VI. fejezet
A vezérkarban, csapatszolgálatban (1921-1935)

A vezérkar Nyilvántartási Irodájában parancsot kaptam az "X-osztály" (sifre-osztály) felállítására. Nemsokára, részben Bécsből, részben más úton, részben kombináló munka révén szereztem elég szép anyagot, úgy hogy képesek voltunk a Külügyminisztériumot és a Honvédelmi Minisztériumot híranyaggal ellátni. Hírforrásunkat azoknak a táviratoknak a másolatai képezték, melyeket a külföldi képviseletek adtak fel, és a posta minden reggel beszolgáltatta. A téma annyira kényes, hogy még emlékiratomban sem akarok a részletekre kitérni. Bizalmas dossziémban egy összefoglalást őriztem meg, melyből látható, hogy mi mindent tudtunk meg. Csak egy esetet akarok említeni, Károly király puccsszerű beérkezését^[38] (ami a budaörsi ütközethez vezetett), amikor híradásom révén a hadsereg mozgósítását el lehetett kerülni, mert bebizonyosodott, hogy a kis-antant támadásától nem kell tartani. Akkor a vezérkar nagyon is a mozgósítás mellett volt, különösen a hadműveleti iroda vezetője, Werth Henrik vezérkari ezredes.

1921 végén nyert befejezést az ellenem a kommün alatti magatartásom miatt 1919-ben indított vizsgálat. A végső tárgyalásnál Kárpáthy Ákos vezérkari ezredes védőbeszéde után felmentettek. Így 1921 decemberében vezérkari ezredessé léptettek elő, az 1920. május 1-jeii rangomnak a megtartása mellett. Az akkori szigorú antant-ellenőrzés miatt - mert a trianoni béke szerint a honvédség tiszti- és legénységi létszáma pontosan elő volt írva - mindazon tisztek, akik nem közvetlenül a csapatnál szolgáltak, civilben jártak a hivatalba, és a "roska" (rangosztályba sorolt közalkalmazottak) elnevezést kapták; az ezredes a főtanácsosi címet viselte.

Az X-osztályt 1925 áprilisáig vezettem. Ez alatt az idő alatt a németek is érintkezésbe léptek velünk, anyag- és tapasztalatcsere céljából látogattak meg bennünket, s ugyanebből a célból 1924-ben én is voltam Berlinben. Akkor dúlt éppen az infláció Németországban. Potom áron lehetett mindenfélét vásárolni. A német tisztek - azt hiszem - 5 naponként kaptak fizetést, ilyenkor otthagyta mindenki az irodát, és kiment vásárolni, mert másnap már a márka tovább zuhant.

A német vezérkar akkor nagyon ügyesen kihasználta a konjunktúrát, és rengeteg célszerű épületet emelt, tudtommal pl. egész lehallgatási hálózatot szolgáló, nagystílű elhelyezési központokat egy majdani háború előkészítése céljából. Sok vezérkari tiszt külföldi cégeknél nyert elhelyezést, tanulmányozta az idegen nyelveket, a franciát, az angolt, és beleélte magát az ottani viszonyokba. Ez a Hitler által indított háborúknál hozta meg a gyümölcsét. A tisztikarban a revánsháború gondolata mély gyökeret vert. Az állami vezetést Hitler előtt mélyen megvetették. Egy német tiszt mesélte nekem, hogy disznaját Stresmann-nak nevezte el. Vidéken lakott. Egyszer disznóöléskor hazafelé a vonaton megnézte az óráját, és azt mondta: "Stresmannt most végzik ki". Megdöbbent útitársainak ezután megmagyarázta az összefüggést.

Berlinben akkor nagyon lazák voltak az erkölcsök. Ismerősök mesélték, hogy pl. amikor egy budapesti lány meglátogatta berlini rokonait, azok meg voltak botránkozva, hogy még szűz. A mulatóhelyek teljes üzemmel működtek, és divatosnak számítottak a nudista előadások. Nagystílű előadásokat rendeztek a Reinhardt-színházban, ahol példának okáért a spanyolországi jelenetnél a színház megtelt narancsillattal. Itt hallottam egy nagyszerű jazz-bandát, mely kibékített ezzel a műfajjal.

Katonai attasénk akkor Berlinben báró Ábele vezérkari ezredes volt. Teadélutánra voltam hivatalos, ahol mindenki szmokingban jelent meg. Betekintést nyertem a berlini társaság hipermodern nézeteibe. A festészetben a kubizmus dívott, és oda voltak Ábele sógorának perverz képeitől, aki mellesleg tiszt volt.

Az "X" osztályban igyekeztem megfelelő desifrírozó utánpótlást kinevelni. Több hetes tanfolyamot indítottam, melyen az erre kiválasztott tiszteket bevezettem a desifrírozás művészetébe. Az oktatási anyag, a különböző sifrírozási módozatok, a desifrírozásra szolgáló eljárások hagyatékom egy külön dossziéjában megtalálhatók.

Azokban az években természetesen részt vettem a vezérkari továbbképzéseken, hadijátékokat alkalmazó megbeszéléseket vezettem, előadásokat tartottam. Eleinte németül fogalmaztam, és azt fordítottam magyarra, de hamarosan áttértem a magyar fogalmazásra, és egészen jól ment a dolog. A vezérkar akkori főnöke, Janky Kocsárd altábornagy (elődje a megboldogult Lorx altábornagy) mindig meg is dicsért. 1924-ig Gödöllőn laktam, és borzasztóan fárasztó volt a mindennapi be-kiutazás az akkor még nagyon is pontatlanul közlekedő HÉV-en. Budapesten a Rákóczi úton a vezeték még a villamossínek alatt volt, gyakran az egész útvonalon álltak a kocsik. A legbiztosabb volt gyalog menni a várba. Gyakran végigtrappoltam az utat, különösen, ha esti foglalkozás volt Pesten, és az ember el akarta érni még a Gödöllőre induló vonatot.

Végre, 1924-ben nagy nehezen a Mária Terézia-laktanyában kaptam lakást, amely az 1956-os forradalom alatt teljesen elpusztult. Annyi poloskát életemben nem láttam, mint ott. Először is a fővárosi hatóságoknak ki kellett ciánoztatniuk a lakás helyiségeit, ami után a poloskák sűrű koszorúban hevertek a falak mentén, de míg ott laktam, többé nem mutatkoztak.

1925 áprilisában kerültem el az X-osztályról, melynek vezetését helyettesem, Kabina Vilmos ezredes vette át. Az 5. Szegedi Vegyesdandárnál nyertem ideiglenes beosztást mint gyalogsági parancsnok. A dandár akkori parancsnoka Vitéz László altábornagy volt, aki annak idején a kalksburgi jezsuita internátusban nevelkedett. Parancsnokságom alá tartozott a 9. Szegedi gyalogezred, melynek I. zászlóalja Kiskunfélegyházán állomásozott, valamint a 10. Békéscsabai ezred, ennek I. zászlóalja Gyulán volt. A 9. ezred parancsnoka akkor Svoy Kálmán ezredes volt, aki novembertől utódomnak volt kiszemelve. Svoy gazdag szegedi családba nősült, el tudta érni, hogy az ezredparancsnokságtól a vegyes-dandárparancsnokságig Szegeden maradjon. Kellemetlen, hihetetlen önbizalmú és zsarnokoskodó parancsnok volt. Úgy találtam, hogy talán könnyebb alatta, mint felette szolgálni. A 10. ezred parancsnoka, vitéz Rátkay ezredes öreg katona, de nagy pózőr volt.

Boldogan fogadtam el új beosztásomat, lakást vettem ki Új-Szegeden egy kertes házban, ahol élvezhettem ugyan a fülemülék csattogásait, de sajnos esténként szenvednem kellett a rengeteg szúnyogtól is. A magyar nyelv elsajátítása szempontjából szegedi beosztásom tanulságosnak és hasznosnak bizonyult. Parancsnokom családja Pesten lakott, a vasárnap- és ünnepnapokat rendszerint ott töltötte. Így folyton képviselnem és helyettesítenem kellett a vidéki város annyira gyakori ünnepélyein, zászlószentelésein, hősi emlékmű avatásain, körmenetein stb. Mivel mindenütt beszédeket kellett tartanom, szombatonként, mint egy pap, fel s alá jártam a kertben, és magoltam beszédeimet, melyeknek a nagy nyilvánosság előtt természetesen tökéleteseknek és hibátlanoknak kellett lenniük. Első beszédemet Tápén tartottam. Furcsa érzés volt, amikor saját magamat hallottam, mintha egészen más ember beszélt volna. Jó iskola volt, lassan megszoktam a nyilvánosság előtti szereplést.

1925. május 1-jén tábornokká léptem elő. Megszemléltem az alárendelt ezredeimet, és furcsa érzés fogott el, amikor az arcvonal lelépésénél először hangzott el tiszteletemre a himnusz. Mindenütt ünnepélyesen fogadtak. Békéscsabán az ezredparancsnok jelentette, hogy másnap reggeli felkeltésemről megfelelően gondoskodni fog. 6 órakor vonult el az ezred szállodám ablakai alatt tompított zeneszóval a gyakorlótérre.

