Szénási Miklós:

Ismeretlen ismeretlenek

Vízumköteles (b)irodalmi lépegetések


A nyolcvanas évek hajnalán volt egy meglehetősen rossz magyar film. Volt sok, ez közülük egy, mely történetesen a gyermekeket célozta meg. A filmhez társult egy album. Afféle igazi halászjutkás-lemez. Mai füllel is kellemes dallamok, legfeljebb a hallgatónak, ha nem volt még sem gyermek, sem felnőtt akkoriban, vagy épp nem tökéletes az emlékezete, nem ugrik be, hogy például az egyik sláger fő dallama mondjuk Komár László slágeréből - No Miss, ó nem, nem... - lett átemelve. Az Ismeretlen ismerős, a film és a lemez címe, egyben az egyik legsikeresebb nóta hangjai máig fülemben csengenek. Valahogy úgy indult, hogy "Én nem születtem varázslónak, csodát tenni nem tudok..." Hát a helyzet az, hogy mi sem vagyunk varázslók. S még egy nyamvadt kis csodatétellel sem tudunk megbirkózni. Még azzal is gondjaink vannak, hogy e szétszabdalt országot egészben lássuk: pedig Trianon óta történt már egy s más. Nem csupán a történelem színpadán, de az elektrotechnikai műhelyekben is: rendelkezésünkre áll a virtuális valóság megközelíthetőségének megannyi hardvere és szoftvere.

A nyolcvanas évek végén pár napot Erdélyben töltöttem feleségemmel és egy barátunkkal, aki ugyan Battonyán nőtt fel, de - emlékezetem szerint - még külföldön sem járt addig, nemhogy Kolozsvárott! Szép napok voltak ezek, fájó szívvel figyeltük, hogy mindaz, amit a Monarchia idején, meg azelőtt felépítettek, romjaiban, s rácsodálkoztunk, hogy az élet némileg másabb tempóban és körülmények között zajlik, mint az anyaországban. Tetszett a nyelv, ahogy beszéltek, s élveztem azt az állapotot, original városiként, kinek egyetlen nyomorult vidéki nagyszüleje sincs, hogy otthon érezhetem magam egy hosszúkás formájú kertesházban, ahol a reggelek nem óracsörgéssel és idegbajjal, hanem kupica pálinkával és házikolbásszal indulnak... Mindenesetre kaptam a képembe, amikor a házigazdát és felségét úgy szólítottam, hogy Pista bátyám és Mariska néném. Merthogy ez kissé sznob megközelítésnek tűnt a kolléga szemében. Le is kapott előttük a tíz körmömről, micsoda műparaszt is volnék én, debreceni létemre. (Vele szemben, aki kisvárosi születésű lévén manapság pestibb a pestinél... Azóta a baráti szálak meglehetősen sokat foszladoztak: azért azt gondolom, rendben van ez, ki-ki másképpen éli meg a nagy pillanatokat. Mert nagy pillanata az életnek megérkezni valahova - haza.)

S ha már Erdély és Budapest szóbajöttek, hadd említsem meg, hogy Debrecenben a kommunista zsarnok Ceaucescu bukása és az azt követő puskaporos helyzet megítélése egészen más volt, mint a magyar fővárosban. Míg itt égtek a telefonok, s beszéltük, vajon mi lesz, átjönnek-e a románok zavarodottságukban, lesz-e háború, tőlünk kétszázötven kilométerre a Dunánál legfeljebb a politikusok adrenalinszintje emelkedett valamelyest. Pedig ha a hadak berontottak volna az országba, akkor nem lett volna nagy kaland leküzdeni ezt a nem is olyan nagy távolságot vasúton és közúton... (Ellentétben hajdani Petőfi Sándorunkkal, akinek a lábát igen megviselte a sok tucat órával jellemezhető gyaloglás a két főváros között.) De ne fessük az ördögöt visszamenőleg sem a falra. A helyzet tanulsága, hogy nem mindegy, kit hova tett le a gólya. Nem mindegy, hol szívta anyanyelvét az anyatejjel magába. Itt ezt mi, debreceniek, akkoriban hevesebben dobogó szívvel éltük meg.

