikötők németek általi birtokbavétele képezte volna.

Az orosz testből kihasítandó és létrehozandó államok között talán csak a baltikumi államok és Finnország számítottak volna a megelégedettek közé. Finnország, Észt- és Lettország nagyjában a mai területnek feleltek volna meg. De Litvánia lényegesen nagyobbnak volt tervezve, a mai Lengyelország rovására, Wilnát és Grodnót magába foglalva.

Lengyelország valóban csak árnyékéletet élt volna. A délnyugati csücskében lévő szénbányáktól megfosztva, csak a német-osztrák határ és a Wisztula-ív közti területre, valamint a Wisztulán túl csak egy 80-100 kilométer széles sávra lett volna korlátozva: Brest-Litowsk és Cholm környéke tehát már nem esett volna határain belül. "Önállósága" fejében köteles lett volna a német államadósságokból kb. 5 milliárdot magára vállalni; a német tőke lefoglalta volna a lengyel koronavagyont. Ipar nélküli államnak volt elképzelve, Ausztriától vámhatárok által elzárva, úgy hogy a német ipar egyeduralma minden konkurenciával szemben biztosítva lássék. De emellett Lengyelország az "osztrák érdekszférába" tartozott volna!

Az "önálló" Ukrajna hatalmas területet foglalt volna magába: az európai Oroszországnak körülbelül déli harmadát, egészen a Volgáig, a Don-területekkel és a Kaukázussal együtt, az orosz gazdag bányavidékekkel és petróleumforrásokkal. Hogy utóbbiakban a németek lettek volna az urak, hogy az ország gazdaságilag Németországtól teljesen függő viszonyba került volna, abban azt hiszem, nem kell kételkednünk.

A baltikumi államok és Ukrajna, valamint Nagy-Oroszország közé még a fehéroroszok birodalma lett volna beékelve. Szibéria várható sorsáról bajos találgatni. Odarekedt a cseh légionista hadtest, ott gyülekeztek a bolsevista-ellenes, orosz fehérérzelmű tisztek és alakulatok. A keletet, a tengerpartot megszállva tartották a japánok.

Feltételezhető, hogy a japánok önként nem hagyták volna el a rendfenntartás címén megszállt területeket. A Monarchia győzelme esetén a hazatéréstől elzárt cseh légionisták valószínűleg, a fehérorosz alakulatokhoz csatlakozva, Szibériában részt vettek volna az orosz ellenforradalmi hadsereg megszervezésében, és előbb-utóbb kétes kimenetelű polgárháború vette volna kezdetét az európai bolsevista és a szibériai antibolsevista Oroszország között.

Végére hagytam a Monarchiát! Amikor 1918 márciusában, a brest-litowski béketárgyalások után, Wienben átvettem a vezérkari nyilvántartó iroda (Evidenzbureau des k. u. k. Generalstabs) vezetését, elszörnyedve láttam a hatalmas foliánsokat, melyekben nyilvántartották az osztrák szempontból megbízhatatlan cseh, szlovén és olasz nemzetiségű személyeket. Megjegyeztem, hogy sokkal egyszerűbb volna vékony füzetekben a megbízhatókat nyilvántartani. Feltehető-e, hogy ezen nemzetiségek örömmel vették volna a Monarchia győzelmét? Ausztria ezen elkeseredett belső ellenségeihez csatlakozott volna még a mélyen csalódott galíciai lengyelek és a szocializmustól átitatott osztrák-németek hatalmas tábora. Fokozta volna még az elégedetlenséget, hogy az ország gazdaságilag és politikailag teljesen Németország befolyása alá került volna.

Az önálló magyar hadsereg felett rendelkező történelmi Magyarország lett volna talán az egyedüli boldog sziget Európa háborgató tengere közepén. De meddig? Ki tud erre válaszolni? Mindenesetre nagyon hálátlan lett volna Magyarország szerepe a Monarchián belül. Kétségkívül ő lett volna a Monarchia fenntartó eleme, tehát hasonló szerepre juthatott volna, mint 1848 után a cseh zsandár Magyarországon.

