Kosztolányi Dezső

A Nyugat vezető kritikusai mellett a táborhoz tartozó írók egy része ugyancsak az impresszionista kritika egyik vagy másik válfajának híve. Mindenekelőtt ehhez az irányhoz számítható Kosztolányi Dezső.

Annyira tiszteli minden író egyéniségét, hogy mint kritikus elveszti a magáét. Úgy véli, hogy ha a maga egyéniségét érvényesítené, nem érthetné meg az olvasott írókat. Van persze kritikus, aki az individuumot annyira tiszteli, hogy a maga részére is fenntartja egyénisége jogát, s ellentmondást nem tűrő fölénnyel bírál. Kosztolányi azonban úgy vélekedett, hogy a kritikus {67.} ne éljen az ítélkezés jogával, legyen megértő és szerény. Így kritikáiban minden író profilja éles körvonalú, csak – első pillanatra – az övé halovány. Az individualizmus és a tárgyilagosság érdekes egyesülése ez, a l'art pour l'art jegyében. Mihelyt valaki egyéniség, már érték a szemében, csak arra van hát jogunk, hogy leírjuk – arra nincs, hogy bíráljuk is.

Kosztolányi fiatalon a pozitivista irodalomtörténet és kritika híve volt. Bodnár Zsigmondról írva fájlalja, hogy nekünk nem akadt Taine-ünk, Sainte-Beuve-ünk. Az úgynevezett Nagy-Beöthyben nincs "semmi modern természettudomány, szociológia, mi a jelenségeket élettani s nem idealisztiko-beöthysztikus szemmel nézné." De döntőbb befolyást gyakorolt reá a Gourmont-hirdette individualizmus. Későbbi meggyőződése szerint a jó kritikus csak megállapít: "A kritikusnak nem lehet más feladata, mint hogy konstatálja a művész egyéniségét, bemutassa a dolgozási rendszerét, latravesse a mondanivalója súlyát, és ha az egyénisége erős, az írása karakterisztikus, új bátorságra kapassa. Gyomlálni nem merek. Attól félek, hogy a gyommal együtt a ritka virágokat, a másodperc csodarózsáit is kitépem és az egész kertet elfakítom."

Kosztolányi jó példa arra, hogy a híre szerint impresszionista kritika menynyire nem impresszionista. Kosztolányi a mű objektív leírására, megértésére törekszik. Vele megvalósult az a "descriptív kritika", amelyet 1890-ben Alexander Bernát sürgetett, valamint "a művésznek mindent szabad, amit meg tud csinálni" elv alkalmazása. Kosztolányi annyira nem értékel dogmák alapján, hogy úgyszólván egyáltalán nem értékel. De természetesen nem azért mond le az értékelésről, amiért a "tudományos" kritika: az ítélettel együtt járó hibaforrás kiküszöböléséért. Inkább azért, mert ő nem ítélni akar, hanem élvezni.

Mégis, szinte szándéka ellenére, kirajzolódik a saját művészideálja: legfőbb követelménye az egyéniség. A sima "jólírást" megveti. A hiányokat is elnézi, ha egyéniség nyilvánul meg általuk. Egyik legtöbbet hangoztatott esztétikai követelménye a realizmus, amelyen az érzékletes, valószerű ábrázolást érti, s szembeállítja az elvont mélységgel, amit megvet, sőt szembeállítja a tanulság kimondásával is. Meggyőződése ugyanis, hogy egy versnek és regénynek semmi más célja nincs, nem is lehet, mint hogy szép legyen. "Ha egy költő bármely érdek szószólójává válik, szolgává aljasul. Mindegy az, hogy ez az érdek milyen és mekkora."

A kritika és az irodalom e felfogásából oly bírálatok születtek, amelyek mindegyikében vannak találó, finom észrevételek. Kosztolányi irigység nélkül és szeretettel méltatja kortársait: Babitsot, Móriczot, Karinthyt, Tóth Árpádot, Füstöt, Szép Ernőt, Somlyó Zoltánt, Krúdyt, Szomoryt, Gellért Oszkárt. Az előtte járó nemzedék költőiről, Kiss Józsefről, Ábrányi Emilről, Kozma Andorról, Endrődi Sándorról írt arcképeit hibátlan tárgyi tájékozottság is jellemzi. A régifajta kritika képtelen lett volna ilyen sokféle mű és író élvezetére. Minden kortársa közül csak egy iránt volt igaztalan: Ady Endre iránt.

Ellene írt hírhedt pamfletje A Toll 1929-es ankétjét nyitotta meg, amelyet Zsolt Béla, a lap akkori főszerkesztője azért rendezett, hogy a hozzászólók tisztázzák Ady politikai gondolkodásának kérdését, s főképp eloszlassák a turulisták Ady-felfogásának akkoriban terjengő ködeit. Ez a pamflet nem véletlen kisiklás volt Kosztolányi kritikai művében. Nagyjából összhangban van esztéti-{68.}kai elveivel, de kimutathatóan érvényesülnek benne olyan indulatai is, amelyeket egyébként önmagának sem szokott volt bevallani. Ady első könyveiről Kosztolányi meleg dicsérettel írt, 1907-ben még tudta, hogy Ady hozta az utolsó húsz év legnagyobb költői revelációját; állítása szerint később az hívta ki haragját, hogy a politikai szenvedély meg-nem-érdemelten egekig emelte. Kosztolányi ui. nemcsak az ellen tiltakozik, hogy a politika beleszól az irodalomba (mint Ignotus tette), már az is haragra gerjeszti, ha politikai okból szeretnek vagy jobban szeretnek egy költőt. Nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy a költészetben a szépség varázsán kívül szellemi vezetőt, vagy legalább rokont is keresünk. Ahelyett, hogy felismerte volna Ady művészetének művészet fölötti tartalmát, tiltakozott az olvasói igények ellen és Ady verseinek szépségét is kétségbe vonta. S ha jobban megnézzük, észrevesszük azt is, hogy nem minden politikai költészet ellen tiltakozott, csak a baloldali költészet ellen. Ady-ellenes pamfletjében el is árulja, hogy a világnézeti-politikai ellentét teszi lehetetlenné számára Ady verseinek élvezetét. Megvallja ugyanis, hogy Ady messianizmusa, pontosabban az a hite, hogy a magyar élet máról holnapra, forradalmi úton jobbra változtatható, annyira sérti értelmét, hogy érezni is képtelen vele. Látni való, hogy Kosztolányi nem annyira homo aestheticus, mint képzeli, nem igaz, hogy "nem áll sem jobboldalon, a bégető fehér bárányok (!) között, sem baloldalon, az ordító fekete farkasok (!) között". Más alkalommal be is vallja, hogy "tudományos meggyőződésénél fogva" a jobboldalon foglal helyet.

Kritikájának legfőbb korlátja azonban, hogy jóformán semmi érzéket nem árul el az értékkülönbségek iránt. Számára minden jól megcsinált és némi egyéni sajátságot kifejező mű körülbelül egy-színvonalon áll: Szini Gyula éppoly kitűnő, mint Mikszáth, Beczássy Judit regénye éppoly jó, mint Móricz Zsigmond művei, Turchányi Elek éppoly jelentős, mint Tóth Árpád. Nincs érzéke a nagyság iránt sem, s nem véletlenül: finom eszközei vannak annak megmérésére, hogy egy mű egyéni és igazán művészi-e, de arra nincs, hogy a műben kifejeződő egyéniség jelentőségét is megmérje.