- Negyvenhat... negyvenhét... negyvennyolc... negyvenkilenc... ötven! Elég!

Az ispán int, a szolga leoldozza a kötelet, és a deres véráztatta fájáról egy összetört ember fájdalmas arccal mászott le.

A ló megérezhette a vérszagot, mivel kemény nyerítéssel hátsó két lábára ágaskodott. Az ispán erősebben fogta meg a kantárszárat és a lovagló pálcájával erőteljesen megpaskolta a ló farát. Az a kemény és kegyetlen kéz hatására megszelídült.

Egy tizenöt éves suhanc ajkát fájdalmas kiáltás hagyta el. - Apám! - és a következő pillanatban már ott termett a fájdalmasan vonagló ember mellett, kezébe véve a megtört arcú ember fejét.

- Na fiú! Hazaviheted! - hallatszott a lóhátról a hetyke hang.

A fiú, a tizenöt éves suhanc lassan felemeli a fejét, és a két szempár villogó tekintete a kancán terpeszkedő ember szemébe néz. Az dühös tekintettel mered a fiúra. Combjával egy nyomás a ló oldalára és a ló máris ott van a fiú mellett. Suhint a vessző a gyerek fejére.

Egy jajkiáltás hangzik el, de a következő pillanatban a lesújtó kezet egy kemény fiúkéz kapja el, és a testes ember már a ló mellé hull. A fiú felkapja a botot és a vessző suhintott újra meg újra, míg ismét vérszaggal lett tele a levegő.

Az ispán vérbeborult arccal kelt fel és tántorgott a lóhoz, és igen nehezen ült fel rá. A ló az ismerős teherrel elvágtatott.

A két szolga ott állt mozdulatlanul és nézte, hogy a suhanc szobormerev arccal segíti fel a földön vonagló, vérző hátú embert.

Az egyik szolga, akinek kezében még mindig ott a bot, megszólal:

- Mi lesz, ha visszajönnek a pandúrokkal együtt.

A fiú nem felel, az apa sem, csak lassan, támolyogva indulnak a kis, fehérre meszelt házikó felé, az urasági cselédházhoz.

A két poroszló maga is jobbnak látta, ha odébbáll.

A házból egy fekete hajú nő lép ki, aki közelebb van a harminchoz, mint a negyvenhez. Arcán még nem hagyott nyomot az élet, vagy talán keményebb volt ez az arc ahhoz, hogy hagyná, hogy az élet vasmarkaival belemarkoljon.

Az asszony megindul a két férfi felé. A két szép, fekete szem, most, mint tüzes parázs világít, abban a viharok szele dúl. Volt a két szemben bársonyos melegség, amivel a két férfire tekintett, de volt benne izzó gyűlölet is, amellyel már a látóhatár szélén vágtató lovas után nézett. Ez a két szempárba zárt viharos tenger, mintha a ciklon haragját szórta volna szét.

A vérző hátú, lassan tántorgó ember nézi az eléje jövő bomlott hajú asszonyt. Fájdalma enyhül, amint meglátja a karcsú csípőt, a formás, szép, asszonyi alakot.

Ez az asszonyi test nemcsak szép, formás volt, de izmos is. Erős, amit a munka edzett meg. Oly erős, hogy amikor az ispán a pajtában leteperte, keményen ragadta meg annak fejét és a kemény női kéz, a veszélyes női köröm mély barázdákat szántott annak arcába. Annak nyomát még most is arcán viseli. Ezt adja most vissza, úgy, ahogy teheti.

- Anyám! - szakadt ki a fiú melléből a sóhaj, szeméből a könny. - Látod a gazember megint mit csinált?

Az asszony szemébe is könny szökött, és végtelen szeretettel fogta meg a meggyötört, összetört férfit.

Amint beértek a kis konyhába, melynek alacsony gerendái a betámolygó férfi fejét verdesték, óvatosan vezették az ágyhoz, és nagy vigyázva fektették hasára.

Az asszony ráhajol a vértől áztatott kemény férfitestre, és szenvedélyes csókot nyom a fájdalmas sebre.

Fájt ez a csók a férfinek, de fel sem szisszent, úgy érezte, mintha hátát balzsammal öntötték volna le.

Az asszony szép fehér gyolccsal és tiszta vízzel törölte le a vért, addig, amíg el nem állt, és kente be olajjal a sebes testet.

A fiú nézte az idősebb férfi vonagló arcát, és amint az megrezdült, a fiú arca is rezdült egyet.

A két férfiszem összekapcsolódott. Mindkét szemben végtelen megértés és szeretet honolt.

A fiú nézi, nézi az apa sápadt arcát, az arcról még mindig ömlő verejtéket. A gyermekarcon valami szokatlan keménység jelenik meg, a szeme egyre hidegebbé válik. Az apa sápadt arca most már nemcsak a fiú recehártyáján jelenik meg, hanem az arc minden rezdülése, fájdalmas vonaglása mélyen, kitörölhetetlenül bevésődik az agyba, a fiú emlékezetébe, oly mélyen, hogy arra mindig emlékezni fog, amíg él.

Az idősebb férfi lassan magához tér, felül az ágyban. Agyongyötört arccal néz a rátekintő fiúra.

- Látod fiam, ez a külső cseléd sorsa. Ne maradj itt fiam, menj a városba, ott dolgozzál. A kubikosnak is jobb sorsa van, mint a külső cselédnek.

- Muszáj?

- Muszáj fiam, mert érted jön a pandúr, és úgy megver, hogy nem felejted, amíg élsz.

- Hogy szökjön az én fiam? - hallatszott a zokogó asszonyi hang.

- Muszáj!

- Azt mondta a tanító, hogy a bántást már 71-ben eltörölték.

- El fiam, de azért engem is deresre húztak. Próbáljak csak szólni.

- Azt is mondta a tanító, hogy a cselédtörvény 47. §-a szerint, ha megvernek bennünket, a hatóságoknál kereshetünk orvoslást.

- Csak vóna itt az a boldog tanító, ütet is elverné az ispán!

- Jó ember a!

- Jó ember az igaz, de próbáljon csak a szegény ember a gazdaggal törvényre menni. Úgyse lesz igaza, és ha igaza is lesz, mit ér vele? A verést már nem lehet meg nem történté tenni.

- Azt mondta a tanító, hogy csak hivatkozzunk a cselédtörvényre.

- Nem fog az, fiam, nekünk segíteni. Mondom fiam, menj csak el, mert úgy megvernek, hogy abból koldulsz.

- Fiam, igaza van apádnak! Menj csak át a nagybátyádhoz, a számadó juhászhoz. Az majd fog neked segíteni. Eligazít a, hogy menjél fel Pestre. Ott van neki egy öccse, aki valamilyen malomnál dolgozik. Majd beajánl valahová.

- Csak szedjél össze neki valamit, míg vissza nem jönnek.

Az asszony visszafojtott könnyekkel rakta tele a szatyrot, amivel csak tudta. Hosszú ideig ki kell annak tartania.

Hamarosan kész volt a batyu.

A legénynek könnyes lett a szeme, amikor anyja megcsókolta.

- Menj Isten hírével fiam - mondta az apa is, mélyet sóhajtva, és elfordult, hogy ne lássák a szeméből kicsorduló könnyet.

- Aztán a mocsár felé menj fiam, de vigyázz, hogy bele ne essél. Arra nem megy érted senki.

- Ismerem úgy, mint a tenyeremet, édesanyám!

A fiú lassan elindult. A szülők addig néztek utána, míg csak el nem tűnt szemük elől. Most már egy század pandúr is mehet utána, a mocsárban soha nem fogják el.

Szerencsére a fiú már túl volt a veszélyen, mert nem telt el hosszú idő, ismét ott volt az ispán a két szolgával, de most már két pandúr is volt velük.

- Hol a fiad? - ordított rá az emberre a pandúr.

- Elment!

- Hová?

- Nem tudom.

- Mi, te disznó! Bennünket akarsz becsapni? Széttaposlak!

Eléje ugratott a lóval.

A paraszt most már nem hátrált meg. Nem tért ki a ló elől, és amikor a pandúr ráordított: - Na pimasz, most beszélj! - az arca meg sem rezdült.

- Széttaposlak! - ordította ismét a pandúr.

Az asszonynak is megjött a hangja:

- Megyünk a hatósághoz, majd a 47.§!

- Mit mondasz te szajha - ordított rá a pandúr.

A másik pandúr odaugratott melléje.

- Te ez a szemét tanító megint felokosította őket. Lázítja az embereket. Ki kellene dobatni azt a tanítót!

Hiszen régóta agyonverték volna. Csak ne lenne a püspökkel rokonságban.

- Tudod is te, mi az a paragrafus!

Felemelte a puskát, hogy annak tusával vágjon a paraszt fejére.

A felforró düh mégis lelohadt. Még a végén tényleg valami bajt csinálnak ezek a mocskok. Most úgyis elég a probléma. Az a rohadt Marci addig nem vallott, míg végül bele nem halt. Most aztán kint van a főbíró vizsgálni. Most még csak ez kellene hozzá. Az istenfáját ennek a büdös parasztnak.

A pandúr még káromkodott, szitkozódott, de aztán nagyon keményen azt mondta:

- Na az árgyélusát kendteknek, még visszagyüvünk! - és megfordította lovát.

Példáját követte a másik pandúr is.

Az ispánban felforrt a méreg. Eddig csak hallgatott, de most már meg akarta bosszulni az őt ért sérelmet. Felemelte újra a pálcáját, de amikor látta, hogy a paraszt is megfogta a vasvilla nyelét, dús szitkok közben ő is megfordította lovát és ellovagolt.

- Na anyjuk, ezektől egyelőre megszabadultunk.

- Köszönet a tanítónak - szólt az asszony, aki belekarolt a férfiba.

Együtt mentek vissza a kis cselédházba.

Most csak egy fiúért dobogott a szív. Azért a fiúért, aki most elhagyta otthonát, hogy megmeneküljön az ispán bosszújától, és a szülőktől távol új életet kezdjen.

A fiú lassan ballagott a mocsár felé. Jól tudta, hogy most már nem foghatják el, még akkor sem, ha a leggyorsabb lovon erednének utána. A mocsárban már ő az úr. Az apja zsenge gyermekkora óta tanította őt a mocsár titkaira. A hosszú évek során úgy megismerte ezt a titokzatos területet, hogy senki nem volt a környéken, aki jobban ismerte volna.

Szükség is volt erre, mert nem egyszer bizony el kellett dugni a termés egy részét, mert ha megtalálta, azt irgalmatlanul elvette az ispán.

A fiú jól tudta, hová lehet lépni, az elszíneződő fűcsomó mit árul el az alatta lévő földről. Hol mennyire szilárd a talaj, hol süppedékes, és hol nyeli el ellenállhatatlanul a rálépő embert, állatot.

A fiú már közel járt a mocsárhoz. A mocsár külső széleit sűrű nád takarta. A nádak, mint őrt álló katonák, lándzsáikat felfelé tartva vigyázták a mocsárt, védték azt az idegen behatolók ellen. Úgy álltak ott, mint egy csomó felkiáltójel, megálljt parancsoló jelzés. E tilalom szigorú volt, mert aki nem hallgatott rájuk, a tilalmat nem tartotta be, könnyen az életével fizethetett.

Szép és sejtelmes volt ez a különös világ. A buja növényzet között meg-megcsillant a víz tükre. Néha a vadul száguldó szél borzolta fel ezt az egyébként sima, áttetsző víztükröt, és akkor szinte elsöpörte, ami útjába akadt.

Ez a mocsár annyiban nem volt igazi mocsár, hogy a lápos talajt nemcsak sekély víz öntötte el, hanem a vizenyős talaj valóságos tórendszer köré ülepedett. A buja növényzet által takart süppedékes talajt, a pár centi mély mocsári vizet hirtelen több méter mély tó váltotta fel. A sok mocsári növény lehetetlenné tette, hogy az, aki nem ismeri ezt a mocsári tórendszert, kellően tudjon e titokzatos, a betolakodó által kiismerhetetlen világban tájékozódni.

A fiú a mocsár széléig hátralévő pár métert futva tette meg, majd lihegve állt meg a sáserdő között. Kívülről, az avatatlan szem számára nem volt észrevehető, de a fiú határtalan biztonsággal találta meg a nyiladékot, azt a félig takart nyílást, ahol ide, a tüneményesen szép, de csak kevesek számára elérhető, rejtelmes földre belépni lehetett. Aki máshol lépett be, nem a nyiladékon, azt egykettőre elnyelte a láp, a végtelen mocsártenger. Nem volt olyan ügyes ember, sem oly találékony, aki védekezni tudott volna a halálosan ölelő karok ellen.

Teljes biztonsággal lépkedett a fiú. Mindig tudta, hová kell tenni a lábát. Más félt volna odalépni, ahová a fiú lépett, pedig csak ott volt oly szilárd a talaj, mely megbírta a rálépő embert.

A fiú körül sástenger, idébb-odább a buja növényzet között gyékény, szittyó váltogatta egymást.

Volt a fiúnak most elég baja, hogy ne a környezet szépségeire gondoljon, de azért eszébe jutott, hogy amikor tavaly a tanítóval együtt eveztek ki a mocsár egyik széles tavára, amit úgy körülfogott a sok nád, a sok bokor és egyéb növényzet, hogy kívülről nem is lehetett látni, a tanító magyarázta, hogy mi a mocsári és mi a vízinövény. Még emlékszik, amikor a tanító mondta, hogy a mocsári növény gyökereit a süppedékes talajba meríti, vagy a sekély víz alatti talajból nő ki és a víz fölé magasodik, a vízinövény a víz alatt él, legfeljebb a szára úszik a víz fölött.

- Jaj! - hallatszott egy fájdalmas kiáltás.

Úgy látszik, a fiú is majdnem elvesztette egyensúlyát, pedig tudja, hogy itt azt nem lehet, itt csak igen nagy biztonsággal lehet közlekedni, pontosan oda kell lépni, ahol kemény talaj van az ember lába alatt.

Máskor oly zajos madárvilág most viszonylag csendes. A kanalas gém is alig-alig rebbenti ki szárnyát, a többi madár, mely nappal fel-felröppen, amikor ismeretlen közeledő érkezik, mintha ügyet sem vetettek volna a betolakodó fiúra. Mintha megszokták volna már egymást. A fiú a sűrű nádas között elért a csillanó víz tükréhez. Bent a nádasban volt egy egyszerű ladik. Több ilyen csónak volt itt-ott ebben a csodálatos mocsárvilágban, amelyekről csak a beavatottak tudtak, más azokat nem is tudta volna megközelíteni.

A fiú elkötötte a csónakot. Beleülve a ladikba, elindult arra, ahol évszázadok óta csak egy-egy ember járt.

A fiú izmos volt és különösen erős. Apjával sokszor versenyeztek. Igen, innen szoktak elindulni a két egymás mellett lévő ladikból. A cél a szembe lévő sziget volt. Általában egyszerre szoktak célba érni. Korábban az apa, amikor észrevette, hogy a fiúban fogy az erő, lassabban evezett, hogy a fiú utolérje. Nagy öröm volt, amikor egyszerre értek a célba. Mostanában a fiú várta meg az apját, hogy egyszerre érjenek oda.

A kemény paraszti munka és a kemény evező markos kezeket nevelt és erős, izmos vállakat is. Oly szívóssá, edzetté tette ezt a testet, hogy sok erős felnőtt is meggondolta, hogy ezzel a szilaj ifjúval összetalálkozzon.

Minap a helyi kocsmában a fiú oly erősen fogott meg egy izgága részeget, hogy az térdre rogyott. Azóta még nagyobb tekintélye volt.

A csónak most lassabban siklott a sziget felé. A fiú azon túl akart menni, mert ettől nem messze volt egy kisebb sziget is. Azt annyira körülnőtte a sás és egyéb vízi és mocsári növény, hogy kívülről látni nem lehetett. Nem volt rajt nagy fa sem, inkább bokrok vertek rajt tanyát. Ezt a szigetet a fiú fedezte fel, valószínű, hogy ember rajta még nem járt.

Kedvenc búvóhelye volt a sziget a fiúnak. Maga épített rá egy kis nádkunyhót, olyat, amire apja tanította. A mocsártengerben még itt-ott volt egy-egy hasonló sziget, oly helyeken, ahol a legnyugodtabb, legcsendesebb a környék. Nem ott, ahol a madár se jár, hanem éppen ott, ahol csak a madarak laknak, és más ide nem teszi be a lábát.

Lassan egyre sötétedett. Az égen már feltűnt a hold, ragyogni kezdtek a csillagok, és a mocsárban is megjelent valami fény. Valami imbolygó, fel-felvillanó, halvány kékes lánggal égő fény. A lidérc.

Hogy is mondta a tanító? A mocsarakban földgáz (metán) képződik a rothadó növényekből. Ezt a levegőn bizonyos, szintén rothadás alkalmával jelentkező gázok meggyújtják, s ez a földgáz vagy mocsárgáz. Amikor együtt csónakáztak a tavon, akkor is ilyen szép kékes, imbolygó volt a fel-felvillanó láng.

Most e láng szomorú. A fiúnak a kis cselédház és a mocsárvilág jelentette az otthont, a hazát, és most ettől el kell búcsúznia, talán mindörökre. Elbúcsúzni azoktól a szülőktől, akiket oly nagyon szeretett. Nem értette, miért olyan rideg az élet, miért oly kegyetlen a sors.

A ringó csónak lassan, egyre lassabban siklik a vízen, feneke már talajt ért. Itt még nem lehet megállni, mert ha itt akar valaki kiszállni, soha nem fog partra jutni. Vigyázni kell az evezőre is. Nem lehet erősen a talajhoz nyomni, mert beragad és akkor nagyon nehéz kihúzni. Lassan, óvatosan kell nyomni a csónakot. Most már kiszállhat, most már erős a part.

A fiú kiugrik a csónakból, és annak végét megfogva a partra húzza a nádas közé. Kiveszi belőle a batyut és a tarisznyát. A telihold világánál elindul a kis sziget belseje felé. A magas fű a fiú térdét verdeste, körülötte apróbb bokrok, kisebb berekfák voltak. A fiú most egy különösen bokros részhez ér. A bokrokat szétnyitja, és a beszűrődő holdsugár egy kis nádkunyhót világít meg. A fiú ledobja a batyut és a tarisznyát, de mielőtt leheveredne, benéz a kis nádkunyhóba. Onnan halk sziszegés hallatszik ki.

A fiú meglepődött, de nyomban felismerte a helyzetet. Egy erős botot ragad fel, kissé leguggolva a nádkunyhó belseje felé lépeget.

A bot erősen lecsap. A bevilágító holdfény egy tekerőző vastag nádformát világít meg. A bot újra lecsap, majd többször is csattan az ütés, és a "nád" már mozdulatlan. A fiú bottal kaparja ki a mozdulatlan masszát.

A kunyhó előtt, a holdvilágnál látszott, hogy a tekeredő "nád" egy jól fejlett kígyó.

- Mérges! - nézett rá a fiú szakértelemmel.

A nádasban ritkán volt kígyó errefelé, de azért a fiú alaposan körülnézett, hogy a társa nem lapul-e valahol.

A fiú ebben a láptengerben biztonságban érezte magát. Tudta, hogy ide senki nem fog betörni, nyugodtan tüzet rakhat. Az éjszakát itt kívánta eltölteni, csak reggel kívánt tovább menni.

Gyakorlott kézzel szedett össze oly gallyakat, amelyeket más észre sem vett volna, melyekből könnyen tüzet rakhatott. A nagy szárazság, mely kiszikkasztotta a földet, a mocsártengeren is meglátszott. A víz szintje süllyedt, máskor oly partrészek, melyek elég mélyen a víz alatt álltak, most kiemelkedtek a vízből, és a mocsári növények fonnyadoztak. Az iszapos részeken az erős napfény, mintha kockákat vágott volna ki az iszapból, a töredező földdarabok úgy néztek ki, mint az égetés előtt álló csempék. A dús növényzet, mely máskor az erős napsütésnek oly szívósan ellenáll, eléggé elszáradt és ilyenkor a mocsártengerben is fellép a tűzveszély. Ezért a fiú óvatos volt, egy kis gödröt vájt a tűznek, de egy hegyes fadarabbal karéjban is megtisztította a gyújtásra előkészített farakás környékét.

Talán az ősember tudott oly ügyesen tüzet csiholni, mint ezek a mocsárhoz szokott emberek. Egy kis ügyeskedés után már égett is a tűz, lobogott a láng.

A kunyhó bejáratánál volt egy nagy tuskó. Ezt a fiú még otthonról hozta. Szeretett rajta ülni, és sokszor órákig semmibe bámulva elnézegetni, vagy bámulni a mocsár csodálatos madárvilágát, különös növényzetét. Most a fiú mereven a tűzbe nézett. Nézte, hogy vívódik a láng. Fájt, nagyon fájt a szíve ennek a férfiélet küszöbén álló ifjúnak. Eddig soha nem hagyta el a szüleit. Néha-néha a közeli községekben voltak apjával egy-egy vásáron, de estére mindig otthon voltak. Most távoznia kell, ki tudja, mikor jöhet újra vissza.

Hosszú-hosszú időt töltött a fiú a tűz előtt. Az arca, ez a gyerekarc közben nem változott, csak a szeme, tekintete lett szúrósabb, áthatóbb. Csak a jó megfigyelő vehette észre, hogy ez a gyerek egy éjszaka alatt felnőtté érett.

Amikor már a hajnal pírja jelent meg az égen, akkor nyúlt el a fiú, mint egy zsák és már dél is elmúlt, amikor a tűző nap hatására szemét felnyitotta. Ahogy felült, újra eszébe jutott helyzete. Tudta, hogy a körülötte lévő nádtenger védi, ennyire mélyen senki nem merészkedik be, de aki mégis idejön, attól nem kell félni, az neki segít. Tudta azt is, hogy élete végéig itt úgysem maradhat, innen tovább kell menni. Ahogy szülei mondták: Pestre.

A fiú kinyitotta a tarisznyát. Ilyenkor látszott, mi mindent tud egy tarisznyába betenni a gondos anyai kéz. Hiába sajgott a szíve a fiúnak, az étel fogyott. Fiatal volt, és az ifjú szervezet megkövetelte a magáét.

Az étkezés után gyorsan lemosakodott. Érezte, hogy tér vissza belé az erő, mely előző este már jócskán elhagyta. Eleinte arra gondolt, hogy pár napig itt marad még, de ki tudja, talán pár nap múlva annyira körülveszik ezt a hatalmas mocsárvilágot, hogy egy ideig nehezen tudná elhagyni. Ha egyszer már így hozta a sors, hogy el kell hagyni a szülői házat, akkor indulni kell, bárhogy fáj is a szív.

A fiú indult is. Újra csónakba szállt. A kemény marok fogta az evezőt, és a csónak gyorsan siklott tova. Arra vette útját, ahol a legkeskenyebb a mocsár, ahonnét újra kiérhet a szilárd talajra, és onnét tovább mehet nagybátyjához. Az utat ismerte már. Nem egyszer fordult már elő, hogy apjával a mocsáron keresztül gyalog látogatta meg a nagybátyját. A húsz kilométer nem volt sok a munkához, gyalogláshoz szokott testnek.

Az nem tudja megérteni, akinek keze még nem markolt evezőt, mily csodálatos érzés, amikor a kis csónak siklik a vízen. A csónak körül víztükör, felette kék ég. Mégis mennyivel szebb, amikor az ős nádtenger mellett siklik a csónak, bepillantást engedve egy-egy rejtett zugba, ahonnét madárcsipogás tör elő.

A fiú többször megpihent, hiszen már órákat siklott a csónak. Itt is széles volt a láptenger, bár ez volt a legkeskenyebb része.

Újra kezdte az evezést, aztán megint megpihent. Most egy kicsit elnyúlt a csónak alján. Elmélázva, hanyatt fekve nézte az eget. Mielőtt ismét partot ér, jót fog tenni egy kis pihenés.

- Na, megvan végre - hallatszik egy borízű hang, és a következő pillanatban egy csákány zuhan a csónak orrához, és erős kezek húzzák a part felé. A fiú csak most riad fel, az ijedtség hatására villámgyorsan felül.

Vállát erős kezek ragadják meg és kezdik kifelé húzni a csónakból.

A fiú most már teljes egészében felismeri a veszélyt. Látja a mellette lévő csónakot. Oda akarják átrángatni.

Mi most a teendő, hogy lesz a menekvés?

A jobb kéz még szabad! Benne az evező. Gyorsan mozdul a kéz és benne az evező. Egy fájdalmas üvöltés a válasz. Majd egy újabb ütés és egy újabb üvöltés. A fiú másik keze is szabad.

Hatalmas húzás az evezővel, de a csónak alig mozdul. Fogják a másik csónakból. A fiú nem sajnálja a kezet. Jó nagyot ráhúz.

- Jaj! - hallatszik ismét a válasz, és a csónak is szabad. Most már gyorsan dolgozik a kéz, siklik a csónak.

- Lőjék le! Lőjék le! - hallatszik egy sipító hang.

Igen ez az ispán hangja.

A következő pillanatban már egy golyó süvít el a fiú füle mellett.

A fiú erősen előrehajlik a csónakban, és keményen dolgozik az evező.

- A csónakra! A csónakra lőjetek! - sivít ismét az előbbi hang.

Az imbolygó csónakot sem könnyű meglőni, az sincs már túl közel.

A fiú már fel akar sóhajtani, amikor látja, hogy előtte is csónak közeleg. Kiáltásokat hall oldalról is. Igen, körül van kerítve. Körülötte nagy víz, távolabb egy sziget.

Ha addig el tudna érni, talán megmenekül. Azt a helyet igen jól ismeri. Ott van egy gázló, ahonnét beljebb mehet a láptengerbe.

Egyre erőteljesebben húzta az evezőt. A csónak sebesen siklott, a fiú füle mellett fütyültek a golyók.

Jaj! Ez most eltalálta a csónakot, az alsó deszka megrepedt.

A repedésen és a golyóütötte lyukon ömlött be a víz. A fiú szakértői szemmel nézi a beömlő vizet és méri fel a szigetig a távolságot. Addig nehezen bírja ki, úszva is nehezen tud menekülni. Ha beérik, agyonverik az evezővel. Hallott már ilyet. Buszek Miskát is így verték agyon.

Most már az életösztön diktálta a tempót. Pattanásig feszültek az izmok. Ropogtak a fiú csontjai, zihál a tüdő, de bírni kellett, a leállás biztos halál, a tizenöt éves fiúnak szörnyű vég.

A fiú most először volt olyan helyzetben, amikor az életéért kellett küzdeni. Így, tizenöt évesen. Vagy most először győz, vagy többé alkalma erre nem lesz.

Hiába volt az igyekezet, hiába az erő, a vízzel telítődő csónak siklása egyre lassult. Egyre hangosabb volt körülötte a csatazaj. Most már győzelemittas hangok szálltak a levegőben, melyek összekeveredtek a fiú ziháló lélegzetvételével.

- Élve fogjuk el! Majd megkínozzuk. Utána agyonverjük - hallatszott ismét a többieket túlszárnyaló hang. - Gyorsabban, gyorsabban. Csak a csónakot lőjétek, hogy ne tudjon továbbmenni!

Közben a víz lassan a csónak karimájáig ért. Most már nem lehetett tovább hajtani. Az üldözők közel vannak, de a part sincs már messze.

Most! Nagy ívben ugrik a fiú. Ruhástól úszik a vízen. A batyu, a tarisznya ott marad, a már süllyedő csónakban, de bánja is most azt. Most az életéért úszik.

- Nézzétek, kiugrott! Most utána! Most megfogjuk!

Egyre közelebb jött a csónak, egyre lassabban úszott a fiú. Most már az utolsó erőfeszítések voltak, de az egyik csónak egyre jött közelebb.

- Üss! - kiáltotta az egyik hang.

Az evező sújtott, de nem érte el a fiút. Újra sújtott az evező. A fiú mellé csapott. Nem volt idő már újra felemelni. A fiú már megrántotta. Az ember az evezővel együtt a csónakból kihullt. A többieknek nem volt ideje sújtani, a csónak már borult. Három ember hullt a vízbe.

A fiú ügyes volt, már úszott is tovább. Most van némi esélye. Míg a másik csónak ideér, addig elérheti a partot. Csak most, csak most bírja tovább.

Végre, itt van már a sekély víz, de itt leállni még nem lehet. Úszni, addig, amíg lehet és utána hason csúszva mászni tovább. Ha feláll, akkor elveszett.

Most! A bokor szélén, csak egyetlen ágat. Igen sikerült. Most húzza meg magát. Ez is sikerült.

- Megvagy szemét! - A pandúrőrmester hangja volt.

A fiú úgy érezte elveszett. Az utolsó pillanatban tudott elhajolni a feléje nyúló kéztől.

A fiú futni kezdett. A sziget feléledt. Most látta csak a fiú, milyen jól megszervezték az elfogását. Még arra is gondoltak, ha sikerül is a csónakon megszöknie, csak ide jöhet a szigetre.

Mindenre gondoltak ezek a hóhérok. Csak azért, mert arra, aki apját bántotta, az agyonhajszolt parasztot, rá mert ütni egyet-kettőt.

Fáradt volt a fiú és kimerült, de kemény és edzett. Az acélos férfitest sok mindent kibír. Hiába kaptak utána, gyorsan kisiklott a kezeik közül. Legalább tíz ember kergette a fiút.

A fiú tudta, hogy ez macska és egér játék. Esélye a menekülésre akkor van, ha eléri azt a kis lápnyelvet, és a zsombékon fut tovább. Ott át tud szaladni a másik szigetre és onnan tovább.

Ott futni még az apja sem engedte. Jól tudta, ha valaki egy kicsit is odébb lép, már soha nem fut tovább.

Most mindegy. Így is halál, úgy is halál. A fiúnak más választása nincs! Az egyik ember elkapja, de a fiú a szemébe markol. Kiáltás és a kéz elengedi. A fiú fut tovább. Most egy eléje tartott lábon bukik el, de felugrik, mielőtt elkapják.

Most! A fiú agyába felszáll a vér, a szívverése is szinte megáll!

A lápon van már, a mocsáron fut. Tudja hol zöldebb a fű, hol fonnyadtabb, hol bír ki még valamit a rög, hol süllyed nyomban.

A fiú fut, ugrál pár métert, és ez alatt a rövid idő alatt egész eddigi élete végigvonult szeme előtt. Mikor újra biztos partot ért, zihálva bukott előre.

- Ne lődd le! Nézd, ott fekszik a szemét. Most már nem tud tovább menni - kiáltotta sátáni vigyorral az arcán a pandúr. - Adok én majd nektek cselédtörvényt, paragrafust. Mi lesz ezzel az országgal, ha még egy cselédet sem verhet agyon az ember.

A két ember reszketett a dühtől. Őket szégyenítették meg ezek a senkiháziak. Majd ő ad ennek a piszoknak nemulasst! Megveri az ispánt ez a taknyos, ez a kis senkiházi.

Közben a fiú pihegett. Négykézlábra emelkedett, de újra visszaesett. Fejét kétségbeesetten fordította hátra.

Az üldözők dühtől eltorzult arccal jönnek. Elöl a két pandúr. Most nem néznek sem Istent, sem embert, most a vak bosszú fűti őket.

Ugyanazon az úton mennek, mint a fiú. Ők is futnak, de jaj, a talaj a két ember alatt süllyedni kezd. A többi megtorpanva áll meg.

A két ember kapálózik, de süllyed egyre mélyebbre. Az egyik ember odanyújtja kezét, de azt is odahúzzák, és most már három ember süllyed. A többi most már ijedt arccal áll meg, és nyomban lépkedtek visszafelé.

A három ember most már felismeri a végzetet.

- Segítség! - hallatszik egyszerre három torokból.

A parthoz közeledő csónakok is megállnak. Olyan artikuláltan, olyan hátborzongatóak voltak a sikolyok, hogy nem tudták felismerni, hogy ki az, aki ily szörnyű hangon kiáltoz, talán az utolsókat életében.

- Segítség! Segítség!

A három ember egyre süllyed. Most már nincs menekvés. Az arcokon egymást váltják a grimaszok, a félelem, a rettegés, a kétségbeesés kegyetlen vonásai.

A mocsár már a szájukhoz közeleg. Az emberek hátán futkos a hideg, valami jeges kéz szorítja az ő torkukat is. A kiáltások után már csak bugyborékolás hallatszik, és eltűnt a mélyben az utolsó fej is. A verejtéktől és vérrögtől áztatott fejekről lekerülnek a kalapok.

A fiú felkel, és lassan botorkálva fut tovább.

Az ispán csónakja is a szigethez ér. Most már óvatosan lép ki a csónakból ő is, és nyomában még négy ember. Messziről még látja az ifjút, szemében a gyűlölet parazsa ég.

- Nem menekülsz! - ordít a gyűlölettől eltorzult hang. - A sziget körül van kerítve.

Szemét vészjóslóan hordozza körül az embereken.

- Meg kell bosszulnunk ezeknek a halálát! Égessük el a kölyköt.

Mindenki tudta, mit jelent ez. Egyszerű emberek voltak ők is, parasztok. Maguk is kaptak már egy-két derest. Éppúgy gyűlölték az ispánt, mint a fiú, de tenni senki nem mert ellene.

- Gyújtsátok meg a nádat! - visított az ispán.

A visító hang elhallatszott a sziget túlsó végére is. Hamarosan égő nád szagával volt tele a levegő.

Most minden száraz volt, minden égett! Ahogy a fiú támolygott előre, lángtengert látott maga előtt. Háta mögött is kigyulladt a nád. Égett az már körös-körül.

A sziget nem volt nagy, de sűrűn benőtte a nádas. Nem is volt igazi sziget, inkább nádtenger. Szilárd talaj alig volt, csak az tudott rajta menni, aki jól ismerte.

A nád fedte a fiút, de nem is akarták agyonlőni. Más halált szántak neki! A bosszú, a gyűlölet halálát!

Pokoli volt ez a színjáték. Az égő nád közepén a fiú, a tizenöt éves gyerek, akinek szemében borzadály és rémület.

- Megsülsz paraszt! - hallatszik a visító hang, amit a bosszú és a gyűlölet színesít. - Itt pusztulsz! Itt döglesz!

- Röhögjetek ti is! - kiáltotta a visító hang, egyre eszelősebben. A körülötte állókból előbb lassan, majd mind hangosabban kitört a hahota.

Csak rajta, rajta! Röhögni, röhögni! Az ispán, mint győzelemittas hadvezér nézi ezt az óriási máglyát, és kéjelegve várja a sikolyt, a szörnyű, velőtrázó halálsikolyt.

A fiú fél, remeg! A tűz egyre közelebb nyomul. A szörnyű láng, a pokoli füst, a rettenetes hőség! Mind közelebb lopakodik a tűzhalál. És az ispán csak nevet, röhög. Ömlik belőle a démoni jókedv. A körülötte állok sápadt arccal nevetnek, de ez a nevetés olyan, mint a sirató ének.

Az ispán csak vezényel, korbáccsal üti a taktust.

A fiú körül zárul a kör, az izzó, ropogó láng, a vibráló levegő már az arcába nyomul.

Vad, dermesztő félelem. Most már a szívét jeges marokkal fogja a halál, és a fiú hatalmas kiáltással dobja magát a nádasba. Szerencsére oda, ahol még nem ért össze a láng.

Az ispán hallja a kiáltást. Most még vadabbul tombol a visító hang, szinte nyerít.

A víz a fiú arcát éri. Az már meleg, de mégis frissít. A fiú új erőre kap. A sekély vízben, hason fekve az iszapban, csúszva menekül ki a tűzlánggal égő nádasból.

Meg-meg kell fordulnia a vízben, ruhájába néha belekap a láng. Arcát mélyen a vízbe meríti, hogy ne érje a láng. Amikor néha fel-felkapja a fejét, a tüdejébe fojtó füst nyomul, a testét köhögés rázza meg, a szemét égeti a maró füst.

Nincs megállás, csúszni kell tovább! Előre az életért! Csak addig tudjon innen kijutni, míg össze nem ér a láng. Az arca, szeme csupa iszap. Ez védi a tűztől, mely már felette is elkapta a nádat. Felállni nem lehet, mert elsüllyed, de ha nem csúszik gyorsan, megöli a láng, porrá égeti a tűz.

Most már csak pár méter. Már szinte forr a víz is. Na, még pár centiméter, és a fej most már a lángtengeren kívül a tóba nyúlik. Lassan az egész test már a tóban van, ahol úszni lehet.

Pár erőteljes csapás és a fiú már biztonságban van.

Most veszi észre a közelben lévő csónakot. Pár méterre odébb a parton az ispán. Még vezényel, még suhog a korbács, még zúg a hahota. A tűz, mintha a sátán vigyorba torzult arcát világítaná meg, körülötte pedig a Belzebubok hadát.

A fiú agyán átfutott egy gondolat. Mi lenne, ha ezen a szigeten a nádat ő gyújtaná meg?

Nem lehet, biztosan észrevennék és itt a nád nem is olyan sűrű, hogy elzárná a kijáratot. Inkább menekülni. Most még itt az idő, most még nem figyel rá senki, most még ördögi táncát járja a démon.

A fiú vigyázott, nehogy észrevegye az avatatlan szem. Nem tudni, nincs-e valaki a parton, talán valaki már visszajött. Csak lassan, óvatosan előre. Most már nem lehet elmélázni, itt az életről van szó.

Lassan ismét a nádashoz ért a fiú. Ismerte itt is a járást. Tudta, hol van itt is ladik elrejtve.

Fáradtan, elcsigázottan, éhesen, de ismét húzta az evezőt. Ez az életét jelentette.

Most már óvatosan közeledett a ladik a part felé. Itt ért véget a mocsár. A csónak orra lassan a földbe fúródott. A fiú kiugrott, a partra és a csónakot erősen visszalökte a nádas felé. Az újra megindult befelé a vízen. Előtte szétnyíltak a nádoszlopok, és befogadták a kis lélekvesztőt, majd visszahajolva védőleg ismét eltakarták.

A fiú előbb óvatosan körülnézett, majd pár méterre odébb menve a füves réten, visszafordult a mocsár felé.

Szeme rápihent a mocsárra, a sok-sok kedves emlék színhelyére, majd szeme távolabb siklott, egyre messzebbre mélyedt. Szemei előtt megjelent egy kedves, kicsi, földes parasztház, két szeretett ember és a fiú, a tizenöt évesen férfivé lett fiú szeme megtelt könnyel.

Sok pisszegés hozta vissza a valóságba. Szemét ismét a nádasra kapta. Ott egy ember állt egy csónakban. Kezében tarisznya. Az ember újra pisszeget. Ujját szájához tette, majd a fiú felé kidobta a tarisznyát.

A fiú már nem futott el, odament a tarisznyáért. Az idős ember a csónakból halkan mondta: - Menj fiam, Isten hírével! Anyádnak majd megmondom, hogy életben maradtál!

A fiú elindult a réten át. Lassan ment, hiszen emlékeit vonszolta magával.

- Nézz ki fiam, Sára! Valaki zörgeti a kaput! - riadt fel álmából a férfi.

- Menjék kend! Én félek, hátha értem jött valaki.

Sándor Mátyás szerette a feleségét, és amikor ő azt mondta, hátha elviszik, nyomban felugrott az ágyból. Talán még igaza lesz az asszonynak, érte gyüttek. Igaz, hogy nyolcadtelkes jobbágy volt, a földváltságot is már kifizette. Telkes gazda ő már. Van saját földje és lovai.

- Megbánták, hogy odaadták a földet. Azért gyünnek állandóan nyakunkra a pandúrok. Biztos megint az irtványért. Hát nem az a törvény, hogy az irtvány azé lesz, aki kiirtotta?

Duzzogott magában, de azért egy nagy baltát felragadott, mielőtt a kapuhoz ment volna.

- Ki az? Ki zörget éjnek idején?

- Én István! Novák Pista!

- Mi van, öcsém?

Most jutott eszébe, amit délben hallott. Itt szárnyakon jár a hír.

- Tényleg, te vagy az öcsém? Az hírlik, hogy elégettek.

- Majdnem úgy is volt, de megmenekültem.

Most már kinyílt az ajtó.

- Gyere fiam! Gyere!

Mielőtt a kaput ismét betette, alaposan körülnézett. Csend volt a faluban. Már mindenki aludt.

- Na, gyere fiam. Nénéd meg fog lepődni. Már elsiratott!

A két férfi belép a pitvarba.

- Gyere Sára! Nézd meg, kit hoztam neked.

- Ki a jó fene keres bennünket éjnek idején? - hangzott a szobából a bosszús hang.

A két férfi együtt várta meg, míg kinyílt az ajtó.

- Fiam! Pista! Pista gyerek! Te vagy? Hát nem égtél el?

- Majdnem, néném!

- Hű de nagy szerencséd lehetett! Itt azt beszélték, hogy a nádban elevenen sütöttek meg.

- Úgy is akart lenni, de valahogy kiszabadultam.

- Tud róla valaki?

- Azt hiszem, senki.

- Nem is szabad senkinek mondani. Most elrejtünk. Gondoskodunk rólad. Nem lehet ezzel az ördöggel ujjat húzni. Azt mondják, hogy míg a tüzet nézte, úgy nézett ki, mint egy igazi sátán. Az embereit danoltatta. Hogy is lehetnek ilyen emberek, hiszen őket is naponta meggyalázza. Hej, hiába törölték el a derest!

- Menjünk csak a kamrába, mert ide még belátnak. Az ördög nem alszik. Soha nem tudni semmit.

- Én megyek nyomban tovább, Matyi bátyám!

- Dehogy mész, az anyjuk istenit. Az apádat verték meg és még te bujkálsz.

- Ilyen az élet, Matyi! - szólt közbe a feleség. - De azért nem engedjük el éjnek idején. Kikaparom a szemét annak a pandúrnak, ha idejön.

Egykettőre kamrában volt a kisasztal és mellette három szék.

- Na, Pista! Most már meséld el mi történt. Itt annyi mindent beszéltek már dél óta. Legalább tudjuk, mi az igazság. Igaz, hogy te megverted az ispánt?

- Igaz! Apámat deresre húzatta.

- Azt már eltörölte a törvény.

- El, el, de azért még verik a cselédet - szólt közbe az ember.

- Hogy nem vetted észre, hogy ezek jönnek? Nálatok senki nem ismeri jobban a mocsarat.

- Nem gondoltam, hogy oly hamar ott lesznek.

- Azt mondják az ispán fuldoklott a bosszútól. Nem megy a fejébe, hogy csak egyszer sikoltottál. Az egyik ember mondta, hogy többször átkutatták a leégett nádast, de téged nem találtak meg. Azt mondják, belefulladtál a mocsárba, mert úgy még sem éghettél el, hogy valamidet ne találják meg. Hallom a két pandúr is belefulladt.

- Igen. El akartak fogni. Azt hitték, őket is megbírja a zsombék.

- Elmerült a két gazfickó?

- Igen. Hárman is voltak. Az egyik paraszt ki akarta őket segíteni, így őt is belerántották.

Sára asszony keresztet vetett.

- Az Isten nyugosztalja őket. Még akkor is, ha a pokolba kerülnek.

- Hová jutnának máshová ezek az emberek? - dühöngött Mátyás.

- Na fiam, itt van még kalács, itt van még méz is. Ezt a kalácsot abból a lisztből sütöttem - kacsintott Sára asszony -, amit még apáddal együtt rejtettünk el a mocsárban.

- Régebben a dézsma, a robot, most meg az adó - dünnyögött az öreg.

A kis földes kamrában a gyertya halványan pislogott, mintha ő is birkózna a sötéttel. Ugyanúgy, mint ezek a parasztok, a magyar paraszt, akinek élete állandó birkózás, állandó küzdelem a nyomorúságos megélhetés szerény létfeltételeiért. E birkózás vés barázdát sokszor még a fiatal arcokra is; e küzdelem teszi sanyarúvá a szívet. A kínzó munka, a kínzó szenvedés öli a tüdőt, öli a májat s a vesét, de egyet nem tud megölni soha: a szeretetet, a közös sorsból fakadó egymás iránt érzett aggódást.

- Gyere fiam. Hagyjuk a gyereket aludni. Erőt kell gyűjtenie, hiszen holnap este tovább kell mennie. Pestre mész, ahogy apád mondta. Majd én eligazítalak - nézett a férfi részvéttel az emberré érett fiúra, és lassan becsukta az ajtót.

A fiú szemére hosszú ideig nem jött álom. Ő is ébren álmodott. Újra megjelent előtte a lángoló nádtenger, a sipító hang, a szörnyűséges pokoli nevetés.

A szénára tett pokrócon addig hánykolódik a fiú, míg a lecsurgó izzadságtól csuromvizes nem lett.

Már újra leszállóban volt a nap, amikor István erős rázogatásokra ébredt.

- Gyere Pista! Gyorsan, gyorsan, itt vannak a pandúrok. Foglalni akarnak. Gyere készítettem neked egy lyukat a szómás kazalban. Ott nem vesznek észre.

A fiú rohant a férfi után. Az udvar hátsó részében, a szérűskertben, volt egy szalmakazal. Oldalában egy jókora gödör.

- Bújj be! - már hallatszott az erélyes hang.

Amint a fiú bebújt, a gazda gyorsan ráhányta a szalmát. Oly ügyesen szórta, oly ügyesen tömködte, hogy már nem is lehetett megállapítani, hogy ott ki lett bontva. Legfeljebb, ha valaki, aki ért hozzá, a kazal oldalát erősen megkotorja.

Mátyás gazda, épphogy letörölte homlokát, máris ott volt az öt pandúr, s a megyei végrehajtó. Úgy látszik, a szomszédban már végeztek.

- Gyűjjék már ide, az Isten fáját kendnek! - hallatszott a pandúr hangja. - A paraszt mindenedet, miért nem fizeted az adót? Azt hiszed, hogy most már nem kell dézsmát tejesítened, robotba sem kell járnod, adót sem kell fizetned?

A végrehajtó felolvasta az iratot. Mátyás tartozását.

Ezután elkezdődött a szekatúra, a pandúrok járták a padlást, a pincét, a kamrát.

- Hová dugtad már megint, azt hiszed, túljársz az eszünkön? - vágta hátba az egyik a puskatussal.

Mátyás nyikkant egyet, de nem szólt semmit.

Jól tudta, hogy amit ide elrejtett, azt úgyis megtalálják. Találják csak meg. Azt úgyis azért rejtette el. Amit ő tényleg el akart dugni, azt komájával már régen a mocsárban rejtette. Olyan jól és olyan ügyesen, hogy mire előveszik, alig legyen nyirkos. Hiába, a hosszú tapasztalat, az idők során sok mindent megtanul az ember.

Mátyás nagyot nyikkantott akkor is, amikor a puskatus véletlenül ráesett a lábára, de bajusza alatt mosolygott, amikor látta, hogy mily diadalittasan hozza görnyedező háttal az egyik ember a liszteszsákot.

Mátyás ismét ránézett az öntelt arcra, de nem szólt semmit.

Hadd keressék meg a másikat is. Azt jobban eldugta. Mire megtalálják, már kifáradnak, de arra megtalálják a bort is. Akkor majd elfelejtik a keresést. Addig? Addig itt kell állni és hallgatni a szitkozódást. Majd csak vége lesz valamikor.

Most az ólból hajtják a sertést. Két kis süldőt találtak ott.

- Hol a többi az istenfádat. Még bent a trágya, hát a másikakat hová dugtátok?

Jót suhintanak a süldő farára.

- Ne bántsák, az az enyém - kiált Sára asszony.

- Mi a tiéd? - szólt a pandúr és vesszővel piszkálja az asszony mellét. Az asszony farkasszemet néz a pandúrral. Férje a vasvilláért nyúl.

A pandúr körülnéz. Két elszánt arc néz vissza rá. Ők öten vannak, fegyveresen, de most már a szomszédok felől is néznek, és az utcán is vannak emberek. Nem szól egyik sem semmit, de ezek a szemek nem tetszenek a pandúroknak.

Valami furcsa van mostanában a levegőben. Azelőtt a paraszt, ha urat, pandúrt látott, mélyen lesütötte a szemét. Most pedig ezek oly furcsán néznek a szeme közé. Ott a szomszédban is vasvilla van a kézben.

- Na! - csapott a vesszővel az asszony fenekére. - Menj a dolgodra.

Mátyás gazda szeme és arca megrándult, de nem szólt semmit.

- Te nézd meg a szóma kazlat! - adta ki az utasítást a pandúr, akinek ezüst stráf volt a vállán.

Az egyik pandúr elveszi Mátyástól a vasvillát, és a kazalhoz megy. Mátyás utána.

- Na! Mit rejtettél el itt, öreg?

- Instálom semmit.

- Majd meglátjuk.

A villával a kazalt túrja. Jó nagyokat döfköd belé.

Az egyik helyen megáll, ismét belevágja a villát. Mátyás gazdában meghűl a vér.

- Te, ide rejtettél valamit. Csak nem azt a gyereket?

Mátyás nem szól semmit. A pandúr sem. Csak megy tovább. Haragosan döfködi a kazlat.

- Nincs itt semmi!

A vállán ezüststráfot hordó pandúr elvigyorodik.

- Na tudom én! Ravasz kópé vagy te! Te ügyesebben eldugod a dolgaidat. Na nézd, már hozzák is.

Egy hordót gurítanak fel a pincéből.

- Ügyesen eldugta a gazember. Befalazta, de megtaláltuk. Annyi esze nem volt, hogy a habarcsot rendesen eltisztítsa.

A stráfos pandúr újra a hordóra néz, mintha mágnes vonzaná a tekintetét. Újra elvigyorodik.

- Na, elég a mókából! Igyunk egyet! - kiált a stráfos pandúr, és Mátyás gazdából is felszakad egy sóhaj.

A fiatal pandúr visszaadja Mátyásnak a villát, és kacsint rá egyet.

Igen ez a szomszéd faluban udvarol. Hallott róla. Rendes fiú. Azt mondják, ott akarja hagyni őket. Bálint gazda csak úgy adja neki a lányát.

A hordót odagörgették a diófa alá, és köréje heveredtek.

- Mondd az asszonynak, hogy hozzon kenyeret és kolbászt, mert különben a házat is rád gyújtjuk.

A hordó fél akósnál is kisebb volt, de addig nem mentek el, míg abban egy kicsi bor is maradt.

Amikor eltávoztak, Mátyás gazda boldogan csukta be utánuk a kaput.

- No végre - sóhajtott fel -, most egy darabig nyugtom lesz tőlük.

Még egy ideig várt, míg a csoport végleg el nem tűnt, és csak azután ment a kazalhoz, és bontotta ki újra a gödröt.

Nagyon óvatosan, lassan bontotta ki, nehogy a fiúnak baja essen. Izgult, hogy a pandúr nem szúrta-e meg, bár ahogy látta, a villát nem befelé szúrta, hanem inkább lefelé. Hiába, ezek között is van néha rendes ember!

- Na gyere, bújj már ki! Nem történt bajod?

- Elmentek, Matyi bátyám?

- El a szemetek.

- Akkor kimehetek?

- Igen, de gyere már, mert azt hisszük nem tudsz jönni.

A fiú már újra kint volt a szabadban. Mátyás gazda volt annyira óvatos, hogy ismét betömte a lyukat.

- Na, gyere fiam. Te itt már nem tudsz nyugodni. Most újra eszel, és aztán elindulsz.

- Hej, de azt sem tudom hová.

- Tudom én fiam, meg is mondom, de előbb egyél.

Ismét a kamrában voltak, a fiú előtt finom kenyér és jó házikolbász. Mátyás gazda tudta, hová kell dugni az igazit.

Várta, hogy a fiú telelakjék.

- Egyél sokat, kell most az erő.

Amint a fiú befejezte az étkezést és egyet ivott rá, Mátyás elkezdte a beszédet.

- Tudod, a mi Mihályunk, az anyád nővérének a fia, már régen felment Pestre. Előbb egy malomnál helyezkedett el, de most egy csepeli tölténygyárban van. Nagyon jól megvan ott. Azt mondta, hogy szeretik ott a dolgos embereket. Ha valaki bajban van, azt küldjük fel, majd ő gondjaiba veszi.

- Visszahozzák azt ide, Matyi bátyám!

- Nem egészen a! Volt már olyan eset, hogy megpróbálták, de azt mondta az öcsém, hogy vissza is vitték. A báróval nem mernek ujjat húzni. Annak annyi pénze van, mint a pelyva és hatalma is van hozzá. Megvenné egész Magyarországot, ha már eddig is nem az övé lenne.

- Olyan gazdag? Olyan hatalmas?

- Bizony úgy van a.

- Hát akkor jó helyem lesz.

- Valószínű, de most már készülnöd kell, hamarosan itt a sötét este. Ilyenkor a legjobb indulni. Sára nénéd majd összecsomagol. Csak fel a fejjel!

- Azt hiszem, most már mindig fent fogom hordani.

- A parasztnak az sem jó. Látod apádat hogy megverték!

- Majd visszaadom nekik!

- Inkább felejtsd el fiam, az jobb lesz.

- Soha, Matyi bátyám! Soha! Addig, míg élek nem! Még most is magam előtt látom apámat, amint vergődik az ütések alatt.

- Korábban, hej de sokszor kaptuk ezt. Aztán úgy hozzászoktunk, hogy később már fel sem vettük.

- Ehhez nem lehet hozzászokni.

