Simándi Ágnes:

A mostohagyerek vacsorája

 

"nekünk nincsen megsérthető diktátorunk
se kötelezett olvasónk
nem csak künn vagyunk hanem kívül is
s természet szerint
haza többé nem érkezünk
bár tudjuk hogy csak otthon havazik
here it's only snow"

(Horváth Elemér: A farkasok dala)


Síkos talajra érünk, ha egyéni sorsunkat általánosítani akarjuk. Az irodalom nagy csábítás erre. Könnyű elesni, de néha sikerül végigszánkázni a tükörsima felületen. Vannak körülmények - mint ez a jelenlegi lehetőség is az irodalomról való beszédre -, mikor a szembenézést egy adott kor és helyzet kikerülhetetlenné teszi, s az egyéni sors felmutatásával közelebb jutunk egy jelenség leírásának hitelességéhez.

Bevallom, nem szívesen vállalom ezt a szerepet. Sorsom alakulását ugyanis sok helyen egyedinek tartom - ugyanakkor tagadhatatlan, vannak közös érintkezési pontok kortársaimmal. Legyen hát ez az írás e tudott és vállalt kettősség ütközésében dokumentum, helyzetjelentés, vallomás. Ki-ki válassza ki magának a megfelelő szót, hiszen minden választás magát a választót is tükrözi. Ettől kerek a világ.


a szabadság lehetősége

1987. januárjának egy fagyos hétfő reggelén hagytuk el Magyarországot. Ahogy akkor fogalmaztam: vesztettük el az ékezeteket szép magyar nevünkről. Ez a döntés akkor félig kényszer, félig választás eredménye volt. Igazolni szerencsére azóta sem kellett magam előtt semmit - amit abban az időben hittünk és igaznak tartottunk, az ma sem változott szemünkben. Az idő egyetlen önkritikai megjegyzést hozott csupán: naivak voltunk. De talán éppen ennek köszönhettük talpon maradásunkat, állandó helykeresésünk belső mozgató rugóját.

Naivságunk itt ártatlanságként értelmezendő, beszennyezhetetlen hitet abban, hogy döntésünk gyümölcsét gyermekeink élvezhetik majd. Mindezt magyarázatként írom. Ugyanis a nyolcvanas évek közepén, a "puha diktatúra" időszakában már igazában egy ugrás választotta el az országot attól a bizonyos szabad levegőtől. Azóta is sokan szememre vetették, "hiszen mindenki tudta".

Nem tudtuk. Sem én, sem a családom. Amit tudtunk, az a kilátástalan taposó malom volt, s a napi realitás - számomra az irodalom területén -, hogy éppen azok a lapok, melyeknek addig oly sok kéziratot adtam, mert annak idején pályám náluk indult - nem tartanak többé igényt tőlem semmire. Gyorsan hozzáteszem, nem elsősorban irodalmi lapokról van szó, hanem a katolikus értelmiség által olvasott és hatóságilag engedélyezett orgánumokról. Mivel a történések mögött meggyőződésem, hogy részükről egy politikai játszma kényszerhelyzete állt, nem igazán érzem illendőnek, hogy erről több szót ejtsek. Mindenesetre önálló kötetre aligha számíthattam. Ezen csak hangyányit enyhített egy Kortárs-béli megjelenés és néhány bíztató levélváltás Zalán Tibor szerkesztővel - mint nyitás a jövő és a tényleges irodalom felé.

Ebben a vákuumban jött a meghívás Tűz Tamástól a messzi Kanadába. Sok helyen elmondtam már Tamás akkori szavait, de nem szégyellem ismételni ma sem: "a szabadság lehetősége az egyetlen, amire számíthatsz, de hogy élni tudtok-e vele, az egyedül rajtatok múlik".

Ennyi év távlatából úgy tűnik, a mondat második része mintha sokkal fontosabb lenne, s több gondot okozna, mint az első. Mert meg kellett értenem, hogy a szabadság nem szabadosság, hanem kemény szabályokra épülő lehetőség, amit az ember végül is képes igazgyöngyként kiizzadni magából, ha van hozzá elég kitartása. Nem a hely, hanem belső döntés kérdése, hogy valaki valóban szabad-e. Magunk elől ugyanis nincs megfutamodás. Ma már azt is tudom, hogy a magányos öntörvényűség útjának kitaposása a szabadság másik velejárója. Kihívás, mely nem ad biztonságot, így korlátokat sem.