A nagygyakorlatokat a dandár Bugacon tartotta. A gyakorlatok összeállítása és a terep szemrevételezése céljából Kecskeméten át a bugaci pusztára indultam. Megmutatták a híres kecskeméti ménest és gulyát. Csupa fehér állatot. A terep nagyon érdekes volt: részben mély futóhomok, hullámos dombok, ritka, alacsony bozót, ingoványok, részben sűrűn összenőtt, alacsony növésű erdők. Megmutatták az orgoványi ingoványokat és erdőket, ahol 1919-ben sok zsidót pusztítottak el. (Irtózva emlékszem 1919-re, amikor még Bécsben egy R. nevű tüzérszázados mutogatta hatalmas kezeit azzal büszkélkedve, hogy azokkal fojtotta meg a zsidókat.)

Vezérőrnagy, 1925

Feltűnt, hogy sehol nem látok ürgét, pedig homokos talajon gyakran fordulnak elő. Elmondták, hogy a kecskeméti földrengésig rengeteg volt, de azóta eltűntek. A pusztaház körül rengeteg volt a fehér pulyka, az Angliának szánt exportcikk. A parancsnokságot a gyakorlatok központjában, a pusztaházban szállásoltam el. Az ellátás nagyszerű volt, de a végén a tiszti étkezdében panaszkodtak, hogy folyton csak szárnyast kellett enniük - már jó marha- és sertéspecsenyére vágynak. A gyakorlatok nagyon fárasztóak voltak, nemcsak a gyalogság, hanem a lovaglás is kimerített embert és állatot. A végén nagyszabású, harcszerű lövészetet rendeztünk, melyen valamennyi fegyver szerepelt. Utána díszszemle következett, a vegyesdandárt László altábornagy elé vezettem (lásd a fényképeket).

A gyakorlatok után folytatódott a rendes helyőrségi szolgálat. Szegeden külön attrakciót jelentett a fürdés a Tiszán... Rendszerint a hivatalos órák után fürödtem, innen vittek át csónakon az utászok Új-Szegedre. Az akkori honvédfőparancsnok előtt a szegedi csapatokkal külön folyamátkelési gyakorlatot kellett rendeznem. Az első napon Tápé felett keltünk át a Tiszán, a második napon harci körülmények között hídveréssel a Maroson. A megművelt terep nehezen engedte meg a folyók mentén egy harckép kialakítását. A Tisza-Maros szögletben majd' megettek a szúnyogok.

A szegedi beosztásom alatt parancsnoka voltam a dandár tiszti tanfolyamának. Harcászati tanárnak Csenkey őrnagyot osztottam be, aki Koós belügyi államtitkár veje volt. Neki persze nem létezett rendőrségi záróra a tanfolyam záróünnepélyén. Vígan mulattunk cigánymuzsika mellett az újszegedi kaszinóban reggelig. Csenkeytől tanultam meg a homoki borból "tokaji bort" csinálni, a mustot alkohollal fojtotta le.

Szomorú emlékem maradt a tiszti karban uralkodó "szellemről" egy házassági engedéllyel kapcsolatban. Egy tekintélyes és gazdag szegedi polgár, egy pékmester leányát akarta elvenni egy utász százados. A dandárparancsnok is támogatta, de a tiszti gyűlésen Reich százados, az utászok parancsnoka tiltakozott a menyasszony származása miatt az engedély kiadása ellen. A tisztet át kellett helyezni, hogy más csapattestnél végül megkaphassa az engedélyt.

Svoy ezredesre jellemző, hogy egyszer ezredével éjszakai gyakorlatot tartott, erről éjfél után vonult be zeneszó mellett, és felverte álmából az egész várost. Neki minden szabad volt. Azt is tapasztaltam, hogy milyen nagy úr vidéken a rendőrkapitány. Csak meghívott urak számára a színházban rendezett mozielőadást, melyen csak obszcén filmek kerültek a vászonra.

Nagy sportversenyeket is rendeztünk Szegeden. Emlékezetembe vésődött a csendőrség sportversenye, amikor Zahlender altábornagy volt a csendőrség felügyelője. Minden csendőrnek kellett sportolnia - így az egyik szám a következő volt: "akadályfutás a 40 év feletti tisztek számára". Szegeden szereztem meg a második lovamat, naponta kilovagoltam a környékre. A legszebb sétalovaglásom a Tiszta töltésén esett, ahonnan kilátás nyílt a vidékre, amely jól megművelt és így teljesen áttekinthető volt.

A szép szegedi beosztásom 1925-ben véget ért, vissza kellett Budapestre térnem. Ideiglenesen a vezérkar B osztályának lettem a vezetője. Képviseltem a vezérkar főnökét különböző kevésbé fontos alkalmakkor. Így szerepeltem egyszer a Jókai szobornál rendezett egyik ünnepélyen. Amikor Janky megkérdezte, hogy kik voltak ott, nagyon nevetett, amikor azt feleltem: "Csupa második garnitúrabeliek".

A vezérkar főnökét elkísértem a különböző hadijátékok megszemlélésére. Az egyiknek Novák ezredes volt a vezetője. Amikor a térképen mutatva magyarázott, és közben a nadrágjában tartotta az egyik kezét, Janky szó nélkül kihúzta Novák kezét a zsebéből.

Ez a beosztás cseppet sem volt ínyemre, de nem is tartott sokáig. Már 1926 februárjában kineveztek a budapesti vámkerület (határőrség) parancsnokának. A vámőrség akkor még többé-kevésbé kiselejtezett tisztek gyűjtőhelye volt. Elődöm, aki átadta teendőit nekem, megmagyarázta, hogy miként kell szemlézni. Azt mondta: "Vezényelsz például vigyázzból, pihenjt. Erre látni fogod, hogy a baka előre helyezi a jobb lábát. Azonnal kifogásolj, hogy a szabályzat szerint csak a jobb lábát kell kényelembe tennie stb.". Elképzelhető, hogy milyen volt a vámőrség kiképzése és nívója ilyen parancsnok mellett. Hallottam, hogy Ipolytarnócon egy részeges volt huszárszázados parancsnokolt, s amikor a kerületi parancsnok kijött a szemlére, a pályaudvaron zenével fogadta, a cigány a "Gyere, te Niemand!"-ot^[39] húzta... De az én időmben már lényegesen javult a helyzet, és ilyen tisztek már nem akadtak. Irodám az Albrecht-laktanyában nyert elhelyezést, ahova lakásommal együtt a Mária Terézia-laktanyából át is költözködtem. A budapesti kerülethez tartozó határszakasz Zabartól az Ipoly torkolatig, a Duna-szakasz Esztergomtól Almásfüzitőig terjedt. Zászlóaljparancsnokságok voltak Salgótarjánban, Ipolytarnócon, Dejtáron, Vámosmikolán és Esztergomban. Az egyes szakaszok a hozzájuk tartozó őrsökkel kb. 5-7 tisztből és 50-100 emberből állottak. Mozgósítás esetén 1-1 zászlóaljat állítottak fel.

Vezérőrnagy, 1927

A vámőrség felügyelője akkor Tóth Gábor altábornagy volt. Elődje Jármay altábornagy alapos tisztogatást hajtott végre a tisztikar soraiban, úgy hogy annak színvonala lényegesen emelkedett. Tóth Gábor tetőtől talpig gentleman volt, nagyon okos, de bogaras ember. Tagja volt a Nemzeti Kaszinónak, és mindennapos vendége is. Öltözéke mindig kifogástalan, viselkedése kimért és példás. Szemléire mindig külön toilette-koffert vitt magával, melyet az átvevő küldöncnek két karjára fektetve, vízszintesen kellett szállására vinnie. A kosztra kényes volt, csak fehér húst evett. Sokat adott a legénység elemi kiképzésére. Egy altiszti iskolát állított fel. Ebben az embereknek hónapokon keresztül reggeltől estig történelmet, földrajzot, számtant, fegyvertant, harcászatot és vámszaki tárgyakat kellett bebiflázniuk. Szemléit majdnem kizárólag a tanteremben tartotta, ki sem mozdult a terepre. Kidolgozta a határvédelem egy mintapéldányát, melyet minden kerületben ő adott elő. A védelem abból állott, hogy a határ mentén minden embert kordonszerűen és részben mélységben is tagozva helyezett el. Ebben a sávban kellett volna "felőrölni" a betörő ellenséget.

Amikor a budapesti parancsnokságot átvettem, a fő figyelmet a gyakorlati kiképzésre és a terepismeretre fordítottam. Az év felét kinn, a határon töltöttem. Gyalog jártam végig az egész határszakaszt és a mögötte elterülő határsávot, és tanulmányoztam a kilátópontokról a határon túl lévő területet. Ezekre a szemrevételezésekre mindig elkísértek az illető határszakasz tisztjei és altisztjei. Harcászati megbeszélést tartottam velük. Részletesen megismerkedtem az egész határsávval, de különösen vonzott a gyönyörű Börzsöny-hegység, melyet tisztjeimmel keresztül-kasul bebarangoltam: Zebegénytől, Márianosztrán át Letkésre, Vámosmikoláról a Csóványoson át Diósjenőre, Kemencéről a Kemence-patak forrásáig, vagy a Nagyszukán át Drégelypalánkig. E kirándulásaimat éjjeli gyakorlatokkal is egybekötöttem. Szemléimet majdnem kizárólag csak terepen tartottam meg. Emlékszem egy esetre, amikor az ipolytarnóci szakaszparancsnoknak megparancsoltam, hogy vezessen bennünket a határ egyik jó kilátópontjára. Meg is tette, s a megbeszélés már javában folyt, amikor kiderült, hogy már jócskán cseh területen tartózkodunk.

