A vizsgált évszázadban a várpalotai református eklézsia életére is alapvetően rányomta bélyegét az a tény, hogy "a történeti keresztyén egyházak nagymérvű elvilágiasodásuk és különösen a világpolitikába való benyomulásuk miatt nem tudták megtalálni az óriási koráramlatokkal szemben a határozott feleletet, s emiatt nagyszerű teljesítményük ellenére is a korszak folyamán mind nehezebb helyzetbe jutottak, a világ életében való vezető szerepüket mindjobban elveszítették és mind keményebb ellenállást találtak szemben magukkal, amelyet a világháború és következményei éleztek ki azután a végsőkig."^[37]

A XIX. század közepén nagyjában és egészében hasonló volt Várpalotán a két protestáns felekezet helyzete. II. József császár egyházpolitikája következtében nagyjából azonos időben épülhettek templomaik. 1788-ban a református gyülekezet temploma is elkészült, sőt saját iskolát és tanítót tartott fenn az egyházközség.^[38] Amennyire a szűkösen rendelkezésre álló forrásokból még kideríthető, az egyházközség szociális összetétele is erős hasonlóságot mutat az evangélikusokéval: gazdálkodók, fuvarosok, iparosok - zömében kétkezi munkások alkották a református gyülekezetet is. Természetesen közülük kerültek ki az eklézsia tisztségviselői, a presbiterek, a dékánok és a kurátor.

A bemutatásra kiválasztott száz esztendő folyamán tizenhat lelkésze volt a várpalotai református gyülekezetnek. Akadtak közöttük olyanok is, akik több mint három évtizedet szolgáltak Várpalotán: Vetsei Gábor (1824-1861), Kecskeméti Károly (1862-1890), Hölgye Endre (1914-1952). Mások viszont alig egy-két évig - esetleg még annál is rövidebb ideig - maradtak meg Várpalotán: Balassa Dezső (1890-1892), Nagy Árpád (1892), Szász Kálmán (1892), Szokó István (1900-1903), Patay Árpád (1903-1904), Takácsy Dániel (1907), Kántori Gyula (1914). Minden bizonnyal az egyházközség nem kielégítő anyagi helyzetével is magyarázható, hogy a tizenhat feljegyzett lelkészből nyolcan helyettes lelkészként gondozták egy-két évig a várpalotai református gyülekezetet. Ugyancsak a két helyi protestáns közösség gyakorlata szerint ugyanis a helyettes lelkész javadalma jelentősen elmaradt a megválasztott lelkészé mögött. Feltételezhető, hogy eredendően nem a közösség anyagi helyzete késztette a protestáns gyülekezeteket erre a különbségtételre. Valószínű, hogy a szabad lelkészválasztás jogához és gyakorlatához ragaszkodó protestánsok ebben a formában is rangot kívántak biztosítani a szabad lelkészválasztásnak. Miként már a bevezetésben is utaltunk rá, joggal feltételezhetjük, hogy az adott korban viszont a gyülekezet anyagi helyzete indokolta ezt az eljárást és ebből következően a helybeli református lelkészek feltűnően nagy fluktuációját.

A történelmi források szűkös volta ellenére is több alkalommal fellelhetők a református gyülekezet életében a település általános gazdasági-társadalmi hanyatlásából eredő anyagi nehézségek. Miként a bevezetésben már hivatkoztunk rá, a helyi kisipar (szűrkészítő ipar, fazekasipar, téglagyártás, fafeldolgozás) elsorvadása és a vele járó kedvezőtlen gazdasági és társadalmi változások komoly mértékben megrendítették - voltaképpen felekezeti hovatartozástól függetlenül! - a község lakosainak szociális helyzetét. A hátrányos gazdasági következményei egyértelműen megmutatkoztak a várpalotai református közösség anyagi viszonyaiban. Ahogy a későbbiekben részletesen is láthatjuk, több egyháztagnak komoly nehézséget jelentett az egyházfenntartási ráeső részének, az egyházi adónak az előteremtése.

A vitathatatlanul meglévő anyagi gondok azonban természetesen nem határolhatták, nem is határolták be a gyülekezet tagjainak hitéletét, erkölcsi értékrendjét, gondolkodásmódját, társadalmi érzékenységét, nemzeti elkötelezettségét. A megélhetési gondok ellenére az egyházközösség természetesen nyitott volt a hit dolgai mellett a nemzet sorsfordító ügyei iránt is. Ennek megfelelően anyagi gondjai közepette is érzékenyen reagált minden olyan eseményre, amely kihatással lehetett a nemzet sorsára. Az önkényuralom éveiben is határozottan kiállt a nemzeti függetlenség és önállóság ügye mellett a palotai reformátusság. Erre sarkallták protestantizmusának hagyományai is, amelyek szinte kötelezővé tették minden egyháztag számára a közélet iránti érzékenységet, vonzalmat - miként azt reformkori nagyjaink példáján is láthatjuk.

A levert szabadságharc utáni önkényuralmat lezáró, illetve a nemzet és az uralkodó közötti kiegyezést előkészítő országgyűlési viták, csatározások során Gróf Teleki László (1811-1861), a szabadságharc államának hajdani párizsi nagykövete előbb kisebbségben maradt, majd saját párthívei is cserbenhagyták. Helyzetét súlyosbította, hogy a franciaországi emigrációjából álnéven Drezdába költözött politikust 1860. december 16-án letartóztatta a szász rendőrség, majd kiszolgáltatta Ausztriának. A Teleki távollétében ügyében hozott halálos ítélet ellenére a magyarsággal történő kiegyezésre törekvő I. Ferenc József császár megkegyelmezett neki, sőt 1860. december 31-én szabadon is engedte, de a gróf becsületszavát vette, hogy politikával soha többé nem foglalkozik. Teleki László a magyar függetlenség formai elemeihez is szigorúan ragaszkodott, így Deák Ferenccel és pártjával ellentétben nem ismerte el törvényesnek I. Ferenc József uralmát, ezért országgyűlési határozatban kívánta a világ közvéleménye elé tárni a magyar nemzet jogos sérelmeit, függetlenségi követeléseit. A világgal és önmagával is meghasonlott Teleki László gróf politikailag és emberileg egyaránt teljesen kilátástalannak ítélte helyzetét, ezért 1861. május 8-án önkezével vetett véget életének.^[39] Teleki önként vállalt halálának tragikus híre éppúgy megrázta a nemzetet, miként egy évvel korábban Gróf Széchenyi István öngyilkossága. Az ország népe társadalmi állástól és felekezeti hovatartozástól függetlenül megérezte a veszteséget, hiszen két olyan kiváló fiát veszítette el, akik erős támaszai, hűséges őrállói lehettek volna a magyar nemzeti érdekek képviseletének.

