A Társaság ülésein ezidőtájt egy újabb téma jött divatba, a halál utáni élet kérdése, és persze azé a két lehetőségé, amely az elhunytakra várt a nagy esemény után: a mennyország és a pokol.

A tagság nézetei, mint ahogy az az éjszakákba mélyen belenyúló vitákból kiderült, meglepően sokrétűek voltak. Amikor a viták lassan beleestek az újabb és újabb fraktálok észrevétlenül kialakuló csapdáiba, és a konklúzió levonása csak egy távoli, ködös álommá vált, Ralph kezdeményezésére a tagság ismét tollat ragadott, azzal a céllal, hogy mindenki leírja egy darab papírra, mi saját nézeteinek lényege. A meghatározó szempont eme írások elkészítésekor a vélemények két nagy részre való bonthatósága volt: létezik-e a pozitív és a negatív oldal, azaz a menny és a pokol; és ha igen, hol találhatóak.

Néhány hét múlva, amikor végre az utolsó tag is leadta a maga kis irományát, Bart, Ralph és Colin Wilson nekiültek, hogy szigorúan "tudományos" alapon, mentesen mindenféle előítélettől kielemezzék a műveket. Bart úgy vélte, hogy ha tárgyilagosak akarnak maradni (már amennyire ezt a tárgyilagosságot a téma jellege megengedte nekik), akkor mindenekelőtt valamiféle statisztikai kimutatást kell létrehozniuk. Az arányok mindhármukat meglepték. Egyetlen kivétellel - egy John Mullhure nevű srác mindössze annyit jegyzett meg egy üres A4-es papíron, hogy "Szerintem nincs élet a halál után, úgyhogy inkább igyunk valamit" - az összes tag hitt a mennyország és a pokol létezésében. Néhány vélemény szerint mindkettő még a halálon innen található; egyesek azonban úgy vélték, hogy csak a pokol létezik, és a mennyország az a bizonyos kollektív ID, ahol az összes elhalt egyén végső otthonra lel egy túlvilági közösségben, egy szupertudatban, - és ahol mindenki remekül érzi magát.

- A pokol - vélte azonban Ralph, - igenis odaát van. És ha valaki a reinkarnáció sorozata folyamán egyszerűen nem hajlandó bizonyos előrelépéseket megtenni, akkor a két élete közötti időt valószínűleg ott tölti el. Úgy értem, a pokol valamiféle karmatikus büntetőtelep, ahol a napjaid abból állnak, hogy folyton szembetalálkozol az általad elkövetett bűnökkel.

- Hmm. - Bart szeme megvillant, de nem mondott semmit. Colinnak ellenben az volt a meglátása, hogy a pokol bizony ez a világ, amiben élnek.

- Értitek? - magyarázta lelkesen saját verzióját. - Nincs olyan, hogy normális világ. Csak pokol és mennyország van. A mennyország az, amikor már nem kell többé leszületned - a pokolba. Vagyis ide. És ez nem mond ellent annak, amit te mondasz - fordult Ralphhoz. - Mert ez az a világ, ahol visszakapod azokat a bűnöket, amelyeket az előző életeid során követtél el.

- Szóval szerinted ez lenne az - állapította meg Ralph.

- Igen - bólintott Colin. - Mert mi is a pokol?

- Tényleg, mi? - érdeklődött Bart. Szemmel láthatóan szórakoztatta a téma.

Colin színpadiasan körbemutatott. - Ez itt - mondta meggyőződéssel. - Amit magad körül látsz. Az egész világ. - Előredőlt, rákönyökölt az asztalon szanaszét heverő papírokra. John Mullhure tömör megfogalmazású véleménye a könyöke alá szorult, de ő észre sem vette. - Ez egy börtön - mondta halkan. - Egy börtön, amelyben a lélek minden pillanatban eszeveszetten küzd azért, hogy kiszabadulhasson a rácsok közül. És nem elég, hogy itt kell lennie, ezekkel a mindenkire érvényes megkötésekkel - úgymint gravitáció, társadalom, satöbbi -, de plusz még egy személyes börtönt is el kell viselnie. - Hátradőlt, elégedetten saját szónoklatával, és elvigyorodott. - Ó, igen - mondta csillogó szemekkel. - Nem könnyítik meg a dolgunkat.

A többiek döbbent csendben bámultak rá.

- Te mániákus vagy - közölte végül Ralph. Colin még mindig elégedetten vigyorogva bólintott. Bart azonban megrázta a fejét, mint aki nem ért valamit. - De milyen plusz börtönre gondolsz? - kérdezte Colintól. - Mit kell még ezeken kívül elviselnie az embernek?

- A testét - válaszolta Ralph.

- Úgy van, a testét - mondta Colin, és elismerő pillantást vetett Ralphra. Bart ismét megrázta a fejét.

- A test csak bizonyos szempontból börtön - mondta, ahogy mindketten felé fordultak. - Mert nem csak korlátokat szab, hanem néha le is dönti azokat.

- Ezt mire érted? - kérdezte Colin.

- Arra, barátom, hogy ha nem lenne tested, nem is lennél képes megtapasztalni a dolgokat. Nem csak a léleknek kell kiállnia bizonyos próbákat, hanem a testnek is, amelybe csomagolták. És a lélek erejének mértékét a legtöbb esetben a testen keresztül tudod lemérni. Ha elég erős lelked, a tested csodákra képes; gondolok itt olyan jelenségekre, mint a kung-fusoknál az Arany Harang, vagy a levitáció. A tested egy hordozóeszköz, amelyben ott lapul valahol a lélek. Minél nemesebb a lélek, annál erősebb a test is, amely tárolja.

- Aha - morogta Colin, - és mi a helyzet a nyomorékokkal?

- A nyomorékok - felelte Bart habozás nélkül, - a legtöbb keleti vallás tanításai szerint olyan lelkek, akik sok bűnt követtek el előző életeik során, s most, a nyomorékként letöltött életükkel próbálnak vezekelni ezekért a bűnökért. És ugyanezen tanítások szerint az, amelyik felemelt fejjel viseli a sorsát, és nem hagyja, hogy a testi fogyatékossága bármiben is megakadályozza, igen tiszteletre méltó személy; hiszen odafent önként vállalta ezt a testet, és idelent sem nyavalyog miatta, hanem igyekszik hasznosan és értelmesen eltölteni egy egész életet.

- Az öncsonkítás tehát ezek szerint valahol erény - mondta Colin.

- Ennek semmi köze az öncsonkításhoz - mondta Bart. - Az öncsonkítás itteni tett, amelynek semmi értelme. A nyomorék testet odafönt választod, mielőtt megszületsz. Ez nem öncsonkítás, ez felvállalás. Érted?

Colin bólintott. - A spártaiak mégis kitették a nyomorékokat és a satnyákat a sziklákra.

- Mert őket egyáltalán nem ezoterikus vagy karmikus célok vezérelték - felelte Bart. - Őket a tiszta fizika érdekelte. Minél nagyobb, minél erősebb volt a csecsemő, ők annál jobban örültek neki. Ők a testet tartották fontosnak, nem a lelket: harcosokat neveltek, nem teológusokat. Úgy hitték, kizárólag az ép test rejthet magában ép lelket. Spárta nem is vált örökkévalóvá: eltűnt az elveivel együtt. Agy nélkül - fűzte még hozzá elgondolkodva, - nem lehet a testet sokáig fenntartani.

- Az ép lélek pedig felettébb ritka dolog - mondta Ralph.

- Na ja - bólogatott Bart, és a szemébe nézett. - Senki sem tökéletes. Az ember tele van olyan tulajdonságokkal, amelyek, ha nem tanul meg uralkodni rajtuk, akkor, azok fognak őrajta uralkodni.

Ezen mindhárman elgondolkodtak kissé, majd Colin felsóhajtott, és az előttük heverő papírokra bökött a fejével. - Nos, mi legyen ezekkel? - kérdezte.

Bart vállat vont. - Azt hiszem, a legtöbb amit tehetünk, az az, hogy kihirdetjük nekik: a Társaság hivatalos véleménye az elkészített statisztikák alapján az, hogy igenis létezik mindkettő. A mennyország és a pokol - létező dolgok. És mindenki keresse ott őket, ahol akarja.

- Az emberi tulajdonságok közül melyikre mondanád azt, hogy az az ördög kedvence? - kérdezte pár nappal később Bart Ralphtól, amikor odahaza ücsörögtek, és az emberi lélek meghatározó vonásairól beszélgettek.

Ralph elgondolkodott a kérdésen, majd kis idő múlva bevallotta, hogy nem igazán érti azt.

Bart felsóhajtott. - Akkor kezdjük egy kicsikét előbbről - mondta. - Hányféle emberi tulajdonság van?

- Rengeteg - felelte Ralph. - Nem tudnám most mindet felsorolni.

- Akkor mondd el azokat, amelyek nem túl hízelgőek egy emberre nézve.

- Erkölcstelenség - mondta Ralph. - Gyávaság. Hiúság. Agresszió.

- A depressziót hová sorolnád? - kíváncsiskodott Bart. Ralph csodálkozva pillantott rá.

- Az egy betegség - mondta megütközve. - Miért kellene a tulajdonságok közé sorolnom? - Elfordult, kinézett az ablakon, és valamiért egy pillanatra az a képtelen meggyőződése támadt, hogy odakint nem nyár van, hanem ősz, és perceken belül elered az eső.

Bart türelmetlenül legyintett. - Jó, jó, igazad van - mondta. - A depresszió valóban egy betegség. Csakhogy - emelte fel az ujját, - egy olyan betegség, amely néhány alapvető emberi tulajdonság feltételében alakul ki. Namármost, mik lehetnek ezek a tulajdonságok?

- A hiúság? - próbálkozott Ralph. Bart nemet intett. - Az... önsajnálat?

- Ez már jobb - bólintott Bart. - Az önsajnálat. - Az órájára nézett, és rávigyorgott Ralphra. - Gyere, menjünk le a Caféba. Igyunk valamit. Wendy mikorra jön?

- Nem is tudom - sóhajtotta Ralph. - Mennyi az idő?

- Fél öt.

- Egy óra múlva. Kiírom neki, hogy hol vagyunk - állt fel a székből, és papír meg toll után kutatott az asztalon.

- Az önmarcangolás - vélte Bart, miközben a Perk Café felé haladtak Ralphfal, - egy olyan emóció, amely közelebb áll a nemi vágyhoz és az orgazmushoz, mint hinnéd.

- Aha - mondta Ralph minden meggyőződés nélkül.

Bart elhallgatott. Pár lépésnyi csönd után hirtelen Ralphra nézett. - Ne aházz itt nekem, cimbora, mert orron töröllek - mondta. - Ha esetleg más véleményed van valamiről, akkor próbáld meg értelmesen kifejteni.

Ralph megütközve nézett rá. Bart keményen állta a tekintetét.

Ralph nem értette, mi történt. Az imént még teljesen normálisan beszélgettek, most pedig úgy látta, hogy a barátja talán még ölni is képes lenne, annyira dühös valamiért. De vajon miért?

- Most meg mi a fasz bajod van? - kérdezte végül.

- Semmi - vágta rá Bart. - Csak unom már, hogy én itt hónapok óta lankadatlanul igyekszem beléd verni a pszichológia és az önelemzés alapjait, ráadásul a helyes alapokat, te meg még mindig nem vagy képes odafigyelni arra, amit mondok. Annyi telik tőled mindössze, hogy "aha". Ha nem akarsz beszélgetni velem, csak szólj, és kussban maradok. Ha meg igen, legyél szíves normális, kerek mondatokban beszélni hozzám. Azokból áll össze ugyanis az emberi dialógus.

- De én...

- De én, de én! De te mi? Azt hiszed, azért mesélek neked ezekről a dolgokról, mert annyira unatkozom? Menj te a picsába. - Bart lehajtotta a fejét, és kezeit zsebre vágta. - Nem is tudom, miért foglalkozom veled. vagy egyáltalán bármivel. - Elhallgatott. A belőle sütő rosszkedv szinte megégette Ralph arcát. - Mit törődöm én veletek?

- Nem tudom, hogy miről beszélsz - mondta halkan Ralph.

Bart megtorpant, és szembefordult vele. Egy arra siető idősebb férfi majdnem belészaladt. Lesújtó pillantást vetett a két fiúra, és továbbment. Ralphék nem törődtek vele.

- Arról, cimbora, hogy... mióta is ismerjük egymást? Egy éve? Másfél?

- Nem tudom. Talán másfél.

Bart bólintott. - Én is úgy vélem. Nos, ha akarod, elsorolom neked a fontosabb gyermekkori élményeidtől kezdve a mostani életed fontosabb pillanataiig minden dolgodat. Akarod? Nem? Persze ez is felesleges lenne, hiszen ezekkel te is tisztában vagy. - Felsóhajtott. - De te? Te mit tudsz rólam? Tudod, hol születtem? Tudod, kik voltak a szüleim? Vagy hogy miért lettem ilyen, amilyen most vagyok?

Ralph hallgatott.

- Ugye nem? Hát akkor igazam van, vagy igazam van? - Bart ismét lehajtotta a fejét, és továbbindult. - Én nem érdeklek senkit. A kutya nem kérdezi meg, mi bajom, hogy vagyok, mit szeretnék. - Belerúgott egy elhajított papírzacskóba. - Velem senkise törődik.

Ralph néhány lépésnyire lemaradva követte. Teljesen megdöbbentette Bart kifakadása, hiszen mindeddig úgy ismerte a fiút, hogy az semmin sem izgatja fel magát, hogy nem fáj neki igazán semmi, és hogy mindent képes megmagyarázni és ezáltal legyőzni. Meglepte, hogy Bart panaszkodik, és az is, hogy neki is lehetnek olyan problémái, amelyeken nem képes egyedül úrrá lenni.

Hirtelen elfogta a bűntudat. Bart igazat beszélt. Arra vágyott, hogy odalépjen a barátjához, és átölelje a vállát; de visszafogta magát, hiszen még homokosnak néznék őket. Ezt is elvesztettük a gyermekkorral együtt, gondolta. Akkor még bármelyik barátomat megölelhettem.

Bart hirtelen megállt, és visszafordult. A szemei könnyesek voltak.

- Senkinek se kellek - suttogta.

Ralph megtorpant. Ilyesmit még sohasem látott.

Bart egyenesen a szemébe nézett. A könnyei a következő pillanatban felszáradtak, és a szeme hirtelen nagyon távoli lett.

- Érezted már úgy egy jó szeretkezés után - szólalt meg teljesen normális hangon, - hogy sírni tudnál a boldogságtól?

Ralph szeme elkerekedett. - Tessék?

- Azt kérdeztem - ismételte meg Bart, - érezted-e már úgy szeretkezés után, hogy mindjárt sírva fakadsz a boldogságtól? Hogy gombóc van a torkodban?

- Azt... azt hiszem, igen - dadogta Ralph zavartan. Már nem tudta követni az eseményeket.

Bart elvigyorodott. A hangja olyanná vált, mint az egyetemen tanító oktatóké. - Nos, erről beszéltem. Az önmarcangolás eme igen intenzív fajtája percek alatt ugyanabba az emocionális állapotba juttat el egy embert, mint a boldogság állapota. Mármint például egy jó szex után, amikor ott hever a kedvesed a karodban, és te kielégülten és boldogan álmodozol az élet napos oldalairól. Érted?

Ralph még mindig nem értette, mi történik. De már lassan derengeni kezdett neki.

- Te most csak szórakoztál, ugye?

Bart nem felelt.

Ralph dühös lett.

- Szórakoztál, Bart? Poénból csináltad ezt az egészet, ugye?

- Nagyjából - mondta a fiú. - Ne haragudj, ez csak egy bemutató volt - tette hozzá békülékeny hangon. - Bár, ha jobban belegondolok, ez is onnan belülről jött - bökött a saját fejére, - ergo lehet benne valami.

A Caféban Johnny volt az első, akivel összefutottak. - Hallottátok, mi történt? - kérdezte a fiú izgatottan.

- Honnan hallottuk volna? - kérdezett vissza Bart nyugodtan. - Mint látod, csak most jöttünk le. Mi van?

- Webster - mondta tömören Johnny.

Bart és Ralph összenéztek.

- Mi van Websterrel? - kérdezte Ralph.

Daniel Webster, a Társaság egyik régi keletű tagja Ralph évfolyamtársa volt az egyetemen. Ő is történésznek tanult, akárcsak Ralph; és ő is rengeteget túrázott, bár együtt még sosem voltak sehol. Ralph jobbára csak innen, a Caféból ismerte.

- Meghalt - mondta Johnny. - Kiment a Doghill fölé, a Medve-szikla oldalába, és a hülye barom leugrott. Vagy lelökték. A sátra állítólag még most is ott áll a kőfejtő tetején, üresen. Az egyik haverja találta meg.

- Jó ég - morogta Ralph. - És miért tette?

Félóra múlva befutott Colin Wilson, és ő már többet tudott az esettel kapcsolatban. Daniel Websternek alig két hete halt meg a barátnője, a fiú valószínűleg ezért lett hát öngyilkos; bár a rendőrség egyenlőre nem zárta ki az idegenkezűséget sem. - Lehet, hogy lelökte valaki - mondta Colin titokzatoskodva. - A fene se tudja. Webster nem csak ide járogatott, hanem sokkal húzósabb bulikba is. Állítólag rákapott a heroinra is az utóbbi időkben. Lehet, hogy csak belőtte magát, és repülni akart. Azt mesélik - halkította le a hangját, mint aki valami még súlyosabb titkot készül kifecsegni, - hogy egy tollat szorongatott a kezében, amikor rátaláltak.

- Miféle tollat? - hökkent meg Ralph.

- Madártollat, pupák - mondta Colin. - Valami madárnak a tollát.

- Vajon tényleg van-e a túlvilágon élet? - tért vissza a kérdésre később Colin, amikorra a Webster-ügy lerágott csonttá vált.

Ekkorra már Wendy is megérkezett, bár eléggé fáradt volt, és arra kérte Ralphot, hogy ne maradjanak túl sokáig. Kissé nyomottnak tűnt, és fejfájásra panaszkodott.

Webster halála, úgy látszik, megint felszította ezt a témát. A halál most sokkal közelebb került hozzájuk, mint bármikor máskor.

- Persze, hogy van - közölte vele Ralph tömören.

- Honnan tudod? Láttad? - vitatkozott vele Colin.

Ralph felsóhajtott. - Az összes vallás erről mesél - felelte. - Az összes ember ebben reménykedik. A Társaság hetek óta erről beszél. Mi kell még? Bizonyíték? mert akkor a legjobb, ha mész, és felkötöd magad. Aztán gyere vissza, és meséld el, milyen volt.

- Vallásokra mindig is szükség volt, és mindig is szükség lesz - mondta Bart békítő hangon, és közben erősen Ralph szeme közé nézett. Ralph mondani készült valamit, de az a pillantás elhallgattatta.

- Ez így van - értett egyet vele Colin. - De miért? Miért van szükségünk rá?

Bart vállat vont. - Freud szerint színtiszta pszichológia az egész. Isten nem más, mint az apafigurától való félelem egyenes következménye.

- Ez baromság - mondta Wendy.

- Szerintem is - szólalt meg Colin.

- Ezt csak az ateisták hiszik el - mondta Ralph. - Szerintem...

- Az ateisták? - csodálkozott Bart. - Te ismersz olyanokat?

- Persze - mondta Ralph. - Mi ezzel a probléma? Te talán nem ismersz ateistákat? Ott vannak például a tanáraid. Azok a diplomájukon és önmagukon kívül nem hisznek semmiben. Vagy ott van az anyám, aki szintén nem hisz Istenben.

Bart a fejét rázta. - Mondok én neked valamit, cimbora. Ha elfogadod, hogy Isten létezik, akkor el kell fogadnod a többit is, nem? A túlvilágot, a poklot, a mennyországot. Ezek nem létezhetnek egymástól függetlenül. Igazam van?

- Azt hiszem, igen - bólintott Ralph. - Bár nem mindenki hisz a pokolban, aki Istenben hisz.

- Ez igaz - mondta Bart. - Akkor úgy mondom, hogy az Isten és a túlvilági lét az a két dolog, amik nem választhatóak el egymástól. Ha nincs túlvilág, akkor mi szükség Istenre? És ha nincs Isten, miért lenne bármi is a halál után? Nem?

- Jaja.

- Na szóval - folytatta Bart, - megállapíthatjuk, hogy a túlvilág és Isten egy és ugyanaz. Akkor most keress nekem egy általad ateistának nevezett személyt - mondjuk például az anyádat -, és kérdezd meg tőle, hogy ha ne adj' Isten a szeretett kisfiacskája holnap feldobja a talpát, mi a fenének temetteti el?

Ralph hallgatott.

- Érted? - kérdezte Bart.

- Nem egészen.

- Én sem! - kottyantotta közbe Colin.

Bart magyarázkodni kezdett. - Tudjuk, hogy egy civilizáció fejlettségének egész jó mutatója az, hogy miképpen szabadul meg a halottaitól. Egy kecskenyáj nem temeti el a halottait, sőt, egyáltalában nem törődik az elhullott kecskékkel, hiszen nem hisz semmiben. Nem tud semmi olyasmiről, ami miatt tiszteletet kellene adnia a halottnak. Nem fél semmi olyasmitől, hogy a tisztelet meg nem adása esetén valami baj történik; mondjuk hogy a halott vissza fog járni és kísérteni fogja. Érted már?

- Kapisgálom. Értelemszerűen tehát a temetés és a vallásosság ugyanaz.

- Hát, ezt én így azért nem merném kijelenteni - felelte Bart. - A temetés már egy kifinomult gyakorlati cselekvés. Én most az okokról beszélek. Arról, hogy miért temetkezünk.

A civilizáció sokak szerint ott kezdődik, ahol egy faj elkezd temetkezni. És ugyanott kezdődik a hit is. Eltemeted a halottat, mert ezzel felkészíted arra az útra, amely a túlvilágon vár rá. Eltemeted, mert félsz, hogy ha nem teszed meg, a halott zaklatni fog. A lényeg, hogy tudat alatt érzed, hogy a halállal még egyáltalán nincs vége a dolgoknak. Azt mondod, anyád ateista. De hidd el, csak a felszínen az. A tudatában mélyen eltemetve ott lapul ez a felkészítés és bizony ez a félelem is. Ha nem lapulna ott egyik sem, anyád ugyanúgy viselkedne, mint a kecskenyáj. Nem törődne vele, hol buktál fel és hol rothad szét a tested.

Ralph bólintott. - És mi van akkor, ha csak a helyhiányról van szó? Vagy a szokásokról?

Bart felvonta szemöldökét. - Arra gondolsz, hogy azért temetkezünk, mert milyen hülyén nézne ki minden sarkon egy rothadó hulla?

- Arra bizony.

- Akkor azt mondom: lehetséges, hogy igazad van. De akkor miért visznek az emberek virágot a temetőkbe? Sőt, minek vannak temetők? Miért nem égetjük el a halottakat? Az lenne csak a helymegtakarítás.

- Nem biztos, hogy az emberek azért viszik a virágot a sírokra, mert arra gondolnak, hogy fog örülni a hülye halottja ennek ott a túlvilágon. Lehet, hogy csak azért teszik ezt, mert ez a szokás, vagy mert a múltra, a szeretett halott létezésének idejére emlékeznek.

- Ez is lehet - bólintott Bart. - Az emlékezés fontos dolog. De akkor is, szerinted a kecskenyáj bármelyik tagja megőrzi az elhullott tagot az emlékezetében? Vagy ha igen, gondol arra, hogy valamiképpen megemlékezzék róla, mondjuk minden évben a halál bekövetkeztének napján? Láttál már kecskét, amelyik virágcsokorral a kezében épp a vágóhíd felé tartott? Vagy meggyújtott a mezőn egy szál gyertyát, és elmerengett felette? Nem hinném. A halál felfogása az értelem legnagyobb átka.

- Talán erre való védekezési forma a hit a túlvilágban, nem?

- Talán. Semmi sem biztos, cimbora. Csak egy dolog - tette hozzá.

- Mi?

Bart elfordult, és felnézett mennyezetre, sőt, azon is túl, mintha a csillagokból akarná kiolvasni a választ. - Az, hogy mindenben eljön egyszer az utoljára - mondta halkan.

- Ilyen egyszerű lenne? - kérdezte Ralph, és Bart bólintott.

Ralph és Wendy utolsó együtt töltött napja meglehetősen egyszerűen indult. Ahogy a fiú később visszaemlékezett rá, mindig az jutott eszébe, hogy az élet megajándékozta őket egy olyan epilógusszerű befejezéssel, amilyent csak a jobb könyvek végén lehet olvasni; bár ez a gondolat némi bűntudatot is ébresztett benne. Úgy vélte, nem szabadna élete egyik legfontosabb kapcsolatára úgy visszagondolni, mint valami regényre. Ott rejlett benne ugyanis a mindenképpen erőltetettnek ható idealizálás veszélye; Ralph pedig igyekezett minél tisztábban és pontosabban, hamis sallangoktól mentesen megőrizni Wendy emlékét.

