Nora véleménye szerint Ralph legutóbbi írása eléggé sötét hangvételű ugyan, de elsősorban mégsem a depresszió szülte.

- Hanem? - érdeklődött Ralph. Mindig szívesen hallgatta meg mások véleményét a műveivel kapcsolatban, bár a legtöbbször nem sokat adott rájuk. Nem nagyon szeretett változtatni az írásain.

- Szerintem - mondta a lány, - ez inkább valamiféle műhelytitok-vallomás.

- Úgy gondolod? - mosolyodott el Ralph.

- Úgy - bólintott a lány. - Több mint egy éve alszom minden este melletted, kedvesem, és tudom, hogy általában nem normális dolgokról szólnak az álmaid. El sem tudnád képzelni, néha miket művelsz, amikor alszol.

- Nofene - vonta fel a szemöldökét tréfálkozva a fiú.

- De tényleg! - nevetett Nora. - Néha olyan vadul hányod-veted magad, mintha sárkányokkal vagy szörnyekkel küzdenél. Néha meg úgy csinálsz, olyan mozdulatokat teszel, mintha vívnál. Néha motyogsz is, gondolom, az már az én szerencsém, hogy általában érthetetlenül.

- Hát - vakargatta meg a feje búbját Ralph, - szó ami szó, szoktam érdekes dolgokat látni álmomban.

- Nem sokat mesélsz róluk - jegyezte meg a lány.

- Nem, csakugyan nem - ismerte el a fiú. - Mert néha magam is eléggé elborzadok tőlük. Ez a legutolsó is például... - mondta titokzatoskodva, és elhallgatott.

Nora szemrehányóan bámult rá. - Most már meséld el! - parancsolta. - Utálom, ha valaki csak célozgat valamire. Tessék befejezni.

- Befejeztem - nevetett Ralph.

- De nem így! - mondta a lány. - Rendesen! - Elhelyezkedett az ágyon, kislányos arckifejezést öltött, és várt. - Tessék elmesélni szépen, mi volt az. Miről álmodtál?

- Nagyon furcsa álom volt - mondta Ralph, és elfészkelődött Nora ölében. A lány megsimogatta a fiú arcát, és várta, hogy beszéljen.

Ralph lehunyta a szemét, és egy pillanatig némán várta, hogy az álom emlékei előkússzanak rejtekükről. Ahogy annak a bizonyos éjszakának a hangulata ismét kitökéletesedett, mesélni kezdett.

- Egy olyan világ volt - kezdte, - ahol nem lehetett tudni, mennyi a valóság és mennyi a varázslat. De az egész, ha jobban belegondolok, inkább a realitás felé húzott. Ez a realitás azonban nagyon bizonytalan lábakon állt. - Sóhajtott egy nagyot. - Ugyanúgy dolgoznunk kellett, meg minden; csak valahogy mégis más volt, mint ez a mostani élet.

- Én is benne voltam? - kérdezte a lány kíváncsian.

- Nem is tudom - felelte habozva Ralph. - Benne volt a lány, akit nagyon régóta és nagyon szerettem; de nem láttam soha olyan közelről az arcát, hogy azt mondhatnám: te voltál az. Azt hiszem, te voltál. De az is lehet, hogy nem. Ez a rész nagyon homályos.

Egy hatalmas tér ugrik be elsőnek. Körben fák, olyan ligetszerűen, és egy csomó ember, akik felfelé bámulnak. Mindannyian. Felnézek, és odafönt valami határozatlan körvonalú valami vibrál, iszonytató magasságban, a kék ég előtt.

- Ufó?

- Nem, nem hiszem - rázta meg a fejét a fiú. A homloka Nora melleinek alját súrolta, és ez az érintés egy pillanatra elterelte Ralph figyelmét az álomról. Felnyúlt, megsimogatta a lány mellét, majd folytatta. - Nem hiszem, hogy ufó. Valami más volt, de hogy mi, azt senki sem tudta. Hatalmas tömeg állt a téren, és mind emiatt a valami miatt gyűltek össze. És mindenki félt. Én is féltem. Nem tudtuk, mi a fene az, de azt tudtuk, hogy nem jó, hogy itt van.

Az emberek halkan találgatták, hogy mi lehet az. Egyszerre azután ilyen pletykaszinten elterjedt, hogy van valaki odafent, egy ember. El tudod képzelni a helyzetet? Ott állsz, felfelé meredsz, és valami olyasmit látsz, amely túl valószerűtlen ahhoz, hogy félelmet keltsen benned. A körvonalait nem is igazán tudod kivenni. Nincsenek neki ugyanis olyanok. Folyton csak a szemed sarkából látod, hogy ott vibrál valami: de ha erőlködsz, hogy élesebben lásd, azonnal eltűnik. Mégis érzékeled valamilyen szinten, hogy hatalmas, majdnem beteríti az egész égboltot, és abszolúte nem szabályos: tüskés, tornyos, hézagos az egész, mint valami várkastély vagy nem is tudom, micsoda. És akkor egyszerre csak arról sugdolózik mindenki körülötted, tényként emlegetik, hogy annak a valaminek a tulajdonosa lejött, itt volt, és elragadott egy lányt, akit odafönt tart fogva. És egyszerre azon kapod magad, hogy - először csak szemlesütve, mintha tőled is félnének - elhangzik a hátad mögött a neved, majd előtted is, de sosem nyíltan; és rájössz, hogy ezek az emberek itt rajtad kívül mind tudnak valamit, amit te nem, pedig igenis közöd van hozzá, sőt, egyenesen rólad van szó. És lassan eljut a tudatodig, hogy az a lány, akit emlegetnek, a te barátnőd; és eszedbe jut, hogy reggel óta nem láttad, pedig már dél van, és ott állsz a szikrázó napsütésben valami ismeretlen, idegen dolog alatt, amitől mindenki retteg, és tudod, hogy egyedül te vagy az az egész bagázsból, akinek fel kell mennie oda. És akkor majdnem összeszarod magad a félelemtől, és az érzések úgy jönnek elő szépen lassan belőled, mintha direkt a kedvedért játszanának kérdezz-feleleket.

- Ajjaj - morogta Nora.

- Ajjaj bizony - helyeselt Ralph. - Ajjaj. És akkor már tudod azt is, hogy mindenki rád figyel, és azt várják, hogy na most vajon mihez kezdesz.

Elhúzódnak tőled, mintha leprás lennél. A kíváncsiságuk enyhe rosszindulatba csap át, hiszen miattad van ez az egész, akármi is ez, miattad jött, hogy elrabolja a kedvesed és harcba kényszerítsen; és várják, hogy lépj már előre és csinálj valamit. Akármelyikhez fordulnál oda, tudod, hogy felesleges, mert egyik sem fog segíteni: csak bámészkodni akarnak és ott lenni az eseményeknél, de a seggükbe egy zabszem sem férne fel. Igaz, neked se.

Kettős minden érzelmed. Egyfelől ölni akarsz, bárminek nekimenni, ami bántja a kedvesedet; másfelől utálod az egészet, és legszívesebben megvárnál valakit, aki tudja, mit kellene tenni. Ekkorra már határozottan tudod, hogy az a valami odafent gonosz, veszélyes és nehéz ellenfél; nem tudni, honnan, de felrémlik előtted, hogy ez nem űrhajó, nem repülő vár, hanem egyszerűen csak egy másik dimenzió teremtménye, egy olyan idegen lényé, amely annyira idegen, hogy a földi agy fel sem foghatja idegenségét. Hirtelen a napnál is világosabbá válik, hogy a Föld egy olyan szektorába ért az űrnek, ahol az egymás mellett, vagyis az egymásban létező világok közül kettő most metszi egymást, és te ezalatt a metszet alatt álldogálsz; és az a valami, ami ezt a szörnyűséget lakja, elragadta a lányt.

És akkor a lány egy pillanatra feltűnik odafent. lenéz, és kiabál valamit, amit nem értesz; de azt tudod, hogy bajban van és segítséget vár tőled. Eszement ötletek villannak fel, hogy mihez is kellene kezdeni; végül egy helikopter emel fel addig a pontig, ahol az imént még a lányt láttad. Gépfegyveres katonák biztosítanak téged, egy kötélen lógsz, beülőben, ahogy a helikopter megpróbál ráereszkedni a néha fel-felvillanó részekre. Ám mindez csak káprázat: és akkor már nem félek, hanem dühös vagyok, és frusztrál az egész, egyre komolyabban, mert akárhogy is igyekszem közelebb kerülni hozzád, egyszerűen lehetetlen, és megállapítom, hogy ez egy olyan tárgy, amely főleg csak illúzió, és ugyan ő azt csinál velünk, amit akar, de mi meg sem tudjuk érinteni, hiszen egészen lazán keresztülcsúszik rajta a kezünk; és a fene sem érti, hogy akkor a lány hogyan került oda, és miért nem látszik, miért nem esik le a földre, és hogyan juthatnék hozzá. És akkor vége.

- Vége? - kérdezte Nora egy pillanatnyi csönd után. Ralph kinyitotta a szemét, ránézett, és elmosolyodott.

- Vége, kedvesem - ismételte meg. - Felébredtem. Itt volt a vége.

Nora maga elé meredve emésztette a hallottakat. Ralph hagyta, hadd gondolkodjon; ő maga is az álmán tűnődött.

- Egy biztos - szólalt meg végül nagy sokára a lány. - Freud elélvezne, ha elemezgethetne téged egy órácskát.

- Aha - mormolta a fiú. Hasra fordult, arcát a lány ölébe fúrta. Nora a hátát kezdte simogatni. - Azt meghiszem - mondta Ralph. - Tudom, hogy egy csomó része megmagyarázható mindennek. Vannak benne szociofóbiás és frusztratív elemek is. De maga az a köntös, amiben mindez megjelent... beszarás. - Még mélyebbre fúrta az arcát, és mondott valamit, amit Nora nem értett.

- Tessék? - kérdezte a lány. Ralph felemelte a fejét, úgy mondta megint.

- Azt hiszem, ez nem az én álmom volt - mondta. - Ez az álom úgy jött valahonnan.

Amikor elmesélte Bartnak is az álmot, a fiú megcsóválta a fejét.

- Valóban különös - jelentette ki, majd hamiskásan Ralphra kacsintott. - Én a helyedben felkeresnék egy jó pszichológust.

- Éppen azt teszem - felelte neki Ralph. - Állítólag te az vagy.

- Csak leszek, cimbora, csak leszek - mondta Bart. - Feltéve, ha előtte nem raknak ki az egyetemről.

Ralph felvonta a szemöldökét. - Miért, kifelé áll a szénád? Csináltál valamit?

Bart nemet intett. - Szó sincs ilyesmiről. De, én marha, beadtam egy zárthelyit, amit lehet, hogy nem kellett volna.

- Mert?

- Mert az a címe: Hogyan teremtettem újra a világot, miután Isten nyugdíjba ment.

- És ez akkora gáz?

- Nem tudom. De azt hiszem, igen. Az még hagyján, hogy Freud nézetein harsányan röhögök benne, de sajnos ugyanígy röhögök Mr. Argle tételein is.

- Az meg ki? Sosem olvastam tőle semmit.

Bart legyintett. - Hidd el, sokkal jobb ez így. Mellesleg ő a kar dékánja. Nála kellett intéznem a szakosodást. És volt már korábban is egy vitám vele. Ez a második eset, hogy olyasmit tettem, ami nem tetszik neki.

Ralph a homlokát ráncolta. Felsóhajtott.

- És mi a helyzet Freuddal? Mi a bajod vele?

Bart kérdő pillantást vetett rá. - Ezt most komolyan kérdezed? - Ralph bólintott, de nem túl határozottan. Bart megcsóválta a fejét. - Azt hittem, egy véleményen vagyunk felőle. Hiszen te írtad róla, hogy hülyeség az a fajta hármas énkép, amit kitalált, nem?

- Én ilyet nem is írtam - tiltakozott Ralph.

- Dehogynem - felelte Bart. - Egészen pontosan a Társaság pályázatára készült művedben. Ott remekül kifejtetted, hogy egyáltalában nincs szükség a Freud-féle én-re; arra az én-re, amely az ösztön-ént és a felettes ént koordinálja.

- Aha, szóval arra gondolsz...

- Arra bizony. Azt hittem, tisztában is vagy azzal, amiről írsz. Nos, azt hiszem, igazad volt, bár ezek után nem tudom, mennyi tudatosság van a dologban. Mindenesetre egyetértek veled.

- Ebben az én-dologban?

- Úgy bizony, cimbora. Ebben az én-dologban. Mert mit mond Freud? Az ösztön-én vele születik az emberrel, tehát genetikusan meghatározott dolog; alapjai az embert hajtó energiák összessége. Működése kirobbanó, azonnali, önérdekektől vezérelt. Ezt a fajta személyiség-összetevőt nevezted te el Alapegónak, AE-nek, csak nálad pluszként a többihez még némi karmikus emlékképek is társulnak.

Azután ott van a felettes-én, amit te Idealizált egónak, IE-nek nevezel. Freudnál ez az, ami az ösztön-énből fejlődik ki, és funkciója teljes egészében megfelel annak, amit te leírsz az IE-nek. Ebben nincs is semmi hiba. Ám Freud szerint van egy harmadik dolog is, a nagybetűs ÉN, amely e kettőt igazgatja és próbálja meg folyamatosan az egyén számára a legkedvezőbb egyensúlyban tartani.

Lehet, hogy igaza van. Én viszont most azt mondom: mi van akkor, ha én nem látom sehol ennek az ÉN-nek a létezését? Mert bizony ezt mondom, ha a fene fenét eszik is. Tényleg nem látom. Hol van ez az ÉN? Miben nyilvánul meg a működése? Az egyén viselkedésének minden mozzanatát meg tudom magyarázni az AE-vel és az IE-vel; minden tettünk gyökereit vissza tudom vezetni e két összetevő valamelyikébe. És ahogy írtad, az IE az, amely kordában tartja az AE-t; az az a felettes dolog, amely képessé teszi az egyént a társadalmi normák betartására. Mi szükség van akkor az ÉN-re? Maximum azt tudom elképzelni, hogy e két összetevő összességét nevezzük így, hiszen ebből állunk. Ez létezésünk esszenciája.

Argle professzor úr szerint viszont mindez baromság. Sőt, ahogy a szavaiból kivettem, ez talán több, mint baromság: ez eretnekség. A professzor szerint minden bizonnyal máglyán a helyem. És attól félek, ez a vélemény hamarosan az egész karban el fog terjedni rólam. - Bart megint megcsóválta a fejét, mint akivel valami hülye dolog történt, és nem érti, hogyan történhetett ez és miért pont vele.

- Hát, ez tényleg nem egy egészséges dolog. - Mondta Ralph halkan. - Mindegy. Majd kiderül, mi lesz. Most inkább hízelegjünk egy kicsit az egómnak, és beszéljünk az álmomról. Szerinted mit jelent?

Bart vállat vont; és ezzel a rándítással Argle professzor úr fenyegető jelenléte köddé oszlott. - Igazából fogalmam sincs. Nagyon összetett álomnak tűnik. Ha lecsupaszítod róla a szokásos típusos dolgokat - szociofóbia, frusztráció, satöbbi - még akkor is ott van valami nagyon furcsa benne.

- Ugyanezt mondtam Norának is. Hogy leginkább a körítés zavar. A típusos dolgokat én is felismerem.

- A körítés... Igen, az lesz az. Persze nyugodtan ráfoghatnám, hogy pusztán élénk egy kicsit a fantáziád; de hát a fantázia pontosan a tudatalattidból táplálkozik. Onnan szerzi be az alapot, azután, még jobban is, mint Spielberg, kidolgozza és eléd tálalja a kész filmet.

- De mi lehet az alap?

Bart megint csak vállat vont.

- Nem néztél mostanában valami hasonló képvilágú filmet? - kérdezte. Ralph nemet intett. - Valami új könyv? Fénykép, ami megragadott? Semmi? Pedig ez csakugyan kívülről jött, ahogy mondtad. Persze én ezt nem úgy értem, ahogy te; te túl nagy spiritualitást tulajdonítasz neki. Én csak egyszerű ingerekre gondolok.

Ralph hallgatott.

Bart szomorkásan megcsóválta a fejét. - Hát akkor ülj le a gép elé, cimbora - tanácsolta. - És kezdj el írni.

Ralph csodálkozva pillantott rá. - Mi a fenét kezdjek el? - kérdezte.

Bart vállat vont. - Amit akarsz. Semmit. Engedd, hogy kijöjjön belőled az, ami ki akar jönni. - Előrenyúlt, és megveregette a fiú vállát. - Mást úgyse nagyon tehetsz.

Abban a pillanatban (írta aznap éjjel Ralph), amelyben az AE és az IE találkozik, az egyén szinte kivétel nélkül minden esetben zavarba jön. Ezek azok a percek, amikor az ember megtorpan, és elcsodálkozik, miközben egyre csak azt hajtogatja magában, hogy mennyire nem ismeri önmagát.

Ha azonban a feszültség, amit ez a találkozás gerjeszt, mélyebben gyökeredzik, akkor a tudatalatti általában az éjszakát választja ki arra, hogy megoldást keressen az egyént gyötrő kérdésekre. Ezek a gondolatok nem állnak semmiféle tudatos irányítás alatt, így olyan szabadsággal bírnak, amely minden képzőművész álma: korlátlanul, akadályok és gátak nélkül hömpölyöghetnek végig az egész éjszakán, s ha mást nem is, legfeljebb egy kis nyugtalan forgolódást okoznak gazdájuknak.

Ezeket a gondolatokat nevezzük álomnak.

Az AE és az IE, mint az álmok gazdag forrása, szimbolikusan is rengeteg néven illethető. Tökéletesen beleillenek például a dualista világkép-rendszerekbe. Nevezhetjük őket jingnek és jangnak. Vagy - és ez a legtalálóbb mind közül - Jónak és Rossznak, Dr. Jekyllnek és Mr. Hyde-nak.

Az AE, az egyén ösztönös és az előző életeiből magával hozott tulajdonságainak összessége, lecsupaszítva a sallangoktól, összefüggésektől és elvonatkoztatva az ok-okozati logikától, teljes IE-tudatunk minden bizonyosságával Rossznak nevezhető, hiszen ellentmond mindannak, amit az IE-társadalom megkövetel tőlünk. Az AE a kisebbik, folyton rosszalkodó testvér, aki csak bajt okoz nekünk és másoknak, pontosan azért, mert más. Más, mint a többi. Integrációja az IE-társadalomba a felejtés tudományának tökéletesítése, az uniformizálódás, az egyéni tulajdonságok részleges vagy teljes elhagyása. Ugyanebből kiindulva elmondhatjuk, hogy e szempontból vizsgálva az IE a Jó; a beilleszkedett, viselkedni és tolerálni tudó, freudi felettes én.

De vajon helyes-e ez a meglátás? Egy társadalom működése megköveteli az IE elfogadását. Azok, akik ezt nem látják be, normális esetben kirekesztődnek a társadalomból: őrültekházába, börtönbe kerülnek; rosszabb esetben valamiféle szenvedélybetegségbe vagy az öngyilkosságba menekülnek. A társadalom nem tűri az AE kitöréseit és az IE semmibevételét; legfeljebb csak akkor, ha a társadalom normálisnak tartott körülményei elromlanak. A katasztrófák túlélői, azok, akik veszély esetén AE-énjük tulajdonságaiba kapaszkodva felrúgják az IE szabályait, általában hősökké válnak. Ha lezuhan egy repülőgép az Andokban, és a túléléshez bizony a halottak húsának elfogyasztása a feltétele, akkor az IE sok esetben mégiscsak legyőzetik, és a kannibál AE kerül a felszínre.

És hogy mindezt miért fogadja el a későbbiekben az IE-társadalom? Mert az IE tudatalattija azt mondja: igaz ugyan, hogy ezek az egyedek itt tiltott dolgokat követtek el, de a céljuk a túlélés volt, a faj túlélése, a mindenek felett való cél, a végső konklúzió.

Látható tehát, hogy a világ működéséhez mindkét én szükségeltetik. Ám ha az AE-nek nagyobb szabadságot adnánk, a társadalom nem volna képes többé zavartalanul működni; sőt, egy idő múlva felbomlana, és anarchiába torkollana.

Az AE folyamatos felszínen maradásának tehát egyértelműen negatívak a következményei. Felvetődik a kérdés, hogy az egyén számára nem az AE és az IE súrlódásaiból keletkező álmok azok a levezető csatornák, melyek segítenek számára az IE-társadalom biztonságában megmaradni?

Az álmok felfokozott "költői szabadsága" az egyetlen olyan dolog az IE-társadalomban, amely nem áll semmiféle ellenőrzés alatt. Orwell könyvében a Gondolatrendőrség ötlete sokkal szörnyűbb veszélyt enged sejtetni, mint ahogy azt az olvasó első ránézésre gondolná. Az álmok, a feszültségek feloldói (vagy éppenséggel néha pont az okozói), az egyénnek a teljes szabadság látszatát ajándékozzák. Titkuk abban rejlik, hogy még magától az álmodótól is függetlenek, noha az ő élményeiből táplálkoznak. Misztikus, irányíthatatlan mesék, melyekben szükség szerint keveredik a valós élményalap és a tudatalatti költeménye. Találkozik bennük az IE tiltása (nem szabad, mit szólnak hozzá, nem illik), és az AE ösztöneinek kitörése (tedd). És ha az álomban már megtettem, miért kellene megtennem a valóságban is?