A nemzeti tragédia híre 1861 tavaszán a református egyházban teljesen szokatlan lépésre indította a várpalotai református egyházközséget. Ma már lehetetlen volna kideríteni, mennyiben lehetett ez a csaknem négy évtizeden át Palotán lelkészkedő Vetsei Gábor (1824-1861) kezdeményezése, ugyanis Vetsei Gábor, 1848-tól a Veszprémi Református Egyházmegye esperese is ugyanebben az esztendőben távozott a palotai gyülekezetből, feltehetően az élők sorából is, hiszen 1804-ben kezdte Arácson lelkészi szolgálatát. Szellemi-lelki örökségének minden bizonnyal szerepe lehetett abban, ami Teleki László halála kapcsán a palotai református gyülekezetben történt. A református egyház gyakorlatára ugyanis nem jellemző a temetést követő gyászistentisztelet. Ezúttal azonban a gyülekezet kivételt tett, szakított saját hagyományaival, és úgy vélte, egy rendkívüli gyászistentiszteleten, rendkívüli körülmények között kell kifejezésre juttatnia, hogy osztozik a nemzetnek e kiváló hazafi elvesztése feletti gyászában. "1861. Mai. 20-án Egyházi Elöljárói Gyűlés tartatván 1-ször indítványozom, hogy a véletlen halállal közülünk, a magyar nemzet közül elköltözött Síki Gróf Teleki László úri gyásztisztelete megtartassék és miként: Evégre egyező akarattal határoztatott, hogy a szószék és az Úr asztala a Mai. 26-án tartandó gyásztisztelet alkalmával valami fekete kelmével húzassék be, amely használat végett hozassék el a kereskedőtől, de ha úgy nem adná, vétessék meg örökáron, és a tisztelet megadása után adassék el."^[40]

Ma már lehetetlen megállapítanunk, mennyiben fedezhetjük fel az egyes szám első személyben indítványozó személy mögött azt a Vetsei Gábor lelkészt, aki 1848-tól a Veszprémi Református Egyházmegye esperesi tisztét is betöltötte. Származhatott az ötlet természetesen mástól is, de az indítványt "egyező akarattal" fogadta el a presbitérium.

Természetesen minden közösséget érdekelt akkor is és ma is, mit tudhat meg elődeiről. Egy gyülekezet esetében kiemelten fontos, hol állt, milyen volt korábbi temploma. 1862 kora nyarán a templom téglából készült padozatának javítása közben egy rendkívüli felfedezés keltett izgalmat ebben a vallási közösségben: "...egy falra bukkantunk, amely keresztül van az egész templomon. Úgy látszik, az egyik fele a falnak simára vakolt, a másik fele az ajtó felül darabosra van hagyva, mely mellett több darab egészen elrothadt faoszlopok voltak, emberderék magasságúak, mit kiszedtünk s leástunk egy öl mélységig középen, de ott semmit sem találtunk. A kutatást félbehagytuk, mivel a székek miatt nem tehettük, a pünkösdi ünnepek is jelen voltak."^[41]

A Nagy Gábor helyettes lelkész (1861-1862) által feljegyzett esemény nem csupán a helyi tapasztalatokkal alig rendelkező lelkészt lepte meg, de a legidősebb egyháztagok sem találtak rá elfogadható magyarázatot. Előfordulhat ezek szerint, hogy a Várpalotai Református Egyházközségnek ezen a helyen sem az első a mostani, 1788-ban elkészült temploma, de ez a feltevés jelenlegi ismereteink, főként pedig az elérhető források szerint sem nem bizonyítható, sem nem cáfolható. Valójában az sem egyértelmű, hogy 1862. június 3. és 6. között véletlenül megtalált falmaradvány egy valamikori templom fala volt. Elképzelhető viszont, hogy az 1788-ban épült mai templomunk helyén már korábban is állt egy kisebb templom, esetleg imaház, amit II. József türelmi rendelete értelében igazi templommal válthatott fel a református gyülekezet az említett időpontban.

Szilárdan tartja magát napjainkban is az a felfogás, hogy a két protestáns felekezet első közös palotai temploma már a török hódoltság idején a vár keleti oldalán volt. A Református Egyházközség Irattárában található, 1757-ben jegyzőkönyvi feljegyzés^[42] szerint ugyanezt erősítette meg nyilatkozatában a gyülekezet legidősebb férfitagja, a 72 éves Sághy András. Az írott forrás ezúttal voltaképpen a szájhagyomány útján elterjedt vélekedést, illetve történelmi tényt erősített meg. A történettudomány klasszikus szabályai szerint ilyenkor egy másik forrást illenék segítségül hívnunk a fenti állítás alátámasztására, esetleg cáfolatára, ez a másik forrás azonban sajnos nem áll rendelkezésünkre.