Ha akkor nem teszem meg a sors kínálta lépést, ezeket a mondatokat sohasem írom le. Az emigrációs lét minden önmutogató hatásvadászata a kényszer és kockázat kettősségének drámájánál ér véget. Van, aki bírja a gyűrődést, van, aki lázad ellene és új utat keres. A lényeg nem a hogyan, hanem az elért érettség foka. Nekem ezt szánta a sors, másnak a maradást. 


kulturális traktor

A "kulturális megrázkódtatás", finom, angolszász kifejezés, a kezdő emigráns kanadai életére. Amit takar, sokkal inkább pszichológiai fogalom, mint politikai. Állapot, amibe kivétel nélkül minden bevándorló belekerül, ha tud róla, ha nem. Sokan, mint a pocsolyán átgázolnak rajta, mások viszont mély szakadékként élik meg. A legjobb tehát szembe nézni vele, így aránylag könnyen túlélhető.

Első pillanatokban ugyanis úgy tűnik, hogy harminc év körül az ember még hajlékony, alkalmazkodó. Minden új dolog kíváncsiságát ébreszti fel. A tőle telhető rugalmassággal igyekszik fogadni új kanadai barátai kulturális különbségekből fakadó másságára tett megjegyzéseit. Többnyire azért, mert nem érti. Mikor néhány év után valóban megérti - gyulladhat irdatlan haragra, de akkor már többnyire késő. Mert akkorra már maga is átesik a szemléletváltás láthatatlan, de nagyon is valóságos folyamatán - s nincs miért háborognia. Tudomásul veszi, hogy ezt ő így tudja, így hiszi - de itt mások mást tudnak, és mást hisznek, s valószínűleg mindkét tudás és hit egyszerre igaz...

A nyugatra került magyar értelmiségi - ha csak nincs különös szerencséje - sokáig nem értelmiségi, mint bevándorló. Minden más, de nem az, aminek esetleg addig tartotta magát. Ez a megrázkódtatás akkor ér némileg véget, mikor szerencsésen visszakerül az iskolapadba az új nyelven újratanulni eredeti szakmáját. Az írás, mint életforma, hivatás, ilyen értelemben hosszú évekig másodrangú. Kivéve, ha valaki anyanyelvén kívül az új nyelven is próbálkozik a közléssel. Mi tagadás, sokan horgonyoztak le végül a második nyelvnél. Kitűnő magyar származású írókat ismerünk, akik számára az angol nyelv hozta meg a megérdemelt irodalmi babérokat. Bennem a nyelv váltásának lehetősége fel sem merült annak ellenére, hogy az első években minden szellemi erőmet az angol nyelv tanulása kötötte le. Ugyanakkor áttételesen, az új nyelv ismerete tágította, szilárdabbá tette bennem a magyar nyelv szeretetét és megbecsülését.

Tagadhatatlan, hogy az angol nyelv elsajátítása hatalmas szellemi nyitást is jelentett. A beáramló információ-özönt csak a kilencvenes évek közepén megjelenő számítógépes hálóval elérhető kapcsolatok tudták túlszárnyalni. A megismerés kábulata szinte állandó inspirációt jelentett - természetesen magyarul.

A visszhangtalanság azonban - amivel az emigráns kénytelen szembe nézni időről-időre - ezt a kezdeti lelkesedést nagyban hűtötte. Ehhez járult a magyar diaszpóra különböző rétegeinek megközelítésekor tapasztalt közöny, érdektelenség egymás világképének megismerése tekintetében. Az én korosztályom arctalansága, félreismerése köztudott dolog. Lehetetlen ugyanis egymástól élesen különböző politikai táborokba sorolni olyan kivándorlókat, akiknek legtöbbje vagy azért jön, mert valamiből nagyon elege van, vagy, mert csak a kíváncsisága és a jobb élet utáni vágya hajtja. Aki nem tartozik sehová, nem lép be politikai egyesületekbe, de a mindenáron egyre többet akarás sem köti le - mint engem -, az óhatatlanul barátok és szövetséges társak nélkül marad. Azaz nem egészen. Az idő ugyanis meghozza a barátságokat, a társakat, ha sokkal nehezebben is. Éppen ezért ezek az összetartozások mélyebbek. S ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor tizenöt év után az is derengeni kezd, hogy egész hadsereg botorkál az úton negyvenes-ötvenes éveiket taposva, akikkel sem az emigráció, sem az otthoni köztudat nem számolt eddig komolyan. A láthatatlan emigráció.

