Mivel egyáltalán nem célom megtéveszteni az olvasót, rögtön itt az elején, még mielőtt nekilátna a könyv elolvasásának, el kell mondanom néhány nagyon lényeges dolgot; ezek hiányában ugyanis a mű élvezhetetlenül zavaros benyomást keltene (bár meglehet, így is ezt fogja tenni), és akkor pontosan az ellenkezőjét érem el annak, ami eredetileg a szándékomban állt.

Noha sok helyen megjelölöm a cselekmény színhelyét - városokat, falvakat és hegyeket, sőt, még magát az országot is, - ez a regény egyáltalán nem Amerikában játszódik. Műfajának, a fantasztikumnak sajátosságai követelik meg, hogy ne magyar nevekkel lássam el a szereplőket, mert úgy azok könnyen nevetségesnek hatnának. A helyszín azonban, amelyről írok, nagyon is a hazám, főként azoknak a problémáknak a tekintetében - itt a jogi és a politikai fejtegetésekre gondolok -, amelyek itt-ott felbukkannak a történet folyamán.

Keserédes fantasztikum - én ezzel a két szóval jellemezném a történetet. Az a világ, amelyről szól, véleményem szerint nagyon is valós, bár sokan nem hisznek benne. Azok azonban, akikről és akiknek szól, már régóta abban a világban élnek, velem együtt.

Nem vagyok biztos benne, hogy sikerült tökéletesen visszaadnom mindent, amit szerettem volna az olvasó elé tárni. Mindenesetre szavamat adom, hogy nagyon igyekeztem. Többre, sajnos, nem tellett.

A történet maga meglehetősen szabad szájúra, néhol egyenesen trágárra sikeredett - de hát az élet is pont ilyen. Sehol sem törekedtem egységességre: a dialógus stílusát mindig az adott szituáció határozta meg. John Irwingtől lestem el ezt a technikát; érzésem szerint ő is azon a véleményen van, hogy az ember vagy leírja a dolgokat úgy, ahogy vannak, vagy hagyja inkább az egészet.

Az első rész első fejezetében van egy történet, amelyet az egyik főszereplő, Ralph alkotásaként mutatok be. Ez a történet eredetileg nem kapcsolódott szorosan ehhez a meséhez, utólag illesztettem bele. Nos, ezt a történetet szeretném így, külön mindentől annak a nőnek - egykori tanáromnak - ajánlani, akitől az első komoly bátorításokat kaptam az írással kapcsolatban. Örök hálára kötelezett, és úgy érzem, ennyivel mindenképpen tartozom neki.

Azok a fiatalok, akiket felvonultatok, bármennyire is meglepő a dolog, nagyjából valóságos személyek.

Az író egy olyan furcsa lény, aki amellett, hogy folyamatos grafomániában szenved, megpróbálja a saját életében összeszedett tapasztalatokat, élményeket véleménnyé transzportálva valamiféle félig-meddig idegen környezetbe helyezve leírni -, vagyis megszabadulni a fejében keringő gondoktól az alkotásvágyra hivatkozva a dolgok elidegenítésének eszközével.

Én magam is pont így vagyok ezzel; a regény szereplői ennek az elidegenítésnek a végtermékei. Ha a fantasztikus részleteket nem számítjuk ide, a szereplők valamennyien közelebbi-távolabbi ismerőseim, és némelyikükkel valóban megtörténtek a regényben előforduló események. Amennyiben valamelyikük (minden jószándékom ellenére is) magára ismerne, és ez sértené, előre is bocsánatot kérek tőle. Remélem, nem adtam ki senki titkait, és nem bántok meg senkit ezzel.

Utoljára még arra kérném az olvasót, hogy ne ennek a regénynek a hatása alapján ítélje meg a világot, amelyben él. Minden identitás egy külön világegyetem; minden emberi lélek maga is egy makrokozmosz. Amit itt leírtam, az egy olyan világ, amely egyre inkább a totális káosz felé tart; s az odavivő úton sorban veszni hagyja az Ember erényeit és értékeit; ám mindezek ellenére igenis tud gyönyörű lenni, ráadásul van egy olyan tulajdonsága - amely kiemelkedik az összes többi közül -, nevezetesen az, hogy pótolhatatlan. Pótolhatatlan, mert ideális terep minden tanulni és megfigyelni vágyó lélek számára.

Ez a regény azokról szól, akik, ha nincsenek is mindig tudatában, de egész életüket ezen erények megőrzésére tették fel.

amt

amt

TESTAMENTUM

regény

Őrizkedjetek pedig a hamis prófétáktól,
a kik juhoknak ruhájában jőnek hozzátok,
de belől ragadozó farkasok.
Gyümölcsikről ismeritek meg őket.
Vajjon a tövisről szednek-é szőlőt,
vagy a bojtorjánról fügét?

Máté evangyélioma, 7:15,16

"Meg akartam mutatni, hogy sokkal gyönyörűbb világot tudok alkotni, mint Isten.
Még mindig nem jöttem rá, mit vétettem el, pedig évszázadok óta gondolkodom
rajta, kapitány. És tudom, csak egy emberi lélek képes ennek a titoknak a fátylát
föllebbenteni előttem. Jóvá kell tegyem bűneimet. Jóvá kell tegyem bűneimet..."

Michael Moorcock: Harcikutya

Megtisztítottam
szívemnek tükrét, - most a
holdat tükrözi

Renseki

Gaál Andreának, az egyetlennek, aki miatt érdemes
volt belekezdeni ennek a könyvnek a megírásába.
Azt hiszem, sok ismerős dolgot talál majd benne.

amt

Az alagút túlsó végén hirtelen felizzott valami vad, éles fény. Ralph megfordult, hogy lássa, mi az; mellette Nora ugyanezt tette. A lány valószínűleg azonnal rájött, mi történik, mert Ralph, mielőtt elnézett volna az alagút vége felé, még látta, hogy Nora arcából kiszökik a vér. A lány olyan sápadt lett, mint Wendy azon a bizonyos napon; - és ez kellemetlenül rémült gondolatokat ébresztett Ralphban.

A következő pillanatban azután benne is tudatosult, hogy egy vasúti alagút közepén állnak, - vajon mi más is jöhetne erre?

Hallotta, ahogy Bart talpa alatt megcsikordulnak a kövek, és ez a hang hirtelen elébe villantott egy oda nem illő, sokkal korábbi emlékképet: amikor Nora meg ő a hegyi tó jéghideg vizébe merülve kavicsokat hoztak fel a felszínre, és a parton, a napsütésben ülve dideregve-nevetve próbáltak meg velük zsonglőrködni. Az egymáshoz súrlódó, nedves kövek adtak ki olyan hangot, mint most ezek itt, az alagút felszórt talaján.

Az egy nagyon szép pillanat volt, gondolta Ralph.

Bart most szorosan mögéjük lépett, és kezeit a vállukra tette. - Mea culpa, barátaim - mondta halkan. - Bocsássatok meg érte. És mindenért.

A vonat éleset sípolt, ahogy túlhaladt az alagút elején. Reflektorának fénycsóvája messze megelőzte, de még mindig nem érte el őket. Ralph rájött, hogy mire a vonat vezetője egyáltalán észreveszi, hogy ott álldogálnak a síneken, már nem fog tudni lefékezni a szerelvényt. Erősebb reflektorokat kellene tervezniük a vonatok elejére, gondolta, de érezte azt is, hogy nem ezen kellene most gondolkodnia.

Odakint, az alagút bejáratán túl a napfény tisztasága élesen elválasztotta a két világot: az erdő és az alagút világát. Ralph csodálkozva fedezte fel, mennyire egyszerű és békés lett minden; a közelben ólálkodó halál sodorta rémült gondolatoknak a nyomát sem látta. Ettől vagyunk másabbak, jött rá, és várta, hogy valamiféle büszkeség töltse el; de a pillanat egyszerűsége nem engedett szabad utat az efféle érzéseknek sem. A tökéletesség egyenlő az ürességgel. Ralph üresnek és valahogy mégis tökéletesen felkészültnek érezte magát; ez a gondolat azután megrekedt a fejében, és úgy visszhangzott benne, mintha kikiabálta volna az alagút szikláinak.

A szerelvény zúgása egyre erősebb lett.

Bart felnevetett. Ralph hátrafordult, és ránézett.

A fiú hátralépett egy lépést, és színpadias mozdulattal a közelgő vonat felé intett. - Érted már, Ralph? - kérdezte, és hirtelen, nagyon hirtelen elkomolyodott. - Ennél többet senki sem adhat nektek - mondta jóval halkabban, és ismét mosolygott. - És ennél többet senki sem vehet el tőletek.

Ralph bólintott, bár a szavak igazi jelentése csak néhány másodperccel később jutott el a tudatáig. De ahogy Bart kimondta őket, sőt, még inkább az, ahogy mondta őket, és ahogy mosolygott közben, Ralph megérezte az egyszerű szavak mögött rejlő igazságot. Bartnak nem kellett megmagyaráznia. És Ralph tudta, hogy Bart is tudja, hogy megértett mindent. - Ez most az az alagút, Ralph.

Bart a visszájára fordított mindent ezzel az utolsó tettével. Idecsalta őket, pontosan a vonat elé, hogy elvegye tőlük minden eljövendő közös percüket, amit boldogan tölthettek volna el ezen a földön, ebben az életben; s ugyanakkor megajándékozta őket a lehető legnagyobb ajándékkal, amely csak kevesek kiváltsága a mindenségben. Minden, amit eddig tett, új jelentést kapott. A harag, amit iránta érzett, egy szempillantás alatt köddé foszlott; és Ralphnak eszébe jutott, hogy ha most halnak meg, akkor örökké együtt maradhatnak odaát; és azt is tudta most már, hogy ennek a soha többé el nem válásnak egy másik lény önfeláldozása az ára. A kör, az egymást követő életek köre másodperceken belül örökre bezárul. A démon pedig ezen a percen ismét az lett, aki valaha, sok ezer évvel ezelőtt volt, amikor még odafent lakott, a teremtője mellett, és még nem voltak gonosz gondolatai. És ezzel a tettével most valami olyan dolgot vállalt fel, amely ismét sok ezer évre előre megszabta a sorsát.

A Törvény alól senki sem kivétel.

- Köszönöm - mondta halkan Ralph, ahogy mindezt megértette, és Bart bólintott.

Nora érintését érezte meg hirtelen a tenyerében. A lány ujjai rákulcsolódtak a kezére, és őrjítő erővel szorították meg. Ralph egy pillanatra visszaadta a szorítást, hogy a lány tudja, vele van és ugyanazt érzi, amit ő. Odafordult Nora elé, hogy eltakarja előle a vonatot, és hogy a szemébe nézhessen.

- Nem lesz semmi baj, Ralph - suttogta Nora olyan halkan, hogy a fiú először nem is értette. - Nincs semmi baj - ismételte ő is, és hirtelen megölelte a lányt. Most már rendben volt minden. Megcsókolta Nora nyakát - egy pillanatra felvillant előtte a lány bőrének íze és a vágy, ami mindig elfogta ilyenkor -, és akkor a vonat még egyszer, utoljára felsikított, és már ott is volt.

Azután egy ideig nem volt semmi.

Hogy mi módon tanuljuk az életet, hogyan, miféle jelek között botorkálunk benne lépésről-lépésre, arról Ralph Clendonnak tizenkilenc éves korára már kialakult véleménye volt. E sokat hangoztatott és Ralph tizenkilencedik születésnapjára már-már életfilozófiává, sőt, a saját szemében szinte vallássá lett vélemény alaptételeit az "úgysem tehetsz semmit ellene", valamint a "minek ellenkezni, fogadd el" című mondatok foglalták magukba. Persze sokan azt vágták rá, amikor Ralph ismertette velük ezen nézeteit, hogy mindez nem más, csupán rossz szájízű cinizmus, amely a frusztrációkat hivatott kivédeni; de a fiú nem sokat adott az ilyen megnyilvánulásokra, és főleg, egyáltalán nem tartotta magát cinikusnak. Saját maga jellemzésére még nem vállalkozott, hiszen tudta, hogy még nem ismeri magát olyan jól, hogy egyáltalán kijelenthessen akármilyen ezzel a témával kapcsolatos mondatot. Azt vallotta, javában benne jár még a tanulási folyamatban, s így nem nyilatkozhat ilyen nagy jelentőségű dolgokról.

- Egyenlőre tanulni tanultam meg, azt hiszem - mondta egy alkalommal a barátjának, John Livingstone-nak (John szerint egy kissé nagyképűen). - Meglátni és megtanulni felismerni azokat a jeleket, amiket Isten küld el nekünk. Mert igazából azzal kezdődik minden. A felismerésekkel. Az önismeret csak ezután jön.

John bólogatott. Amit a legjobban kedvelt Ralphban, az az volt, hogy nagyon sok dologról ugyanúgy vélekedtek, bár Ralph sokkal könnyebben fogalmazta meg a dolgokat, mint ő. Amit pedig már-már csodált benne, az az volt, hogy mennyire nyíltan merte felvállalni Ralph ezeket a szépen megfogalmazott véleményeket.

- És ezek a jelek szerintem mindenütt ott vannak - folytatta Ralph kis idő múlva. - Valahogy akármerre is nézek, szinte mindenütt látok valamit. Néha arra gondolok, hogy akár csoportosítani is lehetne őket, aszerint, hogy mire valók. Vannak olyanok, amelyek egy konkrét dologra hívják fel az ember figyelmét, hogy: né, koma, ezt jó lesz, ha az eszedbe vésed! Ezek mindig a saját jelenlegi életedre vonatkoznak. Aztán meg vannak olyanok is, amiket örökérvényűre terveztek, amik mindenkire igazak. Ezeket sokkal nehezebb felismerni. De ezek nélkül tök üres lenne ez a világ. Ezek rejtik ugyanis a szépséget és a harmóniát; önmagukban talán nincs is sok értelmük, de szimbolikájuk kiismerhetetlen.

Sokkal később, túl az egyetemen és néhány jelentősebb kapcsolaton, huszonhét évesen Ralph aztán elérkezett odáig, hogy úgy vélje, eléggé ismeri magát ahhoz, hogy lélekboncolgató vitákba bocsátkozzon bárkivel, aki hajlandó ilyesmire. Egy idő múlva észrevette, hogy nem mindenki alkalmas arra, hogy megossza vele a nézeteit; sokan nagyképűnek, tudálékosnak, sőt, egyenesen bolondnak nevezték. S eljött a perc, amikor Ralph végre belátta az ősi igazság létjogosultságát: az igazi bölcsek - hallgatnak. Hosszú út vezetett el eddig a felismerésig.

Menet közben voltak persze mindenféle dolgok: kellemes, büszke, lélekemelő percek, amikor úgy hitte, rájött valami nagyon fontos és alapvető igazságra saját magával és így közvetve a világgal is kapcsolatban. Ilyenkor a mámorító másodpercek után, amikor a tudás, azaz, ahogy ő nevezte, a Tudás egy-egy megtalálni vélt mondatának lassú izzása csillapodni kezdett, még sokáig ízlelgette, formálgatta a mondatot, hogy az letisztuljon és tökéletesebbé legyen; és meglepő módon volt eset, hogy mire ez az ízlelgetés a végére ért, az eredmény pont az ellenkezőjét jelentette annak, amit először kigondolt. Ilyenkor csakugyan bölcsnek hitte magát, ám szinte minden esetben, kis idő múlva rá kellett jönnie, hogy sajnos sokkal bölcsebbnek, mint amilyen valójában volt.

Ralph ennek ellenére szerette ezeket a perceket. Szeretett töprengeni, szeretett a mélyére ásni a dolgoknak, megfigyelni minden számba jöhető okot, analizálni őket és lehetséges következményeiket.

A dolgok az őt ért élményekből táplálkoztak, a jókból és a rosszakból egyaránt. Az élményeket maga az élet szolgáltatta, az élet pedig egy olyasvalami volt, amit Ralph az utóbbi időben elkezdett nagyon tisztelni. Lassan megértette végre, hogy miért írják néha ezt a szót nagy kezdőbetűvel. És lassan azt is megértette, hogy az Élet bizony, önnön bonyolultságánál és szépségénél fogva mindig is érthetetlen marad.

Az utóbbi időt úgy huszonhárom-huszonnégy éves korától számította; azt megelőzően most már, visszatekintve, valóban cinikusnak vallotta magát. Az akkori hozzáállására leginkább az "elfogadom, bár nem értek egyet vele" volt a jellemző; s ezt sokkal okosabb hozzáállásnak vélte, mint a jóval korábbi "elfogadom, de nem érdekel" vagy az egészen egyszerű "nem érdekel" típusúakat.