- Remélem, te majd nem kapsz.

- Meghiszem azt!

- Hej fiam! Sokon fogsz még te keresztülmenni. Csak adja a jó Isten, hogy soha ne legyen baj. Kiszámíthatatlanok az ő útjai.

- Na fiam. Szereted a túrót vagy a tejfölt? - szólt be az ajtóból Sára nénje.

- De mennyire. Egész nap is elülnék a tejfeles fazék mellett!

- Jó, akkor nyomban hozom.

Sára néni túróval, tejfellel és szép fehér cipóval tért vissza.

- Na, egyél fiam, mert kell ám az erő, messze fogsz menni.

Miközben falatoztak, Matyi bátyja elmesélte Istvánnak, hogyan ér föl Pestre. Hogyan, merre kell menni, hogyan kell bujkálni, hogy ne találjanak rá. Mert ha rátalálnak, különösen a pandúrok, meg kell mondani, hogy hová való és akkor lesz nemulass!

- Az ispán úgyis azt hiszi, hogy meghaltam.

- Nana! Sára nénéd éppen most hallotta a szomszédtól, hogy az ispán nem tud nyugodni, mert nem találta meg a holttestedet, és azért mindenütt kerestet. Azt mondta kuncogva a szomszéd Terka, hogy kemény legény lehet az, akitől az ispán is fél. Szívesen befogadná az ágyába.

A fiú elpirult. Sára nénje elmosolyodott, és jól hátba verte a fiút.

- Na, csak egyél már fiam, így leszel erős.

A fiú oly jóízűen evett, mintha egy hétre akarná elraktározni magában az élelmet.

Lassan szuroksötétté vált az este. Erősen felhős volt az ég. Csak egy-egy csillag kukkantott ki kíváncsian a felhők mögül. Egy-egy pillanatra meg-megvillant a holdsugár is, de aztán szégyellősen takarta el arcát a sok felhővel.

- Aztán fiam, majd úgyis megtudjuk, mi lett veled. Az öcsénk biztos üzenni fog, ha szerencsésen megérkeztél. Na de most már eredj.

A fiú ismét felvette a tarisznyát. Az megint tele volt finom élelemmel. Volt abban szalonna, a legfinomabb kolbász, még egy üveg tejföl is. Sára nénje azután dugta bele, amikor látta, hogy ízlik a gyereknek.

- Na, fiam. Isten veled!

Kérges, kemény kéz fogta meg a fiú kezét, és az öreg paraszt a fiatal parasztot átölelte. Sára néni is oly szorosan szorította magához ezt a gyereket, hogy még a kemény, izmos test is megreccsent belé.

Meg is jegyezte a fiú: - Óh, Sára néném, milyen erős tetszik lenni.

Amikor az idős asszony csókot nyomott a fiú homlokára, úgy érezte, mintha anyja csókolta volna meg.

- Várj fiam, előbb én kinézek! - szólt Matyi bátyja, és máris indult a kapu felé.

A szomszéd kerítésen keresztül Terka néni integetett.

- Ne menjen oda; gyűjjék ide kend.

- Mi van, Terka? - szólt halkan Sára néni Terka felé.

Sára nem szívelte ezt a nőt. Szégyellte bevallani, hogy féltékeny volt rá. Terka jóval fiatalabb volt, mint ő. Férje sokszor volt egyedül a mezőn, és ilyenkor Terka egyedül maradt. Bizony szívesen vette volna, ha ilyenkor egy-egy férfi betéved hozzá. Sára néni nem bánta azt, csak az ő férjét ne vigye el.

- Mintha az öreg fa mögött pandúrokat láttam volna. Úgy látszik, figyelik a házatokat.

- A fa elég messze van, nem látnak úgysem ide - válaszolt Sára néni. - De azért tényleg jobb, ha a fiú hátul, a kerteknek távozik.

Kilesett Matyi bátyja is. Csak kissé nyitotta ki a kaput, csak annyira, hogy éppen ki lehessen rajt látni, de őt senki meg ne lássa.

- Igazad van Terka, mintha valami mozogna a fánál. Sebaj, majd túljárunk a csavargók eszén!

- Énhozzám nyugodtan bejöhet a fiú!

- Hogy agyonkínozd? - mondta bosszúsan Sára néni. - A fiúnak ma mindenképpen el kell menni.

- Kár! - hallatszott Terka hangja.

A fiú lassan osonva a kerteknek távozott. Egy óra múlva már távol járt a falutól.

Mátyásék hosszú ideig vártak még, míg lefeküdtek. Amikor az asszony odabújt férjéhez, még akkor is azt súgta: - Csak a jó Isten segítse ezt a szegény gyereket.

A szegény gyerek pedig ment, hosszú nyugodt léptekkel. Jól megszívlelte az idősebb ember tanácsát. Ő már sokat látott az életből, tudta, minek hová megy ki a vége.

Úgy lopakodott, mint egy betyár. Mielőbb tovább ment, jól körülnézett. Amikor úgy érezte, hogy nem kell bajtól tartania, ment tovább.

A lakott területeket elkerülte, és ahogy nagybátyja mondotta, különösen ott vigyázott, ahol magaslatot vélt felfedezni, ahonnét jól át lehetett tekintetni a terepet. Még annak az intelemnek is szót fogadott, hogy sehová ne térjen be, csak akkor, ha az mindenképpen szükséges.

Nappal könnyebben ment, éjjel nehezebben. Nem volt félős fiú, de azért ily hosszú úton, egyedül egy tizenöt éves gyerekembernek nagy bátorságra volt szüksége a hosszú vándorláshoz. Holdfény által megvilágított fák, mintha óriássá nőttek volna, úgy megnyúlódtak. Mintha az égbe kívántak volna törni, a fenyők milliónyi tűiket nyújtogatták, hogy minél több harmatot tudjanak felszívni.

A fiú most vidáman csörgedező patakot ugrott át. Egy ideig a partján haladt. A patak kőmederben folyt, és amikor különösen kavicsos mederben folyt tova, és esése is nagyobb volt, mintha jókedvű kacajra fakadt volna, oly harsogva ömlött a róna felé. A fiúnak mennyei dallam volt ez, az ő füle már hozzászokott a víz, a tó, a szél zenéjéhez. Meg is állt, amikor újra fenyvesbe tévedt, hogy hallgassa, amint a szellő végigzúg a fenyves fái között, és a sok millió levéllel úgy játszik, mintha orgonasípokat nyomkodna.

Bükkös, fenyves, gyertyános váltotta egymást, míglen egy tisztásra ért. A tisztás szélén, mintha a föld megunta volna az egyhangúságot, hirtelen meredeken tört felfelé, és a meredek partoldal közepéből, úgy embermagasságban buzogott a forrás, folyt az üde, tiszta, jóízű víz. Körülötte, mintha őrök lettek volna, szálfaegyenes fenyők magasodtak az ég felé. Az örök strázsák mintha némán integettek volna, hogy itt a természet csodakertjében csak halkan, ünnepélyesen lehet viselkedni.

A fiú a forráshoz ért. Két tenyerét összekulcsolta és szinte habzsolva itta a vizet. Már nagyon szomjas volt és erősen éhes. Ő, aki hozzászokott a gyalogláshoz, akinek testét megedzette már a kemény paraszti munka, nagyon fáradtnak érezte magát.

A holdvilágnál kibontotta a tarisznyáját, és a sötét estében vidáman falatozott. Étkezés közben hallgatta az erdő mennyei zenéjét.

Nem sokáig volt nyugodalma, mert emberi hangok ütötték meg fülét, és kutyák csaholása hallatszott. Többen lehetettek, akik feléje tartottak.

A fiú nyomban felugrott, a megmaradt élelmet szinte úgy hányta bele a tarisznyájába. Odafutott a forrástól futó kis érhez. Annak vízében lábolt tovább. Most vette észre, hogy több forrásból is ideömlik a víz, a bővizű forrásoktól valóságos patakká duzzadt az erecske. Sietett a vízben előre. Talán 30-40 métert tehetett meg, amikor a másik oldalon kilépett a kis patakból, és elrejtőzött az erdőben. Alig bújt el a bokrok közé, máris ott volt a két vadászeb. Megérezhették az idegen szagot, mert máris loholva futottak oda, ahol István a vízbe lépett. Ott a kutyák jobbra-balra szaladgáltak, de nem tudtak tovább menni. István most örült igazán, hogy nem volt lusta, bár a fáradtság most már, mint ólom húzta a lábát.

István nem hiába játszott oly sokat a kis Bodri kutyájukkal. Az állatnak fenemód jó szaglása volt. Bizony István csak úgy tudta megtéveszteni, ha vízbe ment, és a kutya elvesztette a nyomot. A kis büdös jószág azonban ezt is hamar megtanulta. Szerencsére ezeknek a kutyáknak nem volt ily jó tanítómesterük.

Lassan a forráshoz ért a három férfi. István a bokrok közül kikandikálva látta őket. Elég távol volt tőlük, de a holdvilág éppen oda sütött, így István szinte a mozdulataikat is látta. Mindháromnál puska volt.

Milyen jó, hogy idejében elillant, ezektől nehezen tudott volna megszabadulni. Ki tudja, mi történik vele, ha elfogják.

- Te, ezek a kutyák valakit észrevettek - szólalt meg egy dörmögő hang.

- Csak nincs itt valaki?

- Gyertek, nézzük meg! Ha valakit találunk, kitekerjük a nyakát.

- Hátha egy szép lány lesz?

- Annak is! Innen élve senkit nem lehet kiengedni. Még beköpik a bárónak, hogy éjszaka vadászgattunk. Lesz aztán nemulass!

- Téged nyomban elcsapnak a hivatalodtól - szólalt meg újra mély hangon a dörmögő. - Egy erdész, aki saját gazdája erdejében vadászik.

- A szentségit! Hagyd már abba, még a fának is füle lehet!

- Jó! Jó! Inkább nézzünk körül.

Mindhárman odaértek, ahol a kutya szaladgált. Átmentek a patak túlsó partjára is, de ott sem találtak senkit.

István magában imádkozott, hogy ne találják meg. Jól tudta, hogy a három ember nem irgalmazna senkinek sem, akit most megtalálna. Hiába mondaná, hogy ő is csak egy szegény ember.

A három ember jól körülnézett, de mivel nem talált a közelben senkit, megnyugodva visszatért a forráshoz. Köréje telepedtek, és ők is falatoztak.

- Most jól belakunk, aztán ahányat csak tudunk, kilövünk. Többet nem lehet kilőni, mint amit haza tudunk vinni, mert ha bármit itt hagyunk és megtalálják, akkor nekünk lőttek.

István nem mert megmozdulni. Még lélegzetet is alig mert venni, nehogy elárulja magát.

- Hoztam egy kis pálinkát is. Igyatok!

- Add ide - szólt újra a dörmögő. Úgy látszik, ő itt a hangadó.

Az étkezés után egy ideig még vicceket meséltek egymásnak, majd felkerekedtek.

- Ja, még ezt elmondom. Nem hallottátok még? Az egyik ispánt egy fiatal kölyök saját vesszőjével megverte.

- Hahahaha! Bár csak mindegyik benne lett volna!

- Erős kölyök lehetett.

- Ha most találkoznék vele, biztosan megölelném.

A jó hangú ember nem is sejtette, hogy akiről most szó van, az itt lapul a közelben, és bármilyen szépen is beszélnek róla, bizony nem bújik elő.

A társaság már elment, de István nem jött elő. Meg kell várni, míg hajnalodik. Míg ez a társaság végleg elmegy innen. Most még lesben állnak. Nékik mindegy, hogy a vad helyett őt lövik le.

István egy ideig csak virrasztott, de aztán egyszerre elnyomta az álom, és hamarosan az igazak álmát aludta.

Valami igen izgalmasat álmodhatott, mert kezeivel többször erősen a levegőbe sújtott, és az arca is nagyon dühös volt. Ez azonban örök titok marad. Nem láthatta, hallhatta más, csak a halkan susogó erdő.

Már erősen hajnalodott, amikor István felébredt. Jó körülnézett, mielőtt visszament volna a forráshoz. Ott teleitta magát, megmosakodott, és ismét nekivágott a hosszú útnak.

A fiú tudta, hogy nappal különösen óvatosnak kell lennie, hiszen ezer veszély leskelődik rá. Ha kiért az erdőszélre, előbb jól betekintette a környéket, és amikor látta, hogy nincs mozgás, indult tovább.

Nem volt könnyű az út. Különösen nyílt terepen, amikor itt-ott folyt a mezei munka. Most is több csoport embert látott, akik kapáltak. Most egy lovas ugratott a csoport mellé. Valamit magyaráz. Úgy nézett ki, mint az ő ispánjuk.

A fiú nézte az eléje táruló képet, a csomó hajladozó asszonyt és mellettük a lovas embert, amint nagy hetykén lépked lovával a hajladozó emberek között. A fiú jól tudta, hogy otthonról igen messze jár már, a lovas ember az ő ispánjukkal nem lehet azonos, de a szemei elé tolakodó képet nem tudta elhessegetni. Újra és újra megjelent előtte egy lovas ember képe, amint hetykén nézi a fára kötözött vérző hátú embert, és amikor a lovas a deresen fekvő ember fádalmában meg-megránduló arcára néz, arcán megjelenik a kéjes mosoly. A fiú nem vette észre, hogy ismét elkapja a szörny a kezét. Csak akkor eszmélt fel, amikor rájött, hogy hantokat, köveket dobál a lovas ember felé.

- Milyen óvatlan is vagyok én - gondolta magában. - Elkap az indulat és felhívom magamra a figyelmet. Ha észrevesznek, nem úszom meg, visszavisznek az ispánhoz. Akkor mi fog történni...?

A fiú gyorsan visszahúzódott az erdőbe.

Jól is tette, mert egy leány már integetni kezdett az erdő felé. Ezt észrevette a lovas is, mert megsarkantyúzta a lovát és vágtatott az erdő felé.

A fiú gyorsan visszafutott az erdőbe, ahol egy fa odvában talált menedéket.

Eszébe jutottak édesanyja gyermekkori meséi. Milyen szép volt, amikor arról mesélt, hogy a királykisasszony is egy fa odvában talált menedéket, míg rátalált a királyfi. Ő is az ő anyjától hallotta ezt a szép mesét, aki valamikor belső cseléd volt az udvari háznál. A királykisasszony remegve várta, amíg rátalál a királyfi, aki csak arra várt, hogy megtalálja a szépséges királykisasszonyt. Most ő is a fa odvában van, de nem a királykisasszonyra vár, az életéért remeg.

A lovas elérte az erdő szélét. Leugrott a lóról, a kantárszárat egy fához kötötte, és bement az erdőbe. A fiú hallgatta, hogy susognak a léptek, hogyan reccsen egy-egy gally. A fiú nem merte kidugni fejét. A kemény járásról arra következtetett, hogy nem idős emberrel van dolga. Ezzel nehéz lenne viaskodni.

Most halad el a férfi a fa mellett. Szerencsére a fa széles volt és a fiú egészen a fa széléhez húzódott, így a nyíláson nem látszott ki. A férfi még oda is húzott a fának egyet, nem gondolva arra, hogy abban az ismeretlen talált búvóhelyet.

Egy ideig zörgött még a haraszt, reccsent még a gally, aztán elhalkult, majd lódobogás verte fel az erdő csendjét, és végül elhalt ez a nesz is.

A fiú érezte a veszélyt, mert amint elhalkult a lódobogás, gyorsan kilépett az odúból és gyors léptekkel indult tovább. Egy tisztáson gyorsan átkúszott, majd egy horhosban lapulva osont tovább, és lassan azt vette észre, hogy megkerülte a hatalmas burgonyatáblát, ahol az emberek dolgoztak.

Most megint örülhetett, hogy hallgatott ösztönére, mert látta, amint a lovas kantárszáron vezeti a lovat, és újra az erdő felé megy, és nyomában kapával, kaszával tíz-húsz ember lépkedett. Na, ezek aztán alaposan át fogják kutatni az erdőt. A fiú felszabadultan, kissé kajánul mosolygott.

Milyen jó érzés túljárni mások eszén. Igen, de jó adag szerencse is kell hozzá.

A fiú fütyörészve ment tovább. Fogytak a kilométerek. Távolban feltűnt egy hosszú töltés, és azon egyre jobban látszó hosszú-hosszú acélsín. A fiú nem tudott ellenállni a kíváncsiságnak, szinte futva közeledett a vasúti pályatest felé.

Jól visszaemlékezik még. Nem is olyan régen egyszer szekérrel mentek vásárra, és akkor apjával megnéztek egy állomást. Hiába töprengett, az állomás neve nem jutott eszébe. Mennyi vonat volt ott. Több mozdony is. A mozdony kéménye olyan volt, mint egy felkiáltójel, ahogy a tanító rajzolta. Mily sokáig nézte a kerekeket, és mennyire tetszett néki, hogy a mozdony fütyült. Azóta hányszor mondogatta otthon, hogy vasutas lesz.

Most újra jön a mozdony. Mennyi kocsit húz. A sok füst hogyan ömlik, mintha tűzokádó sárkány fújná a sok tüzes füstöt. Hogy égett a szén, amikor az egyik vasutas kinyitotta az ajtót. A másik meg-megcsavart egy kis kereket és a vonat elindult. Még apja és nagybátyja is jól megnézte a vonatot, hol van eldugva a ló. Nem akarták elhinni, hogy a hatalmas gép magától megy. Sokért nem adta volna, ha ő lehetett volna fent a mozdonyon, és ő indíthatta volna el a vonatot.

Most megint előtte megy a vonat. Óh! Milyen szép! Mintha kopognának a sínek, mintha valami zakatolna a vonat belsejében. A fiú úgy nézte a vonatot, mintha császári hintó gördült volna el előtte. Hosszú, hosszú ideig nézett utána.

Felment még a sínekre is. Felvett egy fekete követ a két sín közül, és azt hozzáütögette a kemény vashoz. Tetszett neki, milyen szép csengő hangot ad a vas. A kővel megkarcolta a gyantával átitatott fadarabokat, nézegette, hogyan kötötték a síneket a fához.

Már jó ideje haladt a sínek között, amikor eszébe jutottak apjának szavai. A töltésről messze látszik az ember, a sínek között nem szabad haladni. Le is jött onnan gyorsan.

Most megint jött valami a síneken. Egy egészen kis kocsi volt, két ember volt rajt. Mintha valami vasat húzogatnának előre, hátra. A kocsi gyorsan ment. A fiúnak majd kimeredtek a szemei, míg a kis alkotmány elhaladt előtte.

A fiú lassan elhagyta a pályatestet, újra a földeken vándorolt tovább. Élelme is fogytán volt már, és nagyon kimerült. Szomjas is volt, hosszú ideje nem jutott vízhez. Úgy érezte, hogy nyelve a szájpadlásához tapad.

Alig vonszolta lábát, amikor a távolban feltűnt egy fényes, sárgás pont. A fiú egyre közeledett a ponthoz. Az meg tágult, majd a holdvilág fényénél kirajzolódott egy kis ház körvonala, melynek egyik ablakából szűrődött ki a halvány fény. Ez hasonló kis ház volt, mint az övék. Olyan kedves, barátságos. Most nem használt az atyai intelem, a fiú egyre közeledett a lakóházhoz.

A háznak élő sövénykerítése volt, a ház elején egy fakerítéssel, melynek egyhangúságát egy kapu és egy kisebb ajtó törte meg. Az ajtó, ahogy azt a fiú kivehette, szépen faragott deszkából volt. Az zárva volt, a fiú nem tudott bemenni. Az udvaron jól látszott a gémeskút. A fiú annyira szomjas volt, hogy nem tudott ellenállni a kísértésnek, megkerülte a sövénykerítést, majd az élő sövényen áthatolva bemászott az udvarra. Egy kutyaól mellé került. A komondor vakkantott egy nagyot. A fiú gyorsan rátette kezét az állat fejére és suttogott hozzá. Az állat nem volt barátkozó természetű, de a fiúban megérezte a jó barátot, és a fiú értett is az állatokhoz, így elhallgatott, többé nem ugatta meg.

A fiú elindult a kút felé, de közben nyílt is a ház ajtaja.

- Ki az? - szólalt meg egy erélyes női hang.

Az asszony fehér ruhában lehetett, a kezében balta volt. A fiú előtt olyan volt, mint egy kísértet.

- Csak vizet akartam inni - hangzott a válasz.

- Mit keresel itt?

- Rögtön tovább megyek. Pestre akarok menni.

Az asszony nézte, hogy a fiú milyen mohón issza a vizet. Közben megjöhetett a bátorsága is, mert közelebb ment.

- Hová való vagy?

- Nem mondom meg.

- Szöksz?

- Igenis, meg nem is.

- Hogy-hogy?

- El kell mennem Pestre.

- Mit csináltál? Csak nem öltél embert?

- Óh, ilyet én nem teszek.

A fiú indult is már kifelé, de közben megállt.

- Nem adna egy kis ennivalót? Pénzem kevés van, de megfizetem.

Az asszony egy kicsit hallgatott, de aztán azt mondta a fiúnak, hogy kerüljön beljebb.

A fiú belépett a földes konyhába.

A konyha közepén egy kis asztal volt. Két oldalt pad. A sarokban egy búbos kemence, mellette egy kettes ágy. Látszott rajta, hogy itt a szobába ritkán mennek be.

- Na, ülj le oda az asztalhoz.

A fiú odaballagott az asztalhoz, és komótosan letelepedett. Jól esett már leülni.

Az asszony közben jól megnézte a fiút.

- Hány éves is vagy te tulajdonképpen?

- Már elmúltam tizenöt.

- Jóképű kölyök vagy, hallod!

- Egyedül van?

- Most igen. A férjem hamarosan hazajön.

- Na akkor én megyek. Nem akarom, hogy elkergessenek.

Az asszony nézte a fiú arcát. A szíve táján mintha valami zsibongást érezne.

- Te, buta. Nem ijedj meg mindjárt. Férjem csak holnapután érkezik meg, marhát hajtottak a vasútra. Látod, egyedül vagyok, most meg is ölelhetsz.

- Hová gondol? Nem fél egyedül?

- Itt a Bodri, de azért félek. Én is szívesen mennék veled Pestre. Hányszor mondtam már férjemnek, hogy költözzünk fel, hagyjuk itt ezt a sárfészket, de olyan fafeje van, nem hallgat a jó szóra.

Az asszony kolbászt tett az asztalra és kenyeret.

- Egy kissé megégett. Túl sok parázs volt a kemencében.

- Nem baj biz a, csak sok legyen belőle.

Az asszony nézte a fiút, milyen jóízűen falatozik. Ő is kedvet kapott hozzá. Na, ez a gyerek nem is olyan gyerek már. Milyen széles válla van. Jó dolgos gyerek lehet.

- Sokat szoktál otthon dolgozni?

- Igen sokat, apámmal, anyámmal látástól vakulásig. Meg aztán mocsár közelében lakunk, ott is meg kell fogni az evezőt.

- Te gyerek! - nézett rá összehúzott szemmel az asszony. - Csak nem te vagy, aki az ispánt megverte?

- Hát már erre is beszélik?

- Ennek úgy megy a híre, mint tarlón a láng. Te állj fel, hadd nézzelek meg jobban.

Felállította a fiút és kétszer, háromszor megkerülte.

- Az Istenfádat. Erős gyerek lehetsz.

Az asszonyra rávilágított a mécses. Annak halvány lángja széparcú nőt világított meg. A ránctalan arc jelezte, hogy a nő harmincon aluli. A kissé kerekded arc nőies vonásokkal volt lágyítva, a dús barna szemöldök szép fekete szemeket keretezett, és a hosszú, dús haj, mintha koszorúba fonta volna ezt a szép női arcot. A keblek teltek voltak, éppúgy, mint az érzéki száj, és a csípő karcsú.

Ez a szép érzéki nő el van zárva a nagyvilágtól, el egy magányos pusztára, talán jobban, mint az, akit a zárda komor falai rejtenek a világ elől. Ott a vastag, komor falak között közösségi élet folyik, itt csak nagy néha jár ember, ritkán toppan be egy-egy vándor, és a férj, az egyedüli ember, sokszor hosszú napokra távol van, és az asszony, a szeretetre vágyó asszony, oly halálosan unatkozik egyedül.

A fiú közben befejezte az evést. Az asszony asztalra tette a poharakat és egy üvegben vörös bort. Töltött a fiúnak és magának.

- Az Isten éltessen. Mondd, hogy hívnak.

- Istvánnak!

- Az Isten éltessen István.

Az asszony megkoccintotta a férfi poharát. Az kacéran csendült meg. A fiú lassan, óvatosan szürcsölte a bort. Nem volt hozzászokva. Az asszony egy hajtásra kiitta a poharat. Ő sem volt hozzászokva, de most a bor kimondottan jól esett.

A fiú közben felállt. Kissé zavarban volt, egyik lábáról a másikra lépkedett. Búcsúzni szeretett volna, de nem tudta, hogy kezdjen hozzá.

Az asszony észrevette a fiú zavarát.

- Csak nem akarsz most elmenni István?

- Az hiszem, most már indulnom kellene.

- Ma itt alszol! - szólt az asszony határozottan, és álmodozó szemében, mintha egy alvó vulkán kezdett volna működni.

- A pajtában bizonyára van jó széna.

- Nem fogsz te oda kimenni! Gyere, ott van a kamra, hozz gyorsan vizet, én meg készítem a dézsát és melegítek vizet. Megfürdetlek. Na, indulj már, hozd már azt a vizet.

A fiú engedelmeskedett az erélyes női hangnak, nyomban indult vízért. Három kanna vizet hozott be. A víz a tűzhelyről egykettőre a dézsába került, így az kellemes, langyos lett.

- Na, gyorsan vetkőzni.

Amikor látta, hogy a fiú nem meri megkezdeni a vetkőzést, az arca eléggé piros, az asszony arcán huncut mosoly jelent meg.

- Na, majd elfordulok.

Amikor a fiú belépett a dézsába, az asszony odament melléje és mosni kezdte a fiú hátát. Az nem tiltakozott. Az asszony ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megcsókolja a fiú széles, erős hátát, de nem akarta megijeszteni a fiút, uralkodott vágyain.

- Na, itt a lepedő, törülközz meg és bújj az ágyba.

A fiú engedelmeskedett.

Az asszony is megfürdött, majd odament az asztalhoz, és ott újra töltött a vörös borból egy pohárral és ismét kiitta fenékig.

A fiú szíve lázasan dobogott, szinte bénultan érezte, mint közeledik ágyához az asszony.

Az asszony hátulról ölelte át. A fiú nem mert megfordulni. Az asszony szíve is dobogott, ilyen még vele sem történt soha. A hosszú egyedüllét, a sok-sok vágyódás, valami soha ki nem mondott vágyakozást ébresztett fel benne, melyet úgy elraktározott magában, mint akkumulátor az áramot. Most, hogy érezte a fiú testének melegét, az ő teste is átforrósodott, mint kitörő vulkán, árasztotta magából a perzselő szenvedélyt. Ez az izzás, ez a szenvedély oly erős volt, hogy a két fiatal előtt elveszett a tér és az idő, a szenvedély mindent elsöprő gyújtó tüzéből csak hajnal felé tértek magukhoz.

- Te, valakik jönnek - súgta a fiúnak az asszony.

- Kinyitni - hangzott kívülről a kemény kiáltás.

- Ki van kint? - kérdezte hangosan az asszony.

- Pandúrok vagyunk! Egy fiút keresünk! Nem járt erre?

- Sajnos erre még a madár se jár!

- Na, majd megnézzük, galambocskám! Engedj be bennünket!

Hogy nyomatékot adjanak hangjuknak, a pandúrok puskatussal jól megverték az ajtót.

- Várjanak már! Mindjárt felkelek! Legalább addig várjanak.

- Jó, jó! De gyorsan ám! Nincs ráérő időnk.

Az asszony remegett az izgalomtól.

- Jaj! Mit csináljak veled? Bújj az ágy alá! Még sem, az nem lesz jó, hátha ott is kutatnak! Tudod mit, bújj ebbe a ládába. Ide szoktam tenni az ágyneműt. Ide beleférsz. Itt nem keresnek.

A fiút gyorsan betuszkolta a ládába és rádobott a ládára egy-két vánkost.

- Nyisd ki már az anyád szentségit!

- Jó! Nyitom már!

Az asszony gyorsan felkapta szoknyáját, és már nyitotta is az ajtót.

- Mi van Anna? Egyedül vagy? Nincs itt az urad?

- Elment Sándor, de hamarosan jön!

- Mi az, ti ismeritek egymást? - kérdezte gyanakodva az egyik pandúr.

- Falubeliek voltunk, amíg Anna férjhez nem ment.

- De jóképű vagy az anyádat! - szólalt meg a pandúr, és tapogatni kezdte a nő melleit.

A nő mérges lett és nagyot ütött kezével a tapogató kézre.

- Az anyádat, de nagyot tudsz ütni! Mit szólsz ehhez Jóska?

- Azt látnád, hogy a férje mekkorát tud ütni. Múltkor egy zsiványt úgy megkéselt, hogy majdnem átköltözött Szent Péterhez.

- Na ilyen veszélyes a férjed? - szólalt meg újra a pandúr. Szívesen tapogatta volna meg még az asszonyt, de ő is hallott erről a goromba emberről, és így nem erőltette tovább. Egyébként is most hivatalos minőségben vannak itt.

- Aztán mondd, Annus - szólt újra a falubeli pandúr -, tényleg nem láttatok egy idegen fiút errefelé?

- Már hogy láttam volna!

- Ismerlek Anna! Eddig nem volt panasz rád, de pandúrok vagyunk, mindent magunk nézünk meg.

- Csak nézzék!

A szobában jól körülnéztek, és jól körülnéztek az udvaron is.

- Aztán mondják meg, kit keresnek.

- Kit keresünk? Mondtuk egy fiút. Egyéb semmi közöd hozzá.

- Csak kérdeztem.

- Tudod, azt a gyereket, aki megverte az ispánt.

- Az ispánt? Erről még csak nem is hallottam.

- Mi már igen!

A pandúrok összemosolyogtak, szemeikben valami káröröm villant. Hiába ők is egyszerű emberek voltak, és örültek annak, hogy az ispán pórul járt.

Az egyik pandúr kiment, a másik még bent maradt a szobában.

- Na menj innét! Hadd nézzek az ágy alá. - szólt az asszonyra.

Le is hajolt és gondosan az ágy alá nézett, majd a szobában lévő szekrényt nyitotta ki. Megnézte a konyhát és a kamrát is, de ott sem talált senkit. Újra bejött a szobába.

- De rendetlen - nézett a komódra. - A párnákat ide dobálod. - Lesöpörte onnan a két vánkost.

- Mit akar vele? Ne dobálózzon az én vánkosaimmal.

Az asszony elkapta a pandúr kezét és mérgesen odébb rántotta.

- Az istenfádat neked! - nézett az asszonyra a pandúr. Rajt felejtette tekintetét a dagadó női keblen és a karcsú csípőn.

- Az istenfádat! - ismételte meg újra a pandúr.

A pandúr elkapta az asszony derekát, és rálökte az ágyra, és ráfeküdt a vergődő asszonyra. Simogatni kezdte az asszony testét.

Az asszony kiszabadította kezét a pandúr vasmarkából, és körmeivel végigszántotta annak arcát.

- Te vadmacska! - kiáltotta a pandúr fájdalmasan, és mérgesen arccal ütötte az asszonyt.

Éppen ekkor lépett be a másik pandúr.

- Mi az Jóska? - kérdezte a falubeli nevetve. - A kismacska karmolta meg az arcod?

- Ez a szajha, a mindenit.

- Találtál valamit?

- Nem, semmit!

- Akkor menjünk tovább.

A Jóskának nevezett pandúr még ujjával mérgesen megfenyegette az asszonyt, majd elvonultak.

Az asszony még várt egy ideig, majd kiment az udvarra, jól körülnézett és csak akkor, amikor meggyőződött róla, hogy a pandúrok valóban elmentek, ment újra be a lakásba, és kinyitotta a láda fedelét.

- Na, még élsz? - szólt a hétrét hajlott fiúra. - Most már kijöhetsz.

Az sápadtan mászott ki a ládából. Nem volt rossz helye ott, puha ruhák között feküdt, csak nagyon össze kellett zsugorodni.

- Most öltözz fel! Már reggel van.

A fiú gyorsan magára kapta ruháit, majd kiment a kúthoz és ott a friss hideg vízben megmosdott. Fáradtnak érezte magát, de a hideg víz felfrissítette.

Ahogy visszament a lakásba, az asszony újra a nyakába ugrott, és boldogan csókolgatta a fiatal férfit.

- De jó lenne, ha itt maradnál. Elbujtatnálak.

- Nem lehet, tovább kell mennem.

- Mondd, mit fogsz csinálni, ha felmész Pestre?

- Bátyám feleségének testvére dolgozik valami malomban, azt mondta nagybátyám, hogy az majd elhelyez.

- Nekem a testvérem dolgozik fent. Többször meg is látogattuk. Legtöbbször gyalog mentünk. Én jól ismerem az utat.

- Innen nincs már messze Pest?

- Alig több mint húsz kilométer. Persze torony iránt, de jól kell ismerni az utat, különben el lehet tévedni.

- Akkor most már nincs messze.

A kutya elkezdett csaholni.

- Jaj, megjött a férjem! - kiáltott fel ijedten az asszony.

A fiú ijedten körülnézett, el akart bújni, de az asszony rászólt:

- Most már mindegy, viselkedj nyugodtan.

Nem is lehetett volna hova menni már, nyomban nyílott is az ajtó.

- Szerbusz!

- Szerbusz!

A férfi szeme rávillant a fiatalemberre.

- Ez mit keres itt? - fordult az asszony felé.

- Vándor. Pestre akar menni.

- Mikor jött?

- Nemrég!

A férfi szeme végigsiklott a konyhán.

- Mit keres ott az a dézsa?

- Még tegnap este hoztam be. Mosakodtam.

A férfi benézett a szobába, majd visszanézett feleségére.

- Mond, mit keres az a tarisznya az ágyon?

A férfi szeme szúrós volt, az ajka kemény.

- Mit keres az a tarisznya az ágyon? - ismételte meg újra a kérdést.

Az asszony nem felelt. A férfi kemény kezével megmarkolta a fiú mellén a ruhát.

- Ne bántsd! - jajdult fel az asszony.

A férfi elengedte a fiú mellén a ruhát, és kemény kézzel arcul ütötte az asszonyt, majd újra a fiú felé fordult.

A fiú ellökte a feléje nyúló férfit.

- Fuss, fuss! - kiáltott rá az asszony.

A fiú eliramodott. A férfi utána, de látta, hogy a futó fiút nem éri el.

- Majd agyonlőlek te szemét! - kiáltott fel és befutott a szobába.

Nem törődve, hogy később rabsickodáson fogják el, a szekrény aljából puskát vett elő és csövébe gyorsan töltényt dugott, és már rohant is a ház elé.

A kapuban gondosan célba vette a futó fiatalembert. Már el akarta húzni a ravaszt, amikor az asszony ellökte az elsülő fegyvert. A golyó célt tévesztett. A férfi ismét befutott a szobába, és újra megtöltötte a fegyvert, de mire kiért a fiú már messze járt. A férfi mérgesen dobta el a fegyvert és az asszonyra támadt.

Zúgott az asszony fején és a testén a sok ütés. Csak akkor hagyta abba a férfi a bántalmazást, amikor már egészen kifáradt.

- Hamarosan visszajövök, és ha addig nem lesz meg az étel, agyonverlek. Megértetted? - fordult fenyegetően az asszony felé, majd eloldozta a kutya kötelét és elindult. A közeli falu felé vette útját.

István közben egyre távolodott a háztól. Mind messzebbre került. Amikor már úgy érezte, hogy a férfi nem tudja utolérni, lassabban haladt. Fáradt volt, hiszen egész éjjel nem aludt. Amint léptei lelassultak, visszagondolt a szép estére. Határozottan boldognak érezte magát. Életében először érezte asszony testének melegét. Micsoda nő, micsoda tűzzel, szenvedéllyel teli asszony! Mintha őt akarta volna elégetni a szenvedély tűzében. Milyen jó lenne, ha az asszony is vele lenne. Kár, hogy el kellett tőle válni. Talán soha nem fog vele találkozni. Talán a férje agyon is verte. A fiú megborzongott erre a gondolatra. Milyen gyáva volt, hogy nem maradt ott, nem védte meg az asszonyt. De ő mondta, ő kiáltotta, hogy fusson el. Bizonyára védeni akarta őt. Neki mégsem lett volna szabad elfutnia.

Lassan haladt, a szíve fájt. Oly nőtől kellett elbúcsúznia, aki mellett férfivá érett, akit életében elsőként ismert meg. Ebből a csodálatos teremtésből csak egy örökké el nem múló emlék marad.

Ismét egy forráshoz ért. A forrás egy kis domboldalról nyílott. Nem volt bővizű forrás, vize gyéren csordogált. Egy kaviccsal a fiú megvakarta a forrás alatt a földet. Most a forrás úgy nézett ki, mint valami tátott száj, amiből ömlik a beszéd. Most már a kezét alája tudta dugni a kifolyó víznek. A tenyér lassan megtelt vízzel. A fiú kortyolva itta a kristálytiszta forrásvizet.

A víz lassan csordogált, a fiú hosszasan ivott. Nem tágított a forrás mellől, míg nem érezte, hogy már a torkán jön ki a víz. Amikor végre eloltotta szomját, nézett körül a fiú.

A forrás körül gyéren voltak a fák, messziről oda lehetett látni.

Na, itt nem biztonságos, gondolta a fiú és igyekezett odébb állni. Nem kellett sokat mennie, erősen bokros táj következett. Távolabb ismét tűlevelű erdő. Na, itt jó lesz, gondolta a fiú. Leheveredett. Most jutott eszébe, hogy mennyire éhes. Megint otthagyta a tarisznyát. Úgy látszik ez, mint valami végzet, kíséri nyomon. Emiatt egyszer biztosan éhen fog halni.

A fiú lassan hátára fordult. Kezét, lábait kinyújtotta. Valami ólmos zsibbadtság kerítette hatalmába. Egyre inkább érezte, hogy elnehezül a kéz, nehezül a láb, gondolatai elszállnak és lassan a mély, álomnélküli alvás feneketlen kútjába zuhant.

Hosszú ideig aludhatott, amikor kiáltásokra ébredt.

- István! István! Hol vagy?

Mintha Annus hangját ismerné fel.

A fiú nem vesztette el fejét. Óvatosan kémlelt ki a bokrok közül. Távolabb valóban Annust pillantotta meg, aki hátán batyut, kezében tarisznyát cipelt.

- Annus!

- Itt vagy, szerelmem?

- Igen, gyere!

Az asszony ledobva a csomagokat, futott a fiú felé. Amikor odaért, karjaiba zárta a fiút és hosszú, forró csókkal zárta annak ajkát.

Hosszú idő után, amikor kibontakozott a forró ölelésből, szólalt csak meg:

- Elhatároztam, hogy én is veled megyek.

- Megvert? - kérdezte a fiú.

- Igen! Nézd csak a kezemet, lábamat. Még a fejem is csupa kék, zöld.

- Azért jössz el?

- Nem. Már régen el akartam jönni. Nem tudom megszokni, hogy kint a tanyán szinte egyedül éljek. Nem tudok senkihez egy szót sem szólni. Ebbe bele lehet zavarodni. Már nem bírtam úgy sem. Most meg te jöttél.

- Hová menjünk?

- Ahová akartál! Pestre!

- Te mit fogsz ott csinálni?

- Én is dolgozni fogok, mint te!

- Kapsz munkát?

- Öcsém azt mondta, hogy kevés a munkáskéz. Mindenkit felvesznek, aki csak jön. Még a szökött cselédeket is.

- Ennek én is örülök, így biztosan tudok majd dolgozni.

- Ugye megéheztél? Elfelejtetted a tarisznyát.

- Igen, most már harmadszor veszítettem el az élelmet.

- De mindig szerencsésen megmenekültél. Csak így legyen tovább.

- Na gyere! Érte megyünk a csomagoknak.

- Majd én megyek.

- Ne! Várj! Ott jönnek - mutatott távolabbra az asszony.

- Igen, látom!

- Mintha a tegnapi pandúrok lennének. Nézd csak, biztosan ők azok.

- Otthagyjam a tarisznyát?

- Inkább hagyd ott.

- Hátha megtalálják, és akkor bennünket is megfognak.

- Igazad van. Majd érte megyek.

- Ne te, majd én! - nézett az asszonyra a fiú.

- Nagyon vigyázz magadra.

- Majd hason csúszom.

- Jaj! Csak nagyon vigyázz!

A fiú lehasal, és hason csúszva kúszik a szatyor felé.

Az asszony nézi a csúszó fiút. Szíve még hangosabban ver, mint az ifjúé. Csak szerencsés legyen a gyerek. El tudja hozni a szatyrot. Ezek a pandúrok is egyre közelednek.

Na, most éri el a szatyrot a fiú. Lassan már jön is vissza. Csak addig érjen ide, míg a pandúrok odaérnek a forráshoz, mert ha nem ér ide, biztosan elfogják mindkettőjüket.

Nézd, még fel is dugja fejét ez a szamár gyermek. Biztosan észreveszik. Nem, most ismét visszahúzta magát. Nagy sóhaj hagyja el az asszony ajkát, de szíve továbbra is lázasan dobogott.

Most kúszik vissza a fiú. A pandúrok jönnek. Szerencsére nevetgélnek. Az egyik valami viccet mesélhet, mert jókedvű nevetés a válasz.

Az asszony közben reszketve les ki a bokrok közötti kicsi nyíláson, az arcába szökött vértől most már az ő arca is egészen piros. Két kezét keblére szorítja: csak ki ne ugorjék ez a szív.

Jaj! Már közelednek is a forrás felé, szerencsére nem néznek arra, amerre a fiú kúszik. Csak még egy-két méter. Ez a legizgalmasabb. Most mintha elszorulna a szíve. Nem lüktet már az ér sem, és ő ájultan vágódik a földre. A fiú megcsókolja a halvánnyá vált szájat, és ő is odaomlik a földre. Közben a forrástól vidám nevetés hangját hozza a halkan szálló szél.

Nincsenek messze a forrástól. Még szuszogni is alig lehet, nehogy ott meghallják.

A fiú kis kulacsot húz elő, és kevés vizet csurgat az asszony arcára. Az lassan nyitja fel szemét.

- Pista!

- Pszt.

Görcsösen ölelik egymást. A két szív szinte egyszerre dobban, és mindenfajta tudás, ismeret nélkül tudják, hogy a szívben áram van. Áram, mely egyik szívből megállíthatatlanul folyik át a másik szívbe. Ezt az áramot valamikor talán mérni fogják, de ezt a csodálatos titkot megfejteni soha.

A forrásnál folyik a szóbeszéd. Most a dörmögő beszél. A fiú ezt a hangot nemrég még a szobában egy kis ládából hallgatta. Mit állt ki ő ebben a kis ládában, amikor hallotta a dörmögő hangot és hallotta, amikor a pandúr az asszonnyal erőszakoskodni kezd.

Szerencsére az asszony ügyes volt, így nem kellett a ládából kiugrania. Óh, milyen szívesen megfojtotta volna ezt az embert, és még mindig neki kell vigyáznia.

Jó hangosan beszéltek a forrásnál. Minden szó odahallatszott.

- Most már biztos, hogy él a fiú.

- Nem fog örülni ennek az ispán. Úgy látszik nagyon fél a fiútól. Azóta is kerüli, ahogy mondják, a házat.

- Az a büdös szajha, hogy becsapott bennünket - szólalt meg ismét a dörmögő.

- Igen, mert te mindig csak a nőkkel törődsz. Ha nem rajta járt volna az eszed, biztosan elkapjuk a fiút. Talán mindkettőnket előléptettek volna.

A dörmögő dühösen káromkodott. Ez a káromkodás oly őszinte volt, hogy a két összebújt fiatalnak nem volt kétsége aziránt, hogyha ennek az embernek kezébe kerülnének, nem úsznák meg ép bőrrel.

- Na szedelőzködjünk! Valahol talán megpillantjuk őket! Most már mások is keresik.

- Ha Pestre mégis csak felérnek?

- Ott is megfogják őket.

- Ha a báróhoz mennek a tölténygyárba? Ott múltkor sem adták ki azt az embert.

- Azt már nem tudom, de addig el kell fogni, oda már úgysem érnek el. Sem ő, sem a szajhája.

- Te, milyen dühös az az ember.

- A felszarvazott férj?

- Az. Még a kutyájukat is agyonlőtte.

- Nyomorult - suttogta az asszony még jobban a fiúba kapaszkodva. - Ha te nem lennél, én akkor sem mennék vissza hozzá. Óh, hogy gyűlölöm. Mennyit szenvedtem, sírtam miatta.

- Pszt. Csak most vigyázz! Hátha ők is meghallják.

- Nicsak. Itt van egy kendő - hallatszott a dörmögő örömteli hangja.

- Itt vannak!

- Inkább csak voltak, de nem lehetnek nagyon messze.

- Azért itt is körülnézünk. Te jobbra, én meg balra megyek. Na, indulás!

Idegtépő, feszült csend. Ebbe a harsogó csendbe, mint ágyúlövés dörrent be egy-egy megreccsenő ág, egy-egy megroppanó gally.

A fiú és az asszony még szorosabban öleli át egymást, testüket hideg verejték üti ki. Most egy csizmás láb halad el a bokor mellett. Oly közel van a csizmás láb, hogyha a fiú kinyújtaná a kezét, a csizmás lábat megérinthetné.

A csizmás lábhoz tartozó kéz keményen tartja a puskát. Annak csöve mellől kikandikáló szurony be-bedöfköd a bokrokba, széttolja az ágakat a kíváncsi tekintet elől.

A csizmás láb lassan odébb lépked, egyre távolodik. Halk asszonyi sóhaj: - Megmenekültünk!

A két csendőr lelkiismeretesen kutatja át a terepet, de maguk sem hittek abban, hogy a két fiatal nincs már árkon-bokron túl.

- Hagyjuk abba, itt már úgy sincsenek - szólt az egyik pandúr katonás hangja. - Az erdőt kell jobban megnézni, ha még erre vannak, csak ott találjuk meg őket.

- Ezt is megúsztuk! - kiáltott fel most már hangosan a fiú, amikor az erdőbe az utolsó pandúr is betért. A két szerelmes boldogan ölelte át egymást, megszűnt a görcsös feszültség.

- Milyen jó, hogy nem mentünk be az erdőbe. Ott meglephettek volna minket.

- Most, Pista, innen estig nem mozdulunk. Felállni sem szabad, hátha most is ide figyelnek.

- Itt van a forrás, és ha az erdőben maradnak, ide jönnek vízért. Tovább kellene menni.

- Nem, amíg be nem sötétedik, egy tapodtat se. Itt már átvizsgálták a terepet, itt már bennünket nem keresnek. Csak ülj fel nyugodtan. Itt takarnak a bokrok. Ha valaki erre jár, azt úgyis meghalljuk.

- Nem unalmas itt egyedül?

- Unalmas? Veled?... Mennyi ideig éltem egyedül. Jóska sokszor egy hétig is távol volt. Ilyenkor a Bodri is csak néha csaholt. A tyúkok káricsolását hallgattam néha, aztán csak ábrándoztam, milyen jó másnak. Olyan rossz volt egyedül, számkivetetten élni. Most már minden más lesz. Tudod milyen jó Pesten?

- Te voltál már ott?

- Óh, te mindent elfelejtesz, amit én mesélek. Nemrég mondtam.

- Hogyne, emlékszem, de tudod ezek a pandúrok.

- Majd megszokjuk ezt is, ha ilyen nyugodtan hagynak bennünket - nézett az asszony most már kissé huncut mosollyal a fiúra.

A fiú megértette a célzást és elmosolyodott ő is.

- Azt mondtad, az öcséd van fent.

- Igen.

- Már házas?

- Igen és most már van egy kis házuk is. Kicsi, de megférnek benne.

- Voltál már nála többször is?

- Hogyne, elvitt egyszer a gyárba is. Ott kérdezték, nem akarok-e ott maradni.

- Ott maradtál volna?

- Igen, de Jóska nem engedte.

- Szép az a Pest?

- Nagyon! Sok-sok szép ház van ott. Nagyok, emeletesek.

- Mi az, hogy emeletes?

- Több ház van egymás fölött.

- Úgy, mint nálunk a kastély?

- Úgy és sok-sok üzlet van alattuk.

- Ott nem bántja az embert az ispán?

- Ott nincs ispán.

- Nincs ispán? Akkor hogy élnek ott az emberek?

- A gyárba mennek dolgozni, meg azt mondják valami hivatalba.

- Mi az, hogy hivatal?

- Olyan, mint a megyeháza.

- Igen, apám szokta mesélni. Ott verték meg először. Valami tyúkot lopott akkor, és deresre húzták. Ezért jönnek sokan a gyárba?

- Igen, ezért is.

- Biztosan visszaviszik őket.

- Hallottad a pandúrokat, nem mindenkit visznek vissza.

- Hallottam. Akkor én is a tölténygyárba megyek.

- A bátyám is ott dogozik.

- Az én rokonom is fent van.

- Talán kapok én is valami munkát - mondta az asszony elgondolkodva. - Nőnek nehezen adnak munkát, és alig fizetik.

- Majd én eltartalak!

- Csacsi vagy.

- Miért?

- Mert én idős vagyok hozzád.

- Olyan boldog vagyok veled.

- Az más, de ahhoz idős vagyok, hogy feleségül végy. A pap úgysem bontaná fel a házasságomat.

A fiúnak furcsa volt, amit az asszony mondott. Ő még nem ismerte az életet. Naiv volt még, alig volt házon kívül. A mocsárban minden oly őszinte. Őszinték a madarak, a halak. Ők is megeszik egymást, de mindegyik csak annyit eszik a másikból, amennyire szüksége van. Oktalanul egyik sem pusztítja egymást.

Csend volt most. Gondokkal teli csend. E csend azért volt ennyire súlyos, mert az élettel találkozó fiúnak az emberré válás küszöbén megfogamzó gondolatai voltak ezek. Válaszkeresés a sok miértre. A sok kérdés, mint sziklák között örvénylő patak száguldott át a fiú tudatán. Azok az élmények, melyek most beleivódnak, teszik őt az életben eligazodó emberré, és könyörtelenül, talán soha nem megváltoztathatóan jelölik ki helyét a világban.

- Min gondolkodol? - nézett az asszony a fiúra.

- Miért vagyunk mi cselédek?

- Így születtünk.

- Azt mondta a tanító, hogy minden ember egyenlő.

- Ez sajnos nem így van.

- Miért mondta akkor a tanító?

- Nem tudom. Tudod, amikor kislány voltam, a kis bárólány, a kis Ella kijött apjával a földekre a hintóval. Én is ott voltam a földön anyám mellett, aki markot szedett. Mellettünk álltak meg. A kislány, a "kis Ella" - úgy hívtuk egymás között - a hintóból nézte, hogy dolgozunk. Aztán kiejtette a babát a hintóból. Én odafutottam, hogy feladjam neki. Elvette a babát, majd megszagolta és azt mondta: "büdös! Te paraszt!", és rám köpött. Emiatt otthon egész este sírtam. Azóta is többször eszembe jut.

- Nékem pedig az, hogy apámat deresre húzták. Soha nem felejtem el, hogy minden ütésnél hogy megrándult a teste. Mennyire fájhatott neki.

- Szörnyű lehetett.

- Azt sem felejtem el soha, amikor a nádat körülöttem felgyújtották, és mikor sikerült a tűzből kijutnom, láttam az ispán arcát. Mintha az ördög arca lett volna. Hogy vezényelte a kacajt. Mindenkinek nevetni kellett. Soha nem felejtem el ezt a szörnyű arcot.

A fiú mereven nézett előre. Lelki szemei előtt ismét végigfutott az a szörnyűséges nap, az a szenvedés, amit átélnie kellett.

- Mi azért vagyunk, hogy dolgozzunk, szolgáljunk más embert.

- Jól van ez így? - kérdezte a fiú.

- Bizonyára, ha így van.

Hosszú ideig hallgattak mindketten.

- Lassan már szürkül - törte meg a csendet az asszony. - Jó lenne, ha valamit ennénk, mielőtt útra kelnénk. Egész éjjel fogunk menni. Kell az erő. Reggelre már Pestre érhetünk.

A két egészséges, életerős fiatal frissen hozzálátott az elemózsiához. Közben lassan a jóindulatú est egyre sötétebb fátyollal takarta be az egyre jobban homályosuló tájat.

Az étkezés után kissé pihentek még, megvárták, míg tejesen besötétül, csak a csillagok mutatják majd a két fiatalnak az utat.

Két elszánt ember indult útnak, mely út a szabadság felé vezet. Két fiatal, akik szemében még sugárzik a bátorság, a lelkesedés, akik még számon kívánják kérni a holnaptól, hogy az hozott-e nekik is valamit.

Az út továbbra is nehéz és veszélyes volt. Vigyázni kellett, hogy fel ne fedezzék őket itt a siker kapujában, amikor már csak 20 kilométert kellett megtenni. Húsz kilométert, de milyen nehéz húsz kilométert. Mi lesz még előttük, milyen váratlan meglepetést tartogat nékik még az ég?