Amikor az ember egy reggelen rádöbben, hogy láthatatlan, nincs sok választása. A sajátos helyzethez sajátos hivatást kell vállalni: nyelvet, múltat, ahogy van - és a körülmények által diktált helyen való jelenlétet.

2001-ben meghívást kaptam a Független Magyar Rádióba, szellemi és egzisztenciális kihívásként. Így minden, ami addig történt, csak előjátékká minősült. Hiszen rádióban már előzőleg dolgoztam itt, Torontóban, amit a szokásos emigrációs marakodás dúlt szét. Lapot is szerkesztettem (a sajátomét és másokét is), klubot is vezettem egy kiváló csapat tagjaként - mely kezdeményezések mind-mind egyaránt a visszhangtalanság szakadékában lelték haláluk. De ez az új kezdés, új feltételekkel magamnak - nem látszott/látszik lehetetlennek. Mikor az ember képes összeegyeztetni a maga valóságában lehetőségeit és vágyait, olyan küszöbhöz ér, melynek átlépése után már nem gondol a megtett út nehézségeire - sokkal inkább tanulságaira.


magyar író, magyar sors

A sors különös meglepetésének tartom, hogy első kötetemmel a hónom alatt érkezhettem életem második felének színhelyére. Tűz Tamás ugyanis a nyolc hónapos menekülttábori pangás ideje alatt nem tétlenkedett bennünket várva Torontóban. Európai nyomdászával kiszedette és kiadatta első kötetem. Ajándékként. A nevetségesen alacsony példányszám (300 db) helyi viszonylatban szép kezdésnek számított a visszhangtalan közegben. Nem véletlenül térek vissza ismét a visszhangtalansághoz, melyet az emigráns lét legfájóbb és legdestruktívabb pontjának tartok. Hosszú töprengések után fogalmazok ilyen keményen. Nem azért, mert nem kézenfekvő jelenség, - hanem mert amíg a tevékenység heve fűti az embert, addig nem igazán figyel arra, hogy az elért eredmény arányban áll-e a befektetett energiával.

Itt szeretném példaként felhozni Tűz Tamás életművét, mint majdnem tipikus, de mindenképpen elgondolkodtató tényt.

Tűz Tamás 1956-ban hagyta el a Magyarországot, s életében összesen húsz kötetet publikált, nagy részét az emigrációban. Első két kötete még otthon jelent meg, a Nyugat harmadik nemzedékének soraiba helyezve őt az irodalomtörténetben. Utolsó kötetét, a gyűjteményes Hét sóhaj a hegyen-t is otthoni kiadó gondozta. A tizenhét másik kötet viszont itt, az emigrációs viszontagságok közepette látta meg a napvilágot. A sors iróniája, hogy köteteiről, egész munkásságáról tíz évvel a halála után is csak egy szűk szakmai és baráti kör tud. Katolikus papként utóda nem lévén, ügyét senki sem karolja fel odahaza. Egykori barátai, pályatársai "természetesen" tolják hátrább ügyét, hiszen az alkotó nincs jelen, így nincs, aki számon kérné a mulasztást. Pedig életműve monográfiát érdemelne, s utolsó, ki tudja hol kallódó versei - kötetet.

Tűz Tamás nem áll egyedül - legfeljebb kötetei számát tekintve - az elmúlt 30-40 év emigrációs irodalom-szervező és kiadói munkájával. Szavai szerint "könnyű volt nekünk, hiszen annyi neves irodalmár addig nem került egy csapatban az emigrációba". Pedig ő is tudta, helyzetük korántsem volt könnyű, hiszen a megmérettetés az emigrációban mindig anyagi kérdés is, van-e pénz az új kötetre. Ugyanakkor a világon szétszóródott szakmabeliek, és maga a közönség is, csak nagyon vékony sávját képviselik a teljes magyar irodalomnak. Ehhez járult az ő idejükben a magyarországi elzártság és belső irányítottság, mely még párbeszédre sem ingerelte az emigrációs irodalom jelentékeny részét. (Igaz, az otthoniakat sem.) Amiben viszont elődeim a jelenlegi helyzetnél jóval előnyösebb helyzetet élvezték, az együttes törekvésük volt irodalmi egyesületek, társulások létrehozására. Így alakította meg például Tűz Tamás az Amerikai Magyar Írók társaságát. Ez a csoportosulás még szövetségnek sem tekinthető, hiszen sem anyagi, sem helyi kötöttséget nem jelentett. A kéziratokat hivatalosan senki sem bírálta el, a szerző zsebétől függött, hogy milyen körülmények közt tudta tető alá hozni könyvét. Jelentett ez a társulás viszont valami mást, amit az emigrációs irodalmárok jól ismernek: szellemi, esztétikai hovatartozást. Az adott helyzetben ez döntő jelentőségű, meghatározó jellegű volt - ma is az lenne, ha az 1989-es magyarországi változások nem vonták volna maguk után az emigrációs médiumok tömeges hazaköltözését.

