Lelki-szellemi tekintetben és az anyagiak dolgában egyaránt eseménydús évszázadot jelent a bemutatni kívánt korszak a Várpalotai Evangélikus Gyülekezet életében. A XVIII. század végére ez a protestáns egyházközség is túljutott a komoly megpróbáltatást jelentő templomépítésen. 1779-1780-ban két esztendő alatt felépült a templom. II. József felvilágosult abszolutista egyházpolitikája már a templomtorony építését is engedélyezte a protestánsoknak, így 1805-1806-ban a torony is megépült, sőt ugyancsak 1806-ban az első harang is helyére került. A látható anyagi gyarapodás mellett a lelki-szellemi gazdagodás dicséretesen szép példáját mutatta a XIX. század közepén ez a gyülekezet. Ekkorra már a saját múlt - többek között - olyan eredményeire tekinthetett vissza ez a közösség, mint Hrabovszky György (1762-1825) várpalotai lelkészi és írói tevékenysége, főként pedig az általa 1793-ban megalapított - a maga korában szinte példa nélküli - Várpalotai Evangélikus Árvaház működése.

A XVIII. századi magyar köztörténet eseményeinek, folyamatainak és tendenciáinak ismeretében is minden bizonnyal helytelen lenne az akkori államhatalom - más vonatkozásban valóban tetten érhető - németesítési politikáját "felfedeznünk" abban a tényben, hogy az adott korban rendszeresen tartottak német nyelvű istentiszteleteket ebben a gyülekezetben. "Kis Zsigmond lelkészkedése idejére (1750-1756) esik a gyülekezetnek azon határozata, hogy a sátoros ünnepeket kivévén, minden hónapban egy német prédikátió is tartassék. Ezen határozat 1780-ig maradt meg ily alakban, amidőn aztán a német isteni tisztelet száma havonként kettőre emeltetett."^[17] Logikus magyarázatul szolgálhat e jelenségre az a tény, hogy a község evangélikus vallású iparos lakosságának egyrésze német származása révén a jobb megértés érdekében természetesen igényelhette, sőt igényelte a német nyelven tartott igemagyarázatot. A feljegyzésekben ugyan nem találhatjuk nyomait, de úgy tűnik, a Várpalotán szolgáló evangélikus lelkészek részéről nem volt akadálya a német nyelven tartott prédikációnak. A hallei, wittenbergi és más protestáns német egyetemek teológiai fakultásán is tanult prédikátorok számára nem jelenthetett akadályt a német nyelvű igemagyarázatot igénylő híveik kérésének teljesítése.

A még fellelhető források szerint a német hívek egyfajta sajátos autonómiát is élveztek a Várpalotai Evangélikus Gyülekezeten belül. Nem csupán a havonkénti egy, majd két német nyelvű istentisztelet jelentette bizonyos mértékű elkülönülésüket a magyar hívektől, hanem az anyagiakban is függetlenséget élveztek. Egészen 1789-ig "a németek maguk gazdálkodtak, külön kurátoruk és dékánjuk alatt, s jövedelmükből esztendőnként 18 forintot adtak a lelki atyának."^[18] Éppen a már fentebb nagy elismeréssel említett Hrabovszky György lelkészsége idejében (1788-1795, majd 1803-1817) ment végbe, pontosabban szólva: akkorra fejeződött be a németség integrálása a Várpalotai Evangélikus Gyülekezetben. 1789 után magyar ajkú hitsorsosaikkal együtt és azonos feltételekkel hordozták egyházközségük anyagi terheit. Mindezek mellett azonban majdnem egy évszázadon át megmaradt a havonkénti egy német nyelvű istentisztelet gyakorlata. Ez a kikötés még Farkas Mihály várpalotai lelkész (1880-1884) "díjlevelében is bennfoglaltatik, hogy a három sátoros ünnepen a rendes magyar istentisztelet hátránya nélkül német istentisztelet is tartassék. 1880-ban azonban a gyülekezet belátta, hogy náluk a német nyelvű istentiszteletnek semmi gyakorlati értelme nincs, mivel a magyar beszédet mindenki megérti, és 10 év óta már amúgy is szünetelt, ezért a lelkészt felmentette a hiványlevél idevonatkozó kötelezettsége alól. A későbbi díjlevelekbe ezt már nem is vették bele."^[19] Az iménti feltételezésünk alapján arra kell következtetnünk, hogy az idetelepült német iparosok, akik korábban joggal elvárták az anyanyelvükön történő prédikációt, egy-két emberöltő alatt teljesen elmagyarosodtak. Környezetükhöz nyelvileg is igazodva nem igényelték már a német nyelvű igehirdetést.

A bemutatásra választott korszak a Várpalotai Evangélikus Egyházközség életében Szedemics György itteni lelkészkedése idején (1828-1867) kezdődött, "kinek majd félszázadig tartó működése alatt a gyülekezet szépen virágzott."^[20] Az akkori "virágzás" egyik külső jele napjainkban is látható, hiszen az ő lelkészsége idején építette az egyházközség azt az emeletes iskolaépületet, amely ma is megtalálható, sőt a későbbi hozzáépítés ellenére is felismerhető, a tőle északra és keletre épített bővítménytől világosan megkülönböztethető.

Ugyancsak Szedemics György jó négy évtizedes várpalotai tevékenysége idején fedette be a gyülekezet cseréppel a parókia tetejét. A változás nagy valószínűséggel nem csupán a hívek szépérzékéből eredt, sokkal inkább szolgálhatta az épület és a benne lakók biztonságát is, hiszen a cseréptető lényegesen nagyobb védelmet jelentett a korban bizony gyakori tűzvészek esetén. A veszélyt persze minden bizonnyal korábban is felismerték, a jelentős változtatáshoz azonban természetesen kedvező anyagi feltételekre volt szükség. Ezek a XIX. század első felében és közepén láthatóan adottak voltak településünkön. Csak ezek meglétében vállalkozhatott az egyházközség ilyen nagy horderejű feladatokra.