A határszolgálatot gyakorlatiasan is tanulmányoztam, amikor egy portyázó éjjeli járőrhöz csatlakoztam, és lesállástól lesállásig követtem. Tanulmányoztam a tisztek és altisztek életkörülményeit is, meglátogattam a nős tiszteket és altiszteket. Tudtam, hogy kinek hány és milyen életkorú gyermeke van, az újszülötteknél vállaltam a keresztapaságot. Teljesen beilleszkedtem alárendeltjeim életmódjába, és élveztem bizalmukat. Buzdítottam a tiszteket, hogy hasznosítsák sok szabadidejüket és a határpótlékkal felemelt fizetésüket, tanuljanak nyelveket, szabadságukat töltsék külföldön, tágítsák látókörüket, tökéletesítsék idegen nyelvi tudásukat. Meglátogattam a civil állami hatóságokat, és súlyt helyeztem arra, hogy azokkal meglegyen a kölcsönös jó viszony.

Ekkor nyertem betekintést abba is, hogy milyen nehéz egyes helyeken a tisztikar helyzete. A kis Vámosmikolán 30 civil diplomás család élt, akik két ellentétes táborba tartoztak. Meghagytam tisztjeimnek, hogy mindenkivel tartsák meg a jó viszonyt, és ne csatlakozzanak az egyik vagy a másik táborhoz. Ott volt a Huszár család kastélya és majorsági birtoka. Jóravaló emberek voltak, és a tisztikarral jó viszonyban éltek. Nagyobb helyőrségben, így Salgótarjánban és Esztergomban szorosabb érintkezést kívántam kialakítani a tisztikar tagjai között. Növelni kívántam a tisztikaron belüli éberséget, hogy ne ismétlődhessen meg a vámosmikolai eset: a Lipót-rendes őrnagyot, határszakasz parancsnokot, a csehek javára végzett kémkedéssel leplezték le. Szigorúan megtiltottam, hogy a lakosságtól ajándékokat fogadjanak el, melyek nyilván a csempészettel kapcsolatos megvesztegetéseket célozták.

1928 augusztusában a vámőrség felügyelőjévé neveztek ki. Megszeretett kerületemtől vett nehéz búcsúmat csak az a tény enyhítette, hogy mégis parancsnokságom alatt maradtak, bár már akkor nem állott módomban fenntartani a szoros, szinte családias viszonyt alárendeltjeimmel. Azokat az elveket és célokat, melyeket a kerületemnél magamnak kitűztem, kibővítve, egy nagyobb keretben alkalmazva továbbra is szemem előtt tartottam. Most már az egész országhatár hatáskörömhöz tarozott. Többé-kevésbé önálló voltam, mert a vámőrség nem tartozott a Trianon által kicsire szabott honvédséghez. Néha-néha csak referálnom kellett a honvédfőparancsnoknak és a honvédelmi miniszternek. Vámszaki kérdésekben a Pénzügyminisztérium XIX. osztályához tartoztam. A tisztikar jó részét már ismertem, mert 1926-28-ban 4 féléves tiszti továbbképző tanfolyamnak voltam a parancsnoka, és így 120-150 tiszt került a kezem alá.

A hét vámkerületnek (budapesti, győri, szombathelyi, kaposvári, szegedi, debreceni és miskolci) összesen mintegy ötven szakasza volt, ezen kívül még hozzám tartozott az Esztergom-tábori altiszti iskola és a ceglédi lópótlási különítmény (melyet lovas századdá fejlesztettem). Nagy és felelősségteljes hatásköröm volt. Ezúttal a kerületi parancsnokok, a kerületi parancsnokságok és a törzstisztek (a szakaszparancsnokok) továbbképzésére helyeztem a fő hangsúlyt. Szemléimet ezért úgy osztottam be, hogy először a kerületi parancsnokságokon foglalkoztam a tisztikarral és a kerületeknél felállított tisztes iskolákkal. Ilyen alkalommal viziteltem az ottani állami hatóságoknál, a főispánnál, a püspöknél, a pénzügyigazgatóságon, az állomásparancsnokságon, és sok érdekes emberrel ismerkedtem meg.

Élénken emlékszem a győri püspöknél tett látogatásomra. Mint egy bábút kísértek be a fogadószobába, és várni kellett, míg hellyel kínálnak, de aztán a beszélgetés folyékonyan ment, s a püspök nagy intelligenciáról tett tanubizonyságot. Soproni látogatásom alkalmával a főispán mesélte, hogy milyen intenzív csempészés folyik a cukorral. A magyar gyártású cukrot Ausztriából csempészik vissza, mert az ott olcsóbb.

Amikor egy-egy kerületi parancsnokságon befejeztem a szemlét, a parancsnok kíséretében megszemléltem a határőr szakaszokat is. Minden szakasznál alkalmazó megbeszélést tartottam a tisztekkel és altisztekkel, miután előzőleg alaposan megismerkedtem a terepviszonyokkal. Így jártam végig az egész országhatárt, és alkalmam volt a legkülönbözőbb határviszonyokkal megismerkedni.

A szomszédoknál a legintenzívebb határvédelmet a jugoszlávoknál állapítottam meg, ahol az őrtornyok szakadatlan láncolata és a csetnikeknek a határsávba való telepítése hézagmentes határőrizetet biztosított. Az osztrák határ kevésbé volt hermetikusan lezárva. A román határon granicsárok látták el az őrszolgálatot. Sok volt a panasz, hogy a fácándús határon Gyula és Battonya között a granicsárok gyakran a mi területünkön rendeznek egész hajtóvadászatot. A nyitott határon a csehek élénk járőrszolgálatot tartottak. Különösen Zemplén megyében volt sok baj a kettős birtokosokkal, ahol a határ az udvarokat is kettészakította. Sátoraljaújhelyen a Rongyva-patak képezte a határt, melynek mentén éppen a gettó feküdt...

Egy szemle alkalmával tapasztaltam, miként keletkeznek az anekdoták. A rajkai szemlén nagyon vérszegény gyakorlatot mutattak be. A megbeszélésnél megjegyeztem, hogy a gyakorlatról ugyanazt mondhatom, mint annak idején Frank Liborius tábornagy egy horvátországi gyakorlatról: "Ami a gyakorlatnál valóban szép volt, az az időjárás". Később ezt a megjegyzést már csak rám vonatkoztatták.

A határjáráson kívül sok dolgom akadt Budapesten, a parancsnokságomon is. Nagy súlyt helyeztem a tiszti, személyi ügyekre, és illetékes parancsnoki teendőimre. A tiszti személyi ügyekben mindig figyelembe vettem az illető családi viszonyait. Áthelyezés esetén gondoskodtam arról, hogy gyermekei iskolába járhassanak, hogy betegség esetén megfelelő viszonyok közé kerüljenek. Bírósági ügyekben ügyészemet mindig nagy óvatosságra intettem, hogy előzetes letartóztatást csak akkor foganatosítson, ha azt alapos kivizsgálás előzte meg. A kiképzés biztosítása érdekében megszereztem a piliscsabai tábor egy részét, és az ottani barakkokat téli elhelyezésre is alkalmassá tetettem. Az altiszti iskolát és a kerületek tisztes iskoláját helyeztem oda, hogy alapos, egyöntetű kiképzésben részesüljenek. Az egész kiképzési csoport parancsnokává Hina ezredest tettem meg, aki nagy csapattapasztalattal rendelkezett. Növeltem a géppuska állományt úgy, hogy minden szakasz számára jól kiképzett géppuskások állottak rendelkezésre. Az esztergomi kerékpáros zászlóalj közreműködésével nagygyakorlatot rendeztem, hogy vámőreim nagyobb kötelékben is tapasztalatot szerezzenek. Szaporítottam a kerékpár-állományt, kedvező beszerzési feltételeket teremtettem vámőreim számára. Az volt a tervem, hogy lassan az egész vámőrséget kerékpáros alakulattá szervezem át. Így szerveztem át - mint már említettem - a ceglédi lovaskülönítményt lovasszázaddá, mely az alföldi lovasőrsöket látta el kiképzett lovasokkal és lovakkal. Minden igyekezetem arra irányult, hogy a vámőrségből kiválóan képzett, katonai szellemű, önérzetes alakulatot szervezzek. A honvédfőparancsnoknak alakulataimat Piliscsabán is bemutattam.

1929-ben a millenniumi "Ismeretlen hős sírjának" ünnepélyes leleplezésénél lépcsős parancsnok voltam, csapataim közül egy vámőrzászlóalj is kiválóan szerepelt (lásd a fényképet). Megváltoztattam a Tóth Gábor-féle határvédelem harcászati végrehajtását is. Súlyt helyeztem a szakaszonkénti erőösszpontosításra a döntő irányban, míg a határon csak a fontos betörési pontokon maradnak megfelelő erejű őrsök.