De vajon egy álom pontos választ adhat-e arra, hogy mi az, amit meg kell tennie a valóságban? Ralph még napokig gondolkodott a témán, és még a könyvtárba is benézett, hogy kikölcsönözzön egy-két témába vágó könyvet. Ahogy sorra végigolvasta őket, megállapította, hogy az álmodás technikai körülményeinek leírásán kívül semmi újat nem talált bennük; úgy látszik, a halál és Isten létének kérdése mellett ez a másik olyan titok, amelyet még soha senkinek sem sikerült megfejtenie, és minden bizonnyal a jövőben sem fog.

Egy napon azután elvonult az erdőbe, egymagában, hogy rendszerezze a gondolatait. Bár egy tapodtat sem jutott közelebb a megoldáshoz, legalább megnyugtatta önmagát azzal, hogy megtett minden tőle telhetőt. A téma így végre úgy döntött, hogy békét hagy neki; és Ralph testben-lélekben megkönnyebbülve lobogtatta fehér zsebkendőjét a álom-kérdés távozásának estéjén.

Ralph, Nora és John ezen a hétvégén egy kicsit messzebbre merészkedtek az erdőben, mint szoktak.

Az Északnyugati Turistaúton felmentek észak felé, majd jó húsz mérföld megtétele után letértek róla nyugatnak, be a Mohawk-erdőbe. Errefelé igazi ősvadon fogadta őket, és persze jóval kevesebb turista, mint a város közelében. Ezt a helyet inkább a vadászok szerették, akik magányosan járták a vízmosásokat, szarvasok és medvék nyomait követve.

A fák itt valahogy mások voltak, mint "odahaza" a Witch's Dog Hill körül. Ezerötszáz láb körül jártak a dús aljnövényzetű hegyoldalakban, olyan ösvényeken, amelyek egyáltalán nem voltak rendesen kitaposva. Sok helyen elő kellett venniük a térképet meg a tájolót. Ralph már bolyongott egyszer errefelé pár évvel ezelőtt; de a vadon rettenetes nagy volt, és igazából egyikük sem járta még be.

Moha borította, kidőlt fatörzseken másztak keresztül, szikla-ölelte tavak mellett haladtak el. Minden gyönyörű volt és új, és nagyon jól érezték magukat. Egy mély szakadék szélén ebédeltek meg, majd pihentek egy órácskát. Estére azután egy elhagyatott, ősi kőfejtő félkörében találtak menedéket; itt verték fel a sátrat, mert itt nem fújt a szél. Tüzet raktak, és körbeülték: az éjszakák errefelé a nappali hőség ellenére is meglehetősen hűvösek voltak.

Megvacsoráztak és beszélgettek. Már útközben is sokat beszéltek, mindenféle témáról, ami az eszükbe jutott; de most, amikor az erdő lehelete előidézte a régi időket, amikor Ralph és Johnny még csak kettesben járták az erdőt, és keltákról, sámánokról meg ilyesmikről beszélgettek, valahogy megint erre terelődött a szó. A hátizsákokból előkerült egy üveg vodka, meg egy Coca-cola. Elhevertek a tűz körül, a lángokat bámulták, és tökéletesnek érezték az egész életet.

Nora hallgatta őket egy darabig, majd felállt, előkereste a törölközőjét, és elment a kőfejtő keleti oldalánál csobogó patakhoz, hogy megmosakodjon, meg hogy elmossa az edényeiket. A fiúkkal ellentétben ő egyetlen napra sem szerette kihagyni az alapos tisztálkodást.

- Volt valami a múltban - mondta Ralph elmerengve, miután a lány eltűnt a sötétben. - Történt valami jelentős esemény, amely rögzült az emberiség kollektív emlékezetében. Nagy jelentőségű eseménynek kellett lennie, mert ott maradt a nyoma minden népcsoport mondáiban és meséiben, az összes legendában, amit ismerünk. Sőt, több ilyen esemény is történhetett a kezdet kezdetén. - Elgondolkodva vakargatta meg a feje búbját. - Ha feltalálná valaki az időgépet, szívesen elmennék azokba az időkbe, hogy megnézzem, mi is történt valójában.

- És mit néznél meg? - kérdezte John.

- Sok mindent. - Ralph kényelmesen hanyatt dőlt a fűben.

Hallgattak egy darabig, azután John a patak irányába tekintett. Onnan, ahol ültek, nem látszott a lány, csak a fejlámpa sárgásan világító fénye.

- Nem bántja ez a dolog? - kérdezte hirtelen John Ralphtól. A fiú értetlen pillantást vetett rá. - Úgy értem, nem panaszkodik emiatt? Hogy néha kihagyjuk őt a beszélgetésből?

Ralph is a patak felé pillantott. - Nem is tudom - mondta. - Még sohasem mondott ilyesmit. - Elgondolkodott egy percre, azután folytatta. - Egyszer megbeszéltük már vele, hogy egyikünk sem lehet féltékeny a másik múltjára. Az, hogy mi volt őelőtte, megváltoztathatatlan, nem?

John bólintott. - Persze, persze, ebben igazad van; de nem érzed udvariatlanságnak, hogy ő is itt van, mi meg a régi szép időket emlegetjük?

- Nem is emlegetjük a régi szép időket.

- Dehogynem - ellenkezett John. - Nem azt mondom, hogy ez minden második szavunk... De a témák, amiket itt felhoztunk ma, meg az "emlékszel" kezdetű mondatok...

Ralph vállat vont. - Nem hiszem, hogy ez problémát okozna Norának.

- Csak olyan csendes ma. Nem szokott ilyen lenni.

- Majd elmondja, ha valami baja van - közölte erre Ralph.

A kőfejtőben végigfutott a hűvösödő este első szélfuvallata. Zajos csattogással Nora tért vissza a patakról, kezében csörömpöltek az elmosott edények, lábán a vizes papucs.

- Belemásztál a patakba? - érdeklődött John. Nora bólintott. - Aztán majd jól felfázol, és pár év múlva elkezdesz csodálkozni, hogy mi a faszért nem születik egyetlen gyereked sem.

Nora vállat vont. - Ne félts te engem - mondta, és eltűnt a sátorban.

John is vállat vont, majd előrenyúlt, megragadott egy kólásüveget, és hosszú kortyokban ivott.

Némi zörgés után minden elcsendesedett odabent. Ralph gyanította, hogy a lány lefeküdt.

Bocsánatkérő pillantást vetett Johnra, majd felállt, és odament a sátorhoz. - Alszol?

- Még nem - jött a válasz. Ralph bemászott, és odabújt a lányhoz.

- Valami baj van, kedvesem? - kérdezte halkan, hogy csak Nora hallja. A lány nemet intett, és megsimogatta Ralph arcát. - Olyan furcsa vagy ma.

- Csak fáradt vagyok - suttogta Nora. - Sokáig akartok még ott kint ülni?

- Nem tudom - felelte Ralph őszintén. Hallgatott egy pillanatig, azután elmondta a lánynak, mit mondott az imént John.

Nora megrázta a fejét. - Nem hiszem, hogy ezzel kizárnátok a beszélgetésből. Csak ilyenkor nem igazán tudok mit hozzátenni a dolgokhoz. Ezek a ti emlékeitek, amik persze érdekelnek engem; de hát mit mondjak hozzá én? - Belecsókolt Ralph szája sarkába. - Akkor sértődnék csak meg, ha úgy emlegetnéd azokat az időket, mint sokkal jobbakat a mostaniakhoz képest.

Ralph elmosolyodott. - Erről szó sincs. Ezek az idők sokkal szebbek, hölgyem, mint amiket valaha átéltem.

- Helyes - kuncogott Nora. Azután kislányossá változott a hangja. - Siess mellém, jó?

- Jó - mondta Ralph. Megcsókolta a lány homlokát, és visszament Johnhoz.

Leheveredett a földre, és az eget bámulta. Ismét az előző téma járt a fejében.

- Azt hiszem, a teremtéssel kezdeném - szólalt meg pár perc múlva. - Azután elmennék, és megnézném a Sátán lehajítását a pokolba. Sőt, megnézném az egész ember előtti sztorit, meg persze Ádámot és Évát, Káint és Ábelt; Noét, Mózest, Jézust, Egyiptomot, az inkákat... - Elhallgatott. Az oldalára fordult, felkönyökölt és Johnra nézett. - Te jó ég, most, hogy így belegondolok... Több ezer év eseményeit kellene végignéznem, hogy választ kapjak mindenre, ami érdekel.

John bólintott. - Szerintem is. Tudod, a történelemmel az a baj, hogy az, amiről szól, annyira régen történt, hogy egyetlen forrás sem mondható százszázalékosan hitelesnek. Tényleg az lenne az egyetlen megoldás, hogy visszaküldjünk egy elfogulatlan valakit, aki vállalja, hogy leír és levideózik mindent, ami lényeges, és...

- De mi a lényeges? - vágott közbe Ralph. - Mit nevezhetünk lényegesnek?

John széttárta a karjait. - Amiket az előbb soroltál, azt hiszem. Meg ami még eszünkbe jutna, ha leülnénk, és alaposan átgondolnánk ezt az egészet. Nem lenne egyszerű dolog, az biztos.

Mindketten elhallgattak. A gondolat, amelyet ez a beszélgetés fölvetett bennük, a fejükben újabb és újabb problémákat tárt eléjük, és persze újabb és újabb távlatokat is.

Pár percnyi hallgatás után Ralph és John egyszerre nézett fel. - Ezek fraktálok - vigyorodott el John. - Hagyjuk abba, jó?

- Rendben - bólintott Ralph, és a vodkásüvegre pillantott. - Közelebb adnád?

Miután ivott, Ralphot csak nem hagyta nyugodni ez a gondolat. - Azért furcsa, hogy ez a téma vonz a legjobban.

- Melyik?

- Hát a teremtés - felelte a fiú. - Isten, az angyalok, a sátán, ilyesmi. Ki volt Ádám? Hogy nézett ki? Hogyan beszélt? Mit mondott a kígyó Évának? Miért nem büntette meg Isten Káint jobban? Ó, ha ezekre megtudhatnám a biztos választ!

- Akkor?

- Akkor valahogy úgy érezném, hogy... hogy tisztább lett a lelkem. - Elgondolkodva bámulta a sorban előbukkanó csillagokat. Egy néma, gondolatokkal teli órával később azután mindketten lefeküdtek aludni. Nora halkan gügyögött, amikor Ralph mellébújt, és a karjaiba simult.

Ralph még sokáig ébren maradt és gondolkodott azon az éjszakán.

- A lelkek - mondta Bart pontosan hét nappal ezután, amikor ketten mentek fel a Witch's Dog Hillhez sátorozni, - odafent teremtődnek meg a semmiből. Ez a semmi voltaképpen az az állapot, amit az emberiség vallásai ezerféle névvel illettek már, - nirvána, Isteni Tudat, szupertudat, közös ID, satöbbi. Lehet, hogy ez a semmi maga az isten, aki mindent irányít, aki személytelen, mégis mindenütt ott van és mindent lát, mindenről tud. Nem hinném, hogy bármelyik vallás tartalmazná a tökéletes, a végső magyarázatot a világ működésére.

- Azt hittem, te tudod a választ - mondta csodálkozva Ralph. - Hiszen te egy démon vagy, aki a világ teremtésének legelejétől részt vett a dolgokban.

Bart bólintott. - Igen, történtek bizonyos dolgok a világban, amelyekről tudok. Ott van például Jézus - tudni akarod, mi az igazság?

- Persze, hogy tudni akarom. Hogy is mondtad egyszer? "A bizonyosság maga a megváltás".

Bart elismerően fejet hajtott, azután folytatta. - Nos, nem tudom neked megmondani, mi az igazság Jézussal kapcsolatban, cimbora. Bármilyen hihetetlen, semmivel sem tudok többet, mint te. - Megcsóválta a fejét. - Azt hiszed, a démon valamiféle rangot jelent a tudás hadseregében? Még egy démon sem lehet soha biztos benne, hogy valóban van Isten, hogy valóban van Mennyország és Pokol -; sőt, még a maga létében is örökké kételkednie kell. Értesz engem?

- Hát nem nagyon. Azt hittem...

- Ne higgy! - figyelmeztette Bart nagyon komoly hangon. - Elárulom neked, hogy csak egyetlen igazságról tudok. Ez a világ, amelyben élünk (te is, én is, mindenki) úgy működik, ahogy működtetjük. Ez az igazi csoda, cimbora. Én azt hiszem magamról, vagyis úgy tudom, hogy én egy démon vagyok: képes vagyok egy csomó olyan dologra, amikre senki más nem, és emlékszem a teremtés kezdetére. De vajon valóban így van-e ez? Lehet, hogy csak azért tudok csodákat tenni, mert elhiszem, hogy képes vagyok rá; te pedig azért látod csodáknak a tetteimet, mert hiszel bennem. Érted? Senki sem tudhatja a végső igazságot, mert az káoszhoz vezetne, és elvenné tőlünk a hit oltalmát. A hit erőt ad, Ralph, hogy átvészeld a dolgokat. A bizonyosság elveszi tőled a hited. tudást csinál belőle, amelyhez sem szeretet, sem remény, sem jóság nem szükségeltetik.

Én úgy tudom, mert úgy emlékszem rá, hogy Jézus Isten fia volt, aki eljött, hogy megváltsa az emberiség bűneit. De az is lehet, hogy mindez csak az én téveszmém, és soha nem történt meg. Vagy megtörtént, mert egykor egy galileai ács fia ezt hitte magáról, és ennek megfelelően viselkedett.

A valóság alakítható. Képlékeny dolog, nagyon is az. Tény, hogy vannak ma is emberek, akik a puszta akaratukkal manipulálni képesek a tárgyakat. Levitáció, pirokinézis, telekinézis, telepátia - ezek, ha nem is megmagyarázott, de létező dolgok. Van valami mélységes titok, amely körülveszi egész létezésünket. Emberek, démonok és angyalok járják az utcákat, és némelyik tud a többiről - vagy éppen magáról -, némelyiknek pedig fogalma sincs semmiről. Én démon vagyok, Ralph, de nem vagyok biztos benne, hogy te nem vagy az. Vagy hogy én nem ember vagyok-e, aki démonnak hiszi magát.

- Miért, valóban ennyire nem tiszták az emlékeid? - kérdezte Ralph.

- Amennyire visszaemlékszem - mondta halkan Bart, - az nem túl sok. Semmi olyasmi, amit le nem írt a fajtád jónéhány-ezer esztendővel ezelőtt. Akkor még sokkal, de sokkal szorosabb volt a kapcsolat az Égiek és az emberek között. Sokkal több volt a próféta; úgy értem, az olyan próféta, akinek a szavai mögött valódi tudás lapult. - Bart egy pillanatra elgondolkodott.

Ralph kíváncsian figyelte. Újfajta érzést fedezett fel magában, ahogy a barátjára nézett. Tiszteletet és némi félelmet is érzett; de ez a félelem nem az angyal-démon hatalmának szólt; inkább magának a ténynek, hogy az, aki.

- Akkoriban mozgalmasabb volt az élet odafent - emlékezett vissza Bart. - Az ember még nem is létezett, amikor én és a többiek már igen. Mi, vagyis az angyalok voltunk az elsők, akiket Isten megalkotott. Legalábbis azt hiszem, bár ki tudhatná biztosan, hogy mi történt előtte? Ez még számomra is olyan titok, amelyre talán soha nem kapok választ.

Ott volt az Éden kertje, a hely, ahonnan valamennyien származunk. Soha nem volt a Földön, ahogy azt néhányan állították. Az Éden a Való Világ része, cimbora, azé a világé, amelynek innen csak a határait láthatjuk. Négy kapuját két folyó fogta közre, két kristálytiszta vizű folyó. Idignának és Buranununak hívták őket -, a sumérek később ugyanígy nevezték el azt a két folyót, amely odalent az ő földjüket fogta közre, s amelyeket később a görögök Tigrisnek és Eufrátesznek neveztek. De a névazonosság nem jelent konkrét azonosságot: az Idigna és a Buranunu a Való Világban folyt, a Tigris és az Eufrátesz pedig csak emléket állított nekik.

Az Éden kapuit négy angyal őrizte: északon Mihael, délen Uriel, keleten Szuaj, nyugaton pedig jómagam, Szenoj. Ádám ekkor még nem élt odabent, s maga ez az őrség is csak jelképes volt, hiszen odakint nem volt semmi, ami rátörhetett volna a kertekre. A világ még csak akkor volt kialakulóban. Ám mi mégis ezer éven át hűségesen vigyáztuk a bejáratokat. Istennek tervei voltak az Édennel.

Amikor a világ már készen állt rá, hogy majdan befogadja, Isten megteremtette Ádámot, a "maga képére", ahogy azt a Biblia is írja. Ádám ott élt az Édenben, békében és boldogságban, és semmire sem volt gondja. Egészen addig, amíg meg nem ismerte Lilithet, az angyalt, a nőnemű angyalt, aki nem sokkal később a felesége lett.

Mert nem Éva volt az első felesége Ádámnak, hanem Lilith. Lilith gyönyörű volt, fiatal és persze halhatatlan, mint mi valamennyien. Nem mondom, hogy a velejéig romlatlan, hiszen vele kezdődött minden baj; de mégis, azt hiszem, valóban szerette Ádámot, azért ment hozzá. Még a halandóságot is vállalta, csak hogy gyermeket szülhessen a férfinak; ez persze sohasem sikerült nekik, magam sem tudom, miért. Talán Isten nem engedte meg, mert előre látta, mi fog történni.

Lilith felvállalta a halandóságot. Isten azt mondta neki, csak addig lesz halandó, amíg Ádámmal él együtt, amíg tiszta szívéből szereti. S ha gyermeket szül neki, akkor örökre halandóvá válik: együtt öregszik meg a férfival, akit ő maga választott; s együtt is száll a sírba.

Lilithből azonban hiányzott valami: az állhatatosság. Néhány esztendő múlva, ahogy a várva-várt gyermek mégsem született meg, és egyre erősödött benne az érzés, hogy a halhatatlanság kiváltságát feleslegesen pazarolja el, úgy döntött, hogy vége. Elhagyta Ádámot, és mivel csalódottsága és dühe Isten ellen fordította, megszökött az Édenből: kihasználta, hogy a kapuőrök figyelme a tétlenségben meglazult.

Lilith északra távozott: ott értük utol, a tengerparton. Isten Szuajt, Szanszenojt és engem küldött utána, hogy beszéljünk vele, és vezessük vissza az Édenbe, a többiek közé, ahol az otthona van.

- Szuaj?... - szólt közbe Ralph, és egy pillanatra a távolba meredt, mintha látna ott valamit. - Milyen különös név!

- A barátom volt - mondta Bart csendesen. - A legjobb barátom. Ahová én mentem, oda ő is. Ketten együtt legyőzhetetlennek éreztük magunkat. És a legeslegjobb angyaloknak mind közül. Engedelmesek voltunk, és erősek. Erő és alázat! Micsoda párosítás!

Lilith dühe azonban erősebb volt az engedelmességénél és a mi együttes erőnknél. Szembeszállt velünk. Úgy viselkedett, mintha megőrült volna. Küzdöttünk, és Szuaj meghalt. Mert a halhatatlanságot az egyik halhatatlan elveheti a másiktól; ez azonban hatalmas gonoszságot feltételez; és ekkor megtudtuk, hogy Lilith már gonosz, és így nem való közénk. Szanszenojjal együtt visszafordultunk hát, és fájt a szívünk - csak egy halt meg ténylegesen, de mi kettőről számoltunk be Istennek. Ő pedig azt mondta: ha Lilith nem hisz többé Benne, és menni akar, hát menjen. Legyen viperák és férgek anyja, ha álhatatlansága és türelmetlensége miatt nem várta ki az időt, hogy gyermeket szülhessen az Embernek.

Nem értettük Isten eme döntését, de nem vetettünk fel ellene semmit. Meggyászoltuk Szuajt, és visszamentünk az őrhelyünkre.

Egy napon azután Isten összehívott minket, és azt akarta, hogy hódoljunk az Ember, a tökéletes teremtmény előtt. Néhányunk szó nélkül megtette ezt, ám sok angyal - velem együtt - megtagadta a parancsot. Nem értettük, miért tökéletesebb egy halandó, egy esetlen, hús-vér lény, mint mi, a halhatatlan szellemi teremtmények. Főleg, hogy már ennyi bajt okozott nekünk. Balgaságunkban és vakságunkban nem láttuk be, hogy nem Ádám létezése volt Lilith távozásának és Szuaj halálának közvetett oka. Mit tagadjam, nem kedveltük az Embert, akinek a megjelenése felkavarta az angyali létezés alapvető nyugalmát és harmóniáját. - Bart megrázta a fejét. - Ma már persze tudom, hogy mindez csak az engedelmesség és a szerénység próbája volt. Isten folyton próbára tesz valamennyiünket: és mi elbuktunk azon a próbán.

A dolog vége az lett, hogy néhányan dühünkben Isten ellen fordultunk. Lucifer vezetett minket, és seregét azok irányították, akiknek a neve mind a mai napig fennmaradt minden ember tudatában: Belzebub, Astaroth, Baal, Belial, Azazel, Asmodeus, Sadriel. És persze velük voltam én is, a Nyugati Kapu egykori Őre, a lázadó angyal, Szenoj.

Zavaros idők voltak azok. Míg az Édenen kívül csata csatát követett, és sokan elhullottak mindkét oldalról - emlékszem, még Gábriel is majdnem belepusztult - addig az Édenkertben Ádám mit sem sejtett az egészről. Ne feledd: az angyalok ugyanolyanok, mint az emberek. Dühük pusztítóbb, mint ezer atombomba. Ha azt mondom: csata, akkor világégést képzelj el, bolygók pusztulását, ezer éves sötétséget, halált.