Reggel, nem lévén más dolguk, csendes egyetértésben összecsomagoltak némi elemózsiát és a legszükségesebb dolgokat egy sátorozáshoz, majd nem sokkal déli tizenkettő előtt nekivágtak az erdőnek. Valamiféle békés nyugalom szállta meg mindkettőjüket: az erdő is teljesen más volt, mint lenni szokott. Mesevilágban lépkedtek az úton, és keveset beszéltek. A nyár előszele birtokba vette a tájat; a virágokban már látszott a hamarosan kifejlődő termés ígérete, a fűszálak pedig tomboló zöld színnel ünnepelték az életet.

Észak felé tartottak, keresztül a sűrű erdőn. Ralph csodálkozva állapította meg, hogy bár hétvége van, sehol sem jönnek szembe velük a máskor oly nagy számban jelen lévő városiak, akik csak ilyenkor szoktak kiruccanni a zöldbe, hogy eltöltsenek egy kellemes (és Ralph szerint lenéznivalóan elpuhult) délutánt a családjukkal a jó levegőn. A fiú nem értette, miért van ez a szokatlan csend, de nagyon örült neki. Így az egész erdő csakis az övék volt, és így igazán otthon érezte magát benne.

Wendy némán követte Ralphot az egyre keskenyebbé váló ösvényen. Átkeltek egy patakon; a víz hangos csobogással szaladt keresztül a köves gázlón, majd tovább kanyargott kelet felé, és eltűnt a fák mögött. Wendy megállt, lehajolt, és ivott egy keveset a vízből.

- Nem lesz bajod tőle? - érdeklődött Ralph. Bár ezen a környéken egyetlen nagyobb üzem sem szennyezte a patak vizét, azért nem árt az óvatosság.

- Nem hinném - felelte a lány. - Ittam én már ebből máskor is. Akkor sem lett semmi bajom.

- Rendben - mormolta Ralph, és továbbmentek.

Néhány mérföld után, egy ligetes tisztáson megálltak, és gázfőzőn melegített babkonzervet ettek. - Csak hogy jó szag legyen a sátorban estére - vigyorgott Ralph. A bab minden alkalommal felfújta, és Wendy gyakran tiltakozott az esti bánásmód miatt. Most azonban nem szólt semmit, csak tudomásul vette, hogy ez az éjszakájuk szagosabb lesz, mint egyébként szokott lenni.

Ebéd után leheveredtek a fűre, és hamarosan mindketten elálmosodtak. Talán három vagy négy órát hevertek egymás karjaiban, majdhogynem mozdulatlanul: a nap eközben arrébb kúszott, és egy hatalmas fa árnyékában meglehetősen hűvös levegő borzongatta meg őket.

Azután Ralph felébredt, és óvatosan odébb húzódott Wendytől. Furcsa hangulat lett úrrá rajta, az a fajta kellemesen borongós, amely írás közben szokta meglepni. Egy darabig céltalanul üldögélt, ízlelgette az elébe siető gondolatokat, majd elővette a zsákból a direkt erre a célra tartogatott füzetet, és írni kezdett.

Négyen voltak: két fiú és két lány. Párosával haladtak az úton a kora esti langy félhomályban, egyre csak fölfelé, a hegycsúcs felé. Az út szélesen-lustán kanyargott a hegyoldalban, néha élesen kanyarodva valamelyik irányba, hogy a ritkuló fák s a szürke földfelszín alól egyre gyakrabban kibukkanó sziklatömbök között felkapaszkodjon az előttük magasodó szirtre; oda, ahol a millió éves hegy kietlen kőmezőin egy barlang nyílott.

Az út, amelyről lassan eltünedeztek a fűfoltok, és helyüket fokozatosan kövek és sziklaforgácsok vették át, ott ért véget, a Pokollik előtt. Onnan már nem vezetett sehová.

A barlangot, amelynek jókora szádáját szinte csak akkor vette észre az ember, amikor már ott állt előtte, a múlt század elején fedezték fel; s mivel a Boszorkány-hegyen nyílt, a környék babonás, istenfélő népe mindjárt el is nevezte Pokolliknak; s a név, átvészelve a felvilágosodást és a technika épp beköszöntő, lélektelen korszakának mindent modernizáló és mindennek új nevet adó világát, megmaradt. A bejárat magasan volt; s mivel az odavezető út csak eleinte tűnt kényelmesnek, de a vége felé egyre meredekebb és nehezebb lett, csak ritkán fordult elő ember a barlang közelében. Tudni persze mindenki tudta, hogy ott van; de nem volt jó semmire, nem volt szép vagy különleges értékekkel bíró, így nem is nagyon törődtek vele. Régebben persze, száz évvel ezelőtt még tolongtak a kincsvadászok, kalandorok, földmérők itt is, mint mindenütt; de amint kiderült, hogy ebben a fekete lyukban sem arany, sem ásvány, se elásott kincsek nincsenek, lassan el is maradoztak tőle.

A négy fiatal viszont mégis kíváncsi volt erre a barlangra. Geológushallgatók voltak valamennyien, s mellette megszállott turisták is, no meg persze mindenekelőtt fiatalok: szerelmesek és kalandkeresők. Majd' minden hétvégén együtt kirándultak el valahová, hogy kipihenjék magukat, mulassanak egy jót és hogy a gyakorlatban is kipróbálják az egyetemen tanultakat.

Egyikük - a legidősebb köztük, Tom, - még egy jelmondatot is kitalált, amely így hangzott: A Világ hatalmas, - de mi akkor is szarrá túrjuk! Ezt egy leletmentő gyakorlat során mondta ki, a többiek általános derülésére, s azóta ezt a mondatot gyakran emlegették, főleg, ha valami nehézségbe ütköztek valahol.

Most is ez volt a helyzet: az este lassan-lassan rájuk telepedett, és ők még messze voltak a barlangtól, útjuk végcéljától. Tom Betty mellett baktatott, mögöttük, kissé lemaradva a másik pár, Wilbur és Julie. Mind a négyen erősen lihegtek az alaposan megtömött, kétnapi felszereléstől púpos hátizsákok alatt; de az út nem vette figyelembe ezt, s nem volt hajlandó megkegyelmezni nekik: folyamatosan emelkedett, egyetlen rövid szakasznyi vízszintes nélkül. Tom, aki a legjobban viselte a megterhelést, néha hátrapillantott a többiekre. Betty szótlanul gyalogolt az oldalán: az alacsony, seszínű-hajú lányba meglepően sok energia és kitartás szorult, s nem volt nehéz követnie párja tempóját.

Wilbur és Julie arcán viszont nagyon is meglátszott már az a tíz-egynéhány mérföld, amit idáig megtettek. Épp elég ideje ismerték egymást ahhoz, hogy Tom, egy pillantást vetve a barátja arcára, elrendelje a pihenőt.

Valamennyien lerogytak az út szélére, úgy-ahogy kényelmesnek mondható helyet keresve a sziklás talajon. A hófehér mészkövek egyhangú sivatagában ruhájuk kirívó foltként virított még az esti félhomályban is.

- Általános lihegés - nyögte Wilbur. Mellette Julie törölgette izzadt arcát a saját pólójába, és a feje körül legyeskedő szúnyogokat hessegette.

Tom ledobta a hátizsákját, és a nadrágja zsebéből előhúzott egy turistatérképet. Kinyitotta, nézegetni kezdte, és az arca egyre gondterheltebb kifejezést öltött. A többiek nem törődtek vele. Betty lehunyt szemmel pihent saját hátizsákját fotelként használva, Wilbur a kulacsáért kotorászott, Julie pedig arrafelé nézelődött, amerről jöttek.

A hegy déli, lankásabb oldalának lábánál, jókora zöldesfekete rengeteg után, a völgy szélén ott világítottak a kisváros fényei. Julie most ezeket a fényeket nézte, miközben a szíve - akárcsak a többieké - hangosan dobogott a mellkasában: s azután ő is lehunyta a szemeit, úgy élvezte, ahogy a dobogás egyre lassabb és szelídebb lesz. Wilbur erőtlen mozdulatokkal kínálgatta körbe a kulacsot, de rajta kívül senki sem akart inni.

Tom hol a térképre, hol a sötétbe vesző útra pillantott; majd felsóhajtott, és lemondóan elrakta a térképet. - Azt hiszem, ma már nem érünk oda a barlanghoz - jelentette ki. - Még legalább hat mérföld van addig.

Wilbur csodálkozva nézett fel rá. - Olyan sok? - kérdezte. - Hiszen ott a csúcs, az orrunk előtt! - És fejével a mondott irányba bökött. Tom leült Betty mellé; a lány egy pillanatra rásandított, azután újra lehunyta a szemét.

- Persze, a csúcs ott van - mondta Tom. - De a Pokollik nem ezen a csúcson nyílik, hanem mögötte, azon, amit innen nem látunk.

- Fasza - jegyezte meg tömören Julie.

- A két csúcs között van egy hágó, az a hosszú - magyarázta Tom. - Az legalább három mérföldes, viszont nagyjából szintben megy. Ha azt elérjük, akkor már könnyebb dolgunk lesz.

- Ma már nem jutunk fel odáig - szólalt meg halkan Betty. - Fáradtak vagyunk.

- Tudom - mondta Tom. - Ma itt alszunk valahol. Holnap reggel pedig folytatjuk. Van elég időnk.

- Itt? - nézett körül Wilbur. - Csupa kő minden. Hamarabb kellett volna megállnunk, még a fák között.

- Aludtunk már rosszabb helyen is - mondta Tom. - Kicsit szétpakoljuk itt a köveket, és szunya.

- Utálom a köveket - jelentette ki Julie, a leendő geológus; és ezen valamennyien jót derültek. A lihegés ideje lassan elmúlt, és helyét, mint rendesen, a jókedv vette át.

- Ki csinálja meg a vacsorát? - kérdezte Wilbur.

- Majd Tom. Ma ő a soros - vágta rá Betty és Julie egyszerre. Wilbur erre forgatni kezdte a szemét, és rosszullétet tettetett. - Akkor ma geológusvacsora lesz - évődött, és mindhárman, Betty, Julie és ő egyszerre kiabálták Tom felé: - Hideg, kemény, ízetlen!

Tom mosolygott. - "De ez, amijük van, micoda, drágaszágom? Elrágható? Ízesz?" - idézte Gollam szavait a Gyűrűk Urá-ból. - S ha nem tetszik - tette hozzá nemes egyszerűséggel, - egyetek szart!

Miután kiröhigcsélték magukat, Wilbur lassan feltápászkodott. - Gyerünk, csibék! - szólt oda a két lánynak. - Pakolászni, kapirgálni, lehetőleg folyamatos kárálás nélkül. - És máris körülnézett, hogy találjon egy alkalmas helyet, amely kevésbé köves, mint a többi.

- Csibék? - nézett össze a két lány. Wilbur szemtelenül rájuk vigyorgott.

Valamennyien matatni kezdtek a zsákokban: fejlámpák kerültek elő. Hamarosan négy villódzó fénykéve pásztázta a földet.

A fejük fölött ott ragyogott az ég összes csillaga. Egy fikarcnyi felhőt sem láttak, amiből Tom arra következtetett, hogy a nappali meleg ellenére igencsak hűvös lesz az éjszaka. Persze ez nem zavarta őket, hiszen a hálózsákokban akkor is kibírták volna, ha nulla fok alá megy a hőmérséklet.

Miközben Wilbur és a két lány elkezdték megtisztítani az alvásra kinézett helyet a nagyobb kődaraboktól, Tom négy babkonzervet varázsolt elő a zsákjából és hozzá gázfőzőt, edényt. Hamarosan serényen kavargatta a babot, s az étel illata megkordította a másik három gyomrát.

Isholírok terültek a földre, rájuk a négy hálózsák. Sátrat nem hoztak magukkal, s így az időjárás kegyeire bízták magukat, remélve, hogy nem fog esni az eső. Tom műanyag tányérokra adagolta a babot, és - valamennyien elterülve a zsákokon - ki-ki nekilátott a vacsorának. Julie kenyeret szelt, s szétosztotta. A túra egyik legcsöndesebb időszak következett, (kivéve talán az alvást) amikor csak nyeldekléseket lehetett hallani az éjszakában.

Negyedóra sem telt bele, amikor felhangzott Wilbur elégedett böffentése.

- Will apánk szerencsére felfelé törekszik - jegyezte meg Betty. - S ma nem az altestén engedi ki a metánt.

- S a Világ így tovább lélegezheti ezt a remek, tiszta hegyi levegőt - fejezte be a gondolatot Tom. Julie lemondóan legyintett.

- Arra is sor kerül majd, ne féljetek - mondta, és egy pillantást vetett a barátjára, aki elégedetten vigyorgott, mint általában mindig. - Ha nem kedvelnek az istenek, akkor éjszaka a hálózsák felettébb büdös egy hely lesz.

Wilbur nem válaszolt semmit a megjegyzésekre. Hanyatt dőlt a zsákokon, jobb kezét a feje alá dugta, és a csillagokat bámulta. Betty összeszedte a koszos tányérokat, némi vízzel tessék-lássék kilötykölte őket, majd nejlonba csomagolva a hátizsákjába rejtette a csomagot. Tom cigarettát vett elő, megkínálta a lányt. Rágyújtottak.

Csönd volt.

A hegyet nézték, amelynek fekete sziluettje ott magasodott közvetlenül előttük. Így sötétben sokkal közelebbinek látszott, mint amilyen valójában volt. Fél tíz felé járt az idő. A sötétbe burkolózott világ körülölelte őket a maga kifürkészhetetlen, néma titokzatosságával. Leoltották a lámpákat; s árnyakká váltak maguk is. Csak Tom és Betty cigarettájának vége izzott a sötétben.

Julie és Betty elbambulva figyelték, ahogy Tom sebes köröket rajzol a levegőbe a cigivel. A parázs a színkör minden árnyalatában pompázó tűzkarikákat írt le előttük. Tom hol csökkentette, hol fokozta a sebességet; a ragyogó kör pedig elkápráztatta a két lányt.

Abban a pillanatban a hátuk mögött Wilbur felkiáltott, s felült. Ijedten fordultak feléje.

- Mi van? - kérdezte Tom.

Wilbur az égre mutatott, s kapkodva lámpát gyújtott. A fejlámpa erős sugara a csillagokat pásztázta.

- Mi van? - ismételte meg a kérdést Tom ingerülten. - Mi az?

- Valami volt ott - jelentette ki furcsán reszkető hanggal Wilbur. Julie gyanakodva nézett körül, de semmit nem látott.

- Hol, az égen? - kérdezte Tom, és maga is a lámpájáért nyúlt. Egy pillanat múlva mind a négyen az eget és a körülöttük lévő sziklákat vizslatták. Sehol nem moccant semmi.

- Mi volt az? - kérdezte Betty Wilburtól. - Nem tudom - felelte a fiú. - Egyszer csak elsuhant valami kurva nagy a csillagok előtt.

- Mi?

- Nem tudom - fakadt ki Wilbur. - Nem lehetett látni, mi az. De kurva nagy volt, és kurva gyors.

Elnézett a sötéten trónoló hegycsúcs felé. - Arra ment - mutatta.

Egy pár percig mindannyian arrafelé világítottak, de nem láttak semmi különöset. A sziklatömbök némán álltak őrt az éjszakában.

Azután Tom lekattintotta a lámpáját.

- Képzelődsz - mondta egyszerűen.

- Nem szoktam képzelődni - mondta Wilbur sértődötten. - Tudod jól, hogy nem. Valami volt ott. És arra ment, amerre mi.

Julie tétován szólalt meg. - Talán egy repülő - mondta.

- Azok nem tök feketék - mondta Wilbur. - Azok világítanak. Azonkívül hangjuk is van; ez meg csöndben volt.

- Ufó - mondta Betty.

- Képzett, modern gondolkodású emberek vagyunk - emlékeztette Tom. - Nem hiszünk az ufókban.

- Attól még lehetett az - próbálkozott Betty, de Tom csak a fejét rázta.

- Nem hiszem. Szerintem Will elaludt, és csak álmodta, hogy lát valamit. Velem is előfordult már ilyesmi.

- Nem álmodtam - jelentette ki Wilbur.

- Mindegy - vágta rá Tom. - Ha volt is ott valami, elment. Fáradtak vagyunk. Majd holnap megbeszéljük ezt az egészet.

Wilburön látszott, hogy mondani akar még valamit, de végül meggondolta magát, és bebújt a hálózsákjába. Lopva azért az égre sandított.

Tom, miközben a többiek lassan elhelyezkedtek, észrevétlenül a feje alá készítette a kését. Betty észrevette, hogy mit csinál, de nem szólt semmit: maximálisan megbízott Tomban, tudta, hogy a fiú semmit sem tesz feleslegesen.

Wilbur és Julie sutyorgott valamit. - Aludjatok már! - szólt rájuk Tom, miután elhelyezkedett Betty mellett. - Holnap még sok lesz a dolgunk.

És elcsendesedtek. De már valamennyiükben ott motoszkált valami furcsa érzet, hogy a hegy figyeli őket.

Másnap reggel Betty arra ébredt, hogy Tom nincs mellette. Álmosan nyújtózkodva felült, és körülnézett. Tom ott guggolt tőle pár méterre, és kávét főzött a gázfőzőn. Betty ránézett a másik két fiatalra: Wilbur és Julie mozdulatlanul szuszogtak a hálózsákban.

Betty megrázta őket. - Ébresztő!

- Mmmmm - jött a válasz Wilbur felől.

Később ott álltak mindannyian a gázfőző mellett, és lassan kortyolgatták a forró kávét. A koffein aztán felébresztette őket.

Tom észrevette, hogy Wilbur felfelé kémlel, mintha a tegnapi látomás nyomait keresgélné a tiszta égbolton. - Nincs ott semmi, Will - mondta neki, és a fiú összerezzent. Nem válaszolt semmit, csak megvonta a vállát.

Miután megreggeliztek, és összecsomagoltak, Tom és Betty elszívták a hagyományos indulás előtti cigijüket. Nem sokat beszélgettek közben, és nem volt olyan felhőtlen jókedvük, mint tegnap: az esti furcsa közjáték elgondolkodtatta őket. Amikor a cigi a végére ért, szótlanul álltak fel, s indultak útnak libasorban az ösvénnyé keskenyedő úton.

Ötven lépés után aztán váratlanul egy forrásra bukkantak az egyik mészkőtömb alján. A tiszta, gyöngyöző víz láttán valahogy oldódott a feszültségük; s valamivel vidámabban álltak meg. A régit kiöntve friss vízzel töltötték meg a kulacsokat, s meg is mosakodtak. Tom nevetve spriccelte le Bettyt a jéghideg vízzel; azután menekülni kezdett a lány elől, aki teli kulaccsal a kezében üldözte, hogy bosszút álljon rajta. Wilbur és Julie Bettynek szurkoltak; kiabáltak, nevettek; s még jobban kacagtak, amikor Tom megbotlott egy kőben, és karjait széttárva hasraesett, Betty pedig utolérte és nyakon zúdította a kulacsból.

És akkor felhangzott az az üvöltés.

Rövid volt, de mindent átható: megdermesztette a levegőt, a négy fiatalt; s a dermedtnél is dermedtebbé tette a sziklákat. Úgy érezték, mintha a föld is beleremegett volna. Nem volt iránya a szörnyű hangnak, nem volt forrása: mindenhonnan jött és mindenütt ott volt. S az ereje mindenek fölött való.

Ahogy végül elhalt, még jó pár pillanat kellett ahhoz, hogy magukhoz térjenek. Wilbur a forrás előtt állt, kezéből kiesett a kulacs, és minden ízében remegett, akárcsak Julie, aki mellett állt, és döbbenten meredt valahová a távolba. Tom a földön ült, ott, ahol elesett: kezében szorongatta a kését, - hogy mikor vette elő, arra nem emlékezett. Betty egy sziklához lapult, és rémülten pislogott jobbra-balra.

Az üvöltés utáni csönd a Halál csöndje volt.

Aztán Wilbur kiabálni kezdett. - Megmondtam! Megmondtam! Valami van itt! Tom, igazam van! El kell tűnnünk innen!

- Nyugi! - üvöltött rá Tom, pedig ő sem látszott éppen nyugodtnak. - Betty! - nézett rá a barátnőjére, aki még mindig a szikla tövén remegett. - Gyere ide! - A lány odaszaladt hozzá, és Tom védelmezően megölelte. - Nincs semmi bajod?

A lány csak a fejét rázta, nem tudott megszólalni.

- Mi volt ez? - kérdezte Julie. - Mi az isten volt ez?

- Nem tudom - felelte Tom. - Fogalmam sincs. - És cigarettáért kotorászott a zsebében.

Wilbur tombolt. - Az volt az, amit tegnap láttam! - kiabálta. - Az a valami! Az üvöltött!

- A kurva életbe, halkíts már! - mondta Tom. - Fogd már be egy kicsit! - Wilbur elhallgatott. Látszott rajta, hogy nincs egészen magánál.

Tom meggyújtott két cigarettát, és az egyiket Betty szájába dugta. A lány oda sem figyelt, csak automatikusan szívni kezdte. - Rendben van - mondta Tom halkan. - Elmúlt. Elment. - Betty bólintott. Tom aggódva pátyolgatta.

- Ez az volt - motyogta Wilbur. Julie odalépett hozzá, és megfogta a kezét.

Tom is odament hozzájuk, megállt a fiú előtt, és tekintetét Wilburébe mélyesztette. - Mi volt az, Will? - kérdezte halkan. - Mit láttál tegnap?

Wilbur megrázta a fejét. - Nem tudom, Tom - felelte aztán. - Nem láttam jól. Talán tényleg egy ufó. Egy kibaszott űrhajó.

Tom mérlegelt, aztán döntött.

- Na jó - sóhajtott fel. - Ti itt maradtok. Én előremegyek, és körülnézek. - Megfordult, felnézett a csúcsra. Betty követte a pillantását.

- Tom! Ne menj oda! - mondta neki a lány, de a fiú nem reagált rá. - Menjünk vissza inkább.

Tom nem felelt, és Betty tudta, hogy hiába beszél. Tom már eldöntötte magában, hogy utánajár a dolognak, és ettől a szándékától nem tántoríthatta el semmi.

Végül a fiú Wilbur felé fordult.

- Ha nem jönnék vissza... - kezdte, és egy gyors pillantást vetett Bettyre, aki erre elfordult, - akkor rakjátok le a zsákokat, és menjetek vissza a városba. Szóljatok a rendőrségnek, vagy akárkinek. Bár ezt szerintem odalent is ugyanolyan jól hallották.

Wilbur bólintott. - Rendben. Ne menjek inkább veled? - Tom nemet intett. Wilbur, bár igyekezett nem kimutatni, szemmel láthatóan megkönnyebbült. - Maradj itt a lányokkal és vigyázz rájuk. Egyedül gyorsabban haladok.

- Tom!

Tom odalépett Bettyhez, és megölelte. - Vigyázok, kedves. És sietek. Nem lesz semmi baj. - Egy percig szorosan ölelte a lányt, aztán megfordult, és nekieredt.

Az ösvény egyre magasabb sziklatömbök között kanyargott. Tom sietve haladt előre a sziklás talajon. Egy helyen, a csúcs alatt az út tízméteres falak közé ért, és hirtelen egy tágas, sík talajú kőfejtőbe érkezett. Itt már újra voltak fák; igaz, gyérebbek és csenevészebbek, mint az odalenti erdőkben. Az ösvény a kőfejtő tetején folytatódott a másik csúcs és a barlang felé.

De Tomnak nem kellett felkapaszkodni addig. Amikor kibukkant a sziklafalak közül a kőfejtőbe, azonnal észrevette a lányt a tisztás közepén.

A lány ott ült egy kidőlt fatörzsön, és a ruháját rendezgette, olyan otthonosan, mintha csak most ébredt volna fel s nem az erdőben, hanem a saját szobájában. De Tom, ahogy alaposabban körülnézett, nem látott se sátrat, se hálózsákot, semmit; csak egy lányt a komor sziklafalak alatt, a tisztás közepén.

Közelebb indult, s a lány felfigyelt rá. Felemelkedett a fatörzsről; s Tomnak csak ekkor tűnt fel, hogy milyen különös a lány öltözéke: mindössze egy hófehér lepel volt rajta, ravaszul rátekerve pompás testére, s vakítóan, mint a hó.

