Ralph bűntudatos pofát vágva közölte Norával, hogy délutánra találkozót beszélt meg Sheilával. Ahogy megfogalmazta eme közlését, igyekezett minél kevesebb hangsúlyt fektetni azokra a szavakra, amelyek, sejtése szerint, Norát felingerelhették.

Nora elhúzta a száját, és nem válaszolt semmit. Egyetlen szó nélkül ment ki a szobából, és a fürdőszobába lépve készülődni kezdett a délutános műszakra. Ezen a héten végig délutános volt, és keveset találkoztak, mivel Ralph javarészt délelőtt intézte a dolgait a szerkesztőségben.

Ralph azonban pontosan tudta, hogy nem ússza meg ennyivel a dolgot. Nora szótlansága pontosan az ellenkezőjét jelentette annak, amit mutatott: a fiú tudta, hogy Nora lelkében iszonyatos vihar támadt a bejelentés nyomán. Sheila jó ideje nem létezett már közös kis életükben; a róla szóló beszámolók még Wendy előttről származtak, és sokkal hamarabb véget értek, mint ahogy Ralph és Nora megismerték egymást. Ám pontosan az a beteljesületlen kapcsolat-íze volt az egésznek, amitől Nora úgy érezte, hogy becsapják, és Ralph megnyugtató szavai ellenére Sheila igenis komoly vetélytársat jelent a számára.

Sheila Ralph számára eleinte nem jelentett többet, mint a múlt egy darabját; s így semmi kivetnivalót nem látott abban, hogy találkozgasson vele, ha éppen ráér. Jókat beszélgettek a Társaság egykori tagjai sorsának alakulásáról, a világról, és hogy mi lett belőlük, merre vetődtek. Eleinte egyetlen szó sem esett közöttük arról, ami azon a réges-régi estén történt. Sheilával, legalábbis Ralph szerint - és meglepődött volna, ha megtudja, hogy Norának pont ez böki a szemét -, nem volt semmi más baj, csak annyi, hogy nő volt: fiatal lányként tűnt el Ralph életéből, és felnőtt nőként tért vissza.

- Nem tehetek róla, hogy lány - magyarázta egy alkalommal Ralph Norának, amikor a lány a szemére vetette, hogy feltűnően gyakran találkozik Sheilával. - Szerintem kéthetente egy pár óra nem "feltűnően gyakori".

Ralph észre sem vette, hogy van némi igazság Nora szavaiban. Sheilával való beszélgetéseik az utóbbi időben észrevétlenül fordultak át pszichológiai tanácsadó órákba; a lány ugyanis sokkal érdekesebbnek bizonyult, mint ahogy arra Ralph emlékezett.

Most már mindketten igényelték a másik társaságát.

- Szerintem pedig igenis az - dacoskodott Nora. - Mi a fenéről tudtok annyit beszélgetni?

- Semmi közöm ahhoz a lányhoz azon kívül, hogy néha meghallgatom, mi a baja, és megpróbálok segíteni rajta - mondta erre Ralph.

Nora azonban tovább duzzogott.

Ralph felsóhajtott. - Féltékeny vagy?

A lány bólintott. - Igen, féltékeny vagyok, ha tudni akarod. Amíg én dolgozom, ti remekül elvagytok egymással. Órákig beszélgettek. Kettesben.

- Soha nem mondtam, hogy ne gyere el egy ilyen beszélgetésre.

- És soha nem is hívtál magaddal. Mire gondolhatnék?

- Miért, mire gondolsz?

Nora vállat vont.

- Mire gondolsz? - ismételte meg a kérdést Ralph. - Hogy dugunk?

- Nem - vágta ki dacosan a lány. - Tudom, hogy nem dugtok. Csak az fáj, hogy valaki mással is ugyanolyan jól érzed magad, mint mondjuk velem. Mi az a téma, amit csak vele tudsz megbeszélni?

Ralph az égre emelte a tekintetét. - Az isten szerelmére, Nora, nem érzem jól magam vele; legalábbis nem úgy, ahogy te gondolod! Egyszerűen arról van szó, hogy Sheila beszél, én meg hallgatom, és igyekszem jó tanácsokat adni neki, amik ráadásul koránt sem biztos, hogy valóban olyan jók. Én vagyok Sheila lelki szemetesládája, és ez azért jó nekem, mert a beszélgetéseink során megfigyelhetek valakit, aki másból sem áll, mint frusztrációkból és félelmekből. Nem tetszik nekem az a lány, nem akarnék lefeküdni vele akkor sem, ha meztelenül vonaglana előttem, mert nem kívánom. Soha nem akarnálak otthagyni miatta, mert nem szeretem, és mert veled akarok lenni, nem vele. Bármikor eljöhetsz velem, amikor vele találkozom, és bármikor segíthetsz nekem, hogy segítsünk neki. - Kétségbeesett tekintettel nézett a mennyezetre. - Az Isten szerelmére, ő csak egy régi ismerős. Te még csak képben sem voltál, amikor őt már ismertem a Társaságból.

Nora szeme megvillant erre az utolsó mondatra, de azután mégsem ezt hozta elő. - Tudtommal bölcsész szeretnél lenni, nem pszichológus - mondta. - Az Bart asztala. Miért nem ő foglalkozik Sheilával?

- Mert Sheila nem tud úgy megnyílni Bart felé, mint felém. Erre pedig nincs egyértelmű magyarázat, Nora. Ezernyi oka lehet. Például Bart feleannyira sem szimpatikus neki, mint én. - Ralph azonnal rájött, hogy ezzel a mondattal nem javított a helyzeten. - Úgy értem, látszana rajta, ha tetszem neki és ki akar kezdeni velem - magyarázta. - A legelső ilyen jelnél beszüntetném a vele való beszélgetést. De - és ezt vedd tudomásul - még soha nem vettem észre ilyesmit rajta. A barátjának tekint, akinek el mer mondani mindent, ami bántja. És hidd el, van miről beszélnie.

Nora megrázta a fejét. - De az is lehet, hogy csak nem veszed észre azokat a bizonyos jeleket, nem? - Ralph nemet intett, de Nora nem hagyta annyiban. - A nők ezerféleképpen tudják megfogni azt, akit kiszemelnek. Észre sem veszed, és már élni sem tudsz nélküle. Észre sem veszed, és egyszer csak ott van beékelődve közted és a párod között. És még ha hiányoznak is a "jelek", hidd el, hogy tudja, mit csinál. Nagyon is tudja.

- Lehet - bólintott Ralph. - De ne hidd azt, hogy nem veszem észre, ha valaki így ármánykodik. Tudod jól, hogy rühellem az ilyen dolgokat, akárcsak azt, ha egy nő felajánlja magát nekem. Ugyanúgy reagálok mindkét esetben: teljes elzárkózással. - Kiegyenesedett a széken, és a szeme megvillant. - Engem senki lánya nem manipulálhat! - mondta dühösen. - És megvan hozzá a kellő tapasztalatom, hogy észrevegyem, ha manipulálni akarnak. Akárhogy rejtitek is el a dolgot.

Nora nem felelt.

Ralph előredőlt, és megsimogatta a lány kezét. Nora keze azonnal rászorult a fiú öklére, és a szorításában Ralph megérezte a rettegést. A lány rettegett attól, hogy elveszíti őt -, és Ralph ettől jobban szerette, mint valaha.

- Senki nem kell rajtad kívül, kicsim - suttogta, és megcsókolta a lány száját. - Senki. Nagyon szeretlek.

- Én is nagyon szeretlek - felelte Nora.

Ralph elmosolyodott. - De ne akarj kalitkába zárni, mert akkor ösztönösen a szabadságra fogok törekedni. Ezek olyan problémák, amiket meg kell beszélnünk, és meg kell oldanunk valahogy. Méghozzá úgy, hogy egyikünk se érvényesítse kizárólagosan az akaratát. Mindkettőnknek engednie kell valamennyit a maga igazából, hogy valamiféle kompromisszumot köthessünk.

- Rendben - mondta a lány, és nem engedte el a fiú kezét. - Mit javasolsz hát, professzor?

Ralph nevetett. - Nem tudom. Azt hiszem, többféle megoldás is lehetséges. Gyere el velem legközelebb, hogy lásd a saját szemeddel, mi folyik ott, a beszélgetések alkalmával. Vizsgáld meg te Sheila viselkedését, és ha olyasvalamit látsz, ami nem tetszik neked, csak szólj. - Nora lassan bólintott egyet. - Cserébe itt és most megígérem neked, hogy csak addig folytatódik mindez, míg nem lesz több tanácsom a számára. Oké?

- Oké.

Ám a legközelebbi alkalommal, amikor Sheila felhívta Ralphot, hogy találkozzanak, Nora épp dolgozott.

Ralph fejében megfordult a gondolat, hogy talán nem is kellene elmondania a lánynak, hogy hová megy és kivel találkozik; és, bár homályosan sejtette ugyan, hogy ha ez kiderül, az csakugyan alapot adhat Norának a gyanakvásra, mégis titokban lépett le otthonról.

Sheila egy néhány metróállomásnyira lévő pizzériában várta. Ralph úgy vélte, hogy ha valaki nem ismeri egyiküket sem, akkor az habozás nélkül bujkáló szeretőknek titulálja őket. A Nora megkerülése miatt érzett bűntudat úgy lengte körbe, mint egy kopott, rossz köpönyeg. De a lelkiismeretét sokkal könnyebb volt megnyugtatni azzal, hogy mindezt egy nemesebb cél érdekében teszi, mint hogy szembenézzen a jövővel, ami elkerülhetetlenül ott állt az efféle kalandok végén.

Sheila már rendelt, mire Ralph befutott. Egy fél pizza hevert előtte és egy nagy pohár kóla.

- Bocs, de ma még semmit sem ettem - magyarázkodott a fiúnak.

- Semmi baj - felelte Ralph. - Én nem vagyok éhes, de azt hiszem, iszom valamit. Közben elmesélheted, mi történt.

- Honnan tudod, hogy történt valami? - kérdezte a lány, és egy pillanatra abbahagyta az evést.

- Mert gondolom, nem véletlenül hívtál ide - felelte a fiú.

Sheila bólintott. - Apám - mondta. - Találkoztam vele.

- Aznap este majdnem éjfélig voltunk fent apámmal. Alaposan beborozgattunk, amit már jó régen nem csináltunk, hiszen nem volt igazán időnk egymással törődni. - Sheila előrenyúlt, megragadta a poharát, és felemelte. A keze félúton a szája felé elakadt. Ralph szeme odavillant, de nem szólt egy szót sem. A lány megbámulta a poharat, és mintha valami kellemetlen emlékkép bújt volna elő belőle, elhúzta a száját, és visszatette az asztalra anélkül, hogy ivott volna.

Ralph felsóhajtott, észrevétlenül, halkan. Sheila arcán egy pillanatra azt a kifejezést látta átsuhanni, amely akkor jött elő, ha a lány sírni készült.

De Sheila most összeszedte magát.

- Odakint teljesen sötét volt - folytatta halkan. - Mindenféléről beszélgettünk, ami csak eszünkbe jutott; anyámról, a testvéreimről, a világról... Apám is és én is egyre nehezebben ejtettük ki a szavakat.

- Sokat ittatok? - kérdezte Ralph, és Sheila bólintott.

- Eleget - mondta. - Apám rendesen, vagyis ha egyedül volt otthon, minden este bevert két liter bort. Attól berúgott annyira, hogy le merjen feküdni, és ne kelljen gondolkodnia.

- Mitől félt annyira? - kérdezte Ralph, pedig nem erre volt valójában kíváncsi. Azonban látta a lányon, hogy a felidézett emlék roppant nyomással bír rá; minden egyes kérdést, amellyel időt kapott, hálásan fogadott.

- A gondolataitól. Az emlékektől, amelyeket az anyám hagyott hátra. Meséltem már neked, nem? Anyám tizenvalahány év után lépett le tőle, majd hozzáment az egyik kollégájához, és két gyereket is szült neki. Azóta attól az ürgétől is elvált, és most együtt él egy másik kollégájával. - Sheila keserűen elmosolyodott. - Ha összejön a család, három apám, egy anyám és két testvérem van. A nagymamáknak utána sem merek számolni.

- És apádnak mi fáj vajon jobban: anyád hiánya, vagy az, hogy anyád másokkal is tud boldogan élni?

- Nem vagyok biztos benne, hogy anyám boldogan él - rázta meg a fejét a lány. - Nagyon érdekes asszony, azt hiszem; de azt semmiképpen nem mondanám róla, hogy nagyszerű anya. Tudod, nagyon makacs, és erős az akarata. Én a gimi végéig azokat a ruhákat hordtam, amiket ő vett nekem.

- Hát miért nem vettél magadnak?

- Ó, nem így értem. Anya tizennyolc éves koromig minden áldott reggel kikészítette nekem a szekrényből, hogy mit vegyek fel aznap.

Ralph elképedt. - Jézusom.

Sheila bólintott. - Én is ezt mondom. És tudod, a suli annyira lefoglalt - mert követelmény, az volt, mert a négyes anya szemében olyan volt, mintha máris bukásra állnék -, hogy mire ennek a következményeire rájöttem, már késő volt.

Anya úgy vélte, hogy az anyai gondoskodás kimerül abban, ha reggel kikészíti a ruháimat, este pedig kikérdezi a leckét. Egész álló nap ott ült a suliban, és óráról-órára gyerekek százait kellett "megfékeznie". Mikor hazaért, a saját gyerekei nevelésére már nem jutott energiája. Szigorú volt, de soha nem volt következetes. Soha nem lehetett tudni, hogy aznap milyen napja lesz, hogy mire számítsak.

Azt mondják, a nevelési instrukciók a szüleidtől ellesett mintákból alakulnak ki. Szerintem anya soha semmit nem lesett el az anyjától. Vagy az is lehet, hogy csak nem érdekelte a téma. Mintha az ösztöne csakis a szülésre terjedt volna ki, a többire nem.

Apám nagyon megsínylette anyám távozását. A kapcsolatunk egy időre majdnem teljesen megszakadt, hiszen engem anyám magával vitt az új párjához. Apámat azokban az időkben nem nagyon láttam, mert túl kicsi voltam ahhoz, hogy egyedül elmehessek hozzá. Anyám pedig nem volt hajlandó meglátogatni őt. Egyszerűen elzárkózott minden olyan lehetőségtől, ami a múltját juttatta volna az eszébe. Mintha szégyellte volna, hogy egykor azzal a férfival élt.

Ez az állapot nagyjából tizenhat éves koromig tartott. Akkor aztán egy napon fogtam magam, felültem a buszra, és elmentem hozzá.

Később gyakran meglátogattam apámat, bár volt bennem némi ellenérzés vele kapcsolatban. A gyermekkori emlékeim között nem szerepelt olyasmi, hogy az én apám minden este leissza magát. Nem mintha részegen agresszív lett volna; de mindenképpen megváltozott. Honnan tudhattam volna akkor még, hogy ezek az események, mármint anyám távozása és az alkohol összekapcsolhatók? Csak annyit láttam, hogy az apám, aki egy egyetem, egy jó nevű egyetem professzora, esténként nekilát lerombolni az agysejtállományát, és mindez ráadásul kurvára nem is érdekli.

Apám sok tekintetben frusztráltabb, mint én. Én megtanultam cinikusan szemlélni azokat a dolgokat, amik fájdalmat okozhatnak. Senkit nem engedek közel magamhoz. Senkihez nem tartozom. Így senkit nem veszíthetek el. Apám ugyanezt teszi. Jóképű, értelmes ember, két diplomája van és még nem is túl öreg. Ráadásul még jól is keres. Ideális célpontja a harmincöt-negyven éves nőknek; és tudod mit? Tapadnának is rá jó páran, még a kolleganői közül is, de ő nem hagyja. Udvariasan és mereven elzárkózik minden közeledési kísérlet elől. Nem mondom, nyilván akadnak egyéjszakás kalandjai, hiszen a test megköveteli a magáét; de még azoknak sem ad egy hangyányi esélyt sem a folytatásra, akik valószínűleg megérdemelnék.

Néha, amikor a munkahelyén járok, látom egy-két kolleganője tekintetét, ahogy ránéznek az apámra. Ha a felesége lennék, ölnöm kellene azoknak a pillantásoknak a láttán, a saját nyugalmam érdekében. Így viszont csak a szívem facsarodik el, mert mindig eszembe jut, hogy apám valószínűleg örökre bezárta magát egy olyan kalitkába, amiből nincs többé szabadulás.

Álomvilágban él. Még mindig szereti azt a nőt, akit gyermekkorában ismert meg, kamaszkorában szeretett meg és fiatalkorában vett nőül. Azt a nőt, aki az anyám lett, és aki, még ha fáj is kimondani, egyáltalán nem érdemli meg egy ilyen ember szerelmét.

- Nem ítélkezhetsz senki felett, Sheila - mondta Ralph. - Nem azért mondom most ezt, mert az anyádról beszélsz, hanem mert így van. Nem ismerheted senki lelkét annyira, hogy megértsd az indokait. Lehet, hogy anyád szempontjai...

- Az anyám szempontjai nem érdekelnek! - fakadt ki a lány. - Milyen jogon vonja meg valaki a szeretetét attól, akit a világra szült?

Ralph megrázta a fejét. - Nem hinném, hogy anyád nem szeret - mondta. - Valami más oka lehet annak, hogy így viselkedik. Valami elzárja benne a szeretet normális felszínre áramlását. Valami meggátolja abban, hogy felszabadult legyen.

Sheila lehajtotta a fejét. Ralph látta rajta, hogy valami nagyon bántja.