A honvédelmi miniszternél ritkán előforduló referálásaim közül egy őrződött meg különösen az emlékezetemben. A miniszter akkor Csáky gróf volt. Előfordult egy eset, amikor az egyik diplomatától, aki a déli határt lépte át, az őrszem szabályszerűen az igazolványát kérte. Az udvarias kérésre az illető diplomata először lemarházta, és csak utána mutatta meg kényszerűségből az okmányait. Emiatt a kerület panaszt tett, és a megbántott ember számára elégtételt követelt. Csáky válasza erre az volt: "Tulajdonképpen igaza volt" (mármint a diplomatának). Jellemző volt az arisztokrácia akkori gondolkozásmódjára.

Vámőrségi beosztásom ideje alatt persze részt vettem a vezérkar által rendezett különböző hadi játékokon, harcászati utazásokon és alkalmazó megbeszéléseken. Az volt a szerencsém, hogy a katonai téren szerzett roppant sok gyakorlatom révén mindig eltaláltam az ellenfél gyenge pontját, és határozott súlyképzéssel rendszerint fölénybe kerültem. Két kirívó eset maradt meg emlékezetemben. Egy terepgyakorlat alkalmával Svoy Kálmán volt az ellenfelem. Amikor sehogy sem tudott fölém kerülni, gúnyosan megjegyezte a gyakorlatvezető Ferjencsik altábornagynak: "Hát persze - Pokorny itt, Pokorny ott, Pokorny mindenütt!". Egy másik alkalommal hadseregparancsnok voltam egy hadijátéknál. Papíron zajlott Nagyszombat területén a döntő csata, erőátcsoportosításommal sikerült az ellenfél arcvonalát áttörnöm. A végmegbeszélést Röder altábornagy, a vezérkar akkori főnöke tartotta. Az általam elért sikerhez azt a megjegyzést tette, hogy mindenesetre meggondolandó a drága magyar vérrel való pazarlás.

Hírnevet szereztem a gyakorlatok összeállításával és vezetésével is. Egy törzstiszti lovaglásnál, melyet vezetnem kellett, olyan felvetésből indultam ki, mely szerint Üröm és Pilisvörösvár területén támadás, harcfélbeszakítás, üldözés, átcsoportosítás, halogató harc, védelem- és ellentámadás megbeszélésére kerül sor. A vizsgaszerű megbeszélésen a főparancsnok, Janky Kocsárd lovassági tábornok is jelen volt és nagyon megdicsért. A feltevés annyira tetszett, hogy az a törzstiszti tanfolyamon is oktatás tárgyát képezte.

Vámőrségi beosztásom alatt, 1928 novemberében éppen Szentgotthárdon voltam, amikor megérkezett altábornagyi kinevezésem. A bencéseknél voltam elszállásolva, egy pompás pénteki "böjti" ebédnél ünnepeltek engem. Pár hetes szabadságomat gyakran külföldön töltöttem, élveztem Mariazell környékét, valamint Bad Aussee mellett a gyönyörű alpesi vidéket. Az útlevél és a vízum beszerzése akkor még nem okozott külön gondot, akadálytalanul találkozhattam testvéreimmel Bécsben. Amikor 1929-ben visszautazásom alkalmával Hegyeshalomnál a vámtiszt vizsgálni akarta a poggyászomat, azt mondtam neki: "Csak nem gondolja, hogy én, mint a vámőrség felügyelője csempészek!". Abba is maradt az igazán felesleges vizsgálat.

Sajnos szép vámőrségi beosztásomnak és nagyszabású terveimnek 1930 áprilisában vége szakadt. A 7. miskolci vegyesdandár parancsnokának neveztek ki. A honvédelmi miniszter, Gömbös Gyula azzal búcsúztatott, hogy kényes helyre kerülök, ahol sok a súrlódási felület, különösen a két főispán között. (A városi főispán Mikszáth Kálmán, a Borsod megyei főispán pedig vitéz Borbély-Maczky volt.) Elődöm, Lenz Albin altábornagy alig több, mint egy évet húzott le ott, és nagyon nehezen hagyta el szép állását. Az elődről persze mindig rosszat mondanak, így panaszkodtak nekem is, hogy mindenbe bele ütötte az orrát, amihez köze sem volt, például a tüzérség lovas kiképzésébe, hogy gyermekeit kocsival vitette az iskolába stb. Nehezen is adta át a lakását a mindszenti laktanyában, amely 8 szobából és a megfelelő mellékhelyiségekből állott. Végre túljutottam az átadási nehézségeken, és megtarthattam ünnepélyes bevonulásomat Miskolcra. Dandáromhoz tartozott a 13. miskolci gyalogezred egy zászlóaljjal Sátoraljaújhelyen, a 14. egri gyalogezred egy zászlóaljjal Gyöngyösön, a 7. határőrezred egy zászlóaljjal Sárospatakon, a 7. tüzérezred egy osztállyal Gyöngyösön, egy huszárszázad, egy árkász-csoport Tokajon, vonatosztag, híradózászlóalj és a megfelelő dandárintézmények. A külön gyalogsági parancsnok Hedry Béla altábornagy volt Egerben, a tüzérségi parancsnok Hönig-Henkey tábornok Miskolcon. A vegyesdandár-parancsnokság a Rudolf-laktanya épületében kapott helyet, vezérkari főnököm Kiss László vezérkari ezredes volt. Parancsőrtisztem Czakó Péter százados, később Nagy Bódog ezredes. A parancsnokság működésére még később kitérek.

Képek a Miskolcon eltöltött évekből

Mint vegyesdandár-parancsnoknak az első teendőm a hősök emlékművének a megkoszorúzása volt. Megállapítottam, hogy hősi emlékmű volt a Rudolf-laktanyánál, a megyeházán és a zsinagóga előtt. Mind a hármat megkoszorúztam, az utóbbinál az egész hitközség jelen volt. Ez számomra öröm volt, de bizonyos körökben megütközést keltett. Ezután következett a helyőrség tisztikarának az üdvözlése és a sok hivatalos látogatás: a két főispánság, a polgármester, a papság (a görög katolikus érsek, a református püspök, az evangélikus esperes, a plébániák, a minorita rendház), a jogi akadémia stb. A nős tisztek és a magasabb hivatalnokok meglátogatása heteket vett igénybe, mert a tisztek közül hadnagyig bezárólag minden nős beosztottamat meglátogattam. Ezek persze visszaadták a látogatást, így fogadónapjaimon nagy volt a forgalom.

A hivatalos órák a dandárparancsnokságon 9-től 2-ig tartottak. Előtte egy óra hosszat lovagoltam. A dandárnál azt vezettem be, hogy 1 óráig mindenki az irodájában elérhető legyen. Ezen kívül a hivatalos órákat nem korlátoztam, ezért mindenki addig tartózkodott az irodában, amíg munka akadt - tehát lehetett jóval több is és kevesebb is. Változtatást vezettem be a referálások sorrendjében: a legkényesebb referálásokat, a személyi ügyeket és az ügyészt reggel elsőnek hallgattam meg, hogy minél frissebb aggyal hozzam meg a döntéseket. Az alárendeltekről való gondoskodást, a minősítést, véleményadást, szabadságot, a kinevezési előterjesztést, a kitüntetések javaslatát, az áthelyezéseket stb. a parancsnok legfontosabb teendőinek tartottam. A bírósági ügyekben mindig a vádlott mellett foglaltam állást és vitatkoztam, az ügyésznek kellett engem vádja helyességéről meggyőznie. Emlékszem egy esetre, amikor az oktató szakaszvezető egy újoncot annyira elkínzott és szidalmakkal annyira megsértett, hogy a végén az újonc testileg is védekezett. Az ügyész elrendelte az újonc előzetes letartóztatását - én pedig ragaszkodtam ahhoz, hogy a szakaszvezetőt is tartóztassák le az ügy teljes tisztázásáig.

Az előírások szerint minden alakulatot meg kellett szemlélnem, és ott laktanyaszemlét is tartanom. Ezt arra is felhasználtam, hogy váltsak egy pár szót minden emberrel. Mindenütt érdeklődtem a legénység hangulata iránt, megkérdeztem, hogy nincs-e panasz az étkezésre, a bánásmódra stb. Humoros esetek is előfordultak. Laktanyaszemle alkalmával az egyik ember kofferját is megnéztem. Feltűnt, hogy hiányzott a villája. Kérdésemre az ember lelkesen magyarázta, hogy milyen jól eszik ő kanállal és késsel, úgy hogy neki teljesen felesleges a villa. Gyakran megszemléltem a miskolci és az egri önkéntes iskolát, és részt vettem az oktatásban is. Hogy mennyire jól esett az önkénteseknek a róluk való gondoskodásom, évtizedek múltán is tapasztaltam. Hálásan emlékeztek vissza, mint például dr. Pális Imre klinikai főorvos.

Törődtem a tisztikar szellemi nívójának az emelésével is, előadásokat tarttattam és tartottam részükre. Súlyt helyeztem a tisztikar és a civil társadalom közötti jó viszony ápolására. A tiszti kaszinó nemsokára a miskolci társadalom kedvenc tartózkodási helyévé vált. Ott mindig akadt jó társaság a kártyapartihoz, a szórakozási költségek minimálisak voltak. Hoztak magukkal vacsorára valót, az ital pedig nagyon olcsó volt. Az állami pincészetben akkor egy liter savanykás, de jó bor ára 27 fillér volt! A kaszinóban rendezett mulatságoknál (tiszti bál, műkedvelő előadás, jótékony célú gyermekelőadások) a házigazda szerepét játszottam. Vártam és fogadtam a vendégeket. Hogy ez nekik mennyire jól esett, azt később láttam igazán, amikor utódom (Sónyi altábornagy) a Koronában rendezett tiszti bálon csak amikor már az egész meghívott társaság együtt volt, vonult be, ünnepélyesen, harsonák szava mellett.