Közben nőttön nőtt volna körös-körül a gyűlölet Németország ellen, és Európa németellenes államainak feltartóztathatatlan felfegyverkezése. A Don medencétől és a petróleumforrásoktól, valamint a tengerektől elzárt orosz csonkban oly körülmények között a bolsevizmus aligha lett volna hosszú életű. A szibériai ellenforradalmi hadsereg, kellő megszervezése után, biztosan legyőzte volna a bolsevistákat. Egy, új cári Oroszország támadott volna fel, fehéroroszokat és ukránokat újból magához csatolva és a régi, háború előtti határok helyreigazítására igyekezve. Hogy ez az új Oroszország németgyűlölettől át lett volna hatva, abban nem kételkedhetünk!

És feltétlenül feltételezhetjük, hogy Oroszországnak ez a feltámadása Európa számára jeladás lett volna: egyesített erővel végleg és alaposan leszámolni a németekkel. Kezdődött volna az új világháború, de Németország számára lényegesen rosszabb kilátásokkal, mint 1914-ben. A korhadt Ausztria pedig kénytelen-kelletlen belesodródott volna, mint Németország csatlósa - és azzal együtt Magyarország is! Újból a gyengébb fél oldalán lettünk volna kénytelenek harcolni. Ha pedig ez a háború rosszul sikerül, akkor alighanem eltűnt volna az egész Osztrák-Magyar Monarchia a térképekről!

A történelem útjai kifürkészhetetlenek! Ki tudja, vajon nem volt-e jobb - Németországra, Ausztriára és Magyarországra nézve is -, hogy 1918-ban nem győztünk? Mert most az igazság a mi oldalunkon van, és elszakított, elnyomott testvéreink szenvedése, valamint a Duna-medence közgazdasági egyensúlyának felborítása megmutatta volt ellenségeinknek is, hogy Magyarország feldarabolásával végzetes hiba történt, és Közép-Európa végleges békéje úgyszólván már csak Csehország eltüntetésén és a történelmi Magyarország helyreállításán múlik!*

Meg kell állapítani, hogy Magyarország úgy gazdasági, mint jóvátételi, mint pénzügyi tekintetben, mind politikailag, mind a közhangulatra nézve, a teljes zűrzavar és fejetlenség képét mutatja. Beszéljünk egyszer őszintén erről, tegyünk félre minden érzékenységet, és mondjuk vagy állapítsuk meg leplezetlenül, hogy mi ennek az oka. Hiba volna nézetem szerint csak a hatóságokat vagy csak a pártokat okolni emiatt: nagy részben feltétlenül a Vörös Hadsereg jelenléte, átvonulása, viselkedése, igényei, valamint a szovjethatóságok ennek az állapotnak az okai.

A magyar hatóságok már nagyon jókor, már márciustól kezdve Debrecenben számtalan megkereséssel és szóbeli jegyzékekben, valamint személyes intervenciókkal felhívták a SZEB-t mindarra, ami veszélyt rejt magában a demokratikus Magyarország felépítésére és létére nézve. Szóba került a pénz- és a valutakérdés; felmerültek mindenféle javaslatok a valutakérdés megoldására, rámutattak a szovjethatóságok esztelen garázdálkodásaira, ami a dohányt, a vetőmagokat, az elszállásolásokat, a berendezési tárgyak elrekvirálását, valamint az állat- és élelmiszerigényeket illeti. Rámutattak arra, hogy milyen nehezen indulhat az ipar és a közgazdaság, ha minden gyárat, üzemet, raktárt lefoglalva tartanak, és sem a munkát, sem a tulajdonosnak raktárába, üzemébe vagy lakásába való belépését meg nem engedik. De ez mind hiábavaló volt. Az orvoslás csak nagyon kis részben, nagyon lassan és későn történt meg.