Mint két szellem, lopakodott a két fiatal. Szerencsére a hold is szégyellősen elbújt a felhők mögé, de a csillagok sem ragyogtak oly fényesen, mint korábban, és talán a strázsáknak sincs kedvük oly erősen figyelni, hogy felfedeznék a két lopakodó alakot.

Mire a hold ismét kibújt a felhők mögül és beragyogta a szép tájat, a két fiatal már megkerülte az erdőt és egyre távolodott. Hiába várták őket a pandúrok, hiába gondolták, hogy végül is fel fognak tűnni, már csak nyomaikat láthatták volna, ha véletlenül arra vetődnek.

- Nézd, ott van egy zöld pamacs, olyan, mint egy égnek fésült frizura, mint a kontyba csavart leányhaj. Az mutatja az utat - mutatott egy kimagasló fenyő felé az asszony.

Előttük csupa lucfenyő, karácsonyfafenyő, melyek rettentő magasra tolták fel meztelen derekukat, hogy tűleveleiket belemeríthessék a napfénybe, és onnan szívják az éltető erőt. Ahogy beértek az erdőbe, a sok pici tűlevél elsötétítette az eget.

- Csodálatos - sóhajtott fel Anna. - Milyen különös a természet. Korábban bükkösön jöttünk át, a hatalmas fák levelei elfogták a fényt, és mégis az erdőben milyen világos volt, és itt a meztelen derekú fenyőfák között milyen sötét, mintha sok-sok vigyázzállásban álló katona hatalmas sátrat tartott volna fejünk fölé, mely eltakarja a csillagos eget, eltakarja a hold fényét.

A fiú meg-megcsúszott a földre terített tenyérnyi vastag tűlevélszőnyegen. A kifényesedett talpú cipőben nehéz volt a járás. Amikor a kaptató következett, a síkos cipő néha megcsúszott, és a két fiatal egymásra esett. Ilyenkor csókban forr össze az ajkuk.

Most egy horhosban lépkedtek, fejük felett összehajló ágak takarták az eget. Olyan volt e bevágás, mintha óriási alagútban lépkedtek volna, valahol mélyen a föld alatt, mely alagút olyan sötét, hogy sem bejárata, sem kijárata nem látszik. A két fiatal nem találta ezt a sötét estét oly félelmetesnek, csak ment előre rettenthetetlenül.

Az idő lassan múlt, a két fiatal fáradhatatlanul vándorolt tovább. A vidék állandóan változott, hol dombos volt, hol sík, hol úgy nézett ki, mint valami szelíd teknő, hol, mint felborzolt hátú vad. Az egyik helyen keskeny, barátságos, csobogó patak, máshol az éj sötétjében félelmetes óriások meredeztek az ég felé. Szelíd lejtők völgyekkel, zegzugokkal szabdalt lankák váltogatták egymást.

- Nagyon fáradt vagyok már, István.

- Tarts ki még egy kicsit, Annus. Nemsokára hajnalodik már, nézd, mind szürkébb lesz az ég és világosodik már a táj is.

- Gyere, pihenjünk egy kicsit.

Az asszony fáradtan megáll. Már majdnem az egész éjszaka vándorolt. Teste szívós volt, munkához szokott. A nehéz, paraszti munka edzette meg, de az egész éjszakai gyaloglás, a sok izgalom még ennek az edzett női testnek is sok volt. A férfi is fáradtnak érezte magát, hisz az sem volt még idős, és bár a munka őt is megedzette, de az izmoknak még acélosodniuk kellett.

- Jó Anna! Egy kicsit pihenjünk. Odamegyünk a bokrok közé.

- Jaj de jó itt - dobta le a tarisznyát Anna.

A fiú is ledobta a batyut és leült az asszony mellé. Mindketten fáradtan nyúltak el. Anna még egy ideig nézte a magasban, a lombok között megcsillanó eget, aztán lassan elhomályosult minden, jótékony, pihentető álomba merült.

Lassan lezáródott a fiatal férfi szeme is, őt is igénybe vette a kemény éjszakai gyaloglás. Mindketten aludtak már, de álmukban is szorosan fogták egymás kezét.

A nap már magasan járt, amikor felébredtek. A napsugár, mintha incselkedni akart volna velük, kissé kancsalul és kissé gúnyosan kandikált le a lombok apró résein.

A két fiatal egyszerre ugrott fel. Belsejükben most már lázas izgalom feszült. Most már közeledtek vándorlásuk céljához. Erre már lelkileg is fel kell készülni.

Alig ettek valamit, a kulacsból gyorsan kifogyott a víz.

- Indulás! - adta ki a jelszót a fiú.

A két fiatal egymás kezét fogva megindult.

- Látod azt a magas hegyet? Annak tetejére kell feljutnunk, és onnan majd körülnézhetünk.

A hegy, mint valami felkiáltójel, mint valami irányjelző, mutatta az utat. Elhelyezkedése kissé csalókás volt, mert még egy-két dombot meg kellett mászni, míg odaértek.

- Na, gyere Anna, még pár lépés és a tetőn leszünk.

A két fiatal felért a tetőre.

- Látod Pista, azok már a budai hegyek!

A fiú nézte a távolban kéklő hegyeket. Nézte, nézte és ez a kép örökké beleivódott emlékezetébe.

A révnél nagy volt a tolongás, tarka forgatag töltötte meg a Duna jobb partját. E vegyes népség mind átszállításra várt. A szekerek, hintók lovastul a nagy tutajon, míg a gyalogosan érkezők ladikokban kerültek átszállításra.

Az átkelőhely mindkét partján volt egy-egy fogadó. Itt megszállhatott az, aki későn érkezett és nem akart este Pestre menni, de megszállhattak azok is, akik Pestről indultak és nem akartak éjszaka nekivágni az útnak.

A parttól nem messze volt a postakocsi állomás, de külön lovakat is tartottak a hintón közlekedőknek, hogy állataikat váltani tudják.

A fogadók kocsmarészében szedett-vetett népség ült. A söntéspultnál gyülekeztek Pestnek és Budának a belső városmagból elüldözött naplopói, hamiskártyásai, prostituáltjai, azok, akik életüket nem tudták vagy nem akarták tisztességes úton fenntartani. Itt éltek azok a korábban jobb világot látott emberek is, akiket az élet buktatói tettek tönkre, akik tőzsdéken vagy más módon vesztették el vagyonukat. Itt ittak a híres verekedők, akik csak egy-egy szó miatt belekötöttek az emberekbe és oltották ki azok életét.

Ezeken a durva arcokon már kitörölhetetlenül meglátszottak a züllött élet vonásai, az ital által festett arc, az idők folyamán rezessé pingált orr. Az arcba vésett mély redők, az ital, a kártya, a nők, a sok-sok átmulatott éjszaka cáfolhatatlan tanúbizonyságai.

A börtön, mely nemcsak a belsőn, a pszichén hagy kitörölhetetlen nyomokat, hanem beleivódik a jellembe, belerágódik a külsőbe, a mozgásba, magatartásba, az ember egyéniségébe, a jellembe, az arcba, a tekintetbe még az arckifejezésbe is, meglátszott az itt lévő emberek nagy részén. Ezért tudják a bűnüldözők oly biztonsággal a börtönviselt embereket a tarka tömegből kiválasztani.

A terem túlsó végén asztalok voltak a jobb vendégek számára. Itt két bivalyerős ember vigyázott a rendre. Ezek a vadtekintetű emberek, ha valakinek odasuhintottak, annak repedt a bőre, törött a csontja és sokszor, ha élve maradt, hetekig nyomta az ágyat. Így aztán a söntés mellől ide nem tévedt senki.

Ide még tisztességesebb emberek jártak. Utazók, hírvivők, kereskedők, kényszerű vándorok, kevéspénzű vándordiákok, a vásárokra tévedő vagy rendszeresen járó gazdaemberek, de néha a pap, a kántor, a tanító is.

Volt még egy igen szép belső terem. Ide csak azok léphettek be, akik általában szépen faragott hintókon érkeztek. Ennek külön bejárata volt. Itt libériába öltözött inas fogadta a belépőt, aki legfeljebb csak abban hasonlított a másik teremben lévő társaihoz, hogy ugyanolyan széles volt a válla, ugyanolyan erős volt a keze. Azt beszélik, hogy a külső teremből megpróbált ide egy nehéz fiú bejönni, aki már ült gyilkosságért, puszta kézzel vert agyon több embert. Ő is csak az ajtóig jutott el, utána a falat azonnal újra le kellett festeni, és amikor a nehéz fiú a kórházból kijött a mankóin nem látták többé itt megfordulni.

Ebben a teremben már sok dúsgazdag úr fordult meg, akik két kézzel szórták a pénzt. Néha még Pestről és Budáról is átrándultak a szórakozni vágyó, gazdag, léha, az éjszakai életet kedvelő emberek.

Itt a falakat angol honból hozott díszes tapétaszövet takarta, a falakat gyönyörű faragott keretbe foglalt velencei tükrök ékesítették. Itt a márvánnyal bevont asztalokat kényelmes, plüss huzattal bevont székek övezték, a falak mellett itt-ott elhelyezett kényelmes fotelekkel. A szép, széles ablakokat a mennyezetről lelógó brokátfüggönyök takarták, a puha, keleti mintás szőnyegek közül ki-kivillant a tükörfényes parkett, és vakítóan világított a tükörfényesre csiszolt táncparkett is, melyet falba mélyesztett vörösbársony-szövettel takart páholy övezett. Itt a környék legjobb zenekara foglalt helyet.

A táncparketten frakkos férfiak vakítóan fehér, keményített ingmellel vagy díszmagyarban, a nők pompázó arany és ezüst szálakkal áttört ruhákban siklottak, a fecskefarok csak úgy úszott utánuk. De itt-ott megjelent már az angol divat, a szmoking, melynek hajtókáján fényesen csillogott a tükör.

A pincérek vörös frakkban, fekete nadrágban és ugyancsak vörös csokornyakkendőben, ólomkristály, velencei üvegekben, finoman metszett poharakban hordták a pezsgőt. A vendégek, herendi porcelán tányérokból ették az ételt.

Odébb, sátrakban huszárok élnek. Afféle helyőrség van itt. Inkább csak nyáron, mert télen kihalóban van itt az élet, a Duna befagy és csak akkor, amikor már biztos keményre fagyott a felület, csúszik át rajta egy-egy szánkó. Ilyenkor már nincs mit őrizni itt, a huszárok bevonulnak a laktanyákba, hogy tavasszal, az olvadás után új csoport jöjjön. Ők ritkán járnak az épületbe, a matrózvigadóba, ahogy ők mondják. Nékik külön épületük van, amit a katonaság bérel, ahová csak katonák járhatnak be. Itt is a terem egyik végében a legénység, míg a másik végében, ahol tükröket is aggattak a falra és a nők is megjelennek, a tisztek és altisztek. A tisztek részére a sarokban egy vörös plüssel bevont páholy van, melynek függönyét el lehet húzni. Itt nem kell senkire tekintettel lenni, itt duhaj jókedv, a badacsonyi és egri borok által felfokozott magyar virtus uralkodik.

Az utcán, a révhez vezető úton hintók sora porzik el, jól etetett lovak verik fényes patkójukat a földre, és lassú menetben jól fejlett ökrök, jól táplált tehenek húzzák a megrakott szekeret. Itt olyan forgalom van, mint akármelyik pesti vagy bécsi főúton. Itt is habzó szájú lovak szédületes tempóban vágtatva húzzák a hintókat, és oly ügyesen kerülik egymást, az útjukba kerülő akadályokat, hogy alig-alig történik karambol. Ha néha mégis történik egy-egy, arról hónapokig beszélnek az emberek.

- Látod István! Micsoda porfelhő van az úton, hogy vágtatnak a lovak. Nézd, és mennyi!

A két fiatal elmerengve nézi ezt a csodálatos forgalmat. Ők eddig egy-egy hintót láttak elsuhanni a fák között, amikor a kocsis a lovaknak jól odavert, de ennyi hintót, ily hatalmas forgalmat eddig még egyikük sem látott. Lenyűgözte őket a vágtató lovak csodálatos látványa.

- Na István - szólt újra az asszony - odamenjünk?

- Valahogy csak oda kell mennünk, mert nem tudunk ezen a nagy vízen máshol átkelni. Pedig át kell menni.

- Én félek István! Hátha elkapnak bennünket.

- Át kell mennünk - szólt a fiú.

A fiú, a fiatal férfi az asszonyra nézett. Szeméből biztatás áradt. Az asszony szíve melegséggel telt meg. Érezte, hogy ez a fiatal férfi biztonságot nyújt neki. Fiatal még, de bátor gyerek. Nem fenegyerekeskedik, elfut, ha kell, de amikor kell, nem fél odamenni sem. Őt soha nem vonzották az esztelenül bátor emberek.

- Nézd Anna. Látod mennyien gyalogolnak az út szélén.

- Biztosan ők is a révhez igyekeznek. Hozzájuk csatlakozhatunk.

Lassan mentek, mind közelebb a kocsiúthoz. Ott valóban már sok gyalogos igyekezett a rév felé. Voltak köztük vándorok, diákok, színészek, mind olyan náció, akiknek nem telik még postakocsira sem. Ruháikon rajt volt az út pora. Sokan éhes hassal érkeztek, mely korgó gyomrú emberek Pesten akartak szerencsét próbálni.

Voltak köztük menekülő cselédek, akiket a földesúri önkény űzött el hazulról. Volt köztük gazember, aki a törvény szigora elől menekül. Volt köztük keserves sorsú hányatott ember, és volt köztük, akiknek vidámsággal volt tele a szíve, de volt olyan is, akinek fájó szerelemmel.

Hamarosan ők is együtt taposták a port a többiekkel.

Most látták csak milyen nagy a forgalom. A száguldó hintókon kívül sok volt a gyalogos, akik nemcsak befelé igyekeztek, hanem sokan voltak, akik távoztak is. Ezek egyik része mosolygós volt, míg mások arcáról lerítt a csalódás. A nagyváros mindig rejtély. Soha nem tudni, mit tartogat. Az egyiknek hírt, dicsőséget, másiknak megsemmisülést, sőt sokaknak halált, dicstelen pusztulást is. Sokan batyuval jöttek és lettek gazdag emberek, sokan tömött erszénnyel keltek át a Dunán, és amikor visszajöttek egyetlen vasuk sem maradt. Milyen titokzatos, kiszámíthatatlan a nagyvárosi élet.

Előttük egy fiatal arc lépdel vékony vézna testtel. Ruhája már elnyűtt. A szem beesett, alatta árnyék.

- Befelé uraságtok? - hallatszott a deák hangja.

- Igen, befelé igyekszünk.

- Ott legalább lehet enni. Már két napja egy falat sem volt a számban.

A fiú és az asszony összenéztek. Az asszony egy szelet kenyeret húz ki a tarisznyából, és egy kis darab kolbászt, és azt átadja.

- Fogja az úr!

A diák hátranéz, majd elveszi a kenyeret és a kolbászt és tömi a szájába. Addig, amíg az maradéktalanul a gyomrába nem jut, nem szól semmit. Utána is csak ennyit:

- Köszönöm.

Egy ideig szótlanul mennek egymás mellett, majd a fiú megkérdi:

- Pestre igyekszik az úr?

- Erre nem is lehet másképp, amicus meus!

A fiú hallgatott az idegen szóra, és csak később folytatta.

- Már volt itt?

- Már voltam itt, de ismét jöttem szerencsét próbálni.

- Először nem sikerült?

- De igen, csak kicsaptak. Most meghalt a tanár, úgy vélem visszajöhetek.

- Ki támogatja az urat?

- Én, saját magam.

- Ez elég?

- Nekem igen, ha más nincs.

- Mi is át akarunk kelni a réven.

- Pénz van? Legalább két krajcár. Ennyi a taksa.

A fiú a leányra néz.

- Van annyi - szólalt meg az asszony.

- Kihez van szerencsém? - szólalt meg a diák.

- Maca vagyok - válaszolt az asszony.

- Na Maca. Maga is átmegy?

- Igen, az öcsémmel.

- Átvisznek engem is? Nékem még két krajcárom sincsen, és nincsen pártfogóm.

Elérkeztek a postakocsi állomáshoz. Remek pejkancák táncoltak az állomás előtt. A postakocsi nemrég érkezett, a kocsis épphogy megoldotta az istrángot és zabot tett a lovak elé. A jóvérű mének fenékig dugták fejüket a tarisznyába.

- Hej, ha nékem ilyen lovam volna - sóhajt fel az ifjú.

- Nekem is elkelne egy nagysád! - szólt a diák is.

Újra egy hintó robogott el mellettük, előttük négy szilaj ló. Hatalmas porfelhőt kavart maga után. Amint a por ismét leszállt csak azt vették észre, hogy már ott állnak a "matrózvigadó" előtt.

Az ajtó előtt egy hintó állt, annak ajtaját nyitja a libériás inas. A fiúnak földbegyökerezett a lába.

A hintóból az ispán szállt ki, és utána egy frakkos férfi. Az ispán is dermedten néz, majd felkiált:

- Megvan a gazember! Fogják el!

A fiú futni akart, de már körülállták az emberek. A libériás inas hatalmas mancsait tárta szét.

- Gyere! - kapta el a fiú az asszony kezét. - Másfelé már nem vezetett az út, a terem ajtaja pedig nyitva volt, így beugrott a terembe és magával rántotta az asszonyt is.

Egy pillanatig megbűvölve álltak a bejáratnál, szemük megigézve meredt a terem közepén terpeszkedő hatalmas csillárra, mely a lefüggönyözött terembe, mint bőkezű főúr szórta szét a pazar fényt. A különböző színben játszó pazar fények pajzánul vetődtek a csodálatos velencei tükrökre, és azt rávetítették a csillogó parkettre, hogy az tovább dobálja a falakra, hogy ott színorgiába részegedve haljon el a teremnek a hatalmas csillárral be sem bevilágítható árnyékos részén.

Ez a megdöbbenés csak egy pillanatig tartott. A fényorgia helyét elfoglalta egy másik fény, egy újabb tűzijáték fénye és mellette egy kéjes örömbe torzult részeg karmester képe, mely a tűzhalálhoz veri a taktust.

Ez a lágy, kellemes ritmusú zene, mely drága hangszerekből szól, most mintha a részeg karmester mozdulataira adná a kísérő zenét.

A férfi és az asszony a tükörfényes parketten botorkálva fut. Előttük asztalok dűlnek, hullik le róluk a velencei üveg, a meisseni porcelán, ömlik az étel. Nyomukban az ispán, aki rángatja a báró kezét.

- Jesszus Mária! - szuszog a báró, akit az ispán földre ránt. Az észre sem veszi, hogy a bárót rántotta el, futni akar tovább.

A báró fuldoklik a dühtől, és amikor az ispán futni akar tovább, botjával elkaszálja lábát. Az nagyot huppan a földön.

- Szemtelen disznó! - kiált a báró, és feltápászkodva még nagyot üt botjával az ispán fejére.

A két fiatal közben fut tovább. Most egy pincér állja útjukat, de a fiú nem ijed meg, hasba üti a pincért. Az mindkét kézzel a hasához kap. A másikat megütni sem kell, az önként áll félre.

Az ajtón többen tódulnak be, segíteni akarnak pár krajcár reményében, de amint körülnéznek a szép teremben, és meglátják az asztalokon párolgó ételt, az asztalokat rohanják meg.

- Na ezeket senki nem kergeti ki, míg mindent meg nem esznek - szólt az egyik pincér, de arcán látszott, hogy ezt nem fájlalja.

A két fiatal újra az ajtóhoz fut. Azt már nem őrzi senki, és kifutnak a szabadba.

A teremben nagy a felfordulás, senki nem vette észre őket, csak a libériás inas van nyomukban, kergeti őket.

Ott áll a vézna diák is. Csak biztatja őket: - Fussatok! Fussatok!

Most mellette fut el a libériás inas. A diák sovány, vézna fiú volt, de tudta, lábát hová kell tennie, és ménkű nagyot esett az inas.

A teremből több pincér tódult ki, de oly nagy már a por, oly sok hintó száguld el, hogy ők sem látnak az orruknál tovább.

A két fiatal fut a rév felé. A diák csak nehezen éri el őket.

- Most már ne fussatok, mert gyanúsak lesztek - kiált feléjük, és most már lassan, kényelmesen mennek tovább.

A parthoz simulva áll a nagy tutaj, mellette még két ladik. Az egyik nagyobb a másik kisebb. A parton korlát, mely inkább az embert védi, mint a vizet. E korlátra támaszkodik három huszár, az egyik valami tisztféle.

- Gyere ide kölyök! - kiált rá az egyik.

- Csak menj oda - súgja a fiúnak a diák. - Majd kimentünk valahogy.

A fiú kénytelen, kelletlen odamegy.

- Mit keresel itt te gyerek?

- Gyere öcsi, gyere! - kiált a fiúra az asszony.

- A nővéred? - kérdi a tiszt.

- Igen - szólt a fiú.

- Azt kellett volna idehívnod - mondta a tiszt a huszárnak és csettintett egyet a nyelvével.

- Hogy hívják a nővéredet fiú?

- Macának, instálom.

- Na siess fiam, mert a nővéred itt hagy.

Mintha mindhármuk szívéről kő esett volna le, már ott is termettek az egyik ladiknál. Hogyne, hiszen sietni kellett.

- Átvinne bennünket? - kérdi az asszony a ladikost.

- Hát, mit adsz érte húgom? - kérdezi az vissza.

- Pénzem az nincs, de ezt adom érte, húz ki a szatyorról az asszony egy szép kendőt. - Ezt elviheti a feleségének.

Az asszony nem először járt itt, jól ismerte a dörgést. Tudta, hogy a kendőnek a ladikos jobban örül, mintha pénzt adott volna neki.

- De jó lenne még két krajcár is.

- Megkapja azt is - mondta az asszony. - De most siessen ám.

- Jó, csak szálljatok már be!

A ladik már jól bent siklott a Duna közepén, amikor a partról kiabálás hallatszott.

- Az ott milyen hegy, bátyja? - kérdezte gyorsan a diák.

A ladikos beszédes kedvében volt, sorra magyarázta, mi van a szemközti partoldalon. A kiáltás ugyan odahallatszott, de a ladikos ügyet sem vetett rá. Megszokta már, hogy a révben állandó a kiabálás, néha ütik, püfölik egymást az emberek. Mindez nagy zajjal jár.

Hiába rázta öklét az ispán és a pincérhad, a kis csónak csak siklott tovább. Amikor a ladik a túlparton kikötött, boldogan ugrott belőle a három fiatal. A ladik nem várt, az indult is vissza tovább.

A fiú és az asszony elbűvölve nézte a nagy emeletes házakat. Csak a diák volt otthon, ő nagy szakértelemmel magyarázta, merre járnak. Amikor az asszony a nagy tükröződő ablakokra nézett, boldogan mondta:

- Nékem is van tükröm. Jóska vette a mézeskalácsot a búcsúban. Kis tükör van a közepén. Mindennap megnézem magam benne.

A fiú közben arra gondolt, miért van az, hogy míg ők egy kis vályogfalú házacskában laknak, és este mécses világítja meg halvány lánggal a kicsi konyha földjét, azt a sárból, agyagból tömött földet, mások oly csodálatos szép teremben annyi csodálatos fény között élik életüket.

- Te István. Én még ilyen szép helyen soha nem jártam.

- Én sem - sóhajtott a fiú.

- Én bent maradnék életem végéig - szólt az asszony.

- Azért, ha anyám mellettem lehetne, én boldogabb lehetnék a mi kicsiny földes szobánkban is.

- Én meg veled az én pici kis szobámban - mosolygott a fiúra az asszony.

A diák megköszörülte a torkát, de nem szólt semmit.

- Na innen már eltaláltok egyedül is - állt meg a diák.

- Köszönjük, hogy segítettél bennünket - köszönte meg az asszony.

- Ti is segítettetek. Már majdnem éhen vesztem.

- Tedd el még ezt a négy krajcárt - kérte az asszony.

- Nem vagyok én koldus! - nézett önérzetesen az asszony szemébe a diák.

- Csak kölcsön adná - szólt a fiú.

- Az más. Majd meghálálom - köszönte a diák.

Lassan eltűnt a diák vézna alakja. Még sokáig néztek utána.

- Most mi merre menjünk? - kérdezte a fiú.

- Eljössz az öcsémhez - szólt határozottan az asszony.

A fiú tiltakozott, de egykettőre már ott álltak egy kicsi, csendes háznál, aminek szobájából halványan szűrődött ki a fény.

Az asszony erősen megzörgette az ablakot.

- Ki az? - szólt ki egy erős férfihang.

- Anna! - kiáltott be az asszony.

- Anyjuk! Anyjuk! Megjött Anna.

Az ajtó kinyílt és ott állt egymással szemben a két testvér. Szorosan átölelték egymást.

- A férjed?

- Ő nem jön.

- Ez a fiú?

- Ő velem van.

- Akkor hát kerüljetek beljebb.

A két fáradt ember végre már nyugodtan leülhetett.

Két fiatal gyerek volt még a családban, egy kisfiú és egy kislány. Négy és ötévesek. A kislányt a fiú vette kézbe, a fiút az asszony.

Szerencsére volt még valami maradék. Legfeljebb a kutya evett ma a szokottnál kevesebbet.

Itt nem szokás a kérdezősködés. Csak amikor befejezték az étkezést, ült a testvér a másikhoz közelebb.

- Jóskát miért nem hoztad?

- Ő nem gyütt!

- Ő? - mutatott a testvér a fiúra.

- Igen - mondta az asszony.

- Miatta?

- Nem.

- Miért nem gyün?

- Ne is gyüjjön!

- Most mit akarsz csinálni?

- Valahol munkát akarok.

- Biztosan itt maradsz?

- Biztosan?

- Hát a tölténygyárban van hely. Oda mindég vesznek fel embert.

- Az jó lesz.

- Hát a fiú?

- Ő is munkát keres. Bratyója valami malomnál dolgozik.

- Hogy hívják őt?

- Györe Mihály!

- A Miska! - ugrott fel a testvér. - Az a malomtól gyütt át. Vele együtt dogozom. A kutyafádat, gyere hadd nézzelek meg jobban.

A fiú boldogan állt fel.

- Jól van fiam. Szívesen látunk. Most már azt is megbocsátom... - nézett a testvér az asszony felé - bár választhattál volna idősebbet is... ha már így van. Hányszor mondtam annak a bolond férjednek, hagyjátok már ott azt a kis odút és gyertek fel, de nem hallgatott rám. Most aztán megkapta. Te kölyök. Ilyen korban még nem illik szeretőt választani, de ha már így esett.

- Te Zoltán, ne a gyerekek előtt.

- Na még úgysem értik - mosolygott a férfi a feleségére.

Látta a férfi az asszonyon, hogy nem tetszik néki a helyzet, ismerte puritán gondolkodását, de mivel nem az ő testvére, az asszony nem szólt bele. Meg aztán ismerte a férjet. Többször is mondogatta, milyen vaddisznó, ezt nem is titkolta előtte. Így, ha nem is örült a helyzetnek, de megbocsátotta.

- Bátyja - szólalt meg a fiú.

- Ne mondj engem bátyának, mondj Zoltánnak. Az a nevem. A gyárban mindenkit keresztnevén szólítunk.

- Innen nem visznek vissza bennünket?

- Még csak azt adná meg az Úristen. Össze is röffenne nyomban az egész gyár, de a báró sem engedné. Itt te munkás vagy. Ez sem sokkal jobb sors, mint a cselédé, de azért itt független ember vagy. Ha a munkádat elvégzed, a kutya sem törődik többet veled.

- Mondd el Anna, hogy kerültetek össze?

- A fiúval?

- Őt is kergették a pandúrok.

- Mi rosszat tettél fiú? - kérdezte Zoltán.

Az asszony felelt helyette.

- Megverte az ispánt, mivel az apját deresre húzatta.

- Kemény fiú vagy öcskös! Ilyen kell nekünk.

- Na látom, álmosak vagytok - szólalt meg a feleség is. - A kamrában ágyaztam nektek.

Az asszony kissé elpirult, de örült, hogy nem kell tovább magyarázkodnia. Együtt indultak a fiúval a kamrába. Lefekvéskor megszámolták a kis kamra sarkait, majd egymást átölelve aludtak el.

Ez volt az első pesti éjszakájuk.

Régi, kopott házak között vezetett az út. A kis házból egyszerre négyen indultak el. A két kisgyermek a szomszédba került. Korábban Zoltán felesége vigyázott a szomszéd kisgyermekeire, most a szomszédasszony maradt otthon, ő vigyáz a másik két gyermekre. Meg kell oldani valahogy az elhelyezést. Kell a kenyér. Ehhez egy kereset kevés.

A két asszony ment elöl, a két férfi mögöttük haladt. A járda keskeny volt, így azon négyen nem fértek el. Inkább a macskakövekkel kikövezett úton haladtak.

Az asszonynak és a fiúnak is szokatlan volt ez a kikövezett út. Ők még a poros földutakhoz szoktak hozzá. Amikor a hintó elrobogott mellettük hatalmas porfelhő szállt fel. Az úr hintója mellett, míg az elhaladt, kalaplevéve kellett várakozni. Sokszor hintette be por a becsületben megvénült ősz emberek arcát.

A fiúnak tetszett a macskaköves út. Minden harmadik kőre lépett rá. Közben gyülekeztek az emberek. Mint különböző forrásokból indult kis erek, melyek, ha összetalálkoznak és csermellyé egyesülnek, folyt a tömeg a gyár kapuja felé.

Innen is, onnan is kiáltások hangzottak el.

- Szerbusz Zoltán! Felébredtetek?

Egyre sűrűbben hangzottak el az üdvözlő szavak. A fiú egyre inkább tapasztalta, hogy új ismerőse mennyire népszerű.

Lassan feltűntek a téglafalú épületek, melyek, mint valami erődök ásítottak bele poros ablakaikkal a lassan világosodó hajnali szürkületbe. Odaértek a nagykapuhoz, amely mellett volt egy portásfülke. Annak ajtajában állt egy féllábú portás.

- Mi van Zoli? - hangzott az üdvözlés.

- Semmi Jóska bátyja.

- Hát ezek kicsodák?

- Új munkaerők.

- Akkor vigyétek őket Máté Jóskához, aki felveszi. Most balra, abban a nagy épületben van.

- Jó Jóska bátyja, megyünk.

Beléptek a nagykapun és egy kis udvarrészen át elindultak a balra lévő nagy épület felé.

A fiú szíve a torkában dobogott. Lopva nézett körül. Óh, mennyi épület van körös-körül. Még távolban is. Nagy, vörös téglaépületek. Az udvarokon is sok ember ácsorog. Mennyi minden van az udvaron halomba, kupacba rakva.

Oda is értek az egyemeletes, hatalmas épülethez, Zoltán ment elöl. Mintha valami hatalmas bunkernak bejáratát nyitották volna ki, amikor az épület ajtaja kinyílt. Valamennyien szorongva léptek be a hosszú folyosóra.

Az egyik szobából egy kékkabátos ember jött ki.

- Merre van a felvételi iroda? - kérdezte Zoltán.

- Fent az emeleten, jobbra.

Valami ki volt írva nagy betűkkel az egyik szoba ajtajára. István olvasta el a nagybetűkkel kiírt írást.

Valóban ez a felvételi iroda.

- Várj kint! - mondta Zoltán feleségének. - Majd én bemegyek velük.

- Szabad! - hangzott a válasz az erős kopogásra.

- Te vagy Becs?

- Igen, én volnék.

- Mit akarsz?

- Két új embert hoztam.

- Kik ezek?

- Az egyik a testvérem, a másik Györe Mihály pereputtya.

- Hm.

- Miska igen szorgalmas ember.

- Azt én is tudom, de nektek mindég jár valami a fejetekben, meg túl nagy a szátok. Mondjátok meg, mit akartok már? Korábban még 16 órát dogoztatok. Leengedték tizennégyre. Most meg tizenkettőt akartok. Nektek leengednék tízre is.

- A többieknek miért nem?

- Mit törődtök ti mással, nem elég a magatok baja?

- Azt szeretnénk, hogy mindenki tíz órát dolgozna.

- Hová gondoltok? Tönkre menne a gyár. Na, nem bánom, fel vannak véve - nézett a kis alacsony ember szúrós szemmel a két fiatal felé. - Hátha olyan szorgalmasak is, mint Mihály és te, akkor nem lesz rossz helyük, de ki ne tanítsátok őket, mert velem gyűlik meg a bajotok.

- Hová vigyem őket?

- Ez - mutatott a fiúra - Mihály mellé megy a sajtoló üzembe. Ez? - nézett az asszonyra.

- Adja mellém, nekem úgyis kell egy segédmunkás, már régóta ígérgetik. Még először úgyis be kell tanítani.

- Na, egye a fene. Mondjátok a neveteket. Hadd írjam fel.

- Én Kovács Józsefné vagyok.

- Én Novák István vagyok.

- Novák?... Novák István?... Novák? Hol hallottam ezt a nevet? Ja te vagy az a cseléd, aki megbotozta az ispánt?

- Csak nincs valami baj? - kérdezte Zoltán.

- Hm. Azt híresztelgetik, hogy mi szökött cselédeket, tolvajokat bujtogatunk.

- Ő nagyon rendes gyerek!

- Rendes? Megverte az ispánt. Tudod mit kölyök! Te nem vagy Novák István. Te mától fogva Kuss Ádám vagy. Aztán kuss is legyen!

- Megértettem! - mondta örömmel a fiú.

- Na, gyere te Kuss Ádám - mosolygott rá Zoltán. Lassan kivonultak a szobából és halkan tették be az ajtót.

A csukott ajtón keresztül nem hallatszott már ki, de bent az íróasztal mögött ülő alacsony ember elgondolkodó arccal, múltba néző szemekkel mondja maga elé meredve: - Ezt adnám ki? Gyermekkoromban én is megdobáltam az ispánt, de szerencsére nem vette észre, mert még karóba húzatott volna.

- Na gyertek, nagyon siessünk! Itt nem lehet elkésni, mert könnyen kiteszik az ember szűrét.

- Itt nincs deres? - kérdezte a fiú.

- Nincs - válaszolt a férfi -, de ha innen kitesznek, mehetsz koldulni.

- Sikerült? - kérdezte aggódva a feleség.

- Igen. Mindkettőt felvették.

- Hurrá! - kiáltott vidáman az asszony.

- Nézzétek meg jól! - mutat a férfi a fiúra. - Ő ezentúl Kuss Ádám.

- De jó nevet adtak neki. Igazuk van, itt sokat kell hallgatni.

Levonultak a lépcsőn és kiértek az udvarra. Egy hosszú épület mellett haladt el útjuk.

- Milyen nagy ház! Mi ez? - kérdezte csodálkozva az ifjú.

- Ez egy új épület, az öntöde. Most kísérleteznek ezzel. Fenemód nagy füst és bűz van odabent. Annát ide akarták tenni, csak nehezen egyeztek bele, hogy mellém kerüljön.

Most egy hintószerű, de fehérre festett kocsi vágtatott el mellettük. A kocsis jó nagyokat vert a fújtató lovakra.

- Mi ez? - kérdezte az ifjú.

- Ez a mentőkocsi. Valakit kórházba visz. Sajnos igen sok a baleset. Sokan meghalnak, sok ember többé nem épül fel.

- Ez a munkássors - szólt közbe az asszony, és Annára nézett.

Nagyobb, kisebb épületek tünedeztek el egymás után, míg egy hosszú, nagy épület közelébe értek.

- Látod, ez a mi épületünk.

- Ilyen óriási?

- Belülről még nagyobbnak látszik. Most csendes, de pár perc múlva megindul a munka, megindulnak azok a hatalmas masinák, amik nagy erővel ütik a vasat. Olyan nagy zaj lesz, hogy azt hiszed, ki se bírod.

Az ifjú és az asszony elcsodálkozva nézik a hatalmas épületet. Ez földszintes, de mégis nagyobb, mint otthon a kastély. Nem vályogból van, mint otthon az ő kis házuk. Csak úgy virít belőlük a sok vakolatlan tégla. A téglák között sok hosszú, keskeny ablak van egymás mellett, szabályos rendben, mint valami díszőrség, mintha felügyelnének a rendre. Az ablakok sötétnek és piszkosnak látszanak, megtörik rajtuk a fény. Szinte visszaverik a fénysugarakat. Úgy vigyáznak az épület belsejére, mintha tiltott terület lenne. Micsoda irdatlan hosszú épület.

Egy férfi igyekszik a bejárat felé.

- Állj meg Mihály! - kiált rá Zoltán. - Hoztam néked egy fiút.

A férfi megáll és ránéz az odaérő fiúra.

- Nem tudtál még taknyosabbat hozni?

- Akármilyen taknyos, de mégis a te bratyód.

A férfi kutatott emlékezetében. Igen ez csak Pistának fia lehet. Azt hallotta, hogy annak van ilyen korú gyermeke, amikor otthon volt. Sajnos nem tudta őket meglátogatni, nem volt már idő. Itt csak rövid szabadság van.

- Te vagy az István fia?

- Igen Novák Istváné!

- Nem - szólt közbe Zoltán. - Ő Kuss Ádám.

A férfi arcán meglepetés futott végig, de aztán szemében megértő mosoly gyúlt ki.

- Gyere te Kuss Ádám! Gyere édes öcsém!

Átkarolta a fiatalembert és bevitte a hatalmas csarnokba.

A fiú ámulva lépte át a küszöböt. Hirtelen arra gondolt, hogy ebből a hatalmas épületből hány csűr, meg hány pajta telnék ki. Micsoda csodálatos gépek. Rendezett sorokban állnak egymás mellett. Bizonyára mindegyik mellett áll majd valaki. A fiú ebben az óriási épületben oly kicsinek, oly törpének érezte magát, hogy alig mert ebben a hatalmas csarnokban levegőt venni.

Lopva ránézett az asszonyra. Annak arca is sápadt volt, tele félelemmel. A két veterán férfi megérezte a feszültséget, amit a két fiatal most érzett.

- Ne féljetek tőlük, nem esz meg benneteket. Később úgyis nektek kell irányítanotok ezeket a monstrumokat. Majd meglátjátok, nem is lesznek olyan félelmetesek.

Most már mind többen, mind nagyobb csoportokban jöttek az üzemrészbe. A gépek, a munkadarabok között kellő biztonsággal suhantak el. - Új fiú? Új leány, Mihály bácsi? - hallatszottak a kérdések.

- Jól van öcskös - hangzott el innen is, onnan is. Az egyik az arcát paskolta meg, a másik a hátára veregetett.

Hamarosan mindegyik ember ott állt egy-egy gép mellett. A hatalmas gépek fülsiketítő robbanásokkal indultak meg.

- Neked az lesz a dolgod fiam, hogy a ledobott hüvelyeket dobozba szedjed, és odavidd a nagy ládához, és abba szórd bele.

A fiú rámosolygott Mihály bátyjára.

- A munkaidő letelte után gyere hozzám, és majd együtt megyünk mihozzánk.

Azzal már tovább is ment.

A fiú látta, hogy Mihály bátyja itt valamiféle vezető lehet.

A fiú elbűvölve nézte a hatalmas gépet. A gép előtt kemény, zord arcú ember állt. Mellette egy kocsin rézlemezek voltak, melyekből felvett egy-egy darabot és nyomta a gépbe. A gépen valami hatalmas vasrész fülsiketítő robbanással lecsapódott, majd lassan megindult felfelé és közben a gép egy hüvelyt a földre dobott. Amikor ez megtörtént, a munkás a sárga lemezt kissé odébb nyomta és újra kezdődött a művelet elölről. Hamarosan már több tucat hüvely is feküdt a földön.

- Vidd már el apukám! - hallatszott a munkás éles hangja. A fiú most rezzent fel az ámulatból.

A gép másik oldalán több fadoboz volt egymásra rakva. A fiú felkapott belőle egyet, és gyors mozdulattal felszedte a földre hányt hüvelyeket. Amikor a doboz megtelt, gyorsan vitte a nagy doboz felé. Ott már egy hasonló korú fiú állt, aki alig valamivel lehetett idősebb.

- Hogy hívnak fiú? - kérdezte a társa.

- Istvánnak! Azaz Ádámnak!

- Most Istvánnak vagy Ádámnak?

- István a bérmanevem. Inkább Ádámnak mondjál!

- Jól van, de mit kapkodsz úgy, mint Bernát a ménkű után. Itt gyorsan kell dolgozni, de nem lehet kapkodni Öcsi - szólt a társa, és máris ment vissza a géphez dolgozni.

Ádám is visszament a géphez, és amikor újabb csomó hüvellyel tért vissza a nagy ládához, már újra ott volt a fiú.

- Te is ezt csinálod? - kérdezte István, azaz Ádám a fiút.

- Én is, de most megyek vissza, mert itt gyorsan jár a mesternek a keze. Ha nem sietsz, kaphatsz egy nyaklevest. Majd meglátod te is.

István is sietett visszafelé.

Dél felé István is fáradtnak érezte magát. Megszokta a kemény munkát, de ez a sok hajlongás, az állandó sietség őt is kifárasztotta.

Egy hatalmas sípszó szállt végig a nagy gyártelepen. Egyszerre minden gép megállt, és olyan nagy csend lett, mint a temetőben. Az emberek olajos ruhával megtörölték tenyerüket. A szatyrokból előkerültek a kis lábasok, és ki egy ülőkére, ki egy kalapácsra, ki egy nagyobb vasdarabra leülve fogyasztotta el a magával hozott ételt.

- Hoztál magaddal te is? - kérdezte Istvánt főnöke.

- Igen - szólt a fiú, és hálásan gondolt vissza Anna sógornőjére, akiknél látta, hogy nincsenek ugyan bővében az élelemnek, de neki, az ismeretlennek is oly gonddal csomagolta össze az elemózsiát.

- Aztán hogy hívnak téged? - most nézte csak meg jobban a fiút.

- Ádám! - válaszolta a fiú.

- Aztán szorgalmas légy ám! Én is csak úgy keresek, ha te is szorgalmasan dolgozol.

- Igyekszem.

- Ha igyekszel, akkor jól kijövünk majd. Nesze, egyél! - nyújtott át egy combot a fiúnak. - Anyámék meglátogattak bennünket, aztán hoztak egy tyúkot.

- Miért nekem adja?

- Egyél csak. Tömd a belsődet, te még fiatal vagy.

Újra megszólalt a hatalmas kürt, mely mély búgó hangján végigzúgta az egész szigetet. Folytatódott újra a munka, úgy ahogy előbb. Telt a kis láda, tellett a nagy is. A fiú szorgalmasan szedte össze a sok hüvelyt.

Egyszer felnéz. Ereiben majd megfagyott a vér. Az ispán állt a csarnok ajtajában két pandúr és az alacsony férfi társaságában, aki felvette őket. Az ispánon lovaglónadrág volt és egy zöld posztózeke, kezében az elmaradhatatlan lovaglóostor.

Egy fiatal fiút keres, szállt végig a csarnokon a hír. A suttogó hang, a dübörgő gépek hatalmas zaja mellett is megtalálta az utat, és eljutott a hatalmas csarnok legeldugottabb részébe is.

Talán azt a helyes fiút keresi, aki ma jött ide? A helyes fiú nem is gondolta, hogy őt, aki reggel oly elfogódottan lépett be a hatalmas csarnokba, mennyien megnézték. Az üzemben nemcsak férfiak, hanem szép számmal dolgoztak nők is, igaz jóval kevesebb bérért. Néha még kevesebb bért kaptak, mint a gyerekek.

Az ispánt zavarta ugyan a nagy lárma, a hatalmas zaj, de azért peckesen lépked, vesszővel veri a csizmáját. Elhalad a gépek között, és egyenként nézegeti az embereket. Élvezi a hatást. Oly nehéz volt bejutnia ide, egészen az államtitkárig kellett felmennie, de most itt van. Megmutatja, hogy ő az úr. Ha megtalálja a fiút, elviteti a pandúrokkal.

Mi az, az a két mamlasz pandúr, mint valami határtalan szerencsétlenség csak áll az ajtóban, nem jön beljebb.

Ők már voltak itt egyszer, ugyancsak kerestek valakit. Erre még jól emlékeznek. Nem is mentek beljebb. Menjen csak az ispán.

- Nézd a pojáca - súgja az egyik nő a másiknak. - Hogy emelgeti a fejét. De leönteném egy vödör forró vízzel.

- Nézd a fiút - súgja a másik -, hogy megrémült, ott bujkál a gép mellett.

Az ispán csak lépked, kidüllesztett mellel. Nem kérdez senkit, ebben a zajban ki is értené meg, de megnéz minden arcot, különösen a fiatalt.

Valahogy egy targonca az egyik gép mellől megindul. Az ispán peckesen lépked, a veszővel veri a csizmaszárat. A targonca meg megy egyre közelebb.

- Jaj, az Istenfáját. Nem tudnak vigyázni! - tápászkodik fájdalmas arccal az ispán. A targonca mellett nincs senki.

Az ispán dühös, még mérgesebben veri a bot a csizma szárát. Az arcán fájdalmas fintor, de továbbra is peckesen, felemelt fejjel lépked a gépek között.

- "Az anyád Istenit, mégis megtalállak" - szűrődik ki száján a szó. A következő pillanatban egy hatalmas kiáltás. Egy nehéz vasdarab esett az ispán lábára.

Az ispán arca halotthalvány, ugrálva sántikál kifelé.

- Hozzák ki! - kiált a két pandúrra.

- Tessék megmutatni, hogy kit, azután kihozzuk.

A lovaglónadrágos, csizmás emberből dühös káromkodás tört ki. Hamarosan őt is elvitte a fehér kocsi. Ezen az államtitkár sem segíthetett.

Amikor a gyári kürt ismét megszólalt, jelezve a munkaidő végét, és István is elvonult, többen barátságosan integettek feléje.

Úgy látszik, hogy őt, a kis cselédfiút ezek az emberek befogadták maguk közé.

- Na, gyere te Ádám! - kiáltott a fiúra Györe Mihály az Ádám szót jól megnyomva.

- Megyek Mihály bátyja! Megyek! - válaszolt a fiú és indult is már rokona, Györe Mihály után.

- Jaj engem ne hagyjanak itt! - csendült fel Annus hangja is.

- Az istenedet te asszony! Csak nem akarsz megszökni? - hallatszott most Becs Zoltán erős hangja.

Lassan kiegészülve a bejövetelkori szintre elértek a nagy gyár bejárati kapujához. Ott a féllábú portás már erősen integetett: - Itt vannak az igazolványok.

A két igazolványt Györe Mihály vette át, és osztotta ki a két fiatalnak.

- Na, mától fogva munkások vagytok. Aztán jól megbecsüljétek magatokat.

- Na, Miska jössz gyűlésre? - állt meg mellettük egy magas, széles vállú férfi.

- Igen, csak ezt a kölyköt hazaviszem.

- Hallottam már róla - nézte meg Istvánt a széles vállú ember. - De azért még ne hozd magaddal. Később ezt a csirkét is hozhatod! - mutatott a férfi Annusra.

- Ki volt ez az ember? - kérdezte István, amikor a széles vállú ember elhaladt.

- Ez a munkásegyleti titkár!

- Az ki? - kérdezte Anna.

- Majd megtudod lányom - felelt röviden Mihály bátyja.

Amikor kiértek a gyárból, István visszafordult. Jól megnézte a hatalmas gyártelep bejárattól látható részét. Ez lesz most az új otthona, a második otthon. Itt nagyon keményen kell dolgozni, sokat kell verejtékezni, ha valaki élni akar, de itt legalább nem húzzák deresre az embert, nem ütik-verik, nem kiabál vele az ispán.

Györe Mihály, a tapasztalt munkás, észrevette a fiú elmélázó tekintetét.

- Fiam, itt is csak valamivel jobb, mint otthon. Itt sem ingyen adják a kenyeret. Nagyon meg kell érte dolgozni. Tudod, hányan dolgoznak itt napi 16 órát éhbérért? Oly bérért, amiből a gyermekeknek naponta egy-egy szelet kenyér is alig jut. Tudod hány embert vittek el már innen fehér kocsival? Hány ember ment el örökre időnap előtt? Hányan betegedtek meg szívbajban, tüdőbajban? Hányan laknak itt még egészségtelen vizes lakásban?

- Nem lehet rajt segíteni? - kérdezte a fiú.

- Próbáljuk fiam, próbáljuk, de ez nem olyan egyszerű - szólalt meg Becs Zoltán is.

Hangos viháncolással három fiatal lány lépkedett el mellettük. Egyik sem volt több tizenhat évesnél.

- Mi van te ispánverő fiú? - integettek a fiú felé. Anna érezte, hogy arca elpirul. Szívét düh fogta el és valami olyan, amit eddig még nem érzett. Valami zöldszemű szörny nevetett vele szemben. Csak nem féltékeny erre a taknyos fiúra? Hát, kár ezt saját maga elől eltitkolni.

- Mit akartok szégyentelenek! - kiáltott dühösen a három viháncoló leányra.

Azok nem szóltak vissza semmit, hanem nagy vihogva mentek tovább.

- Te taknyos, mit bámulod azt a három csitrit? - szólt most már a fiúra az asszony.

- Na, csak ne veszekedjetek már! - hallatszott Becs Zoltán határozott hangja.

A zsivaj egyre halkult, amint egyre távolabb értek a gyár környékéről. A sok-sok ember, aki együtt jött ki a kapun lassan szétszéledt. Itt-ott robogott el mellettük egy-egy hintó, egy-egy szekér.

- Lassan meg is érkeztünk - állt meg Györe Mihály egy kis alacsony ház előtt.

- Ilyen szép házuk van? - kérdezte csodálkozva a fiú.

- Csak nemrég készült el, korábban mi is a telepen laktunk egyszobás, vizes lakásban. Sokan segítettek, hogy felépüljünk. Ha akarsz, vasárnap mi is megyünk segíteni. Vissza kell szolgálnunk azt, amit nékünk segítettek.

- Nagyon szívesen Mihály bátyja - jelentette ki vidáman a fiú. - Otthon is szívesen segítünk a szomszédoknak és a jó ismerősöknek is.

- Erre itt mindig nagy szükség van. Itt egymás nélkül nem lehet boldogulni.

Györe Mihály, a házigazda sarkig tárta a kaput.

- Na, gyertek beljebb. Érezzétek magatokat otthonosan.

Nem kellett senkinek kétszer mondani, beözönlöttek a kertkapun.

- Tudjátok, ez úgy épült - magyarázta Mihály -, hogy én is hoztam valamit otthonról, aztán a feleségem is, bár ő sokkal többet, és barátaim is sokat segítettek.

- Mi is úgy építkeztünk - szólalt meg Becs Zoltán is -, csak a miénk jóval kisebbre sikerült. Nekünk könnyebb volt, mert sajnos nincs gyerekünk. Így amit ráköltöttünk volna a gyerekre, azt a házra költöttük, bár még mindig szívesen laknék a régi helyen, csak legalább egy szem gyermekünk lenne.

- Majd lesz az is Mihály - nyugtatta meg a férfit Zoltán.

Már meg is érkeztek a bejárati ajtóhoz.

- Gyere csak Teréz, hoztam valakit.

- Megyek már! Megyek! - hallatszott a belső szobából. - Csak átöltözöm.

Az udvarról egy szép halba jutottak. Innen több ajtó nyílt. Szép fehér ajtók voltak. Az egyik ajtó nyitva is volt, be is lehetett látni a konyhába. Ott az ablakon betűző napfényben egy szép konyhaszekrény villogtatta fehér színeit. Előtte egy ugyancsak fehér asztal, mellette két darab asztali szék. A hal falain képek lógtak.

- Jó ízlése van a feleségednek - szólalt meg Zoltán, egy kis irigységgel hangjában. - Ezen a szigeten kevés ilyen lakás van, hacsak nem a fejeseknek. Amikor átlépem a küszöbötöket, mindig áhítattal teszem.

- Néha engem is zavar. Én mondom az embereknek, hogy tartsanak ki, amikor nem is ember számára készült lakásban, sokszor bádogviskókban, ólakban laknak, és én egy ilyen szép házban élek. De hát nem tehetek arról, hogy feleségem szülei oly sokat segítettek.

- Azt még nem mondtad, hogy ők kicsodák - szólalt meg ismét Zoltán.

- Feleségem szülei? Igen ők is munkásemberek, Angyalföldön élnek. Bennünket ritkán látogatnak, feleségem nem igen engedi őket ide. Nem tudom miért haragszik rájuk, pedig olyan rendes, egyszerű emberek.

- Jaj de szép ez a kép - csodálta meg Anna az egyik képet.

- Az a feleségem legkedvesebb képe. Valami vadászatot ábrázol. Látjátok a vadászkutya szájában egy fácán van, körülötte pedig vadászok.

- Nem is rosszképűek - nézte meg jobban a képet Anna.

A szobaajtó kinyílt. Kilépett rajta a ház asszonya, Györe Mihály felesége.

- Isten hozta magukat. Kerüljenek beljebb. Ide a szobába. Mindjárt hozok valami harapnivalót.

- Várj! Előbb bemutatom Istvánt, a rokonfiúnkat. Itt fog nálunk lakni.

- Itt? - kérdezte az asszony.

Előbb férjére nézett, aztán a fiúra és kiment a szobából.

- Milyen szép felesége van - jegyezte meg Anna.

- Teréz nagyon szép asszony - ismerte el a házigazda.