A változatos terep nagyon szép és tanulságos gyakorlatok megtartását tette lehetővé. Gyakran rendeztem helyőrségi gyakorlatokat, melyekbe bevontam gyorsan mozgó alakulatokat is más helyőrségekből (a jászberényi kerékpározó zászlóaljat, tehergépkocsikon szállított gyorsan mozgó alaklatokat); súlyt helyeztem a gyakorlatok konstruktív és gyakorlati megbeszélésére, kritikájára. Sohasem emeltem kifogásokat bántó formában. Az egyik tábornok meg is jegyezte, hogy megbeszéléseim után senki sincs megsértődve, ő pedig ilyen esetben mindig gorombáskodásba esik (Vámos tábornok). Kipróbáltam, hogy a szabályzattól eltérő menetalakulatok miként kerülhetik el könnyebben a repülőtámadásokat. Minden évben rendeztem előírt törzstiszti lovaglásokat, melyekre Szilvásvárad, a Hernád-völgy és a Bodrog-völgy változatos terepe sok alkalmat nyújtott.

Külön gonddal foglalkoztam a dandár mozgósításával. Úgy találtam, hogy a laktanyákban végrehajtott több napos mozgósítás a repülők korszakában szinte lehetetlen, és megszerveztem a környező falvakra alapozott mozgósítást. Előterjesztésemre a vezérkar azt felelte, hogy az az ő dolguk, és nekem ebbe nincs jogom beavatkozni. Így az ember mindig féltékenységbe ütközött, ami aláásta a felelősségvállalást és az öntevékenységet. A vezérkar akkori főnöke, Röder Vilmos altábornagy, bár nagyon okos és művelt volt, pedantériában és önfejűségben sokszor bosszantóan kitűnt. Egy alkalommal, amikor szabadságon voltam, és átutaztam Budapesten, röviden jelentkezni akartam nála. 9 órakor, amikor megjelentem, nem fogadott, hanem 11 órára rendelt be, hogy egy percre csak jelentkezhessem (később még egy jóval kirívóbb esetről is szó lesz).

A külső helyőrségekben a szemléimnél mindig a gyakorlatokon kívül rendeztem meg a törzstisztek harcászati megbeszéléseit. Egerben szerepelt az akkor még teljesen jelentéktelen Szálasi őrnagy, akit egy egyéni akció miatt kitettek a vezérkarból, és az egri 14. gyalogezredhez helyezték. Csendesen, lelkiismeretesen látta el a szolgálatát, és nem keltett semmi feltűnést. A szemlék alkalmával az étkezdékben gyakran a fiatal tisztek közé ültem, mert a törzstisztekkel amúgy is bőven volt alkalmam érintkezni. Mindig hangsúlyoztam, hogy az idősebb tiszteknek nem szabad elfelejteniük, hogy ők is voltak fiatalok.

Egerben meglátogattam Szmrecsányi érseket és a kanonokot, akik a külön házak egész sorában laktak. Nagy gourmandok voltak, jól éltek, külön vadászterületük is volt a Tisza egyik szigetén. Oda is meg voltam híva karácsony előtti vadászatra, amikor meg kellett az ünnepi pecsenyét lőni. Tilalmi idő ide és tilalom oda, a vadászati szabályok akkor nem sokat számítottak, mindegy volt, hogy őzbak vagy suta, fácánkakas vagy tyúk. Részt vett a vadászaton Csathó Kálmán is. Szmrecsányiról még megemlítem, hogy Miskolcon Pünkösdkor rendezett bérmálás alkalmával Czakó Peti bérma keresztapja voltam. Hőnig tábornok ugyancsak e szerepben egy másik fiúnak. Hőniggel, akinek a fia pap, kitüntető szívélyességgel bánt, rám, reformátusra figyelmet sem fordított.

Széll Kálmán és Klebersberg Kúnó társaságában Sárospatakon 1931. október 4-én

Miskolci szolgálatom idejére esett a mátraházi tiszti sportszálló ünnepélyes megnyitása, melyen a kormányzó is részt vett, s én is hivatalos voltam. Erre az időre esett a sárospataki kollégium jubileuma is, melyen a kormányzó és Klebelsberg Kúnó miniszter is részt vett. A templomi ünnepélyen nekem is üdvözlő beszédet kellett mondanom. Kiemelkedő ünnepély volt Révész Imre református püspök beiktatása. Ekkor is beszélnem kellett a templomban.

A főispánok közötti súrlódásokból, melyekről Gömbös említést tett, már működésem első évében ízelítőt kaptam. A kormányzó születésnapján díszebéd volt a tiszti kaszinóban. Az asztalnál Borbély-Maczkyt tőlem jobbra, Mikszáth Kálmánt tőlem balra ültettem. Délután Mikszáth írásban tett nálam panaszt, hogy nem rangjához méltóan ültettem. Csak akkor törődött bele, amikor a miniszterelnökség állapította meg, hogy a főispánok rangsorában Borbély-Maczky után következik.

A miskolci tiszti kaszinóban 1934. július 18-án

Egy levente-lőversenyre a fiatal József főherceg is Miskolcra érkezett. A városháza erkélyéről nézte végig a leventék fáklyás felvonulását. Nagyon hízelgett neki, hogy a "palatinust"^[40] ilyen ünneplésben részesítik, pedig másutt ennek a nyomát sem lehet látni. Az ünnepély nagyon rosszul végződött, mert Végh honvédelmi államtitkár - aki az előző napi tapolcai díszebéden azt találta megjegyezni, hogy 13-án vagyunk -, az utolsó miskolci tartózkodásának előestéjén a szálloda hátsó lépcsőházában részeg fejjel lezuhant és halálra zúzta magát.

A leventék kiképzéséről nagyon rossz volt a véleményem. Felügyelőjük egy nagyon durva tábornok volt. Egyszer meghívott, hogy nézzem Putnokon a levente-gyakorlatot. Szegény fiúk, akik vasárnapi ruhájukban jelentek meg! Le kellett feküdniük a sáros terepen, és harcgyakorlatot hajtottak végre. A velük való bánásmód durva és lealacsonyító volt. Megbotránkozásomnak adtak kifejezést, és megmondtam Szubotics tábornoknak, hogy nem csodálkozom, ha a fiúk nem szívesen jönnek, és fegyelemsértések fordulnak elő köztük. 50. születésnapom alkalmával, 1932. április 7-én a leventék fáklyásmenetben vonultak el lakásom előtt, zenekaruk a Vidacs levente-felügyelő által tiszteletemre komponált Pokorny-indulót játszotta.

A sportra már akkor is nagy súlyt helyeztek. Évente nagy sportversenyeket rendeztek: vívás, korcsolyázás, boksz, tenisz, sí, asztalitenisz, bob, lovaglás. Minden évben megtartották az agárversenyt és a Hubertus-lovaglást. A hadsereg sportünnepélyeken szerepelt a lovaspóló is, amelyben a miskolci csapat tűnt ki nagy tudásával. Egyszer az angol katonai attasé is aktívan részt vett. Vendégül láttuk Kirchbach egykori hadseregparancsnokot, aki igen boldog volt, hogy egy régi lovaskonkurokra emlékeztető lovas ünnepélyen vehetett részt.

Alkalmam volt sok vadászatra is. Miskolcon működött egy külön tiszti vadásztársaság, a Miskolc-vidéki, saját vadászterülettel, aztán ott volt az állami erdészet vadászterülete is, meg sok birtokosnak a sajátja (Vitéz Árpád és Attila, gróf Haller, Leczer, ónodi birtokos - Laci bácsi, a kormányzó sógora -, Zsóryék, az egri papok, Klein birtokos stb., stb.). Nem múlott el hét vadászat nélkül. A területek és a vadfajták változatosak voltak. Volt hegyvidék, erdő, sík terület, tó. Szarvas, vaddisznó, őz, muflon (Sátoraljaújhely), nyúl, fácán, gyöngytyúk, róka és vízi vad. A birtokosoknál minden vadászat természetesen egybe volt kötve gazdag reggelivel és a vadászat után az ebéddel.

Miskolci szolgálatom nemcsak sok munkával, hanem rengeteg társadalmi kötelezettséggel is járt. Mennyi beszédet kellett végighallgatnom! Eleinte imponált a magas funkcionáriusok bámulatos beszédkészsége, de hamar rájöttem, hogy egy bizonyos fráziskinccsel rendelkeznek csak, és alkalomszerűen azt variálják és kombinálják. Alapjában véve mindig ugyanezt mondták.