Mondanom sem kell, hogy az irodalmi csoportosulások az emigrációs visszhangtalanság ellensúlyozására is születtek. A jelenleg kialakult visszarendeződés így nem véletlenül erősítette fel bennem is a magányosság érzését. Mikor kijöttünk, szinte újszülöttként csusszantam Tűz Tamás közvetítésével Mózsi Ferenc Szivárványá-nak körébe. Minden jelentősebb versem, írásom náluk jelent meg évekig, s második kötetem is az ő égiszük alatt látta meg a napvilágot. Külön szerencse ebben, hogy a későbbi magyarországi szerkesztőség meghatározó alakja éppen az a Zalán Tibor volt, aki első jelentős publikációmnál is bábáskodott.

A jó szerencsében egy pillanatig sem kételkedem azóta sem. Ugyanakkor mélységes szomorúság lesz úrrá rajtam, mikor a jövő felé tekintek. A Szivárvány néhány éve megszűnt, s ezzel akkora űrt hagyott maga után, amit csak az tud elképzelni, aki erről az oldaláról nézi a világot. Ahol sok a publikáció, ott nem igazán tűnik fel egy-egy folyóirat halála. Nekünk viszont Mózsi kiadványa volt az utolsó mohikán, senki sem hitte sokáig, hogy "csak így", ilyen egyszerűen tesz pontot a végére a sors. Ezzel beigazolódott a félve, titokban sejtett igazság, hogy ha eddig is, akkor a jövőben sem lesz másképp, s nincs is másképp: nem mindig az a lényeges, mit írsz, hanem az, kit ismersz...

És itt jutottunk el az emigrációs értelmiségi lét, írói létezés legkritikusabb pontjához.


a mostohagyerek vacsorája

A mostohagyerek - a mesék nyelvén - lehet bármilyen szép, erényes, tehetséges, mégis szánalomra méltó, mert egyben, ami mindenki számára a legfontosabb, a családi kötődésben érte a sérülés. Lehet, hogy teljesen új családba kerül szülei elvesztése után, lehet, hogy csak egyik szülőjét vesztette el, s helyébe egy másik személy kerül eredeti családjába. Mindegy, hogy milyenek a körülmények, mostohagyermekké válhat, ha nem felel meg az új helyzet szabta törvényeknek, s vacsorája is ennek viszonyában kerülhet veszélybe: megkapja-e vagy sem.

A nyugati emigrációs irodalom mindig mostohagyermeknek számított az anyaországban. Nem csak azért, mert távolságával ténylegesen nem is lehetett jelen - hanem mert művelői legtöbbször olyan politikai irányzatot képviseltek, mely nem felelt meg minden esetben a Magyarországon éppen hivatalos irányzatnak. Történetileg ugyanis kétségtelen, hogy az emigrációs lét elsősorban politikai indíttatással jött létre. Korszakalkotó íróink, gondolkodóink hagyták el az országot, hogy mondanivalójukat ne tömhesse senki a szájukba.

Mára ez a kép megváltozott. Az emigrálás egyre inkább kétlakiságot jelent - sokkal inkább variációt a helyszínt illetően, mint kényszert. Természetes, hogy ennek a megváltozott helyzetnek irodalmi feldolgozása még késik. Ugyanakkor a régi sémák még működnek. Itt a kialakult, elöregedőben lévő, (főleg) politikai egyesületek nem képesek szembe nézni saját jövőjükkel - míg az otthoni vélemény se sokat változott az egyrészről irigyelt, másrészről kívülállónak tekintett emigráns magyarsággal szemben.