Több esetben hivatkoztunk már - joggal - a református gyülekezetnek, illetve tagjainak gyakran nehéz anyagi helyzetére. Ezúttal egy kellemes kivételről adhatunk számot. Valamelyest oldotta az egyházközség anyagi gondjait Gróf Zichy (II.) Miklós feleségének. Kray Mária (1800-1864) bárónőnek adománya, aki 1864. szeptember 6-án bekövetkezett halálával végrendeletében 200 osztrák forintot hagyományozott a várpalotai református közösségnek.^[43] Miként a fenti eset is mutatja, a római katolikus vallásában hűséges és következetes Zichy-család, a várpalotai római katolikus templom gondos kegyura kivétel nélkül mindig fontosnak tartotta, hogy kiegyensúlyozott kapcsolatokat tartson fenn a két helybéli protestáns egyházközséggel. Helyet adományozott a család mindkét gyülekezet templomának, parókiájának és iskolájának. Mindezek mellett nem avatkozott bele lelkészeik és tanítóik szabad választásába, amit a protestáns közösségek különösen fontos kiváltságuknak tartottak, hiszen ez az igény protestantizmusuk lényegéből fakadt. Úgy is fogalmazhatnánk: a grófi család tiszteletben tartotta mindkét protestáns egyházközség szuverenitását.^[44] Ha a grófi birtok munkaerőigénye, gazdasági érdekei úgy kívánták, a Zichy-család azonnal és habozás nélkül szakított a kor vallási ügyekben általában türelmetlen szokásaival, így történhetett, hogy a máshonnan vallásuk miatt elűzött protestáns jobbágyokat letelepítette, sőt szerződést kötött velük - biztosítva egyszersmind a birtok munkaerő-szükségletét. Természetesen ettől a grófi család még a római katolikus egyház hűséges híve és a helyi katolikus templom adakozó kegyura maradt. A forrásokban nem találtuk nyomát, ennek ellenére feltételezhetjük, hogy a bőkezű grófné az evangélikus gyülekezetet is hasonló adománnyal gazdagította.

A protestánsok irányában tett gesztus természetesen egyedi esetnek számított, de arra tökéletesen alkalmas volt, hogy a másvallásúak, a helyi közösség egésze iránti jó szándékot jelezze, a Zichy-család kedvezőbb megítélését elősegítse, az adakozó grófné emlékét a református gyülekezet híveinek körében is megőrizze. Nem lenne azonban helyes eleve azt feltételeznünk, hogy a református gyülekezet számára is kedvezően végrendelkező grófnét eleve a család presztízse, az utókor előtti jó híre megteremtésének, illetve megőrzésének szándéka vezérelte volna dicséretes elhatározásában. Hiba lenne elvitatnunk tőle a jólelkű és jókedvű adakozó szerepét, amelynek motivációja a keresztény lelkiség, a felebaráti szeretet, a másokon való segítés igénye és tiszteletre méltó szándéka lehetett. Mindezek mellett a fenti eset már csak meglehetősen ritka volta miatt is kiérdemelte az utókor emlékezetét.

A mai olvasó természetesen joggal szeretné tudni, mekkora összeget jelenthetett a grófné által a református gyülekezetnek hagyományozott 200 forint. Lehetetlen volna napjainkban valamiféle "árfolyamot" megállapítani az akkori osztrák forint mai magyar forintra történő átváltásához - ami esetleg már a tanulmány megjelenésekor sem felelne meg a valóságnak. Mégis egyfajta támpontul szolgálhat korunk érdeklődő embere számára, hogy a XIX. század közepén egy palotai evangélikus, illetve református tanító ötévi fizetését tette ki ez az összeg. Ebből a megállapításunkból az is kiderül, hogy a két protestáns egyházközség nagyjából azonos módon, illetve mértékben fizette tanítóit.

A jeles főnemesi gesztus azonban legfeljebb átmenetileg enyhíthette a református egyházközség gondjait. Az anyagi terhek hordozása természetesen továbbra is az egyháztagok feladata maradt. Az 1881. évi zsinat hozta létre voltaképpen az egységes magyar református egyházat az önállóságukhoz szigorúan ragaszkodó gyülekezetek közösségéből. Egyrészt a református egyházi földbirtokok hiányával, másrészt a kiterjedt és a tehetséges, de kedvezőtlen szociális körülmények között élő tanulók tudatos és nagyon következetes felkarolásának szándékával, illetve igényével magyarázható, hogy a négy történelmi felekezet közül a református egyház adószintje lett a legmagasabb. Éppen az említett egyházi intézmények fenntartása érdekében a református egyház azoktól a tagjaitól is kénytelen volt anyagi hozzájárulást kérni és várni, akik szociális helyzetük következtében az állami adófizetés kötelezettsége alól mentesítést kaptak. Országos átlagban a református hívek adója az állami adó egyharmadát tette ki.

A komoly anyagi terhek hordozása természetesen a Várpalotai Református Egyházközség tagjait sem azonos mértékben érintette. A dolgok természetéből adódóan ebben az egyházközségben is voltak módosabb emberek, akik különösebb nehézségek nélkül meg tudtak felelni kötelezettségüknek, másoknak viszont többéves hátralékuk halmozódott fel Kecskeméty Károly lelkészsége (1862-1890) és Székely Ferenc gondnoksága idején, ahogy azt az egyházi Jegyzőkönyv feljegyzései tanúsítják. A pénzben lerótt, illetve lerovandó egyházadó mellett terményjáradék, sőt napszám is szerepel a kimutatásban.^[45] Nehéz lenne ma már eldöntenünk, hogy a termény- és munkajáradék az esetleges helyi értékesítési nehézségek miatt maradt-e fenn, vagy éppen az eklézsia ragaszkodott fennmaradásához, a pénzjáradékkal szembeni esetleges bizalmatlanság következtében. A kézi napszám hasznosítására feltehetően számos alkalom kínálkozott a templom, a parókia, az iskola és a temetők rendben tartása kapcsán. A vizsgált időszakban a várpalotai református egyházközségnek is voltak szántóföldjei, illetve volt szőlője, ezek megmunkálásához is szükség lehetett a napszámra.