Isten ezalatt nem maradt tétlen. Kivette Ádám egyik oldalbordáját, és megteremtette belőle Évát: a karmikus szimbolika immár fizikai valósággá vált. Azóta a két ellenkező nem örökkön-örökké a másiknál keres valami megfoghatatlant; mert miképp a lélek, úgy a test is kettéválasztatott, és magányosnak érzi magát a párja nélkül.

És akkor Lucifer elküldte hűséges alvezérét, Sadrielt, hogy valamilyen úton-módon válassza el egymástól Ádámot és Évát, akik békésen éltek az Éden kellős közepén. Ha ez sikerül neki, akkor Isten egyik legnagyobb csodája vesztette volna el az értelmét, és az Ember nem népesíti be az egész világot. Azt hiszem, Lucifer valamiféle eltorzult gondolata révén abban bízott, hogy Isten akkor belátja végre, hogy mi, a halhatatlanok vagyunk az egyedüli figyelmére érdemes faj, és talán abbamarad ez az egész értelmetlen háborúskodás. Vajon hogyan képzelte ezt? Nem tudom.

Sadriel nem ölte meg (mert annál jobban félt Istentől), csak elcsábította Évát; és tudod, szó sincs semmiféle almafáról meg ilyesmiről, hacsak azt nem nézzük, hogy állítólag egy almafa alatt esett meg a dolog. A híres tudás fája, és az alma nem más volt, mint a szex. Éva gyermeket szült Sadrieltől: Káint. - Bart felnevetett. - Ha a papok ezt biztosra tudnák! Az imádott ősanya volt az első olyan nő, aki egy ördöggel szeretkezett. Néhány ezer évvel később az inkvizítorok boszorkánynak nevezték az ilyen nőket, és máglyára küldték őket.

Ádám semmit sem tudott a dologról. Igaz, mi magunk sem. Azt hiszem, senki sem ismeri a pontos körülményeket, még talán Isten sem. Sadriel hatalma elégséges volt ahhoz, hogy elrejtse kettejüket mindenki elől. Ugyanolyan könnyen lehet, hogy valóban meghódította Évát, mint ahogy az is, hogy egyszerűen megerőszakolta. Éva, ahogy azt hallottuk, rajongott Ádámért; nehéz elképzelni hát, hogy pár óra alatt valaki ennyire könnyen elcsábította. Még ha az a valaki Sadriel volt is.

Azután ott van a kígyó-legenda: könnyen el tudom képzelni, hogy van valami alapja. Talán Sadriel, hatalmánál fogva, magára öltötte Ádám alakját. Ahogy egy kígyó csúszik-mászik, tekergőzik a földön, Sadriel valószínűleg úgy vette le Ádám alakjában a lábáról a nőt. Éva talán sohasem tudta meg, hogy aznap nem Ádámmal szeretkezett az almafa alatt, bár ennek ellentmondani látszik a tény, hogy Éva szégyellte az aznap történteket; és bizony akkortájt kezdett el bujkálni Isten elől. Talán csak utólag tudta meg, és talán akkor sem bánta teljes szívéből. Ma már senki sem tudja, mi is történt valójában.

A mese, hogy ekkor, emiatt kezdtek el mindketten ruhákat hordani meg szégyenkezni, nem igaz. A ruhákat már sokkal előbb is viselték. Éva volt az, egyedül ő, aki bujkált Isten tekintete elől; és a férje persze, noha nem sejtette az igazi okot, vele ment. És Isten szörnyű haragra gerjedt, amikor tudomást szerzett a történtekről. Nem világosította fel Ádámot a megcsalatásáról, de haragjában kiűzte őket az Édenből, le a Földre, hogy ott éljenek ezentúl.

Éva pedig "kínok közt" megszülte Káint, akiről Ádám azt hitte, hogy a saját gyermeke. Szeretettel nevelte, akárcsak a nemsokára megszülető Ábelt, aki valóban az övé volt. Éva sohasem árulta el neki, hogy Káin egy ördög sarja; ezért állt Ádám Káinnal együtt értetlenül a jelenség előtt, amikor Isten nem fogadta el Káin áldozatát, csak Ábelét. És tudod, ezért áll azóta is értetlenül az emberiség Isten "felületessége" előtt, miszerint hogy miért nem büntette súlyosabban Káint, amikor az féltékenységében megölte Ábelt. Hiszen a Biblia az egyik legszörnyűbb bűnként írja le a testvérgyilkosságot; csakhogy arról nem sokan tudnak, hogy ez valójában nem testvérgyilkosság volt.

A többit tudod. A csatákat sorra elvesztettük. Mihael lángoló kardja, amellyel a kaput őrizte, sorra legyőzött minket. A Pokolra vetettek minket, és egy időre be is zártak oda. Mondhatom, szörnyű egy hely volt.

- Hol van hát a Pokol? - kérdezte Ralph. - Azt mondják, itt van valahol a földön...

- Badarság - felelte Bart. - Azok a dolgozatok, amelyeket együtt olvastunk, tévedtek. A Pokol is, akárcsak az Éden, a Való Világban van. Bár ez is zavaros egy kicsit, hiszen a Való Világot és ezt az ittenit nem sok választja el egymástól.

- Teljesen összezavarsz.

- Mert nem tudok válaszolni neked - mondta Bart. - Talán mert nincs is válasz.

Egy darabig mindketten hallgattak. Azután Bart egyszer csak megszólalt. - De van valami, ami sokkal inkább nyilvánvaló ennél - mondta halkan.

- És mi lenne az? - kérdezte Ralph.

- A Való Világ - felelte Bart, és Ralph szemébe nézett.

Ralph hallgatott. Egy pillanatra élesen látta maga előtt a képet, ahogy ott ül a sziklán Wendyvel, és átöleli azon az estén, amely egy nappal később már millió évekre távolodott el tőle. Most mintha valaki más szemével látta volna saját magát és a lányt; és egy pillanat múlva rájött, hogy ebben a pillanatban Bart szemével látja a dolgokat.

Akkor beszélt a lánynak a Való Világról. De vajon Bart honnan tudja ezt?

- Elárulok neked egy titkot - mondta Bart, és Ralph visszatért ehhez a világhoz.

- Mégpedig?

- A Való Világ létezik, cimbora - mondta a démon, és elmosolyodott. - Amit Wendynek mondtál, igaz volt, az utolsó szóig. A Való Világ egy létező világ, amely ott húzódik meg a másik mögött. A dolgoknak ott van az igazi jelentéstartalma; a tárgyaknak, embereknek, lényeknek ott bujkál az igazi neve. És igen, néhányan megjártuk már azt a helyet. folyton visszavágyunk oda, és folyton a határait kutatjuk, ahol be tudnánk lépni a szépség és az igaz dolgok földjére, az álmok birodalmába. De a határ folyton csak felvillan a szemünk előtt, és azután újra eltűnik. Ez az örökös keresés aztán arra ösztönös minket, hogy minél több emlékképet megragadjunk abból a múltból, amit ott töltöttünk el, és leírjuk, lefessük, eldaloljuk azokat. - Felnézett az égre. A csillagok szelíden visszanéztek rá. - A művészek, az alkotó emberek mind érzik ezt. Onnan jön minden késztetésük.

- Soha nem tudjuk elérni, ugye? - kérdezte Ralph, és érezte, hogy eltölti valami végtelen szomorúság.

- Soha - bólintott Bart. - Legalábbis ebben az életünkben, ebben a létformánkban nem. De látogatásokat igenis tehetünk belé, mert közelebb van, mint hinnéd.

- Ezt hogy érted?

Bart ránézett. - Mondok neked pár dolgot, cimbora - mondta kis idő múlva. - Aztán meglátjuk, mi lesz a meglátásod velük kapcsolatban. - Körbenézett, mintha keresne valamit; majd hirtelen előrenyúlt, és megragadott egy darab követ a tűzhelyet alkotó körből. Felemelte, és a tenyerén tartva Ralph felé nyújtotta.

- Ez egy kő - mondta halkan. - A föld csontja, ahogy Tolkien mondta a Gyűrűk Urá-ban. Ugyanazok az atomok alkotják, mint a te testedet. - Elhallgatott, és várt egy percet, hogy Ralphnak legyen ideje elgondolkodni a hallottakon. Akkor folytatta: - Az energia az anyagból származik, tehát örök. Vagyis, kiforgatva egy kicsit a régi törvényt, az anyag nem vész el, csak átalakul. Mi következik ebből?

- Hogy az én testem atomjai valamikor egészen másvalamit alkottak. Mondjuk egy követ. Még előbb a világűr anyagát. Mindannyian a csillagokból származunk - felelte Ralph, de még mindig nem értette, mire akar Bart kilyukadni.

- Ez mind igaz. Nos, folytatom. Az anyaggá alakult atomok helye bizonyos tartományban kötött, méghozzá évmilliárdokon keresztül. Vagyis ez azt jelenti, hogy a te atomjaid valamikor réges-régen ide kerültek a Földre, vagyis a Földbe, majd mindenféle érdekes hatás következtében átalakultak, és jelenleg a te testedet alkotják.

- Porból lettünk, porrá leszünk.

- Pontosan... Persze, előfordulhat az is, hogy bizonyos atomok - biliárd és biliárd - soha nem alkotnak élőt. Mindig...ööö...élettelenek maradnak. Vagyis amit mi, emberek élettelennek nevezünk.

Ralph bólintott.

- Érted már? - kérdezte Bart.

- Értem - felelte Ralph, és valóban értette. - Azt akarod mondani, hogy a Való Világot ugyanazok a részecskék alkotják, mint engem, téged, a tüzet, az eget, mindent. - Bart elégedetten mosolygott rá. - Vagyis a Való Világ nem más, mint ennek a világnak egy bizonyos nézőpontból való szemlélése.

- Úgy van! - kiáltotta Bart. - Látod! Te is látod!

- Látom - nyugtázta Ralph.

Bart széles mozdulattal körbemutatott. - Itt ülünk a Való Világ kellős közepén, csak az agyunk nem látja. Csak a szemünk nem érzékeli. Ezt a világot csakis megfelelő tudatállapotban érzékelheted, amikor tiszta vagy, nyitott vagy, érzékeny vagy a felfoghatatlan felfogására. Amikor eléred ezt az állapotot (vagy nevezzük inkább hangulatnak), akkor van az, hogy éppen látogatást teszel a Való Világban.

- Azt hiszem, szoktam érezni, mikor van az. Olyan érzés, mintha ébren álmodna az ember. És utólag mindig úgy emlékszik rá, úgy véli, mintha elvesztett volna valamit azokban a percekben; mintha végérvényesen és mindörökre elhagyta volna a boldogságot és a megkönnyebbülést.

- Igen, igen, ez az - bólogatott Bart. - Olyankor úgy hiszed, hogy nincs semmi baj, nincs semmi más, csak te és az életed; és nincs semmi dolgod, csak a puszta létezés -, mert a többi jön magától. Ez a Való Világ lényege, cimbora, a Létezés, nagy L-lel. Ott mindennek megvan a... - előrehajolt, és visszatette a kezében tartott követ pontosan oda és pontosan úgy, ahogy elvette, - ...a maga helye.

Egy ideig hallgattak.

Egy napon Bart azzal állított be Ralphhoz kora délután, hogy szeretne neki megmutatni valamit.

- Ki kell mennünk hozzá az erdőbe - mondta magyarázatképpen. - Nem kell semmi cucc, mert nem alszunk kint. Csak csendre van szükségünk. Estére itthon leszünk.

Ralph éppen befejezte az aznapi munkáját a gépen. Nora este tízig volt műszakban a boltban. Addig nem akadt semmi dolga.

- Rendben - mondta. - Ugorjunk be útközben Norához. Szólok neki, hogy elmegyünk.

Túrabakancsot húzott, és elindultak. Meleg nyári nap volt.

Bart a Medve-sziklához vezette Ralphot. Úgy sejtette, így hétköznap senki sem fogja zavarni őket; márpedig a dolog, amire készültek, zavartalanságot igényelt.

Bart úgy vélte, itt az ideje, hogy Ralph visszanézzen egy kicsit a múltjába, a nagyon távoli múltjába, hogy megértsen egy-két dolgot. A regressziós hipnózis komoly dolog, vélte a démon, és előbb-utóbb a legtöbb léleknek át kell esnie rajta; hiszen sok esetben ez az egy módszer van a dolgok rendbetételére.

Démoni képességei sem voltak elegendőek ahhoz, hogy lássa egy lélek teljes életútját, a kezdetektől a végig. Bart előtt ugyanúgy rejtve volt a múlt és a jövő, mint az emberek előtt. Sok mindent érzett persze, és még több mindenre ráérzett; de a pontos valóságot ő sem láthatta.

Tudta például, hogy Ralph, bár sohasem beszélgettek ilyesmiről, még jóval a megismerkedésük előtt próbálkozott már ilyesmivel, de sohasem lépte át azt a határt, amely az előző életeit elválasztotta egymástól. Sokszor meditált régebben - néha még most is megtette -, és alaposan begyakorolta az autogén tréninget is, a módszert, amely alkalmassá tette arra, amit most Bart kívánt tőle.

A helyszín megválasztása futó ötlet volt csupán. A múlthoz kellett kötődnie, de nem vidám vagy mulattató eseményekhez. Komoly helynek kellett lennie, és a démon úgy vélte, ez megfelel majd a célnak. Nagyon jól tudta, hogy Ralph itt járt utoljára Wendyvel, mielőtt a lány meghalt.

Nem mondta el Ralphnak, hogy miért jöttek pont ide; és ahogy a fiú ott nézelődött csendesen a sziklaplaccon, Bart tudta azt is, hogy az a nap jár az eszében.

Hagyta, hadd nézelődjön.

- Miért hoztál ide? - kérdezte azután csendesen Ralph, ahogy befejezte a nézelődést és az emlékezést.

- Meditálni - felelte a démon, és elmosolyodott.

Ralph és Bart egymás mellett ültek a sziklaplaccon, nagyjából egy méter távolságban egymástól. Órák óta meditáltak ebben a különös lelkiállapotban, amelyet hónapok óta gyakoroltak már Bart útmutatásai alapján. Bart félig-meddig tréfásan önregressziós félhipnózisnak nevezte ezt az állapotot; Ralph pedig nem értette, hogyan tud a démon még ezzel is viccelni. Számára mindez valamiféle különös varázslat volt, amelynek segítségével behatolt a csodák birodalmába, és végre puszta önmaga lehetett. Amikor meditált, elfelejtett minden kötöttséget, ami ehhez a világhoz láncolta. A Való Világban lépkedett, érezte a dolgok valódi színeit, ízét és lényegét; s a legcsodálatosabb az volt, hogy mindezt igaznak találta és végtelenül kellemesnek.

Ismét rátört az az érzés, amit akkor érzett, amikor Bart elvitte őt Wendyhez. A dolgok és az időpontok, a helyek és az érzések között valamiféle titkos kapcsolat állt fent; de Ralph tudta, hogy nem most van itt az ideje ezen eltöprengeni. Más dolguk volt. Most azért jöttek, hogy lássák, ha a színek megint előtörnek a reális világ misztikus sarkaiból. Oda igyekeztek mindketten, egyenesen a Való Világ ragyogásába; - és most már szabad volt felnyitnia a szemét, ha a bőrén furcsa borzongást érez, és biztos benne, hogy odaért.

Itt és most nem volt jelentősége semminek, amit odaát tett. A realitás egészen új értelmezést nyert, olyan fogalmak testesültek meg a szeme előtt, amikről másoknak talán fogalma sem volt; és a fiú behunyt, mégis látó szemmel és értő szemléléssel követte barátját ebbe a birodalomba.

Egy ponton azután valami éleset pattant, és a világ kinyílt előttük.

A színek úgy borítottak el mindent, mint amikor valami lassú méreg ömlik szét az ember szervezetében. Ralphot valami földöntúli boldogság kerítette a hatalmába: úgy érezte, valahol, valakik befogadták valahová, s maga is a Való Világ része lett. Bíbor folyókban festette meg a fény a földet; a sziklák kéken izzottak; az ég napsárga lett. Minden más lett, és mégis valódibb, mint eddig valaha; a hely csábító volt és otthonos, és mindenek felett: gyönyörű.

Még mindig csukva volt a szeme, mégis látta mindezt. Lenézett a kezeire: bíborlilán örvénylő fény kavargott körülöttük. Ralph tudta, hogy a saját auráját szemléli. Eszébe jutott az a nap, amikor itt ültek Wendyvel, és sajnálta, hogy akkor csak megérzésként élte át mindezt, nem valóságként; de legfőképpen azt bánta, hogy nem volt alkalma megmutatni a lánynak ezt a világot.

Azután a következő gondolat megnyugtatta. Wendy minden bizonnyal már régesrég ebben a világban járja az erdőket, nem győzve csodálni bámulatos sokszínűségét, és végtelen, meglepetésekkel teli békéjét.

Bartra nézett, és még lehunyt szemhéjain át is elvakította a démonból áradó hófehér ragyogás. Bart egyetlen izzó energiává változott, amely bevilágította környezetét, és sajátos színezetet adott mindennek.

Nézd csak, mutatta a démon, és Ralph odanézett.

Most úgy vélte

érezte

hogy egy mező közepén áll, ahol

semmi más nem látható, csak a virágokkal borított zöld mező és fölötte a ragyogóan kéklő ég.

- Ez a nihil, Ralph - szólalt meg mellette Bart hangja a semmiből, és Ralph odanézett, de nem látta sehol a démont.

- Koncentrálj erősebben - utasította a démon. - Képzeld el, hogy itt vagyok melletted. És akkor ott is leszek.

Ralph engedelmeskedett. Lehunyta a szemét, és maga előtt látta Bartot, ahogy az ott meditál mellette a sziklán a

reális világban (s a Való Világban ragyogva)

mezőn. S ahogy kinyitotta a szemét, Bart csakugyan ott volt, de felegyenesedve állt mellette, és mosolygott.

- Íme - mondta a démon, - az akarat csodája az anyag felett. Jól csináltad, cimbora.

- Miért vagyunk itt? - kérdezte Ralph, és elfordult, hogy körbejártassa tekintetét északtól északig.

- Neked kell tudnod, hiszen te hoztál ide - felelte Bart halkan. Ralph szinte nem is hallotta a választ; megint azon gondolkodott, hogy azok, akik rendszeresen kábítószert használnak, vajon mit szólnának ehhez az élményhez. - Ez a világ olyan, amilyennek látod. A színek fölötti hatalom kezedbe adja az atomok feletti hatalmat. Ezt ne feledd. Amit itt látsz, az mind a te műved. Most te vagy ennek a helynek az istene.

Szeme a messzeséget kutatta: a távolban, ahol az ég és a föld összetalálkozott, sötét színű fellegek gyülekeztek. - Vihar lesz - mondta Bart. - Vihart kavarsz a gondolataiddal. Mi bánt?

Ralph elmerengett a kérdésen.

- Nem tudom, ki vagyok - felelte, és elcsodálkozott, hiszen úgy érezte, mintha valaki más szólna az ő szájával. Nem volt biztos benne, hogy valóban ezt akarta-e mondani; de mivel már megtörtént, nem is törődött vele.

A szavak, a folytatás szavai megint csak maguktól buktak ki a száján. Ez volt az, amit Ralph a legjobban szeretett a meditálásban. Ilyenkor a tudatalattija kapott szót, ő irányított mindent.

- Nem tudom, ki vagyok - ismételte halkan Ralph. - Nem tudom, honnan jöttem. Csak azt tudom, hogy nem egyedül voltam ott, bárhol is legyen az az "ott". Egy voltam valaki mással, vagy másokkal; de valami elválasztott minket. Sokan a Való Világban maradhattak; néhányunknak azonban le kellett születnünk ismét, hogy megtanuljuk az utolsó leckét: a hűséget és a rendíthetetlen tudást.

Bart figyelmesen hallgatta.

- Odalent azután - folytatta Ralph, - találkoztam veled, hogy a tanítóm légy ezen az úton. - Egy pillanatra elhallgatott, és a távolba meredt. - Utazók vagyunk, Bart, örök átutazók, akik folyamatosan hazafelé tartanak. A társaim... - elakadt.

- Mi van a társaiddal? - kérdezte kis idő múlva Bart.

Ralph még mindig a távolba meredt. Hirtelen lehunyta a szemét; a mozdulattal egy időben a fellegek kavargása az égen varázsütésre felgyorsult. A démon felpillantott az égre, s elakadt a szava. Még a lélegzetét is visszafojtotta: Ralph most egy olyan valamit élt át, ami keveseknek adódott meg egész életük során, még azok közül is, akik eljutottak ide, a Való Világba.

Meditáció a meditációban!

Ralph lehunyt szempillái meg-megrezdültek, mintha a fiú álomba merült volna. A horizonton a viharfellegek kavargása egyre fokozódott. Néha már egy-egy villám is lecsapott, de a távolság még mindig akkora volt, hogy a hang csak késve ért el hozzájuk.

Bart tudta azt is, hogy ha az a vihar előbb éri el őket, mint ahogy elcsitul, akkor valószínűleg nagy baj lesz.

Ralph még mindig álmodott.

- A társaim... - szólalt meg végül meglepő hirtelenséggel, - a társaim..., én vagyok.

- Te vagy... Mi vagy te? - kérdezte a démon.

Ralph továbbra sem nyitotta ki a szemét.