Ralph ennek ellenére nem volt teljesen elvakultan egoista. Kinőtte a világmegváltó gondolatokkal teli kamaszkort, és tudatosan igyekezett minél több emléket megőrizni belőle. Ezek az emlékek nem csak a tárgyakra, cselekvésekre és történésekre vonatkoztak, hanem a hozzájuk kapcsolódó emocionális élményekre és azok mozgatórugóira is. Mert azt már akkor, fiatalon is sejtette, hogy ezek a kiváltó okok és nem a következmények a fontosabbak számára az önmegismeréshez vezető úton.

Egy időben hidegnek képzelte magát, rettenthetetlennek és mindenkitől függetlennek. Igyekezett logikusan látni mindent és mindenkit. Sokszor okozott ezzel nehéz éjszakákat saját magának, amelyeken azon gondolkodott, hogy jól van-e ez így, hogy nem tudja eldönteni, valóban szereti-e a szüleit, vagy csak megfigyelni szereti őket? És a többieket? És mindenkit?

És legfőképpen: saját magát?

Később aztán kezdte azt hinni, hogy ez a lélektelennek tűnő logikus gondolkodásmód nagyon hasznos dolog, hiszen képessé teszi arra, hogy megvédje magát a kívülről jövő lelki támadások ellen. E támadások - a büntetések az anyja részéről, az ellene irányuló harag és a méreg - leperegtek róla, hiszen olyan totális közönyt mutatott a támadó felé, hogy annak dühe nagyon rövid időn belül értetlenségbe ment át, majd az értetlenségből előbb-utóbb kudarc lett. Ralph ezt a taktikát alkalmazta mindenkivel szemben, és roppant elégedett volt az eredménnyel.

Azután, nem sokkal később megismerte Johnnyt, és ráébredt, hogy barátságuk elmélyülésével párhuzamosan elveszíti a közöny alkotta fegyverét a fiúval szemben. Egy napon, amikor elismerte, hogy mégsem képes mindenkivel szemben alkalmazni a módszert, elgondolkodott annak mibenléte felett. Rájött, hogy ez csupán a menekülés egyik igen alattomos fajtája: észrevétlenül elkábítja gazdáját, felmagasztalással, ígéretekkel suttogja tele a fejét, miközben elszigeteli a többiektől.

És akkor már tudta, hogy nem elzárkózni kell a problémáktól, hanem szembenézni velük és lehetőleg megoldani őket. John mit sem tudott arról, mi mindenre tanította meg Ralphot a puszta létével; Ralph pedig mindezt csak jóval később, évek múlva vallotta be neki.

John volt az, akivel végigjárták szinte valamennyi létező vallás templomait. Mindkettőjüket érdekelték a különféle irányzatok, nézetek. Azt már rögtön az elején elismerték, hogy az embernek szüksége van valamilyen vallásra; mint ahogy azt is, hogy nem az egyén választ, hanem a vallás választja ki az egyént. Elhatározták tehát, hogy nyitottak lesznek mindenre, egészen addig, mígnem majd egy napon azon veszik észre magukat, hogy igenis tartoznak valahová, valamilyen gyülekezetbe vagy felekezetbe. Együtt várták hát az igazit, amely majd elvezeti őket Istenhez. Ennek érdekében igyekeztek objektívek maradni: figyelmen kívül hagyták a tanítások azon részeit, amelyek a többi fajta hitre vonatkoztak. Nem hittek abban, hogy csak és kizárólag egyetlen út létezik. Úgy vélték, minél többet ismer meg, rostál át és végül fogad el az ember, annál nagyobb az esélye, hogy végül valóban közelebb kerül Istenhez.

Mindketten hittek Isten létezésében és fennhatóságában. Ahogy Ralph visszagondolt ennek a véleménynek az eredetére, nem tudott rájönni, hol vannak a gyökerei. Az apja ateista volt, kőkemény ateista, és fiát is ennek szellemében igyekezett nevelni, legalábbis addig, míg egy napon világgá nem ment, és magára nem hagyta kevésbé ateista feleségét Ralphfal együtt. Apja véleménye szerint a vallás a társadalom mételye, a papok pedig a társadalom ingyenélői, sőt, élősködői. Ralph, visszaemlékezve apjának e mondataira, úgy vélte, nem kell komolyan vennie őket.

Később azonban rádöbbent, hogy az apja véleménye mellett a katolikus vallás legtöbb ceremóniájával és dogmájával sem ért egyet. Ekkor újra átgondolta az apjától hallottakat, és egy-két dologban most már igazat adott neki. Csakugyan vannak a papok között - nem is kis számban - olyanok, akik úgy veszik magukhoz az oltáriszentséget, hogy közben a lelkük legmélyéig rohadtak belülről. Amikor először olvasott Freudot, Ralph levonta a következtetést: a katolikus egyház által megkövetelt cölibátus a melegágya a katolikus papok között dívó különféle perverz és beteges hajlamoknak. Homoszexualitás, pederasztia, szadizmus, mazohizmus: mind-mind az elfojtott szexuális vágy kitörési kísérletei.

Ralph ettől kezdve úgy vélte, hogy a katolikus egyház erősen eltért attól az úttól, amelyet Jézus jelölt ki valaha Jeruzsálemben.

A kamaszkori lázadáshoz hozzátartozott az is, hogy belevessék magukat minden olyan témába, amelyet az egyház, valamint a legtöbb keleti vallás is kimondottan tiltott. Egy időben John és Ralph kizárólag az okkultista és az ezoterikus könyveket bújták; de míg John ebben a témában is mindenre nyitott maradt, Ralph egyre inkább vonzódni kezdett a negatív oldalhoz. Gyakorolni kezdték azokat a dolgokat, amelyekre ezekben a könyvekben bukkantak, s amelyek a legtöbb vallás szerint a gonosz eszközei voltak. Ingát használtak, szellemet idéztek, éjszakákba menő vitákat rendeztek barátaik körében.

Ekkortájt kezdtek el kirándulgatni, eleinte csak a város körül, később azonban sokkal messzebbre és sokkal több időre is elmerészkedtek otthonról. Az erdő, a magány nyújtotta lehetőségek álmélkodással töltötték el a két fiatalt, és hamarosan ezek a túrák ugyanolyan nélkülözhetetlenné váltak számukra, mint a mindennapi étkezés.

Az erdei kirándulásokba való beleszeretés következményeként szinte törvényszerűen kezdtek el érdeklődni a kelta hagyományok iránt. Ahogy egyre mélyebb és hosszabb túrákat tettek az erdő sötét titkai közé, úgy falták odahaza azokat a könyveket, amelyek a kelta népek hagyományairól szóltak.

Ralphnak volt némi fenntartása ezekkel a könyvekkel kapcsolatban. Megfigyelte, hogy szinte mindegyik azzal kezdődik, hogy az író elmagyarázza, mennyire nem voltak hajlandóak írni a kelták, és hogy éppen ezért, az írásos emlékek hiánya miatt szinte semmit sem tudunk róluk. Mindezek leírása után ugyanezek az írók száz és száz oldalon keresztül elemezgették, hogy a kelták mit és hogyan csináltak.

Ralph homályosan bár, de sejtette, hogy e "tények" leírásakor nagyobb szerepe volt a képzeletnek és a más, hasonló vallások tradícióival való összevetésnek, mint a tudománynak. Miután az ötödik ilyen könyv elolvasása után sem látott sokkal tisztábban az ügyben, egy idő múlva úgy döntött, hogy ez sem az igazi: mégsem lesz sem kelta, sem druida, bár az erdei népek vallásait továbbra is tiszteletben fogja tartani és igazabbnak érezni, mint a városiakét.

Ezekben az időkben ő maga is komolyan érdeklődni kezdett az írás iránt. Ahogy elvégezte a középiskolát, egyetemre jelentkezett, több okból kifolyólag is. Egyfelől fogalma sem volt róla, hogy mit is akar majd kezdeni az életben, és az egyetem újabb öt év halasztást jelentett számára, amely idő eltöltése alatt majd bőven lesz alkalma gondolkodni e fontos kérdés felől. Másfelől valahogy úgy érezte, hogy író szeretne lenni, és ehhez nem árt, ha van az embernek egy diplomája.

Az íráshoz, vélte Ralph, valami olyanféle letisztultság kell, mint a meditációhoz. Egyáltalán nem tartotta magát igazi írónak, és soha meg sem próbálta, hogy kiadót keressen azoknak a kész történeteknek, amiket ez idáig összehozott; inkább azt figyelte, hogy vajon mindenféle képzés hiányában egyáltalán fejlődik-e írásainak színvonala.

Eleinte persze, ahogy tudatára ébredt, hogy nem jó író, mindenféle magyarázattal próbálta meg vigasztalni önmagát. Az első ilyen magyarázatok egyike szerint pusztán "saját magának körmölget, mintegy napló helyett". Azok, akik elolvasták ezeket a történeteket, ezt a verziót reálisnak érezték. Ralph elmondta, hogy ezek a füzetek pusztán azt a célt szolgálják, hogy néha, amikor erőt vesz rajta a szentimentalizmus, akkor elővegye őket, és beléjük lapozgatva felelevenítse a keletkezésük pillanatában eluralkodó hangulatot. Ez, mondta, minden szuperpontos, percekre leredukált naplónál többet ér. Így az egyetlen olyan olvasó, aki egy valamirevaló írónak számít (vagyis ő maga) éles, pontos képet kap a mű születésének pillanatáról, s abból kiindulva, egyre-másra rakosgatva az emléknyomok tégláit, hamarosan kiépül egy hatalmas vetítőfal, amin megelevenedhet minden abból a korból származó kép.

Később Ralph maga is csodálkozott, hogy miképpen agyalhatott ki ekkora baromságot. Azokban a történetekben, amelyekbe megpróbálta annak idején belevinni saját életének fontosabb eseményeit - persze olyan formában, hogy erre a kapcsolatra ne utaljon semmiféle konkrétum -, azt vette észre, hogy a valósághű ábrázolás bizony sok helyen erősen sántít, túloz, sőt, néhol kimondottan hazudik. A főhős szinte mindig ő volt, és még egy alaposabb elemzés is szinte kivétel nélkül minden esetben gáncs nélküli lovagnak minősítette volna. Ez a hozzáállás egyetlen döféssel végezte ki a történet alapvető értékeit, már ha egyáltalán voltak neki olyanok. Így hát Ralph egy idő múlva felhagyott az idealizált hősök leírásával, és eme cselekedete felett érzett örömében szinte azonnal beleesett a következő hibába, amikor is szereplői annyira részletes jellemzést kaptak, hogy azzal oldalakat lehetett megtölteni.

Ekkortájt kezdett el komolyabban érdeklődni más, elismert és klasszikus írók módszerei iránt. Elemezte a könyveket, és sokszor nem is a jelentéstartalmukra koncentrált, hanem a puszta szavakra: még később azt figyelte, hogy hogyan alkalmazza tudatosan az adott író azt a stílust, amely jellemzi minden írását, és egyértelműen felismerhetővé teszi. Jegyzeteket készített, ha kellett, ötször-hatszor is elolvasta ugyanazt a művet, csak hogy rájöjjön a trükkre, amely olvashatóvá, és ami még fontosabb: nagyszerűvé teszi.

Eljutott egy bizonyos szintre, ahol érdekes játékot talált ki magának. Rövid, néhány oldalas sztorikat talált ki - mert ötlete, az mindig is rengeteg volt -, és megpróbálta a tiszta vázra felépíteni a történetet egy-egy kiválasztott klasszikus stílusában. Maga is meglepődött, hogy ez mennyire megy neki. Egyszer azután fogott egy mesét, és átültette egyik kedvenc írója, Stephen King stílusába, majd a kapott írást kinyomtatta, és John orra alá nyomta. King Johnnak is kedvenc írója volt; a fiú mániákusan gyűjtötte a műveit, és amikor Ralph azt hazudta neki, hogy ez a nyomtatvány egy fejezet az író készülő új novellagyűjteményéből, ami az Interneten már fut, azonnal nekiesett, és egy szuszra kiolvasta az egészet. Ralph kíváncsian leste az eredményt. Pár nap múlva John kissé száját húzva kérdezte meg tőle, hogy megtarthatja-e az irományt, mert igaz ugyan, hogy ha nem is a legjobb, de mégiscsak King, és eltenné a többi közé. Valamint azt is hozzátette, hogy Ralph megnézhetné neki a Neten, hogy mi lesz a könyv címe, és mikor fog megjelenni.

Ralph ekkor világosította fel Johnt, hogy átverésről van szó. John hitetlenkedve rázta a fejét; és csak nagy sokára volt képes felfogni, hogy amit olvasott, annak semmi köze nincs Kinghez. Egy kicsit megharagudott a barátjára, de később már együtt nevetett vele. Még később azt mondta, hogy Ralphnak tényleg az írással kellene foglalkoznia. Ralph életében először tapasztalta meg, hogy a fejében olyan hatalom lapul, amellyel befolyásolhatja az emberek gondolkodását, és mindehhez csupán tollat és papírt kell használnia. Mámoros érzés volt.

Most már csak az volt hátra, hogy kialakítsa a saját stílusát.

Azok a görcsös írások, amelyek ekkortájt születtek, szinte mind a szemétben végezték. Ralph ösztönösen ráérzett, hogy nem jó dolog a más íróktól ellesett stílusok keverékéből alkotott elegy szigorú keretei között írni. Ezek a történetek, még ha az alapjuk ötletes volt is, hamvukba holtan kerültek ki a tolla alól. Zavarosak és következetlenek, valamint sok helyütt olvasómegakasztók voltak. Ralph tisztában volt vele, hogy azok a mondatok, amelyeket leír, az adott pillanatban vagy napon csodálatosnak, világrengetőnek és felülmúlhatatlannak tetszenek; de amint eltelik egy nap, egy hét, és ő újraolvassa őket, legszívesebben széttépné az egészet úgy, ahogy van. S ráadásul úgy látta, hogy a legtöbbön javítani sem lehet. Azok a mondatok valahogy sohasem voltak a helyükön, a történetben mindig akadt egy pont, amikor megakadt és rájött, hogy mindössze olvas: nem tudott elvonatkoztatni és önfeledten belemerülni a mesébe. És azt is tudta, hogy mindez egyes-egyedül az ő hibája, mert ő az, aki képtelen tökéleteset alkotni.

Egy időre felhagyott hát minden kísérlettel, és inkább megint az olvasásba vetette magát. Valamit még nem tudok, gondolta, valami nagyon fontosat, ami mindenképpen kell ahhoz, hogy jó legyek. Eltelt egy év, és Ralph úgy érezte, megint valamivel tisztábban lát. Az írókat három csoportra osztotta magában. Az első csoportba azok tartoztak, akik azért váltak klasszikussá, mert remek mesemondók voltak, mint például Dumas vagy Tolkien. A Gyűrűk Urá-t Ralph olyan sokszor olvasta ki, hogy egész oldalakat tudott idézni belőle. Ezek az írók ráérősen, kényelmesen szövögetve a mese fonalát emberöltőket felölelő eseményekről meséltek, kiemelve egy-egy fontosabb, meghatározóbb szereplő életét. Tolkien ráadásul némileg hasonlított Kinghez, mert ugyanazzal a trükkel tette hihetővé a hihetetlent: a természetfölöttinek magától értetődő fiziológiát költött, és ezzel legyűrte az "ez tényleg hihetetlen" íróknak oly gyűlöletes akadályát.

A második csoportba azok tartoztak, akik pusztán leültek az asztalhoz, és leírták az összes gondolatukat, majd utána kerek történetnek álcázták az egészet. A rövidebb gondolatok novella formájában bontakoztak ki, a hosszabbak olyan regényekben, mint Orwell 1984-e, vagy Irving Garp szerint a világ-ja. Ezek az emberek Ralph szerint nem annyira szépírók, mint brilliáns filozófusok és nagyon alapos emberismerők voltak.

A harmadik csoport azoké volt, akik keverték a két módszert. Asimov, Verne (akit meglepően kevesen ismertek Amerikában), valamint még jó néhány neves művész. Rájuk az volt a jellemző, hogy többféle alaphangú művet adtak ki a kezeik közül: komolyakat és kevésbé komolyakat is. Az ő könyveiknek valami konkrét célja volt: nem annyira a hangulat, mint inkább az író ismereteinek és kalandvágyának a megnyilvánulásai.