- Az apám... - mondta Sheila, és elsírta magát, - az apám annyira részeg volt, hogy megpróbált lefektetni.

- Nem hiszem, hogy magánál volt - mondta Sheila valamivel később, amikor már megnyugodott egy kissé. - Nem hiszem, hogy tisztában volt vele, ki vagyok. - Ralph némán hallgatta: hagyta, hadd adja ki magából a lány a dolgokat. - Azt hiszem, nem is az a szörnyű, amit tett, hanem inkább az, ahogy idáig jutott.

Megijedtem, Ralph, úgy, ahogy még sohasem. Átkarolt és megpróbált megcsókolni. Én kiabáltam vele, és akkor láttam a szemében, hogy hirtelen rájön, hogy a saját lányát öleli; és akkor elengedett, és összeroskadt a fal mellett. Sírni kezdett, én meg a sarokba menekülve figyeltem, ahogy a sírás kifárasztja és elalszik ott helyben, a földre csúszva. - Sheila szeme megint megtelt könnyekkel. - Az apám, Ralph! Hogy süllyedhetett idáig?

Valamivel később már arról beszélgettek, hogy miért viselkednek néha úgy az emberek, mintha a nemiségük irányítana mindent. Sheila szerint a nemiségnek sokkal nagyobb a jelentősége a világ működésében, mint ahogy azt általában gondolnák -, vagy beismernék.

- Például - fejtegette, - van valakid, akit nagyon szeretsz, és akivel a szex is rendben van. Mégis, ismerek egy lányt, aki, bevallása szerint, halálosan szerelmes a barátjába, de amikor néha összefut egy sráccal, akit évekkel korábban elhagyott, nem képes ellenállni neki.

- Aranyos - vetette közbe Ralph.

- Azt mondja, évente nagyjából kétszer-háromszor történik ez - mesélte a lány. - És hogy sohasem beszélik meg előre a dolgot. Megy a városban, a lehető leghülyébb helyen és időben meglátja a srácot, és kész. Vége. A srác valamiféle ellenállhatatlan vonzerővel bír felé, mert ahogy meglátja őt, máris rohan hozzá, és amellett, hogy megbeszélik, kivel mi történt az eltelt hónapok alatt, szinte azonnal ágyba bújnak, és kefélnek megállás nélkül. A barátjának persze semmit nem mesélt el ebből, mert retteg tőle, hogy az elhagyja; és szilárdan állítja, hogy egy-egy efféle félrelépés mit sem változtat a helyzeten, és ugyanúgy szereti a barátját, mint régen. Soha nem hagyná el őt azért a másik srácért; de nem mondana le azokról az órákról sem, amikor ezzel a másikkal lehet.

- Van ez így - mormolta maga elé Ralph. - Nem tudom. Talán tényleg létezik valami olyasmi, hogy két ember ennyire vonzza egymást szexuálisan.

- Lehet - bólintott a lány, és a haját babrálva meredt maga elé. - Furcsa egy dolog a szex, annyi szent.

- Furcsa? - Ralph csodálkozást tettetett, hogy beszédre kényszerítse Sheilát.

- Az - esett bele a csapdába a lány. - Azt hiszem, vannak benne bizonyos... törvényszerűségek.

- Mire gondolsz?

- Nem is tudom - felelte Sheila. - Nehéz lenne megfogalmazni őket. - Egy pillanatra elgondolkodott. - Valami olyasmire, mint például ha egy egészséges lány meg egy egészséges fiú valamiképpen összekerül, és kénytelen hosszabb időt egymás társaságában eltölteni, akkor annak előbb-utóbb szex lesz a vége. Még akkor is, ha eleinte ki nem állhatják egymást.

- Mint a filmeken - bólintott Ralph.

- Igen, mint a filmeken.

- Talán ezt teszi velünk a fajfenntartási ösztön - mondta Ralph. - Lehet, hogy az az a dolog, amelynek nem tudunk ellenállni... még ha muszáj lenne is.

- Egy csomó ember például - folytatta Sheila, - sokkal szabadabban kezeli ezt a kérdést, mint a normális emberek. A művészekre gondolok, azokra, akik gyakran rendeznek orgiákba torkolló bulikat. Vajon nekik van igazuk? Vagy ők már az erkölcstelen kategóriába tartoznak?

- A fene se tudja - mondta bizonytalanul Ralph. - Azokon a bulikon nyilván valamiért előtérbe kerülnek az ösztönök, a vágyak. Ők valahogy könnyebben eljutnak abba az állapotba, ahol az ember képessé válik teljesen kivetkőzni önmagából. És ne felejtsük el, hogy az orgiákat követő reggeleken általában a megbánás és az önutálat az általános hangulati jellemző. Gondolj csak a régi Rómára! Sienkiewicz szerint a cézárok uralkodásának a végét az az erkölcsi fertő okozta, amelyben a római nemesség kollektíve hempergett; fiúk, lányok vegyesen. A féktelen zabálások, meg az azt követő bujálkodás tette kényelmessé és nemtörődömmé a quiriseket; és ez okozta a vesztüket is. A keresztényi tisztaság pont azért kapott létjogosultságot, mert a novíciusok ráuntak az önmaguktól való undorodásra.

- Mégsem tudták abbahagyni, nem? - kérdezte a lány.

- Végül mégis abbahagyták - replikázott Ralph vigyorogva.

- De a szex akkor is örök téma maradt - ellenkezett Sheila. - A szex és a halál: a két örök múzsa.

- Hát igen - vélte Ralph. - Egyiknek sem lehet igazán ellent mondani.

- De vajon hol van az a határ, ahol megálljt kell parancsolnod magadnak? - kérdezte később Sheila, amikor odakint lassan besötétedett, és már mindketten becsíptek egy kicsit; a komolynak indult beszélgetés pedig immár javarészt egymás sikamlós tréfákkal való ugratásába váltott át. - Vagy éppen... a másiknak?

Ralph felsóhajtott. - Ezt meg hogy érted? - kérdezte, hogy az időt húzza, pedig pontosan tudta, hogy mit ért ezalatt a lány.

A lágyéka táján a jól ismert bizsergést érezte. Beszélgetésük egy idő óta - észrevétlenül - veszélyes területekre siklott, ahol, ahogy azt Ralph finoman megfogalmazta magában, a gyökércsakra kezdte átvenni a test irányításának jogát a koronacsakrától.

Sheila óvatos pillantást vetett rá. Azután szemmel láthatóan összeszedte a bátorságát. Ebben, minden bizonnyal, nagy segítségére volt az elfogyasztott alkoholmennyiség is. - Úgy értem, Ralph - mondta teljesen komoly arckifejezéssel, - hogy órák óta beszélgetünk itt mindenféléről, és elérkeztünk addig a pontig, amikor már kizárólag csak a szex a központi téma. - Tartott egy kis szünetet, majd folytatta. - Most már szinte mindent tudok rólad, és te is ugyanúgy tudsz dolgokat rólam. Olyan dolgokat mondtunk el egymásnak, amit valószínűleg senki másnak még. - Egyenesen a fiú szemébe nézett. - Szerinted mi szokott követni egy ilyen beszélgetést?

Ralph vállat vont. - Nem tudom. Csakugyan sosem beszélgettem még senkivel ilyesmikről. - Ez persze koránt sem volt igaz. És valahol mélyen, odabent a fiú lelkében ébredezni kezdett a bűntudat: Vajon nem ő irányította-e így a beszélgetésük menetét, akár tudatosan, akár szándéktalanul? Vajon nem kellene-e beismernie végre magának, hogy jelen pillanatban igenis kívánja a lányt?

Biztos volt benne, hogy elég lenne egyetlen szó, egyetlen mozdulat, és akár rá is fekhetne Sheilára, a lány egyáltalán nem tiltakozna. Ez a tudat kellemesen csiklandozta Ralph hiúságát, és most minden erejével azon volt, hogy ellenálljon ennek a kísértésnek.

Tíz perce még nevettek, és remekül érezték magukat. Most pedig komolyabbá vált a hangulat, mint az este folyamán bármikor is. A szavak súlyt és élt kaptak. A sikamlós tréfák kezdtek túl egyértelművé válni.

De vajon nem ezért jöttem ma ide? tette fel a kérdést magának Ralph.

- Teszem azt - mondta Sheila tűnődve, - ha most fognám magam, és hirtelen letérdelnék eléd - Ralph nyelt egyet; torka kiszáradt az izgalomtól; - ellent tudnál állni nekem?

- Azt hiszem, igen - hazudta a fiú.

Sheila elmosolyodott. - Kipróbáljuk, Ralph? - kérdezte. - Akarod?

Ralph összefonta a kezeit, pusztán csak azért, hogy megmoccanjon, és a mozdulat megszabadítsa a pillanat kínálta rabságból. Ez már nem tréfa volt. Ezt biztosan tudta. - Nézd, Sheila - mondta, és döntött. - Nekem van egy barátnőm. És nagyon szeretem. Igazán kívánatos lány vagy, és igazán remekül érzem magam veled. De annak idején megegyeztünk, hogy csak beszélgetünk, semmi egyéb. Elismerem, az utóbbi órákban olyan dolgokról folyt szó, amelyek felizgattak téged, és... és engem is. De az embernek mérlegelnie kell, és el kell tudnia dönteni, hogy mi a fontosabb. - Zavarba jött, mert bár a megfogalmazás remekre sikeredett, egyáltalában nem fedte a valóságot. - Az a lány, akit szeretek, többet ér annál, mint hogy ilyesmivel bántsam meg. Amit te adnál nekem, az nem lenne több a pillanatnyi élvezetnél. - Sheila összeszorította az ajkait, és hátradőlt. - Nem akarlak megbántani - folytatta Ralph. - És szeretnék a barátod maradni. Ne rontsuk el.

A lány bólintott.

Egy darabig csend volt. Azután Sheila megint közelebb hajolt.

- Tartozom egy vallomással, Ralph - mondta halkan. - Csak hogy tisztán lásd a helyzetet. Tudod, azóta kívánlak, amióta megláttalak ott a Társaságban. Az első alkalom óta. Mintha valamiféle kisugárzásod lenne, amit egyenesen az én felizgatásomra terveztek az égiek. Ha a közelemben vagy, elfog a vágy, hogy hozzád érjek, hogy megcsókoljalak, hogy magamban érezzelek. És erre - fintorodott el a lány, mintha valami fájdalom kínozná, - nem kellek neked. - Ralph felsóhajtott. - Nem mondj semmit - mondta a lány. - Megértelek. Teljesen megértelek. Legalábbis azt a felét a dolgoknak, hogy neked ott van Nora, akit szeretsz. Csak azt mondd meg nekem - emelte fel egy kissé a hangját, és ebből Ralph rájött, hogy igenis megbántotta a lányt, - hogy akkor miért mész bele egy ilyen beszélgetésbe?

Ralph nem felelt.

- Ismersz - folytatta a lány. - Tudom, hogy ismersz, talán még jobban is, mint én saját magamat. Bár ez mostanában, minél többet vagyunk együtt, lassan változik. Olyan dolgokat mondasz el nekem, rólam, hogy az valami félelmetes. Hát honnan tudjam, hogy mit akarsz tőlem? Honnan legyek biztos benne, hogy amikor arra tereled a szót, hogy mennyire szereted, ha egy lány szex közben a szájába vesz, akkor nem arra célzol, hogy azt akarod, hogy itt helyben leszopjalak? - Sheila, saját bátorsága feletti elégedettséggel dőlt hátra. - És tudom, hogy tudod, hogy csak egy szavadba kerül, és megteszem, mert alig várom már, hogy megtehessem. - Hangja már-már hisztérikus felhangokba csapott át. - A szemed ezt sugallja, akármit mondasz is. Látom, hogy erekciód van, noha Nora nevével védekezel. - A lány megrázkódott, félrenézett, és kissé le is higgadt. - Vagy lehet - kérdezte hirtelen, - hogy esetleg nem csak én vagyok az, aki nincs teljesen tisztában önmagával?

Ralph nem felelt. Sheila valahol igazat beszélt, és meglepően jó rálátása volt a dolgok menetére. A beszélgetés témája, az, ahogy kielemezték egy férfi és egy nő élvezetét, a gyönyör természetét, eszméletlenül felizgatta. Ösztönei üvöltve követelték, hogy kielégítse őket; és tudta, hogy ezen a szinten Sheilának már nincs köze igazán a dolgokhoz. Az izgalomnak azon fokára jutott, ahol már teljesen mindegy, hogy ki ül vele szemben; annak a jelentősége, hogy Sheila fiatal és csinos, és hogy eléggé jól ismerik egymást, eltörpült amellett az egyszerű tény mellett, hogy egy fajtájabeli nőstény ül vele szemben, akinek vulvája van, akinek a feromonjai ingerlően hatnak rá, és akit meg lehet termékenyíteni.

Ralph tudata olyan ősi ösztönökkel küzdött, melyek ott voltak a bolygó minden hímnemű élőlényében. A fajfenntartás kívánt hatalmat gyakorolni a társadalmi szokások, - vagyis az értelem alkotta szabályok felett.

Szinte pillanatról pillanatra változott a hangulata. Az egyik másodpercben hidegen szemlélte a lányt, teljesen idegennek látta, aki veszélyt jelent Norára és őrá. Gonosznak, betolakodónak érezte. A következő pillanatban azonban égni kezdett az arca, és reszketni a teste: a nőt látta, akinek minden rezdülése követeléseket sugárzott feléje, édes és lebírhatatlanul erőszakos vágyat, amely legyőzte őt, pontosan azzal, hogy valamiféle birtokló hatalommal ruházta fel. Minden együtt volt: a tudat, hogy ez a lány kizárólag az ő tulajdona; az érzés, amely a nadrágja feszülésében jelentkezett; és a bűntudat kéjes ébredezése, amely arra biztatta, hogy tegye, amit akar, és titkolja el örökre. A csábítás beteljesedett.

És, szerencséjére pont akkor, amikor a vér elborította a testét, Sheila hirtelen felpattant, és elindult az illemhely felé. Ralph kábán nézett utána.

Az alatt a pár perc alatt, amíg Sheila távol volt, Ralph összeszedte minden maradék épelméjűnek tűnő gondolatát, és megfogadta, hogy csak azért sem nyúl a lányhoz. Rémülten jött rá, hogy itt már nem is igazán Noráról van szó. Nora most csak egy távoli fogalom volt a fejében, egy olyan idealizált életkép kivetítése, amit homályosan bár, de szeretett volna a széltől is megóvni; de az igazi ellenség ebben a helyzetben egyes-egyedül önmaga volt. Nem Nora miatt kellett megtartóztatnia magát, hanem önmaga miatt.

Ahogy elindultak, és kiléptek az utcára, hatalmas zápor öntötte nyakon őket. Futva tették meg az utat Sheila lakásáig, néha be-beugorva egy nyitott kapualjba, hogy megpihenjenek. Egyetlen szó sem esett közöttük, hiszen az ügy még mindig nem volt megoldva, és a szavak, amelyek ehhez a megoldáshoz szükségeltettek volna, sehol sem voltak. Az este gyümölcseként, gondolta Ralph, leszüretelhetjük a végkövetkeztetést. Eljutottunk arra a pontra, ahol vagy az ágyban kötünk ki, vagy soha többé nem találkozhatunk. Ez a beszélgetés - legalábbis a barátságukra vonatkoztatva - örökre megváltoztatott mindent. Ralph tisztában volt vele, hogy nem szerelmes a lányba, és soha nem is lenne az. Sheila csak szexuálisan vonzotta. Vajon le kellene feküdnie vele, jól kitombolnia magát, és elfelejteni mindörökre ezt az egyetlen éjszakát? Megéri ez? Vagy jobb lenne csendben elfelejteni, és nem találkozni többé vele, hogy ne álljon elő még csak a kísértés lehetősége sem?

A zápor pont akkor kezdett el csendesedni, amikor odaértek a ház kapujába. Sheila magától értetődőnek találta, hogy felhívja a fiút magához. Ralph először nemet mondott, de azután mégis felment, hogy kissé megszárítkozzon. Mindketten tisztában voltak vele, hogy ez miféle következményeket vonhat maga után.

De az a játék, amit így űztek, erősebb volt minden másnál. A lehetőségek, és azok elúsztatása örökké vonzani fogja az embert, míg világ a világ.

Sheila egy törülközőt nyomott Ralph kezébe, majd eltűnt a fürdőszobában. A fiú elképzelte, hogy utána megy, és szeretkezik vele a kádban; de végül nem moccant meg, csak a haját szárogatta a kanapén ülve.

Tíz perc telhetett el, amikor Sheila kikiabált neki.

- Ralph!

- Igen?

- A bal felső szekrényben találsz tiszta törülközőket - mondta a lány. - Hozz nekem egyet, légy szíves!

Ralph felállt, odament a szekrényhez. Kinyitotta, kiválasztott egy tűzpiros frottírt, és elindult a fürdőszoba felé. Útközben eszébe jutott, hogy mit fog akkor csinálni, ha Sheila odabent meztelenül várja

a számmal esek neki

de azután elhessegette a gondolatot: hiszen megbeszélték, hogy semmi sem fog történni közöttük.

Sheila a fürdőkád előtt állt. Anyaszült meztelen volt, úgy várta a fiút; és Ralph, ahogy a tekintete végigsiklott a lány alakján, érezte, hogy elveszett. Elejtette a törülközőt, és közelebb lépett. Keze, mintha önálló életre kelt volna, előrenyúlt, és megsimogatta a lány mellét: kitapintotta a keményen előremeredő mellbimbót és gyengéden simogatni kezdte. Nem csókolták meg egymást; legalábbis egyenlőre nem.