Azután átköltözött a kormány Budapestre, és megkezdték a tárgyalásokat olyképpen, hogy a szovjet apparátus helyzetünket, annak hónapos áttanulmányozása után azon az alapon bírálta el, hogy a gyárakat és az üzemeket még a felszabadulás utáni kapacitással, a meglévő mezőgazdasági készleteket ugyancsak a Vörös Hadsereg bevonulása előtti helyzetben bírálta el, tehát olyan faktorokat tételezett fel, amelyek már régen nem voltak helytállók. Ezzel szemben a magyar apparátus, amely teljesen újonnan kreálva, még alakulási stádiumban volt, legtöbbnyire képtelen volt az ipar kapacitásáról, a meglévő készletekről, a mezőgazdaság szempontjából pedig a rendelkezésre álló forrásokról magának tiszta képet alkotni. Hogy ez megtörténhessék, arra nem kapott időt, hanem azzal a fél tájékozottsággal bele kellett mennie gyors ütemben diktált tárgyalásokba, melyeknél csak aggodalmának és kételyeinek adhatott kifejezést, anélkül, hogy erre minden esetben pozitív adatok felett rendelkezett volna. Így többé-kevésbé kényszer alatt bele kellett mennie egy olyan egyezménybe, melynek megvalósítása felett minden felelős tényező a legnagyobb kételyeket táplálta. Nem is volt annyi idő, hogy az egyezmény részleteit áttanulmányozhassák, mert mint ahogy már többször lerögzítettem, annak részleteinek magyarra való fordítása 3 napi időtartam alatt egybeesett a jóvátételi szerződés aláírásával.

A magyar kormány átérezvén azokat a nehézségeket, melyekkel az egyezmény teljesítésénél a jövőben számolnia kell, egy memorandumban annak kifejezést adott és előreláthatóan már akkor kérte a Szovjetuniót, hogy támogassa Magyarországot, és legyen elnéző, ha majd az egyezmény megvalósításában nehézségek mutatkoznak.

És ezek a nehézségek bizony hamar bekövetkeztek, és most kezdődött a foltozó munka. Hol a nyersanyag hiányzott, hol a szén, hol a koksz, hol a csomagoló deszkák; az egyik gyárban a bombázások által megrongált épületek és gépek akadályozták meg a munkát, a másik gyárban nem jelentkeztek kellő számú munkások és nem voltak felhajthatók a propaganda minden eszközének igénybevételével sem.

Az M.Sz.H. gyárról gyárra járva a kifogások és szemrehányások özönével jött, és orvoslást követelt, mégpedig anélkül, hogy tekintetbe vette volna a bajok alapját és fő okozóját, a katasztrofális közellátási helyzetet, a nyersanyaghiányt, külföldi kapcsolatok felvételével járó nehézségeket, a Vörös Hadsereg beavatkozását az ipar, a mezőgazdaság és a szállítási eszközök egész vonalán.

Eleinte én is azon a nézeten voltam, hogy ezen számtalan szovjet kifogásoknak legalább nagy részben eleget lehetne tenni, de hovatovább az összes mérvadó tényezőkkel való alapos megbeszélések révén arra a meggyőződésre jutottam, hogy az ember így legfeljebb egy szitának egyes lyukait tömheti be anélkül, hogy radikális és teljes munkát végezhessen.