A valóban súlyos adóterhek és az ezekből felhalmozódott tetemes hátralékok következtében az egyházközség kénytelen volt egyes tagjai esetében az adóelengedés kedvezményét is alkalmazni. Ez magyarázhatja, hogy "Az 1883. augusztus 12-én tartott egyházközségi gyűlés határozatainak 5. pontjában határozatilag a domestica [házanként, családonként kivetett egyházadó] alá nem tartozónak nyilvánítja..."^[46] az egyházközség több tagját. Olyan református hívek nevét sorolta fel a Jegyzőkönyv, akik vélhetően anyagi nehézségeik miatt nem voltak képesek megfizetni helyi egyházi adójukat. A kényszerintézkedés, illetve az azt kiváltó kedvezőtlen jelenség okát a múlt század második felének azokban az általános gazdasági-társadalmi változásaiban kell keresnünk (például a helyi kisipar elsorvadása), amelyekre már több ízben hivatkoznunk kellett e tanulmány keretei között. Az egyházközség említett határozata természetesen "csak tüneti kezelést", átmeneti könnyítést jelentett, a gazdasági gondok megoldását senki sem várhatta tőle.

Alig egy évtizeddel később, 1894-ben újabb megoldási kísérletre kényszerült a presbitérium. Ezúttal az adóskála széthúzásával próbálta elérni az anyagi terhek kíméletesebb elosztását. "1894. év január 14-én a lelkészlakon összejövén a híveket osztályba sorozták, s az adózási kulcsot 10 osztályra osztva a következőkben állapították meg: I-ső osztály fizet 20 forintot, II-dik 10 forintot, III-dik 8 forintot, IV-dik 7 forintot, V-dik 6 forintot, VI-dik 5 forintot, VII-dik 4 forintot, VIII-dik 3 forintot, IX-dik 2 forintot, X-dik 1 forintot. Ezzel a gyűlés véget ért. Aláírva az elnök által bezáratott."^[47] Kétségtelen, hogy eredeti és széles látókörre vall az ötlet, amely Tánczos Gyula rövid palotai lelkészkedése (1892-1895) alatt született. A szűkszavú feljegyzés nem árulja el, kitől származott az elgondolás - talán éppen a lelkésztől, aki szerint esetleg másutt már bevált ez az elképzelés. Hasznos lenne ennek érdekében tudnunk, honnan került Tánczos Gyula 1892-ben Várpalotára, de a feljegyzésekből csak annyi állapítható meg, hogy 1895-ben innen Balatonudvariba távozott. Így hát még a feltételezés szintjén sem tudjuk kideríteni, ki lehetett az ötletgazda.

Sajnos, nagymértékben tovább csökkenti a fenti értékes forrás felhasználhatóságát az a kedvezőtlen tény, hogy nem tartalmazza az adófizetők osztályba sorolásának szempontjait. Ennek következtében nem tudhatjuk meg, hogy pénzjövedelem alapján, birtoknagyság szerint, esetleg e kettő kombinációja révén történt-e az adó kivetése a Jegyzőkönyvben megörökített iménti rendszer szerint a Várpalotai Református Egyházközségben. Milyen kár, hogy az sem derül ki a rendkívül vázlatosan lejegyzett forrásból, melyik osztályba hányan kerültek az egyházközség adófizető tagjaiból. Ha lenne ilyen kimutatás, valóban sokat elárulhatna az utókornak az 1890-es évek palotai református gyülekezetének szociális összetételéről. Ennek hiányában azonban csak alaptalan - és éppen emiatt értelmetlen - feltevésekbe bocsátkozhatnánk.

Azt már több joggal feltételezhetjük, hogy az anyagi terhek személyre szabottabb elosztása, az egyházi adó könnyebb behajthatósága érdekében alakították ki elődeink ezt a feltűnően széles adóskálát, amelynek alapján a legmódosabb egyháztag a húszszorosát fizethette annak, amit a legszegényebbtől is elvártak. Kétségtelenül méltányosnak, egyértelműen emberségesnek tűnik az eljárás. Csak sajnálhatjuk, hogy sem közvetlen, sem közvetett adatot nem találunk annak bizonyítására (esetleg cáfolatára!), mennyiben könnyített ez az adórendszer a református eklézsia pénzügyi helyzetén.

A már fentebb említett hasonlóság a két várpalotai protestáns gyülekezet helyzete között természetesen nem csupán az anyagiak tekintetében jelentkezett. A kor szelleme, a megnövekedett, illetve megváltozott feladatok a református gyülekezetben is időszerűvé tették a közösség asszonyainak fokozottabb bevonását a gyülekezeti munkába, ennek következtében itt is sor került a nőegylet megalakítására. Ebben az egyházközségben is léteztek mindazon gondok, nehézségek és feladatok, amelyek a női egyháztagok sajátos tevékenységét igényelték. Ebben a közösségben is megfogalmazódott, hogy a családi kötelmek mellett, a házastársi és anyai feladatokon túl a nagyobb közösségben, a gyülekezetben és a társadalomban is fontos feladata van a nőnek, ettől válhat teljesebbé élete - miközben mások terheinek hordozásában is értékes segítséget nyújthat.

Ebben az egyházi közösségben is létrejött a nőegylet, mert az intenzívebb gyülekezeti munka érdekében szükség volt rá. Megalapításának időpontja a rendelkezésünkre álló források alapján sajnos nem állapítható meg. A tendenciák és az analógiák alapján azonban - úgy hisszük: teljes joggal - feltételezhetjük, hogy a megalakulás ebben a gyülekezetben is az 1880-as években történhetett, hiszen azt a források alapján teljes bizonyossággal tudhatjuk és állíthatjuk, hogy 1896-ban már jelentős munka állt a Református Egyházközségben is a nőegylet mögött. A két gyülekezet lélekszámában, körülményeiben, adottságaiban és sok minden másban meglévő hasonlóság alapján érthető, hogy bizonyos események nagyjából azonos időben következtek be. Ide sorolhatjuk a lelkész munkáját segítő laikus szerveződések, a vallási egyletek megjelenését is.