Sheila csak nézte, nézte a fiút, és a szemében a vágy lassan könyörgésbe fakult. A keze megmoccant; Ralph matatást érzett a sliccénél, és a lány kezeit, ahogy rátalálnak a péniszére, és előhúzzák a nadrágból.

Megköszörülte a torkát.

- Ne tiltakozz - suttogta Sheila, és Ralph elnémult. Már nem akarta a lányt, és rájött, hogy elvesztette ezt a csatát. Nem, mégsem Ralph Clendon volt az, aki legyőzte a vágyat, hanem Sheila rontotta el a győzelmét ezzel az utolsó pillantásával: mert Ralph meglátta benne azt, hogy a lánynak a lelki társra van szüksége, nem a testire; hogy Sheila soha nem fog megelégedni egyetlen szeretkezéssel, mert ő Ralphot akarja, bármi áron és örökre. Az őszintétlenséget látta Ralph azokban a szemekben, és azt, hogy Sheila mindenre képes, csak hogy megszerezze és megtartsa őt.

A lány megérezhette a visszahúzódást, mert hirtelen leereszkedett elé, és hozzáhajolt.

- Ne - suttogta Ralph, és megfogta a lány fejét. - Légy szíves, ne csináld ezt.

- Kérlek - suttogta a lány, és nyelve hegye végigfutott Ralph péniszén. - Szeretném. És tudom, hogy te is ezt szeretnéd. Emlékszel arra az estére, amikor egyszer hazáig kísértél? Akkor megkaphattalak volna, ha üres a lakás, nem? Ne tagadd. Tudom, hogy az lett volna a vége.

Ralph megingott. Sheila erőszakosan előrébb hajolt, és a szájába vette; Ralph megborzongott a kéjtől, és tudta, hogy ha most nem állítja meg, akkor többé nem lesz ereje hozzá.

- Ne csináld! - mondta valamivel hangosabban, de Sheila szája megállíthatatlanul mozgott fel-le a péniszén, és a kéj egyre erősebb és erősebb lett.

Ralph felsóhajtott, és a szorítása meggyengült. A lány mohón kényeztette a szájával, és - bár Nora arcának képe még egy utolsó, szemrehányóan rövid pillanatra fellobbant előtte, - a fiú lehunyta a szemét, és már nem létezett más, csak az a gyengéd, kényeztető száj, a nyelv, amely borzongató kellemességgel siklott végig néha rajta; és érezte, hogy másodperceken belül el fog élvezni. Az este gyümölcse immár végleg beérni készült.

Azután eltelt egy kis idő, és már minden mindegy volt.

A következő napokban Ralph szerencsére csak ritkán találkozott Norával. E találkozások főleg az éjszakára korlátozódtak, amikor mindketten fáradtan zuhantak be az ágyba. Ralph tisztában volt vele, hogy amit tegnap tett Sheilával, - vagy, mert ez a megfogalmazás jobban feküdt neki: Sheila ővele - az bizony pontosan az volt, amit nagyon nehéz volt bevallania önmagának. Tudta, hogy megcsalta a lányt, és éppen ezért az eseményt követő nap éjszakáján órákon át szeretkezett vele; valamiféle ösztönös megtisztulási kényszer hajtotta, és persze az a vágy, hogy bebizonyítsa magának, még mindig Norát szereti, és még mindig vele a legjobb az ágyban. Nora, bár kissé fáradt volt és nem is igazán értette ezt a fiatalos lendületet, örömmel állt Ralph rendelkezésére. Szeretkezéseik az utóbbi időben kissé megszokottnak és fantáziátlannak tűntek a lány szemében. Régen volt már az az idő, amikor még csak ismerkedtek egymás szokásaival, és szinte naponta beszélgettek a szexről; és Nora, miután kifulladva várta, hogy a szíve normális ütemre csillapodjon, ahogy Ralph mellén pihentette a fejét, arra gondolt, hogy talán mindig van megújhodás, és talán a hosszan tartó kapcsolatok mind így működnek.

Ralph pedig keveset beszélt, és többet csókolta: de a Sheila keltette feszültség érezhetően ott lebegett körülötte és egy éjszakán elmondta Norának, hogy Sheila megpróbálkozott vele. Bűntudata annak ellenére jelentősen enyhült, hogy elhallgatta a saját szerepét az ügyben, mint ahogy azt is, hogy sokkal több történt ott, mint amit elmondott.

Nora még így is kikészült Ralph meséjétől. Másnap reggel közölte Ralphfal, hogy ha vele akar maradni, akkor soha többé nem találkozhat Sheila Johnsonnal; Ralph ebbe feltűnően hamar bele is egyezett. Mentségére legyen mondva, ezt az ígéretét maradéktalanul be is tartotta: hátralévő életében soha többé nem látta viszont Sheilát, és még csak hírt sem kapott felőle; a lányt úgy zárta ki az életéből, mint valami szégyenletes titkot, amelyet jobb elásni az erdőben, és azután felgyújtani a fákat.

Egy pár napig mosolyszünet volt, majd életük lassan visszarázódott a normális kerékvágásba.

Ez a kerékvágás azonban, mint ahogy azt Ralph kissé rosszkedvűen tapasztalta, nem ugyanaz volt, mint jó egy évvel ezelőtt. Egy napon majd, gondolta, lehet, hogy bánni fogjuk, hogy egymáshoz kötöttük magunkat, hogy nem maradtunk még egy kis ideig szabadok, és nem mentünk mindketten másfelé. Ez a gondolat napokig rabul ejtette, és voltak olyan pillanatok, amikor a lelki válság annyira sötét mélységeibe ereszkedett alá, ahol már nem volt egy halovány fénysugara sem a reménynek. Ilyenkor legszívesebben hazaballagott volna, megkeresni Norát, és közölni vele, hogy vége mindennek.

Megrémült ettől a lehetőségtől, és nem értette magát. Kutatott az emlékei között, és tudta, hogy minden hosszabb kapcsolatban törvényszerűen eljönnek ezek a percek. Az embernek ilyenkor mérlegelnie kell, és persze türelmesnek önmagához és a másikhoz is. Történetek jutottak az eszébe, amelyek hasonló helyzetben lévő emberekről szóltak; de azok az emberek végtelenül idegennek tűntek a számára, és akár keserűen végződött a sorsuk, akár boldogságban, nem segítettek rajta.

Emlékezett, hogy Susannahval, Wendyvel kapcsolatban is átélt hasonló helyzeteket; de mivel mindkét lány messze-messze eltávolodott az időben, nem volt biztos benne, hogy ez az érzés ugyanaz az érzés lenne-e; s így ezek a gondolatok sem vitték előbbre. Megmagyarázhatatlan ragaszkodás fűzte Norához

és mégis megtettem

és tudta, hogy azokban a hülye, nyálas slágerekben, amikben lenyalt hajú fiúk vinnyogják "se veled, se nélküled"-szövegüket, mégiscsak van valami.

Ha otthagyja Norát, talán

biztosan

soha nem talál még egy ilyen lányt, akit ennyire tudna szeretni. Mégis, jólesett neki eljátszadozni a gondolattal: mi lenne, ha egészen egyszerűen lelépne? Mit tenne akkor Nora? És mit tenne ő maga? Lehetséges, hogy belátható időn belül remekül érezné magát, még talán előbb is, mint illene. Vagy épp ellenkezőleg, lehet, hogy feladna mindent, amiben hisz, és egy napon csontrészegen leugrana valami kőfejtő tetejéről, mint Daniel Webster. Ki tudhatná?

Eszébe jutottak azok az idők, amikor sokáig nem volt tartós kapcsolata, vagy egyáltalán: semmilyen kapcsolata sem. Eszébe jutottak a gyötrődések, amikor megtetszett neki egy lány, és ideges rángó gyomorral találgatta éjszakákon át, elképzelve előre minden lehetséges dialógust, hogy miképpen szólítsa meg. Nora léte ezt a bizonytalanságot is örökre megszüntette, - feltéve, ha mindketten komolyan veszik az "örökre" szót. Mert ezen a ponton arra is rádöbbent, hogy nem szabad megfeledkeznie arról az egyszerű tényről, miszerint egy párkapcsolat mindig két emberen múlik. Mi van, ha Nora pont ugyanezekkel a problémákkal küszködik, miközben lemér két kiló narancsot valamelyik háziasszonynak? Mi van, ha egy napon vacsora helyett azzal fogadja, hogy beszélniük kell?

És mi van akkor, ha Nora máris keres valakit magának?

Ralph belátta, jobb, ha elhessegeti magától ezeket a gondolatokat, mert máris érezte előtörni lelke mélyéből a híres-hírhedt szörnyeteget, aki többek között arról is ismert, hogy ragyogó zöld szeme van. Fájt neki arra gondolni, hogy Nora másnál keresse azt, amit jelenleg ő ad neki; és ugyanebben a pillanatban megvilágosodott előtte, hogy nem Nora az, aki meg fogja őt büntetni azért, amit Sheilával közösen elkövetett ellene, hanem ő maga. A bűn mindig magában hordozza a büntetést, gondolta, és félelmetesen igaznak érezte most ezt a mondatot.

Elrontottam volna?

A hülye frusztrációim lennének még mindig az urak? Azok, amelyek telebeszélik a fejemet azzal, hogy muszáj megdugnom minden felajánlkozó nőt, mert soha nem tudhatom, melyik az utolsó? Vagy mert a lelkem mélyén még mindig ott van az a pattanásos kamaszgyerek, akinek az önzősége odáig terjed, hogy mindent meg akar kapni, puszta bizonyításvágyból? Hogyan lehetne leküzdeni ezt a fajta motivációt?

Ralph ekkor még egyszer arra gondolt: Elrontottam volna? Örökre elrontottam volna?

- Igazából valahogy mindig attól féltem, hogy elrontok valamit, vagy nem tudok valami alapvetően fontos dolgot, és egészen egyszerűen kiröhögnek a többiek - mondta később Ralph Norának, amikor a vészterhes gondolatokkal teli nap végén a lány végre hazaérkezett.

Addigra Ralphban semmi más vágy nem maradt, csak a ragaszkodás és a frusztrációktól való megszabadulás óhaja.

- A többiek? - kérdezte Nora, és leült mellé.

- Hát mindenki, aki jelen van. - Ralph elgondolkodva meredt maga elé. - Még a barátok, az igazi barátok jelenléte sem oldotta mindig ezt az állapotot. És hidd el, ez roppant kínos tud lenni. És még az is, hogy tudod, hogy ez az érzés önmagát generálja, hiszen könnyen lehet, hogy pont azért fogsz elszúrni valamit, mert nem ott jár az eszed, ahol kell, hanem azon, hogy csak el ne ronts valamit. Érted? Igazi ördögi kör ez az egész. És te végig a tudatában vagy ennek az ördöngösségnek. És mégsem tehetsz semmit. Ott ácsorogsz, folyik rólad a víz, mintha nyakon öntöttek volna, és ha megszólítanak, alig érted meg, hogy mit akarnak tőled, mert olyan zavarban vagy; erőlködsz, nehogy elpirulj, és összerándul a gyomrod az idegtől, és közben átkozod magad, hogy milyen hülye vagy, mert úgy érzed magad, ahogy. Tiszta ciki. És képtelenebbnél képtelenebb dolgok jutnak az eszedbe, hogy mi mindent baszhatsz el menet közben -, még akkor is, ha csak annyiról van szó, hogy szaladj le a sarokra egy liter tejért.

- Azt hiszem, tudom, miről beszélsz - jegyezte meg Nora. - Ez a tej jó példa. Néha - főleg kiskoromban - én is úgy éreztem, hogyha lezavartak tejért, hogy valami baj lesz -; nem is, inkább hogy valami bajnak kell történnie, hiszen én megyek a boltba, én megyek tejért, nekem kell beszélnem a boltossal. Szinte szégyellem kimondani, hogy hányféle hülyeségtől rettegve tettem meg azt a húsz métert az éjjelnappaliig. Ezerszer is megszámoltam a pénzt, amit anyám a kezembe nyomott, hogy biztosan elég lesz-e. Mert mi van, ha besétálok, leemelem a tejet a polcról, végigvárom a sort a kasszánál - mögöttem még ezer ember -, és ott kiderül, hogy a tej árát felemelték, vagy elhagytam a pénzt, és a boltos csak bámul rám mérgesen, az emberek mind elhallgatnak és rám néznek, és ők is mérgesek, és szinte hallom a gondolataikat, hogy tűnjek már el a picsába, kis hülye liba, pénzt se hozott, vagy olyan sötét, hogy nem tudja, hogy a tej ára felment, mit képzel ez, hol él?

És persze aztán rendben volt minden, semmi sem történt, de addigra én a poklok poklát jártam meg. Egy szimpla tejvásárlás közben.

- Szociofóbia - szólalt meg Bart.

- Az - helyeselt Ralph, és Nora is bólogatott.

- Az bizony - mondta a lány. - Tudom, hogy az.

- Szinte mindenkinek van - folytatta Bart nyugodtan. - A túlzsúfolt társadalom, a pénzhajhászás, satöbbi. Hadd ne soroljam fel. A lényege, hogy az egyén fél a megszégyenüléstől, attól, hogy feltűnést kelt a közösségben, és hogy az kineveti vagy kitaszítja magából. - Egy pillanatra eltűnődött, mintha magát győzködné. - Szóval a lényeg: sokunknak van és nehéz leküzdeni. És nincs más módszere, csak az önmagunkkal való szembenézést, és a többi szociofóbiás megfigyelése. Analízis, ez az, ez a kulcsszó. De ebben az esetben nem a pszichológusunknak kell analizálnia minket -, hanem még az is lehet, hogy nekünk kell elemezgetnünk őt.

- Ezt hogy érted? - kérdezte kíváncsian Ralph.

Bart elvigyorodott. - Úgy, hogy ne hagyd magad elemezni. Tedd te is azt ővele. És az sokkal hatásosabb terápia. Az a beszélgetés ugyanis, a pszichológia őseredeti alapfegyvere. - Odafordult Norához, és rákacsintott. - És ha nem vennétek észre, akkor szólok: éppen azt csináljuk, mindhárman.

- Nem vagy a pszichológusom - mondta Ralph. Eszébe jutott, mit mesélt egyszer régen Bart a Társaságról. - És ne is akarj annak látszani.

- Eszembe sincs, cimbora - vont vállat Bart. - Csak azt mondtam, hogy ezzel a laza beszélgetéssel ismét hatalmas lépésekkel haladtunk előre önmagatok megismerésének rögös országútján. Nemde?

- És mi köze ennek hozzád? - érdeklődött Nora.

Bart rámosolygott. - Nem sok, szívem, hacsak annyi nem, hogy én hívtalak meg titeket, és én vetettem fel a témát. Vagy nem?

Ralph és Nora összenéztek. Bart mosolya szemtelen vigyorgásba csapott át. A másik kettő pedig hirtelen megértette, hogy a fiúnak megint igaza van. Csakugyan ő terelte a beszélgetést ebbe az irányba.

És Ralph, ismeretségük folyamán először úgy érezte, hogy Ralph talán egyáltalán nem azért számító, mert rosszat akar neki. Mintha most minden egy kicsit más megvilágításba került volna. Mintha a démon nem a lelkére törne, vagy legalábbis azt nem gonosz szándékkal cselekedné.

Ez a gondolat befészkelte magát Ralph fejébe, és nem moccant onnan. Közelebb húzta a vodka-kóláját, meglötyögtette az italt a pohárban, és belebámult. Lelki szemei előtt ott peregtek az elmúlt év eseményei; és hirtelen rádöbbent, hogy sokkal többet fejlődött lelkileg, amióta Bartot megismerte, mint előtte egész élete folyamán.

A démon ebben a pillanatban mint valami hatalmas és szeretetreméltó tanító tűnt fel előtte. Mint egy buddha, egy szenszei, egy srí, egy guru... Ralph felemelte a fejét, belenézett Bart szemébe, és rájött, hogy szereti a barátját, a legbarátabb barátot mind között.

Azután meglátta Bart vigyorát, amely most, minta a démon belelátott volna a fejébe, még szemtelenebb lett.

- Kapd be - suttogta Ralph a fiú felé. Nora felkapta a fejét. - Egyszer majd rájövök, hogyan csinálod, és akkor lekörözlek, barátom.

Bart nem felelt.

Nora felhúzta a szemöldökét. - Most miről is beszélünk? He?

- Pszichológiáról - felelte Ralph, bár egy pillanatra megfordult a fejében, hogy felrúgja a megállapodásukat, és elmondja a lánynak, kicsoda is Bart tulajdonképpen.

Annak a réges-régi éjszakának a képei villantak fel előtte, a Wendy halálát követő éjjel álomszerű emlékei, amikor Bart egyszer csak a levegőbe emelkedett a szeme láttára. Amikor megtudta, hogy az igazi neve Szenoj, és valamikor az idők kezdetén született a Mennyországban. Ahol most Wendy van, hacsak még vissza nem tért ide közéjük, a Földre.

- Pszichológiáról? - kérdezett vissza a lány, és megrázta a fejét. Felsóhajtott. - Amikor már úgy érzem, hogy tökéletesen ismerlek, Ralph Clendon, mindig szolgálsz valami újdonsággal. Mióta érdekel a pszichológia? Azt hittem, bölcsész vagy, és író akarsz lenni.

- A kettő egyáltalán nem zárja ki egymást, Nora - mondta Bart, és végre abbahagyta a vigyorgást. - Sőt, nézeteim szerint a jó író jó pszichológus is. Másképpen nem megy. Semmilyen szempontból nem. Sem megírni nem tudna egy regényt, sem eladni.

