Asztalos István

1909-ben született Kiskapócson. Első novellája, a kolozsvári Ellenzék című lapban 1938-ban közölt Történt az utcán, már felmutatja ábrázolásmódjának minden jellegzetességét. Kiindulópontja szinte mindig a karcolat, az életkép: ebben az írásában egy kóbor anyakutya üldözésének és elpusztításának története nyer minden magyarázó kommentár nélkül is többoldalú értelmet. Az erdélyi külváros sikátora egész világgá tárul, a szerencsétlen jószág elleni hajszában nem pusztán az emberi kegyetlenség, hanem az irányát nem lelő felelősség, bűntudat és jóakarat is lelepleződik. Jellemző, hogy a novella csattanójában a rendőr, mikor végez az állattal, ezt a közösség érdekében végrehajtott nemes cselekedetnek véli.

Írói kibontakozása valósággal tüneményszerű és a hazai magyar irodalomban is mindjárt fölfigyelnek rá. Egy évvel első elbeszélésének közlése után már regénnyel jelentkezik (Elmondja János, 1939), mely az erdélyi kiadással csaknem egyidőben Budapesten is megjelenik és szép sikert arat; Asztalos hamarosan a megújuló, szocialista irányba fejlődő magyar próza egyik legrangosabb alakja lesz. Sikerének egyik forrása bizonyára rendkívül gazdag élmény-{987.}anyaga. A királyi Romániában elbocsátott magyar vasutas fia korán és közvetlenül megismeri a proletársors minden nyomorúságát és a szolidaritás fölemelő erejét. Kamaszkorában már a legkeményebb fizikai munkákban – alagút-építésnél, favágásban – kell helytállnia, és ebben a kemény iskolában a deklasszálódott kispolgár-fiú hamarosan lázadóvá lesz, fölnyílik a szeme a soknyelvű romániai szegénység sokféle szenvedésére és közös sorsára; novelláiban álmodozó moldvaiak, ravasz góbélegények, mogorva mócok, máramarosi rutének és zsidók szinte szemünk láttára válnak egy néppé, s emelkednek föl később a történelem megoldást nyújtó igazságáig. Asztalos organikusan, hőseinek és modelljeinek útján lett szocialista íróvá.

Prózájában jellegzetesen keveredik Móricz Zsigmond és később Gorkij hatása. Idegenkedik minden kommentártól, agitációs szájbarágástól, első regényének címe jellemzi egész ábrázolásmódját: Asztalos "elmondja" hőseinek életét, érzéseit, sokszor együgyű ábrándjaikat, megmosolyognivaló tüsténkedéseiket. A naturalizmus iskolájából kiinduló próza ez, de az "elmondásban", a krónikaszerű ábrázolásban kezdettől fogva ott rejlik kimondatlanul is az egyértelmű állásfoglalás. Bár Asztalos később ironikusan szólt ennek az első pályaszakasznak "szemérmességéről", lelke mélyén hű maradt ehhez a nem megindult, de megindító ábrázolásmódhoz. Nemcsak alkatában, de témájából eredően is: Asztalos életművének középponti problémája a szocialista öntudat születése, kialakulása az egyszerű, iskolázatlan, gyakran írástudatlan emberek között. Ennek az eszmei vajúdásnak hiteles és sokoldalú kifejezése teszi prózáját oly értékessé.

Bár politikailag már indulásakor is rokonszenvez az erdélyi baloldali mozgalmakkal, ízlésbeli ellentétek miatt először az Erdélyi Szépmíves Céh folyóirataiban és lapjaiban jelentkezik. A Korunk szerkesztője, Gaál Gábor egyoldalúan csak a megoldatlanságokat, a veszélyeket látja Asztalos krónikás ábrázolásmódjában, s nem veszi észre, milyen nagy agitatív erőt rejt ez az "elmondásos" módszer, mennyire megegyezik az ábrázolt hősök érzésvilágával. Ezek az ellentétek később teljesen elsimulnak, és a 40-es évekre Asztalos már a Korunk támogatója. 1941-ben jelenik meg második regénye, az Új esztendő. A világ és ábrázolása látszólag ugyanaz, mint az Elmondja Jánosban – egy erdélyi falu szegényeinek harca a mindennapi betevő falatért –, de a Móricz Boldog emberéből átszármazott "szegényember-sztoicizmus" helyére itt már a lázadó indulat lép: a hősök megpróbálnak szembenézni nyomorúságuk okaival, szervezkedni rabtartóik ellen.