Az anyaország ódzkodását az emigrációs kiadványoktól részben érthetővé teszi a minőségi mélyrepülés, mely túlnyomó többségben hetilapjaink, könyveink külalakját, s tartalmát is jellemzik gyengébb, vagy kiforratlan írástudók jóvoltából. Ami természetesen nem akadályozza meg az átlag, többnyire idősebb korosztályhoz tartozó emigrációs olvasót abban, hogy kritikátlanul favorizáljon bármit, ami "édes hazája nyelvén" szólal meg, s ezeket az alkotókat, hogy bármit kinyomtassanak (akár égbekiáltó grammatikai és helyesírási hibákkal), amit sikerre méltónak tartanak ha csak egy szűk, baráti körben is. Velük nem csoda, hogy semmit, vagy keveset foglalkozott/foglalkozik az irodalomtörténet. A fiatalabb generáció, mint olvasóréteg, itt ténylegesen alig kerül szóba. Ők leginkább a hirdetések miatt veszik a helyi kiadványokat. Az irodalom tekintetében az otthonról hozott, vagy a magyar könyvesboltban megvásárolható könyvek jönnek számításba. Az is tagadhatatlan, hogy a legújabb bevándorlók híréhségüket már a hálón lógva elégítik ki. Természetesen az itt említett jelenségek egymásba átfolyó, bizonytalan határokkal értendők.

Ugyanakkor érdemes megemlíteni, hogy Torontóban a Független Magyar Rádió adásainak - a körülményekhez képest - nagy a hallgatottsága. Ez a formájában és témáiban az átlag emigrációs médiumokhoz mérten teljesen egyedi műsor, ma már heti két órában nemcsak nevéhez híven független véleményeket juttat kifejezésre, hanem elsősorban a negyvenes-ötvenes, valamint sok esetben az egészen fiatal korosztály szellemi igényeit, ízlését célozza meg. Legnagyobb jelentőségét azonban a beszélt magyar nyelv őrzésében jelölném meg. Folyamatosan tudósítunk irodalmi és kulturális eseményekről is. Néha elcsodálkozunk az adás után érkező hívások tömegétől, melyek többek közt rámutatnak az irodalom szeretetére is, s megerősítést adnak abban, hogy érdemes itt az idegenben értékadó kultúrával foglalkozni.

A rádióról elmondottak - magam is tudatában vagyok - egy változó összetételű, ám mégis vékony réteg igényét tükrözik. Próbálkozásunk is halvány fénysugár. Sajnos a szellemi élet alkotóira ma is igaz, ami elődeinkre, a valóban irodalmi elitre - ők is, mi is, végig magányos utat járunk, elhallgatások és mellőzések közepette. A legújabb nemzedék - s ez is a tények feltárásához tartozik - még nem rendelkezik megfelelő anyagi és erkölcsi bázissal. Láthatatlanságunknak éppen ez az egyik oka. 

Természetesen igaztalan lennék, ha azt mondanám, hogy éppen Tűz Tamásnak, Fáy Ferencnek vagy Faludy Györgynek - hogy csak a leghíresebb kanadaiakat soroljam - nem volt helyi sikerük is, és hogy ez a siker kizárólag anyagiaktól függött. Csupán arra szeretnék rávilágítani, hogy ez a fajta siker - vagy nevezzük visszhangnak - bizonytalanul szivárogtatva, cseppenként érkezett számukra is. Az igazi megmérettetés - bármennyire is szeretnénk szépíteni - mindig otthonról jön, vagyis onnan, ahol a magyarnyelvű olvasók zöme él.

A három legismertebb kanadai magyar költő közül kétségtelenül Faludy az egyetlen, akit a legtiltottabb időkben is suttogva emlegettek Magyarországon. A változás utáni hazaköltözése így természetesen emelte megérdemelt helyére irodalmi körökben. Fáy ekkor már régen nem volt az élők sorában, Tűz Tamás pedig betegen tengődött egy hamiltoni öregotthonban. A haza politikai változása nagy reményekre hangolta őt is. Ennek méltán adott tápot, hogy utolsó nagy verseit a Kortárs szívesen lehozta.

Bevallom, én több visszhangot vártam Tűz Tamás költészetére a Hét sóhaj a hegyen megjelenése után. Minimum egy József Attila-, vagy egy életműdíjat reméltem. Semmi sem történt. Nem adták egymásnak Tamás kicsiny szobájának kilincsét ifjú titánok és irodalmárok, nem fedezték fel több hasábos újságcikkekkel és hosszú tanulmányokkal költészetéről hozzáértő irodalmárok. Szülővárosa, Győr az egyetlen, ahol halála után hamvai díszsírhelyet érdemeltek - s a Győri Műhely főszerkesztője, Villányi László anyagi lehetőségéhez mérten vállalta fel költőtársát, s segédkezett egy posztumusz kötet kiadásában az MSzivárvánnyal közösen. Alapjában véve ez a vállalkozás is visszhangtalan maradt, néhány ismertető kritikát leszámítva.