A lány magas volt, magasabb, mint ő. Hosszú, fekete haját vékony fonatokba rendezve viselte; a fonatokat gyöngyök fogták össze. Szeme feketén izzott, mint a szén, kicsi, piros ajkát hirtelen végignyalta, ahogy a fiúra nézett. Volt valami fura és távoli a megjelenésében; de akárhogy is erőlködött Tom, nem tudta megmagyarázni magának, hogy mi az.

- Hello - mondta végül zavartan, és még egyszer körülnézett, hogy találjon valamit, ami megmagyarázza ezt a furcsa jelenséget. De most sem látott semmit a lányon kívül.

A lány figyelmen kívül hagyta a köszöntést. - Szóval téged küldtek - mondta furcsa, sziszegő kiejtéssel. Végigmustrálta Tomot, majd elégedett csettintés hagyta el az ajkát. - Azt hiszem, alkalmas vagy a feladatra. - És a szeme már szinte falta a fiút.

Tom egyre jobban zavarba jött. - Tessék?

A lány közelebb lépett. - Tessék? Tessék? - gúnyolódott. - Ne add az ártatlant, szentem. Tetszel nekem, nagyon is tetszel. - Kígyózó léptekkel közeledett Tom felé. - Gyere!

Tom nem moccant. Amikor a lány már csak pár lépésre volt tőle, hirtelen felnyúlt a vállához, és leoldotta a ruháját: a hófehér lepel a földre hullt.

Tom szeme elkerekedett. A lány lélegzetelállítóan szép volt. Hosszú, fekete haja beborította aranybarna vállait; alakja festő ecsetjére kívánkozott. Szeme pedig leplezetlenül gyönyört ígért. Meztelensége rabul ejtette a fiú tekintetét, s Tom egy pillanatra azt is elfelejtette, hogy miért jött ide.

- Gyere - búgta a lány, és lassan hozzásimult. - Teljesítsd be a sorsunkat!

Tom feleszmélt.

Hátrább ugrott, ellökve magától a lányt, aki dühösen felszisszent. - Állj meg! - kiáltotta Tom. - Várj!

- Mi bajod, szentem? - dünnyögte a lány értetlenül. Tomnak úgy tűnt, számára egyáltalán nem volt különös ez a szituáció.

- Te nem vagy normális! - kiabálta Tom. - Mit beszélsz itt hülyeségeket? És mit pucérkodsz itt előttem? És különben is, ki a fene vagy te?

A lány elkomorodott. - Azt hiszem, itt valami kis baj van - mondta gyanakodva. - Te nem a faluból jöttél?

- Milyen faluból? - értetlenkedett Tom. Zavartan kapta magát rajta, hogy egyfolytában a lány melleit bámulja. Elszakította onnan a tekintetét, és igyekezett csak az arcába nézni.

- Hát onnan - mutatta a lány. - A birtokomról.

- Miről beszélsz? - kérdezte Tom. - Miféle birtokról?

A lány elnevetette magát. - Te nem tudsz semmit! Te egy idegen vagy, egy betolakodó! - És csak nevetett, majd hirtelen rávillantotta fekete tekintetét. - Ezt elrontottad, szentem - sziszegte baljóslatúan. - Olyan helyre tévedtél, ahová nem kellett volna. S az életed lesz a fizetség érte! - közelebb lépett, mellei kihívóan ágaskodtak Tom előtt. Aztán a lány arcán váratlanul halvány aggodalom futott végig. Megtorpant.

- Nem láttál senkit az úton? - kérdezte. - Egy legényt, aki erre tart?

- Nem - mondta Tom. - Csak én vagyok itt, meg a barátaim.

A lány megpördült, átkozódni kezdett. - Biztos az a gyalázatos Foucalt! Az ültette tele mindenfélével az emberek fejét! Őt kellett volna elsőként elpusztítanom! - Visszafordult Tom felé. - Ötezer éve megy rendben minden! - panaszolta.

- Te hülye vagy - jött rá Tom a megoldásra. - Nem vagy komplett, bogaram.

A lány meghökkent. - Bogaram? De bátor vagy, szentem. - Ismét megvillant a szeme. - De én szeretem a bátor legényeket. Álmodni sem lehetne jobb Prédát így ébredés után. - Közelebb lépett; Tom hátrált egy lépést. A levegő hirtelen megtelt kimondatlan fenyegetéssel. - Tudod, úgyis itt az ideje egy kis változatosságnak. Mit szóltok hozzá? - kiáltott fel hirtelen, és a sziklafalakra nézett. Tom követte a lány pillantását.

És akkor a sziklák megmozdultak.

A fehér mészkövek sötétebbek lettek, és képlékennyé válva a tisztás felé igyekeztek. Útközben fogak, lábak, mancsok villantak elő az émelyítő hullámzásból, ahogy a lények egyre közelebb jöttek és alakjuk egyre határozottabb formát öltött. A lány nevetve figyelte Tom rémült arcát, ahogy a megelevenedett kövek lassan köréjük gyűltek és bekerítették a fiút.

- Ötszáz évente egy, az nem sok, gondolom. Ez a béke ára - mondta a lány, ahogy a sárkányok elnémultak körülöttük. - De a fajtád, úgy látszik, sosem tanul. Ötszáz évente egy férfi, aki segít, hogy a fajtám fennmaradhasson. Olyan sok ez?

Tom nem válaszolt. A lány kivillantotta a fogait, és végigmérte. - De most te is megfelelsz, ha a falu elfeledkezett a küldöttről. Velük majd később foglalkozom. - És közelebb lépett, karjait a remegő fiú nyaka köré fonta. Mögötte a sárkányfalka türelmetlenül toporgott. Tom érezte a lány testéből áradó forróságot, és ahogy megölelte, megszédült. Az alakváltó igazi lénye, az ősidőkből ittragadt anyasárkány vágya elkábította. Egyszerre megértett mindent. Mindig is itt voltak, gondolta. Itt, közöttünk. És ötszáz évente egynek párosodnia kell a mi fajtánk egy legényével, hogy megőrizhesse alakváltó képességét és megtermékenyüljön. Azután jóllakik és alszik tovább.

A mesék a sárkányokról - igazat mondtak.

Már nem tudta, mi történik vele; érezte a lány ölelését, csókjait. Fülében hangosan dobolt a vér. A dobolásból kihallotta a vágyat: csak az zúgott benne; a párzás és az ölés mindent elnyomó vágya.

S amikor a lány megcsókolta, és a lángok elborították, Tom imádkozni kezdett.

Ahogy Julie, Betty és Wilbur odalent, néhány mérfölddel lejjebb Tom visszatértét várták, hirtelen még egyszer felhangzott egy üvöltés. De ez már felismerhetően embertől származott. Kétségbeesés és fájdalom hallatszott ki belőle; s a három fiatal rémülten nézett fel a hegyoromra. A Boszorkány-hegy azonban nem szólalt meg többet. És ők nem tudták, mihez kezdjenek.

Ralph hat óra tájban fejezte be az írást, elégedetten és megkönnyebbülten, hogy végre túl van rajta. Felébresztette Wendyt, aki fejfájósan ébredt és éppen ezért kissé mogorván. Még vagy egy fél órát hevertek ott a fűben, és ezalatt Ralphnak sikerült rávennie a lányt, hogy elolvassa a frissen született művet.

Wendynek tetszett a történet, de szentül meg volt róla győződve, hogy a szereplők közül ő lenne a sárkánylány; Ralph hiába magyarázta neki, hogy ez nem így van, nem tudta meggyőzni a lányt. Vitatkoztak egy darabig, majd elunták, és hallgattak. Azután, ahogy alkonyodni kezdett, felkeltek, összeszedték magukat, és továbbindultak a távolban látszó hegyek felé.

Késő délutánra érték el a hegyeket. Tartottak egy rövid pihenőt, és némi tanakodás után nekiveselkedtek, hogy felmásszanak a Medve-szikla felé vezető ösvényen. Mindketten jártak már ezen a helyen, és tudták, hogy a sziklától nem messze nyílik egy aprócska kis kőfejtő, aminek a szája dél felé mutat; remek sátorhelyet lehet ott találni, amely teljesen védett a hidegebb északi széltől. Elhatározták, hogy ott töltik az éjszakát, majd reggel hazamennek, és... és azután kezdődnek a dolgos hétköznapok.

Hamarosan elérték a fenyőerdőt, amely keskeny sávban húzódott végig a hegy oldalában. Az ösvény idáig meglehetősen meredeken emelkedett, így hamar kifulladtak, és újabb pihenőt kellett tartaniuk. Ahogy kiértek a sűrűből, az út végre egy fokkal könnyedebbé vált. Ralph kézen fogta Wendyt, és elindultak a hegy csúcsa felé.

Alacsony fenyőfák között kanyargott az ösvény, felfelé tartva a sziklás hegyoldalba. Hamisítatlan északi táj terült el előttük, bármerre néztek is. A ritkás fenyőliget talaját kőzúzalék és moha egyenletesen zöld szőnyege borította, amit ritkábban egy-egy nagyobb darab fehér mészkőszikla tört meg. A sziklák valamikor régen a hegyoldalból gurultak le idáig, majd az idő beágyazta őket a talajba, s most úgy néztek ki, mintha egyenesen a földből sarjadtak volna az évente megújuló fűszálakkal együtt. A repedésekben gyíkok és bogarak tanyáztak, vagy sziklagyep vert gyökeret. Ralph és Wendy felfelé menet meg-megpihentek egy-egy ilyen szikla tövében: az egyikre Wendy fel is mászott, s onnan nézett körül.

Az idő lassan és kényelmesen telt ezen a békés helyen. Az ösvény a Medve-szikla tetejére vezetett, arra a helyre, ahol - emlékezett vissza Ralph, - egykor Susannah bujkált a szülei akarata elől. Most azonban egy teremtett lélek sem járt erre rajtuk kívül; és Ralph boldog volt, mert szerette Wendyt, és mert a lány is szerette őt; és tavasz volt, és jó idő, és messze maguk mögött hagyták a gondjaikat.

Ahogy lassan bealkonyodott, felértek a tetőre. Az ösvény itt egy váratlan, éles kanyar után véget ért: közvetlenül a hegy csúcsa alatt, pár méterre a Medve-sziklától belefutott egy parányi, gyeppel sűrűn benőtt sziklaplaccba.

Leültek a pár négyzetméteres területen. Ralph a hátát a szikláknak vetette, Wendy pedig az ölébe telepedett. Előttük a hegy meredeken letört, és egy szakadék képződött a völgy és a hegy között. A szakadék oldalán karcsú vadvirágok ingatták fejüket, alján vízmosás és kövek. Azon túl pedig elképesztő panoráma az egész környékre: mintha valami tudatos erő hozta volna létre ezt a parányi kilátót, direkt az idelátogató emberek kedvéért. Ralph eltűnődött, vajon hanyadikként áll meg itt nézelődni; s vajon kik lehetettek és mi célból jöttek fel ide az előttük itt járók? Vajon ült-e már itt egy másik szerelmespár is valaha régen, hogy megnézze a naplementét?

Előrehajolt, és megcsókolta a lányt.

A nap lassan lebukott a hegyek mögé, és Ralph szorosan magához ölelte a lányt. Wendy odahajtotta a fejét a fiú mellkasára, és elfészkelődött az ölében. Nem néztek egymásra, és sokáig nem szóltak egyetlen szót sem.

Az égbolt hamarosan sötétkékké mélyült. Az éjszaka előkúszott rejtekéről, és feltartóztathatatlanul birtokba vett mindent, amit a nappal hátrahagyott; a hegyeket, a földet, az erdőket. Ralph bámulta, ahogy az a kevés maradék árnyékuk is eltűnik a sziklafalról, majd szabadon engedte a tekintetét: hagyta, hadd kószáljon el céltalanul a távolba, amely előttük terült el.

A szél lassan feltámadt. Érezhetően hűvösebb lett a világ, de nem annyira persze, hogy a két ember barátságtalannak érezze. Olyan érzetet keltett bennük, mintha sokkal, de sokkal kézzelfoghatóbbá, tisztábbá, egyszerűbbé válna; mintha az a szél kisöpörne belőle minden bonyolult és ártalmas gondolatot. A nappali fényben megszokott dolgok most rejtélyessé, távolabbivá lettek; mégis, Ralph úgy vélte, pont ettől lesznek igazibbak és pótolhatatlanok. Ahogy felnézett a sorban előbukkanó csillagokra, s a fényük által épphogy csak megvilágított hegyekre, valahogy sokkal közelebbinek és otthonosabbnak érezte a világot, amelyben élt.

Az egész világ más lett.

- Az éjszaka elmossa a határokat - suttogta maga elé a fiú.

Wendy feje megmoccant a mellén: bólintott.

- Tudod - folytatta Ralph halkan, - két világot látunk magunk körül. Az egyik az, amelyikben a mindennapjaidat töltöd, és annyira megszokott már a számodra, hogy szinte észre sem veszed. - Egy denevér húzott el a fejük fölött szapora szárnycsapásokkal, és pillanatok alatt beleolvadt az éjszakába. - A másik, a dolgok mögötti dolgok világa pedig általában csak éjszaka látszik. Csak akkor venni észre, hogy egyáltalán létezik.

- Ezt hogy érted? - kérdezte a lány suttogva.

Ralph kinyújtotta a kezét, és a távolba mutatott. - Látod ott messze, a hegyek és ég között azt a homályos határvonalat? Ott, ahol az ég és a föld sötétsége találkozik? Ugye, neked is erőlködnöd kell, hogy megtaláld azt a pontot. Hajszálvékony határvonal, és hiába nézed, hiába koncentrálsz rá egyre jobban, ugyanolyan könnyen elsiklik előled, mint amilyen gyorsan rátalálhatsz. Mintha valami baj lenne arrafelé a színekkel. - Wendy ismét bólintott. - Nos, ahol az a határvonal van, a maga homályos bizonytalanságával... az ott a Való Világ, Wendy. - Elhallgatott, majd egy perc múlva hozzátette: - Azt hiszem, valahonnan onnan származom, abból a világból.

A lány nem mondott semmit. Némán bámulta a messzeségben a horizontot, és azon tűnődött, mennyire igaza van Ralphnak. Eszébe jutott, milyen sokszor bámulta már meg a naplementét, majd utána a csillagokkal teliszórt eget, de még egyszer sem jutott eszébe, hogy miért vonzódik ő is annyira ehhez a látványhoz.

- Mindannyian onnan származunk - súgta Ralph akkor a lány fülébe; és még sokáig ültek ott a hegyi kőfejtő tetején, szorosan ölelve egymást, mit sejtve arról, hogy ez az utolsó közös éjszakájuk.

Olyan villámgyorsan történt mindent, hogy Ralph napokig fel sem fogta, mi történt.

Reggel még semmi baj nem volt. Hat óra körül ébredtek fel a sátorponyván át beszűrődő napfényre és a madarak szokásos napköszöntő koncertjére. Egyszer Ralph arra gondolt, hogy azok az emberek, akik soha nem teszik ki a lábukat a városból az erdőbe, és arról beszélnek, milyen szívesen hallgatnának néha egy kis madárdalt, valószínűleg egyáltalán nincsenek tisztában vele, mit művelnek a madarak kora tavasztól késő őszig minden áldott reggel. Ez nem a tévében hallható kellemes, lágy csicsergés volt, hanem ezer és ezer énekesmadár dallamtalan hajnali őrjöngése, amely kakofonikus és követhetetlen, és perceken belül az ember agyára megy.

A madarak napkeltekor kiülnek valami magas pontra, ahonnan kényelmesen rálátnak az éppen kelő napra, megköszörülik torkukat, és előadják a fajtájukra jellemző teljes repertoárt. Természetesen nem érdekli őket, hogy rajtuk kívül még néhány dalos kedvű tollas lény is ugyanezt csinálja; így a dalokból káosz, majd kifejezetten fülbántó hangzavar lesz. És amikor ez az egész már-már az elviselhetetlenségig fokozódik, felébrednek a tücskök, és ők is rákezdenek; utánuk pedig, hogy ez az erdei szimfonikus koncert teljessé váljon, a békák kapcsolódnak be.

Az erdő ilyenkor egyáltalában nem csendes, gondolta Ralph. Az erdő ilyenkor megvadul, és hangosan hirdeti, hogy igenis él. A magányos turista pedig igyekszik meghúzni magát ebben a zűrzavarban. Vagy belezavarodik, és maga is énekelni kezd.

Megreggeliztek a kőfejtő ölelte kis tisztáson a fűben (és Ralphnak evés közben eszébe jutott, hogy remélhetőleg nem ez az a tisztás, ahol Daniel Webster a halálát lelte), majd kényelmesen összecsomagoltak és elindultak hazafelé. Mintegy hat mérföld állt előttük az első betonútig, ahol a kereszteződésben volt a Greyhound Spokane és Sonder közötti járatának megállója. Délelőttönként három busz is áthaladt itt; egy már jókor reggel, amely főként a Sonderből ingázó munkásokat hordta. Ralph és Wendy a másodikkal szándékozott hazajutni, amely tíz óra után néhány perccel állt be, és munkanapokon általában teljesen üres volt.

A délelőtt melegnek ígérkezett. Vizük nem sok maradt, így nagyon takarékosan bántak vele, főként Ralph, aki jobban bírta a nélkülözéséket, és egész úton egyszer sem ivott, hogy a lánynak több maradjon. Szótlanul indultak útnak, és útközben sem sokat beszélgettek: Wendy kissé rosszkedvűnek tűnt, bár Ralph úgy vélte, hogy talán csak a meleg nyomta el. A levegő közelgő eső illatától volt terhes.

Az erdő lassan elmaradozott mögöttük, és kiértek arra a pusztaságra, amely innentől egészen a város határáig terjedt. Végtelennek tűnő kukoricások között vezetett az út; Ralph egy helyen megállt, letört pár csövet, és elrakta a hátizsákjába, hogy később otthon megfőzzék. Egy árva lélekkel sem találkoztak útközben, és ennek mindketten nagyon örültek.

A kukoricáról Ralphnak eszébe jutott King egyik könyve, amelyben minden e téma körül forog, és meglehetősen titokzatos és félelmetes véget ér. Elmesélte Wendynek a történetet, bár a lányt mintha nem nagyon érdekelte volna Ralph lelkes előadása. Szótlanul hallgatta végig, és Ralph ezen egy kissé megbántódott. Wendy azonban semmi jelét nem adta annak, hogy mindezt bánná.

A lány a buszon kezdett el panaszkodni, hogy megfájdult a feje; de mivel ez nem az első alkalom volt, és most nem is túl gyakran emlegette a fájdalmat, sőt, még viccelődni is volt kedve, Ralph nem gyanakodott semmire. Megfordult ugyan a fejében, hogy a lány az utóbbi időben mintha valamivel gyakrabban panaszkodna fejfájásra, mint régebben; de a gondolat kósza volt és nyomtalanul távozott, az aggodalom leghalványabb nyomait sem hagyva hátra. Mint a délelőtti nyomott hangulatot, Ralph ezt is a közelgő eső hatásának tulajdonította.

Amikorra hazaértek, Wendy már nagyon csendes volt. Szótlanul pakolta ki a hátizsákját; a tekintete valahová a semmibe meredt. Egy idő múlva Ralph arra figyelt fel, hogy a lány már vagy öt perce tanácstalanul mered a kezében tartott hálózsákra, mintha nem tudná, hová tegye. A látvány kissé ijesztő volt.

Ralph akkor odament hozzá, magához vonta, és a szemébe nézett.

- Fáj még? - kérdezte, holott tisztán látta a lány szemén, hogy bizony igenis fáj neki.

- Ühüm - morogta a lány. Ez volt az utolsó szó, amit Ralph hallott tőle.

- Biztosan migrén - mondta neki, és gyengéden megcsókolta a homlokát. - Vegyél be egy gyógyszert.

Wendy vállat vont és fintorgott. Már egészen kis korában sem szerette a gyógyszereket, és ezzel most is így volt. Felsóhajtott, letette a gardrób parkettájára a hálózsákot, a polc elé, ahol egyébként tárolni szokták, és otthagyta. Ralph felsóhajtott, és a helyére tette. Azután nekiállt kipakolni a saját zsákját. Ahogy pakolászott, hallotta, hogy Wendy a konyhába megy. A lány ott álldogált az ablakban vagy tíz percig, kifelé bámulva, mintha csak gondolkodna valamin, majd megfordult, bement a fürdőszobába, és vetkőzni kezdett.

Tíz perccel később Ralph valami váratlan, éles csattanást hallott a fürdőszoba irányából.

Éppen a konyhában volt, és valami ehetőt keresett a hűtőszekrényben. A hátizsák tartalma szépen sorba rakva ott hevert a polcokon és a szekrényben, minden a helyén, szertartásos rendben. Együttlétük ideje alatt kialakult valamiféle ceremónia a hazaérkezéssel kapcsolatban: ilyenkor Wendyé volt az elsőbbség a fürdőszobában, Ralphé pedig a gardróbban, majd a hűtőnél. Persze Ralph mindig kettőjükre gondolva szedett elő valamit, ami vagy készen várta őket, vagy gyorsan elkészíthető volt. Egyikük sem szerette ilyenkor az időt húzni.

Ezen a napon éppen feltette főni egy jókora edénybe a frissen újított kukoricát, majd, tudva, hogy az legalább négy-öt óra, mire elkészül, benézett a hűtőbe. A felső polcon négy darab előre elkészített, felmelegíthető hamburger várt rájuk; ezeket akarta Ralph elővenni, amikor meghallotta a csattanást.

Olyan volt, mintha valami nagyobb tárgy elzuhant volna.

Az éles hangra azonnal megdermedt. A csattanás riasztóan hatott a ház csendjében, és idegenszerűségétől Ralph egy pillanatra úgy érezte, menten elszédül és a konyha kövezetére zuhan. Az ijedtségtől hangosan vert a szíve.

Baj van, üvöltött fel egy hang a fejében. Baj van. Ez nem a szappan volt, és nem is a tükör zuhant le a falról.

Wendy esett el.

A hűtőszekrény ajtaja tárva maradt, ahogy Ralph a fürdőszoba felé lódult. Aznap este, amikor Ralph végül kábán hazatántorgott a kórházból, még mindig tárva volt: úgy is maradt reggelig, amikorra már jókora víztócsa terjengett a padlón. De a fiú még akkor sem törődött vele, mint ahogy semmi mással sem.

Wendy a kád előtt feküdt. Meztelen volt; kezében még görcsösen szorongatta a zuhanyt, a gőzölgő víz egyenesen a mellére ömlött. De a lány, mintha nem érezné a tűzforró vizet, meg sem moccant. Ahogy kizuhant, lábai fennakadtak a kád peremén - a bal lábfeje meg-megrándult.

- Jézusom, Wendy - suttogta Ralph rémülten. A következő pillanatban odaugrott a csaptelephez, és egyetlen mozdulattal elzárta a vizet. Alányúlt az eszméletlenül heverő lány testének, miközben pillantása Wendy arcára esett. A lány szemei nyitva voltak, de csak a fehérjük látszott. A szempillák idegesen remegtek, mintha a lány valamitől sokkot kapott volna.

Görcsös rángások futottak végig Wendy testén; lehunyta a szemeit, és hirtelen, mintha csak felszakadt volna benne valami nagy fájdalom, rengeteg könny áradt ki a szemeiből. De megszólalni most sem szólalt meg.

Ralph tudta, hogy nagyon nagy baj van.

Felemelte a lányt (úgy érezte, sokkal nehezebb, mint máskor), és elindult vele a nappali felé. Hirtelen erős rántást érzett, és kiszaladt alóla a lába: Wendy keze még mindig a zuhanyt szorongatta, az rántotta vissza őket. Ralph hanyatt esett, és bár egyik kezét időben le tudta támasztani a földre, azért derekasan bevágta a fejét a kád peremébe. - Istenem - suttogta rémülten, és megpróbált felállni.

Sajgott a feje, és amikor sikerült bejutnia Wendyvel a nappaliban álló heverőig, és odanyúlt a tarkójához, érezte, hogy egy kevéske vér szivárog a fejéből. Beletörölte a kezét a farmerjába, és azonnal megfordította a lány fejét is, hogy megnézze, az nincs-e betörve valahol. De Wendyn nem látszott semmiféle külső sérülés.

Valamit tennem kell, gondolta Ralph. A szíve még mindig hangosan dobogott.

Egy pillanatra eluralkodott rajta a pánik. Küzdenie kellett, hogy ne rogyjon le a lány mellé, és ne ölelje magához az eszméletlen testet. Az esze görcsösen harcolt az idegek feletti uralomért. Tudta, hogy cselekednie kell, ha meg akarja menteni a lányt. Bármilyen időveszteség végzetes lehet.