- Meghiszem azt - toldotta meg Zoltán, a vendég, mély meggyőződéssel.

- Na várjatok, majd segítek Teréznek. Mindjárt hozzuk a bort - szólt a házigazda, és elhagyta a szobát.

- Mit akarsz ezzel a gyerekkel! - fogadta bosszúsan a konyhába lépő férjét a feleség. - Csak nem akarod itt lakatni. Hova tegyem?

- Ez csak nem lesz gond? - kérdezte meglepetve a férfi. - Zoltánéknak jóval kisebb helyük van, mégis örömmel fogadták oda Annát.

- Itt van! Vidd! - mutatott az asszony erélyesen az asztalra tett borra. - Rakd a tálcára és vidd a poharakat is.

Mihályban felforrt a méreg, de türtőztette magát. Szerette ezt az asszonyt. Az asszony nagyon szép volt és szorgalmas is, hiszen gyorsan mentek előre, csak ne lenne sokszor oly fölényes és durva hozzá. Néha úgy érzi, mintha le is nézné. Már kétszer is jól megverte az asszonyt, de úgy látszik nem sikerült megjavítani. Sokszor gondolt rá, hogy ott hagyja, de amikor arra került volna a sor, nem tudott elszakadni ettől a szépasszonytól, aki néha oly szenvedélyes szerelemmel tudta szeretni őt. Ilyenkor úgy érezte, hogy mindent megbocsát ennek a csodálatos asszonynak, aki bizonyára azért zsörtölődik néha, mert ő, a faragatlan tuskó nem úgy bánik ezzel az asszonnyal, ahogy ő azt megérdemelné. Egyébként szelíd, kedves nő. Nem szeret kimaradozni, még mulatságba sem jár, pedig már jó néhányszor szerette volna magával vinni. Csak szüleit látogatja gyakorta. Ők nem jönnek ide, felesége megy el hozzájuk. Gyakran náluk is alszik, de reggelre mindig hazajön. Néha, mintha túl kemény lenne, de nem veszekszik gyakorta. Néha olyan, mint a mindent elsöprő tájfun, aztán oly hirtelen csendesedik le, mint a viharzó tenger, ha elül a szél. Az egyik templomban látott oly villámló szemű madonnaképet, ahogy ez az asszony tud nézni, ha felmérgesítik. Mihály, aki kemény ember volt, az idők folyamán megtanulta, hogy otthon jobb hallgatni. Nem is szólt semmit, tálcára rakta az üveg bort és a poharakat, és bevitte a szobába.

- Már azt gondoltuk, hogy nem is jössz. Bizonyára megijedtél, hogy megisszuk a borodat, azért meg akartál szökni.

- Marad még belőle. Apám egy egész hordóval hozott otthonról.

A szép piros nedű oly ínycsiklandozóan ömlött a poharakba, hogy mindannyian nyeltek egyet. Zoltán még a száját is megnyalta.

Lassan telt meg a pohár szép piros borral. Zoltán felveszi a poharat, nézegeti, gusztálja. Kicsit koccint belőle, megrágja.

- Ez hegyvidéki, kissé édes, fiatal bor.

- Igen már fejtve volt - ismerte be a házigazda. - Apám mondta, hogy kissé javította is. Persze igazi, apám nem engedné meg, hogy a bort bármivel is összekeverjük.

- Proszit! - emelte fel poharát a házigazda.

- Proszit! - hangzott innen is, onnan is.

Lassan, kortyolva itták a bort. Itt nem mindig lehet ilyenhez hozzájutni. A munkás, az munkás, annak csak ünnepnapokon jut a jobb falatból, és ilyenkor is csak ritkán. Ami jut, azt igen meg kell becsülni.

Nyílik az ajtó, a háziasszony lép be rajta. Mintha kicserélték volna, az előbbi borús arc nyomtalanul eltűnt.

Milyen szép ez a nő - gondolta irigykedve Anna -, bár ő sem hányhatott fel semmit a sorsnak, őt is szépnek teremtette az élet.

A háziasszonyon szép, almazöld ruha volt, mely lezseren omlott a szép, izgató női testre. Az omló ruha kiemelte ennek a vonzó női testnek minden szépségét. A kemény, fejlett, de nem túl nagy mellek alatt erősen elkeskenyedett a csípő, hogy utána erőteljes medencének adjon helyet. A természet mintha rendkívül beosztó lett volna, amikor ezt a női alakot megalkotta. Mindenből adott, amiből csak kellett, de semmiből sem többet, mint ami kellett. Így lett ez a női test rendkívül arányos, telt, de zsírpárnák nélkül. Az egész női testből valami különös érzékiség sugárzott ki. A vágynak, a kéjnek olyan összhangja, amit a férfiak nem szoktak elfelejteni. A barna szemek érzéki fénnyel ragyogtak, a szép, magas homlokot kékesen csillogó fekete haj övezte, mely bármikor kontyba köthetően hullt a telt vállakra. Az orr kissé pisze volt, alatta vékony felsőajak, melyből két vastag száj, mint két egymásra fektetett alma nyílott ki. Talán az áll volt, ami ettől az érzéki harmóniától kissé elütött, az kissé előreugró volt, erős akaratot árult el. Az egész arcon végigömlött valami báj, csak néha, amikor az asszony kissé elgondolkodott és szeme távolba révedt, mintha valami hidegség jelent volna meg ezen a szép női arcon, a két érzéki szemből is mintha valami számító hidegség sugárzott volna ki. Aki jobban ránézett erre az érzéki nőre, valahogy úgy érezte, mintha a kép valahogy kinőné keretét. Mintha a nő kirítt volna ebből a környezetből. Az arc, az egész test valahogy szokatlanul ápolt volt, a kéz, bár erőteljes, munkához szokott kéz volt, de mégis kissé puhának, inkább kecsesnek hatott. Inkább egy belvárosi kávézóba képzelné az ember, mint ennek a szigetnek bár itt is szokatlanul ritka lakásába.

Ez a különleges nő, akinek arcán előbb még a bosszúság, a méreg volt uralkodó, most jókedvűen, vidáman ült a társaság között. Értett az emberek nyelvén, oly egyéniség volt, aki egykettőre megnyerte környezetét.

Mint kedves háziasszony, ő töltötte tele a poharakat, és kedves mosollyal kínálgatta a vendégeket.

Az asszony szemben ült a fiúval. Eddig a fiút alaposabban meg sem nézte, a szeme átsiklott rajt. Azt gondolta, hogy férjének egy munkatársa, csak most, amikor hallotta férjétől, hogy az ifjút magukhoz akarják venni, nézte meg alaposabban. A gyakorlott női szem felmérte a fiatal férfit. Az asszony, anélkül, hogy ez túl feltűnő lett volna, eltűnődve nézte a fiút. Figyelte az arányos vonásokat, a magas homlokot, a dús, szőkés hajat, a két erős pillantású, talán kissé szúrósnak tűnő szemet, az egyenes vonalú orrt és az előreugró, kemény állat.

Fene jóképű fiú - gondolta az asszony, de tovább nézte ezt a lassan már férfivá serdülő embert.

A testalkat ugyan arányos, de a fiú rendkívül izmosnak látszik. Így a test mintha kissé tömzsi lenne. Azt már korábban, figyelés nélkül is észrevette, hogy a fiú rendkívül rugalmas járású. Szinte árad ebből a fiúból valami ősi illat, mely a rétek lekaszált füvéből illan el sarjúérés idején. Ez a ma még romlatlan, kissé tapasztalatlan gyerekember egykettőre tapasztalt, kemény férfivá érik.

Az asszony gyorsan újra töltötte a poharakat. Töltött magának is, és koccintás után gyorsan, fenékig kiitta a poharat. Az italtól enyhe pír jelent meg a nő arcán, és szemeiben mintha érzéki fények kezdtek volna játszadozni.

A fiút kissé zavarta az átható asszonyi pillantás, de Annus is az érzékeny női ösztönével mintha valami mást is felfedezni vélt volna ebben a tekintetben, és az ő szemei is hideg pillantással mélyedtek bele ebbe a titokzatos női szembe. Volt Annus tekintetében valami vizsgálódásféle, valami féltékenység, talán egy kis ellenséges indulat is, és ez mind úgy eggyé keveredett, mint a sok összetevőből elálló íz.

A fiúnak sok kérdésre kellett válaszolni. Elbeszélte szökését, apja bántalmazását. Csak Annáról hallgatott, korrekt, férfi módon.

Az asszony fokozódó érdeklődéssel hallgatta, szemét többször végigjáratta az ifjún.

Amikor a témából kifogytak, a beszéd vontatottá vált, az asszony indítványozta, hogy a fiatalok kedvéért nézzenek körül kissé Pesten. Előbb egy kis ellenkezés volt, úgy a fiú, mint Anna részéről, de aztán győzött a kíváncsiság, szívesen vállalkoztak a felfedezőútra.

- Addig úgysem fekszünk le, míg meg nem jössz - fordult Becs Zoltán testvére, Anna felé. - Természetesen csak akkor engedünk el, ha Annát hazakíséritek.

- Ez természetes - hangzott a fiú szájából a határozott mondat. Mellét kissé ki is düllesztette hozzá.

A gyakorlott asszonyi szemet nem kerülte el ez a mozdulat, igyekezett a két fiatal pillantását elkapni, hogy megállapíthassa, mily közel áll a két fiatal egymáshoz.

- Mi addig átmegyünk Zoltánékhoz - indítványozta Mihály.

- Mindjárt jövök - szólt az asszony, és kivonult a szobából.

- Ha nem tudnám, hogy a feleséged, összetéveszteném egy grófnővel - nézett az asszony után Zoltán.

- Igen van benne valami különleges. Lassan már öt éve élek vele, de még én is sokszor gondolom, hogy nem közénk való. Gyere, igyunk még egyet.

Újra piroslottak a poharak, ízlelgették újra ezt a kellemes nedűt.

- Nem örülök, hogy elmentek, de ha már Teri annyira akarja, nem bánom, legalább körülnéztek egy kissé Pesten. Én úgysem szívesen megyek ebbe a nagyvárosba. Inkább itt maradok a szigeten.

- Nem rossz itt sem. Nemcsak a nagy gyár van itt, hanem nagyon szép erdők is vannak. Hatalmas sziget ez, itt sok minden elfér. Mi mezőkhöz, erdőkhöz szokott emberek inkább a természetben érezzük magunkat jól. Megcsodáljuk a nagy házakat, a csodaszép palotákat, aztán kimegyünk a természetbe, és ott érezzük otthon magunkat. A természetszeretetet mi a születéssel hoztuk magunkkal.

- Mennyire igazad van Zoltán. Én magam is még minden reggel nézegetem az eget, és még mindig csalhatatlanul megmondom, hogy milyen lesz az egész napi idő.

- Na már készen is vagyok - nyitott be a szobába Teréz. - Na felkelni. Egy kettő! Már indulunk is.

Nem kellett sok készülődés, már kint is voltak a ház előtt, Mihály dugta a kulcsot a kapu zárjába, amikor Teréz felkiáltott:

- Ne zárd még be, valamit bent hagytam!

Az asszony gyors mozdulattal nyitotta ki az ajtót, és már bent is volt a lakásban. Valóban rövid ideig tartózkodott bent, amikor már szaladt is kifelé.

- Most már bezárhatod - kiáltott férjére.

Az asszony most egy krémszínű ruhát vett fel, a hosszú, bokát verő szoknya tetszetősen simult a szép női testhez. A fiú ámulva nézte a szép asszonyt. Most valóban olyan volt, mintha nem is egy egyszerű munkás felesége lett volna, hanem egy gazdag gróf özvegye.

- Ültél már villamoson fiú?

- Nem én, még soha. Még hintón se.

- Én sem - lelkendezett Anna is.

- Most villamoson megyünk. Ez lépett a nemrég megszűnt lóvasút helyébe.

- Juj de érdekes lesz - csapta össze kezét Anna.

- Pláne, ha majd meglátjátok a fogaskerekűt. Gőzmozdony húzza fel a Széchenyi hegyre.

- Fel a hegyre a mozdony? Azt is lehet?

- Majd meglátjátok - nézett rájuk kissé incselkedően Teréz.

- Aztán ne úgy viselkedjetek, mint a falusiak - mondta nevetve Mihály bátyja.

A saroknál megálltak.

- Mi most búcsúzunk - rendelkezett Teréz. Innen egykettőre kiérünk a főútra. Onnan villamossal átmegyünk a Pesti utcán keresztül, aztán majd a Duna-parton, és hamarosan bent leszünk a belvárosban.

- Aztán siessetek! - kiáltott még utánuk Mihály.

Amikor odaértek a megállóhoz, a fiú szinte megbabonázva nézte a villamost. Egy szép, nyitott peronú barna kocsi gördült eléjük.

István szívesen megnézte volna hova vannak elrejtve a lovak, de az asszony sürgette a felszállást, így egykettőre bent voltak a kocsi belsejében. Még fel sem ocsúdtak a meglepetéstől, amikor már át kellett szállni a másik villamosra.

- Látod, ott van az áramszedője. Onnan kapja a villamos az áramot.

- Az mi?

- Én sem tudom. Mihály magyarázta, de nem tudtam megérteni. Azt tudom, hogy az hajtja a villamost.

- De hol vannak a lovak? - kérdezte Annus.

- Azok nincsenek.

- Hát, akkor hogy megy a kocsi?

- Az áramtól.

- Az áramtól? Jaj de csodálatos.

- Mindegyik ilyen szép barna színű? - mutatott a kocsira István.

- Nem, egy részük sárga.

A két fiatalnak nagyon tetszett, hogy az útkereszteződések előtt hogyan csengettyűznek. Alig mertek körülnézni. Úgy érezték magukat, mintha nem is a földön, hanem valahol egy álomországban járnának. Csak ott lehettek ily nagy magas házak, és ennyire sok együtt.

- Na, szálljunk le - szólt Teréz. - Innen már gyalog megyünk.

Anna hosszasan nézett a távolodó villamos után, míg a fiú a Dunára bámult. Mennyi, mennyi víz, milyen széles.

- Mi az, ami úgy keresztbe van téve a folyón?

- Mi az, ami keresztül megy a folyón? - kérdezte Anna is.

- Az a Lánchíd! Nézd meg jól.

- Keresztül megy a Dunán?

- Bizony keresztül - mosolyodott el Teréz. Omnibuszon fogunk keresztülmenni rajta.

Most már sem István, sem Annus nem merte megkérdezni, hogy az micsoda. Annyi csodát láttak már itt e rövid idő alatt, hogy szinte belefájdult a fejük. Jobb, ha nem kérdezősködnek annyit. Teréz majd úgyis megmondja, amit tudniuk kell.

Kisvártatva már omnibusz szállította őket a hídon keresztül Pestre. Anna csak azon imádkozott, hogy le ne szakadjon a híd, mert ebből a hatalmas vízből nem húzza ki őket senki.

István is megbabonázva nézte, hogy az a tömérdek víz milyen rendületlen nyugalommal folyik a híd felé, mintha mindent el akarna önteni. Ez a csodálatos híd csak dacol ezzel a hatalmas víztömeggel, ami kérlelhetetlenül áztatja a vízbe nyúló pilléreket, hogy összeroppanthassa ezt a hatalmas építményt.

István ebben a házrengetegben olyan kicsinek, olyan törpének érezte magát. Szinte irigyelve nézte azt a sok embert, akik ezeken a fényes utcákon olyan nagy biztonsággal közlekedtek.

Teréz a házigazda büszkeségével nézte a két fiatalt. Jól esett neki, hogy csodálják. Nagy buzgalommal magyarázta, hogy merre járnak.

- Na nézzétek ezt a gyönyörű épületet. Ez a Vigadó.

- Ilyen házba én be sem mernék lépni.

- Óh, te hős férfi. Igaz én sem mertem korábban.

- Volt már bent?

- Hm. Na, de nézzetek tovább. Itt van a Türr István utca, most elhagyjuk a Régiposta utcát, most a Költő utcát, kiérünk az Eskü térre.

- Jaj de gyönyörű, jaj de szép - hallatszott egy-egy elragadtatott megjegyzés a két fiatal ajkáról.

Teréz szinte élvezte a hatást. A két fiatal már azt sem tudta, hogy a nagy folyó melyik partján állnak. Már kétszer is beültek az omnibuszba.

- Itt tovább megyünk az Eskü úton a Kígyó térig és utána a Kossuth Lajos utcán. Meglátjátok, mennyi üzlet van ott.

- Itt lehet venni is? - kérdezte Anna.

- Igen, azért vannak.

Anna alig tudott tovább menni egy-egy kirakattól. Ő eddig csak vásárokon látott ruhát, egy-egy sátorban egymásra rakva, egyet-egyet felakasztva a sátor elé, de így, ilyen szépen elrendezve a kirakatban, még soha nem látott.

Visszakanyarodtak újra a Duna felé. Itt már nem kellett annyi embert kerülgetni, a forgatag szelídült. Itt már könnyebb volt közlekedni.

- Na, most itt gyermekeim én egy kicsit elmegyek. Ti nézhetitek a kirakatokat, de ebből az utcából ne menjetek el, mert akkor nem talállak meg benneteket.

A szép nő lassan ellibegett, beleolvadt a sokaság közé. István megfogta Anna kezét.

- Ugye szép itt minden.

- Nagyon szép!

- Milyen jó itt!

- Jó! - nézett a fiúra az asszony -, de azért otthon is szép volt, amikor a hold feljött az égre, amikor a frissen kaszált sarjú illatát hozta a szél - és egy könnycseppet törölt ki az álmodozó női szemből.

- Én sem felejtem el, amikor holdvilágos estéken siklott csónakunk a nád között, s a szél játszadozott a nád vékony leveleivel. Ezek között a nagy házak között oly idegenül érzem magam.

- Tolvaj! Tolvaj! Fogják meg!... Fogják meg! - kiáltott egy erős férfihang.

A rongyos ruházatú kisgyerek kezében pénztárcával oly gyorsan futott vézna kis lábaival, hogy a pár vállalkozó nem érte utol, hiába akarták elkapni, kisiklott kezeik közül.

- Nézd a porontyot, hogy tud futni az Istenadta. Már az ilyen kölyköket is lopni tanítják?

Mire az emberek magukhoz tértek, a "poronty" már a hetedik határban járt.

- Menjünk innen Anna. Még mi is bajba keveredünk.

- Ne menjünk el, mert akkor Teréz nem talál meg.

- Mit szólsz Terézhez? - kérdezte a fiú.

- Szép asszony - nézett a fiúra Anna.

Ebben a pillantásban volt valami erősen női, a kutató tekintetben valami féltés is.

Anna nem volt rossz nő. A különös véletlen, a magány, a sok egyedüllét, a sajátos körülmények hozták össze a fiúval, akihez az ismeretlenbe együtt megtett út, a szökés izgalmai, a váratlan gyönyör kapcsolta, és akit megkedvelt, magáénak érzett, és akit azért féltett is. Nem fogja ő ezt a gyereket másnak adni, ha már összehozta vele ez a kiszámíthatatlan, mindig, mindig valami meglepetést tartogató sors.

- Jaj de elfáradtam már - sóhajtott Anna.

- Én is! - felelte a fiú. - Milyen furcsa. Otthon mennyit tudok gyalogolni, itt meg egykettőre elfáradok.

- Nem is mentünk keveset. Oly sok utcán mentünk keresztül.

Akármilyen szépek is voltak a kirakatok, akár mennyire volt új a hatalmas forgalom, most már egyre türelmetlenebbül várták társnőjüket. Az csak nem akart megérkezni. Már azon tépelődtek, hogy mit tegyenek, ha nem jönne meg, amikor Teréz végre megérkezett.

- Ugye egy kissé késtem - mondta idegesen.

Teréznek az arca halvány volt, szemei be voltak esve, mint aki nem aludt rendesen.

Teréz észrevehette Anna fürkésző pillantását, mert magyarázólag elmondotta, hogy igen keveset aludt este, és ezek a púderok olyan rosszak, hogyha az ember nem keni be magát mindig, nem takarják az arcot.

- Na gyertek, most már sietünk haza. Mihály még azt találja hinni, hogy megszöktünk, bár azt úgysem hinné el - tette hozzá magabiztosan.

Lassan sötétedett már, itt is, ott is kigyúlt a gázláng. A fiatalok olyannak látták a várost, mintha sok-sok kicsi karácsonyfa kicsi fényei világították volna. Meggyújtották a villamosok lámpáit is, és a csengő is már erősebben hallatszott.

Az utcában mind több ember gyűlt egybe. A legtöbben, miután kipihenték a munka fáradalmait, sétálni indultak. Volt, aki a kutyáját sétáltatta, volt, aki levegőzni jött, de legtöbbjüket a kíváncsiság vonzotta, a sok-sok mécses gyújtotta világnál nézegetni akarták a kirakatokat. Egyes utcákon valóságos emberáradat hömpölygött. Különösen a belvárosban volt nagy nyüzsgés, az üzleteket zárás előtt még egyszer megrohanták.

A két fiatalt annyira meglepte a szokatlan látványosság, különösen az esti kivilágított kirakat varázsa, hogy egy-egy kirakattól alig lehetett őket tovább vonszolni. A két fiatal számára, mintha az Ezeregyéjszaka meséje elevenedett volna meg, kitárult volna kelet teljes pompája, a mesék csodálatos, soha el nem felejthető álma. Volt is mit nézni a csodás kirakatokon, melyekben egész Európa mestereinek különös gonddal készített termékei pompáztak, igen tetszetősen elhelyezve és rafináltan megvilágítva. Maguk a járókelők is lenyűgöző látványt nyújtottak. Különösen a belvárosban tűnt fel nem egy cilinderes úr, és a Váci utca nyüzsgő árjába meg-megálló fiákerekből kilibegő hölgyek ruhakölteményei ragadtatták el a két nőt és nyűgözték le a csodálkozó férfiszemeket. Amikor végre elértek a Nagykörútig már alig vonszolták lábukat a tarka forgatagban. Csak Teréz állta még a sarat, ő már megszokta a pesti közlekedést, a kellemes andalgást, az önfeledt sétákat.

- Látjátok, a barna villamosok a Rákóczi úton, a sárgák a Nagykörúton közlekednek. A homlokfalon, és a baloldali ablak felett nézzétek meg jól, karikák vannak. Ezek különböző színekben vannak és különböző a mintázatuk is. Az üres karika a Károly kaszárnya Újpest, a zöld-fehér karika Eskü tér-Nyugati pályaudvar között közlekedik. Régebben a lóvasúton, a kocsitetőn zászlócskák jelezték az útirányt.

- Mire tanuljuk meg ezt? - kérdezte Anna. - Még azt sem nagyon értjük, amit elmondasz.

- Nem olyan nehéz, majd beleszoktok. De nézzétek csak! Ott van az őr. Ő zászlóval irányítja a forgalmat. Ő mondja meg, melyik villamos mehet elsőnek. Na, de szálljunk is már fel.

Teréz ugrott fel elsőnek, utána Anna. István zárta a sort. Az ablak mellett sikerült helyet szerezni. A két nő egymás mellé került, István szemben ült le.

- Milyen jó kocsit kaptunk. Ez egy nyári kocsi, most nincsenek az ablakon üvegek. Kellemes levegő jön be rajta. Jó ez a kis légmozgás a fülledt esti levegőben.

István és Anna alig győzték kapkodni fejüket. Hol balra, hol jobbra néztek. Semmit sem akartak elmulasztani a díszes látványból.

- Istenem mennyi, mennyi kirakat. Ha volna pénzem, mindet megvenném.

Teréz ajkán alig észrevehető gúnyos mosoly suhant végig.

- Nem mindent, de sok mindent megvehetsz, ha ügyes vagy.

Anna kissé csodálkozva nézett a szép, tapasztaltszemű társnőjére.

- Most a Múzeum körúthoz érkezünk. Itt van az országos kaszinó. Ide urak szoktak járni. Most végigmegyünk a Kossuth Lajos utcán. Látjátok, balra a nemzeti kaszinó.

- Ilyen jól ismered őket? - nézett csodálkozva társnőjére Anna.

- Egy kissé. Most jön a Ferenciek tere. Itt már a Kígyó tér, innen nyílik a Kígyó utca is. Itt vannak ám csodálatos üzletek. Most az Eskü út jön. Itt mellettünk a Városház tér, és most érünk az Eskü térre. Na gyertek, itt leszállunk.

A villamos lassított, a villamosvezető erősen rázta a csengettyűt.

- Innen már gyalog fogunk tovább menni, de először kissé körülnézünk itt.

Istvánék már unták a járást, de Teréz még elemében volt.

- Ott egy szobor! - kiáltott fel István.

- Igen az a Petőfi-szobor. Ott van a Petőfi tér. Odébb a Bristol és a Hungária. Oda nem megyünk, azok igen drága helyek. Tudok egy csodálatos kis helyet. Oda beviszlek benneteket is.

Anna és István egymásra néztek, de nem szóltak semmit.

Egy kicsit sétáltak még, de egykettőre egy kis ajtó előtt állt meg Teréz. Ez egy díszes kis ajtó volt, mellette egy kicsi kirakat. Csendesnek látszott kívülről a hely, csak belülről szűrődött ki valami halk zene.

- Na gyertek, megiszunk egy teát - nézett Teréz két társára, és kinyitotta az ajtót.

Annát és Istvánt nagyon meglepte a látvány, nyomban vissza akart fordulni, de Teréz megragadta a kezüket.

- Na ne ijedjetek meg, nem harapják le az orrotokat. Csak egy teát iszunk meg, és máris tovább megyünk.

Anna és István vonakodva mentek be.

Egy szép, négyszögletes helyiségbe léptek. Középen egy nagy csillár volt, ragyogott a sok szép üveg. Körös-körül kisebb asztalok voltak, mellettük párnázott székek. Szemben egy elfüggönyözött ajtó mellett volt még egy kis asztal mely üres volt. Négy szék volt mellette.

- Oda üljünk le - indítványozta Teréz. Ahogy leültek máris ott termett a pincér.

- Három teát! - hallatszott Teréz határozott hangja. A pincér szótlanul elsuhant.

- Hogy fogjuk kifizetni - rémüldözött Anna.

Istvánnak is végigfutott hátán a hideg. Hirtelen arra a gyerekre gondolt, akit az utcán megkergettek. Mi lesz, ha nekik is szaladni kell.

- Ne féljetek, hoztam magammal pénzt, azért mentem vissza.

A pincér ott termett a párolgó teákkal.

- Isztok még valamit? - fordult Teréz társaihoz.

Azok egyszerre szóltak, kétszer is elhangzott a nem.

- Nekem hozhat valami rövidet, egy konyak jó lesz.

- Azonnal - szólt a pincér és rögvest távozott.

A függöny ellibbent és be lehetett látni a szomszéd helyiségbe. A két fiatal annyira meglepődött, hogy alig tért magához. Ez egy szép, hosszú terem volt csupa tükör falakkal, tükörfényesre csiszolt, szőnyeggel takart parkettal. A mennyezeten, mint fügék a fán, lógtak egymás mellett a csillogó csillárok, és árasztották el pazar fénnyel ezt a csodaszép termet. Szemben a hosszú terem végén, egy pódiumon, zenekar játszott egy vidám dalt. Valószínűleg egy igen népszerű számot, mert az asztalnál ülők csendben hallgatták.

Istvánnak és Annának is tetszett a hely, de a friss élmény még nem halványodott el, és bizony nem néztek egyértelmű csodálattal a fényes terembe. Teréz nyomban fizetett is, amint a konyakot odahozták. Anna csodálattal és egy kis irigykedéssel nézte társnőjének mozdulatait. Volt valami báj ebben az asszonyban, amikor fizetett.

István éppen szólni akart, amikor észrevette, hogy a szomszéd asztalnál egy középkorú férfi nézegeti Terézt. Volt ebben a tekintetben valami a farkas sóvárgásából, valami a nem titkolt férfi szemtelenségből, valami lenézésféle is, ahogy a férfi gusztálgatta a nőt, és amint az is felfigyelt a férfi sóvár tekintetére, a férfi felemelte poharát a nő felé.

Teréz kedvesen mosolygott a szomszéd társaságra. Anna arca bíborvörös lett, a fiú szeme szikrázott a dühtől.

A férfi társaságában még ketten ültek:. Mindkét férfi középkorú volt, az egyik már erősen ritkuló hajjal.

- Nézd a kis taknyost. Látod, hogy izgul - bökött az egyik férfi István felé.

- Talán nővére a nő. Elég jó kis dög. - Ezt már lassabban forgó nyelvvel mondta, hangján érződött, hogy ittas.

- Néz a taknyos. Majdnem felszúr bennünket a szemével.

A szomszéd asztalnál gúnyosan mosolygó három férfi szemtelen vigyora végképp kihozta türelméből a fiút. Úgy ugrott fel, mintha rugók lökték volna. Most látszott csak, hogy ez a fiatal fiú mennyire izmos. Ezt a három férfi is észrevette.

A fiú már indult is az asztal felé. Teréz alig tudta elkapni a kezét.

- Ha tudtam volna, hogy ilyen heves vagy, bizony nem hoztalak volna ide.

- Én sem jöttem volna be, ha tudom, hogy ilyen helyre jövünk.

- Jó, jó már megyünk is - mondta kényszeredetten Teréz.

Amikor kiértek az utcára, Teréz úgy nézte meg a fiút, mint egy jóképű bikát szoktak.

- Nem gondoltam, hogy ilyen heves vagy, te kölyök!

- Az a három ember úgy nézte Annát, mint borjú az új kaput.

- Nem kell úgy a szívedre venned. Itt megnézik a szép nőket.

- Majd én adok nekik egy pofont - heveskedett Anna is.

- Jó, jó, de már gyertek, mert soha nem érünk haza.

Most már sietve indultak meg. Teréz arra gondolt, hogy ez a két ember, a puszta, a magyar puszta hamisítatlan illatát hozta magával. Olyan a két ember, mint az igazi vadvirág, mely háborítatlan környezetben nő fel, nincs szükségük alakoskodásra, olyannak mutatják magukat, amilyenek.

- De lemaradtál Teréz! - nézett hátra Anna.

- Egy kissé elgondolkodtam.

- Biztosan valami érdekesre gondoltál, mert oly csodálkozó volt az arcod. - Észre sem vették, amikor a villamos a Pesti utcából a Fő utcára fordult le, és utána már következett a leszállás is.

Valamennyien már fáradtan vonszolták lábukat. A sok-sok séta, de emellett a sok rendkívüli élmény is megviselte őket. Már nem is nagyon figyeltek körül, szótlanul lépkedtek egymás mellett.

- Már meg is érkeztetek - szólt Teréz. - Itt lakik Anna.

- Én nem találtam volna vissza egyedül.

- Azt elhiszem. Hosszú idő kell, míg megszokod ezt a várost, míg itt tájékozódni tudsz. Lassan mind jobban megismered a környéket, és megismered Pestet is.

- Ahhoz még hosszú idő kell - mondta mosolyogva Anna, közben nehezen búcsúzott.

Amikor elköszöntek egymástól, és Anna befelé indult a lakóházba, úgy érezte, hogy valami sajog neki belül. Ezt a kölyköt, hogy megszerette és mennyire féltékeny rá. Nem tudta megállni, mielőtt bement volna a házba, még egyszer kilopakodott az utcai ajtóig, és utána leskelődött a távozóknak. Már-már azon gondolkodott, hogy utánuk lopakodik, amikor a házból hang szűrődött ki.

- Végre megjöttél! Már nagyon vártunk! - hallotta testvére hangját.

- Igen már megyek - hallatszott a válasz.

Közben István és Teréz egyre jobban távolodtak az épülettől.

- Látod, itt még kisebb családi házak vannak, csak odébb kezdődik az igazi munkás kolónia. Nem mindenki lakik ám úgy, mint mi. Ha majd arra jársz, meglátod, milyen régi, dohos, vizes lakásokban vannak az emberek, milyen rossz körülmények között. Azért halnak meg oly sokan a gyermekek közül.

A fiú hallgatott, közben elgondolkodott.

- Teréz, miért van az, hogy egyes embereknek olyan jól megy, mások pedig szegények.

- Miért? Talán mert nem ügyesek, nem tudnak magukon segíteni.

- Te ügyes vagy?

- Igen... azt hiszem... de inkább szerencsés.

- Miért?

- Talán, mert csinos vagyok.

A fiú ránézett: - Tényleg szép vagy. A házat hogy építettétek, a gyárban nem fizetnek annyit, hogy egy ilyen házat felépíthessetek.

- Az biztos. Tudod, Mihály is hozott valamit otthonról, én is és közben-közben is kaptam pénzt otthonról.

- A szüleid gazdagok?

- Oh, dehogy. Egyszerű munkásemberek ők is.

- Hogy tudtak annyi pénzt adni, hogy hozzásegítettek benneteket ehhez a szép házhoz?

- Butuska! - mondta az asszony a fiúnak. Tudod, én vagyok az egyedüli gyermek. Apám is, anyám is dogozik, és nincs kire költeni a pénzt.

- Akkor is igen sok pénzt kellett adniuk.

- Hát... adtak is... - mondta az asszony elgondolkodva.

A holdvilág egy felhő mögül bújt elő és a csendes estét sejtelmes fénnyel hintette be. Valami mámorféle éledt ebben a levegőben. A füst, a gyárkémények füstje már elszállt, mivel nem kapott utánpótlást, és a sziget erdőségből álló tüdeje a természet rendje szerint tisztította meg a nappal oly füstös, szénszagú levegőt.

Az asszony, aki mindig hajlamos volt a romantikára, aki énjének alapmotívuma az érzékiség volt, belekarolt a fiúba. A fiú megérezte az asszony közelségét, a hozzá simuló női test igéző melegét, de mégis ösztönösen elhúzódott a nőtől.

- Te mond! - nézett az asszony a fiúra -, milyen kapcsolat van közted és Anna között.

A fiú hallgatott.

- Felelj, nagyon kíváncsi vagyok.

A fiú tovább hallgatott.

- Voltatok már együtt? - kérdezte egyre türelmetlenebbül.

- Tetszik nekem Anna! - szólalt meg végre a fiú.

- Óh, de lovagias vagy, te mimóza lélek. Azt hiszed, én vak vagyok, nem veszem észre, hogy mi van egy férfi és egy nő között? Az én szememet nem lehet megcsalni. Nektek igenis kapcsolatotok van, a szeretője vagy ennek az asszonynak.

A fiú továbbra sem szólalt meg, az asszony egyre ingerlékenyebb lett.

- Nem mondom, nincs jó alakja, de nézd meg a haját, úgy néz ki, mintha soha nem nyúlt volna hozzá.

- Majd megigazítja.

- Meg, meg! Nézd meg az arcát, kissé pisze orra van.

- Azért szép.

- Szép, szép. Mit értesz te ehhez, fiú. Láttál egy nőt, és most már azt hiszed, hogy ő a legszebb a világon, mert engedte, hogy megcsókold.

- Nem csak azt - rebegte fiú.

- Na lám, kibújik a szög a zsákból. Te lovag, hát mégis kapcsolatotok van.

A fiú már megbánta az elszólást, és ismét hallgatott.

- Nézz rám! Én nem vagyok szép?

- De, nagyon szép vagy.

- Gyere, ölelj meg - nézett az asszony égő szemmel a fiúra.

A fiú nem mozdult.

Az asszony engedett a fellángolt vágynak, és gyorsan átölte a fiút és szájon csókolta. A fiú nem viszonozta a forró asszonyi csókot.

- Óh, te gyáva - lökte el az asszony magától a fiút.

Teréz most megnyújtotta lépteit, a fiú alig tudta nyomon követni. Egy darabig szótlanul mentek egymás mellett.

- Otthon mit szoktál csinálni? - törte meg végül a csendet az asszony.

- Mit? Sok mindent.

- Mit szerettél a legjobban?

- Csónakázni. Otthon a lápban, a nádasok között sok kicsi tó van, az egyikből a másikba lehet csónakázni. Olyan szép ott.

- Szeretsz csónakázni?

- Igen, apámmal együtt szoktunk versenyezni - mondta csillogó szemmel a fiú.

A fiú arca a visszaemlékezéstől, az örömtől annyira kipirosodott, hogy az arc pírjait még a holdvilág sejtelmes fénye sem tudta eltakarni.

Az asszony, lopva, lopva ránézett a kipirult arcú fiúra. Tetszett neki a szenvedély, ami a fiúból áradt. Vigyázni kell a fiúra - gondolta magában. Talán kissé bátortalan, de inkább valamiféle betyárbecsület él benne bratyója iránt, az ő férjével szemben? Ezek a falusiak összetartanak és rokonszeretők. Ez itt a városban kopik, itt már nem tartják úgy a rokonságot, és itt már nem becsülik egymást úgy a rokonok.

- Na gyere fiú. Most már siessünk! Mihály nem tudja mire vélni, hogy ennyire elmaradtunk.

Már csak egy fordulás volt és máris ott álltak a szép családi ház előtt. Az asszony a retikülből elővette a kulcsot. Az máris csikorgott a zárban és a kertajtó kinyílt.

- Látod, milyen szorgalmas vagyok? - kérdezte a fiút az asszony, és a kertre mutatott. - Ugye szép.

- Nagyon!

- Sokat kellett vele vesződni, de már van benne mindenfajta virág. Hátrább van egy kis konyhakertünk is.

Az ajtóhoz értek. Azt már nem is kellett kinyitni, kinyílt az magától is. Az ajtóban megjelent Mihály.

- Na, végre már hazajöttetek. Azt hittem, soha nem fogtok megérkezni. Már majdnem éjfél van.

- Ejha - sóhajtott fel Teréz őszinte megrökönyödéssel.

- Legalább megmutattad Pest-Budát ezeknek a fiataloknak?

- Meg ám! Bemászkáltuk az egész Duna-partot, meg a Kossuth Lajos utcát, az Eskü teret.

- Szép volt? - kérdezte a fiútól Mihály.

- Nagyon - válaszolt teljes meggyőződéssel a fiú.

- Máskor is elmehettek, de legalább korábban térjetek haza. Reggel már dolgozni kell.

- Megvetem az ágyakat - szólt Teréz.

- A mienket már megvetettem, most a fiúnak ágyazz!

- Majd a kisszobában.

A fiú meglepődött, mert arról volt szó korábban, hogy a kamrában fog aludni, és most a szobába került.

- Csak nem hagyhatom a rokonodat kamrában aludni - szólt Teréz.

A fiú még soha nem aludt ilyen kényelmes ágyban, ily puha párnák között. Az egészséges fiútest fáradt volt, hamar elnyomta az álom.

A fiú és Anna is hozzászokott már a gyári munkához, az új környezethez, az itteni emberekhez, akik tagadhatatlanul mások voltak, mint akiket eddigi környezetükben megismertek.

Itt is, ott is, kemény, kérges kezű emberek voltak, akik megszokták a nehéz környezetet, az egész embert kívánó munkát, de a régi környezetükben élők valahogy beletörődöttebbek voltak, alázatosak, akik hozzászoktak a süvegeléshez, akiket engedelmességre a deres, az ispán botja szoktatott. Itt ezek az ugyancsak kérges kezű emberek valahogy öntudatosabbak voltak, valahogy bátrabbak, elszántabbak, akik nem ijednek meg saját árnyékuktól, akik még tisztelik az urat, de akik tudják, hogy ők termelik mindazt, ami az urak asztalára felkerül. Az a sok minden jó, ami az életben van az ő véres verejtékük, kétkezi munkájuk eredménye. Itt munkások voltak, a századforduló után már harcra nevelődött munkások, akik megtanulták, hogy a fejhatás nem mindig előnyös, az erő az egységben van, akik saját igazukért már küzdeni, harcolni tudtak, akik már felismerték saját erejüket, azt, hogy együtt, összefogva csodálatos dolgokat képesek művelni.

A fiú egyre büszkébb volt rá, hogy ezekhez az emberekhez tartozik, és valahogy nem érezte egyedül magát, tudta, hogy vele vannak társai is.

Anna is mintha megváltozott volna. Lassan eltűnt a kissé félszeg asszony, helyét öntudatos teremtés foglalta el. Olyan, aki már megtalálta önmagát, aki már ismeri saját erőit. Nemcsak ismeri, hanem értékeli is önmagát. Hozzáedződött az eleinte újszerű munkához, mind ügyesebben, gyorsabban végezte dolgát. Vidám, jókedvű volt és felszabadultnak érezte magát, annak ellenére, hogy most nem olyan széles, nyílt a látóhatár, mint korábbi otthonában, ahol házuk udvarából akadálytalanul láthatta be a határt, ameddig csak a szem elláthatott. Itt kisebb, nagyobb házak törték meg a kilátást, itt nem volt olyan nagy nyílt tér, mint otthon, de itt többen voltak. Itt barátokra is lelt, itt valahogy úgy érezte, nincs egyedül.

A fiú iránt érzett vonzalma inkább nőtt, mint halványult. Nagyon megkedvelte a gyereket. Amikor csak tehették, együtt töltötték idejüket, tettek a szigetet fedő erdőkben nagyobb sétákat, és hamarosan talán jobban ismerték a sziget közeli részeinek minden zegzugát, mint az, aki itt született. Csak az nem tetszett Annának, hogy a fiút mind többen fedezték fel. A jóképű, a természettől jó adottságokkal megajándékozott fiú egyre népszerűbbé vált. A környezetében dolgozó asszonyoknak, lányoknak gyorsan szembetűnt a jóvágású fiú. Mind többen hívogatták. Ha elmentek mellette, mosoly és derű volt az arcokon. A fiatal lányok viháncolva, magukat illegetve vonultak el a fiú mellett, ha tehették kissé hozzá is dörgölőzgettek.

Ma nehéz, kimerítő nap volt, alig várták, hogy az erős, búgó hang megszólaljon, jelezze a műszak végét. Még kétszer szólal meg a gyári kürt, mivel csak az ő részlegükben dogoztak tíz órát, a többi helyen 12-14-et.

Már a műszak letelte előtt megindult a suttogás: - Ma munkásgyűlést tartanak, munkaidő után maradjatok itt. - Egykettőre végigfutott a hír a hatalmas üzemcsarnokon, mindenki tudta, hogy ma itt kell maradni, hogy megbeszéljék közös dolgaikat.

A gyár vezetői nem szerették ezeket a gyűléseket. Eleinte mindent megtettek azok megakadályozására, de később felismerték, hogy jobb, ha ők is idejében tudják, mi történik odalent, és ezért, ha nem is szívesen, de eltűrték, hogy néha egy-egy gyűlés az üzemben is lefolyjon. Ilyenkor egy-egy magasabb vezető is megjelent a műhelyben, és tisztes távolban hallgatta a tanácskozást.

Amikor a kürt megszólalt és erős, nagy, búgó hangja szinte szétterült az üzemen, szinte egyszerre álltak meg a gépek a csarnokban.

- Na fiú? Élsz még? - nézett Istvánra a munkás.

- Még igen - mosolyodott el a fiú.

- Na, akkor gyere. Megtöröljük kezeinket, és már megyünk is.

Innen is, onnan is már mind többen jöttek az előtérbe, ahol a gyűlést tartják. Látszott az arcokon, hogy kimerültek a kegyetlen munkától, de az is, hogy ehhez a kemény munkához szokott, hozzáedződött emberek a nehéz munkától sem törnek össze, hamarosan visszatér beléjük az erő.

Az ajtóban megjelent három jól öltözött férfi. A mellettük elhaladó munkások köszöntek nekik, ők is ide-oda integettek. Mindhárman az irodából jöttek. Többen kérdőn néztek rájuk, de ők csak integettek, hogy tartsák meg a gyűlést, nyugodtan tartsák meg, ők nem zavarnak.

Az embereken látszott, hogy a három férfi megjelenése nem nagyon zavarja őket. Csak hadd legyenek itt, nekik nincs mit titkolniuk.

Anna haladt el István mellett.

- Baj van fiú! Megjött Jóska!

- Az ki?

- A férjem, ő is itt fog dolgozni. Már tegnap este megérkezett.

- Hű az áldóját - vakarta meg fejét a fiú.

- Ne félj, nem hagylak el, majd megtaláljuk a módját, hogy találkoztunk.

Anna nem mert a fiú mellett maradni, nehogy szóbeszéd tárgyai legyenek. Ezért előresietett.

Az egyik gép mellől két nagy ládát hengerítettek elő és azt lehelyezték a földre, fenekükkel felfelé. A láda előtt kissé félkörben voltak elhelyezkedve a csarnok dolgozói.

István csodálkozva nézte a sok embert. Ennyi embert egy kupacon még nem látott. Talán lehettek vagy négyszázan is, próbálta a fiú számba venni a megjelenteket. Kemény, markáns arcélek villantak meg a fiú előtt. Volt közöttük fiatalabb, volt idősebb, de a fiatal arcokra is már barázdát vésett az idő. A fiú köré fiatalok gyűltek, általában vele egykorúak. Egyesek közülük szakmát tanulnak, mások képzettség nélkül végezték a munkát. István is szeretett volna szakmát tanulni.

Most a tömör sorokból vagy öten lépnek ki. Köztük volt Györe Mihály és Becs Zoltán is. Azt már tudta róluk a fiú, hogy mindketten tagjai a Vas és Fémmunkás Szövetség Országos Szervezetének. Györe Mihályról azt is, hogy valami tisztséget is visel benne. Most ő lépett a rögtönzött emelvényre.

- Csak ettől tudnánk megszabadulni - súgta az ajtónál álló férfiak közül az egyik a másik fülébe.

- Az nem megy olyan könnyen - súgta vissza a másik. - Úgy felbuzdulna ez a csőcselék, mint a kasban a méhek, ha megzavarják őket. Így legalább tudjuk, kitől kell tartanunk.

- Tavaly már el akarták küldeni - súgta a harmadik, - de az igazgató nem engedte, azt üzente legyünk okosabbak, ne fordítsuk magunk ellen a munkásokat, ők majd megtalálják a módját, hogy elhallgattassák.

Györe Mihály erős basszushangja betöltötte a hatalmas csarnokot. A hang eljutott mindenki fülébe. Erősen kellett beszélni, mert a csarnok állandó erős zaja már többek hallását kikezdte.

Györe Mihály éppen a munkavédelemről beszélt. Név szerint sorolta fel, hogy hányan szenvedtek balesetet az utóbbi időben. Mind csak azért, mert a legszükségesebb munkavédelmi intézkedésekre is sajnálták a pénzt.

- Nézd, a szentségit, hogy hallgatják azt a hordószónokot - mondta bosszankodva az ajtóban álló emberek egyike. - A végén még azt fogja mondani, hogy mi vagyunk a hibásak, ha valamelyik kezét elkapja a gép.

- Hát, ha a múltkor elébb odatetetjük a korlátot, akkor talán nem lett volna baj! - jegyezte meg az előbbi ember.

A másik arcán bosszús grimasz futott végig. Egy kissé ludasnak érezhette magát ő is, mivel magára vette a célzást.

- Nem kár ezért a csőcselékért. Ha egyik meghal, jön helyette a másik. Még bennünket akartak a múltkor elkapni, mert egyik elpusztult. Az a gyagyás főrészvényes még sajnálta is őket.

Györe Mihály után Becs Zoltán is felállt az emelvényre és utána még ketten.

Amikor Györe Mihály megkérdezte, ki akar hozzászólni, többen is nyújtották kezüket. Egy nő kezdett beszélni harsány hangon.

- Te, ennek a nőnek olyan éles hangja van, mint egy férfinak. Hallod miket mond, hogy bennünket vonjanak felelősségre. Írjuk fel a nevét.

- Ne írd fel. Ezek agyonvernek bennünket. Majd Péter elmondja. Ő jól visszaemlékszik a nevekre.

- Ennek is fel kellene emelni a fizetését.

- Miért? Árulkodik ez anélkül is, a vérében van. Ennek még júdáspénz sem kell. Csak nehogy megtudják, hogy ő a mi informátorunk, mert akkor ezek itt kifeszítik. Jó lesz, ha odébb állunk, már nagyon pislogatnak ide.

Amikor a gyűlés után vonultak a bejárati kapu felé, Mihály odafordult a fiúhoz.

- Na István, hogy tetszett?

- Nagyon.

- Mondd, belépnél a szervezetbe?

- Igen.

- Na otthon úgyis van még tagkönyvem, majd aláírod, de előbb úgyis meg kell kérdezni a többieket is.

- Mi az a munkástanács? - kérdezte Anna.

- Azt hittem, most már tudod - nézett rá Mihály.

- Hát csak sejtem.

- Tudod, össze kell fogni a munkásoknak, mert különben az urak még a vérünket is kiszívják. Csak együtt tudjuk megvédeni érdekeinket.

- Ezért volt a mai gyűlés is?

- Igen. Az egyik baleset a másik után történik. Senki nem tesz ellene semmit. Hagyják, hogy az emberek meghaljanak, bénák legyenek, kezüket, lábukat elveszítsék. Ha nem hallatjuk hangunkat, ezek nem csinálnak semmit.

- Ki volt az a három ember, aki az ajtóban állt? - kérdezte István.

- Az? - mosolyodott el hamiskásan Mihály. - Kíváncsiak voltak, hogy mit beszélünk. Azt gondolják, hogy azt, amit tényleg akarunk, az orruk előtt mondjuk meg?

Egy férfi haladt el mellettük.

- Megyünk?

- Jó - mondta Mihály, de a férfi már el is tűnt mellőle.

A kijáratnál többen csatlakoztak hozzájuk. Volt közöttük egy fiatal férfi. Talán két-három évvel lehetett idősebb, mint István.

István jól megnézte a pelyhes állú fiatalembert. Az jó vállas, erősen zömök embertípus volt. Jóval erősebbnek látszott a szokottnál. Amikor a két fiatal pillantása összevillant, az idősebb fiú átjött István oldalára és bemutatkozott Istvánnak.

- Halmi Jóskának hívnak. Te csak hívj Halminak.

- Én meg Kuss Ádám vagyok.

- Vagy ám az öreganyád! Te Novák István vagy!

- Hát te ezt meg honnan tudod? - állt meg meglepődve Györe Mihály is.

- Mit nem tud ez a gyerek? - kérdezte kissé kötekedve Becs Zoltán.

- Jól van, de aztán ne mondogasd - nézett rá Györe Mihály.

- Nem, nem, Mihály bátyja. Ismerjük már egymást.

- Jól van. Gyertek.

A sarokhoz értek.

- Én most hazamegyek - szólt Anna.

- Jól van. Én most elkísérem Mihály bátyádat. Ti meg elmehettek egy kicsit birkózni - mutatott Mihály a fiúra.

- Éppen azt akartam Mihály bátyám.

- Hová? - kérdezte meglepődve István.

- Mondtam, birkózni.

- Itt azt is lehet?

- Hogyne, van szakosztály. Csepeli Atlétikai Klub. Először mi gyűjtöttük össze a pénzt, de most már a gyár is támogat bennünket.

- Támogat, mert muszáj. Kiharcoltuk azt, hogy legalább nektek, fiataloknak adjanak valamit.

A három csoport három felé ment. Anna, mielőtt még eltűnt volna, intett a fiúnak: - Holnap elmegyünk hozzátok.

A többiek Mihály háza felé vették útjukat. István és új pajtása pedig jobbra kanyarodtak el egy mellékutcába.

- Tagja vagy-e a munkásegyletnek?

- Ja igen, Mihály bátyja tölti ki a belépőt.

- Honnan jöttél?

- Vidékről.

- De titkolózó vagy. Ne félj, én úgyis mindent tudok. Én itt a szigeten nőttem fel. Már gyalog is végigmentem a szigeten, pedig nem kis távolság. Úgy ismerem, mint a tenyeremet.

- Én meg otthon, a mocsárt ismertem jól.

- Te! - fordult most a fiú felé az új barát. - Igaz, hogy az ispánt otthon jól megverted?

- Igaz.

- Meséld el!

Istvánnak el kellett mondani töviről hegyire, mint kapta ki az ispán kezéből az ostort, és azzal az ispánt jól elagyabugyálta. Az új barát nagyot nevetett rajt.

- Te itt laksz a szüleidnél?

- Igen, de csak anyám él.

- Apád?

- Nem régen halt meg. Itt dolgozott ő is Csepelen. Egy gép zúzta halálra. Nem apám volt a hibás, mégis ráfogták. Meg tudtam volna fojtani minden vezetőt. Nem nyugszom addig, míg apám halálát meg nem bosszulom.

István mély részvéttel nézett a fiúra.

- Na nézd azt a nagy sárga épületet. Ott az alagsorban működik a birkózó szakosztály.

- Sokan vagytok?

- Elég sokan. Legalább harminc fiú jár ide, sőt van mikor még ennél is többen.

- Nehéz lehet birkózni? - kérdezte István. - Otthon csak a gyerekkel szoktunk játszani.

- Hát bizony az nem könnyű - nézett Jóska bizonyos felsőbbrendűséggel Istvánra. Az eredményért nagyon meg kell küzdeni. Remélem nem félsz?

- Én? - nézett István a fiúra. - Még eddig nem lepődtem meg semmitől.

- Majd meglátjuk.

Közben már oda is értek a nagy sárga emeletes épülethez. Ahogy beléptek a kapun, Istvánon enyhe izgalom lett úrrá. Lent az alagsorban egy hosszú folyosó volt, ormét nyíltak az ajtók. Ahogy elhaladtak az ajtók mellett, István belesett a félig nyitott ajtón. Több kisebb terem után egy hatalmas termet látott, olyat, mint valamikor a báró borospincéje, ahol egyszer lent volt. Hordókat szállítottak.