A gyülekezet - és persze tagjai! - viszonylag jó anyagi helyzetére és a hívek dicséretes áldozatkészségére enged következtetni a középső (fertályos) harang 1863-ban történt újraöntetése. Aligha feltételezhető, hogy a várpalotai evangélikus közösség anyagi teherbírását jelentősen befolyásolta volna az a tény, hogy Csór és Fehérvárcsurgó evangélikus lakossága 1791 óta leányegyházként (filiale) hosszú időn át a várpalotai gyülekezethez tartozott.^[21]

Az 1880-as év vonatkozásában találjuk a Várpalotai Evangélikus Egyházközség lélekszámáról, életéről az első pontos számadatokat. Eszerint Palotán 1250, Csurgón 204, Inotán 30, szórványban pedig 20, azaz összesen 1504 fő jelentette a gyülekezet népességét.^[22] A számok egyértelműen életerős, ígéretesen gyarapodó gyülekezetet mutatnak. Az 1880. esztendő 64 megkeresztelt újszülöttje, 31 konfirmandusa, illetve konfirmáltja, 12 házasságkötése valóban erőt és biztonságot mutat. Az évi 52 temetéssel szembeni 64 keresztelés a biztos jövő, a kiegyensúlyozott növekedés ígéretét is jelenti.

Nem találhatunk feljegyzéseket arra vonatkozóan, milyen volt a gyülekezeti tagok részvételi aránya a vasárnapokon és más ünnepnapokon délelőtt fél tízkor, valamint délután fél háromkor tartott istentiszteleteken, illetve a télen reggel 8 órakor, tavasszal és ősszel 7 órakor, nyáron reggel 6 órakor tartott hétköznapi áhítatokon. Természetesen óvakodnunk kell attól, hogy a számadatok alapján messzemenő következtetéseket vonjunk le a gyülekezet hitéletének minősítésére. Ennek ellenére feltűnő, hogy az 1881-ben nyomtatásban is megjelent adatok szerint az évi 12 úrvacsorai alkalommal az 1880. év folyamán mindössze 742 fő élt az 1250-es lélekszámú helybéli közösségből. Még e számokon belül is feltűnik a férfiak viszonylag nagyobb arányú részvétele (589 fő) a nők különösen hiányos (153 fő) jelenlétével szemben. Mindkét meglepő adatot^[23] indokolhatják a gyülekezeten belüli sajátosságok, különleges helyi szokások. Ma már nehéz lenne hitelt érdemlően megállapítanunk, mit is tartott a több mint egy évszázaddal ezelőtti közfelfogás az egyszerű hívek között az úrvacsorával való élés rendszeres vagy kevésbé rendszeres gyakorlatáról. Meg kell ugyanis jegyeznünk, hogy a Várpalotai Evangélikus Egyházközség történetének ugyanazon időszakból származó más adatai a hitélet egyéb vonatkozásaiban serény gyülekezetet tárnak elénk, pezsgő gyülekezeti életre vallanak - miként azt a későbbiekben látni fogjuk -, amely nem merült ki az istentiszteleti alkalmakon való gyakoribb vagy ritkább részvételben.

Egyetlen tekintetben azonban mégis teljesen jogosnak mondható elmarasztalás érte a gyülekezet tagságának jelentős részét - éppen a lelkiismeretes és széles látókörű lelkészük részéről, aki mély aggodalommal rótta fel az egyházközség tagjainak, hogy sokuk számára az "iskolába járás még mindig az utolsó dolog, amire gyermeküket szorítják, sokszor a leghaszontalanabb házi teendőnek is elsőbbséget adnak afelett. A városi hatóságnak havonkint átadott mulasztási jegyzék terjedelme szomorú bizonyságot tesz az illető szülők lelkiismeretlen hanyagságáról, kik csak azért, hogy gyermekük néhány krajczárral hozzájáruljon az ő kenyérkereső kötelességük megkönnyítéséhez, megengedik, sőt kényszerítik, hogy hetekig vidéken kóboroljon, vesztegetve és tékozolva a drága időt, mely tanulásra van szánva. Innen van aztán, hogy az 1880. évi konfirmandusok között hármat találtam, kik 14-15 éves korukig felnőttek anélkül, hogy írni, vagy csak olvasni is megtanultak volna - nem is említve, hogy a többiek közül is sokan a legszánandóbb avatatlanságot árulták el az ismeretek legelső elemeiben."^[24]