Az életmű legjelentősebb darabja a Szél fuvatlan nem indul című, 1949-ben megjelent kisregény. Egy vegyes nemzetiségű falu négy napjába sűrűsödik itt a történelem minden problémája. A könyv elején, egy pálinkafőzőben pofon csattan el, s másnapra már-már fölbolydult méhkassá válik az egész falu. Miniatűrben szinte megismétlődik a korábbi huszonöt év minden nemzetiségi marakodása – de a felszabadulással létrejött új körülmények közepette; Asztalos utolérhetetlen művészettel érzékelteti, hogy a valaha oly tragikus ellentétek miképp váltak minden szempontból tárgytalanná, ironikus és mosolyognivaló acsarkodássá. A "nemzetiségi probléma" mélyén valóban más természetű kérdések húzódnak: az elcsattanó pofon – bármily furcsán hangzik is – már a román és magyar szegényparasztság egymásra találásának csattanós nyitánya – csattanós annyiban is, hogy az izgágáskodó {988.} román kulák legények kezéből a román házigazda menti meg magyar vendégét és osztályostársát. Valóságrajzában, szerkezetében lebilincselően arányos és hiteles mű a Szélfuvatlan nem indul. Mégpedig minden kiszámítottság nélkül: a születő új élet alapmodellje alakul ki ebben az ellentétek gyötörte faluban. Alig akadt még mű, amelyik a falusi szegénység, az "érzelmi kommunisták" öntudatra ébredésének, sokszor naiv, sokszor hősies erőfeszítésének és igazság iránti szomjának ennyire eleven képét adná. A véget nem érő vita a kommunista pártsejt gyűlésén a regény legjobban sikerült epizódja: bővelkedik drámai és humoros epizódokban. A falu kommunistái itt néznek szembe az előttük álló hatalmas történelmi feladattal; kicsinyes, személyeskedő patvarkodásuk egyszerre országos felelősségük fölismerésébe torkollik: itt, ezen a taggyűlésen a "közös nemzet", a szocialista nemzet alapsejtje születik meg. Az 1952-ben megjelent Fiatal szívvel című regény az író részleges sikerű áttörése a nagy epika területére. Ebben a hatalmas történelmi tablóban, amely a húszas, harmincas évek romániai munkásmozgalmának állít emléket, Asztalos megkísérli földolgozni ifjúkorának rendkívüli élményanyagát – s a regény első felében megrendítő képet fest egy soknemzetiségű munkás-kollektíva hihetetlen nyomoráról, kiszolgáltatottságáról a külföldi tőkeérdekeltségnek, a királyi Románia erőszakszervezetének. A főhős kamaszfiú, akit mondvacsinált ürüggyel, néhány más munkással együtt, börtönbe csuknak, ahonnan már harcos ifjúmunkásként tér vissza a telepre. A munkás-kollektíva alakjai, a börtön-epizódok, az iszákos pap és ellenfele, a vallásos rajongó acsarkodó figurái Panait Istrati képeivel vetekvő erővel és bonyolultsággal idézik meg ezt a hatalmas balkáni embertenyészetet, mely azonban itt egy születő "proletár-nemzet" előképe, és erőteljes vita a tradicionális nemzetképpel. Nagy kár, hogy Asztalos e nagyigényű vállalkozás közepe táján kifullad, és a regény vége sematikus romantikába torkollik. A részleges sikernek a téves esztétikai ítéleteken túl, inkább az írói alkatban rejlik a magyarázata. Asztalos a kisepika művésze: karcolatban, novellában, kisregényben alkotta a legmaradandóbbat. A hagyományos realizmus ábrázolásmódjában otthonos; voltaképp Móra és Tömörkény kései rokona – nem követője, mert elődeinél keményebb és élesebb képet ad a szegényemberek világáról, száműz ábrázolásából minden romantikus, "színes" elemet, bár stílusa az erdélyi népnyelv érzékletes gazdagságát is átörökíti. Ez azonban sohasem válik hivalkodóvá, mint ahogy Asztalos – a Tiszta szívvel befejezésének kitérőjétől eltekintve, végig került mindenfajta túlhangsúlyozást s arra törekedett, hogy írásainak életszerű arányossága legyen. Novellái között – melyeket az Üröm (1941) és Vád és panasz (1954) című kötetek gyűjtenek össze, számtalan remeklés akad. Így az önéletrajzi ihletésű Tejes, A kabát, a Fanyesdesés, az Üröm; a szegénység kis tragédiáit leleplező erővel ábrázoló Balog színház, A dohány, a Cigarettavég, A szamár; a felszabadulás viharos örömét tükröző Kedves Lajos kolindál, Az apa, az Emberség. Asztalos sokszor a legkisebb karcolatot is történelmi és művészi érdekűvé tudja emelni, éppen ebben a "miniatűr monumentalitásban" rejlik művészetének ereje. Sokágú munkásságának integráns része rendkívül kiterjedt publicisztikája, ifjúsági írásai – élete végén a Napsugár című gyermeklap főszerkesztője – s érdekesek drámai kísérletei is: a Budapesten is bemutatott Fekete macska (1943), mely a parasztság és a régi értelemben vett nemzetiség széthullásának {989.} fájdalmas és megrendítő, de egy pillanatig sem a múltba révedő ábrázolása, a Feleselj kisfiam, meg a Tejesember (1944) című kitűnő egyfelvonásosok. Egy, a Szél fuvatlan nem indul témáját továbbvariáló regényen dolgozott, amikor 1960-ban, tehetsége teljében, a váratlan agyvérzés végzett vele.