Ralph összeszedte magát. Wendy fölé hajolt, és óvatosan megpofozta. A könnyek szerencsére már elapadtak, de a pofozás eredménytelen maradt: Wendy nem tért magához. Ralph kirohant a konyhába, hozott egy pohár hideg vizet, és a lány arcába öntötte; de Wendy erre sem reagált. A szemei reszkettek a helyükön, és továbbra sem ereszkedtek vissza normális helyzetbe.

Ralph akkor végre a telefonhoz lépett, és tárcsázta a 911-et.

A kórházban mindössze fél óra telt el attól a pillanattól kezdve, hogy Wendyt betolták a műtőbe, és a szimpatikus, fiatal orvos - harmincéves lehetett, de olyan szemüveget hordott, amit valószínűleg a dédnagyapjától örökölt - már fel is bukkant a műtő lengőajtaján. Ralph még látta, ahogy letépi magáról a véres gumikesztyűt, és félrehajítja.

Felpattant a műanyag székből, és az orvos elé sietett. A férfi rosszkedvűnek tűnt, és Ralph szíve hangosan kezdett el dobogni. Tudta, mi történt, még mielőtt az orvos odaért volna hozzá, és közölte volna vele.

- Sajnálom, Mr. Clendon - mondta halkan az orvos, és Ralph lehunyta a szemét. - A barátnőjének agydaganata volt. Semmit sem tehettünk. Túl későn hozták be. Az agyburokban lévő nyomás már elérte a... - észrevette Ralph pillantását, és elhallgatott.

A kórház halványzöld csempés folyosója egy pillanatra elsötétedett és végtelenül hosszúra nyúlt. Középen ott állt ő és a ragyogóan fehér köpenyű orvos, aki részvétet árasztó arckifejezéssel fürkészte Ralph tekintetét. Vajon csak hivatalból teszi?, kérdezte magában fáradtan Ralph, és úgy vélte, igen. Ez a férfi naponta talán többször is kimondja ezt a mondatot, és mindig idegenekkel kapcsolatban.

Vajon akkor is pont így fogja ezt elmondani, amikor mondjuk a saját gyermeke hal meg?

Harag öntötte el az orvos iránt, de a következő pillanatban, mielőtt kitört volna, visszafogta magát. Ez az ember egyáltalán nem tehet Wendy haláláról

meghalt, Wendy meghalt

úgyhogy semmi szükség nincs rá, hogy itt és most jelenetet rendezzen.

Az orvos utolsó, befejezés nélkül maradt mondata még sokáig ott visszhangzott Ralph fejében. Az agyburokban lévő nyomás... Az orvos a vállára tette a kezét, és megszorította. - Legyen erős, Mr. Clendon. Esetleg hozathatok önnek valami nyugtatót, ha úgy érzi, hogy szüksége van rá. - Ralph megrázta a fejét, és érezte, hogy a szemét elöntik a könnyek

mint Wendy könnyei, amelyek áradtak belőle megállíthatatlanul, mintha előre elsiratná a mai napot

és a szíve elviselhetetlenül hangossá vált.

Talán azért nem esett össze ott helyben a hír hallatán, mert tényleg előre látta az orvos arcán, hogy mit fog mondani. Ralph ezen töprengett, ahogy később, hazafelé menet leült egy padra a Perk Caféval szemben, és megpróbálta újra átgondolni a történteket. A szeme kivörösödött, pedig még egyáltalán nem sírt; legalábbis nem annyit, hogy a szemei így nézzenek ki. Mr. Clendon, gondolta, maga nem sírhat az utca kellős közepén; maga már felnőtt ember, vagy mi. Magát már Mr. Clendonnak szólítják; főleg az orvosok: sajnálom, Mr. Clendon...

Fáradtnak érezte magát, mint akit főbe kólintottak. Úgy érezte, nem kell sietnie sehová, és ráér mindenféle dolgon gondolkodni. tisztában volt vele, hogy még nem fogta fel Wendy halálát, és azzal is, hogy az igazi nagy fájdalom jóval később jön majd.

Egy darabig úgy érezte, mintha kettészakadt volna. Az egyik fele folyamatosan valamiféle mélységbe készült zuhanni; a másik viszont érdeklődve figyelte az előbbi minden rezdülését, reakcióját. Elszégyellte magát, és teljesen összezavarodott: nem tudta, hogy a gondolatai közül melyik számít rejtegetni valónak, és melyik nem. Hogyan illene viselkednie? Mit szabad és mit nem? És egyáltalán: érdekli ez őt egyáltalán? Mi számít most már?

A gyászban az a legszégyenteljesebb, gondolta, hogy az ember önmagát sajnálja benne a legjobban.

Ezt pedig szerette volna elkerülni.

Estefelé jutott csak haza, miután egy utcai fülkéből értesítette Wendy apját a történtekről. Mr. McArthur, miután végighallgatta Ralph akadozó beszámolóját, nem szólt bele többet a telefonba. Ralph azt is elmondta még, hogy melyik kórházban van Wendy teste, majd várt még egy darabig, hátha Mr. McArthur mond valamit; de a vonal hirtelen megszakadt, és Ralph úgy döntött, hogy nincs ereje még egyszer telefonálni.

Miközben beszélt vele, hirtelen sajnálni kezdte, hogy nem ismeri jobban Wendy szüleit. Egyetlen egyszer jártak náluk, és az az alkalom arra is kevésnek bizonyult, hogy egyáltalán elkezdjék lerakni valamiféle kapcsolat alapjait. McArthurék csöndes emberek voltak, akik elfogadták a tényt, hogy a lányuk abba a korba lépett, amikor a lányok már bizony összeköltöznek valakivel, akivel rendszeresen le is fekszenek; de mivel véleményüket megtartották maguknak, Ralphnak fogalma sem volt róla, hogy ellenzik-e a dolgot, vagy egyáltalán, mit tartanak felőle. Semleges témákról beszélgettek, és este, amikor elindultak hazafelé, Wendy sem mondott semmi konkrétat az üggyel kapcsolatban. Valószínűleg ő sem tudta meg, hogy mi a véleménye a szüleinek Ralphról.

Ralph most órákon át ácsorgott zsebredugott kézzel a fürdőszoba ajtajának támaszkodva, magányosan és elhagyatottan. A kád előtti kilépőre bámult

ott feküdt és haldoklott

és tökéletesen üresnek érezte magát. Fogalma sem volt róla, mit fog majd ezután tenni; fáradt volt és nem értette, miért nem csinál valamit, ami feloldaná a feszültséget. Később rájött, hogy talán azért, mert egyáltalán nem feszült. Nem voltak könnyei, és ezt valahogy megint csak illetlen dolognak érezte.

Érzékelése beszűkült, és két dologra korlátozódott. Az egyik pillanatban elemi erővel tört rá a fájdalom; de a következő percben visszatért a fásultság, és a vágy, hogy üvöltözve széttörje az összes berendezési tárgyat a fürdőszobában, nyomtalanul eltűnt.

Odabent a szobában egy alkalommal megcsörrent a telefon. Nem vette fel. Nem érdekelte, hogy ki az.

Este tizenegy felé azután felsóhajtott, és bement a szobába. Leült az ágy szélére, és a tenyerébe temette az arcát. A megszokás azt követelte tőle, hogy feküdjön le, forduljon a fal felé, ahol közte és a tapéta között ott fekszik a lány, akit szeret; ölelje át és fúrja az arcát a lány vállgödrébe, úgy aludjon el. Ám az ágy most hideg volt és üres; Ralph odanézett, és lassan felfogta, hogy ez mindörökre így is marad.

Most hirtelen eszébe jutott, hogy fel kellene hívnia valakit, Johnnyt, Bartot, akárkit a Társaságból, és elmondani, mi történt. Már majdnem elindult a telefon felé, de ugyanilyen hirtelen meg is gondolta magát. Kinek panaszkodjon? És egyáltalán, minek panaszkodni? Mi köze ehhez bárkinek is?

Nem tudta, mit tegyen. Rájött, hogy az iménti telefonálási szándékot a magánytól való félelem keltette életre benne. Örült, hogy sikerült leküzdenie.

Kitántorgott a nappaliba, és kinyitotta a bárszekrényt. Odabent mindenféle ital várakozott,

Wendy mondta egyszer, hogy olyan ez, mint egy nemzetközi csúcstalálkozó: orosz vodka, francia konyak, ír és amerikai whisky, mexikói tequila

de most hiába bámulta őket, nem tudta, mit kezdjen velük.

Figyelmesen elolvasta az üvegek címkéit, minden egyes betűjüket, de ez sem segített. Egyetlen felirat, egyetlen betű sem kínált semmiféle megoldást. Semmire sem voltak jók.

Végül megragadta a vodkásüveg nyakát, és elindult vele a hálószoba felé. Félúton azonban megtorpant, és visszament, hogy becsukja a bárszekrény ajtaját. Ahogy odaért, maga sem tudta, miért, heves undort érzett minden iránt: fogta a vodkát, és egy dühödt pillantás után visszatette a helyére.

Egy perc múlva a földön fekve zokogott. Hajnalban ugyanott ébredt fel, a bárszekrény előtt, a kihűlt padlón, hasogató fejfájással és több fájdalommal a szívében, mint eddigi élete során bármikor is.

Délután inni kezdett; most nem érzett semmit a tegnapi undorból. Egy óra alatt kényelmesen sikerült berúgnia, és közben arra gondolt, hogy mi lenne, ha eltörné a kiürült vodkásüveget, és a csonkkal elnyiszálná az ereit. A vágás persze fáj, de az ital eltompítja az érzékeket; meg aztán mintha lenne valami pont erre való trükk a forró vizes fürdővel is.

Képek, leírások jutottak az eszébe. Mind a halál körül forogtak, és ez a töménység egy idő múlva visszaborzasztotta. Az öngyilkosok a pokolra jutnak, vagy legalábbis újra kezdhetik az egész karmikus cirkuszt a legalacsonyabb helyről, ami csak létezik. Meg aztán a halál sohasem olyan nemesi egyszerűséggel zajlik le, mint ahogy az a filmekben lenni szokott. A főhős gyengéden elbukik, elhanyatlik, megpihen: szó sincs azokról a dolgokról, amelyekkel a mentősök, az orvosok nap mint nap találkoznak. Stephen King írta valahol: a halál misztérium, és a temetés titok. Szó sincs a hányadékról, amit a mérget nyelt ember végigcsorgat mindenen, amerre csak elvonaglik; szó sincs az ürülékről, amely a fulladáskor szinte törvényszerűen elönt mindent, ahogy az agónia során a záróizmok felmondják a szolgálatot. Meg sem említik az eltorzult arcokat, amiket az izomgörcsök okoznak, amikor az altatók hatni kezdenek, s amelyek örökre odarögzülnek a vonásokra. Szó sincs a vér és a csapvíz elkeveredése okozta, híg-édeskés szagról, amelyet a kád áraszt, benne a zöldülni kezdő hullával, amely csodálkozó szemekkel mered a plafonra, mintha az kérdezné: csakugyan ez történt velem? És ami még szörnyűbb: azt a szagot nagyon nehéz eltűntetni. Ott ül mindenen, amit csak megérintett, és hosszú ideig röhög bele az ember szemébe.

Ralph úgy vélte, hogy a halott vérnek egészen más szaga van, mint az élőnek. A halott vér visszataszítóan émelygős, riasztó szagot áraszt, mintha csak figyelmeztetni akarná az embert, hogy vigyázz, halandó, itt a halál az úr! A halál, amely néha kiterjeszti a világ felett súlyos-fekete szárnyait, és feltartóztathatatlanul, sietség nélkül telepszik rá a kiszemelt prédára.

Egyszer, még gyermekkorában Ralphot az apja elvitte vadászni az Idaho Falls feletti rengetegbe. Szarvasra mentek, és az apja, remek nyomolvasó lévén, hamar be is cserkészett egy jókora bikát. Egyetlen lövés csattant csak az erdő csendjében, és azután már rohantak is a vadhoz, hogy megnézzék az eredményt. Ralph rettenetesen megijedt a lövés hangjától, de ugyanakkor meg is könnyebbült egy kissé: kilencéves lelkének a lövést megelőző pillanatok feszültsége elviselhetetlennek tűnt. Ám ahogy közelebb mentek a meglőtt vadhoz, a feszültség rémült némaságba csapott át. A bika "tűzbe rogyott", ahogy az apja mondta büszkén: a golyó a szívét fúrta át, hogy a másik oldalon távozva utat nyisson a vérnek. A vér pedig széles sugarú félkört rajzolt az avarba, és azonnal gőzölögni kezdett. Ők ketten megálltak a haldokló szarvastól néhány méternyire. Percekig tartott, míg az állat kiszenvedett. Ahogy ott hevert a földön, iszonyú erővel próbált talpra állni, mintha azt remélné, hogy attól rendbe jön minden; de a vér lüktetésével az erő is egyre jobban elszállt belőle, és hiába túrta a földet, hiába bömbölt fel dühösen és fájdalmasan, soha többé nem mehetett el arról a helyről, soha többé nem látta meg az újabb tavaszt, nem nemzhetett borjakat; s mindezt azért, mert egy ember merő kedvtelésből úgy döntött, hogy ideje meghalnia.

Ralph akkor, amellett, hogy örökre beleégett a szarvas utolsó perceinek minden pillanata, egy kissé meggyűlölte az apját. Nem értette, nem tudta felfogni, hogy mi módon lehet képes erre valaki, hogyan lehet ekkora mérhetetlen szenvedést okozni puszta szeszélyből. Az a szarvas még jó pár évet megélhetett volna egészségesen és erősen. Egy ekkora és ilyen erős lény mégsem tudott elmenekülni a láthatatlan gyilkos, a halál elől.

Ez volt az első halál, amelyet Ralph a két szemével látott.

Az apjáról eszébe jutott az anyja. Arra gondolt, hogy fel kellene hívnia; de azután úgy vélte, hogy előbb mégiscsak illene kijózanodnia, és persze erőt gyűjtenie. Magában bocsánatot kérve tőle elhatározta, hogy vár még azzal a hívással, egy napot, kettőt; majd meglátja, mennyit. Egyenlőre inni akart és gondolkodni a jövő felől; vagy ha azt nem is, hát inni mindenképpen.

Nem sokkal később a vodka feszíteni kezdte a hólyagját, és Ralph feltápászkodott, hogy kimenjen vizelni. Ahogy elhaladt az asztal mellett, ijesztő hirtelenséggel megcsörrent a telefon. Ralph megtorpant, lenézett a készülékre. Az háromszor is csöngetett, mire a fiú úgy döntött, hogy mégiscsak felveszi. Addigra azonban a vonal túlsó végén letették; és Ralph ettől úgy érezte, ez valamiféle figyelmeztetés volt, hogy ideje abbahagynia az ivást, mert különben elszalaszt valami fontos dolgot.

A telefon azután egy óra múlva megint csörögni kezdett, és Ralphnak most már volt érkezése, hogy időben felvegye. Ekkorra már megborotválkozott, lezuhanyzott, átöltözött és elszívott egy egész doboz Camelt. Kedvetlen volt és néha, amikor eszébe jutott a lány (vagyis majdnem folyamatosan), legszívesebben azonnal elrohant volna valahová, ahol megmondja valaki, mit kell tennie, hogy visszakapja. Megint eszébe jutott a gyász természete, és az is, hogy Freud írta azt valahol, hogy az emberi önzőség határtalan, hiszen amikor egy szerettünk meghal, már a sírja szélén is azt gajdoljuk: mi lesz most velünk? Nem a halott sorsa érdekel minket, a halott lénye, hanem a saját kis fájdalmunk, a saját érdekeink.

Hogy ez a tétel bizonyítást nyerjen, Ralph következő gondolata az volt, hogy elfogyott a cigije.

- Halló?

A telefon túlsó végén egy pillanatnyi csend után Johnny szólalt meg.

- Szia - mondta halkan. - Már másodjára hívlak. - Ezek szerint Johnny volt az, gondolta Ralph. - Most hallottam, hogy mi történt. - Johnny hallgatott egy darabig, majd, hogy Ralph nem mondott semmit, folytatta. - Nem tudok mit mondani, Ralph. Ha akarod, odamegyek.

Ralph megköszörülte a torkát. Rekedt volt a hangja, amikor megszólalt.

- Kösz, Johnny - mondta. - Nem tudom, hogy segítene-e a dolog. - A mondat kissé ridegnek találta, ezért hozzátette. - Nem ellened van kifogásom, vagy bárki ellen... Csak nem tudom, mit kell tennem, vagy mit kellene tenni. Wendy... - elakadt, visszanyelte a torkába a fojtogató sírást. - Wendy nincsen... - mondta halkan. - Wendy nincs itthon, Johnny, és nem is lesz többé. És én... én... Nem is tudom, Johnny...

Johnny hallgatott. Egyikőjük sem került még soha ilyen helyzetbe, így a fiúnak fogalma sem volt róla, mit kellene mondania Ralphnak. Mondatok keringtek a fejében, amelyek ilyenkor szoktak elhangzani a filmekben, de vagy banálisnak érezte őket, vagy roppant nevetségesnek és erőltetettnek.

- Majd csak lesz valahogy - nyögte ki végül, és - barátság ide vagy oda - jobban érezte volna magát, ha végre leteheti a telefont.

- Ja - motyogta Ralph. - Majd csak lesz valahogy.

Bart Wilson nem vesztegette az idejét arra, hogy telefonáljon. Estefelé, amikor Ralph éppen azon kezdett el töprengeni, hogy mihez kezdjen, hová meneküljön el otthonról, egészen egyszerűen beállított, teljes menetfelszerelésben, egy üveg whiskyvel és egy doboz Camellel a kezében.

- Szevasz, Ralph - mondta teljesen hétköznapi hangon, amelyben nyoma sem volt bánatnak, részvétnek vagy bármi ilyesminek. - Szedd össze magad. Ki kell mennünk az erdőbe valahová, mert szeretnék mutatni neked valamit. Ezt neked hoztam, mert úgy éreztem, tuti elfogyott. - Ezzel a cigarettát Ralph kezébe nyomta. - Igazam van, ugye?

Ralph meglepődve nézett rá.

Bart ezzel a kijelentésével annyira meglepte, hogy hirtelen azt sem tudta, mit mondjon neki. A Társaság alapító tagja és titkos megfigyelője egykedvűen várakozott az ajtóban, és Ralph egy pillanatra azt hitte, hogy a fiú talán még semmit sem tud arról, ami történt.

Bart következő kijelentése azonban szertefoszlatta ezt a hitét, és egyúttal még nagyobb zavarba taszította.

- Nagyon sajnálom Wendyt - mondta Bart. - És téged is. Nem mindennapi tragédia, ha a kedvesünk hirtelen meghal.

Ralph tátogott meglepetésében.

- De ez még nem jelenti azt, cimbora, hogy el kell temetned vele együtt az egész világot, vagy éppenséggel magadat - folytatta kíméletlenül Bart. Csendessé vált a hangja, és őszintévé. Ralph nem tudta, mire vélje a dolgot. - Nagyon hülyén mutatnál ugyanis elevenen eltemetve a föld alatt. Inkább gyere velem, és mutatok valami olyasmit, amitől szemed-szád eláll.

Ralph végre összeszedte magát. Rájött, hogy a kíméletlennek tűnő mondatok mögött valóban igazi segítő szándék rejlik. A módszer talán még nem tökéletes -, de hát Bart még sem végzett pszichológus.

És különben is: ha megtiltom a világnak, hogy beszéljen róla, azzal vajon csakugyan meg nem történtté tehetem?

- Nagyon rendes vagy, Bart, de nem hiszem, hogy ennek most van itt az ideje - mondta. - Wendy még csak tegnap...

- ...Én is pontosan erről beszélek - vágott a szavába Bart, és megvillant a szeme. - Ne játszd itt nekem a hülyegyereket. Nem kell formális társasági szólamokkal bombáznod engem. A barátod vagyok, és tudom, hogy most a legrosszabb egyedül lenni. Társaságra van szükséged, és persze az erdőre, ami most sokkal inkább az otthonod lesz, mint ez a lakás. Azt hiszed, nem vagyok tisztában vele, min töröd a fejed?

- Miért, min? - kérdezett vissza Ralph élesen. - Én ugyanis nem vagyok tisztában vele.

- Hát olyasmiken, barátom, olyasmiken - mondta gúnyosan Bart. - Hogy egyedül vagy és ki kellene találni, hová menj el ma este; meg holnap este, meg a többi este még egy darabig. - Ralph összeszorította a száját: hallgatott. Bart hangja megint nyugodtabbá vált. - Meg azon is, hogy kivel beszélj, kit hívj fel, kihez fordulj segítségért. És persze azon, hogy nincs kit felhívnod, és egyedül érzed magad, és szeretnél inkább meghalni. - Bart előrenyúlt, megszorította a vállát. - Nem, barátom. Ha esetleg még senki sem világosított volna fel erről, hát megteszem én. Wendy halott. Nem a tiéd többé. - Egyenesen Ralph szemébe nézett. - És akármit is teszel, cimbora, nem fogja feltámasztani senki és semmi. Akármiben is hiszel, akármit is remélsz, meg kell szoknod a gondolatot, hogy nincs többé. Nem szabad elásnod, ami itt tegnap meg ma történt, mert mindig emlékezned kell majd rá, hogy volt egy lány, akit nagyon szerettél, és arra is, hogy milyen érzés, ha valami elszakítja tőlünk azt, akit szeretünk. Az élet nem állt meg, Ralph Clendon, még a te kedvedért sem. Szedd össze magad, kapard össze a zsákodat, szerezz ennivalót, mert én nem hoztam még egy rohadt hamburgert sem, és gyere. Elég az önsajnálatból. Világosan beszéltem?

Ralph bólintott. Félreállt az ajtóból, hogy beengedje Bartot, amíg összekészül.

Amikor szépen sorban elkezdte bepakolni a szükséges cuccokat a hátizsákba, megint elhagyta az ereje. Szerencsére Bart odabent maradt a szobában, mintha csak megérezte volna, hogy Ralphnak most jobb lesz egyedül; hiszen ahhoz, hogy idővel majd visszatérjen a normális élethez, meg kell tanulnia gond nélkül megtenni ugyanazokat a dolgokat, amiket azelőtt is megtett, amíg Wendy élt. A lány emléke mindennél erősebben jelen volt abban a helyiségben, ahol a túrafelszereléseket tartották. Az erdő és Wendy egyek voltak Ralph szemében.

A fiú egy pillanatra nekidőlt a falnak, mindkét kezével a hátizsákot markolva, és nagyokat nyelt, nehogy megint elsírja magát. Az érzés azután lassan megkönyörült rajta, és kiengedte szorításából; és Ralph folytatta a készülődést.

Beletelt néhány perc, mire mindent, amit eddig belerakott, kiszedett a zsákjából, és átrakta Wendyébe; bár a lányé ugyanaz a típus, méret és szín volt, mint az övé, mégiscsak más volt; és pontosan azért, mert egykor az övé volt. Ahogy végzett a pakolással, Ralph leült a földre, és megölelte a lány zsákját, amely immár a sajátja lett; és megint sírt egy keveset, mert elképzelte, hogy Wendyt öleli.

Az erdő egyáltalában nem volt másmilyen, mint ahogy azt Ralph elvárta volna tőle. A csillagok nem hullottak le időközben az égről, sőt, még csak nem is voltak kevesebben; a szél is ugyanúgy meg-megsimogatta a fák lombjait, mint bármelyik őszi éjszakán. A világ természetessége most a fiú elé tárult. Bartnak igaza lett. Semmi sem állt meg. Wendy hiánya ott volt ugyan mindenütt; de ebben a percben a hiány is az élet szerves részévé vált, egy olyan folyamat alkotóelemévé, amely megállíthatatlan és örök; és a vele járó fájdalom, még ha nem is vesztett az erejéből, más megvilágításba került.

Az avar, ugyanúgy, mint máskor, harsányan zörgött a lábuk alatt. Néha egy-egy gally is megreccsent, amikor óvatlanul ráléptek.

- Hová menjünk? - kérdezte a város határában Bart. - Van valami ötleted? Vagy vágysz valahová?

Ralph vállat vont. - Végül is mindegy - mondta. Azután hozzátette: - Eddig azt hittem, te tudod, hová megyünk. Mintha mutatni akartál volna valamit.

- Ez így is van, de még nem gondolkodtam ezen - felelte a fiú. - A helyszín végül is mindegy. A lényeg az, amit mutatni akarok neked.

- Mit akarsz mutatni? - kérdezte Ralph.

Ahogy feltette ezt a kérdést, hirtelen rájött, hogy amióta Bart megjött, alig jutott az eszébe Wendy. Bart valóban pszichológus, gondolta keserűen. Sőt, jó pszichológus.

És elfogta valami hatalmas szeretet a barátja iránt.

- Szóval? - kérdezte ismét, mert Bart némán nézte őt, és nem válaszolt még az előző kérdésre.