Miskolci tartózkodásom alatt is minden évben külföldön töltöttem el a szabadságomat: több hetet Gradóban, Lovranában, Felső-Olaszországban és az Alpesekben. Rohant az idő, és 1934-ben közeledett felváltásom ideje. 1934. május 1-jén érkezett meg Budapestre való áthelyezésem, a Szabályzatszerkesztő Bizottság elnökévé neveztek ki. Utolsó szereplésemként nagy helyőrségi gyakorlatot rendeztem, melyet az akkori honvédfőparancsnok, Kárpáthy Kamilló gyalogsági tábornok is megszemlélt. Utána - Kárpáthy külön parancsára - a csapatok díszmenetben vonultak el előttem. Ezután csak a búcsúzkodások végtelen sorozata következett. A tisztikar előtt Vámos tábornok búcsúztatott, aki undorító édességgel zengte a dicshimnuszokat. (Ami viszont nem akadályozta meg abban, hogy egy héttel később az új vegyesdandár-parancsnok, vitéz Sónyi Hugo üdvözlése alkalmával hangsúlyozza: milyen boldogok, hogy ismét olyan parancsnokuk van, akit magyar anya szült.)

Búcsúztatásom alkalmával az egész helyőrség sorfalat állott a lakásomtól a pályaudvarig. A díszszázad zenével várt, megjelentek a hatóságok vezetői és a tisztikar tagjai. Beszédek hangzottak el, én is tartottam beszédet. A vonat a Rákóczi-induló hangjai mellett, éljenzés, kendőlobogtatás kíséretében gördült ki a pályaudvarról, és ezzel vége volt 4 éves, mozgalmas, dolgos és szép miskolci működésemnek. Útközben minden nagyobb állomáson ott voltak a búcsúzó tiszti küldöttségek. Hatvanban, a dandárkerület végállomásán díszfelállításban jelentkezett a jászberényi kerékpározó zászlóalj, és díszjel hangjai mellett hagyta el a vonat az állomást. Budapesten is várt egy meglepetés: valamennyi, parancsnokságom alatt volt és közben Budapestre helyezett tisztem családtagjaival együtt megjelent a fogadásomra.

A kormányzó, akinél jelentkeztem, azt mondta, hogy a vegyesdandár-parancsnoki állásból való leváltás rendszerint a katonai pálya végét jelenti, de nálam másképpen áll az eset, mert pályám még felfelé fog ívelni. Üres szakvak voltak ezek, amiről egy évvel később meg is győződtem.

Új beosztásom, a Szabályzatszerkesztő Bizottság elnökének funkciója tulajdonképpen holtvágányra való állításomat jelentette. Kaptam 2 szobát a minisztérium épületében, 1 segédtisztet (Csipkés őrnagyot) és 1 küldöncöt. Átnéztük és kijavítottuk a munkában lévő szabályzatok kefelenyomatait, javaslatokat tettünk, és néha-néha referáltam a vezérkar főnökének, Röder altábornagynak. Pontosan be kellett mondani, hogy mennyi időre kér az ember kihallgatást. Amikor egy érdekesebb témánál eszmecsere bontakozott ki, Röder ránézett az órájára, félbe szakította, majd kijelentette, hogy a kért idő lejárt, jöjjek máskor.

1935-ben, amikor Gömbös lett a miniszterelnök, a honvédség vezetésében is nagy változások álltak be. Az összes idősebb tábornokot nyugdíjazták, de engem is, 53 éves koromban, nem egészen 35 szolgálati évvel. Gömbös azzal búcsúztatott el, hogy sajnos nem tarthat tovább aktív szolgálatban, mert nem vagyok magyar származású, és így a rangban fiatalabb Svoy István altábornagyot nevezte ki honvédfőparancsnoknak. Haláláig Gömbössel már nem volt dolgom. Dandárparancsnoki beosztásom alatt sok bajom volt a miskolci kórház vezetőjével, Jäger doktorral, Gömbös sógorával - aki ezt az állást nászajándékba kapta -, valamint az ő (Gömbös) Linka nevű feleségével. A veszekedések mindennaposak voltak, gyakran nekem kellett közbelépnem a családi béke helyreállítása érdekében. Egyáltalán nem volt kellemes, sem hálás feladat! Miskolci beosztásom idején egyszer Gömbös meghívott a királyszállási vadászterületre (Várpalota felett a Bakonyban). A kiutazás alkalmával Sztranjavszky belügyminiszter autójába osztottak be. Ritkán láttam idegesebb alakot, csodálkoztam, hogy a sofőrje kibírta az állásában. Sztranjavszky a gépkocsivezetője mellett ült, és folyton beleszólt a vezetésbe: gyorsabban, lassabban, jobbra, balra tartson stb. Kínos volt!

Megkerülve Budapestet, Rákost elhagyva Mátyásföldnél értünk ki a hatvani műútra, onnan Gödöllőig jóformán csak lépésben haladhattunk. A műutat teljes szélességben elfoglalta egy seregtest, mely két, helyenként három oszlopban - gyalogság, tüzérség és vonat vegyesen - egymás mellett Gödöllőre menetelt. A szekereken sok nőt lehetett látni. Látván csodálkozásomat, a kísérő szovjet tiszt megjegyezte, hogy ez a csorda egy román hadosztály, s hogy ilyen rendetlen menet szovjet csapatoknál elképzelhetetlen. Kérdésemre, hogy miért vonulnak vissza Gödöllő irányába, az orosz azt mondta, hogy nem akarják ezt a tolvaj bandát Budapestre beengedni.^[41]

Kerepesen túl végül elhagytuk a románokat, és letérvén a műútról folytattuk utunkat Turán és Jászberényen át Heves felé. (Most már nem titkolták, hogy ott van Malinovszkij főhadiszállása.) Már sötét éjszaka volt, amikor Turára értünk. Meguzsonnáztunk és másik autóra szálltunk. Az ottani tápállomás parancsnoka egy őrmesternő volt. Fasisztagyűlölettől felajzva nekem akart jönni, és csak kísérőm megjegyzésére, hogy én barát vagyok, szelídült meg és fogadott szívesebben.

Közben az udvaron előállott az autó, de amikor beszálltam, észrevettem, hogy hiányzik az aktatáskám, amelyben irataimon kívül revolverem és cigarettatárcám is volt. Kijelentettem, hogy nem indulok tovább, míg a táskám elő nem kerül. Erre nagy keresés kezdődött, és végül előkerült, de revolver és cigarettatárca nélkül. Megmagyarázták, hogy a revolvert úgyis el kellett volna tőlem venniük. Így belenyugodtam és hozzájárultam az induláshoz.

Dermesztő hidegben, keményre fagyott havon haladva éjfél körül érkeztünk meg Hevesre, ahol egy őrnagy fogadott, nyilván a hírszerző osztály vezetője, s egy rövid kihallgatás után az arcvonal hírszerző osztálya körzetében, egy négyágyas szobában szállásoltak el. Már ott volt Magasházy tábornok és egy alezredes. Fáradtak voltuk és minél előbb ágyba kívánkoztunk. Másnap reggel kiderült, hogy a szomszéd szobában még négy tiszt van, egy oroszokhoz átpárolt magyar repülőgép személyzete. A szomszéd házban helyezték el Rőder tábornokot és Galyasi hadbiztos tábornokot, tehát egy internálótáborba hoztak, de mozgásszabadságunk nem volt korlátozva. Hevest az arcvonal-parancsnokság ottléte idejére teljesen kiürítették, és a lakosságot a környező tanyákban helyezték el. Csak az a néhány család maradt ott, akik a tisztekről gondoskodtak.

Másnap, január 17-én alaposan, de a legbarátságosabban kihallgattak. Nem titkoltam semmit múltamból, és részletesen beszámoltam volt beosztottaimról is. Megmondtam, hogy 1935 óta vagyok nyugdíjas, s hogy nem szimpatizáltam a nyilas rendszerrel, ezért jelentkeztem önként. Ezt jegyzőkönyvbe vették, de a következő napokban ugyanezekről még többször is kihallgattak. Önéletrajzom ismertetése alapján január 20-án a következő, írásban kidolgozandókkal bíztak meg: 1. Tevékenységem a sifrírozott orosz rádiótáviratok megfejtésénél az első világháború idején. 2. Tevékenységem Bécsben, mint hírszerző tiszt, 1919-ben a magyarországi szovjet kormány idejében. 3. Tevékenységem a Vrangel hadsereghez küldött megfigyelőként a Krímben 1920-ban. 4. Tevékenységem mint az osztrák-magyar hadsereg megbízottja a breszti fegyverszüneti tárgyalásoknál 1917-18-ban. Mivel mindezeknek nagy történelmi értéket tulajdonítottak, megkértek, hogy minél több nevet és tényt jegyezzek fel. Továbbá megbíztak az osztrák hadszíntér minél kimerítőbb leírásával és kiértékelésével, később pedig azzal, hogy írjam le, hogyan képzelem el a szovjet hadsereg további műveleteit Ausztria területén.

Közben érintkezésbe léptünk azokkal a magyar tisztekkel, akik már Hevesen voltak. Elmesélték, hogy miként kerültek ide. (Éjjel újabb 22 tiszt érkezett.) Végigjártuk a házakat, s mindenhol az oroszok garázdálkodásának a jeleit találtuk. A spájzokban mindenütt halomra voltak törve a befőttek, mert az oroszok mérgezéstől tartottak. Az arcvonal-parancsnokság ottléte idejére egész Hevest kiürítették, s a lakosságot a környező majorokban, tanyákban helyezték el. Csak az a néhány család maradt ott, akik a tisztekről gondoskodtak. A törzs ellátására egy fiatalembert és a húgát hagyták a községben. A húg viszont mint a bátya felesége szerepelt, mert így félig-meddig védve volt a katonák bántalmazásaival szemben. Ők gondoskodtak rólunk is, meg a hírszerző osztály tisztjeiről, kiszolgáltak és mosták a fehérneműinket. Az első napon orosz élelmezést kaptunk, de kértük, hogy adjanak nekünk élelmet természetben, mert az asszony kész volt ránk főzni. Mennyivel jobb lett az élelmezésünk attól a pillanattól kezdve! A kenyeret meg a cigarettát továbbra is kiutalták, ahogy a petróleumot és a gyertyákat is. Így ellátásunk teljesen kielégítő és nagyon ízletes volt.