- Ez valamikor pince volt - magyarázta barátja. - Mi hoztuk rendbe. Később segített a vállalat is. Most már minden helyiség fel van padlózva, vannak szőnyegek. Ez minden sporthoz kell. A földszinten van egy nagy terem. Abban gyűléseket szoktunk tartani, de ha verseny van, át szoktuk alakítani. Középre helyezzük a birkózó szőnyegeket és köréje a székeket. Ahová nem jut szék, ott állni szoktak az emberek. Tudod mennyire tele van a terem, mikor verseny van? Alig férnek el egymás mellett, de verseny közben úgy ordítanak, hogy majd kiszakad a tüdejük.

A folyosó végén több kisebb szoba volt egymás mellett. A falak mellett padok, és részben szekrények voltak egymás mellett. Ezek voltak az öltőzők.

A belépőket nagy ováció fogadta. Ebből látta István, hogy új barátja nagyon népszerű lehet. Többen megveregették a hátát.

- Ez ki? - kérdezte az egyik fiú.

- Az új barátom.

István oda akart menni kezet fogni a társakkal, de egyikük rászólt.

- Ácsi, erre még ráérsz. Majd közben megismerkedünk. Ha mindenkivel kezet fognál úgy elfáradnál, hogy a kezed se tudnád mozdítani, mire a szőnyegre kerülnél. Ezek aztán megropogtatják ám a kezedet.

- Na mutasd magad öcskös! - nézett Istvánra egy idősebb ember.

- Ő Gyurka bácsi az edző, ő pedig az új fiú, István.

A férfi jól megnézte a fiút.

- Nem nézel ki rosszul fiú. Majd meglátjuk, mire megyünk veled. Kapsz te is felszerelést, de úgy vigyázz rá, mint a szemed világára. Ha elvesztesz valamit, a nyakadat facsarom le.

- Nem kell annyira félni tőle, csak beszél - nyugtatta meg új barátját Jóska.

Gyorsan elkészültek. Istvánon jól mutatott az új birkózó dressz.

- Ezt mintha rád szabták volna. Úgy látszik Gyurka bácsi mindig az újaknak adja a jó dresszt, hogy kedvük legyen birkózni. Jó izmos gyermek vagy! - nézett végig új barátján a szőke fiatalember.

- Most mit csinálunk?

- Átmegyünk a terembe. A mi termünkben a fiatalok edznek, a másik két teremben az idősebbek. Velünk Gyurka bácsi foglalkozik. Szót kell néki fogadni, mert nagyon szigorú.

Alighogy beléptek a terembe, máris hallották Gyurka bácsi hangját.

- Na gyerünk, gyerünk! Ne legyetek olyan lusták, mint a lajhárok. Gyorsan egyes sorba, aztán futás.

Ezzel kezdetét vette az edzés. István még hosszú évek múlva is visszaemlékezett rá. Az egész sor a falak mellett futott a tornateremben. István nem tudta megszámolni, hányszor kellett végigfutni a termet. Amikor végre befejezték a futást, mindenki úgy lihegett, mint a gőzkazán, ha a szelepeket megnyitják és a gőz sípolva tódul kifelé.

- Lassan séta körbe, míg kifújjátok magatokat. Rázzátok a kezeteket, lábatokat, lazítsatok... Na most jön egy kis gimnasztika.

- Lassan csináld - súgta Istvánnak szomszédja. - Különben az öreg úgy kidögleszt, hogy még mozdulni sem fogsz tudni.

- Ha nem akarod csinálni, miért jössz ide? - súgta az előbbi fiúnak Jóska a másik oldalról.

Úgy látszik, itt nem lehet lazsálni, mert az edző észrevette István szomszédját, hogy lassan húzkodja kezét.

- Gyere csak ide egy kicsit! - mutatott az edző István szomszédjára. - Szeretnénk látni, hogy kell ezt csinálni... Itt állj meg... na, most a többivel együtt... csináld... keményebben. Na, most már visszamehetsz.

A fiú szinte tántorogva tért vissza. A gyakorlatokat most az edző szeme előtt végezte, és nagyon igyekezni kellett neki, hogy az edző újra rá nem morduljon. A többiek is nézték, hogyan csinálja. Nem akart megszégyenülni sporttársai előtt.

- Na most hidalunk! - hangzott az edző parancsszava, és ezzel megkezdődtek a speciális birkózó gyakorlatok.

- Ne sajnáld a nyakadat Jóska - süvít az edző hangja. - Mozgasd csak erősen... rajta... ne féljetek, nem törik ki a nyakatok!... keményen... tovább, csak tovább... Te ott... te... te!.. ne lazsálj. Ott! Most a dupla nelzont gyakoroljátok... Úgy... ne enged az istenit, milyen fából vagy faragva? Te pedig szorítsd, erősebben... ne sajnáld a csuda vigyen el... keményen... keményebben.

Már zihált a tüdő, zakatolt a szív, lüktetett az ér. Alig álltak már a lábukon, amikor végre felállhattak, de továbbra sem volt szünet. Előbb a régi fogásokat gyakorolták, majd újakat is tanultak.

Az edző vizslaszemekkel nézte a gyakorlatokat. Jól tudta, melyik tanítványa szorgalmas, melyik lusta, kivel kell szépen beszélni, kit kell dicsérni, kit kell szidni. Csalhatatlan szeme volt, megérezte, kiből lesz valaki, kiből lesz versenyző, ki nem fogja sokra vinni. Istvánon többször megpihent a szeme. Jól mozog a gyerek - állapította meg magában. - Milyen jól kidolgozott izmok csak keményíteni kell még. Van benne jó adag nyers erő, de a technika hiányzik még. Hát, ha ilyen szorgalmas lesz, majd belejön.

- Na gyerünk! Párokba... Na, Feri ide!

Nem sokkal idősebb fiú ment az edző mellé, de igen erősnek látszott, jól kidolgozott izmokkal.

- Tudod, ki ez a fiú? Sifter Feri! Már több versenyt megnyert - súgta Istvánnak új barátja. - Igen kemény gyerek.

Az edző körülnézett. Istvánon akadt meg a szeme.

- Na, gyere ide fiam - mutatott Istvánra.

- Palacsintát fog belőled csinálni - súgta Istvánnak új barátja. - Igen kemény gyerek.

István ugyan félt, de nem volt gyáva fiatalember. Nem remegtek lábai, amikor az edzőhöz ment.

- Na, gyere fiú, kipróbállak.

A többiek már tudták, mit akar az edző. Így szokta. Az újat mindig összeengedte a tapasztalt versenyzőkkel. Nem baj, ha ellátják kissé az új baját. Sokan mondták neki, hogy ez nem jó, elijeszti a gyengébbeket, de ő azt hangoztatta, hogy aki fél, az ne jöjjön. Van fiú elég, lehet válogatni belőle. Aki az első napokat kibírta, az maradhatott. Rendszerint belőle már jó sportember vált.

- Menj le Feri hídba!... Úgy!... Te meg törd be!

István még nem értett a karfelszedéshez, nem tudta, hogy kellene társát kifordítani. Neki csak kemény, izmos teste volt még. Ráfeküdt a gyerekre. Mozgatta ide-oda, de a hidat nem tudta betörni.

- No, jól van. Most menj le békába! Úgy! Ne sajnáld - súgta oda Ferencnek. - Hagyd jól helyben.

Ferencet nem is kellett biztatni. Hirtelen felállt, elkapta István derekát, fel is emelte, de az megfogta kezét, és ösztönszerűen vele mozgott.

- Kemény fiú vagy az istenedet - hangzott az edző hangja. - No most folytassátok állásból... ne kíméljétek egymást... Mozogj már... keményen. Rántsd le a szőnyegre.

Ferenc jó keményen megmarkolta a fiút. Az izmok feszültek, mindketten beleadtak apait, anyait. István nem sajnálta magát. Szemei előtt már piros karikák táncoltak, de húzta-vonta ellenfelét. Az is érezte, hogy ennek már fele sem tréfa. Minden erőt bele kell adni, mert szégyenben marad. Talán egy kis csellel. Most erősen nyomja a fiút. Az megfeszített lábakkal állja a nagy nyomást. Most hirtelen rántás. István, mint a béka terül el a szőnyegen. Fel is jajdul. Már az edző is odaugrik, segíteni akar neki, de amikor látja, hogy a fiú kezd feltápászkodni, és megrázza fejét, keményen rászól:

- Na, mi az, elég volt?

A fiú lassan feláll. Szeme piros, tüdeje zihál.

- Folytatjuk - mondja alig hallhatóan a fiú.

Az edző nézi, aztán int: - Folytassátok.

Ismét összecsapnak. A technika és a nyers erő. Ropognak a csontok, zihál a tüdő. A gyakorlott birkózó most egy fél fordulatot csinál, egy kis csavar, és sikerül hídba buknia, és István újra földön.

Lihegve tápászkodik fel.

- Na most már elég. - szól az edző erélyesen.

- Nem! Folytassuk.

- A makacs mindenedet. Gyere Feri, most aztán csapd a földhöz.

A két fiú megragadja egymást. A hatalmas küzdelembe mindketten belefáradtak már. Már nemcsak István szeme előtt játszadoztak a vörös karikák, hanem társa is már nagyon fáradt volt. Mindketten alig álltak a lábukon. Most már a többi szőnyegen is lassan abbahagyták a birkózást, és a küzdő fiúk körül valóságos kis kör alakult ki, mintha nézők ültek volna körben. Az egyik fiú látta, hogy Jóska Istvánnal többet beszélgetett, meg is kérdezte tőle, hogy hívják a fiút. Amint hallotta nevét, már el is kiáltotta magát: "Hajrá István".

Nem kellett többször mondani, rövidesen kórusban zúgták valamennyien. Örök törvény ez. A szimpátia mindjárt a kezdő mellé áll. Általában a kisebbet, gyengébbet biztatják.

A két fiú most már maradék erejével mérkőzött. Tépték, cibálták egymást, bár mindketten tántorogtak a fáradtságtól.

István érezte, hogy fogy az erő, lankadnak az izmok. A piros karikák között apja arcát látja feltűnni, és előttük az otthoni tó. Mindketten csónakban ülnek.

- Elfáradtál fiú? - hallja apja hangját.

- Nem! - válaszolja elszántan a fiú, és még keményebben markolja az evezőt, beleadja utolsó erejét.

István csak azt vette észre, hogy elzuhannak mindketten, és ellenfele kerül alul. Már hangzott is az éljen és zúgott a taps.

- Na, jól van gyerek. Most mehetsz öltözni - hangzott az edző szigorú hangja -, de ha máskor nem jössz el, én megyek érted! Megértetted?

- Igen - válaszolt a fiú.

- Elfáradtál? - kérdezte a társa, amikor már mosdás után öltözködtek.

- Eléggé - válaszolt őszintén a fiú, bár igyekezett tartani magát.

Amikor kiértek az utcára, langyos szellő csapta meg őket. Sötét volt már, az égen fénylettek a csillagok. Fáradtan, de jókedvűen indultak hazafelé.

A hetek gyorsan múltak. István már beleszokott a munkába, Anna is régi munkásnak tekintette magát. Most már kevesebbet találkoztak, mivel Anna férje is Pestre költözött és ugyanott vállalt munkát. A fiú és Anna férje megismerték egymást. A férfinak nem tűnt fel a fiú, még gyermekszámba vette, így nem ellenezte, hogy a fiú náluk is megjelenjék, és feleségét néha elkísérje. Most, hogy ritkán találkoztak, Anna még szenvedélyesebbé vált. Amikor lehetősége nyílt az együttlétre, mintha pótolni akarta volna az elmulasztottakat, lángoló szenvedéllyel árasztotta el a fiút. Ezek a tüzes együttlétek magával ragadták a fiút is. Anna az ő lelkivilágát is betöltötte, de azért nem tudta kivonni magát a körülötte zsibongó fiatal lányok hatása alól. Nem is lehetett, hiszen oly hévvel nyüzsögtek körülötte, mint a megvadult méhek a kaptár körül. Különösen az egyik fiatal leány, aki oly idős lehetett, mint a fiú, volt állandóan a fiú körül. Anna mindent elkövetett, hogy a tolakodó leányt távol tartsa a fiútól, de az olyan volt, mint a pióca, rátapadt a fiúra, mindent elkövetett, hogy együtt lehessen vele. Amikor kijöttek a gyárból a leány megvárta, míg Anna és férje eltűnnek, utána a fiú nyomába eredt, és mintha véletlenül találkoznának, csatlakozott a fiúhoz.

A leány kissé molett, de kivételesen csinos teremtés volt, kissé kerek, de nagyon szabályos arccal, pisze orrocskával, nagy, barna, meleg szemekkel, kecses, érzéki ajakkal. Kissé még éretlen, de már nőies formákkal.

A fiúnak tetszett a leány, jól esett neki a fiatalos rajongás, de inkább pajtásnak tekintette, akivel jó néha sétálni, de aki számára még nem érett igazi nővé.

A leány a fiúban látta az igazi férfiideált, néki ő volt az "igazi", a hamvas szerelem első megnyilvánulása. Arról álmodozott, hogy megfogja a fiút, valahol eltöltenek egy csodálatos éjszakát, és magához láncolja a fiút. Többször elképzelte, hogy egy csodálatos bálteremben pergő ritmusú muzsika szól, ő tánc közben a fiúhoz simul, aki szerelmes szavakat suttog fülébe.

Már hosszú ideje gyűjtögetett rá a leány. Mindig újságolta is a fiúnak, mennyi pénze gyűlt össze. Nem volt könnyű a takarékoskodás, igen kevés volt a leány fizetése. Sok kicsi sokra megy, szól a magyar közmondás, és az így gyűjtögetett kevés pénz is sokasodott. Már összegyűlt annyi, hogy a leány nyugodtan merte hívni a fiút. A fiú eleinte tiltakozott. Önérzetes, büszke fiú volt, de végül is úgy határoztak, hogy mindketten hozzájárulnak, és együttesen töltenek el valahol a belvárosban egy igen szép estét.

A mai napra esett a választás. Szombati nap volt, a munka korábban befejeződött, és így az egész délután és egy egész este szabadok voltak.

A leány napközben többször szerét ejtette, hogy a fiú közelébe férkőzzön és megbeszélje a találkozást. Észrevette ezt Anna is, és magában már el is határozta, hogy kitekeri a nyakát ennek a szemtelen fruskának, aki még alig bújt ki a tojáshéjból és máris fiúkkal flörtöl. Amikor már-már elindult, hogy a "kis taknyost" felpofozza, a szeme arra tévedt, ahol férje dolgozott és így, ha nagy erőfeszítéssel is, de fékezte magát.

Mindegyiküknek nagy kő esett le szívéről, amikor a gyári kürt megszólalt, és jelezte a műszak végét. Nehéz munka ide, nehéz munka oda, de a kürt búgó hangjának elhalása után senki sem érezte magát fáradtnak, mindenki a pihenőnapra gondolt. Mindenki tervezett. Ki erről álmodott, ki arról, de mindenkinek volt valami előre eltervezett programja, hogy miként töltse el vasárnapi pihenő napját, és ha tehette, már a szombat estét.

Anna szeretett volna otthon maradni. Titkon remélte, hogy megjön a fiú, és akkor együtt tölthetik el az estét, és talán a vasárnapi pihenőnapot is, de férje szerette volna megnézni a budai vár megtekinthető részét, a híres várnegyedet, és azért a családban a férfi szava volt a döntő. Nem is lehetett volna a programjavaslat elől kitérni, mert ahhoz nyomban csatlakozott Anna testvére Becs Zoltán és családtagjai is. Mivel a kis kert munkáival már végeztek, vasárnap János-hegyre szólt a program.

A leány és a fiú már kora délutánra beszélt meg találkát azzal, hogy mielőtt elindulnak a belváros felé, meglátogatják egy fiatal nő munkatársukat, aki gyermekét egyedül neveli, mivel férje korán elhalt. Többen határozták el, hogy a fiatal teremtést meglátogatják, ezért közös gyülekezőhelyet beszéltek meg.

A találkozásig ugyan nem sok idő volt hátra, de arra elég, hogy rendbe rakják magukat, ünneplőbe öltözzenek. Egyikük sem keresett annyit, hogy különösebben öltözködhessen, de azért félre tudtak tenni annyit, hogy mindketten szép ünneplőruhát tudjanak vásárolni. A fiatalon még a kevésbé elegáns ruha is szépen mutat, a kisportolt, kidolgozott izomzathoz sokszor a készen vett ruha jobban simul, mintha elhízott alakra a legjobb szabó méretez ruhát.

Mire odaértek a megbeszélt találkozóhelyhez, ott már többen voltak. Fel is sóhajtottak, és szinte egyszerre mondták: "milyen szépek vagytok".

- Kár volt így felöltözni a látogatáshoz - mondogatták.

- Nem is oda öltözködtünk fel, az este kissé ki akarunk ruccanni, kirúgunk a hámból.

- Az más, csak menjetek. Ti még fiatalok vagytok - szólalt meg a csoportból egy idősebb nő.

Valóban nem kellett elfogultság ahhoz, hogy bárki megállapíthassa, hogy a két fiatal valóban igen jól mutat a szép ruhában. A leányon könnyű selyemanyagból készült ruha simult alakjához. A leány, bár még nem volt érett szépség, nem domináltak rajta az érett női formák, de már a keskeny csípőből egyre szélesedő mellkas indult ki, és elöl már telt keblek terebélyesedtek. A halványpiros ruha is jól illett a kissé pirosas arcszínhez. A leány alakján látszott, mire teljesen érett nővé válik, erősen teltkarcsú lesz, de ha továbbra is ennyi mozgás, fizikai terhelés lesz mögötte, idős korában is meg fogja őrizni ruganyosságát.

A fiú az elmúlt hónapok alatt sokat erősödött, most mintha tömöttebb lenne az alakja, erőteljesebbnek látszik. A sötétbarna ruha erősen karcsúsított és így jól kiemeli a fiú erőteljes alakját. Ehhez ruganyos, könnyed járás társult, ami ennek, a kemény evezők fogásához, de már a rendszeres sporthoz szokott testnek férfias külsőt adott.

Volt a csoportban egy-két fiatal leány is, akiknek ugyancsak megdobbant a szívük, amikor a fiút meglátták. Az idősebb asszonyok is arra gondoltak, milyen jóképű, csinos férfi lesz a fiúból egy-két év múlva.

- Még egy keveset várunk, aztán indulunk - szólt egy idősebb asszony.

A csoport gyorsan nőtt, percek alatt 15-20 főre duzzadt az indulásra kész csoport. A nőknél általában volt egy kis szatyor vagy egy kis kosár. A férfiak is tudták, mi lehet ezekben a kis szatyrokban, kosarakban.

Most egy eléggé termetes asszonyság ért a csoporthoz.

- No végre - lihegi ki a fáradalmakat. - Már azt hittem egyedül kell mennem. Össze kellett szednem az elemózsiát annak a kis asszonynak. Bizonyára örülni fog neki. Nem mindennap lehet része egy-egy jobb falatban.

- Hát bizony, nem a legjobb körülmények között él szegény teremtés - mondogatták innen is, onnan is.

A csoport lassan elindult.

- Látjátok az az ősi Csepel - szólalt meg egy idősebb munkás -, a többi már csak utánzat.

Valóban nem szívderítő látvány volt ez az ősi kolónia. Régi, mállott falú házak sorakoztak egymás mellett, elhanyagolt külsővel. Ha a külső csúnya volt is, a házak többsége mégis tisztának látszott. A falról leomlott vakolat nem csúfította el a kis udvarokat, és ha kis hely is volt, itt-ott megjelent egy kis virág is. Olyan volt a környék, mint a szakadt ruha, melyet azért gondosan foltozott gazdája. A foltos ruha azért ki volt mosva, tiszta volt.

Nem mindenütt volt ilyen a környék, voltak házak, melyek teljesen elhanyagolt külsővel még tovább rontották ezt az amúgy sem idillikus képet. A szemlélőnek itt csak az lehetett a benyomása, hogy itt csak sivárság és nyomor az uralkodó, az itt lakóknak elhanyagoltság és kivetettség jut osztályrészül. Itt bizony gond a mindennapi kenyér, a betevő falat. Az itt-ott zsibongó gyermekhad nem éppen egészségtől duzzadó, fénylő szemű, piros arcú sereg, hanem sok volt köztük az elhanyagolt, a csenevész, a beesett mellű, pókhasú, örökké éhes szájú gyerek, akik arcát a vizes, pinceszagú lakás fakította ki.

- Látod? - súgta a fiúnak a leány. - Ez az igazi Csepel. Nekünk szerencsénk van. Te is szép lakásban laksz és én is, bár nekem alig van pénzem.

- Nekem sem sok - mosolygott vissza a fiú.

Távolabb egy többlakásos, földszintes ház képe rajzolódott ki. A hosszú, vakolatlan ház téglából készült. Ahogy közelebb értek, a fiú számolta rajta az ajtókat. Legalább hat ajtó volt a házon. Biztosan mindenhol van egy-egy szoba és konyha és talán kamra is.

Az egyik ajtó előtt többen álltak. A nők fején kendő, a férfiak fedetlen fővel álltak.

- Valami nincs rendben itt! - szólt az egyik munkás mély öblös hangon.

- Biztosan itt valami hiba van - mondogatták többen.

Egyre közelebb értek a kis földszintes házhoz, ahonnét a nyitott ajtón keresztül vérfagyasztó jajgatás hallatszott ki.

- Mi van? - kérdezték többen, amikor a lakáshoz értek.

- Meghalt a gyermeke - hangzott a felvilágosítás. - Az orvos szerint a tüdővész vitte el.

A fiú és a leány odasomfordál az ajtóhoz. Többen utat nyitottak nekik. A konyha ajtaja is nyitva volt és nyitva volt a szoba ajtaja is. Az pont szemközt nyílt, így be lehetett látni. A szobában egy roskadozó szekrény szorongott, szemben vele egy kis asztal, körülötte három kis szék és a fal mellett egy ágy, míg az ablak mellett egy kis bölcső. A bölcsőre ráborulva egy fiatalasszony, akinek könnye úgy záporozik, mint az őszi eső. Talán azt hiszi, hogy ezzel a könnyzáporral egy halottat is fel lehet támasztani.

- Ott a bölcsőben fekszik a halott gyermek - súgta az egyik nő a másiknak. Az emberek nem szóltak semmit. Az arcuk merev, a kemény vonásokra az együttérzés szelleme rajzolódik rá. Olyan ez, mint a tihanyi visszhang. Az a hangot adja vissza, emez a fájdalmat. A fiú visszagondol az ő lakásukra. Nekik is kicsi szobájuk volt, de legalább száraz. Ez ugyancsak kicsi, de a falai vizesek, itt-ott még cseppekben is lóg rajtuk a víz. Az ő szobájuk földje agyag volt, emezé itt tégla. A falakon itt-ott vakolat nyomai. Inkább mutatóba, legalább látsszon, hogy addig, amíg a víz nem támadta meg, vakolat is volt a falon. A konyha oly kicsi volt, hogy abba nem is fért más, mint egy kicsi tűzhely és egy polc, melyen itt-ott egy-egy tört zománcú edény.

A fiú a leányra nézett, aki átérezte a szívszaggató zokogásban kifejeződő fájdalmat, halvány arccal nézte a bölcsőre boruló kétségbeesett teremtést. A fiú szíve ebben a fájdalmas pillanatban is valami melegséggel telt meg, az ő szívében is visszhangot keltett ennek a leánynak mély együttérzése.

Hosszú ideig némán álltak. Ebbe a néma csendbe, mint valami fájdalmat zakatoló dobpergés, dübörgött bele a fájdalmas zokogás.

Most ezek a harcedzett, az élet szenvedéseit már kipróbált asszonyok is tanácstalanok voltak. Nehéz is volt ily körülmények között mihez kezdeni.

Ezt a furcsa, hallgató, de mégis kiáltó, dübörgő, harsogó csendet az egyik férfi hangja szakította meg. A férfi levette kalapját, megfordította azt és csak annyit mondott: - Tessék! - Mindenki megértette.

A spórolt fillérek, krajcárok hulltak a kalapba oly kezekből, akik megszokták, hogy nagyon is fogukhoz verjék a garast, hiszen ebből a sokszor éhbéren tengődő munkásnak nagyon kevés volt. De hullt a garas, csupán őszinte segíteni akarásból, nem törődve azzal, hogy azért a pénzért nekik is nagy árat kell fizetniük.

A kalap vándorolt, odaért a kislány elé. A leány arcán pillanatokig habozás, ingadozás látszott, de aztán a zsebecskéből kikerült egy zsebkendő. Ügyes kezek gyorsan oldották a csomót, és a pénz a kis kendőből a kalapba hullt.

István is zsebébe nyúlt, onnan is kikerült a pénz.

Amikor a kalap végigvándorolt és visszakerült gazdájához, az átadta az egyik asszonynak.

- Add oda neki! - hangzott a felszólítás.

- Jó, de ti már menjetek, majd mi gondoskodunk szegény teremtésről.

A csoport lassan megindult visszafelé, csak egy-két nő maradt.

Amikor már egyedül baktattak az úton, a fiú ránézett a leány szomorkás arcocskájára, majd megsimogatta a kislány haját. Az lassan felemelte fejét és a fiú szemébe nézett. Hosszan és forrón. Mintha mennyország nyílt volna ki ezekben a szemekben és a két fiatal megfogva egymás kezét oly boldogan lépkedett ezeken a gyárkémények füstjétől színezett köveken, mintha táncparketten siklana. Nem csoda, hiszen a szívük ritmusa szolgáltatta ehhez a zenét.

A macskaköves úton egy széles vállú, tizennyolc év körüli fiatalember és hasonló korú leány közlekedett. A fiún egyszerű munkásöltöny volt, a leányon is egyszerű ruha. Gyors, határozott lépteiken látszott, hogy mindketten munkába sietnek. A fiú járása erőteljes, rendkívül ruganyos. A leányé, bár az kissé molett, könnyed, szinte légies. A fiú arca csinos férfi arc volt, még nem teljesen kiérett vonásokkal, de az arcon kemény vonalvezetés húzódott végig. A leány arcán lágy vonások uralkodtak, a szépen ívelő szemöldök, a kissé húsos száj, mely fehéren villogó fogakat takart, és néha-néha lehunyódó szempilla takarta a szép bársonyos szemeket.

Mindketten egy kereszteződéshez értek.

- Halló! - hallatszott egy harsány női hang.

- Halló! - hallatszott a válasz is, miután a fiú a hang irányába fordult.

- Mi van Anna? Hogy pihentél?

- Jól, de tegnap úgy otthagytatok, mint szent Pál az oláhokat.

- Nem akartunk tovább zavarni benneteket.

- Te! El ne csábítsad ezt a fiatalembert! - fenyegette meg ujjával az idősebb nő fiatalabbat.

- Már túl vagyok rajta - mosolygott az vissza.

- Jó! Jó! Úgysem tudom már megakadályozni, de legalább hagyjál nekem is valamit még belőle, tudod, hogy nem tudok lemondani róla.

A fiú hallgatott. Tudta, hogy mindkét nő szereti. Ennek örült is, meg nem is. Mindkét nőhöz ragaszkodott, mindkettőt szerette a maga módján. Egyiket sem akarta elveszíteni. Tudta jól, hogy mindkét nő féltékeny egymásra, de azt is, hogy elviselik egymást, már azért is, hogy őt el ne veszítsék. Inkább, ha nem is igaz barátsággal, de a barátnői státust választották önmaguknak.

- Ma van három éve, hogy ide kerültünk - szólalt meg Anna, hosszabb hallgatás után.

- Három éve? - állt meg a fiú meglepődve.

- Bizony már három éve. Emlékszel, amikor először találkoztunk?

- Igen, abban a kis tanyai házban - válaszolt a fiú kissé elmélázva, de bele is pirult.

A fiú rápillantott az idősebb nőre, aki ugyancsak belepirult ebbe a pillantásba, és csípőjét jólesően himbálta meg.

Annában nem tett kárt az új életmód. Erős vasszervezete jól bírta az új strapát is, és talán még szebbé vált, mint azelőtt. Most már kiérett, női szépség volt, telt, asszonyi vonásokkal. Az ő arca olyan volt, mint a már kinyílott rózsa, melyről az első hamvasság lekopott, de most volt csak csodálatosan szép. A gyárban is sok problémája volt miatta, a környezetében lévő sok férfi mind szeretett volna a közelébe kerülni. Ő nem volt kacér, nem kezdett ki senkivel, de mégis kimondhatatlanul jól esett néki, amikor a fiú arcán a féltékenység rózsáit látta kinyílni.

- Bizony izgalmas volt és szép is - sóhajtott fel újra Anna.

Rózsika, a fiatal lány észrevette, hogy nem jó fordulatot vett a beszélgetés, azért más irányba próbálta terelni.

- Ennek örömére este elmehetünk valamelyik cukrászdába. Már oly régen voltam valahol.

- Nem sokkal jobb lenne a friss levegőn, kint a szabad természetben? - kérdezte a fiatal férfi.

- Veled bárhol jó! - válaszolt rá a fiatal leány.

Anna kissé dühösen nézett rá, úgy, ahogy két nőstényoroszlán tud egymásra nézni, melyek a hosszú próbálkozás után jól tudják, hogy nem bírnak egymással. Most már mind kevesebbet lehetett egymással beszélgetni. Közel volt már a gyár bejárata.

Az elmúlt három év alatt a fiú is sok mindenen keresztülment. Társai szerették, becsülték, érezték, hogy mindig számíthatnak rá, a nők bálványozták, úgy a fiatalabb, mint az idősebb korosztály rajongott érte. A fiú nem játszotta meg a bonvivánt, nem is volt Casanova, de mindenkihez volt egy-egy kedves szava, egy-egy vidám megjegyzése. Nagyon jóképű férfivá fejlődött, és ennek a nők nehezen tudtak ellenállni. Már annak is örültek, ha a fiatal férfi közelébe kerülhettek.

A fiú meg munkás lett a javából. Igen szorgalmasan, jól dolgozott. Lelkiismeretes munkájáért becsülték is. Még felettesei részéről is kijutott a megbecsülésből, csak az nem tetszett, hogy bizony kinyitotta a száját, véleményét nem rejtette véka alá. Emiatt aztán nem egyszer komoly szóváltás is volt feletteseivel, és többször ígérték is neki, hogy felmondanak.

Az egyletnél is számítottak rá, már kisebb feladatokkal is megbízták, és tervezték, hogy bizalminak választják meg. Sporttevékenységét is szorgalmasan folytatta. A birkózásban is kitűnő eredményeket ért el, és le-lejárt ökölvívó edzésekre is. Korábban sem volt gyáva fiú, de most már igazán nem ijedt meg saját árnyékától.

A gyárban sem lehetett meg próba nélkül. A dolgozók azonnal észreveszik, ki az, akire adni kell, akire hallgathatnak, akivel nem jó kötekedni, akitől ki kell térni. István is volt olyan helyzetben, amikor meg kellett markolnia társa mellén a ruhát, és úgy a sarokba lökte kötekedő ellenfelét, hogy az alig tudott feltápászkodni. Egy ízben kötekedő társának oly nagy pofont adott, hogy az földre esett. Napokig lehetett arcán látni a pofon nyomait. Így aztán hallgattak rá. Hallgattak rá azért is, mert a fiú korához képest okosnak, műveltnek látszott. Nem volt könnyű könyvhöz jutni, de ha hozzájutott egy-egy könyvhöz, azt elolvasta. Addig nem tette le, míg be nem fejezte. Teréz is többször hozott neki egy-egy jó könyvet. A gyárban kapott politikai könyveket is.

Ez kézen-közön vándorolt. Akik olvasni tudtak, nehéz kezeikkel lapozták és olvasták a könyvet, és adták tovább. Azok lassan rongyokká váltak. Aki nem tudott olvasni, annak társa mondta el, mi van a könyvben.

A fiú többször felsóhajtott: ha pénzem lenne, mennyi mindent tanulhatnék.

Szeretettel emlékezett vissza az egyszerű falusi tanítóra, aki hamar észrevette a gyermekben a tehetséget, és ahogy arra módja volt, oktatta. Nem kapott a fiú rossz alapokat.

- Szervusztok! Szervusztok! - hallatszott innen is, onnan is. Most már a gyár kapujához özönlött a tömeg. Idősek, fiatalok, középkorúak, nők, asszonyok, lányok vegyesen. Erőteljesek, fiatalok, összetörtek és görnyedtek, pirospozsgás arcúak és penészszagúak.

István visszagondolt, amikor először látta meg a gyárat, azt a félelmetes gyárkaput, ami annyi embert nyel el. Akkor mennyire bizonytalan volt minden, hajszálon függött, hogy lesz-e állása, lesz-e munkája, lesz-e kenyérkeresete.

Ma sem volt biztos az élete, nem tudhatta, mikor teszik ki a gyárból, de most már erősnek, keménynek érezte magát, aki nem fél az élettől, aki azzal szembe mer nézni. Nem volt könnyű a gyári munka, de István, amikor úgy érezte, hogy kell a pénz a nehéz gyári munka mellett, nem restellt egyéb munkát sem végezni. Volt, amikor munkaidő után pályaudvarokra járt rakodni, a vagonokból nagy speditőrös kocsikra rakták az árut, vagy lapátolták, szórták a búzát, vagy nehéz köveket raktak inuk szakadtáig. Járt a ligetben, dolgozott a vursliban is. Sokszor egész éjjel dolgozott és reggel a fáradtságtól tántorogva érkezett munkahelyére. Ott azt hitték lumpolt éjszaka. Fiatal volt, nem rótta meg érte senki.

E munka eredményeként volt szép ruha, és amikor a fiú felöltözött, senki nem szégyellt volna vele a legforgalmasabb pesti utcán sem végig menni, vagy bárhová elvitték volna táncolni is. A fiatal férfi nem szívesen maradozott ki. Nem volt léha, de nem vetette meg az életet, és néha-néha megjelent egy-egy éjszakai mulatóhelyen is.

Néha unokabátyjával, Györe Mihállyal mentek el egy-egy esti szórakozóhelyre, inkább felesége unszolására, és ilyenkor Teréz tanította táncolni, ami olyan jól sikerült, hogy volt olyan hely is, ahol a fiatal férfit parkett-táncosnak nézték.

A fiatal férfi bármennyire is kedvence lett környezetének, a körülötte nyüzsgő társaságnak, nem felejtette el honnan jött és különösen nem felejtette el azokat a napokat, amikor otthonról elindulás előtt anyja szemébe nézett és nem felejtette el édesapja fáradt, meggyötört alakját és sokszor felrémlett előtte egy kép, amikor tűztől vörös háttérre rajzolódott egy kegyetlen arc, aki mint sátáni karmester vezényelte hahotára a Belzebubok hadát.

Ahogy mondani szokták, ami a szívén volt, az a szájára is került, és ami a száján volt, azt nem félt kimondani. Ezért volt sok problémája feletteseivel is. Volt, aki kimondottan gyűlölte, és ha rajta múlott volna, a fiatal férfi régen az utcára kerül. Volt eset, amikor felbérelt suhancok támadták meg, amikor az esti órákban Pest belvárosából vagy esti munkából tért haza. Egy este többen lestek rá, amikor hazafelé jőve a csendes, gyér fénnyel megvilágított utcára fordult be, késsel, bokszerrel támadtak rá. István nem hátrált meg, gyors volt és kemény. Ökle nyomban lesújtott, és ahová ütött, ott megrepedt a bőr, tört a csont. Igaz, István is kapott egy-két ütleget, de akik bántani akarták, kénytelenek voltak elszaladni.

Most lépett be István a gyárkapun. Nem tudta miért, de megdobbant a szíve. Nap, mint nap ezen a kapun jött be és ment ki, amikor a munkaidő letelte után hazafelé indult, így valahogy már megszokta a környezetet, de ma valahogy mégis más volt. Hiába az évfordulóknak mindig jelentőségük van, ilyenkor jól esik a visszaemlékezés. Az élmény, mindig élmény, akár jó akár rossz, mindig késztet visszaemlékezésre. A tapasztalat sem más, mint sok-sok élmény egymásra rakodása, mely élmények beszűrődnek a tudatba, és amikor szükség van rájuk, előkeríti őket az emlékezet, és felhasználja a friss problémák megoldásához.

A két nő büszkén lépkedett a fiatal férfi mellett. Egymással megbékéltek már, de mindketten féltették a fiatal férfit másoktól. A rivalizálás mellett a két nő között valamiféle véd- és dacszövetség alakult ki. Mindketten közös erővel igyekeztek távol tartani minden nőt a fiatal férfitől. Ez még együttes erővel sem volt könnyű. Nehéz volt a jóképű férfire vigyázni. Itt is, ott is leányok, asszonyok sora tűnt fel, akik a fiatal férfi közelébe kívántak férkőzni.

- Szervusztok! - emelte fel kezét István, amikor beértek a hatalmas csarnokba. - Majd munkaidő után találkozunk.

A két nő elindult a csarnok vége felé, ahol egymás közelében dolgoztak, míg István túlsó oldalra saját gépe felé. Már régen elmúlt az az idő, amikor tanoncként dolgozott. Vége volt már az inaséveknek. Nem volt könnyű néki sem. Néki is nehéz évek voltak ezek. Ő is átélte mindazt a megpróbáltatást, amit ezeknek a tanulóknak csekély bér ellenében átélniük kellett. Ő is átvészelte a megszégyenítéseket. Őrá is rákiabáltak, ha valamit nem úgy csinált, ahogy azt tőle megkövetelték. Ő mindezt zokszó nélkül tűrte és igyekezett gyorsan mindent megtanulni, amit új munkakörében tudnia kellett. Így kevesebb volt a lárma, kevesebb a kiabálás, és főnöke, a mester, a szakmunkás már nem volt oly durva vele, mint másokkal szoktak. Amikor tapasztalták, hogy a fiú megbecsüli az idősebbeket, szolgálatkész, segít ott, ahol csak tud, és nem sajnálja a fáradságot, ha dolgozni kell, őt is megbecsülték. Ebből neki is és mesterének is előnye lett, tudta, hogy a fiúra tud támaszkodni. Így a mester, a félelmetes mester már az első hetekben meghívta otthonába is. Így aztán ezt a fölé és alárendeltségi viszonyt, e körben kissé szokatlanul az egymás iránti megbecsülés érzése töltötte meg, és az a mester, aki munkaköre titkaira féltékenyen vigyázott, aki már több tanoncot kergetett el maga mellől, átadta tapasztalatait ennek a fiatal gyereknek, őt a szakma fortélyaira tanítgatta. Így vált hozzáértő dolgozóvá, amikor már az inasévek leteltek és felszabadult. A csarnok e részében már komoly gépek voltak, olyanok, amikhez érteni kellett, ahol a gépekhez tudás kellett, aminek hiányában jó munkát végezni nem lehetett. Itt volt a legkevesebb analfabéta, de itt volt a legerősebb a munkásösszefogás is. Emellett itt bántak a legóvatosabban az emberekkel is. A felsőbb vezetés már több munkást szeretett volna eltávolítani ebből a környezetből, volt, amikor meg is kísérelték egy-egy munkás eltávolítását. Ilyenkor az egész üzemrészben megállt a termelés. Hiába ültek nyakukra a csendőrök, nem dolgoztak. A végén a vezetők voltak kénytelenek meghátrálni. Itt és a szomszédos épületben volt a legkomolyabb munka. Ott már a töltények befejező munkái folytak. Ezt a részt igen szigorúan őrizték, és azt is suttogták, hogy a vezetés spiclirendszert is kiépített ebben a gyárrészlegben. Vigyáztak is a szájukra.

István kezében gyorsan ment a munka, egymás után készültek a munkadarabok. A gép melletti kosár tellett, és amikor az tele lett, István ugyanúgy intett szemével a mellette lévő fiatal tanoncnak, aki ugyanolyan fiatal volt, mint amikor ő tette első lépéseit a gyárban, és aki ugyanolyan gyorsan ürítette ki a kosarat, mint korábban ő.

István, a kezdő szakmunkás, most a szokottnál is jobban ráhajtott a munkára. Most nagyon kellett a kereset. Szeretett volna hazalátogatni szüleihez. Most már feledésbe mentek a korábbi évek, és István megszűnt egyszerű cselédgyereknek lenni. Ő már bizonyítvánnyal rendelkező szakmunkás volt, aki felett már nem volt hatalma a korábbi földesurának.

Azt azért István is tudta, hogy szüleinek még sok mindent vissza tudnak adni. Az ispán meg is próbálta már, de hogy-hogy nem, le is égett két hold búza. Volt is belőle probléma, de senkire nem tudták rábizonyítani a tettet. Aztán már nem is keresték, ki volt a tettes, de ettől fogva István szülei nyugodtan maradtak. Úgy hírlik, hogy ezt az ispán és a földesúr között komoly vita előzte meg.

A gép csak dübörgött, szórta ki a kész hüvelyeket. A művezető a délelőtt folyamán egyszer-kétszer mégis sétált a gépek között, és gyakorlott szeme nyomban észrevette, hogy a fiatal szakmunkás kitett magáért. Nem szólt semmit, csak elmosolyodott. Valahogy kedvelte ezt a harcias gyereket, aki ha kellett, megvédte igazát.

Dél felé már István is kissé fáradni kezdett. Az egyhangú, állandó monotonsággal ismétlődő munka nemcsak fizikai fáradságot okozott, hanem fárasztotta az idegeket is. Mások is már fáradtnak érezték magukat, egyre többen törölték le homlokukról a verejtéket, és egyre többen gondoltak már az ebédre, és megnyugvással vették tudomásul, amikor mély hangján megszólalt a gyári kürt jelezve az ebédszünet kezdetét.

Az ebédet, bár az sem mindenkinek volt, csoportokba ülve szokták elfogyasztani. Az ember ember, még akkor is, ha nehéz, gyötrő munkát kell végeznie, és aki vidám egyéniséggel született és él, azt a kemény munka sem töri meg.

Györe Mihály, Becs Zoltán és felesége, Anna és István egy csoportban szoktak leülni falatozni, és lassan oda szokott a kis Kovács Rózsika is. Anna eleinte elzavarta a kislányt, de az oly kitartó volt, hogy végül is ott maradt. Így alakult ki ez a kis csoport, mely a munkában is összetartozott, segítették egymást, egymásnak minden támogatást megadtak. E fokozott összetartás mellett nem képeztek azonban szigetet a munkatársak soraiban.

Éppen Anna bontotta ki a kis csomagot, ami az ebédet tartalmazta. Rendszerint hideg ételt szoktak hozni. Volt két-három kisebb rezsó is, és télen égtek a kályhák is, ahol az ételt meg lehetett volna melegíteni. Ezt azonban, aki csak tehette nem vette igénybe, mivel oly nagy volt ott a tolongás. A kályhák sem a dolgozóknak készültek, a gyártáshoz kellett biztosítani a megfelelő hőmérsékletet.

Talán az utolsó falatok csúszhattak le István torkán, amikor egy hatalmas robbanás reszkettette meg a levegőt. Mindenki ijedten ugrott fel, az arcok elsápadtak, a szívek hevesen vertek. Azt hitték, alattuk nyílt meg a föld vagy a tető szakadt le rájuk. Hosszabb idő kellett, míg rájöttek, hogy a szomszéd csarnokban történt a baj.

A munka leállt. Izgatott emberek rohantak ide-oda a hatalmas csarnokban. Kisvártatva megjelentek a vezetők is.

- Senki nem mozdulhat, míg nem adunk rá engedélyt! - hallatszott innen is, onnan is.

Eleinte szót fogadtak, de később kisebb-nagyobb csoportokba verődve tárgyalták az eseményeket.

A csarnok ajtaját bezárták, hogy senki ne tudjon kimenni a műhelyből, de oda bemenni sem.

- Menteni kellene a szomszéd csarnokot! - hallatszott egy józanabb hang.

- Addig senki nem mehet ki, míg számba nem vesszük, ki hiányzik a csarnokból.

Minden embert a gépe mellé állítottak. Meg kellett jelölniük, hol álltak a robbanás pillanatában. Akit nem találtak a helyén annak felírták a nevét.

Kint közben megkezdődött az oltás. Előbb az üzemi tűzoltó had, majd megjelentek a külső tűzoltók is, és amikor a számbavételezéssel végeztek, engedték ki a munkásokat a bejárati ajtón, hogy segítsenek a szomszédos csarnok mentési munkálatainál.

Ott nem nagyon volt mit segíteni. A hatalmas csarnok java része bedőlt, egy része lángokban állt. A tűzoltófecskendő dolgozott, hatalmas sugárban öntötte a vizet.

Ahol kihunyt a lobogó tűz, szorgos kezek fogtak hozzá, hogy eltakarítsák a romokat. Itt nem találtak élő embert, a romok alól nagyobbrészt szénné égett embermaradványokat kotorhattak ki. Voltak köztük nők, férfiak vegyesen. Arcuk annyira eltorzult, hogy nem lehetett felismerni őket. Pedig ebben a csarnokban is sok volt a jó barát, a jó barátnő, az egyszerű kolléga, a munkatárs. Amikor egy-egy hulla, emberi maradvány előkerült a romok közül, a munkás szeme megnedvesedett, sajnálta elszerencsétlenült társát.

Mind több tűzoltó gyűlt össze, lovas kocsikkal hordták a vizet, és a tűzoltókocsik elé is lovak voltak fogva. Csak elvétve lehetett látni egy-egy automobilt, melyekről előkerültek a tűzoltó felszerelések, hogy azok az oltási munkálatokban felhasználhatók legyenek.

A mentési munka lassan folyt tovább. Az arcok egyre porosabbá, füstösebbé váltak, a verejték összekeveredett a porral és e vegyületből képződött mázzal vonta be a munkás arcát.

Késő délután felé járt már az idő, amikorra sikerült az utolsó lángot is eloltani. A romok eltakarítása még hosszú időt vesz igénybe.

Az emberek között már egyre több volt a rendőrruhás ember, akik között több civil is futkározott. Messziről lerítt róluk, hogy ők is rendőrök, hiába viseltek civil gúnyát.

Egy középkorú, vizslaszemű, erősen testes ember vette számba az embereket. Mindegyiktől kérdezte, mit észlelt, hol volt, amikor a robbanás történt. Utasításokkal szaladtak az emberek, vitték, hordták a híreket. Most már a tűzszerészek is hozzáláttak a munkához. Valóban igen nagy aprólékossággal igyekeztek felderíteni a robbanás okát, bár még a romok sem nyertek eltakarítást, aminek teljes befejezése napokig is eltarthat, annak ellenére, hogy minden nélkülözhető munkaerőt ide irányítottak.

A nagy csarnok egy része viszonylag épen maradt meg, csak az oldala volt beomolva. Ennek kibontásához most kezdtek hozzá.

Óvatos tűzszerészek és szorgos munkáskezek bontották a beomlott részeket, takarították el az omladékot.

- Csak óvatosan! Óvatosan! - hallatszott a munkát irányító művezető hangja. - Itt még emberek élhetnek. Vigyázni, nehogy a fal tovább omoljon.

Szinte kövenként szedték le a téglát és egyéb törmeléket az útból. Lassan egy ajtónyi rés került kibontásra, melyen keresztül a viszonylag épen maradt csarnokrészbe belátni lehetett. Onnan por, füst szállt ki, alig lehetett jobban belátni pár méternél.

- Kik vállalkoznak önként, hogy bemenjenek? - kérdezte a munkavezető. Egyszerre több jelentkező is akadt, jóval többen jelentkeztek, mint amire szükség volt. Így aztán két ötös csoportot alakítottak ki, és az első öt ember megkezdte a bevonulást. A por, a füst, korom nehezítette a tájékozódást, de azért az elsők már indultak befelé. Közben a kibontott nyílás mind nagyobbá vált, és a füst is utat talált a kiáramlására, a por is ülepedett közben. Így belül a rossz látási viszonyokhoz lassan hozzászokó szemnek is jobban át lehetett látni a helyzetet.

Ahogy a pár ember beljebb hatolt, itt is, ott is síró, zokogó hangokat hallott. Úgy látszik, hogy a bent rekedteket ért sokkhatás még nem múlt el, még mindig a váratlan robbanás hatása alatt állnak. Többen el voltak bújva gépeik mögé, többen még mindig vaslemezeket tartottak fejük fölé, tartva attól, hogy fejükre zúdul a tető. Csak igen szigorú, erélyes fellépés segített, csak a kemény szónak voltak hajlandók a megrémült emberek engedelmeskedni. Mint a nyájat, kellett terelni őket. Így csak hosszabb idő után jelentek meg az első emberek a szabaddá tett nyíláson, ami közben mind nagyobbá vált.

Fáradt, rémült arcok jelentek meg a bejáratnál. Tépett ruházattal, a füsttől vörössé rágott szemekkel vonultak ki az emberek.

Megindult a második ötös csoport is, és most már a félig betemetett, sebesült és halott embereket hordták ki.

Megérkezett a mentőkocsi is, melybe nagy erős, gyors lovak voltak fogva, és egy fekete kocsi, melybe erőteljesebb, de lassúbb lovak.

A hordágyak megteltek zúzódást szenvedő emberekkel, de többen már nem volt élet.

A bejáratnál munkásasszonyok csoportba verődve várták, kiket hoznak ki, hiszen egyiküknek, másikuknak még bent voltak a hozzátartozói, és nem tudták, mi van velük.

Most egy fiatal férfi fekszik a hordágyon, az alsóteste szinte szét van maszítva. Közel lehetett az oldalfalhoz, amikor az beszakadt és a tető lezuhant. Még volt benne élet.

Egy idős munkásasszony vetette rá magát a hordágyra és eszelősen kiabált:

- Fiam! Édes fiam! Támasszátok fel! Fiam! Fiam! Ébredj fel!

A körülötte állóknak szeme megtelt könnyel. Ezek az élettől edzett emberek megszokták a fájdalmat, hozzáedződtek a szenvedésekhez is, de a kétségbeesett anyai szív vergődése mindenkit meghatott. Még a kérges szívű férfiak is elérzékenyültek, az ő arcukon is visszatükröződött a fájdalom, mint az anyai szív átérzett fájdalmának reflexei.

Már fel lehetett mérni, hogy hatalmas erejű robbanás történt, rendkívül nagy volt a pusztító hatás. Nemcsak a hatalmas csarnok rongálódott meg rendkívüli mértékben, hanem sok gép is tönkrement. Több gép el volt dűlve, és szinte hihetetlennek tűnt, de néhol még a gépek karvastagságú részei is el voltak hajolva.

A pusztítás nyomai voltak mindenütt. Kint is és bent is. Bent, a hatalmas csarnoknak beomlott a tetőzete, hatalmas vastraverzek, tartógerendák lógtak a levegőben. Mindenütt törmelék, piszok, szenny, kint külön sorokra rakott sebesültek és külön sorokba rakott halottak hevertek. Dolgozott a sebesültszállító mentőkocsi és dolgozott a halottas kocsi, de csak lassan fogytak a halottak és a sebesültek.

Egy hatalmas hivatali szoba. A szemközti fal előtt egy ugyancsak hatalmas íróasztal, mely íróasztal előtt egy ugyancsak terjedelmes ember ül. Társai Zsíros Döncinek nevezik. Tisztességes polgári neve Hemerka Zoltán. Foglalkozása főfelügyelő. Feladatköre nem kívánatos szervezetek nyilvántartása, a társadalomellenes bűntettek felderítése. Beosztottjai szerint ez a húsos test rendkívüli energiát takar, tulajdonosa képes volt egész éjszaka dolgozni, és reggel úgy ment el a hivatalból, mintha egész éjjel nem tett volna semmit. Sokan nem örültek ennek a hatalmas energiának, sokaknak okozott ez bánatot és szenvedést.

A főfelügyelő arca kissé széles, de szabályos volt, az orr kissé hegyes, ami enyhén karvalyszerű kifejezést adott ennek az egyébként szabályos arcnak. Különösen a szeme volt az, ami erősen feltűnő volt ebben az arcban. Szürke, szúrós szemei voltak a detektívfelügyelőnek. Amolyan vesébe látó. Aki találkozott vele, az volt az érzése, hogy e két szem eltakarhatatlanul belelát még a vesébe is. Itt nincs értelme a tagadásnak, a szemek gazdája már úgyis tud mindent. A hajzat még dús volt, de a homlok magas, ami vitathatatlanul intelligenciát árult el. Ha valaki nem ismerné beosztását, professzornak is nézhetné.

A Zsíros Dönci elnevezés inkább csak élcelődés volt, a valóságot nem teljesen takarta, mert a felügyelő szélesebb volt ugyan a szokottnál, de inkább izmos volt, mint zsíros. Állítólag igen nagy ereje volt. Legalábbis azok szerint, akik már kipróbálták. Akikhez egyszer már hozzányúlt, azok nem szívesen engedték ismét megfogni magukat.

A bejárati ajtó az íróasztallal kissé szemközt, balra nyílott. Így elegendő hely maradt az irodában a kissé rézsútosan elhelyezett szép, dohánybarna ülőgarnitúrának, mely egy kanapéból és két fotelből állt, középen egy szépen faragott kis tölgyfa dohányzó asztalkával.