Honfoglalásunk ezredik évfordulója 1896-ban természetesen a Várpalotai Református Egyházközséget is ünneplésre, hálaadásra és áldáskérésre indította. Ez a közösség is részt kívánt venni a nemzet egészének ünneplésében. A külön e célból összehívott presbiteri közgyűlés során "A várpalotai református egyház elöljárósága egyhangúlag elhatározza, hogy azon közörömben, mely a mai napon e hon minden gyermekének szívét magasztos hálával és hazafias lelkesedéssel tölti be, ő is méltólag részt vesz, a magyar nemzet állami léte fennállásának ezredéves ünnepét megünnepli. S ebből kifolyólag elhatározza, hogy május 9-én délelőtt a református iskolateremben millenniumi iskolaünnepélyt rendez, május 10-én délelőtt pedig hitfelekezete templomában hálaadó isteni tiszteletet tart: s egyesülten a gyülekezeti tagokkal buzgó imában rebeg hálát Istenünknek, hogy a magyar nemzetet annyi viszály és veszély között egy ezredéven át megőrizte, és az új ezredév küszöbére lépni engedte. Továbbá határozza, hogy a templom udvarán millenniumi emlékfát ültet."^[48][ A nemzeti lelkesedés olyan mértékben magával ragadta a fiatalos hevületű Dömény Zoltán lelkészt (1895-1899), hogy a fentebb idézett presbitériumi határozatot a magyar nemzeti színekben örökítette meg a Jegyzőkönyvben.

Az iménti határozat értelmében előbb Dömény Zoltán tiszteletes úr buzdította hazafias hangú ünnepi beszédében az iskola növendékeit "mint a haza reményeit e sokat szenvedett magyar haza iránti hű ragaszkodásra és önzetlen szeretetre".^[49] A lelkészt követően pedig Pintér Dénes kántortanító (1885-1902) szólt hasonló hangnemben az ifjú és felnőtt hallgatósághoz az ünnep történelmi jelentőségéről. Az ifjúság hazafias dalok és versek előadásával vette ki részét az ünneplésből.

Az 1896. május 10-i millenniumi istentiszteleten Dömény Zoltán lelkész Mózes II. könyve XIV. rész 13-14-15. versei alapján hirdette Isten Igéjét, a megtartatás, az isteni gondviselés ígéretét. Szombath János balatonkisszőlősi lelkész erre az ünnepi alkalomra hazafias éneket szerzett a LXXXIV. zsoltár dallamára. A gyülekezet ezt énekelte a jubileumi istentiszteleten. Az istentiszteletet követően "a lelkészi lakon díszközgyűlés tartatott, melynek végezte után a presbyterium a lelkész vezetése alatt a városházára vonult, hogy részt vegyen az ott tartandó városi közgyűlésen és a város által rendezett ezredéves ünnepélyen."^[50]

Az ezredéves jubileumi ünnep emlékezetére a presbitérium emlékfát ültetett a templomkertben "a lelkész pedig a lelkészlakás előtti kis udvari kertben saját költségén egy darab fenyő csemetét, mely Árpád apánk, s a lelkészi udvaron egy hársfát, mely dicsőségesen uralkodó királyunk, I. Ferenc József neve alatt lett elültetve".^[51] A dicséretre méltó hazafias lelkesedés emlékfáinak későbbi sorsa ismeretlen. Napjainkban már egyiket sem találhatjuk. Igaz, az egykori parókia helyén már évtizedek óta egy hatalmas kiterjedésű emeletes lakóház áll. E sorok írója is hiába kutatja gyermekkorának emlékezetét, legjobb igyekezete mellett sem képes a hajdani lelkészlak udvarának és kertjének az ő emlékezetében még felsejlő fái között felfedezni, azonosítani a honfoglalás millenniumának nagy lelkesedéssel az utókor számára ültetett emlékfáit.

A nőegylet tevékenységi köre ebben a gyülekezetben is elsősorban a karitatív munkára: az özvegyek és árvák, a szociálisan elesettek és a betegek gyámolítására terjedt ki.^[52] Ugyanakkor azonban - és ebben némi eltérés mutatkozott az evangélikus testvérgyülekezet gyakorlatával összehasonlítva - a református nőegyletben valamivel hangsúlyozottabb szerepet kapott a hazafiság, a hazához való kötődés, a nemzet szolgálata, miként az a millenniumi ünnepségek kapcsán is megnyilvánult.

Az már ismét a hasonlóságot mutatja a két protestáns gyülekezet gyakorlatában, hogy a nőegylet tevékenysége a református egyházközségben is jelentős mértékben a templom szépítésében realizálódott. 1896. november 22-én a református gyülekezet hálaadó istentiszteletet tartott abból az alkalomból, hogy a nőegylet munkálkodásának eredményeként belül megújult a templom.^[53] Dömény Zoltán lelkész (1895-1899), aki ekkor még csak alig egy esztendeje szolgált a várpalotai református gyülekezetben, Lukács evangéliuma 10:41-42. alapján valóban szívhez szóló prédikációt tartott ebből az alkalomból a "szorgalmas" Mártáról és Máriáról, aki "a jobb részt választotta, amely el nem vétetik tőle." Volt miért elismeréssel szólnia a gyülekezet asszonyainak és leányainak munkájáról, és Dömény Zoltán az Ige alapján állva ezt jó szívvel, kiváló retorikával meg is tette. A hálás utókor örömére ez a prédikáció nyomtatásban is megjelent a Pápai Református Főiskola kiadásában. A nőegylet tevékenységének méltatása azonban, sajnos, nem tartalmazott tárgyszerű ismertetést. Így inkább csak áttételesen lehet arra következtetnünk, hogy a templombelső csinosítása mellett - amit Honfoglalásunk ezredik évfordulója éppúgy indokolhatott, mint a templom megépítése óta eltelt bő száz esztendő - feltehetően ekkor modernizálták a templom világítását. Ez utóbbi alatt valószínűleg még nem érthetjük a villanyvilágításra való áttérést, mivel a település áramellátását is felvállaló Várpalotai Erőmű csak nyolc évvel később, 1904-ben készült el, miként arra a tanulmány elején már utaltunk.