A fiú széttárta a kezeit, és a szemébe nézett.

- Egy démont - mondta egyszerűen, és elvigyorodott. - Ja és persze Wendyt is, csak hogy megnyugodj végre.

Ott álltak egy darabig az erdő szélén, ahol az ösvény kettéágazott. A bal oldali egy kőfejtő aljába indult, ami jó másfél mérföldre lehetett innen, közel egy Hillwalley nevű faluhoz; a jobb oldali pedig négy mérföld hosszan kanyargott a Witch's Dog Hill aljában, át a hegy túloldalára, és egy kis tó partján ért véget.

Az éjszaka lassan birtokába vette a világot.

- Egy démont - ismételte meg halkan Ralph, mint aki nem hisz a fülének. - Azt hiszem, te nem vagy egészen normális, Bart.

A fiú még mindig vigyorgott. - Normálisabb vagyok, mint hinnéd, cimbora. - Felsóhajtott, és nekiállt, hogy kibújjon a hátizsákja szíjazatából. - Szerintem még most és még itt üljünk le egy kicsit, hogy elmondjak neked egy-két dolgot, amiről nem tudsz. Mert bizony sok mindent nem tudsz még.

- Kajakra nem vagy normális - folytatta Ralph morogva, és nem moccant. Szinte nem is figyelt Bart szavaira, ellenben kezdett dühös lenni rá. - Meghalt a barátnőm, Bart. Fel tudod ezt fogni?! Azt sem tudom, mihez kapjak, vagy hogy hogyan éljem túl ezt az egészet... - Könnyek tódultak a szemébe, de ismét visszafogta magát. Nyelt egyet. A mellkasában felizzó düh segített.

Ralph ezúttal engedett neki, és hirtelen kirobbant. - Menj a fenébe a hülyeségeddel, Bart! Te tényleg ekkora barom vagy?

Bart leült a földre, bár az már harmatos volt, és kényelmes mozdulatokkal rágyújtott. Láthatóan egyáltalán nem lepte meg Ralph reakciója, és ez azt a halvány gyanút keltette a fiúban, hogy Bart előre megtervezett mindent... és sokkal többet tud, mint amit elmond. Lehetséges, hogy ez is csak egy afféle "figyeljük-meg-micsinál"-kísérlet; csakhogy ezúttal ő a kísérleti alany. És ez egyáltalán nem tetszett neki.

Ettől persze Ralph csak még dühösebb lett.

Bart odakínálta a cigarettát Ralphnak, és a fiú reszkető kézzel kivett egy szálat. Látszott rajta, hogy nincs tudatában a mozdulatnak. A dühe és a fájdalom a fejében teljesen lefoglalta. Bart tüzet adott neki. Igyekezett türelmes maradni. - Mielőtt belemennénk az elmeállapotomra vonatkozó vitába, fel kell tegyek neked egy kérdést. Szerinted hogy néz ki egy démon? Hogyan írnád le? Mire hasonlít?

- Mire hasonlít? Hogy mire hasonlít? Ki a faszt érdekel, hogy hogy néz ki egy démon?! - fakadt ki Ralph. - Mondd meg nekem, hogy ki a...

- Szenoj - mondta akkor halkan Bart, és anélkül, hogy felállt volna, kissé megemelkedett.

Ralph elnémult. Ahogy odapillantott, fejlámpájának fénysugara elszáguldott Bart alatt, - és nem ütközött semmiféle akadályba.

Bart - nem csalás, nem ámítás - lebegett.

Ralph önkéntelenül is hátrább lépett.

Később, amikor már megnyugodott valamennyire, és képes volt tisztán visszaemlékezni a részletekre, úgy vélte, nem is az a tény volt az igazán zavaró, hogy ott áll az erdő szélén és egy lebegő embert bámul; hanem inkább az, hogy mindezt pont egy olyan ember csinálja, akiről eddig azt hitte, hogy nagyon jól ismeri. Az agya nehezen dolgozta fel azt a perspektívát, amit látott. Minden a lehető legnagyobb rendben volt a képen: ismerős fák, ismerős hangok, ismerős emberek. Ő ott áll az út szélén, ismerős cigarettamárkát szív - erről egyébként ebben a percben tökéletesen elfeledkezett -; a fák ismerős mozdulatokkal hajladoznak a fel-feltámadó szélben; Bart pedig ismerős pózban, ugyanúgy, ahogy a tábortűz mellett szokott, üldögél a szeme előtt.

Csak éppen körülbelül másfél méterrel a föld felszíne felett.

Bart lebegett.

- Ha nem tudsz higgadtan válaszolni erre az egyszerű kérdésre - mondta teljesen nyugodt hangon, ott folytatva a beszélgetést, ahol az előbb abbahagyta, - akkor felelek helyetted én. Íme, így. - Könnyedén, mintha valamiféle tollpihe lenne, egy kicsivel még feljebb lebbent. Közben színpadias mozdulattal meghajolt.

Most már Ralph feje magasságában lebegett, teljesen mozdulatlanul, törökülésben.

- Ezt meg... ez... - dadogta Ralph, és még mindig nem tudott megmozdulni a döbbenettől, - hogyan...

- Hogy hogyan csinálom? - érdeklődött kissé gunyorosan Bart, és felnézett. - Nagyon egyszerűen, cimbora. Csak ki kell mondanom a valódi nevemet, és ugyanolyan hatalmam lesz minden felett, mint bármelyik másik angyalnak. Bármit megtehetek, amit csak akarok.

- De... szóval...

- Igen, az előbb démont mondtam - ismerte el Bart. - Így is van. Tudniillik, ha alaposabban áttanulmányoztad volna a Bibliát, magadtól is tudnád, hogy minden démon, akit Isten valaha is a pokolba száműzött Luciferrel együtt, egykor angyal volt. A Lucifert támogató angyalokból lettek a démonok, Ralph. - Egy pillanatra összeráncolta a homlokát, mint aki erősen gondolkodik. - Ha jól emlékszem, még a görögök neveztek el így minket, valamikor nagyon régen. A görög "demon" szó bölcset jelent; ők ugyanis - és ez bizony így is van, határozottan állítom neked - bölcsnek tartották a fajtámat. Áldja meg az Isten őket érte.

Bármennyire hihetetlen is, én az egyik ilyen démon-angyal vagyok, cimbora. Szenoj a valódi nevem. - Ismét meghajolt egy kissé. - Érezd magad megtisztelve, Ralph. Ha jól tudom, nincs még egy ember a földön rajtad kívül, aki valaha is láthatott ilyesmit; legalábbis ebben a században nem.

Ralph megdörzsölte a szemeit.

- Hidd csak el nyugodtan, cimbora - nevetett fel Bart. - És ne félj. Nem áll szándékomban bántani sem téged, sem mást. Sőt, ellenkezőleg: segíteni szeretnék neked. Muszáj viszont ilyesmiket csinálnom; ha csak úgy elmesélném ezeket neked, valószínűleg máris rohannál telefonálni, hogy diliházba csukass. Nemde? - Bart nevetett, majd hirtelen elkomolyodott. - És persze mindent meg fogok magyarázni, feltéve, ha végre lehiggadsz, és nem üvöltözöl itt velem.

Ralph bólogatott. - Azt hiszem... - mondta akadozva, - azt hiszem... én már teljesen higgadt vagyok. Nem tekintve persze a tényt, hogy te itt... - Elhallgatott, és megrázta a fejét. - Hihetetlen... Tényleg te vagy az? Vagy ez álom? Mi a fene folyik itt? És... auuuu, bassza meg! - A cigaretta a kezében ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy a saját végére érjen, és hője fájdalmasan belemarjon Ralph ujjainak végébe.

Ralph ledobta (vagyis inkább elejtette) a cigarettacsutkát, és rátaposott. A fájdalom viszont valamelyest magához térítette az iménti döbbenetből, valamint arról is biztosította, hogy nem álmodik.

Bart elmosolyodott, szép lassan kinyújtotta a lábait, kényelmesen visszaereszkedett a földre, és odalépett hozzá. Ralph nem hátrált el előle, bár most hihetetlenül idegennek érezte Bartot. Idegennek, - és különös módon ismerősnek is.

Bár nem volt tudatában, Ralph Clendon lelke mélyén épp most omlott össze annak a világnak a tökéletesen stabil és kiegyensúlyozott képe, amelyben már huszonöt évet leélt.

Bart egy démon. Bart egy démon. A reális világ ebben a pillanatban olyan távol volt, amennyire az csak lehetséges. Ralph tudta, ahhoz, hogy ne bolonduljon bele ebbe az estébe, el kell érnie azt az állapotot, amikor a realitás visszatér hozzá, most már kiegészülve azzal, hogy a barátja egy valódi, élő démon.

Minden igaz tehát. A mesék valóra váltak, a Biblia szavai testet öltöttek. Bart egy démon. Slussz. Ezen nincs mit ragozni. Ralph igyekezett elfogadni a tényt; pontosabban tényként elfogadni azt, amit látott. A lebegő Bart látványa szinte beleégett a retinájába: ha lehunyta a szemét, még mindig maga előtt látta. Vagy elhiszi, elfogadja és megpróbál együtt élni vele, vagy egészen biztosan diliházban végzi. Bár azt sem tartotta elképzelhetetlennek, hogy tulajdonképpen már meg is történt a dolog: a valóság az, hogy éppen most odahaza fetreng görcsökben a padlón, sikoltozva, míg elméje ezekkel a képtelenségekkel ringatja bele az őrület egyre mélyebb és izzóbb bugyraiba; a szomszéd, Mrs. Everett, egy savanyú öregasszony pedig éppen felemeli a telefonkagylót, és a vonal túlsó végén egy fehér köpenyes elmeorvos máris riasztja a vidám és nagydarab fickókat, akik kényszerzubbonyt és injekciós fecskendőt lengetve alig várják, hogy foglalkozhassanak vele.

Bart most a földön ült, a harmattal teli fűben, és várt. Ralph tudta, érezte, hogy a démon türelmesen, előre látva a dolgok menetét manipulálja őt; de ez, bár úgy vélte, haraggal kellett volna eltöltse, mégsem így volt. Ekkora hatalomra nem lehet csak úgy egyszerűen dühös az ember; nem tehet mást, mint hogy meghajol előtte és elfogad tőle mindent úgy, ahogy van.

Az erdő csendesen várt Barttal együtt. Azután pedig, amikor eljött az ideje, a démon megmutatta Ralphnak a Való Világot.

- Megígértem neked azt is - szólalt meg egyszer csak Bart, - hogy találkozhatsz Wendyvel.

Ralph ránézett. - Lehetséges? Lehetséges ez? - kérdezte halkan.

Bart bólintott. - Van még valami ezek után, amiben kételkednél, barátom? - Széles mozdulattal körbemutatott. - Itt minden az enyém és a tiéd. A világ értünk van, és ezen az éjszakán csak értünk, nekem elhiheted. Téged nagy fájdalom ért; nekem viszont megvan a hatalmam ahhoz, hogy enyhítsek ezen a fájdalmon. És meg is fogom tenni.

Ralph lehajtotta a fejét. - De miért? - kérdezte. - Miért segítesz rajtam?

Bart egy darabig nem felelt. Amikor megszólalt, a hangja kissé szomorúnak tűnt.

- Mert a barátom vagy - felelte. - És mert valamikor a fajtád ellen fordultam, és már megbántam. Valamit tenni akarok valakiért, valami olyasmit, amely, ha nem is szokványos vagy nem is a legszabályosabb, de mindenképpen a hasznára válik az illetőnek.

- És miért pont én?

Csend.

- Egyszer majd elmesélem - felelte végül Bart. - Eljön majd annak is az ideje. Most nincs annyi időnk, mert az bizony eléggé hosszú mese lenne. Most más dolgunk van, és az éjszaka lassan elfogy. - Felnézett az égre, egy pillanatra lehunyta a szemét, és várt. Azután megszólalt. - Feküdj a földre, Ralph, és hunyd le a szemed.

És Ralph lefeküdt.

Bart egy percig a fiút nézte, azután maga is elfeküdt a fűben. Lehunyta a szemét, és koncentrált.

Ralph érezte, ahogy a démon testéből - nem is a testéből, inkább a körülötte lévő térből, vagy az aurájából - kiválik valami, ami önmagát generálva egyre inkább elborítja a kis tisztást; lassan és elkerülhetetlenül beborít mindent, minden lélegző és nem lélegző dolgot egyaránt; és Ralph, ahogy ez a furcsa erő őt magát is hatalmába kerítette, hirtelen érezni kezdte a körülötte lévő világot.

Hallotta, ahogy a fű, amelyen feküdt, lélegzik és növekszik; a lélegzés üteme megegyezett saját szívének dobbanásával. Érezte a köveket a földben, érezte az apró lények nesztelen motoszkálását mindenfelé; a fák lombjának susogását és a szél hozta illatokat. A csillagok, a fű, a kövek egy idő múlva mind felvették ezt a különös ritmust, ezt a szívdobogást; - és Ralph rájött, hogy magát a teremtő őserőt hallja, magát az Életet érzékeli úgy, ahogyan még sosem.

Tudta, ha most kinyitná a szemét, valami olyasmit látna, mint amit a Kirlian-féle fotókon látni: a világ, az élő és az élettelen dolgok egyaránt földöntúli fényben ragyognának, megmutatva valódi énjük kisugárzását; azt a fajta energiát, amelyet csak kevesen látnak az emberek közül, s amelynek látása képessé teszi a látót azoknak a csodáknak a megtételére, amelyet mások varázslatnak hívnának. Fogalma sem volt róla, honnan tudja mindezt, de olyan biztos volt benne, mint abban, hogy Ralphnak hívják. Mindazonáltal egy hang a fejében egészen egyszerűen megtiltotta neki, hogy kinyissa a szemét. Most nem a csodatételek képességének elsajátítása volt a cél, hanem valami sokkal nemesebb és sokkal távolibb.

Egy pillanatra elmerengett afelett, hogy kié lehet ez a hang.

A felfedezés furcsamód mégsem tette izgatottá, noha egyáltalán nem volt mindennaposnak nevezhető a helyzet. Ralph elcsodálkozott saját nyugalmán, és kísérletképpen kipróbálta, mi történik, ha végiggondolja a saját helyzetét. A barátnője két nappal ezelőtt meghalt. A barátjáról minden kétséget kizáróan kiderült, hogy démon; vagyis ezzel kiderült, hogy a démonok, ördögök, az Isten és az angyalok: ez mind-mind kézzelfogható valóság. Sejtette, hogy valószínűleg jelen pillanatban ő az egyedüli ember a földön, aki effajta bizonyosságot kapott; akinek ilyen élményekben lehet része. Vajon miért történik vele mindez? vagyis, pontosabban, miért pont ő a szerencsés - vagy szerencsétlen? - kiválasztott?

Vajon nem csak egy furcsa álom ez az egész?

A gondolat váratlan boldogsággal töltötte el, olyan intenzíven, hogy egy percre azt is elfelejtette, hol van. Az őserő létezése teljesen elkábította, elringatta és a csillagok közé emelte. Úgy érezte, repül; pedig háta alatt érezte a hideg éjszakai föld valóságát. De ez most mellékesnek tűnt. A szíve egyre lassabban és lassabban vert; és Ralph arra gondolt, hogy ha ilyen a halál, akkor szeretne minél előbb szembenézni vele.

Egy ideje már nem tudta, mit csinál Bart, sőt, egy jó ideje annak sem volt a tudatában, hogy a démon ott van mellette, és hogy ő az, aki mindezt kiváltotta. A Való Világban jártak, az ember által nem érzékelhető dimenzió küszöbén, ahonnan már csak egyetlen lépés a mindenség. A csillagok birodalma ott terült el a lába előtt, és Ralph lelke nevetve lépett be ebbe a birodalomba.

S amit ott látott, az ámulattal töltötte el.

Volt ott valami a fű és a kövek lélegzésén, a színek őrjöngő kavalkádján kívül is. Ralphot sokkoló erővel érte a felfedezés, hogy nincsenek egyedül ebben a világban: megnevezhetetlen körvonalú lények jártak-keltek mindenfelé körülötte olyan célokkal, amelyekről az egyszerű szemlélőnek elképzelése sem lehet. Mintha millió és millió világ létezése találkozott volna egyetlen metszéspontban, hogy megmutassa magát a fiúnak. Ez a világ sokkal bonyolultabb és összetettebb, mint ahogy azt az emberek gondolják; és Ralphnak most alkalma nyílt megbámulni a Teremtés sokszínűségét és tökéletességét. Ezek a lények okozzák az álmokat, ők vannak befolyással miránk, gondolta; és mi még csak nem is sejtjük, hogy itt vannak körülöttünk. A világuk láthatatlan, de néha érzékelhető; és azok, akik csak egyetlen egyszer bepillantanak ide, soha többé nem felejtik el őket.

A láthatatlan világban most valahol feltárult egy láthatatlan ajtó; valami fény lobbant rajta túl, és Ralph elindult a fény felé. A lények félreálltak az útjából, és Ralph magán érezte gondoskodó, szeretetteljes pillantásukat, ahogy nyomon követik az útját. Befogadták őt ebbe a világba.

Ez az éjszaka valóban értem van, gondolta.

Lassan sodródott a semmiben, és igazából nem tudta volna megmondani, hogy merre tart. Itt nem voltak sem irányok, sem súlypontok. A fény felé haladt, de nem tudta, hogy ő az, aki a fény felé tart, vagy a fény közeledik-e feléje? Elgondolkodott a kérdés felett, de egy pillanat múlva már nem érdekelte a válasz, mert valahol mélyen érezte, hogy ennek semmi, de semmi jelentősége.

És akkor, amikor már majdnem odaért ahhoz a fényhez, némán és mégis mindent betöltve megszólalt Wendy hangja. Ralph megtorpant, és igyekezett megfordulni, hogy lássa a lányt; de akármerre nézett, csak a csillagokat látta. A fény előtte lágyan lüktetett minden egyes kiejtett szó után; és Ralph érezte, hogy könnyek öntik el a szemét. A szavak nyomán hullámok támadtak a sötétben, amelyek áthatoltak a fiún, és ahogy áthaladtak rajta, nyomukban boldogság és néma megnyugvás támadt.

A könnyek ízét pedig megédesítették.

Ezek azonban már nem a gyász, hanem a viszontlátás és a megnyugvás könnyei voltak.

Nincs semmi baj, suttogta Wendy hangja, és Ralph tudta, hogy igazat mond. Wendy! gondolta a fiú, és megint keresni kezdte a lányt; de az nem mutatkozott és nem szólalt meg többé. Wendy, beszélj hozzám!

De a hullámok elsuhantak a végtelenbe, és nem tértek vissza többé; legalábbis egyenlőre nem. Ez a három szó volt minden, amit Ralphnak hallania kellett; és ezzel egy idő múlva, amikor a látomás véget ért és ő megint ott feküdt a földön az erdő közepén, maga is tökéletesen egyetértett.

A lányt Norának hívták; ennél többet Ralph nem tudott róla. Valahányszor rágondolt, még amikor Wendy élt, a fiút egy kevés bűntudat fogta el, hiszen be kellett vallania önmagának (ha másnak nem is), hogy bizony kívánja a lányt, ahányszor csak látja; mert Nora szőkésbarna, fiús frizurája és kellemes domborulatokkal ellátott alakja igenis kívánatossá tette őt a férfiak szemében.

Nora akkoriban a sarki fűszeresnél dolgozott részmunkaidősként. Amíg nem dolgozott, akkor ugyanarra az egyetemre járt, ahová Ralph; később, amikor már együtt voltak, nem győztek csodálkozni azon, hogy soha, de soha nem futottak össze az egyetem falai között.

Nora filmesztétikát és irodalomtörténetet tanult. Angoltanárnak készült, vagy irodalomkutatónak, - maga sem tudta eldönteni. Egyenlőre, hogy ne maradjon pénz nélkül, a fűszeresnél vállalt állást szeptemberig, amikor is majd döntenie kell. A tét a további életére volt kihatással: munka vagy szakosodás.

Szabadidejében ő is az erdőben keresett kikapcsolódást, szerette a nagyobb lélegzetű túrákat és az extrém körülmények teremtette kalandokat. Mindenben megfelelt tehát Ralph ízlésének, és a fiú néha arra gondolt, hogy bármennyire is szerette Wendyt, lehet, hogy jobban járt volna, ha Norával ismerkedik meg hamarabb.

Olyan fokú egyetértést tapasztalt ennél a lánynál, amilyet még soha életében. Megijedt szerelmének intenzitásától és a vágytól, amit a lány teste váltott ki belőle. Azon az éjszakán, amikor egymásra találtak, szinte egyetlen lendülettel szeretkezték át az egész éjszakát. Ilyesmire Ralph még kamaszkorának viharos szerelmi jeleneteiből sem emlékezett, sőt, elképzelhetetlennek tartotta, hogy ember erre képes lehet. Mégis, Nora olyan szintű szexuális vágyat és teljesítményt hozott ki belőle, amekkorát még soha senki.

Az a bizonyos nap pedig szintén meglehetősen egyszerűen indult. A Társaság bulit rendezett Colin Wilsonnál, Ralphhoz pedig a buli előtt pár órával váratlanul beállított Bart. Már megittak egypár indulás-előtti-üveg sört, amikor Bart feltette a kérdést, miszerint Ralph kivel szándékozik a buliba jönni. Ralph vállat vont. - Senkivel - mondta, de Bart tovább erőltette a dolgot.

- No, mégis, cimbora - mondta hunyorítva. - Egyedül akarsz jönni? Nincs senki, akit elhívhatnál?

Ralph elgondolkodott a kérdésen. Maga sem tudta, hogyan, de azonnal Nora jutott az eszébe, a sarki fűszereslány, akivel mostanában odáig jutottak, hogy akár egy óra hosszat is tudtak beszélgetni esténként a boltban, amikor Ralph a munka után beugrott valamiért. Csak egy hónapja tartott mindez, de Ralph olykor-olykor úgy érezte, hogy ezer éve ismeri a lányt; - és szemmel láthatóan Nora is valami ilyesmit érzett.

- Beugorhatnánk a boltba menet közben - mondta végül Ralph. - Van ott egy lány, akit el lehetne vinni. Norának hívják.

- Nagyszerű - mondta Bart, és felállt. - Akkor akár indulhatnánk is, nem? - Látta, hogy Ralph az órájára pillant. Még jó egy óra volt addig, míg tényleg indulniuk kell. - Adnunk kell egy kis időt annak a hölgynek, ha igent mond - mondta Bart magyarázó hangsúllyal. - Nyilván nem a kis zöld köténykéjében akar jönni.

Nora szerencsére csak pár saroknyira lakott, az egyetem egyik kollégiumában, három másik lánnyal egy lakásban. Ralph némileg meglepődött, milyen egyszerű volt feltenni a kérdést, és milyen természetesen hatott a lány igen-je. Nora bezárta a boltot - mert amúgy is pont záróra volt - és elkísértette magát a kollégiumig. Jó húsz perc múlva már vidáman és csinosan (őrjítően, gondolta Ralph), könnyedén Ralphba karolva mentek a buli felé.

Ahogy így hármasban baktattak az utcán, Ralph azon kapta magát, hogy féltékeny Bartra. A démon könnyed (és némileg

túl

sikamlós) tréfákkal szórakoztatta a lányt; és Ralph ennek egyáltalán nem örült. Egy idő múlva szótlanná vált, rosszkedvűvé, és már bánta, hogy nem egyedül találta ki Nora elhívását, és nem egyedül vágott bele ebbe az egészbe. Bár ő vezette a lányt, az mégis többet figyelt Bartra, és Ralph szerette volna, ha a fiú nem velük jönne.

Azután végre odaértek Colin lakására, és Bart végre elszakadt tőlük. Nora immár teljes egészében az övé volt. Ittak és táncoltak, beszélgettek és nevettek, és egészében véve minden jóra fordult.

Aznap éjjel Ralph szeretkezett Norával. A lány kollégiumi szállásán voltak; hétvége lévén a három másik szobatárs szerencsére hazautazott, így az egész szoba az övék lehetett.

Néhány héttel később Nora felmondta a kollégiumi szállást, és odaköltözött Ralph lakásába. Így nyertek egy kevés időt azáltal, hogy nem kellett a két hely között folyton ide-oda rohangálniuk, és Nora is közelebb került a munkahelyéhez. Ralph úszott a boldogságban, meg persze a bűntudatban is; egészen addig, míg egy napon rá nem jött, mi a baja. Kiment Wendy sírjához a temetőbe, és elmesélt neki mindent. Bár Wendy ezúttal nem szólt hozzá, Ralph biztos volt benne, hogy a lány nem haragszik rá Nora miatt, és amiatt sem, hogy abban a lakásban, ahol ők éltek egykor boldogan, Ralph most egy másik nővel él.