- Szóval a jó üzleteket kizárólag jó pszichológusok kötik? - kötekedett a lány. - Nem hinném.

- Nem csak az a pszichológus - akár jó, akár rossz -, akinek papírja van róla, és az áll a névjegyén is - magyarázta Bart. - El sem hinnéd, hány kitűnő pszichológus van például a reklámszakemberek között. Pedig olykor még ők maguk sem tudják saját magukról, hogy mit művelnek. És hogy miféle alapokra építve. - Felsóhajtott. - Az, hogy valaki pszichológus, hivatásos pszichológus lesz, nem mást jelent, mint hogy az illető ezt főállásban akarja csinálni, és valószínűleg azt is, hogy utál kétkezi munkát végezni; sokkal többre értékel egy jó beszélgetést, mint mondjuk kiganajozni a disznók alól.

A pszichológusok furcsa lények, Nora. Nagyon-nagyon furcsák. A legtöbbjük csak egy-egy dologban profi, és koránt sem olyan kiváló emberismerő, mint ahogy azt hiszi magáról. És sokuk ugyanolyan fóbiákkal küzd, mint akármelyik ember az utcán; csak azzal a különbséggel, hogy ők megtanulják ezeknek a fóbiáknak a neveit, a tüneteit, s ezáltal a felismerésüket is. A fóbiák kezelésében a felismerés a nehezebb, úgy értem, a valódi kiváltó ok megtalálása, nem pedig maga a tényleges kezelés. A szociofóbiát ma már gyógyszerrel is lehet kezelni, noha én ezt egy oltári nagy baromságnak tartom. Minek vegyszerekkel tömni a testet a lélek betegsége miatt? Szerintem megéri az a kis szenvedés az eredményt. A gyógyszer ugyanis a tüneteket szünteti meg, nem magát a betegséget. Ha egyáltalán szabad ezt betegségnek nevezni. Én jobb szeretem sérülésnek hívni.

- Sérültek vagyunk - jelentette ki Ralph, és ivott egy kortyot az italból.

- Azok bizony - helyeselt Nora.

- De kigyógyíthatjuk magunkat mindenből - tette hozzá Bart. - Feltéve, ha van érzékünk a dologhoz.

- A pszichológia veszélyes fegyver - mondta Ralph bölcselkedő hangsúllyal. Bart bólintott.

- De még mennyire, hogy az - felelte. - Nem is hinnéd, mekkora igazságot mondtál.

- Mert? - érdeklődött Ralph.

- Mert azt - felelte Bart. - Gondolkodj. Ott van Hitler. Ott van Lenin. És ott vannak a pedagógusok.

- A pedagógusok? - csodálkozott Nora.

- Azok bizony - mondta Bart. - És ha hiszed, ha nem, ők a legveszélyesebbek mind közül. Mert ők a tanulásra legfogékonyabb korban támadják meg az ember pszichéjét. Elég csak egy hajszálnyi elkúrás, és később a felnőtt, aki a szerencsétlenül járt kisgyerekből lesz, nem tudja, miért perkál le alkalmankénti kétszáz dollárt az analitikusának. És ha olvastál történelmi könyveket, világosan kell látnod, hogy kik voltak azok, akik a diktatúrákat valójában megalkották. Hitler mögött ott állt egy sereg szakember, akik ellátták tanácsokkal azt a nyomorék lelkű zsenit.

- Na ja - morogta Ralph.

- És aztán ott van például az irodalom - folytatta Bart. - Tele van egy rakás baromsággal, amit verselemzésnek hívnak. - Egy lapos pillantást vetett Ralphra. - Ralph barátunk a megmondhatója, mennyi mindent képesek összehozni a tanárok egy néhány soros versből semmi perc alatt, hivatkozva annak jelentéstartamára és analízisére. Igazam van?

Ralph bólintott.

- Itt van például ez - mondta Bart, és váratlanul szavalni kezdett.

- Ralph, elemezd, kérlek - mondta végül, ahogy befejezte, és kényelmesen hátradőlt.

Ralph felsóhajtott. - Muszáj? - Bart lelkesedést mímelve hevesen bólogatott.

Ralph elgondolkodott. Végül megint sóhajtott egyet, és nekigyürkőzött. - Hát, ha jól értettem, a költő épp egy képzeletbeli utazást írt le, amelynek a színtere egy sehol sem létező táj; de az is lehet, hogy valamiféle régebbi emlékéből merít. Ez egy korosodó ember verse, akit már megérintett az idő múlásának első hűvös szélfuvallata. Ez a vers nem más, mint szembenézés a költő saját életével; egyfajta számadásféle, aminek a végeredménye nem túl lelkesítő. Rejlik benne némi ellentmondás is, hiszen a vers hangvétele rendkívül békés, nem áraszt semmiféle nyugtalanságot, sem szemrehányást a sorssal szemben; a költő belenyugodott a megváltoztathatatlanba, de mégis, e módon ad hangot annak, hogy mégsem ért vele egyet. Nem alkalmaz sem metaforákat, sem hasonlatokat, még megszemélyesítéseket sem. Ez is az egyszerűséget, a békességet erősíti. A költő igyekszik a mélyebb emberi érzelmeket úgy elérni, hogy azokhoz a puszta szavak erejével jut el, mindenféle körítés és cselezés nélkül. - Ralph elhallgatott, és kérdve nézett rájuk. - Elég ennyi?

- Ez még kevés - rázta a fejét Bart. - Tovább. Ne hagyd magad. Mit látsz még benne?

- Elmondanád még egyszer az utolsó versszakot?

Bart bólintott, és elmondta.

- Nos - folytatta Ralph, - az utolsó sorok arra utalnak, hogy ez az utazás nem más, mint a költő saját kálváriájának megjárása; hiszen sorban álló kőkeresztekről ír, amelyeket kérdésekként azonosít. Kereszteket - egészen pontosan tizenkettőt - a kálváriákon szokás felállítani, melyek Jézus keresztvivő útját szimbolizálják. Az ember, aki ezt írta, játszik ezzel a kettősséggel: a téma és a forma kettősségével.

- Tehát? - kérdezte Bart.

- Tehát ez egy búslakodó, szomorkás számadás saját magad felé. Az élet értelmetlensége és lassúsága, de legfőképpen a múlandósága felett. A költő saját halandóságával néz szembe, nem messze a végtől.

Bart elégedetten nevetett. - Gratulálok, professzor - mondta. - Ez egy kitűnő elemzés. - Rákacsintott Norára, azután visszafordult Ralph felé. - Mindemellett biztosíthatlak, cimbora, hogy egyetlen szavad sem igaz. Ezt a verset én írtam, vagy két évvel ezelőtt, és pontosan arról szól, amit hallottál. Se kálvária, se haldoklás, semmi. Egy olyan helyen túráztam éppen, ahol a lemenő nap egy hatalmas kereszt mögé bukott le, persze csak abból a szögből nézve, ahonnan én láttam. Semmi többet nem állt szándékomban elmondani vele, mint amit beleírtam. - Egy pillanatra elgondolkodott. - Bár igaz, ami igaz, csakugyan nincs benne se metafora, se egyéb körmönfontság.

Ralph savanyú pofát vágott. - Pedig egész jó voltam, nem?

- Sőt, remek - mondta Bart elkomolyodva. - Pont erről beszélek. Hogy a pedagógusok, akiktől egyébként ezt a verselemzési stílust ellested, ilyenekkel töltenek tele. Ilyenek alapján alakítják ki az ízlésedet, a gondolatvilágodat -, feltéve, ha hagyod. - Odafordult a lányhoz. - Nora, leszögeznéd így, eme tények tudatában Ralph elemzésének tömör lényegét?

A lány bólintott. - Baromság - mondta.

- Úgy van! - rikkantotta Bart boldogan. - Baromság, elejétől a végéig. És milyen hatással van ez rád? Úgy értem, milyen hatással volt rád, amikor még nem tudtad, hogy ez az én versem, és csak hallgattad, hallgattad a mesét?

- Lenyűgözött - felelte Nora. - Tetszett, hogy ez az egyszerű vers ennyi mindent rejthet, és hogy Ralph ennyi mindent ki tud szedni belőle.

Bart vigyora még elégedettebbé vált. - Íme - mondta. - Azt hiszem, nem kell semmit mondanom.

- Másrészről - mondta Ralph kis idő múlva, - azt nem tagadhatod, hogy sok értelmes dolgot is tanultunk az évek során a tanárainktól.

- Na ja - mondta Nora. - De nem biztos, hogy erről ők is tudtak.

- Azaz nem biztos - pontosította Bart, - hogy ezt ők tudatosan érték el, hogy tudatosan alakították így a dolgokat. Az, hogy te megfigyeled őket, hogy rájössz arra, ők is csak emberek, még nem az ő érdemük, ha mindezekből levonod a megfelelő tanulságot. Ha szerencséd van, akkor alkalmad van megfigyelni és elemezni egy igazán jó embert; és még akkor sem az ő érdeme a te fejlődésed; - hanem kizárólag a tiéd. Te vagy a megfigyelő, te vagy az analizáló, te vagy a végső konklúzió megalkotója. Te vagy a nyertes. Ő ettől még ugyanaz marad, aki előtte volt.

- De instrukciókat adhat, nem?

Bart bólintott. - Igen, instrukciókat adhat. De vajon kivétel nélkül beválnak-e?

- Ez óriási felelősséget jelent - mondta Nora. - Egy pedagógusnak gondosan ügyelnie kell minden kimondott szavára.

- Ez a rossz pedagógus - figyelmeztette Bart. - A jó pedagógus nem tesz mást, mint önmagát adja. És akkor válik jóvá, amikor valóban jó ember. Amikor tud uralkodni magán. Türelmes. És ahogy a katedrára lép, nem változik át tanárrá: ugyanaz az ember marad, aki az utcán vagy otthon volt. Akkor valóban igazi a dolog, és valóban hasznos a tanulók számára. Minden egyéb - suhintott a levegőbe, mintha füstöt kergetne szét, - humbug.

Egy percig mindannyian némán hallgattak; majd Bart megint megszólalt.

- És ez még mind semmi - mondta. - Ha belegondoltok, a modern pszichológia néhány alapvető dologra sem képes válaszolni. Vajon ha nem lennének madarak, eszébe jutott volna-e valaha is az embernek, hogy repülni akarjon? Hol gyökereznek a vágyaink? Kizárólag ellesett vagy irigyelt dolgokban?

- Jó kérdés - bólogatott Ralph.

- És még van néhány ilyen - folytatta Bart. - Meg aztán ott van a tanulási folyamat eldeformálásának a kérdése is.

- Nem erről beszélgettünk eddig? - kérdezte Nora.

- Dehogynem - felelte Bart. - De dramatizáljuk egy kicsit túl a dolgot, és máris meglátod, mennyire nagyon súlyos dolgok ezek. - Előredőlt, és az asztalra könyökölt. - Mert képzeld csak el például, hogy te meg Ralph összeházasodtok, és elköltöztök egy kicsiny, eldugott, isten háta mögötti farmra, ahol megszülöd az első gyermekedet. Képzeld el, hogy ez a farm annyira eldugott, hogy talán még helyrajzi száma sincs. Senki, soha senki sem jár arra. Zárt közösséggé váltok, és ahogy a trónörökös cseperedik, ti merő szórakozásból beavatkoztok a fejlődésébe oly módon, hogy néhány alapvető ismeretet felcserélve adtok át neki. Megtanítjátok például arra, hogy a kék színnek valójában zöld a neve; úgy értem, eleve ezt tanítjátok meg neki, hogy a "kék" szót még hírből se hallja. Megtanítjátok, hogy a késnek nem hegye van, hanem lyuka; hogy az a nagy, végtelen tér a feje fölött pedig maga a föld, és ráadásul milyen gyönyörű zöld az egész. Nos?

Ralph döbbenten meredt rá. - Ennyire nem tudod elzárni a külvilágtól - mondta, de Bart gonoszan vigyorogva bólogatni kezdett.

- Dehogynem - mondta. - Már miért ne tudnám? Nincs tévé, nincs rádió. Nem jön a postás sem. A kutya sem néz felénk. Önellátóak vagyunk. Mi kell még? A környezet gyönyörű, a tó iható és persze zöld; az idő remek, a föld odafent zöld, közepén ott ragyog és melegít minket a hold; és a lyukas késsel anya éppen kenyeret ken a vajra. Nos, mi lesz ebből a gyerekből?

- Egy szörnyeteg - morogta Nora.

Bart ismét bólintott. - Feltéve, ha előre megmagyarázzátok neki, hogy ő egy kiválasztott, és azok az emberek, akikkel akkor fog találkozni, ha mondjuk úgy húszéves kora körül először elviszitek a nagyvárosba, valamennyien gonoszak és őrültek. És persze ezek a csúnya, gonosz emberek igyekeznek majd megmagyarázni a gyereknek, hogy ő az őrült a szüleivel együtt, de ezt csak azért teszik, mert ők nem tudják az igazságot.

- És mi az igazság? - kérdezte Ralph.

- Amit ti tanítottatok neki. És amit élete végéig meg kell, hogy őrizzen, hiszen ő a kiválasztott.

- Ez hülyeség - sóhajtotta Nora. - Ennek semmi értelme.

- Igazad van - mondta Ralph, és hirtelen rosszkedvű lett. - Ennek csakugyan semmi értelme.

Néhány nappal később, teljesen váratlanul, Sheila Johnson telefonált Ralph otthoni számára.

Ralph éppen leszaladt a sarokra néhány állandó apróságért, ami épp kifogyott otthonról (ilyen volt többek között a Coca-cola és a chips), így Nora emelte fel a kagylót. Az első hallózással egyidejűleg a lány érezte, hogy valami odabent, mélyen a homloka mögött elszabadul; mint amikor a duzzasztógát már nem bírja tovább visszatartani a vizet, és az fellázad ellene; és haragja mindent, ami az útjába kerül, elsöpör.

- Te vagy az? - kérdezte ridegen Sheilától, és azon gondolkodott, nem fog-e Ralph megharagudni rá, ha Sheila esetleg elmeséli majd neki, milyen hangon beszélt vele.

Azután rájött, hogy nem is igazán érdekli, Ralph haragudni fog-e vagy sem.

- Nem akarlak zavarni - mondta Sheila óvatosan. - Ralph nincs otthon?

- Nincs - mondta Nora. - És nem is lesz egyhamar. Mit akarsz már megint tőle? Vagy titok?

- Nem, nem titok. - Sheila hangja alapján Nora úgy vélte, hogy a lány meglepődött és zavarban van.

A szívét valami távoli balsejtelem fogta el.

- Akkor? - érdeklődött tovább, ugyanolyan kellemetlenkedő hangon.

- Csak... Csak beszélni szerettem volna vele, mert...

- Miért, nincs kivel beszélgetned? - vágott közbe Nora.

Sheila hallgatott egy darabig. - Nézd, Nora - mondta végül. - Tudom, hogy te nem kedvelsz engem...

- ...az nem kifejezés...

- És tudom, hogy féltékeny is vagy rám. Hadd mondjam el neked, hogy nem kell annak lenned. Higgy nekem. Igen, bevallom, Ralph kellett volna nekem, és... és egy alkalommal mindent meg is tettem, hogy megkapjam. Azt akartam, hogy megkívánjon. Hogy engem kívánjon, ne téged. De...

- De?

- De én nem kellek neki - mondta Sheila, és Nora egy pillanatra meghallotta a hangjában a bánatot. - Ő téged szeret, Nora. Jobban, mint hinnéd. Én bármit is...

- Valóban? - Nora egy pillanatra úgy érezte, sokkal kényelmesebb lenne hinni Sheilának, és megnyugodni végre. De azután ez a pillanat elmúlt, és a féltékenység egy újabb csontot vetett eléje: mi van, ha Sheila és Ralph tudatosan hazudik? Ha Sheila most így próbálja meg elaltatni a gyanúját? - Örülök, hogy neked ezt így elmondta - mondta a lánynak. - Velem mostanában elfelejti ezt az apróságot közölni. Tudod, elmesélte nekem, hogy mi történt legutóbb, és meg kell hagyni, azóta a szememben valóban csak egy ócska kis kurva vagy. És hidd el nekem, drágám, kurvára elegem van már belőled.

- Nora, én...

- Ne Norázz itt nekem! - süvöltötte a lány a telefonba, és a düh végleg eluralkodott rajta. - Hagyj végre békén minket! Érted?! Hagyd békén Ralphot! Kevés vagy te őhozzá! - És lecsapta a kagylót.

A telefon azonban szinte azonnal megcsörrent újra. Nora, égve a dühtől, lecsapott rá. - Igen?

Sheila telefonált ismét. És bosszúvágytól remegő, el-elakadó hangon elmesélte Norának, mi történt azon az estén, amikor Ralph hazakísérte őt.

- Valami baj van, kicsim? - kérdezte Ralph, amikor mit sejtve hazaért, és Nora arcára pillantva érezte, hogy valami nagyon nincs rendben.

- Semmi, kedves - mondta Nora.

Pedig baj már megvolt.

Johnny és Ralph a tábortűz mellett ültek, és egyiküknek sem volt túl jó hangulata.

Johnny barátnője, Moira egy osztálytalálkozón vett részt éppen Ogdenben egy rakás másik lány társaságában. A meghívón Johnny legnagyobb bánatára szigorúan ki volt kötve, hogy Moira egyedül érkezzen: a ogdeni Szent Teresa Leánygimnázium még most, a huszonegyedik század küszöbén sem engedett egy tapodtat sem a koedukáció irányában.