Egy napon azután megint leült a számítógép elé, és, miután az ötlet sehogyan sem akart kialakulni szavak formájában, hosszú perceken keresztül nyomogatta a billentyűket, majd kitörölte a sorokat, és kezdte előlről az egészet. S egy idő múlva elérkezett az a pillanat, amikor azon kapta magát, hogy az, amit ír, összefüggő és jónak tűnő, és már egyáltalán nem akarja kitörölni a képernyőről.

Ezt írta akkor:

Hárman ülnek egy asztalnál: egy nő és két fiatalember. Ők hárman minden vasárnap találkoznak egy régi kávéház teraszán, s elbeszélgetnek az élet dolgairól és a jövőről, ami bizonytalanul leng körülöttük. A fennálló viszonyok? Ők hárman régóta barátok. Furcsa barátság, furcsa beszélgetések. Döntések születnek a hófehér asztalnál egy csésze kávé és egy csésze tea fölött; olyan döntések, amelyek jelentősége a valódi, mindennapi életben teljesedik ki.

A nap süt, a kert gesztenyefái árnyékot vetnek élőre és élettelenre egyaránt. Nyár van. Ők hárman pedig csak ülnek ott és beszélgetnek.

- Ha nincs múlt, nincsen jövő sem - mondja az egyik fiú.

- Mindig is létezett mindkettő. És mindig is létezni fognak - feleli a másik. - Te is tudod, hogy minden örök.

- Minden csak illúzió, nem? - kérdezi a nő, és gyors pillantásokat vált velük. - Eddig mást se hallottam tőletek, csak azt, hogy minden látszat. Bármit tehetünk, bármit mondhatunk, nem érdekes. Nincs igazán jelentősége.

- Ezek felfoghatatlan dolgok - tűnődik az egyik fiú. - Az agyunk képtelen rá, hogy megértse. Olyan ez, mint a végtelen. A jelentőség? Ki tudhatná, ki mondhatná meg, mennyire mélyen rejlik bennünk, a világban az igazi természete?

- Ez is végtelen - javítja ki a másik. - Sőt, ez maga a végtelen. Ezért nem tudod felfogni.

- Te talán igen?

- Nem, én sem. De én legalább sejtek róla valamit.

- Ha minden eleve el van rendelve... - kezdi az asszony, és a fiúk ránéznek, - illetve, ha minden mindig is létezett és létezni fog, akkor miért nem tudjuk, mi fog történni? Miért csak azt ismerjük, ami már megtörtént, ami elmúlt? És akkor miért fáj a változás?

A fiúk hallgatnak.

- Talán nem is a változás fáj, hanem az, hogy minden, ami elmúlik, magával visz belőlünk egy darabot - mondja aztán az egyik. - Az ember minden pillanatban eltemet valamit. Minden percben elveszt egy érzést, egy hangulatot. A művészek ezeket az elveszett dolgokat próbálják megörökíteni. És ha jól csinálják, akkor az emberek megállnak egy kép előtt, vagy újra és újra elolvassák a verset, meghallgatják a dalt, hogy felidézhessék a pillanatot, amely megszülte őket.

- Akárcsak te, ugye ezt akarod mondani? - gúnyolódik a másik fiú. - Te és a verseid...

- Ne bántsd őt - szól rá a nő. - Ha jól tudom, te is írtál régen verseket. Azért, mert te abbahagytad, ő meg nem, még nem kell irigykedned rá.

- Nem vagyok irigy - mentegetőzik a fiú, jóval szelídebben. - Csak azt mondom, hogy talán mert ő így látja a dolgokat, még nincsenek valóban így. Nem csak fájdalomból áll a világ.

- Azt nem is mondtam - mondja a másik. - De a művészek nagy része nem az örömért alkot.

Hallgatnak.

- Ha minden örök, semmi sem múlhat el - szólal meg aztán a nő.

- Semmi sem múlik el - ismétli a fiú. - Semmi sem változik igazán. Csak mi érezzük úgy. Csak mi nem látjuk át az egészet.

- Akkor miért vagyunk itt? És mi lesz velünk? - sóhajtja a nő.

A fiú a szemébe néz. - Van egy ötletem - mondja hirtelen. - Játsszuk azt, hogy eltelt vagy ötven év, és mi már megöregedtünk. Régóta nem láttuk egymást, de most összefutottunk itt a kávéházban. Meséljük el egymásnak, mi történt az elmúlt ötven év alatt.

- Ez valami olyasmi, mintha jósolnánk egymásnak? - kérdezi a másik fiú kíváncsian.

- Egy kicsit olyan. Mint valami kész regénynek a vége, amely elkezdődött a főszereplő gyermekkorával, és most véget ér. A szereplők hamarosan meghalnak. Megöregedtek, és nincs más dolguk, mint várni a jó öreg kaszást. - Ránéz a nőre, majd a barátjára. - Ki akarja elkezdeni?

- Kezdd el te - mondja a nő. - Elvégre te találtad ki.

- Jó - egyezik bele a fiú, és egy pillanatra elgondolkodik.

- Szóval, örülök, hogy látlak benneteket - kezdi. - Már ezer éve nem beszélgettünk. Elnézést, hogy nem írtam meg nem telefonáltam, de ott, ahol eddig éltem, eléggé körülményes volt a postára járás; meg aztán a címeteket sem tudtam már, miután mindketten elköltöztetek.

- Merre jártál? - kérdezi a nő.

- Afrikában. - feleli azonnal a fiú. - Miután az első könyvem írói honoráriuma lehetővé tette, végre elutaztam Kongóba, hogy megnézzem a dzsungelt. Két hónapot akartam maradni; de már a második héten beleszerettem egy lányba. Vele maradtam egy kis házban a dzsungel szélén.

- Te, a bogárfóbiás? - nevet a másik fiú.

- Igen, én, a bogárfóbiás - feleli a mesélő. - Szóval, rájöttem, hogy mindenhez hozzá lehet szokni. És tetszettek azok a hatalmas erdők meg a hegyek.

- De az írást nem hagytad abba, ugye? - kérdezi a nő.

- Nem bizony. Tucatnyi híres könyvem jelent meg. És mind az életről szólt. Gazdag lettem, de nem éltem nagylábon. Csak üldögéltem a dzsungel széli kis házban, nagyokat sétáltam a hegyekben és közben írtam. Csendes életem volt, de nagyon szép.

- És miért jöttél haza?

- Meghalt a feleségem. Eltemettem, eladtam a házat, és már csak egyetlen dologra vágytam: hogy hazajöjjek, megkeresselek titeket, és elmeséljem, mi minden történt velem. Hogy elmondhassam, nem bántam meg semmit. Hogy elmesélhessem, milyen a dzsungel, amikor éppen kel fel a nap; hogy milyen bánatos az esős évszak; és hogy milyen szépen táncolnak a bennszülöttek.

- Nem is hiányoztunk? - évődik a másik fiú.

A mesélő végignézi őket. A hangja elkomolyodik. - Nekem minden hiányzik. Nekem semmi sem elég. Ezért írok. Ezért, és a bánat miatt. Ezért írtam le mindent. Hogy nyoma maradjon, és mások is elolvashassák. Én így teszem örökkévalóvá a dolgokat.

Hallgatnak.

- És ti? - kérdezi kis idő múlva a fiú. - Veletek mi van?

A másik fiú elgondolkodva tekint szét.

- Hát, nem sok minden - mondja. - Velem nem történt semmi. Soha nem vittem semmire. Elvégeztem az egyetemet, azután megnősültem. Két fiam született; ma már mindkettőnek családja van. A feleségem otthon ül. Szegény, hogy megöregedett! - Belekortyol a teájába, nevet. - Kellemes, átlagpolgári életutam volt. Biztos nyugdíj a hivataltól, és semmi különösebb nyom magam után, ahogy te mondanád. - Hátradől a székben; látszik, hogy befejezte. Elfordul tőlük, és hallgat; az arca szokatlanul komor.

- És te? - néz az Afrikából hazatért fiú a nőre.

A nő elmosolyodik. - Örülök, hogy hazajöttél. Örülök, hogy megtaláltál minket. Hogy mi van velem? Nos, én ott maradtam az iskolában. Tanítottam nyugdíjas koromig. A fiam felnőtt, és itt hagyott: elment Európába tanulni, és végleg ott ragadt. Néha jön tőle egy-egy levél. Emlékszel arra a lányra, akivel annakidején feljárogattál hozzám? Ő is Párizsba ment, ott is halt meg vagy tíz éve. A fiam találkozott vele odakint, ő írta meg, mi történt. És emlékszel a tanáraidra? Szinte egy sem él már rajtam kívül.

- Mind elmegyünk - mondja tettetett komorsággal a másik fiú, és visszafordul feléjük.

- Igen - mondja a nő. - Gondoltad volna, hogy ez lesz belőlünk? Gondoltad volna ezt, amikor régen ugyanitt üldögéltünk egy csésze tea mellett, és hármasban beszélgettünk mindenféléről?

- Sokat tanultunk egymástól - feleli a fiú. - És sokat köszönhetek neked. Ha te nem vagy, azt hiszem, sohasem kezdek el írni.

A nő hallgat.

- Valamit el kell mondanom - folytatja a fiú. - Most már elmondhatom, hiszen ötven évet vártam vele, és most már nem haragudhatsz rám érte. Annak idején szerelmes voltam beléd. Nem, nem a kávéházba járás idején; már jóval előbb, amikor megismertelek az iskolában. Rajongtam érted, szerettem az óráidat, és én voltam a legboldogabb, amikor összebarátkoztunk és meghívtál magadhoz.

- Bolondság - mondja a nő. - Sokkal idősebb vagyok, mint te.

- Tudom - feleli a fiú. - De akkor is. Te voltál az egyetlen, aki bíztatott, aki elolvasta a verseket, aki tanított engem...

- De te nem a nőt láttad bennem, hanem azt a meghitt ismerőst, akit régóta ...kedvelsz. Az orvostudományban ismerik ezt a jelenséget.

A fiú a szemébe nézett és mosolygott. - Mondd ki nyugodtan azt, hogy "szeretsz".

A nő visszanézett rá. Hallgattak.

- Ez egy hülye játék - szólalt meg a másik fiú.

- Ne rontsd el - szóltak rá azok ketten szinte egyszerre, de egyikük sem engedte el a másik tekintetét. A nap egy pillanatra eltűnt, de azután újra tiszta fénnyel vonta be őket.

Azután a nő felsóhajtott, és felpillantott az égre. A játék véget ért. - Mi lesz velünk ötven év múlva? - kérdezte halkan, de senki sem felelt neki.

Később, ahogy lassan beesteledett, és hűvös szél támadt észak felől, felszedelőzködtek és mindhárman hazamentek.

A fiút, aki verseket írt, egy levél várta otthon, egy levél egy kiadótól, miszerint a beküldött kézirat elnyerte a zsürorok tetszését, és hamarosan megjelentetik. A fiú kesernyésen elmosolyodott. Félredobta a levelet az éjjeliszekrényen található papírhalom tetejére, és egy utazási prospektust vett elő. A prospektus elején vad, sötétzöld dzsungel képe volt látható.

Ahhoz, hogy jó író legyen, kellett persze az egyetem, már csak az ott eltöltött idő miatt is. Ralph, amikor végzett, és visszatekintett az ott töltött évekre, úgy vélte, sokkal tapasztaltabban és érettebben távozik, mint ahogy érkezett, noha nem tudta eldönteni, hogy ez vajon a megszerzett tudásanyagnak vagy pusztán a korának köszönhető.

Az utolsó előadás után az első útja akkori barátnőjéhez, Norához vezetett, majd két nap múlva hazautazott az anyjához, hogy meghívja a diplomaosztó ünnepségre.

Ahogy a nagy szürke Greyhound busz hazafelé vitte, Ralph visszaemlékezett rá, miféle érzésekkel a zsebében távozott otthonról.

Ralph anyja negyvenöt éves, elvált, megkeseredett asszony volt, aki nem várt már semmi újat és jót az élettől. Magányosan éldegélt egy apró házban Idaho állam Idaho Falls nevű városának szélén; nem járatott újságokat és nem tartott otthon semmilyen háziállatot. Voltak bizonyos elvei - ha nem is sok, és nem is mindig helyesek -, melyekhez a végletekig ragaszkodott; ez gyakran elviselhetetlenné tette.

Ralph akkor költözött el tőle végleg, amikor elkezdett az egyetemre járni. Az egyetem és Idaho Falls között hétszáz mérföld volt a távolság: már a jelentkezési papírok postára adásakor tudta, hogy ez bizony jelentős fordulópont lesz az életében.

Amikor néhány hét múlva pedig megérkezett az egyetem nagy, vaskos, világosbarna borítékja a szükséges űrlapokkal, Ralph anyja összeszorította a száját, és bevonult a szobájába. Leült a fotelba a tévé elé, és bámulni kezdett valami ősrégi westernt.

Ralph tudta, hogy mire gondol. A feszültség azóta nőtt közöttük, amióta Ralph közölte vele, hogy el fog menni az egyetemre, és hogy valószínűleg kénytelen lesz kollégiumba költözni. Anyja akkor egyetlen szó nélkül bólintott, de a homlokán azonnal megjelent egy újabb ránc, és nem is tűnt el onnan soha többé.

Aznap este vacsora közben azután robbant.

- És mit gondolsz, miből fogjuk finanszírozni az egyetemedet? - kérdezte élesen Ralphtól. A fiú azonban túl régóta ismerte az anyját ahhoz, hogy ne készült volna fel előre az ilyen kérdésekre.

- Arra gondoltam, hogy eladom a szerszámokat - mondta.

Amikor Ralph apja mintegy tizenhat évvel ezelőtt úgy döntött, hogy elege van a poros kisvárosi mindennapokból, és szeretne valahová közelebb költözni a keleti parthoz, felesége közölte vele, hogy ő bizony egy tapodtat sem mozdul innen. Ralph anyja alsó tagozatosokat tanított a Idaho Falls-i általános iskolában, és remekül érezte itt magát. Apja viszont író volt, nyughatatlan, kesergő természetű ember, aki nem sokat tud egy helyben megülni a fenekén.

Néhány hónap múlva, miután egyikük sem engedett a saját akaratából, Ralph apja egyszerűen elment, és soha nem jött vissza. Elhatározásának komolyságát mutatta a tény, hogy a fészerben lévő műhelyből egy szöget sem vitt magával; pedig az írás mellett a barkácsolás volt az egyetlen szerelme. Ezermester volt, szinte mindent megcsinált, amihez csak hozzányúlt, és nem is akárhogy. A környékbeli ismerősök gyakran hívták meg, hogy rendbehozzon ezt-azt a házban, vagy faragjon nekik valami szépet, amit kitehetnek az előszobába; John Clendon pedig szívesen ment mindig. Az írás mellett ebből tartotta fent magát. A szerszámait pedig valószínűleg jobban szerette még a feleségénél is.

Amióta nem volt velük, Ralph anyja bezárva tartotta a műhelyt, és csak akkor nyitotta ki, ha valamire szüksége volt onnan. Ralph feleannyira sem volt ügyes kezű, mint az apja volt; és őszintén szólva nem is igazán vonzották a ház körül elvégzendő munkák. Ralph inkább elméleti ember volt, míg az apja elméleti és gyakorlati is.

De akármennyire megbántódott is az anyja tizenhat esztendővel ezelőtt, a szerszámokra úgy tekintett, mintha ereklyék lennének.

- Nem - közölte egyszerűen.

Ralph felsóhajtott.

- Van némi megtakarított pénzem a bankban - mondta. - Az bőven elég arra, hogy egy vagy két évig fedezzem a kollégiumi költségeket. Emellett sikerült megszereznek a legkedvezőbb szociális támogatást, mivel egyedül élő asszony egyetlen fia vagyok. Az sem kevés pénz, és havonta fogom kapni. Csak ötszáz dollár kellene az első három szemeszterre, és kétszáz az útra.

- Nem - ismételte meg az anyja.

- Hétszáz dollár, anya, és...

- Azok a szerszámok apádéi, Ralph.

- Apa elment.

- Köszönöm, hogy emlékeztetsz rá. Attól még apádéi.

Ralph letette a kanalat. - Igazad van. Apámé ott minden. Apámé, aki tizenvalahány éve felém sem nézett. Csak abból tudom, hogy él, hogy Mr. Dickens boltjában láttam tavaly egy új könyvét. Még a címe is tetszett, anya: A jó emberek gyermeke!

Anyja a tányérjába bámult; rosszkedvűen kevergette a levest.

- Megmondtam neked, hogy nem tudom, lesz-e erre pénzünk - mondta azután kis idő múlva. - Amit az iskolában kapok, csak arra elég, hogy megéljünk. Nagyon szeretném, ha sikerülne eljutnod oda, de nekem nincs rá pénzem, hogy eltartsalak. Ha itthon maradsz...