Farkas Mihály lelkész szigorú, de teljes mértékben jó szándékú bírálata természetesen a település életében különösen nehéz kor gazdasági-szociális gondjait is felvillantja. A kritikával említett, heteken át tartó vidéki "kóborlás" fogalma alatt minden bizonnyal a palotai földműves-fuvaros népesség jövedelemkiegészítő foglalkozása, a "meszezés" rejlik. Ezek a palotai lakosok általában nem rendelkeztek annyi szántófölddel, amennyi a család biztos megélhetéséhez elegendő lett volna. Ezért a Bakonyban - Tésen, Királyszálláson és másutt - a vidéken bőven előforduló mészkőből égetett, oltatlan meszet szállították lovas kocsijukkal Somogy, Tolna és Baranya megyék falvaiba, hogy ott haszonnal eladják. Az ottani lakosság építkezésre, lakóházaik javítására, meszelésére, illetve a szőlő permetezéséhez igényelte az oltatlan meszet. Megfelelő kereslet hiányában bizony valóban 1-2 hétig is eltarthatott egy kocsi mészrakományának értékesítése, miközben önmaga és lovai megfelelő "tartásáról" természetesen a "meszesnek" kellett gondoskodnia. Mivel szállás és étkezési lehetőség ember és ló számára egyaránt általában csak a falusi kocsmák istállójában adódott, így nagyon komolyan fennállt annak a veszélye, hogy a haszon egy része a kocsmárost gazdagította - nem feltétlenül csak a szállás, a takarmány és az étel fejében. A fentiek értelmében egyértelműen nyilvánvaló, hogy a vidéken eltöltött idő megnövekedése - időnként bizony az ital iránti vonzalommal is társulva - az üzleti haszon jelentős csökkenését vonta maga után. Valójában igen keserves kenyérkereset volt a "meszezés", de jobb lehetőségek híján ebbe igyekeztek beavatni iskoláskorú fiaikat a lelkészük által méltán elmarasztalt evangélikus hívek is, mert sem maguk, sem utódaik számára nem láttak más megélhetési lehetőséget. Ez a foglalkozás viszont nem igényelt különösebb képzettséget, iskolai végzettséget. Arra viszont valószínűleg még a jó szándékú lelkészi intelem után sem gondoltak, hogy gyermekeik - főként fiaik - gyakori és tartós távolmaradása az iskolából olyan képzési hiányosságokhoz vezetett, amelyek a következő generációk megélhetési lehetőségeit is behatárolták, erősen leszűkítették. Joggal korholta hát lelkészük az evangélikus palotai "meszeseket", de csupán a szemléletmód megváltoztatása - még ha képesek is lettek volna rá a jámbor atyafiak! - önmagában kevés lett volna. A körülmények megváltoztatása pedig természetesen a mégoly jóakaratú és széles látókörű lelkészüknek sem állt módjában. A jelenség a másik két palotai egyházközség életében is felmerült, ott is találkozhatunk a gyermekek iskolába járásának - általában kényszerű - elhanyagolásával.

Kiemelkedő jelentőségű esemény volt a várpalotai evangélikus gyülekezet életében a templomépítés centenáriumának méltó színvonalú megünneplése. Érthetően az egész közösség igyekezett emlékezetessé tenni az 1780. november 1-jén történt templomszentelés századik évfordulóját. A kereszteléssel és úrvacsoraosztással is ünnepélyesebbé tett hálaadó istentiszteleten több környékbeli lelkész is tevékenyen részt vett. Tatay Sámuel, a Veszprémi Evangélikus Egyházmegye esperese (1868-1893), bakonytamási lelkész nem tudta vállalni az ünnepi igehirdetés megtartását, így ez a nemes feladat is az alig fél esztendővel korábban - Horváth Károly tiszteletes távozása után - Várpalotára megválasztott Farkas Mihály helybeli lelkészre (1880-1884) hárult. Az ő fáradozásainak köszönhetően a Várpalotai Evangélikus Egyházközség hívein túl a település teljes lakossága is megismerhette az evangélikus gyülekezetnek az akkor még írott forrásokból is fellelhető múltját, sőt eseménydús jelenét is. A következő évben nyomtatásban is megjelentette munkáját a Pápai Református Kollégium nyomdájának közreműködésével. Hasznos szolgálatot tett ezáltal a múltnak, az akkori jelennek, de s jövőnek is, hiszen művének sajnos egyre nehezebben és ritkábban fellelhető példányai napjainkban is értékes segítséget jelenthetnek a várpalotai evangélikus gyülekezet és a város történetének kutatásában egyaránt.

A hálaadó istentisztelet keretében a zsúfolásig megtelt templomban "a gyámintézet javára gyűjtés rendeztetett, melynek eredménye méltó volt az ünnepély szépségéhez."^[25] A jubileumi istentiszteletet és ünnepséget díszebéd követte az egyházi és világi vendégek számára. Feltétlenül említést érdemel, hogy az Egyháztanács a centenáriumi ünnepség teljes költségét magára vállalta. A nagylelkű felajánlás folytán az emlékünnepély kiadásai nem terhelték a gyülekezet pénztárát. Ugyanez az áldozatkészség tette lehetővé a jubileumi emlékkönyv nyomtatásban történő megjelentetését is. Ma már nem teszik lehetővé a források az adományozók nevének kiderítését és megörökítését. Mindenesetre joggal feltételezhetjük, hogy a település közismert gazdasági és szociális gondjai ellenére a Várpalotai Evangélikus Egyházközségnek több olyan jómódú tagjai is lehetett, akik képesek is voltak, készek is voltak az említett anyagi áldozatra, hiszen a jubileumi ünnepség költsége minden bizonnyal tetemes összeget jelentett.

Méltó módon emlékezett meg 1880-ban a várpalotai evangélikus gyülekezet az elődök dicséretre méltó buzgalmáról, hitbéli helytállásáról a templomépítés centenáriuma kapcsán. Jubileumi prédikációja alapigéjéül a Zsoltárok könyve 78. fejezetének 69. versét választotta az ifjú helybeli lelkész: "És megépíté szent helyét, mint egy magas várat, mint a földet, amelyet örök időkre fundált." A textusként választott Ige a visszatekintésre és az előretekintésre egyaránt alkalmat adhatott az egyházközség híveinek és vendégeiknek. A templomépítő ősök illő megbecsülésén túl lehetőséget nyújtott az ünneplés a lelki töltekezésre, a szellemi gyarapodásra, a közös értékek számbavételére, az erőgyűjtésre. Az alig huszonöt esztendős lelkésznek, aki még egy évet sem töltött el addig várpalotai szolgálatában, igen komoly erőpróbát jelenthetett ez a nagyszerű feladat, de volt energiája, lelki és szellemi tehetsége, hogy megfelelő színvonalon feleljen meg a kihívásnak. Közvetlenül a centenáriumi kiadvány megjelentetése után új tevékenységre vállalkozott, 1882-ben megszervezte egyházközségében a nőegyletet.