Ugyancsak a két protestáns gyülekezet életében, tevékenységében megnyilvánuló azonosságok, illetve hasonlóságok okán említjük meg ismét, hogy a honfoglalás millenniuma évében az evangélikus gyülekezet is felújíttatta templomát. A jeles történelmi esemény láthatóan mindkét gyülekezetet, illetve mindkét nőegyletet azonos cselekvésre sarkallta. Dömény Zoltán lelkész (1895-1899) ünnepi prédikációjában igen lelkesen méltatta a Várpalotai Református Nőegylet tevékenységét, amelynek tagjai "magasabb és nemesebb hivatásukat átérezve áldozatot hoztak az egyház javára! Legyenek azért megáldva Istentől, nevöket az egyház híven meg fogja őrizni történetének lapjain."^[54]

Nem tudhatjuk, talán soha sem fogjuk megtudni, mi okból maradt ígéret a fenti kijelentés. Ma, alig egy évszázaddal később már a feledés - esetünkben egyáltalán nem jótékony! - homálya borítja hittestvéri elődeink emlékezetre méltó nevét és dicséretre méltó munkáját - miközben ez utóbbinak minden bizonnyal mi is haszonélvezői lehetünk. Nagy kár, hogy a valóban lélekemelő prédikáció nyomtatásban történt megjelentetésekor nem történt meg a nőegylet névsorának kinyomtatása is. A kiadvány tiszta bevételét éppen a nőegylet munkájának segítésére ajánlotta fel nemes gesztussal Dömény nagytiszteletű úr. Az erkölcsi haszon mellett még a kis füzet kelendőségét is fokozhatta volna, ha abban minden nőegyleti tag nyomtatásban láthatta volna saját nevét.

Ennek hiányában azonban csak áttételes ismereteink vannak a Várpalotai Református Nőegylet tevékenységéről - jórészt éppen az Evangélikus Nőegylettel való harmonikus együttműködésnek köszönhetően az ő történeti forrásaik alapján. A hittestvéri együttműködés emlékezetre méltóan szép példáját mutatta az Evangélikus Nőegylet 50 éves jubileumi ünnepségén történt részvétel 1932. július 17-én: "...érkeznek a vendégek: Görgey Lajos tábornok vezetésével a helybeli katonai tisztikar, majd Hölgye Endre református lelkész vezetésével a református egyház, a nőegylet, a leányegylet küldöttsége"^[55] Ebből a híradásból a két gyülekezet közti jó együttműködés mellett az is kiderül, hogy a Várpalotai Református Egyházközségben a nőegylet mellett leányegylet is működött, miként az más gyülekezetekben is elvárható, sőt szokásos volt, hiszen érthető, hogy a felnőtt nők, férjes asszonyok mellett - talán éppen az ő eredményes tevékenységük példáján épülve - a fiatalabbak, a hajadonok is meg akarták mutatni, hogy akarnak és tudnak egyházukért, gyülekezetükért cselekedni.

A várpalotai két protestáns felekezet nőegyletei közötti gyakorlati együttműködés elismerésre méltóan szép példáját jelentette az 1936-ban sikerrel megvalósított együttes kezdeményezés az alsóvárosi közös protestáns temető rendbetétele érdekében. A két nőegylet készíttette el a temető vaskapuját és vasrácsos kőkerítését. Természetesen a költségeket fele-fele arányban közösen viselték.^[56] Ez a vállalkozás valamiféle közvetett bepillantást is enged a Várpalotai Református Nőegylet anyagi-pénzügyi viszonyaiba. Más forrásokból sem ismeretes a költségek pontos összege, de a vaskapu és a vasrácsos kőkerítés minden bizonnyal tetemes kiadást jelentett. Még egy többéves előtakarékosságot feltételezve is komoly, átlagon felüli erőfeszítést jelenthetett mindkét nőegylet számára ennek az összegnek az előteremtése, amelyre csak megfelelően jó anyagi háttér birtokában szánhatták el magukat.

A II. világháború és az azt követő évek kedvezőtlen gazdasági-társadalmi változásai a Református Nőegylet tevékenységét is meghatározták, sőt behatárolták, illetve lehetetlenné tették az új hatalom igényei szerint. Ebben az sem akadályozta meg őket, hogy mind a karitatív tevékenységre, mind pedig a gyülekezet lelki épülését szolgáló munkálkodásra nagy szükség lett volna a háború pusztításai, a háborúval együtt járó testi és lelki megpróbáltatások ellensúlyozására. A diktatúra azonban minden vallásos egyesülésben ellenséget látott, ezért felszámolta az egyesületeket, egyleteket, az egyházak tevékenységét pedig szigorúan csak a templom falai között tűrte meg.

1886-ban a várpalotai református gyülekezet templomában keresztelte meg Molnár Máriát (1886-1943), a későbbi misszionáriusnőt Kecskeméty Károly várpalotai lelkész (1862-1890). Az eredetileg a Bakonyhoz, közelebbről Csetényhez kötődő - nem csupán nevében - Molnár család azonban nem sokáig maradt Várpalotán, egy fájdalmas anyagi csőd után a tönkrement család Budapestre költözött. A lakhelyváltoztatás más fordulatot is jelentett Molnár Mária életében. Budapesten vált tudatossá benne keresztyén hite. "Itt ismerkedtem meg... a C. E. Szövetséggel, a Bethánia Egylettel. Bibliakörünkben, ahova szorgalmasan eljártam, sok boldog órát töltöttem. Megtérésem pontos napját és óráját nem tudom, de nemsokára Isten kezében éreztem magam. Erős akarat és vágy ébredt szívemben, hogy egész életemet az Úr szolgálatába állítsam. Elhatároztam, hogy felvétetem magamat a Filadelfia Diakonissza Egyletbe, és jelentkezem diakonisszának a Bethesdába. Itt elvégeztem a polgári iskolát, tanultam anatómiát, operációknál orvosoknak segédkeztem..."^[57] Éppen a gyógyítással kapcsolatban szerzett ismeretei, felkészültsége révén erősödött meg a fiatal Molnár Máriában a másokért való szolgálat iránti vágy, embertársai testi és lelki szenvedése enyhítésének, valamint a megváltás örömüzenete hirdetésének igénye. Mint "csontjaiba rekesztett tűz" hajtotta Molnár Máriát hite és meggyőződése a másokért való áldozatos cselekvés irányába. "Hiába hirdetném Jézus szabadítását, ha nem vagyok hajlandó halálba adni életem. Csak a tények beszélnek. Amikor éjjel beteghez megyek, és félénk kísérőmet én kísérem haza, hogy azután magam menjek végig éjfél után a szigeten, ez imponál, ez beszél előttük. Hogy az ételemet, amely nem sok, mégis megosztom azzal, aki kívánja, úgyhogy ők maguk látják, nekem kevesebb van, ez beszél."^[58]