- Nem maradok itthon! - kiáltott fel Ralph dühösen, és az anyja megdermedt. - Nem a pénz van a háttérben, igaz, anya? - folytatta a fiú.

- Ralph, csillapodj.

- Nem a pénzről van szó - folytatta Ralph némileg halkabban. - Arról van szó, hogy félsz, anya. Félsz egyedül maradni.

Anyja csak bámult rá némán, és nem felelt.

Ralph hirtelen megszánta. Átnyúlt az asztal felett, és megszorította a kezét.

- Tudom, hogy ez a baj. Látom rajtad. Negyvenhárom éves vagy, és öregnek érzed magad. - Az anyja még most sem szólalt meg, csak lesütötte a szemét. - És apa elhagyott, és azóta még nem volt egyetlen barátod sem. Pedig nem vagy öreg anya, és nem is nézel ki rosszul. Nem tudom, miért vezekelsz így, és nem is érdekel, mert a te dolgod. De én közben felnőttem, és el kell mennem az egyetemre, hogy diplomát szerezzek. Utána, ígérem, vissza fogok jönni, és nem hagylak magadra akkor sem, ha már tényleg öreg leszel. Feleséget és unokákat fogok hozni magammal, és nem fogod egyedül érezni magad. De mindehhez most az kell, hogy elmenjek oda, és tanuljak. És ha ezt nem érted meg, akkor is el fogok menni, és akkor is meg fogom csinálni. Nem tudom, hogyan, nem tudom, miből, de elmegyek. El kell mennem.

Az anyja még sokáig kevergette szótlanul a levest azon az estén.

Kilencszáz dollárt kaptak Idaho Falls vegyeskereskedésében a szerszámokért. Egyikük sem értett hozzájuk igazán, de szerencsére az öreg Merrill, a kereskedés tulajdonosa becsületes embernek bizonyult, és egy centtel sem rövidítette meg őket. Elismerő tekintettel tapogatott meg minden szerszámot, amit kipakoltak elé a pultra, és megdicsérte őket: remek minőségűek és jó állapotúak voltak. - Látszik rajtuk, hogy John szerette a munkát - mondta az öreg, és fizetett.

Amikor elment otthonról, az anyja még mindig nem békélt meg teljesen az új helyzettel. Ralph, ahogy eltette a pénzt, igyekezett kedvesebb és megértőbb lenni vele szemben; de a tüske, amit anyja állhatatossága és önzése döfött belé, még szúrta egy kicsit. Ám azon a hajnalon, amikor el kellett utaznia, Ralph azzal az érzéssel ébredt, hogy sokkal jobban érti és sokkal jobban szereti az anyját, mint eddig valaha.

John ekkortájt egy rendezvényen megismerkedett néhány Krishna-tudatú fiatallal, akik narancsszín köpenyeikben táncolva teljesen elvarázsolták a fiút. John attól kezdve szinte minden héten egy alkalmat egy közeli templomukban töltött, a bhakták és prabuk között, hogy megismerkedjen ezzel a távolról idekerült hittel, Visnu reinkarnációjának imádatával. Ralph is elment vele egyszer-kétszer, de őt nem vonzotta annyira ez a vallás sem; igaz, az egzotikus indiai ételeket, amiket a templomban ehetett, nagyon élvezte. Johnt azonban nem tántorította el barátja közönyössége; így majdnem négy éven keresztül kitartott e hit mellett, és ha megkérdezték, teljes szívéből Krishna-tudatúnak vallotta magát.

Persze ez nem jelentette túrázásaik végét. Úgy látszott, hogy bármelyikük bármibe is fog bele, a hétvégi kirándulások és sátorozások mindenek felett állnak. A tábortűz mellett ücsörögve teológiai és filozófiai vitákba bonyolódtak -; de az is előfordult, hogy csak csöndesen elmélkedve bámulták a lángokat, miközben örültek együttlétük puszta tényének is.

Ekkor már mindketten betöltötték a huszonharmadik évüket. John egy Moira nevű lánnyal volt együtt, közel egy éve, Ralph pedig egy volt iskolatársával, Susannah Barsonnal járt, immár három éve. Susannah Idaho Fallsból költözött ide a családjával együtt, és amikor az anyja tévénézés közben egy alkalommal megkérdezte, hogy mit lát ebben a fiúban, amiért érdemesnek tartotta odaadni neki a szüzességét, így felelt: - Nem is tudom, anya - mondta elgondolkodva, majd hozzátette: - Azt hiszem, valamiféle biztonságérzet fog el az oldalán, és ez nagyon jó érzés. Tulajdonképpen amikor vele vagyok, mintha odahaza lennék, Idaho Fallsban. - Azután, látva anyja arckifejezését, még azt is hozzátette: - Különben is az én dolgom - azzal kisétált a szobából.

Susannah soha nem tudott hozzászokni a gondolathoz, hogy ő már nem ott lakik abban a poros, álmos kisvárosban.

Ralph viszont egészen pontosan tudta, mit szeret a lányban. Susannah korához képest rettenetesen önálló volt, és nagyon kemény tudott lenni, ha úgy érezte, bántani akarják. A szülei is tisztában voltak ezzel, úgyhogy - bár valamiért nem kedvelték túlzottabban Ralphot - inkább csöndesen és legjobb tudásuk szerint igyekeztek alkalmazkodni a helyzethez, miszerint a lányuknak immár olyan barátja van, akivel rendszeresen le is fekszik.

Ralph pedig szó nélkül tudomásul vette ezt a hozzáállást, és ő is igyekezett úgy viselkedni, hogy az kellemesen kitöltse azt az időt, amit Susannah családjával közösen kellett néha eltölteniük.

- Nem volt ez mindig így - mondta neki egyszer a lány. - Tudod, az a srác, akivel előtted jártam, sokkal unszimpatikusabb volt apának és anyának, mint te. Őt kifejezetten utálták, mert hosszú volt a haja és slamposan öltözködött.

- Lázadó kamaszkor - jegyezte meg Ralph.

- Olyasmi - bólintott Susannah. - De a lényeg az, hogy apa egy alkalommal, amikor már vagy két hónapja jártunk Johnnal, azt mondta nekem, hogy nem találkozhatom vele többet. Na, erre én az első adandó alkalommal, amikor senki sem volt odahaza, összepakoltam a zsákba, és kivonultam az erdőbe, egyes-egyedül. Még John sem tudta, hogy hová megyek, csak annyit, hogy pár napig nem fog látni.

Rettenetesen hiányzott, Ralph, és rettenetesen egyedül éreztem magam az erdőben; de tudtam, hogy muszáj kibírnom pár napig, mert ez az ára annak, hogy apáék észrevegyék, igenis felnőttem, és bár lehet, hogy a házukban lakom, és a kenyerüket eszem, de egypár dologba már nincs beleszólásuk. Szóval vártam három napot - fent voltam egyébként a Medve-sziklánál, azt hiszem, voltál már te is ott -, azután lesétáltam Sonderbe, és hazatelefonáltam. Anya vette fel, és hisztérikus hangon követelte, hogy mondjam meg, hol vagyok, és azonnal indíts haza. No, erre közöltem vele, hogy remekül vagyok, és csak akkor lesz majd azonnal indíts haza, amint elfelejtik baszogatni Johnt. És letettem. Visszamentem az erdőbe. Még két napot töltöttem el a sátorban - állítom, hogy életem öt legnyugisabb napja volt, ha nem számítjuk bele azt, hogy hiányzott John társasága -, azután megint telefonáltam. Ekkor már mindketten könyörögtek, hogy menjek haza, és nem szólnak többé egy rossz szót sem.

Hazamentem. Anya sírva borult a nyakamba; apa még egy hétig nem szólt hozzám, úgy felhúzta az orrát azon, hogy a saját lánya ilyen lazán kifogott rajta. Azután persze helyreállt a béke, ők is belátták, hogy ha az elintézési módban nem is, de lényegében igazam volt, úgyhogy rám bízták, hogy kivel járok. Végül is Johnnal utána már nem sokáig voltunk együtt, és soha nem is feküdtem le vele, pedig ettől anyáék szerintem egyenesen rettegtek.

- És miért nem?

Susannah vállat vont. - Egy idő múlva meguntam a haját. És a slampos ruháit is.

Ralph nevetett.

- De annyi jó mégiscsak van a dologban - folytatta a lány, - hogy attól kezdve anyáék nem utálták ki a fiúimat, hanem inkább óvatosan elmondták a véleményüket róla, mindig hozzátéve: a te dolgod, lányom.

- És ezt őszintén tették hozzá? - kérdezte Ralph.

- Igen, azt hiszem. Így egyikünkben sem maradt semmiféle feszültség. Megváltoztak azóta az eset óta. Mindig elmondták persze, mit gondolnak, és én néha hallgattam is rájuk, néha pedig nem. Attól függött a dolog, hogy igaznak érzem-e a meglátásukat, vagy sem. Mert néha ők is tévedhetnek, nem?

- De.

- És most meg itt vagy te. Azt hiszem, a szüleim egészen új szempontok szerint látják a világot. Most már nem a szüzességemet féltik tőled...

- ... ami már nincs is...

- ... hanem az életemet - mondta Susannah. - Úgy értem, már három éve együtt vagyunk. Ez az első komolyabb kapcsolatom, meg az eddigi leghosszabb is. És szerintem anyáék attól félnek, hogy előbb-utóbb vagy teherbe esem, vagy hozzád megyek. Esetleg mindkettő.

- És akkor?

- Egyetemre járunk mindketten, Ralph - mondta a lány komoly hangsúllyal. - Nem hiszem, hogy a személyed ellen szól a kifogás. Inkább az időpontok miatt aggódnak.

Ralph és Susannah három és fél év együttlét után 1994 márciusában szakítottak, amikor is a lány közölte Ralphfal, hogy egészen egyszerűen unja ezt a kapcsolatot, és szeretne valami újjal próbálkozni. Úgy tűnt, már nem hiányzik neki annyira Idaho Falls.

Ralphot villámcsapásként érte a bejelentés: napokig ivott és csavargott egyedül a városban, majd az erdőben. Többször is beszélt Susannahval, de a lány hajthatatlan maradt. Így Ralph, nem tehetvén mást, elbúcsúzott tőle, és ivott tovább.

John is ekkortájt veszett össze Moirával, így megint egymásra találhattak. Egy éven keresztül mást se csináltak, csak szórakozóhelyről szórakozóhelyre vándorolva éjszakánként azon versenyeztek, hogy ki szed össze több lányt, és ki fektet le többet közülük, egyetlen éjszaka erejéig persze csak, hogy reggel felébredve egyedül induljanak az egyetemre, majd délután-este újból kezdjék az egészet.

Zavaros időszaka volt ez Ralph életének. Miközben újabb és újabb kalandokba ment bele, kezdve a drogoktól a csoportos szexig, egy-egy tiszta pillanatában még mindig képes volt etikai kérdéseken gondolkodni. Eleinte, ahogy kezdett rádöbbenni arra, hogy jelenleg teljesen etikátlanul él, még mindig Susannaht hibáztatta önmaga helyett. Hiszen a lány miatt iszik és vadul el egyre jobban, mert ha a lány nem hagyja ott, tán még mindig boldogok lennének. Később rájött, hogy ez nem igaz. Susannah egyáltalán nem hiányzott neki annyira, mint ahogy azt másoknak állította; sőt, kezdte úgy érezni, hogy kapcsolatuk vége abszolúte semmiféle tragikus vagy egetverő következménnyel nem járt. Szép volt, jó volt, elmúlt. És Ralph most már úgy vélte, hogy életmódjáért egyes-egyedül csak önmaga a felelős. Ő maga tetszeleg önmaga és a világ előtt az elhagyott szerelmes hősszerepében.

Egy reggelen végül arra ébredt, hogy undorodik önmagától, sőt, a lánytól is, aki mellette aludt. Bár kifejezetten csinos lány volt, Ralph most mégis csak egy olyan nőt látott benne, aki naponta mással megy el, vagyis Ralph terminológiája szerint kurva; ő maga pedig, mivel kurvákkal kefél, nem más, mint egy mocskos kurvapecér.

Ralph elhatározta, hogy véget vet ennek.

Ralph 1995 őszén ismerte meg Wendy McArthurt.

Akkoriban, azon az őszön Ralph és John tagjai lettek egy kisebb társaságnak, amely olyan fiatalok gyülekezete (vagy ahogy John emlegette: gyülevészete) volt, akik életcélul tűzték maguk elé a kávéházakban lefolytatandó filozofálgatást a hétköznapokon, valamint az erdőben való filozofálgatást a hétvégéken. Túlzás lenne persze azt állítani, hogy a Társaság ülésein elhangzó valamennyi dialógus megütötte volna a filozófia szintjét; de a hangulat általában remek volt, és akadtak tényleg komoly szintű elmélkedések is.

Ralph és John egy közös ismerősük révén kerültek be a Dallas Magyarázók Társaságába, ahogy ezt a csoportot hívták tagjai, még valamikor tavasszal, amikor a tévésorozat első szériájának utolsó epizódjait vetítették a tévében.

Ralph, amikor először találkozott ezzel a névvel, elképedt. A Dallasról annyit tudott mindössze, hogy van, iszonyatosan hosszú, és hogy a főszarkeverőt benne Jockeynak hívják. Ő maga még soha egyetlen részt sem tudott végigülni a szappanoperából, és mélységesen lenézte azokat az embereket, akik képesek voltak naphosszat beszédtémájukká tenni a Ewingok élettörténetének kacifántos cselekményét. Persze ugyanez vonatkozott mindenkire, aki bármilyen sorozatot bámult a tévében.

Elképedése láttán a közös ismerős (egy volt osztálytársuk az iskolából) felnevetett.

- Nem kell betojni, apafej - mondta vidáman. - A DMT ülései mellőzik a sorozat elemzését, és kizárólagosan az emberi faj nemesebbé tételét szolgálják.

- Basztok? - vetette fel érdeklődve John.

- Nem így értettem a nemesítést - rázta a fejét a volt osztálytárs. - Noha nem zárkózom el teljesen a kérdés elől. És persze rengeteg közöttünk a lány. - Bizalmasan közelebb hajolt, és a szája elé tette a kezét. - Megsúghatom, hogy némelyikük eléggé szolgálatkész. - Rájuk vigyorgott, majd kiegyenesedett, és felvette a korábbi hivatalos hangnemet. - De jelen helyzetben kizárólag a szellemi nemesítésről beszélek.

- Úgy, hogy közben a Dallast bámuljátok? Vagy a lányokat?

- Pontosan, a Dallast bámuljuk - bólintott a büszke tag. Ralph felvonta a szemöldökét. - És minden egyes alkalommal, amikor a film valamelyik szereplője iszik egy pohár whiskyt, mi is azt tesszük. Méghozzá kollektíve.

Ralph még jobban elképedt.

- Ez komoly? - kérdezte John. Rajta is látszott, hogy nem igazán hisz a fülének.

- Természetesen - bólintott újra az ismerős. - És én mondom neked, apafej, hogy nem egy rossz móka ám ez. Az elfogyott pia mennyiségéről a Társaság titkára pontos nyilvántartást vezet. A statisztikák szerint a tavaly augusztusban vetített 312. epizód volt a leghúzósabb, mert akkor tizennégy üveg gabonaszörpöt eregettünk le a torkunkon egyetlen rész alatt.

A bejelentés komolysága annyira komolytalan volt, hogy egy pillanat múlva mindhárman harsány hahotában törtek ki. Ralph és John még aznap délután elmentek a Társaság ülésére, ahol a többiekkel együtt végignézték a 774. epizódot egy üveg whisky társaságában. Akkor nem történt egyéb, hiszen még újak voltak; megismerkedtek a tagok egy részével - mint kiderült, meglehetősen szabados hűségű és erkölcsű társasággal volt dolguk, melynek javarészét egyetemisták alkották.

Székhelyük egy bár volt, a Perk Café, amit az öreg Joe Hanson vezetett. Két alkalom után Ralph és John ugyanúgy megszerették ezt a csendes, ősz hajú öreget - Joe bácsit - mint a többiek. Joe bácsi a Társaság kedvéért minden csütörtökön éjjel tizenegyig tartott nyitva, és a Dallas kezdete előtt tíz perccel automatikusan felszolgálta a whiskyket; - minden asztalhoz egy üveggel, amelyből egy üveg mindig, minden csütörtökön a cég ajándéka volt, és természetesen minden alkalommal másik asztal kapta.