Moira alaposan felpakolt bőrönddel és némi bűntudattal (amit azonban jócskán csökkentett a már majdnem elfeledett barátnők közeli viszontlátásának eufórikus öröme) szállt fel a szürke buszra, hogy három napra búcsút mondjon a városnak és benne párjának. Johnny egy fél napot átunatkozott, majd felhívta Ralphot, és megkérdezte, nincs-e kedvük kimenni egy kicsit az erdőbe, ketten, lányok nélkül, mint a régi szép időkben.

És mit tesz Isten, Ralphnak nagyon is volt kedve. Előző esti veszekedésük Norával megint Sheila miatt tört ki. Nora még mindig nem volt képes felfogni, hogy Ralphot a puszta kíváncsiság vezette, amikor újra meg újra találkozott a lánnyal. Az ügy, úgy látszott, még mindig nem volt lezárva.

Az utóbbi hetekben gyakran összekaptak emiatt: ha nem is fajult el a dolog veszekedésig, mint tegnap este, azért Ralph minden esetben ott látta a lány szemében azt a bizonyos haragos pillantást, ha a Sheila név szóba került.

Volt valami megfoghatatlanul baljós ebben a pillantásban. Ralph nem kételkedett benne, hogy ha Nora Sheila közelébe kerülne, valószínűleg egyszerűen felpofozná.

Valami történhetett tegnap este, amíg ő a sarki közértben járt. Nora nem volt hajlandó elárulni, mi az; de Ralph sejtette, hogy Sheila kereshette, és arra is rájött, hogy Nora kissé keményebben reagálhatott a dologra, mint illet volna.

Nora így (bosszúból), bár ezt nem mondta ki, meglátogatta egy régi barátnőjét az egyetemről, aki még mindig kollégiumban lakott és épp most volt túl egy keserű szerelmi csalódáson. Azt mondta Ralphnak, hogy ha a beszélgetésük belenyúlik az éjszakába, akkor ott is alszik, és csak reggel jön haza. Másnap szombat volt: egyiküknek sem kellett dolgozni menni, így Ralph csak egyszerűen közölte a lánnyal, hogy ez esetben ő meg elmegy sátorozni az erdőbe Johnnyval.

- Menjetek csak - mondta erre Nora, de a hangja nagyon furcsa volt.

Ralph ekkor ellágyult egy pillanatra: érezte, hogy csak egy megfelelő szó, vagy egy megfelelő pillantás kellene ahhoz, hogy ölébe kapja a lányt, és elfeledjen mindenki mást. Ha mindez megtörténik, akkor minden olyan lesz talán, mint régen, mint

Sheila előtt

amikor még senki más nem létezett a világon a másikon kívül egyikük számára sem. De a pillanat elmúlt, a lökés nem jött meg; - és Nora kora délután elment otthonról, mindössze egy futó csókot lehelve Ralph arcára.

- Valami megromlott közöttünk - mondta Ralph este a tűznél Johnnynak. - Mintha most valahogy... olyan idegenek lennénk egymásnak. Nora teljesen máshogy viselkedik. Reggel elmegy dolgozni, este megjön. Lezuhanyzunk, vacsorázunk, fürdünk... Néha szeretkezünk, néha nem. De már ez sem az igazi. - Egy letört ág végével rajzolgatott a tűz köré kiszóródott hamuba. - Olyan megszokottá vált minden, de olyan feszült is minden esténk. Mint a vihar előtti csend, ahogy mondani szokás.

- Hát, nem is tudom, öregem - mondta Johnny, de nem nézett a szemébe, mintha zavarná, hogy Ralph szóba hozta a témát. - Nekem inkább úgy tűnik, hogy egy kicsit tényleg túl sokat voltál ezzel a Sheilával. Már-már azt hinné az ember, hogy megdugtad.

- Ugyan már! - tiltakozott Ralph. - Ne gyere te is ezzel. Ezer éve ismerjük egymást, Johnny, és nagyon jól tudod, hogy te lennél az első, akinek elújságolnám, ha megdugnék valakit. - Közelebb húzta magához a hátizsákját, és előkotort belőle egy doboz sört, de nem bontotta ki. Szórakozottan forgatta a kezében a dobozt, és a tűzbe bámult. Johnny nézte a barátját, és megfordult a fejében, hogy Ralph ebben a pillanatban talán nem mond igazat.

- Elmondanám neked - mondta végül Ralph halkan, mintha csak meghallotta volna Johnny gondolatát. - De hidd el: nem dugtam meg. Akartam, de nem jött össze. Vagy talán nem is akartam igazán. Csak egy pillanatnyi vágy volt, ami ugyanolyan hamar elmúlt, mint ahogy jött. Érted?

- Nagyjából. De a helyedben egy olyan nő mellett, mint Nora, még ezeket a "pillanatnyi vágyakat" is messzire száműzném az agyamból.

- Nem tehetek ellene semmit - mondta Ralph, és ez úgy hangzott, mintha saját maga előtt mentegetőzne. - Ott voltunk Sheila szobájában. A lakótársa sehol. Szarrá áztunk az esőben. Kiment a fürdőszobába, hogy megtörölközzön és átöltözzön. Egyszer csak kikiabált, hogy legyek szíves bevinni neki egy törülközőt a szekrényből. Bevittem. Eszembe sem jutott, hogy meztelen lesz. - Ez persze nem volt igaz, de Ralph valami miatt még most sem akart mindent bevallani. - Beléptem, és ott állt a kád előtt, anyaszült meztelenül. Önkéntelenül is végignéztem rajta, és szó ami szó, remek teste van. Ő meg ott állt, és mosolygott. És tudod, mi a legfurcsább? Hogy nem azt a fajta bizonytalanságot láttam a mosolyában és a szemében, amit kellett volna, hanem...

- Miért, milyen fajta bizonytalanságot kellett volna látnod? - vágott a szavába Johnny.

Ralph vállat vont. - Hát azt, amit akkor látsz, amikor egy nő arra gondol: íme, felajánlkoztam. De vajon kellek-e neki? Vajon tetszem-e? Vajon mit fog tenni? És vajon mennyire gyorsan tudok majd felöltözni, ha kiröhög?

De Sheilánál szó sem volt ilyesmiről. Azt hiszem, Sheila szerelmes, és elkönyvelte magában, hogy én is ugyanolyan szerelmes vagyok belé. Ez azonban nem igaz. Megkívántam, csakugyan, ahogy ott állt meztelenül; Johnny, látnod kellett volna. Te sem tudtál volna azonnal hátat fordítani neki.

Megkérdezte, emlékszem-e arra az estére, amikor félig részegen hazáig kísértem. Az még Wendy előtt volt, Johnny, amikor éppen nem volt barátnőm. Akkor még megtehettem volna, hogy megdugom, de nem jött össze, mert a szülei is otthon voltak. Másnapra pedig kijózanodtam, és megláttam Wendyt. Az pedig egyből elfeledtette velem Sheilát. Ha emlékszel még rá, akkor tudod, hogy ő utána tűnt el; és ma már tudom, hogy félig-meddig miattam.

Ahogy aztán ott álltunk a fürdőszobájában, megérintettem a mellét, és akkor jöttem rá, ahogy láttam lecsukódni a szemeit, hogy ezt nem tehetem meg. Nem kefélhetem meg, mert van otthon valaki, aki csak rám vár, és akit szeretek, még ha mostanában egy kicsivel többet is veszekszünk, mint kellene. Uralkodnom kell magamon, ott kell hagynom ezt a lányt, aki csak azért volt egy kicsit tanácstalan, mert nem tudta, melyiküket választom majd. Azt hitte, Nora fogva tart engem -, már hogy úgy értem, rabszolgaként; és fogalma sem volt róla, hogy ez nem így van, és én egyáltalán nem akarok pont őhozzá, vagy bárkihez elmenekülni. Azt hitte, csak azért viselkedem vele olyan tartózkodóan, mert félek otthagyni Norát. Az meg sem fordult a fejében, hogy ő lenne az, aki nem érdekel engem. És valahol igaza van, mármint az ő szemszögéből. hiszen vele sokkal többet beszélgetek, mint Norával, főleg az utóbbi időben. - Egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta. - De Sheila félreértett mindent. És azt hiszem, alaposan megfizetett érte.

- Ezt hogy érted?

- Hát úgy, hogy amilyen frusztrált a szerencsétlen, ez a visszautasítás kajakra a földig alázta. Tudod, Sheila szemében a világ folyton azon mesterkedik, hogy őt minél jobban lealázza és összetörje.

- Magának csinálja. Azt hiszem, ez a te kedvenc mondatod.

- Igen. Ezt magyarázom neki több mint egy éve. De most nem ez a lényeg. Gondold el, az ő mentalitásával, mióta készülhetett erre az eseményre: hogy összeszedve minden bátorságát, életében először ő kezdeményezzen, vagyishogy fogja magát, és odaálljon egy fiú elé pucéran, ráadásul egy olyan elé, akiről azt hiszi, hogy csak azért nem fektette le mindeddig, mert fél megtenni ezt a lépést. Sheila, azt hiszem, úgy hitte, hogy én megőrülök érte. És most merészen felajánlotta magát: erre én fogom magam, és lelépek.

Azonnal átláttam rajta, Johnny, de már nem volt mit tenni. - Ralph elgondolkodva meredt a tűzbe. Azután halkan hozzátette: - És azt hiszem, tegnap mindezt elmesélte Norának.

- Mindent?

- Szerintem igen - bólintott Ralph. - Nora tett érdekes célzásokat ebbe az irányba. Én meg bedühödtem, és a fejéhez vágtam, hogy addig emlegeti ezt a dugás-témát, amíg valóban meg nem dugom Sheilát.

- Te tiszta hülye vagy - állapította meg Johnny. - És bevallottad neki azt a fürdőszobás dolgot?

Ralph nemet intett. - Nem mondtam el neki, hogy meg is érintettem. Azt sem, hogy megfordult a fejemben, hogy lefektetem.

Mint ahogy azt sem, hogy leszopott, gondolta. Bocs, Johnny, de ennek titokban kell maradnia.

- Erről jobb, ha nem tud, azt hiszem - folytatta. - Akkor valóban lenne oka rá, hogy haragudjon. De ő így is haragszik, és ezt nem értem. A nők, azt hiszem, a lelki megcsalatástól sokkal jobban félnek, mint a testitől. Én viszont mindkettőtől félek, Johnny, és szerintem ha jobban belegondolsz, te is.

És persze ott van az is, hogy ismét nem értem magamat. Évek óta remekül megvagyunk Norával, minden tekintetben. A szex is olyan, mint még soha senkivel nem volt, így nincs okom arra, hogy mást keressek. De úgy látszik, félreismertem magam. Elém áll egy ilyen hülye kis lotyó, és én máris rámásznék, csak mert tudom, hogy megtehetem.

Miért van az vajon, hogy egy férfi meg egy nő ennyire vonzza egymást? Hogy ha összekerülnek, és eljutnak a beszélgetésig; ha csak egy kicsit is megértik egymást, akkor szinte törvényszerűen eljutnak a szexig? Ez lenne a fajfenntartási ösztön örök győzelme az értelem fölött? Miért van az, hogy a szex mindenhová betolakszik?

- Szerintem akkor is te vagy a nyerő - mondta elgondolkodva Johnny. - Hiszen megtehetted volna, de mégsem tetted meg.

- Igen - bólintott Ralph, és aljasnak érezte magát. - De amíg hazafelé tartottam tőle, az is megfordult a fejemben, hogy visszamegyek, és megdugom. Vagy hogy majd néhány nap múlva dugom meg, amikor már lehiggadtam egy kicsit. És még anyáztam is egy keveset magamra, hogy hogy lehetek ekkora barom, hogy ott áll előttem egy remek nő, alig várja, hogy rámásszak, én meg elszaladok. Férfi vagyok, vagy buzi? Azután persze elmeséltem a dolgot Norának, és azóta nem beszéltem Sheilával.

- Ettől talán még nem vagy buzi - vélte Johnny.

- Remélem is. De azért érted a problémámat? Eddig abban a hitben éltem, hogy egyfelől kiöltem már magamból minden ilyen vágyat, minden kontrollálhatatlan megmozdulást, minden megingást. Azt hittem, senki emberlánya nem képes a puszta bájaival felgerjeszteni bennem az öntudatot. Másfelől, és ez a súlyosabb, azt hittem, a szerelem arról is szól, hogy a páromon kívül eszembe sem jut bárki mást megkívánni. Most akkor melyik a bibi? Én vagyok mégiscsak túl farokpárti, vagy a szerelemben hibádzik valami? Mi a véleményed?

Johnny hümmögött. - Fogalmam sincs. Soha nem gondolkodtam még el ilyesmiken. Én és Moira remekül megvagyunk, bár mindenki azt mondta, hogy baromság újrakezdeni a dolgot. Ám én azt hiszem, hogy kellett ez a két év szünet ahhoz, hogy mindketten rájöjjünk, a szex nem minden. Ezalatt az idő alatt kitomboltuk magunkat, elég rendesen, és most ismét szeretjük egymást. Bár azt hiszem, mi ketten mindig is egymást szerettük. Csak túl korán kötöttük le az életünket, az lehetett a hiba. - Johnny feltekintett az égre, majd ismét Ralphra nézett. - Moira az én basevojom, a lélektársam. Soha senkivel nem lenne olyan jó, mint vele. Meg aztán mi nem tulajdonítunk a szexnek akkora jelentőséget, mint te. És valószínűleg Nora sem.

Ralph rávigyorgott a barátjára. - Bírom a zsidó dumádat, öregem, de szerintem nincs igazad. Egyáltalában nem tulajdonítok a szexnek többet, mint amennyit kell. Fontos, nem mondom, fontos az ember életében, és igencsak meghatározó egy kapcsolatban, de...

- De túl sok jelentést viszel be, Ralph. Többnek képzeled, mint ami. Ha még ennél is egy kicsivel többet foglalkoznál vele, azt már akár betegesnek is mondhatnánk.

- Hülyeség - morogta Ralph.

Nora ezalatt odaért a kollégiumba, ahol tapasztalnia kellett, hogy a barátnője már nem szenved annyira a szakítástól. A kollégiumi szoba ajtaján egy cetli fogadta, amely bocsánatkéréssel kezdődött, boldog magyarázkodással folytatódott, és még több bocsánatkéréssel és ígérgetéssel végződött. A barátnő visszatalált a barátjához, s mivel e visszatalálás némi időt vett igénybe, így el kellett mennie egy hosszú hétvégére vidékre a régi-új baráttal.

Nora ott állt hát a kollégium kapujában, és azon gondolkodott, mit kezdjen magával egész nap. Rágyújtott egy cigire, és arra gondolt, hogy hazamegy, összepakol, és meglepi Ralphot az erdőben, hiszen tudta, hol ütötték fel a tanyájukat a fiúk; de azután az jutott az eszébe, hogy talán most Ralphnak nincs pont őrá szüksége, sőt, amilyen hidegen és idegenül viselkedik mostanában, talán

nem is ott van

jót tesz neki Johnny

Sheila

társasága.

Ahogy végül, jobb ötlete nem lévén, elindult hazafelé, egy sarokkal arrébb hirtelen Bart jött vele szemben. Nora megörült a fiúnak. Az előző gondolatoktól terhelt rosszkedve egy csapásra elszállt.

Tudta, hogy ma már talán nem fog egyedül unatkozni otthon.

Egész este a Perk Caféban ittak. Vodkát ittak és tojáslikőrt, mert Nora azt szerette. Komoly és komolytalan dolgokról beszélgettek, és remekül érezték magukat.

Nora elmesélte Bartnak, hogy Sheila mit mondott a telefonban. Bart nem foglalt állást sem Ralph mellett, sem ellene. Azt mondta, hogy ez a dolog kizárólag kettejükre tartozik, és hogy Nora dolga eldönteni, kinek hisz.

A lány szeme csillogott, és tudta magáról, hogy enyhén szólva becsípett; de ekkor már nem érdekelte semmi. Jónéhány hét feszültsége oldódott fel most benne az alkohol jótékony hatásának következtében; és vele együtt, bár erősen tiltakozott ellene, jónéhány gátlás is. Ralph járt a fejében, és persze Sheila is; de maga előtt a vidám Bartot látta, aki ránevetett csillogóan fehér fogaival és erős keze beszélgetés közben néha megszorította az övét. És mire a Café tulajdonosa a zárórára készült, Nora tudta, hogy ma este szabadnak fogja érezni magát, és elfelejti Ralphot, aki - és ebben azokban a percekben halálosan biztos volt - valószínűleg hazudott neki, és talán most is Sheilával van. Jólestek neki Bart szavai, az, hogy végre valaki foglalkozik vele, és aki néha megérinti őt: ezek az érintések borzongatóak voltak és kellemesek.

És ekkor már tudta, hogy le fog feküdni Barttal, aki kedves, jóképű, és sokkal jobban megérti őt, mint Ralph.

Nora persze azt is tudta, hogy igazából ma este Ralphra lenne szüksége, hogy elpanaszolja és megbeszélje vele a problémáikat. Ez lett volna a korrekt és ésszerű megoldása a dolgoknak. De Ralph túl messze volt, Bart pedig túl közel. Mintha valami láthatatlan és mindenható

démon

isten rendezte volna el ezt az egész estét.

Azt viszont a lány nem tudta, hogy ha nem Barttal iszik, akkor valaki mással; és akkor valaki máshoz megy fel ma este. Semmiképpen nem akarta egyedül tölteni az éjszakát. És ott motoszkált benne a gondolat, hogy nem muszáj megtennie, talán elég az is, ha eljátszadozik a lehetőség gondolatával, és csak ott alszik Bartnál a földön, egy külön hálózsákban, ahogy már máskor is megtették Ralphfal.