A bevezetésben utaltunk már arra a nagy horderejű felismerésre, miszerint a múlt század második felében a magyarországi egyházak is felfedezték a templomon kívüli lelki munka jelentőségét. A mindennapi élet gyakorlata rávezette a lelkészeket, hogy jobban megfelelhetnek a modern idők megváltozott, megnövekedett követelményeinek, ha jelentősen kiszélesítik tevékenységi bázisukat, ha mindazokat bekapcsolják munkájukba, akik erre a feladatra alkalmasak és megnyerhetők. Ebben a törekvésükben főként női híveikben leltek megbízható és értékes szövetségesekre a kor lelkipásztorai. A más vonatkozásban is sokat emlegetett női emancipáció ebben a tekintetben is éreztette hatását. A gyülekezeti munka számos területén (templomdíszítés, beteglátogatás, karitatív tevékenység stb.) kaptak az egyházak lelkipásztorai felbecsülhetetlen értékű és pótolhatatlan segítséget a nőegyletek eredményesen aktivizálható tagságától. Ezek az asszonyok és lányok méltán érezhették társadalmi megbecsülésnek, erkölcsi érvényesülésnek - és mindenek előtt: Istennek tetsző jócselekedetnek - az egyházközségük, gyülekezetük érdekében végzett érdemi munkát. Nem lehetett véletlen, hogy rangot jelentett egy eredményesen működő nőegylet tagjának lenni. Ennek érdekében időnként a felekezetközi "határok" átlépésére is sor került, ami egyébként nem volt gyakori jelenség abban a korban. Senki sem kifogásolta ugyanakkor, ha valamelyik gyülekezet nőtagja egy másik egyházi közösség nőegyletében tevékenykedett.

Természetesen nem csupán a protestáns gyülekezetek, de a római katolikus közösségek is felfedezték az adott korban a laikusok értelemszerű bevonásának, bekapcsolásának jelentőségét. Kétségtelen, hogy a frissen létrehozott nőegyletek, majd később leány-, ifjúsági és férfiegyletek egyrészt új, addig szinte ismeretlen munkatársakat jelenthettek az egyes egyházak lelkészeinek, sok terhet levehettek vállukról, lehetővé tették, hogy papjaik inkább a lelkigondozói munkára összpontosítsák idejüket és energiájukat. Az imént említett nyilvánvaló hasznon túl azonban egyéb kedvező hozadéka is volt ennek a jelenségnek, illetve folyamatnak - kivétel nélkül minden felekezet számára. Nem hagyhatjuk ugyanis figyelmen kívül, hogy az általunk tárgyalt korszak nagyjából egybeesik a szekularizációnak azzal az időszakával, amelyet elsősorban a világias gondolkodásmód megjelenése és elterjedése, az egyházaktól való eltávolodás jellemzett. A laikus hívek fokozottabb bevonása az egyházközség, a gyülekezet életébe megfelelő ellensúlyt jelenthetett az egyházak számára kedvezőtlen tendenciákkal szemben. A rendkívül mozgalmas, ellentmondásos - esetenként zavaros - korszakban az egyházaknak szükségük is volt az ilyen ellensúlyokra, ellenérvekre a különböző eszmeáramlatok ellen vívott küzdelmükben.

"1882. január 29-én Farkas Mihály lelkész elnöklete alatt alakult meg az evangélikus nőegyletünk, melynek az volt a célja, hogy templomunkat rendben tartsa, gyülekezetünkben a szeretetmunkát végezze, a jótékonyságot gyakorolja. Megalakulásakor a lelkész szeretettel felhívta a gyülekezet nőtagjait erre a munkára, mert a nőknek minden szép és jó iránt fogékony lelkét oly forrásnak lehet tekinteni, melyből a valódi hitbuzgóság sohasem apad ki. Csak csekély szolgálatot és fillérnyi áldozatot kért tőlük, hogy céljukat megvalósíthassák. Kérte őket, hogy keljenek nemes versenyre a férfiakkal gyülekezetük felvirágoztatása érdekében."^[26]

Miként fentebb már említettük, 1880-ban 1250 fő volt a várpalotai evangélikus gyülekezet lélekszáma. A megalakulás pillanatában a gyülekezet 60 nőtagja lépett be a nőegyletbe. Ez még akkor is kiemelkedően szép eredménynek számít, ha elfogadjuk - vagy legalábbis feltételezzük -, hogy a másik két gyülekezet nőtagjai már a megalakuláskor bekapcsolódtak ennek az egyletnek a munkájába. A későbbi együttműködésre egyértelmű bizonyítékokat találhatunk az írott forrásokban.

Dicséretes lelkesedéssel, lendülettel látott munkához az alig megalakult nőegylet tagsága. Már az alapítása évében rendbe hozatta a templom környékét, kijavíttatta és befesttette azokat a táblákat, amelyekre az istentiszteleti alkalmakra kiválasztott gyülekezeti énekek számát szokták előre kiírni, sőt szekrényt készíttetett az oltárterítők számára. Szinte minden esztendőben gyarapították, csinosították valamivel templomukat: oltárterítőket hímeztek, úrvacsorai edényeket vásároltak annak érdekében, hogy a betegek otthon is részesülhessenek az úrvacsora sákramentumában. Perselyeket készíttettek, sőt bearanyoztatták az oltári gyertyatartókat, a feszületet és a keresztelőkutat. Mindezek mellett adományokból és hagyatékból jelentős kis tőkét is összegyűjtöttek karitatív célokra. A nőegylet két legaktívabb tagja: Bisztricsány Emma és testvére, Bisztricsány Róza két értékes csillárt ajándékozott a templomnak.