Helyzeténél fogva természetesen ő volt a Társaság egyhangú szavazással megválasztott titkára is.

A csütörtök esték hamarosan a hét fő eseményévé váltak Ralph és John életében.

A 776. epizódhoz kötődő ülésen azután megjelent egy alacsony, vékony, seszínű hajú lány, akit a többiek a rég látott barátnak kijáró lelkesedéssel, Ralph és John pedig (egyenlőre) mit sem sejtő érdeklődéssel fogadtak.

Ő volt Wendy, az a lány, aki nem sokkal később Ralph párja lett, majd ezerötszázhetvenhárom nap együttlét után alig néhány óra leforgása alatt - mindent és mindenkit, még magát a világot is beleértve - örökre elhagyott.

A Dallas Magyarázók Társaságának fő hangadója - és egyben alapító tagja - egy Bart Wilson nevű srác volt. Bart is egyetemre járt, pszichológia szakos hallgató volt, és a harmadik szemeszterét nyűtte. Elképesztő memóriával rendelkezett, különösen a filmek és az irodalom terén; talán ezért is lettek Ralphfal meglepően rövid idő alatt olyan jó barátok. A fiú hamarosan rájött, hogy Bart Társaságának lényege nem a Dallas körül mozog, - sőt, nem is a piálás körül. Az alkalom volt az igazi lényeg, azok az esték, amikor összegyűltek, néha akár húszan is, és amíg peregtek a kávézó tévéjének képernyőjén az események, mindenki beszédbe elegyedett mindenkivel; s ilyenkor, ahogy az lenni szokott, a világon minden téma előkerült. Semmi sem volt tabu előttük. Egy bizonyos határig persze, mondta később egy alkalommal Bart Ralphnak. Ralph ekkor már jó egy éve járt le közéjük (Johnny, ki tudja miért, egy idő múlva kissé elmaradozott), és olyan bizalmas viszonyba került Barttal, hogy az még azt is elárulta neki, hogy mi a társaság végső, egyetlen célja.

- Ez az egész csak egy hatalmas, hosszú távú kísérlet - mondta Bart.

Ketten voltak odakint az erdőben, egy jókora tisztáson, éjjel. Társaságnak nyolc doboz sört meg egy sátrat hoztak magukkal.

- Kísérlet? - csodálkozott Ralph. - Kinek a kísérlete?

Bart fellengzős pillantást vetett felé. - Természetesen az enyém - jelentette ki kissé nagyképűen. - Ki másé lehetne? Hiszen én hívtam életre az egészet.

Ralph hallgatott. Emésztette a hallottakat.

Bart maga elé meredt a tűzbe, és lábával óvatosan beljebb piszkált egy ágat.

- Most bizonyára kíváncsi vagy, hogy miért mondom ezt - szólalt meg egy kis idő múlva olyan halkan, hogy Ralph alig hallotta.

- Hát úgy valahogy - felelte.

Bart elmosolyodott. - Hát mert én is kíváncsi voltam, cimbora. Több dologra is.

- Mikre?

- Először is: magamra. Úgy értem, hogy arra, vajon képes vagyok-e létrehozni egy kisebb csoportot a semmiből, majd végig vezető pozícióban maradni. - Elégedett sóhajtás hagyta el az ajkát. - Azt hiszem, a kísérlet ezen része sikeres volt. A társaság létrejött, ma is működik, és még mindig én vagyok a főnök.

- Lófaszt - mondta Ralph vigyorogva. De Bart most nem volt mókás kedvében.

- Másrészt - folytatta tűnődve, figyelembe se véve Ralph iménti megjegyzését, - az is érdekelt, hogy az általam létrehozott társaság tagjai mennyi idő alatt lesznek képesek eljutni a totális őszinteség és egyenesség képességéig. Már ha egyáltalán képesek lesznek valaha rá. Úgy szedtem össze a tagokat, hogy életkorban és értelmi képességeikben nagyjából egyező színvonalon legyenek. A többi nem volt érdekes. Nem, faj, vallás, filozófia, életstílus... Minél színesebb, annál jobb. Még az alkohol sem volt véletlen. Bíztam benne, hogy a velem egy szinten állók már szintén túljutottak a piával való kísérletezés kamaszkori hányásos-hasmenéses-másnapos szakaszán; mint ahogy abban is, hogy aki nem, az hamarosan magától elmegy, mert nem fogja jól érezni magát közöttünk. Az első híradás alapján a Társaságról azt hinnéd, hogy fasza piázgatásokról van csak szó -, holott koránt sem így van. Megfigyelted már, hogy soha, egyikünk sem rúg be annyira, hogy rosszul legyen, vagy hülyeségeket beszéljen?

- Erre azért volt példa - mondta Ralph. - Néha.

- Néha! - ismételte Bart. - Helyes a válasz, néha. De nem ez a jellemző az ülésekre, igaz? A kísérlet ezen pontja is pozitívan zárult hát.

És a többi már jött magától. A tag hall a dologról. Ha eléggé elvont, akkor azonnal érdeklődni kezd iránta. Besétál, leül, beszélgetni kezd. A pia pont elég ahhoz, hogy oldja egy kissé a gátlásait. Adott minden optimális tényező. Először feltehetőleg azért kezd el beszélni, mert a tudatalattija felvillanyozódik a lehetőségtől: íme, te frusztrált állat, ezekkel beszélhetsz, hiszen semmit sem tudnak rólad, és ha baj van, egyszerűen kisétálsz az életükből, ugyanolyan könnyen, mint ahogy idejöttél. Később azután barátokra lel, nonverbálisan fogja a többiekből áradó jeleket, és ennek igencsak megörül.

- Milyen jeleket?

- Olyanokat, amik arról vallanak, hogy ők is pont ugyanolyanok, mint ő. Egyszerre csak azt veszed észre, hogy a veled szemben ülő fiú vagy lány ugyanazokat a jeleket produkálja beszélgetés közben, mint te magad: gyakran félrefordul, lesüti a szemét, idegesen nevetgél, satöbbi. Ezek a frusztráció jelei, Ralph, és ott vannak mindannyiunkban.

- Mindannyiunkban? Benned is?

Bart felnevetett. - Én már leküzdöttem őket, cimbora. Különben ezt sem mondanám el neked, nem?

- És mit küzdöttél le? A frusztrációdat vagy a jeleket?

- Nagyjából mindkettőt - jelentette ki meggyőződéssel Bart. - De most nem rólam van szó. Csakis a társaságról. Az én lelki életem teljesen külön téma. - Megeresztett egy baljós vigyort. - Abba most ne menjünk bele.

Ralph vállat vont, majd elhevert a fűben a tűz mellett. Odahúzott magához egy doboz sört, kinyitotta, és belekortyolt. Azután elhúzta a száját. - Valahol egy kicsit gusztustalannak érzem, amit csinálsz - mondta.

- Az is - vallotta be Bart, és lehajtotta a fejét. - Tudom. De nem tudok mást csinálni. Ez az életem. Ezért mentem el pszichológusnak.

- Akkor sem a barátaidon kellene kísérletezned.

- Ugyan már, sosem állítottam, hogy ezek mind a barátaim. - Bart összevonta a szemöldökét. - Vagy netán hallottál tőlem valaha is efféle kijelentést? Nem, ugye? Ezek nem a barátaim. Te vagy a barátom, Wendy és Jonathan Marsh... A többiek csak jó haverok.

- És kísérleti patkányok.

- Ez egyáltalán nem ugyanaz, mint a kísérleti patkányokkal - tiltakozott Bart. - Azoknak nincs választási lehetőségük. Azok azt teszik, amit az adott helyzetben meg kell és meg tudnak tenni. Etológiájuk, az van, de értelmük talán nem annyi, mint nekünk. A Társaság bármelyik tagja szabadon távozhat, ha úgy érzi, baj van. Ralph, ez a kísérlet szinte nem is létezik, hiszen nem a lelkük mélyére ás le, nem analizálja a tudatalattijukat, és nem regresszálja őket ide-oda eddigi életük menetébe. Ez pusztán szimpla megfigyelés, és nem befolyásolás. Csak azt lesem, mennyire tudnak az emberek megnyílni egymás felé. Ez annyira nagy baj?

Ralph vállat vont.

- Nem tudom - felelte kis idő múlva. - De ez így akkor sincs teljesen rendben. Értem, amit mondasz, és valahol igazat is adok neked; de valami mégis azt súgja, hogy nem jó dolog játszani mások életével.

- Az isten szerelmére, nem játszok senki életével! - fakadt ki Bart. - Honnan szeded ezt a baromságot?

- Szerintem nem baromság - felelte nyugodtan a fiú. - Csak az jutott eszembe, hogy ez, amit most itt elmondtál, még nekem, a barátodnak is zavaró egy kicsikét. Akkor mit szólnának hozzá a többiek?

Bart hallgatott.

- Remélem, hogy nem akarod elmondani nekik - mondta végül halkan.

- Szó sincs róla - rázta meg a fejét Ralph. - Bár azt hiszem, az lenne még csak az érdekes kísérlet. A professzor, aki az emberi őszinteség és nyíltság határait kutatja, olyanokon, akikkel szemben még ő sem őszinte. Hogy is van ez? - Mélyre hatoló pillantást vetett Bartra. - Ez lenne csak az igazán őszinte beszélgetés, nem? A szabad véleménynyilvánítás meg ilyenek. Nem ezt keresed? Nem? Hát akkor mitől félsz? Szerinted hány főre csökkenne a Társaság létszáma, ha mindez kiderülne? Szerintem körülbelül kettőre.

- Én nem félek, te hülye - mondta Bart kissé sértődötten. - Csak még nem hiszem, hogy véget kellene vetnem ennek az egésznek. Mert ez, amit te mondasz, valószínűleg - vagyis tuti - a végét jelentené a Társaságnak. Még nem volnának képesek elviselni az igazságot.

- Lehet - egyezett bele Ralph. - Fogalmam sincs, mit vársz, mit mondjak. A te dolgod, végül is. Én remekül érzem magam a Társaságban, bár most már egy kissé más szemmel fogom látni ott a dolgokat. - Felemelt egy fadarabot a tűz mellől, és a lángok közé dobta. - Anyám! - mondta. - Ezentúl majd, amikor belépek a Perk Caféba, körülnézek, és csupa kísérleti patkányt fogok ott látni. Minek is kellett elmondanod...

Bart nem felelt.

Ralph már jó ideje járt Wendyvel, amikor ez a beszélgetés lezajlott közte és Bart között. Amikor másnap találkozott a lánnyal, megfordult a fejében, hogy elmeséli neki az egészet; de végül mégis hallgatott, és maga sem tudta megmagyarázni magának, hogy miért. Talán csak attól félt, hogy a lányt a kelleténél jobban bántja majd Bart hozzáállása a dolgokhoz, és így előbb-utóbb kimaradnak a Társaságból.

Később arra gondolt, hogy talán Bart érte el valahogy, hogy hallgasson.

Még mielőtt azonban megismerkedett volna Wendyvel, Ralph már akkor is érezte, hogy sokkal többet jelent neki a Társaság, mint hitte volna. Akkor még nem tudta mindazt, amit Bart elmondott neki, később pedig már képtelen lett volna e titok nyilvánosságra hozatala által lerombolni azt a világot, amelyet a csütörtök esték jelentettek mindannyiuknak.

Ralph akkoriban egy ideig úgy vélte - és erősen tiltakozott is a gondolat ellen - hogy őrajta is győzedelmeskedett a csordaszellem, a valahová tartozni vágyás ösztöne; végül belátta, hogy akár így van, akár úgy, teljesen mindegy. Neki való beszélgetések zajlottak le a tagok között, és Bart is egyre szimpatikusabbá lett a szemében. Örömmel tapasztalta, hogy ugyanúgy Bart is keresi az ő társaságát.

Csodálta a fiút, a tudását, a magabiztosságát. Bart nem csak az alapító tagja, hanem vitathatatlanul a Társaság fő mozgatórugója és az esze is volt. Beszélgetéseik egyre mélyebb és mélyebb témákat érintettek, és Ralph nagyon élvezte mindezt. Áldotta a napot, amikor bekerült, és áldotta a szerencséjét, hogy be is fogadták.

A Társaság gyűjtőhelye volt azoknak az egyéniségeknek, akik valami miatt máshonnan kiszorultak. A legtöbbjük persze frusztrációkkal (Ralph szerint egyesek egyenesen neurózisokkal és pszichózisokkal) küszködött, és ezért talált otthont és barátokat közöttük. Bár még nem ismerte a háttérben ható erőket, Ralph világosan látta, hogy itt mindenki magához hasonló emberekkel találkozik, s ezért érzi jól magát. Még párkapcsolatok is szép számmal szövődtek közöttük, akárcsak bárhol máshol, ahol sok fiatal szabadul egymás közelébe. Ralph nagyszerűen beilleszkedett közéjük, és remekül érezte magát.

Nem sokkal később, hogy Ralph és Johnny beléptek, találta ki Bart, hogy a Társaság tagjai valamennyien válasszanak ki maguknak egy olyan témát, amely valamiért közel áll hozzájuk, és írjanak róla egy szakdolgozat-félét.

- Nem számít, miről írtok - mondta nekik, amikor bejelentette a DMT Első és Utolsó Írásos Pályázati Versenyét, ahogy elnevezte a dolgot; - csak az, hogy tényleg szóljon valamiről. Annyit írtok és olyan formában, ahogy akartok, nem lényeg. De kérem mellőzni a teljes hülyeségeket - tette hozzá, látva, hogy egyesek máris vigyorognak. - Ez itt állítólag egy entellektüel társaság; nem szeretnék olyasmiket olvasni, mint amiket a Holt Költők-ben írtak a hülyegyerekek első versükként. Bármennyire is nehezére esik egyeseknek...

- Kiknek? - kiabálta közbe vidáman egy hang, de Bart nem válaszolt.

- ...egyeseknek, jó lenne, ha komolyan vennétek. A legjobban sikerült írásokat felolvassuk, és egy-egy rekesz sörrel jutalmazzuk.

- És ki dönti el, hogy melyikek a legjobbak? - kérdezte kíváncsian Marie-Ann Botcha, egy nemrégiben bekerült szőke lány. Bart látta rajta, hogy valószínűleg rejtett írói ambíciókat dédelget, mert az arca visszafogott lelkesedést és némi zavart sugárzott.

- Mire készen lesztek a dolgozatokkal, kitalálom - nyugtatta meg Bart.

- És feltétlenül muszáj ez? - érdeklődött a Marie-Ann mellett ülő srác, Robin Earl Smith. - Úgy értem, valamennyien vagy egyetemre járunk, vagy melózunk. Mikor lesz időnk megírni ezeket a dolgozatokat? És miről írjunk?

Bart széttárta a kezét. - Ezt neked kell eldöntened, Rob - felelte. - De ha most megkérném az egész díszes kompániát, hogy tegye fel a kezét közülük az, akinek komoly megterhelést jelent az egyetem bölcsészkara; akinek a sok fakultás vagy a meló mellett nincs semmire sem ideje - leszámítva persze az itt töltött órákat -, akkor mondd, Rob, szerinted hányan jelentkeznének? Vagy te nem hallottad még a pletykákat a bölcsészképzés színvonaláról?

Rob nem felelt.

- Ne tévesszen meg az akaraterő hiánya - folytatta Bart. - És ne hagyd, hogy a lustaság csőbe húzzon. Ha valaki valamit meg akar csinálni, akkor meg is teszi. Kérdezd csak meg Ralphot, mikor a legjobb írni. Ő aztán igazán tudja.

- Te írsz? - kérdezte csodálkozva a lány, aki Ralph mellett ült. Sheila Johnsonnak hívták.

- Ralph? - villant meg Bart szeme, és Ralph érezte, hogy mindenki feléje fordul.

Lassan összeszedte magát. - Éjszaka - felelte kényszeredett mosollyal, és nagyon megörült neki, amikor látta, hogy a többiek figyelme ismét Bart felé fordul.

A mellette ülő lány azonban nem figyelt többé Bart mondanivalójára. Egy percig Ralph arcába bámult, mintha azon gondolkodna, miféle lény ül vele szemben. Ralph érezte ezt a megkülönböztetett figyelmet, de most valahogy nem örült neki. A lány kis idő múlva megint előrefordult, Bart felé, aki éppen arról beszélt, hogy három hónapjuk van a verseny leadási határidejéig.