Hiábavalónak bizonyult minden lépés az adódott helyzettel szemben. A Vörös Hadsereg alakulatai vontatottan és lassan adták át a gyárakat és az üzemeket a jóvátételi munka számára, és akkor is itt-ott gépek és nyersanyagok tűntek el, amelyek a produkciók számára feltétlenül szükségesek. Más esetben mint p.o. a DDSG hajógyárában, a Vörös Hadsereg rendelkezésére álló közellátási cikkeivel csalták elő magukhoz a hajóépítőipar munkásait, úgy hogy ezek a szakértelemmel bíró munkások a jóvátételnél dolgozó gyáraknál kiestek. Hasonló helyzet mutatkozott a bányáknál is; amíg a Vörös Hadsereg azokat megszállva tartotta, bőségesen el tudták látni azokat, és a szuronyok hatása alatt munkára és fegyelemre kényszerültek. Amikor a magyar hatóságok a bányákat átvették, elfogyott bányafákkal és hiányzó robbanóanyaggal, tehát rablógazdálkodás jellegét viselő helyzetben vették azokat át. De akkor mutatkozott egyben az ellátási hiány is, amelyen segíteni a hatóság képtelen volt. A bányászoknak nagy része széjjel széledt és a mezőgazdaságban helyezkedett el. Azok, akik megmaradtak, a sovány ellátás mellett nem voltak abban az erőállapotban, hogy a régi munkateljesítménynek megfelelhettek volna. Ehhez hozzájárult még a gond a családok miatt, és így érthető, hogy péntek estétől kedd reggelig a vidékre vándoroltak, hogy családjaik számára az életszükségleteket beszerezhessék, fegyelem szempontjából pedig nem állt a kormánynak semmiféle eszköz rendelkezésére, mert úgy a bányákban, mint a gyárakban természetesen mindenkit a munkás ellenségének tartottak volna, aki kényszereszközökkel nyúlt volna a fegyelem helyreállításához. Itt azután nem mert sem a kormány, sem a párt ehhez a kérdéshez hozzányúlni.

Egy másik megoldás, hogy a munkásteljesítményeket fokozzuk a gyárakban, az éjjeli munkának bevezetése lett volna, de ezt elérni, különösen Budapesten nem sikerült, mert majdnem mindenütt azzal érveltek, hogy a hiányos közbiztonság miatt senki nem mer, sem saját maga, sem családja miatt a sötétségben az utcán mutatkozni. Igaz, hogy ebben a tekintetben nemcsak a Vörös Hadsereg egyes elvetemült egyénei okolhatók, hanem magyar útonállók is akadnak szép számmal, akik a biztonságot veszélyeztetik. De nem lehet tagadni, hogy mégis ennek a hiányos közbiztonsági helyzetnek a Vörös Hadsereg jelenléte, a szovjet biztonsági szervek elnézése vagy lanyhasága, valamint a megbízható magyar karhatalom hiánya az oka.

Sajnos, meg kell állapítani, hogy ezek a tények a magyar közönség hangulatát is nagyban befolyásolják. Ez elsősorban a vidékre vonatkozik, ahol a lakosság nemcsak a hivatalos beszolgáltatásoknak van kitéve, hanem a mindent rekviráló Vörös Hadsereg katonai önkényének is. Attól a paraszttól, akinek elviszik az utolsó marháját vagy lovát, akinek lelövik disznaját és elviszik baromfiját, vagy akinek lucernásain szovjet lovak legelésznek, attól a paraszttól nem lehet elvárni, hogy a Vörös Hadsereggel szimpatizáljon. Ennek a ténynek veszélyes kihatásait világosan megmutatta a budapesti választások eredménye, és félő, hogy ez az eredmény még jobban mutatkozni fog az országos választásoknál.

Mindehhez hozzájárul még a rohamosan növekvő infláció. Az inflációnak fő okozója nem a spekuláns és a lánckereskedő (aki bőven akad), de elsősorban az ország kifosztottsága révén mutatkozó áruhiány.

Ez a helyzet már katasztrofális méreteket ölt, és anélkül, hogy azon radikálisan nem változtatnak, itt javulás nem várható. A Vörös Hadsereg rendszeres ellátása már magában véve olyan terheket ró az országra, hogy azok részben már kibírhatatlanok, mert nemcsak mindent felemésztenek, ami még megvan, hanem részben már teljesíthetetlenek is.