- Mind én vagyok - mondta. - Azok, akik itt vannak körülöttem. Mind egyek vagyunk. A különbség csak látszat. Valamennyien az én személyes univerzumom részeiként létezünk; még te is, démon. Valamennyien az én kedvemnél fogva lélegzünk, eszünk, sétálunk, halunk meg e földön.

- Isten vagy? - kérdezte csodálkozva Bart.

- Isten vagyok - jelentette ki Ralph. - Az én univerzumom egyedüli istene. Hát nem érted? Igazad volt, amikor arról meséltél, hogy miképpen működik a világ. Mi működtetjük, Bart, mi, azok a lények, akik alkotjuk. Isten odafent - emelte mutatóujját az ég felé, - csak felügyeli mindezt. A szabad akarat a legcsodálatosabb dolog, Bart, mert tényleg abszolút szabadságot jelent mindenki számára. Minden teremtett lélek számára. Nora...

Elhallgatott.

- Mi van Norával? - kérdezte Bart türelmetlenül. Nem szerette volna, ha Ralph pont most, egy döntő felfedezés előtt ébredne fel.

És Ralph nem ébredt fel.

- Nora és én... - kezdte. Egy pillanatra megint elakadt, de azután folytatta. - Nora meg én voltaképpen egy lélek vagyunk, azt hiszem.

- Azt hiszed?

- Látom. Látom, hogy egyek vagyunk. Ezért vagyunk hát annyira egyformák! Értem már. Látom őt, Bart, és az egész históriát. Mindent látok. Látom, ahogy megteremtenek minket - engem -, és szabadon engednek az univerzumban. Látom, ahogy megszületünk. Szárnyunk van, és angyalok vagyunk. Egyetlen test, egyetlen lélek. És látom, amikor ellene fordulunk annak, aki megteremtett minket; mert nem hisszük, hogy a Másodszülött fontosabb lehet nálunk.

Zuhanást látok, fájdalmat érzek, ahogy letépik a szárnyainkat. Démon vagyok, aki pusztít dühében, és örök bosszút esküszik a Másodszülöttek ellen. Azután eljön a napja, hogy a lélek anyaggá lesz, testet ölt és elpusztíttatik; és a halál először igázza le egy halhatatlan életét. A démonok nem halhatatlanok, csak az angyalok azok.

- Az angyal-lét és a démon-lét között pont az a különbség - suttogta Bart maga elé, - hogy az angyalnak soha nem kell testet öltenie. Örökké a Való Világban maradhat. A démon pedig folyton megszületik, minden tudásával egyetemben, a reális világba.

- Kettéosztanak, Bart, mert túl erős a lelkem - mondta aztán Ralph, még mindig álmodva. - És a kapott fél-lelkeimet megint csak ketté. Mit tesznek velem? Félek. Újabb sötétség, újabb születés. Hol lehetnek a többiek? Keresem őket, de nem találom. Eltelik egy élet, és én még mindig egyedül vagyok. Megint mennem kell, megöregedett a testem, és nem lakhatom benne tovább.

A következő születés, a következő élet. Már nem emlékszem rá, mit keresek itt, de keresek valakit, folyton keresek. Hol lehet? Ki lehet az? Miért kell megtalálnom?

És most már tudom, hogy Nora az. Mindig is ő volt az. A négy Másikból az egyik, a legfontosabb számomra. Angyal-lelkem azon része, amely csakis a jót tartalmazza belőlem, - belőlünk. Aki visszasegíthet a Mennyei Atya elé, hogy a bocsánatát kérjem. Halandó vagyok, és soha többé nem akarok angyal lenni. Megszerettem a Másodszülötteket, és megelégszem az ő korlátaikkal.

- Behódolsz neki! - álmélkodott Bart, és a hangjából kiérződött, hogy valóban őszintén csodálkozik. - meghajolsz a Másodszülött előtt!

- Meghajolok előtte - bólintott Ralph. - Most már igen. Mert ez az igazság.

Bart közelebb lépett. - Mi az igazság? - kérdezte halkan, de izgatottan.

Ralph nem felelt.

- Válaszolj nekem! - A démon hangja egyszerre alázatos lett. Az erőviszonyok megfordultak. Most már Ralph volt az, aki többet tudott; aki több volt valamivel, aki ősibb volt nála.

Ősibb!

- Az igazság... - morogta Ralph, - fájdalmas dolog. Alázatra nevel. Fejet kell hajtanod előtte. Meg kell hajolnod előtte. Térdre kell hullanod előtte. - Hirtelen kinyitotta a szemét, és Bartra nézett. Bart nem volt teljesen biztos benne, hogy a barátja látja is őt. - Az igazság az, hogy tévedtünk, amikor fellázadtunk Isten ellen. Ádám valóban tökéletesebb, mint mi, angyalok.

Bart elképedve bámult rá.

Mint mi, angyalok! Ralph csakugyan ezt mondta volna?

Közelebb lépett hozzá.

- Mi voltunk a piszkozat - folytatta a fiú kíméletlenül. - Mi voltunk az elsők ugyan, de nem a jobbak. Halhatatlannak teremttettünk, de akarat nélkülinek. Őriztük a kapukat, mert azt a feladatot kaptuk, hogy őrizzük őket; de soha nem kérdeztük meg, hogy miért kell ezt cselekednünk. Élveztük az életet az Édenben és a Földön, de soha nem kerestük az okokat. A kíváncsiság hiányzott belőlünk, és a nyughatatlanság. Csak velünk a világ üresebb volt, mint amilyennek lennie kellett. Érted te ezt? Mint egy szép, színes kirakat, ahol soha nem változik semmi. Nem volt fejlődés, nem voltak kérdések, nem hiányoztak a válaszok.

Éppen ezért vagyunk ellentétei az emberi fajnak. Az ember kérdez. Az ember keres. Mi nem kérdezünk, nem keresünk, csak szó nélkül teljesítjük Isten akaratát. Mi nem vágyunk az örök nyugalomra; - az ember végcélja viszont mindig is ez. Ezt keresi, ezt kutatja. A nyugalmat, amit a Való Világ jelent majd a számára.

Így teljes ez a világ. Így kerek Isten alkotása... Amikor te, Szanszenoj és én, Szuaj...

- Szuaj? - Bartnak leesett az álla. - Szuaj?

Ralph elhallgatott egy pillanatra. - Igen, én, Szuaj - jelentette ki magabiztosan. - Így hívnak. Így hívtak, mielőtt...

- De hiszen Szuaj meghalt - mondta Bart. - Lilith ölte meg a tengerparton, amikor...

- Igen, Szuaj meghalt - vágott a szavába Ralph türelmetlenül. - De a lelke nem tűnt el nyomtalanul. Semmi sem tűnik el többé, amit az Úr megteremtett. Szuaj lelke sokáig várakozott a semmiben, azután újra megszületett... emberi formában.

Én voltam Szuaj. Én voltam ott veled, amikor Lilithet beértük a tengerparton. Én voltam az, akit elpusztított a dühe. És én voltam az is, akit akkor négy részre szakítottak, hogy a halhatatlanságom elvegyék. Mert csak így tudtam megtanulni mindazt, ami tudok. Hogy egyszer minden angyal - így vagy úgy - de megjárja ezt a világot is.

Nora lett az egyik. A másik kettő soha nem született le erre a világra: odafent keringenek álomba merülve a szférában, és semmit sem tudnak semmiről, ami idelent folyik. Ők a legboldogabbak talán mindannyiunk közül. És te pedig, barátom, Szenoj; te vagy az, aki tanítasz engem... hogy tanulhass magad is! - Ralph kinyújtotta a kezét Bart felé. - Ha, démon! Hogyan hihetted, hogy szabad akaratodból választottál engem a barátodnak ebben az életedben? Vagy azt hiszed, hogy létezik olyan dolog a világon, amely nem az Úr akaratát szolgálja?

Ralph utolsó szavai felszárnyaltak az égbe. Erejük mindenható volt. Bart térdre hullott, Ralph pedig széttárta kezeit, és a viharzó háttér előtt hirtelen felfénylett az alakja; de nem úgy, mint ahogy egy fakuló filmfelvételen látja az ember, ahol a kontúrok elmosódnak, és az alakzatok más értelmet kapnak. Villámok csaptak le a távolban a mezőre, és a mennydörgés hangja elnyomott minden más zajt. Már majdnem elérte őket. Ralph alakja magába gyűjtötte a nap fényét, és Bart szeme előtt hirtelen kibontakozott az az erő, amelynek hatalmát oly régóta nem látta, és amely most a koromfekete felhők alkotta égbolt alatt megformálta Szuaj angyali alakját. Ralph-Szuaj, az angyal széttárta fényszárnyait, és az ég felé emelte az arcát. - Hamarosan! - kiáltotta az angyal az ég felé. - Hamarosan, Uram!

És a vihar elenyészett.

Amikor magához tért, Ralph csodálkozva meredt Bartra. - Mit mondtam? - kérdezte. - És hol jártunk?

Bart a szemébe nézett. - Nem emlékszel semmire? - kérdezett vissza hihetetlenkedve. - Egyetlen képre sem?

Ralph megrázta a fejét. - Csak valami nagy, nyílt mezőre... vagy tengerre, nem tudom. Mondtam valamit? Beszéltem egyáltalán?

Bart felsóhajtott. - Nem, cimbora - hazudta, és elnézett a hegyek felé. - Semmi érdekeset. És talán jól is van ez így.

Nora és Ralph az ágy előtt ültek a földön, és pattogatott kukoricát meg burgonyaszirmot rágcsáltak. Odakint tiszta erőből tombolt a nyár. A levegő fülledt volt, de a napsugarakat szerencsére az ablakon kívül rekesztette a vastag sötétítőfüggöny.

Egy órával múlt dél; még hat teljes órájuk volt addig, míg fel nem kell kerekedniük - persze csak ha kedvük van - levánszorogni a súlyos melegben a Perk Caféba, ahol biztosan találnak valakit, akivel eltölthetik az estét.

A tévében éppen véget ért egy film. Ralph rövid tanakodás után olcsó költségvetésű B-kategóriásnak ítélte. Nora ezzel ellentétben azt mondta rá, hogy szerinte a film szexis volt.

- No és melyik része volt szexis? - érdeklődött Bart hunyorítva. - A történet maga? Vagy netalán maga a főszereplő srác?

Nora ránézett. - Számodra melyik a kellemetlenebb? - kérdezte évődve.

Ralph eltűnődött.

- Nem is tudom - mondta. - Azt hiszem, egyik sem. Ha ugyanis azt mondod: a történet - és meg kell hagyni, akkor bizony jobb véleménnyel voltam az ízlésedről, mint amilyen - (Nora erre gyengéden oldalba vágta), akkor azt mondom: ez van. Nyilván az ifjú hölgynek közeleg a menstruációja, és még egy ilyen műszeretkezést is, mint amit az imént láthattunk, erotikusnak tart. Ezt a tézist alátámasztani látszanak szempilláinak azon verdesései is, melyek arról tanúskodnak, hogy a film felhúzta egy kissé, és arra vágyik, hogy...

- Elég - közölte Nora. - Egyáltalán nem erről van szó.

Ralph vigyorgott. - Ahá. Szóval mégiscsak a főszereplő gyerek volt szimpatikus a hölgynek. - Tettetett fájdalommal a hangjában folytatta: - Akkor sajnos itt az ideje, hogy elváljanak útjaink. Ezek szerint a szexuális teljesítőképességem, markáns arcvonásaim, nyers férfierőm nem üti meg azt a mércét, amit a hölgy igényel.

Nora nevetett. Jó kedve volt.

- Bár ez utóbbit erősen megkérdőjelezném - jelentette ki Ralph.

Nora felvonta a szemöldökét. - A teljesítőképességet? És azt ugyan mire fel?

A fiú nem vállat vont. - Olyanokra alapozom eme állításomat, mint például a - kissé felemelte a hangját, félig lehunyta a szemét, és Norát kezdte utánozni - "még! még!", vagy a "nagyon jó vagy" - ismét mély lett a hangja, - kijelentések.

A lány a tévére bámult. - Ne csináld ezt, mert elpirulok - mondta. - Én egy jó házból való úrihölgy vagyok, ha nem tudnád. Előttem nem illik ilyesmikről beszélni.

- Csinálhatom is éppen - replikázott Ralph.

Nora végigmérte. - De nagy a szája az úrnak! - feleselt vidáman. - Talán kissé el lett kapatva az utóbbi időben!

- Ugyan - morogta Ralph. - Szó sincs elkapatásról. Senki nem kapott el semmit. - Hirtelen alázatos pillantásokat lövellt a lány felé. - Ó, úrnőm! - mondta. - Kegyed oly kegyes hozzám, hogy aláveti magát akaratomnak, és úgy vonaglik az ágyb...

- Perverz disznó! - sikkantotta Nora, és rávetette magát.

Vad csókolózásba fogtak, majd egy pár perc múlva kissé lecsillapodva ültek vissza. Szinte egyszerre nyúltak a földre rakott tálba a kukoricáért; a kezük egymásnak ütközött. Egymásra mosolyogtak, és a tévére bámultak, amiben éppen egy hírműsor kezdődött.

Ralph egy ideig némán meredt a képernyőre, de szemmel láthatóan nem fogta fel a látottakat.

- Min gondolkodsz? - kérdezte Nora. Ralph megrázta a fejét.

- Voltaképpen semmin - felelte. - Csak eszembe jutott, hogy mekkora szerencsénk van egymással.

- Ezt hogy érted?

- Hát hogy nem csak agyilag vagyunk megfelelők egymásnak, hanem az ágyban is - mondta a fiú. Nora érdeklődve nézett rá. Ralph folytatta. - Mert egy kapcsolatot, bármilyen jó is emberileg, vagy hogy úgy mondjam, plátói szempontból, teljesen gallyra tud vágni, ha az érintett felek nem felelnek meg egymásnak a szexben.

- Ez így van - mondta erre Nora.

- Hát ezért mondtam azt, hogy szerencsére mi remekül passzolunk egymáshoz. Én is igyekszem kielégíteni a vágyaidat, te is az enyémeket. És úgy tűnik, ez remekül működik kettőnk között.

- Nekem is úgy tűnik. De hogy jutott most ez eszedbe?

- A film miatt - felelte a fiú. Azután hozzátette: - Még arra is féltékeny vagyok.

- Aha. Érdemes. - Nora kihívóan nézett Ralphra. A fiú elvigyorodott.

- Érdemes? Egyszer, egy szép napon egyetlen szó nélkül ki foglak nyírni.

- Ahhoz még nőnöd kell, kisfiam.

Ralph hallgatott egy percig, majd folytatta. - Szóval az a gondolatom támadt, hogy milyen furcsa: még az is zavar, ha egy másik férfit nézel szeretkezés közben. Persze, tudom, hülyeség. És mégis. Ez az egész szex-téma eléggé zűrzavaros.

- Hát fejtsd ki.

- Jó - mondta Ralph. - Szóval, szerintem a szexben az a legérdekesebb - mondta Ralph, - hogy ez az egyetlen olyan emberi tevékenység, amely sokkal több jelentőséggel bír, mint ahogy azt hosszú évek gondos tanulmányozása ellenére is hisszük.

- Ez egy szép kerek mondat volt - jelentette ki Nora, - de akkor sem értem.

Ralph nevetett. - Jó, jó, megmagyarázom. Magyarázkodásban úgyis nagy vagyok. - Előredőlt, és megcsókolta a lányt. - Mondtam már, hogy nagyon szeretlek?

- Szoktad emlegetni - búgta Nora sejtelmesen, és elégedetten vigyorgott. - Szóval?

- Kényes téma - mondta Ralph.

- Nem baj - mondta Nora, és Ralph bólintott.

- Rendben. - Nagy levegőt vett, és nekivágott. - Szóval azt hiszem, hogy ki tudja, miért, de nem foglalkozunk eleget ezzel a dologgal.

- Úgy érted, hogy nem szeretkezünk eleget?

- Nem, nem, dehogy - felelte a fiú. - Úgy értem, hogy itt állunk majdnem harmincévesen...

- ...huszonhat... - kottyantotta közbe Nora.

-...huszonhat évesen - javította ki magát Ralph, - és még mindig nem tudunk egy csomó dolgot a szexről. Pedig azt hiszem, mindketten nagyjából jó tíz éve nem vagyunk szüzek, igaz?

- Nagyjából - bólintott a lány.

- A minap azon gondolkodtam - folytatta a fiú, - hogy miért olyan jó veled szeretkezni. Hogy miért is élvezem én annyira, holott nem csinálok mást, mint eddig.

- És?

- Hát... rájöttem, hogy igenis csinálok egy rakás új dolgot. Nem nagy dolgok persze, nem túl nagy változtatások, de valahol igenis azok, és igenis sokkal jobbá tesznek minden alkalmat.

Nora széttárta a karjait. - Kíváncsian várom a nézeteit, professzor.

Ralph érezte, hogy nemcsak a téma kényes, de a helyzet is. Ez a beszélgetés minden bizonnyal csak nagyon nehezen fog megmaradni az elméleti síkon.

- Arról lenne szó, hogy veled, azontúl, hogy eszméletlenül belédestem, azért jó a szex, mert meg merek csinálni olyan dolgokat, amiket eddig soha senkivel sem mertem. És nem tudom, hogy miért pont te vagy a kivétel; hiszen egyáltalán nem undorító vagy perverz dolgokról van szó.

Nora bólogatott. - Woody Allen mondta: a szex annál jobb, minél mocskosabb.

- Jaja - mondta Ralph. - És igazat szólt. Azok a dolgok, amiket csinálunk egymás testével, önmagukban is élvezetet okoznak; de valahogy magukkal vonnak valamiféle enyhe szégyenérzetet is. Ez nem tudom, honnan ered; lehet emberi hülyeség, de lehet az eredendő, paradicsomi időkből származó szégyenérzet is a puszta meztelenségünk miatt is. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy veled szemben ez szűnőben van; méghozzá rohamléptekben szűnik meg. Mintha sosem lett volna.

Nora hallgatott.

- Amikor benned vagyok - folytatta Ralph, - gyakran kívánom meg a szádat is.

- Igen. Észrevettem.

- És valahol ezzel a megkívánással együtt jelentkezik a szégyen is. Szégyellem, hogy ennyire önző akarok lenni, hogy abba akarom hagyni azt, amit te is élvezel, és azt akarom, hogy csak velem foglalkozz. És ott lapul az a gondolat is, hogy talán megharagszol érte, mert önző vagyok, és csak a szád kell, amiben neked nincs semmi, de semmi élvezet.

- Élvezed, amikor a nyelveddel izgatsz? - kérdezte hirtelen Nora.

Ralph felvonta a szemöldökét. - Igen - felelte azután. - Igen. Nagyon.

- Na látod - mondta a lány. - Én is élvezem, ha a számban vagy.

Hallgattak.

- De miért? - kérdezte a fiú. - Abban neked mi a jó? Mert hogy nekem mi benne a jó, azt tudom.

- Miért, neked mi a jó? - kérdezte Nora. - Úgy értem, ha a nyelvedet használod?

Ralph eltűnődött. - Nem is tudom... - felelte. - Azt hiszem, egyfelől maga a látvány; azután a tudat, hogy mit is csinálok, meg az, ahogy te mozogsz közben, és érzem, hogy élvezed. No meg persze a feromonjaid is, amik csak úgy áradoznak odalent - kacsintott rá a lányra.

- Értem - felelte Nora. - Nos, akármilyen furcsán is hangzik, nálam is hasonlóak a tünetek. Amikor a számban vagy, izgat a látvány, az erekciód látványa. Izgat a tudat, hogy mit is csinálok éppen; ennek talán ahhoz a halvány megaláztatáshoz lehet köze, ami ott van minden nőben, amire valahol tudat alatt mindannyian vágyunk. A nagy, erős akaratú férfi, aki azt tesz velem, amit akar; és én kénytelen vagyok minden óhaját teljesíteni, hiszen erősebb nálam. Érted? Azt hiszem, a kulcsszó itt az "erősebb", esetleg a "kihasználni". És végül, de nem utolsósorban izgat a tudat, ahogy élvezed, amit teszek: hogy elég ügyesen csinálom-e és hogy meglesz-e az eredménye. Az is nagyon izgalmas ám. Érezni a számmal, a nyelvemmel az ízedet, ahogy ott lüktetsz és... - Nora felsóhajtott, és elhallgatott.

Ralph csak bámult a lányra, majd nyelt egyet. - Aha - mondta, mert jobb nem jutott az eszébe.

Nora észrevette ezt, és ránevetett. - Ki ne merd mondani, hogy most mire gondolsz - mondta. - Amilyen szemérmes vagyok, még nekiállok elpirulni.

Ralph is nevetett. - Szemérmes, te? - Kinyúlt, magához vonta a lányt. Az egyáltalán nem tiltakozott.

Tíz perc múlva már vadul szeretkeztek. Szenvedélyesebben és felszabadultabban, mint eddig valaha.

A Perk Caféban Bartba futottak. A fiú egyedül üldögélt a törzshelyén, a bal hátsó sarokban; egy félig teli üveg bor volt előtte, és három kávé.

- Nocsak - vonta föl a szemöldökét Nora. - Számítottál ránk?

- Természetesen - felelte nyugodtan Bart, és Ralph tudta, hogy a barátja most megint éppen kiélvezi démon voltát és a szemérmetlen igazmondás nyújtotta fekete humort.

Nora erre nem reagált, csak leült az asztalhoz, és maga elé húzta az egyik kávét. Az arcán látszott, hogy egy pillanatra még eltűnődik azért Bart válaszán; de mielőtt komolyabb magyarázatot követelhetett volna, Ralph közbelépett. Utálta, amikor Bart ezt csinálja.