De amikor felálltak az asztaltól, és elindultak az utcára, már döntött. Közölte Barttal, hogy mivel a fiú lakik közelebb, most oda kell menjenek, és be kell szerezniük valami piát is, mert még inni akar. Belenézett Bart szemébe, és tudta, hogy a fiú megértette, mire készül. Az első pillanatban megrémült a saját viselkedésétől, de azután már nem volt megállás. Bár nem mondták ki, az alku megköttetett. Te hazaviszel, én lefekszem veled.

És Bart csak tessék-lássék tiltakozott.

- Fogalmam sincs, miért csinálod ezt - mondta később Bart, amikor ő meg Nora már nála voltak, az előszobában, és a lány váratlanul hozzásimult.

Nora meghallotta Bart hangjában a visszafojtottságot. Tudta, hogy a fiú igenis megkívánta őt, és amikor a keze merészen Bart farmerjének cipzárjához nyúlt, érezte is. - Felesleges az ellenállás - Suttogta, és kitolta a melleit. A második szó kellő információt nyújtott a fiúnak arról, hogy Nora is izgatott, bár az ő izgalmának az alapjait inkább a megtörténni készülő dolog tilalmas volta szolgáltatta. Volt valami kellemesen perverz a lány számára abban, hogy így álljon bosszút Ralphon: egy ismerőssel, egy baráttal, akivel kapcsolatban haloványan felsejlett előtte a biztos lebukás elkerülhetetlensége.

- Nem szabadna ezt tennünk. - Bart hangja pontosan az ellenkezőjét jelentette annak, ami a szavaiból következett.

De ezt már Nora szinte nem is hallotta. Ujjai fürgén lecibálták azt a cipzárt, és keze becsusszant Bart alsónadrágjába.

A bűntudat szinte azonnal az orgazmus pillanata után bukkant fel. Nora legurult Bart testéről, hátat fordított neki, és ahogy a kábulat eltűnt a fények élesebbé válásával, azonnal meg is bánt mindent. Úristen, mit tettem, gondolta magában, a barátom legjobb barátjával feküdtem le. Megalázónak érezte a helyzetet. Ócska kurva vagyok.

Egy perc múlva azután dühösen szorította össze a száját. Bart tette, gondolta. Ő a hibás. Elcsábított. De a lelke mélyén már meg is felelt az igazságot firtató kérdésre. Tudta, hogy nem igaz, amit gondol. Tudta, hogy ő akarta így. És félt attól, ami előtte állt, akár Ralphra gondolt, aki távol volt, akár Bartra, a szükségesnél közelebb.

Bart nem mozdult, és szerencsére nem is ért hozzá. Nora nem tudta, hogy direkt teszi-e, de hálás volt neki ezért. Úgy vélte, felsikolt, ha még egyszer megérintik; ugyanakkor felrémlett előtte a kéjes gondolat, hogy egyetlen perccel ezelőtt még pont az ellenkezőjétől sikkantott fel;

(meg kellene ismételni, annyira jó volt)

és hogy egyetlen perc alatt mennyire megváltozhat az ember véleménye valamiről.

Fogalma sem volt róla, mennyi ideig fekhettek egymás mellett némán. Nora rettegve gondolt a pillanatra, amikor mozdulniuk kell, beszélniük kell, és neki el kell indulnia hazafelé, ahol Ralph várja. Ezt a testem akarta, ez az önző állat. A teste, amely nemrég még örömet okozott neki, most nedvektől csöpögő, visszataszító valamivé változott

le kell zuhanyoznom, mert megőrülök

ami valami olyasmiben vett részt, amit ezer zuhanyozás sem fog lemosni róla. Utálta magát, utálta Bartot, és utálta Ralphot is, aki előidézte mindezt. Ha nem teszi azt Sheilával, amit tett, ez sem történik meg; de Nora azt is érezte, hogy mindez csak olcsó kifogások keresése, ami nem méltó hozzá.

- Fel kell vállalnod, amit tettél - szólalt meg akkor Bart, és Nora egy pillanatra arra gondolt, hogy a fiú meghallotta a gondolatait.

Nem felelt semmit. Azzal, hogy Bart megszólalt, elérkezettnek látszott az idő, hogy nesztelenül kicsusszanjon mellőle az ágyból, és elinduljon a fürdőszoba felé. Erőt kellett vennie magán, hogy ne takarja el a testét, mint valami szégyenlős, taknyos cafka; pedig legszívesebben azt tette volna. Odaadta magát Bartnak, mégis zavarta, sőt, dühítette, hogy a fiú meztelenül látja. Mégis igyekezett megőrizni a maradék méltóságát, és emellett villámgyors, határozott léptekkel eltűnni a szobából.

A fürdőszobában az első, amit meglátott, egy jókora tükör volt. És ahogy Nora bezárta maga mögött az ajtót, és megbabonázva bámulta a saját tükörképét - összeborzolt haj, vörös-álmos szemek, keskeny, hideg száj -, az a tükörkép megelevenedett, és megszólította.

Hogy nézel ki, kérdezte szavak nélkül a tükör, bár Nora képmásának az ajkai megmozdultak, mintha valóban beszéltek volna hozzá abban a távoli, átellenes világban.

Miért, hogy nézek ki? kérdezett vissza a lány kihívóan. Semmi sem látszik rajtam.

Félrekeféltél, vágta a szemébe a tükör. Ez kefélés volt, baszás, dugás, nem pedig szeretkezés. Jólesett? Élvezted? Élveztél egy nagyot?

Így van, élveztem egy nagyot. Na és? Mit számít ez?

Nagyon is számít, felelte a tükör. Az a másik ügy még nincs végleg lezárva. Vagyis nem volt végleg lezárva, amíg meg nem tetted ezt. Megérte? Megérte ez a csere? Végleges ez a döntés?

Nem kell megtudnia, mondta Nora. Ha nem akarom, nem fogja tudni.

Rád van írva, bogaram. Ha végigmész az utcán, mindenki látni fogja rajtad. És Ralph úgy fogad majd, hogy már mindent tudni fog, mire hazaérsz. Ha te nem is, hát majd Bart úgyis elmondja neki.

Nem tenne ilyet, nyugtatta meg magát Nora. Semmi sem indokolná, hogy ezt tegye.

Hazudni akarsz Ralphnak?

Szerinted hazudnom kell neki?

A tükörkép elvigyorodott. Gonosz, idegesítő vigyorral, amelyben Nora legnagyobb rémületére Bart vigyorának halvány nyomait vélte felfedezni.

Egy másik fiú farka volt benned, mondta a vigyor, ráadásul egy közös barátotoké. Van ennél nagyobb aljasság? Bosszú, mondod, holott ha magadba nézel, Nora - és itt a tükör megvonaglott, mintha valami távolit készülne megmutatni. Nora lelke volt látható a képen, - tudod, ugye? Tudod, hogy tévedtél? Mert csak gyanítod, hogy Ralph megtette, de nem vagy biztos benne.

Megtette, felelte Nora, de ez már nagyon halvány tiltakozás volt. A lány érezte, hogy pillanatokon belül megtörik, és sírni kezd.

És ha megtette volna is, folytatta a tükör kíméletlenül, az feljogosít-e téged ilyen bosszúra? Tudod mit, ezzel csak önmagadat aláztad le, akárhogy is nézzük. Ha nem hiszel neki, hagyd ott, de ne vedd el a barátját is tőle!

- Nem veszem el - suttogta Nora. - Nem veszem el. Csak mondd meg akkor, hogy mit tegyek?

De a tükör többé nem szólalt meg.

Nora nyomorultul érezte magát, amikor a kulcsot a zárba illesztette. Egy pillanatra megtorpant, keze mozdulatlanul szorongatta a kulcs tollát, és azon töprengett, mit tegyen. Legszívesebben elrohant volna valahová máshova, de hová is mehetne? Szembe kellett néznie Ralphfal, és ami még rosszabb, önmagával is; és tudta, hogy még ha most innen el is megy, és soha többé nem tér vissza, akkor csak tovább rontja a helyzetet. Önmaga elől ugyanis soha többé nem menekülhetne el.

A kulcs kétszer fordult körbe a zárban: Ralph nem volt otthon. Éppen akkor itta meg a második pohár whiskyjét a Perk Caféban a Társaság maradék tagjaival, amikor a lány belépett a lakásba, és némileg megkönnyebbülve tapasztalta, hogy nyert egy kis haladékot, s így némi gondolkodási időt.

Ralphnak pedig éppen fogalma sem volt róla, hogyan viszonyuljon a jelen helyzetben Norához. Rá kellett jönnie, hogy jobban szereti a lányt, mint gondolta, és ha mélyen magába tekintett, akkor elfogta némi bűntudat. Milliószor papolt már arról a lánynak, hogy az olyan intelligens ember, amilyen saját magát is tartotta, uralkodni tud az ösztönein, és mindig képes mérlegelni a dolgok súlyát; ám odabent kutakodva csak bűntudatot talált, hiszen valóban megkívánta Sheilát, és bizony megfordult a fejében, hogy Norát kijátszva lefeküdjön a lánnyal. Nem tudott rájönni, miért játszódott le mindez így benne, és nem tudta, hogy a gondolat egyenértékű-e ebben az esetben a tettel. Azt sem tudta, hogy ha kicsivel több idejük lett volna rá, mielőtt Nora rájött, hogy mi készül, akkor kapva kapott volna-e az első adandó alkalmon, és megteszi, amire vágyott; vagy képes lett volna-e nemet mondani, és hűséges maradni. Éppen ez a kételkedés és bizonytalanság táplálta benne a bűntudatot, és ha arra gondolt, hogy végül is semmi sem történt, nem lehetett eldönteni, hogy ez az ő érdeme vagy Noráé.

E remekbe szabott gondolatmenet után azonban arra is rájött, hogy mindez nem más, mint mentegetőzés önmaga előtt. A szopás is szex, döntötte el, és én megcsaltam Norát. Egy másik lány testét élveztem, és egy másik lány töltötte be a gondolataimat. Egy másik lány kapta meg azt, ami jog szerint kizárólag Norát illeti.

Elhatározta, hogy hazamegy, és lesz-ami-lesz-alapon megbeszél mindent a lánnyal. Úgy érezte, ez az utolsó esélye: ha leül Nora elé és őszintén bevall neki mindent. Nora értelmes lány, talán meg fogja érteni őt, és megbocsát. És akkor újrakezdhetik az egészet.

Ám Nora nem volt otthon, amikorra Ralph hazaért.

Az a gondolat, hogy Nora nem jött haza, hanem

(másvalakivel van)

valahol máshol, talán az anyjánál vagy valamelyik

(barátjánál) (Bartnál)

barátnőjénél alszik, egyáltalán nem volt elégséges Ralph lehiggadásához. A fejében az alkohol őrjöngve követelte, hogy azonnal menjen és keressen egy lányt magának, így álljon előre is bosszút, vagy üljön vissza a kávézóba és folytassa az ivást hajnalig, amikor majd Joe úgy fogja kidobni onnan; de egészen egyszerűen rettegett attól, hogy bárhová is elmenjen, hiszen Nora bármelyik pillanatban beállíthat, és ki tudja, mit mond majd. Azonban ha elmegy, lemaradhat egy fontos beszélgetésről. Halvány sejtelme sem volt róla, hogy a lány néhány perccel azelőtt szökött meg otthonról, hogy ő hazaért; lelke mélyén azonban megsejtette, hogy történt valami, valami gyomorfacsaró, visszavonhatatlan dolog, ami talán örökre megváltoztatja a kapcsolatukat.

Néha rápillantott a telefonra, és arra gondolt, fel kellene hívnia valakit, hogy kiderítse, merre jár a lány; de ezt a vágyát erősen gátolta az a gondolat, hogy akkor akaratlanul is a külvilág elé tárja kettőjük problémáját. Ez az ügy pedig egyenlőre nem tartozik senkire.

Fel-alá mászkált egy darabig a lakásban, majd leült a tévé elé, de rájött, hogy hiába bámulja, úgysem fog fel semmit belőle. Az agya teljesen elfoglalt volt. A szeme pedig kezdett elfelhősödni.

Baj van, gondolta, és fel sem fogta, hogy egyszer régen már megtörtént vele ugyanez. Egyszer régen már elfogta ez a rémület, és akkor ugyanezt a két szót fogalmazta meg magában. Baj van.

Végül Ralphot elnyomta a whisky. A kanapén aludt el, és a földön ébredt valamikor délelőtt, jóval a munkaidő kezdete után, és még mindig egyedül. Nora nem volt sehol.

A magányos vagy megbántott ember számára a hegyek jelentik az egyedüli vigasztalást, vélte Ralph, aki egészen fiatal kora óta járta a környékbeli rengeteget és ismerte az Északnyugati Turistaút minden zegét és zugát; a fákat, a bokrokat, a hatalmas kőfejtőket. Az erdő jó ismerőse volt, és mind közül ő volt az egyetlen, akire bármikor számíthatott.

Most, ezen a napfényes délelőttön, amikor Nora és Bart nélkül, egymagában indult útnak, ahogyan már régóta nem, fogalma sem volt, merre szeretne menni, hová szeretne eljutni; - még abban sem biztos, hogy egyáltalán valahová el kellene jutnia.

Ralph csalódott volt.

Az a világ, amelyet a háta mögött hagyott, amikor elhagyta a város utolsó, kültelki házait és belépett az erdőbe, mindenestül az ellenségévé vált. Úgy érezte, soha többé nem akar visszamenni oda,

ahol Bart és Nora

mert nincsen semmi, ami odakötné. Arra vágyott, hogy békén hagyják, hogy ne találkozzon senkivel és semmivel; de, még ha ez az előbbi vágya könnyen teljesült is, hiszen hétköznap lévén senki sem mászkált az erdőben, az utóbbi már nehezebben ment.

Ahogy ott állt a turistaútnak azon pontján, ahol az egy éles kanyarral a Witch's Dog Hill felé indult, eszébe jutott a múlt és benne Wendy, akivel annak a hegynek az oldalába vájt sziklafalon üldögélve nézték a naplementét, és persze a Való Világot.

Vajon mennyivel lenne most jobb, ha Wendy nem hagyja egyedül? A gondolatot valahogy morbidnak és mégis, ebben a helyzetben különösképpen helyénvalónak érezte; de eltelt egy perc, majd még egy, és Ralph már tudta, hogy a múltat úgy kell elfogadnia, ahogy az megtörtént; változtatni, a változtatásról ábrándozni felesleges. Wendy elment, Nora megjött és elment, és ő, Ralph megint csak egyedül maradt.

A kanyartól nem messze vált ki az útból az az ösvény, amely egy másik táborhelyükhöz vezetett, ahol ő meg Bart oly sokat beszélgettek a világ dolgairól.

Ezek a helyek - és nem csak ez a kettő volt, hanem rengeteg a környéken - most valahogy egyszerre vonzották és taszították. Szeretett volna mindegyikhez odamenni, de a lába mégsem volt hajlandó nekiindulni és odavinni bármelyikhez is; mert a szíve mélyén érezte, hogy jobb lesz, ha most elkerüli azokat a helyeket, amelyekhez emlékei fűződnek.

Vagy húsz percig álldogált a turistaút elején a fából ácsolt padok és asztalok mellett, ahol szombaton és vasárnap a város elpuhult "hétvégi" turistái szoktak családostul megebédelni. Ralph sohasem szerette, és mellette egy kissé le is nézte őket, hiszen az általuk oly sokat hangoztatott egészséges életmód sok-sok mérföld kocsiútból állt, és tizedannyi vagy még kevesebb valódi túrából. Valódi túra? Ha egy kicsit beborul, vagy egy kicsit hidegebbre fordul az idő, ezek az emberek behúzódnak a házukba, és az orrukat sem dugják ki a természetbe.

Végül mégiscsak leült, elszívott egy cigarettát, és azon gondolkodott, hogy inkább hagyja az egészet, és hazamegy. Körülötte a padok üresen árválkodtak; ettől olyan érzése támadt, hogy csak ő nem dolgozik ilyenkor az egész világon, és így valamiképpen rossz helyen és rossz időben van. Elfogta a vágy az otthona iránt, ahol bezárkózhat, pontosabban, ahonnan kizárhatja a világot és mindent, amit nem szeret benne. De ugyanakkor az eszébe jutott, hogy valószínűleg nem lenne képes elviselni azoknak a szobáknak a látványát, ahol annyi időt töltött Norával.

Miért kellett ezt tennie a lánynak?

Elhessegette a rossz szájízű gondolatot, de az nem ment elég messzire tőle: Ralph bármennyire is tiltakozott ellene, egy idő múlva megint visszaszállt hozzá, és rátelepedett a gondolataira.

Felállt, rágyújtott még egy cigire, és találomra elindult az úton észak felé. Később a harmadikként becsatlakozó ösvényen nyugatnak fordult - erre talán csak egyszer járt, de az is lehet, hogy egyszer sem - és megszaporázta a lépteit. A vállán a hátizsák súlya kevés volt ahhoz, hogy elterelje a gondolatait arról, amiről kellett volna.

Sheila hívta fel, két nappal ezelőtt, délután. A lány mondta el neki, hogy Bart és Nora lefeküdtek egymással. Ralph a mai napig sem tudta, honnan értesült Sheila ilyen gyorsan az eseményekről: így utólag úgy vélte, lehetséges, hogy Sheila egyfolytában őket figyelte, hogy az első adandó alkalommal árthasson valamelyest Norának, és szerezzen egy jó pontot Ralphnál. A fiú tudta, hogy Sheila gyűlöli Norát, és azt is, hogy őmiatta gyűlöli, és kizárt, hogy ebből bármi más kisülhetett, mint valami baj.