Ehhez hozzájárul még a közeledő tél. Könnyű azt követelni, hogy a gyárakban és üzemekben a jóvátételi munka érdekében hozzák rendbe az épületeket és lássák el azokat üvegekkel és fűtőanyaggal! De hol van ez az üveg, és hol van a fűtőanyag? Még a jóvátételre dolgozó és közellátás szempontjából életfontosságú üzemeknek sem jut elég szén, nem is szólva a kórházak, iskolák és magánháztartásokról. A Vörös Hadsereg fűtőanyag-ellátása, hadműveleti széntartalékok felhalmozása és a MÁV szénnel való ellátása mindenütt első sorban jár. Ezt nagyon jól tudja a fázó közönség, és ha majd még hozzájárul ehhez a gázszolgáltatás és villanyáram beszüntetése, akkor az agyoncsigázott lakosság forradalmi kitörésén nem is lehet majd csodálkozni.

Így látni, hogy milyen szoros összefüggésben vannak mindezek a kérdések, és milyen lehetetlen és megoldhatatlan helyzettel áll szemben a kormány, ha éppen a bajnak a fő okozója tekintetében nem történik radikális és gyors intézkedés.

Kérdezzük tehát, hogyan és miképpen lehetne, de valóban az utolsó pillanatban még ezen segíteni, hogy az ország sem gazdaságilag, sem rend szempontjából teljesen össze ne omoljon.

Kezdjük ott, ahol a fő baj gyökere van, a közellátásnál. Meg kell szabadítani az országot a Vörös Hadsereg ellátási terhétől, drákói szigorral, minden más szempontot félretéve meg kell fogni az országban lévő készleteket és gondoskodni kell azok igazságos elosztásáról.

Helyre kell állítani a munkásfegyelmet, kényszeríteni kell azokat, hogy ott dolgozzanak, ahol szükséges, amely tekintetben a közellátási intézkedésektől függ, hogy milyen mértékben kellene a szigort érvényesíteni.

Csökkenteni kell a jóvátételi terheket a még bizonytalan időre terjedő átmeneti időszakban, hogy teljes erővel dolgozva, az iparnak a termékei ne csak a jóvátételnek jussanak, hanem a közgazdaságnak is, és az annyira szükséges exportnak is, mert e nélkül csereforgalomra nem is gondolhatunk.

Meg kell szervezni egy olyan teljhatalommal rendelkező szervet, amely a gazdasági és a jóvátételi kérdések megoldása tekintetében minden eszközt felhasználhat, és gyorsan érvényesítheti befolyását minden irányban.

A közbiztonság szempontjából a lakosság megnyugtatása érdekében mindent meg kell tenni, és azt minden felesleges tehertől mentesíteni kell.

Miniszterelnök Úrnak

Az 1946-os év jóvátételi kötelezettségei előre láthatólag még sokkal súlyosabb és megoldhatatlanabb problémát fognak jelenteni, mint az 1945-ös esztendőben.

A Vorosilov marsall úrnál 1945. szeptember 15-én megtartott értekezlet után a kormány elhatározta, hogy jól megindokolt dolgozat formájában memorandumot intéz a Szövetséges Hatalmakhoz a jóvátétel enyhítése érdekében. Bár ez idejében elkészült, külpolitikai érdekek miatt átadásra nem került. Ennek következtében a jóvátétel vonalán a nyomás egyre súlyosabbá és veszedelmesebbé vált, és ma az a helyzet, hogy gazdasági életünk közvetlenül a teljes megbénulás előtt áll.

Az 1946-os évben minimálisan teljesítendő volna 50 millió dollár, ha a hátralékot és a pönálót is tekintetbe vesszük, akkor 71 millió dollár. A magyar gazdasági élet ennek legfeljebb kis töredékére volna képes.