- John? - kérdezte, hogy elterelje a lány gondolatait.

Bart vállat vont. - Vártak egy darabig, azután elmentek Moirával együtt valami Justinehez. Azt a lányt nem ismerem. Kurva meleg van még mindig, nem? - Töltött nekik a borból, és eléjük tolta a poharakat.

- Justine fiú - mondta Nora. - Csak francia. Lyonból jött, és John évfolyamtársa volt az egyetemen. Most valami geológiai szaktanfolyamot szervez, és John érdeklődik a geológia iránt.

- Értem - mondta Bart. - És ti? Hol kódorogtatok ennyi ideig?

- A szexről beszélgettünk - vágta ki Nora, mielőtt Ralph megszólalhatott volna. A fiú ránézett, és látta a lány arcán, hogy annak a témának bizony koránt sincs még vége.

Bart úgy csinált, mint aki elcsodálkozik. - A szexről? - kérdezte. - És melyik részéről? A gyerekcsinálásról, a pedofíliáról, a koprofíliáról, a szado-mazo-nekrofi...

- A normális szexről - jelentette ki Nora nyomatékosan, mielőtt Bart befejezhette volna.

- No persze, ez már csak így van normális fiatalok között - mondta Bart. - De vajon hol ér véget a normális szex, és hol kezdődik a perverzió?

Nora és Ralph hallgatott. Bart várt egy keveset, hadd gondolkodjanak el a kérdésen, majd váratlanul Norára kacsintott.

- Mondd meg nekem, Nora, te honnan tanultad meg a szexet? - kérdezte. A lány összeráncolta a homlokát, így Bart megmagyarázta, hogy mire kíváncsi. - Úgy értem, te mondjuk egy könyvben olvastad először, hogy mit tud egymással kezdeni egy nő meg egy férfi, vagy filmen láttad, esetleg a barátnőidtől hallottál a dologról? Gondolom, nem anyád világosított fel a részletekről, és nem is magadtól jöttél rá mindenre.

Nora bólintott. - Hát nem - felelte zavartan. - Azt hiszem - úgy emlékszem -, először egy könyvben olvastam a... a részletekről, ahogy te mondtad. Valami huszadrangú regényecskében. Abban volt olyasmi, hogy nem csak a közösülés jelenti a szexet, hanem millió más dolog is.

Bart bólintott. - Igen, ez az - mondta. - Mindig, minden korban voltak emberek, akik szabadon kezelték a szexualitást, úgy, ahogy az valójában van. A dogmák elhagyása napjainkban szinte százszázalékos, legalábbis a felvilágosult országokban. Az emberek már nem igazán hisznek abban, hogy a szex bűnös dolog, amit kizárólag bezárt szobában, takaró alatt lehet csinálni. A középkorban ezt hitték, persze csak a férjek és a feleségek. A kurvák már akkor is tudták, hogy mi kell egy férfinak -, és teljesítették is.

- No és a férfiak is a kurvák kívánságait, nem? - kérdezte Nora. Bart bólogatott.

- Minden bizonnyal. Másképp nem működik a dolog. Vagy legalábbis nem olyan jól, mint kellene. - Egy pillanatra elgondolkodott. - Leszögezhetjük tehát - jelentette ki, - hogy a szex csak akkor jó, ha teljesen felszabadultan, minden egészségtelen gátlást levetve űzzük. - Jelentőségteljes pillantást vetett Ralphra és Norára. - Persze megint csak eljutunk addig a kérdésig, hogy kinek mit jelent ez az "egészségtelen gátlás".

- Azt, amit szeretnék csinálni, de nem biztos, hogy merek. Vagy nem mindenkivel merem megtenni - mondta Ralph.

- Aha - morogta Bart, - akkor mondd meg nekem, cimbora: ha az én szemszögemből egészséges az, ha mondjuk Nora fenekébe hatolok, igazam van-e?

Ralph egy pillanatra megdöbbent, de azután rájött, hogy Bart nem személyeskedésnek szánta az előbbi mondatot, hanem valóban színtiszta példaként.

Bart, mint mindig, durva volt, de lényegre törő.

- Nem, nem egészséges - mondta Ralph.

- Miért nem? - érdeklődött Bart vidáman. - Melyik részével van a baj? A fenékbetolással vagy azzal, hogy a más barátnőjére pályázom?

- Muszáj pont engem baszogatni? - kérdezte hidegen Nora. Bart kedélyes mosollyal a szája szélén odabólintott neki, majd visszafordult Ralph felé.

- Nos?

Ralph vállat vont. - Mindkettővel. Az, hogy a máséra pályázol, egészségtelen hatalomvágyról uralkodik, meg arról, hogy a te partnered nem képes kielégíteni, vagyis nem teljesíti a vágyaidat. A fenékbe hatolás pedig... ööö... - Ralph elakadt. - Nem is tudom. Nekem mindenesetre nagyon idegen. Annak valahogy olyan homokos-íze van, nem?

- Már miért lenne homokos íze? - kérdezte Bart. Norára pillantott. - Te élveznéd, ha valaki a fenekedbe hatolna?

- Bart!

Ralph megszorította a lány kezét. - Csak beszélgetünk, Nora - mondta, de ő maga is furcsa pillantást vetett Bart felé. - Ezek csak elméletek.

- Úgy van - erősítette meg Bart. - Ha nem akarsz, ne válaszolj erre a kérdésre. De...

- Nem élvezném - mondta hirtelen Nora. - Abszolúte nem tetszene. Már a gondolat is undorít. Valahogy... olyan fájdalmas éle van a gondolatnak, ahogy elképzelem a dolgot... Brrr!

- Értelek - mondta Bart. - Mégis, vannak olyan nők, akik kifejezetten élvezik ezt a fajta szexet, és igenis követelik az ágyban a partnerüktől. Perverzek ezek a nők? Mert az ő meglátásuk szerint ez is ugyanolyan természetes dolog, mint mondjuk beleélvezni valakinek a szájába. Ez is, az is erotikus... és persze perverz is, nem? Nézőpont kérdése az egész.

Egyikőjük sem felelt.

- Ők semmi különöset nem látnak ebben - folytatta Bart. - Sőt, lehet, hogy éppen a franciázást tartják undorítónak, ami nektek például egészen magától értetődően jó.

- Honnan tudod? - kérdezte Nora, mire Bart egy pillanatra önkéntelenül is Ralphra pillantott.

Nora követte a pillantását, és kérdőn felvonta a szemöldökét. - Ennyire jó barátok vagytok? - kérdezte Ralphtól. A fiú kényszeredetten vállat vont. Nora nem firtatta tovább a dolgot, de Ralph tudta, hogy ezt nem úszta meg ennyivel.

- Lényegtelen - mondta Bart. - Azt akarom mindebből kihozni, hogy észrevegyétek: bármennyire is ragozzuk a dolgot, képtelenség meghatározni, hol az a határ, ami elválasztja az erotikát a pornótól. Megítélés kérdése az egész; és mindkét fél vágyaihoz igazítva kell kijelölni.

Ám ha ezt a határt nem merjük az egyéni ízlésünkhöz igazítani, az nagyon veszélyes. Akár a határvonal alatt marad az egyén vágya és igénye, akár túllépi azt, a hatás mindenképpen káros mind rá, mind a partnerére. Akkor nincs meg az a finom egyensúly, amely életben tartja a kapcsolatot, vagyis a kapcsolat szexuális részét. Akkor ott valamelyik fél egyfolytában szenved, még ha nem is mondja ki, nehogy elveszítse a másikat.

Elképzelni is nehéz, mi mindent okozhat ez egy ember lelkében. Akár örökre meg is nyomoríthatja. És a kiváltó okok ezerféle indokra vezethetők vissza. Van, akit megerőszakolnak fiatalkorában. Észlelitek? A támadó vágya és igénye jóval a "partnerrel" kialakítandó határvonal fölött van, sokszorosan túllépi azt, hiszen az áldozat nem akar semmit; a támadó azonban mindent akar, és mindent el is vesz, mert erősebb. Agresszivitás és szex. Közösülés. Orális erőszak. Verés. Örök traumát okoz.

Vagy az ellenkező eset: a partner nem képes teljesíteni a vágyakat. A közösen kijelölt határ alatt marad az egyik fél igénye. Én azt akarom, hogy a szádban mehessek el, és te örömmel nyelj le mindent. Te viszont undorodsz ettől. Vannak fokozatok. Megteszed, de nem örömmel, és ez látszik is rajtad. Megteszed, de nem mindig. Esetleg egyáltalán nem teszed meg. A vágyam nem teljesül. Előbb-utóbb találkozok valakivel, aki viszont örömmel csinálja meg nekem, és én gondolkodás nélkül ott foglak hagyni ezért a másikért. - Bart felsóhajtott, és Norára nézett. - Elnézést, hogy csak a férfi szemszögéből elemeztem a kérdést. Természetesen ugyanez igaz a hölgyekre is. Nekik is lehetnek olyan kívánságaik, amelyektől a férfi viszolyoghat. Bár azt hiszem, ez sokkal ritkábban fordul elő, mint fordított esetben. A férfiak valahogy szabadabban veszik a szexet.

- Igaz - mondta Nora. - Náluk viszont elég gyakran hiányzik a kölcsönösség.

- Vagyis?

- Vagyis gyakran csak a maguk örömével törődnek.

- Hát igen - hajtotta le a fejét Bart, mintha egész neme miatt neki kellene szégyenkeznie. - Nagyon nehéz a sorsotok - mondta végül halkan.

Egyszerre mind a hárman elhallgattak. Azután a pillanat elmúlt, és Bart a poharakra és a kiürült üvegre nézett.

- Hát ez kifújt - állapította meg, majd Norára pillantott. - No, te szegény, elnyomott teremtés - Nora szeme veszedelmeset villant, de azután már mosolygott, - hoznál nekünk, a teremtés koronáinak egy másik üveg bort?

- Egye fene, legyen - állt fel a lány az asztaltól. Megragadta az üres üveget, és elment a bárpult felé.

Bart visszafordult Ralphhoz.

- Talán ezért mondták a görögök, hogy a teremtés koronái sokkal jobban megértik egymást, mint a ők a nőket vagy a nők őket.

- A görögök mind buzik - felelte erre Ralph vállrándítva.

- Ne beszélj ilyen csúnyán - mondta Bart. - Azok is emberek, nem? Nem?

- Nem is tudom - mondta Ralph. - Végül is nincs velük semmi bajom. Talán igazad van. Valahol ők is csak emberek.

- Ez a nagyon korrekt vélemény, Ralph - mondta Bart. - De mit lépsz akkor, ha téged talál meg valaki?

Ralph elgondolkodott. - Volt már rá példa. Az egyik nyári melón, odahaza Idaho Fallsban, egy közértben. Éjjel dolgoztam, állandóan csak éjjel. nem volt rossz meló, és elég jól is fizetett. Ráadásul éjszaka nem volt főnök, úgyhogy egy csomó kaját meg piát meglovasítottunk egy Bud nevű sráccal.

- Bud buzi volt? - érdeklődött Bart.

- Nem, dehogy - rázta a fejét Ralph. - Egyikünk sem volt az. De elég sok érdekes alak mászkált arrafelé. Beugrottak piáért meg cigiért; vagy más egyébért, amit elfelejtettek délután megvenni. Volt ott egy büférészleg is, az is elég népszerű volt. A bolt a Denver felé vezető út szélén állt, úgyhogy a kamionosok is hozzánk jártak kávézni.

- Amerikai romantika - vigyorgott Bart. - Vécé is volt? Tudod, úgy hátul, ahogy kell. Ahová az ilyen buzik elvonulnak kamatyolni.

- Az is volt - mondta Ralph. - De sosem láttam ott egy buzit sem kamatyolni. Sőt, mást se.

Szóval egy éjjel bejött egy srác, és pezsgőt akart venni. Alacsony, hosszú szőke hajú, kékszemű. Elegáns bőrgatyát meg bőrmellényt viselt. Még sohasem láttam azelőtt. De a viselkedése alapján úgy hittem, denveri. Nem tudom miért gondoltam ezt, de erre emlékszem. Odajött hozzám, végigmért, és mosolyogva megkérdezte, hogy melyik pezsgőt ajánlanám egy jó kis buliba, merthogy ő most a születésnapját fogja ünnepelni a barátaival.

Tizenhat éves voltam, és sohasem szerettem a pezsgőt. Fogalmam sem volt róla, mi a különbség két üveg között a címkén kívül, úgyhogy fogtam és ráböktem az egyikre, hogy az nagyon jó, és azt vigye. Persze, legalább kilenc dollárba került. A srác megköszönte a felvilágosítást, levette a polcról az üveget, és elindult a pénztár felé.

Ma már nem lenne az, mert változott egy kicsit a világképem, de azt kell mondanom, akkor és ott szimpatikus gyereknek tűnt. Tudod, mintha azt éreznéd, hogy régi barátok vagytok. nem igazán tudom elmagyarázni, miért van az, hogy néha valakivel kapcsolatban ezt érzed; de egészen biztosan te is éltél már át ilyesmit.

- Meglehet.

- A srác azután hirtelen megtorpant. Visszafordult, odajött hozzám megint, és mosolyogva megkérdezte, hogy nincs-e kedvem eljönni abba a buliba. És nekem abban a szent pillanatban esett le, hogy ez a gyerek meleg, mint egy jól sikerült hotdog, és az én seggemre pályázik. És tudod mit? Mégsem fogott el semmiféle harag iránta. ilyen, hát ilyen, kit érdekel? Továbbra is ugyanolyan szimpatikus maradt.

- Nem lehet, hogy félreértetted? Lehet, hogy csak egy szimpla kérdés volt, mindenféle hátsó gondolat nélkül.

- Egyértelmű kérdés volt, Bart. Nem lehetett félreérteni. Abban a második mosolyában minden benne volt.

Nem is ez az én problémám. Gond nélkül nemet mondtam neki, közöltem vele, hogy bocs, de én maradok a lányoknál.

A gondok később jelentkeztek. Tudod, engem is érdekel a pszichológia, ha nem is olyan komolyan, mint téged. A lényeg az, hogy elolvastam ezt-azt a homoszexualitásról. Tudom, hogy minden ember látens homoszexuális. Tudom, mit értettek ezalatt a névadó görögök. Láttam és olvastam is az Őrült nők ketrecét.

- Vagyis, ha jól értem, érdekel a téma. - Bart szeme kifürkészhetetlen volt. - Úgy értem, hogy voltaképpen izgat téged ez a téma, igaz?

Ralph bólintott. - Igen, valamiért igen, bár nem abban a perverz értelemben, ahogy te véled. - Bart elvigyorodott. Ralph visszavigyorgott rá, majd elkomolyodott, és folytatta. - Régebben sokat hülyéskedtem ezzel, akárcsak az a sok gyökér a Monty Pythonban. De most csak erről az egy esetről akarok beszélni. Az volt ugyanis az első, amelyik után egy pár hónappal eszembe jutott: miért pont engem kérdezett meg?

A primitív buzik nem kérdeznek, Bart, hanem letámadnak, elcsalnak, leitatnak, satöbbi. Ők agresszióval párosítják a ferdeségüket, és többnyire kisebbeket próbálnak meg megszerezni. De ez a srác annyi idős volt, mint én, kurvára nem látszott primitívnek. Ez a srác teljes őszinteséggel és bevallással partnert keresett.

- Értelek - bólintott Bart komolyan.

Ralph lehajtotta a fejét. - Okozott ez a kérdés pár nehéz éjszakát akkoriban nekem. A srác nem ment ki a fejemből. A fajtája, a nem primitív homoszexuális, - meglepően sok közöttük a művész, főleg a zenészek között vannak -, nem leplezi a szükségesnél jobban a dolgokat. És megtanulja felismerni az... az olyanokat, mint ő. És ajánlatot tesz nekik.

Bart szeme megvillant. - Buzi vagy, cimbora?

- Nem, nem vagyok! - vágta ki Ralph. - Egyáltalán nem.

- Meg sem fordult még a fejedben a dolog?

- Nem, nem hinném. Nem többször, mint másoknak. De sohasem próbáltam ki.

- Akkor?

Ralph nagyot sóhajtott.

- Attól félsz, hogy esetleg egy hangyányival nagyobb benned ez a látens dolog, mint másokban? Vagy mint az egészséges mérték?

- Nem tudom. Furcsa dolog a normális szex is, nemcsak a homo része. Norával nemrég beszélgettünk erről.

- És?

- Sosem tudhatod, kiben milyen vágyak rejlenek. Nagyon nehéz kihozni valakiből ezeket a dolgokat. És még akkor sem biztos, hogy valóban elmondott mindent. A tudatalattiról pedig nem ismerek említést tenni.

Lehet, hogy csak azért azonosítjuk a homoszexualitást a perverzióval, mert elképzelhetetlennek tartjuk, hogy egy ember valóban szerelmes legyen egy vele azonos nemű emberbe. Azt hiszem, én magam is valahol egészen biztosan lelki deformációt látok a dologban; azonban azt is elhiszem, hogy ez a deformáció az abnormális... és a tünete talán nem is annyira. Érted? Azt akarom megmagyarázni neked, hogy a homokosok inkább betegek, nem perverzek. Sok filmet láttam ezzel kapcsolatban, és mindegyikből azt szűrtem le, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint te vagy én; csak valamikor régen - általában gyermekkorukban - történt velük valami, ami ezt eredményezte, ezt a torzulást.

Bart tanácstalanul vállat vont. - Azt hiszem - mondta halkan, - legalábbis azok alapján, ahogy megismertelek rövid barátságunk története során, hogy te nem vagy buzi. Ha az lennél, tudnál róla. Ismered annyira magadat. És vagy annyira őszinte magaddal, hogy fel is vállalnád.

A látens homoszexualitás terén is igazad van. Az bizony ott lappang mindenkiben. A nők sem különböznek e téren sem a férfiaktól. Beszélgettem erről lányokkal, akik ugyanolyan izgató jelenségnek tartották két szeretkező férfi látványát, mint ahogy a férfiak annak tartják a "két-kiscica-mosdatja-egymást"-effektust. Ezek a lányok általában azt is kipróbálnák, milyen érzés lefeküdni egy másik lánnyal. És a beszélgetések során megfigyelhettem, hogy mennyire természetesen képesek erről a témáról beszélni, ha az első gátat már felszakítottad bennük.

- Mármint?

- Úgy értem, ha te is őszintén beszélsz velük.

Ralph felderült. - Ezek szerint te vagy a buzi - vigyorgott.

- Ezek szerint menj az anyádba, cimbora - felelte szintén vigyorogva Bart. - Nem vagyok buzi, mint ahogy te sem. De le ne merj hajolni a jelenlétemben, mert mindketten meghalunk.

- Csak ha előtte leszopsz. Mindig is imádtam azt a kis csücsöri....

- Hát ti? Egymásra találtatok?

A kérdés kettévágta a beszélgetést. Nora állt meg az asztal mellett, kezében a teli üveg borral. érdeklődő pillantásokat lövellt felváltva mindkettőjükre.

- Hát mi - felelte Bart, és felnevetett. - Azt hiszem, bogaram, éppen időben érkeztél ahhoz, hogy megakadályozd a barátod elcsábíttatását.

- Elcsábíttatását? - kérdezte Nora. - Ki meri baszogatni az én barátomat?

- Ó, csak én - mondta Bart, és nevetett.

Ralph vele tartott.

- Komolyan - morogta Nora vészterhes hangon.

Ralph és Bart úgy tettek, mintha megijedtek volna. Egymás szavába vágva igyekeztek válaszolni, mintha csak az életük függene ettől.

- Szóval ahogy odamentél a pulthoz...

- ...és mi meg itt maradtunk, ugye...

- ...nő és pia nélkül...

- ...mi másról beszélgethettünk volna, mint a...

- Buzulásról! - vágta ki Ralph, és röhögött.

Nora fejcsóválva ült le az asztalhoz. - Ma már nem kaptok több bort. Azt hiszem, túl meleg van ehhez.

- Ugyan már, asszony - csattant fel jókedvűen Ralph. - Tudd, hogy hol a helyed.

Bart nevetett. - Nesze, ezt megkaptad. - Látva Nora baljós pillantását, még hozzátette: - De ugye igazából otthon ő a papucs? Mondd, hogy így van!

- Így van - jelentette ki határozottan a lány, és elmosolyodott. - Otthon még azt sem meri kimondani, hogy...

- ... vedd a szádba, kedves! - fejezte be helyette Bart, mire a két fiú eszméletlen röhögésben tört ki.

Nora megvárta, amíg befejezik, és csak azután válaszolt, - meglehetősen hűvösen.

- Ma csak erről tudtok beszélni?

Bart bólintott. - Ez egy ilyen nap, kedvesem. Biztos a levegő teszi.

Nevetgéltek még egy kicsit, azután lecsillapodtak.

- És a csoportos szex? - kérdezte kis idő múlva Bart. - Ki hogy viszonyul hozzá?

Nora a poharába bámult.

Ralph vállat vont. - Nekem még nem volt benne igazán részem.

- Igazán? - vonta fel a szemöldökét Nora. - Mit értesz igazán alatt?

Ralph Bartra nézett. Azután vissza Norára. - Hát, hogy is mondjam... Volt már olyan, hogy egy lányt ketten, ugye, de más nem. Igazi sokemberesben még nem sikerült részt vennem. És nem is akarok - tette hozzá gyorsan.

