Kolozsvári Grandpierre Emil

Kolozsvárt született 1907-ben, tekintélyes hivatalnok-családból. Szülővárosában, Párizsban és a pécsi egyetemen végezte el tanulmányait. Állástalan diplomásként a Statisztikai Hivatalba került ínségmunkára. A Nyugat, a Protestáns Szemle közli első írásait; a Magyar Csillag állandó munkatársa. 1947-től megszűnéséig a Magyarok szerkesztője. Prózafordító.

Az "átmeneti próza" talán legkülönösebb karakterű tehetsége. Rokonítani bajos bárkivel is, akár e körben, akár irodalmunk szélesebb áramában. Az "esszéistáktól" írásainak szinte tapintható, groteszk érzékletessége – a korabeli próza más irányzataitól hangsúlyozott, sokszor az abszurditásig vitt, játékosan kérkedő intellektualizmusa választja el. Egy időszakban, mikor {741.} úgyszólván egész irodalmunkat prófétikus ambíciók fűtötték, ő kicsúfolta a prédikátori talárt; stílusa színes, de szemlélete távolságtartó, s a legjobban akkor haragszik, ha önmagát meghatódáson, érzelmi kiszolgáltatottságon éri. Így aztán a kritika sem igen tudott mit kezdeni vele: hol körülrajongta, hol elutasította írásait, egyszer rideg közönnyel, sőt cinizmussal vádolta, másszor a modern intellektualizmus legfőbb hazai letéteményesét látta benne. Az író ugyanis egész pályája során kivételes és kibékíthetetlennek látszó elemeket igyekezett egységbe kényszeríteni, tematikai, műfaji és szemléleti vonatkozásban egyaránt.

Bírálatait és tanulmányait olvasva sajnálhatjuk, hogy ezt a műfajt csak alkalmilag űzte. Rögtönzöttségük és bölcseleti bizonytalanságuk: két súlyos akadály, melyek miatt esszéista munkássága máig tetőzetlen. Pedig, ha rászánja magát, regényeinél, vagy a hivatásos kritikusok alkotásainál semmivel sem kisebb horderejű művek kerülnek ki a tolla alól. Anatole France portréja kivételes pontosságú elemzése a nagy francia sztoikus pályájának és életműve gondolati problémáinak.

Legnagyobb bírálói érdeme szívós harca az irodalmi legendákkal és hamis hitekkel szemben. Ennek során még harcostársait sem kíméli: Szerb Antal Világirodalom történetében kegyetlen szeretettel mutat rá az ötletszerűségekre, az irracionalizmus iránti nosztalgia káros hatására. Makacsul üldözi a magyar széppróza múltjában és jelenében a gondolatrestség megnyilvánulásait. Bár ennek során néha túlzásokba ragadtatja magát – Mikszáthon és Móriczon is alakjai "fejnélküliségét" kérve számon, holott az író aligha adhat fejet ott, ahol a modell, a típus jellemzője éppen a gondolattalanság – abban a követelésében teljesen igaza van, hogy a modern magyar prózának föl kell törnie a gondolatiság szférájába.

Hogy éppen ebben mint esszéista, maga is megtorpant, súlyos kára a magyar kritikai irodalomnak. Grandpierre a francia racionalizmus neveltje, habár a világ abszurd jelenségei láttán rá-rádöbben e racionalizmus elégtelenségére. Kritikai írásai ilymódon eldöntetlen világnézeti küzdelmet jelenítenek meg az értelem mindenhatósága és az agnoszticizmus csábításai között. Ez a harc időnként egy szellemes, cseppet sem földhözragadt empirizmusban jut átmeneti nyugvópontra, de éppen a túlzott ténytisztelet válik sokszor akadályává annak, hogy Grandpierre végiggondolja a tényeket. Üldözi a bölcseleti tévedéseket, de ezenközben mindennemű filozófia ellen is hadjáratot indít. Így kerül ellentmondásba önmagával: a gondolatiság követelésével. Kritikai írásait összegyűjtő kötete – a Legendák nyomában – e töredékesség és következetlenség ellenére is, az "esszéisták nemzedéke' tevékenységének jellemző, maradandó értékű monumentuma.