- Ez így van rendjén - mondta Bart, amikor Ralph elmesélte neki, hol járt. - Tisztázd le a dolgokat magadban, magaddal, és ne rágódj felesleges hülyeségeken. Wendy is azt akarná, hogy élj boldogan, ha már nem lehetsz vele.

Ralph hálás volt Bartnak ezekért a szavakért.

Telt-múlt az idő, és Ralph észrevette magán, hogy egyre jobban beleszeret Norába. A lánnyal remekül megértették, és sokkal érettebben szerették egymást, mint Wendyvel vagy akárki mással valaha is; Ralph úgy vélte, ezt a kor és a tapasztalat hozta magával, és talán még valami, aminek egyenlőre nem tudott nevet adni.

Kapcsolata Norával lassanként visszaadott neki mindent, amiről azt hitte, hogy Wendy magával vitte a sírba. Eltelt egy év, és Ralph újra megtanulta élvezni az életet úgy, ahogy az elébe jött; és Wendy emlékéből pontosan az lett, amit Bart jósolt azon az estén, amikor kivitte az erdőbe, és megmutatta igazi valóját. Ralph csak most kezdte felismerni a démon szavaiban rejlő bölcsességet. Wendy immár a múlthoz tartozott, ahhoz a múlthoz, amelyet az ember örökkön magába zárva hordoz, és amely, még ha néha fájdalmas is egy kissé, szorosan hozzá tartozik.

A múlt azonban néha igenis előtört valamelyikük lelkének mélységeiből; és ilyenkor le kellett ülniük, hogy megbeszéljék a dolgokat. Ralph új taktikát alkalmazott ebben a kapcsolatban - és ennek az újdonságnak a létét is a korának és a tapasztalatnak tulajdonította -, mégpedig azt, hogy azonnal és őszintén mindent megbeszélt Norával.

Ez persze, talán pont az újszerűsége miatt néha kényessé tette a helyzetet. Egy alkalommal például a tréfálkozásnak indult beszélgetés hirtelen bántóan élessé vált. Az egész úgy indult, hogy Ralph megkérdezte Norát, nem szokott-e eszébe jutni néha egyik-másik régi barátja.

Nora azt felelte, természetesen eszébe jutnak.

Ralph ekkor egy pillanatra elfintorodott.

- Mi van? - kérdezte ingerülten Nora. - Most meg mi nem tetszik? Te papolod folyton, hogy a legjobb az igazság, még ha fáj is, nem? Kérdeztél, válaszoltam. Ez az igazság.

Ralph bólintott. Egy percig hallgattak, majd a fiú lehajtotta a fejét.

- Tudod - mondta, - könnyű arról beszélnie az embernek, hogy miben hisz, hogy mik az elvei. Ezek valamiféle kivetítésben, úgy értem, másokra értve tökéletesen igazak. Nem okoznak semmiféle problémát. Tiszták, hidegek. De abban a percben, amikor a pároddal kell mindezt eljátszanod, már sokkal nehezebben lenyelhetőek. Nem tudom. Lehet, hogy egyéni ízléstől vagy... vagy beállítottságtól függ, de vannak olyan témák, amelyekről tudom, hogy hogyan kell gondolkodnom, és igyekszem is úgy gondolkodni és a megfelelő viselkedést produkálni... De nehéz, Nora, átkozottul nehéz. Ezek a kérdések és a válaszok, ha valóban őszinték, a zsigereimbe vágnak és a hormonjaimat basztatják. Tudom, az eszemmel tudom, hogy nem szabad és nincs is értelme féltékenynek lennem a múltra, hiszen még csak nem is ismertük egymást, semmi közünk nem volt egymáshoz; de a jelenlegi éned, a jelenlegi cselekedeteid mozgatórúgói ott vannak beágyazódva az előző kapcsolataidban. Nem?

- De - felelte a lány. - Lehet. Nem tudom.

- Én azt hiszem, igen - mondta a fiú. - És amikor arról beszélsz, hogy az előttem lévőkkel hogyan és miként feküdtél le, nekem úgy kell visszafognom magam, hogy ugorjak fel ebből a székből, és ne markoljak a hajadba üvöltve, hogy hogy képzeled, hogyan mertél másokkal is szeretkezni, hogyan merted ugyanazt csinálni velük, amit velem, és miért nem én vagyok mindennek a kizárólagos birtokosa. Lobog bennem a féltékenység, Nora, ilyenkor lobog a legjobban; ugyanúgy, mintha teszem azt most lenne egy olyan helyzet, hogy én mondjuk dolgozom, te meg valakivel beszélgetsz valahol, vagy egy közös ismerősünk éppen fent van nálad, és tudom, hogy csak beszélgettek, de akkor is... Érted? Ahogy ezekről a dolgokról beszélgetünk, egyfolytában dühös vagyok, hogy hogy merészeltél járni velük, csókolózni velük, lefeküdni velük, hogy mertél mást is szeretni, élvezni, magadba engedni, a szádba venni, ilyenek, amikor ez csakis nekem jár. de nem akarom ugyanazokat ismételni, amiket már mondtam. Férfiösztön? Sovinizmus? Annak nevezed, aminek csak akarod. Uralkodom rajta, amennyire csak lehet, de hidd el, nagyon fáj. Ez a dolog valahol nagyon mélyen belém van programozva, és a tudatomnak szabályosan harcolnia kell ellene. Mert ha viszont nem beszélünk ezekről a dolgokról, akkor sohasem ismerlek meg igazán úgy, ahogy előttem még senki.

Nora rámosolygott, de mosolya kissé szarkasztikus volt. - Mondjak valamit, Ralph? Ezek a dolgok bennem is éppen úgy megvannak, mint benned. Nem hiszem, hogy ez szigorúan csak a te fajtád osztályrésze. Amikor a régi barátnőidről beszélsz, sokszor én is szívesen felüvöltenék, hogy fogd már be, nem érdekel, nem akarom tudni, hogy kivel hol jártál, ki milyen volt az ágyban, miket műveltél velük és kinek milyen hibái voltak. - Egy pillanatra lehajtotta a fejét, a földet bámulta. Azután megint Ralph szemébe nézett. - És a legrosszabb mind közül Wendy, mert ő meghalt, pont akkor, amikor a legjobban voltatok egymással, és ez ellen tényleg nem tudok mit tenni. Mert ő csupa jó emléket hagyott hátra maga után neked, amikre szívesen emlékszel. Ez olyan, mintha... nem lennék egyedül a fejedben meg a szívedben, érted?

Ralph előrenyúlt, megszorította a lány kezét.

- Persze, hogy értem - felelte. - Bennem is ez van, azt hiszem. - Egy pillanatra elgondolkodott. - Azok, akik előttem voltak, mindannyian emlékeket hagytak maguk után. Általában nem csak rosszakat, még ha nem is maradt meg egyikük sem melletted; voltak azért kellemes emlékek is. Az első csók, az első szeretkezés, satöbbi... Az én feladatom, ha meg akarlak tartani, az, hogy valahol elfeledtessem veled ezeket az emlékeket... Nem, nem is jó szó az "elfeledtessem"; inkább úgy mondom: elhomályosítsam ezeket az emlékeket, hogy velem jobban érezd magad, hogy ragaszkodj hozzám, hogy soha nem akarj otthagyni. Ne is tagadd, hogy néha akaratlanul is összehasonlítod ennek a mostani kapcsolatnak egy-egy momentumát az előzőekkel, és általában bizony nem a rossz pillanatokat választod ki erre az összehasonlításra, hanem a jó dolgokat. Vagyok-e olyan jó, mint ikszipszilon, megértem-e e úgy, amit mondasz, ugyanolyan erősen ölellek-e, ugyanolyan jó-e a fejem, ilyesmik. Nem?

- Lehet - felelte óvatosan Nora.

- Lehet? - húzta fel a szemöldökét a fiú. - Biztos vagyok benne. Én is ezt teszem; te miért ne tennéd? Mindenki ezt csinálja.

Nora vállat vont.

- Amikor pedig előkerül egy volt barátod - folytatta Ralph, - bennem bizonytalanság támad. Miért jutott eszedbe? Miért van rá szükséged, hogy előásd a múltat? Talán nem felelek meg valamiben? És ez az a kérdés, ami fájni kezd, és idegessé, ingerültebbé tesz. Ez a kérdés, mármint ahogy én olyankor érzem, a pozíciómat veszélyezteti. Az a másik, a régi ott van benned, tehát nem vagyok egyedül, nem csak az enyém vagy, hanem azé a régen végetérté is; és ez egy kicsit olyan nekem, mintha megcsalnál.

- Eszembe sem jut ilyesmi - mondta Nora.

- Tudom, kedves - mosolyodott el Ralph. - Vagy legalábbis remélem. Megbízom benned, úgy, mint még soha senkiben; de most nem arról beszélgetünk, hogy megcsalsz-e vagy sem. Én is tudom, hogy ez nem az, ezeket talán csak én érzem így. Koránt sem biztos, hogy igaz dolgokat beszélek, olyanokat, amik általánosságukban mindenkire érvényesek. De rám minden bizonnyal igen, hiszen belőlem jönnek és engem zavarnak. - Felsóhajtott. - Egyszer majd talán megtanulom leküzdeni ezeket a dolgokat is.

Nora odahajolt hozzá, és megcsókolta. - Nem kell félned - mondta. - Volt már olyan barátom, akit megcsaltam, és egyáltalán nem éreztem jól magam utána. És nem szeretem kétszer elkövetni ugyanazt a hibát.

- Az jó - mondta a fiú. - Ennek igazán örülök. Én is csaltam már meg lányokat, és ha nem is az első után jöttem rá, hogy tisztességtelen a dolog és nemcsak az áldozattal szemben, de már rájöttem. És hidd el, én sem tenném meg soha többé.

Hallgattak.

- És akkor... - szólalt meg később Nora, - mi a megoldás? Jobb, ha nem beszélünk ezekről a dolgokról? Ha elhallgatjuk a múltat, és csak a jelennel törődünk?

Ralph megrázta a fejét. - Nem hinném. Azzal semmit sem oldasz meg, ha hallgatsz. Azzal csak még mélyebbre ásod el a dolgokat. Az pedig nem egészséges.

A lány lehajtotta a fejét. - Akkor?

- Akkor küzdeni fogunk ellene - mondta Ralph. - Méghozzá mindketten. Feltéve, ha azt akarjuk, hogy együtt tudjunk maradni az elkövetkezendő életben.

- Mindben - mosolygott rá Nora.

- De mi van akkor, ha mégis felbukkan a régi? - kérdezte Nora másnap este, miután már mindketten bebújtak az ágyba.

Ralph odébb húzódott tőle, és felkönyökölt. Nora tekintetét fürkészte.

- Ezt meg hogy érted? - kérdezett vissza óvatosan.

A lány kényelmesen elhelyezkedett, és a mennyezetre bámult. - Mi van akkor - mondta, - ha egy szép napon mégiscsak felbukkan az ember régi párja, és mindenáron békülni akar? Ha ismét ugyanazt az oldalát mutatja, mint egykor, amikor megszerettette magát az emberrel?

Ralph elgondolkodott a kérdésen, majd gyanakodva azt kérdezte: - Felhívott valaki? - Nora enyhén rosszalló pillantást vetett rá, de a fiú folytatta. - Tudnom kellene valamiről?

A lány felsóhajtott. - Jaj, istenem, ne légy már ennyire féltékeny! - hirtelen hátat fordított Ralphnak. A fiú keze bizonytalanul kinyúlt, és megsimogatta a lány vállát. - Szó sincs semmi ilyesmiről - mondta erre Nora. - Egyszerűen csak kíváncsi vagyok. Tudomásom szerint egyikünk sem került még ilyen helyzetbe. Vajon hogyan viselkednénk?

- Nem tudom - mondta Ralph.

Hallgattak egy darabig.

- Azt hiszem - mondta végül Ralph, - nem okozna különösebb problémát a dolog. Ha felhívna valaki, vagy esetleg összefutnék valakivel az utcán, az már semmiképpen nem ugyanaz lenne, aki valaha volt. Az emberek változnak, kicsim, és ez alól senki sem kivétel; ha az illető azt az arcát mutatná felém, ahogyan régen megismertem, tudnám, hogy csak játszik. És ha játszik, akkor célja van. És ugyanakkor hazudik is, mert nem önmagát adja.

Nora hallgatott.

- Nekem nem kell senki sem, aki hazudik nekem - folytatta a fiú. - Lehet, hogy egy lánnyal jó volt együtt lenni - sőt, biztosan az volt, ha együtt voltam vele -, de a hangsúly itt a volton van; mert akármi is történt, akárhogyan is történt, már elmúlt. És annak, hogy vége lett, bizonyára megvolt az oka.

Egy kapcsolat, ha véget ér, sokféle nyomot hagyhat az emberben. Megaláztatást, hiányérzetet, fájdalmat, keserűséget, cinizmust. Ahogy mondani szokták, az egyetlen gyógyír minderre az idő. Csak arra kell vigyázni, hogy ha már elegendő idő telt el, akkor az ember reálisan tudjon visszanézni arra a kapcsolatra: ne idealizálja a másikat, hogy fokozza a saját önsajnálatát; és persze ne idealizálja önmagát sem, mert az ugyanoda vezet. Akármennyire is fájhat a végső következtetés, ki kell mondania, és be is kell ismernie önmagának. Senki sem tökéletes. És nem biztos, koránt sem biztos, hogy a másik volt az egyedüli hibás fél a kapcsolat tönkremenetelében.

- De mi van, ha visszajön? - makacskodott a lány. - Mi van akkor, ha ott áll veled szemben, és neked eszedbe jutnak a régi szép napok?

Ralph elmosolyodott. - Erről tegnap beszélgettünk, nem? - kérdezte. - Ezért kell azon igyekeznünk, hogy újabb és újabb szép napokat töltsünk együtt. Hogy ezek elhomályosítsák azok emlékét. És hogy az ember tisztában legyen vele, mennyi vesztenivalója van. - Megfogta Nora vállát, és magához fordította a lányt. Nora hozzásimult, és Ralph megsimogatta. - Ne félj, kicsim - mondta halkan. - Nem kell félned semmitől. Senki sem vehet el tőled.

Aznap éjjel Ralph leült a számítógép elé, és ezt a történetet írta:

Jeremy egy sziklatömbön ült, magasan az erdő fölött; onnan nézte, ahogy elfogy a világ.

Senki és semmi sem utasította erre, se Isten, se ember; se elhivatottság, se az ősök követelőző génjei. Egyszerűen csak szeretett ott ülni, és naphosszat bámulni a tájat; s a táj gyakran visszanézett rá, és elmesélte neki búját-bánatát.

Jeremy szerette a világot, de a kort, amelyben élt, nem. A század erkölcsét és életstílusát megismerte és elfogadta olyannak, amilyen, de soha nem érezte a magáénak; inkább valamiféle enyhe felsőbbrendűséget érzett felette; és elnézően mosolyogta meg a nyughatatlan emberiség lelkendezését a század nagy "vívmányai" iránt. Jeremy régen észrevette, hogy a fajtája az apró dolgok tökélyre fejlesztésében a lehetetlenségig fokozta az erőfeszítéseket; ugyanakkor a kor héroszai, a tudósok meg a mérnökök mélyen hallgattak az igazán komoly problémák megoldását illetőleg. Néha az újságok közöltek cikkeket, - meglepő módon szabályos időközönként, fedezte fel Jeremy, - amelyek arról szóltak, hogy végre valaki valahol felfedezte a rák ellenszerét, vagy épp megoldotta a túlnépesedés vagy az üvegházhatás okozta problémákat. Ezek a cikkek arra voltak hivatva, hogy a tömegeket újra és újra hamis álomba ringassák, mégpedig az ősi "minden csoda három napig tart" elvén, hiszen meggyőzték az embereket arról, hogy egy újabb veszély hárult el a fejük fölül. A balga tömeg pedig engedelmesen lelkesedett egy darabig, majd a hétköznapok apró-cseprő gondjai újfent elterelték a figyelmét arról, amitől már úgysem kellett félnie a cikkek szerzői szerint.

Jeremy már régóta nem hitt az ilyen híreknek. Külön kis féltett világában a betűknek nem jutott hely: így nem kellett féltenie magát a hírdömping ártalmas és hazug áradatától. Jeremy elviselte a világot, és a világ cserébe nem vett róla tudomást.

Ha hazament, csak az üres lakás várta a város eldugott kis utcájának eldugott kis bérházában. A szülei évekkel ezelőtt meghaltak; azóta magányosan élt. Nem költött semmire, így hát a munkával töltött évek alatt összespórolt pénze, amit előrelátóan egy bankban helyezett el, hadd kamatozzon szorgalmasan, kényelmes, szolid életet biztosított a számára. Kerülte az embereket, a szórakozóhelyeket, az alkoholt meg a drogokat és a többi káros szenvedélyt; így barátai sem voltak, hiszen senkivel sem talált közös nevezőt. Egyedül csak az erdőbe járt ki rendszeresen, fel a hegyre, a felhagyott kőfejtő sziklaormához, ahol letelepedett megszokott helyére, és csak bámulta az eléje táruló látványt.

Gyönyörű kilátás nyílt a szikláról, főleg régebben, amikor a világ még nem kezdett el elfogyni. Tőle jobbra a zöld rengetegben piros tetejű, apró házakból álló falvak lapultak; közöttük itt-ott kivillant a kanyargó szürke betonút a fák alól. Az utak egy bizonyos bonyolult szisztéma szerint valamennyien a város felé tartottak; Jeremy néha elképzelte, hogy patakokat lát, amik egy nagy tóhoz - a városhoz - sietnek haza, hogy azt vizükkel táplálják. Az utakon, különösen hétköznap, színes, kisebb-nagyobb autók meg kamionok vánszorogtak minden különösebb cél nélkül. Hétvégeken jóval kevesebb volt a forgalom, mintha minden autó fedél alá húzódott volna pihenni.

Éjszakánként még jobban ki lehetett venni, hogy pontosan merre kanyarognak a szürke betonkígyók, mert az autók lámpájának fénye átszűrődött a sötétbe borult erdő fái között. A fények éjjel szinte kivétel nélkül mind a város felé tartottak, mintha menedéket remélve menekülnének a fenyegető sötétség elől. A város a maga csillogó színpompájával kiemelkedett a környező feketeségből: olyan volt Jeremy számára, mint valami hatalmas, élő álomkép. A sok ezernyi pislákoló, hunyorgó fénypont és a csillagos ég között ilyenkor szinte lehetetlen volt meghúzni a határvonalat.

De mindez már a múlté. A falvak, az erdő és az utak lassan mind eltűntek, sorban egymás után, mint amikor áramszünet idején kialszanak az utcai lámpák; és helyüket a feneketlen Űr foglalta el. Jeremyt csodálattal töltötte el a látvány, ahogy a Föld szemmel láthatóan fogyatkozott, és az Űr egyre nagyobb darabokat harapott ki belőle. Minden este hazament, és figyelte az embereket, akik fejvesztve kapkodtak, nem értettek semmit és csak a menekülés lehetőségeit fontolgatták; pedig már nem volt hová menekülni. Jeremy senkinek sem árulta el a titkot, hogy ismer egy helyet, ahonnan az egész folyamat szemmel tartható. A szikla az övé volt, és nem állt szándékában senkivel sem osztozni rajta.

Reggelente már korán felmászott a kőfejtő tetejébe, elfoglalta a helyét, és nézte a pusztulást. Ami eltűnt a világból, annak semmi emléke nem maradt; és az Űr egyre csak terjeszkedett, kérlelhetetlenül és megállíthatatlanul. Volt valami megfellebbezhetetlen erő ebben a terjeszkedésben; s úgy tűnt, hogy az univerzumot nem hatja meg az emberiség kétségbeesett helyzete. Talán az univerzum már rég lemondott az emberiségről, régebben, mint Jeremy.

Egy napon aztán már nem volt hova hazamennie. Ott ült egymagában a szikláján, a Föld utolsó maradékaként; körülötte csak a néma Űr tátongott a maga végtelen mélységeivel. A szikla a semmiben keringett a csillagok között, és nem fogyott el, mint a többi dolog. Csönd volt. Nyugalom.

Jeremy akkor elmosolyodott, és nekilátott valami újat teremteni. Talán másodszorra majd jobban sikerül, gondolta.

Talán egy újabb világban nem lesz annyira egyedül.

Nora elolvasta ezt a történetet, de nem fűzött hozzá semmit. Magában azt gondolta, hogy a tegnap esti beszélgetésük nem csak őrá volt hatással, hanem minden bizonnyal Ralphra is; és hogy ez a pár soros mese búcsúzkodás. Búcsú a múlt bizonyos részleteitől, melyekben - és ezt a lány csak titkon merte remélni - ott van valahol Wendy McArthur is.

A múlt olyan, mint egy temető, amelyben az ember alkotta gondolatok folyton exhumálásra kerülnek, vélte Ralph. Az ember ugyanis néha erős késztetést érez a mindennapok sűrűjében, hogy egy percre megpihenjen a temetőben, a saját sírkertjében azon a bizonyos kis padon, és elmerengjen azokon a dolgokon, amelyeket egykor itt eltemetett.

Körüljárja néhányszor a sírt, virágot is tesz a kis edénykébe, majd visszaül a padra, s tovább mereng. De a merengés, ahogy telik az idő, túl vontatottnak, túl egyszerűnek, túl unalmasnak tűnik a számára. És akkor kerül elő, egyenesen az egyszerűség és az emlékezés kényszerének kavargó forgatagából az első kegyeletsértő gondolat, az első hullagyalázás: mi lenne, ha megbolygatná egy kicsit azt a sírt? Mi lenne, ha nekiállna, és odébblökne a lábával egy rögöt, csak hogy ne legyen ennyire visszataszítóan, irigylésre méltóan nyugalmas minden? Mi lenne, ha megtörné ezt a nyugalmat, csak hogy bosszút állhasson azon, ami benne fekszik?

És mindig, mindig eljut végül odáig, hogy őrjöngve essen neki a sírnak, és kiássa a bennelévőt; hogy dühösen, morogva hányja maga mögé a földet, leásson a mélybe, és újra a kezébe vegyen mindent, amit a múlt a földbe rejt.

S ha a kezében van, újra és újra megforgatja, megnézi, a fény felé tartja; hiszen megint meg kell vizsgálnia minden oldaláról, minden aspektusából, minden lehetséges nézetéből. A hajdani kérdésekre adott válaszok most már banálisnak tűnnek; az egykori megnyugvásnak nyoma sincs. Minden kérdés így kezdődik: mi történt volna, ha...? Hová vezetnek a szálak? Itt lennék-e most, ha akkor nem azt teszem, amit tettem?

Mi az igazság?

A kéz megtapogatja, a szem megnézi, a száj véleményt mond róla. De az agy soha nem fogja megkapni az annyira áhított válaszokat, és a múlt soha nem fog egy parányit sem módosulni. Olyan, amilyen: megváltoztathatatlan és kérlelhetetlen; ködös és egyértelmű egyszerre, és ami a legdühítőbb: minden mindegy neki.

És ha mindezen túl van, az ember hirtelen elszégyelli magát. Észbe kap és elretten, hiszen amit tesz, az valóban nem más, mint hullagyalázás. És akkor fogja, gyengéden visszahelyezi a sírba az elhunytat, óvatosan betemeti, és a kicsinosított hantra friss virágot tesz. Önmagának olyan magyarázatokat keres, amelyek nem igazak ugyan, de arra bőven elegendők, hogy a legközelebbi alkalomig abba a hitbe ringassák: minden rendben van, nincs semmi baj. Mert a legközelebbi alkalommal úgyis megint ugyanez fog történni.

Az egyetem véget ért. A diplomamunka elkészítésének átvirrasztott éjszakákkal és rengeteg kávéval telített időszaka úgy múlt el, mint egy hosszú, nyomasztó álom, és Ralph a vizsgák és ünneplések után, zsebében a ropogós, friss diplomával úgy érezte, mostantól övé lesz az egész világ.

Egy egész napot otthon töltött Idaho Fallsban, az édesanyjánál; egyben meghívta őt a diplomaosztó ünnepségre. Az ünnepség rendben lezajlott, majd Ralph anyja visszautazott, magára hagyva őket a városi életükkel együtt, amely - mint kiderült - még mindig nem tetszett neki. Mint mondotta, soha nem tudná felcserélni az Idaho Falls-i életet ezzel a nagyvárosival, a csöndes kis faluszéli házat egy olyan többlakásossal, amilyenben fia és Nora lakott. Ralph anyja szerint a város remek dolog, hiszen összegyűjti mindazokat, akik nem tudnak megmaradni a fenekükön ott, ahol születtek, és így azok, akik otthon maradnak, legalább megszabadulnak a nyughatatlan bajkeverőktől.