Eközben nekem az oroszok megbízásából le kellett írnom kidolgozva Magyarország politikai viszonyait Horthy alatt, a politikusok jellemzését, el kellett készítenem Stájerország földrajzi leírását. Közben folytak a kihallgatások, de sehogy sem akarták elhinni, hogy annak idején az orosz sifrekulcsokat kombináció útján fejtettem meg. Amikor egyszer emiatt éjjel kettőkor idéztek be, azt mondtam, vigyenek engem Budapestre, ott átadom nekik az erre vonatkozó anyagot, melyből mindezt látni lehet. Erre január 25-én kora reggel megjelent egy vezérkari százados, és jeep-pel Budapestre vitt, a családom nagy meglepetésére. Lakásomon átadtam neki a birtokomban lévő rengeteg, történelmi fontosságú iratanyagot, a 18 megfejtett sifrekulcsot, kb. 10-12 000 táviratmásolatot és a "Láthatatlan kém" című könyvem fogalmazványát.

A pesti városrész akkor már teljesen a Vörös Hadsereg kezében volt. Családom és az általunk megmentett és eldugott üldözöttek (összesen hét-nyolc személy) akkor egy szobában laktak. A fal szélességű, kitört ablak szőnyegekkel volt betakarva, a világítást egyetlen mécses szolgáltatta, a kevéske meleget egy kicsiny kályha. A tiszt családommal nagyon előzékenyen viselkedett, testvériesen megosztotta velünk elhozott élelmiszerkészletét (húst és tojást!), és a napot barátságos beszélgetéssel töltöttük. Éjjel szüntelen harci zaj szakította meg a csendet, hisz Budán még javában folyt a csata, a pesti oldalon pedig folyton állást változtató lövegek robogtak az utcán, és ugatva adtak le egy-egy sorozatot. Másnap reggel indultunk vissza Hevesre. Hátrahagytam azonban egy bizonyítványt az orosz városparancsnokságtól, mely szerint Malinovszkij marsall hadiszállásán dolgozom. Ennek felmutatása megmentette lakásomat az oroszok további zaklatásaitól. Sikerült családomnak azt is tudtára adnom, hogy hol tartózkodom. Azt mondtam: úgy élek, mint Marci A kísérő orosz tiszt nem is sejthette, hogy ezzel megtudhatták, hogy Hevesen vagyok.

Január 26-án tértünk vissza Hevesre, ahol az élet rendes mederben, nyugodtan folyt. Bőven el voltam látva munkával, és így gyorsan telt el az idő február 8-ig, amikor Debrecenbe kísértek, és az ideiglenes kormány rendelkezésére bocsátottak. Közben még egyszer kihallgatott egy ismeretlen, valószínűleg a főparancsnokságról érkezett vezérkari tiszt - nyilván bemondott adataim verifikálása céljából. Arról is szó esett, hogy esetleg Bécsbe küldenek mint az oroszok tanácsadóját. Egyszer egy nagyon jóképű, intelligens szibériai altiszttel beszélgettem. Azt magyarázta, hogy ők a Vörös Hadsereg legmegbízhatóbb és legbátrabb csapatai, mindig oda küldik őket, ahol döntést kell kicsikarni, így játszottak főszerepet Sztálingrád megtartásánál is. Az ukrán csapatok nem érnek semmit, gyávák és hamar beadják a derekukat.

Itt említem meg, hogy később egyszer, április közepén volt egy megható meglepetésben is részem, ami az előzőekhez kötődik. Április 23-án, hivatalomból hazatérve a kapunál várt rám egy szovjet katona. Felém nyújtotta a kezét és azt kérdezte: "Generál, nem ismersz meg? Én voltam az, aki téged e házból január 15-én a zászlóaljparancsnokságra kísértelek. Megsebesültem, kórházban feküdtem, és most bevonulok Ausztriában lévő csapattestemhez. De távozásom előtt még találkozni akartam veled."

Meghatott e derék katona ragaszkodása, átöleltem, megköszöntem figyelmességét, és a háború győzedelmes befejezését kívánva, szívélyesen búcsúztam el tőle. Ezek voltak a felszabadulással kapcsolatos emlékeim, amelyek eseménydús életemben fontos helyet foglalnak el.

A párizsi békeszerződés aláírása után megszűnt a beosztásom mint a külügyminisztérium fegyverszüneti bizottságának a vezetője. Ekkor bíztak meg a hadifogoly osztály vezetésével. Ez az osztály meglehetősen nagy személyzettel rendelkezett, és élénk forgalmat bonyolított le. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy hadifoglyaink mielőbb hazakerülhessenek. Havonta összefoglaló tájékoztatót szerkesztettem e kérdés állásáról, amit az összes minisztériumnak megküldtem.^[42] Az illetékes orosz hatóságokkal való levelezésem végre oda vezetett, hogy egy bizottság indulhatott megbeszélés céljából Moszkvába. Már megvolt az orosz hozzájárulás és az útlevelem, amikor az utolsó pillanatban Rákosi testvérét, Bírót jelölték ki a bizottság vezetésére.^[43] Amikor 1947-ben megszülettek az oroszok utasításai a hadifoglyok hazaszállítására, a sikert nem nekem tulajdonították, hanem Rákosi és a párt közbenjárásának. Istenem! A fő mégis az a tény volt, hogy hazajöttek a hadifoglyok.

A visszatérő hadifoglyokat Debrecenbe szállították, és onnan perlusztrálás^[44] után és okmányokkal ellátva hazaengedték. Végignéztem Debrecenben egy ilyen transzport megérkezését és eligazítását. Az emberek tűrhető állapotban voltak, de feltűnt, hogy az értelmesebbek mennyivel jobb ruházattal jöttek, és méltóbb viselkedésükkel is kitűntek. Külön listákon vezettem a fogságba elvitt nőket, fiatalkorúakat, gyanúsítottakat és elítélteket. Ezekből nem voltak a visszatérő transzportokban, azok nyilván a végére maradtak.

Közben Budapesten a külügyben nagy változások voltak. Gyöngyösi után Molnár Erik lett a miniszter, utána Rajk László.^[45] De a régi külügyi tisztviselők is fokozatosan eltűntek, és helyükre pártemberek jöttek. A hadifogoly osztályt is fokozatosan leépítették, elkerültem a főépületből, és a végén már csak 3 segéderővel rendelkeztem. De azért a foglyok hozzátartozóinak látogatásai nem szűntek meg, és voltak esetek, hogy a részvét kimutatása és a vigasztalás már elég volt, hogy a szerencsétlenek megnyugodva távozzanak tőlem. 1948 végén elvették az utolsó emberemet is, a rengeteg akta pedig a picébe került - eleinte megőrzésre, később a közeli kazánházban való megsemmisítésre.^[46] Egyedül maradtam, és mivel nem lehettem osztály, mint referenst az újonnan felállított konzuli osztályon helyeztek el. De ez is csak átmeneti volt, mert 1949 januárjában megkaptam a végleges felmondást. Megköszönték szolgálataimat, és biztosítottak a nyugdíjamnak a Honvédelmi Minisztérium általi folyósításáról. Nyilván feleslegesnek tartották a hadifoglyokkal való további hivatalos foglalkozást - pedig akkor még kb. 30 000 ember hiányzott az oroszok által beígért szállítmányokból.

Milyen optimista voltam még akkor! 1948 decemberében összehívtam a hadifogoly-kérdésben érdekelt szervek (Belügyminisztérium, Honvédelmi Minisztérium, Igazságügy Minisztérium, Vöröskereszt stb.) referenseit egy intern megbeszélésre, azon teendőink rögzítésére, amikor az oroszok által beígért utolsó ember is hazatér - és maradnak még kétes esetek, valamint hozzátartozók hír nélkül. Még ezt a humánum által diktált, nem hivatalos megbeszélést is rossz néven vették tőlem, kifogásolták, hogy erre nem volt jogom. A minisztériumban már nem voltak barátaim: Bolgár Elek prágai követ lett (1947), majd az Elnöki Osztály vezetője. A miniszter új helyettese, Berei, rövidesen kitette a szűrömet.^[47] Így 1949 februárjában elhagytam a minisztériumot, emlékül vittem a még 1945 decemberében történt kinevezésemet nyugállományú vezérezredessé, az 1946-ban adományozott 2. osztályú érdemrendet (1949-ben nem újították meg!) és Berei dicsérő elbocsátását, a nyugdíjam biztosításának ígéretével (amit már 1950 augusztusában nem tartottak be). Tehát nemcsak a Habsburgok tudtak hálátlanok lenni - a hírhedt "Dank vom Haus Österreich" szerint (Hála az osztrák uralkodóház részéről) - hanem a bolsevisták is! Befejeződött tehát 1949 februárjában megint életem egy munkaperiódusa. Az átmenet a "koldus" munkaadományokra - fokozatosan bekövetkezett.