Fel kell tételeznünk, hogy azok a külpolitikai momentumok, amelyek annak idején megakadályozták a moratórium kérdését, ma sem vesztették el érvényüket, és ezért egy moratórium kérése továbbra is lehetetlen marad. Ezért tisztelettel javasoljuk Miniszterelnök Úrnak, mint egyetlen megmaradt megoldást, amely az országot a végső gazdasági pusztulástól megmentené, a következőket:

A Szálasi-uralom ideje alatt az országból kb. 1000 millió dollár értékű áru lett nyugatra elhurcolva, amelynek még mindig tekintélyes része van meg amerikai őrizet alatt, főleg Dél-Németországban. Ezek hazahozatala ezideig nem volt lehetséges, mert az amerikai kormány kiadásuktól elvileg elzárkózott. Lehetségesnek tartjuk azonban, hogy amennyiben magyar részről őszintén feltárjuk súlyos gazdasági válságunkat, és az amerikai kormányt olyan irányban keresnénk meg, hogy a kintlévő értékeinkből jóvátételi kötelezettségeink első két évi részletét kívánjuk fedezni, úgy nem zárkózna el az elől, hogy ilyen módon segítsen Magyarországnak a gazdasági talpra álláshoz.

A hivatalos eljárás módozata a Szövetséges Ellenőrző Bizottságon keresztül volna, egyrészt annak érdekében, hogy a jóvátételt élvező államok elfogadják a kint lévő vagyontárgyakból való kielégítést, és közbenjárásukkal hozzásegítsenek bennünket és önmagukat azoknak visszaszállításukban, másrészt közvetlenül az amerikai kormányhoz, előadva a fentebb elmondottakat.

Miniszterelnök Úr részére

Folyó hó 11-én Miniszterelnök Úr tájékoztatást nyert azon elgondolásról, amelynek célja, hogy a következő két év jóvátételi kötelezettségét nyugatra hurcolt javainkból fedezzük.

A külügyminiszter úr helyettesével, Sebestyén Pál követ úrral egyetértőleg azonban úgy vélem, hogy a kérdés hivatalos formában való beterjesztése előzetes szondirozás nélkül bizonyos veszélyeket rejt magában. Ezek főleg a legutóbbi napok politikai kijelentéséből erednek, amelyekben nyílt követelésként hangzott el a nyugati hatalmak által őrzött értékeink visszaadása.

A javak egy részének jóvátételi célra való visszaadása ellenben megfelelő atmoszféra teremtésével jól indokolható: szovjet felé saját gazdasági érdekük hangsúlyozásával nyilvánvalóvá tehetjük, hogy ezen az úton azonnal birtokába jutnak azoknak a javaknak, amelyek saját újjáépítésükhöz szükségesek. Az angolszász hatalmak felé pedig a kérdés politikai részét hangsúlyozhatjuk ki, amelyik abban nyilvánulna meg, hogy a jóvátétel rossz szállítása miatt állandó presszió és ebből eredő gazdasági függőség egyszeriben megszűnne, és úgy a nyugat, mint saját számunkra szabadabb helyzetet teremtene.

Bármennyire is kényelmetlennek látszik a lépés keresztülvitele, még egyszer hangsúlyozni kell, hogy Magyarország további gazdasági pusztulásának elkerülésére az egyedül járható útnak mutatkozik. Nyilvánvaló, hogy a jóvátétel hiányos teljesítése előbb-utóbb arra az eredményre fog vezetni, hogy a szovjet meglévő gyárberendezéseinkből fogja magát kártalanítani. Ez termelőképességünk további elsorvadására fog vezetni. Pénzügyi szempontból azonban mégis kisebb terhet jelentene, hiszen ennek kifizetése nem terhelné azonnal az államháztartást.

Ennek alapján a kérdést, mint alternatívát, olyképpen is fel lehet vetni az amerikaiak felé, hogy a visszakért értékek azok pótlására szolgálnak, amelyeket mi jóvátétel fejében átadunk Magyarország jelenlegi készletéből a jóvátételt élvező országoknak.

Az egész akció lebonyolítását célszerűen úgy lehet elősegíteni, ha Miniszterelnök Úr Schönfeld követtel személyes megbeszélés során tisztázza az elvi lehetőséget és hajlandóságot, és kedvező esetben benyújtaná a hivatalos átiratokat.

A hivatalos és félhivatalos jegyzékek tervezetét tájékoztatás céljából mellékelem.