Úgyszólván valamennyi hőse kiszolgáltatottja a saját érzékeinek vagy a környező világnak – gyakran mindkettőnek. E kiszolgáltatottság processzusait nyomozza végig novelláiban és regényeiben. E világos értelmű, pontosan fogalmazó író világára valami nehéz, ólmos köd ül, a biológiai lét kártékony és elemezhetetlen gőzei; még a jó irányú akarat, kitörni vágyás is elsüpped az önmagát túlélt társadalom hazug beidegzettségeiben vagy különcséggé, emberidegenséggé torzul. E kettős végzettől Grandpierre-nél nincsen menekülés. A Rosta (1931) ugyan még nyíltan lázadó írás, a Doktor Csibráky szerelmei (1934) azonban már meglehetősen rezignált enciklopédiája az értelmiségi {742.} magány kettős, biológiai és társadalmi determináltságának. A főhős – egy teljesen kopasz fiatelember, akinek anyja a születésekor elpusztult – a félszegség két lábon járó szimbóluma. Félszegsége abból ered, hogy önmagát erkölcstelen szörnyetegnek tartja. Testi vágyakozása a kor álszent erkölcsei szerint a "nőéhség" sötét bűntudataként nehezedik rá; "tisztességes" házasságot akarna kötni, de mivel minden szavát, mozdulatát, ami "nőcsábászságra" vallana, visszafojtja a választott nő előtt, az végül elveszíti türelmét, és a félszeg viselkedést titkos csapodársággal magyarázva faképnél hagyja a férfit. Csibráky doktor korunk és hazánk hőséhez illőn vigasztalódik: a fuccsbament házasságra összekoplalt pénzét egy nemzetmentő politikai csoportosulás, a jellemző nevű "Szabad független párt" kasszájába fizeti.

A Doktor Csibráky nagy pontossággal és ábrázolóerővel megjelenített érzelmi zűrzavara egy jellegzetes középosztályi magatartás kritikája, s bár az író sokszor kifejezi a hős iránti rokonszenvét, sok helyütt szinte azonosságát: annál kegyetlenebbül leplezi le jószándékú, de bávatag öncsalását. A hazugság, az illuzionizmus tehát itt is, mint Illés Endre novelláiban, az író meg-megújuló támadásainak célpontja, de Grandpierre a hazugságnak homályosabb és gyakran alantasabb indítékait igyekszik tetten érni. Illés Endre a hazugságot tudatos hipokritaságnak tartja; Grandpierre szánandó és leküzdhetetlen kényszernek. Részben innen ered, hogy diagnózisa, ha igen árnyalt is, sokszor nem eléggé egyértelmű.

Ennek bölcseleti hátterét mutatja meg következő regénye, A nagy ember (1935). Ebben Grandpierre szélesebb, teljesebb korképet rajzol, mint akár a Rostában, akár a Doktor Csibrákyban: a regény cselekménye a polgári-középosztályi értelmiség szinte valamennyi jellegzetes típusát fölvonultatja. A fő dolog mégis egyetlen motívum: mint kényszerül egy hiperértelmes, művelt fiatalember ostoba, önző és alantas indulatú volt osztálytársa szolgálatára. A két hős, az okos Miklós és a vérbő, erőszakos Gazsi bármily érzékletes, földönjáró, plasztikus realizmussal rajzolt figurák: voltaképp jelképek. Miklós tudatosan kezd kísérletezni félszeg és tehetetlen társával. Ambíciót oltva belé, s Mefisztóként mellé szegődve és sarkallva, lényegében ő "teremti meg" Gazsit. És a korlátolt, nevetséges alakból filmcézár lesz, mindenható vállalkozó, Miklósnak pedig még tudását is megtagadva kell bértollnokoskodással Gazsi érdekeit szolgálnia. A nagy ember egyértelmű és keserű szatíra a polgári értelmiség társadalmi kiszolgáltatottságáról. Miklós és Gazsi sorsának azonban van egy olyan filozófiai sugallata is, amely jellemző a korabeli értelmiség friss érdeklődésére divatos áramlatok, az egzisztencializmus és a pragmatizmus irányába. Az "értelem" kiszolgáltatottsága és szükségképpeni alárendelt szerepe a polgári racionalizmusból való kiábrándulás is. A "felsőbbrendű ember", sugallja e regény, nem az, aki ismeri Nietzsche filozófiáját. Hanem épp az, aki nem elég okos arra, hogy önmagában kételkedjen és ezzel tehetetlenné váljon; aki nem programszerűen, hanem természete szerint gátlástalan. Az "ösztönlény" sikere és valóságos fölsőbbrendűsége kísértetiesen aktuális probléma volt a fasizmus sikerei kezdetén.