Ezek után lehet, hogy illuzórikusnak hat egy olyan elképzelés megvalósítása, mely az egységes magyar irodalom szempontjából már nem veszi tudomásul az országhatárokat és a távolságokat. Egy Viktóriában élő költő például ugyanazzal az eséllyel kaphatná meg az "év költője" címet (vagy bármely más irodalmi kitüntetést vagy díjat), mint Budapesten vagy Munkácson író kortársa. Mert a mű, maga az alkotás érdemel díjat, azé a főszerep - nem pedig, hogy ugyanazon a nyelven hol született. A jövőben a számítógépes érintkezés ebben az összefüggésben természetesen kulcsszerephez jut. Hiszen már ma is egy kéziratnak pillanatok alatt eldőlhet a sorsa, a hálón ezrek olvashatják, szedhetik darabokra. Ugyanabban a pillanatban kattinthatja fel itt és Magyarországon egy-egy olvasó - a kiadók, szerkesztők táborát megkerülve. Igaz, még hosszú út vezet a rangsorolás tekintetében ahhoz, hogy egy hálón megjelenő mű ténylegesen is bekerüljön a köztudatba. Szerencsére ennek lehetősége egyre inkább valószínű.

Jelenleg azonban a nyugati magyar irodalom rohamosan fogyó alkotói szabad prédák minden szenzációra éhes otthoni sajtóterméknek, sőt kiadónak is. Ezen nemcsak a "megvásárolhatóságot" vagy a mellőzést értem, hanem mindent, ami a talmit erénnyé magasztosítja - s a valódi kincset még akarva sem veszi tudomásul.

Előfordult, hogy Magyarországon járván interjút készített velem egy kisebb lap munkatársa. Az ügybuzgó riporter kéziratában boldogan titulált engem a Kanadai Magyar Írók Szövetsége elnökének. Kijavítottam nyomatékosan, hogy én csak egy titkár vagyok egy nagyon kicsi szervezetben. Többszöri egyeztetés után végül nem úsztam meg a dolgot "főtitkáron" alul, az interjú így jelent meg. Főtitkári cím nincs szövetségünkben, de a valóság érdekelte legkevésbé a szóban forgó tudósítót... Ezt az esetet a velünk, emigráns írókkal szembeni magatartás jellemzői miatt említem. Minél messzebbről jön valaki, annál nagyobbra kell felfújni kilétét ahhoz, hogy az otthoniak a tengerentúliakról szóló cukros, mézes-mázos, sőt kolbászos-kerítéses álmait senki se zavarhassa meg.

És itt ismételten szeretném hangsúlyozni, hogy a kanadai magyar író csak hivatását tekintve lehet író. Polgári foglalkozását tekintve minden más, csak nem író - és éppen ezért tűnik az Óperencián túl anyagi jóléte akkorának íróságához képest. Tűz Tamás papként kereste a kenyerét, amiből könyveit kinyomtatta - de ismerek az itteni írók közt tanárt, egyetemi professzort, könyvtárost (ők a szerencsésebbek, mert szellemi munkát végezhetnek), és asztalost, kamionvezetőt és szociális gondozót. Ebben a felsorolásban nem az a lényeges, hogy ki mit dolgozik kenyérkeresőként, hanem az, hogy abból a kenyérből szakítja le művei megjelentetésének költségeit, amit éppen napközben tesz. Kiadók, szerkesztőségek híján kényszerül saját kiadásra. Mint említettem, ez nemcsak a szerkesztői bírálat, szűrő elmaradását, hanem a visszhangtalanságot is jelenti. Az otthoni sajtónak, kritikusoknak megküldött példányok alapján vagy ismertetik a művet, vagy nem. Legtöbbször nem, hiszen a piacon nem kapható könyvekről van szó.