A romániai magyar szocialista prózairodalom egyik legelső sikere Szilágyi András (1904–) Új pásztorának megjelenése (1930) volt. Szilágyi András Prágában tanult, orvos lett. Korán kapcsolatba került a munkásmozgalommal, tanulmányai mellett előbb expresszionista verseket írt, majd prózát. Az Új pásztort a Le Monde könyvkiadó, Bölöni György vállalkozása adta ki.

Az Új Pásztor az erdélyi hegyek világában játszódik. Főhőse, Demeter – aki sohasem járt városban, nem ismer mást, csak a hegyet – felfedezi az igazságtalanságot, a gazdák kegyetlenségét és kapzsiságát, s sztrájkot szervez a hegyekben. A sztrájk sikerül, a gazdák kénytelenek felemelt bérrel visszavenni a cselédeket, ám a gazdák kerülnek felül, és a pásztoroknak és favágóknak, a hegy embereinek új harcra kell készülődniük. Az Új Pásztor harcos, pártos mű, az erdélyi havasok és népe világának benső ismerete jellemzi, egyik jeles példája a szocialista parasztábrázolásnak. Erősen lírai hangvételű, expresszionista stíluselemekkel dolgozó, lüktető, izgatott könyv. Gaál Gábor így jellemzi: "Az Új Pásztor költészet. Egy nagy tiltakozó és értő lírai hév rászabadulása igazi témavilágára. Hősköltemény a szegény parasztról, akit a mai falu, város dolgai, osztályellentétei öntudatlanul a legtudatosabb világnézetre eszméltetnek. Különös szépségű költemény arról, hogy miként nevelnek a dolgok, – akaratlanul. Egy ilyen folyamatról szükségszerűen csak költészetet lehet csinálni, ahol a táj, az emberek, a viszonyulások szükségszerűen valami konkrétumon túli ragyogásba kerülnek, mert maga a folyamat kivételes." A Sarló és Kalapácsban pedig Gergely Sándor írt róla elismerően.

Szilágyi András a regény megjelenése után Kolozsvárra tért vissza; író és újságíró lett. Következő regénye, Az idő katonái (1931) csalódást okozott; benne a romantikus-expresszionista formálás már külsőségessé vált. Kommunista eszmeiségű riportjainak, cikkeinek gyűjteményét (Gyalogszerrel Erdélyben, 1932) betiltották és csak a felszabadulás után jelenhetett meg újból.

A fiatalon mártírhalált halt Kovács Katona Jenő – 1910-ben született és 1944-ben halt meg – a Korunk utolsó éveiben Gaál Gábor egyik legközvetlenebb munkatársa volt. Az 1930 körül fellépő értelmiségi generáció azon tagjai közé tartozott, akiknek útja a munkásmozgalomhoz vezetett. Mint Párizs és Brünn egyetemeit megjárt diák ismerkedett meg kora haladó eszmeáramlataival, a népfront-korszakban vált szocialistává. A Vásárhelyi Találkozó idején került Gaál Gábor körébe, s lett a Korunk fáradhatatlan, saját egészségét és idejét nem kímélő segédszerkesztője és felelős kiadója.

Kovács Katona Jenő tehetséges lírikusnak és novellistának indult, verseit az Erdélyi Helikon, mintegy tucatnyi elbeszélését napilapok irodalmi mellékletei közölték; nemzedékének első irodalmi seregszemléjében, az Új arcvonal című antológiában Az örökkévaló ember meséiből című írásával szerepelt. A Korunkban rövid kritikákon kívül elsősorban szociográfiával kapcsolatos cikkeket publikált: több tanulmányában foglalkozott a falukutató irodalom és az "erdélyi realizmus" elvi kérdéseivel és feladataival, s a szülőföldjéről, a {990.} Szilágyságról készített szociográfiai jegyzeteivel maga is részt vett az "Erdély felfedezése" mozgalomban. Korai halála miatt regényterveit nem tudta valóra váltani, Wesselényi életrajza pedig félbemaradt.