Kanyar: irány Kárpátalja. A gond az, hogy ismeretlenek vagyunk egymásnak. Vannak elvárásaink és előfeltételezéseink. Amikor személyesen is találkoztam azzal a kárpátaljai barátommal, akivel már hónapok óta sűrűn levelezgettünk az interneten keresztül, s elhívtam otthonunkba - stílusosan a város szélén, a temetőnél találkoztunk, az ott van a városhatárt jelző táblánál, nem lehet eltéveszteni, ez egy ilyen hely -, hogy onnan keresztülfurikáztunk a cívis city-n, s leálltak kocsijukkal a parkolóban, megkérdezte a felesége, tegye-e fel a kormányzárat. Tizenakárhány éves WV Passat volt a birtokukban, ezüstszürke, nagyvérű gép - 1,8-as benzinmotorral! -, ami elmondásuk szerint jóval többet mutat, mint amennyit ér. Mondtam, hagyják, ez nem olyan hely. Megértették, de volt egy félmondat, mely arra utalt, hogy éppen a magyarok azok, akik hajlamosak keményebben kezelni őket. Történetesen a kék-fehér-sárga zászlócskával ékesített ukrán rendszám miatt. S ezért nagyon égett a képem. Mert nem hiszem, hogy volna még egy nép e földön, melynek agymosott egyedei annyira farkasai volnának egymásnak, mint mi, magyarok.

Találkozásaim persze valamivel korábban kezdődtek a határon túli területekkel s az ott élőkkel. Egyrészt, mint a nyolcvanas évek elején-közepén szinte minden jövendő magyar értelmiségi, magam is vonzódtam a népművelés fantázianevű tudományághoz. Ha másképpen alakulnak dolgaim, talán az sem lehetetlen, hogy merő ifjonti hévből és zöldfülűségből elfajzott néprajzos és kulturális szakember leszek. De egy-két lelki pofont követően fordítottam a köpönyegen, stílust, fazont és szezont váltottam, s így esett, hogy végül eléggé későn jutottam el Erdély hegyei felé, s ismerkedtem meg a nagyváradi vasútállomással, ahol a férfivécéből egy vélhetően mindennapos dugulást követően ömlött kifelé a szúrós szagú szennylé, hogy még a pénztárnál is abban tapicskoljak, ahol - talán mondanom sem kellene - nem nagyon akaródzott megérteni a magyar szót a szolgálatot teljesítő munkatársnak, hogy szeretnék Kolozsvárra eljutni a következő - talán négy-öt óra múlva esedékes... - vonat segítségével. S bár a Felvidéket megjártam több ízben is - sehol olyan jó ál-hamburgert (zsemle között mustáros fasírt!) nem ettem, mint Kassán, ahol szintén nem sokra mentem a magyar szóval -, s eleget bosszankodtam, amiért rikácsoló hangú idegenvezetőnk Krasznahorka várában nem volt képes rászólni - ha már szüleikben nem volt annyi... - a magyar hősök sírhelyénél furkározó kis szlovák kölykökre, mi is volna a tisztességes magatartás egy kegyhelyen, valamint még az utolsó békeévekben megfordultam lent, a Délvidéken, Szabadkán, ahol nagyban ment a sajtot farmerre vagy konyakra cserélni című nemzetközi kereskedelmi játék... - Kárpátaljára azonban nem jutottam el. Ismertem (!) olyanokat, akik még biciklivel elkerekeztek a Tisza forrásvidékére, meg persze sok jó emberrel összeakadtam a debreceni tanítóképző főiskola magyarságismereti táborainak jóvoltából - olyanokkal, akik Kárpátaljáról érkeztek, lévén ottani születésűek -, melynek célja kikapcsolódási és ismeretszerzési lehetőséget biztosítani a határokon túlról érkező magyar fiataloknak, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy amit a néprajz, a történelem, az irodalom, a zene, a képzőművészetek terén két héten át elsajátítanak - olyan előadók és közreműködők segítségével, mint Pap Gábor művészettörténész, Makoldi Sándor festőművész, Bertha Zoltán irodalomtörténész stb. - azt tovább is adhassák hazai pályán: de ez azért valljuk be, eléggé kevés. S mi ez ahhoz képest, ha valaki kissé távolabb születik, s nemhogy Ungvár, Munkács, Kassa, Pozsony, Nagyvárad, Kolozsvár vagy éppen Szabadka neve hallatán nyúl térképért, de Debrecenre is felkapja a fülét, hogy az meg már Ázsia, vagy mi a szösz, mert Vecsés, de legkésőbb Szolnok után véget ér Budapest-ország, tehát nincs tovább...