- Most csak szépíted a dolgokat, vagy tényleg nem akarnád? - kérdezte Bart vigyorogva.

- Kösz - morogta Ralph. - Nem is te lennél, ha ezt most nem kérdezted volna meg. - Hallgatott egy percig. - Na jó! Úgy tűnik, ez a nagy őszinteségek napja. - Lapos oldalpillantást vetett Norára, azután folytatta. - Ha nem lenne párom, és lenne rá alkalom, talán belemennék valami olyasmibe, hogy több lány és én. Ha eleget innék, vagy bedrogoznék, talán rá lehetne beszélni a csoportosra is, természetesen a homokos részek mellőzésével. De mivel van egy kedvesem, most már senki sem tudna belevinni ilyesmibe.

- Ez világos - mondta Bart. - De miért nem tudnának belevinni ilyesmibe? Azért, mert te, azaz az ízlésed nem engedi, vagy mert könnyen lehet, hogy Nora is ott lenne, - és akkor másokkal kellene osztozkodnod rajta?

- Mindkettő miatt - felelte Ralph.

Bart ekkor Norára nézett. - És te?

A lány ivott egy keveset a borból, csak azután válaszolt.

- Nekem... - mondta, - ...volt már nekem is ilyesmiben részem. Még az egyetemen, egy bulin. - Ralph érdeklődve pillantott rá. Nora lehajtotta a fejét. Szemmel láthatóan nehezére esett beszélni a dologról. De azért összeszedte magát, és folytatta. - Két sráccal ismerkedtem meg. Haverok voltak. Egy alkalommal egy buliban meglehetősen sokat ittunk. Magam sem tudom, hogyan jutottunk el a kollégiumba. Egész éjjel együtt voltunk, részegen henteregtünk a szobában.

A fiúk összenéztek, és hallgattak.

- És jó volt? - kérdezte végül Bart.

Nora lassan bólintott egyet. - Végül is jó - vallotta be. - De nem hiszem, hogy józanul meg tudnám csinálni. Másnap reggel elmondhatatlanul szégyeltem magam. És persze most már abszolúte nem vágyom ilyesmire. Túl sok lenne a veszítenivalóm. - Merészen előrenézett. - Én azt mondom, ez is azon része a szexnek, amit nem árt kipróbálni, ha éppen nincs komoly kapcsolata az embernek. Csak így jöhetsz tisztába vele, hogy tetszik-e vagy sem.

- A puding próbája a megevés - jelentette ki Bart, és ezzel oldódott egy kicsit az érezhetően feszült légkör. - És mi volt benne a jó?

- Miért, neked mi volt benne a jó? - kérdezte Nora Ralphtól.

Ralph vállat vont. - Nem is tudom. Azt hiszem, csak a látvány. Hogy elölről-hátulról...

Nora fölényesen legyintett egyet. - Akkor én még jobban is jártam - mondta. - Nekem nem csak a látvány tetszett. Én éreztem is. Dupla annyi kéz, dupla annyi farok...

- Ez igen! - Bart elégedett vigyort küldött Nora felé. - Nem hittem volna, hogy ilyesmire is ki mersz térni. Hogy...

- Kezdünk elharapódzni - szólalt meg Ralph. Mindketten ránéztek. - Tudom, hogy entellektüel társaság vagyunk meg minden, de most az én barátnőmről van szó. - Nora hátradőlt a széken, és összefonta a kezeit. - Szóval szép dolog ez a nagy szabadszájúság, meg az intelligens célkitűzések egymás és önmagunk megismerése érdekében, de... a kurva életbe, nem beszélhetnénk most már másról is? Hülye érzés azt hallgatni itt - főleg részegen - hogy a kedvesem egyszer teljesen elolvadt két faroktól. Még ha az én két farkam lett volna...

- Legyen - egyezett bele Bart, és Norára kacsintott. - Mit szólsz például ahhoz, hogy az ívhegesztés sokkal előnyösebb módszer a lánghegesztéssel szemben? - Látta a másik kettő döbbent arcát, és vigyorogni kezdett. - Hm? Mi a véleményetek?

Mint hamarosan kiderült, a következő nap is ilyen volt. Ralph korán ért haza a szerkesztőségből, és útközben összefutott Barttal. Bart feljött hozzájuk.

- Nora mikor jön? - kérdezte, amikor hazaértek, és a lakást üresen találták.

- Egy jó óra múlva - felelte Ralph. - Mert?

- Semmi különös - rázta a fejét Bart. - Mit fogunk csinálni?

- Ezt hogy érted?

- Ahogy mondom. Hogy máshogy érteném?

Ralph elgondolkodott. - Kikell mosnom egy-két cuccot, de más dolgom nincs. Ráérek.

Bart bólintott. - Nagyszerű. Ha megjön Nora, úgyis elhúzok. Lemegyek a Caféba. Nem akarom a fiatalságot az egészséges nemi élet élésében gátolni.

Ralph nevetett. - Ugyan már! Van időnk bőven egymásra. Nem gátolsz te itt semmit semmiben.

Bart szeme megvillant. - Szóval, teljes életet éltek? Nincs semmi probléma?

- Nincs.

- Csak mert tegnap egész nap erről volt szó - mondta Bart. - Az ember azt hinné, azért beszéltek annyit róla, mert valami gond van.

Ralph megrázta a fejét. - Ez rossz következtetés, Bart. Pusztán azért beszélgettünk annyit a szexről, mert most ez a téma volt terítéken. Ez még egyáltalán nem egyenértékű a problémákkal. Ne pszichoanalizálj engem, nem áll jól.

A démon vigyorgott, és komikusan fejet hajtott előtte. - Elnézését kérem, édes úr. - Bementek a szobába, és leültek a kanapéra. Ralph fogta a távirányítót, és kapcsolgatni kezdte a tévét. Egyik csatornán sem talált semmi érdekeset, így egy zenei adón hagyta, és lehalkította kissé, hogy hallják egymás szavát.

- Kérsz valamit? - fordult végül Bart felé. - Kaja, pia?

- Egy sör jólesne - felelte Bart. - Idegesít ez a kurva meleg. Felforr tőle az ember agya.

- Jaja - mormolta Ralph. Kiment, hozott két doboz sört a hűtőszekrényből. Kibontották a dobozokat, ittak.

Ralph észrevette, hogy a barátja őt nézi.

- Mi van? - kérdezte.

Bart a fejét rázta. - Semmi. Csak még mindig a tegnapi beszélgetésünk jár a fejemben.

- Kanos vagy?

- Nem, cimbora. Csak még nem érzem befejezettnek a témát. Ne érts félre, nem a ti személyes titkaitok érdekelnek, csak... Valami furcsa egy dolog ez a férfi-nő kapcsolat, nem? Hiába ismered a karmikus történetét, a teológiai, filozófiai, pszichológiai, akármiológiai nézeteket erről a kérdésről; ha ott állsz egy kapcsolat kellős közepén, csupa-csupa talány vesz körül. Sosem mehetsz biztosra, és sosem állíthatsz fel általánosságokat.

- Aha.

- A nők furcsa lények, cimbora - mondta Bart. - Olyan titkaik vannak, amiknek a létezéséről még álmodban sem hinnéd el, hogy valóságosak lehetnek. Azt hiszem, ott lehet a hiba, hogy mi, férfiak...

- ... vagy mik...

- ... nem hiszünk a nők valóságosságában.

Ralph felvonta a szemöldökét. - Ez egy kétségtelenül szép szó, de mit értesz valóságosság alatt?

Bart vállat vont. - Mindent, ami az. A hús-vér valóságot. Hogy a nők is emberek, csak egy kicsit másmilyen alakjuk van.

- Konkrétan?

- Konkrétan? Például hogy egy nő is ugyanúgy vágyik a szexre, mint ahogy egy férfi. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a nők... tisztábbak, erkölcsösebbek. Hogy nekik nem biológiai szükségletük a szex, mint nekünk.

- Lehet.

- Az a baj, hogy a szexet valahogy még mindig erkölcstelennek tartjuk. A vágyaink elhitetik velünk, hogy aljasak az indokaik. Hogy csak az élvezet hajt. Hogy csak nekünk jó: a szexben a nő valamiképpen szenvedő alany, akinek lehet, hogy tetszik a dolog, de azért annak is örül, ha már túl van az aktuson.

- De hát erről beszélgettünk tegnap, nem? - kérdezte Ralph. - Amint elfogadod a szex természetes voltát, amint eljutsz arra a szintre, ahol a partnered is elfogadja a te mindenfajta igényedet, és te is elfogadod az övéit, a szex onnan kezdve eszméletlen jóra vált át.

- Igen - bólintott Ralph. - Mindenképpen ez a titka. Természetessé kell tenni ahhoz, hogy jó legyen. Nora élvezi veled a szexet? - kérdezte hirtelen.

- Igen, azt hiszem.

Bart Ralph szemébe nézett. - Úgy értem, minden alkalommal eljut az orgazmusig?

Ralph vállat vont. - Ezt azért nem mondanám. - Előredőlt, ivott. A dobozt azután az asztalra tette. Egy percig hallgatott.

- Tudod - mondta azután, - amikor összejöttünk, eleinte sohasem sikerült neki. Volt benne valami régi időkből származó gátlás, ami csak nehezen oldódott fel. Jó volt neki minden szeretkezésünk, de képtelen volt az orgazmusra. Azt mondta, az még soha senkivel sem sikerült neki. - Bart karba fonta a kezét, és figyelmesen hallgatott. - Egyik barátjával sem. Azután szépen lassan összeszoktunk, és persze nagyon sokat beszélgettünk a dologról. Elmesélte, hogy az első alkalom meglehetősen elbaltázottra sikeredett. Elmesélte, hogy ifjú titán korában összefeküdt olyanokkal is, akikkel talán nem kellett volna. És ahogy beszélt ezekről a dolgokról, és újra és újra megbeszéltük őket, idővel könnyebben vette a múltat, és megszűntek ezek a problémái. Azután már simábban ment az ügy. Kísérleteztünk, és bátrabban viselkedtünk az ágyban, mint eddig valaha.

- Ezt is megbeszéltétek?

- Úgy valahogy. Én azt mondtam neki, engedje szabadon a vágyait, és ne szégyelljen semmit az égvilágon. Mondja meg, mire vágyik, vagy ha nehezére esik a beszéd, akkor ne mondja, hanem tegye. Fogja meg a kezem, és tegye oda, ahol azt akarja, hogy simogassam; húzzon magára, tolja a fejem a lábai közé... Érted? Tegye azt, amit a pillanat követel tőle. Engedjen a vágyainak.

- Értem.

- És az a különös - folytatta Ralph, - hogy ezt elmondtam ugyan neki, de ugyanakkor rájöttem, hogy nekem magamnak is ezt kell tennem. Csak így szabadíthatom fel magamat, - és őt is. Abból, amiket elmondott nekem, amikor arról beszélgettünk, hogy ő mit szeret a szexben, az jött ki, hogy a nők, bár szeretnek néha "felül lenni", azért jobban szeretik, ha - úgymond - kihasználják őket. Vonzza őket a nyers erő, vagyishogy a háttérben megbúvó erő. Amikor nem bántod, nem okozol neki fájdalmat, de mégis érvényesíted rajta az akaratodat. Élvezik a gyengeségüket, és a te erődet.

- Azt az erőt, amely finoman bánik velük, és hódol nekik - bólogatott Bart.

- Igen ez jó megfogalmazás - mondta Ralph. - A finom, óvatos erő, amely ott dolgozik a háttérben, - és nincs előle menekvés.

Ahogy hanyatt döntöm Norát, a vágy mellett látom a szemeiben a belenyugvást is. Egy nő, azt hiszem, mindig jobban akar adni, mint kapni. Ezért van talán az is, hogy az orgazmus elmaradása esetén is azt mondja, hogy nagyon élvezte. És persze a nők valahogy máshogy viszonyulnak magához az aktushoz is.

- Mégpedig?

- Egyszer Nora megkérdezte tőlem, hogy szerintem hol végződik a puszta becézgetés, és hol kezdődik tulajdonképpen a szeretkezés. Nekem a szex ott kezdődik, amikor a simogatások, ölelgetések, csókok hirtelen bevadulnak, és csak percek választanak el attól, hogy beléhatoljak vagy hogy a szájába vegyen. Nekem ehhez a két dologhoz kapcsolódik a szex. És az egész ott ér véget, hogy elélvezek.

Nora számára, a szeretkezés ott kezdődik, hogy én melléfekszem az ágyba, és átölelem. A simogatások, csókok már a szeretkezés részei. És egészen odáig tart, amíg el nem kezdünk öltözködni.

- Minden nő így látja?

- Ezt nem tudnám megmondani - felelte Ralph. - De azt hiszem, igen. Legfeljebb nem gondolkodnak el ennyire mélységeiben a dolognak.

- Mert az túl veszélyes lenne, nem? - kérdezte Bart.

- Ezt hogy érted?

- Ez egy fegyver a kezünkben, cimbora - jelentette ki Bart. - Nem? Nem így látod?

- Lehetséges - bólintott Ralph. - Igen, azt hiszem, igazad van. Nem tudom, hogy ezt az életkorunk teszi-e, a tapasztalat, vagy minden együtt; de megfigyeltem, hogy manapság sokkal könnyebben bánok egy lánnyal, mint korábban.

- Aha, ezt Nora is biztosan szívesen hallotta volna - vigyorgott a démon.

- Kapd be, faszfej - vigyorgott rá vissza Ralph. - Tudod, hogy értettem. Arra gondolok, hogy amikor beszélgetek egy lánnyal, valahogy sokkal hamarabb leveszem azokat az információkat, amelyek régebben olyan nehezen jöttek, ha jöttek egyáltalán, és amelyek ahhoz kellenek, hogy lefektessem. Érted? - Bart bólintott.

- Arra gondolsz - mondta lassan, - hogy mostanában... - elmélázott egy pillanatra; - értesz a "nők nyelvén"?

- Olyasmire - felelte Ralph. - Mostanában beszélek egy lánnyal, és öt perc alatt leszűröm, hogy kellenék-e neki vagy sem; hogy manipulálható-e vagy sem; és ha igen, már azt is tudni szoktam, mivel. - Elgondolkodva meredt maga elé. - Olyan, mintha bizonyos sémákat követnének. Nem úgy értem, hogy mindegyik kategorizálható, vagy ilyesmi; inkább úgy, hogy az alapok közösek, csak az összetevők változnak. És ezek az összetevők adják a változatosságukat. Ezektől lesznek mindahányan mások és mások. De egyvalami mégis közös mindannyiukban: ha megtalálod azt a pontot, azt a hangot, amely belekotor a lelkük legmélyébe, akkor nemcsak hogy hagynak téged uralkodni maguk felett, de egyenesen el is várják tőled, hogy megtedd.

- Akkor miért nem vagy még mindig Susannahval? - érdeklődött Bart.

Ralph nem jött zavarba a kérdéstől. - Mert, mint mondottam, erre csak nemrégiben jöttem rá - felelte. - És mert ez az egész inkább az alkalmi kapcsolatokra illik. A hosszú távú dolgoknál már egészen más tényezők is közrejátszanak. Ez inkább azoknak a donjuánoknak a kezében lehet fegyver, akik inkább a hódítás miatt csinálják az egészet, nem pedig azért, hogy párt találjanak.

- Értelek - bólintott Bart. - Bár azt nem tudnám megmondani, igazad van-e ezzel kapcsolatban. A tapasztalat persze mindenképpen számít. Az emberismeret is. Ezeket elismerem. De vajon nem halványul-e el teljesen eme öntömjénező hatalomvágy mellett az egészséges szintű önkritikai érzék? - hunyorított Ralphra.

Ralph megütközve meredt rá. - Ezzel azt akarod mondani, hogy nagyképű vagyok? - kérdezte.

Bart széttárta a karjait. - Ez a beszéd most úgy hangzott, mintha a puszta akaratod tartana vissza attól, hogy naponta cserélgesd a farkadon a jobbnál jobb nőket - mondta. - Nagyszerű hallani, hogy van végre egy kevés önbizalmad, de azért ne feledd az olyan alapszintű közmondásokat, mint például a "kettőn áll a vásár", meg ilyesmi.

- Én csak azt akartam mondani, hogy ha ismered őket, akkor manipulálhatod is őket. És ha manipulálod őket, akkor könnyebben megszerezheted valamennyit.

- És te valóban ismered őket? - kérdezte Bart. - Azt állítod, hogy átlátsz rajtuk? Hogy ismered minden reakciójukat, minden vágyukat, álmukat, félelmüket? Nem hinném.

- Elég sokat tudok róluk - mondta Ralph kissé sértődötten.

- Valóban? - Bart megfordult, odasétált az ablakhoz. - Akkor van valami, amiről szeretném, ha tudnál, cimbora - mondta.

Ralph kíváncsian nézett rá.

Bart elfordult, kinézett az ablakon. - Sheila visszajött Spokanebe - mondta végül, és nem nézett Ralphra. - És téged keresett.

2001 tele ijesztő váratlansággal tört rá a városra. November elején még napos, száraz idők jártak, és a levegő sem volt hűvösebb, mint kellemes késő őszi napokon. Az ég általában felhőtlen volt, az októberi esők elvonultak, és az emberek már-már elhitték az időjárásnak, hogy az idén nem hozakodik elő a félelmetes ellenséggel, a téllel, és annak kellékeivel, a hóval és a faggyal.

November utolsó hetében azután hirtelen minden megváltozott. Az ég szürkéskékre fakult, majd sötét fellegek jelentek meg rajta, és minden előzetes figyelmeztetés nélkül szakadni kezdett a hó.

Szakadni kezdett, méghozzá olyan mennyiségben, mint a megelőző években soha. A szekrények mélyéről pánikszerű gyorsasággal kerültek elő a kabátok, sapkák, kesztyűk és bakancsok. Ralph régóta hirdette magáról, hogy nagyon is élvezi a telet, de most ő maga is úgy vélte, hogy ez egy kicsit sok, vagy ha sok nem is, hát mindenképpen túl gyors.

Az utakon mindennaposak lettek a hóakadályok okozta dugók. A városi közterület-fenntartók közzétették szokásos közleményüket, amely javarészt mentegetőzésekből és panaszkodásból állt. Ahogy Ralph a felelősök szóvivőjének szavaiból ismét leszűrte, a társaság egyetlen valódi felelőst talált, aki a hóakadályokról tehet, az pedig ismét az időjárás lett.

- Vagyis városunk kiváló vezetői felkészültek a télre - mondta fejcsóválva Norának, - csak a hóra és a nagy hidegre nem számítottak.

- Ez minden évben így van - mondta Nora.

- Ennyit ér minden - morgolódott Ralph. - Fizeted az adót, fizeted a mindenféle hozzájárulást. Ez Amerika. Megvan a pénz, megvan a technika, és erre mit látsz? A legtöbb helyen bürokrata barmok ülnek, akik minden lehetséges és elkövethető hibát elkövetnek. Mert most is mi van: ott áll a garázsokban az a rengeteg hókotró, csak éppen a megfelelő helyen a kutya sem figyelt az időjárás-jelentésekre, és a kutya sem gondolt arra, hogy időben megkezdjék a kocsik felkészítését. Leesett a hó, és megbénult a város.

Ebben a pillanatban csengettek. Nora nyitott ajtót, és eresztette be Bartot. Azután a lány vette a kabátját, és elindult a boltba. Ezen a héten délutános volt.

Bart bejött, köszönt, és leült a kanapéra. - Mi a helyzet, cimbora? - érdeklődött.

- Semmi különös - felelte Ralph. - Éppen azon röhögtünk Norával, amit a közteresek nyilatkoztak a télről.

- Aha - bólintott Bart. - Ne is mondd: kitalálom. Mindenki felkészülten várta a telet, csak a hidegre és a hóra nem számítottak.

Ralph nevetett. - Pontosan! - mondta vidáman. - Te, Bart, mondd, csakugyan ennyire idétlen világban élünk? Ez lenne a Nagy Amerikai Álom?

- Nem hinném - csóválta a fejét Bart. - Legalábbis nem hiszem, hogy erről álmodtak dicső eleink, amikor idejöttek. Ők még azt hitték, hogy valami tökéletesnek lesznek a részei.

- Hát - komolyodott el Ralph, - ez nem jött be. Nem tudom, hogy te hogy látod, de szerintem ez a világ egyáltalán nem tökéletes. Komolytalan, zavaros és olyan, mint valami bohózat.

- Helyes a bőgés. - Bart felállt, odament a bárszekrényhez, és elővett egy üveg vodkát. - Iszunk?

- Igyunk - felelte Ralph.

Bart kibontotta az üveget, és meghúzta. Elégedetten csettintett egyet, majd átnyújtotta az üveget Ralphnak. - Igyál hát a Nagy Amerikai Álomra és azokra, akik szétcseszték ezt a világot!

Ralph ivott.

- Szétcseszték - visszhangozta utána Bart, és megrázta a fejét. - Méghozzá alaposan szétcseszték, ha jobban belegondolunk. Olyan dolgok folynak a hátunk mögött, vagyis pontosabban, a fejünk fölött, amelyek sötétebbek, mint a pokol legeslegmélye.

- Mire gondolsz? - kérdezte Ralph.

- Hát erre az egészre - mutatott körbe Bart. - Az egész társadalomra.

- Aha.

- Tudom, hogy te is tudod - nézett Ralph szemébe Bart.

- Mit?

- Hogy valami nincs rendben a világgal. Hogy amit nap mint nap hallasz a tévében, amit mindennap látsz az újságokban, demagógia. A Nagy Amerikai Álom - humbug. A demokrácia - humbug. Minden hazugság.