A másik oldalon az ülőgarnitúrával szemközt egy hosszabb, de keskeny asztal állt, mellette egyszerű, de párnázott székekkel. Az előbbi helyre szokta a főfelügyelő vendégeit ültetni, míg a hosszú asztal mellett beosztottjaival tanácskozott. Az íróasztal mögött, a szoba falán Ferenc József császár képe díszelgett.

Az íróasztalon a szokásos tintatartó, benne egy-két toll, valamint egy-két könyv volt kevésbé rendbe rakva, és a detektívfelügyelő előtt egy aktacsomó hevert. Valószínűleg ez lehetett intézés alatt, mert éppen nyitva volt.

Kopogás hallatszott az ajtón, majd a szabad jelzésre egy magas, erős testalkatú, kissé zord arcú fiatalember jelent meg.

- Hozom a listát a számba vehető személyekről, főfelügyelő úr!

- Adja ide!

A két éles, vesébe látó, acélszürke szem kutatja át a listát. Ezen nevek sorakoztak egymás mellett, és mellettük a beosztás megjelölése, és külön fel volt tüntetve, hogy a név gazdája milyen politikai funkciót visel.

- Elég sokan vannak. Ahogy látom 24-en. Már hallgatott ki közülük valakit?

- Igen! Mindet. A többit hazaküldtem, csak nyolcat tartottam itt. Ezeket ismét ki kell hallgatni.

- Van-e valami eredménye az eddigi kihallgatásoknak?

- Nincs! Ezek úgy hallgatnak, mint a sír.

- Mi a benyomása?

- Lehet, hogy nem ezek tették.

- Hát akkor kik?

- Lehet, hogy csak egy-két ember. Ez nem volt szervezett akció.

- Akkor ezt az egy-két embert kell felderíteni.

- Azt próbáljuk most.

- Nem fog kicsúszni a kezeink közül?

- Nem valószínű.

- Akkor hallgassák ki mind a nyolcat, aztán sürgős jelentést kérek.

- Igenis! - csapta össze bokáját a magas, vállas fiatalember és már el is tűnt a szobából.

- Még, hogy nem ezek tették volna? - állt fel az íróasztal mellől bosszúsan a főfelügyelő. - Nékünk eredmény kell, enélkül hogyan tálalhatnám az eseményeket a főkapitány úrnak. Nem is kapnám meg enélkül a már beígért fizetésemelést. Majd megnyitjuk ennek a pár gazembernek a száját. Ha kell, majd személyesen fogom vallatóra ezeket a pimaszokat. Lázadnak a rend, a fegyelem ellen. Pusztítani akarják a világot. Hogy lehetett egy ügyvéd oly elvetemült, hogy ezeknek még könyvet is írt. Meg akarják váltani a világot. Mit tehet ahhoz egy munkás, egy senki?

Dohogva járt-kelt a szobában. Most látszott csak, hogy ez a húsos alak mily nagy erővel rendelkezik. Szinte rengett a parkett a lábai alatt.

Hirtelen az íróasztalhoz megy, és erőteljesen megrázza a csengőt. Már nyílik is az ajtó és egy szőke női fej tolakszik be az alig nyitott ajtón.

- Szabad bejönnöm, főfelügyelő úr?

- Jöjjön be!

Az asszony belép, kezében egy jegyzettömb van.

- Írja, kérem!

Az asszony várakozva néz a főfelügyelőre.

- Egy órára kérem a jelentést a kihallgatásokról. Két órára fel kell hívni a főkapitány urat, és részemre audenciát kér. Négy órára ide rendeli az újságírókat. Megértette?

- Igen!

- Akkor elmehet.

A szőke nő ismerte már főnökét. Tudta jól, hogy ilyenkor a közeli kávézóba szokott menni. Útközben jól átgondolja tevékenységét, és amikor visszajön már határozottan intézkedik.

A szőke nő nem szerette ezt a munkahelyet. Az ő szülei is egyszerű munkásemberek voltak. Bizony sokszor megremegtették, ami itt szokott történni, de nem szólhatott semmit. Valamiből meg kell élni, és itt tisztességes fizetést kapott. Volt, amikor már majdnem bajba került származása miatt, de mindig oly szolgálatkész volt, oly gyors és pedáns, hogy lassan megbocsátották néki munkás származását. Szívét azonban nem tudták megváltoztatni, szíve az érző egyszerű emberekhez húzott.

Közben a földszinti helyiségekben folyt a kihallgatás. Ezek az agilis nyomozók mindenképpen vétkest akartak találni. Meggyőződésük is az volt, hogy ezt a robbantást előre megtervezték, gondos kezek készítették elő, de itt az osztályon mindenképpen produkálni kellett. Ha itt nem tudnak állandóan új és új eredményeket mutatni, bizony leváltják őket. Azok az emberek, akik már itt dolgoztak, az eszközökben már nem igen válogattak. Ide már kíméletlen, sőt kegyetlen embereket tettek, akik ha úgy érezték, hogy arra szükség van, nem riadtak vissza a tettlegességtől sem, és akikből vallomást akartak kicsikarni, durván bántalmazták.

Egy idős munkást vallattak először. A szokásos bevezető kérdések hangzottak el, majd a kihallgatás egyre élesebbé vált. Az egyik, egy köpcös, rendkívül robosztus nyomozó öklét tartotta az idős ember orra alá.

- Felelj! Ki helyezte el a robbanóanyagot?

- Miből gondolja, hogy úgy robbantottak?

- Tudjuk.

- Ha tudják, miért tőlem kérdik?

- Azért, mert azt akarjuk, hogy te is elmond!

- De amikor én nem tudok semmit.

- Semmit? - kérdezte a nyomozó, öklét az idős ember orrához dörzsölve.

- Semmit!

Az ököl csattant is, az idős ember hátratántorodott. Ez az ütés egy fiatalembernek is sok lett volna. Az idős ember arcát nyomban el is öntötte a vér.

- Még mindig nem tudsz semmit?

- Még mindig nem!

Az ököl újra lesújtott! Most az ajkára kapta az ütést. Az ütés most sem volt gyengébb, az idős ember egyik foga ki is esett.

- Na és most? Most sem tudsz?

- Nem! Nem tudok!

- Az Istenfádat! Azt hiszed, hogy mi nem jövünk rá mindenre? Mindent tudni fogunk.

- Az a maguk dolga.

A nyomozó vérbeborult szemmel néz az idős emberre.

- De fenemód öntudatos vagy. Talán Marx tanított ki?

- Az velem nem foglalkozik!

- De te igen vele!

- Én igen! - hangzott a határozott felelet.

A nyomozó újra az idős emberre néz. Már rendkívül dühös, szét tudna pukkadni; de nagy erőfeszítéssel uralkodik magán.

- Akarsz egy cigarettát?

- Nem!

- Nem baj! - és egyet kivesz a tálcájából, szájába veszi és meggyújtja, majd az idős ember szájába nyomja.

- Tudtam volna fordítva is csinálni. A tüzes végét nyomtam volna a szádba.

- Kibírtam volna azt is.

- Hm. Na nézz rám! Te mégis becsületes embernek látszol. Mondd őszintén, nem ti raktátok a robbanóanyagot?

- Mi nem csinálunk ilyet. Saját társainkat csak nem öljük meg.

A nyomozó elgondolkodva simogatta dús haját. Igaza lesz ennek az embernek. Oly őszintének látszik. De ki tette, ha ő nem? Valakinek tennie kellett. Nem robbanás volt, hanem robbantás. A vonatkozó szakértői vélemények egyértelműek. Egyszerre több helyen történt a robbanás. Ha véletlen lett volna, akkor bizonyára egy helyen történt volna és nem több helyen. De ha nem ezek között kell keresni a tettest, ki lehet az az őrült elkövető, aki több embert, munkatársait is eltette láb alól. Ezeknek valóban nem ez a módszerük. Itt valami különc, anarchiára hajlamos embert kell keresni. Kimenjen újra az üzembe, és ott nézzen meg mindenkit, vagy ezek között keresse, akiket behoztak már, vagy akiket még nem engedtek el? Milyen szamárság volt a többit elengedni. Mennyire tiltakozott ellene, de főnöke, az a felfuvalkodott hólyag, ki úgy viselkedik, hogy mindenkinél többet tud, fenéknyaló társa javaslatára elengedte a többit. Most azután vessen magára. Az ostor mégis rajta fog csattanni. Ez a Zsíros Dönci azt fogja mondani, hogy ők a tehetetlenek, pedig ha ők nem lennének, az sem állna sehol. Eddig is az ő emberismeretük, szakmai gyakorlatuknak volt köszönhető, hogy az ilyen izgága emberek lefülelésre kerültek. Az ő nagy nyomozói gyakorlata, ügyessége, kiváló gyakorlati érzéke súgta meg nem egyszer, mit kell tennie. Ez még nem mondott csődöt. Hagynia kell az idős embert, hiszen hiába veri, ezzel úgy sem fog előbbre jutni, és valószínű úgy sem tud semmit, minek rá az időt pazarolni. Igen, meg kell nézni a többieket és kiválasztani azokat a típusokat, akiktől az ilyen cselekmény elkövetése várható. Igen, ezt csak egy anarchista követhette el, ez egy szocdemestől nem telik ki. Ő hosszú idő után megismerte ezeket az embereket, és egy részüket a maga módján tisztelte is. Imponált neki, hogy ezek nem árulkodnak, hogy kitartóak, és ha egészen nem is illik rájuk e jelző, mert ezt megítélése szerint csak fenntartással lehet mondani, de jellemesek is. Idáig ért gondolataiban, amikor határozott.

Megnyomott egy csengőt és a szobába egy egyenruhás rendőr lépett.

- Ezt vezessék el. A többit pedig mind ide hozzám.

- Igenis!

Szegény öreg, alig-alig támolygott már, a rendőr nyúlt a hóna alá és úgy vezette, mint valami gyermeket. A test már össze volt törve, de a lélek nem. A száj éppoly kemény, vékony csíkban csukódott össze, mint eddig és a tekintet, amit a nyomozóra vetett, míg eltámolygott mellette, szintén kemény.

Mi lenne, ha ezek uralkodnának? - tette fel magában a kérdést. Ebbe beleborzongott. A kérdés nem volt alaptalan, igen sokat megvert már közülük, hogy ily kérdést feltehessen.

Az öreg a rendőrrel eltűnt a bejáratnál, az ajtó becsukódott mögöttük. A nyomozó egy cigarettát vett elő és rágyújtott. Mélyre szívta le a füstöt.

Ha mindegyik ilyen kemény lesz, mint ez az öregember, akkor néki igen nehéz napja lesz. Ezeket nem lehet könnyen megtörni.

Jól esett neki a pár nyugodt pillanat. Hiába nem könnyű mesterség ez. Itt a vallomásért meg kell izzadni. Még jól emlékszik vissza, amikor köztörvényi bűnözőkkel foglalkozott. Mennyire más gárda volt ott. Volt, akire csak erősebben rá kellett nézni és már úgy vallott, mint a vízfolyás. Sokat még noszogatni sem kellett, beszéltek azok maguktól is. Tudták azok jól, hogy az kerül előnybe, aki előbb beszél. Ezt ő mindig ki is használta, és a beismerő vallomást honorálta is a maga módján. Aki köpött, annak cselekményét igyekezett enyhébbnek beállítani. Sok bűnöző hálás is volt érte.

Ezek itt egészen mások. Rendkívül ritka, ha egyik, másik elköpi magát. Ha köp, akkor inkább rájuk, nem társára. Ebből pedig előny nem származik. Hiába üti őket, inkább hallgatnak még akkor is, ha félig már agyon vannak verve, némák, mint a sír.

Na, már végre meg is érkeztek. Két rendőr hozta be őket. Heten voltak. Meg is jegyezte:

- Heten vagytok, mint a gonoszok.

Nem kapott rá választ, és ez erősen felingerelte.

- Na gyertek! Csak sorba! Ide a fal mellé.

Hét személy állt sorba. Fiatalok, idősek, középkorúak, vegyesen. Mindegyik szemében valami néma hallgatás - állapítja meg dühösen a nyomozó. Na, megint nehéz napja lesz. Ezekből alig fog kiszedni valamit. De először nézzük meg jól őket. Egyenként valamennyit.

Lassan lépked el a sorok előtt. Minden személynél hosszasan megáll. Vizsgálja az arcot. Felméri emberét. Szemével beleszúr a partner szemébe, mintha egészen a veséjéig kívánna látni. Nézegeti az arc alakját, az állat, a szemeket, külön az orrukat. Még azt is vizsgálja, milyen mélyek az arcon a barázdák. Nem véletlen alkalmazták ezen a poszton. Határtalanul jó szeme volt, és igen jól ismerte az embereket is. Gyorsan megállapította, hogy kiből, mit lehet kihozni, és a hosszú gyakorlat folytán azt is meg tudta állapítani, hogy mennyi idő kell a vallomás megtételéig. Nem kerülte el figyelmét egyetlen szemvillanás sem. Még azt is nézte, feszesen áll-e, akit a sors eléje hozott, vagy görnyedten. Ha kezét gyorsan elhúzza a paciens előtt, mint reagálnak rá a pupillák. Sok könyvet olvasott már a pszichológiáról, sok-sok tanulmányt, de ha az abban foglaltak gyakorlati alkalmazását tanítani kellene, akkor abban ő lenne a professzor.

István harmadikként állt a sorban. Nem félt. Valahogy úgy érezte magát, mintha a szorítóban lenne a bemutatkozás, és várni kellene a harcra.

A nyomozó jól ismerte már a behozott személyeket, bár személyesen még egyikükkel sem találkozott. A gyárban úgy gyűjtötték ki a névsort, és mindegyik személyről leírást is adtak. Istvánról is tudta már, hogy azért szökött meg otthonról, mert az ispánt megverte. Szinte betanulta mindegyik jellemzését, és amikor egy-egy ember előtt elhaladt, magában méregette, hogy a jellemzés mennyire találó.

Amikor a nyomozó Istvánhoz ért, hosszasan méregette annak arcát.

- Te vagy az a fiú, aki az ispánt megverte? Ennyi tekintélytisztelet van benned?

- Igen én voltam.

- Miért bántottad?

- Mert az apámat megverte.

- Hm.

Ennek a fiúnak nagyon erősnek látszó testalkata van és bátor, nyílt tekintete. Nem valószínű, hogy ilyen cselekményt elkövetett volna, köze lenne a robbantáshoz, de nagyon beajánlották néki a fiút. A munkaügyes külön kérte, hogy ijesszék meg a fiút, hogy kisebbé váljék a hangja az üzemen belül is.

- Lépj ki!

- Igen!

- Menj a másik oldalra.

A nyomozó tovább ment. Egy jó középkorú, már deresedő hajú munkás szilárdan állta a nyomozó tekintetét. A nyomozó tovább ment.

Két 20 éven felüli, inkább harminc év felé közeledő fekete hajú férfi következett azután. A nyomozó jól megnézte őket. Ijedtnek látszó, ideges arc és mindkettőnél blazírt tekintet. A nyomozó szeme végigsiklik rajtuk a fejük tetejétől le egészen a lábuk ujjáig. Majd ismét megnézi őket.

- Na álljatok csak ki! - szólt rájuk határozottan.

Ezután ismét a sor elejére indult. Az első munkás orrát felpöcköli, valamit morog, ami nem érhető, aztán meg tovább megy, végig a soron, majd újra elölről kezdi. Hosszas tanakodás után még egyet kiválaszt a sorban állók közül.

- Na, ti ide valamennyien a másik oldalra. Így egymás mellé. Jó. A többieket elvihetitek! - szólt a két rendőr felé. - Szabadon bocsáthatjátok őket.

Nem tudta még kik a tettesek, de azt nyomozói ösztöne súgta, hogy azok, akiket elengedett, nem lehettek. Sok-sok eset volt már mögötte. Kifejlődött a rutin, dolgozott a híres nyomozói ösztön.

- Őket pedig zárkába. Mindegyiket külön-külön. Majd később hallgatjuk ki őket.

Már ő is fáradtnak érezte magát és az óra mutatója is egy óra felé közeledett már. Sietnie kellett, mert egy óra után már nem kap ebédet. Majd délután kézbe fogja valamennyit.

Szinte egyszerre érkezett vissza a főfelügyelővel. A nyomozó mélyen meghajolt előtte, de magában azt mondta: "Na, te Zsíros Dönci", de megtoldani még magában sem merte. Hiába jól bele volt nevelve a tekintélytisztelet.

- Na, hogy állunk?

- Négyet tartottam itt, a többit elengedtem.

- Biztos abban, hogy köztük van a robbantó? Nem azok között van, akiket elengedett?

- Abban biztos vagyok, hogy akiket elengedtem, azok között biztosan nincs.

A főfelügyelő nem vitatkozott beosztottjával. Egyrészt azért, mert megszokta, hogy utasításait teljesítsék és a beosztottakkal, alárendeltjeivel nem állt le vitatkozni, de másrészt jól ismerte beosztottjait, azok képességét, így tudta azt is, hogy ennek a nyomozónak különösen jó orra van, és ha ő azt mondja, hogy az elengedettek között nincs a tettes, akkor az legalábbis erősen valószínű.

A nyomozónak mindjárt feltűnt, hogy a főfelügyelő mennyire ideges, sőt dühös. Azért már vissza is akart vonulni, amikor a főfelügyelő közölte vele, hogy a rendőrkapitány meg sem várta, hogy ő hívja fel, még érte is küldetett és határozottan közölte vele, hogyha másnapra nem fogják el a tettest, akkor megnézhetik magukat. Ezt igen határozottan adta tovább a nyomozónak.

- Remélem másra nem lesz szüksége, de ha kell még egy-két ember, akkor magához küldetem, de eredményesnek kell lenni. Megértette?

- Igenis, főfelügyelő úr!

- Akkor mehet! Várjon, mikor akarja ezeket kihallgatni?

- Nyomban kezdem.

- Akkor én is lemegyek magával. Oly nagy port vert fel az eset, hogy nekünk azonnal cselekednünk kell.

A nyomozó bosszúsan gondolt rá, hogy bizonyára főnöke maga akarja learatni a dicsőséget. Ha hiba van, azt meg az ő nyakába varrják, ha dicsőség, azt a főnök élvezi. De hiába, így van ez mindenütt.

Lementek az alagsorba. Ott voltak a vallató szobák.

- Először melyikkel kezdjük?

- Van itt egy fiatal. Azt mondják róla a gyárban, hogy igen öntudatos. Most akarnak belőle valami bizalmit csinálni a szakszervezetiek. A vezetők közül többen nem szeretik, mert mindig a dolgozók jogairól szónokol. Az hírlik róla, hogy vidékről jött, ott megverte az ispánt.

- Ilyen vadember? Jó lesz vele vigyázni!

- Majd megpuhítjuk. Odarendeltem még két rendőrt.

- Ő lenne a tettes?

- Biztosan nem!

- Akkor miért faggatjuk?

- A gyárban különösen figyelmembe ajánlották, és kértek, hogy törjük meg kissé ezt a fenevadat.

- Hm! - dünnyögött a felügyelő, de nem szólt semmit.

Ezt ugyan nem szerette, de saját felettesei nem egyszer utasították, hogy egy-egy dolgozót jól vallassanak ki, hogy ezzel a többieket is megfélemlítsék. Lehet, hogy igazuk van, különben ki bírna ezekkel. Állandóan sztrájkon törik a fejüket, meg a nyolcórás munkaidőt követelik. Ő sokat tanult, mégis sokszor bent van tíz órát is, ezeknek meg nyolc óra kellene, meg magasabb életszínvonal. Egy kicsit tényleg nem árt letörni a szarvukat.

Közben leértek az alagsorba. Az egyik vallató szoba ajtaja még nyitva volt, úgy látszik nem rég végezhettek. A szoba padozata köves volt, azon vér folyt végig. A nyomozó elmosolyodott. Úgy látszik a kollega keményen dolgozhatott.

Beértek a vallató terembe. Itt valóban egyszerű volt a berendezés. Csak egy asztal és körülötte pár szék volt elhelyezve. Az egyik széken mosdótál és mellette egy nagy kancsó víz. Erre gyakorta volt szükség, már azért is, hogy a vallató is megmoshassa néha az arcát, ha a kemény munkában elfárad, de szükség volt azért is, mert akit vallattak, gyakorta ájult el és fel kellett locsolni. Így egyszerű volt a szoba, de minden volt, ami a célhoz szükséges.

A szoba berendezését kis csengő egészítette ki. Ezen lehetett hívni az ügyeletes rendőrt, akinek az utasításokat lehetett megadni.

A két férfi letelepedett az asztal mellé.

- Hívassam őt?

- Ne még. Először pihenjük ki magunkat.

- Több erő kell a vallatáshoz - kacsintott főnökére cinkosan a nyomozó. Pár percnyi várakozás után a felügyelő keze nyúlt a csengőhöz és nyomban meg is nyomta annak gombját. Kisvártatva egy rendőr jelentkezett.

- Hozassa be ezt a Novák Istvánt! Még két rendőrt is mellé. Veszedelmes embernek mondják.

- Értettem - tisztelgett a rendőr és távozott.

- Kíváncsi vagyok erre a fenegyerekre - szólt a főfelügyelő. - Sok nagymellű embert láttam már, de amikor hozzánk bekerült, kisfiú lett. Azt hiszem ez is.

- Reméljük! - válaszolt a nyomozótiszt, de kissé ingadozva, mint aki nincs meggyőződve a közöltek valóságáról.

Pár perc telt el, amikor két rendőr kíséretében az érintett megjelent, és a főfelügyelő szemügyre vehette.

Jól megnézte az eléje hozott embert, és a bosszúság árnyéka suhant végig arcán. Ez a kölyök valóban nem látszik puha embernek. Majd meglátjuk.

- Hogy hívnak? - rivallt rá a főfelügyelő az előtte álló emberre.

- Novák Istvánnak! - és az előtte álló kihúzta magát.

A főfelügyelő ismét jól megnézte. Jóvágású kölyök az biztos. Így egyszerű ránézésre is kemény embernek látszik. Jól ki van sportolva. Rendkívül erős testalkat. Arról a jellemzésben már olvasott, hogy sokat sportolt a fiú és tudott arról is, hogy birkózott és bokszolt. No, de majd az értelem, bár ez egyáltalán nem látszik buta gyereknek. Széles, magas homloka, okos szemei értelmet, intelligenciát árulnak el.

- Na fiam miért hoztak be?

- Nem tudom! Nem közölte velem senki, hogy miért vagyok itt.

- Nem is sejted?

- De igen, valószínű a robbanás miatt!

- Lám okos fiú vagy te. Valóban a robbantás miatt. Mit tudsz róla? - kérdezősködött a felügyelő.

- Azt, amit mások!

- Mit tudnak mások?

- Azt, hogy robbanás történt.

- Azt mi is tudjuk. Mást nem tudsz?

- Mást nem.

- Csak gondolkodj. Ki szervezte meg a robbantást? Ki vitte oda a robbanóanyagot?

- Azt én nem tudom, kérem.

- Ezt sem tudja! Te hiszed ezt? - fordult a főfelügyelő a nyomozóhoz.

- Nem, a gyerek biztosan tudja - fordult a nyomozó is főnöke felé.

- Akkor beszélj fiam! - dörgött rá a főfelügyelő erős bariton hangja.

- Nincs mit mondanom.

- Nincs? Majd megoldjuk a nyelvedet. Eddig itt még senki nem hallgatott. Értünk hozzá, hogy nyithatjuk ki valakinek a száját. Elhiszed nekünk? - hangsúlyozott nyomatékkal a főfelügyelő, és vérfagyasztó mosollyal nézett a fiúra, majd a nyomozóra kacsintott.

- Na fiú, mi lesz?

- Nem tudom, mit akarnak tőlem.

- Még mindig nem tudod? Azt mondd meg, honnan vettétek a robbanóanyagot és kik voltak a társaid.

- Nekem nem volt társam.

- Na, most már ne komédiázz velünk, a mi türelmünknek is van határa.

- Én sem szívesen tűrök - válaszolta a fiú.

A főfelügyelő felkapta a fejét. Szokatlan volt az érces hang. A nyomozó ütésre kapta fel a kezét, de a főfelügyelő leintette.

- Várj csak! Úgy gondolom, lehet ezzel a gyermekkel finoman is szót érteni.

A fiatal férfi nyugodtan szemközt nézett a főfelügyelővel.

- Miért ne lehetne főfelügyelő úr!

- Honnan tudja, hogy főfelügyelő vagyok?

- Mert itt ez az úr azt mondta.

- Az Istenfádat! - mérgelődött a főfelügyelő magában. Ez a fiú keményebb dió, mint gondolta. Valóban nem marad más hátra, minthogy ércesebben lépjenek fel vele szemben. Nem volt ugyan ellensége a kemény fellépésnek, de emiatt volt már kellemetlensége, és ezért csak akkor alkalmazta a keményebb vallatási módszereket, ha úgy érezte, már más eszköz nem célravezető. Valahogy úgy érezte, hogy ez a fiú nem bűnös, de most már meg kell leckéztetni, ha már bent van.

- Na fiam! Nincs sok időnk! Tegyél már végre vallomást.

- Nem tudok én semmit mondani.

- Még egyszer kérdem, ki vitte oda a robbanóanyagot.

- Nem tudom!

- Na, ne húzz fel bennünket - szólt most már bele a nyomozó is, öklét ismét a fiú felé tolva.

A fiú hidegen nézett vele szemben és a kérdésre nem felelt.

- Na, beszélj már végre! - dörgött rá idegesen a nyomozó.

- Nincs mit mondanom. Hagyjanak már békét.

A nyomozó fejébe szállt a vér. Nem szokta meg, hogy így válaszoljanak neki. Neki, akitől mindenki rettegett. Arca előbb piros lett, majd fehér, szája elkeskenyedett, szeme összeszűkült, majd hirtelen egy gyors ütéssel arcul ütötte a fiút.

Az ütés a fiút váratlanul érte és oly gyors volt, hogy az nem tudott kitérni előle. A reflex azonban benne is dolgozott, ahogy elcsattant arcán a pofon, meglendült az ő jobb ökle is, és a másodperc tört tizedrészén belül pazar jobb egyenes érte a nyomozó állát. Az úgy elterült, mint egy zsák.

A főfelügyelő is ösztönszerűen cselekedett. Amikor a fiú keze kilendült, elkapta a fiú mellén a ruhát, de bár ne tette volna, mert ő is kapott egy oly hatalmas pofont, hogy a nyomozó mellé feküdt.

Az egyik rendőr, amelyik a kijárat közelében volt, kiugrott az ajtón és kiabált, míg a másik arca elé kapta kezeit és csak annyit mondott: - "Jaj ne!" A fiatalembernek már nem volt kedve őt bántani, lelohadt a hirtelen feltámadt harag. Közben a szobába hat rendőr özönlött be és a fiút elkapták. Az úgy megrázta magát, hogy csak úgy hullott le róla a sok rendőr, mint kutyáról a víz, ha úszás után jól megrázza magát. A sok lúd disznót győz, tartja a régi magyar közmondás, és a fiú sem tudott a túlerő ellen védekezni. A sok kéz hamarosan a földre teperte és a bilincs már csattant is csuklóján. Most egyszerre mindenki bátor lett, a "Jaj ne" rendőr is elővette a gumibotot és ütötték a fiút, ahol érték.

Közben a főfelügyelő és a nyomozó is feltápászkodott, szemükben sárgás fény villogott. Nem szóltak a rendőröknek addig, amíg a fiú a sok ütés hatására össze nem esett.

Csak akkor, amikor a fiú elájult, mondta a főfelügyelő haragtól villogó szemmel, hogy vigyék vissza a cellájába a fiút.

Az már nem tudott a maga lábán járni, úgy vonszolták vissza a cellájába. Mikor végre visszakerült szobájába a főfelügyelő és az előtte lévő széken ülő nyomozó is kipihente már magát, szólalt csak meg.

- Mikor megláttam ezt a gyereket, éreztem, hogy baj lesz. Ez egy rendkívül veszélyes ember.

- Majd én belekeverem, ha addig élek is.

Mindketten tudták, hogy ez mit jelent. Ezek az emberek általában nem voltak rosszindulatú emberek, de a harag, a fiúval szemben feltámadt gyűlölet elvakította őket, szívesen felakasztották volna a fiút. Nem kellett külön mondani a nyomozónak, hogyan vezesse a nyomozást, azt úgyis úgy irányítja, hogy a fiút belekeverje. Ma azonban már egyiküknek sem volt kedve dolgozni, úgy távoztak az irodából, mint két ázott veréb.

Másnap már reggel korán kezdték a munkát.

A nyomozónak a hatodik érzéke diktálta, hogy a két fekete hajú férfit kell sürgősen kihallgatni. Mióta jól megnézte ezt a két embert, megrögződött benne a blazírt tekintet, az anarchista arc. Már akkor az volt a benyomása, hogy ebben a két emberben kevés a lelkiismeret, ezek mindenre képesek. Ennek a benyomásnak, az első impressziónak ő mindig hitelt adott. Soha nem próbálta megmagyarázni magának, miért olyan jól működik nála a hatodik érzék, csak tudomásul vette, hogy messzemenően segíti hivatása gyakorlásában.

Már rendelkezett is, hogy a két fiatalembert vezessék elő. Előbb megivott egy csésze teát, mielőtt a vallató szobába ment. Tegnap óta nagyon rossz szájízzel ment a kihallgató szoba felé. Még most sem tudott magához térni a tegnapi megpróbáltatásból. Ilyen határtalan szégyen őt még nem érte soha. Csak az vigasztalta, hogy ebből a nagy pofonból főnöke is kapott. Milyen jót derülhetne rajta, ha ő nem járt volna ugyanúgy. Ha ő korbácsolhatná meg, mint ispán az apját, bizony nem maradna benne élet. Most nem szabad bántani, hogy minél előbb begyógyuljanak a fiú sebei, mert még őket fogják elővenni. Mikor érti meg végre a kormányzat is, hogy ezekkel nem lehet kesztyűs kézzel bánni. Talán meg is értik, de ilyenből olyan botrányt szoktak csinálni. Az a rothadt sajtó úgy felfújja ezeket a kis dolgokat, mint a luftballont szokás. De még meg fogja kapni a magáét ez a taknyos. Nem fogja elfelejteni, amíg él.

Mire beért a vallatószobába, a két fiatalember már ott volt. Először együtt akarta kihallgatni őket, hogy lássa, hogy beszéltek össze. Így ő egyszerre tudta figyelni a két arcot. Nála ez így bevált. Utána egyenként hallgatja ki őket, majd újra együtt. Aztán újra külön-külön, majd ismét együtt, amíg meg nem törnek.

Tegnap óta már három rendőr volt a kihallgató szobában. Ezektől nem kellett félni, ezek lojális emberek voltak. Alacsony sorból származtak ők is, de felsőbb rendűeknek érezték magukat. Hiába az állami szolgálat...

A nyomozó hideg arccal ült le a székre. Álla felett a dudor még látszott, aminek még erősen kék volt a színe, csak egy kevéske lila szín játszódott már benne.

A három rendőr összenézett. Ők már jól ismerték, tudták, hogy mikor tör ki a vihar. Nem is szólt semmit, csak intett és a három rendőr a két fekete hajú férfit eléje állította. Ő ülve nézte végig őket. Egyszer az egyik arcába bámult, másszor a másikéba. Csak nézte őket, nem szólt egy szót se. Aztán lassan felállt és az egyik fekete hajú elé lépett. Oly gyűlölettel nézett annak fekete szemébe, hogy az remegni kezdett és hátralépett. E mozdulat kiváltotta benne a vad indulatot, és most minden gyűlöletét, elszenvedett szégyenét beleadta a hatalmas ütésbe, amellyel arcul vágta a fekete hajú férfit. Aztán, mint vérszaggal vadított tigris ütötte a szerencsétlen férfit, ahol érte. Mintha a tegnapi fiút látná maga előtt, aki őt oly erősen arcul ütötte, hogy ő, akit mindenki erős embernek ismert, úgy esett össze, mint egy colstok.

A férfi nyögött, ami még jobban felingerelte, és addig ütötte, míg tüdeje bírta, majd remegve botorkált vissza székéhez és lerogyott. Percekig ült mozdulatlan, majd újra felállt és lassan a másik feketehajú elé lépett, majd irtózatos méreggel hasba rúgta. Az a rúgástól elvágódott és fel sem kelt.

- Mossátok fel őket! - szólt a rendőröknek és lassan kibotorkált a szobából.

A saját szobájába tért vissza, ott talán egy órát bámult a semmibe, majd felugorva, most már újra tettre készen lerohant a vallatóba.

A rendőrök is összerezzentek, amikor beért. A két férfi már magához tért, egy-egy széken ültek, de csak nagy erőfeszítéssel tudták fenntartani magukat.

- Na gyertek ide elém!

A két fekete hajú férfi remegve kelt fel és reszketve, mint a miskolci kocsonyában a béka, ment a székről feltápászkodva a nyomozó elé.

- Na fiaim, hajlandók vagytok vallomást tenni?

- Igen, mindent bevallunk!

- Ti voltatok?

- Igen - hallatszott a halk beismerés.

- Megéreztem gyermekeim. Na látjátok, ha így kezditek, nem lett volna köztünk semmi baj. Na, de most szépen sorjában mondjatok el mindent.

Amikor már mindketten őszintén elmondották a történteket, hogyan szerezték a robbanóanyagot, hogyan helyezték el, hogyan robbantottak, a nyomozó átküldte őket egy másik helyiségbe, ahol a két férfi vallomását rögzítették. Amikor végeztek a vallomással, tértek ismét vissza a vallatószobába. A nyomozó még ott ült a széken és mereven a semmibe bámult.

- Na visszajöttetek? - kérdezte a két férfitől, amikor észrevette őket.

- Igen.

- Mindent elmondtatok?

- Igen.

- Őszintén?

- Igen.

- Ki segített benneteket?

- Senki.

- Senki? - állt fel a nyomozó és az egyik férfi elé lépett.

Az reszketve nézett a nyomozó szemébe. Lábai remegtek a félelemtől.

- Senki?

- Senki.

A nyomozó dühösen emelte fel a lábát, és egy újabb hatalmas rúgás. A fiatalember összeesett.

- Tényleg senki nem segített? - nézett most a másik férfire.

Az úgy állt ott, mint a madár lebeg a hívó hipnotizáló szeme előtt, még lélegzeni sem mert.

- Az a fiú, az a Novák István sem segített?

Újabb hallgatás a válasz.

- Nem segített? - dörgött a nyomozó hangja és a keze lassan emelkedett.

- De igen - reszketett a hang is.

- Na látom, őszinték, vagytok már. Ez szép dolog. Segítségetekre lehet az őszinte beismerés.

- Igen, mindent beismerünk - szólt a fekete hajú fiatalember lassan megértve a helyzetet, egy felszabadult sóhajjal.

Több órán át tartott a kihallgatás és a jegyzőkönyvfelvétel, majd utána a nyomozó elégedetten dörzsölte kezét. Lelki egyensúlya helyreállt, szinte vidám volt a fárasztó munka után. A kielégített bosszú adta a vidámságot.

Amikor kilépett a vallatószobából, már mindenki eltávozott a hivatalból, nem volt ott már a főnöke sem, elmentek az adminisztrátorok, csak egy-két közrendőr és a szolgálatos rendőrök vigyáztak az épület nyugalmára.

Hazafelé betért egy kávézóba. Oly jól esett a fárasztó munka után a párolgó, eredeti brazilkávé.

Egész éjjel nyugtalanul aludt és már hajnalban talpon volt. Még otthon összeállította a jelentést főnökének, hogy a hivatalban már csak tisztázandó legyen. Amikor ezzel is készen lett, örömtől sugárzó arccal nyitott be főnöke irodájába.

Az egy aktát tanulmányozott és föl sem nézett. A nyomozó kétszer is megköszörülte torkát, míg a főfelügyelő őt észre venni méltóztatott.

- Na mi van?

- Elkészült a jelentés, uram.

- Elkészült?

- Igen, úgy ahogy megbeszéltük.

- Ahogy megbeszéltük?

- Igen, pontosan úgy.

- Na adja ide - szólt a főfelügyelő és átvéve az iratokat belemélyedve olvasni kezdte.

A nyomozó megkövülten állt. Arra számított, hogy főnöke kitörő lelkesedéssel fogja őt üdvözölni, hisz őt is megverték, és természetesen ő is bosszúért liheg. Ezért rendkívül meglepte a fagyos fogadtatás, a hűvös magatartás, amit a főfelügyelő iránta tanúsított.

- Nem jó! - szólt a főfelügyelő az iratok áttanulmányozása után.

- Miért? Kihagytam belőle valamit?

- Nem, de a fiút el kell engednünk.

A nyomozó úgy megmeredt, mint akit letaglóztak.

- Mit néz olyan bután. A fiút el kell engednünk. Magas helyekről szóltak le érdekében. Azonnal szabadon kell engednünk. Ne higgye, hogy nekem ez tetszik - szólt engesztelőleg, amikor meglátta a nyomozó kővé meredt arcát.

- El kell engedni? - kérdezte a nyomozó lassan, vontatottan, mint aki nem hisz a fülének.

- Végre értse meg - szólt ingerülten a felügyelő. - És még vigyáznom kell, hogy meg ne üssem a bokámat a maga hülyeségei miatt.

A nyomozó olyan arcot vágott, mint aki előtt egy világegyetem dől össze. A főfelügyelő már nem szólt, hanem megnyomta a csengőt.

- Hozassa fel Novákot - szólt a belépő adminisztrátornak.

Mindketten hallgattak, míg felhozták a fiút. Súlyos, mély hallgatás volt ez.

Az ajtó kinyílt. Egy rendőr lépett be a megbilincselt fiúval.

- Vegye le róla a bilincset! - intézkedett a főfelügyelő - aztán elmehet. Ne mégse, kint várjon.

A rendőr levette a bilincset, majd a parancsnak megfelelően az előszobába távozott.

- Jöjjön közelebb. Ott jó. Ott álljon meg. Ne jöjjön közelebb.

A fiún látszott, hogy erősen megviselt, de keményen tartotta magát. Félelem nélkül nézett a főfelügyelő szemébe.

A nyomozó is oldalt pislogott a fiúra. Ő, amikor a fiú előre jött két lépést, ő kettőt lépett oldalt. Nem volt félénk ember, de már találkozott a fiú kezeivel. Bosszúsan gondolt a főfelügyelőre, hogy a rendőrt kiküldte.

- Na, édes fiam! - kezdte a főfelügyelő. - Tudod milyen eset történt. Nekünk nyomozni kell. Többen meghaltak.

- Azért nem kellett volna engem bántani.

A nyomozó arcán dühös rángás futott végig. Már szólni akart, de a főfelügyelő határozott pillantása elhallgattatta.

- Tudod fiam. Nem könnyű a mi mesterségünk, néha mi is idegesek vagyunk. Bocsánatot kérünk tőled, de úgy vélem nem is tartozunk egymásnak - mosolyodott el a főfelügyelő. Kissé rosszul sikerült ez a mosoly.

- Úgy vélem - felelt a fiú.

- Most azért egyet megmondhatok - keményedett meg a főfelügyelő hangja. - Ha nem fogsz hallgatni arról, ami itt bent történt, ismét behozunk, de akkor az Isten sem ment meg. Megértetted?

- Igen.

- Jó, akkor távozzál!

A fiú kissé tántorogva, de feszes testtartással ment kifelé.

A főfelügyelő és a nyomozó oly gyűlölettel néztek utána, mintha már tekintetükkel meg akarták volna ölni.

István, amikor kilépett a nagy, komor épületből, teleszívta mellkasát az üde nyári levegővel.

Egy újonnan épült budai épületkomplexum pislogott ablakszemeivel az alatta hömpölygő Duna csillogó víztükrére. Hatalmas, palotaszerű épület volt, magas földszintjével és három emeletével. Az építész, a szépség és erő ötvözetét álmodta bele ebbe a pompás épületbe. Az ablakok felett a kor ízlésének megfelelően gyönyörű ívekkel kiképzett homlokzat könnyeddé tette ezt az épületkolosszust, valami csodás belső harmóniát kölcsönzött az épületnek. A művészettörténész nem talált volna rajta egységes stílusjegyet. Volt benne a renaissance gazdag formáiból, a barokk építészet mozgalmasságából és valami gót beütés is, amit a tervezői érzék ötvözött csodálatos harmóniává. Az épület lépcsőháza csupa márvány, míg a tiszta falfelület rendkívül formagazdag díszítéssel emeli a lépcsőház pompáját. A lépcsősoron kovácsolt vaskorlát fut végig és kúszik fel a felső emeletekre. Mindegyik részelem külön mestermunka.

Kinyílik a bejárati kapu, a lépcsőház ajtaja, és egy hölgy suhan be az ajtón keresztül, és a lépcsőkön is szinte suhan felfelé. Fekete selyemruha takarja a női testet és ugyancsak fekete kalap a fejet és sűrűszövésű fátyol az arcot. A fátyol annyira takarja az arcot, hogy a kalap viselőjét nem lehet felismerni, csak a ruganyos járás sejteti, hogy viselője még innen van a harmincon. A mozdulatok előkelő dámára vallanak, aki maga harmonikusan illeszkedik bele ebbe a bejáratnál is fényűzőbbnek látszó környezetbe. A biztos női kéz határozott mozdulattal nyitja ki a liftajtót és pár pillanat múlva a lift sebesen indul felfelé, hogy a harmadik emeletnél álljon meg. A liftből csak pár lépést kellett megtenni egy szép tölgyfaajtóig, mely zárta a lakás bejáratát. A kulcs halkan fordult a zárban és a szézám ajtaja kinyílt, és amikor újra kattant a zár, az ajtó, egy csupa üveg, márvánnyal és fával kombinált hatalmas halt zárt el a külvilágtól.

Az asszony az egyik tükör elé lép és leveszi kalapját, és a fátyol lehull erről a szép női arcról. Az asszony megigazítja haját a tükör előtt. Gondosan megnézegeti arcát és a háziasszony lépteivel halad át a hallon, és egy szokatlanul nagyméretű szalon ajtaját nyitja ki. Itt a berendezés már főúri, XV. Lajos korabeli gazdag faragású, aranyozott bútorok, nagyszerű fém és teknősbéka intarziákkal kirakva. A hajlított felületeket mesterien cizellált bronzveretekkel erősítették meg. A pompás, ünnepélyes formák gazdag keveréke kitűnő ízlésről tanúskodott. A parkettára fektetett hatalmas keleti szőnyegek süppedve fogták fel a léptek zaját. Innen még két szobán kellett áthaladni, míg a fekete ruhás hölgy egy kisebb, kevésbé ünnepélyesnek, de inkább barátságosnak tetsző szobába ért. Ennek berendezése is válogatottan szép bútorokból állt, a falakon csillogó velencei tükrökkel. A falak díszítéseit neves mesterek készíthették, a mennyezetről lelógó csillár csupa üveg, pazar ragyogás. Az ülőbútorok elhelyezése kényelemszeretetről tanúskodott. A körben elhelyezett heverők, kanapék előtt külön kis szőnyegek tették változatossá a szoba hangulatát. A zöldes selyemtapéta megnyugtató, kellemes légkört árasztott, csak a falakból itt-ott kikandikáló csillár remekművek színes égői árasztottak magukból valami izgatót, sejtetni engedték, hogy amikor pazar ragyogásukkal fényorgiával sugározzák be a szobát, a forró, izzó szenvedély hangulatát teremtik meg. A hölgy egy fehér, arannyal díszített szekrényhez ér. Kinyitja ajtaját, és egy pongyolát vesz ki, majd az egyik heverőhöz lép. A heverő fejrésze felett egy kis csengőgomb nyúlik ki a falból. Határozott mozdulattal megnyomja, majd ledobja magáról a fekete selyemruhát, és gyorsan magára ölti a pongyolát. Mire végzett az átöltözködéssel egy középkorú nő lépett be a szobába.

- Itt vagyok, madam!

- Mennyit kell magára várnom - csattant a hölgy erélyes hangja. - Ezért kapott a szomszédban szobát, hogy azonnal jönni tudjon, ha csengetek. Gyorsan készítse el a fürdővizet.

- Igen, madam!

Az asszony ledobta magát a heverőre és hosszan bámulta a mennyezetet. Nem moccant akkor sem, amikor a cselédlány jelentette, hogy a fürdővíz kész. Kétszer is szólni kellett neki, míg odafigyelt.

- Jó, köszönöm. Elmehet. Ha ismét szükségem lesz magára, majd csengetek.

- Ne segítsek a fürdésnél, madam?

- Nem, most nem. Egyedül akarok maradni.

- Igen, madam!

Amikor a cselédlány eltávozott, az asszony még hosszú ideig nézte a mennyezetet, és csak sokára, mintha hosszú álomból ébredt volna fel, kelt fel a heverőről és indult a fürdőszoba felé.

A fürdőszoba sem volt kicsi, a fal mellett beépített fürdőkád fekete csempével. Körülötte embermagasságúan tükörrel volt borítva a fal és efelett egészen a mennyezetig ismét csempe borította a szobát. A fürdőkáddal szemben egy széles bőrheverő foglalt helyet, a fürdőszoba közepéről egy csillár lógott le, mintha különböző színű labdacsokrokból állt volna. Az asszony a bőrkanapéhoz ment, ott ruháit ledobta magáról. A csillár kissé sárgás fénnyel világította meg a gyönyörű női testet, mely minden oldalról villogott a falakat övező tükörben. Ahogy a nő a fürdőkádhoz lépegetett, a fény, mint az erotika izzó lángja játszadozott a tükörben, izzó szenvedélyt hintve szét. Egy gyönyörű, arányos, érett, szerelemre termett női test villogott a fényben, olyan, mely pillanatok alatt parázzsá, izzó lángtengerré tudta változtatni környezetét. E szenvedély még ott vibrált akkor is, amikor ez a női test elmerült a vízben, és illatos szappanhab vont rá szemérmes fátylat.

A nő, akiben ugyancsak belső feszültség vibrált, érezte, hogy a langyos fürdővízben lassan megnyugszik, a belső izgalom egyre enyhül és valami nyugalom érzése fonja lassan körül. Talán csak itt pihenhetett meg egyedül, izgalmas, zajos, állandó feszültséggel terhes életében. Itt pompában, fényűzésben, előkelő életmódban volt része, mégis sokszor csendes nyugalomra vágyott ez az érzéki test. Nyugalomra, ahol nincs feszültség, ahol nincs izgalom, csak csend van, nyugodt, halk, esetleg zümmögő csend. Oly csendre vágyott, ahol pihenhet az ember, ahol elernyedhet. Itt sem mindig sikerült. Sokszor úgy érezte, hogy a csend is dübörög, harsog, mintha a csendbe zakatoló, sípoló mozdony hangja hasított volna bele.

A nyugtalan nő kiugrott a fürdőkádból. A gyors, ruganyos mozdulat sejtette, hogy ez az arányos, érzéki női test izmos is. A bőr alatt kemény, kidolgozott izomzat feszült, a mozgás fejlesztette tovább ezeket a természettől szép formákat. Az asszony mielőtt a lepedőbe csavarta volna testét, megelégedéssel nézte végig magát a tükörben. Mindenhonnan láthatta magát, bármerre is nézett, mindenünnen egy pompás női test tükröződött vissza. Az asszony megelégedett mosollyal nyugtázta a visszatükröződő képet. Ebben a mosolyban volt valami önelégültség.

A tükör egyik részén egy halványan látszó gomb tűnt fel. A nő ujja megnyomja a gombot, és mintha a szezám ajtaja nyílt volna meg, fordult el a tükör egy kis darabja és alatta süllyesztett szekrényszerű rejtekhelyen parfümök, krémek és különböző illatosítók sorakoztak egymás mellett.

Úgy látszik a nő nagyon értett a csábítás művészetéhez, mert hamarosan bódító illatok lengték körül a szobát. Az egyik üvegben valami balzsamos szer lehetett, mert mintha az asszonyt kicserélték volna. Az előbbi kissé ugyan nyugtalan, de fásult nő egyszerre élénkké vált, pezsgett benne a vidámság, jókedv. Kellemes, lágy hangon fakadt dalra.

A jókedv megtöltötte a termeket is, és amikor az asszony lehanyatlott a kerevetre, ott rezgett a levegőben is. Ezek voltak azok a ritka pillanatok, amikor az asszony elfeledkezett környezetéről, talán önmagáról is, és a gyermekkorból hozott vidám természete igaz önmagának felfedezését tette lehetővé, és a teljes kikapcsolódást.

Rövid pihenés után az asszony újra a szekrényhez lép, majd a szekrény másik oldalán lévő alig észrevehető kis gombocskát nyomja meg. Az üvegfalak kitárultak. Az üvegfallal takart szekrénysor hatalmas ruhatárat takart magában. Négy nagy üvegajtó zárta a szokatlan szekrénysort. Szokatlan volt ugyan a ruhatárnak a fürdőszobában történt elhelyezése, de az asszony számára nyilvánvalóan célszerű. A szekrényből szinte villogott a sok szép ruha, némelyik aranyszálakkal átszőve. Az asszony végignézte a ruhákat, majd unottan csapta be a szekrény ajtaját. A következő szekrénynél megismétlődött a jelenet. E szekrény is tele volt különböző ruhákkal. Az asszony gyors kezei végigjárták a ruhákat, de egyikkel sem volt megelégedve, így a következő szekrény ajtaját nyitotta ki. Itt tobzódtak a színek, a piros, a kék, a sárga, a lila a fekete minden árnyalata található volt egymás mellett. A gondos női kéz előbb egy sárga színű ruhát választott ki, majd maga elé tette. Megfordult és lassú léptekkel ment a szemközti tükörfalhoz. Ott jobbra, balra lépegetett, majd előre, hátra, jobbra, balra hajtogatta izmos testét. A gondos vizsgálat nem járhatott valami jó eredménnyel, mert dühösen gyűrte össze a szép sárga ruhát és tért vissza a szekrényhez.

A gondos kezek tovább válogattak a ruhák között, míg végül is a kéz megpihent egy piros, bordó színekben játszó ruhaköltemény előtt. Csak amikor az asszony kivette a ruhát a szekrényből és a csillár felé fordította, látszott rajta a pazar színjáték. Most nem volt sem piros, sem bordó, sem rózsaszín, hanem annyi árnyalatban mutatta színeit, ahogyan a csillár sejtelmes fénye megvilágította. Ez a ruha nappal is csodálatosan szép volt, de különösen este, az éjszaka fényében, a csillárok, tükrök esti sugarainál látszott csak igazán minden pompájában ez a ruhaköltemény. Nem volt túl díszes, de a pár dísz olyan rafináltan volt elhelyezve, hogy szinte hipnotikusan vonzotta a rámeredő szemet. A saját anyagból kiképzett kis rózsák között egy-egy gyöngy, egy-egy drágakő úgy csillogott, mintha koszorúba fonná ezt a csodálatos női testet. A keblek felett, mintha égő pírral akarná lezárni a keblek eltakart részét, mélytüzű igazgyöngysor fénylett, mintha valami egzotikus tűz lobogna bennük. A derekat ugyancsak drágakövekkel kirakott öv fogta át, melyet egy aranyból készült, kissé megtekeredett kígyó fogott össze, szemei igaz gyémántból készültek. Testén is itt-ott fekete gyémántszilánkok fénylettek, mintha pikkelyekkel vonta volna tele a kígyó testét. Igazgyöngysor szegélyezte a szoknya alsó részét is tűzpiros drágakövekkel, melyek oly misztikus fényben játszottak, mint az aranyból, gyémántból kirakott tündérpalota bejáratát záró ajtók. Mintha azt harsogták volna misztikus fényei, hogy itt már a szenvedély kapuja van, ezen belül már a forró, lángoló és őrjöngő szenvedély.

Az asszony ezt a ruhát szerette legjobban. Ezt vette fel, ha valakit meg akart hódítani, valamit el akart érni, ha kemény férfi ellenállást kívánt legyűrni.

Karjára vette a ruhakölteményt, és lassan átvonult a fürdőszoba melletti szobába. Az ablakhoz ment, egy gombot nyomott meg és a redőny lassan omlott lefelé. Majd behajtotta a belső spalettákat is. Az aranyozott faragványokkal díszített ablaktábla összecsukódott, a velencei tükör feletti falból egy aranyozott gyertyakar nyílt ki és vöröses fénnyel hintette be a szobát. A tükör előtt ismét gombot nyomott meg a nő, és a szoba vöröses, sárgás, kékes fényben ragyogott, mintha a pokol tüze gyúlt volna ki, annak lángja lobogott volna ebben az izzó szenvedélyt sugalló légkörben.

Az asszony testét a szobában elhelyezett tükrök áhítattal tükrözték vissza, mintha a szenvedély leheletét fújták volna a szoba falai közé, és a nő úgy állt a tükrök előtt, mint a kárhozat királynője, a szenvedély démona. Amikor az izzó, parázsló női test megmozdult, mintha villamossággal, delejjel töltötte volna tele a szobát, oly szenvedélyt árasztott magából, hogy még egy fabábut is izzó szenvedéllyel töltött volna meg.

Ezután az asszony egy kis szekrényt nyitott ki. Benne egy fonográf kagylója simult a külső, aranylécekkel fedett ajtóhoz. Mire ismét becsukta az asszony a kis szekrény aranyozott ajtaját, déli zene vérpezsdítő dallamai vibráltak végig ebben az izzó szenvedéllyel telehintett szobában.

Volt itt minden, ami a démoni örömök orgiájához kellett, parázs hangulat, izzó szenvedély, a kéj, a gyönyör mindent elolvasztó, minden és mindent megsemmisítő hangulata.