A maga módján és lehetőségeihez képest a Várpalotai Evangélikus Egyházközség és nőegylete is megemlékezett honfoglalásunk ezredik évfordulójáról: 1896-ban az egylet jelentős költséggel kifesttette a templomot, és felújíttatta annak padlózatát. A sikereken fölbuzdulva a századfordulóra már a temető rendbetételének gondját is felvállalta a nőegylet, természetesen az egyházközség férfi tagjainak bevonásával.

Többen is akadtak az egyházközségben, a nőegylet tagjai között, akik nem csak életükben, de halálukban is gyarapították egyletüket, amennyiben végrendeletükben jelentős pénzösszeget, esetenként párszáz koronát is hagyományoztak alapítványuknak. Ezt természetesen csak a módosabb egyháztagok tehették, de anyagi lehetőségeiktől függően mások is követték a dicséretes példát. A nőegyleti tagok szociális érzékenységét is jelzi, hogy megszervezték az egyházközség ellátatlan betegeinek, gyermekágyas anyáinak látogatását, illetve sorkosztolását. Ez utóbbi fogalom alatt azt értették, hogy a tehetősebb háziasszonyok beosztották egymás között, a hét melyik napján melyikük gondoskodik a rászoruló beteg, illetve gyermekágyas anya étkeztetéséről. Az említett esetekben feltételezhetjük, hogy a frissen elkészített ételt el is vitték az ágyhoz kötött betegeknek, akiknek számára ez felbecsülhetetlen értékű segítséget jelentett, és természetesen erősítette az egyházukhoz való kötődésüket.

1932-ben ünnepelte a nőegylet fennállásának félszázados jubileumát. Nemes hagyományaihoz híven ekkor is tettekkel kívánt ünnepelni. Ennek a tisztes szándéknak köszönhetően kaptak emléktáblát a templomban az I. világháború várpalotai evangélikus hősei és áldozatai. Szintén a nőegylet megbízásából (és költségére) végezte el Mórotz Miklós (1890-1970) várpalotai születésű festőművész az oltár aranyozását az ünnepi alkalomra.

Az 1932. július 17-én tartott jubileumi istentiszteleten avatta fel Takács Elek esperes (1913-1937), homokbödögei lelkész az I. világháború várpalotai evangélikus hősi halottainak emléktábláját. Az ünnepség fényét emelte, hogy az időben egybeesett Horváth Sándor helybeli lelkész (1906-1936) huszonöt éves várpalotai szolgálati jubileumával. A nőegylet is kötelességének érezte a negyedszázados lelkészi fáradozás legmagasabb szintű elismerését, ezért ezüstkoszorúval jutalmazta gyülekezete lelkészének hűséges szolgálatát.

A hitéletet segítő, mélyítő munkálkodás mellett jelentős volt a nőegylet kulturális és ismeretterjesztő tevékenysége is. Az egyházi énekek tanulásával, a bibliaismereti foglalkozásokkal jól megfértek a műkedvelő színielőadások, amelyek természetesen egyaránt szolgálták az ifjúság és a felnőttek erkölcsi nevelését, lelki-szellemi gyarapodását.

"1936-ban az alsóvárosi temetőnél a város felőli részen szép vaskaput és vasrácsos kőkerítést építtetett több mint 1000 Pengő értékben, amelynek felét, mivel a temető is közös, a református nőegylet fedezte."^[27] Az említett vaskaput, illetve a vasrácsos kőkerítést (pontosabban inkább annak maradványait) még a sorok írója is láthatta ifjú éveiben. Kétségtelen, hogy jelentős vállalkozás volt, amelynek eredménye hosszú időre fennmaradt. Ráadásul a felekezetközi együttműködés elismerésre méltóan szép példáját is jelenti a két nőegylet összefogása.

A nőegylet sokirányú tevékenysége általában arra is módot teremtett, hogy a lelkészfeleségek szervezett keretek között is bekapcsolódhassanak a gyülekezeti munkába, méltó és eredményes segítőtársai lehessenek férjüknek annak lelkészi hivatása gyakorlásában is. Ebben a szellemben választották 1937-ben az akkori lelkész, Dr. Bányai Béla (1936-1968) feleségét a Várpalotai Evangélikus Nőegylet elnökévé.

A nőegylet amúgy is széles skálán mozgó tevékenységének területét tovább bővítette a II. világháború kitörése, illetve hazánk tragikus végű bekapcsolódása a harci eseményekbe. Az ismert gazdasági és társadalmi viszonyok és a sajátos helyi körülmények következtében addig is bőven akadt településünkön tennivaló a karitatív feladatokat vállalók számára, de az újabb háború természetesen újabb szegényeket, további szenvedőket, szükséget és nyomort teremtett. A szükséghelyzetben a Vöröskereszttel együttműködve a Várpalotai Evangélikus Nőegylet tagjai is meleg ruhákat gyűjtöttek a harctéren küzdő, a kegyetlen orosz tél viszontagságaitól gyötört magyar honvédeknek, illetve vallásos irodalommal igyekeztek ellátni őket, hogy lelki táplálékban ne szenvedjenek hiányt.

A II. világháború idejére az evangélikus nőegylet taglétszáma meghaladta a 120 főt. Ez a szám önmagában is jelzi, hogy az egyletben folyó munka vonzó volt az egyházközség nőtagjai számára, és kivívta a település lakosságának elismerését. Ennek a jelentős - és a jövőre nézve is ígéretes - kezdeményezésnek, illetve fejlődésnek vetett véget az 1940-es évek végén Moszkva által a magyarságra is ráerőszakolt kommunista diktatúra, amely egyházellenességében az egyházi nőegyleteket is fölszámolta, az egyházak tevékenységét pedig szigorúan a templom falai közé szorította.