A cselekvő hit igénye, a lelki-testi szenvedőkért való tenni akarás szándéka feltartóztathatatlanul vitte, mondhatnánk: sodorta Molnár Máriát a külmisszió emberpróbáló tevékenységének területére. 1927. augusztus 17-én történt fölszentelése és kiküldése a budapesti Kálvin téri templomban.^[59] A kibocsátás után a Libenzelli Misszió munkatársaként termékeny éveket töltött a pápuák földjén a rászorulók testi és lelki gyógyításával, a megváltás örömhírének hiteles terjesztésével.

Ennek az áldásos, testet és lelket gyógyító tevékenységnek vetett véget 1943. március 17-én a vértanúhalál, amikor a japán hadsereg egyik alakulata a pápuák között tevékenykedő protestáns és római katolikus misszionáriusokat az Akikaze hadihajó fedélzetén kegyetlenül lemészárolta. A hadihajó parancsnoka maga sem tudta, mit kezdjen a foglyul ejtett misszionáriusokkal, akikben a japán hódítás ellenségét látta, ezért a számára legegyszerűbbnek tűnő megoldást választotta: a férfiakat és a nőket, a gyermekeket és az időseket egyaránt legéppuskáztatta, tetemeiket a tengerbe dobatta. Az elvakult parancsnok, a csak ellenségképben gondolkodni tudó katonatiszt talán nem is sejtette, milyen barbár tettre adott parancsot, kiket lövetett a tengerbe, kiktől fosztotta meg a régió lelki-testi szenvedőit, kiszolgáltatottjait.

Molnár Mária emléke ma is él a pápua őslakosság körében. Nem sokkal azután, hogy születésének centenáriuma alkalmából a külmisszió barátai emléktáblát állítottak Molnár Máriának a várpalotai református templomban, ahol a keresztség sákramentumában is részesült, a Libenzelli Misszió igazgatójának vezetésével egy négytagú pápua lelkészküldöttség koszorúzta meg Várpalotán ezt az emléktáblát 1989 őszén. Az ünnepi alkalmon e sorok írója is jelen volt, és élénken őrzi emlékezetében, milyen őszinte lelkesedéssel szóltak a misszió és személy szerint Molnár Mária tevékenységéről ezek az emberek, akik éppen Molnár Mária révén kerülhettek kapcsolatba az Evangéliummal. Egyikük - John Pokanau, a Manuszi Evangélikus Egyház elnöke - leplezetlen büszkeséggel számolt be arról, hogy ő kisgyermek korában még láthatta Molnár Máriát.

A vizsgált évszázad folyamán Várpalota, mint település is lényeges változásokon ment keresztül. 1890-ben Zichy Paulina (1836-1890) grófnő halálával kihalt a Zichy-család (alsó) várbéli ága, így férjére, Báró Oldershausen Wernerre szállt át a vár tulajdonjoga, aki azonban már a következő évben eladta a várat a hozzá tartozó birtokkal együtt korábbi bérlőinek, a Wolf fivéreknek. Tőlük vásárolta meg 1903-ban Witzleben Altdöbern Henrik porosz gróf, aki intenzív szénbányászatot, brikett-, mész- és téglagyártást indított a községben, illetve annak határában. 1907-ben az egyszemélyi tulajdonos helyett megjelent a nagyiparra sokkal inkább jellemző részvénytársaság.^[60] Ugyanakkor megszűnt a Zichy grófok jelenléte a község gazdasági, politikai és egyházi életében. A korábbi, általában konszolidált viszonyok mozgalmas, időnként zűrzavaros állapotokra változtak. Az előnytelen változások természetesen az egyházak életére, működésére is rányomták bélyegüket.

A szó szoros és átvitt értelmében egyaránt súlyos vérveszteséget jelentett a községnek a II. világháború. A település mintegy 200 zsidó lakosából alig 10-12 tért vissza a haláltáborokból, illetve a hasonlóan kemény munkaszolgálatból, de a lakosság más rétegeit is tragikusan érintették a légitámadások, illetve az ostrom fegyveres eseményei, számosan váltak a harci cselekmények áldozataivá.^[61]
A II. világháborút követő társadalmi-politikai történések (az egyházi tulajdonú földbirtokok elvétele, az iskolák erőszakos államosítása, az egyházak, illetve a papság lejáratását, a politikai közéletből való kiszorítását célzó monstre perek) rendkívüli mértékben bénították, lehetetlenné tették az egyházak működését.

A Várpalotai Református Egyházközség Hölgye Endre lelkész (1914-1952) vezetése alatt élte meg ezt a rendkívül nehéz, keserves időszakot. Az elveszített háború, a rengeteg pusztítás és emberi szenvedés, a mindennapi nyomor enyhítésére szervezte a Holland Református Egyház azt a segélyakciót, amelynek eredményként a Várpalotai Református Elemi Iskola diákjai (köztük kisdiákként e tanulmány szerzője is) megismerhették az igazi kakaót, a zabpelyhet, a "csőtészta"-ként becézett makarónit, a csokoládét és más olyan finomságokat, amelyeket a háború olyan sokáig távol tartott az ország lakosságának nagy részétől, hogy ezek a gyermekek életükben először ennek az akciónak keretében találkozhattak velük, itt élvezhették először az addig ismeretlen ízeket.