Amikor mindez együtt volt, az asszony, ez az izgalommal, érzékiséggel telített asszony, leomlott a zöldes plüss-szövettel letakart heverőre és behunyta szemét. Most olyan volt, mint egy áramgyűjtő, mely lassan szívja magába az erőt, energiát, hogy belsőleg átalakítva azt olthatatlan szenvedéllyel sugározza ismét szét.

Hosszú percekig feküdt a nő mozdulatlan, míg erős csengettyű hang fel nem riasztotta. Az asszony felült. Tudta, hogy annak, aki a csengőt erősen megrázta, kulcsa van a lakáshoz, de nem akar úgy bejönni, hogy előre ne jelezze jöttét.

Talán ott, ahol a szeretkezés művészete anyáról leányra száll, nemzedékeken átvándorolt, tudják megérteni, hogy egy-egy pózzal, egy-egy testhelyzettel mennyi szenvedélyt lehet kifejezni, és akinek belső énje a szenvedély, az érzékiséget kondenzálja, akaratlanul is úgy helyezkedik el, hogy egész énje a szenvedélyt sugallja. Ebben a pompás környezetben, ebben a bársony ruhában, a körülötte vibráló misztikus fényben, félig fekve olyan volt ez a nő, mintha valóban az érzékiség istenasszonya ült volna trónján.

A férfi lenyűgözve állt meg a nyitott ajtóban, amikor ez a csodálatos látvány szeme elé tárult.

A férfi fejéről lekerült a cilinder és az ősz hajszálak megvillantak ebben a sejtelmes félhomályban. A fény élete delén már túllévő férfit világított meg, aki bár még jól tartotta magát, de nem titkolhatta el, hogy közeleg a hatvan felé, a férfikor alkonyához. Valamikor kisportolt, erős férfi lehetett, olyan, akit megkímélt az élet, akit nem törtek meg az évek. Akinek ugyan arcába is kegyetlenül belevájta acélkörmeit a sors kegyetlen vaskarma, de még nem hagyott rajta csúf barázdákat. Aki idősödő férfi volt, de nem gusztustalan, nem elhízott, nem tohonya. Olyan, akinek férfiasságából kora ellenére még valamit megőrzött az élet. A kereveten, amint meglátta az istennő élő szobrát, a csodálatos látványtól a férfi fél térdre ereszkedett, széttárta karját és nézte áhítattal a csodálatos teremtést, a szépség, a szenvedély istenasszonyát. Az egy kis zsineget húzott meg, és a szoba már amúgy is a szenvedélytől parázsló hangulatát lágy, érzéki dallamok töltötték be. Az asszony, ez a szenvedélytől izzó asszony, lassan állt fel és himbálózó testtel indult a látogató felé. A férfi az eléje ért asszonyt oly izzó szenvedéllyel ölelte magához, mintha minden érzékiségét arra a pillanatra tartalékolta volna. Most mintha lávafolyam indult volna meg, a zene lágy ritmusára ez az érzéki női test ringatózni kezd, és a férfi észre sem veszi, hogy lassan minden vörös ködbe borul előtte; az egyre vadabb ritmusra együtt vonaglott a két test, és a forró ritmusra felforrt a vér, a szenvedély tobzódó fényei, a vad, szenvedélyes zene, az érzékiség izzását sugárzó női test, a parfüm bódító illata, a szobában terjengő vad kábulat felforrósította a vért. A szemek előtt a kábulat piros karikái vibráltak, és a két test ruhátlanul vonaglott a süppedő keleti szőnyegen, míg mindketten ziháló tüdővel pihegték ki kínjaikat, a szenvedély perzselő lángját. Hosszú, hosszú idő telt el, míg végre megmozdultak. Az asszony nem volt válogatós, értett a szerelemhez. Mellette a férfi férfinak érezhette magát. Az a férfi is, aki utolsó virágzása felé közeledett, mellette férfinak érezhette magát. Az mesteri módon segítette át zavarán, és kiváltotta benne a teljes kielégültség érzését, és a kielégült férfi háláját. Ez a nő, aki még a fában is tüzet gyújtott, maga is felizzott a felgyújtott fadarabtól és saját izzását átadta társának, hogy az ennek az izzó szenvedélynek nem tudott ellenállni.

- Csodálatos voltál! - nézett őszinte elragadtatással a férfi a nőre, amikor az újra betért a fürdőszobából, most már egy egyszerű fürdőköntösben.

- Menj te is lefürödni - szólt ellenállhatatlan mosollyal az asszony, és egy hálóköntöst dobott a férfi felé, aki azt ügyesen elkapta. Mire ő is visszatért a fürdőszobából, az ebédlőben már tálalva volt, a szendvicsek mellett már párolgott a fekete a szép meisseni porcelánban.

A férfit még a fürdővíz sem tudta teljesen felébreszteni a kábulatból. Szenvedélyesen nézte ennek a nőnek arcát, a gyönyörű, érzéki ajkakat, a szép, selymes fekete szemet, a csodálatosan fénylő, kékes színben ragyogó női hajat és ezt a csodás, szenvedéllyel teli testet.

A férfi érezte, hogy kegyetlen dolgot játszik vele az élet, ő ebbe a nőbe, ebbe a kurtizánba beleszeretett.

Tény, hogy ez a kurtizán ragyogóan szép volt és okos is, és amit nő adni tud egy férfinek, azt megadja, de neki már gyermekei vannak, egzisztenciája. Ő befolyásos ember, a Weiss Manfréd művek egyik igazgatója. Igen, furcsa az élet. A munkásvezér és az igazgató össze vannak kötve. Ugyanazon nő dirigál mindkettőjüknek. Először örült neki, hogy van egy beépített embere. Egy az utasításait feltétlenül végrehajtó ember, egy nő, aki a legközelebb van a tűzhöz, akitől első kézből kapja a híreket. Sikerült is a nőt felhasználnia. Mindenről tudott a legfelsőbb vezetőség, mindenről, még csírájában. Most, amikor ő adott ki utasításokat a nőnek, ő, aki uralkodott a nő felett, most úgy érzi, hogy ugyanaz a nő lassan a kezei közé csavarja, és ő uralkodik őrajta. De hát ő csinált belőle démont. Emlékszik még, amikor egy havas, korán sötétedő este a kávéházból kissé borgőzösen kifelé jövet az utcáról egy tágra meredt szemű, kíváncsi nő tekingetett befelé, elámulva a belülről áradó fényözöntől. Le is szólította mindjárt, de a nő nem állt kötélnek. Fiákerbe szállt, de visszahajtatott oda, ahol a nő állt. Próbálkozásai ellenére nem sikerült megismerkedniük. Ekkor nyomozni kezdett utána, és akkor tudta meg, hogy a nő egy egyszerű munkásnak a felesége. Ettől foga az élet többször is az útjába hozta. Ez csak az asszony részéről tetszett a véletlen csodálatos játékának. A már kissé deresedő hajú, de jóképű férfi, aki láthatóan a felsőbb körökből való, imádattal csüng egy munkásnő szemén. Az egyik ilyen véletlen találkozásuk során aztán a jóképű férfi meghívta egy pohár teára egy belvárosi kávéházba.

Az asszonyt elbűvölte a ragyogás, a zene és utána az ital és alig érezte, amikor bágyadt testét szenvedélyes férfikarok ölelik át és segítik a hintóba. Csak a pompás lakásban eszmélt fel, ahol újra csodálatos volt minden, ahol a csillár fényei játszottak tűzijátékokat a velencei tükrök fényjátékával, ahol újra zamatos volt a bor, ahol újra bágyasztó az ital, és ahol a mennyezetes ágyban még hajnalban is ölelte őt egy szenvedélyes férfikar. Előtte is egy világ dőlt össze.

Ezen az éjszakán lélekcsere történt, a kis nyomortelepi munkásasszonyból megszületett a dáma, azután a démon. A nő, akinek mind nagyobb vágyai születtek, aki már a felső tízezer felé tör, akinek már nem számít az eszköz, csak az áhítozott cél, amit minden idegszálával megvalósítani kíván, amit el akar érni minden leheletével. Azóta évek teltek el, az asszony külsőleg, mint belsőleg átalakult. Most ugyanolyan szép volt, mint korábban, most is pompás, szép teste volt, mint valami tenyészménnek, csak érettebb, telve tudatos érzékiséggel. Tudatosan figyelte az embereket, környezetét, az ismerősök mozdulatait, hanghordozásukat, beszédmódjukat.

Ugyanakkor szinte vasszorgalommal képezte magát. Megtanult olvasni, írni. Könyveket olvasott és egyedül, tanító nélkül a német és francia nyelv alapjait is elsajátította. Kiejtése nem volt ugyan a legjobb, de ezt egy kis fintorral, egy kis kényeskedéssel át tudta hidalni. Ebben segítségére voltak az új barátnők is. A szép, kacér asszony szinte vonzotta a felső tízezer azon nőszemélyeit, kik maguk is hajlamosak voltak a kalandokra és ezekre, mint a pióca rátapadt és a legrafináltabb eszközökkel kötötte őket magához. Kiterjedt férfiismeretséggel rendelkezett, fiatal és idősebb egyaránt vonzódott hozzá. Ellátták mindennel, ékszerrel, pompás ruhákkal, pénzzel. A lakást is egy dúsgazdag bankár vette néki, és többedmagával, olasz és francia szakértők igénybevételével rendezték azt be. Teréz kimondhatatlan leleményességgel tudta megszervezni ezt a kettős életet. Anyja valóban beteg volt és férje elhitte, hogy hitvestársa éjszakáit anyja ágya mellett tölti. Reggelre mindig pontosan hazament, megjelölt időből soha nem késett egyetlen percet sem. Otthon a csepeli házacskában aztán úgy élt, oly szerényen, mint más egyszerű asszony. Gondolt már a válásra is, de szeretője, az igazgató ragaszkodott hozzá, hogy férjével továbbra is együtt éljen.

Minden jó volt, csak néha fájt valami belül. Amikor úgy érezte, hogy elért mindent, pompás főúri lakása van, és annyi félretett pénze, hogy most már villa építésére gondolt, amihez még biztosan remélt barátaitól további segítséget, amikor csodás, roppant értékű drágakövekkel övezhette testét, amikor arany és ezüst vette körül, és néha, amikor a magány, az egyedüllét órái következtek, mintha valami nyomasztó érzés szorította volna össze szívét, valami vagy valaki ebbe a szívbe fájdalmat injekciózott volna bele. Ilyenkor ezekből a szép szemekből egy-két könnycsepp hullott ki.

Az asszony felnézett. Előtte ült a férfi és jóízűen fogyasztotta az odakészített szendvicset, és finom, előkelő mozdulattal nyúlt a kis kávéscsésze után és utánozhatatlan eleganciával itta ki belőle a kávét. Teréz nézte a fehér, finom kezeket. Ő az első szerető volt. Ő volt, aki őt felkarolta, de ő is tette tönkre. Ez a férfi mindent adott neki. Vagyont, a pénz hatalmát is. Ha elköltözne ebből a környezetből egy előkelő külföldi fürdőhelyre, ugyan ki kutatná, hogy az előkelő dáma honnan szedte a pénzt. Hajbókoló férfiak, alázatos nők, tisztelettudó személyzet venné körül, de ez az a férfi is volt, aki az önérzetét, az önbecsülését ölte meg.

Nem tudta, mit köszönjön ennek az embernek. A szépet, amit kapott, vagy a rosszat, önbecsülése elvesztését? Szeresse, vagy gyűlölje? Nehéz volt döntenie. Ez a vagyonos, előkelő származású férfi felajánlotta neki, hogy szakít családjával és nevet ad neki, előkelő, nemesi nevet. Ez az előkelő férfi most már érte mindenre kész. Gyűlölje? Minden hullámzott benne. Hullámzott kedélye, hullámzottak az érzései.

- Ma is csodálatos voltál - ismételte a férfi. - Úgy érzem, valamit kérni akarsz tőlem, de azt hiszem, megelőztelek. Készítettem neked egy meglepetést.

- Már úgyis elhalmoztál mindennel.

- Most másról van szó.

Teréz kérdően nézett a férfire.

- Egy fiatal férfiről, aki állítólag rokonod.

Teréz úgy megmerevedett, mint egy szobor, arca halvánnyá vált.

A férfi észrevette az asszony elhalványodó arcát, és szemén, mintha valami felhő suhant volna át.

- Egy fiatalemberről - ismételte a férfi.

- Istvánról?

- Igen. Róla.

- Mi van vele? - kérdezte az asszony rosszul titkolt izgalommal.

Nagyon kedvelte a fiatal férfit, mint nő kimondhatatlanul vágyódott utána. Sokszor elhatározta, hogy elcsábítja, de mindig visszarettent vagy közbejött valami. Oly közel volt hozzá és mégis milyen messze.

- Ennyire érzékenyen érint? - kérdezte összehúzott szemmel a férfi. - Tudom, hogy többen járnak hozzád, de nem vagyok rájuk féltékeny, de ez a fiatal kölyök más. Nem tudom megmagyarázni magamnak, de tőle nagyon féltelek.

- Óh, te csacsi - suttogta halkan a nő, és megsimogatta a férfi haját.

- Tudod a robbantással kapcsolatban hallottam, hogy lefogták. Eleinte őt is gyanúsították.

- Most már nem?

- Már szabadon engedték. Többszöri közbenjárásomra. Egészen a miniszterig kellett mennem.

- Csak nem keveredett mégis bele valamibe a gyerek? - kérdezte Teréz most már leplezetlen izgalommal.

- Nem. Csak megverte a felügyelőt és még egy rendőrt is.

- Hogy? - esett le Teréz álla a meglepetéstől.

- Úgy ahogy mondom. Csúnyán megverte őket, de utána őt is megverték.

- Szegény fiú sóhajtott, de szeme büszkén csillogott.

- Képzeld! Nem is akarták kiengedni. A felügyelő bosszúból bele akarta keverni az ügybe, csak nehezen lehetett kimosni belőle.

- Milyen jó ember is vagy te! Féltékeny vagy a fiúra és mégis kiszabadítottad.

- Mindent megteszek érted, csakhogy megtartsalak.

A nő elmosolyodott. A diadal érzete suhant át arcán, valami olyan, mint ami egy hadvezérén, amikor a győztes csata után végignéz a harcmezőn. Teréz tudta, hogy ez a férfi már mindent megtesz érte. Ha kéri, vagyonát, pénzét, hírnevét, sőt becsületét is néki adja, de ha akarná az életét is. Most a férfi volt kiszolgáltatva neki.

- Gyere, üljünk le a kanapéra! - ölelte át a nő a férfit, és lassan megindultak a kanapé felé.

A férfi földöntúli mosollyal szorította magához a szeretett nő testét. Amikor ledőltek a kanapéra továbbra is szorosan a nőhöz simult.

- Tudod, sokszor gondolok arra, mi történne, ha Mihály megtudná, hogy ki is vagyok én tulajdonképpen.

- Soha nem fogja megtudni.

- Remélem... talán nem is élném túl - szólt az asszony elgondolkodva.

- Csacsi vagy - mondta a férfi.

- Szegény Mihály azt hiszi, hogy a ház valóban az én szüleim segítségével épült. Szegények ők, mint a templom egere. Mit tudtak volna ők adni.

- Tudtál volna nagyobbat is építeni.

- Óh igen, csak nem mertem. Már így is sok probléma volt vele. Sokan irigykedtek miatta. Szokatlan egy nyomornegyedben ilyen szép családi ház.

- Férjed elhitte, hogy szüleidtől kaptál pénzt?

- Igen, mert egy munkatársa is otthonról hozott pénzt. Nékik otthon volt házuk, azt eladták, minden vagyonukat pénzzé tették, és az építkezésnél is segítettek. Igaz jóval kisebb, mint a miénk. Így aztán férjem is elhiszi, hogy mi is meg tudtuk ezt csinálni.

- Mekkora?

- Óh, csak kétszobás, de jól van elrendezve. Nincs ott semmi fényűzés. Ott egyszerűek a bútorok, nincs ott arany, mint itt, nincsenek csillárok. Akármilyen szép itt, de valahogy itt ebben a házban minden egyforma. Felettünk egy emelettel egy gróf lakik, az egész emelet az övé. Vidéken van kastélyuk, de néha ide is felrándulnak.

- Ismerem őket.

- A másik, az alattunk lévő szinten több lakás van, de mindegyik fényűzően berendezve. Itt nincs különbség, legfeljebb csak az, hogy az egyikben valamivel kevesebb arany van, mint a másikban, de a falakat és a freskókat ugyanaz a művész készítette, az ajtókat, a kilincseket hasonló tudású mesterek, ötvösök készítették. Itt én is aranykupában iszom, a szomszédban is hasonlóban isznak, de ott, kint Csepelen, abban a kis családi házban valahogy más. Az egy kis sziget a tenger közepén. Körülötte rozzant kis viskók, környékén barakkszerű épületek, odébb többlakásos, omladozó építmények, és abból emelkedik ki ez a kis kétszobás ház. Olyan szép, hogy talán nincs egyetlen kastély, ami olyan szép lenne. Amikor falazták, én adogattam a téglát, a fürdőszoba falát férjem vakolta. Mihály fogta a meszelőt és meszelte le a falakat. Rokonok, barátok jöttek, akik készítették és hordták a maltert. Minden kis sarokhoz fűződik valami élmény. Ott egy pohár vizet ejtettem el a nagy beszélgetésben. Férjem tréfásan a fenekemre vágott. Amikor a válaszfalakat építettük, már kissé hideg volt, azért a homokra tüzet raktunk és úgy ültük körül, mint valami tábortüzet, és közben énekelgettünk szép, szomorú nótákat. Néha minden falat megsimogatok, és akkor, mintha valami furcsa érzés szorítaná össze a torkomat. Valahogy ott vagyok igazán otthon. Ah, az én hazám.

- Csak nem vágyódsz el innen... kis Gyöngyvirágszálam? - kérdezte a férfi melegen.

- Néha, néha úgy érzem végleg el kell mennem... szinte rettegek, hogy elveszíthetem az igazi otthonom. Óh, ezt te nem tudod megérteni.

- Tudsz te egy palotát is építeni. Én is adok pénzt hozzá. Egy kacsalábon forgó villát építünk és teljesen a te nevedre íratjuk.

- Olyat mi már soha nem tudunk - nézett az asszony csendesen maga elé. Hosszú, néma csend terpeszkedett közéjük. Csend, amiben az asszony úgy érezte, hogy valami harsog e nagy csendben, valami borzalmasan dörömböl.

Talán csak a szíve okozta e nagy zajt, ezt az elhalkíthatatlan csörömpölést.

István ma vidáman ébredt. A hét vége mindig örömet, jókedvet hozott neki. Ma igazi szabadnap van és a holnapi nap is az lesz. A kitűnő sportolóvá vált fiút bizony befogták vasárnap is. Szinte minden héten valahová utazni kellett, hol bemutató volt, hol verseny. Ilyenről nem lehetett hiányozni. Az edző igen kemény munkásember volt, aki vasmarokkal fogta össze a szakosztályt. Most ismét birkózott a fiú. A bokszot valahogy unta már. Annyit tudott, hogy magát meg tudja védeni, ha baj történne, ki tudja verekedni magát. A birkózás jobban lekötötte. Talán ez volt az egyetlen sportág, amit a vállalati vezetés is lelkesen támogatott. Istvánt, bár sok ellensége is akadt, különösen a nyílt beszéd miatt és a szakszervezeti bizalmivá történt választása óta a vezetéssel is meggyűlt a baja, sporttevékenységében szívesen támogatták, a sportmeccseken kivétel nélkül mellette izgultak, őt biztatták és sikereinek örültek. Így aztán, ha nem is szívesen, az is megbocsátott neki, aki társadalmi tevékenységét bizony nem nézte jó szemmel. Így könnyebb is volt a munkavégzés.

A vidámságot fokozta, hogy a fonográf hangjának pattogó ritmusa átszűrődött a szomszéd szobából. Ezt az ördöngös masinát Teréz szerezte, valahol az ócskapiacon. Azt mondta, biztosan az urak dobták ki, náluk az a szokás, hogy egy kicsit is használt dolgokat kidobnak vagy eladogatnak, így különféle dolgokhoz olcsón lehet hozzájutni. A masina valóban alig lehetett használva, úgy nézett ki, mint egy új. István sokszor megcsodálta ezt a különös gépet, ahogy a tű rezgett a vékony lemezen. Ennek már nem viaszhengere volt. Hatalmas tölcsér adta a hangot. István szemében ez különösen csodálatos masina volt. Egy ideig minden nap megcsodálták, aztán lassan megszokták.

Egyszer, amikor a gyár egyik raktárépületében táncmulatságot rendeztek le is vitték a fonográfot. Mindenki megcsodálta, még az alkalmi zenészek is. Sokan is kérdezgették, hogyan működik. Valósággal csodájára jártak. A zenészek majdnem munka nélkül maradtak. Amikor meghallották, hogy ezt a masinát Teréz az ócskásnál szedte össze, többen rimánkodtak, hogy szerezzen nekik is. Teréz szerzett is két-három darabot. Azok is jó állapotban voltak, de egy-két friss karcolás azért volt rajtuk. Ez természetes is, hiszen az ócskapiacról másként nem kerülhetett volna hozzájuk. Ki törődött azonban ily csekélységgel, amikor ilyen csodálatos masináról volt szól. Terézt alig győzték ölelgetni érte, aki valóban boldog volt.

A reggeli mozgás nem maradhatott el, ezt István úgy megszokta, mint más az evést. Volt már egy nagy súlyzója is, nyolcvan kilós. Ezt ő maga készítette a gyárban. Jó volt reggelenként párszor felemelgetni. István a kis faragott kerettel övezett velencei tükörben, ami az ágya előtt volt, néha jólesően megnézte kidudorodó izmait. A tükör incselkedve mutatta az izmok pompás játékát.

A tükröt is az ócskapiacon vette Teréz potom pénzért.

- Bemehetek már? - állt meg a fürdőszoba előtt a fiú.

- Mindjárt - hallatszott ki belülről egy dallamos női hang.

Valóban kisvártatva már nyílott is a fürdőszoba ajtaja, és Teréz pongyolába burkoltan lépett ki a fürdőszobából.

A pongyola felső része egy kissé széthúzódott és a fiú tekintete ráesett a gyönyörű női keblekre. A fiú elvörösödött.

Teréz nem tudta megállni, hogy a fiú mellett elhaladtában kissé be nem vájja körmeit a fiú izmos hátába. Az kissé fel is jajdult. Teréz, mint pajkos kislány elfutott a fiú elől, aki nevetve vágta utána törülközőjét.

- Örülni fogsz, hogy anyád meglátod! - kiáltott visszafelé távozóban Teréz.

- Nagyon! Apám temetésén úgy sem tudtam részt venni. Szegényt már egy éve eltemették. Most, ha bármi lesz is, hazamegyek.

- Hogyan utazol?

- Egy ideig vonattal, majd Sándor bátyám értem jön kocsival.

- Az, aki egyszer régen már nálunk is volt?

- Igen, aki bujtatott engem, mikor otthonról elszöktem. De sok ideje is van már annak. Ő is már megöregedett.

- Az ilyen szabadlevegőn élő emberek alig öregednek.

- Hát bizony, az öreg is még jól bírja magát.

- Anyád tudja, hogy mész?

- Oh, dehogy. Nem írtam meg neki, hadd örüljön, amikor meglát.

A fiú sokáig állt a tükör előtt, többször megfésülte haját. Hadd lássa az édesanyja, milyen stramm fiú lett belőle. Férfias arc meredt vissza rá a tükörből, mely félig mutatta a fiú alakját. Még a tükörből is érezni lehetett a jól szabott barna öltöny alatt az erős, kisportolt férfitestet. A velencei tükör azonban lassan elhomályosult, István szeme elé is fátylat vont két kis könnycsepp, és a fátyolon keresztül megjelenik az édesanya arca és háta mögött a kicsi kis falusi ház, fehérre meszelt falaival. Úgy, ahogy akkor látta maga előtt, amikor még utolszor visszanézett.

- De hiú vagy! - rezzentette fel az asszony hangja.

A fiú megrázkódott, és kissé elszégyellte magát a rátapadó női tekintettől. Teréz nézte a fiút. Valami vad, szilaj vágy fogta el, hogy a fiút karjai közé szorítsa, de uralkodott magán. Úgy összeszorította száját, hogy ajkai elfehéredtek.

De jóképű gyerek. Kimondottan csinos, férfias arca van, határozott vonásokkal. Erős, kissé előreugró állal és hideg acélkék szemekkel. Különösen jól festett most ebben a jól szabott barna ruhában, amit Teréz az egyik legelőkelőbb szabóval készíttetett el, aki a fú méreteit egy düledezőfélben lévő bódéban vette fel, és végezte a ruha próbáit, amit Teréz külön erre a célra bérelt ki. - Olcsó szabó, jó szabó volt - állapította meg a fiú, amikor először megnézte magát, mert a kis bódéban nem volt tükör. Ez az olcsó szabó, aki a bódéból hazatérte után kétszer is megfürdött, hogy a nyomornegyed piszkát lemossa magáról, és cipőjét is eldobta nehogy fertőzést hozzon lakásába. Hiába, a jó pénzért mit meg nem tesz az ember. Mi ahhoz egy cipő, meg egy kis fürdővíz. Sok szennyet le lehet mosni azzal, olyat is, amit nem a nyomornegyedben kap az ember.

A fiú nevetve közeledett Teréz felé. Odaérve felkapja az asszonyt, mint valami pelyhet és párszor nevetve dobálja a mennyezet felé, és vidáman nagyokat kacag.

Teréz arca lángvörösre gyúl.

- Te taknyos! - kiált a fiúra bíborvörös arccal és elszalad. A fiú kacagva néz utána.

Nem is látja addig az asszonyt, míg el nem indul, akkor is csak egy kis dobozt nyom markába. Nem veszi észre azt sem, hogy amint a házból kilép és az utca felé indul, a konyhából két villogó női szempár néz utána. Néz hosszasan, addig, amíg a fiú végleg el nem tűnt.

A fiú szíve vadul dobogott, az izgalom már napok óta lázban tartotta. A gyermeki vágyódás a szülő után még ezt a kemény, érccé fejlődött fiatalembert is megrázta és a szeme ismét tele lett könnyel; amikor az elnyűvötté olvasott kis verseskötetből eszébe jutottak a sorok: "...mit mondok majd először is kedves szépet neki, midőn mely bölcsőm ringatá a kart terjeszti ki."

Az ülés kemény volt, a fiúnak csak fapadosra tellett. Ki-kinézegetett az ablakon, csodálta az elsuhanó tájat, a váltakozó hegyeket, völgyeket; az eléje táruló panorámát. Pesten már látott egyet és mást, de a vonat mindig új volt, a száguldó vonat szinte felgyújtotta képzeletét. Behunyta szemét és úgy érezte, ménesek robognak mellettük, és a vonat velük fut versenyt. A győztes egy csodálatos ló, egy ragyogó fekete paripa, melyet otthonról mindig tágra meredt szemmel szemlélt meg, és lenyűgözte a száguldó paripa sörénye, amint a kastély úrnője a reggeli vágtát gyakorolta. Óh, hányszor megleste ezt gyermekkorában. Ez a gyönyörű mozdony, ez a vasba öntött gyorsaság soha nem lesz olyan szép, mint az a lengő sörényű vágtató ló.

- Jó volna enni is valamit - gondolta István, amikor halk korgás jelezte, hogy a gyomor is megköveteli a magáét.

István hirtelen körülnézett, mit lehet itt tenni. Aztán tekintete felfutott a csomagtartóra elhelyezett kis dobozra, amit Teréz nyomott a markába, amikor elindult. Hátha élelem van benne, ötlött fel a fiúban a gondolat.

Gyorsan le is vette a csomagot a csomagtartóról. Az szépen, zsineggel át volt kötve, így a fiú könnyen hozta, csak az ujját kellett beakasztani a zsinegbe. A fiú kést vett elő, el akarta vágni a zsineget, de meggondolta magát. Arra később is szükség lehet, hátha újra át kell kötni a kis csomagot.

A csomagban valóban élelem volt. István kedvence, három nagy bécsi szelet egymásra rakva. Mellette kenyér, és külön csomagolva piskóta. Nagyon szépen, szinte úriasan volt minden becsomagolva, szalvéta is volt mellette.

István farkasétvággyal látott hozzá, és amikor végzett az evéssel oly jókedve kerekedett, hogy akár nyomban táncra perdült volna.

Csak amikor István össze akarta csomagolni a szétbontott csomagot, egy egészen kis dobozt vett észre a nagy doboz alján. Felnyitotta. Öt korona volt benne, az ő viszonylatához képest igen nagy pénz.

- Óh, ez a Teréz - sóhajtott fel a fiú. - Milyen figyelmes. Hogy kedveli őt, olyan hozzá, mint az édesanyja, hogy kényezteti őt. Milyen szép nő is - gondolt mosolyogva a szép alakú asszonyra a fiú, de nyomban el is hessegette a gondolatot. Hogy is lehetne ilyenre gondolni, amikor rokonáról van szó, akik őt befogadták, akik őt segítették, akik jó szívvel voltak hozzá.

Öt korona... öt korona... öt korona! - ismételgette magában a fiú. Fenemód nagy pénz ez. Ennyi pénze egészében még nem is volt. Ezt az összeget nem is lehet elfogadni. Nem is költ belőle, egészében visszaviszi, úgy ahogy kapta, úgy ahogyan a kis dobozban találta.

Milyen ügyes ez a Teréz, milyen takarékos, milyen jó gazdaasszony, hogyan meg tudja takarítani a pénzt. Igazán senki nem mondhatja, hogy nem élnek jól. Férje, Mihály ugyan nem keres túl jól, bár kitűnő szakmunkás, csak úgy ég kezében a munka, de a munkásokat nem fizetik olyan jól. Igaz Teréz állatokat is tart, főként tyúkokat és szívesen vesződik egy sertéssel is.

Sertés? Talán senkinek nincs a környéken. Pár házzal odébb, már a nyomornegyed kezdődik. Vizes, egészségtelen házak sora. Betegség, penész mindenütt. E nyomorból nőtt ki a kis sziget, bátyja családi háza és a szorgos asszony keze nyomán a meglehetősen jó megélhetési körülmények.

Teréz férje bizony két tűz között volt. Egyrészt munkatársai irigykedéseinek is ki volt téve, hiszen a vizes lakásokban tengődő emberek főúrinak látták a bár kicsi, de igen szép lakóházat, másrészt Györe Mihály őrlődött azért is, mivel felettesei részéről is támadásoknak volt kitéve, mert kinyitotta a száját a dolgozókért.

István az ebéd után jólesően nézegetett ki az ablakon és gyönyörködött az elsuhanó tájban.

A pénz azonban nem hagyta nyugodni. A felszállás előtt az étkezőkocsi előtt lépkedett el és felnézett a kocsira. Ilyenben még nem ült soha. Kissé irigykedve gondolt azokra az emberekre, akik ilyen kényelmesen utaznak. Szép, párnás kocsik, sőt még hálókocsik is voltak és étkezőkocsi is. Istvánnak ez olyan fényűzés volt, amire ő még csak nem is gondolhatott. Ki-kinézett az ablakon, de újra és újra incselkedett vele a gondolat, milyen jó lenne átmenni az étkezőkocsin és ott egy kissé körülnézni. A pénz ott lapult már a zsebében jó mélyen elhelyezte, hogy az véletlenül se essék ki onnan. Nagy dolog volt ily szegény embernek ilyen sok pénz.

Felállt, kiment a folyosóra, majd ismét visszament és visszaült helyére. Újra nézte az elsuhanó tájat, a szép vidéket. Ismét felkelt és most már megérlelődött az elhatározás, hogy átmegy az étkezőkocsiba.

A kocsik össze voltak kapcsolva, az átjutás könnyen ment, de a következő ajtó zárva volt, úgy látszik párnás kocsi következhetett. István nem torpant vissza. Ha egyszer már elindult, akkor már be is megy. A kisportolt férfinak nem volt nehéz a vagon egyik lépcsőjéről a másikra átlépni. István máris a párnázott kocsiban találta magát. Kíváncsian nézelődött körül. A folyosón páran voltak félig lehúzott ablakok mögött, illatos dohányt pipázgatva. István, aki igen sokat tanult Teréztől, főhajtással haladt el az idősebb urak mellett, akik udvariasan tértek ki a folyosón elhaladó jól szabott ruhájú és kimondottan jóképű fiatalember elöl.

István most egy fiatal pár mellett haladt el, úgy látszik levegőzni jöttek ki a folyósóra. Csinos fiatal pár volt. A fiú valamivel idősebbnek látszott, mint a leány. Mégis, amikor István mellettük elhaladt, a leány szeme megvillant és szándékosan úgy állt, hogy a fiúnak hozzá kellett érnie a lányhoz. István érezte a leánytest melegét, aminek hatására benne is vibrált egy kis izgalom, különösen, amikor a leány vágyakozó tekintete kapcsolódott a szemébe.

Igen, ez az a leány, aki annyira megnézte a párnás kocsi ablakából, amikor a kocsi mellett elhaladt. István megszokta már, hogy pillanatok alatt tudott érzelmeket gerjeszteni, de ez a tüzes tekintet megbizsergette az ő szívét is.

Két lépésre haladhatott el a leány mellett, amikor egy halk sikoly hagyta el a leány ajkát. Kis retikül esett a földre. István nyomban lehajolt, de a leány mellett álló férfi megelőzte, és már nyújtotta is át a leánynak a kis retikült. A leány bosszúsan nézett a fiúra, majd Istvánra, és bájos mosollyal mondott néki köszönetet. A leány mellett lévő fiatal férfi ajkába harapott.

István fejet hajtott és már ment is tovább.

A kalauz feltűnt a folyosó végén. István hirtelen nem tudta, mit is csináljon, visszaforduljon-e vagy menjen tovább.

- Az étkezőkocsiba uram?

- Igen.

- A következő kocsi, csak fáradjon tovább.

István ebből megérezte, hogy itt nem kell félnie, minél természetesebben viselkedik, annál természetesebbnek veszik az ő jelenlétét is. Felemelte fejét és úgy ment tovább, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy ő a jobbágyfiú párnás kocsiban utazik.

Még mielőtt befordult volna a folyosó végén visszapillantott. Látta, hogy a kislány még mindig feléje fordult és őt nézi, míg egyik fülkéből egy fekete ruhás hölgy lépett ki és tekintetét ő is feléje szegezte. Szinte megkövülten nézte a fiatal férfit, amint széles vállaival, rugalmas járásával elhalad a kocsi folyosóján.

István az átjáró ajtajához érkezett, amikor az ajtón egy csinos nő és egy középkorú férfi nyomult be. Mindkettőn látszott, hogy már több italt fogyasztottak, mindketten tántorogtak. Mögöttük egy koros hölgy igyekezett velük lépést tartani.

A nő István elé ért, ránézett a fiúra és szó nélkül átölelte.

- De grófnő - hallatszott háta mögül az idősebb nő hangja.

- Mit szemtelenkedik a hölggyel! - szólalt meg a középkorú férfi is és megmarkolta a fiú mellén a ruhát.

István nyomban a hajába markolt és kemény kézzel hátrafeszítette a férfi fejét.

- Na mi van Pubi? - mosolygott István a férfi arcába.

- Semmi, semmi. Csak véletlen volt.

A fiatal nő, a grófnő visszatolakodott, és ismét átölelte Istvánt, és még egy csókot is nyomott István szájára.

- Na, Amálka! - szólt most már halk hangon a középkorú férfi.

- Még találkozunk, te szépfiú! - szólt a leány és tovább tipegett.

A férfi elnézést kért és udvariasan meghajolt István felé és ő is tovább lépkedett.

István most már akadálytalanul tudott tovább menni az étkezőkocsiba, közben arra gondolt, milyen gyorsan változnak az emberek, ha néha kissé keményebben lépnek fel velük szemben.

Még mielőtt belépett volna a két vasúti kocsi közötti átjáróba, fél szemmel látta, hogy a fekete ruhás nő is a fordulónál van, és csodálattal mered rá. István is valami ismerőset vélt felfedezni ebben a szép női arcban. Úgy rémlett neki, mintha gyermekkorában látta volna ezt az arcot. Hirtelen megállt. Mintha villám sújtotta volna.

- Igen, az az arc nem lehet más, mint... de biztosan az. Igen, ő a gyönyörű kastély lakója. A kastély úrnője. Hogyan is nem ismerte fel rögtön. Igen itt a vonaton nem számíthatott rá, aztán az idő is kissé elmúlt, tovasuhant, és korosodott a korábban rendkívül szép, de még ma is szép asszony. István csodálattal emlékezett vissza rá. Őszinte elragadtatással nézte, amint pompás arab telivéren vágtatott végig a pusztán. A földeken dogozó jobbágyok földig hajoltak a vágtató lovas előtt. Egy alkalommal leesett az ostora, István odaugrott és felvette. Az asszony kedves mosollyal vette át tőle a leejtett pálcát, és "udvarias fiú vagy" szavakkal köszönte meg a fiú gyors segítségét. Emlékszik arra is, amikor apjával csónakkal vitték az úrnőt a mocsárba. Hogy megcsodálta a mocsár valóban csodálatos belső életét. Amikor kiszállt a csónakból, apjának még pénzt is adott. Kedvesen, nem sértőn. Apja boldogan földig hajolt a nő előtt. Ez a parancsoláshoz szokott asszony az egyszerű emberekkel is kedves volt és finom. Amennyire az egyszerű emberek gyűlölték az ispánt, úgy tisztelték ezt az asszonyt. Ez az asszony valóban segített az embereken, és amikor látta a szükséget szívesen adakozott. Ennek ellenére a különbséget sem ő, sem mások nem felejtették el, hiszen az egyik egy hatalmas kastélyban lakott, míg a mások piciny, földes, vályogból, fából épített házacskák helyiségeiben.

Miért hord most ez az asszony fekete ruhát? Csak nem a férje halt meg? Igaz, jóval idősebb volt, mint az asszony. A leány, aki kint volt a kupé előtt a folyosón talán a leánya lehetett, Esztike kisasszony. Óh, nem valószínű. Akire emlékezik oly kislány volt még, aki most kínt áll a folyosón már valóban kisasszony volt. De mit törődik ő ezekkel. Már régen elkerült hazulról.

- Pardon! - hajolt meg egy jól öltözött úr az étkezőkocsi bejárati ajtajánál.

- Pardon! - mondta István is és ő is meghajolt a jól öltözött úr felé.

István megvakarta a fejét, ott, ahol az iménti összeütközésnél kissé megütötte és már be is lépett az étkezőkocsiba.

Az étkezőkocsi tele volt vidáman társalgó, nevetgélő emberekkel. Mindegyik drága ruhába volt öltözve. A kocsiban parfüm illata terjengett szét. István kissé vissza is hőkölt ettől a látványtól, de nem fordult vissza. Nyugodtan végignézett a kocsiban ülőkön. Mellette két férfi haladt el, akik a második asztalnál foglalták el a két üres helyet.

Most már látta István mi a szokás és már ő is kiszemelt magának egy üres helyet és elindult a kocsi belseje felé. Nem volt szerencséje, mert alig indult meg, már el is foglalták a nemrég felszabadult helyet. István már vissza is akart fordulni, amikor előtte két leányt vett észre, amint őt erősen figyelik. A két leány is észrevette, hogy István tekintete odatévedt. Erre a két leány odébb ült és kedvesen mosolyogtak a fiúra.

- Ti szégyentelenek! - szólt halkan rájuk a szemközt ülő édesanyjuk.

- Ez csak úr lehet - szólt az asszony a mellette ülő idősebb férfihez. Istvánnak jó szeme volt, azonnal észrevette, hogy a hely néki készült és már vonult is oda.

- Szabad a hely? - kérdezte a két kislányt, majd meghajolt az idősebb pár felé.

- Hogyne, foglaljon csak helyet - szólt az idősebbnek látszó kislány és kissé odébb húzódott.

István leült, majd szemrevételezte a két kislányt. Az egyik hasonló korúnak látszott, míg a másik kissé fiatalabbnak.

- Messze utaznak? - kérdezte István.

- Igen - válaszolt egyszerre a két leány - Párizsba.

- Az kissé messze van.

- Bizony sokat kell utaznunk addig. Jó is volna egy kellemes partner odáig.

- De leányok! - szólalt meg ismét az anyjuk.

- Sajnos én hamarosan leszállok.

- Kár - mondta egyszerre a két kislány.

Egy frakkos pincér állt meg mellettük.

- Parancsol, uram!

István felnézett. A pincér ott állt mellette, udvarias, de kissé szigorú arccal.

István hirtelen nem is tudta mit rendeljen, de segítségére jött a két kislány.

- Bizonyára éhes. Majd mi választunk magának.

Együtt bújták az étlapot. István mellett ülő leány egy kissé István felé hajolt, finom ujjai, mellyel az étlapot fogta, István keze mellé ért. Istvánon forróság futott át. A leány megérezhette a férfi idegein végig vibráló izgalmat, mert vágyakozó tekintete a férfi szemébe mélyedt. A leány olyan volt, mint a kitörni készülő csikó, akit csak anyai zár tud ideig-óráig kamrában tartani.

István nem is tudta megállapítani, mit eszik. Valami idegen nevet mondott be a pincérnek a leány. István nem is tudta megjegyezni. Magában arra gondolt, hogy mi mindent esznek össze ezek az urak. Istvánnak nem is ízlett az étel, de a két leány előtt nem akarta mutatni. Az étkezőkészletek használatára még Teréz tanította meg. Hányszor és hányszor mutatta meg, miként kell finoman, úriasan enni. Ebből valóban senki nem állapíthatta volna meg, hogy István nem gróf.

Az étkezés után vidám, jókedvű csevegés kezdődött. A két leány nem egyszer vidáman nevetett fel, mintha két csilingelő csengőt rázogattak volna. Anyjuk nem egyszer szólt rájuk.

István is annyira belefelejtkezett a beszélgetésbe, hogy alig vette észre az elsuhanó állomást jelző feliratot.

- Hopp! A következő állomáson le kell szállnom. A kalauz azt mondotta, hogy a következő állomás lesz.

Gyorsan búcsúzott, az idősebb hölgynek kezet csókolt és sietett is vissza saját fülkéjébe.

A két leány nem vette le róla a szemét. István csak fél füllel hallotta meg az idősebb nő hangját: - Ez egy jól nevelt úri fiú.

István elmosolyodott és magában arra gondolt, ha ezek az emberek tudnák, hogy ő egyszerű jobbágy, cselédember fia, egyszerű munkás, dehogy is ültették volna maguk mellé, nem adtak volna neki helyet. Azért István megjegyezte magában, hogy azért a két kislány nagyon csinos.

Visszafelé a feketeruhás nő fülkéje mellett haladt el. Ahogy bepillantott, látta, hogy ott is leszálláshoz készülődnek.

Alighogy saját fülkéjéhez ért máris csikorogtak a vonat fékjei és a vonat lassítva megállt.

Istvánnak nem volt nehéz leszállni, csak egy kis dobozocskát kellett felfognia. Nem is lépegetett le a lépcsőn, a lépcső tetejéről könnyed szökkenéssel ért a földre és máris haladt a kijárat felé.

Az állomás előtt kocsisor volt, így azt meg kellett kerülnie, így István a kocsisor mellett haladt el. Amint a párnás kocsihoz ért István, a hölgy éppen akkor készülődött a leszálláshoz. István észrevette a leszállni készülő hölgyet, és a karját nyújtotta felé. A hölgy kedves mosollyal köszönte meg a feléje nyújtott kezet, és szép, szinte királynői mozdulatokkal szállt le a vonatról. István lesegítette a csomagokat is.

- Kezét csókolom - hallatszott hátulról egy erőteljes hang. - Csakhogy megérkeztek. - Istvánt már el is sodorta a gyorsan törtető ember szele, a fekete ruhás hölgy a segítséget még csak megköszöni sem tudta. Még annyit hallott István a háta mögött, hogy az ispán hol van, és hallotta rá a választ is, hogy koslat a nő után és máris a kijárathoz ért.

Ott két kocsi volt egymás mellett. Egy egyszerű parasztszekér és egy szép fekete hintó.

István a parasztszekér felé lépkedett, megismerte nagybátyját.

- Sándor bátyám!

- István öcsém!... Gyere már fiam.

Jólesett a fiúnak a rokoni ölelés.

- Jó, hogy írtál, így kijöttem eléd. Majd hazaviszlek, míg onnan már tudod az utat. Úgy mész vissza, ahogy elindultál. Elvinnélek én is szívesen, de akkor később érsz haza, mert körül kellene menni, így pedig mehetsz a mocsáron át. Arra úgyis jól ismered az utat.

- Köszönöm.

István nem vette észre, hogy az étkezőkocsiból figyelik minden mozdulatát, azt is, hogy melyik kocsiba megy és azt is, hogy az öreg parasztot hogyan ölelte át.

Amikor István a kocsihoz ért, és az öreg parasztot átölelte, az étkezőkocsiban az idősebb férfi a mellette ülő asszonyra néz.

- Ez mégis csak paraszt! Romlik a szeme bárónő.

- De szép fiú - sóhajtott fel a két leány.

- Szemtelenek- hangzott el a bárónő szájából a dorgálás, de a két leány addig nem vette le szemét a fiúról, míg az végleg el nem tűnt szemük elől. Nem vette le a tekintetét a kocsiról a fekete ruhájú asszony sem, aki a leánnyal és a fiatal fiúval együtt ültek be a hintóba az idősebb férfivel.

- Hajtson a kocsi mellé - kiáltott a kocsisra a fekete ruhás asszony.

A gyors hintó, bár annak fordulni kellett, egykettőre a szekér mellé ért.

- Köszönöm! - intett ki a hintóból a fekete ruhás hölgy.

- Mi is - visszhangozta a leány is.

István meglepetve tekintett az elvillanó hintó után.

- Otthon mi újság van, Matyi bátyám? - kérdezte a fiú.

- Nem tudom, édes öcsém, tudod itt a húsz kilométer is igen messze van. Mi ritkán jutunk egyik helyről a másikra. Amióta apád meghalt, csak egyszer láttam anyádat. Akkor még jó erőben volt, végezte a munkáját.

- Úgy örülök, hogy újra láthatom.

- Megértelek fiú. Én is nagyon örülnék. Jó anyád van néked.

A kocsi lassan döcögött, a két ökör lomhán ballagott, a forró nyári nap erősen sütött.

- Ha fáradt vagy lefeküdhetsz - szólt az öreg paraszt. - Azért tettem fel a szénát a kocsira, hogy legyen hová leheveredned. Nem gondoltam, hogy ilyen úrias ruhában jössz.

- Nem olyan úrias ruha ez Matyi bátyám. Egy nagyon olcsó szabó csinálta Pesten. Kerestek Matyi bátyám?

- Amikor elszöktél?

- Igen!

- Még nálam is. Sokáig lesben álltak, nem találnak-e meg valahol. De jól tetted, hogy elmentél. Ha itt megfognak, elevenen nem úszod meg.

Sokáig hallgattak, aztán nagy néha szólalt meg hol az egyik hol a másik, és utána újabb nagy csend. Csak a két ökör szuszogása és a kocsi zörgése hallatszott.

Szépen gondozott földek mellett vitt el útjuk.

- Látod, ez a magyar paraszt. Még azt a földet is úgy gondozza, ami nem az övé. Mi lenne akkor, ha a föld a miénk lenne. Úgy megművelnénk, hogy még a kő is búzát teremne.

- Nem megy az oly egyszerűen, Matyi bátyám.

- Tudom én azt jól. Úr mindig volt és mindig lesz, és volt szolga is és lesz is.

- Nem lesz mindig.

- Az nem létezik! - nézett az idős ember a fiatalabbra. - Apám is paraszt volt, annak apja is és a dédapja is, meg mit tudom én, kicsoda.

- Korábban jobbágyok voltak, most meg cselédek.

- Hej fiam. Nékem már saját portám van, de azért a taksát fizetem, meg a sok adót. Valahogy azért megélünk fiam. A parasztnak mindig van magához való esze. Túljárunk a pandúrok eszén.

A fiú levette kabátját. Mátyás gazda elővette az ülés alól a pokrócot és ráterítette a szénára. A fiú ráfeküdt és beleszagolt a szénába.

Ez az illat, ez az ősi illat volt az igazi otthoni levegő, aminek tiszta zamatát véglegesen magába itta, és ha bárhol járt is, ez a friss szénaillat mindenüvé elkísérte.

A fiút lassan elnyomta az álom. A kocsi oly egyhangúan döcögött, és oly ütemesen, ahogy a legszebb altató nóta se. Nem is volt néki ez oly szokatlan, gyermekkorában sokszor elkísérte apját, és a szekéren ugyancsak friss szénaillatban csodálatosan szépeket álmodott.

Mátyás gazda közbe, közbe hátratekingetett és pipázgatva, ajkán vidám mosollyal nézegette a jól megtermett fiút. Hiába ez a kölyök a családhoz tartozik, és micsoda ember lett belőle. Milyen okos, milyen ügyes és milyen erős. Milyen jó paraszt válhatott volna belőle. Milyen kár, hogy elment. Jó lett volna visszatartani, milyen jól jönne most egy kis segítség.

Nem akarta zavarni a fiút, így halkan köhentett. Közben a kezét is a szájára szorította, hogy a fiút fel ne ébressze. Örült, hogy kijöhetett a fiú elé az állomásra. Igaz, nem túl sokat segít így rajt, de mégis közelebb lesz a lakóhely, ha előbb hozzájuk mennek. Olyan egyenes háromszöget képezett az útvonal, amelynek magassága nagyon alacsony. Igaz, hogy egyenesben közelebb lenne a fiú lakása, a régi szülői otthon, de ha a háromszög másik befogóját kocsival teszik meg, a másik száron már közelebb van a régi otthon. A vízen keresztül még jobban meg lehet közelíteni. Meg ki tudja, jobb az is, ha a mocsáron keresztül megy a fiú. Igaz, már hosszú évek teltek el elmenetele óta, de ki tudja, jobb, ha a fiú így megy haza.

A fiú oly mélyen aludt, hogy arra sem ébredt fel, amikor Mátyás gazda már a ház előtt lassított és Sára nénje nyitotta is a kaput.

- Na, hadd lám ezt az elveszett embert! - szólt Sára néni, aki csak akkor ijedt meg, amikor férje mutatóujját a szájához emelte.

- Pszt! Alszik.

Sára nénje halkan lopakodott a szekér mellé.

- Olyan szép, nagydarab ember lett belőle. Amikor még itt volt, milyen kicsi volt.

- Múlnak az idők Sárám.

- Bizony öregszünk - szólt, aztán szeme bársonyos pillantásával ismét megsimogatta a fiút.

István megérezhette a szerető tekintetet, mert kinyitotta szemét, és amikor meglátta a kedves arcot, úgy ugrott fel a kocsiból, mintha kígyó csípte volna meg. Leugrott a kocsiról, átölelte az idős asszonyt és szinte körbetáncolta vele az udvart.

- Fiam, édes fiam, hogy izgultam miattad - törölgette szemét Sára nénje. Mátyás gazdának is könnyes lett a szeme. Ezen a környéken a rokonok szerették egymást. Sokszor segítették egymást nehéz helyzetekben. Nem egyszer vándorolt a bor, a hús, a liszt, a búza, az árpa a másik faluban lévő rokonhoz, míg az egyik helyen a pandúrok vizsgálták a házat. Amikor ott volt foglalás, onnan idevándorolt a termény. Sok mindent rejtettek el együtt. Olyan erős volt ez az összefogás, úgy támogatták egymást, hogy igen okos pandúrnak kellett lenni, aki túljárt ezeknek a parasztoknak az eszén. Így aztán, ha a föld nem is volt az övék, nem haltak éhen, sokan elég jól megéltek, különösen, amikor már önálló telkes gazdák lettek.

- Na fiam, gyere csak. Biztosan megéheztél. Készítettem neked finom tejfelt, gyermekkorodban annyira szeretted.

- Szeretem azt most is Sára néném!

- Akkor edd fiam, egyél, ami beléd fér.

Istvánt nem kellett biztatni. Evett is, ami belefért. Amikor már nem fért több a kitömött bendőbe, akkor hagyta abba az evést.

- Tudod fiam, sokszor beszéltünk apáddal, hogy mi is örökbe fogadnánk. Apád nem adott volna oda, de mi úgy tekintettünk, mint közös gyermeket, és úgy is szerettünk, mint édes gyermekünket.

- Azért is bújtattak el, amikor menekültem, Sára néném.

- Ki is kapartam volna a szemét annak a pandúrnak, aki el akart volna téged vinni.

- Most már meg tudja magát védeni - nézett Mátyás gazda Istvánra büszke tekintettel.

- Az hiszem már meg - mosolyodott el fiú.

- Remélem, itt alszol ma este és maradsz pár napig.

- Reggel már indulok, mert anyámat minél előbb látni szeretném, de nem is maradhatok hosszabb időre. A gyárban ezt szigorúan számon kérik. Különben nem fizetnek, és el is küldik az embert. Én már nem szeretnék másutt munkát keresni. Akármilyen sok is a munka és kevés a fizetés, de mégis élünk, és ha sokat dolgozunk, azért jut is, marad is.

- Sokat kell dolgoznotok, édes fiam?