- Lehetséges - bólintott beleegyezően Ralph. - De azt hiszem, mégis szívesebben élek itt, mint mondjuk Kínában. Nem?

- Az égvilágon semmi különbség nincs a kínai kommunizmus és az amerikai demokrácia között - mondta Bart. - Kivéve persze az életszínvonalat meg azt, hogy itt nálunk sokkal burkoltabb formában gyakorolják a hatalmat, sokkal inkább a háttérben dolgoznak. De az elv itt is és ott is teljesen ugyanaz, sőt, talán így még sokkal fenyegetőbb. Legyőzhetetlenebb. Maga az elv pedig: szerezd meg a hatalmat, maradj a csúcson, ameddig bírsz. Lopj össze mindent, amit csak lehet, de óvatosan, ne köpj bele más hatalmasságok levesébe. És ami a legfőbb: butítsd el, kábítsd el, ringasd el a népet olyan szinten, hogy az észre se vegye, mit művelsz. Olvastál valaha Orwellt?

- Az 1984-re gondolsz? - kérdezte Ralph. Bart bólintott.

- Igen, arra - felelte. - Az az egyik legigazabb könyv, amit valaha is olvastam. Nézd, cimbora, van benne az a rész, amikor O'Brian elmagyarázza Winstonnak az újbeszéd valódi célját. Emlékszel rá?

- Aha.

- Nos, ha nem is éppen egy új nyelvezet bevezetésével, de szerte a világ államaiban - itt is - pontosan ugyanazt teszik. A vezető pozícióban lévők egyik fő célja, hogy az egyszerű népet annyira elbutítsák agyilag, hogy az meg se tudja fogalmazni magában a lázadó gondolatokat. Nézd csak meg alaposabban! Mi kell a mai világban a boldoguláshoz? Internet, munkabírás, pénz. Ha értesz a számítógéphez, mert most az az aktuális munkaeszköz, és bírod a munkatempót, akkor van pénzed. Nem sok, épp csak annyi, hogy megélj, és hogy tisztában légy vele: elég ennek a törékeny egyensúlynak bármelyik tagját megbontani, s máris felborul az egész. Úgy van kikalkulálva minden, hogy téged teljesen lefoglaljon a munka, a pihenés két munka között, és annak a pénznek a beosztása, amit a munkádért kapsz.

A mai fiatalok pont ilyenek. Értenek a számítógéphez, és szinte bármire képesek a pénzért. Vess eléjük koncot, lakásvásárlási, kocsivételi lehetőséget - ez bőven elég nekik. Ehhez még vesd be a tömegpszichológia minden fegyverét, és örökké uralkodhatsz felettük.

- Mit értesz te tömegpszichológiai fegyverek alatt?

Bart felsóhajtott. - Ez egy nagyon összetett kérdés. - Visszavette Ralphtól az üveget, a szájához emelte, és nagyokat kortyolva ivott.

- Valami olyasmit - törölte meg a száját, - mint a félig-meddig bizonytalan megélhetési egyensúly kialakítása és folyamatos köztudatban tartása (ezt magyaráztam el az előbb), meg a közbotrányok bevetése. Ilyesmik.

- Ezt nem nagyon értem - vallotta be Ralph.

- Nem a fenét nem - mondta Bart. - Hiszen ebben élsz nap mint nap. Maximum, ha nem is érted, de akkor is érzed. Hogy valami nincs rendben a világban. Igaz?

Ralph bólintott.

- Szóval - folytatta Bart, - Mit látsz a tévében? Miről olvasol az újságokban? Káosz van. Nem? Olyan ez a világ, mint egy nagy majomketrec, ahogy Vonnegut mondaná. Több a hivatalos, vezető pozícióban lévő bohóc, mint a cirkuszban. Mintha az államapparátus célja a nép folytonos szórakoztatása lenne, nem a helyes döntések meghozatala. Szerinted rendben van ez így? Persze, hogy nem.

A középkor tért vissza, cimbora. Ismét szégyen szegénynek lenni, és a pénzesek ismét kiskirályokká válnak. Bűnözők mászkálnak szabadon - most a nagykutyákra, például a milliárdos sikkasztások elkövetőire gondolok - mert nincs ellenük, úgymond, bizonyíték. Ő elsuvaszt kétmillió dollárt, és élvezi. Te nem vallasz be tíz dollár adót - és sittre vágnak gondolkodás nélkül. Nem sántít ez egy kicsit? De továbbmegyek. A jog, a híres amerikai jog szart sem ér. A tévé naponta harsog egy-egy ismert politikus kétes üzelmeiről, meg a "mostmajdlebuktatjuk"-ról; és azután semmi sem történik. Az egész ügyet elsikkasztják valahol. Néha a sikkasztókkal együtt. Ha túl nagy a hírverés, és nem csak álhírről van szó, előbb-utóbb valaki közbeszól, és a média kezére koppint: ereszted el! Te meg, a szavazópolgár, túl fásult vagy ahhoz, hogy utánajárást követelj. Csak a fejed csóválod minden ilyen hír hallatán, és tudod, hogy ez nem helyén való; de ha moccanni kellene, hogy tegyél is valamit ezen dolgok megszüntetése végett, csak legyintesz egyet. Holnap melózni kell menned. És ma már túl fáradt vagy. Nincs időd és energiád. Inkább végignézed a híreket, elolvasod az újságokat, és alszol egyet. Másnapra talán el is felejted a dolgot.

Ott a másik típusú baj, a közbiztonság. Mert ugye azt mondhatod, mit érdekel téged, hogy ki mennyit sikkaszt el a saját zsebébe az állami költségvetésből, hiszen te attól még nyugodtan élsz, megkeresed a magadét, satöbbi. - Ralph szemébe nézett. - Szereted Norát?

Ralphot meglepte a kérdés. - Persze. Nagyon - felelte végül.

- Nos, akkor képzeld el, hogy éppen hazafelé sétáltok, és az egyik sarkon elétek lép egy százhúsz kilós, dagadt, zsíros, csimbókos néger állat, neked lebasz egy kurva nagy maflást, Norát pedig felkeni a falra, és nekiáll levetkőztetni. Szemmel láthatóan erőszakra készül. Mit csinálsz?

- Leverem - felelte Ralph.

- Ember, gondolkodj már. Te nyolcvan kiló vagy, ő százhúsz. A nyaka olyan zsíros, hogy át sem éred, a feje mint a beton. Hogy ütnéd már le? Lehet, hogy megsuhintod, mire ő megfordul szép komótosan, és megint lecsap. Azután, amíg te lábadozol, szépen megkeféli a barátnődet a szemed láttára. Nos? Megint megpróbálod leütni? Vagy elszaladsz?

- Előveszem a kést, és elvágom a nyakát.

- Helyes - bólintott Bart. - Ezt kell tenni. Ám a bíróság ezután lazán megállapítja, hogy a védekezés mértéke jóval meghaladta a támadás mértékét. Ez már nem önvédelem, hanem gyilkosság. cimbora. Akár villamosszékbe is kerülhetsz miatta. Érted? Még az sem kell, hogy pontos legyél, és a nigger belehaljon. Elég a gyilkossági kísérlet vádja ahhoz, hogy évekre leültessenek. Az egész életedet tönkreteszik egy koszos néger miatt.

Tudod, az, hogy ő megerőszakolja a barátnődet, még nem olyan súlyos bűncselekmény, mint az, hogy te nyakon szúrod érte. Hiszen ő nem fogott rád kést, nem fojtogatott, ilyesmi. Ez csak az ejnyebejnye kategória a törvény szemében. De te, te mit képzelsz magadról, hogy csak úgy ukmukfukk nekilátsz vagdalkozni? Tudod, ha csak a kezét találod el, az is sitt, hiszen nála nem volt kés, csak nálad, és te az életére törtél, ő pedig csak egy jót akart dugni. Szegény megtévedt néger, elvesztette a fejét. De te, te egy megfontolt gyilkos vagy, akinek sitten a helye.

És ezt nevezik nálunk közbiztonságnak.

És ott vannak még az álbalhék is. Egy rockénekes titokzatos halála. Gyilkosság vagy öngyilkosság? Soha nem derül ki, de hetekre, hónapokra lefoglalja a közvéleményt. Ez a valódi néphülyítés, Ralph.

És ezt még fokozzák is, Ralph. Biztosra mennek. Hogy még inkább lebeszéljenek a beszélhetnékről, odaállítanak a képedbe egy olyan figurát, mint például Jack Woodvorth, aki igenis beszél helyetted.

- Tehát mégis kibukik az igazság.

- Hát ki, de hogy? Egy pojáca szájából, aki állami televízióban a saját show-műsorában kiparodizálja a híreket. És tudod, mi a legszebb? Hogy egyáltalán nem kendőz. Mi a véleményed Woodvorthról?

- Hogy jól oda szokta mondani a dolgokat. Kedvelem.

- És pont erről beszélek. Te túl fáradt vagy, hogy beszélj ezekről a dolgokról. Woodvorth megteszi helyetted, de felnagyítja őket, s ezzel a húzással a dühös gondolataidat, amit miattuk érzel, röhögéssé transzformálja. A probléma elúszik, és megmarad a poénérték. Érted a dolog mechanizmusát, cimbora? Másnap a melóhelyen a kollegákkal jókat röhögtök az előző napi adáson, és fogalmatok sincs róla, hogy manipuláció áldozatai vagytok egytől-egyig. Woodvorth pedig a műsor után felmarkolja Állam Bácsitól a gázsiját, hazatér, megkeféli az asszonyt, és azután röhög a népen. Él, mint hal a vízben. Engedélye van szólni, sőt, kötelessége szólni a visszásságok miatt. És minden országban van egy ilyen Woodvorth.

- Ez eléggé hihetetlenül hangzik.

- Lehet. És az is lehet, hogy nem igaz. De nekem ez a véleményem a demokráciáról. Mert mi van, ha megkérdezik, boldogan élsz-e? Mit felelsz? Természetesen azt, hogy igen, mert szabad országban élsz, ahol még a kormányt is lehet szidni.

De egyvalamit ne felejts el, Ralph. Ha lecsupaszítod Woodvorth poénjait, és leírod a maradékot, elvesztél. Ha kimész az utcára, vagy be a tévébe, és felolvasod ezt a maradékot, minden poén nélkül, akkor még a műsor közepéről elvisznek a csúnya, magas, feketeruhás, egyforma emberek. És akkor soha többé nem fogod nézni a Dallast. Vagyis soha többé nem fogsz nézni sem. Elgőzösítenek. Pedig ugyanazt mondod csak el, amit egy fizetett állami bohóc.

Ez a fogyasztói társadalom végső tanulsága - mondta Bart egy kis szünet után. - Vedd a popcornt és bámuld a tévét. Semmi mással nem kell törődnöd. Ne tanulj meg mást, csak ami a munkádhoz feltétlenül szükséges. A többi az Állam Bácsi dolga. Ő szeret téged, gondoskodik rólad, megszül és eltemet, - még meg is sirat. Légy buta. A tudatlanság - erő.

A mai gyerekek, cimbora, az egészen kicsik is, gondolkodás nélkül válaszolnak akármilyen kérdésre a Nettel, az akciófilmekkel és a MacDonalds-szel kapcsolatban. De ha megkérded tőlük, miről szól a Piroska és a farkas, vagy ki volt Abraham Lincoln, esetleg hogy melyik földrészen van Bulgária, csak állnak kukán. Felgyorsították a Nemzeti Alaptanterv oktatási ütemét, és kiszedtek belőle mindent, ami az alapműveltséghez tartozik. Osztás, szorzás fejben - nem fontos. Olvasás - nem fontos. Testedzés - az igen, az kell. Történelem? Minek? Legfeljebb az Állam Bácsi nagyságát hirdető események. A tévébe minél több sorozatot, meg persze Szerencsekereket és lottót - attól izgul a sok zombi. Akkor teljesen lekötöd a figyelmüket, és nem fogják észrevenni, mi folyik a fejük felett.

Állítom neked, hogy amikor a vezetőink egyedül vannak otthon, és úgy vélik, szorul a hurok, felhívják egymást és megbeszélik a világ sorsát az elkövetkező időszakra. Ez egy nagyon merész megfogalmazás, de nagyon is el tudom képzelni, hogy mondjuk Bush felhívja Szaddamot, és azt mondja neki: Halló, amice, képzeld, van egy rakás új fegyverem talonban, meg egy rakás unatkozó, kiképzett katonám. Na most, ha ezek továbbra is itt unatkoznak nekem, akkor előbb-utóbb valami balhét fognak csapni itthon. Úgy hallom, neked is van megint egymillió fanatikus tevehajcsárod, akik szintén unatkoznak, meg egy rakás tábornokod, akik már annyira unják magukat, hogy azt fontolgatják, mi lenne, ha eltávolítanának téged az elnöki palotádból. Te, amice, mi lenne, ha ezeket összeugrasztanánk valahol a sivatagban? Ne hozzuk össze ezt a sok unatkozó barmot? Háborúzzunk egy kicsit, és mindenki jól jár: ők se unatkoznak, itthon is nyugi van, kipróbálhatom az új fegyvereimet, te meg, ha elcsitulnak a kedélyek, vehetsz belőlük. Olcsón megszámítom neked. És ha vége a csatának, a maradék hazatérő el lesz foglalva az élménybeszámolókkal, a vizsgálatokkal meg az új taktikák kidolgozásával és oktatásával. Egy darabig megint nyugtunk lesz. Nos? Megegyeztünk? Ja, persze: én sem lövök az elnöki palotádra, te se dobj atomot a Fehér Házra. A többi nem érdekes. Mit szólsz? Áll az alku?

Valami ilyesmi folyik a világban, mindenütt, minden államban, minden szinten. Ezért szarok én régóta magasról a politikára meg a választásokra. Nem ezek az élet igazán fontos dolgai, azt hiszem. Ezek nélkülem, nélküled is rendben lezajlanak. Élek csöndesen, és igyekszem kikerülni ezeket a pszichológiai csapdákat, amiket az Állam Bácsi elémpakol. És mondhatom, jobban érzem így magam, mintha milliomos lennék, - és egyben politikailag fontos személy.

Noha Ralph számára ez a beszélgetés meglehetősen megrázó feltevésekkel szolgált, kiderült, hogy mégsem ez az a téma, amely a leginkább foglalkoztatja. Hosszú napokon keresztül gyakran kapta magát azon, hogy Sheila jár a fejében. Arra gondolt, talán azért van ez, mert Nora kezd megszokottá válni a számára, és az ösztönei az újat követelik, a faj másik nőstényét, ha nem is örökre, de egy aktus erejéig biztosan.

Amióta a lány visszatért a városba, összefutottak itt-ott. Néha beültek kettesben egy sörre vagy üdítőre valahová, és Ralph ilyenkor arra gondolt, hogy Nora valószínűleg tombolna, ha ezekről tudomást szerezne. Volt egy olyan érzése, hogy "ezek az összefutásaik" nem is annyira véletlenek, mint ahogy azt a Sheila arcán felragyogó meglepetés sejttette; de egyenlőre nem bánta a dolgot, és mivel beszélgetéseik sohasem tartottak egy félóránál-óránál tovább, azaz a kontrollálhatatlan szint alatt maradtak, nem szándékozott róluk Norának beszámolni. Magának azzal magyarázta meg a dolgot, hogy Nora nem hinne a dolog ártatlanságában és veszélytelenségében, így minek idegesítse ilyesmivel; ő maga pedig meg volt győződve róla, hogy ezek a találkozások valóban ártatlanok és veszélytelenek.

Egy alkalommal azonban olyasmin kapta magát, amin már nagyon régóta, Norával való együttléte alatt pedig egyáltalán nem: szeretkezés közben is Sheila járt a fejében, és miközben Nora aprókat sikkantott alatt, ő arra gondolt, hogy vajon Sheila is így viselkedne-e, miközben beléhatolna.

Ez a gondolat rányomta bélyegét az egész estéjére; és bár sikerült Nora előtt eltitkolnia zavarát, Ralph mélységesen megdöbbent. Keresni kezdte azokat az okokat, amelyek e gondolat megszületéséhez vezettek, s végül oda jutott, hogy valami valószínűleg nem stimmel közte és Nora között.

Ralphot bántották ezek a gondolatok; így, amikor jelenlétük kezdett lassan-lassan őrjítő lenni, leült, és elgondolkodott indíttatásaik felett. Megoldást ugyan nem talált, de gondolkodás közben megszült egy irományt, melyet először gondosan lekódolva elrejtett a gépben; majd meggondolta magát, és felszabadította, hogy Nora is elolvashassa.

Ezt írta:

A szoba rendetlenségének közepette egy férfi és egy nő ült egymással szemben. Mindketten maguk elé meredve cigarettáztak. A hamutálat szinte elborították már a csikkek, jelezve, hogy túl régóta ülnek itt egymásnak feszült akarattal, némán.

- Ezt rendesen elbasztuk - szólalt meg végül nagy sokára a férfi, és ideges pillantást vetett a nőre. A nő szemei ki voltak sírva, és szomorúan bámulták a teli hamutálat.

A nő szája nem mozdult.

- Bár, ha meggondolom... - morfondírozott a férfi, - inkább csak te basztad el. - A mondatban rejlő támadás elérte célját: a nő ajkai megrándulnak, tekintete felemelkedett.

- Én? - kérdezte halkan, csodálkozva, mint aki most tért vissza valahonnan messziről, és a szobájában valami kellemetlen meglepetés várta.

A férfi előrenyúlt, és határozott mozdulattal elnyomta a cigarettáját. Nem nézett a nő szemébe, amikor válaszolt. - Igen, drágám, te. Egyes-egyedül te.

A nő tekintete is megkeményedett: a férfi arcát fürkészte.

- Tudod te egyáltalán, hogy mit csináltál? - kérdezte a férfi, és a nő csodálkozva hallotta ki a gyűlöletet a hangjából. - A szemem láttára ültél bele egy másik férfi - egy meztelen férfi! - ölébe. Ugye tudod, mit mondanak az ilyen nőkre?

A nő is elnyomta a cigarettát. Hátradőlt, összefonta a kezeit a mellén, és erőltetetten figyelmes pillantást vetett a férfira.

A férfi gyűlölte ezt a pillantást. Ilyenkor úgy érezte, hogy sokkal kisebb és gyengébb; vagy nem is, inkább azt olvasta ki belőle, hogy a nő azt hiszi, meg van győződve róla, hogy a férfi sokkal kisebb és gyengébb nála.

Megvetés volt abban a pillantásban. Pedig csak a puszta védekezés szülte.

- Kurvának hívják az ilyet - mondta dühösen. - Te egy ócska, rohadt kis kurva vagy.

- Te találtad ki az egészet - mondta a nő fakó hangon. - A te perverzitásod vezetett odáig, hogy...

- Te beszélsz perverzitásról? - fakadt ki a férfi. A nő ijedten elhallgatott. - Mintha neked annyira ellenedre lett volna a dolog. Úgy tiltakoztál, hogy szóhoz se jutottunk melletted. - Felkapta a cigarettásdobozt az asztalról, előhúzott egy szálat. Megnedvesítette a nyelvével a papírt, majd meggyújtotta. - Ha jól emlékszem, téged is egészen felizgatott a téma. Gondolom, kíváncsi voltál a srác testére, igaz? Unod már az enyémet, világos. Ezért nem is hibáztatlak. Ezt az idő hozza magával. Egészséges nő vagy, és megnézed a férfiakat.

- Te is a nőket, nem?

- Miért tagadnám? - mondta a férfi felsőbbrendű hangsúllyal. - Én is egészséges férfi vagyok. De akkor sem rohanok mindenféle kis kurva után, és nem vetem magamat rájuk, ahogy te tetted.

- Egyáltalán nem vetettem magam rá - mondta a nő. - És ha valóban jól emlékszel mindenre, akkor arra is emlékezned kell, hogy te erőltetted ezt az egészet. Nem? Nem azt mondtad? Hogy na, kedves, tetszik? Bújj oda hozzá, öleld meg, meg efféléket mondtál.

- De csak vicceltem! - üvöltött fel a férfi. - A fene se hitte volna, hogy megteszed!

A nő halványan elmosolyodott. - Hát nesze - mondta negédesen. - Vicceltél? Én is.

- Ez neked vicc? Ez egy vicc volt?

- És neked? Neked ez a vicc?

Hallgattak.

- Te nem láttad az arcodat - mondta a férfi kis idő múlva jóval csendesebben. - Nekem kellett végignéznem, hogy te tényleg odalépsz ahhoz a vigyorgó idiótához, és belesimulsz az ölébe. Gondolom, élvezted a felálló farkát, ahogy hozzád ért. És ez még semmi, tudod, mert sokkal inkább az bánt, ahogy ránéztél, ahogy lehunytad a szemed, és... és...

- És? - kérdezte a nő. - És mi? Hiszen te akartad. Mit mondjak erre? Részeg voltam, mindannyian azok voltunk, és egy pillanatra igenis elkapott valami, ahogy ott éreztem a combomnál a kőkemény farkát, és igen. ha tudni akarod, hirtelen megkívántam, és azt akartam...

- Hagyd abba! - mordult rá a férfi.

A nő idegesen megrázkódott. - Ez egy nagyon hülye szórakozás volt - mondta. - És a te hülye ötleted volt, nem másé... Ez az egész meztelenkedés a parton, meg a közös fürdés. Azelőtt sohasem csináltunk ilyesmit. Zavarban voltam, és csak az ital miatt tudtam megcsinálni. Hidd el, fogalmam sem volt róla, mi fog belőle kisülni. És elvesztettem a fejem. Igen, bevallom, remek teste volt a srácnak, és tényleg meg... - elhallgatott, gyors pillantást vetett a férfira. - Szóval nem kellett volna. Sikerült olyan dolgokba belekontárkodnod ezzel a remek viccel, amik sokkal erősebbek nálam, nálunk. Sajnálom, kedves, hidd el, nagyon sajnálom. De már megtörtént.