Elvárásaink a másikkal szemben eleve megmételyezhetik a viszonyt. Valahogy úgy van ez, ahogy a futballkultúrában a nyíregyháziaknak a debreceniek parasztok, a debrecenieknek meg a nyíregyháziak tirpákok... Arról, mit is gondolnak, gondolhatnak a határon túli magyarok rólunk, itteniekről nem nyilatkoznék: nem hiszem, hogy hiteles lehetnék. (Legfeljebb egyetlen mondat: a Hargita környékéről idevetődött hajdani fényképész kollégám megkérdezte, én debreceni volnék-e valóban, merthogy olyan "hegyvidékien" nyitott embernek tűnök... Ami eléggé finom és letompított megfogalmazása volt egy különben vélhetően sarkos véleménynek szűkebb pátriám honfiairól.) Ellenben, ahogy e konferencia felkonferálásában Balla D. Károly is felvetette (nem e szavakkal, csak én így fordítottam magamnak): az itteni magyarok, akiket az irodalom nem hagy hidegen vagy azt várják el, hogy minden magyarul író magyar író népéért síró, bús, bocskoros, porlepte mentét viselő kis Sütő András legyen, vagy afféle virtuóz Kovács András Ferenc, s lehetőleg ápoljon jó barátságot mindazokkal, akik a megfelelő kávéházak megfelelő asztalainál ülnek. A kinti magyar legyen méltó a tokaji írótábor szelleméhez, fogalmazza mondatait felező nyolcas vagy felező tizenkettes sorokban, avagy posztmodern pernahajderként rókázzon Tata tavacskájának parti büféi mellett. Átkozza Trianont a kinti magyar költő, vagy fikázza, mint svájci sapkát a Szent Koronát. A sztereotípiák láthatóan nem ismernek határokat.

Az Erdély-járásnak kezd ismét egy újabb, másabbfajta hagyománya meghonosodni. Ez már nem egészen mentes a globalizációtól: ha valaki most ráteszi a kezét egy darab földre Erdélyben, akkor azzal nagyot kaszálhat, ha majdan mindnyájunkat felfal az Európai Unió. A Felvidéken ez talán nem divat így, ott másabb fordulatokat vett a történelem, később is volt egy-két pikáns történelmi akció. A délszláv övezet sem igazán tűnik vonzónak a maga háborúk lyuggatta sebeivel: ahova viszont özönlik a turistahad, az Adria partvidéke nem annyira tipikusan magyarlakta tájék. Hűtlenek vagyunk, mondhatom szomorkásan. Kárpátalja pedig, mind közül talán a legszegényebb, a legszerencsétlenebb sorsot megért terület: nos, szintén nem töri ide magát a magyar ember, hogy vendége lehessen e vidéknek, holott perceken át megállás nélkül lehetne sorolni azokat a szép magyar városokat, történelmi eseményeket, jeles személyiségeket, melyek miatt érdemes lenne arra fordulni. De a kép, ami bennünk, magyarországi magyarokban él a kárpátaljai jövedelmi viszonyokról és lehetőségekről, az üzletek kínálatáról, az utak minőségéről, a határviszonyokról, mindarról, ami által egy terület vonzó turisztikai célpontnak számíthatna, eléggé homályos és zavaros ahhoz, hogy teletankoljuk a négykerekűt és azt mondjuk, átugrunk egy hosszú hétvégére véreinkhez.

Netes kalandozásaim során szívesen időzöm az UngParty honlapján. Igényesnek vélem, érdekesnek, sokszínűnek. (Bocsánat, ha olybá is tűnne, hogy ez most nem a kötelező tiszteletkör, a puszi a levegőbe aktusa.) Rácsodálkozom a fülemnek különösen csengő nevekre - Balladé, Berniczky, Pompéry, Cséka stb. -, bámulom a fotókat, néha megjegyzést fűzök - holott nem szokásom, nem kedvelem az "anyázós" típusú fórumokat! - egyik-másik témához. Olvasom a verseket, prózákat, mit írnak arrafelé. Vagy: innen ki mit ír, mit ad oda. Mert az is jelzésértékű. Úgy tűnik, egészen organikus a helyzet. Eleven a viszonyunk egymással. Kit érdekel, fizikailag hol található e honlap, hogy én iBook segítségével hatolok a szépirodalmi birodalomba vagy a sokat szidott Bill Gates szellemének megidézésével, ha ott minden a helyén van és minden rendben van. A tájjelleg annyira érződik csupán, mint amikor este nyolckor először szálltam vonatra Debrecenben, s másnap reggeltől olyan számomra idegen hangzású állomások - Sárbogárd! - környékén ringatott a szerelvény, amelyekhez semmiféle nyelvi emlékem nem fűződött korábbról. Nincs határ, egy hazában sodor bennünket az elektromosság által vezérelt viszonyrendszer.