A Református Egyházközség Irattárában részben fennmaradtak a családoknak szánt segélyek elosztásáról készült feljegyzések, kimutatások. Esetenként 20-30 református család részesült 1947-48-ban az említett akció során természetbeni juttatásban. Főként liszt, szárított gyümölcs, árpagyöngy, zabpehely, kávé, konzerv, ruhanemű, cérna és gyógyszerek voltak a segélycsomagokban. Mindezek bizony valós igényeket elégítettek ki a rászoruló palotai református családokban is. A segélyezettek között megtalálhatjuk a lelkészcsaládot és a két református tanítót. A kor nagyon is mostoha körülményei között bizony ők is rászorultak a szociális támogatásra. Talán elegendő ebben a tekintetben a háborút követő száguldó inflációt megemlítenünk. Ennek következtében ugyanis mindazok anyagi helyzete megrendült, akik készpénzben kapták javadalmukat, mert a pénz értéke nem csupán napról napra, de még egyetlen nap folyamán is kétségbeejtő csökkenést tudott produkálni.

A segélyezettek névsorában - nyilván a gyilkos háború következtében - feltűnően sok az özvegyasszony, a hadiárva. Az is természetesnek tekinthető, hogy az előbbiek mellett elsősorban a sokgyermekes családok jelentkeztek támogatásért.^[62] Az 1947. május 20-án összeállított listán Hölgye Endre tiszteletes úr megjegyzése olvasható: "Az egész doboz zabpelyhet az iskolás gyermekek étkeztetésénél használtuk el."^[63] E sorok írója is élénken emlékszik még kisdiák korából a templomtorony tövében álló kondérra, amelyben addig zömében - nem csupán az ő számára - ismeretlen finomságokat főztek a gyülekezet asszonyai naponként a tanítást követő ebédre. Hasonlóan szívet melengető érzés visszagondolnia az óraközi szünetekben kapott forró kakaó csodálatos ízére.

Az egyházi iskolák 1948 nyarán történt, rendkívüli gyorsasággal végrehajtott államosítása, valamint az akkor már egyértelműen a moszkvai Kremlből irányított, az egyházakban eleve ellenséget látó, azok nemzetközi kapcsolatait pedig rendkívüli gyanúval figyelő új hatalom elzárkózása azonban rövid úton felszámolta ezt a - nekünk akkor különösen csodálatos - lehetőséget. Az erőszakos államosítás és az országos méretű "bezárkózás" után már csak nosztalgiával emlékezhettünk vissza egykori - külső körülményeiben ugyan kicsit tábori - "menzánk" finomságaira, amelyek megint hosszú időre az ismeretlenség homályába vesztek előlünk. Ennek okairól természetesen mit sem tudtunk, csak a bennünket ért veszteséget éreztük.

1948-cal olyan időszak kezdődött Magyarországon is, amelyet az egyházak folyamatos zaklatása, elsorvasztásukat célzó, állandó és nem is leplezett törekvések, célzatos meghurcoltatások, galádul kitervelt megfélemlítések jellemeztek. Ebben a légkörben már szinte feltűnő az 1948. szeptember 5-én Várpalotán tartott református ifjúsági, női és férfi konferencia szervezése. Az egykori Gold Nyomdában készített meghívó tanúsága szerint a szomszédos gyülekezetek részvételével is számoltak a szervezők. A konferencia programjában valóban időszerű témák szerepeltek: a Biblia-körök, a sajtómisszió, az éneklő egyház. Ez utóbbi témának különös aktualitást adott az a kedvezőtlen tény, hogy az iskolák államosításával egy időben az addigi kántortanítók számára lehetetlenné tették, megtiltották a gyülekezeti szolgálatot, ha meg akartak maradni tanítói hivatásukban.

Szinte már vészjóslóan hangzott a konferencia sorrendben utolsó programpontja: "Gyülekezeti munkánk sorsdöntő órái." Ezen belül az igehirdetésről, a családi nevelésről, valamint a vallásos estékről terveztek tanácskozást. A meghívott előadók között szerepelt Boda József veszprémi lelkész, Pethe Kálmán veszprémi hitoktató lelkész, Szíj Rezső pétfürdői lelkész és Kovács Margit diakonissza testvér. "Legyünk ott mindnyájan, hívjunk másokat is!" - olvashatjuk ma az akkori meghívón. A konferencia programja szinte minden pontjában küzdelemre, megújhodásra hívta fel az egyháztagokat.^[64] A meghirdetett küzdelem azonban akkor már évtizedekre eldőlt. Az egyházak kezéből évtizedekre kicsavarták a megújhodásért, a jobbításért, a megmaradásért vívott harc fegyverét.

Az 1948. december 3. és 1950. június 6. közötti időszakról fennmaradt Hölgye Endre tiszteletes kimutatása a község két állami iskolájában tartott hittanórákról. Az I. sz. Általános Fiúiskola és a II. sz. Általános Leányiskola 24 osztályából összesen 158 tanuló részesült református vallásoktatásban.^[65] A hittanosok megoszlása változatos volt az egyes osztályokban: három és tizenöt között ingadozott osztályonként a református vallásoktatásra beíratott gyermekek száma. A heti két hittanóra mellett még összevont csoportokban is komoly elfoglaltságot, jelentős igénybevételt jelentett a lelkésznek a 158 hittanos gyermek oktatása, márpedig külső oktató ebben az időben szóba sem jöhetett. Ez az állapot sem maradhatott fenn sokáig. A sorozatos megtorlások és "meggyőzések" következtében rohamosan apadt a vallásoktatásban részesülő gyermekek száma, az egyházközség, illetve a gyülekezet tevékenységét pedig szinte kizárólag csak a templom falai között tűrte meg az új államhatalom. Sajátos kettősség jellemezte az 1948 utáni korszakot: miközben az állampárt fennen hirdette az egyházak szükségszerű elhalását, ugyanakkor a pártállam teljes lojalitást, sőt "együttműködést" követelt az egyházaktól - önmaguk felszámolásában.