Hazudnék, ha kategorikusan állítanám, hogy nyugati magyar alkotó munkáját nem mutattak még be otthon megérdemelt figyelemmel. Még egy icipicit én is részesültem belőle, hiszen második kötetemnek, ha nem is bemutatója, de megjelenése az MSzivárvány csobánkai találkozójára esett 1993-ban, ahol valóban irodalmárok fordultak meg akkor, akikhez így eljuthatott a könyv. De ez a példa is ott sántít, hogy a találkozót és az egész történést Mózsi Ferenc Chicagóban végzett munkája gyümölcséből fedezte - vagyis mondhatnám azt is, egy nyugati magyar eseményt Magyarországon nyugati magyar pénzből fedeztek. Egyszóval nem történt semmi: az anyaország kegyesen elfogadta a hazatérők hozományát.

Természetesen ismerek rémtörténeteket is. Például Horváth Lóránd tiszteletes úr Amerikai és kanadai magyar költők hitvallása (Torontó, 1998) című antológiáját, melynek kiadási költségeit az antológiában szereplő költők egy részének segítségével itt teremtették elő az emigrációban, míg a bemutatás, a nagy hírverés otthon történt. Ki hinné, hogy Amerika és Kanada 102 költőt tudhat magáénak, ahogy ez a kötet állítja! A könyv megjelenéséig én sem tudtam róla. A kötetben mindenki szerepel, aki él és mozog és verset ír. Hogy a kötet eladható és népszerű, azon csak az csodálkozhat, aki szakmailag szeretné méltatni. Ebben az esetben a hallgatás a legjobb megoldás. Az egyetlen én voltam, aki nem hallgatott, s a Szabad Formák internetes irodalmi újság Hyde Park rovatában közzé is tettem aggodalmaim. Úgy érzem, senki sem vette komolyan mondanivalómat: egyetlen észrevétel, ellenvélemény, jóváhagyás nem hangzott el. Holott meggondolandó, hogy az ilyen jellegű kiadványok milyen fénybe állítják a nyugati magyar alkotókat, akiknek értelmesebb része nem is tud arról, hogy ebben a formában kerül az átlagolvasó kezébe Magyarországon.

Tanultam a történtekből. A következő, lórúgásra emlékeztető eseményre már ki sem nyitottam a szám. A Magyar Amerika (Médiamix-Panoráma 2002) című kiadványra gondolok. Ezúttal végre (!) magyarországi kiadó pedálozik - bár még mindig itteni pénzen -, hogy tisztább képet mutasson a nyugati magyarokról, így a mi irodalmunkról is. Csakhogy ez a kiadó sem veszi a fáradtságot, hogy legalább a tárgyilagosságig eljusson. A többiek közül kiemelt, értékítéleten felül álló triászt ebben a könyvben Márai, Faludy és Wass Albert képviseli. A művek elé írt bevezetőben írják: "Előbb a világirodalmi jelentőségű, ám elhunyt Márai Sándor, Wass Albert, majd a ma is élő Faludy György műveiből válogatunk néhányat. Azután olyan költők, írók következnek, akiknek a versírás nem mesterségük, mégis fontosnak érezték papírra vetni életérzésüket. (...)" Majd mentegetőznek: "...a művek színvonala nem egységes. Azt pedig az olvasáskor érezni fogják, hogy egyes esetekben magukon a műveken belül is hullámzik a minőség. A kimondott szó, az érzések őszinteségéhez azonban nem fér kétség" - és így tovább, mintha irodalommá válna pusztán attól valami, ha őszinte. Szégyenletes, hogy ebben a kötetben Mari néni és más ismeretlen műkedvelők versei közé keverték Fáy Ferenc és Horváth Elemér, és más ismert alkotók verseit. Megdöbbentő, hogy Tűz Tamás ebben a kötetben nincs is jelen - de aki jelen van, az is, mondom, mint hatodrangú esemény, ama hármat kivéve.

A szerkesztők természetesen nagy fogadás keretében mutatták be könyvüket Torontóban, akik a pénzt adták, azok fényképezkedtek körbe az esten velük. Akik viszont nem mentek el az eseményre, azok vagy már megboldogultak, vagy sértve érezték magukat, mert mondjuk senki sem kérdezte meg őket, hogy Mari nénivel szívesen jelennek-e meg egy lapon, s talán mégis mesterségük a versírás... Sőt, fájdalomdíjul szerzői jutalék sem ütötte markukat.