Azért is izgalmas az internet figyelése, mert bizonyos értelemben jóval több információhoz juthatok segítségével, mint a hagyományos könyvtárak által. Középiskolásként még megengedhettem magamnak, hogy könyvtárba szórakozni járjak. Ha segédanyagra volt szükségem a tananyaghoz, akkor egyszerűen leemeltem az otthoni polcról a szükséges kötetet. Manapság egyre nehezebb naprakésznek lenni. (Csak mellékesen: míg a hetvenes-nyolcvanas években egy 14-19 éves kölyök napi penzuma kb. 37 perc olvasás volt, ez ma nincs 15 perc. Én pedig bőven kinőttem e boldog korból.) Telefonon megkértem egy könyvtáros ismerősömet, ha nem okoz túl nagy gondot, nézzen már utána, milyen listát tudna a kárpátaljai magyar irodalomból ajánlani részemre. Megtette. Vélem, a szakmai önérzet is hozzájárult ahhoz, hogy nem csupán a saját fiókkönyvtárát listázta. Mindenesetre az eredmény elborzasztó. Lehet, hogy a könyvesboltokban jobb a helyzet, de a könyvtárban elérhető művek és szerzők száma gyalázatosan alacsony. Arra pedig, hogy minden jó és/vagy fontos könyvet, ami megjelenik, megvásároljunk, legalább egy jólszituált öttalálatos kellene. (A bulvárlapok híréhes agarai nélkül. Még kifigyelnék, ki visz itt Krúdy-, Kassák-, Kertész-, Esterházy-, Márai- stb. összest haza...)

Ahhoz, hogy ismerjük egymást, nem elég bemutatkozni és kezet szorítani. Idő kellene. Nyitott tenyér, nyitott szív, percek, órák, napok, évek. Van, amivel nincs mit kezdeni, folyamat részeként élhető csak meg. Az bizonyos, hogy más utcákon bolyong a pesti költő, másfelé a miskolci szerző, a Debrecenben alkotó is más villamosokon rázkódik, s ennélfogva a váradi, a kolozsvári vagy a munkácsi és ungvári tollforgatók is más eget, más tájképeket figyelnek, s ennélfogva nyilván eltérő véleményük lehet a dolgok állásáról. Más kérdés, hogy jó esetben nem gyökeresen eltérő. Mert ahogyan alig 160 kilométerre fekszik egymástól Ungvár és Debrecen, s ehhez képest a cívis fővárostól a másik - a legutóbb ismét "bűnösnek" kikiáltott - Budapest inkább 250-re becsülhető, a vélemények, a világszemlélet sem lehet annyira eltérő. Mert már nem az az időszak van, amikor csak az jut át a határon, amit át lehet csempészni. Az információrobbanás korában a televíziócsatornák, a világháló, vagy éppen a mobiltelefonok jóvoltából közel ugyanaz a köznapi tudás megszerezhető. Már nem igaz, hogyha megjelenik egy lemez New Yorkban, az egy hét múlva Bécsben, azt követően meg két napra a Váci utcán is ott van, merthogy a lemez még meg sem jelent, de az internetről bárki letöltheti - egy ügyes fickó ugyanis esetleg már a stúdióból kilopta az anyagot, s mp3-as fileformátumban sebtiben közkinccsé is tette. Amikor ez van, nincs mese, nem beszélhetünk arról, hogy az elmaradott határokon túli területek. Márpedig ha a számítástechnika felől közelítjük a kérdést, le kell számolni egy újabb illúzióval, miután a PISA jóvoltából tudjuk, kalapnyi mit is ér a mi büszke, szocialista örökségnek tekinthető alapzatokon nyugvó oktatásunk... Az anyaországi internetezők száma és felkészültsége igen gyatra. S ahogy egy kárpátaljai barátom fogalmazott: kétszázkilométeres sugarú körben a legjobb webmesterek náluk találhatók.