- Hát ebben nem sok különbség van a paraszti élet és a munkásember élete között. Mindkettő látástól vakulásig dolgozik.

- Nehéz munka lehet a gyárban is.

- Ott sem nehezebb, mint itt. Itt is meg kell fogni a szerszámot, ott is. Itt azonban jó levegő van. Szénaillat.

- Fiam, örülök, hogy paraszt maradtál.

- Matyi bátyám! Én paraszt vagyok és munkás is.

- És úr is.

- Ugyan Matyi bátyám!

- Úgy jöttél le a vonatról, hogyha meg nem ölelsz, nem ismerek rád. Már majdnem úgy szóltam, hogy nagyságos úr!

Ezen aztán mindannyian derültek. Nehéz volt egy parasztot nagyságos úrnak elképzelni és szerfelett mulatságos.

Az idő gyorsan telt, beesteledett. A vacsora a szorgos családot még beszélgetés közben érte, amit ritkán szakítottak meg. Természetesen a legszükségesebb dolgokat azért elvégezték, hiszen az állatoknak enni kellett, és meg is kellett őket fejni, hiszen másképp elapad a tej, ami igen nagy kára lenne ennek a kis gazdaságnak, azoknak a szorgalmas, törekvő embereknek, akik kicsiny földeken látástól vakulásig dolgoznak, hogy betevő falatjuk legyen. Ennél jobban élni a vasszorgalom mellett is csak akkor tudnak, ha sikerül el-eldugni a pálinkát a finánc elől, a búzát a végrehajtó elől. Ez az évszázados küzdelem, az ezeréves per a földért, annak javaiért, terméséért, a megélhetésért, az önálló paraszti létért.

Másnap István korán búcsúzott, anyját mielőbb látni kívánta, azt az édesanyát, akit oly nehezen hagyott el, akinek arca oly mélyen a szívébe vésődött, és az a pillanat, amikor lekapta fejkendőjét, hogy azzal intsen búcsút távozó fiának örökké felejthetetlenné vált.

Mátyás gazda hajnalban a fiút egy darabig elvitte, ameddig az úttalan utakon az ökrös szekérrel hajtani lehetett és az állatokat nem kellett túlzottan megerőltetni. Ez az egyszerű paraszt, aki mindent megtett rokonáért, józan paraszti ésszel, paraszti mértékkel mindig kiszámította, hogy mit és meddig szabad tenni. Amikor arról volt szó, hogy a szerény vagyont kell menteni, amikor a termést el kellett dugni, meg lehetett erőltetni az ökröket, de természetesen akkor, amikor az út hátralévő részét gyalog, különösebb megerőltetés nélkül meg lehetett tenni, nem volt szabad az ökröket megerőltetni. Szükség volt azok erejére nagyon is.

István leugrott a szekérről és odalépett az idősödő emberhez. Az szeretettel szorította őt magához, hiszen mindig is fiának érezte, bár hiába rimánkodott a szülőknek, nem adták nékik a gyermeket. A szülők mondták, egy darab kenyér mindig jut, ami minden nyomorúságot eltakart.

István már messze haladt, amikor az öreg még mindig nézte a fiút. Majd kidülledt a szeme, de addig nem mozdult, míg a látóhatár szélén a gyerek el nem tűnt. Utána lassan ült fel a szekérre, és nagyot húzott az ostorral a két állatra. Azok maguk is meglepődtek a szokatlan bánásmódtól, és erőteljesen lódították meg a szekeret.

István már eléggé elszokott a gyaloglástól, azért egyszer-kétszer megpihent, de mindjárt folytatta útját, a szíve hajtotta. Már hajnalban ébredt, nem tudta szemét újra lehunyni, a szíve már hajnalban lázasan vert. Hosszú évek után újra meg fogja látni azt, akit életében legjobban szeretett. Hát azért, még ha sánta volna is, érdemes lenne hazafutni.

A kilométerek azért fogytak és István elérkezett a mocsár széléhez, és nagyot sóhajtott, amikor a nád között meglátta a nád mögött rejtőzködő víz tükrét.

István még jól emlékezett, hová szokták rejteni a ladikokat. Azok úgy el voltak rejtve, hogy azon keveseken kívül, akik tudtak róla, mások nehezen fedezték volna fel. Több ladik is állt készenlétben, nem volt nehéz egyet kiválasztani közülük. Mint győztes csapat győzelem után, úgy tört ki István szájából a diadalkiáltás. Hatalmas öröm, boldogság feszítette mellét. Majd szétvetette a kalimpáló szív, amikor a ladikba ült. Megforgatta az evezőt és a kis ladik, mint valami kicsi pille siklott tova. Azt, hogy hogyan kell forgatni az evezőt István nem felejtette el, a mozdulat annyira vérébe ment, hogy azt többé elfelejteni nem lehetett, csak azon csodálkozott, hogy az evező legkisebb rántására is a kis ladik szinte suhant az itt-ott tavacskává változott vízen. Ja, igen. Közben egy-két év elmúlt, és azért én is megerősödtem. Óh, bár csak apja érhette volna meg, hogy fia ismét versenyre kelljen vele. Már akkor érezte, hogy az apja már nem bírja úgy az evezést, mint ő és bizony erősen szuszog, mire a célhoz ér. Akkor határozta el, hogyha bármilyen ügyes, gyors lesz, megvárja a ladikkal apját, hogy együtt érjenek célba, mint kiskorában. Sajnos ez a kemény, kérges kéz már többé nem fog evezőt, de azt sem mondja ki soha többé: fiam. Ettől ennek a kemény fiúnak is könny szökött a szemébe és a mocsár szürkéskék vize és a fiú könnye egyesült, éppúgy, mint apjának verejtéke, ami ugyancsak nem egyszer hullott ebbe a szürkéskék vízbe.

A fiú keményen markolta az evezőt és a ladik lágyan siklott tova. Óh, mennyi csodálatos hely, mennyi szép búvóhely. Itt soha nem találta volna meg senki, ide soha nem ért el még az ispán keze sem. Ha ő azon az emlékezetes éjszakán idáig tud evezni, itt már nem foghatta volna meg senki, itt már nem gyújthatták volna rá a nádast.

Igen, ott volt a legkedvesebb búvóhelye, ott a nád között. Egészen a nád végéig lehet siklani, és utána a ladikból ki lehet lépni, de jól kell ám ismerni a mocsár minden kis talpalatnyi földjét, mert ha a lelépő láb csak egy kicsit is eltévelyedik, a mocsár, ez az ezerkarú polip irgalmatlanul lehúzza áldozatát. Ebből az ezerkarú ölelésből soha nem volt menekvés.

A csónak, a kis ladik már oda is ért. A fiatal férfi ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy ismét kiszálljon a ladikból, és megnézze azt a kis csodálatos búvóhelyet, ami oly sok gyermekkori élményének részese volt. Míg a csónak odaért a nádtömeghez, István képzeletében megjelentek a gyermekkori álmok, azok a csodás pillanatok, amiket lefekvés után, elalvás előtt elképzelt. Most ismét csatázott a sárkánnyal, boszorkányokkal, hatalmas óriásokkal, éppúgy, mint gyermekkorában, ezeknek a csodálatos álmoknak idején.

A csónak zökkenéssel megállt, jelezve, hogy szilárd talajnak ütközött. István úgy ugrott ki, mint gyermekkorában, de lábát ijedten kapta fel. Igen most már jobban kell vigyázni, hiszen jóval nehezebb, mint azelőtt. A kis gyermektest, bármilyen izmos és erős, mégis sokkal kisebb, sokkal kevesebbet nyom, mint a kemény, edzett, férfivá növekedett test. István azonban jól ismerte ezt a mocsártengert, ezt a csodálatos világot, ami kíméletlen ellensége mindenkinek, és csak a barátjának bocsátja meg, ha ezt a csodálatosan nyugalmas és egyben határtalan mozgalmasságban lüktető világot megzavarja. Ezért lett az egyiknek örök temető, míg másoknak életet adó forrás.

István sebesen haladt a nád között, a süppedő talaj elnyelte a léptek zaját. Csak a nád adott kissé erősebb hangot, amikor a szinte futó fiatal férfi elfutott mellette, aki most nem vigyázott sem saját magára, sem a környező természetre.

A nád lassan szétnyílt, és István szeme megpillantotta a tisztást. Körülötte mindenütt nádrengeteg. E nádrengeteg közepén, a tisztáson egy kis földbevájt kunyhócska körül több ember foglalatoskodott.

István csalódást érzett. Ezt a csodás gyermekkori búvóhelyét mások is felfedezték. Határtalan düh fogta el, úgy, mint olyan emberét, akitől féltve őrzött tulajdonát veszik el, és úgy nézett a nádkunyhó körül görnyedező emberekre, mint a rablókra szokásos.

Ha István szívét düh is fogta el, azért nem vesztette el fejét, óvatos maradt. Gyorsan visszahúzódott a nádasba. Igaz kissé későn, mert az egyik guggoló ember meglátta.

- Nézzétek! Ott van valaki!

Egyszerre pillantottak fel és egyenesedtek fel a guggoló emberek.

- Gyertek! - kiáltotta az egyik. - Fogjuk el!

- Agyon kell ütni - mondta a másik. - Itt nincs kímélet. Ha ezt a helyet felfedezik, akkor mi éhen halhatunk, nem lesz hová dugni a termést. Innen idegen élve nem mehet el.

Nem is vitatkoztak egymással. Mindegyik ember felugrott és futni kezdett István felé.

- Hát most éppúgy kell menekülnöm, mint amikor el kellett bujdosnom - sóhajtott István.

Nem volt min töprengeni, cselekedni kellett. Vagy hatan lehettek az emberek. István futott visszafelé.

- Nézd, hogy ismeri a nádast. Úgy látszik ez már régebben szimatol. Kerítsétek be!

István látta, hogy ennek már fele sem tréfa. Gyorsan a csónakba ugrott és nagyot húzott az evezőn.

A ladik már a víz tükrén siklott, de István azt is észrevette, hogy innen is, onnan is ladikok siklanak feléje.

Mi ez, megint jól megszervezett hajtóvadászat? Hol itt az ispán? Mi lehet ez?... Egy biztos... nem tréfa... ha nem tréfa, akkor bizony jó lesz vigyázni... No nem baj, majd ezek is megismerik őt. Tud ő az evezővel is jól ütni. Előbb azonban menekülni, ha lehet.

István jól belemerítette az evezőt a vízbe. A kis ladik gyorsan siklott is tova.

- Nézd, milyen erős ember! Hogy hajtja azt a csónakot. Nagyon vigyázzunk.

A ladikok közeledtek. István már látta, hogy ebből a gyűrűből nem tud másként kitörni, csak ha az egyik csónaknak nekiüti az evezőt. Ezeknek jobb csónakja volt. Istváné lapos, hogy minél messzebb tudjon bemenni a lápba, és ott könnyen ki lehessen kötni. A többi csónak inkább csónakszerű volt, könnyen siklottak a vízen.

István azonban hajtotta a ladikot, és az siklott is gyorsan. Már az egyik csónak igen közel van. Ketten ülnek benne. Az egyik evez, a másik ütésre fogja az evezőt. Már sújt István, gyors reflexszel emeli fel az evezőt. A két evező összetalálkozik. Mindkettő szívós, kemény fa. Mindkettő egyforma, így mindkettő egyszerre törik el.

- Na, majd én! - kiált a másik ember, és sújt már a másik evező is.

István gyors és erős. A lesújtó evezőt a töve felé kissé kihajolva a ladikból kapja el, és jó nagyot ránt rajta. Az evező tulajdonosa belehull a vízbe. A másiknak sikerül az evezőt elkapnia, ami a vízbehulló ember kezéből esett ki. Ő is felemeli, és sújtani akar, de az evező a levegőben megáll...

- Te vagy az István?

- De biz a, István vagyok.

A másik ahelyett, hogy ütne, elkurjantotta magát:

- Nézzétek! Ez István, Novák Karcsi fia! Ne bántsátok ám!

Most már nem emelkedtek az evezők, a kis csónakok csendesen siklottak a fiú csónakja köré.

- Mit keresel itt fiam? - hallatszott a kérdés, de ebben már nem volt semmi fenyegetés.

- Az anyámhoz jöttem, őt meglátogatni.

- Már azt hittük, hogy egy pandúr jött... Most már vigyázni kell fiam. Megszagolták ezek, hogy hová dugjuk a termést. De innen eddig egy sem ment ki élve. Most már nem is mernek idejönni. Azt hittük te vagy az a bátor ember, aki ide bemerészkedsz.

- Tőlem nem félnek?

- Tőled fiam?... Te paraszt vagy... és az is maradsz, bárhová visz a sorsod. A te apád is úgy dugdosta a terményt, mint ahogy most mi.

- Hogy találtak rá erre a helyre? Azt hittem, hogy soha senki nem fogja felfedezni.

- Bizony nehéz is volt. Nagyon meglepődtem, amikor erre ladikoztam és beértem a kis szigetre. Úgy el volt rejtve, hogy aki nem a mocsárhoz szokott, soha nem találná meg. Pedig valaki már járt itt régebben. Egy kis nádkunyhót láttunk. Fel is használjuk. Már ki is bővítettük. Nem akarod megnézni?

- Éppen oda indultam. Gyermekkoromban apámmal még én csináltam azt a kis kunyhót. De sok szép napot töltöttem ott apámmal.

- Na gyere fiam, akkor nézd meg. Legalább kifújod magad.

Most már csendes békességgel együtt siklottak vissza a kis szigethez. István jól ismerte a járást. Elsőnek ugrott ki a ladikból és könnyedén futott végig a zsombékon.

- Nézd a gyereket - szólt az egyik paraszt. - Éppen úgy fut, mint gyermekkorában.

- Ne csodálkozz! Itt nőtt fel. Ez a mocsár az igazi otthona. Itt aztán jöhet a pandúr. Nem fogja meg senki... Hm. Mi vérünk ez a gyerek. Mit szólsz hozzá, milyen erős emberré fejlődött.

- Alig ismertem rá. Ha nem láttam volna annyiszor gyermekkorában, akkor bizony fel sem ismertem volna. Már majdnem agyonütöttem.

- Na, na! Majdnem ő ütött agyon téged.

- Az igaz, hogy fenemód erős ember lett belőle. Úgy fogta az evezőt, hogy az meg sem moccant, amikor odaütöttem rá.

Közben a vízbehullt ember is odaért.

- Agyonütöm ezt a fajankót!

- Kit?

- Ezt - mutat a csuromvizes ember Istvánra.

- Ezt ugyan nem. Még csak az kellene. Ez Novák Karcsi fia.

A csuromvizes ember először értelmetlenül néz, de aztán a vizes arcon barátságos mosoly ömlik szét.

- Te vagy az István gyerek?... No, nem baj. Akkor megbocsátok. Már máskor is estem vízbe... De fene erős gyerek vagy te.

- Mondtuk azt már mi is.

Közben odaértek a nádkunyhóhoz.

- Gyere, nézd meg. Ide szoktuk a búzát rejteni. Látod, hogy megmélyítettük. Most olyan, mint egy sírhant. Az aljára fákat vertünk le, arra gallyakat tettünk. Olyan az alja, mint egy rács. Így nem ér a földhöz a búza. Az oldalát is kibéleltük, a tetejét is úgy fedtük le gallyakkal, hogy akár rá is lehet állni, mégsem süllyed le, senki nem gondolná, hogy alatta valami van. Még egy pandúr is elalhatna benne, és nem jönne rá, hogy alatta több zsák búza van.

- Ez ügyes dolog - adózott István elismeréssel a mesterműnek, bár ő is visszaemlékezett milyen ügyesen rejtették el apjával gyermekkorában a terményt.

Még folyt a beszélgetés, sok mindenről előjött a szó. István kihasználta az alkalmat, érdeklődött édesanyjáról. A férfiak összenéztek, és csak annyit mondtak, hogy jól van. István nem sokat időzött, ő mielőbb látni kívánta anyját. Indult is gyorsan tovább.

A kis ladik ismét gyorsan siklott a vízen. István ismét átengedte magát a gyermekkori álmok kedves emlékének és csak akkor szűkült el a szeme, amikor az emlékezetes szigethez ért, oda, ahol elevenen akarták elégetni. Szeme előtt végigfutottak a szörnyű képek, a hatalmas lángtenger, és szeme előtt ismét feltűnt egy gyűlölt arc, amint sátáni vigyorral arcán, artikulátlan kacajjal ajkán, mint egy őrült démon vezényli a halottsiratók kórusát. Ez az emlék soha nem hagyna nyugodni, elkíséri egészen a sírig, nem kívánt társaként mellette fog élni az utolsó lélegzetvételéig.

Lassan távolodott a nyomasztó hely, és a komor gondolatok ismét átadták helyüket a vágyakozás és a szeretet érzésének.

István még erősebben fogta meg az evezőt és a kis csónak még gyorsabban siklott tova. Szerencséjére már nem volt hosszú az út, mert szíve már nem bírta volna ki, az oly hevesen vert, hogy addig dörömbölt volna a csontok közé zárt börtönében, míg össze nem töri a börtönrácsokat, és ki nem ugrik onnét.

Ilyenkor a ladik oly nehezen akar partot érni. Na végre. A csónak orra a parthoz ütődött. A fiú szinte ösztönszerűen kötötte a csónakot a parton kiálló karóhoz és már futott is a földes, nádfedeles, fehérre meszelt, ősi szülői ház felé.

A fiú szívében ott zenélt a gyönyörű Petőfi vers soha el nem felejthető sora: "Mit mondok majd először is kedves, szépet neki" de néki sem jutott eszébe egyetlen gondolat, csak szaladt, szaladt a szülői ház felé, mint a pisztráng, mely lét-nemlét kérdésével küzdve, számtalan veszéllyel dacolva úszik szülőforrása felé. Ez a nagy gyermek már nem törődött a fáradsággal, csak futott, futott, mindaddig, míg a szülői házhoz nem ért.

- Anyám! Anyám! Édesanyám! - hallatszott a fiú boldog hangja. Határtalan öröm volt összesűrítve ebben a három szóban.

Nyílt az ajtó és a következő pillanatban a fiú már ott is volt a konyha közepén anyja ölelő karjai között.

Most már halkan, de reszkető hangon hallatszott újra a szó: - Anyám! Anyám! Édesanyám!

És nem késett rá a válasz: - Fiam!

Oly szorosan simultak egymáshoz, hogy érezték egymás szívének dobogását.

Percekig álltak egymáshoz simulva, míg a fiú érces köhincsélésre tért magához az önfeledt boldogságtól.

A fiú hátrafordult és két férfi nézett egymással szemközt.

A fiú szeme előtt ismét elsuhant a régi emlék. Megjelent előtte a tűztenger és egy vigyorgó sátáni arc, amint karmesterként vezényli a démoni röhejt.

A fiú agyát elönti a vér, és vérbeborult szemmel nézi az előtte álló embert. Az ispán arca átalakul, a fiú mintha az igazi sátán arcát látná maga előtt. Elszántan préselődik ki szájából a szó:

- Megöllek!

A fiú indul a férfi felé, szemében gyűlölet él, az igazi bosszú. Csak szempillantás kell még és a gyűlölt ember már halva fog feküdni a fiú lábai előtt.

Az asszony azonban gyorsabb volt, az ispán elé ugrott és széttárta karját: - Ne bántsd fiam! Ne öld meg!

- De megölöm anyám - és a fiú ellökte a férfi elől az édesanyját.

- Ne! Ne fiam! Ne bántsd!

A fiú már mellen ragadta a férfit és keze már emelkedett egy borzalmas ütésre.

- Ne bántsd fiam! - hallatszott a tébolyult kiáltás. - Lehet, hogy testvéred apja lesz!

A fiút, mintha korbáccsal ütötték volna meg. Lehanyatlott a kéz, és az erős férfimellekből zokogás tört ki, éles, szívszaggató fájdalom tört magának utat. A fiú, ez a sors által kegyetlenül megrázott, megtépázott fiú sarkon fordult, és arcán határtalan fájdalommal visszafordult arra, amerről jött.

A fájdalom nehézzé tette a fiú lépteit, annak súlya úgy húzta lefelé, hogy nehéz volt minden lépés. A fiú úgy érezte, mintha mázsás súly nyomná vállait. Most ismét a csónak felé ment, mint azon az emlékezetes napon, amikor ugyancsak búcsúzott ettől a szerény, de addig meleg családi otthontól.

A nehéz léptek zaját csak az anya sikoltása törte meg.

- Fiam! Édes fiam! Ne hagyj itt engem! - és a sikoltozó asszony, mint valami eszelős rohant a döngő léptű fiatal férfi után. Már a vízparton érte utol.

- Fiam!... Ne hagyj el!... Fiam, szeretlek... Mindennél jobban szeretlek, még az életemnél is jobban.

A fiú durván ellökte az őt átölelő asszonyt.

- Ne! Ne fiam, ne hagyj el, vigyél magaddal - hangzott a fájdalommal teli kiáltás, és az anya karjai görcsösen fonták körül a fiút, oly szorosan és oly eltéphetetlenül, hogy a fiú karjai is elernyedtek és ő is átölelte a kétségbeesett asszonyt.

- Fiam, mi oly szerencsétlenek vagyunk, oly kiszolgáltatottak.

A fiatal férfi csak nézte a szenvedő asszonyi arcot, az arcon vonagló fájdalmat, és megjelent előtte apja szenvedő arca, ahogy leesett a deresről és megjelent előtte az az aggódó, szerető tekintet is, amellyel ez az asszony nézte a szenvedő férfit, és a fiú melléből ellenállhatatlanul tört ki a szó: - Anyám!

- Fiam!... Édes fiam... mi oly szerencsétlenek vagyunk.

Az asszony úgy bújt a fiú melléhez, mintha soha nem akarna onnan elszakadni.

- Gyere vissza te szajha! - hallatszott a kis ház felől. - Gyere vissza, mert különben felgyújtom a házat.

- Nem megyek! Többé soha nem megyek! - kiáltott vissza az asszony.

- Gyere anyám! Üljünk be a csónakba. Velem jössz.

A fiú besegítette a meggyötört asszonyt a csónakba, majd maga is beült és megragadta az evezőt.

- Nézd anyám! - ugrott fel a csónakban a fiú.

Mindketten visszapillantottak a kis házra, melynek nádtetejét, már lángnyelvek nyaldosták körül.

- Fiam! Fiam, mi lesz velünk?

- Te gyilkos! - kiáltott a fiú. - Megölted az apámat, meg akartál ölni engem, meggyaláztad az anyámat. Megöllek!

A fiatal férfi ki akart ugrani a csónakból. Az asszony kétségbeesve ölelte át.

- Fiam, ne bántsd, ne légy te is gyilkos. A jó Isten majd megfizet érte.

A két szempár könnyes tekintettel nézte, hogy a pusztító tűz, mint emészti el a korábbi otthon, az igazi otthon szép emlékeit, a vidám gyermekkor és a fiatal asszonyi élet nehéz, néha fájdalmas, lemondással teli, de mindig nagyon szép emlékeit.

Talán büntetni sem lehetett volna jobban e két embert. Az emlékeiket ölték meg.

Most már könnytelen, hideg szemek tapadtak a félelmetes tűzijátékra, ahogy lángolt, égett a kis házacska, ropogott, recsegett a fa. A ház előtt az ispán futkozott, öklét rázta a fiú felé. A fiú előtt ismét megjelent a lángoló nádtenger és a sátáni alak, amint karmesterként vezényli a harsogó kacajt. Csak az erős anyai kéz tudta a fiút lefogni, hogy ki ne ugorjon a csónakból, és darabokra ne szaggassa ezt a sátáni embert.

Nem kellett sokáig várni, míg elhamvadt a tűz, a kis házacska egykettőre porig égett.

- Nem tudok már innen elvinni semmit, még egy rongydarabot sem - szólt csüggedten az asszony. - Csak az emlékeimet, de az utolsó időben azok is szörnyűek voltak.

- Nem baj, édesanyám! Lesz nekünk majd mindenünk.

Amikor már az ispán csizmájával az utolsó parazsakat rugdosta, merítette be a fiú a vízbe az evezőt, és most már végleg elhagyták az otthont, elvágva a köldökzsinórt, ami odakötötte őket.

Az evező ütemesen csobbantotta a vizet és a halk ritmusra a fáradt, kimerült asszony lassan az ülőkéről lehúzódott a csónak aljára, a fáradt szempilla lecsukódott és a himbálózó csónak álomba ringatta.

A fiú nézte ezt a fáradt, kimerült arcot, melyen eltitkolhatatlanul látszott, hogy gazdája az utóbbi időben mily szenvedéseken mehetett keresztül. Igen, az egyedül maradt asszony, akinek megélhetése is alig, alig volt biztosítva, ki volt szolgáltatva idegen emberek kénye kedvének. Nem is lehetett érte megvetni, hogy ennek a sátáni embernek nem tudott ellenállni. Milyen szenvedéseken mehetett keresztül e szerencsétlen nő, míg elfogadta ennek az embernek közeledését. István is lelkiismeret-furdalást érzett. Talán, ha korábban jön haza. De ez nem volt ilyen könnyű. Az az emlékezetes éjszaka, ott a lángtenger közepén. Igen volt miért félnie, de bátrabb is lehetett volna, és talán elkerülhették volna ennek a szerencsétlen, sorsüldözött anyának megaláztatását. És... nézett az anya hasára a fiú. Mennyire örült volna ő is a kis jövevénynek. Mindig vágyott egy kistestvérre. Néki nem volt semmije, aminek megosztásától félnie kellett volna, néki egy kistestvér csak adhatott volna valamit. Valamit, ami az életben a legdrágább, a szeretetet. Most gyűlölködve nézi a felduzzadt hasat. De hát ez is az anyja teste, azé az asszonyé, aki vele oly sokat szenvedett, aki őt nagyon szerette, és akit ő is nagyon szeretett gyermekkorában, és szeret most is.

Nehéz érzések hullámzottak a férfikeblen, ezen a kemény mellkason, ami már megtanulta elviselni az életet, hiszen oly sokszor kellett teleszívni levegővel, hogy érzésein uralkodni tudjon. Az élet már megtanította erre is.

A csónak csak haladt. A fiú jól forgatta az evezőt. Nem felejtette el az utat a fiú. Hol a sík víztükrön, hol a nád között evezett, hol gyorsan haladt a csónak, hol alig lehetett odébb tolni, de a rejtélyes mocsárvilág titkait jól ismerő embert nem tudta megállítani.

A fiú látta, hogy anyja ébredezik, nyitogatja szemét.

- Anyám, mindjárt odaérünk ahhoz a helyhez, ahol engem el akartak égetni.

- Óh, hogy tagadta ez az ember. Azt mondogatta, hogy véletlenül gyulladt meg a nád. Meg is esküdött rá.

- Nem anyám. Ő még vihogott is, amikor azt hitte, hogy meghaltam.

- Óh, a nyomorult! - hagyta el az asszony száját a gyűlölet kifejezése, de utána hasához kapott, mert ott is szorította a fájdalom.

Halkan siklott a csónak itt el, a fiú is lassan evezett, szívét szinte kalodába zárta a visszaemlékezés. Aztán a fiú még keményebben markolta meg az evezőt és most már minél gyorsabban el akart tűnni a rossz emlékek színhelye mellől.

Emlék! Jó vagy rossz, de szülőföldi emlék. Ezek az emlékek azok, melyek végigkísérnek bennünket egy életen át. Akár jók, akár fájdalmasak, akár szépek, akár csúnyák, de útitársaink egy életen át, és oly útitársak, amiknek nem lehet kiadni az útját. Talán csak a sírba nem térnek meg velünk.

A csónak siklott, míg csak át nem tört az utolsó nádtengeren és nem fúródott a partoldalba.

- Na, itt kiszállhatunk anyám!

- Nézd fiam. Ott van egy kocsi.

A fiú ösztönszerűen újra az evező után nyúlt.

A kocsi bakján azonban egy ember feléjük integetett.

- Nicsak, ez Matyi bátya.

- Hahó! - hallatszott a szekérről a kiáltás.

- Hogy kerül ide Matyi bátya?

- Érted jöttem!

- Honnan tudta, hogy még ma visszajövök?

- Gondoltam fiam! Az én vérem is benned van.

- Már régóta itt van?

- Elég régen, de vártam volna rád akár reggelig is. Sára nénéd a lelkemre kötötte, hogy nélküled ne merjek visszamenni. Tudod, amit az asszonyok mondanak, azt be kell tartani. Az ember másképp nem kap ebédet, de mást sem - kacsintott kissé huncutul a fiúra.

Most már nem kellett kiáltozni, odaértek a kocsihoz.

- Na jól tetted, hogy az anyádat is elhoztad! Na mit tett veled ez a gazember? - nézte meg jobban az asszonyt. - No, nem baj. Sára segít néked. Gyorsan fel a szekérre, azután hosszú az út hazáig.

- Hej, csak adtátok volna nekünk ezt a gyermeket! - verdeste hátba a fiút, csak úgy apai szeretettel, amikor már a két ökör vidáman kocogott hazafelé. Nagy volt az öröm, amikor az ökrösszekér utasaival megérkezett. Sára nénje alig tudott hová lenni a boldogságtól.

- Nagyon féltettelek te gyerek! Azt hittem, hogy valami bajt csinálsz, de örülök, hogy józanabb vagy annál.

- Szerencse, hogy ott voltam, mert bajt is csinált volna - mondta fáradt hangon az anya.

- Tudod - fordult a fiúhoz Sára nénje - mi is támogattuk anyádat, ahogy csak tudtuk, hívtuk ide is, de nem akarta otthagyni a házat. Tudod, egy ilyen pusztán egy egyedülálló asszonynak igen nehéz az élete. Sajnos mi többet nem tudtunk segíteni.

- Megértem Sára néném - nézett hálásan a fiú az idősödő, de még mindig szép arcú asszonyra.

- Tudod, Mátyással sokat gondolkodtunk azon, hogy szóljunk-e neked mielőtt elmész, de úgy éreztük, hogy neked sem tenne jót, és hátha elmész anélkül, hogy anyádat látnád. Látod, jól számítottunk, most anyád is veled van. De mit is beszélek én annyit, még éhen maradtok. Na, gyertek csak beljebb.

Az étkezés közben István édesanyja elmondotta, hogy gyújtotta fel az ispán a házat, és hogy égett az porig.

- Nem is ember az, hanem maga a sátán! - mondta mély meggyőződéssel Sára néni. - Ezt a szegény fiút is majdnem megölte.

Még valamit akart mondani, de amikor ránézett az anya domborodó hasára, nem tudott több szót kimondani és egy könnycsepp gördült le szeméből. Aztán csak annyit suttogott halkan: "Szegénykém" és megsimogatta a sokat szenvedett asszony haját.

- Remélem, majd minden jóra fordul - szólt közbe már Mátyás gazda is.

- Nem bánnám, ha itt maradnál - nézett István anyjára Sára néni - legalábbis addig!

- Én a fiamtól már nem szakadok el. Még akkor sem, ha éheztet.

- Hová gondol édesanyám!

Könnyek hulltak ki a szép szemekből, és könny áztatta a kötényt is, mely az új élet burkát takarta.

A fiú már indulni akart, de Sára nénje nem engedte. Oly erősen kardoskodott, hogy nem lehetett neki ellenállni. Amikor a fiú este már lepihent, Sára nénje odaült az ágyra, kezébe vette a fiatal férfi fejét és olyan nagy szeretettel csókolta homlokon a fiút, ahogyan egy igazi édesanya.

Másnap reggel indult el az ökrösszekér. Ugyancsak lassacskán ballagott, de ily ütemben is az állomáshoz értek. A vonatra még jócskán várni kellett. Ennek Mátyás gazda örült a legjobban, minden percért hálás volt, amit a fiúval tölthetett. Ennek a gyereknek meghalt az apja, és most ő az apja. Milyen büszke is lehet, akinek ilyen gyermeke van. Óh, hányszor gondolt arra, hogy együtt kelnek fel a gyerekkel, együtt mennek etetni, és titkon bízott abban is, hogy majd ez a gyerek gyámolítójuk lesz idős korukra.

Az öreg úszott a boldogságban és alig fogyott ki a szóból. István ennek a kedves, idősödő embernek egyszerű szavait oly szívesen hallgatta, mintha mennyei szózatot hallott volna. Így ment a társalgás a kis csoport között.

- Na valaki még jön.

Mátyás gazda éles szeme a távolban porfelhőt vett észre. A porfelhő egyre nagyobbá vált és hamarosan egy hintót is ki lehetett venni a portömegből. A portömeg mind közelebb jött, és lassan felismerhetővé vált, hogy a hintóban négy ember ült. Két férfi háttal, míg két nő a hátulsó ülésen előre fordult. A hintó oly gyorsan száguldott, hogy alig tudott megállni az állomás bejárata előtt.

Istvánban és anyjában majd megdermedt a vér. A hintóból az ispán ugrott ki elsőnek, utána egy fiatal férfi, majd mindketten lesegítették a két nőt.

Az ispán ekkor fordult hátra, és látta meg ő is a fiút és az anyját.

A két férfi ádáz gyűlölettel mérte végig egymást. Nem lehetett megállapítani, melyik indult meg a másik felé és nem lehetett mérni az időt sem, míg egymáshoz értek. István a haragtól égő arccal kapta el a férfi mellén a ruhát és úgy lökte el, hogy hosszú métereket csúszva a hintó oldalának zuhant. A fiú még utána akart menni, de Mátyás gazda állt elé: - Fiam! Édes fiam! Ne! Ne! Ne bántsd!... Ebből valamennyiünknek baja lehet.

István most nem hallgatott a jó szóra, félrelökte Mátyás gazdát, és futott az ispán felé.

Annak emlékében élt még a lovaglóvessző, aminek nyomai az arcán megmaradtak, ami oly sokszor suhintott rá, hogy a lovára alig tudott felkapaszkodni. Lehet, hogy emlékei hatására, de hihetetlenül gyorsan kapaszkodott fel a hintó bakjára. Ott odébb lökte a kocsist és nagyot húzott ostorral a lovak hátára. A két ló vágtatva megindult.

Az ispánnak annyi ideje volt még, hogy hátra forduljon és a fekete ruhás hölgy és a mellette lévő leány meg a fiatal férfi felé kiáltson:

- Ti is az én gyermekeim vagytok. Nézzétek, ott lesz a féltestvéretek! - mutatott István anyja domborodó hasára.

Vannak családi tragédiák, melyek nem tűrnek szót, ahol a hallgatás fejezi ki a döbbenetet.

Az állomás előtt tartózkodó emberekre valóban mély döbbenet zuhant, valami oly szenvedélytől telített csend, amit a nyári forróság idején az aratás előtt álló forró mezők sugároznak ki magukból. Valami döbbenetes, harsogó, kiáltó, irtózatos csend! Mint a gőzkazánba szorított gőz, mely kazánnak nincs szelepe és így az irtózatos nyomás nem tud utat találni kifelé, úgy forrt az indulat a pár ember belsejében, amit csak az állomásra beérkező sistergő, dohogó, zakatoló vonat tudott csak ideiglenesen elnyomni, de nem tudta megakadályozni, hogy a fekete ruhás nő szájából a gyűlölet lángjával átforrósított szó préselődjön ki: "Gazember".

A vonatra mintha nem is emberek szálltak volna fel, hanem olyan lények, akiket csak az ösztönük mozgat.

Mátyás gazda még akkor is megdöbbenten meredt a vonatra, amikor az elindult, és még integetni is elfelejtett távozók után.

István anyja lezuhant az ülésre. Némán, hosszan nézett maga elé és végül csak annyit mondott: - "Fiam, úgy látszik nem vagyunk egyedül."

Ez alatt egy kocsival odébb három ember ült halálos csendben a párnás üléseken. A két fiatal merev szemmel bámult maga elé, a feketeruhás hölgy szeméből könnyek gördültek le. A lassan lehúzódó szemhéjak eltakarták a könnyező szemet, és a lezárt szemhéjakon megjelenik a kastély pazarul berendezett táncterme. Bécsből hozott zenekar játszott csodálatos keringőt, libériás inasok frakkos urakat, estélyi ruhás hölgyeket szolgáltak ki. A parketton táncoló párok siklottak a zene ütemére. Ő fehér fodorral díszített ruhakölteményben, melyet közvetlenül Párizsból hozatott, vidám hangulatban járt-kelt a vendégek között. Ő, a mértékletes asszony, aki mindig vigyázott magára, aki mindig megőrizte méltóságát, most talán többet ihatott. Könnyűnek, szinte pillének érezte magát, a pezsgő mámorral töltötte el.

Ispán, aki e kastélyban alkalmi vendég volt, ha néha meghívták a sarokban szokott meghúzódni, mély meghajlással közeledett a kicsattanó jókedvtől áradó asszonyhoz. Ezután egy-két esetlen bók hangzott el, amit a vidám, a pezsgő mámorában lévő asszony észre sem vett. Az ispán intett, az inasok hozták az italt. Az asszony érezte, hogy az ital egyre jobban a fejébe száll és már kissé meg is tántorodott. Az ispán udvariasan a hölgy derekához nyúlt, és finoman segítette a kivonuló hölgyet. Az néha, meg-megtántorodott, de az ispán segítségével elért hálószobájához. Az ispán érezte, hogy most itt az alkalom és ő, aki bátor, elszánt ember hírében állt, szenvedélyesen ölelte át a nő derekát és maga is a szenvedélytől elkábulva csókolta a részeg nő száját. Pokoli örömet érzett, hogy ez az irigyelt nő, akit bárók, grófok, sőt hercegek kísértettek meg, aki eddig becsülettel élt az öregedő férje mellett, aki őt lenézte, aki néki parancsolgatott, most ott fekszik tehetetlenül és tűri azt a férfit, akinek sóvárgó tekintetét eddig egy pillantásra sem méltatta.

A lassan józanodó nő utálattal lökte le magáról a férfit. Ettől fogva gyűlölte, de a jóvátehetetlent már jóvátenni nem lehetett, a gyermek mégis megszületett. Ő is kissé későn kapott észhez, már nem tudtak segíteni az orvosok.

Először el akarta küldeni a gyűlölt férfit, de a szörnyű titkát tudó férfi lassan zsarnokká vált. A félelem, amit már a zsarnok férfivel szemben érzett rávette, hogy ha nem is rendszeresen, de néha együtt legyen ezzel az emberrel, míg végül is megszületett a gyermek. Ettől fogva pokoli kettős életet élt. Élt a szeretett férfi oldalán marcangoló önvádban, állandó lelkiismereti konfliktusban, és élt egy kényszerűen megtűrt, gyűlölt férfi mellett, akire utálattal gondolt, de akitől rettegett, és aki elől, amikor az kívánta, kitérni nem lehetett.

És most a két gyerek szemébe kell nézni. Mégis eljött a rettegett pillanat! Ez a félelem bére, a kérlelhetetlen számonkérés.

Ő nem tehet róla, nem akarta, azt a kiszámíthatatlan élet hozta így. Megértik ezt így gyermekei? Mily igazságtalan az élet, ez a kegyetlen számonkérő. Itt olyanért is fizetni kell, amiről nem tehet az ember, és mily kegyetlenül nagy árat.

Újra egy kocsival odébb kemény, fapados ülésen ült egy nő és mellette egy fiatal férfi, aki ruhával törli az asszony homlokát. E mozdulatokban megértés és szeretet uralkodik.

- Édesanyám, elmegyek az étkezőkocsiba, és hozok magának onnan valami hűset.

- Mi az fiam? Ilyen kocsiról még nem hallottam. Ha megérkezünk, iszom egy kis vizet.

- Nem is csodálom anyám, hiszen a pusztáról alig mozdult ki. Mindjárt hozok egy kis hűsítőt.

- Nem kell fiam, ne hozzál semmit, én megvagyok anélkül is.

- Dehogynem anyám. Mindjárt jövök.

Az asszony alig tudott tiltakozni, homlokáról a verejték nagy cseppekben csurgott le.

Alighogy elment a fiú, az asszony összerázkódik. Eddig titkolta a rettenetes fájdalmat, de már nem bírta tovább. Igen ki kell menni. Előbb kísérte ki a fia a WC-re, de most újra oda kell menni.

Lassú léptekkel, szinte tántorogva ment végig a kocsi folyosóján. A fájdalom az arcára volt írva. Egy nő haladt el mellette. Az ránéz:

- Mi van magával?

- Semmi!

- Nekem mondja? Én szülésznő vagyok.

Az asszony elhaladt a másik nő mellett.

Az néz utána, majd határozottan az asszony után megy. Az már nem tudta betenni maga után az ajtót.

István a már ismert úton ment végig. Átment a párnás kocsin is. A fekete ruhás nő is bent ült az egyik fülkében és mellette a két fiatal. A nő lehunyta szemét, úgy tetszett mintha aludna. István gyorsan az étkezőkocsihoz ért. Szerencsére még maradt pénze. Teréz által zsebébe dugott pénzből is maradt, és Sára nénje is kiegészítette, de mikor úgy érezte, hogy senki nem látja, Matyi bátyja is belenyomott a zsebébe egy koronát.

István gyorsan bevásárolt. Három üveget is vett, és máris indult vissza a vasúti kocsihoz, ahol édesanyja volt.

Anyját nem találta már a helyén. Ijedten nézett körül. Most találta meg anyját és most újra elveszítse? Végigfutott a folyóson. Ott nem volt senki. Benyitogatott a fülkékbe, de anyját ott sem találta. Megérkezett az illemhelyhez. Vadul veri az illemhely ajtaját. Az ajtó kinyílik és egy idősebb nő néz ki.

- Mit zavarog ilyenkor. Egy nő szül.

- Az anyám!

- Akkor még inkább maradjon csöndben! - szólt erélyesen a fiúra és betette az ajtót.

István remegő kézzel és lábbal, kalimpáló szívvel állt mereven az ajtóban, míg fel nem hangzott egy visító kis hang, az első oá!

Bent, nem éppen idillikus körülmények között egy sápadt nő fekszik a földön.

A szülésznő nézi, ezt a sápadt, megkínzott arcot.

- Ki lesz az apa? - kérdezte a szülésznő.

- A nyomor! - válaszolt az asszony rezzenéstelen szempillákkal, semmibe meredő jéghideg tekintettel.

Hosszú percekig tartott, míg a szülésznő kilépett a fülkéből és nyomában egy alig álló, tántorgó asszony, karjában meztelen, kicsi kis gyerekkel.

Ekkor már ott volt a kalauz.

- Micsoda disznóság. Nem ilyen szajhának csinálták a vonatot. Ha szülni akarsz, menj a kórházba. A disznó mindeneteket.

István ragadta meg a kalauz mellén a ruhát és úgy megrázta, hogy az alacsony emberből majd kiszállt a lélek.

- Te kiteszlek a vonatajtón - sziszegte a kalauz arcába István. A kalauz úgy remegett, mint a miskolci kocsonyában a béka. A fiú elengedte.

- Nézd, van egy koronásom. Hallgass, és neked adom.

- Ki is kell takarítani.

Már többen álltak a fülke körül. Szinte zsibvásár volt. A kalauz most már bátrabb lett és erélyesen szólt.

- Megállítom a vonatot és kiszállnak!

A szomszéd kocsiból dörömbölés hallatszott. Verték az ajtót.

A kalauz homlokához kap. Igen ott a párnás kocsi. Már nyitja is az ajtót. Az ajtón keresztül egy fekete ruhás hölgy lép be.

A nő odalép István elé:

- Együtt érzek veled fiam - és kissé bágyadt mosollyal simogatta meg a férfi arcát.

A következő pillanatban mintha kicserélték volna. Határtalan magabiztossággal néz körül.

- Szültek, elrondították az illemhelyet - mondta bosszúsan a kalauz. - A következő állomáson leszállítom őket.

- Itt senkit nem szállíthat le! - mondta villámló szemekkel a fekete ruhás hölgy, akinek karján egy szép fehér, aranydíszítésű ruha feküdt.

A fekete ruhás hölgy kinyitja retiküljét, és papírpénzt vesz elő.

- Itt van! Fogja! Olyan legyen az a fülke, mint a patyolat! Megértette?

- Igenis, kegyelmes asszonyom - hajolt földig a kalauz.

- Most pedig mindenki menjen innen! - rendelkezett a fekete ruhás hölgy.

A csoport nyomban szétoszlott. Most már mindenki tudta a vonaton, mi történt, a hír szinte repült. Most már a hír nem volt érdekes. Ugyan kit érdekelne egy szülő nő, egy nyomorúságos kis pária. Van belőlük elég. Ebben a kocsiban nem utaznak túl gazdag emberek. Ők már megszokták az ilyesmit.

István anyja az oázó kisgyermekkel a kezében és a szülésznő megrendülten állt.

- Ezt neki hoztam - szólt a fekete ruhás hölgy. - Fiam, te erősnek látszol, repítsed szét.

- Ezt a drága holmit?

- Igen, ezt. Engem a legdrágább selyembe, bársonyba öltöztettek, amikor megszülettem, még sem lettem boldog. Remélem, ez a kis poronty boldogabb lesz.

Ez a fekete ruhás hölgy szájából őszintének hangzott.

István a szép, igen drága ruhát szétszaggatta. A két fő, a fekete ruhás bárónő és a szülésznő mondogatták, milyen csíkokra tépje szét.

Ez volt a kelengye.

Amikor elkészültek, István anyja földig hajolt a fekete ruhás hölgy előtt. A nő megrázkódott, majd a lehajló nő álla alá nyúlt és lassan felemelte annak fejét.

- Te csak emeld fel a fejedet. Megérdemled, hogy megbecsüljenek... - aztán ránézett a kisgyerekre, majd halkan, nagyon halkan mondta: - Ez a kis poronty összeköt bennünket.

István anyja kezében a kisgyermekkel elindult vissza a kupéba. A fiú is meghajolt a dáma előtt és ő is indulni akart.

- Maradj, fiam, még - nézett rá könyörgő szemmel az asszony.

Ketten álltak a kocsi illemhely előtti részén. A parasztfiúból lett munkásgyerek és az úriasszony.

- Ugye, te szálltál fel az asszonnyal? Megéreztem, hogy ennek az asszonynak a gyermeke vagy.

A két meggyötört ember szembenézett egymással.

- Istenem, én oly szerencsétlen vagyok, oly nyomorult! - borult zokogva a férfi vállára a nő.

István már kétszer hallotta e szavakat. Egy szegény és egy gazdag nő szájából. Mindkettő egyformán mondta. István szíve mély részvéttel tellett meg iránta.

Amikor leszálltak a vonatról, a fekete ruhás hölgy István anyjának egy fiákert hívott. Amikor megmondta, hová kell mennie, a fiákeres szabadkozott, de a fekete ruhás hölgy rárivallt, és az behúzta a nyakát. Istvánéktól nem búcsúzott el, de a kocsira szállás közben még látta István, hogy a szülésznőnek pénzt ad, az boldogan hajlong a fekete ruhás hölgy előtt. Most újra a vak semmibe vezetett az élet, éppúgy, mint amikor István jött és kezdett új életet. István címét adták meg a kocsisnak, de nem tudták, hogy fogadják majd őket itt. Most már nem is kettőjüket, hanem hármukat kellett volna befogadni. Ez mindenhol gondot okozott volna.

A lovak gyorsan trappoltak. Ez már más volt, mint az ökrösszekér. A paták hamarosan a csepeli házak között csattogtak. Többször meg kellett állni, hogy a fiákeres tájékozódni tudjon. Nem igen járt erre, csak nagy ritkán, amikor némely úrnak eszébe jutott, hogy jó lenne egy kicsit Csepelen is körülnézni. Félt is itt a környéken. Egyszer már meg is verték. Tudta, hogy ezen a környéken nem szeretik sem az urakat, sem azok kiszolgálóit.

Az erős, fiatal férfi jelenléte azonban megnyugtatta. Ez bátor gyerek lehet, úgy látszik nem fél semmitől. Az asszony? Érdekes? A fiú azt mondta néki anyám, de ilyen fess fiúnak ez lenne az anyja? Igaz az asszony sem csúnya, de ily egyszerűen, ily szegényesen öltözve, egy jól szabott ruhájú férfi mellett, és karjaiban egy újszülött kisgyermekkel, aki ruhadarabokba van pólyázva?

Igen sok furcsaságot látott ő már. Lassan semmin sem csodálkozott. Jól megfizette a fekete ruhás hölgy és ez a fontos. Az egy igazi dáma volt. Hogy tudta volna ez a fiákeres, hogy annak a fekete ruhás hölgynek is a szíve mennyire fájt, és a lelke annak is oly meztelen volt, mint ennek a kis vakarcsnak, a kis újszülöttnek.

Meg is érkeztek hamarosan a kis családi házhoz. A minden furcsasághoz hozzáedződött kocsist is meglepte ebből a nyomorúságos negyedből kinőtt családi ház. Ez itt szokatlan volt.

Le is ugrott nyomban, hogy lesegítse az asszonyt, karján a kis gyermekkel, majd felugrott a kocsira, és nagyot csapot ostorával a lovak közé. Azok, mint a villám eliramodtak.

István nagyon vigyázott anyja minden lépésére, nehogy megbotoljon. Nézte a kisgyermeket. Milyen kicsi. Oh, be szamár ő. Még azt sem kérdezte meg, hogy a kicsi újszülött kisfiú vagy kislány. Igaz, mennyi minden történt az alatt a három nap alatt. Mennyi minden, mennyi vihar, fájdalom, megaláztatás, szenvedés. Most itt vannak. István megrántotta a kapuban a csengőt. A csengő nyelve erősen vágódott a kis harang oldalához és oly erős csengő hangot adott, hogy a bent lévők meghallhatták.

Kisvártatva valóban ki is nyílt a ház ajtaja, és Teréz lépett ki. Meglepve hallgatta a gyermeksírást. A csodálkozástól még akkor sem tért magához, amikor kinyitotta a kaput.

- Mi volt veled. Már tegnapra vártunk - szólt Istvánhoz. - Ki ez a nő és kié a gyermek?

- Ő az anyám. A gyermek pedig az övé.

- Csak nem ide akarjátok hozni?

- Csak egy napig. Holnap keresek neki helyet.

Teréz arcán harag nyúlt.

- Ide azt nem hozod be - mutatott mérgesen a gyermekre. - Vigyétek a fenébe! - kiáltott dühvel, és becsapta a kaput.

- Akkor én sem jövök többé ide!

Teréz újra ki akarta nyitni a kaput, de aztán büszkén felkapta fejét és flegmán, fölényesen annyit mondott a fiúnak: - Hát akkor nem jössz - és dühösen visszafordult a házba.

- Mi lesz velünk fiam? - kérdezte sírva az anya.

- Nem baj anyám! Szerzek én helyet.

István gondolkodott. Valóban nagyon nagy probléma volt így éjszakának idején helyet keresni. Szállást anyjának, neki, ami még csak hagyján, de az újszülött gyermeknek? Ki adna ily bömbölő porontynak szállást?

István is bizonytalan volt, de azért határozottan mondta, hogy menjünk anyám.

István először nem is tudta merre induljon, de aztán eszébe jutott Anna. Milyen kedvesek voltak hozzá Becs Zoltánék, ezek az akkor még ismeretlen emberek. Milyen jóindulatú, megértő volt a felesége is, milyen szívesen segített. Talán, ha újra megpróbálnák. De ilyenkor, ily késő éjszaka egy gyermekkel? Kiverik őket onnan is.

Nem, mégis menni kell. A gyermek nem maradhat itt.

Becs Zoltánéknál nem volt csengő, István a kaput verte meg. Csak hosszas dörömbölésre jött ki a házigazda. Kissé valóban rossz kedve volt, ő sem szívesen kelt fel éjszakának idején, de amikor a rongyokba bugyolált gyermeket meglátta, már az udvarról kiabált, hogy anyjuk, gyere ide, kit hoztak.

Jött az asszony hamar. Amikor Istvánt meglátta, nem szólt semmit, csak hívta őket be. Csak akkor, amikor leültek, csak akkor kérdezett. Ekkor már felkelt Anna is.

- Óh! Nagyon aranyos gyerek. Ugyan kié?

Könnyes szemmel hallgatták végig az elbeszélést.

Olyannyira lekötötte őket a szomorú történet, hogy eleinte ügyet sem vetettek a gyermekre, csak akkor fedezték fel újra, amikor az felsírt.

- Te kis poronty - hajolt le hozzá Anna. - Milyen édes, milyen aranyos. - Mária kezébe kapta és büszkén rázogatta a kis apróságot.

Becs Zoltán is újra álmosan ténfergett ki a szobából.

- Nézd milyen édes!... Te is csinálhatnál már ilyet.

A férfi nem szólt, de azért örömmel fogta meg a kis gyermekkacsót.

- Nem bántsd, ne nyúlj hozzá, az még gyerek.

A férfi meg is ijedt, el is kapta nyomban a kezét.

Ellátták a gyermeket mindjárt. Egy régi lepedőt nyomban feldaraboltak pelenkának. Hogy ez nagyon drága, hogy ebből kevés van, hogy egy ilyen lepedő ily egyszerű embereknek nagyon sokba kerül, ugyan ki törődik most ilyennel.

Ebben a házban nem kérdezték, hogy honnan jöttek, hová mennek, természetesnek vették, hogy a gyermek az anyával együtt itt marad. Istvánnak is jutott hely.

Ebben a kis csendes otthonban tért nyugovóra a kis család, a vendégek és az új jövevény.