Az asszony látogatása felkavarta egy kissé Ralphot. Hazautazása után némi nosztalgikus rosszkedv fogta el, és hamarosan rádöbbent, hogy bizony honvágya van. Bár az utóbbi időben - és ezalatt az utóbbi négy évet kell érteni - úgy érezte magát, mint aki mindig is ide tartozott; Ralph most úgy vélte, hogy ő igenis egy egyszerű falusi gyerek, aki elkerült otthonról, és hiába állja meg a helyét a városban, mindig is oda fog tartozni, ahová született.

Volt némi romantika abban az elképzelésében, hogy egy napon majd, amikor már befutott, sikeres íróként, megöregedve és megbékélve mindennel, hazamegy meghalni a csendes kis hegyi faluba, anyja házába. Elmerengve sétálgatott a lakásban, vagy lenn az utcán, de a gondolatai messze északon jártak, a végtelen erdőkben, a patakok partján, az Öreg-Indián-barlang baljóslatú és rossz emlékű szádájánál (ott a hatvanas évek végén egy csapat fiatal gyerek keveredett különös kalandokba, és az egyikük bele is halt), vagyis egyetlen szóval: otthon.

Nora is végzett, és úgy döntött, diploma ide vagy oda, amíg nem sikerül valami zsírosabb állást kifognia, marad a boltban, ahol egészen jól lehetett keresni, és különösebben megszakadnia sem kellett. A munka elviselhetően könnyű volt, a beosztás is megfelelt neki, és Simpson úr, a tulajdonos örömmel hosszabbította meg a lány szerződését a következő év elejéig tartó hatállyal.

Bart lediplomázott, de neki hátra volt még a szakosodás kétéves procedúrája. Amikor megkérdezték, hová megy, azt felelte, hogy kriminálpszichológus akar lenni, ezért vállalja a további tanulást a munka helyett.

Ugyanakkor elmondta azt is, hogy mennyire alattomosan van megoldva az egész képzési rendszer.

- Úgy képzeljétek el - mesélte az indulásuk előtti napon, - hogy az utolsó két évem volt a hivatalos szakosodási idő. Felvettem a kriminalisztikát és egy rakás más hasznos tárgyat. Erre mi történik? Az a néhány tiszteletreméltó professzor, akik ezeket az előadásokat tartják, folyton elkésnek, elnapolnak, satöbbi. Hát hogy lehet ez, kérdeztem magamban. Amikor aztán végre pontosan megtartották az előadásokat, mindenről beszéltek, csak a tárgyról nem. Rengeteget tudtam meg Amerika gazdaságáról, földrajzáról, sőt, az átlagamerikai mindennapi életéről is. De arról, amiről az előadásoknak szólnia kellett volna, szinte semmit. És akkor egyszer csak megvilágosodott. Odakint, a kar folyosóin, szép nagy hirdetőtáblákon ugyanezen tiszteletreméltó professzor urak nevei szerepeltek olyasféle hirdetéseken, melyek az érintett tárgy szaktanfolyamokon való elsajátításáról szóltak. Na, itt van a kutya elásva. Amit ugyanis nem adnak le az órákon, azt megtanulhatod a tanfolyamaikon - persze súlyos dollárokért, hiszen e tanfolyamok értékes órákat rabolnak el mentoraink szabadidejéből. És még hálás is lehetsz nekik érte, hogy ilyen kis önfeláldozó természetűek, és mindent megtesznek a leendő pszichológusokért. - Bart felnézett a mennyezetre. - Hála a Magasságosnak! Így hát, hogy tovább tágítsam amúgy sem éppen szűk látókörömet, úgy döntöttem, hogy vállalom a szakosodást, és még két évig megmaradok a tanulói jogviszonyban. Így ugyanis kapok némi kedvezményt e remek tanfolyamok díjából, sőt, ha minden jól megy, egyiket-másikat megpályázhatom az ösztöndíj-támogatásból is.

- Ő tehát az tovább húzza az időt - mondta később Ralph Norának, ahogy maguk mögött hagyták Bartot, és ott álltak a vasútállomáson a megpakolt hátizsákokkal, hogy az utolsó vakációjuk két hetét délen, egy kis tó partján töltsék el.

- Időhúzásnak tartod? - kérdezte Nora. - Szerintem helyesen teszi. Sima pszichológusi végzettséggel elhelyezkedhetne mondjuk egy kórházban, vagy egy börtönben, esetleg egy iskolában. Vagy nyithatna egy saját rendelőt, ami vagy bejön, vagy nem. De ha ezt végigcsinálja, akkor irány az Állam Bácsi valamelyik jól fizető, biztos apparátusa, ahol még karriert is csinálhat.

- Lehet - bólintott Ralph. - Csak valahogy nem tudom elképzelni Bartról, hogy valami diliház sötét pincéjében egy elmebeteg sorozatgyilkost faggat, vagy hogy pisztollyal az oldalán ő és a társa Washington sikátorait járva nyomoznak egy szabadlábon lévő elmebeteg sorozatgyilkos után.

- Miért nem? - kérdezte a lány.

- Mert Bart nem ilyen - vélte Ralph.

- Miért, milyen Bart? - tette fel a kérdést Nora később, már a vonaton, ahogy elhagyták a város határát, és a szerelvény dél felé száguldott a kukoricaföldek között.

Ralph elgondolkodott.

- Voltaképpen - felelte, - nem is tudnám megfogalmazni. Nem azt nehéz elképzelni, hogy Bart ért ezekhez a dolgokhoz, hiszen tudom, hogy ért hozzá, és azt hiszem, te is tudod. Most már te is eléggé jól ismered őt. Inkább az a fura, hogy Bartnak egy rendes, rendszerességgel együtt járó állása legyen. Hiszen ő olyan fajta ember,

démon

aki jár-kel a világban, beszédbe elegyedik mindenkivel, és mindenről elmondja a véleményét. Érted? Nincs olyan szakma, ami illene hozzá, amelyben el tudnám őt képzelni. Neki - egy pillanatra elgondolkodva bámulta az elsuhanó kukoricaszárakat, melyek zöld-sárga masszává folytak össze a vonatablakon túl, - valami ilyesmit kellene csinálnia. Beszélgetni az emberekkel és... és tanítani, azt hiszem.

- Azaz a világot irányítani? - kérdezte Nora jókedvűen.

- Nem, azt azért nem - nevetett Ralph. - De a tanítás... Az talán mégiscsak illene hozzá.

- Egy jó pszichológus is sokat tanít - mondta Nora.

- Igen, ez így van. De még egy jó pszichológus is helyhez kötött. Ott ül egy kényelmes székben, a páciens háta mögött, és néha kénytelen szabványkérdéseket feltenni neki. Kénytelen másoknál bevált sémákhoz igazodni. Bart nem ilyen. Egyszer elmesélte, hogy mi a véleménye ezekről a hagyományos módszerekről.

- És mi?

- Hogy nem sokat érnek. Szerinte jók voltak a maguk idejében, amikor az alkalmazásuk újdonság volt. De az emberiség lassan változik, és ezek a módszerek nem jönnek be mindenkinél. Bart szerint a direkt kérdezéses módszer egy sokkal fejlettebb valami.

- Az milyen?

- Az olyan - magyarázta Ralph, - amilyent nap mint nap alkalmaz velünk, és mindenkivel szemben. Feltérképezi magának az illető jellemét, méghozzá úgy, hogy az első perctől kezdve folyamatosan kérdez. A kérdések feltevésekor nincs semmiféle szabály. Arra kérdez rá, ami éppen érdekli. Amit fontosnak tart. Ha például arra kíváncsi, hogy szereted-e a seggbekúrást, hát megkérdezi. És tudod mit? Általában válaszolnak is neki. Van benne valami olyasmi...

- ...sárm...

- Igen, valami olyasmi, ami arra készteti az embereket, hogy őszintén válaszoljanak neki. Lehet, hogy ez az ő őszinteségében rejlik, vagy a feltett kérdések megfogalmazásában; esetleg mindkettőben.

- Hát - mondta Nora, - az biztos, hogy érdekes egy figura. Azt hiszem, a barátaid közül őt kedvelem a legjobban.

- Tán még tetszik is? - kérdezte félig-meddig tréfásan Ralph, és Nora szemébe nézett.

- Hát, ha te nem lennél... - nevetett Nora, majd ránevetett, és odabújt Ralphhoz.

Ralph azonban megjegyezte magának ezt a mondatot.

Ekkoriban Ralph gyakran elgondolkodott Bart felől. Persze nem feltétlenül amiatt, amit Nora mondott róla; inkább azt próbálta meg felmérni, mekkora befolyással bír a démon az ő saját kis életére. Bár nem tudott végső, tökéletesen kielégítő következtetést levonni, annyit azért megállapított, hogy Bart bizony eléggé mély befolyással bír rá.

Nem csodálkozott el ezen. Bart léte volt az a csoda, amelyre titokban minden ember vágyik; a tény, hogy a legjobb barátja egy valóságos, élő, két lábon az emberek között járó démon, kiemelte őt a világból. Amikor végigfutott ezen a gondolaton, rájött, hogy nem is abban rejlik a dolog misztikusságának lényege, hogy személyesen ismer egy démont, egy olyan lényt, aki egyenesen a mennyekből vagy a pokolból származik, hanem inkább abban, hogy a bizonyosság, amelyet Bart hozott el neki, az egész világnak ad egy sajátos, magasabbrendű tökéletességet; egy titkos tudást, a dolgok mögötti dolgok létezésének igazságát, - vagyis a Való Világot.

Bart démon volta furcsamód nem mondott ellent semmilyen általa ismert törvénynek. Úgy simult bele az ismert világ egészébe, mint egy szép alakú pohár az ember kezébe; nem okozott törést, sőt, még egy pillanatnyi zavart sem. Ralph elmosolyodott, ahogy eszébe jutott, amikor Bart lebegni kezdett előtte az erdő sötétségében; mára már ez az emlék sokat veszített a varázsából, és ugyanolyan természetessé vált, mint bármi más. Bart egy démon, és erről csak én tudok, gondolta Ralph, és ez így van rendjén. Nem tudom, miért, nem tudom, miért nem tudom; de érzem, hogy minden a legnagyobb rendben van.

Másfelől azonban úgy vélte, egész hátralévő életében figyelnie kell önmagát, nehogy a démon becsapja, és a saját titokzatos céljaira használja fel. Elcsodálkozott rajta, hogy ilyesmi is az eszébe jut, hiszen Bart viselkedése semmiben sem változott a korábbihoz képest; mégis, hiába adta meg neki a maximális bizalmat, valami megnevezhetetlen, baljós előérzetű tüske ott mocorgott benne. Talán a féltékenység szülte? Talán jobb lenne démonnak lenni és olyasféle hatalommal bírni, mint Bart? Erre a kérdésre Ralph nem tudott választ adni, mint ahogy arra sem, mi történne, ha kiderülne valahogy, hogy ő maga is természetfeletti származással bír.

Voltak ilyen gondolatai, természetes, hogy voltak; hiszen kapcsolatba került a Teremtés egyik szemtanújával, és már nem menekülhetett el a téma elől az ateizmus vagy a közönyösség védőbástyái mögé. Ha akarta, ha nem, a Teremtés megérintette őt; és amikor ez eszébe jutott, biztos volt abban, hogy mindez nem a véletlen műve. Valakinek, valahol nyilván valami célja van Ralph Clendonnal, és ő már alig várta néha, hogy az igazán jelentős események végre elérkezzenek, és ő megmérettessen.

Délután érkeztek meg a Mephremagoog-tóhoz, amely már első látásra is a hasonló nevű, kanadai nagy tó kistestvérének bizonyult. A tó partján, körben a hatalmas fenyvesekben kempingek bújtak meg (szerencsére nem túl sokan), valamint egy szálloda, amelynek - s ezen mindketten elcsodálkoztak, - volt saját medencéje is.

A tó északi partján lévő kempingben verték fel a sátrat. A kemping meglehetősen olcsónak bizonyult, és kellemesen üresnek. A főszezon kezdetéig még jó három hét volt hátra; ahogy a tulajdonos, egy negyvenéves, molett hölgy mesélte nekik, akkor majd megtelik a tábor a mindenfelől idesereglő fürdőzőkkel.

A két hét lassan, kényelmesen, napsütötten telt el; mintha ez alatt az idő alatt egy másik világba léptek volna át. Mindketten alaposan lebarnultak, sokat fürödtek a tóban és alaposan kipihenték magukat. Sokat beszélgettek mindenféle dologról; sokat ettek és nagyszerűen érezték magukat. Azután pedig, ahogy a hazautazás napja lépésről-lépésre közeledett feléjük, egy csöndes nyári estén Ralph megállapította, hogy bár elviselhetően békésnek tartja ezt a fajta életet, azért hiányzik neki a nagyváros nyüzsgése, a lakása, az egyetem, a Perk Café -, és persze, mindenek felett, Bart.

Azután hazaérkeztek, és a barátaiktól kapott, a hazatérő ismerősöknek kijáró hagyományos (és néhány napos) ünneplés után lassan visszarázódtak a szürke hétköznapok taposómalmába. Úgy tűnt, velük együtt érkezett meg a városba a nyár vége is, és a levelek megsárgulva ringtak az ágakon az egyre hűvösebb esti szélben. Éjszakára már nem mindig hagyták nyitva az ablakot; a tónál töltött meleg napok emléke már kevésnek bizonyult ahhoz, hogy az éjszakából benyúló hűvös levegő ujjainak simogatását elviselhetővé tegye.

Nem sokkal később azután a nyár még egyszer, utoljára összeszedte az erejét, és egy kellemes, de rövid ideig tartó időszak erejéig visszahozta nekik a kánikulát; végül ezek a napok is elmúltak, és beköszöntött az igazi ősz.

Néhány nappal később Ralph elhelyezkedett a helyi lap szerkesztőségében, egyenlőre mint tördelő. Később, mondta újdonsült főnöke, ha beletanul a dolgokba, akár riporter vagy szerkesztő is lehet belőle. Ralph úgy vélte, ez a munka jó alapozás lesz ahhoz, hogy előbb-utóbb saját esszéket, glosszákat és egyéb sz-betűs dolgokat jelentessen meg. - Ha minden jól megy, író lesz belőlem - mondta büszkén Norának. - És akkor enyém lesz a világ. A tudás már megvan, - már csak egy helyes kerek segg és egy jó hosszú nyelv szükségeltetik.

A munka kellemesnek és érdekesnek bizonyult. Nora elnézően vette tudomásul, hogy jelenleg bizony a második helyre szorult vissza a Ralph-féle slágerlistán. Az új életvitel, az új kollégák és mindenek felett: az új lehetőségek ígéretének bűvöletében Ralph rengeteg időt töltött a szerkesztőségben; Nora reménykedett benne, hogy mindez hamarosan véget ér majd; az újdonságok taposómalommá fakulnak, a munkával töltött idő pedig lecsökken arra az egészséges szintre, amelyet megérdemel.

Amikor aztán végre otthagyta az íróasztalát, és végre hazatért otthonába, párja oldalára, Ralph újabban megint sokat ült a számítógép előtt. Norának már volt alkalma megtapasztalni, hogy az írási kényszer hullámokban jelentkezik a fiúnál, és jelenleg, úgy tűnt, éppen egy ilyen hullám csúcsain jártak. Ralph néha egészen hajnalig nyomkodta a billentyűket, majd másnap újraolvasta a termést, és egyetlen dühös mozdulattal letörölte az egészet, mert nem tetszett neki.

- Valami korszakalkotót akarok - jelentette ki egy reggelen. - Olyasmit, amibe beleremeg mind, aki elolvassa.

Nora csendesebb, visszahúzódóbb lett. Szerette Ralphot, és megérezte, hogy ha viszontszeretet vár tőle, akkor most engednie kell egy kicsit. Talán tényleg igazi író, gondolta a lány, és tudta, hogy ha így van, akkor vagy enged, vagy mehet, amerre lát.

Ralph pedig mindebből nem sokat vett észre. Teltek-múltak a napok, mire sikerült feleszmélnie: mindez a véletlen műve volt persze, és azé az újságcikké, amely egy szerdai reggelen került a keze alá.

A cikkben a huszonegyedik század új betegségéről, a munkamániáról írtak. Ralph végigfutott a cikken, majd az egészet átolvasta előlről és alaposan; végül megállapította, hogy állításai meglehetősen igazak és csakugyan magukban rejtik azokat a veszélyeket, amelyeket a cikk írója megjelölt. Elképzelte a saját életét, és rádöbbent, hogy bár még nem alakult ki nála is ez a fajta betegség, de mindenképpen jó úton halad felé. A fenyegetés megérintette, és megrémisztette. Csökkenteni kezdte a tempót, és figyelme ismét Nora felé fordult: akkor látta csak, hogy a lány mennyire egyedül érzi magát mellette, és hogy ez mennyire nem helyes.

Ralph ekkor szilárdan elhatározta, hogy ezen változtatni fog. Ismét többet foglalkozott kettőjükkel, és megpróbált ismét a régi Ralph lenni. Íráskényszerének igyekezett korlátokat szabni, ésszerű időbeosztás szerint tevékenykedni, - és persze, ezektől függetlenül, engedve a lelke mélyén lapító önzésnek, valamilyen úton-módon mégiscsak megszerezni magának a világot.

Eme nemes elhatározások után ezt az "enyém-lesz-a-világ"-hangulatot már csak egy apróság árnyékolta be; ám ez a nüansznyi árnyék hamarosan sokkalta nagyobb lett, és végül már komolyabb fenyegetést jelentett számukra, mint a megszűnőfélben lévő munkamánia-probléma. Ralph ősszel általában a szokottnál szomorkásabb hangulatban járt-kelt az emberek között. Igazából úgy érezte magát, mint akinek semmihez sincs kedve, mint aki állandóan egy végtelenített epilógusban él, s éppen ezért nincs is értelme számára bármibe is belevágni. Nora viszont egyáltalán nem érzett ilyesmiket; őt messziről elkerülte ez a tipikus őszi hangulat, s így egy napon rákérdezett a fiútól, hogy voltaképpen mi baja van.

- Semmi - felelte Ralph, és kibámult az ablakon. Odakint éppen eleredt az eső.

- Látom - mondta erre Nora. - Azt hiszed, át tudsz rázni? Éppen elég ideje vagyunk együtt ahhoz, hogy tudjam, mikor milyen kedved van. - Kiment, behozott két üveg sört, és kibontotta őket. Leült a kanapéra, felrakta az asztalra a lábát, és Ralphra nézett. - Szóval? - kérdezte hamisítatlan "beszélj-mert-addig-úgysem-hagylak-békén" hangon.

- Nincs jó kedvem - morogta Ralph maga elé.

- Azt látom - felelte Nora. - De miért nincs?

Ralph felsóhajtott. - Talán az idő miatt - mondta. - Esik. Sokat esik.

- Azt mondtad, szereted az esőt.

- Ez így is van. De mégis, valahogy szomorúvá tesz az ősz. Depresszióssá. Főleg akkor, amikor egyedül vagyok itthon. Akkor...

- Mi van akkor? - kérdezte Nora.

- Húzósak azok a délutánok - felelte Ralph.

- Húzósak? - vonta fel a szemöldökét a lány.

- Azok - bólintott a fiú, és hosszasat sóhajtott. - Azokról a délutánokról beszélek, amikor olyan végtelenül lassan vánszorog az idő, és te egyre csak az órát lesed, mert egyedül vagy otthon. Nincs már semmi dolgod, kínodban már el is mosogattál talán, vagy rendet raktál, nem is tudom... Érzed, hogy valami nincs rendben a világgal. Céltalanul lődörögsz fel-alá az üres lakásban; ha van otthon valami jó és új könyv, abba belelapozol, de nem köt le; előszeded a fiók aljából a régi fényképeket, megnézegeted őket, és fáj, hogy minden, ami rajtuk látható, már régen elmúlt.

Azután felállsz, és a régi cédék meg a még régebbi kazetták között keresgélsz valami értelmeset; eszedbe jutnak olyan zenék, amiket ezer éve nem hallgattál, pedig régen majd' megőrültél értük; és most mégsem kellenek. Eszedbe villan egy másik régi zene, előkeresed; de mire megtalálod, már ha egyáltalán előkerül, már nem is akarod meghallgatni. Olyasmit akarsz, ami nincs meg neked, eszedbe jut, hányszor elhatároztad már, hogy megveszed, de mégsem; és most átkozod magad, hogy pont az kell, ami nincs.

Elgondolkodsz a zenék felett. Rájössz, hogy minden zene hangulatfüggő; s ekkor rádöbbensz, hogy tulajdonképpen magányos vagy és depressziós, és micsoda hülyeség ez az egész, itt állsz, mint egy nagy rakás szar, és nyavalyogsz, pont mint Kaffka, és már utálod magad emiatt. Otthagyod a zenéket, a könyvespolchoz lépsz, és elámulsz, mennyi könyvet gyűjtöttél össze, - és hogy most mennyire nem ér semmit egyik sem. Órákig lehet ezt csinálni, mire kialakul benned a vágy, vagyis nem csak kialakul, hanem megfogalmazódik: egyedül vagy és társaságra vágysz; feladatokra, amiket meg kell oldani; nehézségekre, amiket le kell küzdeni. Ezek nem a fáradtság vagy fásultság jelei, egyáltalán nem azok. Most nem azt akarod, hogy egy sosemvolt mesevilágban heverhess a napon hobbitok között, és távoli népek dalait énekelgetve múlasd az időt. Arra akkor vágysz, ha belefáradsz a mindennapokba, és előre utálod az előtted lévő mindennapokat. De most nem erről van szó. Ilyenkor az is jobb lenne, ha a mindennapi teendőket kellene csinálnod, de emberek között, barátok között, akárkik között; csak ne egyedül. Értesz engem? Erre mondtam azt, hogy az ember végső soron valóban társas lény.

El lehet vonulni a világtól persze, de sohasem végleg. Előbb-utóbb, ha a világ nem is nyúl utánad, akkor te találsz valami ürügyet arra, hogy visszatérj hozzá. Még a remeték sem magányosak, hiszen társul fogadnak minden élőt és élettelent. Kimennek az erdőbe, beveszik magukat egy barlangba, - de beszélgetnek a madarakkal, a fákkal, és így nem érzik magukat annyira egyedül. A remete nem a társaságtól menekül el; pusztán az emberek társaságától.

S ezért rosszabb az amikor egyedül vagy otthon. Se kutya, se macska, még ebihalak sem: tökéletes a magány érzése, s éppen ezért oly fájdalmas.

- Én ilyenkor nekiállok végigtelefonálni a barátaimat - mondta Nora sokkal megértőbb hangon. Ralph monológja szemmel láthatóan elgondolkodtatta. - Bár mostanában szinte soha nem ér rá senki, Bartot kivéve.

Ralph bólintott. - Hirtelen mindenkinek túl sok lett a dolga. Még a legjobb barátainknak is. És mégsem szabad haragudni rájuk.

- Már miért kellene haragudnunk rájuk? - csodálkozott Nora.

- Miért, te nem szoktál dühös lenni, ha itthon unatkozol, és senki sem akar veled foglalkozni? - kérdezte Ralph. Ellépett az ablaktól, egy pillantást vetett a másik üveg sörre, majd a bárszekrényhez ment, és elővett egy üveg bort. - Nem érzed úgy, hogy a barátaid cserbenhagynak? Hogy te nem átallod őket folyamatosan zaklatni néha, ők meg szarnak a fejedre?

Nora nem felelt.

- A magányt nagyon könnyű haraggá diszponálni - folytatta Ralph, miközben kibontotta a bort, és töltött magának és Norának. - Csak roppantul nem egészséges. És kár a haraggal befeketíteni egy régi barátságot, pusztán azért, mert a másik nincs ott, amikor szükség lenne rá.

Nora bólintott. - Lehet - mondta. - De vajon a barátod-e az, aki nincs ott, amikor szükség van rá?

- A barátság - mondta Ralph, - egy nagyon bizonytalan oszlopokon nyugvó valami, amelyet sokszor olyan dolgok rontanak el, amelyek meg sem történnek.

- Ezt nem egészen értem - mondta Nora. - Hogy érted azt, hogy meg sem történnek?

Ralph vállat vont. - Kissé nehéz ezt elmagyarázni. - Előredőlt, hosszan ivott a borból, majd eltűnődött egy pillanatra.

- Valami olyasmiről van szó, hogy az élet közbeszól - mondta. - Van egy barátod, akivel az égvilágon mindent meg tudsz beszélni, de tényleg, semmilyen titkaitok nincsenek egymás előtt. Talán még a farkad hosszával is tisztában van.

- Gratulálok - nevetett Nora. - Ez igazán szemléletes példa. Még tán melegek is? Hm?