Joggal tekintik Grandpierre főművének az 1942-ben megjelent Tegnapot és folytatását, helyesebben előzményét, a Szabadságot (1945). Az esszének, a regénynek és az emlékiratnak e két rendkívül sajátszerű szövedéke nemcsak kulcsa az életműnek, de az úgynevezett középosztályi neveltetés páratlan {743.} éles kritikája is. Föltárja, hogy a húszas évek óta alapvetően megváltozott az írói és irodalmi gondolkozás. Grandpierre már nem akarja a világot megváltani. Irtózik a szerepektől, és fő kötelességének a megismerést tartja. A prófétikus illúziók helyére a sztoikus szemlélet lép. Grandpierre már nem hisz a középosztályi értelmiség hivatásában. Idejétmúlt és pusztító beltenyészetnek tartja. Nem fölrázni, hanem eltakarítani akarja az útból. Rádöbben, hogy a lelki elnyomorodás folyamata mélyebben determinált ebben a rétegben, hogysem puszta jóakarattal le lehetne küzdeni. Egyetlen lehetősége ennek a rétegnek, ha fölöslegességét tudatosítja. Grandpierre önéletrajzi emlékezésében nyoma sincs a nosztalgikus elemnek. Talán csak a szülői házat szereti, de erről is nagyon tartózkodóan vall. S nemcsak egy idejétmúlt életformát, megmerevedett szokásrendszert leplez le, de a kor jellegzetes téveszméit is, túllépve a dzsentri-középosztály öngyilkos illuzionizmusán, a polgári individualizmus mentalitását is pellengérre állítja. Stílusa éppen ilyenkor válik a legmaróbbá.

Önelemzése így egy egész réteg történelmi útját magában foglalja. Egy hamis reflexrendszerű világgal nem lehet érzelmileg azonosnak lenni, a másik út viszont a "magányosság üres gőgje". A Tegnap és a Szabadság világosan föltárja, hogy az adott társadalmi- és gondolatkörben ez a kettősség kikerülhetetlen. Az író pedig egyensúlyozni próbál a rideg érdektelenség kényszeredett póza és a rokonszenv homályos kísértései között; titkolja, mert gyanúsnak tartja az utóbbit, és sokszor fölöslegesen erőlteti az előbbit, mert hiába magasfokú intelligenciája, egy hulló osztály képviselőit rajzolva, nem tudja biztonságosan eldönteni: mi bennük a maradandó, az emberi. Vonzza kedves hősének, a mezei "jogász" Gajári Lacinak könnyed, fölényes szabadossága, társadalmon kívülisége (Mérlegen, 1950; A tisztesség keresztje, 1957; Egy szereplő visszatér, 1961), de látja, hogy ez a "magyar dendizmus" egy élősdi réteg élősdi terméke, ez a fajta függetlenség nemcsak kivételes, de káros is. Elítéli Csibrákyt, mégis valamiképp azonos vele az igazság és tisztesség keresésében; igazán jóízűt nem tud rajta nevetni, mint a Ló a toronyban játékos Gidró Karcsiján sem; leleplező humora itt csaknem sírásnak tetszik.

Az író fölszabadulás utáni pályáját áttekintve, a kritika időnként kárhoztatta, hogy túlságosan beleragadt a saját világába, a formálódó jelen nem érdekli elég intenzíven, s ma is a félmúlt panoptikum-alakjaival foglalkozik. Van ebben némi igazság, de korántsem csak Grandpierre tehet róla. Túl a pályakezdés művészi élményeinek meghatározó jelentőségén, Grandpierre sohasem hagyott föl a kísérletekkel, hogy írói világát műfajilag és tematikailag kitágítsa, másrészt a félmúlt világát főleg azért idézi föl újra és újra, mert befejezetlen még vele a számadása, és ama kor romlékony erkölcseinek egy-egy szívós maradványát napjainkban is tapasztalja. A felszabadulás után egyik legaktívabb, legtermékenyebb írónk volt; lapot szervezett és szerkesztett, tanulmányai és a Szabadság mellett ekkoriban publikálta a Lófő és kora (1946) című antifasiszta szatíráját s a Kigyúl a fény című, a koalíciós idők visszásságait kipellengérező színdarabját. A szatíra műfaját megpróbálta a mai társadalom fonákságainak leleplezésére is fölhasználni (A bűvös kaptafa, 1957; A ló két oldala, 1960). E kísérletei azonban, jóllehet pislákoló szatírairodalmunkban éppen nem elhanyagolhatók, az életműben csak másodlagos jelentőségűek. Humoruk túl rideg, intellektuális; inkább szellemesek, mint szatirikusak. Kedvesebb és sikeresebb, de végül múló közjátéknak bizonyult a történelmi {744.} pikareszkkel való kísérletezés: az 1953-ban megjelent Csillagszemű az időszak egyik legjobb történelmi regénye, népi hangvétele, közvetlen ábrázolása, megragadó bája ma sem kopott, de nem illeszthető bele az életmű mélyebb folytonosságába – e könyv valóban "múltbafordulás", még ha nem is a szó pejoratív értelmében.