Először nem hitt neki, persze, hogy nem hitt; de azután Nora az érthetetlenül távol töltött éjszaka után reggel mégis csak hazajött, és ahogy Ralph ránézett, már a lány tartásából látta, hogy a hír igaz. És akkor értelmet nyert minden: ahogy Bart az utóbbi időben kerülte őt, és sokkal többet beszélgetett Norával, mint vele vagy akárkivel a Társaságból; hogy Nora hetek óta lehangolt volt és mérges Sheila miatt; és hogy Johnny hamarabb látta előre a bajt, mint ő maga. Tisztában volt vele, hogy még ha Nora tette gusztustalan lépés is volt, azért ő maga is tehetett arról, hogy így alakultak a dolgok. Ha másképpen viselkedik, és észreveszi, mit okozott mindez Norában; - akkor ma nem bolyongana itt egyedül ebben az ismeretlen erdőben ezen a ki tudja hová vezető ösvényen, amelyen valójában - és ezt csak most kezdte felismerni - soha életében nem járt még.

Ralph rájött, hogy ott hibázott, amikor elmesélte a lánynak Sheila felajánlkozását. Pontosabban, hogy ha már belevágott, akkor mindent el kellett volna mesélnie, és felajánlani Norának, hogy döntse el a további sorsukat. Ám ő megpróbálta elsumákolni a dolgot, és ezzel Norát alázta meg, hiszen Nora szemében később, amikor mindenre fény derült, úgy tűnhetett, Sheila minden hibája ellenére tud valami olyasmit nyújtani Ralphnak, amit ő nem, s éppen ezért olyan fontos a fiúnak. Kevesebbnek és mellékesebbnek érezte magát, noha Ralph gyakran nyugtatgatta, hogy ez nem így van. És mi mást adhat egy nő egy férfinek, mint szerelmet? Nora valószínűleg ezért állt bosszút: mert azt hitte, hogy Ralph továbbra is, rendszeresen megcsalja Sheilával.

Mindazok az elvek és eszmények, amelyekről Ralph olyan büszkén beszélt, most az értelmüket vesztették. Most már úgy vélte, hogy mindez Sheila fondorlatos, előre kitervelt hadjáratának csúcsa volt, amely persze Nora ellen irányult. Ebben az esetben azonban be kellett volna ismernie, hogy semmit sem tud sem a nőkről, de még saját magáról sem; és ez nem nagyon akaródzott neki.

Megfordult a fejében persze az is, hogy ezek után talán mégiscsak Sheila mellett kellene döntenie; - de ugyanakkor azt is tudta, hogy mivel nem szereti azt a lányt, nincs értelme belevágnia ebbe az új kapcsolatba.

Végül Ralph, akárhogy csűrte-csavarta a dolgot, rájött, hogy még mindig szereti Norát. Hogy még mindig kell neki.

A büszkesége kemény harcot vívott a vágyaival. Már nem a testéről volt szó. Egyes értékek a világnézetében a mélybe süllyedtek; mások hihetetlen magasságokba törtek fel. Nora lénye volt az, ami hiányzott neki: és ahogy a lányra - pontosabban: a hiányára - gondolt, a világ lassan omladozni látszott körülötte.

Nora szerencsére volt annyira intelligens, hogy meg sem próbálta eltagadni a dolgot. Bart egyszerűen nem jelentkezett; és Ralph sem törte össze magát azért, hogy elérje és beszéljen vele. Ahogy Norával beszélgettek - Ralph úgy vélte, kissé sokkos állapotot okozott nála a bizonyosság, hogy megcsalták, - a lány egy alkalommal sírva fakadt. Azután este mégis visszament arra az egyetemi szállásra, ahol előző éjjel is aludt, méghozzá egy barátnőjénél. Ralph nem tudott mit mondani neki. Először egy pár napot kért, hogy átgondolhassa a dolgot; de amikor Nora már az ajtóban volt, Ralphot elöntötte valami keserű düh, és közölte a lánnyal, hogy nem szeretne többet találkozni vele.

Azután eszébe jutott az régi álma is, amelyben valami ismeretlen szörny ragadta el a szerelmét -, és rádöbbent végre az álom értelmére. Mennyit elemezgették akkoriban, ő is, Nora is és Bart is! És mennyire képtelenül egyszerű a megoldás! Most már tudta, honnan jöttek azok a képek. Nem regresszív álom volt, mint korábban hitte, hanem progresszív: a jövőt vetítette előre a lényről, amely sokkal nagyobb erejű, mint ő, és amely elragadja tőle Norát. És ez a lény nem Bart volt, ahogy azt először gondolta, hanem ő maga; az egyetlen, aki elérhetetlen távolságokba menekülhet előle, s pontosan azért, mert olyan közel van.

A démont legyőzheti, megölheti, megalázhatja. Megvan hozzá a hite és az ereje. De hogyan győzze le azt az önmagát, aki fittyet hány minden elvre és fogadalomra? Akit talán soha többé nem fog elérni és uralma alá hajtani?

Hogyan győzhet az ember a tudatalatti felett?

Mindemellett, még ha neki magának is sok szerepe volt ebben az elragadásban, Ralph megállapította, hogy ez volt az egyetlen dolog, amiről úgy érezte, hogy soha nem tudná megbocsátani lánynak. A tény, hogy valaki más kellett Norának, nem pedig ő, porig alázta, és igazából ez a szégyen volt az, amellyel, vélte, nem tudna többé együtt élni. Ha Norával marad, akárhányszor csak ránéz, eszébe fog jutni mindez. Éppen ezért úgy döntött, hogy nem éri meg; még Nora sem éri meg,

hülyeség! hülyeség, Ralph!

hogy ennyire megalázza magát, vagyishogy ennyire feladja azokat a bizonyos másokkal-szemben-elvárt-elveit, és ennyire megváltoztassa a véleményét a világról.

Mindeközben, amíg ezeken a dolgokon gondolkodott, Ralph elért egy újabb kereszteződést: keletről egy még keskenyebb ösvény keresztezte azt, amelyiken ő gyalogolt. Ez az új ösvény enyhén emelkedve veszett bele a fák sűrűjébe; és Ralph szinte észre sem vette, úgy tért le rá és vágott neki az emelkedőnek. Ahogy előrehaladt, az ösvény egyre meredekebb lett: a fák lombjain keresztülszűrődő napsugarak és a hátizsák súlya megizzasztották a fiút. Odafent a hegyoldalban, amerre az ösvény tartott, makacsul emelkedve, valamiféle tisztást vélt látni, mert ott erősebb volt a fény; de az még koránt sem a hegy csúcsa volt. Ralph, bár nem volt oda a meredeken emelkedő utakért, most jólesően konstatálta, hogy az erőkifejtés segít elterelni a gondolatait Noráról.

Előhúzta az övébe fűzött kendőt, egy pillanatra megállt, és letörölte az izzadságot az arcáról. Azután felnézett, a fény felé, és továbbindult.

A meredek kaptató nemsokára elért egy széles szerpentinutat, és ahogy belécsatlakozott, egyúttal meg is szűnt. A szerpentinen vasúti sínek voltak lefektetve: Ralphnak fogalma sem volt róla, honnan jönnek és hová mennek. Még sohasem járt itt.

Megállt, körülnézett. A sínek iránya alapján megpróbálta kikövetkeztetni, mely városokat kötheti össze; de akárhogy is törte a fejét, nem sikerült kitalálnia. A nagyváros, ahonnan jött, a háta mögött volt valahol - ezt biztosan érezte -, Everett és Whitefish a kanadai határral együtt pedig jobbra és balra, de nagyon messze innen, oda nem mehettek a sínek. Így egy kis idő múlva feladta a találgatást, és inkább a helyszínt vette szemügyre.

A sínek túloldalán meredek, mohos sziklafal emelkedett a hegyoldalban. Legalább negyven méter magasra becsülte. A fiú megállt, megcsodálta. Úgy vélte, nem érdemes megpróbálkoznia felmászni rajta, mert messziről látszott, hogy túl omladékony a szikla. A fal tövében kisebb-nagyobb szikladarabok hevertek egymáson, csillogva az éles fényben; jó méternyire tőlük, a sínek mentén egy omladékmegfogó drótkerítés emelkedett.

Balra Ralphtól a sínek enyhe ívben elkanyarodtak, és úgy jó száz méter megtétele után eltűntek egy alagút fekete torkában. Onnan, ahol Ralph állt, nem lehetett látni az alagút túloldalát.

Az alagutat a nyers sziklába vájták. Szádája talán tíz méter magas lehetett. Nem volt benne semmi más, csak a sínek és a vasút villanyvezetéke a mennyezetre rögzítve; ezen kívül csak kellemes hűvös és sötétség. Ralph kíváncsian ballagott be a hegy gyomrába, és fejlámpáját elővéve elhatározta, hogy keresztülmegy a teljes hosszán.

A kanyar íve odabent is folytatódott. Legalább hetven lépést tett meg, amikor az alagút végén beszűrődő fényt végre meglátta; de még ekkor is messze volt tőle. Megborzongott a levegő nyirkosságától, és eszébe jutott, hogy ha most jönne egy vonat, azonnal meghalna, hiszen a sínek mellett egyik oldalon sem volt annyi hely, hogy biztonságosan lelapulhasson a falhoz. Ralph rájött, hogy ennél szűkebb alagútban még soha életében nem volt - nem mintha olyan sokban járt volna. De itt az egykori építők vagy kisebb vonatokra tervezték a méreteket, vagy csak mókás kedvükben voltak. Egy száguldó expressz szélörvényei azonnal magukkal ragadnának bárkit, egyenesen a vonat alá, mint egy tollpihét.

Eszébe villant egy részlet valami másodosztályú, régi filmből, amiben két mániákus repülésirányító srác kipróbálja a turbulenciát, méghozzá oly módon, hogy odaállnak a leszálló repülőgép fara alá. A légörvény legalább tíz méter magasra és harminc méter messzire vitte el őket. Egy vonatnak persze nincs ekkora ereje, de éppen elég van ahhoz, hogy az alagút falához lapuló embert a kerekek alá csavarja.

Megfordult, és megállt. Félrehajtott fejjel hallgatózott bele a levegőbe: mintha az előbb vonatfüttyöt hallott volna a távolból. Talán egy percig is így várakozott, amikor rájött, hogy csak képzelődött, és jobban járna, ha minél hamarabb eltűnne innen. Jobb nem kísérteni a szerencséjét, ha nem muszáj.

Megint körbenézett. A sziklafalak közelsége hirtelen nyomasztóvá vált. Felmérte az alagút két végének távolságát. Az, ahol bejött, még mindig sokkal közelebb volt, mint a kijárat. Már majdnem visszafordult, amikor eszébe jutott, hogy ez bizony tiszta szégyen: öreg erdőjáró létére nem átallana visszafordulni egy kis veszély láttán. Habozott hát egy pillanatig, azután szapora léptekkel csak azért is nekivágott a hosszabb útnak.

Odakint a napfény hirtelensége szinte elvakította. Talán ez a magyarázata annak, hogy nem vette észre azonnal Norát és Bartot, akik ott várták az alagút kijáratánál, a fűben ülve.

Ralph jobban meglepődött, mintha egy tehervonattal találta volna szembe magát. Bart barátságosan

szemtelenül

rávigyorgott, ami majdnem dührohamot váltott ki Ralphból.

- Ti meg? - kérdezte, miután magában lassan elszámolt tízig, és lehiggadt. Látszólag.

Bart továbbra is vigyorgott.

- Nem megmondtam, hogy beszélünk mi még, cimbora? - kérdezte. - És most...

- Eltűnhetnél inkább a picsába - közölte vele Ralph, és Norára nézett. - Mi a fenét keresel te itt? És pont vele?

Nora vállat vont. - Én csak tudni szerettem volna, hogy merre vagy. És Bart azt mondta, tudja. Beszélni akartam veled, Ralph. Mindenáron.

Ralph félrelépett a sínekről, kibújt a hátizsákjából, és nekitámasztotta a drótkerítésnek. Övéből kihúzta a kendőt, és megtörölte izzadt homlokát. A napfény most, hogy kiért a hűvös alagútból, hirtelen nagyon átmelegítette.

- Nem tudom, miről kellene beszélnünk - mondta, és elfordult. A sötétbe bámult.

Léptek hallatszottak a háta mögött, és hirtelen a lány kezének érintését érezte meg a vállán. - Ralph....

A fiú ingerülten lerázta Nora kezét a válláról, és odébb lépett.

- Ezzel nem oldasz meg semmit - mondta a lány. - Kérlek... Beszélj velem...

- Már megoldottunk mindent, nem? - kérdezte Ralph, és hirtelen szembefordult vele. - Mi a fenét akarsz még tőlem? Voltam annyira intelligens, hogy balhé nélkül tudomásul vettem a dolgokat, és szakítottunk. Szintén balhé nélkül. Ez már két alkalom. Többször nem vagyok képes ezt eljátszani. Ahhoz még túlságosan... - elhallgatott.

- Nem akarok veszekedni veled - mondta Nora, és sírva fakadt. - Én... Én nagyon megbűnhődtem már ezért... - hüppögte.

Ralphban felébredt a vágy, hogy gúnyosan felkacagjon, vagy lekurvázza, vagy bármi más módon alázza meg a lányt, de ugyanakkor rájött, hogy azzal aztán végképp lezárna mindent.

És Ralph rádöbbent, hogy egyáltalán nem szeretné még végképp lezárni ezt a dolgot.

Minden mondat veszélyes ilyenkor, gondolta magában keserűen. Minden gondolatot meg kell fontolni, mielőtt kiejtené az ember a száján, hiszen minden gondolat végzetes lehet. Ralph Clendon, te a történtek ellenére szerelmes vagy ebbe a lányba, és nem szeretnéd, ha nem a tiéd lenne.

De a történtekért bűnhődnie kell.

Majd ha térden csúszva könyörög, majd ha hajlandó bármire, amire megkérem - mit kérem, parancsolom -; majd akkor, de csakis akkor bocsátok meg neki.

De vajon mi lesz benne az erősebb? A bűntudat és a szerelem, vagy a büszkeség?

Hol az a határ, amely elválasztja a kettőt egymástól?

Meddig mehetek el?

- Semeddig - szólalt meg egy sziklán ücsörögve Bart, és egyenesen Ralph szemébe nézett. - Hát még nem érted, cimbora? Ennek az egésznek semmi jelentősége a zsigereid szintjén. Ez sokkal kozmikusabb dolog. éppen ezért erőltesd meg magad, és hagyd abba a harapást.

Ralph közelebb lépett hozzá. Egy pillanatra felvillant előtte a kép, ahogy belemászik Bart vigyorgó, ördögi képébe (milyen más volt most, mint amikor megismerte!), de azután megint lehiggadt. Ha valaminek nincs semmi értelme ebben az ügyben, akkor az erőszak pontosan az a valami.

De azért nem akarta azt mutatni, hogy kínosnak érzi ezt az egész találkozást.

- Ne gyere nekem a hülye dumáddal, Bart - mondta figyelmeztető hangsúllyal. - Sokkal jobb lenne, ha inkább eltűnnél innen. A barátom voltál - érted, voltál, - és most nem akarlak látni.

A fiú azonban nem moccant. - Sokkal több jogom van itt lenni, mint hinnéd - felelte. Ralph Norára pillantott, aki még mindig sírt, úgy figyelte őket. Azután visszanézett Bartra. Az arca elvörösödött.

- Nem, nem az ő jogán - mondta Bart sietve, és az arcáról eltűnt a vigyor. Egy pillanatra mintha ijedtség ült volna ki rá, mintha attól tartana, hogy elront valamit. De azután ez a kifejezés is eltűnt; épp csak addig volt látható, hogy Ralph kissé megzavarodjon tőle. - Inkább amiatt, amit mondani akarok neked, pontosabban nektek.

- Így is eleget mondtál már - mondta Ralph, még mindig vörös arccal. - Nem tudom, mi az, amit hallani akarnék tőled. - Azután hozzátette: - A fejed, az igen. Azt szívesen elfogadnám.

- A fejem már régóta a tiéd, Ralph Clendon, még ha nem is tudsz róla - felelte Bart, és felállt. Odalépett Ralphhoz, megragadta a kezét. Azután villámgyorsan megragadta Nora kezét is, és Ralph tenyerébe helyezte.

Ezután, mint egy elégedett művész, hátrább lépett egy lépést, és megszemlélte őket.

Ralph döbbenten állt. Erre nem számított.

De nem eresztette el Nora kezét.

Bart e mozdulatától hirtelen elhomályosult minden, ami Ralph fejében jelenleg keringett. A démon egyetlen érintéssel visszaadta neki a lányt, és eltávozott valahová nagyon messzire, ahol olyan fogalmak, mint test, szex és bántalom, nem értek semmit. Mintha sohasem ismerték volna, és soha nem állt volna közéjük.

- Így - közölte Bart. Most már nem vigyorgott. Rápillantott Ralphra, és felnevetett. - Te vagy a legszeretetreméltóbb hülyegyerek, akit csak valaha is megismertem, pedig lehúztam már néhány évet ezen a világon - mondta nevetve; és Ralph csodálkozva tapasztalta, hogy talán még sosem látta ilyen őszintének Bart arcát. Mintha eddig végig álarcot viselt volna.

Vagy én szemellenzőt.

Bart mosolygott. És várt.