- Nem, nem melegek - vigyorodott el Ralph is. - Legfeljebb csak egy kicsikét. De nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy hosszú éveken keresztül együtt vagy vele éjjel-nappal, jóban-rosszban, satöbbi. Azután egy napon nem tud eljönni hozzád, mert valaki mással találkozik. Egy lánnyal, mondjuk, és te érzed, hogy te aztán valóban nem kellesz oda.

- Ez még nem rombolhat le egy igazi barátságot. Pont az előbb mondtad.

- Nem is ezt mondtam. Folytatom. Az élet megy tovább, de a barátod egyre több időt tölt a lánnyal. Egész álló nap egymást bújják, te meg úgy érzed, valahol valaki magasról szarik a fejedre. Megsértődsz. Ám egy napon a barát felhív, és együtt mentek el valahová, te, a párod, ő, meg a lány.

- Édesnégyes - mondta Nora.

- Jaja - bólogatott Ralph, és megint ivott. - És te azt hiszed, hogy megint rendben van minden. És tudod mit? Igazad is van. Ezek mind olyan dolgok, amelyek beletartoznak az életbe.

Azután egy napon, ahogy telik-múlik az idő, és növögettek felfele, egymáson tanulva meg minden emberi fejlődésfok örömeit és bánatait, előfordul, hogy a lányok kiesnek, cserélődnek. Vagy nem, de ez tökmindegy. Dolgozni kezdtek, mert vége a boldog, lusta suliidőknek. Színre lép a pénz, illetve a folytonos pénzhajhászás. Újabb kapcsolatok, újabb szünetek a barátságban. Az a barát, akit gyermekkorod óta ismersz, valahol mélyen folyton ott ül a tudatodban, és vigyorog, mint a vadalma, mert a fejedben még mindig ugyanolyan minden, mint régen: az emberi agy ilyenkor csak a pozitívumokat látja. Tudsz még követni?

- Hülyének nézel, kedves? - kérdezte a lány.

- Bocs. Csak olyan eltompultan néztél. Szóval, te arra a barátra emlékszel, akit bármelyik pillanatban fel lehet hívni, és elcsábítani akárhová, ahová neked kedved van; de mielőtt a telefonért nyúlsz, eszedbe jut, hogy jé, dél van, és azért, mert te szabadnapos vagy, és unatkozol, attól ő még keményen dolgozik, és este lesz csak szabad, tehát kirándulás kilőve, mozi lehet még talán, ha nem lesz fáradt. És eszedbe jut az is, hogy lehet, hogy amikor hazaér a melóból, akkor inkább mégis a kis feleségével lenne, és nem pedig veled; így a telefon végül a helyén marad, hiszen azt tudod, hogy jól van, és már azt is, hogy nem tudtok igazából találkozni, akkor meg minek hívd fel egyáltalán? Hogy megzavard? Belegondolkodsz: tudod, hogy tudja, hogy gondolsz rá, hogy találkoznál vele, hogy jókat röhögnél vele valahol kinn az erdőben vagy egy moziban: és tudod, hogy mindez ott van az ő fejében is, de nincs idő ilyesmire, és különben is, holnap reggel neked is melózni kell menned. Érted már? Nem történik semmi negatív, nem vagytok fasírtban, nem utáltátok és nem untátok meg egymást, csak épp az élet nem hagyja, hogy ugyanolyan sűrűn találkozzatok, mint régen. - Ralph felemelte a poharat, és hosszan ivott.

- Tehát az idő szól közbe - summázta Nora elgondolkodva. Egy pillanatig a fiút nézte, majd ingatni kezdte a fejét.

- Tuti van valami megoldás - mondta végül. - Nem lehet, hogy az élet ennyire megnyirbáljon valamit, ami jó.

Ralph felnevetett. A bor kezdett a fejébe szállni, de most nem törődött ezzel. Az őszi rosszkedv lassan tovaszállni látszott. - Jaj, kicsim, az élet mást sem csinál, mint megnyirbál mindent, ami egyszer jó volt.

- Mindent? - kérdezte mosolyogva Nora, és kacérkodva végignyalta az ajkait. - Úgy véli az úr, hogy valóban mindent?

Ralph vigyorgott. - Na jó, nem mindent. De: az élet ugyanúgy hullámzik, mint minden ezen a világon. A jót rossz követi, aztán a rosszat megint jó. Folyamatosan nem létezhet egyik sem.

- Miért nem?

- Ez ugye nem egy komoly kérdés volt - felelte Ralph, és a lány nemet intett. - Akkor jó. A folyamatos jó vagy a folyamatos rossz vége mindig ugyanaz: tudathasadás, diliház, szedálás, öngyilkosság, pederasztia.

- Pederasztia? - csodálkozott el Nora.

- Csak vicceltem - vigyorgott Ralph, és az üvegre nézett, amely már csak félig volt tele borral. - Azt hiszem, kezd a fejembe szállni - mondta.

Nora is az üvegre pillantott, majd Ralphra; a szemében játékos fény villant.

- Akkor most bármit kérdezhetek, ugye? - kérdezte. - Kénytelen leszel az igazat, csakis az igazat felelni nekem.

- Azt hiszem - sóhajtotta színlelt beleegyezéssel a fiú. - Ne kímélj, rózsám, kérdezz. Ha van Isten, megúszom a dolgokat.

De végül Nora mégsem kérdezett semmit Ralphtól. Egy idő múlva bekapcsolták a tévét, és némán bámulták a műsort. Ralph csendesen üldögélt a lány mellett, és fogalma sem volt róla, hogy a beszélgetést követően Nora arra a téves következtetésre jutott, hogy ez a rengeteg nosztalgikus rosszkedv Ralphban valamiféleképpen csakis az ő hibája; és persze azé a lányé, aki ott lapul Ralph múltjában, és aki folyton felbukkan, ha kell, ha nem. Nora úgy vélte, Ralphnak igenis hiányzik a múlt, és benne Wendy; és hogy beszélhet a fiú akármit arról, hogy ővele sokkal jobb, és ővele minden más, azért Wendy mindig is ott lesz kettőjük között. Ahogy Ralph, főleg a jótékony hatású bornak köszönhetően lassan kicsúszott a rosszkedv nyomasztó takarója alól, úgy takarózott be most ugyanazzal a takaróval Nora. Csak ült ott, bámulta a tévét, fogta Ralph kezét; de a fejében már megfogant a gondolat, mely szerint Ralph soha nem lesz teljesen az övé.

Napokkal később, míg Ralph dolgozott, Nora pedig szabadnapos volt, a lány felhívta Bartot, és találkozót beszélt meg vele a Caféban. Úgy intézte a dolgokat, hogy lehetőleg ne legyen ott egyetlen közeli ismerősük sem, mert kizárólag Barttal szeretett volna beszélni. A fiút érezte már annyira a saját barátjának is, hogy szabadon kiönthesse neki a lelkét; és ki más lett volna Bart helyett a megfelelő alany erre? Hiszen Ralphról akart vele beszélni.

Amikor összetalálkoztak, elvonultak a Café egyik hátsó zugába, a fenyőből ácsolt boxok egyikébe, és ott telepedtek le. Nora elmesélte Bartnak, miféle gondolatok gyötrik napok óta, és azt is, hogy szerinte Ralph nem mond igazat neki.

- Nem azért persze, mert kímélni akar, vagy merő ragaszkodásból - mondta a lány. - Inkább azt hiszem, ő maga sincs tisztában ezeknek a dolgoknak a mélységeivel. Olyan sokat beszél arról, hogy mennyire kiismerte már önmagát; de szerintem ez egyáltalán nincs így. És ez a tegnapelőtti kifakadása a magányról és a depresszióról... Hallanod kellett volna. - Nora szomorúan ingatta a fejét. - Mintha teljesen egyedül lenne, és mintha nem velem. Hát most mit kellene még tennem? Nagyon szeretem őt, de úgy érzem ilyenkor, mintha elveszíteném. Mintha nem lenne rám szüksége.

- Nem hiszem, hogy nincs rád szüksége - mondta Bart. - Amiről beszélt, az valóban a depresszió. Az ellen pedig nem sok mindent lehet tenni. Vannak persze megfelelő gyógyszerek, de én nem igazán hiszek bennük. A depresszió egy betegség, Nora, aminek lehet csökkenteni az intenzitását, de megszüntetni teljesen szinte lehetetlen. Kell hozzá egy bizonyos hajlam, meg a megfelelő környezeti és lelki tényezők, és akkor jön, feltartóztathatatlanul jön. Ralphnál, azt hiszem, az ősz válthatja ki, ahogy ő maga is bevallotta. De Ralph író, és az írók általában hajlamosak efféle dolgokra. hiszen ebből meríti az alkotóerőt, ebből a dolgok múlandósága felett érzett fájdalomból.

- De akkor is - ellenkezett Nora, - én úgy érzem, nem tudok megküzdeni ezzel a fájdalommal. Nagyon jó együtt lenni vele, és nagyon szeretném vele leélni az életemet. De...

- De akkor fogadd el őt ilyennek - vágott közbe Bart. - Ha szereted, viseld el, hogy néha ilyen is tud lenni. Vagy ha nagyon nem bírod, akkor ülj le magaddal és mérlegelj. Sorold fel, mi az, ami jó vele, és mi az, ami nem. És döntsd el, mit akarsz.

Nora hallgatott.

- Hiszel a sorsban, Nora? - kérdezte Bart.

- Hiszek - felelte a lány.

- És abban, hogy valaki, valahol mindent előre megír a számunkra?

Nora elmosolyodott. - Azt hiszem, abban is.

Bart bólintott. - Akkor azt is tudnod kell - mondta, - hogy ha ez a valaki elrendeli egy személy halálát, akkor arról is gondoskodik, hogy az illető önként és dalolva jusson el addig a pontig, ahonnan nincs tovább.

Nora nem felelt. Lehajtotta a fejét, és elgondolkodva nézte a poharát.

- Wendy halála - folytatta Bart, - mert hiszen ez az a téma, ami a leginkább böki a szemedet, mélyen megrázta Ralphot. Emlékszem, úgy kellett őt erőszakkal visszaráncigálni arról az útról, amely egy nagyon csúnya lejtő felé vezetett. Lehet persze, hogy tévedek, és egy idő múlva saját magától visszafordult volna. Lehet. Ki tudja? De azt hiszem, nagyon jó volt az, amit tettem. És lásd be, ha Wendy nem hal meg - egy furcsa pillantást vetett a lányra, pont akkor, amikor Nora is felnézett végre; - akkor te sohasem foglalhattad volna el a helyét.

Nora hümmögött.

- Most arra gondolsz - mondta Bart halkan, - hogy mi van akkor, ha nem ez volt a feltétele a kapcsolatotoknak. Hogy mi lett volna, ha Wendy tovább él, és néhány év múlva esetleg mégis összevesznek Ralphfal, és te tisztán, bűntudattól mentesen lépsz be a képbe. Így van?

Nora bólintott.

- Nos, nem hiszek ebben - szögezte le Bart. - Hidd el, minden úgy történt, ahogy történnie kellett. Wendynek mennie kellett, mert kitelt az ideje. Ralphnak gyászolnia kellett, és gyászolnia kell mindörökké, mert ez meg így van rendjén. Neked pedig az a dolgod, hogy ezzel a gyásszal együtt fogadd el a barátodat, mert ő is ugyanúgy elfogad téged olyannak, amilyen vagy. A múltat senki sem tagadhatja meg önmagától. Nem lehet skatulyába zárva egy fiók mélyére süllyeszteni, mint holmi régi limlomot. Együtt kell tudni élni vele. Hozzátok tartozik. A tiétek.

Nora ivott egy kortyot, majd letette a poharat. - De vajon Wendy is önként és dalolva ment a halálba? - kérdezte. - Nem hinném. Nem volt szép halála.

- A halál sosem szép - sóhajtotta Bart. - Az önként és dalolva pedig csak egy kifejezés. A halál mindig az, aminek látjuk. Ha valaki sokat szenved előtte, akkor a szerettei végül megváltásnak látják. Ha valaki hirtelen megy el, tragédiának. De nem létezik olyan, hogy "felesleges" halál. Ezen a földön mindennek és mindenkinek célja van.

Néha nehéz meglátni ezt a célt, ezt az értelmét a halálnak, mert csak sokára tisztul ki a kép. Néha azonnal, amikor az illető másokért vagy másért áldozza fel önmagát. Ezernyi cél, ezernyi indok. Sosem tudhatjuk biztosan. Néha pedig akárhogyan is vizsgáljuk a dolgot, nem látjuk a lényeget, csak a hirtelenséget és azt a rengeteg lehetőséget, amellyel a halál elkerülhető lett volna. Ezeket érezzük értelmetlen halálnak.

Nemrégiben hallottam egy történetet. A Neten van egy honlap, amelyen a Darwin-díjasok története szerepel.

- Mi az a Darwin-díj? - kérdezte Nora.

- Nem tudod? - csodálkozott Bart. - Nos, ezt azok kapják, akiknek feltűnően hülye halállal múlnak ki e boldog árnyékvilágból.

- Ez meglehetősen morbid - mondta Nora.

- Az bizony - felelte Bart. - Pont ez benne a kurva jó. Nos, az egyik legjobb eset főszereplője egy tipikus fiatal menedzser, aki egy nagyobb cégnél dolgozott Washingtonban. Egy felhőkarcoló tetejében volt a cég irodája, megrakva mindenféle bürokratával és nyakkendős léhűtővel. Fiatalos, vidám társaság, tele mókával és kacagással, no meg persze pénzzel.

A srác, úgy huszonhat-huszonhét éves, ereje teljében lévő menedzser éppen a hivatali ebédidő elköltéséhez készülődött néhány hasonszőrű cimborájával. Mivel unták már az üzemi kosztot, elhatározták, hogy ma valami különlegeset csinálnak. A hangulat amúgy éppen rózsás volt: a meló ment, a jókedv a tetőfokára hágott. Tudod, milyeneke ezek: ide tolnak egy aktát, oda egy tervrajzot, és közben örülnek neki, hogy milyen szép is az élet. Fiatalok, tanultak, sikeresek. Műveltségük már odáig is kiterjed, hogy hatalmas intelligenciájukra hivatkozva bármekkora állatságot megengedhetnek maguknak a poénkodás jogcímén.

Ahogy ott ültek az irodaház ebédlőjében, és kitekintettek egy pillanatra az ablakon, hirtelen észrevettek egy hotdog-árust, aki éppen akkor tolta be a kis kétkerekű kocsiját az irodaház elé, és máris nekiállt árusítani. Washingtonnak e belvárosi részén ritka látvány volt az efféle utcai árus. Nem mintha ott nem lehetne megvenni a jogokat; csak éppen a hely tömve van a gyorsétterem-láncok üzleteivel, és az ilyen egyszemélyes vállalkozás nem nagyon él meg mellettük.

A menedzserek összenéztek. Hősünk, emelkedett hangulatában fennen hangoztatta, hogy mennyire unja már a helyi kosztot, és hogy íme, ha már a sors útjukba küldte ezt a hotdogost, ő bizony lerohan hozzá, és amúgy paraszt módra hotdogot fog enni; kecsöpösen-mustárosan, lecsöpögtetve a nyakkendőjét és mindezt ráadásul két pofára.

A többiek röhögtek, és biztatták. Hősünk erre még jobban rágerjedt a témára, és kijelentette, hogy ha hajlandóak vele fogadni néhány dollárba, még azt is megteszi, hogy lerohan, kikapja az árus kezéből az árut, befalja az orra előtt, és visszarohan az irodába. Mindezt persze csak a móka kedvéért.

A többiek ezt persze nem hitték el neki, és fogadásokat kötöttek, ki ellene, ki mellette. Amikor elegendő pénz gyűlt össze, a srác elindult a lifttel lefelé. A többiek vele mentek, és megálltak a földszinten a bejárati ajtók hatalmas üvegtáblái mögött, hogy onnan ellenőrizzék a fogadás teljesítésének körülményeit. Onnan pont ráláttak az árusra, és ennek köszönhető, hogy ez a sztori végül felkerült a Netre. Jópáran nézték végig ugyanis, ahogy a srác összeszedi a bátorságát, kirohan az épületből, egyenesen az árus elé. Ahogy odaért, félretolta a sorból a legelöl álló embert, harsányan és diadalittasan beleröhögött az árus képébe, majd kikapta a kezéből az éppen elkészített hotdogot. Ezután eszelősen röhögve bal kezével csőbe fogta a kiflit, a szájához illesztette a végét, és a jobb kezével rácsapott egy hatalmasat a hotdog túlsó végére.

Az árus és a vásárlók dermedten a rémülettől nézték az öltönyös állatot, aki röhögve letámadta őket. Végignézték, ahogy eme elképesztő módon a szájába préseli a hotdogot, majd azt is, ahogy a röhögése krákogásba fullad, majd átcsap hörgésbe. A srác még két lépést tett vissza, az irodaház felé, majd a járdára zuhant, kettőt-hármat rúgott, és nem mozdult többé.

A boncoláskor kiderült, hogy a röhögés okozta a vesztét: a virslit a légcsövébe ékelődve találták meg. Ahogy rácsapott a hotdogra az istenbarma, a virslit egyenesen oda tolta be, egy darabban, forrón. Pár másodperc alatt megfulladt. S mindezt miért? Pusztán azért, mert aznap egy hirtelen támadt gondolata azt sugallta neki, hogy ne a megszokott ebédjét egye.

A sors egy elkerülhetetlen valami. Ha te úgy érzed, hogy azt írta elő a számodra, hogy Ralph társa légy, akármi történt is vele vagy veled a múltban, akkor tanulj meg együtt élni minden apró kis rezdülésével, minden szavával, minden erényével és hibájával. Vállald fel a sorsodat, Nora, vagy engedd el őt. Rajtad áll, hogy mit teszel.

Nora sokáig gondolkodott még ezen.

Hogy az őszi depresszió, vagy pedig a munkamánia, esetleg mindkettő eredménye volt-e Ralph következő írásának ihletője, azt még ő maga sem tudta volna megmondani. Néhány óra leforgása alatt született meg, és bár Ralph másnap már úgy vélte, hogy sok mindenben hasonlít a Jeremy történetéhez, végül mégsem dobta ki, hanem eltette a polcra a többi ötlete közé.

Odakint tavasz volt, napfényes, lombsusogós tavasz; Jeff számára az utolsó. Ezzel tökéletesen tisztában volt. A gondolat nem egyik pillanatról a másikra lepte meg; már hetek - vagy hónapok? - óta sejtette, ott motoszkált benne, hogy az ideje bizony lejárt.

Hosszú élete volt; eleinte, fiatalkorában meglehetősen mozgalmas és változatos; ez azután szépen lassan, észrevétlenül csillapodni kezdett, akárcsak ő maga. Akkoriban ragadott tollat először, és írogatni kezdett, csak úgy a maga örömére, céltalanul és kitartóan. Soha nem gondolt arra, hogy megjelentesse a műveit; úgy vélte, hogy másokat nem érdekelne az a rengeteg történet, amit kitalált. Tulajdonképpen Gloria, a barátnője küldte el titokban az egyik írását egy pályázatra hajdanán, ahol a mű fényes diadalt aratott. És Jeff egy csapásra híres író lett.

Most ott állt az ablaknál, és felsóhajtott. Gloria, az áldott emlékű asszony, aki ötven éven át kitartott mellette, aki gyöngéden és csöndesen szerette, egészen tavalyelőttig. Jeff akkor temette el élete egyetlen igazi szerelmét.

Odakint beborult. Az ég kékje minden átmenet nélkül sötétebb lett; hűvös szélrohamok támadtak a semmiből, belekapaszkodtak fákba és megrázták a lombjukat. A nap még kitartott, hősiesen küzdött a gyorsan suhanó viharfelhőkkel.

Jeff imádta a tavaszi viharokat.

Egyszer egy író-olvasó találkozón megkérdezték tőle, hogy honnan veszi ezeket a furcsa témákat a regényeihez. Zavartan mondott valamit arról, hogy az ötletek úgy pattannak ki a fejéből, mint Zeusznak Héra; de az igazság persze nem ez volt. Az igazságot csak Gloria és ő tudta.

Jeff az álmaiból merített. Ha a tél elmúlt, és a tavasz a maga harsogó frissességével betört a kis házba, Jeff szélesre tárta a szobájában az ablakot, és hanyatt feküdt az ágyán, ami az ablak alatt állt; és nem csinált semmit, csak várt. Várta a vihart, és azt az érzést, amit csakis ő ismert.

Fogalma sem volt, hogy mikor érezte először, pedig sokat tűnődött rajta; kereste az eredetet és az okot, de nem tudott rájönni. Abba is beletelt egy kis idő, mire az írás kényszerét és a vihart kapcsolatba tudta hozni egymással; és örült, hogy a tudatos előidézés ellenére az nem veszített semmit a minőségéből.

Ha eljött a vihar ideje, amikor még sütött a nap és már esett az eső, Jeff ébren álmodozott az ágyon. Ahogy az esőcseppek halkan kopogtak a párkányon, ahogy a vihar illata belengte a szobát és ő meg-megborzongott a hűvös levegő érintésétől; az maga volt a tökély számára. Egyetlen pillanatot sem szalasztott volna el soha. Először az emlékek jöttek: Jeff elképzelte, hogy sorban kilépnek a fejéből a régen eltűnt barátok, leülnek köré és nagyot beszélgetnek vagy épp csak hallgatnak, és bámulják az esőt odakint.

Utána mindenféle gondolat lepte meg, bámulatra méltó rendezetlenségben és csillogó kavarodásban. Néha követni sem lehetett őket, olyan gyorsan váltogatták egymást; ilyenkor átadta magát a lendületüknek, az őrjítően gyors sodrásnak: mintha egy nem létező, vad patak forgatná a testét. És ebből az örvénylésből lassan kiemelkedtek a világok és a szereplők, az események; és Jeff boldogan szemlélte a filmet, ami a lehunyt szemei mögött pergett.

És az eső csak esett, a nap sütött és ő fázott; de nem moccant meg, nem takarózott be, nehogy elriassza a képeket. Lassan-lassan álomba merült, rövid, mély álomba; és amikor felébredt, már tudta, miről írjon. És akkor nekifogott, és igyekezett mindent pontosan úgy leírni, ahogy álmában látta. A csodás történetek megállás nélkül töltötték be az üres papírlapokat; s aztán este Gloria is megjelent, némán melléült, hogy meg ne zavarja, és olvasni kezdte a mesét.

Jeffnek néha bűntudata támadt, amikor egy-egy új könyve megjelent, és az emberek lecsaptak rá, vásárolták drága pénzért és istenítették őt. Ilyenkor úgy érezte, hogy becsapja őket, hiszen azokat a történeteket igazából nem is ő találta ki, csak ő volt az a szerencsés, aki leírhatta őket. És sok-sok évvel az első könyve után még mindig nem a hírnévért és a pénzért írt; egyszerűen csak szeretett álmodni. Amikor ott feküdt az ágyában az álom és az ébrenlét határán, valami csodára várt, ami elmenekíti ebből a világból. Várta, hogy napon a szél kivágja a szoba ajtaját, és egy magas, fekete ruhás alak jöjjön érte; aki elvezeti őt valamelyik álmában látott világba, ahol egy olyan kor várja, ahol a jó az jó, a rossz az rossz; ahol a kard éles, a bor zamatos és ezernyi kaland kínálja magát. Mindig oda vágyott, abba a világba.

És most megint kitört a vihar. Egyedül volt a házban, Gloria nélkül, magányosan és öregen. Mert Jeff megöregedett, és a fekete alak mégsem jött el érte.

Lefeküdt az ágyra, a sarkig kitárt ablak alá; s a titok ígérete most is izgalommal töltötte el. Lehunyta a szemét, és várta az álmait. Arra gondolt, hogy esetleg nem, még sincs itt még a vége, és még itt maradhat egy kis időt, hogy írjon még valamit. Az eső csöndesen kopogott az ablakpárkányon, a napfény az arcát simogatta, és Jeff magán érezte az összes év terhét, amit csak eddig leélt. Az álmok még várattak magukra, de végtére is nem sietett sehová; türelmesen várt. Amikor megborzongott, elmosolyodott, és hallgatta az esőt, beszívta a tavasz illatát, és boldog volt. És akkor hirtelen egy szélroham feltépte a szoba ajtaját. Jeff odapillantott, és megdobbant a szíve.

Az ajtóban ott állt a fekete alak, és mosolygott rá. Jeff az arcát is láthatta, és elcsodálkozott, amikor felfedezte, hogy ő maga az az alak, jóval fiatalabban, mint ahány éves ebben az órában volt. És akkor már nevetett. Egész életében a csodákra várt, s most, hogy a végére ért, a csodák eljöttek érte. S ahogy nevetett, a fekete alak elindult felé, és a kezét nyújtotta.

És Jeff megtalálta az álmait.