A nőegylet eredményes tevékenységén fölbuzdulva a várpalotai evangélikus gyülekezet leányai is szervezetten kívántak részt venni egyházközségük szeretetmunkájában. Egy részük számára nem volt már ismeretlen ez a munkálkodás, mert a nőegylet keretei között már korábban megismerhették feladataikat. Ennek megfelelően, amikor Horváth Sándor helybéli lelkész (1906-1936) felvetette gyülekezete lányainak 1918. június 2-án a leányegylet megalapításának tervét, egyértelmű helyeslésre talált köztük elképzelése, "hogy a konfirmált leányokat összetartsa, egyházunkhoz való hűségüket ápolja, a valláshoz való ragaszkodásukat fejlessze, és nemes szórakozásban is részesítse őket. A leányok örömmel és megértéssel fogadták a felhívást, és 43 taggal mindjárt megalakították a leányegyletet."^[28]

Az alapító tagok ezúttal is imponálóan magasnak mondható száma ígéretesen szép jövőt, majdani áldásos tevékenységet enged feltételezni, elvárni. Az újabb egylet tevékenységét azonban rendkívüli mértékben gátolták a háborús idők nehézségei, az elveszített I. világháborút követő gazdasági bajok, a társadalmi elégedetlenség és bizonytalanság, Trianon nemzeti tragédiája és a forradalmi idők zűrzavarai. Mindezek ellenére már működésük második esztendejének szilveszterén műkedvelői színielőadást rendeztek az egylet lányai a gyülekezeti épület tervezett villamosítása érdekében. Valós feladatokban való közreműködésre vállalkozott tehát a Várpalotai Evangélikus Egyházközség leányifjúsága, hiszen a villanyvilágítás az egész gyülekezet javát szolgálta volna. Elismerésre méltó szándékukat azonban az adott viszonyok között nem koronázhatta siker, mert gyűjtésük, takarékoskodásuk eredményét teljes mértékben felemésztette az elveszített háborút, országunk és nemzetünk feldarabolását, illetve szétszaggatását követő, mindaddig hallatlan mértékű infláció. Ez a veszteség sem szegte kedvüket. Életkorukhoz illő fiatalos lendülettel táncestét rendeztek, hogy annak bevételével gyarapítsák a harangok pótlására gyűjtött pénzalapot. A tragikus emlékű világháború egyik szomorú következményét kellett elhárítaniuk - azoknak, akiknek már csak életkoruk folytán sem lehetett semmi közük e szörnyűségek előidézéséhez. A háború értelmetlen pusztítása ugyanis a templomok harangjait sem kímélte, gyilkos fegyverek öntéséhez volt szükség anyagukra. A gyülekezet - és benne az ifjúság - méltán tartotta fontosnak, hogy ismét harangok hívják az élőket istentiszteletre, kísérjék el, illetve sirassák el a halottakat.

1923-ban ifjúsági énekkart szerveztek, hogy egyletük és gyülekezetük életét színesebbé, tevékenységüket eredményesebbé tehessék. Az emberpróbáló nehéz idők azonban nem csupán gátolták a leányegylet tevékenységét, hanem feladatot is bőséggel adtak tagjai számára. Működésük mintegy 25 esztendeje alatt leginkább karitatív munkájukra volt szüksége egyházközségüknek és településüknek egyaránt. Főként a nagy egyházi ünnepek előtt gyűjtöttek pénzt, élelmiszert és ruhát gyülekezetük rászoruló tagjai számára. A szociális segítséget várók létszámát pedig a két világháború, egy gazdasági világválság és számtalan más sorscsapás, gazdasági és társadalmi nehézség gyarapította.

Életszerű gyülekezeti-társadalmi feladatokban való aktív közreműködésre vállalkozott a Várpalotai Evangélikus Leányegylet lelkes tagsága. Munkájára a II. világháborút követő, különösen nehéz időkben is szüksége lett volna a gyülekezetnek és a településnek egyaránt. A kívülről hazánkra és népünkre erőltetett új hatalom azonban minden ilyen és hasonló egyesülésben ellenséget látott, így még a puszta létüket sem tűrte el. Ennek következtében a Várpalotai Evangélikus Egyházközség Leányegylete is kénytelen volt beszűntetni működését a II. világháború után.

A nőegyletnek, majd a leányegyletnek a sok-sok nehézség ellenére is eredményes tevékenysége a gyülekezet férfi ifjúságát is arra ösztönözte, hogy egyesületbe tömörülve segítse gyülekezete munkáját, s szervezetten járuljon hozzá közössége lelki-szellemi és anyagi gyarapodásához. "Néha-néha már eddig is összejöttek, amikor beszélgettek, szórakoztak és építő előadásokat hallgattak, de érezték, hogy külső szervezettség nélkül nem sok eredményt érhetnek el. Ezért 1937. november 20-án formálisan is megalakították az ifjúsági egyletet."^[29]

Természetesen a férfi ifjúság egyletének is az volt a célja, hogy tagjai keresztyén hitükben erősödjenek, evangélikus öntudatukban szilárduljanak. Énektanulás, bibliamagyarázatok és bibliai témájú előadások hallgatása, műkedvelő színielőadások tartása jelentette programjuk gerincét. Színdarabjaik bevételével főként egyházközségük könyvtárát igyekeztek gazdagítani, de természetesen karitatív célokat is támogattak. Ennek az egyletnek a működését is erősen behatárolta az alapítás után alig két évvel kitört II. világháború. A háborút követő politikai változások pedig teljességgel lehetetlenné tették az egylet további munkáját.