Amikor Bart végre befejezte a felhívást, és visszaült az asztalához, hogy a Társaság nekifoghasson a rendes napi programnak, vagyis a Dallas 775. része bámulásának és a whiskyknek, Sheila előredőlt, és szinte suttogva tette fel a kérdést Ralphnak:

- Meg szabad kérdezni, miket írsz? - A szeme úgy fénylett, mintha máris becsípett volna; pedig a bár tulajdonosa, Joe bácsi csak most kezdte el kipakolni eléjük az üvegeket. - Persze, ha nem akarsz válaszolni...

- Miért ne válaszolnék - mondta Ralph, mert hát mit lehet egy ilyen kérdésre felelni?

Sheila arca felragyogott.

Ralph közelebb hajolt az asztalhoz, és mindkettőjüknek töltött az italból. Egy másodperc erejéig az eszébe villant, hogy talán Bart nem véletlenül rendezte így a dolgokat, és persze nem véletlenül hívta el a saját asztalához Johnnyt ma este.

Mintha azt akarta volna, hogy kettesben maradjon ezzel a lánnyal.

Ralph óvatosan szemügyre vette Sheilát.

Korábban is látta már a lányt, de mindeddig nem keltette fel az érdeklődését. Sheila átlagos külsejű, csendes lánynak tűnt, aki szemüveget hordott és lófarokba kötötte a haját. Most, ahogy egy asztalnál ült vele, Ralph úgy látta, hogy ha levenné a szemüveget, egészen szép arca lenne.

A lány alakja is csak most tűnt fel neki. Kifejezetten jó volt, az a fajta, aki ha ruhában nem is mindig, de meztelenül mindenképpen remekül nézhet ki.

Talán nem véletlenül takargatja magát, gondolta a fiú. Talán fél valamitől. Talán frusztráltabb, mint kellene.

- Lányokról és fiúkról szoktam írni - felelte végül, és belekortyolt a whiskybe. - Kapcsolatokról, halálról, születésről... ilyesmikről. Nem nagy durranás.

- Hát ez nem sokat mond nekem - mondta Sheila. - Ebbe sok minden belefér. És szerintem igenis nagy durranás, ha valaki ír.

- Írogat - javította ki mosolyogva Ralph. - Én nem nevezném írásnak ezeket a... dolgokat.

Sheila is elmosolyodott. - Most csak álszerénykedsz, vagy tényleg nem tartod jónak őket? Az álszerénység ugyanolyan bűn, mint a hiúság - mondta oktató hangnemben. - Megmutattál már valaha is egyet valakinek?

- Még nem nagyon - vallotta be Ralph. - Bár ha megkérdezet Johnny barátomat, talán mesélhetne neked egy érdekes sztorit.

- Miféle sztorit? - érdeklődött Sheila.

Ralph elmesélte neki Stephen King legújabb internetes regényének történetét. Sheila nevetett, majd elkomolyodva azt mondta, hogy ha a legjobb barátját, aki valószínűleg elég jól ismeri őt, így át tudta verni a papíron, akkor igenis jók lehetnek az írásai.

- Lehet - vont vállat Ralph. - De egy ember az csak egy ember. És ott végül is egy koppintásról volt szó, nem egy önálló ötletről.

Sheila elbizonytalanodott. - Nem értek igazán az irodalomhoz - mondta, - de nem lehetséges, hogy mindenki így kezdi? Hogy először csak koppint innen-onnan, és azután szépen-lassan így alakul ki a saját stílusa? Kicsit hasonlít ez arra, ahogy az ember az egyéniségét szedi össze, nem? Eleinte csak másol, a szüleiről, a környezetében megforduló emberekről, majd nekiáll szelektálni és változtatni a dolgokon. És ebből tevődik össze végül a végeredmény, az új egyéniség.

Ralph elképedve nézett a lányra. - Ez egy érdekes párhuzam - mondta. - Nem is mondasz hülyeséget. - Megint ivott. A lány határozottan kezdett tetszeni neki. - Igazad lehet. Biztosan valami ilyesmiről van szó. De ki tudja, hol van az a pont, ahonnan már az új egyéniségről beszélhetünk? Ahol az egyén túllép a másoktól ellesett dolgokon, és csak a saját reakcióit adja? Ráadásul szerintem egy csomó dolgon nem is kell változtatnia, ha eleve a neki is megfelelő reakciót másolta be a gyűjteményébe.

- Persze, persze - mondta Sheila. - Vannak dolgok, amiket megtart az ember. De az egy adott helyzetben alkalmazható válaszlépések variációinak a száma szerintem végtelen sok, így nem nagyon fordul elő, hogy két ember mindig, minden helyzetben ugyanolyan módon reagáljon.

Elhallgattak. A következő pillanatban egyszerre mozdult a kezük, és mindketten a poharukért nyúltak, hogy igyanak. Amikor ez tudatosult bennük, felnevettek.

Ralph aznap éjjel, ahogy hazaért, bekapcsolta a szövegszerkesztőt, és írni kezdett.

A társadalom problémáinak tükre az egyénre vetítve

írta Ralph Clendon

A modern társadalmak problémáinak kialakulását vizsgálva szinte minden esetben visszavezethetjük a kiváltó okokat a modern társadalmakban élő egyének alapvető problémáira. Ezen problémák, melyek zavart okoznak az egyén életvitelében, szükségszerűen zavart okoznak a társadalom működésében is, hiszen ha a gépezetben csak egyetlen csavar romlik is el, az az egész gépezet tönkremenetelét okozhatja.

Az egyén problémáit megfigyelve az alapos elemzés végeredménye a legtöbbször egyetlen szó: igazság.

Az igazság, pontosabban az igazság hiánya az a feszültségforrás, amely - még ha ennek nincs is tudatában -, elkeseríti, depresszálja, tönkreteszi az egyén lelkivilágát, vagyis mindenét. Az igazság hiánya a normális élethez való jogunkat aknázza alá, - és bármily hihetetlen, a leggyakrabban önmagunk vonjuk meg önmagunktól ezt a jogot. Az egyén életének legválságosabb pillanatai azok a percek, amikor megpróbál szembenézni magával, és kendőzetlenül nevén nevezni mindent, amit abban a percben lát.

Nem lehet pontosan definiálni ezt az egyetlen, mindenki által ismert jelentéssel bíró szót. Az igazság elvont fogalom, amelynek annyi jelentéstartalma és "igazsága" van, ahány oldalról szemléljük. Az éremnek csak két oldala van, az igazságnak ellenben annyi, amennyit a szemlélő jónak lát, s amennyit be mer vallani magának. Az én igazam a te szemedben már nem igaz, az ő szemében pedig egyenesen szemenszedett hazugság: az ugyanazon vita konklúziójaként levont tanulságot mindhárman igaznak - egyetlen, alapvető igaznak - tarthatjuk, pedig akár három, egymásnak tökéletesen ellentmondó tényről is szó lehet.

Az egyén számára mindig van egy alapvető igazság, amely a saját személyes hitvilágán, erkölcsi normáin, tanult jogi hozzáállásán alapul. Ez az alapigazság végigkíséri egész életén, folyamatosan fejlődve, alakulva, normalizálódva; negatív körülmények között erősen eltorzulva. Félretéve a fent említett három tényező kialakulásának problémáit, vizsgálatunk alapjául ezt a személyes igazságot, vagyis ennek felállítását, elismerését és megtagadását választottuk.

A személyes igazság felállítása

Képzeljük el, hogy van valahol egy, egyenlőre mindentől elszeparált lény, amely embernek nevezi magát. Ez a lény - a neme nem fontos - ül egy szobában, egy hatalmas tükör előtt, és önmaga tükörképét szemléli. Mivel még sohasem találkozott egyetlen másik lénnyel (emberrel) sem, a saját képmását tartja az emberi faj etalonjának. Minden mozdulata, minden grimasza, minden kifejezése, melyhez valamely módon a testét használja kifejező eszköznek, számára az egyetlen tökéletes megjelenítés.

Ez a lény alaphelyzetben boldog, elégedett önmagával, hiszen nincs semmiféle viszonyítási alapja, amelynek segítségével megmérhetné önnön alkalmasságát. Nem létezik a tudatában a vágy, hogy megfeleljen bárminek is, hiszen nem kell másokkal összehasonlítania ugyanazokat a megjelenítési módokat, amelyekkel ő minden nap együtt él. Számára ő a legszebb, a legkifejezőbb, a legelfogadhatóbb.

Egy napon azután a szobába benyit egy másik lény, majd még egy; napról napra többen veszik körül lényünket, aki ijedten konstatálja, hogy egyfelől ez idáig mennyire magányosan élt, másfelől hogy ezek az új lények mennyire mások, mint o. Az egyik nem sír, ha fáj neki valami, hanem a sarokba vonul duzzogni. A másik, ha bántják, agresszívvá válik és támadásba lendül. A lény, aki eddig magányos volt ott a tükör előtt, meglepődik ezen, hiszen mindeddig a fájdalomra csak egyetlen reakciót ismert: a sírást. Sokszor látta a tükörben, hogy ez az egyedüli helyes válasz a fájdalomra. Ám valahol tudata mélyén érzi, hogy ha elmondja ezt a többieknek, ha elvárja tőlük, hogy ok is ezt tegyék, ne pedig azt, amit ok akarnak - vagyis duzzogjanak vagy támadjanak - akkor megbántja, ne adj' Isten elveszíti őket. Lényünk pedig, aki már látja az egyedüllét és a társas lét közötti különbséget, inkább megállapítja magában, hogy igenis lehet, hogy neki van igaza, és egy kis fájdalom még nem elegendő ok sem a duzzogásra, sem a támadásra; de ezt a véleményét megtartja magának, és elhatározza, hogy a vele szembenállók felé az általuk kidolgozott és alkalmazott sémákat fogja mutatni.

Ennek oka pedig kizárólag az, hogy így nem veszíti el új társait, hiszen hasonló hozzájuk és jelét adta alkalmazkodóképességének is. Ezeket a nonverbális jeleket látva az új társak tudata örömmel konstatálja, hogy a lény a társaságukba való, hiszen hajlandó úgy viselkedni, ahogyan azt elvárják tőle.

A lény sírásba vetett hite azonban ott mocorog valahol mélyen, az új társak megtartásáért hozott lelki áldozatok első tényeként a lény agyában. Ahogy telik-múlik az idő, a lény annyira hozzászokik az új sémákhoz - azaz duzzogni kezd vagy támad -, hogy az ő személyes, ösztönösen kialakult viselkedéséről már-már el is feledkezik. Csakhogy az efféle viselkedésminták nem tűnnek el pusztán azért, mert tulajdonosuk nem alkalmazza őket. Átalakulnak valamiféle háttér-információvá, valamiféle sugallattá, amely egy fájdalmas szituációban ott suttog a lény fejében: Duzzogj csak, támadj csak, ha jól esik... De tudod, hogy mit kellene tenned... Ülj le, és sírd ki magadból a bánatod... A lény azonban eddigre már kifejlesztette magában azt a képességet, amely meggátolja őt abban, hogy ezt meg is tegye. Mert mit szólnak akkor ahhoz azok, akikért megtanult másképp reagálni a dolgokra? A magány újbóli felbukkanása rosszabb, mint elfeledkezni a vágyainkról. A nehezebb súly döntött.

A személyes igazság ilyen apró dolgokból, mint a sírás fájdalom esetén, tevődik össze minden emberben. Az ösztönös, alapbeállítottságból fakadó reakciók hosszú és széles skálán mozgó sorai azok a momentumok, melyek meghatározzák az egyén alaptermészetét. Ezek a tények, ha az egyénnek sikerül maradék nélkül szembenézni velük, és nevén nevezni valamennyit, alkotják az ego lényegét, az idealista felhangoktól mentes lényeget, azt az énképet, amellyel sajnos a legnehezebb szembenézni.

Valamennyi emberben kétféle ego létezik. Az egyik, az alapego (AE) az, amelyről eddig beszéltünk. Ehhez párosul a sokkal gyakrabban hangoztatott és a felszínen hordott idealizált ego, az IE. Az IE nem más, mint az alapegora épülő, a másoktól ellesett ill. a másoknak való megfelelési vágyból származó tanult tulajdonságok együttese. Ugyanakkor az IE értelemszerűen nem lehet más, mint személyes alapigazságunk félig-meddig tudatos megtagadása, a feszültségek örökös forrása.

Az AE és az IE ütköztetésére bármikor elvégezhetünk egy egyszerű kísérletet. Ehhez a kísérlethez nincs szükség semmi másra, csak egy megfelelő méretű tükörre. Álljuk oda e tükör elé, és nézzük meg alaposan a tükörképünket. Gondolkodjunk el azon, hogy a kép valóban megfelel-e annak a képnek, amit vártunk. A fizikai jellemzők ugyanolyan fontosak, mint a lelkiek. Az vagyok-e, akit látok? Azt látom-e, aki valójában vagyok?

Az eredmény sokkoló hatású lehet. Ha valóban elég őszinte tudsz lenni magadhoz, azonnal észreveszed, hogy az IE, amely ott van a mindennapjaidban, sokkal erősebb hatást gyakorol rád, mint az AE, amely viszont sokkal több valódi igazságot tartalmaz.

Jelen sorok írója évek óta kutatja az igazság kendőzetlen, mondhatni: direkt alkalmazásának hatását az emberi viselkedésre. Önmaga is elvégezvén ezt a kísérletet arra az eredményre jutott, hogy az IE jelenléte sokkal összetettebb, sokkal észrevehetetlenebb, mint azt az ember gondolná. A társadalomba való ön-integrálásunk érdekében pozíciók és felvett szokások egész seregét gyűjtjük össze, hogy kielégítsük a másoknak való megfelelésünk vágyát. Egy ember a legőszintébben, a legnagyobb nyugalommal képes az IE hatására kijelenti magáról, hogy barátságos vagyok, vagy szeretlek téged - anélkül, hogy ez valóban így is lenne. Ezek az apró hazugságok teremtik meg sokak számára azt a biztonságot, amelyet a célszemélyek létezésébe való kapaszkodás jelent.

Önmagunk védelmére tehát az ismert alapigazság-rendszert, melyet az AE tartalmaz, képesek vagyunk olyan mélyre elásni, és olyan gyorsan megfeledkezni róla, amennyire az csak szükséges.

Az AE voltaképpen nem más, mint a freudi ösztön-Én kifinomult és rögzült változata, amely már közelebb áll a szintén freudi értelemben vett Én-hez, amely kompromisszumokat, átfedéseket keres az ösztön-Én kirobbanó, örömelv-vezérelte reakciói és az IE-társadalom meghatározott korlátai között.

Freud Én-je azonban már az IE megjelenése, és - ahogy azt már ő maga is megállapította - amennyiben ez az Én nem képes megfelelő módon szabályozni az ösztönkésztetéseket, akkor a lény belsejében feszültség, szorongás áll elő.

A feszültség előállhat tagadás, elfojtás, elfelejtődés útján. Ezeknél az eseteknél a negatívnak ítélt élmények lesüllyednek a tudatalattiba, - ám energiájuk, intenzitásuk változatlanul megmarad.

Az IE tökéletes megjelenési formája gyakorlatilag egyenlő Freud felettes-Énjével. Ennek felépítése megegyezik az IE felépítésével és funkciójával. De míg Freud szerint a személyiség e három tényező összessége, ahol az Én egyensúlyoz az ösztön-Én és a felettes- Én között, véleményem szerint a lelki problémák legtöbbje a két nagy csoport, az AE és az IE közötti súrlódásokból ered.

A tükörrel szemben ülő lény szépen sorban keresi a választ énképének, vagyis az AE-nek a kialakítása folyamán: Ki vagyok én? Mi vagyok én? Milyen adottságaim, képességeim vannak? Mit tudok és mit nem tudok? Mekkora az akaraterőm, a kitartásom, mik a céljaim, mennyire viselem el a kudarcokat és a sikereket?

Ha a lény elér egy bizonyos fejlettségi fokot, akkor következnek a további kérdési önnön magához: Milyen élmények, történések alakították ki jelenlegi reakcióimat? Honnan erednek az indítékaim? Honnan erednek a vágyaim?

Az IE-közösségben való életvitelhez ezeket a kérdéseket kell megvizsgálnia: Hogyan tudok megfelelni az irántam támasztott követelményeknek? Hogyan látják mások a társadalomban betöltött szerepemet? milyen hatást vált ki az én reakcióm a többiekből? És főleg: mennyire egyezik az a kép, amit önmagamról alakítottam ki azzal, amilyennek mások látnak?

Az egyén, miután átélte a másokkal, más egyénekkel való találkozás sokkos állapotot előidéző komoly változásait, akaratlanul is átesik bizonyos emocionális változásokon. Ezek között szerepel a megértés, a félelem, a megtagadás, a bizonyosságra való törekvés, majd az eufória.