- Én csak próbára akartalak tenni - mondta a férfi.

- Próbára? - vonta fel a szemöldökét a nő. - Miféle próbára? Hogy mennyire vagyok hűséges? Hogy mennyire tetszenek az efféle dolgok? - Nem kapott választ; a férfi lehorgasztotta a fejét. A nő hirtelen dühös lett. - És ha szabad tudnom, milyen jogon teszel te próbára engem? Hát mi vagyok én? - A férfi most sem válaszolt. - Csodálatos - mondta a nő. - El vagyok ragadtatva. Mi vagyok én, kísérleti nyúl? Vagy valami játékszer?

- Nem tudom - mormolta a férfi.

- Mit akartál bizonyítani ezzel? - kérdezte a nő. - És kinek? Nekem, hogy mennyire nem ismerem önmagam? Hogy elég egy kis biztatás, és ha meglátok egy faszt, nem bírok magammal? Vagy neked kellett valami bizonyíték? Esetleg a srácnak akartál villogni, mennyire menő gyerek vagy te, hogy a feleséged még akkor sem bukik másra, ha te magad engeded meg neki? Sajnálom, drágám, ez nem jött be.

Elhallgatott, sértődött arcot vágva bámult ki az ablakon. - Ez nem jött be - suttogta azután maga elé, és sírva fakadt.

- Igazad van - mondta egy idő után a férfi. - Valahol igazad van, azt hiszem. Én is hibás vagyok. tényleg az én hülye ötletem volt. És ha elképzelem a dolgot fordított helyzetben, hát lehet, hogy én is megbuktam volna egy ilyen próbán.

- Igen - bólintott a nő. - Én is azt hiszem. Túl messzire merészkedtünk. A hűség és az intelligencia nem ott állít meg, ahol te gondoltad. Sokkal előbb kell meglennie a dolognak, valahol ott, hogy az ember, ha hűséges, bele se megy az efféle próbákba. Mert már előtte megálljt parancsol magának.

- Mindketten hibáztunk - mondta a férfi. - És nagyon elbasztuk.

- Igen - sóhajtotta a nő. - Örökre elbasztuk.

- Most már örökre ez a téma marad terítéken? - érdeklődött Nora, miután elolvasta a történetet.

Ralph vállat vont. - Nem tudom. És mielőtt feltennéd a következő kérdésedet - tette hozzá, óvatos pillantást vetve a lány arcára, - előre szólok: nem rólunk szól. Még csak nem is akartam semmiféle utalást belevinni.

Nora felemelte a kezeit, mintha pisztolyt fogtak volna rá. - Eszem ágában sem volt ilyesmit állítani - mondta. Azután sunyi kis mosolyt eresztett meg Ralph felé. - Bár most, hogy mondod... Azt hiszem, ez a szex-téma tényleg kezd egy kicsit az agyadra menni. És ez az írásod sokkal vulgárisabb, mint eddig bármelyik. Ez valahogy olyan... durva.

- Csak hogy életszagú legyen - mondta Ralph. - Olvastad Neil Gaimantól a Kóstolók-at? Nem? Egy férfi és egy nő végigkeféli az egészet, miközben filozofikus tárgyú beszélgetést folytatnak egész idő alatt, méghozzá olyat, aminek köze sincs a szexhez. Gaiman azt nyilatkozta erről a történetről, hogy az alapötletet az adta hozzá, hogy fogalma sincs, miért nem beszélgetnek az emberek szex közben.

- És mi köze ezeknek a te történetedhez?

- Az égvilágon semmi - mondta Ralph. - Csak az a novella járt a fejemben, amikor ezt írtam. Annak a hangulata... valahogy megfogott. A szexet, vagyis magát az aktust Gaiman teljesen vulgárisan írja le. Érted? Ami történik, az végtelenül reális, közönséges és egyértelmű szavakkal van lefestve. De a dialógus igen magas szintű filozófia. Nagyszerű az a kettősség.

Nora bólintott. - Ezt értem, Ralph. De még mindig az a véleményem, hogy téged nem megfogott az a novella... hanem felhúzott. Nem? Vagy pedig... Sheiláról lenne szó? - kérdezte hirtelen.

- Micsoda? - lepődött meg Ralph.

Nora felhúzta a szemöldökét. - Nem tudod? - érdeklődött gyanakodva. - Hazajött. Sheila hazajött.

Ralph óvatos pillantást vetett a lány arcára. Nem tudta leolvasni róla, hogy Nora mennyit tud a dologról. - Nem, nem hallottam - hazudta, és tudta, hogy ez volt az a mondat, amellyel az egész kapcsolatukat elronthatja.

- Hazajött - ismételte meg Nora. - Bart mesélte tegnap. Befejezte az egyetemet, és most itt dolgozik a könyvtárban. - Érdeklődve, mintegy mellékesen szemlélni kezdte a körmeit, de a válla feszültségről árulkodott.

- Az jó - morogta Ralph, és imádkozott, hogy átléphessék végre a témát.

- Szerintem hamarosan jelentkezni fog - folytatta Nora kíméletlenül. - Annak alapján, amit meséltetek róla, olyan lánynak tűnik, aki nem mond le egykönnyen rólad.

Ralph elhúzta a száját. - Kedvesem - mondta ingerülten, - te nem is ismered azt a lányt. Még azelőtt elment a városból, mielőtt mi megismertük volna egymást. Évekkel ezelőtt történt a dolog, és azóta sem próbált meg még csak felhívni sem. Miért utálod te ennyire azt a lányt?

Nora vállat vont. - Nem utálom - mondta kis idő múlva, ahogy Ralph nem vette le róla a tekintetét. - Csak valamiért nem tetszik nekem, hogy egy olyan nő forgolódik körülötted, aki... aki a múltadból jön elő. Aki régebben ismer, mint én. - Felsóhajtott. - Nyugtalanít a dolog.

Ralph megölelte. - Akkor ne nyugtalanítson - mondta. - Sheila csak egy lány a Társaságból, és már semmi közöm hozzá... Pontosabban: soha nem is volt közöm hozzá.

- Egyszer majdnem megdugtad - figyelmeztette Nora.

Ralph megint ideges lett. - És? - kérdezte. - Akkor mi van? Ha akarod, mutatok neked még néhány nőt itt a környéken, akiket egyszer "majdnem megdugtam". - Elengedte a lányt, és elkezdett fel-alá járkálni a szobában. - Milliószor átrágtuk már magunkat ezen a múlt-témán, nem? Miért nem vagy hajlandó megérteni végre, hogy nem lehetsz féltékeny azokra a dolgokra, amelyek már régesrégen elmúltak.

Nora szemében harag villant, de csak egy pillanatra. Azután lehajtotta a fejét, és amikor megint felnézett, a harag már elszállt. - Ne haragudj - mondta. - Tényleg nem tudom, miért van ez így. Igazából tényleg idegesít annak a lánynak a jelenléte, és csak bántani akartalak egy kicsit, hogy elriasszalak tőle. Bocs.

- Gratulálok - mondta gúnyosan Ralph, azután ő is lecsillapodott kissé, és legyintett. - Felejtsük el - mondta. Azután, hogy végre témát váltson - hiszen volt még egy kis bűntudata - megkérdezte a lánytól, hogy akkor végül is perverznek tartja-e a novelláját, vagy sem.

- Nem tudom - vallotta be a lány. Szemmel láthatóan ő is megkönnyebbült, hogy másról beszélhet. - Nem azt akartad ezzel az írással mondani, hogy valami baj van kettőnk között? Hogy unsz engem?

- Nem - tiltakozott Ralph, és az égnek emelte a kezeit. - Muszáj valami bajt sejteni mögötte? El sem tudod képzelni, hogy vannak olyan dolgok is, amelyek csak úgy jönnek? Hogy ez csak valamiféle művészet, amelynek nem a mi életünk az alapja? - Elgondolkodva nézett a lányra. - Művészetet akartam csinálni; vulgáris művészetet. Ez valami új lenne nálam, nem?

- A te írásod a vulgaritásra korlátozódik - kötötte az ebet a karóhoz Nora.

- Életszagú akartam lenni - ismételte Ralph.

- Az, hogy nem adtál nevet ennek a két embernek - mondta Nora tűnődve, - hogy csak "férfinak" és "nőnek" titulálod őket, idegenné teszi az egészet. Ha egy kicsit átírnád, és nevekkel látnád el mindkettőt, vagy valami más írói eszközzel, mittudomén mivel közelebb hoznád őket, kapnál egy remek, idegekbe és zsigerekbe markoló sztorit. Most ugyanis el tudom képzelni a szituációt, de nem leszek ideges tőle, nem tudok asszociálni vele kapcsolatban, mert olyan idegen. Érted, mire célzok? Írd át, és sokkal jobb lesz.

- Lehet - mormolta Ralph, és kiment a konyhába egy sörért.

Nora elgondolkodva nézett utána. Úgy látta, Ralph megsértődött egy kissé; és eszébe jutott, hogy mostanában mintha egy kissé túl könnyen sértődne meg.

A fejében dúló vihar azután már másnapra elfeledtette Ralphfal a történetét és Nora tanácsát; nem foglalkozott többet vele. Kedélyállapotában furcsa változások álltak be, és ő még mindig nem értette, mi okozza ezt. Néha hullámokban tört rá a rosszkedv és a magány utáni vágyakozás; de az is előfordult, hogy a következő pillanatban már rettegett az egyedülléttől. Eszébe jutott, hogy talán mániás-depresszióban szenved, mint Richard Gere a Mr. Jones-ban; a lehetőség némi borzongással töltötte el. Azután arra gondolt, hogy egyszerűen csak hipochonder, és ezeket a dolgokat csak képzeli. Azután összevetette ezt a két gondolatot, és megállapította, hogy valami baja egészen biztosan van; nem hitte, hogy normális ember ennyire ki tudja engedni a gyeplőt a kezéből, és ennyire el tudja hagyni magát.

Persze Nora is észrevette, hogy Ralphnál nincs valami rendben. December vége felé, ahogy közeledett a karácsony és a szilveszter, hirtelen meglepő intenzitással lett féltékeny a váltótársára, egy Mary-Anne nevű, fiatal lányra. Mary-Ann csinos volt, csendes és amolyan szende-fajta, akinek hosszú szempillái alól vetett pillantásait a férfiak bujának és ígéretesnek tartották. Így Nora abba a hitbe ringatta magát, hogy Ralphnak tetszik a lány; s ennek a véleményének néha hangot is adott.

Ralph örült, hogy elterelődött a szó Sheiláról, és jogosnak látszó felháborodással utasította vissza Nora vádjait. Volt a dolognak némi iróniája: Ralphnak ugyanis csakugyan nem tetszett Mary-Anne; a lány igéző pillantását mesterkéltnek, testét mindennaposnak, észbeli képességeit pedig egyenesen lesújtónak találta, így valóban teljes érdektelenséget tudott mutatni a lány iránt. Kapva-kapott hát az alkalmon, hogy hűségét bizonygassa Nora előtt; és mivel ebben az ügyben valóban tiszta volt a lelkiismerete, Nora hamarosan megnyugodott.

A dolog másik érdekessége volt, hogy egy ilyen jól sikerült ügy Ralphot magát is megerősítette egy kissé önmaga feddhetetlenségében való hitében.

Ám a nagyobb hullámok, mint az a későbbiek folyamán kiderült, még csak most indultak útnak, hogy mindent elmossanak.

Nem sokkal azelőtt, hogy Ralph minden ígérete és fennen hangoztatott önismerete ellenére mégiscsak megcsalta Norát, a lány viselkedése is alapvető változásokon ment keresztül. Immár több mint két éve voltak együtt, s úgy látszott, Noránál most jött el az az idő, amikor a lángolás valamelyest csillapodni kezd, majd egy rövid időre - a fontossági sorrendek átértékelésének idejére - halovány parázslássá olvad. Ralph észrevette rajta, hogy igenis megnéz más fiúkat; és, ami mind közül a legjobban gondolkodóba ejtette, az az a pillantás volt, amit Nora nagy ritkán engedett meg magának, s amelynek mindig Bart volt a célpontja. Ralph korábban is sejtette, hogy ha ő nem lenne, akkor Bart volna a legesélyesebb Nora kegyeinek elnyerésében; egyébként ezt a lány el is mondta neki, még ha félig-meddig viccesen is. Mostanában azonban a Caféban, amikor ott voltak valamennyien, Ralph ugyanazt a dolgot vette észre Nora tekintetében megcsillanni, amiről mindeddig azt hitte, hogy csak neki jár. Ám a címzett most Bart volt, és Ralph zavarba jött ettől. Igyekezett kibúvókat, mentségeket találni Nora viselkedésére, és sokat gondolkodott, hogy miképpen lehetséges ez. Felsorolta az összes érvet, ami csak az eszébe jutott; de ezen gondolatok között mindig volt egy fekete bárány, amely idegessé és gyomorszorítóan keserűvé tette, s amelyet mindig csak messziről szemlélgetett, de közelebb hozni, megvizsgálni sohasem mert. Rettegett feltenni Norának a Nagy Kérdést, miszerint kívánja-e Bartot, - mert attól félt, hogy ha rosszkor teszi fel, bizony igenlő választ kap. Az a kérdés lett volna közös sorsukban a vízválasztó; és Ralph úgy vélte, hogy az emberek életében vannak olyan időszakok, amikor a másik folyamatosan gyötrődik egy efféle kérdésen, amikor mérlegel és jóleső izgalommal eljátszadozik a "mi lenne, ha" kezdetű mondatokkal. Ilyenkor, gondolta, a legtöbb, amit tehet az ember, hogy türelmes marad és kivárja, míg a másiknál elmúlik ez az időszak; és közben persze, amennyire csak lehetséges, igyekszik bebizonyítani, hogy ő az, akire ténylegesen szükség van, aki a nagy Ő, aki a minden.

Amikor ez a vélemény kialakult benne, ismét elcsodálkozott, hogy a kamaszos lángolások emlékeivel ellentétben mi mindenre képesnek tartja immár önmagát pusztán azért, hogy az azonnali sértődések és a drámai jelenetek felfokozásával ellentétben mégiscsak megtarthassa azt, akit szeret. Öregszem talán, állapította meg, de ebben a megállapításban nem a múlandóság felett érzett búbánatán volt a döntő hangsúly, hanem valamiféle elégedettségen. Érettebbnek, toleránsabbnak érezte magát, és ez önbizalommal töltötte el. Ahogy erre is rájött, úgy érezte, mindenképpen győzni fog.

És csakugyan, Noránál hamarosan elmúltak ezek a pillantások, és ez a korszak is lezárult minden különösebb bonyodalom nélkül. Úgy látszott, Nora is meghozott bizonyos döntéseket, és Ralph érezte, hogy ezúttal tényleg győzött, és az ő javára billent a mérleg. Néhány héttel később már abban is biztos volt, hogy kifelé lábalnak a hosszú kapcsolatokra jellemző hullámvölgyek egyikéből; ezek után már csak jó jöhetett. Bár valahogy mind a ketten megváltoztak, Ralph ismét annak a régen eltűnt harmóniának a nyomait vélte felfedezni kettőjük között, ami kapcsolatuk elejét jellemezte; és hitte, hogy ezután rendben lesz minden.

Azután eljött a szilveszter, és Bart összehívta a Társaság régi tagjait, hogy együtt mulassák át az éjszakát. Természetesen Sheila a meghívottak között volt, így Ralph végig azon rettegett, hogy a lány esetleg kikotyogja Norának, hogy találkoztak egypárszor, mióta hazajött. A nagy találkozás azonban zökkenőmentesen zajlott le a két lány között; s mivel Sheilára hamarosan teljesen rászállt egy Fred nevű, meglehetősen kapatos srác, és nem hagyott békét neki, szerencsére nem volt túl sok alkalmuk felszínes beszélgetéseknél többet összehozni.

Nora egy kissé mintha megnyugodott volna szilveszter után. Ralph úgy vélte, ez részben az ő visszafogottságának, részben pedig Frednek köszönhető. A fiút meglepte, mennyire a kezére játszottak a véletlenek, és nagyon örült ennek. Január vége felé azt is megkockáztatta, hogy "hivatalosan" is találkozzon Sheilával. Nora szemrehányó pillantással kísérve, de némán tudomásul vette a dolgot.

- Sheila a barátom - mondta Ralph a lánynak. - Ugyanolyan barátom, mint Johnny vagy Bart. És most szüksége van rám. Vagy ránk, ha úgy jobban tetszik. - Nora erre sem mondott semmit, és Ralph ebből arra következtetett, hogy minden rendben van. - Tudod, van egy-két olyan dolog az életében - az apja, az anyja, meg a hülyébbnél hülyébb kapcsolatai -, amelyekről már annak idején is sokat beszélt nekünk, és most sem tud másnak beszélni róla.

- Szóval lelki szemetesládára van szüksége - szólalt meg Nora.

- Pontosan - felelte Ralph, és maga is hitt ebben a verzióban. - Ahogy az ember egyre idősebb és idősebb lesz, már nehezen beszél az újabb ismerősöknek régi dolgokról. A régiek viszont tökéletesen alkalmasak arra, hogy meghallgassák, és tanácsokat adjanak, ha kell. Mi ismerjük őt, és mi segíteni tudunk neki.

- Miért, végül is mi baja annak a lánynak? - érdeklődött Nora.

Ralph megrázta a fejét. - Sok minden - felelte. - Tudod, ő eléggé zárkózott jelenség. Nagyon nehezen alakít ki kapcsolatot az emberekkel, és általában a már meglévőket is könnyen elbassza. Az efféle embereknek az az egyetlen kapaszkodójuk, hogy néha elbeszélgetnek a barátaikkal. Sajnos - tette hozzá, - az a baj, hogy néha hiába meséljük el neki, hogy mi volna a helyes. Egyetért velünk, de végül mégsem úgy alakítja a dolgait, ahogy kellene, ahogy tanácsoljuk.

- Akkor?

- Mást nem tehetünk érte - mondta Ralph. - De a barátunk... És segítenünk kell, ha bajban van.

Az első ilyen bevallott találkozót azután még követte néhány. Tavaszra Ralph rájött, hogy Norát idegesíti mindez, de addigra azt is látta, hogy ha ezek az alkalmak ritkák, és sohasem zavarják meg közös programjaikat, akkor nincs olyan nagy baj.

Jólesett neki Sheilával beszélgetnie, és eleinte azt tapasztalta, hogy a vágy elmúlt; felülkerekedett rajta a valóban segíteni akarás és persze a kíváncsiság nemes érzete. Sheilában most nem a nőt, hanem a barátot látta, aki mindenféle érdekes jellemvonásával (még ha nem is tud róla), erőteljesen segíti őt abban, hogy jobban megismerje az emberi lélek rejtelmeit, s ezáltal önmagát is. Egy-egy találkozásuk után napokig elemezgette magában a beszélgetés minden mondatát, minden pillantását, mozdulatát. A szituáció érdekelte, a saját viselkedésével az élen: Sheila problémái, bár érdekesek voltak, a második helyre szorultak vissza.

Azután, talán a tavasznak köszönhetően, megint eljött egy rövid időszak, amikor Ralph néha beszélgetés közben kétértelmű célzásokat engedett meg Sheila felé; és a lány, úgy tűnt, vevő ezekre a célzásokra. Ralphnak eszébe jutott az a beszélgetés, amikor Barttal megállapították, hogy a manipulálni tudás donjuáni fegyvert ad az ember kezébe; és minden erejével azon volt, hogy visszafogja magát. A gondolatai azonban néha átvették az uralmat a szája felett, és ilyenkor szabályosan küzdenie kellett önmaga ellen, hogy ne jussanak el arra a pontra, ahonnan már nincs visszaút.

Nora eközben, mintha csak megérezte volna ezeket a gondolatokat, ismét a heves ragaszkodás jeleit mutatta Ralph felé. Egy alkalommal heves vitába keveredtek Sheila miatt, és a lány hangot adott azon gyanújának, hogy ezeknek a találkozásoknak nem lesz jó vége. Ralph ismét megpróbálta megnyugtatni, és bár Nora végül lehiggadt, Ralph látta rajta, hogy magában mégsem hisz neki, és fenntartja gyanakodását. Ekkor már ő maga is tisztában volt vele, hogy a végtelenségig nem folytathatja ezt a játékot; valamelyiküknek előbb-utóbb döntenie kell. Azonban Norával való kapcsolata ismét felfelé ívelni látszott, és Sheila megint a háttérbe szorult. A Norával együtt járó biztos háttér erősebbnek bizonyult egy egyéjszakás kaland ígéreteinél; és Ralph egy idő múlva eldöntötte magában, hogy soha nem fog engedni az ösztöneinek, és mindörökre Nora mellett marad.

Ez az egyetlen dolog volt maradt meg az életükben, melynek fenyegetését mindketten ott érezték magukban. Ám pont ez a fenyegetés volt az, amelynek komolysága valamiféle íratlan törvénynek engedelmeskedve megkövetelte tőlük, hogy egyikük se hozza szóba, ha nem muszáj. A béke mögött mindig ott van az a háború, amely megszülte, amely lehetővé tette létezését; s jelen esetben ezt a háborút Sheilának nevezték.