A fentiekben röviden bemutatott egyletek nagyon is szükséges és eredményes munkálkodása mellett feltétlenül említést érdemel a Várpalotai Evangélikus Egyházközségnek egy alapjában szociális fogantatású kezdeményezése, a gyülekezeti takarékmagtár 1881-ben történt megalapítása. Természetesen ennek a gyülekezetnek is voltak szerényebb körülmények között élő tagjai, akiknek otthonában a szegénység, alkalmanként a nélkülözés is megjelent. Az ő időnkénti megsegítésüket tette lehetővé Farkas Mihály helybeli lelkész (1880-1884) ötlete. Feltűnő, hogy az itt töltött alig öt esztendő alatt mennyi maradandó alkotásra futotta ennek a fiatalembernek az energiájából: centenáriumi ünnepség, jubileumi kiadvány az egyházközség történetétől, nőegylet, takarékmagtár.

Elgondolkoztató, mi indíthatta a várpalotai evangélikus lelkészt 1881-ben a takarékmagtár létrehozására egy olyan időszakban, amikor a világháborúkat követő szédületes mértékű és gyorsaságú inflációk még igencsak a jövő homályos ködében rejtőzködtek. Mintha megsejtette volna Farkas tiszteletes a pénz elértéktelenedését, és egy stabilabb értékhordozót keresett és talált volna meg a gabonában. Az kétségtelen viszont, hogy a szükséget szenvedőknek gyakran éppen gabonára volt szükségük gondjaik enyhítésére, az éhezés távoltartására. "1881. július 10-én már a presbitérium is tárgyalta a takarékmagtár megalapítását, amikor is Mórocz Sándor elöljáró átlátva ennek szükségességét, mindjárt felajánlott egy mérő búzát és egy mérő árpát, ezzel megvetette a takarékmagtár alapját. E nemes példára az egyháztanács tagjai testületileg mindnyájan részt vesznek a megalapítás munkájában. Augusztus 14-én már a közgyűlés is jóváhagyta a magtár megalapítását és hathatós támogatást ígért."^[30]

A gyülekezeti takarékmagtár működése, illetve feladata abban állt, hogy gabonát adtak kölcsön 25%-os kamatra. A viszonylag magas kamatláb azt a szándékot is jelezte, hogy minél rövidebb idő alatt szerették volna 200 mázsára növelni gabonaalapjukat. Ennek érdekében még a pénzadományokat is gabonára váltották át. A kétszáz mázsás cél elérése után a közel ötven alapító nem ragaszkodott már a kezdeti magas kamatlábhoz. 1896-ban 20%-osra mérsékelték a kamatot, 1940-ben pedig már csak évi 8%-ot kértek a kölcsönadott gabonára. Meglehetősen szokatlan tevékenység ez egy egyházközség életében, de eredménye vitathatatlan, hiszen 1940-ben már azzal tudta segíteni a várpalotai evangélikus egyházközség az iskolaépítést, hogy a takarékmagtárból 50 mázsa gabonát értékesített. A II. világháború után bekövetkezett politikai fordulat azonban ezt a jó szándékú kezdeményezést is brutálisan felszámolta.

Farkas Mihály alig ötesztendős várpalotai tevékenysége a gyülekezet és lelkésze harmonikus együttműködésének az utókor emlékezetére méltóan szép példáját jelentette, erre a mai utódok is joggal lehetnek büszkék, hálás örömmel tekinthetnek vissza rá. Az általunk vizsgált évszázadban mindössze egyetlen eset akadt, amikor a lelkipásztor és egyházközsége között feloldhatatlan konfliktus támadt. Úgy is mondhatnánk: a politika ékelődött a gyülekezet és lelkésze közé. Fadgyas József (1867-1869) 1866-ban lett segédlelkész Szedemics György (1828-1867) mellett. Szedemincs György 1867-ben bekövetkezett halála után előbb helyettes lelkész lett, majd 1869-ben rendes lelkésszé választotta a palotai egyházközség. "Nemsokára közte és a gyülekezet között meghasonlás támadt, mivel a március 21-én lefolyt követválasztás alkalmával az Isten házát zárva tartotta. A tulajdonképpeni ok azonban az volt, hogy ő jobbpárti volt, míg a gyülekezet zöme a balpártot képviselte. A dolog úgy elmérgesedett, hogy Fadgyas József még abban az évben lemondott állásáról."^[31]

Ez utóbbi eset valóban a különleges kivételek közé tartozik. Általában igen jó volt kapcsolat a gyülekezet, valamint lelkészei és tanítói között. A lelkész és tanító közötti különbséget a XIX. században még nem vették olyan szigorúan. Miként a palotai evangélikus tanítókról készült kimutatásból kitetszik, több tanítóból lett később lelkész. Ez a tény arra is enged következtetni, hogy a lelkészjelöltek időnként megszakították tanulmányaikat, és tanítói állást vállaltak, majd a szükséges képzettség megszerzése után lelkészi pályára léptek. A két hivatás közötti erős kapcsolódást az is jelzi, hogy a protestáns tanítók több tekintetben munkatársai voltak a lelkésznek, sőt szükség esetén helyettesíthették is feladatában.

Az evangélikus gyülekezet férfi ifjúsági egyletének tevékenysége kapcsán említettük már a gyülekezeti könyvtár alapításának dicséretes szándékát. Ennek alapjait Szalay Ferenc várpalotai evangélikus lelkész (1885-1905) vetette meg, aki végrendeletében "könyvtárát is a gyülekezetben megalakítandó parochiális könyvtár javára hagyta."^[32] Mivel házassága gyermektelen maradt, más értékeit - józanhegyi szőlőjét, rétjeit és takarékpénztári részvényeit - is a gyülekezet örökölte. Ez a nemes gesztus természetesen lényegesen javította a Várpalotai Evangélikus Egyházközség anyagi viszonyait. Nagy kár, hogy a néhány évvel később kitört I. világháború és az azt követő események, főként a pénz és az értékpapírok elértéktelenedése hamarosan semmivé tette a nagylelkű adakozó által teremtett lehetőséget.