Sírjunk vagy nevessünk. Az irodalom ettől még itt, az Óperencián túl, olyan elszigetelt és magányos, mintha nem is magyarul történne. A fent említett két példára azt is mondhatjuk, hogy ezek a kötetek nem igazán irodalmárok gondozásában jelentek meg. De akkor mit válaszoljunk magunknak arra, hogy a magyar irodalom kiadványok tekintetében, kritikában, díjazásoknál hivatalosan tudomásul sem veszi létezésünket?


végül

Végül is, milyen a mostohagyerek vacsorája?

A fenti gondolatok tükrében nagyon nehéz erre a kérdésre válaszolni. Hogy bizonytalan - közhely, még ha igaz is. Hiszen az elkövetkezendő években nem valószínű, hogy magyar írók tömeges kivándorlásával lehetne számolni, az űrt betöltendő és a folytatást biztosítandó. Az itt élők legtöbbje - tapasztalataim szerint - hazafelé kacsintgat, ha megméretődni akar. Mások már olyan korban vannak, hogy éppen csak búcsút mondanak kortársaiknak.

És otthon? Erre meg én - végképp nem tudhatom a választ. Talán néhány posztumusz kötet, díj, tanulmány napvilágot lát még. Ebben szeretnék nagyon pozitív lenni, de számban már akkor is ott a keserűség íze. Nem baj, legfeljebb ezt is lenyelem.

Csakhogy ettől még a kérdés megválaszolatlan marad.

Mint minden vérbeli alkotónak, nekem is a nyelv a legfontosabb és legjobban őrzött kincsem - amit eddig senki kedvéért, semmilyen divatirányzatot követve nem adtam fel. Vallom tehát, hogy anyanyelvemnek köszönhetem gondolkodásmódom, életem alakulásának sok-sok eseményét. Más nyelvvel születve nem így és ilyen sajátos módon éltem volna meg mindennapjaim. Ugyanakkor tudatában vagyok annak is, hogy az idegen nyelvi közegben élve engem is ért és érint sok olyan hatás, ami eredeti magyar gondolkodásmódomat, viselkedésem, sőt nyelvemet is időről időre alakítja. Szeretném hinni: gazdagítja. Nem vagyok tehát ugyanaz, nem is akartam soha konzerválni valóm egyetlen aspektusát sem. Kötődésem a magyarsághoz nem csak fogantató erejű, hanem megtartó is: szerves része annak, ami itt és ott, de mindenképpen most is a magyarsággal történik. Magyar-létem, magyar beszédem ezért több, mint variáció.

Ugyanakkor, éppen mert magyar, s mert szerves, eleven kapcsolat magyarságom - nem szűkül egyetlen vagy néhány gondolat köré. Ilyen szempontból élhetnék bárhol a Földön, hiszen a szerelem, a halál, az emberi élet, az erkölcs vagy az irodalom nagy kérdései mindenhol ugyanazok, s ha magyarul írom le, azoknak szól, akik az írást el tudják olvasni. A témák sokrétűségét azért hangsúlyozom, mert az emigráns alkotókat gyakran éri a vád, hogy fő témájuk, sőt legtöbbször egyetlen témájuk a honvágy, az elvesztett haza iránt érzett fájdalom. Ha ez igaz is néhány elődömre, biztosan nem igaz mindenkire - így rám sem, és sejtem, hogy kortársaim jó részére sem. Hiszen nem lehet elveszíteni azt, ami szívünk, lelkünk - s így mindennapjaink része.

Igen, másképp megélt magyarságról beszélek, a mi sajátos, nyugati magyarságunkról. Olyan magyarságról, ami ott, abban a kis országban gyökerezik, de itt él, itt hajt virágot az idegenben. Erről azért kell beszélnünk a legkülönbözőbb irodalmi fórumokon, mert még mindig élnek itt velünk magyarok, akikkel osztozunk ebben a sorsban, akiknek gyermekei, vagy unokái - mint az enyémek is - ezt a földet tekintik szülőföldjüknek, de nyelvük az angol mellett magyar is. Ilyen szempontból megerősítésük, összetartozásuk jele a nyelv, hiszen tudják, hogy van egy ország Európa közepén, ahol magyarok élnek és ugyanezt a sajátos, gyönyörű nyelvet használják, mint ők - és akik remélhetően nem tekintik őket idegennek.

Számomra, mint első generációs emigránsnak, a kanadai föld csak így, ezzel a tudattal és vállalással tehető lakhatóvá, bár tudjuk, hogy csak otthon havazik / here it's only snow.


visszakezdőlapelőre