A tükör előtt ülő lényből immár társas lény vált, aki megismert egy sereg új tényezőt. E tényezők némelyikéhez most már a végletekig ragaszkodik, hiszen ezek jelentik új életének kapaszkodóit. Az új lény képes inkább teljes egészében elfelejteni régi életét, csak hogy az újat megtarthassa. A fordulópont lényegét az a valami adja, amelyre egyenlőre nincs definíció; ha szóba kerül, csak úgy emlegetjük: az ember társas lény.

Az AE és az IE közötti különbségek az egyénre vonatkoztatva elképesztő veszélyeket rejtenek magukban. Ha nem lehetek az, aki valójában vagyok, mert alkalmazkodnom kell a többiekkel alkotott közösség elvárásaihoz, akkor elrejtem magamban azokat az alaptulajdonságaimat - az AE-t -, melyek nem felelnek meg ezeknek az elvárásoknak. Továbbá kialakítom az IE-t, amely kizárólag azokat a dolgokat tartalmazza, melyek beletartoznak a közösség által felállított viselkedéstartományba.

Ez a viselkedéstartomány általában a kölcsönös harmónia látszatának elérése érdekében van kialakítva; hogy mennyire működőképes, arról könyvtárakat megtöltő anyagokat lehetne írni.

Az IE szükségszerűen megköveteli - voltaképpen létrejövetelének alapja - az AE elfedését. Az emberi agy azonban nem olyan, mint egy magnószalag, amelyről le lehet törölni a feleslegesnek ítélt felvételt, és egy másikkal betölteni a helyét. Az emberi agy háromnegyede mindmáig ismeretlen funkciót tölt be; arról, hogy ennek a feltűnően nagy "használatlan" területnek a nagyobbik része háttér-információk tárolásával foglalkozik, csak sejtések vannak.

Elképzelhető, hogy ez mit jelent. A test szerveit irányítása alatt tartó lélek szempontjából az agy az a szerv, amely nemcsak a funkcionális-idegi működéssel foglalkozik, hanem egyfajta emlékezetraktár szerepét is betölti. A lélek a tudatalatti segítségével osztályozza az elraktározandó emlékek fontosságát, és eszerint az osztályozás szerint ássa el mélyebbre vagy rakja le mindjárt a raktár előterében az információt.

Az osztályozásnál a különféle szempontú vizsgálatok végeredménye dönti el, hogy az aktuális élmény az AE vagy az IE kategóriájába tartozik. Az AE-kategóriás élmények hátra, az IE-sek előre kerülnek, mivel azokra szinte mindennap szükség van. Mint ahogy az ebből is következik, az AE-nek viszonylagos állandósága, konzisztenciája van, amely örökre beleég a lény tudatalattijába.

Értelemszerűen a kevésbé használt élményekhez az agy sokkal kevesebb emléknyomot kapcsol, mint az IE élményeihez, így előkeresésük több időt, több energiát és nagyobb erőfeszítéseket igényel. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a tükör előtt ücsörgő lényünk a számára (csak) a közösségben kellemetlen tulajdonságait élményekké alakítva és jó mélyen elraktározva az agy hátsó zugaiban kénytelen mindenféle praktikákhoz folyamodni, ha egyszer eszébe jut, hogy szeretne visszatérni ősi önmagához, azaz előszedni az AE-t, és elfeledni az IE-t.

Bármilyen mélyre is kerülnek az AE-élmények, valós intenzitásukat soha nem veszítik el. Képesek kihatni az IE-re, noha nem tudatosan (hiszen az IE igyekszik totális uralomra törekedve minden kívülről jövő támadást leverni), hanem a tudatalattit felhasználva. Amikor az AE hatása az IE-re olyan jelentős, hogy az az egyén mindennapi életében is problémákat okoz - azaz nem felel meg az IE-közösségnek -, akkor traumáról, viselkedészavarról, pszichózisról beszélünk.

Egy példa az AE hatásáról és az IE torzultságáról

I. M. negyvenöt éves, elvált, egy gyermekes anya. Munkáját tekintve ügyintéző egy utazási irodánál, munkáját gyorsan, pontosan végzi, főnökei elégedettek vele. Hobbija az irodalom és a történelem, különösen Közép-Amerika történelem előtti időit tekintve. Fia huszonegy éves, egészséges, értelmes fiatalember, aki jelenleg a Harvard jogi karára jár.

Alaphelyzetben I. M.-ről elmondható, hogy kialakult, nyugodt, viszonylag érdekes életet él, amely mára már mentessé vált a nagyobb válságoktól és problémáktól. Csakhogy I. M.-nek van egy olyan, mások számára talán nem annyira nagy jelentőségű, számára azonban nagyon is zavaró problémája, amely megkeseríti egy kissé az életét -, noha szinte senki sem tud róla, hogy egyáltalán létezik.

I. M. problémája a szexuális életével kapcsolatos. Miután elvált, több kisebb-nagyobb kapcsolata is volt már az eltelt évek alatt. Az asszony legtöbbször elsősorban lelki, másodsorban a szexuális vonzódást tartja fontosnak; kapcsolatait is ezen elvek szerint ítéli meg. Azonban van egy félig-meddig eltitkolt pontja nemi életének, nevezetesen az, hogy az aktust megelőző előjáték során képtelen teljesen felszabadultan átadni magát vágyainak, s ez abban nyilvánul meg, hogy képtelen kezével megérinteni partnere hímvesszejét.

Mindenki számára ismert dolog, hogy a szexualitásban a legapróbb zavar is roppant jelentőségűvé képes kinőni magát, ha a résztvevő felek teret engednek a dolognak. Egy ilyen aprócska gond például meghiúsíthatja az egész aktust, később az egész kapcsolatot, még ha az a többi tekintetben rendben is van. A partner ebben az esetben elbizonytalanodhat, hiszen I. M.-nek, mint nőnek e visszafogottsága elhitetheti vele, hogy a megkívánás nem kölcsönös, valamint hogy ennek a kölcsöntelenségnek valamiféle hátsó, rejtett tiltakozás az oka. I. M. számára is elbizonytalanító hatása van a jelenségnek, hiszen ő is azt hiheti, hogy valami nincsen rendben, akár saját magát, akár partnerét tekinti a hibásnak.

I. M. a probléma kivizsgálásának kezdeti szakaszában nem volt képes válaszolni arra, miért nem képes a kezével megérinteni azt a hímvesszőt, melyet később, ha az aktus mégis létrejön, gond nélkül és örömmel a testébe fogad.

Elmondása szerint nem emlékszik semmiféle olyan dologra, amelynek ezt a reakciót kellene kiváltania belőle. Soha nem erőszakolták meg, soha nem csinált olyasmit a nemi élet terén, ami sokkolta volna őt, vagy traumát okozott volna az életében. Amikor az előjáték során kialakul egy olyan helyzet, hogy a kezét kellene használnia, egyszerűen lebénul, mintha valaki megtiltaná a kezének, hogy megtegye azt a mozdulatot.

A vizsgálat során hetek alatt sikerült csak intenzív beszélgetések alkalmazásával eljutni arra a pontra, ahol az asszony bevallotta, hogy a lebénulással egy időben mintha érezne valamiféle erős vágyat is, hogy mégis megtegye; mintha ott állna egy sorompó előtt, amit ki kell nyitnia, és ki is akarja nyitni, de még nincs elég bátorsága hozzá. Arra a kérdésre, hogy emlékezete szerint állt már-e valamiféle hasonló sorompó előtt, I. M. nem tudott válaszolni.

Újabb beszélgetéseink során kiderült, hogy I. M. határozott, egyre jobban bevallott vágya a hímvessző megérintése; kiderült ugyanakkor, hogy akárhogyan próbálkozik is, továbbra sem megy neki.

Mintha csak az IE tiltaná meg neki, hogy az AE szerint tegye azt, amit szeretne.

Mivel a további beszélgetések sem vezettek gyakorlati eredményre, I. M. esetében életkor-regressziós hipnózist kellett alkalmazni. Ennek az eljárásnak az a lényege, hogy a páciens mélyhipnózisban személytelenül visszanézheti egész életének minden jelentősebb és kevésbé jelentős élményét, egészen a születése pillanatáig.

A felnőtt- és kamaszkori élmények nem szolgáltak magyarázatul az asszony problémájának kialakulására. Amikor azonban a gyermekkorhoz ért, egyszerűen visszatért a hipnózisból, sírva fakadt, és félt. Elmondta, hogy bár fogalma sincs, miért tette ezt, de valami hatalmas falba ütközött, amelynek nem látott át a túloldalára, - és igazából még csak odapillantani sem mert. Világossá vált, hogy ez az a pont, ahol valamiféle gyermekkori trauma érte. Hogy ennek a traumának köze van-e a problémájához vagy sem, az ekkor még nem volt előrelátható.

Az ismételt hipnózis során - hetekkel az első kísérlet után - I. M.-nek sikerült áttörnie azon a falon. Elmondta, hogy gyermekkorában (öt és fél évesen) az édesanyjával egy alkalommal olyan anyagi hullámvölgybe jutottak, hogy kénytelenek voltak néhány évig egy munkásszállóban lakni, ahol az amerikai nép legszegényebb (városi) rétege tengeti mindennapjait. Egy ilyen munkásszálló kulturáltsági, higiéniai és erkölcsi szintje mélyen az elvárt alatt létezik. I. M. és édesanyja - aki egyébként azóta elhunyt - a sokemeletes, körfolyosós épület hetedik emeletén laktak egy koszos, egyszoba-konyhás lakásban.

Az asszony visszaemlékezett rá, hogy a mindennapok szokásai szerint a gyermekek délutánonként a szálló udvarán és a folyosókon játszottak. A szálló ilyenkor nyüzsgő hangyabollyá változott, hiszen a legtöbben munka nélkül voltak, és egész nap a folyosón ücsörögve beszélgettek, sőt, sokan szinte az egész életüket ott töltötték.

I. M. számára ez a környezet felhőtlen volt és boldog, hiszen gyermekként fogalma sem volt hátulütőiről és miértjeiről. Ő csak azt érezte, hogy egy hatalmas, sokemberes közösség tagja, ahol negyven-ötven gyermekkel játszhat, és kétszerannyi felnőttel beszélgethet, ha akar. Ismert mindent és mindenkit, és őt is valamennyien jól ismerték.

Ebben a korban az embernek még sokkal erősebb az AE-tudata, mint az IE. Az asszony gyermeki énje olyan volt, mint bármelyik másik hasonló korú gyermeké. Amikor elérkezett a nemi érés egyik legkorábbi szakasza, a gyermekkori érdeklődés nemének megállapítása és rögzülése, ő is érdeklődni kezdett fiúpajtásai különbözőségének mibenléte iránt.

Mindenki előtt ismert a gyermekkor két kedvenc játéka, a "papás-mamás" és a "doktorosdi". Ez utóbbi főleg az, amely során a gyermekek egymás testének titkos (és tiltott) pontjaira kíváncsiak a leginkább. A játék során nem ritka egymás testének a megérintése, simogatása, ingerlése sem, hiszen a gyermek ekkor még csak felfedez, nem pedig tudatosan élvez, - ahogy azt néhány visszamaradt kulturáltságú közösség tagjai hiszik.

I. M. egy pincelejáróban elbújva játszott "doktorosdit" egy hasonló korú kisfiúval, amikor az anyja elkezdte keresni. Akkor talált rájuk, amikor a kislány éppen megérintette a fiú péniszét. Az anya a lehető legrosszabb verzióját választotta minden lehetséges reakciónak: megragadta a kislányt, és miközben hetedik emeleti lakásuk ajtajáig pofozta végig a folyosókon - mindenki szeme láttára - trágár szavak kíséretében körvonalazta a kislány jövőjét. Az anya szerinti jövőben az elkurvulástól kezdve a nemi betegségekig minden szerepelt. I. M. emlékei között a teljes megalázás és a fájdalom olyan szintű elegye párosult, hogy az örök életre kiható trauma kialakulását okozta a gyermekben.

Elemzés

Azzal, hogy I. M. édesanyja ekkora intenzitással érvényesítette a saját és a közösség IE-jének íratlan törvényeit, sikerült a kislány AE-jének az idevonatkozó (a másik nem testének) kíváncsiságát leredukálnia az abszolúte tiltott zóna egyik legfőbb tiltásává. A megalázás és a fájdalom okozta sokk szinte beleégette a kislány tudatába, hogy a másik nem szeméremtestének érintése "bűnös" dolog, amely számos, erkölcsileg és egészségileg káros következménnyel jár. A kislány tehát jól megjegyezte, hogy ezt nem szabad, tehát soha többé nem teszi.

A gyermekkori emlékképek nagy részével együtt ez a jelentős momentum is elveszett, azaz elkerült a tudatos, az előtérben tárolt emlékképek közül. Ennek konkrét okai vannak. Az IE egyik jellemző tulajdonsága, hogy igyekszik a számára károsnak ítélt szituációs emlékeket ún. énképvédő tendenciákkal a háttérbe szorítani. Ennek egyik fajtája a reakcióképzés. I. M. tudata az ismételt késztetés ellenére sem képes vágyainak (vagyis az AE-nek) megfelelően reagálni az ingerre; inkább, az elfojtott és elfelejtett élmény hatására pontosan az ellenkező reakcióval reagál. A tudatalatti vágy beleütközik a gyermekkori trauma falába, amely ijesztően és kegyetlenül hat I. M. tudatára. Ennek hatására az asszony - puszta védekezésszinten - azért sem enged a vágyának.

Azzal, hogy I. M. alávetette magát a vizsgálatnak és a hipnózisnak, sikerült nevén neveznie problémája okát, vagyis megtudta, hogy annak gyökerei honnan erednek, mi volt a kiindulási alapjuk. Ezzel együtt I. M. szembesült AE-jének egy számára fontos tényezőjével, azt sikerült totálisan előtérbe helyeznie, a meglévő és idevonatkozó IE-tény fölé. Ez azt jelenti, hogy I. M. problémája a kezelés után heteken belül véglegesen megszűnt. Maga előtt látta a probléma okát, folyamatát, következményét, és ezzel rádöbbent, hogy nem ő a hibás az ügyben, nem neki kell gátlásossága miatt szenvednie, valamint az ügy fontosságát is másképpen ítéli meg, - vagyis megoldotta a dolgot, és azóta szexuális élete sokkal felszabadultabb.

A társadalmi problémákra való visszahatás

I. M. esetét vizsgálva nem szabad megfeledkeznünk azokról a visszaható tényezőkről sem, melyek az asszony környezetével, valamint a környezethez való viszonyával állnak kapcsolatban.

I. M.-nek, míg a problémáját nem sikerült megoldania, gyakorta akadtak gondjai munkavégzése közben. E gondok főleg akkor jelentkeztek, ha az utazási irodába betérő ügyfelek között olyan férfi bukkant fel, aki valamilyen szempontból I. M.-et aktuális partnerére emlékeztette. Ezekkel a férfiakkal szemben az asszony gátlásosabban viselkedett, valamint akaratlanul is igyekezett a kontaktusok idejét a minimálisra lecsökkenteni.

Mindez persze a leggyakrabban semmiféle különbség kimutathatóságára sem volt alkalmas. I. M. megtanult együtt élni a problémáival, és IE-énje megtanulta azt is, hogy miképpen álcázza a "tüneteket". A vele szemben álló ember semmiféle jelét nem látta annak, hogy az asszonyt bármi is bántja. minderről csak az asszony tudott, és ő sem foglalkozott komolyabban a dologgal. Mindössze annyit állapított meg, hogy vannak bizonyos emberek, akiknek a jelenlétében nem érzi jól magát.

I. M. esete egy könnyedebb példa. Vannak azonban más esetek, amikor az ugyanezen elvek alapján működő hatásmechanizmusok sokkal látványosabban nyilvánulnak meg, és hatalmas rombolást képesek véghezvinni áldozatuk környezetében. A lényege ezeknek a dolgoknak, amiről itt beszélni szeretnénk, az az, hogy a társadalom egyetlen egyedének lelki problémái az "egy szög miatt az egész ország elveszett"-elv alapján a társadalom problémájává nőhetik ki magukat.

A lélek problémája, betegsége, zavara sokkal erőteljesebb formában is jelentkezhet, mint I. M. esetében történt. A probléma egy idő múlva deformáltságot, s ezáltal egyenesen deviáns viselkedésformákat eredményezhet; - ez pedig már valóban olyan jelenség, amely szorosan a társadalom működésével áll kapcsolatban, pontosabban annak normális lefolyását akadályozza. Az IE-társadalom egészen egyszerűen nem viseli el azokat az egyéneket, akikben az AE ismételten felszínre tör.