Várpalota életét nagyban befolyásolta, sőt meghatározta a környékén elterülő tüzérségi lőtér. A kifogyhatatlan hadgyakorlatok során gondot jelenthetett a csapatokkal ide érkezett tisztek, főtisztek megfelelő szintű elszállásolása. Ennek érdekében időnként még az evangélikus parókia egy részét is igénybe vették, amit az épület nagysága valóban lehetővé is tett - a gyülekezeti munka zavarása nélkül. "...a katonai beszállásolások alól a lelkészi hivatal általában mentesítve volt az én gyermekkoromban, de amint visszaemlékszem, mégis majdnem minden évben lakott egy-egy tiszt a régi lelkészlakás utolsó szobájában egy-két hétig a nyári és az őszi gyakorlatok alatt. A Tanácsköztársaság ideje alatt például egész nyáron két főhadnagy lakott a vendégszobában, még a nevükre is emlékszem. Egyiket Ferenczinek, a másikat Füstinek hívták, kedves fiúk voltak, mindketten Ludovikát végeztek, és az I. világháború után sem léptek ki a hadsereg kötelékéből."^[33]

A forradalom, illetve a diktatúra zajos eseményei között talán némi biztonságérzetet is jelenthetett a parókiának, valamint ez egyházközségnek a katonatisztek állandó jelenléte a megzavart és megszédített néptömegek esetenként kiszámíthatatlan, következményeiben beláthatatlan kilengéseivel szemben.

Egy esztendővel később, 1920-ban éppen a katonai beszállásolás idején, az evangélikus lelkészlakásban lakó Thámos nevű főtiszt jelenléte tette lehetővé Horváth Sándor lelkész (1906-1936) számára, hogy a község szociális békéje és nyugalma érdekében közbenjárjon a helyi katonai parancsnokságon a várpalotai bányászokért. A sztrájkoló bányászokat a katonaság és a csendőrség fegyverrel kényszerítette a munka felvételére. Az elégedetlenség azonban a munka felvétele után is tartott. "...A csendőrök és a katonák a bányászok egy részét a Mátyás-várba hajtották, és ott kegyetlenül ütötték, verték. Lakásunkra áthallott a bányászok jajkiáltása, mert a vár hátsó részén épült fészertetős istállókba voltak bezárva, és ott vallatták őket nem éppen sima módszerekkel."^[34] Az embertelenül kemény eljárás természetesen nem nyerhette meg a felebaráti szeretetet talaján álló lelkész tetszését, sőt arra indította, hogy megpróbálja kimenteni a bányászokat - akik között gyülekezetének tagjai is lehettek - veszélyes helyzetükből. Törekvésében szövetségesre talált a parókia vendégszobáját használó Thámos alezredesben, aki maga is "...helytelenítette a bányászokkal történt bánásmódot, és az ő kísérete mellett édesapám felment a kastélydombon lévő katonai parancsnoksághoz, és kérelmet terjesztett elő a bányászok érdekében. Úgy tudom, közbenjárása eredményre vezetett."^[35] A rendkívüli idők és rendkívüli körülmények rendkívüli cselekedetet kívántak a lelkésztől is, aki nem is tehetett mást, hivatásából fakadóan igyekezett lelkiismerete szerint megfelelni a szokatlan követelményeknek.

Alig heverte ki a közösség az I. világháború tragikus következményeit, máris meg kellett éreznie a következő világégés folyományait, majd iszonyatos pusztítását. Dr. Bányai Béla lelkész (1936-1960) rendkívül alapos és körültekintő kutatásainak eredményeként megírta a Várpalotai Evangélikus Egyházközség történetét. 1943-ban munkája már nyomdakész volt, de közbeszólt a II. világháború: műve kinyomtatását lehetetlenné tette a papírhiány. A hadi események közeledtével azonban más gondok is nehezedtek a lelkészre és híveire egyaránt. Menteniük kellett a menthetőt a bombázások, a tüzérségi belövések, a tűzvész és a háborúval együtt járó fosztogatás elől. Az értékes kézirat is osztozott az egyéb féltett javak sorsában. A legszükségesebbnek vélt ruhaneműkkel együtt azt is elásták egy ládában. Sokan jártak el hasonlóan, hiszen abban reménykedtek, hogy a földben elrejtett értékeik háborítatlanul átvészelik a nehéz időket. Ez a láda sem kerülte el a rendkívül találékony fosztogatók figyelmét. "Sajnos, rejtekhelyünket megtalálták, féltett kis holminkat mind elvitték, csupán a kéziratot szórták ki belőle, mint számukra értéktelen valamit. Valami értéket talán mégis sejtettek benne, mert keresztüllőtték, azután megszaggatták és szélnek eresztették, úgyhogy laponként kellett összeszedegetni, megtisztítani és nagyrészt újra lemásolni. Ezt a munkát így, ahogy van, még egyszer nem tudtam volna összeállítani, mert sajnos a forrásmunkák közül is egyesek megsemmisültek. Viszont örülök annak, hogy 1943-ban nem tudtam kiadni, mert így a háború nem mindennapi eseményeit is beleszőhettem..."^[36]

Dr. Bányai Béla dolgozata gépiratban ma is megtalálható a Várpalotai Evangélikus Egyházközség Irattárában. A II. világháború utáni események és viszonyok bizony hosszú ideig nem segítették az egyháztörténeti munkák megjelentetését, sőt hallatlan mértékben akadályozták és korlátozták az egyházak mindenfajta tevékenységét. Ezek a történések azonban már nem kerülhettek bele az 1968-ban súlyos betegen, nem kis részben éppen a korszak egyházellenes praktikáiba belerokkantan, nyugalomba vonult, majd 1975-ben elhalálozott Dr. Bányai Béla munkájába. Ezek megírása már az utána következők feladata lesz.