Sándor Kálmán

Budapesten született, 1903-ban tisztviselő családból. A forradalmak után Bécsben, majd néhány év múlva Párizsban tartózkodik, ahol szoros kapcsolatba kerül baloldali mozgalmakkal. Idehaza a szocialista diákmozgalmakkal tart kapcsolatot; 1927-től kezdve jelennek meg cikkei, elbeszélései a Népszavában, a Nyugatban és a Pesti Naplóban. Első regénye, a nagy gazdasági válság éveiről szóló A legsoványabb tehén esztendeje (1931) dokumentum-erejű korrajz. Éles, leleplező hangja miatt csaknem két évtizedig nem talál kiadóra, és csak a felszabadulás után jelenhet meg. Többi regényében (Ártatlanok, 1935; Kórház az őserdőben, 1941) a kisember szemszögéből ábrázolja a harmincas évek sötét és kilátástalan világát.

A kisember problémái iránti belső, lírailag átfűtött érdeklődése rokonítja stílusát Kassák Angyalföld jének és Nagy Lajos egykorú novelláinak stílusával. Hősei állásnélküli értelmiségiek, proletár özvegyasszonyok, akik krajcáros nyomorúságaik közepette is boldogságról, egyszerű köznapi emberi örömökről {794.} álmodoznak. Együttérzően és mégis ironikusan ábrázolja azt a kontrasztot, amely az álmok és a könyörtelen valóság között tapasztalható. Minduntalan arra döbbent rá, hogy a kisember számára az adott feltételek mellett még a legegyszerűbb örömök is lehetetlenek, a boldogság pedig abszurditás. Emberábrázolásába groteszk elemek vegyülnek, az állásnélküliek, az ágyrajárók életének groteszksége.

Írói módszere közel áll a hagyományos naturalizmushoz: a kisemberek életének aprólékos mozzanatait szinte különc türelemmel halmozza és boncolgatja. Az újpesti külvárosi környezet zárt atmoszféráját éppen olyan pontosan motiválja, mint hősei lelkivilágát. Ezzel a módszerrel, a külső és a belső valóság közötti szakadatlan kontraszt feltárásával, feszült hangulatot képes teremteni.

Művei összhatásukban sötét és komor tónusúak: a társadalmi igazságtalanságok, a szociális nyomorúság elleni tiltakozás művészi kifejeződése ez. Sándor Kálmán azzal, hogy rámutat a társadalmi viszonyokban rejlő abszurditásra, éles, könyörtelen társadalomkritikát gyakorol. Az élmények, a tapasztalatok gomolygásából határozott szatirikus látásmód bontakozik ki, a társadalmi rend megváltoztatásának közvetett követelése. E szatírájából kezdetben hiányzik az a fölény, amely Nagy Lajos ekkori magatartását jellemezte. Sándor Kálmánban a lírai azonosulásnak ösztönös hevessége él, hősei érzéseibe a maga líráját viszi bele. A legsoványabb tehén esztendeje kiadása alkalmából írt előszavában e korszakát perspektivátlannak nevezi. S bár ezt művészi hibának érzi, mégis változatlanul hagyja a szöveget. "A regény erényeit és perspektivikus hiányosságait – írja – ma már egészen tisztán látom. Javítani az utóbbiakon mégsem tudtam: kiderült, hogy a regény kompozíciójának s az alakok jellemének egybekovácsolt láncszemei ezt egyszerűen lehetetlenné teszik."

Sándor Kálmán a Horthy-korszak irodalmában mindinkább háttérbe szorult, 1944-ben élete is veszélybe kerül; deportálják, a dachaui koncentrációs táborba kerül, ahol súlyos betegséget kap. Évekig fekszik kórházban. Hazatérése után, 1946-tól megjelennek régebbi, kiadatlan művei, s felfrissült munkakedvvel új művekbe fog. 1962-ben halt meg.

Szatirikus ábrázoló módszere továbbfejlődik, s ez szorosan összefügg tárgyválasztásának és szemléletének fejlődésével. Figyelme továbbra is az ellenforradalmi korszak problematikájára tapad. A Tolvajok kertje (1949) című regénye még önéletrajzi jellegű, benne a koncentrációs táborban átélt élményeit ábrázolja. Hősei, a dachaui koncentrációs tábor rémségeit átélt és onnan megszabadult kisemberek mozdulataiban, viselkedésében továbbra is hangsúlyozott szerepet kapnak a groteszk elemek. Ezzel érzékelteti sorsuknak – a saját kisemberi szemszögükből vett – abszurditását; mind szenvedéseik, mind pedig megszabadulásuk számukra értelmileg fel nem fogható voltát. Az öntudatlan, tehát groteszk kisemberrel szemben azonban már meglát és élénken, művészileg megragadni is képes erőteljes kontrasztfigurákat is. A regény főhőse, Kosaras József határozott jellemű, öntudatos kommunista, aki jellemében hordozza a távlatot, a kibontakozást. Ehhez hasonló kontrasztra épül a következő s egész munkásságát betetőző regénye, a Szégyenfa is.