Ott tartunk, hogy lassan alig több az olvasók, mint az írók száma. Ez világjelenség. Az aranykornak vége. Az aranykönyvek lapjai bezárultak-bezárulnak. Kísérletezgetni persze lehet. Próbálkozni, próbálkozgatni. Lehet árral szemben. De a folyó, a sodrás végül úgyis megoldja a problémákat.

A határon túl élni, vagy írni - az majdnem ugyanaz. Kedves kárpátaljai barátom leánya, aki nem beszél ukránul saját bevallása szerint, ebben a pillanatban még nem tudja elképzelni, leélheti-e az életét a határnak azon az oldalán. Ami azt jelenti: ha mások is így gondolkodnak az ő korosztályából, akkor megváltozik a terület sűrűsége, a nyelvi környezet intenzitása. Verset írni, prózával küszködni persze lehet vadidegenek között is. Az az író, akit sorsa a dél-amerikai őserdők fojtó levegőjű világába vet, még írhat, még álmodhat magyar nyelven. Ha ugyanez Kárpátalján történik meg - a helyzet gyökeresen akkor sem egészen más. Csak a helyzet értékelésének következtében. A nyelvi közegtől elszakított irodalmárok által alkotott irodalom persze előbb-utóbb változni fog. Amiről nincsenek hosszútávon is igazolt tapasztalataink: segít-e ebben az állapotban az internetes kapcsolat lehetősége - vagy nincs jelentősége. Ha feltételezzük, hogy mindegy, hol élünk, mert - hogy konkrét példát hozzak - napjait történetesen New Yorkban múlató testvéremmel naponta levelezünk, míg itthon hetente kétszer beszéltünk, akkor a helyzet talán még jobb is lehet a vártnál. Ha feltételezzük, mindegy, hol írunk, a háló akkor is segíthet. Vannak kiváló olvasnivaló-lelőhelyek, a szükséges belső hatások megszerzésére van, lehet mód. A külső környezet meg akár az anyaországon belül is, egy 20 kilométer sugarú körben is veszedelmesen sokféle. S ha mindegy, hol élünk, hol írunk - hol olvasunk! -, talán annak sincs veszedelmesen nagy jelentősége, honnan közelítjük az irodalmi kondért.

Inni vagy írni - ezt a két tevékenységet vélhetően könnyen és szívesen összekeverik a kárpátaljai írók, hallom egy ismerősömtől. Rágalom, hördülhetnek fel odaát. Nem, mondanám én erre: az írókról általában alkotott kép sajnos eléggé rossz. Tegnap is az volt, de akkor legalább akadtak olvasók. Nem igaz, hogy ma vannak. De: lehetőségek talán igen. Fel kellene zárkózni ahhoz, hogy ismét elérkezzen az az időszak, amikor az olvasás luxusát ismét megengedhetjük magunknak. Különben jaj, legyőzetünk, írástudók.

S akkor mindegy, van-e vízuma vagy sem az írónak. Mehet a p.csába.

A baj tehát ott van, hogy visszakanyarodjak e néhány hosszúra sikeredett mondathalmaz elejére, hogy nem ismerjük egymást. Nem is nagyon akarjuk talán. S ha valóban nem, akkor nincs is miről beszélni. Jobb, ha nem törekszik vízumért a kárpátaljai író, ha az anyaországba nem hazaérkezik. Jobb, ha ír a fióknak, vagy nem ír, az még inkább. Mert eleve tragédia, ha egy kis ország, kis nyelvterület népessége nem olvas, ha a potenciális olvasók száma olyan kevés, hogy alig néhány tollforgatót képes eltartani. (Médiasztárból - ideig-óráig - többet is: azok viszont hamar kipotyognak Fortuna tenyeréből. Szerencsétlenség a szerencsében, hogy megtollasodnak azok helyett, akikre inkább ráférne, mert az agy eléggé lehangoló látvány megfelelő külcsíny nélkül.)

Jöhet a reakció: mit okoskodik ez itt? Semmit. Csak van bennem némi szomorúság, pedig egészen közel - mire e szöveg talán olvasható lesz: pár nappal hátunk megett - a karácsony. S az irodalom, ez a sokkezű, soklábú, sokfogú, (h)egy-agyú szörnyeteg számos asztalánál felfalja-felfalta magát. Kedves barátaim Kárpátalján, ne izguljatok, milyen módon lehettek részei a magyar irodalomnak. Határvonalhoz érkeztünk. Vagy megmarad és működik tovább ez az egész - vagy sem. S akkor mindegy. Minden mindegy.


visszakezdőlapelőre