Még 1949-ben mint külső fordító szerepeltem a Honvédelmi Minisztériumban. Folyóiratokat és könyveket fordítottam, de bizalmas orosz szabályzatokat is. Itt láttam egy reagálást az orosz "magasabb parancsnokságnak szóló utasításban" a Láthatatlan kém című könyvemben leírt azon hibákra, melyeket az oroszok az első világháború idején a rádiózásban elkövettek, s ezzel megadták a lehetőségét sifrekulcsaik megfejtésének. A Honvéd című folyóirat is igénybe vette fordítási munkámat orosz, cseh, lengyel folyóiratok kiértékeléséhez. Farkas honvédelmi miniszter is "honorálta" tevékenységemet, és megtagadta annak jogát, hogy mint nyugdíjas, egyenruhát viseljek.

1950-ben ez a katonai munkaköröm is megszűnt, sőt ennek az évnek augusztusában a nyugdíjamat is megvonták, mint minden Horthy-tiszttől. Hiába volt minden tiltakozásom - indoklás nélkül visszautasították. Új munka után kellett néznem. Könyvfordításokat kaptam a Nehéz- és a Könnyűipari Minisztériumtól, s fordítottam a Dokumentációs Központ számára és a Mezőgazdasági Központnak is.

Ezenkívül a Könnyűipari Minisztérium, mint tolmácsot is alkalmazott orosz szakemberek mellett, akik tanulmányútra, Magyarországra jöttek. Ezek nagyon érdekes és tanulságos vezénylések voltak. Az első orosz, aki mellett mint tolmács szerepeltem, Szurkov, a moszkvai nagy kikészítő üzem vezetője volt. Kikészítő gyárakat jártunk végig Budapesten, Győrött, Sopronban és Székesfehérváron. Az utóbbi orosz vezetés alatt állott, és Szurkov megjegyezte, hogy a legrosszabbul működik. Szurkov katonai múlttal is rendelkezett, Sztálingrád védelménél mint egy szibériai ezred parancsnoka szerepelt. Utazásaink alkalmával a herendi gyárat is megnéztük. Szenvedélyes vadász volt. Üzemeket látogattunk Debrecenben és Gyulán is. Útközben gyakran megállította a kocsit, és órákon keresztül vadászgatott; sikerült is pár nyulat és fácánt leterítenie. Este mindig a szobájában diskuráltunk, kedvenc itala a konyak volt citromszeletekkel.

Kevésbé volt kellemes tolmácsolásom két szövő-mérnöknő, Nabokova és Csugrejeva mellett. Ezek egy moszkvai trikotázsüzem mérnökei voltak, és kötszövő üzemeket látogattak meg Budapesten. Kirándulásra is kísértem őket a Bükk-hegységbe, megfordultunk Aggteleken is. Egyikük ismerőse Diósgyőrben mint tanácsadó szerepelt, és kirándulásunknak ez volt a fő attrakciója. A másiknak egy Budapestre beosztott ezredes volt a barátja, aki saját autóval csatlakozott kirándulásainkhoz. Az utóbbi körülménynek meg lehetett az oka, mivel a miskolci kirándulásról visszatérve azonnali hazatérési parancs fogadta. Nehéz szívvel váltak el Budapesttől.

Az utolsó orosz, aki mellett mint tolmács szerepeltem, Usakov gépészmérnök volt. Főleg a szabászgépek érdekelték, így Budapesten meglátogattuk az összes konfekcióüzemet. Nagyon kellemes, vicces ember volt. Egyszer vadonatújba öltözve jelent meg egy üzemben, és büszkélkedett új ruhadarabjaival. Az üzem vezetői nagyon dicsérték szép, ízléses holmijait, és hozzátették, hogy ilyesmit bizony csak a szovjetunióban lehet kapni. Usakov gúnyosan válaszolt: "Pedig tegnap a Corvinban vettem!". Undorító volt a talpnyalás az oroszokkal szemben, melynek gyakran szemtanúja voltam. Egy üzemben egy üreg munkásnő üdvözölte Szurkovot, és a meghatottságtól reszkető hangon, majdnem térdre borulva mondta: ""Üdvözlöm az üzem munkásnői nevében Szurkov elvtársat, akit a nagy Sztálin küldött hozzánk!" Egy másik üzemben egy asszony azt hangsúlyozta, hogy az oroszok mennyire megbecsülik a női munkaerőt, hogy még a legnehezebb munkát is rájuk bízzák. Nem tudtam visszatartani magam, hogy meg ne mondjam nekik: "Szurkov éppen ezelőtt említette, milyen sajnálatos, hogy üzemeikben kénytelenek asszonyokat is beállítani nehezebb munkára, mert sajnos a férfiak katonának kellenek."

Egy másik üzemben dicsérték a munkaversenyek megrendezését, mire az oroszok bizonyos malíciával jelentették ki, hogy azok kiértékelése annyi munkával jár, hogy kérdéses, hogy vajon az eredmény arányban áll-e ezzel. Az oroszok a véleménynyilvánításban sokkal őszintébbek voltak, mint a mi embereink. Bevallották, hogy a magyar dolgozók ügyesebbek és ötletesebbek, mint az övéik, a munka megszervezése viszont náluk magasabb fokon áll, mint nálunk.

Nagyon érdekelte az oroszokat az üzemekben bevezetett sok találmány és újítás, mindenről mintadarabokat és pontos leírást vittek magukkal. Az egyik konfekcióüzemben nagyon tetszett a különböző fajtájú vasalók kollekciója. Kérdésükre, hogy lehet-e ezeket kapni, azt felelték, hogy ezeket régen egy magánüzem gyártotta, amit azóta megszüntettek. Óbudán a gombgyárban dicsérték az ízléses gombokat. Ott is kiderült, hogy a maszek gombkészítőket feloszlatták, és most a váci fegyencek gyártanak ilyenféle gombokat.

A Pokorny Hermannról készült utolsó fénykép - 1957-ben testvérével, Viktorral

A tolmácsolások közötti időben a Hadtörténelmi Intézet fordításain dolgoztam, fogalmazványaimból rekonstruáltam a honvédség bácskai bevonulásának történelmi leírását. Így tudtam megvont nyugdíjamat valamiképp pótolni. Végre 1955-ben sikerült nyugdíj igényjogosultságomnak érvényt szerezni. Olt pénzügyminiszter bevallotta, hogy nálam a nyugdíj megvonásával nagy igazságtalanság történt. Eredetileg a nyugdíjintézet vezetője csak 400 forint havi nyugdíjat javasolt, de végül a pénzügyminisztérium 1143 forintot állapított meg, és 1955 áprilisa óta havonta ki is fizetik. Visszamenőleg nem térítettek meg egy fillért sem a négy és fél éven keresztül elmaradt nyugdíjból.

Most már nem voltam annyira szorult helyzetben. Legfőbb ideje is volt, mert tolmácsolásra már nem alkalmaztak. Részben már túl öreg voltam, részben rangom és korom feszélyezte az oroszokat. Meg voltak szokva, hogy a tolmácsot minden tekintetben kisajátítják, ide-oda küldik, felhasználják a bevásárolásoknál és korlátlanul rendelkeznek vele. A fordítási munkának is vége szakadt, mert minden állami szerv rendelkezett olyan munkaerőkkel, akik a Szovjetunióban végezték a tanulmányaikat, és perfektül uralták az orosz nyelvet.

Az utolsó fordítási munkával a Hadiakadémia bízott meg. Rövid idő alatt sürgősen le kellett fordítani az A hadművészet története című, kb. 700 oldalas könyvet oroszból. Bravúros idő - 63 nap - alatt készen voltam a fordítással, fél hónappal a kitűzött határidő előtt. A munkadíj kifizetésére egyelőre nem állott rendelkezésre pénz, és csak október elején értesítettek, hogy 2-3 hét múlva kifizetik tartozásukat. Közben kitört a forradalom. Amikor decemberben még mindig nem kaptam semmiféle értesítést, levélben dr. Münnichhez fordultam és kértem az intézkedést. (Münnich tényleges szolgálatom alatt, 1946-ban a rendőrség parancsnoka s így ismerősöm is volt.) Levelemnek volt foganatja, és karácsony előtt a Hadiakadémián kifizették a követelésemet.

Azóta már igazi nyugdíjas vagyok, hivatalos megbízások nélkül, változatlan tudással és munkaképességgel. Munkakedvem csak néha tombolhatom ki, ha vőimnek valamit oroszból vagy németből kell fordítani. Életem munkálkodása már most, amikor még élek, annyira feledésbe ment, hogy a napokban (1958. március 4.) egy dr. Kompracher előadást tartott a rádióban a breszt-litovszki békéről. Csak a levéltárból merítette tudását, míg én, talán az utolsó élő tanú vagyok, aki a tárgyalásokban tevékenyen részt is vettem. Mi maradt hát életem több évtizedes munkájából? Semmi más, mint az emlékem, melyet ebben az élettörténetemben rögzítettem! Azért nem panaszkodom, mert érdemes volt élni, amíg egészséges és munkaképes voltam. A munka volt az életelemem - e nélkül az élet már nem ér semmit -, és alig várhatok mást, mint a halált.

Budapest, 1958. március 7.