De akkor is... Elcsábította a barátnőmet!

- Valakinek meg kellett tennie - mondta erre Bart. - És hidd el, csak azért tettem én, mert én legalább pontosan tudtam, hogy mit csinálok, és azt is, hogy miért. A világ leghülyébb mondata következik, Ralph, hacsak nem értetted meg végre, hogy miről beszélek.

- Halljam.

- Jó. A te - pontosabban a ti - érdeketekben tettem.

Ralph egy pillanatig értetlenül nézett, majd hirtelen nevetni kezdett. Nora könnyes arccal, döbbenten bámult rá, de már abbahagyta a sírást. - Te hülyébb vagy, mint hittem - mondta Ralph Bartnak.

- Lehet - felelte a démon. - Lehet. Mert ilyen hülye vagyok, most, hogy egy alkalomra elvettem tőled azt a lényt, akit, mint tudjuk, a Teremtés Kezdete óta szeretsz, szóval most örök időkre neked adom.

- Miről beszélsz? - kérdezte Nora.

Bart rácsodálkozott. - Ó, hát még most sem mondta el neked? Azt hittem, végre beveti a totális őszinteséget, mert meg akar tartani. - Tettetett sajnálkozással rázta meg a fejét. - Fuccs az egész kísérletemnek.

- Mondott valamit - suttogta Nora halkan. - Csak nem tudom, mennyire komolyan mondta.

- Ralph? - villant meg a démon szeme.

Ralph kényszeredetten elmosolyodott. - A legkomolyabban, Nora.

Csend lett.

- Hölgyeim és uraim - kiáltotta akkor Bart színpadiasan, - íme, itt látható az Emberiség Leghülyébb Példánya, aki hisz, de fél; aki fél, de hinne; aki inkább veszít, mint hogy valljon. - Meghajolt feléjük, mintha megbolondult volna. Ralph már semmit sem értett. - Trará! - tette hozzá harsogva a démon.

Ralph Norára nézett. A lány tekintete kérdőn nézett vissza rá.

- Nora, én... - kezdte Ralph, de elakadt. Bart, úgy, ahogy volt, meghajolva lesett fel rájuk.

- Nos? - sürgette Ralphot. - Hiszen tudod, mit kell mondanod, nem? Mentsd meg a kísérletemet, könyörgöm, cimbora. Tedd meg, és üdvözülsz, meglátod. Rajta!

Ralph idegesen gyűrögette a kendőjét. Nem tudta, mi történik velük, de érezte, hogy valami nagyon furcsa.

Talán elvarázsolt minket, gondolta. Hiszen a hatalmában áll. De akkor miért nem törli ki egyszerűen az emlékezetünket? Mire jó ez az egész?

Úgy ismer minket, mint ahogy mi magunk sem magunkat. Játszik? Nem hinném. Az a tekintet... Nem, nem hinném. Inkább...

Tanít.

Ez a gondolat most mintha kívülről jött volna.

Igen, ez történt, sugallta Ralph fejében egy hang. És igen, én vagyok az, cimbora. Értsd már meg: segíteni akarok.

Bart?

Igen, az, fogd már fel. Azért így, mert nem akarom, hogy Nora hallja. Szóval a lényeg: emlékezz, mit beszéltünk meg a karmával kapcsolatban. Emlékszel? A Törvény alól senki sem kivétel; még a legfejlettebb szinten álló lelkek sem. Még a démonok és az angyalok sem. Még te sem. És Nora sem. Kapisgálod már? Mi volt az utolsó bűn, amit még nem kaptál vissza, amit még nem éltél át szenvedő alanyként? A megcsalatás, nem? Hát tessék. És hogy miért én? Mert azt akartam, hogy elejétől a végéig lássam, hogyan élitek át, hogyan győzitek le ezt is, mint a többi problémátokat. A totális őszinteség nagy dolog, Ralph. Nagyon nagy dolog. Csak az segít, bárki bármit is mond. És ti már majdnem eljutottatok odáig. És most már az utolsó bűnön is túl vagytok. Együtt kell maradnotok mindörökre. Érted már?

Nálam jobban senki sem szeret titeket, Szuaj, öreg barátom. Talán még Isten sem.

Ralph hallgatott. Nora várt.

- Mondd már ki - mondta akkor szelíden Bart, és felegyenesedett.

És Ralph kimondta.

- Szeretlek, Nora. - A lány szeme elkerekedett a csodálkozástól és az örömtől. A nyakába borult, és megint sírva fakadt. Közben össze-vissza csókolgatta Ralphot -, és a fiú is őt. Csók csókot és szó szót követett, mintha semmi és senki más nem létezne a világon rajtuk kívül.

A szőlő beérett. Bart elégedetten állt.

- Szeretlek, szeretlek, őrülten szeretlek, te lány - hadarta Ralph. - Nem érdekel, mit tettél, nem érdekel, kivel, nem érdekel az sem, hogy mikor. Csak az érdekel, hogy most itt vagy, és hogy már ezer éve kereslek mindenütt, és végre itt vagy velem. És többé nem eresztelek el, mert öröktől fogva az enyém vagy. Bántalak, és te is bántasz: de most már tudom, hogy ez is a karmánk része, és így kell megtanulnunk mindent, amit tudnunk kell ahhoz, hogy egyszer hazamehessünk. Értek már mindent.

- No, mindent azért még nem - szólt közbe a démon.

Ralph ránézett, és vállat vont. - Most az sem érdekel. - Nora a vállába temetkezett, és remegett a boldogságtól. Átélte a világ egyik legnagyobb csodáját: bocsánatot nyert és szerették.

- Pedig jobb lenne, ha érdekelne - folytatta Bart. - Ugyanis ugyanolyan könnyen elveszíthetsz mindent, mint ahogy most megkaptál mindent. Vagy, ha pontosabb akarok lenni, akkor azt mondom: könnyen veszíts el mindent, hogy könnyen megkapj mindent.

- Ez nekem zavaros - közölte Ralph, és visszafordult Norához.

- Persze, hogy az - dörmögte Bart a háta mögött. - Hiszen most már csak egy ember vagy, minden jó tulajdonságod ellenére. - Ralph nem látta, hogy a fiú rápillant a karórájára, és megint elvigyorodik azzal a szemtelen vigyorával, amit Ralph néha gyűlölt, néha pedig csodált. - De éppen azért vagyok itt, hogy kitisztítsam, ami zavaros. Vagy hogy a zavarosban halásszak, ahogy a fajtámhoz illik? Nem is tudom. Olyan bizonytalan vagyok ma. Mint mindig a történelem folyamán, ha valami nagy dologra készültem.

Csettintés hallatszott. Elképesztő erejű orkán zúdult elő valahonnan, és besöpörte őket az alagútba. Egyetlen másodperc alatt történt az egész, de Ralphnak perceknek tűnt: kissé kóvályogva ott állt Norával az oldalán a sötétben; - fogalma sem volt, hogyan, de tudta, hogy ezt Bart csinálta.

És rájött, hogy most ez sem érdekli.

Milyen más így a világ, gondolta magában. Nem történt semmi, és mégis más lett minden. Mintha új évezred kezdődne ettől a perctől fogva. Nem kell már félnem semmitől, bár még nem értem, miért. Vajon az őszinte gondolatok teszik? Ez volna a szatori? Olyan, mintha meghaltam és feltámadtam volna. Vagy a halál jön most?

Zúgott a füle, és ismét megszédült. Nora is erősen kapaszkodott belé. - Mi az isten történt? - kérdezte.

Bart vigyorgott. - Ó, csak én voltam az, szép hölgy, bár nem jársz messze az igazságtól. - Körbefordult. Pontosan az alagút közepén álltak, egyenlő távolságra a kijáratoktól. - Íme, barátaim, a pokol kapuja.

- Ő egy démon - szólalt meg akkor Ralph. Nora értetlen pillantást vetett rá.

- Micsoda?

Ralph megrázta a fejét. - Bart nem ember, hanem egy démon. De ez most nem számít. Nem érdekes.

- És itt, a pokol kapujában - folytatta Bart vidáman, - már csak egy dolgot szeretnék, úgyis mint kalauzotok, elmondani nektek. Én most meghalok. Nem először persze, és terveim szerint sajnos nem is utoljára. Hosszú vezeklésnek nézek még elébe azért, ami most fog történni.

- Te érted, miről beszél? - kérdezte Nora. - Mi a fene...

Ralph bólintott.

- És te is nagyon jól érted, ifjú hölgy, csak nem vagy hajlandó elhinni - mondta Bart jóval csendesebben. - A karma Törvénye: a bűnért bűnhődés jár. Ez az egyetlen törvény, amely alól semmiféle módon nem lehet kibújni. Ha kis bűnt követsz el, csak egy kicsit vetnek vissza a hazafelé tartó úton. Ha nagyot, akkor elölről kell kezdened az egészet. Világos, mint a nap.

És én most, barátaim, nagy bűnt készülök elkövetni, hogy ti örökké szerethessétek egymást. Nem itt persze, ahol most éltek: mert ez most itt bűntelen pillanatotok, és ideje, hogy kiszálljatok, amíg még tiszták vagytok. Ez az én nászajándékom nektek. És ez az én testamentumom is.

Ralph ebben a pillanatban rájött, hogy nem a füle zúg.

- Soha ne felejtsétek el a jó Bart Wilsont - mondta a démon olyan stílusban, mintha valami középkori lovag lenne. - És soha nem felejtsétek el Szenojt, a démont, aki mindig is visszavágyott a mennybe.

Odakintről dübörgés rontott be. A hang, mint valami pokolbéli vihar, úgy közeledett feléjük, és visszhangot kavarva száguldott végig az alagútban.

Nora felsikkantott.

Az alagút túlsó végén hirtelen felizzott valami vad, éles fény. Ralph megfordult, hogy lássa, mi az; mellette Nora ugyanezt tette. A lány valószínűleg azonnal rájött, mi történik, mert Ralph, mielőtt elnézett volna az alagút vége felé, még látta, hogy Nora arcából kiszökik a vér. A lány olyan sápadt lett, mint Wendy azon a bizonyos napon; - és ez kellemetlenül rémült gondolatokat ébresztett Ralphban.

A következő pillanatban azután benne is tudatosult, hogy egy vasúti alagút közepén állnak, - vajon mi más jöhetne erre?

Hallotta, ahogy Bart talpa alatt megcsikordulnak a kövek, és ez a hang hirtelen elébe villantott egy oda nem illő, sokkal korábbi emlékképet: amikor Nora meg ő a hegyi tó jéghideg vizébe merülve kavicsokat hoztak fel a felszínre, és a parton, a napsütésben ülve dideregve-nevetve próbáltak meg velük zsonglőrködni. Az egymáshoz súrlódó, nedves kövek adtak ki olyan hangot, mint most ezek itt, az alagút felszórt talaján.

Az egy nagyon szép pillanat volt, gondolta Ralph.

Bart most szorosan mögéjük lépett, és kezeit a vállukra tette. - Mea culpa, barátaim - mondta halkan. - Bocsássatok meg érte. És mindenért.

A vonat éleset sípolt, ahogy túlhaladt az alagút elején. Reflektorának fénycsóvája messze megelőzte, de még mindig nem érte el őket. Ralph rájött, hogy mire a vonat vezetője egyáltalán észreveszi, hogy ott álldogálnak a síneken, már nem fog tudni lefékezni a szerelvényt. Erősebb reflektorokat kellene tervezniük a vonatok elejére, gondolta, de érezte azt is, hogy nem ezen kellene most gondolkodnia.

Odakint, az alagút bejáratán túl a napfény tisztasága élesen elválasztotta a két világot: az erdő és az alagút világát. Ralph csodálkozva fedezte fel, mennyire egyszerű és békés lett minden; a közelben ólálkodó halál sodorta rémült gondolatoknak a nyomát sem látta. Ettől vagyunk másabbak, jött rá, és várta, hogy valamiféle büszkeség töltse el; de a pillanat egyszerűsége nem engedett szabad utat az efféle érzéseknek sem. A tökéletesség egyenlő az ürességgel. Ralph üresnek és valahogy mégis tökéletesen felkészültnek érezte magát; ez a gondolat azután megrekedt a fejében, és úgy visszhangzott benne, mintha kikiabálta volna az alagút szikláinak.

A szerelvény zúgása egyre erősebb lett.

Bart felnevetett. Ralph hátrafordult, és ránézett.

A fiú hátralépett egy lépést, és színpadias mozdulattal a közelgő vonat felé intett. - Érted már, Ralph? - kérdezte, és hirtelen, nagyon hirtelen elkomolyodott. - Ennél többet senki sem adhat nektek - mondta jóval halkabban, és ismét mosolygott. - És ennél többet senki sem vehet el tőletek.

Ralph bólintott, bár a szavak igazi jelentése csak néhány másodperccel később jutott el a tudatáig. De ahogy Bart kimondta őket, sőt, még inkább az, ahogy mondta őket, és ahogy mosolygott közben, Ralph megérezte az egyszerű szavak mögött rejlő igazságot. Bartnak nem kellett megmagyaráznia. És Ralph tudta, hogy Bart is tudja, hogy megértett mindent. - Ez most az az alagút, Ralph.

Bart a visszájára fordított mindent ezzel az utolsó tettével. Idecsalta őket, pontosan a vonat elé, hogy elvegye tőlük minden eljövendő közös percüket, amit boldogan tölthettek volna el ezen a földön, ebben az életben; s ugyanakkor megajándékozta őket a lehető legnagyobb ajándékkal, amely csak kevesek kiváltsága a mindenségben. Minden, amit eddig tett, új jelentést kapott. A harag, amit iránta érzett, egy szempillantás alatt köddé foszlott; és Ralphnak eszébe jutott, hogy ha most halnak meg, akkor örökké együtt maradhatnak odaát; és azt is tudta most már, hogy ennek a soha többé el nem válásnak egy másik lény önfeláldozása az ára. A kör, az egymást követő életek köre másodperceken belül örökre bezárul. A démon pedig ezen a percen ismét az lett, aki valaha, sok ezer évvel ezelőtt volt, amikor még odafent lakott, a teremtője mellett, és még nem voltak gonosz gondolatai. És ezzel a tettével most valami olyan dolgot vállalt fel, amely ismét sok ezer évre előre megszabta a sorsát.

A Törvény alól senki sem kivétel.

- Köszönöm - mondta halkan Ralph, ahogy mindezt megértette, és Bart bólintott.

Nora érintését érezte meg hirtelen a tenyerében. A lány ujjai rákulcsolódtak a kezére, és őrjítő erővel szorították meg. Ralph egy pillanatra visszaadta a szorítást, hogy a lány tudja, vele van és ugyanazt érzi, amit ő. Odafordult Nora elé, hogy eltakarja előle a vonatot, és hogy a szemébe nézhessen.

- Nem lesz semmi baj, Ralph - suttogta Nora olyan halkan, hogy a fiú először nem is értette. - Nincs semmi baj - ismételte ő is, és hirtelen megölelte a lányt. Most már rendben volt minden. Megcsókolta Nora nyakát - egy pillanatra felvillant előtte a lány bőrének íze és a vágy, ami mindig elfogta ilyenkor -, és akkor a vonat még egyszer, utoljára felsikított, és már ott is volt.

Azután egy ideig nem volt semmi.

Budapest, 2000-2002

Amikor nekifogtam ennek a regénynek, azt hittem, sikerül valami korszakalkotót, valami megfoghatatlanul eredetit és vigasztalót írnom; - nos, ez a szándékom talán nem valósult meg, de egy biztos: a történet hosszabb lett és menet közben sokkal több váratlan fordulatot vett, mint amire eredetileg számítottam.

Mint ahogy azt már az előszóban is elmondtam, a szereplők mind-mind valós személyek. Erre a kijelentésre persze azonnal fel lehetne háborodni, és azonnal a fejemhez lehetne vágni Bart démoni voltának kérdését; nagyon remélem azonban, hogy ezt senki sem teszi. Van ugyanis egy rész a történetben, amikor Bart azt mondja, hogy még ő, a démon sem lehet biztos a saját maga démonságában. Szerintem ez pontosan így van mindenkivel ezen a bolygón, aki csak tudatos tudattal rendelkezik. Születésem óta bolyongok ezen a helyen, járom az erdőket és kutatok nagy titkok után a saját fejemben, de nem találtam soha egyetlen választ sem. Igenis léteznek olyan kérdések, melyekről ezerféle véleményt mondhatunk, százféle "ha" közbeszúrásával, - és biztosak lehetünk benne, hogy még csak a közelében sem járunk az igazi válasznak.

Nekem írnom kell, hogy ne bolonduljak bele a fejemben láncaikat csörgető gondolat-kísértetek erőszakos zsivajába; Önnek pedig olvasnia kell, pontosan ugyanezért. Remélhetőleg emiatt értjük majd meg egymást. Mi értelem lenne a másikunk hitvilága felett vitát nyitni?

És hogy hol vannak az igazi válaszok? Valahol azon a vidéken rejtőznek, ahol a valóság szövete szelíden felbomlik, és a résen beszivárognak a mi világunkba a dolgok valódi színei; ahol a tűz körül minden egyes kőnek megvan a maga helye, és ahol kimondhatatlan formájú lények sietnek el a szemlélő mellett a maguk dolgait intézve. A válaszok, ahogy Bart mondaná, ott vannak az orrunk előtt, csak még nem találtunk rá arra az egyetemes szemléletmódra, ahogy a Látók a Való Világot szemlélik.

Így hát nincs mit tenni, mint elfogadni a dolgokat olyannak, amilyenek, és tovább keresgélni a válaszokat.

Ígérem, ezt fogom tenni.