Sándor nagyszabású, szatirikus trilógiát tervezett a Horthy-korszakról. Az elképzelés csak részben fakadt belső írói igényből, abból a szándékból, hogy {795.} az ellenforradalmi korszak leleplező művészi kritikáját egy átfogó ábrázolásban teremtse meg. Elképzelése kapcsolódott a szocialista realizmus esztétikájának a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején érvényes szemléletéhez is, ahhoz a felfogáshoz, amely a mélyreható társadalomábrázolást csak szeles epikus keretben tudta elképzelni. Ezzel is, s nem csupán egyre súlyosbodó betegségével magyarázhatjuk, hogy a tervből csak az első regény valósult meg, a "fehér augusztus" napjait ábrázoló Szégyenfa (1949).

Sándor Kálmán már novellái egy részében kiszélesíti korábbi tematikáját; a kisember élete mellett mind többször választja közvetlen ábrázolás tárgyául az ellenforradalmat, a fasizmust. Minden egyes írásánál e rendszer és képviselőinek abszurditását, létének képtelenségét bizonyítja. Szatírát ír, amely fő mondanivalóját tekintve Gábor Andor és Nagy Lajos ellenforradalmat és fasizmust ostorozó pamfletjeit, szatirikus novelláit folytatja. Művészi súlyát tekintve is kiemelkedik e zsánerből Szép lányok sisakban (1947) című elbeszélése. A nyilas uralomnak azokat a heteit ábrázolja, amikor a fasiszta rend végvonaglása idején, a söpredék került hatalomra Pest utcáin. A groteszk szituációban, amikor a bordélyház lakói állnak csatasorba az ellenforradalom védelmére, a lumpen-elemek és a fasizmus közötti "eszmei" együvétartozás igazságát mondja ki.

A Szégyenfa ennek az ellenforradalom ellen irányuló szatírának kiérlelt megvalósítása, munkásságának összefoglalása. A regény hőse egyéni jellemvonásait tekintve különcnek, groteszknek tetsző kisember, Égető Ferenc angyalföldi asztalosmester. Ez a figura, objektív történelmi szerepét tekintve hőssé válik: a magyar proletárforradalom eszméit és indulatait őrzi, fordítja szembe az ellenforradalmi terror világával. Ez a történelmi perspektíva eredményezi, hogy a regény aprólékosan dokumentált jelenetei, amelyekben az ellenforradalom uralomrajutásának tragikomikus mozzanatai elevenednek meg: egységes, jelképes jelentőségű korképpé összegeződnek. A "fehér augusztus" napjaiban a történelmileg halálraítélt úri világ s a társadalom lump, élősködő söpredéke lép fel a forradalommal szemben. Ez a fellépés mintegy előjátéka 1944 őszének, a nyilas uralomnak.

Sándor Kálmán a fasizmus történelmi meghosszabbítását ismeri fel és ábrázolja az 1956-os ellenforradalomról szóló novelláiban is. Slarkó József nyugalmazott mintaasztalos különös története (1959) főmotívumaiban szinte megismétli az előző alkotásokat. Ebben is egy különc proletár áll szemben a terrorra készülő söpredék ellenforradalmárokkal. S mint korábban, itt is a lélekjelenlét menti meg a pusztulástól.

Sándor Kálmán egyike azoknak a prózaíróknak, akik az ellenforradalmi rendszer lényegét pontosan, illúziók nélkül látták. A felszíni jelenségek mögött – mégha a felszín olykor idillikusnak tetszett is – mindig fel tudta fedezni a fasizmus embertelenségének a megnyilatkozását. Módszerének, művészi teljesítményének értékei szorosan összefüggnek azzal a haragos szatirikus ítélettel, amelyet az ellenforradalmi korról megfogalmazott. A tragikomikus, a groteszk és különc elemek összpontosításával az intellektuális szatírának pregnáns, egyéni változatát teremtette meg. Jellegzetességei külön helyet biztosítanak számára szocialista prózairodalmunkban.