Az ösztönszerű AE megnyilvánulásait a társadalom sokféleképpen igyekszik IE-vé alakítani, vagy legalábbis beszorítani az IE keretei közé. Erre valók a törvények, a szokások, a hagyományok. A fajfenntartási ösztön ellanyhulásával például egy egyén képes lehet arra, hogy a neki ártó idegen, de fajtabéli egyént megüsse vagy megölje, engedelmeskedve AE-jének bosszúálló vagy védekező ösztönének. Az IE-társadalom azonban tiltja az ölést, mindenféle modern indokra hivatkozva. A deviáns viselkedést ebben az esetben a bűnöző AE-ösztöneinek felszínre törése jelenti, amikor igenis üt vagy öl, semmibe véve az IE-társadalom rendelkezéseit.

Amikor mindezt leírta, Ralph elégedetten hátradőlt, és a monitort szemlélte. Mennyi betű ömlik ki az emberből, ha végre megvan a motiváció! Ezen eltöprengett egy kissé, majd megállapította: jelen helyzetben az az egyetlen motiváció, hogy tetszelegni akar egy lány előtt.

Ralph dolgozata végül bekerült a három legjobb közé. Az egyetlen zsüror, Bart olvasta fel a többieknek, azzal az atyainak ható megjegyzéssel, hogy sokat tanulhatnak belőle.

A másik két győztes Wendy McArthur és egy Daniel nevű srác voltak. Wendy az erdőirtásról írt egy esszét, Daniel a Társaság pszichológiai felépítéséről, és a tagok szerepéről.

Amikor Ralph ezt meghallotta, nagyot nyelt. Volt valami perverz abban, ahogy Bart felolvasta Daniel dolgozatát, amely arról szólt, mennyire jó dolog, ha egy rakás fiatal nem az utcán csövezve szívja a cracket, hanem mondjuk szakdolgozatot ír a szabadidejében, és mellékesen egy csomó barát között jól érzi magát.

Daniel véleménye szerint az entellektuális fiatalok előbb-utóbb törvényszerűen valami csoportba tömörülnek.

Ekkor már túl voltak azon a bizonyos beszélgetésen, melynek alkalmával Bart elárulta Ralphnak a Társaság létrejöttének valódi okát. Ralph így biztosra vette, hogy ez a nyertes dolgozat kimondottan neki szól. Hogy Bart nem véletlenül döntött Daniel dolgozata mellett. És Ralph látta a fiú arcán, hogy élvezi, amikor felolvashatja nekik.

- Pszichológusnak kellett volna menned, nem történésznek - mondta egy pár nappal később Bart Ralphnak, amikor csak ketten ücsörögtek a Caféban. - Nem így látod a helyzetet?

Ralph vállat vont. - Író szeretnék lenni - felelte. - Szerintem egy írónak értenie kell egy kicsit a pszichológiához is.

- Ó - mosolygott Bart. - És úgy véled, értesz hozzá?

Ralph ránézett. - Te döntöttél úgy, hogy az enyém a legjobb dolgozat, nem?

- Ez igaz - bólintott Bart. - Nagyon jól írsz, és szerintem minden esélyed megvan ahhoz, hogy egyszer majd jó író légy. De meg kell mondanom, hogy ez az egész AE meg IE-szöveg nem más, mint a freudi énképek egy átirata.

Ralph eltöprengett. - Lehetséges - ismerte be. - Bár én sokkal jobban beleveszem ebbe a felállásba az összes ösztönt, mint Freud. Szerintem ebbe beletartozik minden, amit magunkkal hozunk és amit itt szedünk össze.

- Ezt meg hogy érted? - kérdezte Bart.

- Úgy, hogy szerintem az AE tartalmazza az atavisztikus, az életfenntartó és a karmikusan továbbhozott ösztönöket is.

- Erről egy sort sem írsz a dolgozatban.

- Persze - nyugtázta Ralph vigyorogva, - mert ez csak most, ebben a pillanatban jutott az eszembe.

Bart elgondolkodott. - De azért azt hiszem, van benne valami - mondta kis idő múlva. - Freud csakugyan nem emlegeti a karmikusan lehozott ösztönöket.

- Pedig én hiszem, hogy azok is léteznek, méghozzá szép számmal. A lélek valószínűleg sokkal összetettebb, mint ahogy azt gondolnánk. Ott lapulnak benne a testi - faji-genetikai, létfenntartó, egyéb - ösztönök, és mellettük a lelki - a karmikus - ösztönök is. Ezek keveredése adja az AE-t. És később, az IE kialakulásánál van nagyon nagy jelentőségük a pozitív karmikus emlékeknek.

- Ösztönök vagy emlékek? - kérdezte Bart. Ralph vállat vont.

- Igazából nem is tudom - felelte. - Talán emlékeken alapuló ösztönök. Fóbiák. Satöbbi. Mint amikor valakit beleölnek egy folyóba valamelyik életében, és onnantól kezdve, míg rá nem jön, hogy mi van, végig víziszonyban fog szenvedni a következők folyamán.

- És mi van, ha rájön?

- Ha nevén nevezed az okot, könnyebb megküzdeni vele. Úgy van esélyed, hogy megszabadulj tőle.

Ekkor már Ralph és Wendy majdnem négy hónapja együtt voltak.

Ők ketten lettek a Társaság üdvöskéi, az álompár, hiszen már az első találkozásuk alkalmával feltűnően nagy összhangról tettek tanúbizonyságot; mintha csak mindig is ismerték volna egymást. A Társaságban egyre-másra szövődő alkalmi és hosszabb kapcsolatok példaképévé léptek elő nagyon rövid időn belül, és gyakran emlegették őket (különösen a hölgytagok) veszekedések során, pozitív felhangokkal a "bezzeg a..." kezdetű mondatokban.

Első beszélgetésük alkalmával kiderült, hogy Wendy is nagyon szeret túrázni, sőt, bivakolni is, legyen szó az erdő kemény talajáról vagy akár egy barlangról. Sok tekintetben igencsak hasonlított Ralph előző barátnőjére, Susannahra, és sok tekintetben - szerencsére - teljesen más volt. Ralph nem tudta eldönteni, hogy a kor hozta komolyodásnak vagy a lány alaptermészetének tudja be, de Wendy sokkal intelligensebbnek bizonyult, mint Susannah. És Ralph imádta ezért.

Sheila észrevétlenül tűnt el mellőle, mintha soha nem lett volna semmiféle viszony kettejük között. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy amíg Wendy nem került képbe, Ralph némileg ráhajtott Sheilára. A lánynak is tetszhetett a fiú igyekezete, mert egy szóval sem tiltakozott, amikor a Dallas egy whiskyben bővelkedő része közben Ralph kissé becsípve felajánlotta, hogy hazakíséri. Útközben vad csókolózásba fogtak, és ha Sheila nem figyelmezteti Ralphot, hogy sajnos a szülei otthon vannak, és az az álláspontjuk, hogy a lányos házak hírnevének nem tesz jót az ott alvó idegen fiú, ki tudja, valószínűleg eljutnak az ágyig. Ám Ralph kénytelen volt aznap este otthon aludni, egyedül, és... és a Társaság legközelebbi ülésén már Wendyt leste.

Ralph azért észrevette, hogy amióta ő meg Wendy összejöttek, Sheila szinte alig jár le a Perk Caféba. Noha semmi komoly nem történt közöttük, a lány sértődöttnek tűnt. Valószínűleg többet remélt Ralphtól, mint amit néhány csókból és némi vágyból kellett volna következzen; igaz, Ralphnak is volt némi bűntudata a lány felé, hiszen az után az este után szinte minden kapcsolatot megszakított vele, és csak Wendyvel foglalkozott. Később Sheila hirtelen eltűnt: amikor rákérdezett Barttól, Ralph azt a választ kapta, hogy a lány átment egy másik szakra, amit valahol Cheyenne-ben tartanak, és most ott lakik majd néhány évig. - De hát te Wendyvel vagy, nem? - érdeklődött Bart. - Vagy ezzel is, azzal is?

- Hülye - felelte erre Ralph, és ennyiben maradtak.

Ralph, Wendy és John hármasban járták az erdőt. John még sokáig facér maradt, néhány rövid életű kapcsolatocskát leszámítva. Ezek a lányok valahogy mind problémásak voltak a kis társaság számára; Ralph sokszor nem értette, miért nem keres a barátja egy Wendyhez hasonlót, aki kijár velük az erdőbe, és esze is van. De jól tudta, hogy nem szólhat bele John életébe, még a legkisebb mértékben sem, hiszen a fiú nyilván tudja, hogy mit csinál; ha meg nem, akkor majd túllép ezen a korszakon. Ralph mindenesetre szerencsésnek tartotta magát, amiért rátalált Wendyre. Össze sem tudta hasonlítani azokkal a lányokkal, akikkel John időről-időre megjelent.

Talán egy hónapja ismerték egymást, amikor a lány először jött el velük egy éjszakai túrára a Doghill völgyébe, ahol rengeteg vadetető volt szétszórva az ősrégi fák alatt. Szegény John ezen az éjszakán meglehetősen feleslegesnek érezte magát, noha ezt soha nem vallotta be egyiküknek sem. Vannak dolgok, amikről a barátok, még ha esetleg feleslegesen is, de örökre hallgatnak; és John nem akarta megbántani sem Ralphot, sem Wendyt.

Ahogy végighaladtak a völgyön keresztülvezető úton, néha meg-megállva, beszélgetve, John egyre inkább kiszorult a beszélgetésekből. Hamarosan észrevette, hogy már nem a szokásos általános témákról folyik a szó, hanem a barátja és a lány főleg a saját érdeklődéséről és érzelemvilágáról nyújtanak felvilágosítást egymásnak. John elmosolyodott a bajsza alatt: ez már ismerkedés volt, két olyan ember ismerkedése, akik a szokottnál jobban érdeklődnek egymás iránt.

Így hát John csendben maradt, hagyta őket érvényesülni. Hallgatása reggelre meghozta a gyümölcsét: ahogy elérték Spokane határát, a buszmegállóig John és Wendy már kézenfogva ment.

Három nappal később egy mozi és egy sörözés után Wendy felment Ralphhoz, és lefeküdt vele. Szeretkezésük jó volt, de még nem az igazi; hiányzott belőle a párok összeszokottsága és bátorsága.

Reggel azután mindketten szótlanok voltak. Vasárnap lévén nem volt semmi dolguk, és a délelőttöt léha téblábolással és tévézéssel töltötték el. Nem szeretkeztek újra, és Ralphot ez félelemmel töltötte el, mert úgy érezte, Wendy lassan-lassan eltávolodik tőle. Nem tudta, mi történik, de megérezte, hogy a lány megbánta az estét.

Ebédet csinált, és míg a konyhában tevékenykedett, arra gondolt, hogy talán Wendy attól fél, egy jó barátot veszített el ezzel az éjszakával. Talán elrontottam valamit, és rájött, hogy jobban jártunk volna mindketten, ha ez nem történik meg, gondolta. Talán csak elkapkodták.

Ahogy ott állt a konyhában, és a forrni kezdő vizet bámulta, rádöbbent, hogy rettenetesen fél Wendy elvesztésétől. És akkor arra is rájött, hogy észrevétlenül, maga előtt is titkolva a dolgot beleszeretett a lányba.

Mit tegyen hát?

Ebéd után John jelentkezett telefonon, és pizzázni hívta őket. Megint összeszedett egy lányt, és közölte Ralphfal, hogy ezúttal komoly a dolog. Ralph nem tudta, hányadik ilyen kijelentése ez Johnnak, de a hangsúly, és a telefonból áradó boldogság külön fájdalommal töltötte el. Amikor letette a kagylót, gyökeret vert benne a gondolat, hogy minden mindennel összefügg, és mindennek megvan az ára; és már biztos volt benne, hogy elveszítette Wendyt. És nagyon elkeseredett.

Gyalog mentek a megbeszélt találkahely felé, ami mintegy hatsaroknyira volt Ralph bérelt lakásától. Útközben Ralph némán várta, hogy Wendy tegye meg az első lépést.

Kézenfogva sétáltak, amikor nemsokára a lány megszólalt.

- Ezt soha többé nem szabad megismételnünk - mondta halkan és szokatlanul komoly hangon.

Ralph bólintott. A lelkében felébredt a fájdalom, és agyából előtört a szerinte megfelelő válaszlépés: a védekezés.

- Rendben - mondta hangsúlytalanul. Wendy tétován sandított a fiúra; de az mereven előre bámult. - Magam is ezt akartam mondani - folytatta Ralph. - Nagyon jó volt veled, de... De csak elrontjuk a barátságunkat. A kapcsolatok mindig véget érnek.

- Így van - mondta Wendy, és elhallgatott. Aznap már nem beszéltek többé erről a témáról, de mindketten nyugtalanul aludtak, és mindketten azon törték a fejüket, hogy miképpen láthatnák viszont a másikat anélkül, hogy el kelljen árulniuk saját magukat.

Végül Wendy volt az, aki felhívta Ralphot, és találkozót kért tőle. Ez két nappal a pizzázás után történt, egy esős délutánon. Wendy az egyszerűség kedvéért egyszerűen közölte, hogy ha nem zavarja Ralphot, akkor felugrana hozzá, mivel van valami, amit meg kell beszélniük. Ralph, mivel már lemondott arról, hogy Wendy valaha is az övé lehet, mindenféle alternatívát talált ki Wendy feljövetelének okaként. Arra gondolt, a lány talán terhes, és most ez okozza a problémát. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, pozitív megoldásról nem is álmodozott. Bajt sejtett, bár nem tudta megmondani, mi lehet az.

Wendy megérkezett, Ralph udvariasan (és kimérten) hellyel kínálta. A lány zavartan ült le. Ralph ismét felöltötte egyik álarcát, és elhatározta, hogy még ha intelligensnek és jólneveltnek mutatkozik is a lány előtt, nem ő lesz az, aki először megszólal.

Wendy azonban nem is hagyott túl sok időt a kezdeményezésre.

- Szeretlek, Ralph - mondta egyszerűen, és kényelmesen hátradőlt a kanapén. Kimondta végre azt, amiért idejött, és nem állt szándékában többet mondani, legalábbis egyenlőre. Várta, hogy mit reagál a fiú.

Ralph pedig pár másodperc alatt szépen sorban végigszáguldott a fontosabb érzelmeken. Hitetlenkedés, értetlenség, félelem, majd hirtelen támadt öröm öntötte el. Leült a lány mellé, és átkarolta. A szíve hangosan dobogott.

- Én is szeretlek - mondta, mert nem jutott jobb az eszébe. Hol voltak már az elmúlt két éjszaka megfogalmazott, egész estét betöltő romantikus beszédek, melyek hallatán, legalábbis Ralph reményei szerint Wendy óhatatlanul a karjaiba omlott volna! A cikornyás és őrült szerelemtől duzzadó mondatok közül most egy sem jutott a fiú eszébe. Helyettük egy oda nem illő gondolat fészkelte be magát az agyába, és nem tágított onnan többé: mennyire egyszerű ez! Mennyire szép minden az életben, ami egyszerű!

Annál szebb valami, minél egyszerűbb.

Ralph ezt örökre megjegyezte. És akkor és ott elhatározta, soha semmit nem fog bonyolultabbá tenni, mint amilyen az eredetileg, amíg ezzel a lánnyal van.

Akkor persze még egyikük sem sejtette, hogy Wendy fejében már ott dolgozik valami - aminek soha, senki nem adott még tökéletesen illő nevet -, ami tizenegy éves korában keletkezett, amikor a lány kizuhant egy hintából, és alaposan beverte a fejét. Az ütés következtében kialakult agyrázkódásnak másfél hét múlva már nyoma sem volt, és Wendy egy hónap elteltével már nem is emlékezett az esetre.

Ez a valami azonban már ott volt a fejében. Néhány eltorzult sejtből épült fel lassan és alattomosan, mintha nem sietne sehová, mintha csak várakozna a megfelelő pillanatra, amikor kiteljesedhet. Talán csak egy agytumor volt, talán mélyebb, karmikus összefüggéseket rejtett magában -, mindenesetre már jelen volt, amikor Wendy és Ralph másodszorra is szeretkezni kezdtek a kanapé előtti szőnyegen, szenvedélyesen és óvatosan, ízlelgetve egymást és élvezve a tényt, hogy mindez valóságos, és ők a világegyetem egyetlen emberpárja; boldogan, önfeledten szeretkeztek, mit sem tudva arról, hogy már nincs sok idejük hátra.