1950-ben jelent meg legnagyobb szabású vállalkozása, a Mérlegen című regény, amelyben a Horthy-korszak társadalmának teljes keresztmetszetét rajzolta meg. Egy vidéki város miliőjében fölvonul úgyszólván minden jellegzetes típus, dzsentrik, polgárok, szüfrazsett-ambíciójú lányok, diákok, az illegális kommunista mozgalom harcosai. E regény azonban – Déry Tibor Feleletéhez hasonlóan – mindeddig torzóban maradt; talán nem is annyira külső okok, mint inkább az extenzív valóságábrázolás túlzott, szinte gigantomániás erőltetése, ennek folytán megoldhatatlan művészi problémái miatt; az író kitűnő portrékat fest, de a regény cselekménye novellisztikus epizódokra szakad széjjel – e nagyszerű anyagot később az író át is mentette kidolgozottabb, részleteikben plasztikusabb, meggyőzőbb novellákba és kisregényekbe (Egy szereplő visszatér, A tisztesség keresztje). E művek összehasonlíthatatlanul jobbak a regénynél. A társadalmi kép összeszűkül ugyan, de mindkét kötet középponti eszméje erőteljesebb és korszerűbb. Grandpierre a konformizmus életvitelét ítéli el bennük: hangsúlyozza, hogy a szolgalelkű társadalomban nem lehet büntetlenül és következmények nélkül szabadnak lenni. E gondolat megfogalmazása legjobban sikerült az idézett Ló a toronyban című novellában; de szinte valamennyi írás az író most már leplezetlen rokonszenvét fejezi ki azok iránt, akik keresik a szabadságot vagy le kell mondaniok róla; és fölszabadult dühvei, megsemmisítő szellemességgel támadja, szörnyetegeknek ábrázolja azokat, akik az embert szabadságának föladására kényszerítik. Igaz, Grandpierre szabadságfogalma nem teljes – nem sikerült föltárnia egyén és közösség kapcsolatának pontos dialektikáját, ennek pozitív oldalait. Ilyen irányban mostanában kutat, a Boldogtalanság művészete (1958) és főleg a Párbeszéd a sorssal (1962) című regényében. Ez utóbbi, mai témájú szerelmi történetben a társadalom nemcsak akadályokat állít a hősök elé, de voltaképp – a Sorsnak nevezett rendőrtiszt szimbolikus alakjában – a föloldás lehetőségeit is megteremti.

"Mi sem nehezebb, mint tetten érni azt a folyamatot, ami közben a lélek föleszmél a látszatlétből, élni kezd." – írta Grandpierre-ről a Szabadságot méltatva Bóka László. Grandpierre erre a tettenérésre vállalkozott – de a végére még nem jutott. Akadályozta ebben előbb a Horthy-rendszer álszent légköre, utóbb a személyi kultusz türelmetlen gyanakvása mindenfajta kritikai attitűddel szemben. Mégis fontosabbnak tetszik Grandpierre művészetének belső, szervi nehezéke: a túlhangsúlyozott biologikum és bölcseletének egyoldalúsága, amely olyan intellektuális írónál, mint ő, csöppet sem elhanyagolható probléma. Így műveiben mindeddig inkább föltárult a hibás irányú föleszmélés erkölcsi és társadalmi veszélye, mintsem a helyes fölismerések fölemelő emberi tanúsága.